The Project Gutenberg eBook of Jókai Mór, by AUTHOR.

Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami „malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a [Pg 10] philosophus korcsmáros.

Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó tanácscsal is.

Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez fogott. Amint igy csendesen eszegél:—nagy auctoritással föltett sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad kérdeznem s mit csinál itt.)

A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét, becsülettudván felel:

„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)

„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so szégn“—und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)

Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat. Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, [Pg 11] s jelt adott a távozásra.

—„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz so szegn“, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer“. (Ha felséged azt mondja „majd meglátjuk“, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta nekem Krammer korcsmáros.)

„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull'sz Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.“ (Azt mondta a goromba? No most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)

Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt. Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus“. (Ismerem alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.

A tanár boszúja.

Az érdemes tanár urnak volt a legutolsó praelectiója egy diligentia végén, s a juristák már alig várták, hogy a déli 12 órát elcsengessék, várván már akkor mindnyájukra a szekér, hogy őket a világ négy sarka felé elszállítsa a szüreti vakáczióra.

Egyszer aztán csakugyan csengettek 12 órára; de az öreg Kövy hallatlanná tette azt s tovább magyarázott éppen valami igen érdekes régi családról, nemesi diploma stbről. [Pg 12]

A juristák várnak 5 perczig; várnak 10 perczig—az öreg csak magyaráz tovább és nem mozdul. Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsintgatni, hogy a tanár urral észrevétessék megbotránkozásukat a felett, hogy az édes vakáczióból ilyen vámot szed.

Látván aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a falra minden magyarázat, ugy se hallgat rá senki, hát a mondat közepén felvette botját, kalapját s vig vakácziót kivánva, elhagyta az auditoriumot.

Bekövetkezvén a szüret utáni diligenczia: a mint Kövy a legelső praelectióra felment, azt a multkori megszakitást folytatva, igy kezdte meg:

Hanem erre a csuffátételre aztán szégyenkedve sunyták le a fejöket a juristák, s félbe nem szakitották volna többet Kövy előadását, ha reggeltől éjfélig tartott volna is az.

Hja, paraszt, az más.

Mikor még Deák Ferencz Kehidán lakott, egy rokona meglátogatta őt. Ebéd után szivarra gyujtanak s még jóformán félig sem szitták ki szivarukat, midőn Deák igy szól rokonához:

—Tedd félre csak—a szivar ha egyszer félig elégett, már nem jó. [Pg 13]

Midőn már Pesten lakott az öreg ur, ismét meglátogatá ugyanezen rokona. Deák megkinálja szivarral és diskurálnak.

A szivar csakhamar elégett feléig, s a rokon megemlékezve a kehidai leczkéről, félreteszi szivarát.

—Nem biz e, bátyám, nem rosz, hanem mivel félig elégett—én bizony megemlékezve bátyám egykori intéséről ujra akartam gyujtani.

—Hja öcsém, az Kehidán volt,—most Pesten vagyunk, itt el lehet színi az egész szivart, mondá az öreg ur.

Deák Ferencz és a falusi publicista.

Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyűlés között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha itthon volna.

Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a censurát—a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró, azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük özönviz előtti ismerősök felől.

Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori titkára, a har [Pg 14] madik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a kit a másik kettő középre fogott.

Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti Hirlapot?

Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg urnak.

Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs. és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?

Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki. [Pg 15]

Bölcs bolondság.

Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya- és arcz-ismét kiváló tanulmánya tárgyává tette.

Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s beszédbe ereszkedik vele.

—Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a művészet, mint a fővárosban.

—Igen?—csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett életében, hogy még jószágot is vehetett belőle.—Aztán mindig a jószágán tetszik tartózkodni?

—Nem biz én,—felelt a szép szakállú,—többnyire utazom. Most jövök Algirból. [Pg 16]

—No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben,—gondolá magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni?—kérdé.

A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondola magában. De nem azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának, hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából, mosolyogva mondá:

—Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy ur, azt meg sem hittem volna.

Nefélsz Pista.

Onnan ragadt pedig rá a mesék hőssuhanczának a neve, hogy őt sem tanitotta meg semmi és senki soha félni, vagy megijedni.

Vannak pedig különféle iskolái a félelem megtanitásának, mint holmi háboru, párbaj s más efféle [Pg 17] kellemetlen helyzetek, a mik azonban olyan közönséges dolgok, hogy azokban száz meg százezer ember épen ugy helyt áll, mint Nefélsz Pista. Rajta is megesett Isaszegnél, hogy mikor Répássy táborkarában egy nyolcz fontos elhordta a lovának a fejét, s ő lovastól együtt leesett a földre, de nagyhamar talpon állt, azt kérdé tőle a tábornok: „no öcsém, hát ég-e még a pipád?“ „De ég bizony!“ felelt ő vissza, nagy füstöt fujva a makra pipából, a mit ki nem eresztett a foga közül még estében sem.

Aztán a Kriegsgericht előtt is állt, de ott sem tanították meg félni; mikor a Verhör után azt mondták neki, hogy „das war Hochverrath“—azt felelte rá: „Ist nicht war, ich war nie Hofrath.“

Akkor aztán besorozták, elvitték Olaszországba. Még a profunttól sem ijedt meg. A Veltlinen egyszer iszonyuan kiéhezve érkezett meg az egész compánia egy olasz majorságába. Az olasz mikor megtudta, hogy magyar fiukhoz van szerencséje, igen szivesen látta őket, birka-tokányt készittetett a számukra: a fiuk örömükben fizetni akartak az olasznak, hanem az nagylelkü volt, nem fogadott el semmit, azt mondta, hogy ugyis kárba veszett volna az a birka, mert a veszett farkas tépte szélylyel. A „veszett farkas“ szóra mind valamennyi ijedten ugrált fel a bogrács mellől s be nem vett volna a tokányból egy falatot azért az egész Lombardiáért; de Nefélsz Pista ülve maradt s kivágta a compánia becsületét. Hasztalan rémitgették a veszett tokánynyal, azt mondta rá: „de bár még egy hordó bora is megveszett volna az olasznak!“

Mikor haza került, semmije sem volt, dolgozni kellett, de attól sem ijedt meg. Ez pedig csak az [Pg 18] apocalypsis igazi csodája. Jószágot bérelt, nem félt a rosz esztendőtől. Még az időtől sem. A mi épen hihetetlen.

Egyszer a mennykő a mezőn hét lépésnyire ütött le mellette: „no ugyan nagy tus!“—mondá rá—„mikor nekem semmi sincs a kezemben“.

Annak a tulajdonában volt egy pompás nagy afrikai himoroszlán, a mi épen olyan kedélyes hentergőzéseket szokott müvelni, mint egy dévajkodó kandur czicza. Egyszer, mikor Nefélsz Pista is ott van több kedélyes czimbora társaságában, az oroszlán épen siestát tartott s a jobb első lábát szépen kinyujtotta messzire a ketrecz vaspálczái között, a tenyerével felfelé forditva. „No Pista, mondák a czimborák,—nem félsz-e annak az oroszlánnak a kinyujtott talpát megcsiklandani?“

A nagy macskakirály a talpcsiklandozásra csak annyit tett, hogy a talpának egyik körmét felrántotta, hanem az elég volt arra, hogy Pistának a tenyeréből egy nagy darabot kiszakítson vele. Hat hétig kellett neki aztán a karját felakasztva, s a kezét ökölre szoritva hordozni, hogy begyógyuljon az oroszlán vágta seb. Ekkor felfogadta, hogy addig nem nyugszik, mig boszuját nem tölti s ennek az oroszlánnak valamelyik öcscsét, vagy bátyját a porba nem teriti. El is ment, a mint felgyógyult, egyenesen Afrikába s nem tért vissza, mig egy oroszlánnak le nem huzta a bőrét.

Hanem, hogy meg mert házasodni, az a valami. Elvett egy igen szép és gazdag leányt, holott ő maga már nem volt fiatal, soha sem is volt szép és épen nem gazdag. Ehhez kell nagy bátorság.

S mindenki bizonyítja, hogy Nefélsz Pista még a feleségétől sem félt, még attól sem ijedt meg soha.

Mondanunk sem kell, hogy olyan sem volt soha, hogy valaki ferbliben „megijeszthette“ volna Pistát. Nem vittek el tőle soha kasszát tizenkilenczczel.

Mikor az orvos megirta neki ide fel a fővárosba, hogy a felesége, akivel igen boldogul élt, elköltözött ama boldogabb világba, megsiratta ugyan, mert a szive érzékeny volt s vérmes indulatokra fogékony; de arra is azt mondta, hogy „nem ijeszt meg ez a rosz hir, régen készen voltam már rá: tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán—megvan még a fiu!“

Tudniillik, hogy maradt egy trónörökös, a ki nélkül csakugyan lett volna egy kis oka a megijedésre. Mivelhogy Pista maga szegény legény volt, a feleség pedig hozott egy pár százezer forintot a házhoz. Azt a testvérek mind visszaperelnék, ha a fiu nem volna. Vigyázott is aztán arra ugy, mint a szeme fényére. Nem volt szabad annak még csak könyvet sem venni a kezébe, hogy meg ne rontsa az egészségét s reggeltől estig mindig etették, hogy csak nagyot nőjjön; parancsolt az mindenkinek a háznál, neki pedig senki.

Egyszer szaladnak a béresek nagy riadva Pistához, baj van: a kis urfi ott lóg a nagy cseresnyefán, felmászott a legtetejébe a szarkafészket leszedni, letörött az ág alatta, a lába oda szorult a két ág közé, [Pg 20] most ott függ fejjel lefelé, ha le talál esni, kitörik a nyaka.

„Szaladjatok a létráért frissen! kiálta Pista, mert különben elvész az örökség!—S maga is segített a létrával szaladni, hogy az urfit megszabadítsák fatális helyzetéből.

„De most már csakugyan magam is majd megijedtem“. Monda a szerencsésen sikerült műtét után Pista, megveregetve az urficska orczáját gyöngéden. „Tanuld meg, hogy cseresznyefáról ne szedj madárfészket; mert az hasad:—körtefáról szedhetsz“.

Végre neki is eljött az órája, mint a mesebeli Nefélsz Pistának, amelyben megtanulta, hogy mi az a félelem, meg a nagy ijedség.—Egyszer csak kiüt a kolera a városban. Ötivel-hatával hordják ki a halottakat, s mind a Pista ablaka alatt éneklik el őket, kit magyarul, kit diákul.

„Hallod-e sógor“, mond Pista a legifjabbik süvének, „itt nem jó lesz maradni. Ez bolond állapot, az ember lefekszik élve, s felkel meghalva: azt se tudja, hogy jutott hozzá. Én tisztelem, becsülöm a papomat; de nem akarom, hogy miattam fáraszsza magát a bucsuztató írással. Volna az a kolera medve, megbirkóznám vele; volna hitelező, megalkudnám vele; volna tisztességes betegség, majd találnám ellenszerét; de gyalázatos sunyi halál az. Hiába hord az ellen az ember kámfort a nyakába, hiába tart ellene tárkonyeczetet a háznál; elég, ha meghallja, hogy a szomszédban egy beleesett, már akkor, a ki meghallotta, csak a szókimondásától maga is megkapta. S ha egyszer benne van, kenetheti az már a hátát a bábaasszonynyal, még az sem segit rajta : engem pedig rendesen az gyógyi [Pg 21] tott meg.—Hát én itt nem maradok: gyerünk ki hozzám falura. Ott jó egészséges ájer van; nem kell ott senkinek a kolera.“

A sógor nagyon könnyen ráállt, hogy hát ő is velemegy. Ráért, tanfelügyelő volt; s az epidemia ideje alatt az iskolák is zárva voltak, a tarokkpartiek is elmaradtak és igy semmi dolga sem volt.

Jó korán reggel befogattak s délre szerencsésen elértek a négyessel ahoz az utféli fogadóhoz, a melyiknek olyan hires örmény fogadósa volt. Hires a jó borairól, meg a felesége főztéről, s aztán arról, hogy olyan becsületesen számit fel mindent a vendégnek, hogy maga alig nyer rajta valamit.

Ott delelőt tartottak a Pistáék s elébb, a mig az ebéd elkészül, hozattak egy kis papramorgót fehér czipóval appetitoriumnak.

„Régi biz az, mondá a korcsmáros, e héten még nem sütött a feleségem.“

No hát nem sütött. A vendéglős maga teritett fel, ő hordott fel minden tányért, poharat.

A vendéglős nemsokára behozta a paprikás csirkét, a miről olyan hires volt a csárdája, hogy azzal minden asszonyt agyonboszantottak a férjeik, hogy nem kapni olyan jó paprikást sehol, mint az örmény csárdájában.

Ezuttal az kegyetlenül kozmás volt. Alig tudtak hozzáfogni. Pista nem győzte rá inni a bort, hogy a kozmaizt elverje a torkából. Utóljára elővette a kész [Pg 22] séget, kicsiholt a nagy darab bükkfataplóba s rágyujtott; talán majd a jó szüzdohány illat elfeledteti ezt a nagy kozmaemléket.

„Ejnye atyafibarátom“, mondá a vendéglősnek: „de kegyetlenül beletekintett ebbe a ti paprikástokba—a királyi fiskus.“ (Kozma.)

„Hát az asszony, az fekszik odabenn a másik szobában, mind a három gyerekével, mind a négyen kolerában.“

De Pistának se kellett több biztatás, felugrott, kirugta maga alól a széket, a sógorra bizta a fizetést, meg a bucsu-vételt; a kocsi be volt fogva; felugrott az ülésbe: „hajts Gyurka!“ A sógornak már ugy kellett az induló szekérre futtában felvoltigirozni.

„No, mondhatom, hogy most ijedtem meg életemben először!“ lihegé, a pipacsutorát rágva fogai közt Pista. „Egyszerre a gyomromon keresztül lövelt az ijedség. Már szent, hogy bennem van az a csuf mirigy. Igazán mondom, hogy már érzem is, hogy valami égeti a gyomromat. Sógor, nem tréfálok. Az egész testemet végig futja a hideg borzongás. A gyomromat meg ugy csikarja valami. Hüh, de veszettül éget! Átkozott paprikás csirke! Csak addig meg ne halnék, a mig hazaérünk. Nem élek odáig. Végem van, meghalok, a gyomrom kiszakad! A fiamnak viseljétek gondját. Servus világ!“

Az arcza kék, zöld lett, a szemei kimeredtek, a kíntól vonaglott:—egyszer csak észreveszi a sógor, [Pg 23] hogy ugyancsak füstöl ám Pistának a bekecse elől. Feltépi a zsinórokat a gombokról, hát a nagy ménkű darab bükkfatapló ott ég már javában félóra óta: abba kapott bele egy szikra a rágyújtáskor, az égette olyan kegyetlenül Pista barátunknak a gyomrát. Persze, hogy a mint a taplót kidobták, a kolera is megszünt, csak egy nagy égés-hólyag maradt ott, Nefélsz Pista legelső ijedelmének örök emlékeül.

Szép azt meghallani, mikor ő azt maga beszéli el s végül hozzáteszi; „ettől a nagy ijedtségtől kezd a hajam szürkülni.“ T. i. egészen fehér már.

Non plus ultra a kortes életből.

0...., egyike a pozsonyvidéki képviselőknek megtudja, hogy az ellenpárt leghatalmasabb kortesvezére az X.-i helységbiró, a kit semmi hatalom és dicsőség nem képes levenni a lábáról; hát mondja, no majd leveszem én! Odamegy őt személyesen meglátogatni. A biró a mint meglátja 0....-t az ablakán keresztül, a mig az a kocsiból leszáll (szökni már nem volt idő), azt mondja a feleségének: feküdj le frissen az ágyba, tedd magadat betegnek, én meg felszaladok a padlásra, mondd, hogy nem vagyok itthon.

Mire 0.... bejött a szobába, már akkor biróné asszonyom ott fohászkodott a tornyos nyoszolyában, s elnyögdécselé, hogy a férje bizony kiment a faluba, az adót beszedni.

—Nem tesz semmit, monda nyugodtan 0...., majd megvárom, mig hazaérkezik, s azzal leült szé [Pg 24] pen a kanapéra s kikérdezte biróné asszonyom minden testi baját, komendált róla hathatós háziszereket s nagy részvétet tanusitott általánosságban. Igy tartott ez egész déli harangszóig. Biró uram csak nem jött haza.

—No, már nem jön haza az apjuk ebédre, monda biróné asszonyom. Bizonyosan elfogták valahol a komák. Itthon ugyis hideg a konyha, mert a tilogus nagy diétát rendelt a betegség ellen.

—Nem tesz semmit, monda 0.... Én már hozzá vagyok szokva, mint afféle vadász ember, hogy csak este ebédelek,—s ott maradt a kanapén rendületlenül s tartotta discursussal biróné asszonyomat.

Délután is lett, este is lett. 0.... csak nem mozdult a helyéből, se biró uram a padlásról. Eközben a marhákat is hazahajtották a legelőről. Biróné asszonyom majd kezét-lábát ette meg kétségbeestében.

—De hol marad már az én uram? ihol jönnek a tehenek a legelőről; senki sincs a háznál, a ki megitassa, bekösse őket az istállóba.

—Hát ha senki sincsen, monda O...., itt vagyok én: magam is gazda ember vagyok.

Azzal kiment az udvarra, vizet mert vederrel a kankalikos kutból a vályuba, megitatta a teheneket, a rideg marhákat s azzal rendre valamennyit bekötötte az istállóba, szénát is vetett eléjük.

—No, uram, monda O....-nak. Eddig ellensége voltam az urnak; de most már látom, a mit látok! A ki a szegény emberek jószágát, mikor a gazda szorultságban van, maga kész megitatni, az nem [Pg 25] lehet ellensége a népnek! Mától fogva az ur hive vagyok!

Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.

Mikor ő Felségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnestia lett adva sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor is. A börtönből kibocsátott hirhedett rabló kalandort egyenesen felhivatta magához Wenkheim a belügyminiszter s ott jól a lelkére beszélt; tudtára adta, hogy ő Felsége kegyelméből ujra visszanyerte szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, lesz számára tisztességes életmódról gondoskodva. Pénzt is adott neki.—Volt a miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, a kinek valaha Wenkheimnál dolga volt: ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a „népdalok hősét“, vigye el magával valahová, a hol az „rangja szerint“ mulathat; s legyen rá gondja, hogy semmiben ne legyen fogyatkozása. Akkoriban a belügyminisztérium ott volt, a hol most a honvédfőparancsnokság s a földszinten a sarokban volt betáblázva egy kurta korcsma, László urnak a kedves tanyája. Oda vitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti kimulatásra.

Hanem ezuttal egy kis baj volt odalenn. A korcsmaterem fel van szőnyegezve, guirlandozva, lusz [Pg 26] terezve. Itt ma egy betegápoló-egylet akar concertet adni: énekelni, szavalni, cziterázni fognak, nincs mód a vendégeskedésre.

„De ha ő exellentiája igen szépen kéreti a korcsmáros urat?“ ostromolt László ur szeliden.

„Már nagyon sajnálom; de nem változtathatok rajta“, vedé magát a korcsmáros.

„No de ha „én“ kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatság legyen itten!“ vitatá László ur erősebben.

Erre a névre egyszerre ugrott minden ember, csaplár, pinczér, szakácsné, helyet csinálni a concert kellő közepén a nagy férfiunak; hozták a bort meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.

Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a „népdalok hősét“, és ott szabta a katona-kitliket Szamosujvárott.

Az a László ur nagy zsarnok volt a háznál. Felelősség nélküli miniszter. Neki minden szabad volt. E miatt a többi cselédség nagyon irigykedett rá. Az elégületlenség a felsőbb hivatalnoki régiókba is elterjedt. Egyszer végre kiütött a palota-forradalom, feljelenték a miniszternek, hogy a László irtóztató mértékben defraudálja a lelkiismeretére bizott boros palaczkokat a pinczében: tessék bár személyesen meggyőződni a kegyelmes urnak. [Pg 27]

Wenkheim ráhagyta magát venni, hogy lemenjen maga a pinczébe. S ime csakugyan ott volt a sok corpus delicti. Csak a corpus, a spiritus hiányzott belőle. Negyven pezsgős palaczk—üresen; hogy észre ne vegyék a hiányt, a kiüritett palaczkok vissza lettek rakva a helyeikre.

„No, már ez sok! monda a miniszter. Hijátok ide azt a vén semmirekellőt. Majd csinálok én itt mindjárt rövid processust!

Rohant a malcontentus cselédség László urat a pinczealvilági statárium elé hurczolni. A bűn nem volt eltagadható.

„Hát ugyan László!“ monda a miniszter. „Nézz ide! Ott van abban a szegletben a sok drága jó magyarádi. Amott a másik szegletben a sok finom felséges visontai. Mért nem iszol azokból? Minek iszod az én pezsgőmet? mikor az nem neked való.“

István nádor és a huszár.

Hontmegyében a Huszár-család a legbefolyásosabbak közül való ma is; abban az időben pedig, mikor István nádor körutat tett az országban és Hontmegyébe ellátogatott, a Huszár-családnak egyik tagja ülnök volt az árvaszéknél.

István nádor tulesvén a diszes fogadtatások torturáján, a megyeházában berendezett lakásán pihent és diskurált egy kicsit az alispánnal, főispánnal és megyei előkelőségekkel, aztán elbocsátotta őket, hogy álomra hajthassa fejét. [Pg 28]

Mikor a notabilitások eltávoznak, akkor jut eszébe valami az alispánnak. Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről Csokonay azt állitja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan nincs?

A bizonytalanságban ugy okoskodván nagyon helyesen, hogy jobb kettő, mint egy sem, rögtön előparancsolta a hajdut.

—Te! siess és mond meg a huszárnak, hogy rögtön vigye be ő fensége hálószobájába.

Hanem a hajdu nem tudta azt elképzelni, hogy a nádor ő fensége szobájába akkora szegény ember vihessen be akármiféle edényt is, mint az ordinánczhuszár; ellenkezőleg ugy gondolkozott, hogy urnak való munka az, s fogta a beviendő edényt és sietve beállitott vele Huszár árvaszéki ülnökhöz.

—Nagyságos uram, tisztelteti az alispán ur hogy tessék hamar a megyeházára jönni, s tessék ezt bevinni nádor ő fenségéhez...

A hajdu nagyot bámul a vakmerőségen s rohan vissza az alispán urhoz, ki nem is várja a beszédet, hanem rátámad a hajdujára:

—Azt izeni, instálom, hogy ha olyan sürgős a nádor ő fenségének, hát tessék a nagyságos alispán urnak magának bevinni; ő bizony nem hozza. Ugy kellett aztán a dolgot a hajdunak megmagyarázni.

Ki nagyobb úr?

1510 táján Bakács Tamás esztergomi érseknek három főur vendége volt: Báthori, Ország és Ujlaki. Az ebéd végén széles jó kedvökben, szójátékban dicsekedtek vagyonukkal. Báthori, Kára ura, kezdé:

Ujlaki: Nekem annyi a fillérem, hogy évenkint hatezer arany adót kapok belőle. (1514-ben alkalmasint azért is lázadtak fel a parasztok, hogy az ily urak a filléradót aranyra emelték).

—Nekem meg akkora kemenczém van, hogy az urak valamennyi jobbágyaikkal beleférnének!

Bartakovics érsek meg a tiszttartója.

Mikor kinevezték egri érseknek, első gondja volt az érseki javakat rendezni, a tönkrement gazdaságot helyreállitani, a zilált vagyoni viszonyokat rendbe szedni. E munkájában erélyesen járt el s nem egy gazdatiszt, ki szerzett babérjain nyugodtan vélt pihenhetni, megtanulhatta, a mit rég elfelejtett, hogy hogyan [Pg 30] kell szántóknak, aratóknak kora reggeltől késő estig a sarkában lenni.

Az érsek azt tartotta, hogy most ez a legjobb politika, s legkülönb zöld asztal a zöld mező.

Természetes, hogy több afféle szentheverdel napokat ünneplő ispán-, kasznár-fajta részesült vagy komoly megintésben, vagy pláne egyenesen áldozatául esett az érsek reformmunkálatainak, kisöpörtetvén, mint haszonvehetetlen.

A konczlesők azt hitték, no majd lesz itt szüret, majd lesz itt avancement.—hogy az uj érsek minden gazdatisztet elcsap. Jó lesz közel állni hozzá, hátha a nyilasba sikerül valamelyikünknek besurranni.

Leginkább aspiráltak pedig a ....-i tiszttartó állomására; ez jó zsiros koncz lett volna nekik. Azért hát el nem mulasztották volna ugy oldalvást tudomására juttatni az érseknek, hogy az a tiszttartó milyen szörnyű lusta dög, nem is lehet a nagy hasától valami nagyon fürge, aztán meg van egy nagy hibája.

—Óh Isten mentsen, azt a világért sem lehet róla mondani. Ámbár bizony jól megszedte magát. No, de azt becsületes uton is tehette. Nem merem mondani, hogy—

—Nos hát akkor mi lehet az a nagy hiba?—sürgeté az érsek—egyik se nevel olyan lovat, barmot; buzája, rozsa szép, repczéje sikerül; mindenen áldás van a keze alatt. Hát legyen ő lusta akár ezerszer. [Pg 31]

—Nem a lustaság—mondák a fülbe sugók—más itt a baj; sokkal nagyobb annál. A ....-i tiszttartó, szörnyűség! soha sem imádkozik.

—Hogy a ....!—az érsek nem mondta ki, a mit elkezdett; megnyugtatta az árulkodót.

—Édes fiam, ugy látszik, a ....-i tiszttartó lelkének üdve nagyon rajta fekszik a te lelkeden. Az bizony baj, hogy ő nem imádkozik; de bizonyosan azért nem teszi, mert helyettem kell dolgoznia a gazdaság körül s igy megbizik bennem, hogy én meg viszont helyette is imádkozom. Légy csak te nyugodt a ....-i tiszttartó e baja felől.

Hanem egyszer csak azt hallja az érsek, hogy a ....-i tiszttartó azonfelül hogy lusta, azonfelül hogy nem imádkozik, még szörnyű nagy korhely is, mindig iszik; a mennyit ő meg nem innék, annyi bor nincs; részeges, garázda, megbizhatlan.

No, már ez olyan vád, a mely, ha alapos, sulyos következményeket vonhat maga után. Azért hát meg kell vizsgálni, ha vajjon alapos-e?

Nagy ebédet adott az érsek s arra valami gazdasági tanácskozás ürügye alatt elhitta a ....-i tiszttartót is. A felszolgáló hajduk be voltak tanitva, hogy a mint a tiszttartó elé helyezett meszelyes palacz kiürül, azonnal tegyenek helyébe egy másikat, s olvassák, mennyit iszik meg.

Biz az pedig nagyon sokszor kiürült. Az érsek aggodalommal vette észre, hogy az iszákosságra vonatkozó vád alighanem alapos.

Az érsek figyelemmel vizsgálta vendégét, nem vesz-e észre rajta valami változást. Nem volt azon egy szikra sem, egy korty nem sok, mintha annyi bort sem ivott volna.

Az üvegek még folyvást ürültek. A huszonnegyedik járja már. Az érsek titkon int a hajdunak, hogy hozza a következőt.

Mikor a hajdu épen ki akarja cserélni az üres palaczkot telivel,—a tiszttartó ráteszi tenyerét az üres palaczk szájára s odamordul a hajdunak:

—Épen csak annyit,—felelt a tiszttartó.—Azt azonban nem tudtam, hogy excellentiád is olvassa.

Az érsek kissé elszégyenlette magát. Azonban ha már belekezdett, hát kiismeri tisztjét.

Asztal után beszédbe eredt vele, gazdasági dolgokról. Azt hitte az érsek, hogy most már csak utóléri ő kegyelmét a tizenkét itczécske.

Hát akkor bámult el, mikor a beszélgetésben elmélyedve, észrevette, hogy hiszen már este lesz. Az öreg tiszttartó a legpracticusabb gazdasági elveket oly elevenen, oly vonzó modorban fejtegette előtte, biztató terveket, szükséges javitásokat, gyümölcsöző beruházásokat proponált, ismertette a legjobb gazdasági gépeket, s az érsek három órai beszélgetés után nemcsak arról győződött meg, hogy ez az ember józan ember, de arról is, hogy kitűnő gazda is és becsületes ember.

—Az bizony iszik, sokat iszik, nagyon sokat iszik; de birja. Hej ha minden gazdatisztem ilyen korhely volna!

Bartakovics sétáiról.

Az tudvalevő dolog, hogy a nagy emlékü Bartakovics egri érsek végéveiben is szerette napi sétáját megtenni, melyben még a kellemetlen idő sem igen akadályozhatta az öreget. Egy izben a nagy sártól félő rendes kisérője Zs., jelenleg egri kanonok, igy szólt a jó öreghez!

—Ugyan excellentiád! fogassón be ez egyszer, hisz a csizmánk csupa sár és viz lesz.

—Hehehe! kedves fiam, csak menjünk gyalog—válaszolt a jókedvü főpap—holnap ugysem rajtunk van a csizmatisztitás sora.

Krumplis érsek.

Mikor Bartakovics az egri érseki széket elfoglalta a roppant terjedelmü érseki kertet a sétálók számára nagynak találván, felét kivágatta s veteményes kertté alakitotta át. Ez természetesen nem tetszett az egrieknek, s minthogy abban káposztát, krumplit és babot termesztett, „krumplis érsek“-nek kezdték nevezni.

Eljött a krumpli-szüret, a mikor a termés fel lett szedve, igy szól a jószivü öreg ur udvarmesterének: [Pg 34]

„Ezt most osszátok ki a szegényeknek, hadd lakjanak jól; mert a kik jóllaktak, azok a félkertben is kisétálhatják magukat.“

Az öreg Balogh.

A napokban a magyar szinészet egy nyolczvanhárom éves veteránját temették el, az uttörők elsejét, az öreg Balogh Istvánt, a ki hiven és lelkesedéssel szolgálta a szinügyet minden sanyaru időben, jutalmat nem keresve s a számos nyomoruságot vig kedélylyel fogadva el.

A század első felében mint direktor dajkálta a még pólyás csecsemőt: a nemzeti szinészetet. Megfordult az ország minden részében, igy jutott el a Zichy grófok valamelyikének egy jószágára jeles truppjával, a hol is az első előadásra szinültig megtelt a nézőtér.

Mikor az előadáshoz fognának, vágtat elő a gróf fogata, hogy ő maga családostól jelen legyen az előadáson. Igen, de nincs hely. Már pedig szoritani kell, ha a föld alól is, mert a gróf nagy maecenása a diátristáknak, fényesen megfizet a belépti jegyekért. Mit volt mit tenni? három nézőt szépszerével kibecsültek a székekről, s a nagyuri pártfogó ott foglalhatott helyet. Hagyott is a pénztárt kezelő Gál Minyánál ötven forintokat.

A játék ment mint a karikacsapás, hanem egy-két felvonás után a gróf—a töbször látott darabban unni kezdte magát. Megszólítja tehát tréfásan Baloghot. [Pg 35]

—Nézze csak kedves igazgató ur. Ezt a darabot, a mi a közönség szemeláttára folyik, meg lehet nézni akármikor. Hanem azt szeretném én látni, hogy akkor mit mivelnek maguk a szinpadon, mikor már az előadásnak vége van. Azt játszszák el a kedvemért.

Azzal sietett fel a szinpadra, bemutatni a grófnak a világot representáló deszkákat, abban a decolletirozott állapotában, mikor már csupán a vándor társaságot jelenti.

A függöny nyeszeregve gönygyölődött fel és ott ásitott a szinpad iszonyu rendetlenségben. Bábeli zavar; dekoraciók, jelmezek, egymás hegyén-hátán, olaszfal és tenger, erdő és holdvilág, és minden számnélküli tartozékai egy előadásnak; ezek közt a mediumon ül Balogh, vele szemben pedig a napos jegyosztó Gál, és veszik számba a pénztárt.

—Hazudsz, rivall rá Balogh. Eltagadod a felét: én tudom, hogy a gróf ur kétszer ennyit fizetett neked.

—Ő méltósága gavallériájától nem is várhatni kevesebbet száz forintnál!

Zichy nevetett volna a tréfán, ha véletlenül nem az ő rovására ment volna. Hanem sietett helyre ütni: hogy a másik ötven forint csak tévedésből maradt a zsebében, tessék kedves direktor ur. De többé nem volt kiváncsi megtudni, hogy mit csinálnak a szinpadon, mikor vége van az előadásnak. [Pg 36]

Egy nyitrai községbiró.

Ama boldogemlékü Bach-korszak alatt történt, hogy egy nyitramegyei község birája parancsot vesz, hogy a faluján átutazó Albrecht főherczeg illő fogadtatására rendelje ki az egész falut és állitsa fel hármasával embereit.

A nagy nap előestéjén személyesen is megjelen a peczirikter, hogy rendelete pontos teljesitését a birónak hivatalvesztés terhe alatt szivére kösse. Már tovább akar menni, midőn a biró megszólal:

—Meglesz, nagysás uram, próbáltam is már? kettesével egymásra állitva még csak menne valahogy, de ha a harmadikat is rájok állitom, lezuhannak mindannyiszor!

A Burg fehér asszonya.

Egy hamar elmuló zaj hallatszott évek előtt a Burgban megjelent kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán dementírozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az élczlapok eltemették.

Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgy alak, márvány-fehér arczczal, de jól [Pg 37] kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan de a falra világot nem vet: az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt; az őrt álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állitottak ki; azok előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztül-kasul lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el; hanem megállt és merően a szemük közé nézett. E kisértet nézésétől az egyik őr, egy izmos, erős morva vadász ájultan esett össze.

Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a kisértetes őrállomást. Ez, mint gavallér ember, asszony ellen nem vitt magával puskát, pisztolyt, csak ugy kardosán állt a lesben. A mint a tizenkét órát elkongta az Istvántemplom harangja: ott állt előtte a fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt, utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony viszszafordult s a lámpát a tiszt arcza elé tartá. Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta—és akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte—a semmit.

Az eltűnés pillanatában ugy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy hideg csókot nyomott volna ajkára.

Már most, ha tisztünk egy mult századbeli musquetier tiszt lett volna, kötelessége lesz vala e kisértetcsóktól halálra betegedni és belehalni;—minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek chemiát és [Pg 38] opticát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világitva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az átelleni házba s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világitva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót s szépen ott lepte az egész kisértetcsináló apparatust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és villanyvilágitással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.

A dologból inquisitió lett; a fényképész azt a merész tréfát nem a maga mulatságából rendezte; hanem aztán annyi magas állásu személy keveredett bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abba hagyni; s az egész kisértet-históriát meghazudtolni.

Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyü hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvü iránytól megfélemliteni.

Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla. De, hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is megtudtuk. [Pg 39]

Wesselényi és a légátus.

Légczióba ment a diák; hosszuszáru pipáját a sublégátus vitte előtte. Egy hintó robog el mellettük.

—A légáczióba megyek ahoz a hóbortos Wesselényihez—felelt a diák bodor füstöt eresztve.

Midőn a conceptust felviszi a báróhoz, nem kis megütközéssel ismeri fel benne a hintóban ülő urat.

Rendes szokás szerint a legátus a bárói asztalnál ebédelt. Egész ebéd alatt ugy érezte magát, mintha parázson ülne. A báró azonban nem sokat látszott ügyelni vendége zavarára. Hanem ebéd végével előszólitja a sublégátust.

A szegény légátusnak ismételnie kellett: „ahoz a hóbortos Wesselényihez légáczióba.“

Az ál-biztos.

T.-B....-n lakott S. Péter—B. M. et comp. Sok tréfát üztek vele. Egyszer a többek közt R....-n többen összejövén, jelen volt az akkori szabolcsmegyei főszolgabiró P. L. (B. M. sógora) is.

B. M. mint igen élczes ember, ebéd után inditványozta, hogy S....-t meg kell tréfálni. A terv, mint jó vezérnél, inter pocula—percz müve volt.

P. L. nem ismerte S....-t, igy hát B. M. terve szerint ki kellett magát adni Mezdédinek, ki az egri restaurationalis excessusokban kinevezett delegatum judicium tagja volt, s Egerbe utaztában S....-t meglátogatja. S. L. tehát nem is a maga equipageján, hanem előfogaton, privát ezüstös hajduval a bakon, elment S....-hoz Bemutatván magát Mezdedi név alatt, kérdi—kik laknak itt e környéken?

S. kapott rajta, hogy üthet egyet az őtet tul a rendén háborgató kompánián,—„egy legio korhely, nagyságos uram, kinek feje B. M.“

Alig mondja ezt ki, imhol cseng, bong, négy vagy öt fogat robog be az udvarra, s kis időre a szobába lép B. M. et comp. s rárivall S...-ra: „bort!“

Bort hoztak. S., hogy a további garázdálkodást egy kicsit meghőköltesse, megszólal:

B. M. ránéz az ál Mezdédire s elébe köp;—S. ezen szörnyen megijedve, igy szólt: „uramfia. birája lesz, s hogy tesz vele?“ [Pg 41]

Néhány pohár bor után Mihály ur félrehuzza S....-t s mondja: „Bruder! ha néha bolondozunk is veled, mindamellett szeretünk s nem akarjuk, hogy megkárosodjál,—mint jó embered intelek, vigyázz, mert ez a Mezdédi irtóztató kegyetlen ember, ez most spionkodni jött hozzád, hanem te gazdag vagy, adj neki 60 tallért, mert a dácziát nagyon szereti.“

Noha S. is nagyon szerette a siklust, de mégis tartott Mezdéditől, s mint primae informationis ember, reászánja magát s az antik lenyiló almáriumból kivesz 60 tallért, tekercsbe göngyöli s a már kászolódó ál Mezdédinek nagy alázattal markába csusztatja, mit ez nagy protectori minával elfogad, s azzal megy vissza R....-ra, mutatva a 60 tallért, melyre kimondatott az anathema, hogy együtt fogják eltakaritani.

Bezzeg volt nevetség! S. később megtudván, szörnyen dühbe jött, hogy kellett azt a korhely P. L....-t hatvan tallérral megajándékoznia.

A gazda-ember mint időrendező.

—Óh, uram Isten, de nagy ez a szárazság, csak már jönne egy kis jó eső, hogy szántani lehetne.

—Jaj, uram Isten: mind cserepes lesz a föld, elszárad a vetés, csak már megállna ez a szél.

—Jaj, minden kiszárad, hernyó, sáska elhatalmasodik, de jó volna egy kis friss zivatar.

—Végünk van, mind megdül a gabona, beiszapul a rét! állandó idő kellene már.

(Végre eljön az aratás, szerencsés bő esztendő van, gazda-ember szomoruan vakarja a fejét a telt hombárok előtt, mikor kiszámitja, hogy máskor felényi termésért több pénzt igért Mózes, mint most összesen a két annyiért.)

—Óh uram Isten, ha már adtál sok buzát: adj még hozzá egy kis tisztességes háborut is, hogy—ára legyen!

Egy nemes vonás.

A mexicói császár ő felsége titkárja S., daczára németül hangzó nevének, valódi budai születésü magyar ember. Fiatal korában azon gránátos zászlóaljban szolgált, mely a budai királyi várlak rendes őrségét képezte.

A főherczeg-nádor sok ideig figyelemmel kisérte, hogy egy fiatal katona minden délben, mikor a katonák ebédjüket kikapják, csészében ételt hord ki az őrlakból s kevés idő mulva üres csészével tér vissza. [Pg 43]

A nádor utána járatott, hova hordja a gránátos az ételt, s megtudta, hogy van neki egy beteg, élemedett nagyanyja valamelyik külvárosban, a kit a fiatal katona évek óta igy táplál, hogy a menázsból rájutó részt megfelezi s felét hazahordja neki.

A nádor rögtön udvarához vette a fiatal katonát, a kiből később a legeszesebb diplomaták egyike fejlődött ki. Jelenleg S.-nek 8 érdemrendje van: külföldi udvaroktól nyert megtiszteltetések.

A létai fuvaros.

Nagyon sürgős menetele volt a megyei orvosnak, éjszaka kellett még hat mérföldnyi távolba utaznia, fuvarost hivatott, megmagyarázta neki, hova vigye, azzal összepakolt, bundájába vágta magát s mondta neki, hogy csak hajtson szaporán, de vigyázva.

A mint a határból kiértek, a fuvaros beszélgetéshez kezdett, de nem kapott választ; hátra néz, hát látja, hogy az orvos aluszik.

No, ha aluszik, akkor ő is megállitja a lovait, kifog, leszerszámoz, a lovakat kicsapja a gyepre legelni, maga meg lefekszik a kocsi mellé a szűrére s követi a jó példát.

Az orvosnak ugy tetszett, mintha nagyon ismerős volna az a város, a melyet a közelben lát.

—Csak ugy biz' a, hogy láttam, milyen jóizüen aluszik a tekintetes ur, nem akartam, hogy a döczögős ut fölrázza az álmából.

Tehát az orvos a nagy sietséges igyekezettel azt nyerte, hogy egy éjszaka kinn hált az ég alatt a szekéren—jó vetett ágya tőszomszédságában.

Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?

Egy dunántuli fürdő látogatói előtt általánosan ismeretes egy születésétől fogva süketnéma földbirtokos, ki különben sokoldalu müveltséggel s igen kedves kedélylyel bir s csak ugy elpolitizál a közügyekről jelekkel, mint a leghangosabb szónok;—feljegyzésre érdemes, a hogy e néma honfi szokta Deák Ferenczet kifejezni, mikor felőle értekezik:—először a bajuszán egyet sodorint, ez annyit tesz, hogy „magyar“, azután összefogott öklének hüvelykujját kimereszti, ez azt teszi, hogy „első“;—és igy „első magyar“, ebből aztán értheti minden ember, hogy „Deák Ferencz“.

Miért vagyunk kénytelenek politizálni?

Fürdő-helyeken ugy tesz a sors a társasággal, mint egy tuczat kártyával: összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik egymással, mert kénytelen vele s ott ül aztán egy szép esős idő [Pg 45] alkalmával a veranda alatt X. gróf, Y. grófné két kis fiával, Z. gyapjukereskedő, 2. szinész, A. gőzhajó-kapitány, C. tiszttartó, D. lapszerkesztő, E. orvos, F. tisztelendő ur, G. dandy, azután táblabiró Tallérossy fon Zebulon, aztán meg egy vad poéta.

C. tiszttartó elkezdi a lamentot a rosz termésről;—kifagyott a repcze, buza a télen!

A tiszttartó végig nézi szörnyen: „zab? télen?“ Itt aztán vége minden discursusnak.

2. szinész nem állhatja meg, hogy hozzáértését ne tanusítsa a következő észrevétellel:

A kereskedő nagyot bámul: „zigaya? kecskegyapju?“ Nincs aztán több kedve diskurálni.

X. gróf el akarja ütni a dolgot s hogy kisegitse a szinészt zavarából, azt kérdi tőle, hogy micsoda operákban szokott énekelni.

Az pedig történetesen drámai szinész, s szörnyen apprehendál a kérdésért.

Szerencsére éppen arra hajtat a gróf négyes fogata s magára vonja a közfigyelmet: gyönyörű telivér lovak.

A gróf oda fordul hozzám, hogy mit szólok lovaihoz? Én valami nagyon hizelgőt akarok mon [Pg 46] dani és azt mondom: „ugy-e bár ezek poroszka lovak?“

Persze én életemben egyszer ültem lovon s nekem az tetszett, hogy az poroszka volt.

Erre D. lapszerkesztő, hogy jóvá tegye hibámat, a grófnénak kezd el udvarolni, egyik távollevő testvérét magasztalva előtte, a kivel a grófnő köztudomásra már régóta legmélyebb fachéeban van.

A grófné társalkodónéja igazitani akar a görbe mulatságon s átviszi az irodalmi térre a konversacziót, azt kérdezve D. lapszerkesztőtől, hogy ilyenkor, mikor nincs otthon, ki nyomtatja az ujságot?

Most a dandy lép fel s a tisztelendő atyának kezdi magasztalni a coelibatus institutiójának magasztosságát; mire a tisztelendő ur megjegyzi, hogy ő ugyan feleséges ember s unitárius pap Csíkben, az aztán keresztyénileg kisegiti a dandyt a zavarból.

F. a gőzhajó kapitányt interpellálva, hogy vajjon csavargőzös-e már a hajója? Persze Csíkben azt is hihetik, hogy ha sokáig csavarog valaki a gőzösével elébb-utóbb csavargőzös lesz abból.

Majd a gazda-ember fogja elő az orvost s kezdi az orvosi tudományokban való jártasságát az által napfényre hozni, hogy megmagyarázza neki, miért vasas ez a savanyuvíz? Mert magnesia van benne, s a mágnes magához vonja vasat a levegőből.

Itt megint elveszne a homokban a társalgás szűken eresztő patakocskája: ha a kereskedő a grófnétól [Pg 47] meg nem kérdezné: hogy ugy-e bár ikrek ezek a kis gróf urfiak?

S így akadunk fel, valahányszor elakarunk indulni, mig végre Tallérossy Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; bele szól gróf, grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitany, szerkesztő és poéta; egyszerre hatan is beszélünk s mégis értjük egymást.

A szórakozott.

Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.

Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“ Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“

Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ [Pg 48] Vacsoránál pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“

Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a könyvtárba s mulassa magát könyveivel.

Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden, azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó későre vetődött ismét haza.

A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.

Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?

Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és loháton.

Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele, s ment aztán az [Pg 49] uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig, mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül. Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló sincs alatta.

Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“

A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit keres—annyi ember között.

Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő. Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a régiségbuvár.

Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.

Én félek, te félsz, ő fél.
Mi félünk, ti féltek, ők félnek.
Én félek te tőled, te félsz én tőlem, ő fél mind a kettőnktől.
Mi félünk magunktól, Ti féltek egymástól, Ők félnek mindenkitől.

Én félek, hogy ott hagysz a sárban,
Te félsz, hogy ott hagylak a sárban,
Ő fél, hogy beleviszszük a sárba.
Mi félünk, hogy ti nem féltek,
Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk,
Ők félnek, hogy miért félünk?

Én félek, mert jó félni,
Te félsz, mert szeretsz félni,
Ő fél, mert tud félni.
Mi félünk, mert megtanítottak félni,
Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni,
Ők félnek, mert nem tehetnek máskép.

Én félek elkezdeni valamit,
Te félsz folytatni valamit,
Ő fél bevégezni valamit.
Mi félünk, hogy megcsaljuk egymást,
Ti féltek, hogy megcsal benneteket más;
Ők félnek, hogy hátha már megis csalta őket valaki?

Hány percz telik bele, a mig a magyar napszámos, a mikor nagyon sietős a munka, a pipájára rágyujt?

20-ik percz. Ráteszi az égő taplót a pipára. [Pg 52] Lenyomja rá a körme lapjával.

22-ik percz. Elkezdi színi a pipát, de nem szelel, mert nagyon meg van tömve.

23-ik percz. Megnézi, hogy mi az ördög lelte a pipáját, hogy mégsem akar égni.

24-ik perez. Ekkor aztán dühösen hozzá fog a szívásához, mig végre 25-ik percz. Csakugyan eljut odáig, hogy elkezd a pipája füstölögni. Akkor aztán folytatja a munkát.

Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.

A sümeghi uradalom egykori igazgatójához, Kisfaludy Sándor testvéréhez, odamegy egyszer egy patak-molnár, szerződése megujitása végett, s alkalmat vesz egyuttal panaszát előadni a felett, hogy bizony nagyon kevés annak a malomnak a vize.

—Hát a mi viz már egyszer lefolyt a malomról, azt megint csatornán át visszavezetném a patakba, hogy ujra a kerékre menjen.

A jó Kisfaludy elővette minden hydrostaticai tudományát, hogy felvilágosítsa a merész vállalkozót, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség, ez minden természet-rendet megcsufoló gondolat, de a molnár csak [Pg 53] nem tágitott.

—Meglehet az, csak az ember nagyon sok czikk-czakkot csináljon a csatornával, aztán nagy kerülőt tegyen vele.

A jámbor aztán egész élete keresményét mind bele ásatta a csatornákba; csinált sok czikk-czakkot, nagy kerülőt; de a viz azért nem folyott vissza az ő malmára.

Malitiósus észrevétel.

Egy fiatal kritikus és szinte fiatal irónő igen hevesen disputáltak egyszer egymással; egyszer aztán az irónő testvére nem állhatja tovább, beleszól:

„Ugyan ne veszekedjetek már olyan nagyon, még valaki azt gondolja, hogy férj és feleség vagytok.“

Amerikai házasság és elválás.

Miszter Plock és misztrisz Flock elhatározták, hogy egybekelnek, s felkeresték e végett reverend Clockot, hogy eskesse őket össze.

Reverend Clock rövid czeremoniával férjet és feleséget csinált miszter Plockból és misztrisz Flockból, rájuk adván a szokott áldást; hogy már e szövetségben csak a halál választja el őket egymástól.

Másnap visszatértek hozzá, hogy nem ér ez semmit, válaszsza el őket megint.

Jól van, monda Reverend Clock: és kivitte őket [Pg 54] az udvarra. Ott megfogott egy tyukot. Annak a két lábát kezébe adta a férjnek, a nyakát az asszonynak, maga pedig fogott egy éles bárdot, s derékon ketté vágta vele a tyukot.

—No, már most „a halál választott el benneteket“, mehettek a.... majdnem megmondta hová!

Tud németül.

Meghalt a gyönki pap, Sebestyén Péter, ki egyszersmind német pap is volt. Mikor már a templomba mentek, kérdi valaki a végtisztesség tevők közül, hogy hát a német actor ki lesz? De hát ki is lett volna. Kálvinista embernek, mióta Göttingába, Jenába nem járunk, gyenge oldalát képezi a német nyelv. Ott sültek, főttek, szégyenkedtek a tiszteletes urak, senki nem merte a több készületet igénylő német halotti beszédtartást elvállalni. Ekkor alázatos szerénységgel elő áll Sziládi László, az országos hirüvé vált rögtönző, ki alig volt még akkor fél éves káplán, s igéri, hogy ha a nagytiszteletü uraknak nem derogál, fog egy kis kurta siri beszédet tartani a temetőben németül. Neki örültek az öreg urak.

Álmélkodva hallgatta mindenki az ifju próféta elragadó szónoklatát. No, ez lesz a mi papunk, mondák a gyönki sógorok. Valóban mindenki el volt büvölve a szónok gyönyörü előadásán—s már-már bevégzendő vala beszédjét, midőn igy szólt: „ja meine Kristen hier ruhen ihre Pulvern“, s a gyászkönyüket elfojtott kaczaj váltotta fel, mely aztán biz a német [Pg 55] papságot is elfujta

A hajdankori kritika és antikritika.

Csakhogy Dyoniz a mellett még király is volt; Filoxénosz pedig, szokás szerint, szegény ördög.

Azért Filoxénosz mégis megkritizálta Dyoniz verseit, s nagyon roszaknak találta azokat.

Azután megint irt egy kötet verset Dyoniz, s mint minden poéta, azt hitte, hogy ezek már jobbak, mint az előbbeniek voltak.

Nagyon alapos megjegyzés.

Két nap egymásután ez a két darab került szinre a nemzeti szinházban: „a czárnő“ és utána „az észak csillaga“.

—No lássátok! Ilyen vak a szerelmes ember. Ez a Péter czár meg ez a Katalin jól láthatták a tegnapi darabban, hogy milyen rosz házaséletet fognak együtt élni, és az sem volt nekik elég okulás, hogy a mai darabban mégis nagy vigassággal össze [Pg 56] ne keljenek.

A hordón lovagló magyarok.

Barabás Miklóstól hallottuk, hogy egy angol műtárlaton lát egyszer egy képet, mely egy sziklás vidéket ábrázol, a sziklákról patak omlik alá, a patakon nagy boros hordók usznak, felkoszoruzva, a hordókon pedig ujjongató emberek ülnek, a hydrostatica minden szabályaival daczolva.

Kiváncsi volt megnézni a tárgysorozatban, miféle szörny fantázia szüleménye lehet ez a teremtmény? s olvasá a következőt:

„Szüretelő magyarok Korinthiából, kik a Tisza hátán szállitják haza borral töltött hordóikat.“

A jó anglus ilyennek képzelte a szüretet, a korinthiai magyarokat és a Tiszát.

Az Idők Tanujában néhány classicus latin költeményt olvasunk padre Grando sziciliai jezsuita atyától, mely annyira megnyerte tetszésünket, hogy nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy legalább az utolsó stropháját meg ne ismertessük olvasóinkkal.

„Votis tamen precor meis,
Parce Christe, parce reis,
Sive Turcis, seu Judaeis,
Sive Scribis [2] Pharisaeis,

Sive secta Sadducaeis,
Sive moribus Hevaeis,
Amorrhaeis vel Hetaeis,
Chaanaeis Jebusaeis,
Gergesaeis, Pheresaeis....
Dona eis requiem.“

Cserében.

Vámbéry beszéli, hogy egy angol hittéritő járt Teheránban, s ott sikerült is neki egyetlenegy perzsát megtériteni, jó ötven arany fizetésért.

A missionárius aztán odább ment. Mikor ismét visszakerült Teheránba, mondják neki, hogy a hive ismét áttért a mohammedán hitre.

Az angol mindjárt biró elé idéztette a duplán renegátot, s beperlé—mint szerződés-törőt.

—Igaz, mondá, hogy te adtál nekem ötven aranyat, hogy legyek érte ánglus; én elvettem az ötven aranyat s voltam érte öt hónapig ánglus. Ez tőlem elég volt. Ha kevesled, hát akkor adok én neked ötven aranyat, s légy te azért öt hónapig mohamedán.

A világ-helyzetről.

(Fk.) „Bonaparte locutus est!“—Ismerjük a Napoleonidáknak azt a szokását, hogy beszédeiket mindig a hallgatósághoz szokták idomitani. I. Napoleon azt irta 1797-ben Károly főherczegnek, hogy: „Egy emberélet megmentése többet ér, mint a csatamező minden diadala.“ S ugyan ő volt, ki később Berthiernek azt mondta, midőn ez az összeirási lajstromot kezébe nyujtá: „És e szerint havonként volna elkölteni [Pg 58] való tizezer emberünk.“

III. Napoleon mindég az ellenkezőjét szokta mondani annak, a mit elhallgat, tavaly azt mondta az orosz gorombaságokra, a mit de Vichy válaszolt a haragos praelátusnak: „Az ilyen mennykövek ellen itt az oldalamon a villámháritó!“ Ez idén pedig egészen ellene intézett megtámadásra azt feleli, a mit Jean Paul idéz don Antonia d'Ulloa után: „Hogy ha az ember a Caiboa rovart széttöri a kezén, meghal a mérgétől: de ha lefujja, szépen megmenekül tőle.“

Tudjuk jól, mit mondott a korsikai azon kérdésre, miért oly kérlelhetetlen boszuállók földiei? „Mert azokat csekélységgel nem lehet megsérteni.“ Ebből értheti mindenki, hogy mit akartunk jelzeni?

III. Napoleon ugyan bizonyosan emlékezik arra, a mit Diderot mondott Katalin czárnőnek: „Ha fölséged, mint drámairónő megbukik, még mindig meg marad Oroszország czárnőjének; de ha én megbukom, mint drámairó, akkor én egészen megbuktam!“ Hanem azért alig hisszük, hogy vigasztalására szolgáljon az inversa ratio: „Ha én mint franczia császár megbukom, még mindig megmaradok—Julius Caesar élete koszorús szerzőjének.“

Blücher is nevetett, mikor az oxfordi egyetem megválasztotta doktornak: „Tegyétek meg hát Gneisenaut is legalább patikárusnak, ő csinálja a piluláimat.“

Napoleon is aligha nem ilyen pilulákra gondol, mikor kiadja magát doktornak, a ki majd megfogja gyógyitani Európát.

Különösen az ujévi beszédeinél megszoktuk már [Pg 59] azt kérdeni tőle, a mit Boilan kérdezett Mallebranchetól, mikor az panaszolta, hogy Arnould nem értette az ő művét az „eszmék világáról.“—„Tehát igazán azt akarta ön, hogy megértse valaki a mit ir?“

Azért mi is azt mondjuk, szerkesztő barátunknak, a mit Sieyes abbénak mondott az iskolás gyerek, mikor igy szólitá meg: „Adok neked egy almát, fiam, ha megmondod, hol van az Isten?“—„Adok én önnek kettőt, viszonzá az, ha megmondja, hogy hol nincsen?“ Tehát ön is, szerkesztő barátunk, nekünk tiz Napoleondort kinál, ha irunk önnek a felől, hogy mit mondott Napoleon?—adunk mi önnek huszat, ha azt megirja, hogy mit nem mondott el?

Egyébiránt Lamartine is megérkezett Parisba, de nem azért, hogy pique aux újra kezdje a képviselőségen a politikai gályát; még candidáltatni sem engedi magát, hogy is lenne candidatus ott, a hol már egyszer predicator volt?

Végül még egy élczet nem engedhetek el, mely most jutott eszembe és nagyon jó.

Az angolok, a mért Simonoskit porrá lövették, hadiköltség fejében 16 milliócskát követelnek a japániaktól. No ezek is elmondhatják, a mit a maroccoi bey mondott Du Quezne-nek, mikor fővárosát a francziák lebombáztatták, s aztán követelték a nagy hadiköltséget: „Mért nem szóltak nekem elébb? én fele árért is felgyujtottam volna magam.“

Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,

Textus: Illés próféta pediglen sokat éhezék vala a pusztában, a midőn is a holló táplálta őt orrában hordott eledellel; elvégre pedig felviteték az égbe tüzes szekéren.

„Hát biz, édes gyermekeim, a szegény embernek mindig az volt a legfőbb virtusa, hogy mennyi ideig birja ki a koplalást? Illés próféta im példát adott nektek, hogy az ember nem azért született, hogy egyék, hogy a hasát megtömje, a háját megnövelje; hanem hogy elmélkedjék a világ mulandósága felett.

Mi volt az a próféta a régi időkben? nem más, mint mai világban az újságíró. Voltak akkor is hamis próféták és igazi próféták, s láthatjátok, hogy az igaz próféták szine előtt még a hollók is ugy jelentek meg, mint előfizetők. Mert mit jelenthetett egyebet a próféta ölébe hullatott kenyér, mint kegyes subventiót; azért ti se legyetek rosszabbak a hollóknál, és praenumeráljatok az Idők Tanujára, a ki egyedüli igaz próféta jelenleg a pusztában.

A mi pedig a tüzes szekeret illeti, az nagy vigasztalására szolgálhat minden szegény embernek; mert ime, a hol szekerek vagynak, ott kocsisokra is szükség leend, és igy a szegény emberek mindenütt fognak munkát és conditiót kapni; ha jó bizonyitványuk [Pg 61] lészen.

Hanem már most gyertek haza velem együtt édes gyermekeim, mert mingyárt jönnek az uraságok; s azoknak másformán fognak prédikálni, valamint hogy ti sem kivánhatjátok, ha egy csepp belátástok van, hogy ők együtt imádkozzák veletek azt, hogy: „Add meg mi nékünk a mi mindennapi kenyerünket!“ Miután ők zsemlyéhez szoktak.“

Az elegáns pap az elegáns közönség előtt pedig igy fog e felől elmélkedni:

Illés ur próféta volt, még pedig nem az a próféta, a mit most sokkal gyöngébben adnak elő a nemzeti szinpadon, mint Lagrange idejében; sem Schofka társa, a wetterprofét; nem is egy somnambule, ki entree mellett három kérdésre ad nagysádtoknak feleletet; hanem egy valóságos elegáns gavallér, a ki ha valamit mond, annak teljesülni kell. Ein Mann, ein Wort!

Hogy birtokos ur volt, az kiderül onnan, hogy pusztában lakott; tehát pusztája volt; er wohnte auf seiner Puszta. Vraisemblebalment azért éhezett, mert ez nála Hungercur vala. Hanem azért öltözetét el nem hanyagolta.

Kitűnik azon kor jeles institutiójából a hollókkal, melyek neki enni hordtak, hogy azon időben még a holló is, le corbeau! meine Hochgebohrenen, kötelezve volt, megadni az illetékes dézsmát, payer le dime,—az ő földes urainak.

A mi pedig a tüzes hintót illeti, melyen monsignore Illés elragadtatott az égbe, az nagysádtoknak nagy vigasztalásra fog szolgálni, hogy a más világon is vagynak equipageok, s ottan is elegáns fogatokon [Pg 62] fognak járni azok, a kiket ez rang szerint megillet.

És most legmélyebb köszönetemet nyilvánítom méltóságtoknak és nagysádtoknak, hogy kegyeskedtek magukat saját személyükben megalázni, és hogy az alatt mig beszéltem, fennhangon nem diskuráltak. Legyen szerencséjük az angyaloknak máskor is elfogadhatni kegyelmességteket, s elegáns toilettjeikben minél változatosabb variácziókban gyönyörködhetni.“

Egy nap egy mandarin életéből.

Mikor Zin-Zin Tatárország kormányzó mandarinjává lett, elindula Pekingben látogatásokat tenni a többi collegáinál.

Kezdte a főmandarinon, Ling-ling-en, a hol is, chinai szokás szerint, egymást orraik összeértetésével üdvözölve, következő párbeszéd keletkezett közöttük:

—Óh sokféle érdemű Zin-Zin, mondsza miféle rendet akarsz te csinálni Tatárországban?

—Óh végtelen bölcsességü Ling-ling: azt fogom csinálni, hogy összehivom rögtön a tatár országgyülést; eléje adom, hogy küldjön követeket a te mindent helybenhagyó tanácsodba.

—Akkor szétkergetem; s egyenes választás utján fogok neked kötéllel annyi követet, a hányra szükséged van.

—Nagyon bölcsen gondoltad ki, óh Zin-Zin, tégy aképen. Itt jól fogadtatva, elment Zin-Zin ahoz a mandarinhoz, aki a külső hatalmasságokkal való ügyeket vezérli. Az is megkérdezé tőle, hogy mit akar [Pg 63] csinálni a tatárokkal.

—Összehívom őket az országgyűlésre, s ott rájuk parancsolok, hogy jöjjenek fel Pekingbe.

—Akkor szétkergetem őket, s a kit megfoghatok, hajánál fogva huzom ide egyenes választás szerint.

—Óh azt ne cselekedd bölcs Zin-Zin, az nekem nem jó mulatság lesz; valamennyi ázsiai hatalmasság mind csak azt lesi, hogy mikor kap hajba a mennyei birodalom egyik fele a másikkal? hogy akkor ők is ránk rohanjanak. Erről a szándékról tehát tégy le.

Zin-Zin nagyon csóválta a fejét: egyik azt mondja, hogy jó lesz, másik azt mondja, hogy nem jó lesz, Ez már furcsa.

Mene tehát a harmadik mandarinhoz, a ki igazságot szolgáltat mindenkinek, akár kell, akár nem.

Annak is elmondá, hogy össze akarja hivni a tatár országgyűlést, hogy küldjön követeket Pekingbe; ha jön, jön; ha nem jön, hozza.

—Dicsőséges egy gondolat ez: magasztala érte a jogok mandarinja; épen most vettem egy nagy bambusz erdőt, alig várom, hogy elláthassam belőle igazságtevő czikkelyekkel a barbár tatárokat. Cselekedjél szándékod szerint. Erre megint büszkébb kezdett lenni Zin-Zin, s bekopogtatott azon mandarinnak ajtaján, ki a hadseregek fölött szokott rendelkezni.

Annak is elmondta, hogy mit akar a tatárokkal. Országgyülés, ha az makacskodik, erővel választás.

—Majd én az én szép hadseregemet, mely nekem egészen kell, hogy a gonosz Taipingók ellen [Pg 64] őrizzem a birodalmat, a te furcsaságod végett kétfelé osztom, hogy az egyik felével követeket fogdostass Tatárországban. Eredj a tatárba magad!

Zin-Zin erre megint kegyetlenül elszontyolodott s feljegyzé övéről lelógó tárczájába: kettőnek jó, kettőnek nem jó.

Mene aztán ahhoz a mandarinhoz, akire a bálványok tiszteletének rendbentartása vala bizva.

Annak is elmondá, hogy a tatár országgyüléssel nagyon röviden fog végezni; s ha máskép nem kap közülök követeket, a halálra itélt raboknak kegyelmez meg, azon föltétel alatt, ha idejönnek ülni.

Erre a szóra nyakába borult neki a kultusz-mandarin, összevissza csókolá orczáit.

—Ilyen ember kellett nekünk! Ez az igazi okos ember. Tedd azt minél előbb, bölcs Zin-Zin; a tatároknak nagyon sok arany, ezüst bálványuk van még; azokat én mind kicserélem tartósabb és szebb cserép és guttapercha bálványokkal; hatalmas ember vagy, óh Zin-Zin.

Zin-Zin maga is elhitte, hogy ő hatalmas ember, s most már egész biztonsággal lépett be a hatodik mandarinhoz, aki a pénzre vigyáz a mennyei birodalomban, hogy az valahol meg ne pihenjen, hanem szüntelen repüljön egyik kézből a másikba.

—De nem sokat teketóriázok vele; ha nem küldenek Pekingbe követeket, megint szétkergetem.

—Azután pedig kihirdetem a népnek, hogy fogjanak nekem minden pusztárul egy követet, s azt kötözve hozzák elém.

De már erre a pénzügymandarin oly dühbe jött, hogy a papirosnyiró ollóval rohant Zin-Zinnek.

—Hatsist ettél-e? hogy engemet meg akarsz rontani? kiálta a bámuló Zin-Zin fülébe; most sincs pénzem; ha te ezt teszed, egy batkát sem kapok kölcsön többet sem a belgáktol, sem a balgáktól, te mind szét fujod a kreditemet, mint egy kosár fosztott tollat.

Zin-Zin megrettenve támolygott haza; utközben följegyezvén övén lóggó tárczájába: három pro, három contra! Bráma legyen okos ezek között.

S azzal haza menvén lefeküdt divánjára, megtölté mákonnyal a pipáját és pipázott, és elaludt két álló esztendeig.

Regény tele grammokban.

„Temesvár 1905. Május 15. Üzlet szilárd. Pókháló 10 fillérrel alább. Per font 25 aranykorona. Küldök 600 mázsát. Cserebogár keresett czikk. Kérek 8000 mázsát. Szilárd megrendelés. Három hónap a dáto. Gyémántfi, cserebogár paraffingyár tulajdonos.“

„Párizs—udvari bál—pókháló harisnya,—üzlet brilliant,—pókháló rapid emelkedik. Összevásálni minden pókhálót a tout prix. Cserebogár abondant. Utánvétel mellett küldetik. Szivárványfi, pókháló harisnyagyár tulajdonos.

„Kilenczezer tonna pókháló raktárban. Profit egy millio. Mi perczent nekem? Különben vállalat magam.“

„Gazdag bolond Szivárványfi leánya, mátkám, 45 ezer hozomány. Eskomptirozz rá 5 ezeret. Öregtől pénzt kapok, rögtön vissza. Lakodalomra jőjj.“

„Gyémántfi leányom veszi. Igértem 45 ezer hozományt. Adok csak 4 ezeret. Kölcsönözz. 1½ per mêse. Lakodalomra jőjj.“

„Apám férjhez ad. Gyémántfihoz. Nagy szamár. Apám mondta. Még nem láttam. Leveleimet vissza. Poste restante lehet majd később. Lakodalomra jőjj. Schmukk hol?“

18., 19. és 20-ik telegrammok. Kőszénfi Gyémántfihoz, Szivárványfihoz és Reginához.

„Megfogtalak! Értem telegrammot. Méz = mézes hét, enyim. Elégtétel. Amerikai. Pisztoly vagy dollár.“

29. usque 33-ik telegrammok. Krepelkafy pesti rendőralispán, Schmidffy n.-szebeni, Dobrzefy mármarosi, Bolnaiu balázsfalvai, Wladfy orsovai rendőrszolgabirákhoz.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi üzérek, Regina üzérnő megszöktek, keletnek, északnak, délnek, sok csalás. Passiva iszonyu. Megfogni. Per schub vissza.“

34-ik telegramm. John Cox southamptoni rendőrbiztos Krepelkafy, pesti rendőralispánnak.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi, inclusive Regina. Együtt megfogtam.“

Az akadémiai restóráczió.

No még soha ugy nem örültem, hogy restauráczióból ép bőrrel haza szabadulhattam, mint most legközelebb, mikor az akadémiának restauráltunk uj tagokat.

Mert hát tetszik tudni: itt is van fehér tollas és fekete tollas párt. A fehér tollas párt tagjai azok, akik a tolluk hegyét soha sem mártják bele a kalamárisba, hogy szép fehér maradjon egész esztendőn át; a fekete [Pg 69] tollasok pedig azok, akik a tollaikat be szokták tintázni.

Hát aztán itt az a szokás, hogy elébb van az országgyűlés, azután van a követválasztás.

Minden osztály kikandidálja a maga követjelöltjét, először rendes tagokat választanak, azután pedig rendetleneket.

Hát a mint a filozófusok megválasztották a maguk rendes tagját, s következett volna a mathematikusokra a sor, akkor feláll egy historikus s azt kérdezi a mathematikai osztalytul, hogy ha 43-at a 42-ből kiveszünk, mi marad ott?

—No, hát, akkor a mathematikai kandidátus is „plus!“ mert már meg van a 42-ik tag is választva, s az lenne a 43-ik. Az pedig nem adódik.

A természettudósok látva, hogy igy az ő jelöltjük kimaradt, no iszen jövének kegyetlen haragba; először egy-kettő beszéli, utoljára minden ember. Ütöttük ököllel az asztalt, szikráztak a szemeink, ég felé állt a hajunk, s csak azért nem bombáztuk egymást a kalamárissal, mert nem volt.

No, én már láttam szinpadon is, azonkivül is restaurálni, férfiakat, asszonyokat duellálni, de ilyen ataknak a galánthai követválasztás óta még csak fantáziájával sem birtam.

Ez valahogy lecsillapult, fegyveres interventió nélkül, akkor folytattuk a szavazást.

Hát, tetszik tudni, az ugy megy, hogy kap minden ember egy szem babot, a ki választó képességgel bir s aztán van errevalónézve egy deszkaszörnyeteg, egy fakrokodilus, a kinek a torkába bedugja az ember [Pg 70] a kezét, s akkor észrevétlenül vagy az „igen“ vagy a „nem“ gégéjébe ereszti le a maga babját. A többiek körülállnák s hallgatják, hogy melyik fiókba gurul le a titkos babszem? Hát ettől a kéttorku szörnyetegtől én teljes életemben mindig szörnyen féltem; azért is a babszemet mindig az „igen“-be eresztem, mert attul tartok, hogy ha egyszer nemre zavazok, bekapja a kezemet s ott marad.

Hát csak szavazunk mi szépen, eleinte van harmincz babszem a két fiókban, azután, mintha státuspapiros volna, egyre kezd alább szállni, lesz huszonnégy; majd husz, majd tizennyolcz, bukik nyakrafőre minden kandidátus. Az elnök könyörög: „Urak ne dugják el a babszemeket! hová lettek a babok? adják ide, a kinél van!“ Minden ember esküszik és forgatja kifelé a zsebeit, hogy ő nem lopott babot. Még egyszer szavaznak, még pedig valami indus tudósra, Baburajendrolalamitra a neve. Ez már össze-vissza csak tizennégy szavazatot tudott beszerezni.

„De már itt intrika van!“ kiáltának fel minden oldalról. Hova lettek a babszemek? Babot akarunk látni! Nekünk teljes számu bab kell, vagy semmi!“

Ekkor inquisitio alá fogták azt a fábul való krokodilust, a szavazó gépet, s ime kisült, hogy az istentelen fenevad együtt szavazott a tudósokkal. A belerakott babszemekből egyet-kettőt minden szavazáskor a czigány-utczára szalasztott, s valami titkos gyomrába elrejtett, ugy hogy mikor kényszeritett evometicák után kiürítésre birtuk, tizenkét félrenyelt babszem került elő belőle.

No, már most igazán azt hittem, hogy mingyárt következik a torontáli követválasztás, nincs más hátra, [Pg 71] mint hogy feldöntjük az asztalt, széttépjük a protocollumot, eloltjuk a gyertyát, egymás szemébe hányjuk a porzót, s az elnököt kényszeritjük az ablakon át menekülni.

„Ez cselszövény! Ez intrika!“ kiabált, a kinek az Isten hangot, s az akadémiai votum consultativumot adott, s nem gondolta meg senki, hogy az a gonosz fastratagéma, az az akademiai egérfogó volt egyedül az intrikus, gondolta magában, hogy egyszer ő is csinál magának egy kis tréfát, s képzelem, hogy nevetett magában, mikor sikerült neki ugy összevesziteni olyan sok vén okos embert.

Utoljára is a szavazások eredménye semmisnek nyilvánittatott, s más napra uj választás rendeltetett el.

Hogy tudott megnőni.

Egy jeles tudósunk, általánosan nagyrabecsült ember, egyszer utazáson volt. Fuvarosa azon eredeti typusok közül került, melyekkel még most is találkozhatni Nagy-Magyarországon.

Utazás közben egyszer megállanak egy állás mellett itatni, s tudósunk odaád a kocsisnak egypár garast, hogy adasson magának a korcsmában egy itcze bort.

A kocsis, mint tisztességtudó ember, nem itta meg a bort, hanem elébb megkinálta vele urát.

—Nem iszik?—álmélkodik a jámbor ember,—már hogyne innék, innya csak kell! Vagy van valami [Pg 72] baja az urnak?

A kocsis végig mérte emberét, de nem szólt egy szót sem, csak a fejét csóválta, gyanusan vissza-visszatekintgetve az első ülésből arra a furcsa emberre, a ki soha sem iszik bort.

Már jó darabig mentek, mikor a kocsis előhuzza a hólyagzacskót s pipára tölt. Azután visszafordul:

—No, hát gyujtson rá az ur ebből a dohányból, nincs ám ez megfinyánczolva.

De már ezt nem türhette az atyafi, hanem haragos ránczokba szedve szemöldökét, visszafelel félvállról:

—Se nem iszik, se nem dohányzik? Ugyan hogy tudott felnövekedni ilyen barom módra?

Német Berczi szemüvege.

Német Berczi egy idő óta fájós szemei miatt nagy tripla szemüveget hord, mely három oldalról takarja, s ez sok quiproquora ad alkalmat annak, a ki még igy nem látta.

Vendéglőben lakván, a minap eltéveszti egy régi jó barátja az ajtót s benyit hozzá:

—Nincs idehaza,—szól Berczi;—de én [Pg 73] vagyok az assistense; mondja el az ur, mi baja? hanem elébb dobja el a szivarát, a doktor nem szereti a füstöt.

A jámbor patiens aztán nagy sopánkodva elmondja, hol fáj, mi fáj: Berczi csak hallgatja nagy türelemmel.

—Hogy a muszka vigyen el! Csak legalább a szivarom ne dobattad volna el velem ijedtemben.

Máskor meg egy becsületes szász megy a szobájába, s keresi báró Fillenbaum képviselőt.

—Annál nagyobb szégyen, hogy nem ismer ön a rokonára.—Förmedt rá Berczi.

A jámbor szász átlátta, hogy ő a hibás, engedelmet [Pg 74] kért s elkotródott.

Még is Deák Ferencz-adoma!

A kormánypártnak egyik kiváló vezértagja beszélget ugyanazon pártnak egy másik becsületes igazhitü tagjával, kinek az a természeti fogyatkozása van, hogy igen nagyot hall.

Beszélgetés tárgya a napirenden levő felháborodás a kormánypárt keblében, melynek még az a következese is lehet, hogy a párt felbomlik s Andrássy kénytelen lesz a baloldallal együtt coalisticus miniszteriumot alakitani: a mi igen nagy veszedelem volna,

„De még nagyobb veszedelem is jöhet ránk. szól a vezértag; ha a muszka be talál törni, elfoglalja Magyarországot, és a többi.“

A nehéz hallásu derék ur azt hiszi, hogy a vele beszélgető még mindig a miniszter-crisisről lamentál s szent megnyugvással viszonoz:

Abból a régi jó időből.

A cenzura,—zsandár,—és bezirker uralom idejében beállít Pákh Alberhez egy cs. k. Commisär, adóösszeirás végett. A Pákhéval szemközt levő szobában lakott Gyulai Pál.

Herr Albert Bach, Schreiber und dessen Dienstmagd: Julia Paul hat laut § ... verpflichtet binnen 8 Tagen an Kopfsteuer-Gebühr ... fl ... kr. zu entrichten etc. etc.

Egy régi latin vers magyarra forditva.

Ratio status Jesuitici in Effige.—A jezsuita rendszer észjárása képletekben.

A mi hatalmunknak örökös joga áll im ezekben:
Csalni, hazudni sokat;—senki se tudja csupán.
Gazdagodásodról légy gonddal, bármi uton is
Csalva, avagy lopvást;—senki ne tudja csupán.
Lelkedben tagadón—esküdhetek Isteneidre.
Titkot rejtve takarj;—senki ne tudja csupán.
Nagyratörekvőket nyomd el, rángasd le erővel.
Nyögve heverjenek ott;—senki ne tudja csupán.
Szembe dicsérj, hizelegj, kit szived utál, te magasztald,
S szidd le, ha távol van; senki ne tudja csupán.
A ki utadban áll, kora holtát el ne kerülje
Tőr, vagy nyelv által;—senki ne tudja csupán,
Irott törvénytől magadat megkötve ne tartsad;
Csak ha neked szolgál:—senki ne tudja csupán.
Kettő hogy ha pöröl, mind kettőt ejtsd el egyenkint,
[Pg 76] S huzd le a bőreiket; senki ne tudja csupán.
Szűz légy s erkölcsös,—ha a nap süt;—bünt kikerüljed;
Éjjel mind szabad az; senki ne tudja csupán.
Csalni lehet jobban a barátság örve alatt is.
Könnyebb ejtni szerét;—senki ne tudja csupán.
Hogy költött szinét a hazugság tartsa hivebben
Add kétségesen;—senki ne tudja csupán.
Egy napot el ne mulaszsz, valakin hogy csinyt ne kövess el,
Mit keserüljön amaz; senki ne tudja csupán.
Vallásod köntös, leveted, meg felveszed egyként,
Lelkedet egy se köti;—senki ne tudja csupán.
Hogy ha van Isten, jó; de ha nincs, ugy félni se kell őt;
Mind szabad, a mi lehet;—senki ne tudja csupán.

Deák Ferencz-adoma.

Meglátogatja az öreg urat egy jó barátja a vidékről. Beszélnek egyről-másról. Végre kérdi az öreg:

—Ecce, bizony el is felejtem kérdezni, megnőttek már a kis leányaid, amióta a térdemen ringattam, képzelem.

—Ugyan hova gondolsz! Csak nem loptam őket talán, hogy siessek tuladni rajtok, mikor az egyik még csak most mult tizenhat, a másik meg még tizenöt sincs.

—Hja pedig, barátom, nem tanácsos az ilyesmit [Pg 77] halogatni. A lány is csak olyan portéka, mint más portéka: akkor veszik, ha látják. Hozd fel őket a farsangra Pestre.

—No már azt nem teszem. Először is sokba kerül, másodszor meg az az elvem, hogy a jó bor czégér nélkül is elkel.

Hogy támadt a makfalvi iskola.

Wesselényi Miklósnak ajándékozott egy jó barátja Csókafalván félhold czihert, hogy mint „földbirtokos“ a marosszéki marcalison résztvehessen.

Két órája már, hogy Wesselényi a gyülésen menydörög s a jegyző keze megdermed a fáradság miatt; midőn az ellenpárt felbérelt makfalvi szikulusa közbekiált:

E kis intermezzó annyira megzavarta a bárót, hogy nemsokára megalapitotta a makfalvi református elemi iskolát.

Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?

Társaság volt Deák Ferencznél. A többi közt ott volt Cs** mérnök, ki mód nélküli mélaságáról volt ismeretes. Sajátságos vegyüléke volt ez annak, a mit durae capacitatis homo-nak nevezünk, s a szakmájabeli [Pg 78] feltünő jártasságnak, sőt genialitásnak.

Pipaszó közben éppen nagy tüzzel beszélte el Buda ostromát a forradalom alatt, hol ő is mint honvéd az utászoknál működött; mondá a többek között:

—Látta már Hentzi, hogy nem tarthatja magát sokáig, de mégis akart tenni valamit, hogy megemlegessük, fel akarta vettetni puskaporral a lánczhidat; de nem sikerült ám a terv, mert nem sült el a puskapor, a mit a hidfőhöz csempésztek.

—De hát hogy nem sült el? Kérdék ingerkedve a fiatalabbak, mintha nem tudták volna.

—Mit gondolsz, talán nem is igaz, hogy azért nem sült el az akna, mert megnedvesedett, hanem tán olyan puskaport tettek belé, a mivel egyszer már lőttek?

Az öreg Cs** meghökkent, egy kevés ideig gondolkodni látszott, aztán pedig csendesen felelte, talán a gyufára gondolva:

A beszéd arany, a hallgatás bankó.

Az öreg gróf Teleki B. sehogysem szenvedhette a helységbeli pap beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a Kraszna folyó ágya. Azonban életében még is sokszor ki volt téve a nemes [Pg 79] gróf az ő lelki atyja végnélküli szó daráinak, s hogy legalább halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust csusztatott be végrendeletébe: „Hagyok a nagybányai papnak egy könyörgésért ötven aranyat; a hosszufalusi papnak pedig, a miért temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.“ Persze, hogy nem volt kedve a paternek beszélni, mert akkor az öt forint benmaradott volna.

Deák Ferencz-adoma.

Az 1832/6-ik évi pozsonyi országgyülés alatt Deák Ferencz a „négy vödör“ utczában volt szállva, hol tőszomszédságában lakott Villaks zirczi apát és Balassa Gábor veszprémi kanonok és káptalani követ, később szombathelyi püspök. E két főpap minden héten egyszer, kétszer ebédet adott, és törzsvendégeik valának az országgyülés kezdetén Deák Antal, azután Ferencz, Szerencsy István, Vég Ignácz és Mayer fehérvári kanonok; egy ilyen ebéd alkalmával, mikor épen az ugynevezett religionare forgott a szőnyegen, azt mondta a zirczi apát Deák Ferencznek:

—Segitem bizony, felelé Deák, mert én sohasem tagadtam, hogy szabad gondolkozásu ember vagyok; sőt megvallom nyiltan, hogy tovább is mennék, ha az utasitásom nem gátolna.

—No de, kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt venni, milyen messze akarnak [Pg 80] menni azok az atyafiak, mikor most már azt sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha valamelyik hive egyik vallásból átmegy a másikba.

—Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba hajtják,—monda reá nyomban Deák;—mire aztán nem szólt az apát egy szót sem.

Krónikás adomák.

1848-ban az urbéri viszonyok megváltozván, a gazdaság közül sok tiszt nélkülözhetővé vált.

Gr. K. G.-nak mondja egy izben testvére, mért nem küldöd el nélkülözhető tisztjeidet? hisz nincs reájuk szükséged.

—Igaz—válaszolja a gróf—hogy nincs reájuk szükségem, de ő nekik van szükségük én reám.

Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá folyamodó volt honvédeket. Akkoriban az uradalmakban termesztett czikkek mind aranyért adatván el, zsebében mindig hordott egy csomót, s nem egyszer megtörtént, hogy az utolsó koldusnak is aranyat adott. Egy alkalommal titoknokával.... i gyönyörű parkjában sétálván, egy elrongyolt, kiéhezett külsejü emberrel találkozik. Az első megszólitásra benyul zsebébe s egy aranyat ád [Pg 81] neki. De az Istenért—mondja titoknoka,—mit csinál méltóságod? hiszen ezen embert megcsalják, nem ismervén az arany értékét, azt adnak neki érette, a mit akarnak.

—Igaz, igaz, válaszolja hirtelen, benyul másik zsebébe s egy tallért nyom a koldus markába.

Miután e végett is figyelmeztette volna titoknoka, hogy ennek felváltásánál is csalásnak lesz kitéve az ember—ergo det ipsi—mondja ujra—quinque florenos.

És igy az egy krajczárral megelégedő koldus egy aranyat, egy tallért, és öt forintot kapott.

Egy izben megrongált egészségének helyreállitása végett Ostendébe akart menni a tengeri fürdő használatára. Elment tehát a titkári irodába, hogy az utlevélérti folyamodványt elkészittesse.

Elkészülvén a folyamodvány, mondja titkára, hogy a személyleirás is szükséges.

E kérdésre hirtelen láng boritotta el arczát s kezeivel élénken hadonázva mondja: az nem kell: azt hagyja ki!!...

És egy világért sem engedte volna e rovatot betölteni—mivel hogy Bécsben született.

A szamár czimet igen könnyen osztogatta. Egyik, [Pg 82] oldala mellett becsületben megőszült komornyikja ezt igen zokon vévén, elkeseredve kérte a grófot, hogy ha csak teheti, ne czimezze őt igy, mert az neki igen fáj.

—Jól van,—mondja a gróf,—nem nevezlek többet igy édes Atillám, hanem ha minden erős feltételem mellett is kijutna neked belőle, ird fel pontosan, és a hónap végén minden szamár után kapsz öt forintot.

A hónap végén beadta a komornyik a számadást s mintegy háromszáz forintot kapott a titulaturáért. Itt ugyan nem lehett mondani: titulus sine vitulo.

Hihetetlen igaz történet.

Ha nem velem történt volna meg ez a tréfa, azt mondanám, hogy ugyan törhette rajta a fejét valaki, a mig ilyen czifrára kicsinálta, de hát valóságos igaz történet ez.

Domahidy Ferencz szatmári főispánnak, régi jó barátomnak kellett valami iratokat elküldeném, a zsebemben voltak, mentem be a városba; a midőn éppen szemközt találkozom vele. Mingyárt megállitom: „ugyan jó, hogy véletlenül találkozunk, legalább nem kell annyi emeletre felmásznom; itt van nálam egy leveled: kérlek légy szives vedd át.“

Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban.

„Ugy ezer bocsánatot kérek. De ilyen hasonlatosságot nem láttam soha életemben.“

Megjegyzendő, hogy olyan szemem van, hogy a Saturnust kiismerem a többi csillagok közül a karimájáról puszta szemmel.

Aztán felmentem a „Hon“-ba, ott egy kicsit megakadályoztam a munkatársakat a dolgozásban; s azt elvégezve, indultam az országházba. Mikor az Athenaeum kapuján kilépek, éppen akkor toppanik elejbém Domahidy, mint egy Deus ex machina. Messziről mosolygott rám, s ő köszöntött elébb.

„Servus Feri! Mondok neki! nézd csak, hogy jártam az elébb? Egy tökéletesen idegen uri embert fogtam el helyetted az utczán, s egy egész speechet tartottam neki, mig észrevettem, hogy nem te vagy.“

„Kérem szépen: még mindig nem vagyok Domahidy Ferencz, szatmári főispán.“

—Még az nap aztán harmadszor is összetalálkoztam Domahidyval: az már az igazi volt:—de már nem mertem megszólítani. Elküldtem a levelét [Pg 84] postán.

Hajdan és most.

Boldog emlékü Bodola Sámuel erdélyi ref. püspöknek,—körutja alkalmával, egy nagyvilágiasságáról ismert fiatal pap bemutat egy nagy értékü urasztali aranykelyhet, melyet ő egy bálrendezés után begyült tiszta haszonból vásárolt a hivek épülésére. Kérdé aztán, mi a főtisztelendő megjegyzése reá?

—„Régen voltak aranypapok és fakupák; most pedig vannak arany kupák s fapapok!“ lőn rá a felelet.

Báró Sina életéből.

I. Négy napig a béröltözetben.

Kár volna, ha a nagylelkü nemes életirásából e szép vonás kimaradna. Egy kész kis regénytárgy ez magában.

Báró Sina egyik nagy kiterjedésü uradalmában egy fiatal kiszolgált huszár nyert valami nagyon szegény alkalmazást. Jó családból való ifju volt, finom nevelésü és eszményi szép férfi alak. Családja azonban a szabadsagharcz alatt vagyonilag tönkre ment, őt magát elvitték Olaszországba a huszársághoz, s mire haza jött, ősi házát, birtokát mind idegen kézen találta. Államhivatal akkor magyar ifjak számára nem virult, meg kellett elégednie a legszerényebb irnoki állomással.—Itt deli férfias alakja s finom modora [Pg 85] által feltünt az ifju földes urnak, mikor a birtokait meglátogatta.—1858-ban az uralkodó körutat tett Magyarországon, s ez alkalommal több előkelő földbirtokos csatlakozott a magas látogató diszkiséretéhez. Hire volt, hogy báró Sina is nagy pompával szándékozik az uralkodót fogadni: egy budapesti ruhakészitőnél több napig ki volt téve a diszöltözet, mely négyezer forintba került: a főúr huszárjának egyenruhájául.

Ez időben báró Sina magához hivatta a daliás alaku fiatal irnokot s azt mondá neki:

„Ön mivelt, jó családból való férfi; de azért ne vegye megbántásnak, ha önnek egy különös ajánlatot teszek. Itt van egy testőr huszári öltöny, mely egészen az ön termetére van szabva. Ezt én a fejedelmi látogatás alkalmára készitettem. Ha kész ön azt felvenni, a királyt fogja szolgálni benne: és nem tovább, mint négy napig“

A fiatal férfi végiggondolt az ajánlaton és ráált. Négy napig testőrhuszárkodott báró Sina mellett, s ez alatt deli alakja s finom modora által még azok figyelmét is magára vonta, a kik különben nem szokták az ilyen öltözetben levő embereket észrevenni.

Négy nap alatt letelt a szegődés ideje, mint ama mesebeli szolgálati esztendő, mely csak három napból áll; akkor magához hivatá Sina az ifju huszárviselt embert, s megköszönte neki a szives készséget és hüséges szolgálatot.

„Ezt az öltönyt pedig tartsa meg ön emlékül. S hogy ezt még szükségből se legyen kénytelen viselni többé, fogadja mellé ezt a kis napidijt.“

Ezt a történetet én Deák Ferencztől hallottam; tehát igaz.—A regényirónak még csak egy szerető sziv vágyait s örömeit kell hozzá költeni s kész a legszebb regény.

II. A rendezett földes ur.

E másik esetet is ugyanazon nagyértékü kutforrásból tudom. Egy igen nagy birtoku magyar földes ur, Sinának egy régi jó barátja, egyszer meglátogatta a bárót Budapesten, mikor az éppen itt időzött. Elmondta neki látogatása okát. Örökös bajban van. Jövedelme igen szép volna; de az neki sohasem elég; esztendő végin mindig deficzittel zárja be a számadását, tanácsot jött kérni a bárótól, mint pénzügyi tekintélytől, hogy mit kellene tennie, ami által gyökeresen rendezhetné pénzügyeit?

Sina egész készséggel ajánlkozott barátjának a legczélravezetőbb utasitásokat adni, s aztán elbeszélgettek minden egyébb más napi kérdésről, mig eljött a vacsora ideje.

„Menjünk együtt a vendéglőbe“, mondá Sina látogatójának.—Azonban azalatt elkezdett esni az eső s a látogató bérkocsit akart hozatni.—„Szükségtelen“, mondá Sina. „A vendéglő közel van, s nekem jó nagy esernyőm van, elférünk alatta mind a ketten.“

Aztán elmentek együtt vacsorálni. Étkezés végével a rendezendő földesur fizetett négy forintot és nehány krajczárt: a mi az ötösbül visszajárt, azt hagyta borravalónak, Sina pedig költött kilenczven [Pg 87] krajczárt az estebédjére.

„No, és mikor fogod velem becses utasitásaidat közölni a rendezkedésem felől?“ kérdé a jó barát.

A honvágy.

T ...y Sándor és K ...y Gyuri két kiváló vezértagja a magyar emigrácziónak, azokban a vigasztalan napokban, a mik majd felköltötték, majd elaltatták a reménységet, a hazába ismét visszatérhetni: együtt időztek Genfben s ott segitettek egymásnak—épiteni fellegvárakat.

Minden érzékenység gyöngeség: igy a honvágy is az; férfiak nem szokták azt egymásnak megvallani, hogy fáj a szivök: inkább elütik tréfával.

Egyszer künn sétálnak többedmagukkal a mezőn s intézik a magas politikát T ...y Sándor e közben észreveszi, hogy K ...y Gyuri el-elmaradoz a társaságtól, s valamit fölszed a gyepről, s azt alattomban, hogy senki észre ne vegye, a zsebébe csusztatja.

Rálesett, hogy mi az, a mit gyüjtöget, s megütközve látja, hogy az semmi sem más, mint száraz tehéntrágya.

—Bolondság!—Már csak megvallom neked.—Mikor haza megyek, bezárkózom a szobámba, tányérra halmozom ezt az összeszedett trágyatőzeget, meggyujtom:—s aztán annak a bűze mellett azt képzelem, hogy odahaza vagyok az én kedves alföldemen.

A rejtélyes ajándék.

T ...y Sándor nevezetes gyüjteményben van egy szép elefántcsont markolatu tőr, a mi bele játszott a világtörténetbe,

1854-nek egyik márcziusi napján Mazzini igy szólt T ...y Sándorhoz. (Mindketten Genuában laktak.)

„Egy politikai menekültön kellene segitenünk, a kit üldözőbe vettek a szardiniai hatóságok: csinálj számára valami pénzgyüjtést; te sok urfélével vagy ismerős.“

T ...y még az nap este gróf K ...yné estélyen összegyüjtött az ismeretlen jótékonysági czélra ezerötszáz lirát, s azt átadta másnap Mazzininak.

„Több mint elég“, monda ez; „most csak felét adom neki, a többit megkapja később; mert szüksége lesz rá. Köszönöm.“

Másnap reggel még ágyában hevert T ...y; [Pg 89] mikor belép hozzá egy csinosan öltözött fiatal olasz s bemutatja magát udvariasan, hogy ő az a bizonyos politikai menekült, a kinek a számára a pénzsegélyt gyüjté.

Azzal távozott. T ...y Sándor aludt tovább s álmodott a pármai herczegről, hogy akasztatja a politikai vádlottakat, s hogy korbácsoltatja a piacz közepén az urhölgyeket, akik az olasz trikolort merik viselni öltönyeiken.

Mikor aztán délben kiment az utczára, minden ismerőse azzal a hirrel jött rá szemközt, hogy a pármai fejedelmet saját palotája lépcsőjén egy ismeretlen ember mult ejjel agyonszurta.

Ez időben az olasz politikai életben, mint tudjuk—a tőr nagy szerepet játszott.

Mikor Deák Ferencz hazudott.

Akkor történt, midőn az ő felsége által a régi honvédek részére felajánlt koronázási ajándékot, a százezer aranyat a honvédek közt kiosztották.

A nyomorba sülyedt derék vitézek közül, kiknek érdeméből együgyüség volna valamit levonni akarni, [Pg 90] sokan sereglettek akkor a fővárosba.

Nincs abban semmi csodálni való, hogy némelyeket az üldöztetés, elveszett jövő, talán keresetképtelenség és hazafiui bánat, meg a köteles nemzeti háláról megfeledkezésünk a hegyek nemes levének tulságos élvezetére vezetett. Pedig ha ez a szenvedély vagyontalansággal párosul, könnyen a bűn ösvényére vezethet.

Tehát midőn a koronázási ajándékot kiosztották, egy, majdnem két évtized szenvedéseitől megtört, ütött-kopott ruházatu egyén, ki arczán a borital tulságos élvezetének kinyomatát viselte, és szintén honvéd volt: azon alkalommal, midőn Deák közbenjárását a segély iránt az „öreg ur“-nál kikérni járt, annak egy egész öltözet fekete ruháját ellopta. Aztán elvitte egyenest a „schiffmannsplatzra“ s ott kinálgatta a házalóknak.

Az ott állomásozó rendőrnek feltünt ez a ruhaáruló alak. Megszólitotta, hol vette a ruhát.

—Mit? Én X. volt honvéd vagyok. Ezt az öltözetet Deák Ferencz ajándékozta nekem!

És elvezette a kapitánysághoz. Ott a ruhát még jobban szemügyre vették s ugy találták, hogy ez az az öltözet, melyben Deák nagyobb ünnepélyes alkalmakkor szokott megjelenni.

Egy derék rendőr emberünket Deákhoz kisérte. Ott előadá a történetet, a rendőrség gyanuját, s a vélt tolvaj azon állitását, hogy az öltözetet ajándékba kapta.

—Azt a ruhát csakugyan én ajándékoztam neki. [Pg 91] Adja vissza neki, és bocsássa szabadon.

Si accepisti, nega!

Az ötvenes éveknek elején volt itt Budapesten egy kellemetlen egyéniség, akit senki sem szeretett, ellenben mindenki félt tőle. Először azért mert minden félelmes helyre (policziára, katonai kormányzósághoz) bejáratos volt, azután meg, hogy ujságokba irt s minden embert bepiszkolt.

Azaz, hogy „minden ember“ volt a szinész; mert a többi nem igen jött elő az odujából, hogy magáról beszéltessen. Ezeket aztán czibálta kegyetlenül.—Türték a jámborok: azt gondolták, hogy ez a szubvenczió.

Egyszer azonban valami uj énekes került a szinházhoz, a ki még nem élte bele magát az itteni állapotokba. Persze, hogy azt is kegyetlenül lepiszkolta.

Az énekesek azonban nem olyan emberek, mint más. A megbántott müvész odament a kellemetlen emberhez s azt a saját szobájában con amore felpofozta.

Csak azután, hogy megtörtént a szerencsétlenség, kezdett el rajta gondolkozni, hogy ez mégis nagy bolondság volt. Az ilyesmiért az embert még be is csukhatják.

Meg akarta előzni a veszedelmet. Elment a rendőrfőnökhöz s maga bejelentette az elkövetett violentiát, kérve, hogy ha lehet, kegyelmes büntetést szabjanak rá érte.

A rendőrfőnök mindjárt küldött a kellemetlen emberért s maga elé hivatta, hogy szembesítse az. [Pg 92] önvádlottal.

Ekkor aztán megharagudott a rendőrfőnök s kicsibe mult, hogy a szegény énekest most már meg azért nem csukták be, hogy mért „nem“ pofozta fel a kritikust?

A poétás rektor.

Mikor Deák Vörösmartyval gyalog beutazta hazánk egy részét, egy kis falu végén levő korcsmába is betértek pihenni s ott kérdezek a csaplárt: nincs-e falujoknak valami nevezetes története, adomája, vagy embere? mire ezt a feleletet nyerték: de bizony van olyan rektorunk, hogy poétásabb nincs a világon se!

Ez különösen érdekelvén Vörösmartyt, azonnal kérdezte, nem lehetne-e hozzá jutniok, hogy csodálják ők is? De izibe itt lesz, felelt a gazda, ugy is lett. Vörösmarty elmondá, hogy mint nagy rögtönző poétát lehetne-e őt hallaniok verselni?

Megegyeznek azonnal. Ekkor aztán kérdé a rektor, hogy hát miről kadencziázzon? Deák az országuton látott egy batyus zsidót haladni, s azt jelölé ki tárgyul. [Pg 93] Mire a rektor rögtön igy zengedezett:

„A zsidó sokat utaz, keveset költ.
Utat nem csinál, gátat nem tölt. (Ez 1848 előtt történt.)
Az ő vetése soha sem zöld.
Mégis neki terem a föld.“

Deák Ferencz-adoma.

Boldogult Deák Ferencz a buziási szép parkban találkozott egy fiatal emberrel, a ki még akkor megyei tisztviselő volt s a kinek német eredetü leány neje az öreg urnak azért tetszett, mert tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet.

Az öreg ur séta közben a fiatal emberhez fordul s tréfásan kérdi, hogy tősgyökeres magyar ember létére mint tudott elvenni egy stocknémet lányt.

—Hát kedves urambátyám, nagyon utálom a fajtáját; s azt gondoltam, hogy ha egyet elveszek belőle: azzal is kevesebb lesz a német.

—Te Ferkó, nem is vagy te olyan bolond, mint a milyennek teszed magadat. De ha már mégis csakugyan bolond vagy, hát azt kivánom, hogy teljesedjék be rajtad a magyar közmondás: egy bolond százat csinál.

—Szabad kérdeni urambátyám, hogy miként érti ezt?—kérdi a mi emberünk az öreg urat.

A Széchenyi-üdvözlő.

A Tiszán az első gőzös haladt végig, fedélzetén Széchenyi István gróffal, ki a nevezetesebb városok partjain kiszállott, hogy az üdvözlő küldöttségek szónoklatait meghallgassa.

Ama küldöttségek közt, melyek Szegeden tisztelegtek, volt a csongrádi is, Müller János szolgabiró vezetése alatt, ki midőn a nemes gróf elé lépett, keblére tett kezekkel igy kezdé mondókáját:

—Engedje meg méltóságod, hogy két lépésnyire álljak meg méltóságodtól.

—Mert méltóságod oly csillag a haza egén, kinek sugara és farka két lépésnyire söpri el a föld emberét.

Palócz-szivesség.

Tél idején, nagy hóban, fát vágtak a palóczok az erdőben. Arra hajtat egy szán, és beleütődve egy szikladarabba, felborul.

Látták a palóczok, hogy a bennülő zöldhajtókás egyén—kit ők katonatisztnek néztek s azt hitték, hogy azon ezredbeli, melyhez fiaik tartoztak—nem bir kikászolódni a hóból; odamentek és a legnagyobb előzékenységgel nemcsak a vélt tisztet, hanem a feldőlt [Pg 95] szánt is talpra állitották.

Midőn már minden rendben volt, az utasok ismét a szánban, bundáikban elhelyezve ültek: szivélyesen köszöné meg a palóczok szolgálatkészségét a zöldhajtókás ur.

—És ha Losonczra vetődnek, bármiben is szivesen megszolgálom fáradságukat, csak forduljanak hozzám.

—Én N. finánczkomiszárius vagyok, a pénzügyigazgatóságnál mindig megtalálnak.

És ezzel ismét felboritották a szánt kocsistól, finánczkomiszáriusostól együtt, s hagyták őket eviczkélni a félölnyi hóban.

Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.

Elenyák páter, az öreg Károlyi István gróf udvari papja és fiainak nevelője, müvelt, életrevaló, vig ember volt, nagy kedvében járt urának, ki nem is talált rajta egyéb kivetni valót, mint, hogy a páter igen gyéren pislogatott belé breviáriumába. Ezt az egyet aztán ura már csak tréfa kedvéért sem állhatta meg szó nélkül.

A páter váltig szabódott a szemrehányás ellen, ő levén az, ki mindennap legbuzgobban recitálja el a maga breviariumi részét, nem is tett neki több szemrehányást, [Pg 96] hanem belelopott egy százast a breviariumba, éppen a tisztelendő ur védszentjéről szóló lapok szomszédságába.

Mikor aztán egy év mulva rá névnapját ülte a tisztelendő páter: ura felköszönté ékes asztali köszöntéssel, kivánván neki oly hosszu életet, hogy öregsége napjaiban a breviariummal is megbarátkozhassék.

Persze, hogy a páter ismét erősen protestált az igazságtalan insinuaczió ellen.

Ekkor aztán ura egyik fiával előhozatta a tisztelendő ur breviariumát, felütötte azon a lapon, melyen Elenyák nagy meglepetésére egy százas rejtőzködék s a társaság derült mosolya közt küldeték el a bankó a falu jegyzőjének a tisztelendő ur nevében, ki nevenapján a szegényeknek kivánt vele egy jó napot szerezni.

A gróf végre megsokalta a dolgot; s mikor jött az egyik besugó, leültette, hogy irja le szórul szóra, a mit társáról elpletykázott. Jó lesz majd ad acta tenni nehogy feledésbe menjen.

Mikor aztán mindegyik biztos volt benne, hogy társát teljesen eláztatta: egy szép napon felhivatta őket együttesen és mindegyiknek társával szemtől szemben kellett előtte felolvasnia irásba foglalt rágalmazásait.

Egyszer egy szép fóti parasztasszonyt fogott el [Pg 97] az erdésze, a ki a nagy erdőn fát lopott. Felkisérte a kastélyba, s elmodta, hogy micsoda veszedelmes erdőpusztitó tolvajt fogott el.

—És csakugyan olyan nagy fatolvaj ez az asszony?—mondá a gróf.—No ezen gyökeresen kell segiteni. Azonnal küldjön neki erdész ur egy öl felvágott cserfát a házához. Tudom, hogy nem jár többet az erdőre fát lopni.

Muszka élcz.

„Hallod-e te! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre ott találkozom a te öcséddel;—ha megyek az angol rakpartra, megint találkozom a te öcséddel;—ha a nyári kertben sétálok, ott is megint találkozom a te öcséddel?—Hát nincs a te korhely, naplopó öcsédnek egyébb dolga, mint minduntalan ott csavarogni, a hol én járok?“

A dorgálást elmondta Mencsikoff herczeg az öcscsének, ki huszárhadnagy volt.

„Hallod-e bátyuska! Hogyan van az, hogy én, ha kimegyek a nyefszki prospektre, ott találkozom a czárral;—ha megyek az angol rakpartra, megint találkozom a czárral;—ha a nyári kertben sétálok, ott is megint találkozom a czárral?—Hát nincs a czárnak egyébb dolga, mint minduntalan ott kóborolni, a hol én járok?“

Valljuk meg, hogy jó vicz volt; hanem az öcsém [Pg 98] uramat elküldték érte Szukum-Kaléba makkot sütni.

Székely támad.

Elnök: No hát Bozsi bá, mondja el az egész dolgot, hogyan történt, de nagyon igen nagyon sokat ne hazudjék.

Bozsi bá , csizmadia mester. Nem vagyok én paraszt: tudom, hogy mennyi dukál egy székelynek? azt is tudom, hogy mennyi borvizet szokás önteni a bor közé, hogy az uraknak tessék? No, hát igy van a dolog. Hogy a Gábor urfi, a ki fain gyerek, mert kivül hordja a pantallóját a csizmája szárán, odagyün hozzám, s azt modja: hogy „Gyuszi bá, mi ketten vagyunk Székelyországban a legokosabb emberek.“ Minthogy pedig ez igaz, hát a többinek is igaznak kell lenni. Aztán elmondta, hogy ő most beszélt a török szultánnal Pesten, a hol annak magának van egy kávéháza, a hová minden délután lejár azon a gőzsiklón, a mit a Széchenyi Ödön csinált neki Konstantinápolybul Pestig—fekete kávéra, amit én is ittam már egyszer. Aztán meg patikája is van neki ott Pesten, a hol olyan szert, árul hogy ha azt mondja, nincs többé kopasz fej, hát egyszerre minden töröknek haj nő a kopasz tarkóján. No ugy-e, hogy ez is igaz. No, hát akkor az is igaz, hogy a török szultán keservesen panaszkodott, hogy annyi a pénze, nem tudja mit csináljon vele? Azt mondja neki Gábor öcsém: adja ide: elverem én! Ez is igaz. Hanem hát hogy juttasson belőle a szegény székelyeknek [Pg 99] is; mert kis szekér faragásbul nehéz megélni sok gyerekes embernek. Hát aztán a szultán, erre igért neki akkora pénzt, hogy ha én azt le akarnám irnya, az egyik ajtónál elkezdeném, s a másiknál se végezném el, abból az igért pénzből megint a Gábor urfi igért nekem annyit, a mennyivel a vásáros ládám megtelik, én meg abból igértem annyit minden egyes legénynek, a mennyi egy csizmaszárba belefér (már tudniillik, mikor a lábára fel van huzva).

Bozsi bá: Hát csak arra való volt, hogy feltegyük a vörös sipkát, a ki alatt senki se lát meg bennünket, átballagjunk a grániczon, s ha lehet elfogjuk a muszka császárt seregestül, ha nem lehet, visszagyüvünk, s kitagadjuk belőle magunkat.

Elnök: Ez tiszta munka. Félre lehet állni. Álljon elő a fináncz! Hát maga hogy keveredett bele ebbe a dologba?

Fináncz: Hát egy pár fejelésre lett volna szükségem: bementem Bozsi bához; mondok neki: „jó reggelt nagy jó uram!“ Mondja nekem: „Káplár öcsém, kell-e ahajt ötszáz forint?“ Mondok neki: „Ide vele nemzetes uram“. Aszongya rá: „Strámester öcsém, mingyárt meglesz, hogyha felcsapsz!“ Mondok neki: „Ötszáz forintért fel is csapok, le is csapok, mindenfelé csapok tekintetes uram!“ Aszongya rá: „Ember vagy a talpadon, hadnagy öcsém; hát akarsz-e török katona lenni?“ Mondok neki: „Üsse part! nekem mindegy, akár német, akár török, csakhogy a hitvallásomat, a kiben neveltettem, disznóhus és bor dolgában meg nem változtatom méltóságos uram.“ „Nem is kell a! kapitány öcsém, csak ezt az irást kell aláirnod [Pg 100] la!“ „De hát mi van abban az irásban nagyságos uram?“ „Hát csak a van abban, major öcsém, hogy: én ez s ez, kötelezem magamat, hogy ha Isten megsegit, s megházasodhatom, s aztán a feleségemet is megsegiti, hogy fia lesz, s aztán még hatszor megsegiti, hogy hét fia lesz, s a hét között egy olyan lesz, a ki semmi jó dologra használható nem lesz, hát azt elküldöm a török szultán segitségére katonának.“ „Hogy ne írnám ezt alá, excellentiás uram!“ “No hát ird alá óbester öcsém.“ Aláirván, ahajt igy szólék hozzá: „No hát majszter, most már adjon kee arra az ötszáz forintra egy pár fejelés csizmát.“ Arra megfogá a nyakamon a bőrt és kilöke a kaszármájából.

Elnök: Ez okosan volt végezve. Halljunk egy földészt. Hát te öcsém legény mi járatban vagy itt?

Legény: Könnyü a szegényt kicsufolni, de nehéz felruházni. Könnyü keeteknek onnan beszélni az akasztófárul, de nekünk „szijmadzag: huzzad!“ Aztán a tordai malacznak is több esze lehetett volna a maga idejéhez képest. De hát micsináljon a szegény ember, mikor odahaza azt mondja a sok gyerek: „apám uram, csináljunk puliszkát, vizünk már van!“ Akkor találkozik az ember Bozsi bával a vásáron. Van az embernek a tarsolyában éppeg huszonöt piczula, aztán az ember számlálgassa, hogyan lehetne ebből egy uj zekét, egy süldő malaczot, egy pár csizmát, meg egy vaskondért venni rézbül? aztán akkor megszólitja az embert a Bozsi bá a sátor alul, a hol csak ugy lóggnak sorba a sok szép ránczos torku fisleder csizmák, hogy olyan, tudom, a király szobájában sincs! s aszondja, hogy „mit busulsz öcsécském, hátha ötszáz forintot adnék, nem nevetnél-e egy garas árát?“ Az [Pg 101] ember csak megáll erre a szóra. S akkor aztán elmondja Bozsi bá az embernek, hogy kiütött a szabadság Törökországban, mind odamegyünk most! A Klapka is azért járt itt, hogy kinézze, hol lesz legjobb hely a kapituláczióra? A Helfi Náczi parancsolatot kapott a császártul, hogy csináljon ribilliót. Csak ugy osztogatják a sok lófarkat: a Baldácsi bácsi hármat is kapott. Mondék magamban: lúfő már vagyok, ha még lúfarkat is kapok hozzá, egész lú leszek, nem kell gyalog járni Udvarhelyre. Én bizony parolát adtam. S aztán abbeli örömömben, hogy ötszáz forintot kapok, nem vettem a huszonöt piczulán se zekét, se malaczot, se kondért, hanem menék a csapházba, s hogy helyet csináljak az uj pénznek, eltraktáltam a régit az utolsó piczuláig. Már most csak azt szeretném tudni a nagyságos elnök urtól, hogy maga-e a török basa, a ki nekem azt az ötszáz forintot kifizesse? Mert máskülönben mi okért bolondita fel engemet ide?

Fuvaros: Hát már aztán mit tudhatna egy szegény fuvaros ember? Kezembe adnak egy bombit, azt mondják, hogy az borvizes üveg. Hát tudhatom én, hogy azok odaát Bécsben mért csinálják vasbul a borvizes üveget. Ideadnak egy puskát s azt mondják, hogy ez furulya. Hát nem valóságos igaz-e, hogy az oláhfalusiak a puskával furulyáltak. Az egyik fujja a félső likánál, a másik billegesse a billegtetőjénél? Hát én csak azt hiszem, a mit nekem mondanak, s ha a nagyságos elnök ur azt mondja, hogy az a tinta nem meginynya való, én még azt is elhiszem.

Elnök: Elmehet kend! Lássunk egy tanult, litteratus [Pg 102] embert; hadd legyünk okosabbak tőle.

Litteratus lúfő: Az ember azért tanult, hogy tudjon valamit. Én olvastam a diplomatia történetét, hogy Napoleon idejében Sándor czár kétféle külügyi hivatalt tartott, egy nyilvánosat, meg egy titkosat. A nyilvános a világ elbolonditására volt, a titkos pedig a valódi szándékait érvényesité a czárnak. Nálunk is igy van. Andrássy csak a nyilvános külügyminisztere a monarchiának; de a titkos külügyminisztere Verhovay. Sőt az mondatik, hogy egy ember mind a kettő (Gyula lévén), csakhogy egyszer a gesztenye szinü, másszor meg a savószinü parókáját teszi fel.—Tanultam azonban az ethnografiát is. Tudom, hogy a törököknél szent állat a pók. Azért bizta meg a török szultán Herman Ottót, a ki a világ minden pókjait összeszedte, hogy képviselje Törökországot. A stratégiát is kitanultam alaposan. Ha Garibaldi ezered magával elfoglalhatta Siciliát, Nápolyt, a kik pedig igazi rómaiak, hát mink háromezer székelylyel, a mi Gáborbaldink élén, hogy ne foglalhattunk volna el két ilyen rongyos országot, a minek a népe csak czikória római nép? Végtére pedig a népjogot is tanulmányoztam bőségesen, s tudom, hogy ha a muszkát nem szabad is megtámadnunk, de szabad az oláhot, mert az a török szultán lázadó alattvalója. Ennélfogva kérem a magyar belügyminiszternek a rajtunk elkövetett csendháboritás vétségében leendő elmarasztaltatását.

Elnök kimondja az itéletet. No most az egyszer lilek-lilek-adta beste-karaffia góbéi tovább mehettek száraz lábbal; de ha még egyszer lúvá hagyjátok magatokat tétetni, teremtucscse megnyergellek benneteket.

Egy régi csodareczept.

A mostani háboru viselős világban czélszerünek találtuk egy régi könyvből kiirni a következő reczeptet, mely mindenkit megóvni képes a fenn czimzett veszedelemtől.

Egy kutyabőrből készült háromszögletü czédulára leirandók e büvszavak:

O
/ \
/ \
/ \
/ Ana \
/ iremi taharámathi \
/ ale melam rejah \
/ arani nazdoru arabi \
/ zanabar inhas inobe ave \
/ velasal raleh menüzes erinata fer mikas. \
---------------------------------------------

Ezt a háromszegletü czédulát egy szál lószőrre füzve kell felakasztani a nyakba, ugy hogy a hegyével fölfelé álljon és soha többé le nem tenni. Mikor aztán az ütközet elkezdődik, hogy akkor mit kell vele tenni az megmondatik a tulsó lapon. [3] )

Krónikás adomák.

II. József császár ujitásai között két dolog volt különösen, melyek a magyarokat leginkább elkeseritették: a nemesi birtokoknak erőszakos felmérése, és a német nyelv behozatala, ugyanazért halála után a nemzeti visszahatás e kettő ellenében a legzajosabban is nyilatkozott.

Mihelyt a császár meghalt, a dimensionalis munkálatokat, térképeket, a megyék (Zemplén az akasztófa alatt) azonnal megégették s a hamvát szélnek eresztették. Biharmegye a német földmérőket—kik jókor odább nem állottak—befogatá s katonáknak állitá mint bitangokat.

A német ruhákat, kalapokat tüzbe hányták, s még az asszonyok is alsó ruháikra felül dolmányt s mentét öltöttek, fejökre kócsagtollas csákót, vagy kalpagot tüztek,—a mint őket egy akkori költő leírja:

„Alól szoknya, felül csákó, mente, dolmány,
Azt gondolnád fiu, nézzed: egy szép leány!“

A visszakapott magyar korona őrizetére 1790-ben minden megye gazdag öltözetü lovas bandériumokat küldött Budára, kik között az ország legelébb való családaiból s legfőbb hivatalnokaiból voltak egyének.

A hevesmegyei banderiumnak forma-ruhája volt: tengeri görény kócsagtollas kalpag fekete kifüggővel, királyszin veres nadrág és mente fekete prémmel, arany zsinórokkal, öt sor aranyos gombbal, széles arany paszománttal körül keritve,—fekete dolmány, fekete tarsoly az ország czimerével, bogláros fekete lószerszám és szintén fekete csótár, vagy nyeregteritő. Ezen fekete szinnel megsértett jussaikon való bánatjukat, a veressel pedig keserüségöknek örömre lett fordulását kivánták jelenteni.

A hevesi bandériumnak egyik főhadnagya Pankotai [Pg 105] Józsa Gábor volt, tiszafüredi lakos, gazdag ur, kinek Hevessel egyesült Külső-Szolnok megyében tizezer hold birtoka volt, és a ki II. József alatt csak katonai erő alkalmazása mellett engedte meg, hogy birtoka felmérettessék.

Mint banderistának kolcsag tollához még néhány aranyból csinosan készitett buzakalász is vala tüzve, jelképeül az élettermő rónaföldnek, a hol lakott.

—Hol termettek ezek a buzakalászok? kérdi tőle gunyosan egy udvari ember Budán.

—Illyeket termett a magyar föld, mig a német föl nem mérte,—válaszolá boszusan Józsa Gábor, ki nemesi birtokának erőszakos felmérését el nem felejtheté.

Bölcs Salamoni fogás.

A delegatio törvény szerint minden határozatnak szóról-szóra egyezőnek kell lenni mind a magyar, mind az osztrák bizottság szövegzetében. Egy időben, mikor Rajner volt a magyar bizottság referense, a delegatiók már elvégezték minden teendőjüket s indulóban voltak haza felé, Rajner maga is utban volt már; hát egyszer csak rohan lélekszakadva az indóházhoz báró Krausz, az osztrák delegatio referense s elkapja Rajnert a vaggonban:

—Tessék leszállni rögtön! Még egy delegatioülést kell tartani, a két szöveg nem egyezik!

—A magyar delegatio szövege szerint a krakkói erőditmények költségében több van fölvéve 17 és 1/2 [Pg 106] krajczárral.

—Ugy? szól Rajner—s nyugodtan a zsebébe nyul.—Itt van a 17 és 1/2 krajczár!

Nyomta az osztrák kollega markába s azzal „fertig“ robogott a vonat Budapest felé.

Boszniai huszárkaland.

A mint Bánjalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vette bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódu rőfös kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon; hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is, látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment Salonikiba portékát vásárolni, ha soká ittmaradunk, lehet hozzá szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam elégedve, a mit számomra berendezett, s miután jó vacsorával fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvaditott, a mint körültekintek a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György képei mellett Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a [Pg 107] moszkvai ethnografiai kiállitás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a „hét sor port“ s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám, s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

—Minden szentekre kérem, nagyságos generális ur,—kezdé a menyecske, megragadva a kezemet,—tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, különben mindjárt a kutba ugrom.

—Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

—Azt, azt! A katonai becsületet akarom önnél épen igénybe venni,—folytatá az asszony.—Ön nemes szivü, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörü szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

—No már arra lovagias szavamat adom önnek asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

—De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörü szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor [Pg 108] tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes ur megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a mig itt méltóztatnak mulatni.

—No, mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia!—Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

—No, ugy-e megengedi ön, hogy majd ugy éjfél tájon, mikor mindenki alunni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Oh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, idehozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjrül-ejre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki! Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyü volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, aki kisérti, maga az ördög; de [Pg 109] lenne csak az én helyemben, mikor az anya maga hozza ide a leányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szent-antalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem meg én a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

De hisz én nem is kivánom, a helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fentartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? Ez már az igazi bosnyák kérdés!

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitet megczáfolnom? Szabad-e az adott szót megszegnem?

Nem! vasbul leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomoru dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végig olvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik s lehet olyan szép, mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek rapportra, s kikérem, magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előörsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodasra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha ugy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Ugy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel [Pg 110] fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szivem egyszerre elszabadult s nyargalt velem árkon, bokron keresztül; minden csepp vérem bosznyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet!

Az ajtó nagy csöndben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát,—egy szép kis, pólyába takart babuskát.

—Igenis, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog alunni, uram.

—De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön azt a tizenhathónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

...Jeges vizzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.

Egy kis ártatlan quaeproquo.

X. ujonválasztott képviselő most került haza [Pg 111] Amerikából, a hol huszonöt esztendőt töltött s még nem látta Budapestet. Hogy könnyebben tájékozza magát, elővette a pártlapot, az „Egyetértés“-t, megnézte rajta a szerkesztői iroda lakczimet, ott majd ellátják aztán mindenféle utasitással.—„Himző-utcza IV. 2. sz.“

Hanem azt persze Amerikában nem tudják, hogy az a római IV-es annyit jelent, hogy „Belváros“.—Képviselő ur tehát bérkocsist hivat s mondja neki, hogy vigye őt rögtön himző-utcza, numero négybe.

—Ez már aztán a népszerüség!—mond magában a képviselő,—még a bérkocsisok is mosolyognak, mikor a lakczimet mondja nekik az ember.

(Száz! Ez már hatalmas párt!—gondola magában X. ur.—S még a „habarékok“ azt merik mondani, hogy csak hetvenen vagyunk! Micsoda hetvenkedés!)

A pompásan butorozott salonban egy jól táplált asszonyság fogadja az érkezőt.

Pompás salon, kövér dáma, ez nem lehet demokrata [Pg 112] nyusz pepersz szerkesztőségi iroda.

—Én a directeurt keresem. (Külföldön a lapszerkesztőt directeurnak csufolják.)

—Ez már derék! Amerikában is vannak mistressek, a kik ily vállalatok élén állanak. (Most kezdte már érteni X. úr, hogyan lehet az, hogy, annyi disznó gorombaságért, a mennyi az Egyetértésben napvilágra kerül, hogy nem lőtték még rostává a directeurt! Hát mert az egy mistress. Nőt nem lehet provocálni!)

Arra egyik ajtón is, másikon is kezdtek beszállingózni:—egy szőke, egy barna, egy alacsony, egy magas, egy piros, egy creolszin; csupa merő missek.

Ez már igazi amerikai világ! Csupa hölgy szerkesztőség. Most már érteni lehet azt a hatalmas, erőteljes stylust! Ilyenre csak hölgyek képesek!

—No ez már örvendetes előhaladás! Hát én választási kérdésben jöttem ide, kérem, missis!

—Csak tessék választani!—szól nyájasan a [Pg 113] madame „le directeur“.

—Damned!—mormogja az amerikai.—Talán mégsem jó helyen járok. Ez Csávolszky urnak az irodája?

Semmi maliczia!—A hová a képviselő ur tévedt, az egy „komornákat, bonneokat és társalkodónőket elhelyező“ intézet volt.

A csodabogarak.

(Olyan novella-gyüjtemény, a mit nagyobb érdem lesz elolvasni, mint megirni.)

I. Tolvaj história.

Éj volt, sötét volt, petroleum még világon sem volt: a retek-utcza 212. sz. ház ajtaján egy köpönyegbe burkolt férfiu surrant be, ki ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8. számu pinczeszobába lebotorkázott.

—Hah? ki az?—kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem lehete egymástól megkülönböztetni.

—Én gróf Karthágoy Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét keresem, a kitünő tekintélyü [Pg 114] Knödlfressert.

—Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejü alak, gyanus léptekkel mozdulva előre.

—Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni. Szólt a gróf: én egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak nyilni az előkelő világ crémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek kiállitása az én feladatom lenne.

—Semmi egyébb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azt nekem átszolgáltatni, a mi pénznemü, azt maguknak megtartani.

Gróf Karthágoy Hannibál nem szoritott kezet ugyan Knödlfresser urral, hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

Didonia a szó szoros értelmében nő volt; mert hiszen, ha férfi lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi; hanem azt nem sugták meg, hogy [Pg 115] kinek hiják azt a férfit?

Karthágoy Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja diszes kőnyomatu betükkel szervezett jegyekkel ismerősei fényes koszoruját; különösen pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember, mindig tárczájában szokta hordani; mint valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságiró a belépti jegyet. Azon estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most érkezett porosz kreuzjunkerek lesznek bemutatva, minden embernek el fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a kérdéses levél.

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és collegái; kegyetlenül felfodoritott hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai gentlemanek ugy viselték magukat, comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó volna egy kis écarté; mindenki ugy vevé észre, hogy tárczája távolléte által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő saját tárczáját is ellopták.

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a ... azaz, hogy nem csengetnek, mert a grófnak portása van: hanem hát hoz a komornyik egy rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czimezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagymaszagról honnan jön a küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és himzett hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, és ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduard, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg Didonia szerelmes levelét?

II. Putifár kis fia.

Azt körülbelül minden ember tudja, hogy Putifár ur kicsoda volt? Ő volt Putifárné asszonyságnak a férje.

Ez nevezetes qualitas! Sok ember van, a ki a világtörténetbe ugy jött bele, mint a feleségének a férje.

Igaz orthodoxus emberek lévén, nem illik feszegetnünk, valjon abban a történetben, a mi József és Zuleika között történt (Putifár nejét Zuleikának hitták—az ujabbkori historikusok), melyik részen volt az [Pg 117] igazság?

József azt állitja; hogy ő el akart futni s ugy maradt ott a köpönyege, Putifárné pedig ellenkezőleg. Négyszem között történt a dolog,—számitsuk mi is azon esetek közé, a mikre jobb fátyolt boritani.

Azt is tudja minden ember, hogyan vetették tömlöczre Józsefet, hogy szabadult ki onnan? hogy jövendölte meg Farao hét sovány tehenét, bár csak ezt az idei esztendőt is odaálmodta volna nyolczadiknak, s hogy lett aztán belőle egyptomi miniszterprezidens?

Hanem azt ugyan kevés ember tudja, hogy József urfi hogyan kerülte azt ki, hogy ily gonosz vád következtében sonica fel ne akasztassék? Én is csak nem rég tudtam meg.

Volt tudniillik Putifár urnak egy kis fia, a ki azután a lárma után, a mit a nagyságos mama támasztott, szájtátva hallgatta a pro és contra replikákat, s a mint a Putifár ur a legjobban adtateremtettézik, nem tudva, hogy melyiknek adjon igazat, a gyerek megrántja az apja paletótját:

—Nézd meg annak a zsidóinasnak a köpönyegét, a melyik a mama kezében maradt; ha a köpönyeg elől van összetépve, akkor a mamának van igaza; ha pedig hátul van elszakitva, akkor a zsidólegénynek.

Igy köszönheté az életét József egy gyerek észrevételének, a ki nélkül bizonyosan fölakasztották volna, [Pg 118] s akkor a zsidók nem jöttek volna ki József hivására Mezepotámiából, nem szaporodtak volna el Egyptomban, nem mentek volna ki a Kánahánba, nem üzettek volna szét a világba; nem adnának most előleget a gyapjunkra, s az bizonyára nagy baj volna.

III. Hogy támad a divat?

Gróf X. Kázmér a szalonok szemefénye volt azon időkben, mikor elkezdett divatba jönni, hogy a magyar születésü arisztokráczia Bécset Párizsért elhagyva, Pesten kezdjen mulatságra való tért keresni. Különösen mikor egyszer farsang elején megjelent a casinóbálban, ez olyan hazafias actusnak imputáltatott tőle, a miről, ha jól emlékezem rá, vezérczikket irtak akkoriban.

Ezen bál alkalmával történt, hogy X. Kázmér grófnak olyan magyaros kedve támadt, hogy a nyakravalója is féloldalra csuszott bele. Neki persze az is rendkivül jól illett.

Egyszer körüljár a teremben s csodálkozva látja, hogy minden gavallérnak, akár ifju, akár öreg, féloldalt van kötve a nyakravalója. Eleinte azt hitte, hogy az csak véletlen, hanem azután, hogy látta, miként az valódi következetes rendszabály, megszólitá egyik ismerősét:

—Hát tinálatok mit jelent az, hogy a nyakravalótok mind féloldalt van kötve. Valami uj Freymaurer-rend jelvénye ez, vagy mi?

—Hiszen ez párisi divat: te magad hoztad onnan. Nézd csak, a te nyakravalód is félre van. Azt [Pg 119] hittük; az divat.

A gróf próbára akarta tenni tisztelőit. Elkezdte a fáczánsültet darabonkint villára szurva a theás csészébe mártogatni.

Másnap minden vendéglőben, étteremben követték a legujabb párisi divatot, s mártogatták széltére a ludczombot, bifszteket és roszprádlit—a theás ibrikekbe.

IV. A pathologicophysiologiai pöreset.

—Ugyan tisztelt doktor ur, mondja meg én nekem lehetséges-e az, hogy valakit az unalom megöljön?

E sajátságos tárgy felől interpellálta gróf Berzy háziorvosát, a tudós doktor Pipitért.

—Hát az ugy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés szüli a rásztkórt, a rásztkórból keletkeznek különféle organikus hiányok, a sápkór, a lépkór után következik a májdaganat, a szivtágulás, a szivtágulásra jön a szivütér-csontosulás; innen támadnak a gerinczagybántalmak, azokból jön ismét a hátgerincz-sorvadás, ezen complikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt, [Pg 120] nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszu, a csontszu hozza magával a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz; mig végre a test csupa merő unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb hazába.

—Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét irásban?

—Szivesen,—monda doktor Pipitér és megirta a tudományos értekezést, és müértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas“ szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra szerelmes akart lenni.

Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött rá eleget ásitani.

—Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!—tört ki végre Szeréna grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.

—De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint törvényes bizonyitvány szükséges.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt, a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.

V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.

Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri a hitelezőt a házából:—ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy [Pg 122] ötezressel; azt megint egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött, hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.

Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva, unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.

Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a mennyi nekik tetszett.

Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot. Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért, háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.

Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!

A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán elvitte az öreg báróhoz.

—Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg? Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki semmit.

—De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre. Ugy adom, a hogy rajtam maradt.

—Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért vette is az ur az egészet.

S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre vásárolt.

VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.

..... Denique azon mi összevesztünk. Én is mondtam neki valamit, ő is mondott nekem valamit, a mit egymásnak meg nem lehet bocsátani. Rögtön kerestünk segédeket.

Az ő segédei épen akkor léptek be én hozzám, mikor az én segédeim ő hozzá. Mindketten magunknak akartuk vindikálni a kihivás dicsőségét.

Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek egy-egy pár pisztolyt; egy [Pg 124] fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.

Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a fatális hatost: czimer-e vagy irás?

A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat fordithatott.

Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon szemügyre venni.

A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen- desen felemeltem a pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére czéloztam ellenfelemnek.

Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak vele valakit.

No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.

Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá, midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra [Pg 125] czéloz, hogy homlokon találjon.

—No, agyiő szép napvilág!—gondolám magamban, s föltekinték a napba;—téged is utoljára látlak most.

Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok prüsszenteni.

Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy össze.

Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el. Ellenfelem volt.

Hogy történhetett ez?—Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem homlokába furta magát.

A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.

A holt ember.

Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját [Pg 126] magát értette alatta.

Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

—Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.

—Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

—No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

—Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet [Pg 127] azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát, törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább állott vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna praeparálva.

—Nini. Az ur megette az én pulykámat!—Támadt rá az igazgató a szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.

—Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.

XXIII.

A buldogg emlékezetű Bach-korszakban egyszer nem volt már egyéb dolga a miniszternek, hozzáfogott a tanügy centralisálásához. Utasitást adott a Comitatsvorstandoknak, a Comitatsvorstaridok a Bezirkscomissäreknek, [Pg 128] a Bezirkscomissärek az Ortsnotäreknek, hogy az irástudó notabelek jegyzékét küldjék fel a falukból. Ez végbemenvén, pár hét mulva aztán szétküldettek országszerte a nyomtatott okmányok, névszerint 1-ször: N. N. falusi gazdának „Schulrath“-tá való kineveztetési okmánya, 2-szor: ugyanannak számára rubrikázott betöltendő ivek, és 3-szor: a községi jegyzők számára utasitások, a miket a Schulrathokkal közölni fognak.

Nógrádmegye egyik palócz falujában is megkapja az okmányokat a jegyző, s behivatja azonnal az illető gazdát, kit e nagyszerü kitüntetés ért. Annak épen a szénatakaritást kellett abbahagyni, örült a meghivásnak nagyon.

—Hát „nagyságos hallja kend“,—szól a jegyző. Nagy megtiszteltetés érte Bécsből. Itt küldi a miniszter ur a kinevezést, nagyságos kend lesz ezután ebben a faluban a Schulrath, s ezután az lesz a titulusa, hogy „löbliche Schulrath.“

—Eertem uram: „leöblitétt sültrák.“ Haat ha muszaj, haat csak elviselem.

—Ezennel tehát utasitásul adatik löblicher Schulrath urnak, hogy kötelessége leszen ezentul minden reggel megvizitálni az iskolát, hogy pontosan kezdi-e a tanitó a leczkeadást, minden szombaton kiexaminálni a gyerekeket, hogy mit tanultak, megvizitálni az irásaikat, különösen a német irásaikat jól megbirálni, minden félévben rigorosumot tartani, s annak eredménye felől az ide mellékelt lajstromot nyolcz nap alatt rendesen betölteni s nekem feljebbküldés végett kézbesiteni.

—Eertem uram, eertem. Keserves dolog lesz [Pg 129] ugyan nekem a falu tulsó veegeeről beczammognom minnap a rektoráig; aztán meg a tiszteletes inkább megtehetnee, mert ott lakik a töveeben az iskolának, de meg a neemetet szegeenyt, mikor irva van, nem is igen szeretem een olvasni, mert azokban a hegyes betőőkben mind felseerül a nyelvem; hanem hát, ha muszáj, hát csak ezt is elviselem.

—Végtére,—szól a jegyző, s elővesz az almáriomból egy irtóztató magas czilinder-kalapot;—hogy az egész falu előtt annál nagyobb respectusa legyen nagyságos kendnek, s az emberek már messziről lássák, hogy a löblicher Schulrath közeledik: itt küld a miniszter ur nagyságos kend számára egy hivatalos kalapot.

Az megijed, földhöz csapja a kalapot, kinevezést és rubrikázást, kiszalad az ajtón s csak az ablakon kiált vissza:

—De hallja kegyeemed, mondja meg a menyisztereenek, hogy fogjon magaanak maasutt sült rákot avvaa a csikfogoovaa!

A régi jó időkből.

Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.—Dabi pap volt; mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki az öreg Bátori superintendens idejébeni—I. O. és J.-féle [Pg 130] villongás alkalmával, midőn t. i.—e két ur három évig villongott az esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek megtétetett.

Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott kezdett contradikálni a püspöknek.

—Szegény ember lehet kend—én miattam;—hanem esperes lesz kend.—S az lett.

Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az inast igen nagy félelmek közt szólitá:

—Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt ezen helyen szörnyet halok ám.

—Ej, nagytiszteletü ur,—mond a grófné,—hiszen nem kigyó ez, hanem tészta.

—De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég tésztát főz—de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel nem rettegtet engem.

—Hát mivel élnek ott Dabon?—kötekedék a sajátságos öreg urral a grófné.

—Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek való—eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is—árultak pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a feleségem.

—Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?—folytatá [Pg 131] tovább a discursust a grófné.

—Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az majdnem háromszáz vonásforintra—meg lehetne abból élni szépen, de még pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.

Egy gazdag ember.

Hires, nevezetes gazdag ember Bagi János uram ő kegyelme Szentes városában. Hanem azért nyáron át csak ugy töretlen bagaria-csizmában és egy szál gatyában jár, mint mikor még robotot kellett szolgálni s hétköznapon csak ugy felölti a tisztességes foltos dolmányt, mint akármelyik jóravaló atyafia.

Egyszer a német világban, egy egész gulyát árvereztek Kőrösön vagy Kecskeméten darabszámra.

Megsokalja az árverező birói személy, Csaszlaunak vándor magzata s kérdi a körüle levőktől, melyik az a Bagi János? s majd hanyatt esik, mikor egy olyat mutatnak neki, kiből nem néz ki husz forintot. Mérges hangon oda mordul hozzá:

Folyik az árverezés s mindig Bagi János levén a legtöbbet igérő, már több százra megy az általa megvett barmok száma.

—Hallja kend,—szól a biró,—vasra veretem ám kendet, ha csufot űz a biróságból. Készpénzzel kell itt ám azonnal fizetni.

Dühös volt a biró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot bezártak, az egész gulya Bagi János nevére volt beirva, s mikor ezt a fizetésre felszólitották, legfoltosabb dolmánya zsebjéből elővett egy rongyos tárczát s ujdonatuj ezeresekkel kifizeté az egész összeget.

Hallgatott a csaszlaui s maig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob tréfálta meg őt.

Gróf K..... Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni kétszázezer forintot.

Megtudja ezt Bagi János, a ki egykor a gróf K...... családnak volt jobbágya, s felmegy a direktorhoz.

—Tekintetes uram! azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos urnak, azt gondoltam, inkább én adok, mint más.

Végig néz a direktor a kopott ruháju paraszton [Pg 133] s szánakodva mondja:

—Kétszázezer forint,—szólt a direktor, ugy gondolkodva, hogy az öreg erre hanyatt esik egyszerre.

—Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvan-ezer forintot itt hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.

Tehát ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi pusztájára, csak amugy gyalog szerrel.

Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jó madárral van dolguk, s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekisérik Szegedre, a megye börtönébe, ugy adván be a species factit, hogy az öreg őket tévutra akarta vezetni.

Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, [Pg 134] hanem azért az öreget közmunkára fogták.

Egyszer épen ablakokat surolt a megyeház udvarán, mikor valami hivatalszolga, a ki egykor kisbéres volt nála, meglátja.

Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga s felmegy az illető birói személyhez.

—Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az csavargó?

Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása mellett.

Elegy-Belegy.

Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat, hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét szilvafás birtokától megválni,—s e miatt nem egy kellemetlen órát csinált [Pg 135] a terveiben állhatatos grófnak.

—No, Danka uram,—szólt egy találkozás alkalmával a gróf,—hát csak nem adja el igenis a birtokát most sem?

—De biz eladnám,—szólt jó kedvében Danka,—ha volna, a ki megfizetné az árát.

—Specifikálja, igenis, megfizetem domine készpénzzel, igenis,—szólt a haragba jött gróf.

Nagy dolgot adott ezzel Dankának. Hozzá is látott ez a specifikáláshoz, de bár minden talpalatnyi földjét százakra meg ezerekre tette, a százezer kurta forint csak nem került ki. Végre kilenczvenezerre kisütötte az összeget s ment a levéllel a grófhoz.

—Itt van nagyságos uram, már tiz ezernek nem tudtam helyet adni, azt csak ráadásképen fizesse ki.

—No, domine Danka, dombon fekszik a háza, irja a levélbe: amoenitas loci—tizezer forint, ha legalább valaki igenis, megnézi a contractust, igenis, ne mondja azt, hogy én is olyan bolond ember voltam, igenis, mint kegyelmed, igenis.

A jó Döbrönteinek testvére ma is él Veszprémben, s arról nevezetes, hogy a vörös hagymát ki nem állhatja.

Kinéz egyszer a piaczra, s meglát egy nagy, valamivel töltött gyékényes kocsit, s mellette egy [Pg 136] embert.

Az öreg sohase felejti ezt a párbeszédet argumentumul felhozni a vöröshagyma ellen.

A bihari főispánról.

Az öreg boldogult József nádorral mint regnicoláris deputationális tag járkálván gr. Z ...y a vizszabályozási ügyben, egyszer csak levelet kap valamelyik uradalmából, a mit midőn elolvasott, igen megháborodott s annyira elmerült saját ügyei fölött, hogy elszóródtan, mintegy fenszóval gondolkozva, elkiáltá magát: az a haszontalan nádor!—Meglepetve és megrémülve kérték a vele lévők, hogy az Istenért, vigyázzon: mit beszél,—de ő még mérgesebben kiáltozá: az a tudatlan nádor!—most már tudakolni kezdek, hogy hát mért haragudott ugy meg a nádorra? mire felelé, hogy Diószegen mindig boszusagot és bajt csinál neki az ott lakó, az a gonosz nádor; s midőn kérdezték: de hát miféle nádor az? felelé: F.... Nádor, a fiskális; tudniillik akkor kezdték a Ferdinánd nevü magyar embereket Nándornak nevezni.

Ritkán látogatván meg Nagyváradot, mint megyei székhelyét az öreg gróf Z. főispán, ily alkalmakkor rendesen tisztelegni szoktak nála majd minden helybeli testületek. Történt egykor, hogy a jogakadémiai tanári kar tisztelgése után együtt mentek az öreghez a püspökség és káptalan, ekkor még nagy tekintélylyel és jus gladiival is biró uradalmak fő ügyvédei, az öreg ur (mert én őtet fiatalnak még képzelni sem tudom, miután mindig öregnek ösmertem őt, azért csak igy nevezem), az előbbiekkeli társalgás benyomása alatt fogadván ez érdemes urakat, azt gondolván, hogy most, a kik jönni fognak, azoknak okvetlenül mind professzoroknak kell lenniök; valószinü az is, hogy a bejelentéskor elkerülé figyelmét az illetők állásának megnevezése, elég az hozzá, hogy szivesen és kegyesen fogadván az ügyvédeket, következő kérdéseket intézi hozzájok:

Az ügyvédek tréfás kedélyben lenni vélvén az öreget, e kérdést a jogi gondjaik alatt álló rabokra értelmezték és azért ekként felelének:

—No-no, meg kell próbálni mindent, hogy derék embereket neveljenek belőlök.

—Hiszen eleget nyuzzuk, botozzuk és koplaltatjuk őket, mégis csak akasztófára valók maradnak [Pg 138] azok excellentiás uram!

—Hm, hm!!—csóválgatja fejét az öreg, az ifjuság ily szomoru romlottságán, és elbocsátja a vélt tanár urakat.

Távozásuk után bejövő titkárának mondja az öreg: de furcsa professzorok voltak ezek, még maguk dicsekedtek, hogy milyen gonosz tanitványaik vannak,—mire a titkár felvilágositván, hogy hiszen a püspökség, meg a káptalan ügyvédei valának ezek, nem pedig professzorok; erre az öreg is indulatba jötten kiáltja:

—Fogjátok meg! hozzátok vissza őket, előmbe azonnal, s midőn megjelentek, rájok támad, hogy micsoda vakmerőség az tőlük, őtet bolonddá tenni s magukat professzoroknak adni ki.

Széchenyi, mint ifju diplomata.

Abban a hosszu fegyverszünetben,—vagy ha jobban tetszik, abban a rövid örök békében, mely alatt első Napoleon az osztrák udvarral bizalmas barátságban élt a világ előtt; a hosszu harcz által zárva tartott sorompók lehullottak az országok határain, s hazánk förangu fiatalsága sietett az időt felhasználni, hogy Európát minden irányban beutazza.

Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar [Pg 139] család ivadéka.

Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.

Nápolyban ekkor Murát volt a király. Franczia udvartartás, vidám, pezsgő élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni; idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még jobban mivelt eszes magukviselete.

—Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál mellőznek.

—Engem pedig ellenkezőleg maga a király [Pg 140] személyesen hitt meg a multkor a miniszter estélyen.

—Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!

—Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a hol a királyné maga is fog énekelni.

Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól mulatott.

A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a rendőrségnek szükség látni.

Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák elégületlenek, a nép zugolódik.

Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.

Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire diplomata!

Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g—y-al.) S az, a ki a század második évtizedében ily [Pg 141] hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.

Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!

Történt pedig, hogy Mindenváró Ádámot is elkergette tavaly a nagy szárazság Pestre, valami kölcsönt keresni, azon fogadása ellenére, hogy ő ki nem mozdul odvából, hanem ő neki az Ur Isten helyébe küldje, a mi jót akar adni: elég, ha ő imádkozott érte. Hanem hát biz azt nem küldték helyébe; nem is repül már az embereknek a szájába mai nap más sült veréb, mint az előfizetési felhivás, meg a Steurmahnzettel. Ebből még kapni.

Tehát Mindenváró Ádám feljött Pestre, s hogy legyen, a ki mindenüvé elvezesse, fölkeresé itteni ismerősét, Jóska urfit; a ki csak azért lakik itt Pesten, mert itt jobb port lehet nyelni, mint falun.

Miután hétfőn reggeltől szombat estig Jóska öcsém és Ádám bácsi abban a föladatban gyakorolták magukat, hogyan lehessen egy pár uj csizmát a pénz után való járásban tökéletesen elkoptatni, s pénzt még se kapni;—vasárnap délután azt mondá Ádám bácsi Jóska öcsémnek:

—No, öcsém, ma sábesz van; ma mulassunk egy kicsit. Vigy el valahová, a hol mulatni szokás pestiesen.

—Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; [Pg 142] az egész világ odajár most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?

—De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már krinolinnal.

—Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek! ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?

—Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;—ha üresen megy is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad, még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az omnibuszszal.

—Igazán?—szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni egy kis nem száraz földet?

—Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra; én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.

—No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én, főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen gyerekeknek való az!

—Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is, valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két szeme között találja.

—Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.—No, ugyan ezt nem hinném, ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.

Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának is egy adag fagylaltot.

—Hát ez mi?—förmedt rá Ádám bácsi;—tán azt gondolod, hogy én ezt, bolond vagyok és megeszem.

—Jó ez, bátyám,—biztatá őt Jóska öcsém.—Deák Ferencz is itt szokott fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.

—No már édes öcsém,—szólt Ádám bácsi [Pg 144] könyökkel fordulva a fagylaltos csésze felé,—a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!

Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely, melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“, gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta, hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy kongó krajczárt s az [Pg 145] cseppenté a kegyelet erszényébe.

A hamis bankócsinálók.

Ki emlékszik még a históriai nevezetességü „Kedves urambátyámra“, kiről valaha nótát is csináltak: „Kedves urambátyám, meg ne haragudjon“. (Mint látszik, ez még az ikes igék invasiója előtt történt.) Ki emlékszik még az ő hét galléru, veres hajtókáju köpönyegére? az ő magas tetejü kalapjára; meredt inggallérjára és arra a sok stikklire, a mit hajdan a jurátus világ elkövetett!

A „kedves urambátyám“ is azon ég madaraihoz tartozott, a kik se nem vetnek, se nem aratnak, még is csak eltáplálkoznak. Mindig volt Pesten bőven pénzelő fiatalság, a kinek árnyékában megpihenhetett a korhelyek vénje; már hogy az illető maecenas honnan teremti elő a pénzt? uzsorásokat fojtogat-e érte? macao-bankon nyeri-e, vagy apai-anyainak megy ki a könyökén? arra bizony neki nagyon kevés volt a gondja, s ha egy napon az illető eltünt Pestről, ő ugyan nem nyomozta tovább, hová lett? megházasodott-e, elvitték-e szolgabirónak? vagy a hitelezői elől futott meg? Keresett magának másikat.

Hanem mégis volt egy állandó pártfogója, a ki szüntelen itt lakott Pesten, mindig nagy gavallért játszott és a kiről legkevésbé tudta kitalálni, hogy honnan veszi Miska ur azt a tömérdek sok pénzt?

Egyszer Miska ur összebeszélt több furfangos pajtásával, hogy megkisértsék, mennyi ideig állja ki „urambátyám“ a koplalást.

Mint gondolhatni, urambátyám harmincz év alatt [Pg 146] oly megállapitott hitelü közelismerést szerzett magának, hogy nem volt az a külvárosi lebuj, a hol még kontóra egy betevő falatot adtak volna neki, mert valamennyinek az ajtaja mind tele volt már krétázva az ő „aufschreiben“-jeivel.

Egy napon tehát, mikor Miska garçon szállására ellátogat, azt zárva találja; de benézvén a kulcslyukon, látja, hogy többen vannak odabenn, s elkezd zakatolni.

Arra nagy riadás támad a szobában; hirtelen összevissza kapkodnak mindent: Miska ur elébb rivallja erősen, ki van odakinn? mit akar? csak akkor nyit előtte ajtót, s urambátyám jól látja, hogy egy felvont pisztolyt dugott el a zsebébe.

—Pszt. Csendesen.—Sugják neki.—Lépjen be hamar urambátyám. Jó, hogy jön.

—Ugy-e mindig? Hát már most álljon a társaságunkba: aztán lesz magának is.

Urambátyám nagyon huzódozott ez ajánlattól, hogy ez ilyen, meg amolyan kriminalitás, nem jó lesz belőle; de elvégre mégis csak elvállalta, hogy átvesz egyet azokból az ugynevezett hamis bankókból s átmegy vele a szomszéd dohányos boltba szivart vásárolni, majd ott felváltják.

Miska ur pedig előre beavatta már a kereskedőt [Pg 147] a tréfába. Urambátyámnak pedig sohasem volt kenyere, hogy valami merényletet viseljen a lelkén: a rossz lelkiismeret addig is elárulta százszor, a mig az utczán keresztülment; félve tekintgetett széjjel, nyult is, nem is a boltajtó kilincséhez, hogy kinyissa, s mikor végre rászánta magát, ugy megijedt attól a kérdésétől a boltosnak, hogy „mi tetszik?“ hogy szivar helyett tubákot kért tőle, a mit pedig gyülölt.

A mellett meg igen ügyesen az ajtó közelében maradt, hogy szükség esetén, ha rajta kapatnék, gyorsaságának próbáit adhassa.

A boltos kimérte neki a czukmist, egy szem tomca bonával is megajándékozta ráadásul, s mondá, hogy az egészért jár három krajczár.

Urambátyám reszkető kézzel vette elő a tiz forintost. Már az is nagyon felötlő, ha valaki három krajczár végett tiz forintost váltat; hát még ha olyan zavartan adja a boltos kezébe, mintha félne, hogy az a kezét is megkapja.

A boltos, szerepéhez hiven, erős vizsgálat alá fogta a bankót; megnézte közelről; vizsgálni kezdett rajta bizonyos pontokat; azután a világosság elé tartotta, hogy a vizjegyekről meggyőződjék ... De már akkor kedves urambátyámnak hire-hamva sem volt a boltban! A mint azt látta, hogy a boltos kritizálni kezdi a bankót: megillant csendesen, s mire utána eredtek, nem volt sehol.

Csak a tizenötödik nap mert késő éjjel kilopózni, s a Privorszky ajtajában, kinn az utczán rálesni, mig egy ismerős kilép, hogy megtudja tőle, nem fogtak-e [Pg 148] el a napokban egy hamis bankócsináló bandát?

Igy lehetett megtudni, hogy két hétig birja ki urambátyám az éhezést és a szomjazást.

Hanem aztán, hogy megtudta rászedését, boszuból mindjárt rajta is rontott a dohányoson, s elexequálta tőle az otthagyott visszajárandóságot s büntetésül egy batkát sem adott belőle az egész társaságnak.

Az ebédünket el akarják disputálni.

A Koszoruban Z. A. kiegyenlitési programmal áll elő, melyben az uri és munkás osztályok életrendét akarja kiegyeztetni. Szerinte legnagyobb akadálya egymáshoz közeledésünknek az, hogy nem egyszerre ebédelünk; az uri rend öt és hat óra közt tartja a delet; mi pedig már 1 órakor kedves egészségére kivánjuk egymásnak az ebédet. Ebben igaza van, hanem azután azt állitja, hogy a vacsorakor ebédlők életrendje helyes, nem a mienk; mert ugy illik, hogy mikor az ember napi munkáját befejezte, akkor üljön le enni. Time is money! Az időt ne pazaroljuk napközben evéssel, hanem térjünk az uriosztály étrendéhez; ebédeljünk öt órakor.

Miután a példával nekünk ujságiróknak kellene, óhajtása szerint elölmenni, elmesélem neki egy ujságiró egy napi történetét, párhuzamba téve egy lámpásnál ebédelő napirendével.

Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak, leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához ragasztottam, [Pg 149] nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.—(Notabene, nekem a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.) Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat, megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba jegyzem, mert abból élek;—te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok. Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen, azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton, megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik. Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót [Pg 150] csinálok; bár nem tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.—Öt órára aztán te haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát; nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk, rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős—kalamárist, csak ugy görbül a hátunk bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel; akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.

Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is megengedte; ha jól emlékszem [Pg 151] rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.

Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy éjjel?

Hirlapolvasói kombináczió.

Ugyan édes urambátyám, mit tud még a hirdetményeken is végig olvasni? El nem engedné belőlük az utolsó omegát sem; az ember nem győzi kivárni a kezéből.

A regény czime? „egy agglegény élete. Itt van legfelül mingyárt a hős arczképe maga; egy gavallér, ki fél pofájára rut, mint a pávián, a másik félre pedig deli, mint Antonius. Alatta következnek: „a lilionez és glycerin hirdetményei“, a miktől a legkordoványabb pofa szattyánná válik, „dr. Beringuier hajfestő és szakállbarnitó szere“;—„vulcanit agyu fogak“; no még egy kis „izomessenczia“, melyeket nyomban követ az épen felfedezett „csizi jódforrás“, aztán meg egy „elveszett pudli kurrentálása“. Ime az első fejezet a regényből.—Most következik a második. Jön egy „házassági ajánlat“; legjobb korában levő férfiu, biztos jövedelemmel stb. Ez alatt olvasható mindjárt. [Pg 152] „Une jeune demoiselle, qui parle francais, de dolgozni nem szeret, desire a étre placée, mint urnő, vagy házi kisasszony valami szolid uraságnál“.—Következik egy végevárhatatlan rubrika „fehérnemü, csipke, selyemruhák és más egyébb piperenemek“ választékos czikkeiből összeállitva. Ez volt a második fejezet.—Lássuk a harmadik fejezetet. „Kerestetik egy nőtlen kompanyon minden tőke nélkül.“—Alább ajánltatnak „mindennemü betörések ellen biztositott szekrények“.—Jön a negyedik fejezet. „Franczia bonne“ kerestetik apró gyermekek mellé. „Arany halak nagyon olcsón kaphatók.“—Most az ötödik fejezetet látjuk. „Egy ifju ember bucsut mond itthoni ismerőseinek s utazik Amerikába“.—„Egy meglett koru férfiu, ki a jobb körökhöz tartozik, kényszeritő körülmények miatt ajánlkozik könyvvezetőnek, vagy akár könyvhordónak“;—„egy élte virágában levő asszonyság, ki már francziául elfelejtett, hanem a helyett beszél németül és tótul, ajánlkozik valamely szolid kávéházhoz pénztárnoknénak“;—„rögtöni átköltözés miatt egy uri szállás butorostól együtt kiadható“. Igy végződik az ötödik fejezet.—Végül aztán „érczkoporsók“, hirdettetnek a teljes czimü kuncsaftok nagy megelégedésére; s befejezi az olvasmányt egy mutató ujakkal elől-hátul megspékelt „hálanyilvánitás az Ankerhez“ melyben mélyen keseredett özvegy köszöni azt az ezer forintot, a mi felejthetlen férjének azon utolsó szivességéért, hogy meghalt, az illetők részéről fogyatkozás nélkül kifizettetett.

—Ime öcsém, itt van egy magadforma agglegénynek az egész élettörténete; s az összeállitásához nem kell nagyobb fejtörés, mint az angol premier [Pg 153] nyilatkozataiból; a muszka külügyér depecheiből, a török nagyvezér hatisheriffjeiből, a német Bund határozataiból; Garibaldi toasztjaiból s Napoleon hallgatásaiból kiolvasni, hogy hányadán áll a világ? a mit pedig mindennap megkisért minden hirlapolvasó.

A seregeknek ura.

A düppeli sánczok bevétele után porosz király ő felsége rögtön táviratot sürgönyözött a koronaherczeghez; a távirat igy kezdődött: „A seregeknek ura után Önnek és vitéz hadseregünknek köszönhetem e fényes győzelmünket“. Wrangel fővezérről egy szó sem volt benne. A koronaherczeg, ki jól ismeri a vén hadvezér katonai büszkeségét, mentegetni kezdé a királyt, hogy a nagy sietségben igy meg amugy elfelejtette Wrangel papát.—Oh dehogy! szólt a vén hadvezér; sőt inkább nagyon megtisztelt, hiszen igy kezdi: „a seregeknek ura után“. Már pedig az én vagyok.

Foghagyma-e inkább, mint pézsma?

Nem tudom, minden ember ugy gyülöli-e a pézsmaszagot, mint Hortobágyi Feri? annyi bizonyos, hogy én sem állhatom ki. Már pedig sok elegáns delnő azt képzeli, hogy nem volna tökéletes, ha ugy be nem pézsmázná magát, hogy a vak is ráismerjen róla.

Különösen két debreczeni urhölgygyel volt Feri [Pg 154] nagyon megakadva, a kik épen az ő zártszéke mellett jobbról-balról voltak abonirozva a szinházban, s a kiknek a parfümjétől néha azt se látta, hogy operát adnak-e, vagy siralmas darabot? Nem tudta, hogy szerezzen magának elégtételt.

Hát egyszer meglát Feri egy kurta subás embert a piaczon, a mint hatalmas étvágygyal falatozik szalonnát, kenyeret és zöld vöröshagymát szedegetvén elő a tarisznyájából. Mikor a vöröshagymának vége volt, akkor meg poszpásznak egy csomó fris foghagymát morzsolgatott el rá.

—Ez lesz az én emberem! gondolá magában Feri s belekötött a jámbor emberbe.

—Fogja hát ezt a bilétet, menjen be vele a komédiába. Üljön le arra a zártszékre, a melyiket kimutatnak, s ott maradjon a darab végeig. Mikor aztán kijön, két pint bor ára üti a markát.

A hagymakedvelő rá állt a kellemes alkura s jó eleve bevette magát Feri zártszékébe.

Hát azután jöttek a dámák s jobbrul-balrul elfoglalták mellette helyeiket.

Feri pedig a parterre váltván jegyet, onnan nézte, hogy hova fejlődik ki ez a krizis.

A delnők csak fintorgatták az orrukat, tartották a zsebkendőket szájuk elé; de nem kevésbbé neheztelt a jámbor atyafi is s tekergette a nyakát jobbra-balra, fujt maga elé nagyokat, mint a ki nem szereti az állapotot, nézegette, hogy merre lehetne innen valamiképen [Pg 155] megszökni.

Utoljára is az irhabőrös ember türelme lett rövidebb; a mint egy kurtinát leeresztettek, felszedte magát tarisznyástól, bundástól, keresztül tört a néző seregen s iparkodott kifelé.

—De uram, szólt a foghagymafaló, ha két akó borral kecsegtet is az ur, nem tudom én azt a büzt kiállani, a mi ott van.

Bebizonyítása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs.

Diogenes azt állitá, hogy haszontalanság minden tudomány; az athenei tudós akademia fölösleges a világon, az embernek nincs szüksége egyébbre, mint egy hordóra, a miben lakjék.

Ugy, de a hordó nem terem a fán, mint a makk-kopáncs; az ebben az időben cserépből volt, készitette a gerencsér.

Hogy a gerencsér hordót készithessen, szüksége van a kőmüvesre, hogy az neki égető kemenczét épitsen.

Hogy a kőmüves épithessen, szüksége van a kovácsra, a ki neki kőfaragó eszközöket szolgáltasson.

Hogy a kovács kalapácsot készithessen, szüksége van a timárra, a ki a fujtatóhoz bőrt ád.

Hogy a timár bőrt készithessen, szüksége van [Pg 156] az ácsra, a ki száritó szint épit.

Hogy az ács faraghasson, szüksége van megint a kovácsra, a kinél fejszét rendel.

Hogy a kovács fejszét készithessen, szüksége van a bányászra, a ki a vasat előkeresse a földből.

Hogy a bányász hozzá foghasson a mesterségéhez, szüksége van a mérnökre.

És igy azért a tréfáért, hogy Diogenes egy hordóban ülve szidhassa az egész dolgozó és fáradozó világot s a vele nem tartó tudós társaságot; csupán azért az egy hordóért szüksége volt az egész emberi társaságra, s az athenei akadémiára.

Egy szorgalmas bürokrata naplójából.

Reggel 8 órakor a hivatalba indultam, a hivatal messze van a lakásomtól, odáig tizennégy fotograf esik, azokban a képeket végig nézegettem, pontban kilenczkor megérkeztem a büróba. Az osztályfőnök kérdésére, hol késtem, azt felelém, az ő arczképét kerestem, meg is találtam. Itt van a zsebemben, most vettem. Azzal ugyan ő maga ajándékozott meg egyezer, de már elfelejtette.

9½-ig a vászonkarmantyumat huztam fel a kabátujjamra, ugyanazt háromszor máslira kötöttem.

10-ig tollakat faragtam. Az aczéltollat azért nem [Pg 157] szeretem, mert az mindjárt készen van.

10½-ig plajbászt faragtam. Roszak ezek a hivatalbeli plajbászok, mikor az ember kihegyezte, akkor törnek el.

11¼-ig magam szaladtam át a trafikba, a kalapomat a szegen hagytam, hogy ha jön az igazgató, láthassa, hogy itt vagyok.

11¾-ig az „Ungarische Nachrichten“-t végig olvastam. Impertinens nép ez az angol.

12-ig a másodtitkárral vitatkoztam, a ki a francziákat még impertinensebbeknek tartja.

12¼-kor egy panaszos embert kikergettem, a ki azt merte allegálni, hogy ő már három órája várakozik rám.

12½-ig három lat keserü sót kavargattam el egy pohár vizben, a mit a haemorhoisom végett kell innom. A sok munka megöli az embert.

1 órakor megérkezett az igazgató, annak segitettem a felső kabátját levetni.

1¼ óráig méltóztatott elmondani, hogy a tegnapi ülésben hány pagát ultimót csinált. Mindnyájan arra figyeltünk.

1½ óráig veszett nagy sietség! A hányan voltunk, egyik ajtón be, a másikon ki. Nem leltük sehol—az igazgató ur csibukját. Végre kisült, hogy az irodaszolga kivitte tisztitani.—Protocollumba vétetett.

1¾ óráig uj faullenczert liniáztam; mindig elviszi [Pg 158] valaki az enyimet.

1 óra 50 perczig az órámat tizszer megnéztem; késik a gyalázatos! Oda kinn régóta két óra van már.

2 óra! üti már valahára. Most irtam le a kezdő betüt. De iszen holnap is nap lesz.

És ez mindennap igy megy! Az ember be van fogva 8 órától délutáni kettőig. Csuda, ha meg nem bolondul bele az ember!

Leányvár.

1440-ik évben jó s vig szüret volt mindenütt a Hegyalján. De legvigabb volt Patakon a Somlyó-hegyen, Palóczy Mátyás nádor szőlejében. Az agg nádor részt nem vehetett a szüret örömeiben, őt az ország dolgai máshol tartóztatták. Nem lehet mondani, hogy Agata leánya is egész kedvében lett volna. Ő gyakran futott ki a hegy legmagasabb csucsára: nézett le végig a hegy alatti nagy sikságra; onnan várta vőlegényét, Várdai Lászlót, de arra az ut oly csendes volt, hogy rajta port még a szél sem vert. A reményében csalódott menyasszony busan forditá fejét a pataki vár felé; már itt a szélcsend ellenére a várváros környékét egészen porfellegbe burkolva látta, s onnan tompa moraj vonult a hegy felé. Rémülve sietett le a hegyalján mulatókhoz; mire odaért, egy a városból jött lovag beszélé, hogy a cseh husziták a várost és várat véletlenül megtámadták s elfoglalták. A rémhir hallatára bucsu nélkül oszlott szét a szüreti vendégsereg. Agata is beugrott a befogott kocsiba; a kocsis kérdés nélkül hajtott a többi kocsi után a Bodrogköz felé. [Pg 159] Mikor már közel jártak a Tiszához, jött magához a leány; gondolkozni kezdett, hol talál menedéket? eszébe jutott az is, hogy az ut keresztül a Tiszán Kis-Várdára, vőlegénye várához vezet; ott biztonságban leend; de ujra azon gondolat foglalta el: mit mond majd a világ? bizonyosan azt, hogy önkényt futott ideje előtt vőlegénye karjai közé. A Tisza révénél már több ezerre szaporodott a menekültek fegyveres és fegyvertelen serege; egymással czivódtak az átmenet elsőségeért. A zaj, a kétségek közt hánykódó leányt teljes öntudatára emelé; kocsiját megállitá; az összegyűlt népnek csengő hangon adá tudtára, hogy ő a nádor leánya, nem akar tovább futni az ellenség előtt: ha már a fegyveres férfiak még a tiszai átjárást sem tudják megvédeni, ő maga fogja azt megkisérteni. A hozzá közelebb állóknak parancsolta, hogy kocsijából tüstént szedjék ki a kerekeket s hányják a Tiszába, hogy ha akarna, se mehessen tovább.

Megszégyenülve fogta körül a bámuló nép, majd a fegyveresek kitörő hévvel nyilvániták: hogy mind mellette maradnak s vérök hullásával védeni fogják. Erre megszünt a révbe tolakodás; várták a bátor amazon további intézkedését. Ő körüljárta és nézte a helyet, a Tiszához vezető lápos tó közti utat elsánczolni, a közel erdőből vágott fákkal a sánczból kihányt töltést megerősíteni rendelé. A védmü alig készült el, jöttek a könnyü védelmet gyanitó csehek; megtámadták a sánczot védőket, de többszöri megtámadásuk a hősnő vezérlete alatt véresen veretett vissza. E hely Várdai László által később jobban megerősittetett és „Leányvár“ nevet nyert.

Az 1700-ik évben Leányvár sánczainak lerontása [Pg 160] elrendeltetett; e rendelet végrehajtásával Kanta János szolgabiró bizatott meg: kitől midőn tudakoznák: miért rontatnak le Leányvár erősségei? tréfás komolysággal válaszolt:

—Azért, hogy ennek történetéből ne vonjon a maradék olyan következtetést, hogy a férfinak néha a nagyobb bajok elől a nők kötője alá bujni tanácsos.

Jósa István.

Jósa István pap, a kuruczvilágban bátor portyázó, hirneves csapatvezér, most kurucz, majd labancz, mint kedve és érdeke hozta magával—egyszer kurucz korában arról értesülvén, hogy Smid labancz kapitány Kassa vidékéről a Hegyalját szándékozik meglepni; a Tisza vidékéről sietett fel a labanczokat megelőzendő. Tályának tartott, hol pap korában minden pinczét, sőt a nevezetesebb aszu átalagokat is megismerni elég alkalma volt; különösen féltette a Bégányi pinczéjét, hol egy rejtett lyukban a legnemesebb borok voltak lerakva. Sietsége hasztalan volt; mert mikorra Tályára ért, Smid emberei minden pinczét, még a Bégányiét is—a rejtett helyet is felfedezvén,—kiraboltak; a rablott borokat tovább szálliták.

Jósa szomoru meglepetéssel hallotta a hirt; tudakozódott a labanczok mely irányban vonulásukról; értesült, hogy azok Szántó felé, az Aranyos völgyön a hegyek közé vonultak. E hirre fejét csóválta; reménye nem volt a labanczokat a hegyek közt sikerrel megtámadhatni. Legényeit lóra parancsolá; csapatát lassu lépéssel vezeté a kimutatott hely felé; majd [Pg 161] legényét, Körmös Ferit szólitá magához, annak titkosan adá utasitásait; hogy sietve menjen előre, öltözködjék át labancznak; a hegyek közt keresse fel Smid embereit, adja tudtokra, hogy ő felmondott Tökölinek; ő és legényei már levágták szakállukat, süveg helyett kalapot nyomtak fejökre; ha szivesen fogadják, átjönnek labancznak.

Ezután csapatát két részre osztá; felét egyik hadnagya vezérlete alatt a Cserehát felé küldé, oly utasitással, hogy onnan Szendrő, Torna felé portyázzanak, de minden nagyobb s feltünést okozó vállalatot mellőzzenek; ő rövid időn tudtokra adandja, mikor és hol kell vele csatlakozniuk; kipróbált, ismert legényeit maga mellett megtartá, s ezekkel folytatá utját a kitüzött czél felé. Még aznap este felé találkozott a hegyekből visszatért legényével, ki jelenté, hogy őt a labanczok szivesen látták; hangosan nyilvániták örömüket a nemvárt megtérésen; őt kérték: siettesse a vezér mielébbi csatlakozását, mert vezérök e napokban nagyobb támadást szándékozik intézni a tiszántuli részekre.

Másnap a Simándi bérczen megtörtént a leborotvált és felkalapozott kuruczok csatlakozása a labanczokkal. A labanczok örömükben átadták Jósának s csapatának a rablott borok egy negyedét; magának pedig két penészes átalagot választa, mely a többinél kisebb és véznább volt, melyet már a pinczében ismert, s tudta, hogy azok tartalma a legnemesebb hegyaljai bor, azok egyikét „summus pontifex“-nek, a másikat „emollit mores“-nek keresztelte el Bégányi uram; később intézkedett, hogy azok más ember szeme elé a napfényre ne kerüljenek.

Körülbelül egy hónapig müködött Jósa a labanczokkal, [Pg 162] velök száguldozta be Kálló, Szatmár és Bihar vidékét, velök együtt tért vissza Kassához; de itt egy éjjel ugy eltünt csapatával együtt, hogy a labanczok merre tünését még nyomáról sem fedezhették fel; csak később hallották, hogy háromezerre menő dandárával Selmeczet megrohanta s bevette, az ott talált aranyat felzsákmányolta, Szepes és Sáros városait megsarczolta, Bártfát, Kis-Szebent, Barkóczy hadainak szemeláttára bevette. Ekkor üzent hozzá Barkóczy: „Hát Jósa uram, ez az adott szó és a zászlónk alatt letett eskü?“

—Mint pap,—válaszolt Jósa,—az eskü alól magam dispensáltam magamat: mint katona és szakállas kurucz csak azt akartam Gensdorf ezredesnek értésére adni, hogy engem máskor Göncz-Ruszkán asszonyoknál ne keressen; megtalálhat fényes nappal a csatatéren is.

Petőfi verse.

Mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset irta: Mért nem tesz az Isten most csudát, változtatná borrá a Tiszát; hadd lehetnék én meg a Duna, hogy a Tisza belém omlana. Volt Szigeten egy énekes uri ember, a ki a bort „nem veté meg“,—olvassa, ismét elolvassa a verset—s nagyot csap öklével homlokára: hohó—Petőfi barátom! nem innál te abból egy cseppet sem, mert majd eleibe feküdném én annak itt [Pg 163] Szigeten.

A kontócsinálás mesterségéről.

Hiszen magyar ember izs csak irti mestersigit, csak irti, de mit hasznalja maganak, ha nem tudja, a mi fü dolog minden mestersigben, a kontot megcsinyalnyi. Van nekünk izs jo prokator, jo doktor, jo oras, jo varga, jo molnar, de mit megir mindaz, ha kontot nem tunak készitenyi jol.

Tehad nekem van enyihany igen jo indigenaba ojtott exemplariumom, a ki mar acclimatizalta magát izs nalunk, azokat izs facsimile kedviirt, közhasznalatra bocsatok, hogy hasznalhasson utana minden okozs ember.

Mikor kirdezi patakmalomban mümolnár leginyitőle, „te Fridrik!—Ki veted mar vamot enek a parasztnak a lisztyibül!“—Igen is, kivetem.

Latot a paraszt, mikor kiveted a vamot neki a lisztbül?—Nem lata.—Te ostoba, minek csinyaltad neki hata mögöte? most ez a szegin böcsületes paraszt aszt fogja hinyi, hogy megcsaltad. Ved ki neki vamot mig eczer szeme latara.

Meg mikor nimet schuszterhez gyün urasag, s mutatya topant: „nizen ur! tegnap megvetem uj topant, ma mar ments szit.“—Csudalkozok ra! aszongya majszter. Szokot eltartanyi legalab kit hitig. [Pg 164] Talan jarkalnyi miltoztatott bene gyalog?—Had mi az ördög?—Hja, in csak olyan urasagoknak dolgozok, a kik jarjak hintoban.

Oras izs irti mestersigit egyik masik: bele niztem oraba, egy forint; bele fujtam, kit forint; fülemhez tartottam, harom forint; felhuztam, nigy forint, elöre igazitotam, öt forint; summa summarum: az egizs klesipdra nem ir anyit, mint a reperatura.

Kocsmaroshoz izs tudok utasitanyi studium kedvelü publicumot, a ki nekem csinyalta bizonyos inház megnyitási ünepily alkalmatlansagaval eszt az areljegyzist egy iczakara, estitül regelig.

1. Hit fütis! 5 frt. (Notabene. Ot adnak egy öl fat 4 forintir; szalasom volt a kamraban, a hol nem volt kalyha, hanem kaposztás hordó.)

2. Tabledo, kit szemilyre, vacsora, regeli, 5 forint. (Notabene. Sak magam voltam, izs nekem sincs kit fejem, a vacsora mar akor elfogyott, mikor irkeztem, a regelí pedig nem volta kisz, mikor elmentem.)

3. Nigy lóra szina, abrak, 4 forint. (Sak kít lovam volt, a kocsisomat elnizte másik ketönek; az izs hazulrol hozta szinat, abrakot.)

4. Gyirtya: nigy szal, kit forint. (Az lehetett, de nem láthatam, mert setit volt.)

5. Szolgalat, tisztitas, et cetera, 5 forint. (Az igaz, a megkefilis ellen nem lehette panasz.)

Hanem megtaláltam eczer az orvos doktort, a ki gyogyitotta fürdőben azokat az embereket, a kiknek [Pg 165] semi bajuk sincs. Igen baratságos férfiu volt.

„Vigesima prima Junii, Orvosi consulatio nagysagas ur, aszonysag is kisaszonysagal. Hat arany. Kivantam ugyanakor olahul „szinetatye“—1 arany.

22. Junii. Szemközt ültem tabledonal ebid alat aszonysagal, 1 arany. Figyelmeztetem, hogy omeletbül ne egyik, mert kozmas, 1 arany.

Eodem dato. Este concertben kisaszonysagot orvosilag figyelmeztetem, hogy schavolt vegyen fel, mert hideg van, 1 arany.

23-ja Junii. Kezet szoritotam promenadon urasagal, az alata pulsusat tapogatam, 1 arany.

Ugyanakor. Aszonysag panaszkota, hogy nincsen szike, mingyart hoztam neki egy szalmasziket, leül, hete ra. Gyors orvosi segitsigir kit arany. Ugyanakor este kalabriasoztam urasagal: orvosi irvagasirt 1 arany.

24-ta Junii. Kis aszony panaszkota nagy szomjusagról, hoztam neki egy pohar vizet, 1 arany. Nem engetem mind meginya, hogy meg ne artson, 1 arany. Többit viletlenül asszonysag nyakajaba öntötem: hideg douche: 1 arany.

25-ta Junii. Urasagnak tyukszemire raliptem. Orvosi irintkezés: 1 arany. Összeszidta. Expectorantiakirt: 1 arany.

26-ta Junii. Kelnernek rakialtotam hozon aszonysagnak aszt az ürüczombot: orvosi rendelis 1 arany.

Ugyanaznap. Nagyságos ur dilelöt panaszkota, hogy hideg van: 1 arany; dilután panaszkota, hogy meleg van: 1 arany. Multiemeszku. (Ezir megint egy [Pg 166] arany).

De micsoda mindezen a trifadolog ahoz a kontohoz kipest, a kit in tapasztaltam egy doktor juris szivesigibül, a ki nekem azt kiszitette csupa kelemetes baratsagbul.

Tudnyilik, hogy egy doktor juris exequalta nekem egy kis pinzt valami adosomtul, asztán nem ata ide, asztan egy masik doktor jurist kelete keresnem, a ki az elsötül elexequaljon az elexequalt sumacskat. Ez pedig ide nem ata ugyan, hanem azir maganal tartota, ugy hogy megint egy harmadik doktor jurishoz kelete folyamodnom, hogy exequaljon azt a pinzt, a mit a masodik exequalt az elsötül, a ki exequalta adost.

Had elöre izs küldötem egy levilkibe 10 forintocskat, elöleges költsigek stemplire.—Kaptam mingyar következő kontocskat:

Kivül aztán mig a levil boritikjara izs volt irva egy positio, a mi mar belül el nem firt.

„Levil lepecsitelisekor spanyolviaszkot körmömre elcsepentetem: 5 forint.“

Csak az a vigasztalasom meg van, hogy nem sok van ilyen, csak az az in különös szerencsim, hogy hany van, aszt mind in felfedezek.

Azir nem ajanlhatok eligi, hogy studirozon minden ember fentebi tanulmanykontokat, hogy nemcsak [Pg 168] nekem jusson belőle ilyen, kapjon belüle mas izs.

TARTALOM-JEGYZÉK.

JÓKAI MÓR legújabb müvei:

MIKSZÁTH KÁLMÁN

ÖSSZEGYÜJTÖTT MUNKÁI.

Mikszáth Kálmán műveinek, melyeket a külföldi irodalmak is siettek átültetni, egyöntetű, rendkívül díszes s a mellett még olyan olcsó kiadását rendeztük sajtó alá, mely lehetővé teszi, hogy Mikszáth munkáit minden magyar olvasó összegyüjtve egyforma alakban birhassa és élvezhesse.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK JOCUS ÉS MOMUS ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

Fráter György. Regény 5 köt. Ára fűzve 7 frt, 2 díszkötésben	8 frt 50 kr.
Kétszer kettő négy és egyéb elbeszélések. Ára fűzve	1 frt 20 kr.
díszkötésben	2 frt — kr.
Vén emberek nyara és egyéb elbeszélések. Ára fűzve	1 frt 20 kr.
díszkötésben	2 frt — kr.
Házasság éhségből és egyéb elbeszélések. Ára fűzve	1 frt 20 kr.
díszkötésben	2 frt — kr.
Sárga rózsa. Pusztai regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben	2 frt.
Rákóczy fia. Tört. regény. 3 köt. Ára fűzve 4 frt; díszköt.	5 frt.
A fekete vér. Regény 2 köt. Ára fűzve	2 frt.
díszkötésben	3 frt.
Gazdag szegények. Regény 2 köt. Ára fűzve 3 frt; díszk.	4 frt.
Napraforgók. Elbeszélések. 2 köt. Ára fűzve 3 frt, díszköt.	4 frt.
A ki a szivét a homlokán hordja. Regény. Ára fűzve	1 frt.
díszkötésben	2 frt.
A tengerszemü hölgy. 3 köt. A magy. tud. akadémia 1000 forintos Péczely-dijával jutalmazott regény. Ára fűzve	4 frt.
díszkötésben	5 frt.
A lélekidomár. Regény 5 kötet. Ára fűzve 6 frt, 2 díszk.	7 frt 50 kr.
Utazás egy sirdomb körül. Nagy Album kiadás. Illusztrálta
Vágó Pál. Ára fűzve 6 frt, díszkötésben	8 frt.
Lenczi fráter. Regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben	2 frt.
Jocus és Momus. Adomák. Ára fűzve 1 frt 20 kr., diszk.	2 frt.
A három márványfej. Tört. regény 3 kötet. Ára fűzve	4 frt.
díszkötésben	5 frt.
A Magláy-család. A ki holta után áll boszút.
Ára fűzve 1 frt 20 kr. díszkötésben	2 frt.
A czigánybáró. Regény. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben	2 frt.
A lőcsei fehérasszony. Tört. regény 5 kötetben. Ára fűzve	6 frt.
2 díszkötésben	7 frt 50 kr.
Asszonyt kisér, Isten kisért. Regény, 2-ik kiad. Ára fűzve	1 frt.
díszkötésben	2 frt.
Minden poklokon keresztül. Tört. regény a keresztes háborúk
idejéből, 2-ik kiad. Ára fűzve 1 frt 50 kr. díszköt.	2 frt 50 kr.
Egy játékos, a ki nyer. Regény, 2-ik kiad. Ára fűzve	1 frt 50 kr.
díszkötésben	2 frt 50 kr.
Páter Péter. Reg. 2-ik kiad. Ára fűzve 1 frt, díszkötésben	2 frt.
Olympi verseny. Ábrándképek. Ára fűzve	40 kr.
Az arany ember. Dráma. Ára fűzve 1 frt 80 kr. díszk.	2 frt 80 kr.
Fekete gyémántok. Színmű. Ára fűzve 1 frt 60 kr. díszk.	2 frt 60 kr.
Keresd a szived. Színmű. Ára fűzve 1 frt 40 kr., díszk.	2 frt 40 kr.

I.	A tekintetes vármegye. 3-ik kiad. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
II.	Az apró gentry és a nép. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
III.	Nemzetes uraimék. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
IV.	Pipacsok a búzában. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
V.	Tavaszi rügyek. 2-ik kiad. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
VI.	Urak és parasztok. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
VII.	A két koldusdiák. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
VIII.	Club és folyósó. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
IX.	A beszélő köntös. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—
X.	Pernye. Fűzve	2.—
	Díszkötésben	3.—

Tallérossy Zebulon urtól egy levil irkezte, tiz forinttal	1	frt	—	kr.
Levil felbontasakor faradsag	—	„	25	„
Olló koptatasirt, pecsit felvagasakor	—	„	25	„
Rosz helyes iras, helyesebben olvasasa	1	„	—	„
Szidja bene doktor jurisokat. Ezt teheti, hanem jár irte	5	„	—	„
Akarja panaszt tenyi országbironal, de meg se teszi	5	„	—	„
Az alata, mig levil olvastatot, szivar ki igeti nyakravalot	2	„	—	„
Uj frakot felvetem, informatio viget	1	„	—	„
Első emeletbe lementem, hol referendarius lakik. Fiakerirt	1	„	—	„
Kisaszonynak kezet csokoltam [Pg 167]	1	„	—	„
Aszonysagnak izs kezet csokoltam, azt nem teszem alab—mint	5	„	—	„
Referendarius urnal bekopogtam	1	„	—	„
Le nem ültetet	—	„	50	„
Azt monta, hogy kel lenyi kis türelemel	3	„	—	„
Boszusagomat elfojtotam	1	„	—	„
Valaszt megiratam	2	„	—	„
Alairtam nevemet	4	„	—	„
Gyertyát gyujtottam pecsitelishez	—	„	25	„
Porzo fogyot, pedig draga	—	„	20	„
Inasnak csengetem	—	„	40	„
Tiz krajczaros postabilyeg levilre	—	„	50	„
	———————
Suma:	36	frt	40	kr.
Összeadásirt:	—	„	60	„
Kerekesen:	37	„	—	„

	Oldal
I. Ferencz és az öreg Tolnay	5
A tanár boszúja	7
Hja, paraszt, az más	8
Deák Ferencz és a falusi publicista	9
Bölcs bolondság	11
Nefélsz Pista	12
Non plus ultra a kortes életből	19
Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára	21
István nádor és a huszár	23
Ki nagyobb ur	25
Bartakovics érsek meg a tiszttartója	25
Bartakovics sétáiról	29
Krumplis érsek	29
Az öreg Balogh	30
Egy nyitrai községbiró	32
A Burg fehér asszonya	32
Wesselényi és a légátus	35
Az ál-biztos (A régi időkből)	36
A gazda-ember mint időrendező	37
Egy nemes vonás	38
A létai fuvaros	39
Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?	40
Miért vagyunk kénytelenek politizálni	40
A szórakozott	43
Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára	46
Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul	48
Malitiósus észrevétel	49
Amerikai házasság és elválás	49
Tud németül	50 [Pg 169]
A hajdankori kritika és antikritika	51
Nagyon alapos megjegyzés	51
A hordón lovagló magyarok	52
Cserében	53
A világ-helyzetről	53
Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett	56
Egy nap egy mandarin életéből	58
Regény tele grammokban. (Uj genre.)	61
Az akadémiai restóráczió	64
Hogy tudott megnőni	67
Német Berczi szemüvege	68
Még is Deák Ferencz-adoma	70
Abból a régi jó időből	70
Egy régi latin vers magyarra forditva	71
Deák Ferencz-adoma	72
Hogy támadt a makfalvi iskola	73
Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?	73
A beszéd arany, a hallgatás bankó	74
Deák Ferencz-adoma	75
Krónikás adomák	76
Hihetetlen igaz történet	78
Hajdan és most	80
Báró Sina életéből:
I. Négy napig béröltözetben	80
II. A rendezett földes ur	82
A honvágy	83
A rejtélyes ajándék	84
Mikor Deák Ferencz hazudott	85
Si accepisti, nega!	87
A poétás rektor	88
Deák Ferencz-adoma	89
A Széchenyi-üdvözlő	90
Palócz-szivesség	90
Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról	91
Muszka élcz	93
Székely támad (Törvényszéki jelenet)	94
Egy régi csodareczept (Hogy az embernek se puska-, se ágyugolyó ne ártson) [Pg 170]	99
Krónikás adomák	99
Boszniai huszárkaland (Egy huszár főhadnagy naplójából)	102
Egy kis ártatlan quaeproquo (Megtörtént humoreszk)	106
A csodabogarak (Novella-gyüjtemény):
I. Tolvaj história	109
II. Putifár kis fia	112
III. Hogy támad a divat?	114
IV. A pathologicophysiologiai pöreset	115
V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint	117
VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám	119
A holt ember	121
XXIII	123
A régi jó időkből	125
Egy gazdag ember (Életkép)	127
Elegy-Belegy	130
A bihari főispánról	132
Széchenyi, mint ifju diplomata	134
Furcsa passzióik vannak a nagy emberek	137
A hamis bankócsinálók	141
Az ebédünket el akarják disputálni.	144
Hirlapolvasói kombináczió (Kávéházi jelenet.)	147
A seregeknek ura	149
Foghagyma-e inkább, mint pézsma	149
Bebizonyítása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs	151
Egy szorgalmas bürokrata naplójából	152
Leányvár	154
Jósa István	156
Petőfi verse	158
A kontócsinálás mesterségéről	159

The Project Gutenberg eBook of Jocus és Momus

JÓKAI MÓR

UJABB REGÉNYEI

JOCUS ÉS MOMUS

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

IV. VÁCZI-UTCZA I.

JÓKAI MÓR

JOCUS ÉS MOMUS

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

IV. VÁCZI-UTCZA I.

I. Ferencz és az öreg Tolnay.

A tanár boszúja.

Hja, paraszt, az más.

Deák Ferencz és a falusi publicista.

Bölcs bolondság.

Nefélsz Pista.

Non plus ultra a kortes életből.

Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.

István nádor és a huszár.

Ki nagyobb úr?

Bartakovics érsek meg a tiszttartója.

Bartakovics sétáiról.

Krumplis érsek.

Az öreg Balogh.

Egy nyitrai községbiró.

A Burg fehér asszonya.

Wesselényi és a légátus.

Az ál-biztos.

A gazda-ember mint időrendező.

Egy nemes vonás.

A létai fuvaros.

Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?

Miért vagyunk kénytelenek politizálni?

A szórakozott.

Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.

Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.

Malitiósus észrevétel.

Amerikai házasság és elválás.

Tud németül.

A hajdankori kritika és antikritika.

Nagyon alapos megjegyzés.

A hordón lovagló magyarok.

Cserében.

A világ-helyzetről.

Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,

Egy nap egy mandarin életéből.

Regény tele grammokban.

Az akadémiai restóráczió.

Hogy tudott megnőni.

Német Berczi szemüvege.

Még is Deák Ferencz-adoma!

Abból a régi jó időből.

Egy régi latin vers magyarra forditva.

Ratio status Jesuitici in Effige.—A jezsuita rendszer észjárása képletekben.

Deák Ferencz-adoma.

Hogy támadt a makfalvi iskola.

Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?

A beszéd arany, a hallgatás bankó.

Deák Ferencz-adoma.

Krónikás adomák.

Hihetetlen igaz történet.

Hajdan és most.

Báró Sina életéből.

I. Négy napig a béröltözetben.

II. A rendezett földes ur.

A honvágy.

A rejtélyes ajándék.

Mikor Deák Ferencz hazudott.

Si accepisti, nega!

A poétás rektor.

Deák Ferencz-adoma.

A Széchenyi-üdvözlő.

Palócz-szivesség.

Adomák az öreg gróf Károlyi Istvánról.

Muszka élcz.

Székely támad.

Egy régi csodareczept.

Krónikás adomák.

Bölcs Salamoni fogás.

Boszniai huszárkaland.

BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA