The Project Gutenberg eBook of Grimm testvérek összegyüjtött meséi
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Grimm testvérek összegyüjtött meséi

Author: Jacob Grimm
        Wilhelm Grimm

Translator: Elek Benedek

Release date: June 26, 2012 [eBook #40088]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László (This file was produced from
        images generously made available by Hungarian Electronic
        Library.)


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRIMM TESTVÉREK ÖSSZEGYÜJTÖTT MESÉI ***




Produced by Albert László (This file was produced from
images generously made available by Hungarian Electronic
Library.)









GRIMM TESTVÉREK ÖSSZEGYÜJTÖTT MESÉI

MAGYARBA ÁTÜLTETTE

BENEDEK ELEK

KÉPEKKEL ÉS NYOLC SZINES MELLÉKLETTEL

BUDAPEST

LAMPEL R. Kk. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

Ezen kötet a Grimm Testvérek
meséi és Grimm Testvérek válogatott meséi
czimü _könyveket_ tartalmazza.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




Tartalom.

A békakirályfi 3
Szűz Mária leánya 11
A félelemkereső 20
A farkas és a kecskollók 37
A tizenkét testvér 43
Kakaska és tyukocska 53
Boriska és Gyurika 58
A törpék 68
Pila 77
Jancsika és Juliska 82
Hamupipőke 94
A hét holló 105
Piros sapkácska 110
A muzsikusok 115
Az okos Kati 121
Hüvelyk Matyi 127
Babszem Jankó vándorlása 137
Csipkerózsa 143
Hófehérke 148
A hű szolga 163
A kevély királykisasszony 177
Madárka és Rózsika 185
Az aranyfonál 190
A veréb 196
A libapásztor királykisasszony 202
A szerencsés János 210
Az okos leány 218
Mindentudó doktor 224
A félkegyelmű asszony 228
A szegény és a gazdag ember 237
A molnárinas és a macska 244
A madarak királya 249
Az okos emberek 254
A jókedvű János 260
A rest királyfik 266
A két testvér 268
Az okos szabócska 285
A tyúkocska halála 291
Hófehérke és Rózsapiroska 294
A fehér és a fekete menyasszony 304
A hét sváb 311
A négy testvér 316
A serény meg a lusta leány 322
A halász és a felesége 328
A csillagtallérok 337
Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű 340




A békakirályfi.

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy
király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a
legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem.

Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén
öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg
idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült,
üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal
labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi
királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a
kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte,
vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a
fenekére, – volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony,
nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél
hozzá:

[Illustration: A békakirályfi.]

– Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?

Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá,
hanem egy nagy csunya béka a kútból.

– Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. –
Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.

– Egyet se búsúlj, – mondotta a béka. – Visszaveszem én a te arany
golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?

– Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet,
de még aranykoronámat is.

Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága
köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha
megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy
asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te
poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az
arany golyót.

– Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az
én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak
brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az
én asztalom mellé. No bezzeg!

Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét
hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra
felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen
átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király
kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves
játékával.

– Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy
szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a
királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a
békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan
leszállott a tó fenekére.

Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi
királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél
ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek,
hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé
valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:

– Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!

Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyiláson
s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót,
visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem izlett az ebéd, s csakúgy dobogott
a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:

– Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll
az ajtó előtt s elakart vinni téged?

– Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csunya béka,
az áll az ajtó előtt.

– Mit akar tőled az a béka?

– Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam,
aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a
golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kivánta, megigértem neki, hogy
játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csunya béka ide
jöjjön? S lám, most itt van s be akar jőni hozzám.

E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:

– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony
elfeledted, mit igértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!

Mondta a király:

– Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak
eredj és nyiss ajtót.

Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi
királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs,
placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke
mellé.

– Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.

A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt
haragosan:

– Vedd föl!

Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s
mondta:

– Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.

Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka
jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment
az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:

– Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba,
fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.

De most már „eltört a cserép“. Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától
zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék!
Inkább meghal!

– De így meg úgy! – förmedt rá a király – ha jól esett a segítsége,
essék jól a fekvés is mellette. Indulj!

Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a
szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül
feküdt a puha selyem ágyba.

– Nem addig a’! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan
jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az
édes apádnak.

A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszusan, felkapta a
békát, s a falhoz dobta.

– Nesze, aludjál, csunya, utálatos béka!

Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt.
Hallgassatok csak ide. A csunya békából királyfi lett, de olyan szép
királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a
csodálkozástól.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor egy
kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.

Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány
békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta
feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki
a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.

– Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi.

– Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.

Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak
alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a
királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit,
hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd
meghalt s hogy a szíve megne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta
a szíve tájékát.

Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony
beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak
s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is
sebesebben.

Már jómesszire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy
valami nagyot pattan.

– Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!

Hátra szólt János:

– Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy
vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három
vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.

Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott
a királyfi.

– Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.

– Semmi baj sem esett, felséges királyfi, – a második abroncs pattant le
a szívem tájékáról.

Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek,
akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.

– Hé, János, nem törött le a hintó?

– Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a
szívem tájékáról!

Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a
királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a
palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hivattak, megesküdtek, s
csaptak hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Szűz Mária leánya.

Volt egyszer egy szegény favágó. Ennek a favágónak felesége s egy
háromesztendős kicsi leánya. Olyan szegény volt ez a favágó, mint a
templom egere, majd megölte a gond s a bánat, hogy mit adjon enni a
kicsi leányának. Egyszer kiment az erdőre nagy búsan, hogy fát vágjon s
hát amint dolgozik, feléje jön egy gyönyörüséges szép asszony, a kinek
ragyogó csillagkorona volt a fején. Köszönt a szép asszony a favágónak,
az fogadja illendően s még megis kérdi, hogy ki s mi, mi járatba’ van.
Felelt a szép asszony:

– Én Szűz Mária vagyok, a kicsi Jézus édes anyja; hallottam, nagy
szegénységben éltek s azért jöttem, hogy add nekem a leánykádat,
elviszem magammal s anyja helyett anyja leszek neki.

Hej, örült a szegény ember! De jó dolga lesz az ő leányának! Nem éhezik,
nem sanyarog többet. Szaladt a leánykáért, vitte Szűz Máriához s egy
szempillantás mulva már eltűntek a szeme elől: Szűz Mária felszállott a
gyermekkel a fényes mennyországba.

De bezzeg jó dolga volt a gyermeknek Szűz Máriánál. Kalácsot, tejet
kapott, s minden jót, aranyból, ezüstből volt a ruhája s az angyalkák
játszadoztak vele.

Telt, múlt az idő, csakúgy repűlt – hogyne repűlt volna! – s mikor a
leányka tizennégy esztendős lett, megszólítja Szűz Mária s azt mondja
neki:

– Hallod-e, kis leányom, én most nagy útra megyek. Nesze, itt van
tizenhárom kulcs, reád bízom ezeket. Tizenkét ajtót kinyithatsz, de a
tizenharmadikat nem szabad kinyitanod. Vigyázz, ki ne nyisd azt, mert ha
kinyitod, bizony mondom, szerencsétlenűl jársz.

Elment Szűz Mária, otthon maradt a kis leány s még az nap kinyitotta az
első szoba ajtaját, aztán mindennap kinyitott egyet, míg éppen a
tizenharmadikhoz ért. Hej, édes Istenem, de szépek voltak ezek a szobák!
Csakúgy ragyogtak, tündököltek. Mind a tizenkét szobában egy-egy apostol
ült s nagy fényesség ragyogott a fejük körűl. Az angyalkák mindig vele
voltak, mind a tizenkét szobába elkísérték s azok is úgy örültek! Bezzeg
hogy szeretett volna bemenni a tizenharmadik szobába is. Ha be nem
menni, legalább bepillantani. Mondotta is az angyalkáknak:

– Szűz Mária megtiltotta, hogy kinyissam ezt a szobát. Nem is megyek be,
de egy kicsit kinyitom az ajtót s legalább a nyíláson bepillantok.

– Ne, azt ne tedd, mondották az angyalkák, ha Szűz Mária megtiltotta.
Bünt követsz el azzal, ha megszeged a tilalmát.

De a kis leánynak nem volt nyugodalma, úgy égette a nagy kiváncsiság,
hogy vajjon mi lehet abban a tilalmas szobában. Csak azt várta, hogy
eltávozzanak az angyalkák.

– Most már egyedűl vagyok, – gondolta magában, – senki sem tudja meg,
hogy mit csinálok.

Bedugta a kulcsot a zárba, fordított egyet rajta s abban a
szempillantásban az ajtó felpattant. Haj, édes Istenem, majd megvakult a
szertelen ragyogástól! Ott ült a szoba közepén a Szentháromság, tűzben,
szemkápráztató fényben, ragyogásban; nézte, nézte nagy álmélkodással,
aztán közelebb, közelebb lépett hozzá, egy kicsit megérintette ujjával a
fényességet, hogy vajjon éget-e s im, az ujja egyszeribe
megaranyosodott. Jaj de megijedt a leányka! Kiszaladt a szobából,
becsapta maga után az ajtót s hátra sem mert nézni, úgy reszketett a
félelemtől. Mi lesz most vele? Mindenképpen próbálta ujjáról lemosni az
aranyat, de hiába, nem ment le az. Most már hiába tagadja, Szűz Mária
tudni fogja, hogy bent járt a tizenharmadik szobában.

Kevéssel ezután csakugyan haza is jött Szűz Mária. Mindjárt szólitotta a
leánykát s elvette tőle a kulcsokat. Amint a kulcsokat átvette, erősen a
leányka szemébe nézett s kérdezte tőle:

– Nem nyitottad ki a tizenharmadik szoba ajtaját?

– Nem, felelt a leányka.

De a szive dobogott erősen, s az arca lángba borúlt.

– Csakugyan nem nyitottad ki? – kérdezte ismét Szűz Mária.

– Nem, felelte a leányka másodszor is.

Akkor Szűz Mária ránézett a leányka aranyos ujjára s megkérdezte
harmadszor is:

– Nem nyitottad ki?

– Nem, mondta a leányka harmadszor is.

– Na jó, mondotta Szűz Mária. Te nem engedelmeskedtél nekem, de még
hazudtál is, nincs helyed többé a mennyországban.

Merőn ránézett a leánykára s ez abban a pillanatban mély álomba merűlt.
Akkor szép csendesen leeresztette a földre s letette egy rengeteg erdő
közepére. Mikor fölébredt a leányka, szólni, kiabálni akart, de egy szó
nem sok, egy hang sem sok, annyi sem jött az ajakára. Felugrott a
földről, futni akart, de semerre sem mehetett: mindenfelé sűrű tövises
fák s bokrok állották útját. Búsult a szegény leányka, majd megszakadt a
szive nagy bánatában, de hiába, nem mehetett tovább. Szerencséjére,
talált egy vén odvas fát, annak az odvába bebújt: ez lett az ő lakása a
ragyogó fényes menyország után! Szél elől, eső elől ide huzódott, itt
hált éjjelenként. Hej, szomorú egy élet volt ez s keservesen sirt, ha
elgondolta, hogy de jó dolga volt a menyországban, de szép volt ott
minden s milyen jól telt ott az idő az angyalkákkal! Nemhogy kalács, de
száraz kenyér sem volt itt. Gyökereken rágódott s ugyancsak örült, ha
epret, málnát kapott. Mikor pedig őszre járt az idő, összegyüjtötte a
száraz leveleket, abból csinált ágyat magának télre, hogy meg ne fagyjon
s összeszedegette, ami mogyorót talált: ez volt az ő téli elesége. A
ruhája is mind leszakadozott, lerongyolódott s tavasszal hosszú selyem
hajával takarta be gyenge testét. Igy telt, múlt az idő, esztendő
esztendő után, szörnyü nyomorúságban, örökös sanyarkodásban.

Bizony szánta-bánta bűnét a leányka, imádkozott éjjel-nappal, hogy Isten
bocsássa meg az ő bűnét s im, csakugyan Isten megelégelte sok s nagy
szenvedéseit. Egy tavasszal véletlenül arra vetődött a királyfi. Ott
vadászott a rengetegben, üzőbe vett egy őzet s már éppen célba vette,
mikor a sűrűségben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. De a
királyfi nem volt amolyan tedd el s elé s vedd legény, neki vágott a
sűrűségnek, kardjával utat nyesett a sűrűségben s éppen az odvas fa
előtt bukkant ki a sürűségből. Ott már mehetett volna tovább bátran, de
halljatok csodát, úgy megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a
lába. Az ám, ott ült a leányka a fa alatt. Arany-haja sarkig betakarta.
Olyan szép volt, olyan gyönyörü volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem. Na, nagy nehezen megjött a szava a királyfinak s kérdi a leánykát:

– Ki vagy te, mi vagy te, gyönyörü szép leányzó? Hogy kerültél ide,
rengeteg erdőbe?

A leányka azonban csak nézte a királyfit, de nem felelt, mert nem tudott
szólani.

– Eljössz velem az én palotámba? – kérdezte a királyfi.

A leányka most sem felelt, csak intett a fejével.

Most a királyfi szép gyengén a karjára vette, a lovához vitte, fölült a
lóra s magához emelte a nyeregbe. Aztán haza mentek a palotába,
csináltatott neki arany ruhákat, s egy hét, kettő alig hogy eltelék,
feleségül vette.

Aztán telt, múlt az idő, eltelt egy esztendő s im a néma királynénak
olyan szép aranyhajú gyermeke született, hogy a kicsi király nem találta
helyét nagy boldogságában. Az ám, nem sokáig tartott a nagy boldogság.
Még az éjjel eljött Szűz Mária a kicsi királynéhoz s azt mondta neki:

– Ha megvallod, hogy jártál a tizenharmadik szobába, visszaadom a
hangodat, ujra beszélhetsz; de ha tovább is tagadod, magammal viszem a
gyermekedet.

A királyné megszólalt, de azt mondta:

– Nem, én nem nyitottam ki azt az ajtót.

– Hát akkor csak maradj néma ezután is, mondotta Szűz Mária s elvitte a
gyermeket.

Hej, lett reggel a palotában nagy felfordúlás! Keresték a gyermeket
minden felé, tűvé tették az egész palotát, de bizony nem találták. Erre
aztán elkezdettek suttogni az udvarbéliek, hogy a királyné emberevő,
bizonyosan megette a saját gyermekét. A királyné jól hallotta ezt, de
nem szólhatott. Hallotta a kicsi király is, de ő nem hitte el ezt a
hitvány beszédet. Fájt a szive a szép aranyhaju fiúért, de nem bántotta
a feleségét, mivelhogy erősen szerette.

Na, eltelt ismét egy esztendő s a királynénak megint született egy
aranyhajú fia. Még szebb volt az elsőnél és bezzeg örült a király. De
csak másnap reggelig tartott az öröme, mert éjjel leszállott Szűz Mária
a mennyországból s mondta a kicsi királynénak:

– Valld meg, hogy kinyitottad az ajtót s visszaadom szavadat is, a
gyermekedet is; máskülönben ezt is magammal viszem.

– Nem, nem nyitottam ki, mondta most is a királyné.

Szűz Mária nem szólt többet, csak karjába vette a gyermeket s elszállott
vele. De volt a hogy volt először, most már éktelenűl lármáztak az
udvarbeliek s hangosan vádolták a királynét, hogy megette a gyermekét.
Követelték a királytól, hogy hivassa össze a tanácsosait s azok
mondjanak itéletet a királyné felett. De a király nem hallgatott rájuk,
megparancsolta, hogy többet szó se essék erről a dologról.

Harmadik esztendőben leánykája született a királynénak s Szűz Mária
leszállott hozzá harmadszor is. Most csak annyit mondott neki:

– Jere velem!

Megfogta a királyné kezét, felvitte a mennyországba s ott megmutatta
neki a fiait.

Éppen játszottak a fiúk s a királyné hozzájuk akart szaladni, hogy ölbe
kapja, össze-visszacsókolja őket, de Szűz Mária nem engedte.

– Elébb valld meg, hogy kinyitottad az ajtót. Akkor aztán magaddal
viheted a fiaidat.

– Nem, nem nyitottam ki, mondta a királyné harmadszor is.

Szűz Mária leszállott a földre a királynéval és a kicsi leánykáját
magával vitte a mennyországba.

De most már csakugyan csordultig telt a pohár. A király nem birt az
udvarbéliekkel, össze kellett hivatni a tanácsosait, hogy mondjanak
itéletet a királyné felett. A tanácsosok, merthogy a királyné semmit sem
felelt a kérdésükre, – felelt volna szegény, ha tudott volna! – halálra
itélték, még pedig tűzhalálra. Kimondták az itéletet, hogy máglyára
kötik s úgy égetik meg. Össze is hordották a fát, megrakták a máglyát, a
királynét megkötözték, a máglyának alája gyújtottak, a láng már körül
szaladt, lobogott s most már ellágyúlt a királyné szive is. Szánta-bánta
bűnét s oktalan makacsságát.

– Még is megkellene vallani bűnömet a halálom előtt, gondolta magában.

Ebben a pillanatban megjött a szava s hangosan kiáltotta:

– Mária, Mária, bűnös vagyok!

Mostan pedig – halljatok csudát! Megnyíltak az égnek csatornái, esni
kezdett az eső, kialudtak a máglya lobogó lángjai s mennyei fény áradott
a máglya fölé. Mennyei fényben, ragyogásban ereszkedett lefelé Szűz
Mária, oldalán a két kicsi királyfi, karján a csecsemő. S leszállván a
földre, mondá Mária:

– A bűnét megbánónak megbocsátok, ime, gyermekeid.

Álmélkodék ezen a nagy sokaság, miközben Mária ujra visszaszállott a
fényes mennyországba…




A félelemkereső.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény
ember s annak két fia. Az idősebb ügyibevaló, okos fiú volt, de a másik:
féleszű, kolontos volt, minden dolgával csak bosszúságot szerzett az
apjának. Az idősebb fiúnak csak annyi hibája volt, hogy este sehová sem
lehetett küldeni, annyira félénk természetű volt s különösen ha a temető
mellett kellett elmennie, a foga is vacogott a félelemtől. Bezzeg nem
félt a kisebbik. Ha hallotta, hogy ez vagy az az ember megijed attól
vagy ettől, szörnyen csudálkozott. Mondta is gyakran: Na, én igazán nem
értem, mi az a félelem. Ha egyebet nem, azt az egy _mesterséget_
szeretném megtanulni.

Hát hiszen, ha erre volt kedve, hamarosan lett alkalma is. Azt mondta
neki az apja:

– Hallod-e, már elég nagy s elég erős vagy, hogy te is tanulj valamit.
Látod-e, a bátyád mindig dolgozik, te pedig reggeltől estig lustálkodol.
Bizony nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön.

– Jól van, apám, mondta a fiú, én szívesen tanulok s ha kelmed is úgy
akarja, szeretném megtanulni a félelmet. Mert ezt nem ismerem.

Hallotta ezt a beszédet az idősebb fiú s nagyot kacagott.

– Ó, te bolond, te, mit beszélsz! Hiszen csak eredj, hamar kitanulod ezt
a mesterséget.

Hanem a szegény ember nem nevetett. Nagyot sóhajtott s azt mondta:

– Ó, te ügyefogyott, te! A félelmet akarod megismerni? Azzal ugyan nem
keresed meg a kenyeredet.

Na, jól van, a hogy lesz, úgy lesz, majd meglátjuk, hogy lesz. Éppen
akkor talált arra felé járni a harangozó, beköszönt az udvarra, szóba
állott a szegény emberrel, kérdezte, mi ujság, hogy s mint megy a soruk?
Az ám, jó helyen kérdezősködött, mert a szegény ember nem fogyott ki a
panaszból. Hogy ilyen meg olyan nagy a szegénység, mikor van kenyér,
mikor nincs, a kisebbik fia csak lógáz elé-hátra egész nap, nem fér a
nyakára a dolog, tanulni sem akar semmit.

– Dehogy nem akarok! – - szólt közbe a kolontos fiú. – Most mondtam,
hogy szeretném megtanulni a félelmet.

– No, hallja? Hát nincs igazam? – mondta a szegény ember. – Hát lehet
ezzel kenyeret keresni?

– Egyet se évelődjék kelmed, – mondta a harangozó. – Adja hozzám ezt a
fiút. Nálam jó dolga lesz s kitanulhatja ezt a mesterséget, ha olyan
nagy kedve van rá.

Se szó, se beszéd, hadd menjen Isten hírével, gondolta a szegény ember s
ment is a fiú nagy örömmel, beállott szolgálatba a harangozóhoz.

– Na, – gondolta magában a harangozó – majd megtanulod nálam, mi az a
félelem. Mindjárt felvitte a toronyba, megtanította harangozni s két nap
mulva, mikor már értette a harangozást, éjnek idején, éppen éjfélkor,
felrázta az ágyból, s küldte a toronyba, hogy harangozzon.

Fölkelt a fiú, ment a toronyba, megfogta a kötelet, de amikor éppen
rángatni akarta, látja, hogy a torony ablakában ott ül valaki, talpig
fehér lepedőben.

– Hé, ki vagy? – kiáltott a fiú – de a fehér lepedős valaki egy szót sem
szólt, azt is lassan mondta, s meg sem mozdult.

– Felelj, vagy jer ide, – kiáltott a fiú. – Nincs itt neked semmi dolgod
éjjel.

De a fehérlepedős valaki (a harangozó volt az!) meg sem mozdult, hadd
higyje a fiú, hogy kísértet.

Harmadszor is megszólította a fiú:

– Hé, fickó, mondd meg, ki vagy, mert különben ledoblak a lépcsőn!

– Abból ugyan nem eszel, gondolta magában a harangozó s meg sem mozdult,
nem hogy szólt volna.

Hej, megmérgelődött a fiú. Egy-kettőre a torony ablakához ugrott,
megragadta a „kísértetet“ s úgy ledobta a lépcsőkön, hogy az nagyot
nyekkent belé s most már csakugyan nem mozdult meg, merthogy nem tudott
megmozdulni. A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott s aztán
szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek,
elaludt.

Eközben a harangozóné csak várta, várta az urát, de várhatta, ott
nyögött, jajgatott az egy szögeletben. Mikor aztán megsokallotta a
várást, felrázta a fiút s megkérdezte:

– Te, nem tudod, hol maradt az uram? Még előtted felment a toronyba,
vajjon miért nem jön?

– Én nem láttam őkelmét, – felelt a fiú – de a torony ablakában állott
valami fehérlepedős fickó. Szólítottam háromszor, nem felelt, megfogtam
s a garádicson lehajítottam. Menjen, nézze meg, nem a harangozó-e?

Szaladt az asszony esze nélkül s hát csakugyan ott feküdt az ura egy
szögeletben, nyöszörgött, jajgatott: jaj, a lábam, jaj! Bezzeg hogy
kificamodott a lába a nagy esésben. Nagy nehezen lábraállította az
asszony az urát, hazatámogatta, aztán éktelen kiabálással, jajgatással
szaladt a szegény emberhez:

– Jaj, jaj! Jőjjön ki kend! Tudja-e, mi történt? A kend akasztófára való
fia ledobta az uramat a torony garádicsán! Az uram lába eltörött.
Mindjárt eltakarítsa a háztól azt a kötélre valót! Hallotta kend?!

Hiszen nem kellett bíztatás a szegény embernek, szaladt a harangozóhoz,
a fiút eldöngette, hogy a csontja is ropogott belé.

– Ne üssön kend! – kiabált a fiú. – Én nem vagyok hibás. Háromszor
megszólítottam, miért nem felelt?

– Hallgass, te istentelen, te! Eltakarodj a szemem elől, ne is lássalak
többet!

– Hiszen jól van, jól, mondta a fiú, nem is maradok itt, csak megvárom a
reggelt, megyek s meg sem nyugszom, míg a félelmet meg nem ismerem.

– Hát csak eredj, bánom is én akármit csinálsz, csak ne lássalak. Nesze,
itt van ötven tallér, menj világgá s meg ne mondd senkinek, hová való
vagy, kinek a fia vagy, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad.

– Ne féljen apám, mondotta a fiú, én miattam többet nem szégyenkezik.
Isten áldja meg!

Ahogy felkelt a nap, a fiú is felkászolódott, zsebrevágta az ötven
tallért s indult világgá. Ment, mendegélt s a mint ment, folyton csak
azt sóhajtotta hangos szóval: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hej, ha
megtanulhatnám! Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele egy ember,
hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:

– Mit beszélsz, te fiú? A félelmet akarod megtanulni? Látod-e amott azt
a fát? Nézd meg jól! Akasztófa az. Hét ember lóg rajta. Eredj, ülj az
akasztófa alá, hálj ott ma éjjel s reggelre megtanulod a félelmet.

– Bizony, ha megtanulom, mondta a fiú, kendnek is adom az ötven
talléromat, csak jőjjön ide reggel.

Azzal Istennek ajánlották egymást, az ember ment a maga útjára, a fiú az
akasztófa felé s hogy odaért, alája ült s várta szép csendesen a nap
lenyugvását. Na, lement a nap, besetétedik s egyszerre csak hideg szél
kerekedik, de olyan, hogy a fiúnak vacogott a foga belé. Nagy hirtelen
ágat-bogat gyűjtött össze, tüzet gyujtott, melléje telepedett, de
éjfélkor még erősebb szél kerekedett s a tűz mellett is majd megfagyott.
Fölnéz az akasztófára s látja, hogy a szél csakúgy lóbálja, hányja-veti
ide-oda az akasztott embereket. Gondolja magában: ej, ej, itt a tűz
mellett is majd megfagyok, hát még azok a szegények odafent! Volt az
akasztófa aljában egy lajtorja, nekitámasztotta az akasztófának,
fölmászott s egyik holttestet a másik után leoldotta, mind a hetet
lehozta s a tűz mellé szépen lefektette. Aztán megpiszkálta a tüzet,
hadd égjen jobban, még fát is szedett össze, rá rakta, lobogott,
pattogott a tűz s csakúgy örült a lelke, hogy most már azok a szegény
emberek nem fáznak. Bezzeg hogy nem fáztak, de merthogy mozdulatlan
feküdtek egy helyben, tüzet is fogott a ruhájuk.

– Hé, atyafiak, mondta a fiú, vigyázzanak kendtek, mert különben ujra
felfüggesztem kendteket.

Hát azoknak ugyan beszélhetett, nem hallottak azok egy szót sem, csak
feküdtek mozdulatlan s egyszerre csak lángba borult a ruhájuk. Hej,
megmérgelődött a fiú!

– Mit, hát hiába beszélek nektek?! Azt akarjátok, hogy én is elégjek
veletek? Olyan nincs!

Megfogta sorba s felvitte őket oda, a hol voltak, hadd lógjanak,
kalimpáljanak ott tovább. Aztán lefeküdt a tűz mellé s aludt mint a
bunda. Reggel jött az ember, már előre örült az ötven tallérnak, de
bezzeg lefittyent az ajaka.

– No, megtanultad a félelmet? – kérdezte.

– Nem én, honnan tanultam volna meg? Talán bizony ezektől az emberektől,
kik még a szájukat sem nyitották ki?

– No, mondta magában az ember, ilyet még nem láttam világéletemben.

Tovább ment a fiú s a mint ment, mendegélt mind csak azt sóhajtozta:
hej, csak megtanulnám a félelmet! Hej, csak megtanulnám! Éppen mögötte
jött egy fuvaros, hallja a sóhajtozását s kérdi:

– Ki vagy, te fiú?

– Azt nem tudom.

– Hová való vagy?

– Nem tudom.

– Ki az apád?

– Azt nem szabad megmondanom.

– Hát mit dunnyogsz te folyton magadban?

– Szeretném megtanulni a félelmet s nincs, aki megtanítson rá.

– Már hogyne! Jere csak velem, én majd megtanítlak.

A fiú mindjárt hozzászegődött, mentek tovább együtt s éjjelre egy
vendégfogadóban szállottak meg. Amint belépett a szobába, az volt az
első szava: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hallja ezt a korcsmáros,
nagyot kacag s mondja:

– No, ha csak erre van kedved, itt majd megtanulod!

– Ugyan hallgass, mondta a korcsmárosné! Már sokan megjárták itt. Kár
volna ezekért a szép szemekért, ha reggel nem látnák a napot.

– De, – mondta a fiú – akármilyen nehéz legyen, én meg akarom tanulni a
félelmet. Ezért mentem világgá.

Nem hagyott addig békét a korcsmárosnak, míg ez el nem mondta, hogy nem
messze innét van egy elátkozott vár, hol megtanulhatja a félelmet, ha
három éjet ott tölt. Aztán elmondta azt is, hogy a király annak igérte a
leányát, aki három éjet el mer tölteni a várban. Van ott rengeteg kincs,
azt a gonosz szellemek őrzik s aki azoktól megszabadítja, egész életére
elvetheti a gondját, úgy meggazdagodik. Már sokan próbáltak szerencsét,
de még eddig mind otthagyták a fogukat.

Alig várhatta a fiú, hogy megvirradjon, ment a királyhoz s jelentette
magát:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, ha megengeded,
három éjet ott lennék az elátkozott várban.

– Jól van, mondta a király, eredj. Háromféle dolgot választhatsz
szabadon s viheted magaddal.

Mondta a fiú:

– Köszönöm, felséges királyom, hát akkor csak adasson nekem tüzet, egy
esztergapadot, meg egy gyalupadot s bárdot hozzá.

Mind amit kivánt a fiú, a király nappal a várba vitette s mikor
esteledett, fölment a fiú a várba, az egyik szobában tüzet rakott, a
gyalupadot melléje tette, a másikra pedig ráült. Aztán elkezdett
sóhajtozni: hej, csak megtanulnám a félelmet! De itt ugyan nem lesz,
akitől! Éjfél felé a tűz leszakadt, megpiszkálta, a tűz lángot vetett s
abban a pillanatban valami nyávogást hall a szoba egyik sarkából: nyáu,
nyáu, nyiáu! Jaj de fázunk! Majd megfagyunk!

– Mit nyávogtok, bolondok! kiáltott a fiú. Ha fáztok, jertek ide, a tűz
mellett majd megmelegedtek.

No, ha hívta, hát jött is egyszeribe két nagy fekete macska, azaz, hogy
mit mondok: jöttek! Egy ugrással ott termettek, a tűz mellé telepedtek,
az egyik a fiúnak jobb, a másik a baloldala felől s aztán szörnyű
haragosan, rettentő vadul néztek reá. Mikor aztán fölmelegedtek,
kérdezték a fiút:

– Pajtás, nem akarsz velünk kártyázni?

– Mért ne? Hanem előbb mutassátok a körmötöket, hadd látom.

A macskák szó nélkül kinyujtották a lábukat s mutatták a körmüket.

– Ej, de hosszú körmötök van, mondta a fiú. Minek az? Várjatok csak,
hadd vágom le előbb.

Feleletet sem várt, nyakoncsípte a macskákat, föltette a gyalupadra,
odasrófolta a lábukat, aztán mit gondolt, mit nem, elég az, hogy azt
mondta: na, jól megnéztem a körmötöket, nem játszom én veletek kártyát –
agyoncsapta mind a kettőt s kidobta az ablakon. Megint leült a tűz
mellé, azaz hogy le akart ülni, mert egyszerre csak seregestűl tódultak
be a szobába a nagy fekete macskák s a még nagyobb fekete kutyák; a
macskák nyávogtak, a kutyák ugattak rettenetesen, csikorgatták a
fogukat, a szemük csak úgy hányta a szikrát. Annyian voltak, hogy a fiú
már nem tudta, merre húzódjék.

– Ej, ilyen-olyan adta, gondolta magában, elég volt már a tréfából, hadd
vetek véget ennek. Fogta a bárdját, közéjök csapott s a melyik idejében
félre nem ugrott, azt mind agyoncsapta s kidobta az ablakon. Aztán
megint felélesztette a tüzet s nagy nyugodtan tovább üldögélt,
melegedett mellette. Egyszerre csak laposokat kezdett pislantani,
szeretett volna lefeküdni s aludni. Néz erre, néz arra, vajjon van-e
ágy. Az ám, az egyik szegletben volt egy nagy ágy.

– No, ez éppen jó lesz, ebbe belefekszem, mormogta magában s lefeküdt.
De mikor éppen be akarta hunyni a szemét, megmozdult az ágy, elindult s
körüljárt az egész várban.

– Hát csak eredj, mondta az ágynak, ha nincs jobb dolgod.

Hiszen ment is az ágy, nem kellett annak bíztatás, úgy szaladt, mintha
hat ló lett volna elébe fogva, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, aztán
egyszerre csak felborult.

– De már így nem alkudtunk, mondta a fiú. Nekivetette a vállát,
félrebillentette az ágyat, felkászolódott, visszament a tűz mellé, ott
feküdt le s reggelig aludt mint a bunda.

Jő reggel a király, látja, hogy ott fekszik a földön.

– Na, ezt bizonyosan megölték a kísértetek, mondja magában. Kár, igazán
kár ezért a szép fiúért.

De már erre megmozdult a fiú, fölnézett a királyra s mondta:

– Egyet se búsuljon, felséges királyom, kutya bajom sincsen!

Ámult, bámult a király, nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.

– Ugyan bizony, hogy tudtál életben maradni? kérdezte a fiut.

– Hát, felséges királyom, úgy maradtam, ahogy maradtam. Elég az, hogy
egy éjszaka eltelt, majd eltelik valahogy a másik kettő is.

Aztán ment a korcsmároshoz. De bezzeg hogy szeme-szája táltva maradt
ennek is.

– Na, mondta, nem gondoltam volna, hogy még életben lássalak. Hát
megtanultad-e, mi a félelem?

– Dehogy tanultam, dehogy tanultam, felelt a fiú szomorúan. Talán nem is
tanulom meg soha.

Este megint felment a várba, leült a tűz mellé s elkezdett sóhajtozni:
Hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé egyszerre csak nagy
lármát, kiabálást hall, néz erre, néz arra, nem lát semmit s amint
erre-arra forgatja a fejét, hát csak leesik szörnyű nagy kiáltással
elébe egy félember.

– Hé! Hé! – kiáltott a fiú – még egy félember hibádzik innét – ez így
kevés.

Erre újra nagy lárma, sivalkodás, sikoltozás, ordítás kerekedett s
leesett elébe a másik félember is.

– Várj csak egy kicsit, szólt a fiú, elébb egy kicsit megpiszkálom a
tüzet.

A míg a tüzet piszkálta, fujta, azalatt a két félember összeragadt s
lett belőle egy szörnyű nagy ember s leült a fiú helyére.

– Hé, atyafi, hé! kiáltott a fiú, ez az én padom!

Hanem az a szörnyű nagy ember azt sem mondta: befellegzett, csak ült
tovább a padon. Na, megmérgelődött a fiú, megfogta az embert Isten
igazában s félre lökte, mintha ott sem lett volna. Alighogy félre lökte,
még több ember esett le a szobába, azok az emberek hoztak magukkal két
koponyát, egy sereg embercsontot s elkezdtek azokkal játszani.

A fiúnak is kedve kerekedett a játékra s kérdezte:

– Hé, halljátok-e? Játszhatok-e én is veletek?

– Igen, ha van pénzed.

– A pénz a legkevesebb, mondta a fiú, de a golyótok nem elég kerek.

Azzal fogta a halálfejeket s az esztergapadon jó kerekre esztergázta.

– Így la! Most már jobban fognak gurulni. Hát hadd kezdődjék a játék.

Játékba fogtak, csak úgy döngött a padló, hanem amint éjfélt ütött az
óra, minden eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Mit volt, mit nem
tenni, lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda.

Jött a király jókor reggel, csudálkozott, de nagyon s kérdezte, hogy mit
csinált az éjen.

– Én bizony, felelt a fiú, egy kicsit kugliztam, egy pár fillért el is
vesztettem, de se baj, maradt még elég pénzem.

– S nem féltél?

– Dehogy féltem, dehogy féltem. Sohasem mulattam még ilyen jól. Hej,
csak megtanulnám, mi az a félelem!

Harmadik éjjel ismét leült a padjára s sóhajtozott: hej, ha
megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé lefeküdt s amint ott feküdt a tűz
mellett, bejött hat magas ember, akik egy koporsót hoztak magukkal.
Megszólalt a fiú: Na, ez bizonyosan az én bácsikám, aki pár nap előtt
halt meg. Jere, bátyám, jere! – intett feléje. Az emberek letették a
koporsót a földre, ő meg oda ment, felnyitotta a koporsó födelét: egy
halott ember feküdött abban. Lehajolt, megtapogatta az arcát, de az
nagyon hideg volt.

– Várj csak, mondá, majd megmelegítlek én.

Visszafordult a tűzhöz, a kezét megmelegítette s aztán úgy tapogatta meg
a halott arcát. De bizony az akkor is csak hideg volt. Akkor kiemelte a
koporsóból, a tűz mellé vitte, a karjai közt ringatta, hátha megmozdul a
vére. Mikor aztán látta, hogy ez nem használ, azt mondta: – Talán ha
együtt feküdnénk az ágyba, felmelegednék, – vitte az ágyba, belefektette
s maga is lefeküdt melléje.

Hát csakugyan egy kevés idő mulva melegedni kezdett a halott teste s
megmozdult.

– Na látod, bácsikám, hogy megmelegedtél! – örvendezett a fiú!

A halott azonban felkelt s nagyot kiáltott:

– No, most megfojtlak téged!

– Mit!? pattant fel a fiú, – ez a hála s köszönet? Mars vissza a
koporsóba!

Fölkapta, vitte, beledobta a koporsóba, rácsapta a födelet. Erre odajött
ismét a hat ember, a koporsót felemelték s elvitték. A fiú pedig nagyot
sóhajtott: hej, haj, ettől sem ijedtem meg! Sohasem tanulom meg a
félelmet!

Ekkor egy ember lépett be, aki nagyobb volt valamennyinél, szörnyű volt
ránézni is. Öreg, nagyon öreg ember volt már, s hosszú fehér szakálla a
földet verte.

– Na, te fickó, most megtanulhatod a félelmet, mert meg kell halnod.

– Csak lassan a testtel, szólt a fiú. Ott is ott leszek én, ha meg kell
halnom.

– Már viszlek is, szólt az öreg.

– Csak lassan, lassan, ne olyan sebesen; vagyok én olyan erős mint te,
még erősebb is.

– Mindjárt meglátjuk, mondta az öreg, – melyik az erősebb. Gyerünk,
birkózzunk.

Kimentek a vár udvarára, vár udvarán az ólomszérűre, ott az öreg
felkapta a fiút, s úgy levágta, hogy hónaljáig süppedt a földbe. Hopp!
abban a szempillantásban kiugrott a fiú, megragadta az öreget,
megkerengette a levegőben s úgy lecsapta, hogy éppen nyakig süppedt a
földbe. Hiába erőlködött, nem tudott kimászni.

[Illustration: Gyerünk, birkózzunk!]

– No, most kezemben az életed, mondotta a fiú!

– Ne ölj meg, könyörgött az öreg. Ha kiszabadítasz innét, egész életedre
gazdaggá teszlek.

A fiú megkegyelmezett az öregnek, ez pedig visszavezette a várba, le a
pincébe. Ott volt három hordó, tele mind a három arannyal.

Mondta az öreg:

– Ebből egy rész a szegényeké, egy a királyé, a harmadik rész a tied.

Ebben a pillanatban tizenkettőt ütött az óra, az öreg eltünt s a fiú
egyedül maradt a sötétben. Körültapogatódzott s nagy nehezen kijutott a
pincéből, fel a szobába s ott lefeküdt a tűz mellé.

Reggel jött a király s kérdezte:

– No, fiam, most már csak megtanultad, mi a félelem?

– Nem, felelt a fiú. Itt volt a halott bátyám, aztán itt volt egy hosszú
fehérszakállas ember, megmutatta a pincében a kincseket, de a félelmet
nem tanultam meg, arról nekem egyik sem beszélt.

– Ember vagy, fiam, mondta a király. A váramat felszabadítottad az átok
alól, tied a leányom s fele királyságom.

– Jó, jó, mondta a fiú, az nagyon szép, de még mindig nem tudom, mi a
félelem.

Eközben felhordták a pincéből a tenger aranyat s még az nap megtartották
a lakodalmat. Tetszett a fiúnak a királykisasszony, de azért mind csak
azt sóhajtozta: hej, csak megtanulhatnám, mi a félelem!

Na, e miatt nagyon bosszankodott a felesége. Szólt a szobalányának:

– Hallod-e, tennünk kell valamit, hogy az uram tanuljon meg félni.

– Majd segítek én ezen, mondotta a szobalány.

Estére hozott a patakból egy dézsa vizet s mikor javában aludt a kicsi
király, lehuzta róla a takarót s a vizet rá öntötte. Voltak a vízben
kicsi halacskák is s ezek a hideg testükkel mind ott ficánkoltak a
mellén.

Haj, felébredt a kicsi király, nagyot ordított, el kezdett reszketni,
mint a kocsonya s csak úgy dideregte nagy fogvacogással: Jaj, de
megijedtem! Jaj, de félek, édes feleségem! Jaj, jaj, most már tudom, mi
a félelem!

Itt a vége, fuss el véle.




A farkas és a kecskollók.

Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az
öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt,
egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban
elfogyott a füvecske, ettek volna s nem volt mit: az öreg kecskének ki
kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna,
ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:

– Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy
beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől,
bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy
megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek
durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.

Mondták a kecskollók:

– Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát
farkas-barkas koma.

Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas,
kopogtatott az ól ajtaján:

– Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem s hoztam nektek zöld füvecskét,
leveles ágacskát.

De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s
kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A
mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes.
Farkas vagy te, nem kecske!

– Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis
kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a
boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette s egyszeribe
megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az
ajtón:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles
ágacskát.

Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát s a kecskollók
kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába,
mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!

– Ej, ilyen-olyan adta, – morgolódott a farkas – megálljatok csak!
Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.

Elszaladt a pékhez s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte,
mindanégyet, kösse be tésztával.

A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával,
aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.

– Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz,
farkas-barkas koma.

– Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.

A molnár megijedt farkas-barkas komától s behintette a lábát liszttel.

Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt
édes-kedves, anyás hangon:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott
nektek zöld füvecskét, leveleságacskát.

– Mutasd a lábadat – szóltak a kecskollók – hadd lám, te vagy-e a mi
édesanyánk.

A farkas feltette lábát az ablak fájára s a bolond kecskollók a fehér
láb láttára kinyitották az ajtót. Szentül hitték, hogy az édesanyjuk az,
senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen
megijedtek. Ha lehet, a föld alá bujnak, de nem bujhattak a föld alá,
bujtak hát, a hová lehetett: asztal alá, ágy alá, kemence mögé, ruhás
almáriomba, tálasba, pohárszékbe, a hetedik a tulipános ládába. De
hiszen bujhattak, a gonosz farkas sorba elé tessékelte őket s egymásután
felfalta. Csak éppen a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na,
elég volt neki hat is. Ugy jól lakott, hogy alig birt elcammogni. Ahogy
kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá s ott elaludt.

Nem sokkal ezután hazajön a vén kecske, de majd elájult szörnyű
ijedtében. Az ajtó tárva-nyitva, bent a szobában minden felforgatva,
keresi, szólítja a fiait, egy hang sem felel rá, sír, rí, keservesen
jajgat, óbégat s nagy későre megszólal a legkisebb kecske: Itt vagyok,
éd’s anyám.

– Hol, lelkem gyermekem?

– A tulipántos ládában.

Nosza, felnyitja a láda fedelét, kikapja onnét a kis kecskollót, öleli,
csókolja s kérdi: hol a többi. Mondja a kis kecskolló, hogy mi történt.
Hogy itt járt a farkas-barkas s hamm! bekapta mind a hat testvérét.

De bezzeg nem volt otthon maradása a vén kecskének. Mondta a kicsi
fiának:

– Jere, fiam, jere. Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg
azt a gyilkost meg nem találom!

Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a sebes szél, még annál is
sebesebben. Hát éppen arra a fára bukkantak, amelyiknek a tövében
aludott a farkas. Kidüllesztette a hasát s úgy horkolt, fujt, hogy
zúgtak belé a falevelek, hajladoztak, bólintgattak a fa ágai.

Megáll a vén kecske, nézi, nézi, vizsgálja erről is arról is a farkast s
hát látja, hogy valami mozog a felpüffedt hasában.

– Ó Istenem, édes jó Istenem! fohászkodott fel a vén kecske, úgy tetszik
nekem, hogy még élnek az én édes fiaim!

Uccu, nem sokáig gondolkozott, haza szaladt, s ollót, tűt s cérnát
hozott magával. Szép csendesen a farkas mellé guggolt, az ollóval
kihasította a belét s hát abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a
fejét. Hasítja tovább, s im, egymásután mind a hat kecske kiugrik:
kutyabaja sem volt egyiknek sem, mert a falánk farkas-barkas csak úgy
lenyelte őket.

Na, volt öröm, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak-bugráltak, nem
találták helyöket széles jókedvükben. Mikor aztán jól kitáncolták
magukat, mondta a vén kecske:

– Elég volt a táncból, most szaladjatok a patakra, hozzatok köveket,
töltsük meg a gyomrát farkas-barkasnak, míg alszik.

Szaladtak a kecskollók, hoztak egy csomó követ, azt bedugták
farkas-barkas hasába, a vén kecske meg szépen bevarrta a nyilást, de
olyan ügyesen, hogy meg sem mozdult farkas-barkas. Aztán, usdi neki,
vesd el magad, szaladtak haza!

Hát a farkassal mi lett? A farkassal bizony az lett, hogy mikor
felébredt, erősen megszomjazott s elindult a patakra, hogy igyék egyet.
Az ám, de a mint elindult, a kövek egymáshoz ütődtek, zörögtek-börögtek,
gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra,
ámul, bámul, nem tudta elgondolni, hogy mi zörög-börög a hasában. Mondta
magában, amint a patak felé vánszorgott:

/P   Tyhű, valami de zörög,   Ide-oda höngörög!   Hat kecskollót
bekaptam,   S kő zörög a hasamban! P/

No ez csoda! Az bizony! Alig tudott a patak partjára vánszorogni, neki
hasalt a víznek, de ahogy neki hasalt, a kövek egyet nagyot zördültek s
belehuzták farkas-barkast a patakba.

Azalatt pedig a kecskollók otthon táncoltak, ujjogtattak, majd ki rugták
az ól ódalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták.




A tizenkét testvér.

Volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy király s egy
királyné, azoknak tizenkét gyermeke, mind a tizenkettő fiú.

Azt mondta egyszer a király:

– Ha a tizenharmadik gyermekünk leány lesz, akkor a tizenkét fiúnak meg
kell halni, hogy egyedűl az övé legyen az egész ország s minden
gazdaságunk.

A király mindjárt csináltatott is tizenkét koporsót, azokat megtöltette
gyaluforgáccsal, halotti párnát is tetetett mind a tizenkettőbe, aztán
egy külön szobába vitette, oda bezáratta, a kulcsot meg odaadta a
feleségének s megparancsolta, hogy erről a dologról senkinek se szóljon.

Ettől a naptól kezdve szomorúra vált a királyné élete, folyton sírdogált
magában. Észrevette ezt a legkisebb s legkedvesebb fia, a kicsi
Benjámin, s megkérdezte:

– Mért vagy oly szomorú, édes anyám?

– Azt én neked nem mondhatom meg, lelkem fiam, mondta a királyné.

De a kicsi királyfi nem hagyta békén, addig kérte s addig könyörgött,
hogy a királyné megfeledkezett ura parancsolatáról, elvezette Benjámint
abba a szomorú szobába, s megmutatta neki a tizenkét koporsót.

– Látod, édes fiam, ezt a tizenkét koporsót a te apád neked s a tizenegy
testvérednek csináltatta, mert ha leányom születik, nektek meg kell
halnotok s ebben temetnek el.

Sirt a királyné, mig ezt mondta, mint a záporeső, de a kicsi királyfi
nem ijedt meg, vigasztalta az édes anyját:

– Ne sírjon, édes anyám, elmegyünk világgá, semhogy meghaljunk.

Azt mondta a királyné:

– Jól van, édes fiam, jobb is, ha elmentek. De ne menjetek világgá, csak
menjetek ide az erdőbe. A legidősebb másszon fel egy fa tetejére, onnét
láthatja a palota tornyát. Ha fiam születik, fehér zászlót tűzetek ki a
toronyra s akkor jöhettek haza bátran; ha lányom születik, vörös zászlót
tűzetek ki, akkor fussatok, amerre a szemetek lát. Én minden éjjel
felkelek, imádkozom értetek: télen, hogy tüzet találjatok, ahol
megmelegedjék gyenge testetek, nyáron, hogy a szomjúságban meg ne
tikkadjatok.

Titokban találkozott a többi fiúval is, sorba ölelte, csókolta, s
keserves sírással útnak eresztette.

Sírtak a fiúk is, keserves könnyhullatások közt elmentek az erdőbe s ott
a legmagasabb fának a tövében letelepedtek. Itt aztán sorba őrt
állottak, hol ez, hol az mászott fel a fa tetejére, úgy lesték, hogy
milyen zászlót tűznek ki a toronyra: fehéret-e vagy vöröset. Már
tizenegyen nézték a fa tetejéről, mi ujság otthon, de még nem látszott a
tornyon semmiféle zászló. Most Benjáminra kerűlt a sor, fölmászott a
fára, nézett a palota felé s hát – Uram, Teremtőm, ne hagyj el! – vörös
zászló lobogott a palota tornyán!

Leszáll Benjámin a fáról, mondja a szomorú hírt. Hej, Istenem, lett erre
nagy búbánat s szomorúság! De nemcsak búsúltak, hanem haragudtak is.
Mit, hogy nekik egy leányka miatt kell meghalniok! Ez már mégsem
igazság! Megesküdtek szörnyű haragjukban, hogy valahol csak leányt
találnak, megölik.

Azzal elindúltak, mentek mind beljebb, beljebb az erdőbe, egyszerre
aztán egy házikóra bukkantak, mely üres volt: egy lélek sem lakott
benne. Itt ebben a házikóban mindjárt szállást vertek, a kicsi Benjámint
megtették házőrzőnek, ők pedig mentek, hogy az erdőben valami ennivalót
keressenek. Lőttek nyulat, őzet, mindenféle madarat, a kicsi Benjámin
tüzet rakott, sütött, főzött: úgy éltek, mint hal a vízben. Úgy telt az
idő, mintha csak repűlt volna, esztendő esztendő után, már tíz esztendőt
éltek így s annyi volt nekik, mint tíz nap.

Ez alatt a kicsi királykisasszony is nőtt, növekedett. Szép volt, kedves
volt, jószivű gyermek volt, a homlokán arany csillag ragyogott: bizony
mondom, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Egyszer
azonba’, mikor nagy mosás volt, a tenger sok fehérnemü közt
megpillantott tizenkét fiuingecskét s ezen nagyon elcsudálkozott.
Kérdezte az anyját:

– Édes anyám, kié ezek az ingecskék Az édes apámé nem lehet, mert neki
nincs ilyen kicsi inge.

Felelt a királyné nagy búsan:

– Azok, édes lányom, a te tizenkét testvéredé.

– Hát hol vannak ők? Sohasem hallottam róluk.

– A jó Isten tudja, hol vannak. Világgá mentek szegények.

Megfogta a leányka kezét, elvezette abba a szomorú szobába, ott
megmutatta neki a tizenkét koporsót.

– Látod, édes lányom, ez a tizenkét koporsó nekik volt szánva, de ők
világgá mentek, mielőtt te megszülettél.

S elmondott neki mindent, úgy a mint történt, keserves sírással.

– Ne sírj, édes anyám, mondta a kicsi királykisasszony, elmegyek én
utánuk s megkeresem őket, ha addig élek is!

Vette a tizenkét inget s ment egyenesen az erdőbe. Ment, mendegélt egész
nap s estére ahhoz a házikóhoz ért, ahol a testvérei laktak. Bement a
házikóba, s hát ott egy kis fiú üldögélt magában. A kicsi Benjámin volt
ez, kinek szeme-szája tátva maradt, mikor meglátta a szép kicsi
királykisasszonyt.

– Ki vagy te, mi vagy te, mi jóba jársz itt? – kérdezte Benjámin a
királykisasszonyt.

Felelt a kicsi királykisasszony:

– A király lánya vagyok, tizenkét testvéremet keresem s addig meg sem
nyugszom, míg őket meg nem találom.

Megmutatta a tizenkét ingecskét, mondotta, hogy ez az ő testvéreié volt
s erről Benjámin mindjárt tudta, hogy a kicsi királykisasszony az ő
testvére.

– Bizony, ha te a király lánya vagy, én meg a tizenkettedik fia vagyok.
Az én nevem Benjámin.

Hej, Istenem, sírtak mind a ketten a nagy örömtől, egymás nyakába
borúltak, ölelték, csókolták egymást! Hanem mikor jól kisírták,
örvendezték magukat, a kicsi Benjámin elszomorodott.

– Hát te mért szomorodtál el egyszerre? – kérdezte a huga.

– Óh, Istenem, nem is merem mondani. Most jut eszembe, hogy mikor
világgá mentünk, megfogadtuk, hogy valahány leány utunkba akad,
megöljük, mivelhogy egy leányka miatt kellett világgá mennünk.

Mondta a kicsi királykisasszony:

– A miatt egyet se búsulj. Örömmel meghalok, ha azzal tizenkét
testvéremnek javára lehetek.

– Nem, nem, neked nem szabad meghalnod.

Bújj a kemence mögé s ha hazajönnek, én majd beszélek a testvéreimmel.

E közben este lett, a fiuk hazajöttek, asztalhoz ültek s vacsora közben
kérdezték Benjámintól, hogy mi ujság.

– Ti semmit sem tudtok? – kérdezte Benjámin.

– Nem, mi semmit sem tudunk, felelték a fiúk.

– No, lám, én itthon voltam, mégis többet tudok, mint ti.

– Hát beszéld el, biztatták a többiek.

– Igérjétek meg, hogy az első leányt, kivel találkoztok, nem ölitek meg,
akkor elbeszélem.

[Illustration: A tizenkét testvér.]

– Jó, jó, megigérjük, csak beszélj.

– Nos hát itt van a mi hugunk!

Abban a pillanatban a kemencze mögül előlépett a kicsi királykisasszony.
Hej, volt öröm! Ölelték, csókolták, majd hogy fel nem falták a kicsi
királykisasszonyt, a kinek a homlokán úgy ragyogott a csillag, hogy a
házikó megvilágosodott belé.

A kicsi királykisasszony ott maradt a testvéreivel s míg a nagyobbak
vadászni jártak, ő Benjáminnal sütött, főzött, mosott, ő vetett ágyat a
testvéreinek, éltek vígan, megelégedetten.

Így telt, mult az idő, nap nap után, hét hét után. Egyszer a kicsi
királykisasszony kiment a virágos kertbe (mert az is volt a házikó
mellett!) ottan leszakított tizenkét fehér liliomot, gondolta, mikor a
testvérei haza jönnek, mindeniknek a tányérja mellé tesz egy-egy
liliomot. Kedveskedni akart ezzel, de hajh, mily szomorú vége lett a
kedveskedésnek! Abban a pillanatban, hogy a tizenkét liliomot
leszakította, mind a tizenkét testvére hollóvá változott, az erdőn
átrepűltek nagy szárnycsattogtatással s ugyanakkor eltűnt a házikó is,
el a kis kert is. Egyes-egyedűl maradt a kicsi királykisasszony az
erdőben s amint így állott magában, egyszerre csak látja, hogy egy öreg
asszony áll mellette.

– No te leányka, szólította meg az öreg asszony – mért szakasztottad le
a tizenkét liliomot? Tudod-e, hogy az a tizenkét liliom a te tizenkét
testvéred volt s hogy azok most örökre hollóvá változtak?

– Óh, Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, hát azt én honnan
tudtam volna? Most már mit csináljak? Meglehet-e szabadítani őket?

– Hm, mondta az öreg asszony, annak csak egy módja van, de az olyan
nehéz, hogy arra ugyan hiába ne is vállalkozzál. Hét álló esztendeig
némának kell lenned, sem beszélned, sem nevetned nem szabad, s ha csak
egyetlen egy szót is szólasz s ha csak egy óra is hiányzik a hét
esztendőből, hiába való volt minden tűrésed: a testvéreidet egyetlenegy
szóval megölöd.

Mondta a királykisasszony magában:

– Na, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy megszabadítom a testvéreimet.
Azzal elindúlt, ment, mendegélt, aztán felmászott egy odvas fának a
tetejére, ott leült, elkezdett fonni, s sem nem beszélt, sem nem
nevetett.

Történt ezután, hogy egy király vadászat közben ebbe az erdőbe kerűlt. A
király kutyája az odvas fa mellé vetődött, meglátta a fa tetején a
királykisasszonyt, elkezdett szükölni, ugatni, ugrált a fa körűl, mint
egy bolond. A király nem tudta elgondolni, hogy mi leli a kutyát, s oda
ment ő is s hajh! szeme-szája tátva maradt, mikor meglátta a fa tetején
a kicsi királykisasszonyt, a kinek csillag ragyogott a homlokán.

Fölszólt a király a királykisasszonyhoz, megkérdezte: lesz-e az ő
felesége, mert ha lesz, mig a világ s még két nap soha el nem hagyja,
ugy megtetszett neki. A kicsi királykisasszony intett a fejével, de
szólni egy szót sem szólott.

Na, ez éppen elég volt a királynak. Nagy hirtelen felmászott a fára,
szép gyengén az ölébe vette a leányt, lehozta a fáról, lovára ültette s
haza vitte. Mindjárt megülték a lakodalmat, volt nagy hejje-hujja,
dínom-dánom, de a kicsi királyné most sem szólt egy szót sem, de még nem
is nevetett.

Telt, múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő s merthogy a kicsi
királyné még mindig nem szólalt meg, azt mondja a vén királyné a fiának:

– Hallod-e, furcsa egy lányt hoztál te a házba. Ki tudja, mi gonoszságot
forral magában. Hiszen jó, jó, hogy néma. Ha néma, nem beszélhet, de
mosolyogni mosolyoghatna legalább. Hej, aki nem nevet, annak rossz a
lelkiismerete!

A király eleinte nem hallgatott az anyjára, de ez addig duruzsolt, addig
gyalázta a kicsi királynét, hogy a király mégis csak megtántorodott s
bár erősen szerette a feleségét, halálra itélte.

Nagy máglyát raktak az udvar közepére, meg is gyujtották: azon akarták
elégetni a kicsi királynét. A király ott állott az ablakban s sírt, mint
a kis gyermek, mert, bizony mondom, erősen szerette a feleségét. De hát
az itélet ki volt hirdetve, vitték a királynét a máglyára, meg is
kötözték, a tüzet meg is gyújtották. Hiszen ha meg is gyújtották,
mindjárt el is olthatják. Éppen abban a szempillantásban telt ki a hét
esztendő! Hát egyszerre csak nagy surrogás-burrogás hallatszik, száll le
a levegőből tizenkét holló s ott a földön tizenkét dali legénnyé
változik. Hirtelen szétszedték a máglyát, eloltották a tüzet,
leszabadították a máglyáról a kicsi királynét, ölelték, csókolták s
vitték fel a palotába nagy diadallal. Ott a királyné elmondta az urának,
hogy mért nem beszélhetett hét teljes esztendeig s mért hogy soha nem
nevetett.

De bezzeg örült a király, mikor ezt hallotta! Még csak most csaptak
igazi lakodalmat. Folyt a bor s mindenféle jó lé, húzták a cigányok,
járták a legények, leányok. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam, egy
hordó bort is kaptam, azt haza gurítottam. Aki nem hiszi, járjon utána!




Kakaska és tyukocska.

Volt egyszer egy kakaska meg egy tyukocska. Azt mondta a kakaska a
tyukocskának:

– Hallod-e, tyukocska, érik már a dió s a mogyoró, gyerünk ki a
diós-mogyorós hegyre s lakjunk jól isten igazában, míg a mókuska elenné
előlünk.

– Biz’ a jó lesz, mondotta a tyukocska, gyerünk.

Nem sokat gondolkoztak, mentek ki a hegyre, ott tanyáztak egész nap s
ettek annyi diót s mogyorót, amennyi csak beléjük fért. Azt már nem
t’om, hogy azért-e, mert erősen teleszedték magukat, nagy kedvük
kerekedett a bolondozásra, elég az, hogy elhatározták: ők bizony nem
mennek haza gyalog, dióhéjból, mogyoróhéjból szekeret csinálnak s úgy
mennek haza, mint valami nagy urak.

Hát hamarosan össze is ütötték a szekerecskét, éppen bele is akartak
ülni nagy kényesen, de – no lám, most jutott eszükbe, hogy a szekerecske
nem megy haza magától.

– Tudod mit, kakaskám, mondta a tyukocska, fogózz a szekér elé, én meg
beleülök.

– Ejnye, de okos vagy! gúnyolódott a kakaska. Már hogy én húzzam a
szekeret. Inkább megyek gyalog. Kocsis az lennék szívesen, felülnék a
bakra, de hogy a szekeret húzzam, olyan nincs!

Amint ezen veszekedtek, osztozkodtak odalibbent egy kácsa s rájok
ripakodik:

– Ejnye tolvaj népe, hogy mertetek idejönni? Tudjátok-e, hogy ez a
diós-mogyorós hegy az enyém? No, csak várjatok, hívom a bírót s jaj lesz
nektek!

– Majd adok én neked bírót, pezderkedett a kakaska s nagy hirtelen úgy
odalbavágta a sarkantyújával, hogy a kácsa el kezdett rimánkodni: csak
kegyelmezzen az életének, inkább befogódzik a szekérbe s hazaviszi őket.

– Ez már más, mondotta a kakaska, s abban a pillanatban felkapott a
bakra, a tyukocska meg a hátsó ülésben terpeszkedett el, mint valami
nagyságos asszony.

Pitt, patt, pattogtatott a kakaska s bíztatta a kácsát: szaladj, kácsa,
szaladj, a hogy csak bírja a lábad!

Szaladt a szegény kácsa, gurult, zörgött utána a szekerecske, de
egyszerre csak este lett, alig láttak s csak lassan baktathattak előre.
Amint így baktattak elébb, elébb, szembejő velök két utas: varrótű volt
az egyik, gombostű a másik.

– Hó, megálljatok, hó! kiáltott a varrótű meg a gombostű, vegyetek fel a
szekeretekre s bizony megháláljuk.

– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdi a kakaska.

– Mi bizony úgy, hogy a szabók nem messze innét mulatnak egy korcsmában,
de mi otthagytuk őket, mert este minden becsületes ember hazaigyekezik.

– No jó, mondotta a kakaska, üljetek fel, de nehogy az én tyukocskám
lábára lépjetek, mert akkor jaj nektek.

Felült a szekérbe a gombostű meg a varrótű, újra elindult a szekér, de
bizony csak lassan haladtak. Szegény kácsa már szinte kiállott a
fáradtságtól, jobbra-balra dülöngélt, mint a részeg ember.

Késő este egy korcsmához értek s ott elhatározták, hogy meghálnak.
Bemennek a korcsmába, de a korcsmáros, mikor látta, hogy milyen fura
vendégek ezek, nem akart szállást adni. Bizony egy krajcárt sem nézett
ki belőlük. De a kakaska olyan szépen beszélt s annyi jót igért, hogy a
korcsmáros beadta a derekát. Isten neki, hát maradjatok itt.
Szerencsére, a tyukocska tojt egy tojást útközben, azt mindjárt odaadták
a korcsmárosnak s a kakaska azzal bíztatta, hogy reggelre még tojik
egyet a tyukocska, talán kettőt is, de még a kácsa is, ki tudja, hányat.

No jó, itt maradtak, a korcsmáros még pompás vacsorát is adott nekik,
aztán lefeküdtek s aludtak, mint a bunda. De a kakaska, még alig
pitymallott, már talpon volt, felköltötte a tyukocskát; a tojást, mit a
tyukocska meg a kácsa éjjel tojt, felvágta a csőrével, megette, a tojás
héját pedig a tűzhely szélére dobta. Aztán a gombos- meg a varrótűhöz
léptek lábujjhegyen, azok még aludtak javában, szépen felvették
fektükből, az egyiket a törülközőkendőbe szúrták, a másikat meg a
korcsmáros karosszékébe. Azzal, mint akik jól végezték a dolgukat, ill’
a berek, nádak, erek! – elszeleltek. A kácsa, ki a szabad ég alatt hált,
jól hallotta, mikor elmentek, de meg sem moccant, hadd menjenek. Volt a
korcsma mellett egy patak, leszállott abba s nagy vígan elúszott.

Na, fölkel reggel a korcsmáros, felöltözik, megmosdik, veszi a
törülközőt, végighúzza az arcán, a tű beleakad, végighasítja az arcát,
nagyot ordít, szedtevettézik. Alig tér magához, kimegy a konyhára, hogy
pipára gyújtson, de amint a tűzhely fölé hajlik, hogy parazsat vegyen,
szeme közé pattantak a tojáshéjak.

Hej, még csak most ordított igazán a korcsmáros.

– No, ez a nap szépen kezdődik! szedtevettézett az öreg s nagy bosszúsan
beleült az ő kedves karosszékébe. Az ám, csak beleült, de egyszeribe fel
is ugrott, mintha puskából lőtték volna ki.

Most már tudta, hogy azok a jött-ment népek tréfálták meg, senki más.
Szaladt egyik szobából a másikba, fel a padlásra, ki az udvarba, be az
istállóba, még a kútba is belenézett, nem bujtak-e oda, de nézhetett,
árkon-bokron túl voltak már azok. No, de meg is fogadta, hogy többet
efféle jött-ment népséget be nem ereszt a korcsmájába. Micsoda népség!
Csak eszik s nem fizet s a tetejébe még ilyen cudarul meg is tréfálják
az embert. – No, csak jertek még egyszer erre!

Hiszen várhatta!




Boriska és Gyurika.

Boriskáról s Gyurikáról mondok ma mesét nektek, gyerekek. Kis leány volt
Boriska, kis fiúcska Gyurika s olyan korán árvaságra jutottak, hogy alig
ismerték apjukat, anyjukat. Volt a faluban egy vén boszorkány, az vette
magához az árvákat, de bizony nem szeretetből. Arra számított gonosz
lélek boszorkánya, hogy majd Boriska ingyen szolgálója, Gyurika meg
ingyen szolgája lesz. Hej, édes Istenem, még a kő is megsajnálta volna a
szegény gyerekeket, olyan cudarul bánt velük a vén boszorkány. Ütötte,
verte egész nap, száraz kenyéren tartotta, azt is csak úgy odadobta
nekik, akár a kutyának s bizony, bizony még száraz kenyeret is mikor
kaptak, mikor nem.

Elbúsulták magukat a gyerekek erősen, éjjel-nappal sírtak, keseregtek,
már csak a csontjuk s a bőrük volt, úgy lesoványodtak.

– Hallod-e, Gyurika, mondotta egyszer Boriska, menjünk világgá, itt
tovább ne maradjunk, mert még a kutyának is jobb dolga van, mint nekünk.

– Én nem bánom, menjünk, mondotta Gyurika, rosszabb dolgunk nem lehet,
bármerre vezessen a sorsunk.

Egyszer aztán, mikor nem volt otthon a boszorkány, elszöktek hazulról s
meg sem állottak, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Reggel indultak,
este értek az erdőbe, fáradtak voltak, éhesek voltak: bebujtak egy vén
fának az odvába s aludtak reggelig.

Fölébrednek reggel, a nap erősen rátűzött a fára s Gyurika el kezd
panaszolkodni:

– Jaj, Istenem, de szomjas vagyok! Elmegyek, keresek egy forrást
valahol, mert különben meghalok a szomjúságtól.

– Hát gyerünk, mondotta Boriska s elindultak, ha valahol vizet
találnának.

Hiszen volt víz az erdőben elég, patak, forrás, csorgó, kút, de ezeket a
vén boszorkány mind megvarázsolta, mikor észrevette, hogy a gyermekek
megszöktek. Na, mennek-mendegélnek a gyermekek, találnak is egy patakra,
tiszta volt, mint a kristály, de Boriska jól hallotta, hogy a patak mind
azt csobogja: Aki iszik belőlem, mindjárt tigrissé változik.

Éppen neki akart hasalni Gyurika a pataknak, de Boriska ijedten
visszarántotta:

– Ne, ne igyál belőle, mert tigrissé változol s széttépsz engem!

Gyurika nem ivott, azt mondta, majd iszik a másik patakból. Ihol, ott a
másik patak! De a mint a patakhoz értek, Boriska már hallotta, hogy a
patak mind azt csobogja: A ki iszik belőlem, farkassá válik, farkassá
válik!

– Jaj, ebből se igyál, mondotta Boriska, mert ha iszol, farkas lesz
belőled s felfalsz engemet!

Gyurika nem ivott, bár majd meghalt a szörnyű szomjuságtól. Tovább
mentek-mendegéltek s ismét patakhoz értek.

– De már ebből iszom, mondotta Gyurika s nekihasalt a pataknak. Hanem
Boriska hallotta, hogy ez a patak meg mind azt csobogja: a ki iszik
belőlem, őzzé változik, őzzé, őzzé.

Visszarántotta Gyurikát s mondta neki:

– Jaj, ne igyál, édes testvérem, mert ha iszol, őzzé változol s elfutsz
tőlem!

– Nem tudom megállani, mondotta Gyurika, mert mindjárt meghalok. Erővel
belehajolt a patakba, jót ivott belőle s im, abban a pillanatban őzikévé
változott.

Sírt a kis lány, mint a záporeső, sirt az őzike is, aztán mikor
végeszakadt a sírásnak, nagy szomorúan üldögéltek egymás mellett,
sóhajtoztak: istenem, istenem, mi lesz most velünk!

– Már hiába sírunk, sóhajtozunk, mondotta Boriska, ha Isten úgy akarta,
meg kell abban nyugodnunk. Ne félj, édes testvérkém, míg a világ világ
lesz, soha el nem hagylak téged! Levette a fejéről a piros szalagot, az
őzike nyakára kötötte s úgy vezette annál fogva. Így mentek-mendegéltek,
mind beljebb, beljebb az erdőbe, addig mentek-mendegéltek, míg egy kis
kunyhóhoz értek. Boriska benézett a kunyhó ablakán s merthogy üres volt,
mondta: – No, ez éppen jó lesz nekünk, itt ellakhatunk. Falevélből, zöld
mohából puha ágyat csinált az őzikének, reggelenként pedig járt-kelt az
erdőben, szedett epret, málnát, mogyorót s mindent, ami jót,
megennivalót talált az erdőben: így éltek, éldegéltek kettecskén. Este,
mikor elálmosodtak, az őzike lefeküdt, Boriska pedig a fejét az őzike
hátára hajtotta, így aludott édesen, csendesen.

Telt, mult az idő, egyszer a király éppen ebbe az erdőbe jött vadászni.
Szóltak a kürtök, csaholtak a kutyák, kiabáltak a hajtók, hogy csak úgy
zengett belé az erdő s a kis őzikének nagy kedve kerekedett, ha ő is ott
szaladhatna a többi vaddal. Hiába könyörgött Boriska, hogy maradjon a
házban, mert majd őt is meglövik, a kis őzikének nem volt maradása.

– Hát jó, eredj, mondotta Boriska, de vigyázz magadra s estére jere
haza. Én az ajtót bezárom s senkit be nem eresztek. Mikor hazajössz,
kopogtass az ajtón s mondjad ezt: Eressz be, eressz be, édes Boriskám, –
mert különben nem nyitok ajtót.

Uccu, kiugrott az őzike az ajtón, nem bírt magával széles jó kedvében,
hogy a szabadban szaladgálhat. De még jól ki sem szaladgálhatta magát,
megpillantotta a király a szép kis állatot, nosza utána, vele a többi
vadászok s a kutyák, hajszolták az őzikét árkon-bokron át, de hiába, az
őzike oly ügyesen ugrált át árkon-bokron, szakadékon, patakokon, hogy
nem tudták megkeríteni. Egyszerre csak eltünt a szemük elől s estére
pontosan ott volt az ajtónál, kopogtatott s mondta: eressz be, eressz
be, édes Boriskám!

Boriska kinyitotta az ajtót, az őzike beugrott, lefeküdt puha ágyába s
reggelig meg sem mozdult, aludt, mint bunda.

Másnap reggel ujra kezdődött a vadászat és az őzikének most sem volt
maradása, hopp! ki az erdőbe! A király s a vadászai megint meglátták a
piros szalagos őzikét, nosza, utána, űzőbe vették. Nem tudták elfogni,
de az egyik vadász megsebezte az őzike lábát s merthogy emiatt lassabban
tudott szaladni, éppen a kunyhó ajtajáig űzték. A vadász, aki nyomában
volt, hallotta, amint az őzike kopogtat az ajtón s mondja: eressz be,
eressz be, édes Boriskám! – s látta, hogy felnyílik az ajtó s hirtelen
ismét bezáródik. Ámult, bámult a vadász, mert sok mindent látott,
hallott, de még ilyet nem. Ment tüstént a királyhoz s elmondta, hogy mi
történt.

– No, majd meglátjuk holnap, mondta a király. Ismét űzőbe vesszük.

De Boriska nagyon megijedt, mikor látta, hogy az őzike megsebesült,
kimosta a sebet, bekötözte, az őzikét lefektette s azt mondta, hogy
addig föl ne merjen kelni, míg a seb meg nem gyógyul. Az ám, reggelre
nyoma sem volt a sebnek s mikor a kürtök megszólaltak, az őzike
felugrott.

– Nincs itt maradásom! – mondotta Boriskának.

– Ó, ne menj, könyörgött Boriska. Megölnek s akkor én egyedül leszek az
erdőben. Nem, nem engedem, hogy elmenj!

– Én pedig meghalok a vágyakodástól, mondotta az őzike. Nem tudok itt
maradni, ha hallom a kürtszót!

Mit volt, mit nem tenni, Boriska kinyitotta az ajtót s keserves sírással
útra engedte az őzikét. Hej, örült az őzike. Nagyokat ugrálva szaladt
árkon-bokron át s bezzeg, hogy mindjárt észrevették a vadászok. De a
király azt mondta:

– Vegyük űzőbe, kergessük akár estig, de senki se bántsa azt a szép
állatot: élve akarom megfogni.

Űzték, hajtották egész nap, egyszerre aztán eltünt az őzike, mintha föld
nyelte volna el.

– Na, most menjünk a kunyhóhoz, mondotta a király, hadd lám, ott-e az
őzike.

Mentek a kunyhóhoz, a király kopogtatott az ajtón s úgy a hogy a
vadásztól hallotta, beszólt: eressz be, eressz be, édes Boriskám.

Az őzike még nem jött volt haza, Boriska hát kinyitotta az ajtót. Haj,
de megijedt, mikor látta, hogy nem az őzike, hanem a király lép be! De
csakhamar elmult az ijedtsége, mert a király nyájasan szólt hozzá, szép
gyengén megfogta a kezét s mondta neki lelkes szóval:

– Hallod-e, te leány, sok országot-világot bejártam, hozzád hasonlatos
szép leányt még nem láttam, – akarsz-e a feleségem lenni? Szólj, ha
akarsz s mindjárt viszlek az én váramba.

Mondta Boriska:

– Elmennék én veled a világ végére is, mert nyájas szívű embernek
látszol, de az én kis őzikém nélkül nem mehetek.

– Hát visszük azt is, jó dolga lesz nálam.

Abban a pillanatban beugrott az ajtón az őzike, Boriska meg a piros
szalagnál fogva kivezette a házikóból: jere, édes őzikém, jere. Eddig
laktál kunyhócskában, most majd lakol palotában, ott bizony!

Ahogy a palotába megérkeztek, mindjárt megtartották a lakodalmat. A
király s a királyné úgy éltek, mint két gerlice madár, az őzikének pedig
olyan jó dolga volt, hogy no! Járhatott-kelhetett szabadon a palotában,
a palota kertjében.

E közben a vén boszorkány meghallotta, hogy mi lett az árvákkal, hogy
felvitte Isten a dolgukat. No, hiszen egyéb sem kellett neki. Majd
szétpukkant a méregtől, a boszuságtól s éjjel-nappal azon törte a fejét,
hogy tudná ismét rosszra fordítani a sorsukat.

Volt a vén boszorkánynak egy lánya, olyan csunya, mint a sötét éjszaka,
egyik szemire vak volt, a másikkal sem sokat látott, de bezzeg értett a
boszorkánysághoz az is. Mikor az meghallotta, hogy Boriskából királyné
lett, még jobban elcsunyult az irigységtől.

– Na, mondta az anyjának, ha az a macskabéka tudott királyné lenni, én
is tudok ám!

– Csak bizd rám, mondotta a vén boszorkány, királyné lesz belőled, ha
addig élek is.

Nosza, felszedelőzködtek s elmentek a király városába, éppen azon a
napon, melyiken a királynénak egy szép aranyhajú fia született. A király
nem volt otthon, az nap is vadászott az erdőben, a vén boszorkány pedig
a lányával besurrant a palotába, ott hirtelen – hókusz, pókusz! – úgy
elváltoztatta magát, hogy ki világra éppen olyan lett, mint a királyné
belső leánya. Bement a királyné szobájába s jelentette:

[Illustration: Boriska és Gyurika.]

– Felséges királyné, elkészítettem a feredőt, amíg a viz lehűlne,
feredjék meg s még hetvenhétszer szebb lesz, mint ennek előtte. Ott volt
a leánya is, ketten felemelték a királynét az ágyból, kivitték a feredő
szobába, beletették a kádba, aztán hirtelen rázárták az ajtót. De a
gonosz lelkek olyan forró meleg feredőt csináltak, hogy a királyné
megfulladt a forró vizben.

Ezalatt a vén boszorkány a saját lányát belefektette a királyné ágyába,
éppen olyanná változtatta, mint a milyen a királyné volt, csak a
félszemét nem tudta visszaadni. Hogy a király valahogy ezt észre ne
vegye, arra az ódalára fektette, a hol szeme nem volt.

Hazajő este a király s hallja, hogy szép aranyhajú fia született, örült,
hogy nem találta helyét, akart a feleségéhez menni, de a vén boszorkány
kikiáltott, hogy nem szabad kinyitani az ajtót, mert árt a világosság a
királynénak. A király szépen visszahúzódott, dehogy gondolta, hogy nem
az ő felesége fekszik az ágyban!

Hanem éjfélkor mi történt? Az történt, hogy kinyillik annak a szobának
az ajtaja, melyikbe a kicsi királyfit a dajka ringatta, s belépett az
ajtón az igazi királyné. Kivette a gyermeket a bölcsőből, karjára vette
s megszoptatta. Aztán visszafektette a bölcsőbe s szépen betakarta.
Ottfeküdt az őzike is egy sarokban, odament, megsímogatta, aztán szép
csendesen eltávozott. A dajka azt hitte reggel, hogy álmában látta azt,
amit látott s sorba kérdezte a strázsákat, hogy nem láttak-e éjfélkor
valakit bejönni az ő szobájába.

– Nem láttunk mi senki lelket, mondották a strázsák.

Következő éjfélkor megint eljött a királyné s eljött ezután minden
éjjel, de soha egy szót sem szólt, csak megszoptatta a fiacskáját,
megsimogatta az őzikét, aztán csendesen eltávozott.

Hanem egy éjjel mégis megszólalt a királyné, mondta csendes szóval:

/P   Mit csinál a fiam s a kis őzikém?   Még csak kétszer jövök s többet
soha én! P/

A dajkának torkán akadt a szó, nem tudott felelni, de reggel ment a
királyhoz s elmondta, mit látott, hallott.

– Mit beszélsz te? – csodálkozott a király. – No, majd éjjel ott leszek
én is a gyermek mellett.

Éjfélkor megint eljött a királyné, s mondta csendes szóval:

/P   Mit csinál a fiam s a kis őzikém?   Még egyszer eljövök s többet
soha én! P/

Megszoptatta a gyermeket, megsímogatta az őzikét s csendesen eltávozott.
A király ott állt a bölcső mellett, de egy szó nem sok, annyit sem
tudott szólani, úgy megfogott a szava a csudálkozástól.

A következő éjjel ismét bejött a király a szobába, s jött éjfélkor a
királyné is. Odament a bölcső mellé s mondta csendes szóval:

/P   Mit csinál a fiam s a kis őzikém?   Mostan még eljöttem, többet
soha én! P/

De most már a királynak is megjött a szava. Megfogta a királyné karját.

– Az én feleségem vagy te, úgy-e bár?

– Az vagyok, felelt a királyné s abban a szempillanatban megelevenedett
egészen, olyan volt, mint annak előtte. Aztán elbeszélte a királynak,
hogy mit művelt vele a vén boszorkány s a leánya.

Hej, Uram, Teremtőm, lett erre ne-mulass! Bezzeg kiugratták a félszemű
leányt a királyné ágyából, de ki a vén boszorkányt is a puha selyem
ágyból, még reggelt sem vártak, nagy máglyát rakattak, azon a
boszorkányt is, a leányát is izzé-porrá égették. S im, halljatok csudát,
abban a pillanatban, hogy a boszorkány hamuvá lett, a kis őzikéből ismét
fiú lett, az ám, még pedig deli szép legény.

Ugy bizony. A ki nem hiszi, járjon utána.




A törpék.

Volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. A szegény embernek
meghalt a felesége, a szegény asszonynak az ura, s mindakettőnek volt
egy leánya. A leányok szerették egymást, rendszerint együtt
jártak-keltek, játszottak. Egyszer a szegény ember leánya elment az
özvegyasszonyhoz s ez azt mondta neki:

– Hallod-e, mondd meg az apádnak, vegyen feleségül engem s én minden
reggel tejben-vajban fürösztlek meg borral itatlak téged, a leányomat
pedig vízben fürdetem s vízzel itatom.

Hazamegy a leány, mondva az apjának, hogy mit mondott az özvegyasszony.

Mondta a szegény ember:

– Hiszen mond valamit az az asszony, mert jár a szája. Nehéz az élet
asszony nélkül, de asszonnyal sem mindig könnyü. Lássuk csak. Eredj,
vedd elé a csizmámat, annak a sarkán van egy lik, töltsd meg vizzel,
vidd fel a padlásra, akaszd fel egy gerendára s ha nem folyik ki belőle
a víz, akkor megházasodom, máskülömben nem.

Vette a leány a csizmát, felvitte a padlásra, vízzel megtöltötte s hát a
víz nemhogy kifolyt volna, de összehuzta a likat: szinültig telt a
csizmaszára vízzel.

– No, megházasodom, mondotta a szegény ember.

Még az nap ment az özvegyasszonyhoz, megkérte a kezét s az nap meg is
tartották a lakodalmat.

Másnap reggel, mikor felkeltek a leányok, a szegény ember leányának az
ágya mellett tej meg bor volt, az özvegy lányának az ágya mellett víz
mosdásra is, ivásra is. Második reggel mindakét leánynak mosdani is,
inni is vizet adott az asszony. Hiszen ez így éppen jól volt, de bezzeg
harmadik reggel az asszony leánya tejet kapott meg bort, a másik leány
pedig csak vizet mosdani is, inni is. Aztán így is volt ettől kezdve
minden reggel. De hiába, azért a szegény ember leánya napról-napra
szépült, az asszony leánya pedig folyton csunyult s adta gonosz lelkű
asszonya majd megpukkadt az irigységtől s a bosszúságtól.

Telt, mult az idő, elkövetkezett a tél s mit gondolt, mit nem magában az
asszony, elég az, hogy nem jót gondolt, mert azt mondta a mostoha
lányának:

– Nesze, csináltam neked papiros ruhát, vedd fel, menj ki az erdőbe s
hozzál nekem epret, mert erősen kivánom.

– Ó Jézusom, szörnyülködött a leány, mit gondol kend. Télben nincs eper,
a föld meg van fagyva, mindenütt hó, a merre a szem ellát, – ugyan
honnét hozzak epret? S hát aztán hogy menjek papiros ruhában az erdőbe,
hiszen megfagyok!

– Mit! te még feleselsz!? – kiabált az asszony. Rögtön indulj s haza ne
jöjj eper nélkül, mert akkor jaj neked!

Adott neki egy darab száraz kenyeret s hiába sírt, hiába ellenkezett a
leány, elkergette hazulról. Bizonyos volt abban a gonosz lélek, hogy
kint az erdőn megfagy s többet soha haza nem kerül.

Hát jó, a szegény leány elment a papiros ruhában, ment, mendegélt, míg
az erdőbe ért. Amint mendegélt a nagy hóban, egyszerre csak megállott
nagy csudálkozással: az ám, ott állott egy házikó s a házikó ablakán
kikukucskált három kicsi törpe emberke. A leány köszönt nekik illendően,
aztán bement a házba, leült a kemence mellé melegedni s elévette a
száraz kenyeret is, hogy falatozzék belőle. De bezzeg mindjárt melléje
telepedtek a törpék is s kérték, hogy adjon nekik is a kenyérből.

– Jó szívvel, mondta a leány, s két felé törte a kenyeret. Az egyik
felét a törpéknek adta, a másik felét megtartotta magának.

– Hát aztán mit akarsz te most az erdőben, ebben a vékony ruhában? –
kérdezték a törpék.

– Hej, sóhajtott a leány, egy kosár epret kéne szednem, mert a nélkül
nem szabad haza mennem!

A törpék összenéztek, mosolyogtak, a fejüket csóválták, de semmit sem
szóltak erre. De hogy egy kicsit magukra maradjanak, lapátot nyomtak a
kezébe s mondták neki, hogy menjen ki, az ajtó elől a havat takarítsa
el. A hogy kiment, tanakodni kezdtek, hogy mivel kellene
megajándékozniok ezt a leányt, hogy olyan jó szívvel osztotta meg a
kenyerét velük.

Azt mondta az első:

[Illustration: A törpék.]

– Én azzal ajándékozom meg, hogy minden nap szebb lesz.

Mondta a második:

– Én azzal ajándékozom meg, hogy a hányszor szóra nyitja száját, arany
esik ki belőle.

– Én meg azzal, – mondotta a harmadik, hogy ide jő egy király s
feleségül veszi őt.

Ezalatt a leányka eltakarította a havat a ház körül s halljatok csudát,
annyi volt a szép piros eper a ház körül, hogy a szem nem győzte
belepni. Egy szempillantás alatt tele szedte a kosarát, köszönt a
törpéknek s szaladt haza, mint a sebes szél. Amint belépett az ajtón s
jó estét köszönt, csak kihullott egy arany a szájából, szól még egyet:
itt az eper! s hát leperdül a földre a második arany.

Hej, édes Jézusom, lett erre szörnyű álmélkodás! Közre fogták,
vallatták, hol, merre járt, mi történt vele. Ahogy beszélt, folyton csak
esett az arany a szájából, alig győzték felszedni.

Bezzeg nagy kedve kerekedett a másik leánykának is, hogy kimenjen az
erdőbe eprészni! Hiába mondta az anyja, hogy így meg úgy megveszi az
Isten hidege, nem volt otthon maradása. Mikor aztán látta az anyja, hogy
kötéllel sem tudja otthon tartani, felöltöztette jó meleg bundába, a
kosarát meg telerakta kaláccsal s mindenféle jó pecsenyével.

Ment, mendegélt a leányka, s ő is megtalálta a törpék házát, de bezzeg
nem köszönt nekik, se szó, se beszéd, bement a házba, leült a tűzhely
mellé s elkezdett falatozni.

– Adj nekünk is valamit, kérték a törpék, de a leányka azt felelte:

– Még nekem sem elég, hogy adjak hát nektek? Na, jó, a törpék egy szóval
sem kérték többet, de a lapátot a kezébe nyomták s mondták, hogy
takarítsa el a havat a ház tájékáról.

– Takarítsátok el magatok, nem vagyok a szolgálótok, mondta a leányka, s
ledobta a lapátot. Mikor aztán látta, hogy neki itt semmit sem
ajándékoznak, kiment az ajtón. A törpék éppen azon tanakodtak, hogy mit
ajándékozzanak ennek az irígy rossz szívű leánykának. Azt mondta az
első:

– Én azt ajándékozom, hogy mindennap csunyább lesz.

Mondta a második:

– Én meg azzal ajándékozom meg, hogy valahányszor szóra nyilik a szája,
mindig egy béka essék ki belőle.

Mondta a harmadik:

– Én meg azzal, hogy szerencsétlen halállal hal meg.

Míg a törpék ezt így elmondták maguk közt, a leányka kereste az epret,
de egy szem nem sok, annyit sem talált s nagy boszusan haza ment. Bemegy
a házba, mondja, hogy nem talált semmit, s hát a hogy a száját
kinyitotta, kiugrott belőle egy béka, utána a második, harmadik, minden
szóra egy, s egy szempillantás alatt csak úgy nyüzsögtek a békák a
szobában.

Na, még csak most bosszankodott igazán az asszony a mostoha leányára.
Majd felvetette a méreg s a boszuság, különösen mikor látta, hogy a
mostoha leánya minden nap szebb lesz, az ő leánya meg csunyább. Folyton
csak azon törte a fejét, hogy mivel sanyargassa a mostoha leányát.
Egyszer, mikor csikorgó hideg volt, kiküldötte a befagyott patakra, hogy
vágjon léket. Gondolta, most majd csak megveszi ott az Isten hidege. A
kis lány szó nélkül vette a fejszét, kiment a jégre, vágta a léket.
Éppen akkor talált arra felé járni a király, megállította a hintaját s
megszólította a leányt:

– Ki vagy te, mit csinálsz itt?

Mondta a leány:

– Szegény árva vagyok s a mostohám kiküldött, hogy vágjak léket a jégen.

– Hát eljönnél-e velem? kérdezte a király.

– El én jó szívvel, felelt a leány s beült a király hintajába.

Nagyon megtetszett a királynak a leány, s a hogy hazaértek a palotába,
papot hivatott, megesküdtek s csaptak olyan lakodalmat, hogy
hetedhétországra hire ment.

Esztendő mulva kis fia született a királynénak s mikor az asszony
meghallotta, hogy mely nagy szerencse érte a mostoha lányát, elment az
édes lányával a király udvarába, látogatóba. A királyné jó szívvel látta
őket, de bezzeg a gonosz lelkű asszonyt ette az irigység s mind rosszban
törte a fejét. Egyszer aztán mikor a király elment hazulról, fejbe vágta
a királynét, felkapta az ágyából s az ablakon kidobta. Éppen az ablak
alatt folyt el egy nagy folyó, abba esett a szegény királyné. Bezzeg,
hogy a maga csunya leányát a királyné helyére fektette, fejétől talpáig
szépen betakarta s mikor a király hazajött s beszélgetni akart a
feleségével, kikiáltott adta gonoszlelkű anyja:

– Ne, ne, most ne jöjjön be, mert nagy forrósága van a királynénak!

Másnap reggel bejött a király, beszélgetett a „feleségével“, de haj!
majd kirázta a hideg attól, a mit látott! Már hogy is ne, mikor eddig
mindég egy arany esett ki a királyné szájából, most meg minden szavára
egy varangyos béka.

– Hát e’ mi dolog? – kérdezte a király.

– Ó, ez a nagy forróság után van, mondta az asszony, majd elmulik!

Hanem mi történt? Az történt, hogy éjjel a kis kukta kinézett az ablakon
s látta, hogy ott egy kácsa uszik a folyón s mind azt kiabálja:

/P   Király, király, mit csinálsz?   Ébren vagy? Vagy szundikálsz? P/

Mikor aztán senki sem felelt erre, azt kérdezte:

/P   A vendégek mit csinálnak? P/

Felelt a kis kukta:

/P   Azok bizony szundikálnak. P/

Kérdezte tovább a kácsa:

/P   Hát a fiam mit csinál? P/

Felelt a kukta:

/P   A bölcsőben szundikál. P/

Abban a pillanatban a kácsából királyné lett, felment a palotába, kicsi
fiát megszoptatta, elringatta, aztán szépen betakarta, kácsa képében
leröppent a folyóba, s tovább uszkált fel s alá a folyóban.

Így volt ez két éjjel egymásután, harmadik éjjel mondta a királyné a
kuktának: eredj, menj a királyhoz s mondjad neki, vegye a kardját s
háromszor suhintsa meg felettem.

Szaladt a kukta, mondta az üzenetet a királynak, ez meg fogta a kardját,
háromszor megsuhintotta a hazajáró lélek felett s im a harmadik suhintás
után előtte állott a felesége, olyan szépen, olyan épen, mint azelőtt.

Hej, örült a király! Bezzeg kinyilt a szeme egyszeribe. No de elrejtette
a királynét egy szobában, aztán ment abba a szobába, ahol a vén asszony
lakott a lányával s kérdezte tőle:

– Mit érdemel az, a ki mást az ágyából kivesz s a vízbe dob?

– Biz’ az megérdemli, mondta a boszorkány, hogy hordóba fenekeljék s
vízbe dobják.

– No, akkor kimondtad magadra az itéletet! kiáltott a király szörnyű
haraggal.

Hordót hozatott azonnal, az asszonyt is, a leányát is belezáratta s
vízbe dobatta.

Most már élhettek boldogan. Éltek is, mint két gilice madár.

Holnap legyenek a ti vendégetek.




Pila.

Volt egyszer egy szegény asszony s ennek egy leánya. Ez a leány olyan
lusta volt, hogy hetedhétországban nem volt párja a lustaságban. Hiába
kérte az anyja szép szóval, csúf szóval, hogy: fonj, Pila fonj, annak
ugyan beszélhetett, az egyik fülén be, a másikon ki, Pila csak egy orsó
fonalat sem font, kezét, lábát összerakta s lustálkodott egész nap. De
bizony az asszonyt elhagyta a béketűrése, elé a guzsaly nyelét s úgy
megrakta Pilát erről is, túlról is, hogy bőgve szaladt ki az utcára.
Éppen akkor járt arra felé a királyné aranyas hintaján, látja a leányt,
hallja keserves sírását, megesett a szive s bement a szegény asszonyhoz,
hadd kérdje meg, mért verte meg a leányát. A szegény asszony szégyelte
megvallani az igazat s azt mondta a királynénak:

– Jaj, lelkem királyném, hogy ne vertem volna meg. Mindég fonni akar ez
a leány, én pedig szegény asszony vagyok s nem győzöm kenderrel meg
lennel.

– Bizony ha annyira szereti a fonást, add hozzám a lányodat, van ott len
is, kender is elég, fonhat, a míg a kedve tartja.

Hiszen örült a szegény asszony, adta jó szivvel a leányát, hogy ne adta
volna, de bezzeg ment a leány is örömmel, hogy ne ment volna! Gondolta
magában, még csak ott lustálkodhatik Isten igazában.

Na, megérkeznek a palotába s ott a királyné mindjárt elvezeti a leányt
egy nagy szobába, mely az aljától a padlásig telistele volt kenderrel.
Mondta a leánynak:

– No Pila, ülj le ide s fonjad a kendert. Ha mind felfonod, ami itt van,
nem nézem a szegénységedet, feleségül vetetlek a legidősebb fiammal.

Hej, Uram Jézus, megijedt a leány, de hogy megijedt! Hiszen annyi kender
volt ott, hogy élne háromszáz esztendeig s fonna mindennap reggeltől
estig, akkor sem tudná felfonni. Mikor magára maradt, elkezdett sírni
keservesen s három nap úgy űlt magában, mint a halálraitélt. Jő
negyednap a királyné, hadd lám, mennyit font Pila, s erősen
elcsudálkozott, mikor látta, hogy még bele sem kezdett.

– Hát te mit csináltál három teljes nap? kérdezte a királyné.

– Felséges királyném, meg ne haragudjon, de örökösen sírtam, merthogy
távol estem az édes anyámtól.

– Hiszem, hiszem, mondotta a királyné, de holnap reggel mégis csak kezdj
bele a fonásba.

Na, most már csakugyan elkeseredett a leány, nem tudta mit kezdjen,
merre facsarodjék nagy szorultságában. Egy darabig űldögélt, aztán fel s
alá járt a szobában, gondolt erre, gondolt arra, mindenre gondolt, csak
éppen a fonásra nem. Nagy bújában, bánatjában kihajolt az ablakon s
nézett le az útra, hátha valahogy innét megszabadulhatna. Amint
nézdelődnék, arra felé tart három öreg asszony. De még ilyen asszonyokat
sem látott világ életében. Az egyiknek olyan széles volt az űlőkéje,
mint egy kemence, a másiknak az ajaka térdig fittyent, a harmadiknak
pedig vastag, kemény volt a hüvelykujja, de olyan vastag, olyan idétlen,
hogy megborzadott tőle.

Megáll a három asszony az ablak alatt, felnéznek, látják a leányt kisírt
szemmel s kérdik: mi baja? Elmondja a leány, hogy mely nagy bajba
keveredett, de a vén asszonyok nagyot kacagtak: hát még ez is baj?

– Tudod, mit? Ha megigéred, hogy meghivsz a lakodalmadra, asztalod mellé
űltetsz, mind egy szálig felfonjuk a kendert.

– Hogyne hívnálak meg, örvendezett a leány, csak jertek be s fonjatok!

Fölmentek a vén asszonyok, mindjárt fonni kezdtek, pergett a három orsó,
fogyott a kender, de úgy fogyott, hogy az csupa csuda. A királyné
mindennap meglátogatta Pilát, de a vén asszonyokat ügyesen elrejtette s
a királyné nem győzte dicsérni a leányt: bizony mondom, ilyen ügyes
fonóleányt még nem láttam. Csak fonj, Pila, fonj, bíztatta a királyné s
én is megtartom a szavamat.

Még három nap sem telt el, a vén asszonyok mind egy szálig felfonták a
kendert, elbúcsuztak Pilától, de ugyancsak lelkére kötötték, hogy meg ne
feledkezzék róluk.

Jött a királyné, látja, hogy Pila mind felfonta a kendert, hivatja a
fiát, ez is örült, hogy az anyja ilyen ügyes, szorgalmatos leányt
szerzett neki. Nem is gondolkozott sokáig a királyfi, azt mondta: te az
enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket.

No, jó, kitűzték a lakodalom napját s Pila nem is feledkezett meg a
három vén asszonyról. Azt mondta a királynénak s a királyfinak, hogy van
neki három nagynénje, szeretné, ha azokat is meghívnák a lakodalomra.
Jószívvel teljesítették a kivánságát, meghívták a vén asszonyokat, azok
el is jöttek pontosan, de a királyfi majd hanyatt esett, mikor meglátta
az éktelen csúf asszonyokat.

– Hogy lehet ilyen szép leánynak ilyen csúf atyafisága? kérdezte a
királyfi elszörnyüködve. De még nem is felelhetett Pila, a királyfi
odament a széles-lapos ülőkéjű asszonyhoz s kérdezte tőle:

– Ugyan bizony, néne, mitől laposodott úgy meg a kend ülőkéje?

– Jaj, lelkem királyfi, a sok üléstől. Mióta az eszemet bírom, mindig
ülök, mert teljes életemben mindig fontam.

Most a lefittyent ajakut szólította meg a királyfi:

– Hát magának mitől fittyent le az ajaka néném asszony?

– Mitől-e? Attól, hogy egész életemben nyálaztam a kendert fonás közben.

Megy a harmadikhoz, a bütykös ujjú vén asszonyhoz:

– Hát kendnek, néne, mitől bütykösödött meg a hüvelykujja?

– Az bizony attól, hogy teljes életemben sodrottam a fonalat.

Hej, megijedt a királyfi szörnyen. Hiszen akkor az ő feleségéből is
ilyen éktelen csúf vénasszony lesz, mint ezek, ha még ezután is fon.
Bezzeg hogy megtiltotta neki a fonást azonnal.

– Többet orsót ne végy a kezedbe, értetted-e! mondta a királyfi.

Hát bizony Pila nem is vett orsót a kezébe azután sem s úgy belétalálta
magát a királynéságba, hogy az már igazán csupa csuda.

Még ma is él Pila, ha meg nem halt.




Jancsika és Juliska.

Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú
volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát
Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az
asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy
tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind
ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni
a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:

– Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe,
vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet,
a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi
elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.

– Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről
szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet
elhagyjam.

– Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is
csinálhatod a koporsónkat.

Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy
szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!

A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit
határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska
megszólalt szipogva-szepegve:

– Hallottad, mit végeztek felőlünk?

– Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.

Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó
ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak,
fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót,
annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s
mondta:

– Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!

Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte
álmukból a gyermekeket.

– Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.

Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz
kenyeret s mondta nekik:

– No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig
meg nem szolgáltátok.

Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi
zsebje tele volt kavicscsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe.
Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt.
Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.

– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte az apja.

– A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház
fedelén s búcsút integet felém.

– Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap
ragyog a ház fedelén.

Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az
apró kavicsokat dobálta el az úton.

Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a
favágó mondja a gyermekeknek:

– Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.

Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze,
aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:

– Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért.
Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.

Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket.
Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a
fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy
nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát,
amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett,
egyszer aztán elálmosodtak s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.

– Hát most hogy találunk ki az erdőből?!

– Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen
hazatalálunk.

Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa
mellett csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán
reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor
meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:

– Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is
jöttök vissza!

Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál
jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem
hagyta nyugodni a lelkiismerete.

Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig,
még a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. Az asszony megint
elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen
pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekektől.

– Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta – s ha az is elfogy,
akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a
gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem
találnak haza.

– Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a
gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a
fejedet, – de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is
ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.

A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak,
Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt
rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt
Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne
sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.

Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab
kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de
Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmorzsálta, s a mint
mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott
az úton.

– Mit csinálsz, Jancsika? – kérdezte az apja. – Mért maradozol hátra?

Mondta Jancsika:

– Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.

– Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a
ház fedelére, azt látod te.

Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a
kenyérmorzsákat, mikor nem látták.

Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, a hol még
sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak,
ott nagy tüzet raktak.

– No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is
alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk
érettetek.

A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét
megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem,
hogy találunk ismét haza!

– Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a
világánál hazamegyünk.

Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát
sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak
az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat.
Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem
epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk,
lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.

Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban
belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy
szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen
énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy
gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük
röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi
házacskához értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek
föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből,
kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta
cukor.

– Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt
megebédelünk.

Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár
kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a
cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból
egy rikácsoló hang s kérdi:

/P   Ki kaparász, mi kaparász?   Ma még összeomlik a ház! P/

Feleltek a gyermekek:

/P   A szél fújja, kaparássza,   Az ablakot mind a’ rázza. P/

S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak
kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a
térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények!
Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a
vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a
fejével s kérdezte tőlük:

– Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok
itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.

Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott
nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér
ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a
gyermekek, hogy a menyországba kerültek.

De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki
csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán
megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán
megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel,
mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte,
vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz
ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta
Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:

– Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd
hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!

Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de
sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának
a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt
is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s
bekiáltott:

– Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?

De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A
boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja
s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik.
Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta
a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:

[Illustration: Jancsika és Juliska.]

– Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már
tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.

Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt,
folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább
széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk
volna meg!

De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a
tűzre.

– Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még
begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.

Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s
mondja a boszorkány:

– No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?

Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a
boszorkány s mondta:

– Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.

– Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan
nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!

Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen
nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy
egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence
vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya! Hiszen
bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy
szempillantás alatt.

De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika
kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s
most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a
házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele aranynyal,
ezüsttel s mindenféle drágasággal.

Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból,
mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre
csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor
nincs hid rajta?

– Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg,
hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:

/P   Kácsa, kácsa, édes kácsa,   Végy a fehér hátacskádra.   Még csak
egy szál palló sincsen,   Kedves kácsa, ne hagyj itten! P/

A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé
akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:

– Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre
kettőnket.

Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát,
megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek,
mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im
megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem
állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem
győzték ölelni, csókolni az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt
örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami
drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarogtak.
Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére,
az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már
élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!




Hamupipőke.

Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége és egyetlen egy leánya.
Egyszer nehéz beteg lesz az asszony s merthogy érezte a halála óráját,
ágyához hivatja a leányát s mondja neki:

– Édes leányom, érzem, hogy közeleg halálom órája. Csak azt az egyet
kötöm lelkedre: maradj jó, mint eddig voltál s akkor megsegít az Isten.
Ne sírj édes lányom, lenézek rád az égből s veled leszek mindég.

Többet nem mondott az asszony, lehunyta a szemét s meghalt.

Na, eltemették az asszonyt nagy pompával, elsiratták nagy jajszóval,
aztán telt, múlt az idő, de a leány nem feledte édes anyját, minden nap
kijárt a sirjához, ott szive szerint kisírta magát. De azt sem feledte
el, hogy mit kötött a lelkére az ő édes anyja s olyan jó, olyan szelid
volt azután is, mint annak előtte.

Gondolta a gazdag ember: még sem hagyja anya nélkül ezt a leányt s
esztendő múlva asszonyt hozott a házhoz, kinek két leánya volt. Szép
leány volt mindakettő, de a milyen szép, épolyan gonoszlelkü mindakettő.
Haj, szegény árva! Még csak most lett igazán szomorú az élete! Egy nap,
két nap alig hogy eltelt, a mostohatestvérek nem engedték meg, hogy az
árva velük egy szobában legyen, kikergették a konyhára.

– Ott a helyed, mondták, a ki enni akar, dolgozzék.

Az ám, hiszen ezt jól mondották, csakhogy ők maguk bezzeg nem dolgoztak,
mind csak azon járt az eszük, hogy milyen ruhát vegyenek magukra s míg
ők szebbnél szebb, cifrábbnál cifrább ruhába jártak, az árvának
odadobtak valami rongyot s kicsi gyenge lábára durva facipőt húzattak.
Hajnaltól késő estig folyton dolgozott az árva, sűtött, főzött, mosott,
sepergetett s még az sem volt elég, a gonoszlelkű leányok borsót s
lencsét kevertek a hamuba s megparancsolták, hogy azt a hamuból szemelje
ki. Haj, még ez sem volt elég. Hiába dolgozott, folyton csúfolták s
este, mikor alig állott gyenge lábán, nem engedték, hogy ő is puha ágyba
feküdjék, hanem a tüzhely mellé, a hamuba fektették. E miatt mindég
poros, piszkos volt a szegény árva s most még csúf nevet is adtak neki:
elnevezték _Hamupipőkének_.

Telt, múlt az idő, egyszer a gazdag ember vásárba készült s kérdezte a
leányokat, hogy mit hozzon nekik.

– Szép ruhákat, mondotta az egyik, – gyöngyöt s drágakövet, mondotta a
másik.

– Hát neked mit hozzak, Hamupipőke?

– Ne hozzon nekem, édes apám sem ruhát, sem gyöngyöt, sem semmiféle
drágakövet. De mikor az erdőn át hazafelé jön, amely ág először legyinti
meg a kalapját, azt törje le s hozza haza nekem.

Elment az ember, a vásáron vett a két leánynak cifra ruhákat,
gyöngyöket, drágaságokat, aztán amint jött át az erdőn, a kalapját
meglegyintette diófának lombos ága, azt letörte, s hazahozta
Hamupipőkének. Bezzeg nevettek, csúfolódtak a leányok, de Hamupipőke nem
törődött velök, megköszönte a faágat, kivitte a temetőbe, ott az anyja
sirján elültette, könnyeivel öntözte s ím az ág megfogant, nőtt,
növekedett szemlátomást: még egy hét sem telt el belé, nagy erős fa
növekedett a gyenge ágból, nagy erős fának az ágai közt mindennap ott
repdesett egy fehér madárka s ez a fehér madárka mindent ledobott, a mit
csak a Hamupipőke szive kivánt.

Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bált adott s arra
valahány szép leány volt az országban, mind meghívta, hogy a fia
válasszon közülök feleséget magának. Na, bezzeg örültek a
mostohatestvérek! Mindjárt beparancsolták Hamupipőkét, szépen
megfésültették a hajukat, fényesre mázoltatták vele a cipellőjüket, s
dicsekedtek nagy fennen, hogy őket a király bálba hívta. Hamupipőke
mindent elvégzett rendben, a mit parancsoltak, de ő neki is szegénynek
nagy kedve lett volna elmenni a bálba s kérte, olyan szépen kérte a
mostoháját, hogy vigye el őt is.

– Ugyan bizony, mit gondolsz, mondotta a mostoha – hiszen csupa piszok
vagy. Ruhád sincsen bálba való, cipőd sincsen táncra való, – mit akarsz?

De Hamupipőke csak kérte tovább az anyját, olyan szépen kérte!

– Jól van, mondta az asszony. Egy véka lencsét a hamuba öntöttem, ha azt
két órának a leforgásán kiszemeled, jöhetsz a bálba te is.

Kiment Hamupipőke nagy búsan a kertbe s szólította az ő kedves
galambjait:

/P   Jertek, jertek, galambocskák,   Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek,   Szebbje legyen a tiétek! P/

Abban a pillanatban beröppent a konyhára két fehér galamb, két fehér
galamb után egy sereg gerlice, aztán még egy sereg mindenféle madár,
aztán szedték, szemelgették, lencsemagot csipegették, mit begyükbe, mit
kosárba s még nem is volt egy órája, készen voltak, elrepűltek, ki a
kertbe, ki erdőbe.

De repűlt Hamupipőke is a lencsével, mutatta a mostohának nagy
örvendezéssel.

– Jó, jó, mondta a mostoha, de még sem jöhetsz, mert nincs ruhád bálba
való, nincs cipellőd táncra való.

Sírt Hamupipőke keservesen, hullott a könnye, mint a záporeső, de bizony
sírhatott, a mostoha most meg azt mondta:

– Ha két véka lencsét kiszemelsz a hamuból egy óra alatt, nem bánom,
jere te is.

[Illustration: Hamupipőke.]

Bizonyos volt abban adta gonosz lelke, hogy annak már nem lesz képese.
Azzal beleöntött a hamuba két véka lencsét, Hamupipőke pedig kiszaladt a
kertbe, szólította az ő kedves galambjait:

/P   Jertek, jertek, galambocskák,   Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek,   Szebbje legyen a tiétek! P/

Jött a két fehér galamb azonnal, beröppentek a konyhára s repűltek a két
fehér galamb után a gerlicék s mindenféle madarak, aztán szedték,
szemelgették, lencse magot csipegették, mit begyükbe, mit kosárba s még
nem is volt fél órája, készen voltak, elrepűltek, ki a kertbe, ki
erdőbe.

Repűlt Hamupipőke is a mostohához. Gondolta: no, most már őt is elviszik
a bálba.

– Hiába, hiába, mondta a mostohája, nincsen ruhád bálba való, nincs
cipellőd táncra való. Azzal bement a lányaihoz, azokat felcicomázta s
ment velük a bálba. De ment Hamupipőke is az anyja sírjához, kisírta
magát szíve szerint, aztán feltekintett a diófára s kérte szépen:

/P   Rázd meg magad, szép diófám,   Arany ruhát rázz én reám! P/

Ott repkedett a fehér madárka az ágak között, ágról ágra röppent,
szökkent, s im húllott az ágak közül aranyruha, ezüst kendő, selyemcipő,
aranycsattos, kaláris gyöngy, fehér, piros, hej! de szép volt, gyönyörü
volt minden, ami reáhullott!

Fölment a királyi palotába Hamupipőke is, de mikor belépett, minden szem
csak reá nézett, a királyfi meg szaladt hozzá, táncra kérte s egész este
mind csak vele táncolt, másra nem is gondolt. Mit gondoltok, vajjon
megismerték-e Hamupipőkét a mostohák? Dehogy ismerték, dehogy ismerték,
hanem azért majd megpukkadtak az irigységtől.

A királyfi folyton faggatta Hamupipőkét, hogy kinek a lánya, de
Hamupipőke nem mondta meg.

– Hiszen majd megtudom én, gondolta magában a királyfi s hogy a bálnak
vége lett, utána sompolygott. De Hamupipőke, mikor a házukhoz ért, a
sötétben félresurrant, felmászott a galambok házába. Abba a pillanatba
ért haza a Hamupipőke apja is s mondja neki a királyfi, hogy az a
csodaszép leány felmászott a galambok házába, vajjon nem az ő leánya-e.

– Talán csak nem Hamupipőke, gondolta magában a gazdag ember s
fölmászott utána, de már nem talált ott senkit, s mikor bementek a
házba, Hamupipőke már ott feküdt a hamuban, piszkos ruhájában. A szép
ruhát s mindenféle ékességet már azelőtt kivitte az anyja sírjára, a
madárka elvette s mint a gondolat olyan sebesen hazaszaladt.

Másnap mikor ismét bálba mentek a házbeliek, Hamupipőke kiment a
temetőbe, s ismét kérte a diófát:

/P   Rázd meg magad, szép diófám,   Aranyruhát vess én reám. P/

A fehér madárka most még ragyogóbb, még díszesebb ruhát vetett rá s
mikor Hamupipőke belépett a palotába, majd megvakult a vendégsereg a
szertelen ragyogástól. A királyfi tüstént szaladt hozzá, kézen fogta,
táncoltatta s egész este mással nem is táncolt, mással nem is gondolt.

Mikor a bálnak vége lett, a királyfi megint utána ment Hamupipőkének, de
a háznál hirtelen besurrant a kertbe, ottan felmászott egy nagy
körtefára, s a királyfi nem tudta elgondolni, hová tünhetett. E közben
haza jött a Hamupipőke apja s mondta neki a királyfi:

– Idáig kisértem azt a csudaszép leányt, de itt eltünt a szemem elől.
Azt hiszem, hogy a körtefára mászott.

– Talán csak nem Hamupipőke? – gondolta magában az apja, szaladt a
házba, fejszét ragadott, ki a kertbe s levágta a körtefát, de nem volt
azon senki lélek. Azalatt Hamupipőke már megjárta a temetőt, ott hagyta
ragyogó ruháját, s mire a házbeliek bementek, ott feküdt a hamuban.

Harmadik nap, mikor a házbeliek mind elmentek, Hamupipőke ismét kiment a
temetőbe s kérte a fát:

/P   Rázd meg magad, szép diófám,   Arany ruhát vess én reám. P/

De volt, amilyen volt eddig a ruha, most a madárka olyan pompás, olyan
ragyogó, olyan tündöklő ruhát vetett le, s cipellőt is, színaranyat,
hogy mikor Hamupipőke belépett a palotába, a vendégsereg nem győzte
csudálni. A királyfi mindjárt mellette termett, Hamupipőkével táncra
kerekedett s el sem eresztette, míg a bálnak vége nem szakadt. Most is
haza akarta kisérni a királyfi, de Hamupipőke addig került, fordult,
hogy a palotából nagy hirtelen eltünt s a királyfinak szeme-szája
koppant. No de nem baj, mert a királyfi sem esett a feje lágyára: a bál
alatt a garádicsokat szurokkal behintette s mikor Hamupipőke nagy sietve
szaladt le a garádicson, a ballábáról leesett az arany cipő s ott
ragadt. A királyfi kiment, a cipőt fölvette, eltette s másnap reggel
ment egyenesen a gazdag ember házába s mondta neki:

– Ihol, itt a cipellője annak a csudaszép leánynak. A kinek a lábára
talál ez a cipellő, az lesz az én feleségem.

Bemegy a gazdag ember a feleségéhez, mondja neki, hogy mi történt. Tyhű!
lett erre öröm! Egyszeribe hivták a legidősebb leányt, hogy próbálja fel
a cipőt. Az ám, csakhogy hiába kínlódott, a sarkát nem tudta belenyomni
az ici-pici aranycipellőbe.

– Vágd le a sarkadat, biztatta az anyja. Ha királyné leszel, úgy sem
kell gyalog járnod.

A leány nem sokáig gondolkozott, a sarkát lenyiszentette egy késsel s
kibicegett a királyfihoz. Az meg csak nézte, nézte a leányt, sehogysem
hasonlított ahhoz, akit ő három este táncoltatott, de hát nem másolhatta
meg a szavát, merthogy talált a cipellő. Lóra pattant, ölébe ültette a
menyasszonyát s elvágtatott vele. Éppen a temető mellett haladtak el,
ott ült a diófán a két fehér galamb s mind azt bugta, burukkolta:

/P   Hej, királyfi, nézz körűl,   Vér folyik a cipőbűl.   Az igazi
menyasszony   Otthon ül még, ott bizony! P/

Hallja a királyfi ezt a búgást, burukkolást, nézi a leány lábát s hát
csak úgy csurog a vér az arany cipőből. Nosza, mindjárt megfordult,
hazavitte a leányt s ezt mondta: ez nem az igazi menyasszony. Van-e még
leány a háznál?

– Van, hogyne volna, mondták s a második leány is levágott a sarkából,
felhuzta a cipőt s a királyfi most ezzel vágtatott el. De mikor a
temetőhöz értek, a két fehér galamb megszólalt s mind azt búgta,
burukkolta:

/P   Hej, királyfi, nézz körűl,   Vér folyik a czipőbűl.   Az igazi
menyasszony   Otthon ül még, ott bizony! P/

Nézi a királyfi a leány lábát s hát csakugyan csurog a vér ennek is a
lábából. Nosza, hirtelen megfordult, hazavágtatott s mondta nagy
haraggal:

– Ez sem az igazi! Mutassátok meg nekem az igazit. Nincs itt még egy
leány?

– Van, mondta az ember, de az amolyan Hamupipőke, piszkos, rongyos,
mindig a hamuban fekszik, nem hozzád való az, felséges királyfi.

Eleget beszélt a mostoha is, hogy így meg úgy, de a királyfi nem
engedett, be kellett vezetni Hamupipőkét.

Na, bejött Hamupipőke, de nem volt ám piszkos, arczát, kezét szépen
megmosta s bár rongyos volt a ruhája, olyan szép volt, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem. Mindjárt felpróbáltatták vele a cipellőt s
hát olyan könnyen csusszant fel, hogy az csupa csuda!

– Te vagy az én igazi menyasszonyom! kiáltott a királyfi nagy örömmel.

Hej de elfehéredtek a leányok, hej de pukkadtak a méregtől, a
boszuságtól. De a királyfi ügyet sem vetett rájok, szépen kézen fogta
Hamupipőkét, fölemelte a nyeregbe s elvágtatott vele. Most is a temető
mellett haladtak el s a fehér galambok már messziről bugták,
burukkolták:

/P   Szép királyfi, nézz körül,   Nem foly vér a cipőbűl.   Az igazi
menyasszony   Öledben ül, ott bizony! P/

Mikor aztán odaértek a fa alá, a két fehér galamb leröppent a fáról, az
egyik szállott Hamupipőkének a bal vállára, a másik a jobb vállára. Így
mentek a király palotájába, ott mindjárt megtartották a lakodalmat s
éltek együtt mint két gilice madár.

Aki nem hiszi, járjon utána.




A hét holló.

Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért
imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten
meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi
leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött,
hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiut,
hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a
gyermeket, nehogy kereszteletlen haljon meg. Szaladtak a fiuk az erdőbe,
de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a
korsó szépen beleesett a kútba. Bele ám, s merthogy mély volt a kút, nem
tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak.
Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta
elgondolni, hogy mi történhetett velük.

– Bizonyosan játékba kaptak, mondta, s megfeledkeztek a vízről.

Hát csak nem jöttek a fiuk s az apjok mind haragosabb lett. Azon való
nagy boszúságában, hogy most majd kereszteletlen hal meg a leányka, el
kezdett átkozódni:

– Bárcsak mind a heten hollókká változnának!

Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, kárrogást
hall. Föltekint az ember s hát hét fekete holló repked felette.

Hej, édes Istenem, nagy erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de
még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, ríttak, a hajukat tépték, de
sírhattak, ríhattak, a fiuk bizony hollók maradtak. Na, még szerencséjük
volt, hogy a kislány nem halt meg, de sőt inkább napról-napra erősödött,
szépült. A kis lány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak,
de egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét
testvére s azok miatta hollóvá lettek.

Jaj, Istenem, de elszomorodott erre a leányka! Futott az apjához
anyjához s kérdezte:

– Igaz-e, édes szüleim, hogy nekem volt hét fiu testvérem? Hol vannak,
hová lettek?

– Hát bizony, mi türés-tagadás, – mondotta az apja, volt hét fiu
testvéred, de azok szegények hollóvá változtak, mikor te a világra
születtél. Siratjuk is őket halálig.

E pillanattól kezdve nem volt nyugodalma a leánykának. Fejébe vette,
hogy a testvérei miatta lettek hollóvá s föltette magában – egy élete,
egy halála – addig meg nem nyugszik, míg a testvéreit meg nem találja s
az átok alól meg nem szabadítja. Mondotta is a szüleinek, hogy mit akar,
de bezzeg azok még csak most sírtak, ríttak igazán! Nem elég, hogy
elvesztették hét drága szép fiukat, most még kifogyjanak egyetlenegy
leányukból is! De hiába sírtak, ríttak, a leánykának nem volt otthon
maradása. Volt egy kicsi gyűrűje, amit emlékbe kapott a szüleitől, csak
ezt vitte magával, na meg egy darab kenyeret, egy korsó vizet: így
indult világgá.

Ment, mendegélt a kis leány, hegyeken, völgyeken át, erdőn, mezőn
keresztül, addig ment, mendegélt, míg éppen a világ végére ért. Ott a
világ végén azonban olyan forrón sütött a nap, hogy a kis lány rémülten
szaladt tovább: azt hitte, abban a helyben hamuvá perzselődik. Szaladt a
holdhoz, de az meg olyan hideg volt, hogy szinte megfagyott. Szaladt
szegény esze nélkül s meg sem állott a csillagokig. Ezek oly kedvesen
ragyogtak, mosolyogtak, leültették maguk közé, kérdezték, mi jóba jár,
hogy került ide s mikor elmondotta, hogy a testvéreit keresi, mondotta
az esthajnali csillag:

– No, jó helyen jársz, kis leány. A jéghegyen van a te hét testvéred.
Nesze, adok egy kulcsocskát, ezzel majd kinyitod a jéghegy kapuját s ott
megtalálod a testvéreidet.

Megköszönte szépen az ajándékot, elbúcsuzott a csillagoktól s szaladott
fel a jéghegyre, mint a sebes szél. Ahogy fölért, keresi a kulcsot, hogy
kinyissa az ajtót, keresi, keresi, de nem találja. Jaj, Istenem, mit
csináljon most? Hogyan szabadítsa ki a testvéreit? Mit gondolt, mit nem,
vette a kis kését, lenyisszentette a kicsi ujját, bedugta a kapuba s
ihol, abban a pillanatban felnyilt. Belépett a kapun, de még kettőt sem
léphetett, elébe áll egy törpe s kérdi:

– Mit keresel itt, te kis leány?

Felelt a kis leány:

– A testvéreimet keresem, a hét hollót, édes törpém. Itt vannak-e?

– Itt, itt, mondotta a törpe, de most nincsenek itthon. De ha várni
akarsz rájuk, míg haza jőnek, akkor csak jere be.

Bementek a hét holló szobájába, ott a törpe megterítette az asztalt,
rátett hét tányért, hét poharat, mind a hét tányérba ételt, mind a hét
pohárba italt. A kis lány sorba kóstolgatta mind a hétnek az ételét,
mind a hét tányérról evett egy keveset, ivott a poharakból is s az
utolsó pohárba beleejtette a gyűrűjét.

Egyszerre csak nagy szárnycsattogást, kárrogást hallott a kislány, a
törpe meg jelentette:

– Na, kislány, jőnek a holló urak!

Jöttek is a hollók, beröppentek az ajtón, letelepedtek az asztal mellé,
elkezdettek falatozni, de mindjárt észrevették, hogy valaki evett az
ételükből, ivott az italukból.

– Vajjon ki evett s ki ivott itt? kérdezték egymást. Valami ember volt,
az bizonyos.

Akkor a legkisebb holló véletlenül a pohár fenekére pillantott s ott
meglátta a gyűrűt.

– Nini, gyűrű! kiáltott. Ez a mi szüleink gyűrűje volt! Nézzétek!

– Az ám! Ez a mi szüleink gyűrüje! kiáltották mind nagy álmélkodással.

– Óh, Istenem, mondotta a legidősebb, ha itt volna a kis hugunk, azonnal
megszabadulnánk az átok alól!

Abban a pillanatban elészaladt a kis lány az ajtó mögül, a hová elbujt
volt, s im, halljatok csudát, a hét holló egyszeribe fiuvá változott! De
milyen szép fiuk voltak! Sorba ölelték, csókolták a kis lányt, aztán se
szó, se beszéd, indultak haza, megsem álltak, míg hazáig nem értek. Hát
még otthon! Ott volt csak az igazi öröm!

Még ma is mind élnek, ha meg nem haltak.




Piros sapkácska.

Volt egyszer egy kis leányka, egy nagyon kedves kis leányka, a kit
mindenki szeretett. Különösen a nagyanyja szerette ezt a kis leánykát:
ha lehetett volna minden szépet rárak erre a kis leányra, annyira
szerette, becézte. Egyszer egy piros bársony sapkácskát ajándékozott
neki a nagyanyja s mert ez nagyon jól állott a kis leánynak s egyebet
nem is akart viselni, elnevezték _Piros sapkácskának_.

Mondja egyszer az édes anyja a kis leánynak:

– Hallod-e, Piros sapkácska, a nagyanyád beteg, eredj, vidd el neki ezt
a kalácsot s ezt az üveg bort. Kalácsot ha megeszi, bort ha megissza,
jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz, sehol az útról le ne térj,
az üveget el ne törd, mert akkor a te nagyanyácskád sohasem gyógyul meg.

– Ne féljen, édes anyám, mondta Piros sapkácska, útról le nem térek s
addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok.

A nagymamácska pedig kint az erdőben lakott, a falutól egy félórányira s
Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt,
csakhamar beért az erdőbe s egyszerre csak találkozik egy farkassal.
Piros sapkácska nem tudta, hogy milyen gonosz egy állat a farkas, nem
félt tőle, ment vele szembe nagy bátran.

– Jó napot, Piros sapkácska, köszönt neki a farkas.

– Adjon Isten, farkas koma, fogadta Piros sapkácska.

– Hová ilyen korán, Piros sapkácska?

– Megyek a nagyanyácskámhoz, farkas koma.

– Mi van a kötényed alatt, Piros sapkácska?

– Kalács meg bor, farkas koma. Viszem a nagyanyácskámnak, hogy kalácsot
megegye, bort megigya s meggyógyuljon.

– Hol lakik a te nagyanyácskád, Piros sapkácska?

– Bent az erdőben, farkas koma, innét még egy fertályórányira, három
öreg tölgyfa alatt van az én nagyanyácskám háza.

Gondolta magában farkas koma:

– Ez a kis lány jó volna nekem, még jobban ízlenék, mint a vén asszony,
hát csak ügyesen, koma, hogy mindakettőt kaparintsd meg.

Közel húzódott a kis leánykához, ballagott mellette, aztán egyszerre
csak megszólalt ártatlan pofával:

– Hallod-e, Piros sapkácska, hát te meg sem nézed a virágokat? Nézd
csak, mi tenger virág van itt, szebbnél szebbek! Hát a madarak énekében
sem gyönyörködöl? Úgy mégy éppen, mintha iskolába mennél, ahelyett, hogy
ugrálnál, táncolnál, virágot szednél s a madarakkal versenyt énekelnél.

– Igaza van farkas komának, gondolta magában Piros sapkácska. Bizonyosan
örülne nagyanyácskám is, ha virágot vinnék neki. Aztán korán is van, még
elég jókor érek hozzá.

Nem sokáig gondolkozott, letette a kosarat, leszaladt az útról, be a
virágos erdőbe, virágról virágra szökkent, mind beljebb, beljebb, farkas
koma pedig ezalatt sietett egyenesen a nagyanyácska házához, kopogtatott
az ajtón.

– Ki az? kérdezte nagyanyácska.

– Én vagyok, Piros sapkácska, – felelt a farkas – nyissa ki az ajtót
édes nagyanyácskám, kalácsot s bort hoztam magának.

– Nyomd meg a kilincset, szólt ki nagymamácska, gyönge vagyok, nem tudok
felkelni.

Farkas koma megnyomta a kilincset, belépett a házba, se szó, se beszéd,
ment egyenesen az ágyhoz s hamm! bekapta a nagyanyácskát. Azzal magára
vette a nagyanyácska ruháját, föltette a fejkötőjét, belefeküdt az ágyba
s maga elé húzta a függönyöket.

E közben Piros sapkácska annyi virágot szedett, hogy már alig birta,
visszament hát az útra s sietett a nagyanyácska házához. Na, meg is
érkezik hamar, de bezzeg elcsudálkozott erősen, mikor látta, hogy nyitva
az ajtó. Belépett a szobába, s amint ment beljebb, olyan csudálatosan
érezte magát. Köszönt mint máskor, „jóreggelt nagyanyácskám“, – de
senkisem fogadta, aztán ment az ágyhoz, félrehúzta a függönyt, de most
csudálkozott még igazán! A nagyanyácska mélyen a szemébe húzta a
fejkötőjét s olyan nagy füle volt, hogy megirtózott tőle.

[Illustration: Piros sapkácska.]

– Jaj, édes nagyanyácskám, de nagy füle van magának! csapta össze kezét
Piros sapkácska.

– Azért van az, édes leányom, hogy jobban halljalak téged, mondotta
farkas koma.

– Hát a szemed? Az is mekkora!

– Azért, hogy jobban lássalak.

– De a kezed is mekkora, édes nagyanyácskám!

– Hogy jobban megölelhesselek, édes lányom!

– Jaj Istenem, de hát a szájad! Mily szörnyű nagy az!

– Azért, hogy könnyebben bekaphassalak! mondta farkas koma s abban a
pillanatban kiszökött az ágyból s hamm! bekapta Piros sapkácskát.

Azzal visszafeküdt az ágyba, elaludt s úgy elkezdett horkolni, hogy
kihallatszott az útra a horkolása. Éppen arra járt a vadász, hallja a
szörnyű horkolást, megáll, fejét csóválja, hümget: No még ilyen
horkolást sem hallottam világéletemben! Valami nagy baja lehet az öreg
asszonynak!

Bement a házba s ahogy az ágyhoz közeledett mindjárt meglátta farkas
komát.

– Áhá! Hát te vagy, komám? No, várj csak! Már rég kereslek téged!

Már éppen fogta a puskáját, hogy agyondurrantsa, de hirtelen eszébe
jutott, hátha lenyelte az öreg asszonyt farkas koma s okkal-móddal még
kiveheti belőle. Nosza, ollót keresett, azzal egyet nyisszentett a
farkaskoma hasán s im, a nyíláson – kukk! kikukkantott a Piros
sapkácska, s utána a kis leány is.

– Jaj de megijedtem volt, – mondta Piros sapkácska – de hogy is ne,
lelkem bácsi, olyan sötét van a farkas koma gyomrában.

A másik szempillantásban elé mászott a nagymamácska is, Piros sapkácska
pedig nagy hirtelen elszaladt a patakra, a kötényét telerakta kővel,
aztán szaladt vissza, a követ belerakták farkas koma hasába, bevarrták
jó erősen. Na, most eredj, farkas koma! Az ám, mikor felébredt, csak
lesuppant az ágyról, egyet nagyot nyekkent s vége vót – úgy meghót!

Haj, Istenem, volt öröm a háznál. A kalácsot megették, a bort megitták,
farkas koma bőrét a vadásznak adták, nagyanyácska meggyógyult, Piros
sapkácska pedig megfogadta, hogy soha, soha többé le nem tér az útról,
ha egyszer az édes anyja megtiltja azt.

Holnap a kis Piros sapkácska legyen a vendégetek!




A muzsikusok.

Egyszer volt egy ember s annak egy szamara. Vén volt a szamár s merthogy
kevés hasznát vették a vénsége miatt, még a bogáncskórót is sajnálta a
gazdája s azon járatta az eszét, hogy túladjon rajta. Azért, hogy szamár
a szamár, mégis észrevette a gazdája szándékát s gondolta magában:
elinal, mielőtt lebunkóznák. Mert, haj, háladatlan az ember, még az is
kitelik tőle! Na, nem is sokat gondolkozott, búcsut mondott a
kapufélfának s elindult – ugyan hová indult? Ő bizony egyenesen Brassóba
indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem – föltette
magában, hogy beáll ott muzsikusnak. Ért ő ehhez is, hogy ne értene!

Ment-mendegélt a szamár s útközben találkozott egy kopóval. Vén volt ez
a kopó is, ott feküdt az út szélén s sóhajtozott magában: hej, de
megöregedtem, hej, de legyengültem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam
szaladni, de jó dolgom volt!

Megáll a szamár s kérdi:

– Mit sóhajtozol, mit keseregsz, kopó barátom?

– Hogyne sóhajtoznék, hogyne keseregnék, mikor leöregedtem, nem tudok
szaladni! A gazdám már ki is mondta rám az itéletet: meglő, mivelhogy
nem veszi hasznomat.

– No bizony, ha meg akar lőni a gazdád, jere velem. Én megyek Brassóba,
ott beállok muzsikusnak, beállhatsz te is. Jó hangod is van, meg értesz
bizonyosan a doboláshoz is, majd meglátod, milyen uri dolgod lesz. Én
trombitálok, te dobolsz – ez lesz ám csak a szép muzsika!

– Mondasz valamit, mert jár a szájad, – mondotta a kopó s a szamárhoz
szegődött: indult vele Brassóba.

Még egy fél órányira sem haladtak, találkoznak egy vén macskával. Az út
szélén támolygott szegény feje s olyan szomorú volt, mint a három napos
esős idő.

– Hát neked mi bajod, vén bajuszvitéz? – kérdezte a szamár.

– Ó ne is kérdezd, felelt a macska. Megöregedtem, a fogamat elhullattam,
nem tudok egeret fogni s vízbe akar fojtani az asszonyom. Hát ezt
érdemlem én? Hej, bezzeg becézett, mikor százával fogtam az egeret!

– Soh’se búsulj, mondotta a szamár. Tarts velünk, jere Brassóba
muzsikusnak. Te úgyis értesz az éjjeli muzsikához, olyan dolgod lesz
ott, amilyen még nem volt világéletedben.

Egy percet sem gondolkozott a macska, kezet csapott a szamárral,
hozzájuk szegődött s most már hárman mentek Brassó felé. Mentek, mentek,
mendegéltek, aztán egy faluba értek s ott egyszerre csak meglátnak egy
vén kakast, amint a kapu tetején gubbaszkodik nagy búsan. A fejét
lecsüggesztette, a szárnyát eleresztette: a ki látta, megesett a szíve
rajta.

– Adj Isten jónapot, sarkantyús vitéz! Hát neked mi bajod? Ejnye, de
levitézlettél!

– Hát hogyne, lelkem szamár atyámfia, mikor az asszonyom vendéget vár
holnapra s az én öreg húsomból akarja megtraktálni.

– Ó, te bolond, mondotta a szamár, csak nem engeded, hogy megöljenek.
Jere velünk Brassóba, állj be a mi bandánkba. Neked szép hangod van –
éppen csak te hiányoztál!

Hopp! lerebbent a kakas a kapuról, egyet nagyot kukorékolt s ment a
bandával nagy gangosan.

Mentek, mentek, mendegéltek s estére egy erdőbe értek. Ott mindjárt
szállást vertek: a szamár meg a kopó lefeküdtek egy nagy fa alá, a
macska meg a kakas fel a fára, a fának a tetejére. De minekelőtte
elaludtak volna, a kakas széjjelnézett s hát nem messzire valami
tűzvilágot pillantott meg. Mindjárt szólt a társainak:

– Halljátok-e, ide nem messze tűzvilágot látok, ott bizonyosan ház van.

Mondta a szamár:

– No bizony, akkor kászolódjunk fel s menjünk oda, mert ez nem valami
kényelmes szállás.

Nem sokáig gondolkoztak, hanem felszedelőzködtek s mentek a tűzvilág
felé. Amint mentek, mind nagyobb, nagyobb lett a tűzvilága s egyszerre
csak ott állottak a ház előtt. Rablók háza volt az! A szamár, mint
legnagyobb a bandában, egyenest az ablakhoz ment, benézett:

[Illustration]

– No, mit látsz, vén szamár? – kérdezte a kakas.

– Hej, haj! terített asztalt, rajta étel, ital, de mennyi! Asztal körül
zsiványok ülnek, esznek, isznak, vígan vannak.

– Bezzeg jó volna, ha mi is asztal mellé telepedhetnénk, mondotta a
kakas.

– Elhiszem azt, hagyta helyben a szamár.

Összedugták a fejüket mind a hányan voltak s tanakodtak, hogy mint
tudnák széjjelugrasztani a zsiványokat. Merthogy mind nagyon okosak
voltak, nem sokáig tartott a tanakodás. Halljátok csak, mit csináltak.
Azt, hogy a szamár a két előlábával feltámaszkodott az ablak párkányára,
a kutya felugrott a szamár hátára, a macska a kutyára s a kakas a
macskának a feje tetejére. Mikor így szépen elhelyezkedtek, egyszerre
elkezdettek muzsikálni: a szamár ordított, a kutya ugatott, a macska
nyávogott, a kakas kukorikolt, aztán e mellett a víg muzsikaszó mellett
betörték az ablakot, uccu, be a házba! Haj, Szűz Mária, Szent József!
megijedtek a zsiványok, azt hitték, hogy kísértetek járnak, nosza,
felugráltak az asztal mellől s hanyat-homlok szaladtak ki az erdőbe.
Egyéb sem kellett a muzsikusoknak, letelepedtek az asztal mellé, ettek,
ittak, muzsikáltak s olyan virágos kedvük fakadt, hogy szinte kirugták a
ház ódalát.

Éjfél felé elálmosodtak, a tüzet eloltották s lefeküdtek. A szamár
kiment a szérűs kertbe s egy kazal tövében feküdt le, a kopó az ajtó
mögé heveredett, a macska a tűzhelyen nyult el, a kakas pedig felszállt
a kakasüllőre. Egy perc mulva, kettő mulva aludtak, mint a bunda, de
bezzeg nem aludtak a zsiványok: ezek jó messziről nézték, lesték nagy
ijedten, hogy mi történik az ő házukban. Egyszer csak látják, hogy a tűz
világa elalszik, a ház elsötétedik, gondolják, hátha eltávoztak a
kísértetek.

– Eredj, nézd meg, mondotta a vezér egyiknek, hadd lám, elmentek-e?

Elment a zsivány, betapogat a szobába, megy egyenest a tűzhelynek,
merthogy ott parazsat látott pislákolni. Az ám, a macska szeme volt az.
De azt a zsivány nem tudta, hogy tudta volna? – a gyufát a macska
szeméhez tartotta. Hiszen tarthatta, a gyufa nem gyult meg, de történt
egyéb! A macska a zsiványnak az arcába szökött, ráfujt s
összevisszakarmolta. Tyhű, megijedt a zsivány, szaladt esze nélkül, de
amint az ajtón kifelé szaladt, a kutya az inába harapott, mikor meg az
udvaron szaladott szörnyű jajgatással, a szamár a kazal mellől
hatalmasan ódalba rugta. Csak a kakas nem bántotta: ez a nagy lármára
felébredt s torka szakadtából kiabált: kukuriku, kikeriki! s csapkodta a
szárnyát.

Szaladott a zsivány esze nélkül s alig tudta elmondani, hogy mi történt
vele.

– Jaj, jaj, fussunk, ameddig a szemünk lát, nincs itt maradásunk. A
tűzhelyen egy vén boszorkány ül. Ez, mikor tüzet akartam gyújtani, a
szemem közé fujt s az arcomat össze-visszakarmolta; az ajtó mellett egy
ember állott, ez meg egy nagy késsel az inamba vágott; szaladok az
udvarra, el a szénakazal mellett, ott meg valami fekete szörnyeteg úgy
ódalba vágott egy doronggal, hogy egész életemre arról koldulok. A ház
tetején ül a bíró, az meg mind azt kiabálta: hozzátok ide a zsiványt,
hozzátok ide!

Na, többet még a ház felé sem mertek tekinteni a zsiványok, szaladtak,
mintha szemüket vették volna, a muzsikusok pedig ottmaradtak a házban,
éltek vígan, a mig volt miből.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.




Az okos Kati.

Egyszer volt egy ember s annak egy leánya: okos Kati volt a neve. Mikor
okos Kati eladó leánnyá serdült, egymásnak adták a legények a kilincset,
de okos Kati szóba sem állott akárkivel. Azért volt ő okos, hogy
megnézze, kivel köti össze magát. Igaz-e? No, jó. Hanem egyszer mégis
csak jött egy legény, aki megtetszett Katinak, Kati is a legénynek. Ez a
legény – János volt a neve – megkérte az okos Kati kezét s a szülei azt
mondták: a mi lányunk ritka okos, reá bizzuk, kihez adja magát.

Mondta okos Kati:

– Nekem úgy tetszik, hogy ez a legény okos legény, felesége leszek hát.

Na jó, mindjárt felvetették a konyhát, főztek, sütöttek, aztán asztalhoz
ültek. Vacsora közben mondja az asszony Katinak:

– Eredj, leányom, a pincébe, hozzál bort.

Okos Kati vette a korsót, lement a pincébe, csapra ütötte a hordót,
leült s csurgatta a bort. Amint a bor csurgott, véletlenül felnézett a
falra s hát ott éppen a feje felett egy nagy kalapács lóg a szegen. Mit
gondolt, mit nem, okos Kati elkezdett sírni, keseregni: Istenem,
Istenem, ha János feleségül vesz, gyerekünk születik, az megnő,
leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére esik s szörnyet hal!

Ezen úgy elkeseredett, hogy nem szünt a sírása, jajgatott, kesergett,
hullott a könnye, mint a záporeső. Fenn a házban csak várták, várták a
bort, de okos Kati nem jött. Mikor a várást megunták, mondja az asszony
a szolgálónak: eredj menj le a pincébe, lássad, hol marad, mit csinál
Kati.

Lemegy a szolgáló, látja, hallja, hogy milyen keservesen sír okos Kati,
kérdi tőle: hát te mért sírsz?

– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne sírnék! Ha János feleségül vesz,
gyermekünk születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács
a fejére esik s szörnyet hal!

– No, az szent igaz, hogy éppen így lesz, mondotta a szolgáló. Ő is
leült okos Kati mellé s úgy sírt, hogy majd megszakadt a szíve.

Odafenn csak várták, várták, de hiába várták s leküldötték a szolgát,
hogy lássa, mit csinálnak a leányok. Lemegy a szolga, kérdi, miért
sírnak, mi bajuk esett.

– Jaj, hogy ne sírnék, hogyne rínék! Ha János feleségül vesz, gyermekünk
születik, az megnő, leküldjük a pincébe borért, ez a kalapács a fejére
esik s szörnyet hal!

– No, az éppen úgy is lesz! hagyta helybe a szolga s ő is elkezdett
ordítani.

Odafenn pedig csak várják a bort. Hiszen várhatták. Mondja az asszony az
urának:

– Hallá-e, menjen le kend, mert ezeknek valami bajuk eshetett, hogy még
mindig nem jőnek.

Lemegy az ember, hallja az éktelen sírást, rívást, kérdi az okát, mondja
okos Kati, nosza! az apja is leül közéjük s ordít, mintha megverték
volna. Várják, várják odafenn a bort, de várhatták. Mit volt, mit nem
tenni, lement az asszony is, egyedül maradt a vőlegény.

[Illustration: Az okos Kati.]

– Hát ti mit csináltok, mért sírtok ilyen keservesen? – kérdezte az
asszony.

No, mindjárt meghallotta, hogy mért s ő is leült közéjük, sírt,
jajveszékelt a többivel.

A vőlegény várhatta a háznépét, egy lélek sem jött fel. Egyszer aztán ő
is megunta a várakozást, lemegy a pincébe, hallja az éktelen ordítást,
sírás-rívást, jajgatást, megijed szörnyen, kérdi, mi történt, mondják
mind ahányan, hogy mi.

– Na, mondta János – sok országot bejártam, de ilyen okos lányt még nem
láttam, ez éppen nekem való!

Még másnap megtartották a lakodalmát s élt a fiatal pár boldogan, mint
két gilice madár.

Telt, mult az idő, egyszer mondja János okos Katinak:

– Hallod-e, feleség, én elmegyek a vásárra, te pedig menj ki a határba s
arasd le a búzát.

János elment a vásárba, okos Kati ment a buzaföldre s ahogy oda ért,
kérdezte magában:

– No, most mit csináljak? Arassak vagy egyem először? A’ biz’ a, eszem
először.

Leült, evett, amennyi csak beléfért, aztán ismét kérdezte magában:

– Hát most mit csináljak? Arassak vagy aludjam elébb egyet? Én bizony
előbb jót alszom egyet. Lefeküdt a buzába s aludt mint a bunda.

Este felé hazajött János a vásárból, de okos Kati még nem volt otthon.

– Lám, lám, okos asszony ez a Kati, mondotta János, nem jön haza addig,
míg az egész földet le nem aratja. Ez ám az asszony!

Hanem mikor sötét este lett s még sem jött haza, nem volt otthon
maradása, kiment a buzaföldre, hadd lássa, mit csinál okos Kati. Hiszen
volt, amit lásson. A búzából egy szál nem sok, annyi sem volt learatva,
Kati pedig aludott, mint a fekete föld.

– Hm, hm, morrogott János, ennek fele sem tréfa.

Nem költötte fel okos Katit, hanem haza szaladt, volt neki egy
kalitkája, kalitkában egy sereg madár, azt kivitte a buzaföldre, okos
Katinak a derekára kötötte, azzal ismét haza ment, az ajtót bezárta s
lefeküdt.

Éjfél felé felébred okos Kati, feltápászkodik, elindul, de amint ment, a
madarak elkezdettek repdesni s okos Kati úgy megijedt, hogy majd kirázta
a hideg.

– Vajjon én vagyok-e én? – kérdezte magától s vacogott a foga.

Nem tudta, hogy mit feleljen s szörnyű ijedten állott egy helyben
sokáig, aztán mégis meggondolta magát:

– Elmegyek haza s megkérdem, vajjon én vagyok-e én, ott majd tudják.

Szaladva szaladt haza, megy az ajtóra, nyomja a kilincset, de az ajtó
nem nyilik; megy az ablakra, kopogtat, s beszól:

– János, itthon van-e Kati?

– Itthon, felelt János.

– Ó Istenem akkor én nem vagyok én! – kesergett okos Kati.

Ment tovább házról-házra, de sehol sem eresztették be. Addig ment, hogy
kiért a faluból, s úgy elment, hogy többet soha nem látták.




Hüvelyk Matyi.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac
túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények
voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a
miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha
lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak,
imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak
akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak,
hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan
éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb
annál.

Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek
neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek
annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték
Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy
volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.

Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind
azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig
minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt
Hüvelyk Matyi s mondja:

– Egyet se búcsálódjék, édes apám, majd kihajtom én a szekeret az
erdőre.

Nagyot nevetett az apja:

– Ugyan bizony, mit gondolsz, te tökmag. Nem tudsz te lovat hajtani.

– Dehogy nem tudok. Csak az édes anyám tegyen a ló fülébe, onnét
elhajtom én úgy, hogy más sem külömben.

– Jól van, mondta az apja, próbáljuk meg. Hadd lám, mit tudsz.

Elment a szegény ember s délfelé az asszony befogta a lovat a szekérbe,
Matyit beültette a ló fülébe, Matyi pedig jó hangosan, legényesen
nagyokat rikkantott: gyi, te, gyi! Nye, te, nye! Gyi elé, gyi!

Bezzeg hogy ment a ló s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ott is,
ahol a szegény ember a fát vágta. Éppen mikor megérkeztek s Matyi
nógatta a lovat, arra vetődött két ember s hogy hallották a nógatást s
nem látták, ki nógat, megállottak, csudálkoztak.

Mondja az egyik:

– Látod te, hogy ki nógatja a lovat?

– Nem én, felelt a másik. Látom, hogy a ló mellett áll egy ember, de az
semmit sem szól, azt is lassan mondja.

De Matyi nemcsak nógatott, hanem mikor megállott a ló, kiáltotta nagy
büszkén:

– No lássa, édes apám, ide hajtottam a lovat! Most már vegyen le!

A szegény ember kivette Matyit a ló füléből, aztán leültette a földre, –
az ám, nem a földre, hanem egy gombára. Ott éppen jól elfért.

De már most csakugyan ámult-bámult az a két ember. Mondta az egyik:

– Hallod-e, vegyük meg ezt a gyereket s a nagyvárosokban mutogassuk.
Meglásd, annyi pénzt szerzünk, hogy Dáriusnak sem volt több.

– Biz’ a jó lesz, – mondta a másik. – Vegyük meg.

Odamentek a szegény emberhez, köszöntek s kérdezték, hogy nem adná-e el
ezt a gyereket. Becsületes árát adják.

– Hát ha a világ minden kincsét nekem adnák kendtek, eladnám-e az én
drága jó fiamat! – felelt a szegény ember.

Hanem Hüvelyk Matyi egy szempillantás alatt felmászott az apja vállára,
s a fülébe sugta:

– Adjon csak el, édes apám, úgy is visszajövök kigyelmedhez.

– Az már más, gondolta magában a szegény ember s eladta Matyit egy jó
marék aranyért.

Örültek az emberek, erősen a kedvébe jártak Matyinak, még azt is
megkérdezték, hová ültessék.

– Csak ültessen kend a kalapja karimájára, mondotta az egyiknek, ott fel
s alá sétálhatok s látom, hogy hol s merre járunk.

[Illustration: Hüvelyk Matyi.]

Hát hogyne űltették volna oda! Matyi elbúcsuzott az apjától, elbúcsuztak
az emberek is, aztán útnak eredtek. Estefelé megszólal Matyi:

– Bátya, tegyen le a földre, mert hát izé…

– Csak maradj, fiam, mondotta az ember, űlj ki a kalap karimájának a
szélire, s végezd el ott a bajodat. Hányszor megtisztelnek a madarak s
föl sem veszem!

– De így s de úgy, mondotta Matyi, tudom én, hogy mi az illendőség, csak
tegyenek le a földre.

Az ember levette a kalapját, s az út mellett letette egy buzaföldre.
Hiszen egyéb sem kellett Matyinak, egyet ugrott, kettőt szökött, egy
szempillantás alatt eltűnt a búzavetésben, aztán nagy hirtelen bebújt
egy egérlikba s onnét kacagva kikiáltott:

– Jó estét, atyafiak! Szerencsés utat, hol sár nincs.

Tyhü, megmérgelődnek az atyafiak, beszaladnak a búza közé, keresik
mindenfelé, tűvé tesznek minden talpalatnyi helyet, beszurkálnak
botjukkal az egérlikba is, de szurkálhattak, mert Matyi beljebb-beljebb
húzódott, nem tudták kikaparászni. Eközben sötét este lett s a két ember
nagy bosszusággal tovább ment.

Mikor Matyi hallotta, hogy már jó eltávolodtak, vígan kimászott az
egérlikból s elindult. Meg-megbotlott a göröngyökben, nagyokat esett,
amint egyikre fölment, a másikról le, gondolta magában: itt ma még
megszakad a nyakad, Matyi! Már éppen leakart feküdni, de, áldott
szerencsére, megpillantott egy csőszházikót, oda ment, bekukkantott, nem
volt bent senki – na, ez éppen jó lesz neki éjjeli szállásra. Éppen
lefeküdt s elakart aludni, mikor két ember haladt el a kunyhó mellett s
hallja, hogy mondja az egyik:

– Biz’ a jó volna, ha megkaparinthatnók a pap pénzét. De hogy jutunk
hozzá?

– Azt én megmondhatnám nektek, kiáltott ki Matyi.

– Hát ez mi vala? kérdezte az egyik tolvaj ijedten. Valakinek a szavát
hallottam.

Megállottak, hallgatóztak s Matyi ujra megszólalt:

– Vigyetek magatokkal s majd segítek nektek.

– Hol vagy hé? Ki vagy hé? – kérdezték a tolvajok.

– Jertek be s keressetek a földön, ott, a merről a hangomat halljátok.

Bementek a tolvajok, keresték, meg is találták Matyit s az egyik
fölemelte a tenyerén.

– Ejnye, te tökmag, hát mit tudsz te segíteni?

– Mit-e? Hiszen majd meglátják kendtek. Vigyenek csak magukkal. Én majd
bemászom a rács között a házba s mindent kidobálok, a mit ott találok.

– Ez már aztán okos beszéd. Helyes! gyere velünk.

Vitték Matyit s ahogy megérkeztek a pap házához, föltették az ablakfája
közé, Matyi betört egy kicsi ablaktáblát s hopp, beugrott a kamarába.
Ahogy bent volt, elkezdett kiabálni torkaszakadtából:

– Mindent kidobjak, ami itt van?

– Csendesen, kölyök, mert felébrednek, suttogtak a tolvajok.

De Matyi úgy tett, mintha nem hallotta volna s még hangosabban kiabált:

– Szóljatok már, mindent kidobjak vagy megválogassam?

Akkora lármát csapott, úgy zakatolt a kamarában, hogy a szakácsné
felébredt, felűlt az ágyban s hallgatózni kezdett. Eközben a tolvajok
egy kicsit tovább húzódtak, de mikor megint elcsendesült a ház,
visszakullogtak s suttogva beszóltak:

– Hallod-e, dobj ki már valamit.

– Mindent kiadok, kiabált Matyi, csak nyujtsátok be a kezeteket!

De már ezt meghallotta a szakácsné, felugrott az ágyból, berontott az
ajtón, a tolvajok meg eszük nélkül elszaladtak. Keresett, kútatott
mindenfelé a szakácsné, de senkit, semmit nem talált, aztán kiment a
konyhára, gyertyát gyujtott, ujra bement a kamarába, de akkor sem látott
senkit, Matyi pedig, hopp, kiugrott az ajtón, elszaladott a csürbe.
Kiment a szakácsné is a kamarából s merthogy semmit sem talált, azt
hitte, hogy álmat látott. Visszafeküdt az ágyba s aludott tovább.

Ezalatt Matyi belefeküdt a szénába. Gondolta, alszik reggelig, akkor
aztán hazamegy. Az ám, haza! Na, várj csak még egy kicsit, Hüvelyk
Matyi!

Reggel kijön a szolgáló az istállóba, hogy enni adjon a tehénnek.
Felölelt egy csomó szénát, azt a tehén elé vetette, éppen azt a csomó
szénát, amelyikben Matyi aludott. Abban a pillanatban ébredt fel szegény
feje, mikor éppen forgatta a tehén a szájában. De bezzeg megijedt Matyi!
Azt hitte, hogy malomba került s most elevenen megőrlik. Na, csak egy
pillanatig hitte, mindjárt tudta, hová került. Ügyelt, hogy a tehénnek a
fogai közé ne forduljon, húzódott mind beljebb, beljebb s egyszerre csak
hopp! potty! lecseppent, lepottyant a tehén gyomrába.

– Hm, hm, hümgetett Matyi, ide nagyon sötét helyre kerülék. Egy ablak
sincs ebben a házban, gyertya sem ég benne, mi lesz itt velem!

Sehogysem tetszett neki ez a szállás, különösen hogy a tehén folyton
evett, csakúgy gyúrta magába a szénát s Matyi mind kisebb-kisebb helyre
szorult. De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában s elkezdett
kiabálni, ahogy csak a torkán kifért:

– Ne adjanak már több szénát! Elég volt már, elég!

Hej, megijedt a szolgáló! Hát ez mi boszorkányság lehet? Valaki beszél a
tehén gyomrában! S éppen azt a hangot hallja, amit éjjel hallott!
Szaladt, mintha a szemét vették volna ki, mondja a papnak:

– Jaj, jaj, jőjjön, tisztelendő úr! A tehén beszél!

– Mit mondasz, te bolond? Hát az hogy beszélne?

– Bizony, ha nem hiszi, hallgassa meg.

A pap azt hitte, hogy a szakácsné megbolondult, de azért csak ment az
istállóba s hát ő is hallja, hogy kiabál valaki a tehén gyomrában:

– Ne adjanak több szénát! Elég volt! Elég!

De már erre a pap sem mondta: bolondság. Azt hitte, hogy a gonosz lélek
beléköltözött a tehénbe. Nem tehetett egyebet, hivatta a mészárost,
levágatta a drága jó fejős tehenet, de a belét, amiben Hüvelyk Matyi
volt, félredobták.

Eleget próbálta Matyi mindenféleképpen, hogy kikerüljön innét, de nem
lehetett ám gyere ki. Megadta magát, ha már Isten így akarta, legyen
így, gondolta magában, legalább jó helyet csinál magának idebent. Azám,
mikor éppen el akart helyezkedni, odavetődött egy kóbor farkas,
felkapta, bekapta a tehén belét s uccu neki! szaladt árkon-bokron át.

Azt hiszitek, úgy-e, hogy megijedt Matyi? Volt eszébe! Gondolta magában:
a farkas nem olyan ostoba, hogy ne lehessen vele okosan beszélni, el
kezdett hát kiabálni: Hóhahó! Állj meg, farkas koma egy szóra.

Bezzeg, hogy megállott a farkas koma, fülel jobbra-balra, vajjon ki
beszél hozzá.

– Hallod-e, farkas koma, mondotta Matyi, ha arra mégy, amerre én
igazítlak, olyan vacsorát kapsz, hogy egész életedben megemlegeted.

– Hol van az a hely? – kérdezte mohón a farkas.

– Itt s itt, ebben a házban, magyarázta Matyi s pontosan leírta az apja
házát.

Örült a farkas, hogyne örült volna. Estére megérkeztek a szegény ember
házába, ott besurrant a kamarába, volt ott hús, szalonna, mindenféle
zsiradék s farkas koma úgy teleette magát, hogy alig szuszogott. Most
aztán tovább akart állítani, de nem fért ki ám azon az ablakon, ahol
beszökött. Csak erre várt Matyi, elkezdett torka szakadtából kiabálni.

– Hallgass te, mordult rá farkas koma, felébrednek.

– De így meg úgy, mondta Matyi, ha te jól laktál, nekem is lehet
jókedvem s újra kezdett kiabálni, ahogy csak a torkán kifért.

Addig kiabált, hogy felébredt apja, anyja, a kamarához szaladtak s
benéztek az ablakon. Látják, hogy farkas van odabent, nosza, szalad a
szegény ember a fejszéért, be a kamarába s nekihuzakodott, hogy levágja
a farkast.

– Édes apám! édes apám! kiabált Matyi, vigyázzon, mert itt vagyok a
farkas gyomrában!

– Itt vagy-e, lelkem fiam! Hála legyen az Istennek!

Azzal úgy fejbevágta a farkast, hogy egyszeribe felfordult.

– No, most ollót ide, feleség.

Szaladt az asszony ollóért, azzal kivágták a farkas belét s im, csak
eléjök ugrott Matyi:

– Itt vagyok, édes szüleim!

– Jaj, csakhogy megkerültél, édes fiam, mit búsultunk, sírtunk miattad!

– Hát biz én nagy földet bejártam, mondotta Matyi, de hál’ Istennek,
hazakerültem.

– Hol voltál, lelkem gyermekem?

– Hm! Voltam egérlikban, tehéngyomrában, azután a farkaséban, de most
már itt maradok éd’s apám s éd’s anyám ölében.

Hej, Istenem, ölelték, csókolták Matyit s ezentúl úgy vigyáztak rá, mint
a szemük fényére.

Még ma is él Hüvelyk Matyi, ha meg nem halt. Holnap legyen a vendégetek.




Babszem Jankó vándorlása.

Egyszer volt egy szabó s annak egy fia: akkora, mint egy babszem. Ezt a
fiut Babszem Jankónak hivták, de a milyen kicsi, éppen olyan bátor s
ügyes volt. Azt mondja egyszer az apjának Jankó:

– Édes apám, én elmegyek szerencsét próbálni, kicsi nekem a kend háza.

– Jól van, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs, mondta a szabó.

Kiválasztott a sok tű közül egyet, a leghegyesebbet, abból kardot
csinált, Jankónak a derekára kötötte: – no, most mehetsz, fiam, ha
megtámadnak, ezzel megvédheted magad.

Jankó fel is kötötte a kardot, de mielőtt útnak eredett volna,
bekukkantott a konyhába, hadd lássa, mi lesz ebédre. Felugrott a
tüzhelyre, a tüzhelyről a fazék szélire, belehajolt a levesbe s
egyszerre csak potty! beléesett a fazékba. De még jóformán belé sem
pottyant, a leves párája felkapta s megsem állott vele, mig a kéményen
fel nem vitte, ki a levegőre, aztán egyet-kettőt bukfencezett Jankó, s
potty! le a földre. Oda se neki – talpra ugrott Jankó, elindult s addig
meg sem állott, míg egy városba nem ért, ott beszegődött egy szabóhoz
inasnak. Itt nagyon jó dolga volt Jankónak, mert mikor adtak enni, mikor
nem. Két-három napig csak hallgatott Jankó, de megunta a koplalást s azt
mondta a szabónénak: – Hallá-e mest’ram asszony, lásson el jobban, mert
külömben elmegyek holnap reggel s felírom a kapujára:

/P   Sok pityóka, kevés hus,   Szegény inas, innen fuss! P/

– Mit beszélsz, te tacskó? förmedt rá az asszony. Hiszen megállj,
mindjárt adok én neked olyan húst, hogy kifutsz a világból!

Fölkapott egy léniát, hogy rácsapjon Jankóra, de Jankó akkor már az
asztal alatt guggolt s onnét öltögette a nyelvét, meg kiabált:

/P   Sok pityóka, kevés hús,   Szegény inas, innét fuss! P/

Na hiszen, majd felvetette a méreg az asszonyt, szaladott Jankó után,
ágy alá, asztal alá, minden alá bújt Jankó után, de hiába, nem tudta
nyakon csipni. Végre is kapta a seprőt s a sok szeméttel kisöpörte
Jankót a házból. Csakhogy megszabadult tőle!

Tovább ment Jankó nagy vigan, ment, mendegélt s rengeteg erdőbe ért. Ott
találkozott egy csomó zsivánnyal, a kik éppen akkor tanakodtak azon,
hogy mint rabolhatnák ki a király kincses kamaráját.

– Ihol, ez a tökmag gyerek, mondja a vezér, ez éppen nekünk való. Ez
bemegy a kulcslyukon s kidobálja nekünk a király pénzét.

Mindjárt elmondták Jankónak, hogy mi jóban jár az eszük, Jankó
vállalkozik első szóra, kezet ad: itt a kezem, nem disznó láb!

A zsiványok fölkerekedtek, Jankót az egyik a zsebébe dugta s sötét este
a király palotája elé értek. Ott Jankó kiugrott a zsivány zsebéből,
szépen a kincses kamara ajtaja elé sétált. Az egyik strázsa hallotta,
hogy valami szetemnyi kis bogár ott mászkál az ajtón, unalmában rá is
akart csapni, de a másik mondta: – Ugyan, hagyjad, az is Isten
teremtése, hadd éljen.

No, ha hagyta, Jankó be is mászott a kulcs lyukán, s egymásután dobálta
ki az ablakon a sárga aranyakat s a szép fehér tallérokat.

Véletlenül éppen akkor nyitott a király a kincses kamarába: látni
akarta, hogy nem lopják-e a pénzét. Nézi, vizsgálja a pénzes kádakat, s
látja, hogy biz azokból sok tallér meg arany hiányzik. Nem tudta
elgondolni, hogy ki dézsmálhatja a pénzét, mikor éjjel-nappal
strázsálják a kincses kamarát. Mondta is a strázsáknak, mikor
eltávozott, hogy itt tolvaj jár s ha kézre nem kerítik, karóba kerül a
fejük. Nosza, szaladtak be a strázsák nagy ijedten a kamarába, s im a
hogy bent voltak, hallották is, hogy zörög-csörög az arany, az ezüst;
néznek ide, néznek oda, de nem látnak egy élő lelket sehol. Jankó csak
ugrált egyik sarokból a másikba s még bosszantotta a strázsákat: Itt
vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok!

Szegény strázsák szaladtak, amerről a hang jött, de mire ott voltak, más
sarokból hallatszott: itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok! Addig
szaladgáltak erre, arra, előre, hátra, hogy halálosan elfáradtak, a
földön elterültek, Jankó meg vigan dobálta ki a pénzt az ablakon s mikor
megelégelte, hopp! kidobta magát is. Odakint a zsiványok úgy agyba-főbe
dicsérték, hogy majd leserült arcáról a bőr, magukkal akarták vinni,
hogy éljen velük halálig s még azon is túl, de Jankó nem maradt, azt
mondta: egyszer vót, a mi vót, többet ő ilyen dologba nem elegyedik,
csak éppen egy krajcárkát fogadott el s úgy ott hagyta a zsiványokat,
mint szent Pál az oláhokat.

Tovább ment, mendegélt, közbe-közbe megállapodott egy-egy
szabómesternél, foltra foltot vetett, de sokáig egy helyen sem maradott,
illa, berek, nádak, erek! tovább állított. Gondolta magában: éppen elég
volt a szabóságból, próbáljunk egyebet. Beállitott egy korcsmároshoz s
annál elszegődött szolgának. Tetszett a korcsmárosnak a babszem gyerek,
hogyne tetszett volna, de bezzeg nem tetszett a szolgálóknak, mert Jankó
mindent látott, amit csinálnak, őt meg nem látták s ha egy s mást
lopocskoltak, azt ő mind elmondta a korcsmárosnak.

– No, megállj, Jankó, fenekedtek a leányok, majd nem árulkodsz te
többet.

Egyszer, mikor éppen fűvet vágtak a teheneknek, Jankó ott ugrált, ott
matatott a fűben. Egyéb sem kellett nekik! Az egyik szolgáló hirtelen
levágott egy marék fűvet, a hol Jankó matatott, oda dobta a többire s
nagyhirtelen belekötötte a lepedőbe. Azzal, uccu! el az istállóba, a
jászolba dobták a fűvet s mire Jankó kikószálódhatott volna, hamm!
bekapta egy tehén. Egy szempillantás s Jankó lent volt a tehén hasában.
De már ennek fele sem tréfa, gondolta magában, elkezdett kiabálni
torkaszakadtából:

/P   Jaj, jaj, jaj,   Nagy a baj!   Gazduram, jöjjön ki,   A tehénből
vegyen ki! P/

A korcsmáros éppen akkor talált belépni a pajtába, hallja a kiabálást,
kérdi: hol vagy Jankó? Felelt Jankó:

/P   Itt, a Riska hasába’   Üttesse meg immár, na! P/

Mit volt, mit nem tenni, a korcsmáros megüttette a Riskát, a belét nagy
gondosan kivágták, Jankó kiugrott, a bokáját összeütötte s mondta:

/P   No, gazduram, isten áldja,   Megyek ismét más szállásra! P/

Azzal, uccu neki, szaladott ki a mezőre, a mezőről be az erdőbe. A mint
megy, mendegél az erdőben, találkozott egy rókával. Éhes volt a róka,
megtetszett neki Jankócska, gondolta, ha nincs nagyobb falás, elég lesz
ennyi is s beakarta kapni Jankót.

– Ne ölj meg, róka koma, mondta Jankó, inkább vigy haza s bizony nem
bánod meg.

– Hát mit adsz? kérdezte a róka.

– Csak vigy haza s majd meglátod, mind a tied lesz, ami tyukja, csirkéje
van az anyámnak.

– Ez már beszéd, mondta róka koma. Felkapta Jankót a hátára s meg sem
állott, mig haza nem értek.

Hej volt öröm otthon, mikor Jankót meglátták. A mi tyuk s csirke volt a
háznál, azt mind rókakomának adták. Világ életében nem volt ilyen úri
dolga.

– No, róka koma, mondta Jankó, nesze, van egy krajcárkám, még ezt is
neked adom. Most pedig eredj Isten hirével, – volt tyuk, nincs tyuk.

Ha a Jankó anyjának több tyukja lett volna, az én mesém is tovább
tartott volna.

Itt a vége, fuss el véle.




Csipkerózsa.

Volt egyszer egy király s egy királyné. Hiába volt a sok ország, a
tenger kincs, nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Lefektükben,
felkeltükben mind azért imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná
meg. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta kérésüket s megáldotta
egy szép leánygyermekkel, de olyan széppel, hogy a napra lehetett nézni,
de arra nem.

Na lett egyszerre öröm a királyi palotában. Nagy vendégséget csaptak,
arra meghívták az egész atyafiságot, minden jó emberüket s ezenkivűl a
bűbájos asszonyokat is, hogy mindenik valami jóval, széppel
megajándékozza a kicsi királykisasszonyt.

Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban, de hogy, hogy nem,
egyről megfeledkeztek, csak tizenkettőt hívtak meg. Hát volt nagy
dinom-dánom, ettek, ittak, vigan voltak s a nagy dinom-dánom után a
bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek is mindenik megajándékozta
valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot,
harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen
a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant nagy
mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni.

– Nem hívtatok meg engem, úgy-e! Hát meg is átkozom a királykisasszonyt,
hogy mikor tizenötesztendős lesz, szúrja meg a kezét egy orsó s haljon
meg szörnyű halálnak halálával.

Többet nem mondott, de ez éppen elég volt, s nagy széllel-lobbal
elszaladt. Hej, lett erre szörnyű ijedség! Akkor a bölcsőhöz lépett a
tizenkettedik bűbájos asszony s azt mondta:

– Ne búsuljon, felséges királyom s felséges királyném. Ha nem is tudom
feloldani az átok alól a királykisasszonyt egészen, legalább enyhítem
ezzel: nem hal meg a királykisasszony, csak aludni fog száz esztendeig.

Hát hiszen ez is jobb volt a semminél, de ettől a perctől fogva senki
lélek nem látta mosolyogni a királyt s a királynét. Mind azon törték a
fejüket, hogy s mint tudnák megelőzni a nagy szerencsétlenséget.

– Égessék el, ami orsó van az országomban, parancsolta a király – s
csakugyan ami orsót találtak, mind elégették. Bezzeg jó dolguk lett a
rest asszonyoknak s leányoknak, nem kellett fonni többet!

A királykisasszony pedig nőtt, növekedett, olyan szép volt, mint égen a
ragyogó csillag s olyan kedves, olyan jó, hogy minden lélek szerette.
Már kezdettek is megnyugodni, hogy nem teljesedik be az átok s mikor
éppen a királykisasszony tizenötesztendős lett, a király is, a királyné
is úgy megfeledkeztek a dologról, hogy az nap elmentek hazulról, magára
hagyták a királykisasszonyt. Ahogy magára maradt, bejárta az egész
palotát, mindent jól megnézett s végezetűl egy vén toronyhoz ért. Vajjon
mi lehet a toronyban? Fölment a lépcsőn, a torony ajtajában volt egy
rozsdás kulcs, fordított egyet s mindjárt fölpattant az ajtó. Hát Uram,
Isten, ki volt a szobácskában! Egy vén asszony, de olyan vén, hogy az
orra a térdét verte, ott űlt egy kis széken s nagy serényen font,
pergette az orsót. Köszönt a királykisasszony:

[Illustration: Csipkerózsa.]

– Adjon Isten jónapot, nénémasszony. Mit csinál itt kigyelmed?

– Fonok, lelkem, fonok, felelt a vénasszony.

– Hát az mi, ami olyan vígan fireg-forog?

– Orsó, lelkem, orsó.

– Jaj de szeretnék fonni! Adja ide, hadd próbálom meg.

Odaadta a vén asszony az orsót, hogyne adta volna, mikor ő a
tizenharmadik bűbájos banya volt. Ahogy a királykisasszony elkezdette
pergetni az orsót, a hegye megszurta az ujját, s abban a pillanatban le
is esett az ágyra s olyan mélyen elaludott, mintha csak álomitallal
elaltatták volna. De nemcsak a királykisasszony aludt el: elnyomta az
álom a királyt, a királynét, az egész udvari népet. Elaludtak a lovak az
istállóban, a kutyák az udvaron, a galambok a ház fedelén, a legyek a
falon, az ám! elaludott a tűz is a tűzhelyen, nem sistergett a pecsenye
a lábasban, s elaludt a szakács is, éppen abban a pillanatban, amint
megragadta a haját a kis kuktának, merthogy elégetett valamit. Még a
szél is elállott s a fákon egy levél sem mozdult!

No ez így meg volt, mi lesz most? Egyszerre csak a palota mellett egy
kis csipkerózsa bújt ki a földből, ez a csipkerózsa nőtt, növekedett,
terűlt, lassankint egészen elborította a királyi palota falát, födelét,
minden ajtaját, ablakát, még a zászlót is a palota födelén. E közben
híre ment hetedhétország ellen, hogy a csipkerózsás palotában alszik egy
szépséges szép királykisasszony, akinek _Csipkerózsika_ a neve s kihez
hasonlatos szép leány nincs kerek e világon. Nosza, megindultak a világ
minden részin a királyfik, hercegek, grófok, bárók, válogatott
cigánylegények, nagysüvegű tótok: mind eljöttek, hogy ha be tudnának
menni a palotába s láthatnák Csipkerózsikát. De hiszen ha jöttek, meg is
járták. A csipkerózsán nem tudtak átvergelődni, de sőt megfogta
csipkerózsa ága-boga, tövise, ott ragadtak s ott kellett elpusztulniok
szomorú halállal.

Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, minden esztendőben elpusztult
egy sereg vitéz, de egy sem láthatta meg Csipkerózsát. Hanem mikor
letelt a száz esztendő, éppen akkor próbált szerencsét egy királyfi, ez
előtt szétváltak a csipkerózsa ágai, végigment a palotán, aztán fel a
vén toronyba s im, ott feküdt az ágyon Csipkerózsika. Jaj de szép volt,
Istenem! Csak nézte, nézte a királyfi, a szemét nem tudta levenni róla,
aztán föléje hajolt s megcsókolta a homlokát. Halljatok csudát! Abban a
pillanatban felnyilt Csipkerózsika szeme, mosolygott a szája, felűlt az
ágyban, s kérdezte kedvesen: ki vagy te, mi vagy te, ki engem
felébresztél?

– A napkeleti királyfi vagyok, mondotta a királyfi, eljöttem, hogy
felébresszelek.

Azzal szép gyöngén felemelte az ágyból, egymást átkarolták s úgy
sétáltak be a palotába. S amint mentek, sorban felébredt a király, a
királyné, az udvari nép. Felébredtek a lovak, a kutyák, a galambok, a
legyek; felébredett a szakács is s jól pofonteremtette a kis kuktát,
merthogy elégette a pecsenyét. És megmozdult a szél is, fújt, fújdogált
s megmozdultak erre a falevelek is.

Bezzeg, hogy minden lélek jól kialudta magát, nem is vártak más napig,
még az nap megtartották a lakodalmat, napkeleti királyfi s Csipkerózsa
lakodalmát. Én is ott voltam, ettem, ittam, táncoltam, aztán
hazaszaladtam.

Itt a vége, fuss el véle!




Hófehérke.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez
a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta,
varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott
szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke.
Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az újját, s mit gondol, mit nem,
kinyitja az ablakot, hogy frissen húllott hóval mossa le a vért. Mert
éppen húllott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér
lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér
hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy
olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a
vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa rámája!

Isten meghallgatta kérését, megáldotta egy leánykával, ki fehér volt
mint a hó, piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó fekete, mint az
ébenfa. Merthogy fehér volt, mint a hó a kis leány, elnevezték
Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné Hófehérkében,
attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett betegeskedni,
lassanként elhervadt s meghalt.

Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra
megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély,
mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre
előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer amint
nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:

/P   Tükröm, tükröm, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Könnyü arra válaszolnom:   Te vagy a legszebb, asszonyom! P/

Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a
színigazat mondja.

Eközben telt, múlt az idő, nőt, növekedett Hófehérke, napról-napra
szépűlt, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a
királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott
a tükör elé s megkérdezte:

/P   Tükröm, tükröm, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,   De a lányod szebb náladnál!
P/

Haj! megijedt erre a királyné, kékűlt, zöldűlt az arca, majd felvetette
a boszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától
fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert ha csak rápillantott, elsárgútt az
irigységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind
azon törte a fejét, hogy’ pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol
oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:

– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szívét s a
máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?

Megsajdúlt a szíve a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem
szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó
kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment
volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a
vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi
szörnyü itéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt
Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a
szíve:

– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, had bújdosom el, én
szegény árva!

Gondolta magában a vadász:

– Hát minek is öljem meg én! Majd úgy is megölik a vadak szegényt. Én
meg lelövök egy őzikét, annak a szívét s máját hazaviszem a királynénak.

Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán
lelőtt egy őzikét, annak a szívét, máját kivette, hazavitte, a királyné
még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke!
Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb-beljebb, félt
szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle
erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen
kitértek előle. Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire
esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában,
bemegy oda, hátha jólelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a
házikóba, körűlnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike,
picike, olyan csínos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó
nem tudja elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt
szépen terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy
kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett
volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.

– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket
sem látott. Már akárki, gondolta magában, – ő bizony itt marad. S mert
éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét
poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba
próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon
rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.

Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt,
mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az
aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyújtanak hét
lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát uramfia, látják, hogy valaki
itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a
poharacskák sem voltak szinűltig teli, mint rendesen.

Megszólal az első:

– Hm, hm, vajjon ki űlt az én székemen?

A második:

– Hát az én tányéromról vajjon ki evett?

A harmadik:

– Ki tört le az én kenyerecskémből?

A negyedik:

– Ki evett az én főzelékemből?

Az ötödik:

– Vajjon ki szúrkált az én villámmal?

A hatodik:

– S ki vágott az én késecskémmel?

A hetedik:

– Hát az én poharacskámból ki ivott?

Akkor az első az ágyára tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.

– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon?

Arra mind az ágyokra néztek s egyszerre kiáltották: Az enyémen is feküdt
valaki!

A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne
Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a
kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat,
rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép
gyermek, jaj de szép!

De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábújjhegyen
jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek
ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.

Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény,
de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körűlállották s nyájasan kérdezték:
– Ki vagy te, szép leányka?

– Hófehérke az én nevem, felelt a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi
történt vele.

Mondották a törpék:

– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten.
Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a
ruhánkat s élhetsz velünk míg a világ s még két nap!

Mondta Hófehérke:

– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!

Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel
mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindég. De ahányszor
elmentek a törpék, mindég lelkére kötötték Hófehérkének, hogy vigyázzon
magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.

– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.

Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert
azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szívét, máját ette meg s most már
ő a legszebb az egész országban. Hanem hogy telt-mult az idő, egyszer
mégis a tükör elé lépett s kérdezte:

/P   Tükröm, tükröm, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,   De a lányod szebb náladnál.
P/

Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:

/P   Tükröm, tükröm, mit beszélsz te?   Hiszen meghalt Hófehérke! P/

Mondotta a tükör:

/P   Dehogy halt meg Hófehérke!   Hét törpének a vendége. P/

Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel,
sem nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani
Hófehérkét. Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre
festette, aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett
mindenféle csillogó-villogó portékát s úgy indult az erdőbe, a hét törpe
házához. Odatalált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:

– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!

Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:

– Mit árul, néne?

– Szép portékát, jó portékát, felelt a királyné, derékövet, mindenféle
színűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!

Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta
Hófehérkének.

– Ugy-e szép?

– Jaj, de szép!

Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem,
ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az
asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.

– Jaj, de szép vagy, lelkem aranyom! – csapta össze a kezét az asszony.
Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsu derekadra!

Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind
szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke
lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt
haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.

Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem
mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de
megijedtek a törpék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték,
vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a
selyemövet. Kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán
egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.

– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Lám, lám, úgy-e
mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha
magadban vagy itthon!

Ezalatt a királyné hazaérkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:

/P   Tükröm, tükröm, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,   De Hófehérke szebb
náladnál! P/

Mondotta a királyné nagy haraggal:

/P   Bolond tükör, mit beszélsz te?   Hiszen meghalt Hófehérke! P/

Felelt a tükör:

/P   Dehogy halt meg Hófehérke,   Hét törpének a vendége. P/

De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta! –
Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét,
hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a
boszorkánysághoz, hókusz, pókusz – csinált egy mérges fésűt, aztán
felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az
ajtón, bekiáltott:

– Tessék! tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!

Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:

– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.

De a királyné nem ment tovább, elévette a fésűt, arany volt az kívül,
csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban
kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésűt s megvette.

– No, most én majd megfésüllek, mondotta a királyné, úgy sincs, aki
rendesen megfésüljön.

Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje
meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésű, elszédült s eszméletlen
terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésűt,
aztán – ill’ a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.

Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy
látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét
felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésűt
megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe
feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.

– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki
az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával
halsz meg!

Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:

/P   No, tükröcském, felelj nyomban,   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,   De Hófehérke szebb
náladnál! P/

Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:

/P   Bolond tükör, mit beszélsz te!   Hiszen meghalt Hófehérke! P/

Mondta a tükör:

/P   Dehogy halt meg Hófehérke,   Feléleszté hét törpécske. P/

Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét
kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s
csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy aki ránézett, megkívánta, de
belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát, felöltözött
parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott az ajtón,
Hófehérke pedig kinézett az ablakon.

– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, szólt ki Hófehérke.

– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgy is elfogyott az almám, csupán
ez az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.

– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.

– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét
megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.

Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a
méreg, a piros felében meg semmi sem volt.

Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóízűen eszi az almát,
elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a
földön.

– No, most ébresszenek fel a törpék! kacagott a királyné s elszaladt,
mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s
kérdezte nagy kevélyen:

/P   No, tükröcském, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Könnyű erre válaszolnom:   Te vagy a legszebb asszonyom! P/

Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy
meghalt Hófehérke.

Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik
Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak
rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem
ébredett fel.

– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a
szívük. Nagy búval, bánattal, sűrű könyhullatással koporsót faragtak,
abba Hófehérkét beléfektették, a koporsó körül leültek mind a heten s
három napig folyton sírtak, mint a záporeső.

Akkor azt mondták:

– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk
neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.

Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s
azt is, hogy király leánya volt, – úgy vitték ki magas hegynek tetejére,
ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte,
nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is
siratták a szép Hófehérkét.

Telt, mult az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett,
hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a
haja, mint az ébenfa.

Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy
tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a
koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi
Hófehérkét s mondta a törpéknek:

– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek
kíván.

Mondották a törpék:

– Nem adjuk azt mi az egész világért!

– Hát ajándékozzátok nekem, mondotta a királyfi, mert nem tudok élni, ha
nem látom Hófehérkét.

A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor
a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek,
mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó,
s im, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán
csak fölnyilik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!

[Illustration: Hófehérke.]

– Hol vagyok? kérdezte Hófehérke.

– Nálam! felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán mondta:
jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép Hófehérke!

– Veled megyek, veled, felelt Hófehérke, tied leszek, tied.

Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették
ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre
mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb
ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:

/P   Tükröm, tükröm, felelj nyomban:   Ki a legszebb országomban? P/

Felelt a tükör:

/P   Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,   De Hófehérke szebb
náladnál! P/

Mérgesen toppantott a királyné:

/P   Bolond tükör, mit beszélsz te!   Hiszen nem él Hófehérke. P/

Mondotta a tükör:

/P   Dehogy nem él Hófehérke!   Most öltözik hófehérbe.   Ő a királyfi
mátkája,   A jöttödet nagyon várja! P/

Hiszen várhatta Hófehérke a gonosz lelkű királynét, nem jött el az a
vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s
csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.

Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.

Holnap mind legyenek a ti vendégetek.




A hű szolga.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, az óperenciás tengeren
innét, volt egy öreg király. Ez a király egyszer nagyon megbetegedett,
leesett a lábáról, ágyba került s onnét többet fel sem is kelt. Mikor
érezte, hogy közelget a halála, ágyához hívatta az ő hű öreg szolgáját,
Jánost s mondta neki:

– Hallod-e, hű szolgám, érzem, hogy meghalok. Máskülömben nem búsulnék a
halálom miatt, mert öreg ember vagyok, jóban, rosszban elég részem volt,
de búsulok a fiamért, a ki még nagyon fiatal, tapasztalatlan. Igérd meg,
édes szógám, hogy mindenre megtanítod, amit egy királynak tudni kell. Ha
megigéred, nyugodtan fekszem az én koporsómba.

Mondta János:

– Ne búsoljon, felséges királyom! Amig élek, el nem hagyom a királyfit,
hűséggel szolgálom, életem árán is.

– Most már nyugodtan halok meg, mondta a király.

De egy dolgot különösen a szivedre kötök. Halálom után mutasd meg neki
az egész palotát, a palotának minden szobáját, kamaráját s mind a
kincset, a mi van; csak a legutolsó szobát ne mutasd meg neki. Abban van
a világszép királykisasszony arcképe: ha ezt meglátja a fiam, mindjárt
erős szerelemre lobban, s bizony mondom, sok nagy baj éri e miatt.

János ezt is megigérte, s a király most már lehunyta a szemét s meghalt.

Na, eltemetik a királyt nagy parádéval, s a hogy eltemették, János
mindjárt elmondta a királyfinak, hogy mit fogadott a királynak halálos
ágyán.

– A mit fogadtam, azt meg is tartom. Hűséggel szolgáltam az apádat,
azzal szolgállak téged is.

Egy hét, kettő hogy eltelék, mondta János a királyfinak:

– Most már itt az ideje, hogy megtekintsd az örökségedet. Jere, nézd meg
apád palotáját.

Elindultak, bejárták a palotát, sorba megmutogatott János a királyfinak
mindent, a sok kincset, drágaságot, csak azt a szobát nem nyitotta ki,
amelyikben a világszép királykisasszony képe volt. A kép úgy volt
felfüggesztve, hogy, ha az ajtó kinyilt, éppen rá nézhetett. De micsoda
kép volt ez! Mintha csak élt volna. S milyen gyönyörü! No, ehhez
hasonlatos szépet nem lehetett látni kerek e földön. A királyfinak
feltűnt, hogy János mindig elmegy ennek a szobának az ajtaja előtt, de
csak úgy lopva pillant arra felé.

– Miért nem nyitod ki ezt a szobát? – kérdezte a királyfi.

– Azért, felelte János, mert van benne valami, amitől te megijednél.

Mondta a királyfi:

– Láttam már az egész palotát, látni akarom ezt a szobát is. Hadd lám,
mi van benne.

S indult, hogy erővel kinyissa az ajtót. De a hű szolga elébe állott s
azt mondta:

– Megigértem az apádnak, hogy nem fogod meglátni, mi van a szobában. Nem
szabad belépned, mert téged is, engem is nagy szerencsétlenség érne
akkor.

– De én meg éppen abba pusztulnék bele, erősködött a királyfi, ha nem
mehetnék be. Nem lenne nyugtom sem éjjel, sem nappal, míg nem láttam,
hogy mi van odabent. Nem megyek innét, míg az ajtót ki nem nyitod.

Hiába az öreg János, hogy így meg úgy, a királyfi addig beszélt, addig
kérte, hogy a rengeteg sok kulcs közül előkereste ennek a szobának a
kulcsát, aztán nehéz szívvel kinyitotta az ajtót, de ő lépett be elől,
hátha így nem látja meg a királyfi a képet. Az ám, a királyfi
lábujjhegyre állott, keresztül nézett az öreg János vállán s
megpillantotta a világszép királykisasszony képét. Hiszen, éppen
csakhogy megpillantotta: egyszeribe eszméletlenül terűlt el a földön,
úgy a szívébe nyílallott a világszép királykisasszony szépsége!

– Istenem, Istenem, jajveszékelt az öreg János, most már mi lesz!

Fölemelte a királyfit a földről, ágyába fektette, dörzsölte, bort
eresztett a szájába, mígnem nagy nehezen magához tért. Az volt a
királyfi első szava:

– Kinek a képe az a gyönyörüséges kép?

– A világszép királykisasszonyé, felelt az öreg János.

– Akárki legyen, mondta a királyfi, hozzá hasonlatos szép leány nincs
kerek e világon. Egy életem, egy halálom, nem nyugszom, míg fel nem
találom. Enyém lesz ez a leány, ha addig élek is.

Látta az öreg János, hogy itt már vége az okos beszédnek, inkább azon
gondolkozott hát, hogy valamit kieszeljen: hogy s mint juttathatná
célhoz a királyfit. Addig gondolkozott, míg ki is eszelt valamit. Azt
mondta a királyfinak:

– Látom, hogy nem teszel le nagy erős elhatározásodról, mondok hát
valamit. A világszép királykisasszony palotájában minden színarany. Még
a palotának a fedele, a fala, az ablaka is. Hát még a mi belől van! Az
asztalok, a székek, a poharak, a tálak, tányérok, minden, de minden
színarany. Hát aranyad van neked is elég. Hivasd ide, a hány arravaló
mesterember van az országodban, mind, s csináltass velök mindenféle
aranyholmit, különösképen madarakat, mindenféle csudaállatokat: ezek
majd tetszenek neki. Akkor aztán elmegyünk hozzá s szerencsét próbálunk.

Nem sokáig gondolkozott a királyfi, a legügyesebb mesterembereket mind
az udvarába rendelte, azok aztán dolgoztak éjjel, nappal, csinálták a
külömbnél külömb, a szebbnél szebb dolgokat, hogy a ki látta, szemét,
száját eltáltotta. Mikor készen voltak, a tenger sok csudadolgot hajóra
rakatták s az öreg János is, a királyfi is, felöltöztek kereskedőnek:
úgy indultak a világszép királykisasszony országába. Hét álló hétig
folyton ment a hajó, a hetedik hét hetedik napján éppen amellett a város
mellett kötöttek ki, ahol a világszép királykisasszony lakott.

Akkor azt mondta János:

– Felséges királyfi, te csak maradj a hajón. Én bemegyek a városba s
lehet, hogy magammal hozom a királykisasszonyt. Addig te rendezz el
mindent szépen, hadd ragyogjon, tündököljön a hajó.

Egy csomó aranyholmit a zacskójába rakott s azzal egyenesen a királyi
palotába ment. Bemegy a palota udvarára s amint belép, a kút mellett lát
egy szép leányt, akinek két aranyveder volt a kezében s vizet merített
abba. A leány éppen akkor fordult meg, mikor az öreg János a kút mellett
haladt el s megszólította:

– Hát maga ki?

– Kereskedő vagyok, felelt az öreg János s megmutatta a zsacskóját, mi
van abban.

– Jaj de szép aranyholmik! kiáltott fel a leány nagy csudálkozva.

Letette a vedreket s sorra vizsgálta, bámulta a holmit.

– Na, ezt látni kell a királykisasszonynak. Úgyis nagyon szereti az
aranydolgokat s ha meglátja, bizonyosan egytől egyig megveszi.

Fölvezette az öreg Jánost a palotába, be egyenesen a
királykisasszonyhoz.

A királykisasszony sorba megnézte az aranyholmit, tetszett neki nagyon
minden darab, s mondta is mindjárt, hogy megveszi valamennyit.

– Ó, mondta az öreg János, én csak a szolgája vagyok egy gazdag
kereskedőnek. A mit én hoztam, semmi ahhoz képest, a mi a gazdámnak van.
Azok csak a szép dolgok!

– Hát hozzátok fel mind, – mondotta a királykisasszony.

– Hm! hiszen ha az olyan könnyű volna. Hét nap s hét éjjel sem tudnák
felhordani, a mi a gazdám hajóján van, szebbnél szebb, külömbnél külömb
dolog. El sem férnének a te palotádban!

De már erre szörnyű kiváncsi lett a királykisasszony.

– Jól van, hát vezess a hajóra, hadd látom, mi van ott.

A királyfi már messziről látta, a mint jőnek s a szíve csakúgy dobogott:
százszorta szebb volt a királykisasszony, mint amilyennek a kép mutatta.
Elébe ment, fogadta nagy hajlongással, aztán bevezette a hajóra, el
kezdette mutogatni a csudaszép dolgokat. Azalatt pedig az öreg János
szólt a kormányosnak: hadd induljon a hajó s repüljön mint a madár! A
királykisasszony észre sem vette a hajó indulását, úgy belebámult a
tengersok csudaszép arany holmiba; már rég messze járt a hajó a várostól
s még mindig nem telt be a nézéssel, a csudálkozással. Mikor aztán
mindent végig nézett, bámult, megköszönte a kereskedőnek, hogy olyan
szives volt hozzá, elbúcsuzott tőle, indult, hogy haza menjen. Hej,
Istenem, mi lesz most? Néz a királykisasszony jobbra, balra, mindenfelé,
nem akar hinni a szemének. Még csak a tornyát sem látta a palotájának, a
hajó pedig úszott a tengeren, olyan gyorsan úszott, hogy a szél is alig
érte utól.

– Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, megcsaltak, rászedtek,
elraboltak! Inkább meghalok, sem hogy egy kereskedőé legyek!

A királyfi azonban szép gyengén megfogta a királykisasszony kezét s
mondta neki:

– Ne félj, világszép királykisasszony. Királyfi vagyok én, nem
kereskedő. Elraboltalak, mert nagyon szeretlek. Tudd meg, hogy mikor
először láttam az arcképedet, elvesztettem az eszméletemet s attól fogva
nincs sem éjjelem, sem nappalom.

De most már a királykisasszony egy cseppet sem búsult. Egyszeribe
megengesztelődött, jól megnézte a királyfit s mondta lelkes szóval: ha
te szeretsz, én is szeretlek, feleséged leszek, ásó, kapa s a nagy
harang válasszon el minket.

Eközben ment a hajó, az öreg János meg ott űlt elől, örömében
citerázgatott, hogy ilyen jól sikerült a dolga. Egyszerre csak föltekint
az öreg s hát három holló ereszkedik lefelé s egyenest leszállanak egy
vitorlarúdra. Ahogy leszállottak, elkezdettek beszélgetni. Leteszi az
öreg a citerát, már csak meghallgatja, hogy mit beszélnek azok a
madarak.

Mondta az egyik:

– Nézzétek csak, a királyfi viszi haza a világszép királykisasszonyt.

– Még nem az övé, mondta a második.

– Dehogy nem az övé, mondta a harmadik – hiszen ott van a hajóján.

Erre ismét megszólalt az első:

– Azzal ugyan nem sokat ér, hogy a hajóján van a királykisasszony. Amint
szárazföldre lépnek, a királyfi elé ugrik egy vasderes paripa; a
királyfinak nagy kedve kerekedik, hogy ráüljön, rá is ül, de abban a
pillanatban a vasderes paripa felszáll vele a levegőbe s úgy elszáll
vele, hogy soha többet nem látja a feleségét.

– De mégis csak megszabadul valahogy! – mondta a második holló.

– Igen, ha valaki megelőzi, hirtelen ráül s a vasderest lelövi, így
megszabadulhat a királyfi. De ki tegye meg ezt! Aki pedig ezt a mi
beszédünket hallja s megmondja a királyfinak, abban a szempillantásban
kővé válik a sarkától a térdéig.

Mondta a második:

– Már pedig én tudom, hogy ha le is lövik a vasderest, azzal még nem
lesz a királyfié a világszép királykisasszony. Amikor a palotába érnek,
s le akarnak feküdni, az ágyon egy olyan ing lesz, mely úgy látszik,
mintha aranyból s ezüstből volna szőve, holott pedig tüzes kénkő az
valójában. Ha a királyfi magára veszi, porrá ég a teste.

– S hát ettől nem menekedhetik meg? – kérdezte a harmadik.

– De igen, ha lesz valaki, aki keztyüs kézzel megfogja az inget s tüzbe
dobja. De ugyan ki teszi ezt meg? A ki erről tud s szól a királyfinak, a
térdétől a szivéig kővé válik.

– Én még többet is tudok, mondotta a harmadik. Ha el is égetik az inget,
mégsem lesz a királykisasszony a királyfié. A menyegző után majd táncra
kerekednek s a királyné táncközben egyszerre csak elfehéredik, elesik
mint egy holt. Ha akkor hirtelen valaki fel nem emeli s a jobb melléből
három csepp vért nem ereszt, meghal bizonyosan. De aki erről tud s
elárulja, kővé válik sarkától a feje tetejéig.

Mikor a hollók mind ezt elmondták, tovább repültek, az öreg János pedig
szörnyű bánatnak eresztette a fejét. Ettől az órától kezdve szótalan
volt s szomorú, mint a három napos esős idő. Most már mit csináljon? Ha
nem mondja el az urának, a mit hallott, az ér szörnyű véget; ha meg
elmondja, akkor ő ér szörnyű véget.

– Mindegy! Egy életem, egy halálom, megmentem a gazdámat életem árán is!
– mondotta magában.

Na, megérkeztek, a hajó kikötött, mind kiléptek a partra s hát csakugyan
éppen úgy történt, ahogy a hollók mondották: egy vasderes paripa ugrott
a királyfi elé. Hej, örült a királyfi!

– Ez éppen nekem való, ezen megyek haza! – kiáltott a királyfi nagy
örömmel s felakart szökni a vasderes hátára. De az öreg János megelőzte,
felszökött a lóra, aztán a belső zsebéből előrántotta a pisztolyát s
puff! lelőtte a vasderest.

Hej lett erre nagy szörnyülködés! A többi szolga oda szaladt s szidták
Jánost, hogy azt a drága szép paripát, a kin a királyfi haza akart
lovagolni, lelőtte.

– Egy szó se legyen, – förmedt rájuk a királyfi. János az én
leghűségesebb szolgám, tudja ő, hogy mit csinál.

Megérkeznek a palotába, felmennek, le akarnak feküdni s hát csakugyan
ott az ing az ágyon, csakúgy ragyogott, tündökölt. A királyfi éppen meg
akarta fogni, de az öreg János ott lábatlankodott, elkapta előle az
inget s a tűzbe dobta.

A többi szolga megint morgolódott, szidták Jánost, mint a bokrot, de a
királyfi most is hamar elhallgattatta őket:

– Szó se legyen. Tudja János, mit csinál. Ő az én leghűségesebb szolgám.

Aztán elkövetkezett a lakodalom, megzendült a muzsika, táncra kerekedtek
a párok, táncra perdült a királyfi is, a felesége is, de János megint
csak ott lábatlankodott, nézte a királyné arcát, hogy mikor vált színt.
No, nem sokáig kellett várni, egyszerre csak elfehéredett az arca, s
lezuhant a földre. Hopp! oda ugrott János, nagy hirtelen felemelte,
szaladt vele a szobájába, ott lefektette s három csepp vért eresztett a
jobb melléből. A királyné feleszmélkedett, jobban is lett, de a király
most már mégis megsokallotta a János dolgát, megharagudott erősen s
megparancsolta a többi szolgának, hogy vigyék tömlöcbe, de mindjárt!

Hiszen vitték nagy örömmel, másnap pedig még nagyobb örömmel az
akasztófa alá, merthogy arra itélték az öreg Jánost. Mikor aztán az
akasztófa alatt állott, megszólalt János:

– Minden halálra itéltnek szabad a szó, hát nekem szabad-e beszélnem?

– Szabad, mondta király, hát csak beszélj.

Mondotta János:

– Engem ártatlanul itéltek halálra, mert én teljes életemben hű voltam
hozzád, – s elmondotta, hogy mit hallott a hollóktól.

De bezzeg megkegyelmezett neki a király!

– Vezessétek hozzám az én leghűbb szolgámat, intett a katonáknak.

Az ám, vezették volna, de mikor János az utolsó szót kiejtette, abban a
szempillantásban meg is halt: tetőtől talpig kővé változott.

Hej, Istenem, elszomorodott a király, de még a királyné is. Majd
felvetette a bánat s a szomorúság, hogy az ő leghűségesebb emberével
ilyen rosszul bánt. Fölvétette a kővé vált Jánost a földről, bevitette a
hálószobájába s éppen az ágya mellé állíttatta. Ahányszor csak ránézett,
mindig sóhajtozott s sírva mondta:

– Hej, ha életre hozhatnálak, édes hű szolgám!

Egyszer aztán megszólalt a kőszobor s mondta:

– Életre hozhatnál, ha feláldoznád azt, ami neked legkedvesebb.

– Mindent odaadok érted, mondotta a király, csak életre ébredj. Mondjad,
mit tegyek?

– Vágd le két kicsi fiadnak a fejét s azoknak a vérével kend be a
testemet, akkor újra élek.

Hej, édes jó Istenem, de még csak most szomorodott meg igazán a király!
Hogy ő a két kicsi fiát megölje! De addig s addig gondolkozott, hogy
mégis csak elszánta magát. Az ő hű szolgája szörnyű halált halt érette,
még ezt az áldozatot is megérdemli. Kirántotta a kardját, két fiának
levágta a fejét s a kiömlő vérrel bekente a kőszobrot. Abban a
pillanatban a szobor megelevenedett s az öreg János ott állott előtte
friss jó egészségben.

Mondta János:

– Köszönöm, felséges királyom, hogy visszaadtad az életemet. Most meg én
is visszaadom a te fiaid életét.

Azzal mindakettőnek a fejét visszatette a helyére, a saját testéből vért
eresztett, azzal bekente a vágás helyét s im, a gyermekek mindjárt
talpra állottak, ugráltak, játszottak, mintha semmi sem történt volna
velük.

Na, lett most öröm! Eközben hazajött a királyné, de a király hirtelen
elrejtette Jánost is, a gyermekeket is egy szekrényben s kérdezte a
feleségét:

– Imádkoztál a templomban?

– Igen, felelt a királyné, de mindig a szegény Jánosra gondoltam, hogy
olyan szerencsétlen véget ért miattunk.

Mondta a király:

– No lám, visszaadhatjuk a mi hű szolgánk életét, de fel kell áldoznunk
érette két kicsi fiunkat.

A királyné elfehéredett, reszketett egész testében, de azt mondta:

– Tartozunk ezzel neki az ő nagy hűségeért.

Örült a király, hogy a felesége éppen úgy gondolkozott, mint ő!
Kinyitotta a szekrény ajtaját s beszólt:

– Jertek ki, jertek!

Kilépett János a szekrényből, s két felől a két kicsi királyfi.

– Ime, mondotta a király, áldassék Istennek szent neve, él a mi hű
Jánosunk s élnek a fiacskáink is.

S elbeszélt mindent, a mint történt.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A kevély királykisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király
s annak egy leánya. Szép volt a királykisasszony, olyan szép, hogy
hetedhétország ellen híre ment a szépségének, de amilyen szép volt,
olyan kevély is volt. Jöttek hozzá királyfik, hercegek, grófok, bárók,
kérték a kezét, de a királykisasszony mindeniket kinevette, minden
legényen talált valami kivetni valót. Az egyik vastag volt, ezt
_hordónak_ csúfolta, a másik vékony, ezt _cérnakáplárnak_, a harmadik
hosszú, azt _babkarónak_ – mindenikre talált csúfnevet. Különösen egy
királyfit csúfolt ki, akinek egy kicsit hosszú keskeny volt az álla.

– Ó jaj, nevetett, nézzék csak! Olyan az álla, akár a rigó csőre s
elnevezte a királyfit rigócsőrűnek.

No, de már a király is megelégelte a sok csúfolódást meg tartott is
attól, hogy az a sok kicsúfolt királyfi még háborút üzen neki, szörnyen
megharagudott a lányára s azt mondta neki:

– Hallod-e, királyfik, hercegek, grófok, bárók s más vitéz daliák nem
kellettek neked, mindeniket kicsúfoltad. Tudd meg, hogy holnap az első
koldusnak, aki a kapunk elé jő, feleségül adlak.

[Illustration: A kevély királykisasszony.]

A királykisasszony hitte is, nem is, félt is nem is de bezzeg lefittyent
az ajaka, mikor másnap reggel egy koldus az ablak alá állott, ott egy
tót muzsikát nyekergetett s közben keservetesen kiabált: „adjanak,
adjanak, a szegény koldusnak.“

Mindjárt kiszólt a király: jere föl, te sánta koldus! Mert sánta volt a
jobb lábára s a balra bicegett.

Felsántikált a koldus a palotába, a király pedig mondta:

– Hallod-e te, sánta koldus, nagyon megtetszett a kenternálásod,
jutalmúl legyen feleséged a leányom.

Hej, sírt a királykisasszony, földhöz verte magát, ájuldozott, de hiába,
a király nem tágított, egyszeribe papot hivatott, összeeskették a
királykisasszonyt a sánta koldussal s mikor ezzel megvoltak, mondta:

– Most pedig eredj Isten hírével, kövesd az uradat, amerre megy. Csak
nem gondolod, hogy koldus uraddal itt maradhatsz a palotámban.

Sírás, rívás, ájuldozás nem használt, a koldus kezén fogta s vitte a
feleségét. Addig mentek, sántikáltak, míg rengeteg erdőbe értek. Ott a
királykisasszony körülnézett s kérdezte a koldust.

/P   „De szép erdő, vajjon kié?“   „Rigócsőrű királyfié!   Lám, ha hozzá
mentél volna,   Ez az erdő tied volna“.   „Haj, de én őt kicsúfoltam,
Bizony, hozzá mennék mostan!“ P/

Kiértek az erdőből, értek szép virágos mezőre s kérdezte újra a
királykisasszony:

/P   „Jaj, de szép rét, vajjon kié?“   „Rigócsőrű királyfié.   Lám, ha
hozzá mentél volna,   Ez a rét is tied volna!“   „Haj, de én őt
kicsúfoltam…   Bizony, hozzá mennék mostan.“ P/

Tovább mentek, mendegéltek s egy nagy, szép városba értek. Kérdi ujra:

/P   „De szép város, vajjon kié?“   „Rigócsőrű királyfié.   Lám, ha
hozzá mentél volna,   Ez a város tied volna.“   „Haj, de én őt
kicsúfoltam…   Bizony, hozzá mennék mostan!“ P/

– Ugyan, ugy-e? – morrogott a koldus – szeretnél a rigócsőrű királyfi
felesége lenni? Hát én ki vagyok? Tudod-e, hogy én a te urad vagyok?

Nem szólt többet a királykisasszony, csak ment tovább nagy búsan,
keresztűl a városon, ki a város végére: ottan volt egy kis házikó, abban
lakott a koldus, oda vezette be a feleségét. Felkiáltott a
királykisasszony:

/P   Jaj, Istenem, de kis ház!   Hát itt ugyan ki tanyáz? P/

– Itt biz’ én meg te, mondotta a koldus, mert ez az én házam, úgy nézd
meg.

Olyan alacsony volt a házikó, hogy a kevély királykisasszonynak meg
kellett hajolnia, úgy fért el az ajtó alatt.

– Hol vannak a szolgák? – kérdezte a királykisasszon.

– Szolgák! álmélkodott a koldus. Magad, uram, ha szolgád nincs. Nincs
itt sem szolga, sem szolgáló, neked kell tüzet raknod, főznöd, sütnöd,
sepergetned.

Hiszen ráfanyalodott volna a királykisasszony, mert hogy éhes volt, a
főzésre, de bizony nem értett ő ehhez, még csak tüzet sem tudott
gyujtani.

– Hát jó, nem értesz hozzá, mondotta a koldus. Nem baj, majd megtanulod.
Tüzet gyujtott, vacsorát főzött, azt hamarosan meg is ették – no
megehették, kevés volt az! – aztán lefeküdtek. Alig virradt, fölkelt a
koldus, felköltötte a feleségét is, hogy most már ő is dolgozzék
valamit.

No, hiszen nem volt köszönet a királykisasszony dolgában. Minden
kifordult a kezéből. Semmiféle dologra nem állott rá a keze. De
két-három nap mulva egy falás kenyér sem volt a háznál s a koldus
ugyancsak ráparancsolt: hallod-e, van itt jó kosárvessző, fonj kosarat s
vidd a piacra, megveszik ott.

A királykisasszony hozzá kezdett a kosárfonáshoz, de alig kezdett bele,
gyenge kezéből kiserkedett a vér s sírva hagyta félbe a munkát.

– Próbáld a fonást! – bíztatta a koldus.

Próbálta szegény feje, de a fonál elvágta gyenge finom ujját, elejtette
az orsót s sírva fakadott.

– No lám, a munkához nem értesz, mondotta a koldus. Elég baj ez. Talán
próbáljuk meg a kereskedéssel. Vigy fazekat, csuprot, bögrét, lábast a
vásárra s add el, de jó áron!

Fölpakolt a koldus egy csomó cserépedényt a királykisasszony hátára, az
meg elindult keserves könyhullatás közt s mindazon imádkozott: csak meg
ne látná valamelyik ismerőse, mert bizony megölné a szégyen.

No, kiült a piacra s egy szempillantás alatt mind el kelt a portékája,
még pedig jó drágán. Merthogy szép volt az asszony, mentek oda urak,
úrfiak is, vették a fazekat, csuprot, bögrét, kifizették, otthagyták:
csak azért vásároltak, hogy láthassák közelről s beszélgethessenek vele.
Ebből a pénzből sokáig éldegéltek, de nincs az a sok, hogy el ne
fogyjon, megint csak vásárra kellett menni egy-két fazékkal, bögrével s
mindenféle cserépedénnyel. Hanem most nem mert leülni a piacon, hátha
mégis valaki megismeri – leült a piac legszélén, éppen az utca sarkán,
félrevaló helyen. Még jóformán le se telepedett, arra vágtat egy huszár,
mit gondol, mit nem, közibe ugrat az edényeknek, megtáncoltatja lovát s
ezer darabba törött a sok cserépedény.

Hej, sírt a királykisasszony, alig mert hazamenni, de mégis csak
hazament s nagy sírással, rívással elpanaszolta, hogy mi történt.

– Te vagy a hibás, szidta a koldus, minek ültél az utca sarkára! Látom
már, hogy semmiféle rendes dologra nem vagy való. Egyebet kell
próbálnod. Hallgass ide. Voltam a királynál, ott éppen szükség van
konyhaszolgálóra, megigérték nekem, hogy felfogadnak. De aztán
megbecsüld magadat!

Elment a királykisasszony, beállott konyhaszolgálónak, hej, de ez volt
még csak a keserves élet! Hajnalban kelt, ment a palotába, késő este
került haza s két kicsi csuprocskában vitte haza a vacsorát, mindenféle
maradék ételt. Igy éltek egyik napról a másikra.

No, telt, mult az idő. Egyszer nagy dinomdánomra készültek a palotában:
házasodni készült a legidősebb királyfi. Hej, de szerette volna látni a
királykisasszony a lakodalmat! Hát oda is sompolygott az ajtóhoz, mikor
javában állott a lakodalom. Jaj, Istenem, de elszorult a szíve, mikor
látta a sok gála úrinépet, azt a szertelen ragyogást! Lám, lám, hová
alacsonyodott ő a büszkesége, a kevélysége miatt!

Amint így kesereg magában, a ki- s beszaladgáló inasok vetettek egy-egy
falatot, ő azokat a zsebébe csúsztatta kétfelől: ott volt a két
csuprocska. Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy odalép hozzá a
királyfi, se szó, se beszéd, kézen fogja a szolgáló királykisasszonyt,
hogy megtáncoltassa. Na, szegény feje! Huzódozott, vonakodott, szégyelte
magát, hát még mikor jobban szemügyre vette a királyfit s látja, hogy az
a rigócsőrű királyfi, senki más! Addig húzódozott, addig erősködött,
hogy a két csupor kifordult a zsebéből, ami benne volt, kiömlött a
fényes pádimentumra! Hej lett erre szörnyű kacagás, hogy zengett belé a
palota! Majd a föld alá sülyedt szégyenletében szegény királykisasszony
s mintha szemét vették volna, szaladt ki a palotából, le az
aranygarádicsokon. Hanem amint szaladt, hirtelen megragadta valaki, szép
gyengén átkarolta s vitte vissza: a rigócsőrű királyfi volt ez a valaki.
Mondta a királykisasszonynak:

– Ne félj, ne félj, én az a koldus vagyok, aki veled abban a putriban
lakott. Én vagyok az a huszár is, aki az edényeidet széjjelrugatta. Meg
akartam büntetni a kevélységedet, a csufondárosságodat.

Sírt a királykisasszony, mint a záporeső s mondta:

– Erősen megbántottalak, nem vagyok én méltó tehozzád.

De a királyfi szép gyengén átkarolta s mondta lelkes szóval:

– Ne sírj, lelkem, ne sírj. Ami elmult, – elmult, felejtsük el. Jer csak
fel a palotába, most tartjuk meg igazán a mi lakodalmunkat.

Mindjárt szaladtak a belső lányok, felöltöztették a királykisasszonyt
aranyos, gyémántos ruhába, úgy mentek vissza a vendégsereg közé.

Még csak most lett igazi dinom-dánom, lakodalom. Hét nap s hét éjjel
húzták a cigányok, járták a legények s leányok. Étel, ital elég volt,
aki vitt magával, ehetett-ihatott eleget. Én semmit sem vittem, no de
nem is ettem, mégis élek, mesélek, amig élek, regélek!




Madárka és Rózsika.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadász. Ez a vadász kiment
az erdőbe vadászni s a mint bódorgott az erdőben, egyszerre csak
megállott, elkezdett hallgatózni. Sírást hallott, még pedig
gyermeksírást. Nosza, elindult abba az irányba, honnét a sírást hallotta
s hát csakugyan megtalálta a gyermeket: ott ült egy magas fának két ága
közt.

– Hát ez ugyan hogy kerülhetett ide? – tűnődött a vadász. Bizonyosan
felkapta a sas s idehozta, nem lehet az másként.

Már akárhogy történt, itt nem hagyhatja. Felmászott a fára, levette,
haza vitte. Volt neki egy kis leánykája, Rózsika, gondolta ezzel szépen
fölnevelkedik. Hiszen éppen jól gondolta, mert a két gyermek úgy
megszerette egymást, mintha édes testvérek lettek volna, egyik a másik
nélkűl nem tudott ellenni, együtt feküdtek, együtt keltek: úgy éltek,
mint két gilice madár. Az ám, a talált gyermeknek Madárka nevet adtak,
mivelhogy madár vitte a fára.

Nos, mondom, Madárka s Rózsika úgy szerették egymást, mint két gilice
madár. Volt azonban a vadásznak egy vén boszorkány szakácsnéja, ez
bezzeg nem szerette Madárkát. Egyszer, mikor a vadász nem volt otthon,
látja Rózsika, hogy a vén banya nagy szorgosan hordja a kútból a vizet,
tölti egy nagy üstbe. Kérdi Rózsika:

– Ugyan bizony, nénike, minek hordja azt a sok vizet?

– Megmondom, ha senki léleknek meg nem mondod.

– Dehogy mondom, dehogy mondom, – fogadkozott Rózsika.

– Hát annak hordom a vizet, hogy holnap reggel, mikor apád vadászni
megy, felforralom s megfőzöm benne Madárkát.

Hej, édes Istenem, elszomorodott Rózsika, de egy szó nem sok, annyit sem
szólt a banyának. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, s mikor reggel az
apja vadászni ment, felébresztette Madárkát s mondta neki:

– Hallod-e, Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.

– Dehogy hagylak, soha, soha! – mondotta Madárka.

– Hát tudd meg, Madárka, hogy a szakácsné forralja a vizet egy nagy
üstben s abban meg akar főzni téged. Kelj fel hamar, menjünk világgá.

Abban a szempillantásban kiugrottak az ágyból, nagy hirtelen felöltöztek
s úgy elszaladtak, hogy a lábuk sem érte a földet.

Megy a vén banya a leánykák szobájába, akarja vinni Madárkát, de volt
Madárka, nincs Madárka. Az ám: volt Rózsika, nincs Rózsika!

De bezzeg megijedt a vén boszorkány. Mit mondjon most a gazdájának, ha
hazajön. Elékiabálta a szolgákat az istállóból, küldötte utánuk s
keményen meghagyta, hogy haza ne jöjjenek a gyermekek nélkűl.

Eközben a gyermekek az erdő szélére értek, ott leültek s látták
messziről, hogy jőnek a szolgák, keresik őket. Mondja Rózsika
Madárkának:

– Ne hagyj el engem, s én sem hagylak el téged.

– Hát én hogy hagynálak el? Soha, soha!

– Jól van, mondta Rózsika, hát légy te most rózsatővé, én meg rózsa
leszek rajtad.

Abban a pillanatban rózsatő lett Madárkából s rajta rózsa Rózsikából.
Jőnek a szolgák, néznek erre, néznek arra, de nem látnak egyebet, csak a
rózsatőt s rajta a rózsát. Haza mentek s mondták, hogy sehol sem látták
a gyermekeket, nem is láttak egyebet, csak egy rózsatőt s azon egy
rózsát.

– Ejnye, ostobák, – szitkozódott a vén banya, miért nem vágtátok ketté a
rózsatőt, a rózsát meg hoztátok volna haza. Tudjátok meg, hogy az a
rózsatő Madárka volt s rajta a rózsa Rózsika. Hamar, menjetek vissza,
vágjátok ketté a rózsatőt s hozzátok a rózsát haza.

Szaladtak is a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta
Rózsika:

– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.

– Dehogy hagylak, sohasem hagylak el!

– Legyen hát belőled most templom, én meg oltár leszek benne.

Templom lett Madárkából, oltár benne Rózsikából s mikor a szolgák
odaértek, nem találtak egyebet, csak a templomot s benne az oltárt. Tűvé
tették az egész erdőt, nem találták a gyermekeket, s lefittyent orral
hazamentek.

– Mi az! Hát most sem találtátok meg? – förmedt rájuk a vén banya. – Mit
láttatok?

– Láttunk egy templomot, abban egy oltárt; egyebet semmit.

– Oh, világ bolondjai! Tudjátok-e, hogy az a templom Madárka, s benne az
oltár Rózsika! Szaladjatok vissza, bontsátok le a templomot, törjétek,
zuzzátok össze, az oltárt meg hozzátok haza.

Szaladtak a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta
Rózsika:

– Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.

– Ne félj, Rózsika, ne félj, soha el nem hagylak!

– Legyen hát tó belőled, s én meg kacsa leszek rajta.

De most már a vén banyának sem volt otthon maradása, a szolgák után
surrant s bezzeg ő mindjárt tudta, hányadán van, a mint meglátta a tavat
s rajta a kacsát. Uccu, beleszaladt a tóba, hogy kifogja a kacsát, de a
kacsa sem vette tréfára, hirtelen megkapta csőrével a vén banya orrát,
annál fogva belerántotta a tóba. A vén banya elmerült, többet elé sem
kerűlt. Akkor a tóból megint Madárka, a kacsából Rózsika lett. Nem
találták helyüket nagy örömükben, hogy megszabadúltak a vén banyától.
Haza mentek s azután éltek vígan, boldogan.

Holnap Madárka s Rózsika legyen a ti vendégetek.




Az aranyfonál.

Egyszer volt egy szegény molnár s annak egy szép leánya. Hol járt, merre
járt, nem tudom, elég az, hogy találkozott a királylyal, az szóba áll
vele, kérdezi, ki s miféle ember, hogy megy dolga. Mit gondolt, mit nem
a molnár, bizonyosan azért, hogy többre tartsa a király, elkezdett
dicsekedni, hogy van neki egy szép leánya, szép, mint égen a ragyogó
csillag, de ez semmi, az ő leánya olyan leány, hogy a szalmából aranyat
fon.

– No, mondta a király, ilyent sem hallottam világéletemben. Hallod-e,
molnár, ha csakugyan olyan ügyes a leányod, hozd el holnap a palotámba,
hadd lám, igaz-e a beszéded.

A molnárnak egy kicsit lefittyent az ajaka, mert szépnek szép volt a
leány, az igaz, de hogy a szalmából aranyat fonjon, – sült hazugság volt
az. De ha már járt a szája, meg nem másolhatta s másnap elvitte a leányt
a királyhoz. Bezzeg hogy nem szólt a leányának semmit, csak bevitte a
palotába, aztán Istennek ajánlotta s elszaladt a palotából.

Bemegy a leány a királyhoz, köszön illendőképpen, a király fogadja,
aztán se szó, se beszéd, bevezette egy szobába. Az a szoba tele volt
szalmával s mondta a király a leánynak:

[Illustration: Az aranyfonál.]

– Ihol ez a szalma. Itt a rokka. Ha holnap reggelig ezt a szalmát
aranynak fel nem fonod, halálnak halálával halsz meg.

Még szóra sem nyithatta a száját a szegény leány, a király rázárta az
ajtót. Hej, Istenem, sírt a leány, vetette fel a gond s a bánat, hogy ő
most mit csináljon. Hiszen még fonni sem tudott jóformán, nemhogy
szalmából aranyat fonjon.

Amint sírdogált magában, egyszerre csak nyílik az ajtó, belép egy kicsi,
öreg emberke s köszön:

– Adjon Isten jó estét, molnár szép leánya! Hát te mért sírsz olyan
keservesen?

– Hogyne sírnék, lelkem puja emberkém, mikor a király azt parancsolta,
hogy ezt a sok szalmát fonjam fel aranynak!

– Mit adsz, ha én felfonom? kérdezte a kicsi emberke.

– Neked adom piroskaláris gyöngyömet, mondotta a leány.

A kicsi emberke elvette a gyöngyöt, aztán leült a rokka mellé, pergett,
forgott a rokka s minden három perdülésre tele lett egy orsó arany
fonállal. Még alig pitymallott, a szalmából egy szál sem volt, mind
ragyogó aranyfonál lett belőle, s mire a király bejött, hire, nyoma sem
volt a kicsi emberkének. Ámúlt, bámúlt a király, s gondolta magában: ha
már olyan ügyes ez a leány, hadd fonjon még többet s bevezette egy másik
kamarába. Az is tele volt szalmával s azt mondta a leánynak, hogy
reggelre mind felfonja, ha az élete kedves. Azzal rázárta az ajtót, a
leány meg sírt magában, de nem sokáig sírt, mert nyílt az ajtó, jött a
kicsi emberke s mondta:

– Mit adsz, ha ezt a szalmát is felfonom?

– Neked adom az aranygyűrűmet, lelkem puja emberkém!

A puja emberke elvette a gyürűt s reggelre mind egy szálig felfonta a
szalmát: csakúgy ragyogott a kamara az aranyfonáltól.

Jön a király, ámúl, bámúl s mondja a leánynak:

– No, te leány, jere velem a harmadik kamarába. Az is tele van szalmával
s ha felfonod aranyfonálnak, feleségűl veszlek!

Bevezette a leányt a harmadik kamarába, az ajtót rázárta, a leány meg
csak sírt-rítt keservesen. De nyílt az ajtó, jött a kicsi, öreg emberke
s kérdezte:

– Mit adsz, ha ezt is felfonom?

– Nincs már nekem semmim, lelkem puja emberkém! rítt a leány.

– Hát igérd meg, hogy, ha királyné leszel, nekem adod az első
gyermekedet.

Gondolta a leány, ki tudja, lesz-e, nem-e, már ahogy lesz, úgy lesz,
megigérte, a mit a kicsi emberke kivánt, az meg reggelig felfonta a
szalmát: majd megvakúlt a király a szertelen ragyogástól, mikor reggel
bejött.

A király nem másolta meg a szavát, feleségűl vette a molnár leányt, s
esztendő hogy eltelt, egy gyönyörű, szép gyermeke született a molnár
leányból lett királynénak. Gondolt is, nem is a kicsi emberkére, de
bezzeg gondolt reá az s még az nap beállított:

– Itt vagyok, királyné! Add meg, a mit igértél!

Hej, megijedt a királyné, igért fűt-fát, mindent, tenger kincset, csak a
gyermekét ne kivánja, de a kicsi emberke azt mondta:

– Nem kell nekem a te tenger kincsed, a gyermek kell nekem.

Sírt a királyné, hogy zengett belé a palota, a kicsi emberkének megesett
a szive s azt mondta:

– No, jó! Adok neked három napot, ha azalatt megtudod, mi az én nevem,
nem tartok számot a gyermekedre.

Azzal elment a kicsi emberke, a királyné pedig az órától fogvást folyton
azon törte a fejét, hogy micsoda neve lehet a kicsi emberkének.
Össze-vissza gondolt mindenféle nevet, a mellett követeket küldött szét
mindenfelé az országba, hogy gyüjtsék össze, ami nevet csak hallanak,
majd ezek közt lesz a kis emberke neve.

Másnap már jött a kis emberke, a királyné meg elmondott egy csomó nevet,
elmondott százat is, de a kicsi emberke csak rázta a fejét. Második nap,
mikor eljött a kicsi emberke, a királyné a legcsodálatosabb, a
legritkább neveket sorolta elé, de bizony sorolhatta, egy sem volt ezek
közűl a kis emberke neve. Harmadik nap vissza jöttek a követek, de egy
sem hozott új nevet. Hanem mikor éppen esteledett, alkonyodott, jött
nagy fáradtan egy inasocska s ez elémondta a királynénak, amint
következik:

– Felséges királyném, új nevet én sem hallottam, de amint jöttem át az
erdőn, láttam egy kis házat; a ház előtt égett a tűz, a tűz körűl meg
táncolt, ugrált egy fura, kicsi emberke s mind azt kiabálta:

/P     Tudja Pál, hogy mit kapál, mit kaszál,     Az én nevem
Riki-roki-rokka Pál, Rokka Pál.   Holnap, holnap, holnapután de jó lesz,
Király fia, Isten úccse’, enyém lesz, enyém lesz. P/

Hej, örűlt a királyné, mikor ezt hallotta! Hiszen ez az ő kicsi
emberkéje! Egy perc, kettő alig hogy eltelék, jött a kicsi emberke nagy
bizakodva:

– No, királyné, mi a nevem, tudod-e?

A királyné úgy tett, mintha nem tudná, próbálgatta a csodálatos nevet:

– Riki, úgy-e?

– Nem, nem!

– Roki, úgy-e?

– Nem, nem!

– Nohát akkor Riki-roki-rokka Pál, igaz-e?

– Az ördög mondta azt meg neked, senki más, toporzékolt dühében a kicsi
emberke. Kifutott a palotából s mérgében úgy levágta magát, hogy derékig
süppedt a földbe, aztán megint kiugrott, a fején átbucskázott, s úgy
elszaladt, hogy soha többet emberi szem nem látta.

Ha Riki-roki-rokka Pál el nem szaladt volna, az én mesém is tovább
tartott volna.




A veréb.

Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a
farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje,
hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de
aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna.
Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:

– Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?

– Hogyne búsúlnék, – felelt a kutya – három napja nem ettem, majd
felfordulok az éhségtől.

– Egyet se búsúlj, jere velem a városba, majd keresek én ott neked
eleséget.

Elindúltak együtt, bementek a városba s a mikor egy mészárszék elé
értek, mondotta a veréb:

– Várj csak, kutyapajtás, mindjárt kapsz húst, a mennyi beléd fér.

Abban a pillanatban leröppent a vágópadra, körülnézett, nem látja-e
valaki, azután elkezdette a húst csípegetni, rángatni s puff! egy nagy
darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt rest, felkapta,
bekapta a húst.

– No, most, mondotta a veréb, gyerünk egy másik mészárszékbe, hadd
szerzek ott is húst neked.

Mentek egy másik mészárszékhez, ott is szerzett a veréb egy jó nagy
darab húst s mikor azt is bekapta a kutya, kérdezte tőle:

– Jól laktál-e, kutyapajtás?

– Jól, – felelt a kutya – de jó volna még egy darab kenyér is.

– Hát csak jere velem, – mondotta a veréb.

Elmentek egy pékbolt elé, ott a veréb beröppent, egy pár jó ropogós
cipót lerugott a padról, a cipók kihenteregtek az ajtó elé, ott a kutya
felkapta, bekapta s merthogy ez még nem volt elég a kutyának, elvezette
egy másik pékbolt elé, ott is szerzett neki két ropogós cipót.

– No, kutyapajtás, most már csak jól laktál?

– Jól laktam, jól laktam, – mondotta a kutya most már mehetünk tovább.

Kimentek a városból s mentek, mendegéltek az országúton. De rekkenő
meleg volt s a kutya azt mondta a verébnek:

– Verébpajtás, fáradt vagyok, feküdjünk le egy kicsit.

– Jól van kutyapajtás, feküdjél le itt ni, éppen ahol kanyarodik az
országút, én meg felszállok egy ágra s ott pihenek.

Lefeküdt a kutya s abban a szempillantásban el is aludt. Hát egyszerre
csak jő egy fuvaros ember három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A
fuvaros egyenesen a kutyának hajtott, látszott, hogy nem akarja
kikerülni. Leszólt az ágról a veréb:

– Hallod-e, te fuvaros, ne hajts keresztűl a kutyán, mert bizony mondom,
koldussá teszlek, ha elgázolod.

A fuvaros elkacagta magát.

– Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl
hajtok rajta.

Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra
gázolta.

Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:

– Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!

– Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, – kacagott a fuvaros s azzal
tovább hajtott.

A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a
lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte
piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy
likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.

Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik,
kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt
bor, nincs bor.

– Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.

– Lesz még ennél nagyobb károd is! – nyelvelt a veréb s abban a
pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét
szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét
hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb
elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.

– Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! kesergett a fuvaros.

– Lesz még szegényebb is a te fejed! – ingerkedett vele a veréb s míg a
fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik
hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.

Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva
nem fakadt.

– Ó, szegény fejem, mi lesz velem, – kesergett a boldogtalan.

– Lesz az még szegényebb is, – gúnyolódott a veréb s röppent a második
lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül
hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az
egyszeribe fel is fordult.

– Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – óbégatott a fuvaros.

– Lesz az még szegényebb is, – fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros
a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a
szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a
keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a
verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a
páráját.

– Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – sírt a fuvaros. – Se lovam, se
borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.

– Dehogy vagy, dehogy, – szemtelenkedett a veréb. Még csak otthon leszel
igazi koldus.

Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat,
úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy
mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az
asszony is elkezdett panaszolni:

– Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi
madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy
elverték, hogy egy szem sem maradott!

Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy
rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket
szedegették s lakmározták nagy vígan.

– Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, – kesergett a fuvaros.

– Még nem eléggé, – mondotta a veréb. Az életeddel is megkeserülöd, hogy
az én pajtásomat megölted!

Azzal tovább repült a veréb.

A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája
maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt,
kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s
beszól:

– Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!

Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a
szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan
megfogta a verebet.

– Üsd agyon! – bíztatta a felesége.

– Dehogy ütöm, – kiabált a fuvaros – ez nagyon szép halál volna neki:
lenyelem azon elevenen.

Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb
elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb,
fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl
csiripolt:

– Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!

– Várj csak! – mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének:
– No, feleség, most üsd agyon!

Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy,
hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss!
kirepűlt az ablakon.

Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott
volna.




A libapásztor királykisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy öreg királyné
s annak egy szép leánya. Amint a királykisasszony eladóvá serdűlt, a
királyné feleségűl igérte egy királyfinak, aki messze, nagyon messze
lakott s aki nem is jött a királykisasszonyért: úgy egyeztek, hogy a
királykisasszony felül az ő táltos lovára s azon megy az ő mátkájához.
Hát, eljött a házasság ideje, a királyné felöltöztette a leányát
aranyos, gyémántos ruhába, adott neki aranyat, s mindenféle drágaságot,
amit csak magával vihetett s melléje adta a szobalányát is, hadd kisérje
hosszú útján a királykisasszonyt. Minekelőtte azonba’ útnak indúltak
volna, a királyné bement a szobájába, ott az újját egy késecskével
megvágta, s három csepp vért eresztett egy üvegecskébe. Ezt az
üvegecskét átadta a leányának s mondta:

– Tedd el, lelkem gyermekem, s vigyázz reá, mert útközben szükséged
lehet rá.

Azzal elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt, a
királykisasszony felült az ő táltos lovára, a szobalány is egy lóra s
útnak eredtek. Mikor úgy egy órányira haladtak volna, a királykisasszony
megszomjazott s mondta a szobalányának:

[Illustration: A libapásztor királykisasszony.]

– Szállj le a lóról s hozz vizet nekem az aranypoharamban.

– Ha szomjas vagy, – mondta a szobalány, eredj s igyál, nem vagyok én a
cseléded.

Bántotta a királykisasszonyt ez a kemény szó, de nem mert szólni,
leszállott a lóról, ment a patakhoz, úgy ivott belőle, aztán
felsóhajtott: Istenem, Istenem, mi lesz velem! A kebelében volt az
üvegecske s megszólalt benne a három vércsepp: Hej, ha tudná ezt az
anyád, meghasadna a szíve!

A királykisasszony semmit sem szólt, félt a szobalánytól s mintha semmi
sem történt volna, visszaült a lovára.

Tovább mentek, erdőn, mezőn által, egy nehány mértföldet elhaladtak s
merthogy nagy hevet sütött a nap, ismét megszomjazott a
királykisasszony. Már elfeledte, hogy milyen durván szólt hozzá a
szobalánya, mondta neki ujra:

– Szállj le a lóról s hozz nekem vizet az én aranypoharamban.

– Szállj le s igyál, ha szomjas vagy, vetette oda nyersen a szobalány.

A királykisasszony egy szót sem szólt, csak leszállott, ment a patak
mellé, lehajolt s keservesen sóhajtozott: Istenem, Istenem, mi lesz én
velem!

Szólt a három véres csepp:

– Ha tudná az anyád, megszakadna a szíve.

E közben ivott a királykisasszony, s nem vette észre, hogy az üvegecske
kiesett a kebeléből, bele a patakba s az meg vitte, Isten tudja hová,
merre. Ám látta ezt a szobalány s örűlt nagyon mer tudta, hogy azzal a
három csepp vérrel elvesztette a királykisasszony az erejét s most már
akármit csinálhat vele. Nem engedte, hogy a királykisasszony visszaüljön
a táltos lovára, a másik lóra ültette, ő meg ült a táltosra; de még az
aranyos, gyémántos gúnyát is elvette tőle, magára vette s a
királykisasszonyt az ő szobalányi ruhájába öltöztette. Mikor ez
megtörtént, megeskettette a királykisasszonyt, hogy soha senkinek el nem
árúlja, máskülönben itt ebben a helyben szörnyű halálnak halálával
halatja meg.

Bezzeg hogy a táltos ló látott, hallott mindent jól!

Na, jó. Tovább mentek, hol lassan, hol sebesen s egyszer csak
megérkeztek a királyfi országába, királyfi országában a királyi
palotába. A királyfi messziről meglátta őket, eléjük szaladt, a
szobalányt szép gyöngén leemelte a lováról, fölvezette a palotába, az
igazi királykisasszonyra ügyet sem vetett. De az öreg király jól látta
az ablakból a királykisasszonyt, s azt is látta, milyen szép, milyen
finom teremtés. Kérdezte is a menyét, már mint a szobalányt, hogy ki az
a szép lány, akit az udvaron hagytak?

– Azt én magammal hoztam az útra, hogy ne legyek egyedűl, mondotta a
szobalány. Adjanak neki valami munkát, hogy ne lustálkodjék itt.

– Na, én nem tudom, mi dolgot adjunk neki, mondotta az öreg király, ha
csak a libapásztor fiú mellé nem állítjuk.

Mindjárt kiüzentek az igazi menyasszonynak, hogy álljon Gyurka mellé, a
libapásztor fiú mellé, őrizzék együtt a libát. Hanem a szobalány mégis
nyugtalankodott, hátha kisül a hamisság. Különösen a táltos lótól félt,
hogy az majd elárulja. Mondja egyszer a királyfinak:

– Lelkem uram, volna egy kérésem, megtennéd-e?

– Hát én hogyne, csak beszélj.

– Hívasd el a sintért s üttesd agyon azt a lovat, a melyiken jöttem,
mert az úton nagyon sokat rakoncátlankodott; csuda, hogy élve kerűltem
ide.

– De hiszen, ha ilyen kutya rossz természetű, még ma megüttetem,
mondotta a királyfi.

No, szegény táltos, meg kell halnod, kimondotta rád a királyfi a halálos
itéletet! De az igazi királykisasszony, hogy-hogynem, meghallotta, hogy
mi készűl. Suttyomban szólt a sintérnek, hogy szép ajándékot kap tőle,
ha megteszi, amit kér tőle. Volt a város végén egy nagy fekete kapu,
azalatt járt el minden reggel, minden este a libákkal s arra kérte a
sintért, hogy a táltos ló fejét szegezze föl a kapu alatt, hadd láthassa
azt ő mindennap. A sintér megtette ezt, ugyan mért ne tette volna meg?

Másnap reggel, mikor az igazi királykisasszony s Gyurka a libákat
hajtották a kapu alatt, a királykisasszony felsóhajtott:

/P   Lelkem szép paripám,   Jaj, mire jutottál!   Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál! P/

Felelt a lófej:

/P   Hát te szép királylány,   Jaj, mire jutottál!   Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál!   Megszakadna szíve   Az édes anyádnak,   Ha tudná a
sorsát   Egyetlen lányának! P/

Sírt a királykisasszony, keservesen sírt, úgy ment ki a rétre. Ottan
leült a földre, aranyhaját kibontotta, fésülte, Gyurika meg ott ült
mellette s jaj de szeretett volna kihúzni belőle egy pár szálat. Jól
tudta ezt a királykisasszony s mondta szép csendesen:

/P   Fújj szél, fújj szél, jó erősen,   Gyurikának a kalapját,   Piros
pántlikás kalapját   Vigyed, vigyed jó sebesen,   Hadd szaladjon, hadd
nyargaljon,   Addig vissza se forduljon,   Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam. P/

S im, kerekedett rettentő sebes szél, fölkapta Gyurika fejéről a
kalapot, vitte árkon-bokron át, Gyurika szaladott utána, s mire
visszajött, a királykisasszony a haját kibontotta, megfésülte, befonta.
Mérges volt Gyurika, de mérgelődhetett, egy szálat sem kapott a
királykisasszony aranyhajából. Egész nap nem szóltak egymáshoz, úgy
mentek haza este.

Másnap reggel, mikor a kapu alatt mentek el, a királykisasszony ismét
felsóhajtott:

/P   Lelkem szép paripám,   Jaj, mire jutottál!   Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál! P/

Felelt a lófej:

/P   Hát te szép király lány,   Jaj, mire jutottál!   Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál.   Megszakadna szíve   Az édes anyádnak,   Ha tudná a
sorsát   Egyetlen lányának. P/

Aztán kimentek a rétre, ott leült a királykisasszony, bontogatta a
haját, Gyurika meg odakapott, hogy kihúzzon belőle egy pár szálat, de
szólt a királykisasszony szép csendesen:

/P   Fújj szél, fújj szél, jó erősen,   Gyurikának a kalapját,   Piros
pántlikás kalapját   Vigyed, vigyed, jó sebesen.   Hadd szaladjon, hadd
nyargaljon,   Addig vissza se fordúljon,   Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam. P/

Kerekedék erre rettentő nagy forgó szél, Gyurika kalapját felkapta,
vitte árkon, bokron át, s mire Gyurika visszakerűlt, szépen kibontotta
arany haját, megis fésülte, be is fonta rendesen.

Látta ezt jól a vén király a palota ablakából s este, mikor hazamentek,
vallatóra fogta a királykisasszonyt.

Mondta ez:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, nem szólhatok,
mert megesküdtem, hogy soha senkinek sem szólok arról, ami velem
történt.

Hiába vallatta, faggatta, egy szót sem tudott kivenni belőle.

– Hát ha nekem nem szólhatsz, bújj be a vaskemencébe s panaszold el
annak, a mi a szívedet nyomja! – mondta a király haragosan s ott hagyta
a leányt.

A királykisasszony be is bújt a kemencébe s ott hangosan elsírta az ő
búját, bánatját, keserves panaszát, kezdettől végezetig. De bezzeg a
király nem ment messzire, mindent jól hallott. Akkor oda ment a
kemencéhez, beszólt: jere ki, lányom, jere ki.

Ahogy kibújt a kemencéből, felöltöztette aranyos, gyémántos ruhába,
aztán hivatta a fiát, s mondja neki: nézzed, fiam, nézzed, ez az igazi
menyasszony, szobalány a másik.

Hej, örült is, haragudott is a királyfi. Örült, mert világéletében nem
látott még ilyen szép leányt. Nosza, mindjárt hívták a szobalányt, elé
egy nagy hordót, abba belé bújtatták, a hordó elé fogtak két tüzes
paripát, közéje csaptak, a lovak vágtattak, mint a sebes szél,
árkon-bokron át, még talán ma is vágtatnak. Aztán még az nap nagy
lakodalmat csaptak, szólott a muzsika, hogy zengett belé a palota,
ettek, ittak, táncoltak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A szerencsés János.

Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes
esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt
mondta a gazdájának:

– Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse
ki a béremet.

– Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen
szógáltál, itt a béred.

Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is
valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a
vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy
lovasember s János elkezdett sóhajtozni:

– Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon,
akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis
halad előre.

Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:

– Hát aztán mért jársz gyalog?

– Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell
vinnem – hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd
leszakad a vállam.

Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te
meg add nekem az aranyat.

– Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a
zsákot.

A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó
tanácscsal is ellátta:

– Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s
úgy szalad, mint a sebes szél.

Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej,
hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a
kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is
iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s
addig billent erre, arra, míg egyszer csak – supp! belefordúlt az
árokba.

Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt
minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen
mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez
az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:

– Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?

– Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet
erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen
ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.

– Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.

– Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!

– Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy
elvágtatott, mint a sebes szél.

János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de
boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere
legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még,
János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele,
megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel
megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen
eregéltek hazafelé.

Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a
szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a
tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s
merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a
sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte,
de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen
tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta
a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el
is ájúlt a boldogtalan.

Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a
földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a
talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:

– Mi baj, ecsém?

Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a
kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet,
megcsóválja a fejét s mondja:

– Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez,
nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.

De bezzeg elszomorodott János!

– Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit
csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?

– Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom
ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s
valahogy csak eladom a többi hús között.

– Ó, az Isten áldja meg kendet, – hálálkodott János.

A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s
János elindúlt vele.

Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő,
most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer
csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna
alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szerencséjét, a
suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.

– Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig
tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.

János kezébe vette a lúdat, megemelte.

– Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!

Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett.
Egyszer aztán megszólal:

– Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.

– Mért gyűlne meg, te?

– Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem,
hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé.
Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.

De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy
cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne
kerűljön.

A suhanc egy darabig kérette magát, aztán – isten neki – oda adta
Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s
nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette
magában a cserét.

– Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az,
hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is,
abból vánkost töltünk, – hej, de megörűl az édes anyám!

Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott
egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton
énekelt:

/P   Forog, forog a kerék,   Van zsebemben pénz elég.   Csak kést s
ollót köszörülök,   S a zsebemben sok pénz csörög! P/

Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:

– Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!

– Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön,
mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem
ürül, mindig tele van pénzzel.

– Ugyan bizony?

– Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?

– Nem vettem, cseréltem egy malacért.

– Malacért? Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– S hát a malacot hol szerezted?

– Kaptam egy tehénért.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– Hát a tehenet?

– Azt egy lóért kaptam.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony.

– S hát a lovat?

– Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.

– Ugyan bizony?

– Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.

– No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de
hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.

[Illustration: A szerencsés János.]

– Meghiszem azt!

– Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.

– Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.

– Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit.
Te meg add nekem a lúdat.

– Jó szívvel, öreg, – rikkantott János nagy örömmel.

Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba
köszörűkövet, s ráadásúl felvett a földről egy nagy követ, azt is neki
adta:

– Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket –
használd egészséggel.

Na, volt öröm.

– Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De
egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt,
nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, – hej, hej, bizony
nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy
kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék
belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő
belecsobbant a kútba.

– Hopp! de jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza
cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon,
mint én!

Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.

Holnap legyen János a ti vendégetek.




Az okos leány.

Volt egyszer egy szegény ember s annak egyetlen leánya. Ennek a szegény
embernek a házikóján kivűl nem volt semmije az ég világán, még csak egy
darab földecskéje sem. Azt mondja egyszer a leány:

– Édes apám, menjen el a királyhoz s kérjen tőle bár egy darabocska
földet. Hallottam, hogy jó szíve van a királynak, ad az bizonyosan, mért
ne adna?

A szegény ember el is ment a királyhoz, előadta kérését s a király adott
is neki egy darabocska földet, de még pénzt is, hogy ökröt, meg ekét
vegyen, mert mit ér a föld, ha nincs a mivel megszántsa.

Hát mikor volt ökör is, eke is, kimennek a földre, hogy megszántsák, de
még kettőt sem fordulnak, az ekevas csak kifordít a földből egy arany
mozsarat. Nézik erről, nézik arról, vajjon csakugyan arany-e. A bizony
arany volt, akármerről nézték.

– Na, mondja a szegény ember, ezt a mozsarat elviszem a királynak. Ő
földet adott nekünk, illő, hogy mi is ezt neki adjuk.

Mondja a leány:

– Jobb lesz, ha itthon marad kigyelmed s hallgatunk a mozsárral.

– Mért hallgassunk? Nem loptuk!

– Hiszen nem loptuk, az igaz, de a mozsárnak nincs meg az ütője s
meglássa kigyelmed, hogy még emiatt bajba kerűl!

De már ezt nem hitte a szegény ember, hiába beszélt a leánya, elvitte a
mozsarat a királyhoz. Bezzeg hogy a király mindjárt kérdezte:

– Hát aztán egyebet semmit sem találtál?

– Nem én, felséges királyom, semmit.

– Az lehetetlen, mondta a király. Amellett a mozsár mellett ütőnek is
kellett lenni.

Hiába fogadkozott, esküdözött a szegény ember, a király nem hitt a
szavának, tömlöcbe záratta s azt mondta, hogy onnét ki sem eresztik, míg
a mozsár is elé nem kerűl.

Telt, múlt az idő, nap-nap után, a szegény ember csak kesergett,
sóhajtozott a tömlöcben s mind azt sóhajtozta:

– Istenem, Istenem, mért is nem hallgattam a leányom szavára!

Hallották ezt az inasok, akik kenyeret s vizet vittek a szegény
embernek, jelentik a királynak, hogy mit hallottak.

– Mindjárt hozzátok elém! parancsolta a király.

Viszik a szegény embert a király elé, az meg kérdi:

– Mért sóhajtod folyton, hogy bárcsak a leányodra hallgattál volna? Mit
mondott a leányod?

– Azt, felséges királyom, hogy ne hozzam el a mozsarat, mert akkor az
ütőt is elő kell teremtenem.

– No, ez okos egy leány lehet. Eredj haza s küldd ide, hadd beszélek
vele.

Haza megy a szegény ember, küldi a leányát, az megy is a király elé,
köszön illendőképpen s még meg is kérdi, hogy s mint szolgál drága
egészsége.

– Szolgál, amint szolgál, mondotta a király, de most egyébről akarok
veled beszélni. Hallottam, hogy nagyon okos leány vagy, szeretném tudni,
hogy igaz-e? Hát hallgass ide. Feladok neked valamit, ha azt
végbeviszed, feleségűl veszlek.

– Csak mondja, felséges királyom, mit akar, végbeviszem én, olyant nem
tud mondani.

– No, jó. Eredj s aztán jere hozzám, de úgy, hogy se fel ne légy
öltözve, se meztelen ne légy; gyalog se jöjj, kocsin se jöjj, semmiféle
állatra fel ne ülj s mégis jöjj; úton se járj, de út mellett se. Ha ezt
megteszed, itt a kezem, feleségűl veszlek.

Elment a leány haza, levetette minden ruháját, tehát nem volt
felöltözve; akkor jól belégöngyölödött egy nagy hálóba, tehát nem volt
meztelen; vett egy szamarat, a hálót a szamárnak a farkához kötötte s az
úgy vonszolta maga után, tehát nem jött gyalog, nem jött kocsin, sem
semmiféle állaton s mégis jött; a szamarat beléállította egy
kerékvágásba, csak abba lépett, tehát nem járt az úton s az út mellett
sem. Így érkezett a királyhoz.

Mondta a király.

– Végbevitted, amit vállaltál, én sem másolom meg a szavamat – s még az
nap megtartották a lakodalmat.

Telt, múlt az idő, éltek vígan, boldogan. Egyszer a király kilovagol a
palota udvaráról s látja, hogy a kapú előtt egy sereg parasztember áll,
ki lóval, ki ökörrel: fát hoztak a városba, azt árúlták. Megáll egy
percre s hallja, hogy két paraszt ugyancsak veszekedik, osztozkodik,
vikotálódik. Azon veszekedtek, hogy az egyik parasztnak a csikaja
lefeküdt a másik paraszt ökre mellé s ez a paraszt magának akarta
tartani a csikót. Na, éppen jókor jött ki a király, mindjárt hozzá
fordúltak, hogy tegyen igazságot. Mit gondolt, mit nem a király, olyan
igazságot tett, hogy azé a csikó, kinek a marhája mellett fekszik.

Azzal a király tovább ment, de a lovas paraszt nem hagyta annyiban a
dolgot. Hallotta, hogy a királyné paraszt ember leánya volt s jó szívvel
van a szegény emberek iránt, fölment hozzá, elkeseregte a baját.

Mondta a királyné:

– Ha megfogadod, hogy el nem árúlsz, adok neked egy jó tanácsot. Holnap
jókor reggel, mikor a király kilovagol a rétre a katonákhoz, ülj le az
útra egy hálóval, tégy úgy, mintha halásznál.

Megmondta aztán azt is, hogy mit feleljen, ha a király megkérdezi.

A paraszt ember úgy tett, ahogy a királyné tanácsolta: másnap reggel
leűlt az út szélén, a hálót betartotta az út közepére, emelgette, mintha
igazán halásznék. Bezzeg, hogy megállott a király, mikor meglátta ezt a
bolond dolgot. Kérdi:

– Hát te mit csinálsz, szegény ember?

– Halászok, felséges királyom.

– Nincs itt víz, hogy fogsz itt halat?

– Hát bizony, ahogy az ökörnek csikaja lehet, úgy az úton is lehet halat
fogni, felelt a paraszt ember.

Szeget ütött a királynak a fejébe ez az okos felelet, mindjárt sejtette,
hogy erre az ő felesége tanította ki. Vallatni kezdette a parasztot,
hogy ki tanította erre az okosságra, de a paraszt folyton csak azt
felelte, hogy maga eszitől találta ki.

– Hiszen mindjárt megmondod te az igazat! kiáltott a király szörnyű
haraggal. Azon a helyen lekapatta a húsz körméről s olyan huszonötöt
vágatott rá olvasatlan, hogy a szegény paraszt az eget is bőgőnek nézte.
Végre is bevallotta, hogy a királyné tanította ki.

Megy vissza a király, szörnyen rátámad a feleségére, hogy hát ez mi
dolog? Az ő háta megett hogy mer szövetkezni mással? Hogy meri őt
kicsúfolni?

– Na, mondotta, mehetsz, a honnét jöttél, haza az apádhoz, itt nincs
helyed többé!

Sírt, rítt a királyné s mert sírás-rívás nem használt, arra kérte a
királyt, hogy bár csak egyszer még együtt ebédeljenek s aztán vihesse
magával, a mi neki legkedvesebb. Na, ebbe beléegyezett a király. A
királynénak sem kellett egyéb, álomitalt töltött a király poharába, az
egy húzásra ki is itta, el is aludt mindjárt. Akkor a királyné
befogatott hat lovat egy aranyos hintóba, a királyt kivitette a hintóba,
ott lefektette, úgy vitte haza, az apja házához, ott meg puha ágyat
vetett neki, beléfektette s várta, mikor ébred fel. Estefelé felébred a
király, körülnéz, ámúl, bámúl, csudálkozik, s kérdi:

– Ugyan bizony, hol vagyok?

– Te bizony itt, lelkem uram, az apám házában, mondotta a királyné.

– Hogy mertél ide hozni? förmedt rá a király.

– Hát nem engedted meg, hogy magammal hozzam, ami nekem a legkedvesebb?
Te vagy nekem a legkedvesebb, hát elhoztalak téged.

Tetszett a királynak ez a beszéd, hogy még a könye is kicsordúlt belé.
Azt mondta:

– No, de most már ásó, kapa s a nagy harang választ csak el egymástól,
lelkem feleségem!

Egyszeribe eléállott a hat lovas hintó, beleültek, hazamentek s máig is
élnek, ha meg nem haltak.




Mindentudó doktor.

Volt egyszer egy szegény ember, _Rák_ volt az ő neve. Ez a szegény ember
egyszer bevitt a városba egy szekér fát, azt eladta egy doktornak. A
doktor éppen asztalnál ült, mikor a fa árát kifizette s a szegény ember
majd felfalta szemével a sok finom ételt, italt, mi az asztalon volt.
Gondolta magában: hej, de jó dolga van a doktoroknak! Ha én is doktor
lehetnék, bezzeg nekem is úri dolgom lenne, enném, innám egész nap, nem
volna nálam boldogabb!

Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy kérdi a doktortól:

– Ugyan bizony, nem lehetne-e belőlem doktor?

– Hogyne lehetne, felelt a doktor. Nincs annál könnyebb. Először is
vegyen egy ábécés könyvet, azt; tudja kend, a melyikbe elől egy kakas
van pingálva; adja el kend az ökrét, szekerét s vegyen rajta doktori
ruhát s mindent, ami a doktorsághoz kell. Különösen pápaszemet el ne
felejtsen venni kend. Akkor mutat még csak igazi doktort. Aztán
csináltasson egy nagy táblát, arra írassa rá: Itt lakik a mindentudó
doktor s ezt a táblát szegezze ki a kapujára.

Hazamegy a paraszt s utolsó betűig úgy tesz, mint a doktor tanácsolta.
Bezzeg hogy híre ment a mindentudó doktornak hetedhét ország ellen, még
azon is egy sánta arasszal túl. Hírét vitték mindenfelé, hogy tud Rák
uram mindent, olyan titok nincs a világon, hogy ő ki ne találja. Nincs
bizony.

Történik egyszer, hogy egy nagy úrnak ellopták a pénzét. Mikor már
semmiképen sem találták, valaki elmondja a nagy úrnak, hogy van itt meg
itt egy mindentudó doktor, úgy hívják, hogy Rák, ezt hozassa magához,
majd megmondja, hogy hol a pénz. Nosza, kétszer sem mondatja ezt a nagy
úr, befogat, mindentudó doktorhoz hajtat, bemegy hozzá, kérdi, igaz-e,
amit róla beszélnek.

– Mind egy szóig igaz, mondotta Rák uram.

Egyszeribe megegyeznek s Rák uramat elviszik a nagy úr kastélyába, vele
a feleségét is, ott mindjárt beültetik őket a legszebb szobába, asztalt
terítnek, Rák uram s a felesége melléje telepednek. Ahogy leültek, jön
az első inas egy tál étellel s Rák uram meglöki a feleségét.

– Itt az első.

Az inas majd kiejtette kezéből a tálat, úgy megijedt. Azt hitte, a
mindentudó doktor azt akarta mondani: itt az első tolvaj.

Bezzeg ő volt a tolvaj, no meg a többi inas.

Kimegy az inas s mondja a többinek: – Végünk van! A doktor mindent tud.
Amint beléptem, azt mondta a feleségének: ez az első!

A másik inas nem is akart bemenni, de mégis csak be kellett mennie.
Ahogy belépett a tállal, Rák uram meglökte a feleségét:

– Ez a második!

Isten csudája, hogy az inas el nem ejtette a tálat, úgy megijedt.

– Végünk van, mondotta odaki, ez az ember csakugyan mindent tud. Mikor
én beléptem, azt mondta: ez a második.

Éppen így járt a harmadik is.

A negyedik inasnak egy lefödött tálat kellett bevinni; bement az úr is,
mert próbára akarta tenni, hadd lám, tudja-e a doktor, hogy mi van a
tálban. Hej, izzadt szegény doktor, vakarta fejét s nagykínjában
elsóhajtotta magát: no, szegény Rák!

– Úgy van, mondotta az úr nagy örömmel, – csakugyan rák van benne. Na
most már hiszem, hogy azt is tudja, hol a pénz.

Azzal az úr kiment, de jöttek mindjárt az inasok, kihívták a doktort,
közrefogták, s bevallották, hogy ők négyen lopták el a pénzt; részt
adnak neki belőle, csak ne árúlja el őket. Meg is mutatták neki, hogy
hová rejtették el a pénzt.

Azzal bement Rák uram a szobájába. Ott volt megint az úr s kérdezte:
nos, mi ujság, doktor úr?

Rák uram leült az asztal mellé, elévette az ábécés könyvét, a homlokára
feltolta a pápaszemet s mondta:

– Mindjárt megnézem ebben a könyvben.

Közben – hogy szavamat ne felejtsem – az ötödik inas elbújt a
kemencében, hallani akarta, hogy vajjon csakugyan tud-e mindent a
doktor. Rák uram elkezdte forgatni a könyvet előre, hátra, kereste a
kakas képet. Jó sokáig nem találta a kakast s mérgesen ráütött a
könyvre.

– Pedig itt vagy benne, elé kell kerűlnöd.

Az ötödik inas azt hitte, hogy róla van szó, kiugrott a kemencéből
szörnyű ijedten s elkiáltotta magát: Csakugyan mindent tud!

Erre Rák uram becsapta a könyvet, elvezette az urat oda, a hová az
inasok a pénzt rejtették, az úr is jól megfizette, az inasok is jól
megfizették, alig birták el, annyi pénzt kapott.

Igy volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.




A félkegyelmű asszony.

Volt egyszer egy ember, János volt a neve; ennek felesége, Kati volt a
neve. Mondja egyszer János:

– Hallod-e, Kati, megyek szántani, aztán estére legyen jó vacsora:
kolbász s bor melléje. Értetted-e?

– Csak menjen kend, mondotta Kati, olyan vacsorával várom, hogy a király
is megtörűlné utána a száját.

Elment János, Kati meg otthon maradott. Egész nap őgyelgett előre,
hátra, aztán este felé neki készülődött a vacsorának. Egy nagy darab
kolbászt belehajított a lábosba, s hogy elkezdett sisteregni,
sustorogni, eszébe jut, hogy bor is kell ám. Uccú, ott hagyta a kolbászt
a tűzhelyen, leszaladt a pincébe, csapra ütötte a hordót, az üveget
alája tette. Csorgott a bor, már szinte tele is volt az üveg, az ám, de
eszébe jut, hátha míg a bort ereszti, a kutya elviszi a kolbászt. Hopp!
ott hagyja az üveget, szalad fel a konyhába s hát csakugyan jól
sejtette: a kutya éppen szaladt a kolbászszal. Nosza, utána! Szaladt
árkon-bokron át, kergette a kutyát, a falún keresztűl, a mezőre ki, még
az erdőbe is ki, de szaladhatott, bezzeg nem érte utól. Úgy elfáradt,
hogy a nyelve is kilógott, mit volt, mit nem tenni, megfordúlt, nagy
lassan hazatámolygott. Útközben jut eszébe, hogy, jaj Istenem, eddig a
bor mind elfolyt, mert a csapot nem zárta el. Haza ér, lemegy a pincébe
s hát a pince földjén csakúgy folyt a bor: bokáig járt benne! Egy csepp
nem sok, annyi sem maradt a hordóban.

– Jaj, Istenem, Istenem, mit csináljak? Mit mond az uram, ha ezt
meglátja!? – kesergett, búcsálódott Kati.

Gondol ide, gondol oda, – hopp! megvan. Volt a pincében egy zsák
búzaliszt, azzal szépen behintette a pince földjét.

– No lám, mondotta magában, de szép fehér, de szép tiszta most a pince
földje! Tudom, megörűl János, ha ezt látja!

Jön haza este felé János s kérdi:

– No, Kati, mi ujság?

– Ó, lelkem uram, renyekedett Kati, kolbászt akartam sütni kiednek, de
míg borért jártam, az alatt a kutya elvitte. Utána szaladtam, de az
alatt meg a bor mind egy cseppig elfolyt. De ne búsúljon kelmed, mert a
pince földjét a búzaliszttel behintettem s most olyan szép, olyan tiszta
a pince, akárcsak egy kápolna!

– Kati, Kati, csóválta János a fejét, mikor jő meg az eszed? A kolbászt
elviszi a kutya, a bort elfolyatod s az utolsó zsák lisztünkkel behinted
a pince földjét. Ó, Kati, Kati!

– Ó, lelkem uram, hát mért nem mondta elébb, hogy mit kell tennem! –
sápítozott a félkegyelmű asszony.

Gondolja magában János: ha az asszony ilyen félkegyelmű, mégis csak
vigyázni kell, mert különben minden elpusztúl a háznál. Volt neki egy
summácska pénze, azt aranyra váltatta s mondta Katinak:

– Né Kati, látod-e. Ezek sárga krajczárok. Beleteszem egy fazékba,
kiviszem az istállóba, ott a hídlás alá elásom, de nehogy hozzá merj
nyúlni, mert bizony mondom, megkeserűlöd.

– Hát én hogy nyúlnék hozzá! – fogadkozott Kati. – Mit gondol kelmed
rólam?

Na, jó, János elásta az aranyait. Telt, múlt az idő, elment János
hazúlról s a míg odajárt, beállít két ember Katihoz: fazekat, csuprot,
tányért s mit árultak s kérdezték, hogy vesz-e?

– Vennék jó szívvel, – mondotta Kati, – de nincs pénzem. Hanem ha sárga
krajcárt elfogadnak, akkor veszek.

– Sárga krajczár? Hadd lássuk!

– Menjenek az istállóba, ott van a hídlás alatt egy fazékban, nekem nem
szabad oda mennem.

Hiszen egyéb sem kellett a huncfutoknak, mentek az istállóba, kiásták a
fazekat s a tiszta színaranyat zsebrevágták, azzal elillantak, a sok
fazekat, meg csuprot ott hagyták. Csak mikor a sok fazék ott maradt,
akkor kezdett gondolkozni Kati, hogy hát mit is csinál velök, mert a
konyhán volt elég. Mit gondolt, mit nem, valamennyi fazéknak kiütötte a
fenekét s sorba felakasztotta a kerítésre, a lécekre s erősen tetszett
neki, hogy a kerítést mennyire megszabja, szépíti az a sok fazék, meg
csupor.

Haza jön János, látja a fazekakat, kérdi Katit:

– Mit csináltál, Kati?

– Én bizony, lelkem uram, fazekat vettem a sárga krajcárokért, de én nem
mentem ám az istállóba, a fazekasok vették ki a hídlás alól s el is
vitték.

– Ó, Kati, Kati, mit tettél! Hiszen az színarany volt mind. Ez volt az
egész vagyonunk. No, ezt mégsem kellett volna tenned!

– Hát én azt nem tudtam, – mentegetődzött Kati – mért nem mondta kelmed?

No, búsultak, tűnődtek, most már mit csináljanak. Azt mondja Kati:

– Menjünk a tolvajok után. Hátha még utolérjük s megkapjuk az
aranyunkat!

– Igazad van, – mondta János – gyerünk a tolvajok után. Tarisznyálj fel
kenyeret, vajat, sajtot, hogy legyen mit együnk az úton.

Kati egy nagy tarisznyát tele rakott kenyérrel, vajjal, sajttal, aztán
elindúltak. Elől ment János, Kati utána, hátán a tarisznya. Világ sűrű
kincseért sem ment volna Kati elől, mert azt gondolta: ha megfordulnak,
akkor ő lesz elől s azzal is kevesebbet kell mennie. Hej, de okos
asszony volt Kati!

Na, mennek, mendegélnek, egy nagy hegy alá érkeznek, annak neki vágnak,
elől János, hátúl Kati. Egyszer csak megáll Kati, nézi, nézi a
kerékvágást jobbról, balról s elkezd magában tűnődni, sóhajtozni: –
Istenem, Istenem, né hogy kettévágódott a föld s hogy össze-vissza van
nyomkodva, – na, ez sem gyógyúl meg világéletében! Megsajnálta a földet
s hogy ezentúl ne fájjon neki olyan erősen a keréknyomása, vajjal
kikente a kerékvágás mind a két oldalát. Amint a kerékvágást kenegette,
a tarisznyából kiesett egy sajt s hopp! gurult le a lejtőn, meg sem
állott a hegy aljáig.

Mondja Kati:

– Na, én már egyszer megtettem ezt az útat, többet nem teszem meg, hadd
menjen utána egy másik sajt s az hozza vissza!

Kivett egy sajtot a tarisznyából, utána gurította az elsőnek. De bizony
a sajtok nem jöttek vissza s Kati utánuk lódított még egyet, hátha
hárman, társaságban, szivesebben jőnek vissza. Hiszen várhatta, nem
jöttek azok vissza.

– Ej, ej, – tűnődött Kati – hát ezeket mi lelte? Talán bizony a harmadik
sajt elvesztette az útat s nem talált rájok? Na, utánuk küldöm a
negyediket is.

Utána küldötte a negyediket, aztán az ötödiket, a hatodikat – ennél több
nem volt. Várta, várta sokáig s merthogy nem jöttek vissza, ő bizony
tovább eredt: nem bolond, hogy utánuk szaladjon!

Eközben János leült egy fa tövében, várta Katit, hogy jöjjön a
tarisznyával, mert éhes volt erősen. Jön Kati nagy szuszogva, lihegve,
leűl ő is János mellé.

– No, Kati, vedd elé a vajat s a sajtot, falatozzunk.

Vette volna, ha lett volna, de nem volt egyéb száraz kenyérnél.

– Hát a vaj s a sajt hová lett? – kérdé János.

– Ó, lelkem uram, a vajjal megkentem a kerékvágás mindakét oldalát,
hátha akkor a kerék nem sérti olyan erősen. Egy sajt legurúlt a lejtőn,
a többit utána küldöttem, mindjárt jönnek, lelkem Jánosom.

– Ó, Kati, ezt nem kellett volna tenned!

– Hát mért nem mondotta kigyelmed?

Ha nincs vaj, ha nincs sajt, jó a száraz kenyér is, neki láttak hát a
száraz kenyérnek. Amint esznek, eddegélnek, mondja János:

– Ugyan bizony bezártad az ajtót, mikor eljöttünk?

– Nem biz’ én, mert kelmed nem mondta.

– No, akkor csak szaladj haza, zárd be az ajtót, s hozz magaddal valami
ennivalót.

Haza megy Kati s gondolja magában: – Az én uram bizonyosan nem szereti a
sajtot, meg a vajat, majd viszek neki egy tarisznya kökényt s egy korsó
ecetet. Az lesz csak a jó.

Tele rakta a tarisznyát kökénnyel, megtöltött egy korsót ecettel, aztán
az ajtót kiemelte a sarkából s a vállára vette. Gondolta, ha magával
viszi az ajtót, akkor azt senki ki nem nyithatja s be nem mehet a házba.
Azzal elindúlt az ura után, de lassan ment, hogyne ment volna lassan,
mikor alig birta az ajtót.

– No, sebaj, – gondolta magában – legalább kipihenheti magát az én
lelkem Jánosom.

Hát csak ment, mendegélt, nagy szuszogással kiér a hegy tetejére s
mondja roppant örvendezéssel Jánosnak:

– No, lelkem uram, itt az ajtó, elhoztam, most már maga is megőrizheti a
házat.

– Ó, Kati, Kati, de okos asszony vagy te! – kiáltott fel János. – Most
már csak az nem megy be a házba, a ki nem akar. Hát jó, ha már elhoztad,
csak hozzad tovább is, vissza nem megyünk.

– Én igen, jó szívvel, – mondotta Kati – csak a tarisznyát, meg a korsót
vigye kend, mert az nekem nagyon nehéz!

Elindúltak, mentek, mendegéltek, aztán erdőbe értek, ott keresték a
tolvajokat, de nem találták. Eközben beesteledett, fáradtak voltak,
álmosak is voltak, néztek erre, néztek arra, hogy hol tölthessék az
éjszakát. Ők bizony felmásztak egy fenyőfára s ott szépen
elhelyezkedtek. Alig helyezkednek el, jön egy sereg zsivány s éppen az
alá a fa alá ülnek le, ahol János, meg Kati üldögélt, ott nagy tüzet
raknak s azzal elészedik a mit tél-túl raboltak, hogy megosztozkodjanak
rajta. Gondolja magában János: – Hiszen éppen jó helyre jöttetek, majd
elbánok én veletek! Szép lassan leereszkedett a fa másik oldalán, a
zsebjeit teleszedte kővel: majd azzal agyonveri a zsiványokat. Hát
csakugyan egymásután dobálta le a köveket, de egyik sem talált.
Megszólal egy zsivány:

– Ugy tetszik nekem, hogy nemsokára virrad, mert a szél hajigálja le a
fenyő-almákat.

Ezalatt Kati folyton a vállán tartotta az ajtót, a nyakában a
tarisznyát, a kezében a korsót s azt mondja Jánosnak:

– Hallod, lelkem uram, én nem tudom tovább tartani a kökényt, ledobálom.

– Ne, lelkem Katim, ne, mert még észre vesznek a zsiványok.

– Le kell dobnom, lelkem uram, nem bírom tartani tovább.

– Ördög vigye a dolgodat, hát csak dobjad.

Abban a szempillantásban elkezdett potyogni a kökény az ágak közt.
Mondja egy zsivány:

– Úgy látszik, ez a fa tele van madárral, mert erősen potyogtatnak ránk.

Egy kevés idő múlva, merthogy erősen nyomta a vállát az ajtó, mondja
Kati:

– Jaj, lelkem uram, ki kell öntenem az ecetet is, nem birom tovább.

– Ne öntsd ki, Kati, mert észre vesznek a zsiványok.

– De én nem tudom tovább tartani!

– Ördög vigye a dolgodat, hát öntsd ki!

Azzal kiöntötte az ecetet s az mind egy cseppig a zsiványokra csepegett.

– Esik a harmat, – szólalt meg egyik zsivány.

Egy kis idő múlva megint megszólal Kati:

– Az ajtó nyomná úgy a vállamat? Az lehetetlen! A biz’a mégis az lehet.
Lelkem uram, ledobom az ajtót is.

– Ne dobd le, Kati, mert akkor csakugyan észrevesznek a zsiványok!

– Már én dobom, mert tovább nem birom.

– Hát dobjad, gyilkos teremtette, bánom is én!

Még ki sem mondta jóformán, már Kati eleresztette az ajtót, az meg
szörnyű zuhanással, csörtetéssel lesuppant a zsiványokra. Hej, lett erre
rettentő ijedelem!

– Az ördög, az ördög! – kiabáltak a zsiványok s szaladtak, mintha a
szemüket vették volna.

Mikor aztán hírük, nyomuk sem maradt, János is, Kati is leszálltak a
fáról, a tenger kincset, mit a fa alatt találtak, felszedték, haza
vitték s attól kezdve úgy élt a két félkegyelmü, mint a hal a vízben.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A szegény és a gazdag ember.

Valaha régen, mikor még Krisztus a földön járt, történt, hogy egy este
nagyon fáradtan ért Krisztus urunk egy faluba. Mindjárt a falu végén két
ház volt szembe egymással, szép magas kőház az egyik, alacsony kis faház
a másik. Gondolta Krisztus urunk, hogy bemegy a szép házba, ott
bizonyosan gazdag ember lakik, az könnyebben adhat szállást. Oda megy,
kopogtat az ajtón, a gazdag ember kinyitja az ablakot s kiszól: Ki az,
mit keres itt?

– Szegény vándor vagyok, felelt Jézus Krisztus – szállást keresek az
éjszakára.

Jól megnézte tetőtől-talpig a gazdag ember Jézus Krisztust s merthogy
látta, hogy csakugyan szegény ember (kopott, avatag köpenyeg volt rajta)
azt mondta nagy nyersen:

– Hiszen egyéb sem kellene, hogy minden jöttmentnek szállást adjak,
elmehetnék koldulni. Keress másutt szállást.

[Illustration: A szegény és a gazdag ember.]

Azzal becsapta az ablakot. Krisztus urunk egy pillanatig ott állott egy
helyben, aztán ment a szegény ember házához s kopogtatott az ajtón.
Abban a szempillantásban kinyilt az ajtó, a szegény ember betessékelte a
vándort s szives szeretettel marasztotta éjjeli szállásra. Jó szivvel
fogadta az asszony is s még ugyan kérte az engedelmet, hogy ők bizony
szegény emberek, gazdag vacsorával nem traktálhatják meg, de a mit Isten
adott, szivesen megosztják vele. Mindjárt feltett egy fazék burgonyát a
tűzhelyre s míg a burgonya főtt, azalatt megfejte egyetlen kecskéjét.
Mikor aztán megfőtt a burgonya, az asszony asztalt terített, hárman
melléje telepedtek s Jézus Krisztusnak ugyancsak ízlett a sovány
vacsora, mert látta, hogy jó szívvel adják s hogy ezeknek az embereknek
csakúgy ragyog az arcán a megelégedés.

Vacsora után félreszólítja az asszony az urát s mondja neki:

– Hallá-e, ma szalmát terítek a földre, azon hálunk, az ágyat pedig
átengedjük a vándornak. Látszik rajta, hogy nagyon fáradt, törődött
szegény, hadd pihenje ki magát.

– Helyes, helyes, mondta a szegény ember s mindjárt fel is ajánlotta a
vendégnek az ágyat. Jézus Krisztus huzódozott, hogy így meg úgy, csak
feküdjenek ők az ágyba, mert ők már öregek, de hiába, mégis csak neki
kellett az ágyba feküdni, a háziak pedig a szalmán töltötték az éjjelt.

Jókor reggel felkeltek s az asszony reggelit főzött a vendégnek,
köménymag levest – egyéb bizony nem tellett, de Krisztus urunknak ez
igazán jól esett, mert látta, hogy jó szívvel adják. Reggeli után útra
készűlődött Krisztus urunk, megköszönte a szállást, a szives
vendéglátást, de mikor éppen indulóban volt, azt mondja a szegény
embereknek:

– Ti olyan jó szívvel láttatok el engem, hogy azt én soha el nem
felejtem. Kívánjatok tőlem háromféle dolgot s én azt teljesítem.

Mondta az ember:

– Mit kivánhatnék egyebet az örök üdvösségnél? Na meg azt, hogy mind a
ketten egészségesek legyünk s meglegyen a mi mindennapi kenyerünk. Nem
is tudnám, hogy mit kivánjak harmadikúl.

Mondta Jézus Krisztus:

– Kívándd, hogy e helyett a régi ház helyett új házad legyen.

Felelt a szegény ember:

– Ha kigyelmednek módjában van az, bizony szívesen venném.

Még jó formán körűl sem nézhettek, már ott állott a régi helyett az új
ház, szép magas kőház s azzal Krisztus urunk Istennek ajánlotta őket,
ment tovább az ő vándorútján.

Eközben fölkelt a gazdag ember is, kinézett az ablakon s im látja, hogy
az ő házával szemben egy új kőház van, szebb az övénél. Ámult, bámult a
gazdag ember, nem mert hinni a szemének, szólítja a feleségét:

– Nézz csak ide, mi történt. Tegnap még egy rozoga kis házikó állott
itt, most meg egy szép, piros, cserepes kőház. Szaladj át s tudakold
meg, hogy s mint esett ez a dolog.

Átszalad az asszony, kérdi a szegény embert – hát itt mi történt? Az meg
elbeszélte:

– Itt bizony az történt, szomszéd asszony, hogy tegnap este itt járt egy
vándor ember, annak szállást adtunk s reggel, mikor bucsúzott, azt
mondta: kívánjunk három dolgot s ő mind a hármat teljesíti.

– S ugyan bizony mit kért kegyelmed?

– Az örök üdvösséget; egészséget a mindennapi kenyér mellett s végezetűl
egy új házat.

Szalad vissza az asszony, mondja az urának, hogy mit hallott.

– Hej, ha én azt tudtam volna! Ejnye, ejnye, szeretném fejbe ütni
magamat. Hogy is tudtam olyan oktalan lenni. Ez a vándor nálam is járt s
én bolond fejjel elutasítottam.

– Hamar, üljön lóra, biztatta az asszony, vágtasson utána, hívja vissza,
megtraktáljuk s majd kelmednek is teljesíti három kivánságát.

Nosza, kétszer sem mondatta ezt a gazdag ember lóra pattant, csakhamar
utólérte Krisztus urunkat, mézes-mázos szavakkal hívta, mentegetődzött,
hogy így meg úgy, ő tegnap este is szívesen látta volna, de nem találta
az ajtó kulcsát, azalatt meg ő kigyelme elment. De ha még egyszer lesz
erre útja, csak térjen be hozzá bátran, jó szívvel látja.

– Jól van mondta Krisztus urunk, ha még egyszer erre járok, betérek
kigyelmedhez.

De a gazdag ember addig is szerette volna megtudni, hogy vajjon az ő
kívánságát teljesítené-e a vándor. Meg is kérdezte, hogy kívánhat-e ő is
három dolgot, mint ahogy a szomszédja.

– Kívánni kívánhat, felelt Krisztus, de jobb lesz, ha nem kíván.

De, gondolta magában a gazdag ember, ő mégis csak kieszel valami jót,
hármat, olyat, ami még gazdagabbá teszi.

– Hát csak menjen haza kigyelmed, mondotta Krisztus urunk s három
kívánsága teljesülni fog.

Hej, örűlt a gazdag ember, nagy vígan ügetett hazafelé s mindazon
gondolkozott, hogy ugyan mit is kívánjon. Amint ezen gondolkozott, tágra
eresztette a kantárszárat, a ló meg elkezdett viháncolni, ugrálni, s
ezzel folyton zavarta a gondolkozásban. Ráütött a ló nyakára s
csendesítette, de a ló csak ugrált, viháncolt, helytelenkedett. Szörnyű
dühös lett a gazdag ember s egyszer csak elkiáltotta magát: ó, hogy a
nyakad szakadna meg!

Hiszen csak kívánnia kellett, a ló abban a szempillantásban megbotlott,
elesett, a nyaka megszakadt. Úgy elterűlt a földön, hogy többet meg sem
mozdúlt.

– No, ez megdöglék, morgolódott a gazdag ember. Az első kívánságom
teljesedett. Hanem még van két kivánságom, majd jobban vigyázok ezután.

A kantárt kihúzta a ló fejéből, a nyerget leoldotta a hátáról, a maga
hátára kötötte s úgy ment gyalogszerrel hazafelé. Eközben a nap mind
feljebb, feljebb lángolt, rekkenő forróság lett, a gazdag ember majd
elolvadt, alig lihegett, a nyereg erősen nyomta a hátát s még mindig nem
tudta, hogy mit kívánjon. Elgondolta magában, hogy bezzeg de jó dolga
van most az ő feleségének. Otthon ül a jó hűvös szobában s nem izzad,
mint ő. Ez erősen bosszantotta őt, s hogy hogy nem, azt találta mondani:

– Bárcsak a feleségem ülne a nyergen s ne tudna róla leszállani, a
helyett, hogy én a hátamon cipeljem.

Alig hogy kimondotta az utolsó szót, a nyereg lerepűlt a hátáról,
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Tyhűh, ilyen, olyan! szedtevettézett a gazdag ember. Ihol, teljesűlt a
második kívánságom is! Most már csakugyan meggondolom, hogy mit kívánjak
harmadszor.

Megfutamodott, hogy mihamarabb otthon legyen, beüljön a jó hűvös
szobába, ott aztán gondolkozhatik nyugodalmasan. No, hazaér, benyit, s
hát mit látnak szemei! A felesége ott ül a nyergen, jajgat, kiabál,
erőlködik, ha valahogy letudna szállani, de nem tud!

– Csak maradj ott, mondotta a gazdag ember, mert én a világ minden
gazdagságát akarom most kívánni.

– Üssön belé a tüzes mennykő a kend kívánságába, – kiabált az asszony –
mit ér nekem a világ minden gazdagsága, ha itt kell ülnöm a nyeregben
halálom órájáig! Ha azt kívánta, hogy nyeregre kerűljek, kívánja most,
hogy le is kerűljek innét!

Mit volt mit tenni, akarta, nem akarta, nem kívánhatott egyebet. Abban a
pillanatban le is szállott az asszony a nyeregből. Mondta az urának:

– Nagy buta kend. Bezzeg másként csináltam volna én!

Bezzeg, hogy ő ott hagyta volna az urát a nyeregben. De nem is volt
ettől fogvást békesség, nyugodalom a gazdag ember házában. Annál jobban
éltek a szegény emberék: volt egészség, mindennapi kenyér, örök
üdvösség, – mi kell még?




A molnárinas és a macska.

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol még is volt, volt egyszer egy
malom, abban egy molnár, a kinek nem volt sem felesége, sem gyermeke,
csak két molnár legény s egy inasocska mellette. Azt mondja egyszer a
molnár a legényeknek:

– Halljátok-e, legények, én már megöregedtem, a tűzhely mellett az én
helyem. Menjetek el s a melyik a legjobb lovat hozza nekem, annak adom a
malmot s egyebet attól nem kivánok, hogy halálom napjáig eltartson
engem.

Kaptak a legények ezen az ajánlaton, nosza, felkerekedtek még az nap,
nemcsak a nagy legények, de még az inasocska is, pedig ugyancsak
csúfolták:

– Hát te, mit akarsz, te? Ülj a góc alá, maradj itthon, soha sem fogsz
te lovat szerezni, míg a világ s még két nap.

De beszélhettek, csúfolódhattak, a kicsi inas, a kinek Jancsi volt a
neve, velük tartott, botorkált utánok hegyen-völgyön át. Estére egy
barlanghoz értek, oda bementek, lefeküdtek, de a két legény csak azt
várta, hogy Jancsi elaludjék, kiillantak a barlangból s ott hagyták
Jancsit.

[Illustration: A molnárinas és a macska.]

Reggel felébred Jancsi, körülnéz, nem lát senkit, elszomorodik erősen:
no most mit csináljon. Ő bizony fölkelt, kitapogatott a barlangból,
elindúlt egymagában: lesz, ahogy lesz, talán az Isten vele lesz. Amint
így mendegélne magában, szembe jön vele egy kis tarka macska s
megszólítja:

– Hová, merre, Jancsika?

– Ne is kérdezd, felelt Jancsika, úgy sem tudsz te rajtam segíteni.

– Nem-e? Látod, én tudom, mi a te kivánságod. Egy szép lovat akarsz
szerezni. Gyere velem, állj be hozzám szolgálatba s ha hét esztendeig
hűséggel szolgálsz, olyan szép lovat adok, hogy nem lesz párja hét
puszta határban.

– Hm, gondolja magában Jancsi, ez bizonyosan valami csuda-macska, hátha
igazat beszél.

Nem sokat gondolkozott, a macskához beszegődött s ment vele a macska
palotácskájába. Hej, de mennyi macska volt ott, édes jó Istenem!
Százával ugráltak, viháncoltak a garádicson fel s alá, bent a szobákban,
kint az udvaron, mindenfelé. Annyian voltak, hogy a Jancsika szeme nem
győzte belepni. Hát még este, mikor asztalhoz ültek. Muzsikáltak, hogy
zengett belé a palota, amikor pedig vége volt a vacsorának, a kis tarka
macska Jancsi elé szökkent s hívta:

– Jere, Jancsika, táncolj velem.

– Nem, macskával nem táncolok, mondotta Jancsi, azt még sohasem tettem
életemben!

– Akkor fektessétek le, parancsolta a többinek a kis tarka macska.

Mindjárt közrefogták, bevezették a hálószobájába, a csizmáját lehúzták s
lefektették. Reggel újra bejöttek, felöltöztették, megmosdatták, a
farkincájukkal az arcát megtörülgették.

Egy szó, mint száz, Jancsikának jól volt dolga. Gondolta magában, ha már
beszegődött, valamit dolgozni is kéne. Adott neki a kis tarka macska egy
ezüst baltát, egy arany kaszát s egy gyémánt gereblyét. A baltával fát
vágott, a kaszával füvet kaszált a lovaknak (hej, milyen lovak voltak az
istállóban!), a gereblyével összegereblyélte a szénát, – na, nem
lehetett rá panasz: hogyha jól tartották, dolgozott is érte.

Mikor aztán letelt a hét esztendő, a kis tarka macska Jancsit
beszólította az istállóba: ott állott egymás mellett hét paripa,
aranyszőrű mind a hét s mondta neki:

– No, Jancsika, a hét ló közűl azt válaszd, a melyik a szemednek s a
szivednek leginkább tetszik. Aztán menj haza, három nap múlva utánad
viszem a lovadat.

Jancsika kiválasztotta a legszebb paripát, elbúcsúzott a kicsi tarka
macskától s gyalogszerrel szépen haza ballagott. Úgy ment haza, ahogy
eljött, ugyanabban a gúnyában, mert a kis tarka macska nem adott mást:
azt mondta, csak menjen haza rongyosan, piszkosan, úgy lesz az jó. No,
hiszen rongyos is volt Jancsika! Hét esztendő alatt úgy leszakadozott
róla a gúnya, hogy csupa ringy-rongy lógott le a testéről. Na, bezzeg
otthon voltak a legények is: az egyik szerzett egy vak, a másik egy
sánta gebét, de mindegy, valamit mégis szereztek. Hej, hogy kacagtak
Jancsikán!

– Ugy-e, megmondtuk, hogy maradj veszteg?

Bemegy Jancsika a malomba, köszön a molnárnak, de az alig fogadja, nem
is engedte, hogy leüljön, kikergette a házból s azt mondta: ott a
libaól, lakjék abban, ő vele nem űl egy asztal mellé ilyen rongyos,
piszkos legény.

– Na, jó, gondolta magában Jancsika, lesz ez még másként is s szó nélkűl
kiment az ólba, ott lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda. Éppen akkor
reggel volt három napja, hogy eljött a szolgálatból s hát hogy a nap
felkelt, jött egy hat lovas, aranyos hintó, mellette egy lovászlegény a
hetedik lóval. Megáll a hintó s im, kiszáll belőle egy szépséges, szép
királykisasszony; a kis tarka macska volt ez, a kinél Jancsika hét
esztendőt szolgált. Kérdi a molnárt:

– Hol van a kis molnárinas?

Feleli a molnár:

– Kint a libaólban. Nem engedjük be a házba, olyan piszkos, olyan
rongyos.

– Hát csak szólítsátok elé, parancsolta a királykisasszony.

Ezalatt a hintóból gyönyörű, szép aranyos, gyémántos gúnyát vettek elé,
Jancsikát megmosdatták, megfésűlték aranyfésűvel, aztán felöltöztették
az aranyos, gyémántos gúnyába: királyfi sem lehetett különb, mint
Jancsika. Akkor a királykisasszony látni akarta, hogy lám, milyen
lovakat hoztak a molnár legények. Az ám, sánta volt az egyik, vak a
másik.

– Vezessétek ide a hetedik paripát, parancsolta a szolgáknak.

– No, még ilyen szép lovat nem láttam világéletemben! kiáltott a molnár.

– Bizony ha nem, hát úgy tudja meg kend, hogy ez a kis molnárinasé.

– Hát akkor övé is a malom, mondotta a molnár.

– Övé bizony az én palotám s nem a kend malma, mondotta a
királykisasszony.

Azzal szépen Jancsikával beűltek a hintóba s elhajtattak a palotácskába.
Mit mondok, palotácska. Akkora nagy palota lett abból, hogy csak ablaka
hetvenhét volt, tiszta ezüst, az ajtaja arany, a grádicsa gyémánt. Ott
mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel folyton táncoltak.

Holnap legyenek a ti vendégetek.




A madarak királya.

Mese, mese, mesét mondok mostan a madarakról, madaraknak rettentő nagy
csatájáról…

Úgy volt az, hogy egyszer a medve meg a farkas együtt sétáltak az
erdőben s amint fel s alá jártak, gyönyörű szép madáréneket hallanak.

Megáll a medve ámulva, bámulva, szemét-száját eltátja, úgy hallgatja az
éneket. Kérdi aztán a farkast:

– Ugyan bizony, farkas koma, miféle madár, aki olyan szépen énekel?

– Ez a madarak királya, mondotta a farkas. Majd elmegyünk hozzá s
tiszteletünket tesszük nála.

– Helyes, hagyta rá a medve, úgy sem láttam még királyi palotát,
gyerünk.

– Ohó, nem megy az oly könnyen, mondotta a farkas, meg kell várnunk, míg
a királyné hazajő.

Egy perc mulva, kettő mulva, jött a királyné, eleséget hozott a
csőrében; jött a király is, annak is tele volt a csőre, aztán
beröppentek egy fának az odvába: ott volt a palota, akarom mondani a
fészek.

A medve mindjárt föl akart menni, de a farkas visszarántotta:

– Ohó, megállj. Várj, míg mind a ketten elmennek.

Jól van, a medve belényugodott s tovább mentek, de előbb jól megnézték a
fa odvát, ahol a fészek volt. De hiába, csak nem volt nyugta a medvének
s egy kevés idő mulva megint visszafordúltak a fához. Aközben a király s
a királyné csakugyan kirepűltek a fészekből, a medve hát fölmászott a
fára, benézett a lyukba s látta, hogy öt madár fióka van a fészekben.

– Ez királyi palota? – dörmögött a medve. – No ugyan nyomorúságos egy
palota, s hát ezek királyi gyermekek? Hisz ezek közönséges paraszt
kölykek!

Hej, szörnyű haragra lobbantak a fiókák erre a gyalázkodó beszédre.
Magukon kívül kiabálták, csiripolták:

– Nem vagyunk mi paraszt kölykek, igazi királyi sarjadékok vagyunk, úgy
tudd meg, dörmögős medve. Megállj csak, ezt a beszédet még megkeserűlöd!

Meghökkent erre a medve, meg a farkas is, vissza kullogtak a
barlangjukba nagy nehéz aggodalomban, hogy hát mi lesz most. Eközben
hazatért a madarak királya is, meg a királyné is, de majd holtra
réműltek, mikor a gyermekek szörnyű csiripolását hallották. Azt mondta
az idősebb, s utána a többi:

– Itt volt a medve s azt mondta, hogy nem vagyunk királyi gyermekek,
hanem közönséges parasztkölykök. Valameddig meg nem tudjuk, hogy mi az
igaz valóság, sem csőrünket, sem szárnyunkat meg nem mozdítjuk s itt
ebben a helyben éhen halunk, de gyalázatban nem élünk.

– Ej, ej, csóválta fejét a király, hát ez miféle beszéd. Király volt
nekem apám, nagyapám, még a hetvenhetedik is. Csak csendesűljetek le,
majd megmutatom én annak a vén parasztnak, ki s mi vagyok én.

Egy szempillantást sem ült otthon, a kiséretével együtt elröpűlt a medve
barlangjához s bekiáltott:

– Hallod-e te, vén méztolvaj, hogy merted megsérteni az én gyermekeimet?
Tudd meg, hogy háborút indítok ellened, s jaj neked s egész
nemzetségednek!

De már ennek fele sem volt tréfa. Medve koma felcihelődött s hírűl adta
a négylábú állatoknak, hogy csak talpra, mert a madarak királya hadat
üzent, olyan háború lesz, amilyen még nem volt, mióta a világ – világ.
Hiszen csak hadd állottak is talpra, mert a madarak királya egy óra
alatt mind összegyűjtötte, ami madár van a világon, nemcsak a madarakat,
de még a bogarakat is, a méheket s a legyeket is, mindenféle teremtett
állatot, akinek csak szárnya volt.

Mikor összegyülekezett a had, a madarak királya kiküldötte az
ökörszemet, hogy lesse ki, tudja ki, az ellenségnek ki lesz a vezére.
Elröppent az ökörszem, a medve barlangja mellett egy fán a levél alatt
meghúzódott s úgy hallgatódzott. Hát jön a medve nagy mogorván,
dirmegve-dörmögve, szólítja a rókát s mondja neki:

– Hallod-e, róka, te vagy a legravaszabb valamennyi állat közt, neked
kell vezetned a hadat.

– Jó, mondta a róka, de aztán mi legyen a jel?

Egyik egyet, másik mást mondott, végre is a róka javallott olyat, ami
mindenkinek tetszett. Azt mondotta:

– Nekem szép, hosszú, lombos farkam van, beillik ez zászlónak. Ha a
farkamat magasba tartom, ez azt jelenti, hogy: utánam! Ha lekonyúl a
farkam, akkor: szaladjatok, a merre láttok.

Az ökörszem azonnal visszarepűlt s jelentette, hogy mit hallott.

Na, jó, hát csak jere, róka koma, mondotta a madarak királya, majd
lekonyúl a te farkad!

Másnap jókor reggel megkezdődik a csata. Indúlnak a négylábú állatok
szörnyű ordítással, (a szamár is köztük volt) rettentő bőgéssel, (az
ökör is köztük volt), ég, föld zengett, rengett belé. De indúlnak a
madarak is, surrogott, burrogott a levegő a szárnyuk csapásától,
csengett, zengett az erdő, – hej, mi lesz itt, Uram Jézus Krisztus!
Nosza, a madarak királya egyszeribe kiküld egy pár szarvasbogarat, azok
egyenest rácsapnak a rókára, az egyik itt, a másik ott csípi, szúrja a
szarvával, megy a róka erre, meg arra, tartja a farkát felfelé, de bizon
csak kínnal, bajjal, rohannak utána a többiek, – no hiszen, egyszerre
csak lekonyúl a róka farka, uccu neki, vesd el magad, szaladt a négylábú
sereg hanyat-homlok, mintha szemét vették volna valamennyinek!

A király s a királyné egyszeribe hazarepűltek s mondták nagy
örvendezéssel:

– Na, gyerekek, ne busuljatok, egyetek, igyatok, megnyertük a csatát!

Mondták a gyermekek:

– Addig nem, míg a medve ide nem jő s bocsánatot nem kér tőlünk.

– Igaza van a gyerekeknek, mondotta a király s tüstént repűlt a medve
barlangjához, ott beszólt:

– Hallod-e te, vén méztolvaj, gyere a fészkem elé s kérj bocsánatot a
gyermekeimtől, különben szörnyű halálnak halálával halatlak meg.

Tetszett, nem tetszett a medvének, oda kullogott a fészek elé s sírva
kért bocsánatot a királyi gyermekektől. De már most a gyerekek ettek,
ittak, vígan voltak, csengett belé az erdő, egész nap úgy daloltak.

Úgy bizony!




Az okos emberek.

Egyszer volt egy ember s annak felesége. Ez az ember azt mondja a
feleségének:

– Hallod-e, asszony, én most elmegyek, három napig haza sem jövök. Ha
ezalatt ide jön a bellér s meg akarja venni a teheneinket, kétszáz
forinton alól egy krajcárral se add. Értetted?

– Értem, értem, mondotta az asszony, csak menjen Isten hirével.

– Jó, jó, de hát neked ott, ahol az észt mérték, nagyon kevés jutott
volt, azért még egyszer mondom, hogy oda ne add kétszáz forinton alól,
mert – az Isten Istenem ne legyen, ha el nem töröm a pálcámat a hátadon!

Elmegy az ember s másnap csakugyan jön a bellér, nézi a teheneket,
jóformán még nem is alkuszik, megigér három tehénért kétszáz forintot.
Ő, maga mondta, hogy annyit testvérek közt is megérnek. Azzal eloldotta
a teheneket a jászol mellől, kihajtotta az udvarra, előhajtja a kapuig,
de bezzeg eszébe sem jutott, hogy a pénzt kifizesse.

– Hohó, mondta az asszony, hát a kétszáz forint?

– Az ám, a kétszáz forint, mondta a bellér. Ejnye, no, otthon
felejtettem a bugyellárisomat. Várjon csak kend, mondok valamit.
Elhajtok két tehenet, a harmadik tehenet pedig itt hagyom zálogban.

Az asszony ebbe jó szívvel beléegyezett, hogyne, mikor egy tehén otthon
maradt zálogban! Hej, gondolta magában, hogy örül majd az ura, ha haza
jön. Ennél okosabban már csak nem végezhette volna a dolgát.

Három nap múlva hazajön az ember s kérdi:

– Eladtad-e a teheneket, feleség?

– El bíz’ én, lelkem uram, még pedig kétszáz forintért.

– Hol a pénz?

– Azt még nem adta meg, mert otthon felejtette a bugyillárisát, de
zálogban itt hagyta a kisebbik tehenünket, mig a pénzt elhozza. Úgy-e,
okosan csináltam a dolgot? A kicsi tehén kevesebbet eszik.

Hej, szőrnyű haragra gerjedt az ember! Neki szaladt az asszonynak,
ráhúzta a pálcáját, hogy kékre verje a hátát, de mégis meggondolta magát
s azt mondta:

– Megérdemelnéd, hogy eltörjem a hátadon a pálcát, de nem teszem, te
világbolondja, te! Hallod-e, kimegyek az országútra, ott leülök, várok
három napig s ha ezalatt találok valakit, ki nálad ostobább, nem verlek
meg, de ha nem találok, úgy elnáspágollak, hogy holtad napjáig
megemlegeted!

Azzal kiment az országútra, ott leűlt egy kőre s várta, hogy kik jönnek
arrafelé. Hát egyszer jön egy asszony, ökrös szekéren. Ez az asszony a
szekér közepén állott, pedig a szekérben volt zsúp elég, ráülhetett
volna, úgy hajtotta az ökröket. Gondolta magában az ember:

[Illustration: Az okos emberek.]

– No, úgy látszik, hogy ez az lesz, a kit én keresek.

Hirtelen felugrott a kőről, a szekér elé szaladott s mind ott táncolt,
ugrált, mintha megbolondúlt volna.

– Mit csinál kend, földi, szólította meg az asszony. Honnét jön, mi
járatban van? Sohasem láttam még kendet!

– Hát hogy is látott volna, mikor az égből estem alá, felelt az ember, s
most nem tudom, hogy jutok vissza ismét. Nem vihetne fel kelmed?

– Nem bíz’ én, lelkem, mert nem tudom az útat az égbe. De ha kend az
égből jön, megmondhatná, mit csinál az uram, a ki ezelőtt három
esztendővel halt meg. Látta-e?

– Láttam bizony, hogyne láttam volna. Hej, rossz sora van ott a kend
urának. Juhokat őríz s egész nap szaladgál utánuk hegyen, völgyön,
erdőn, mezőn keresztűl. A gúnyája mind leszakadozott a testéről, szabó
pedig nincs, aki mást csináljon, mert, hiszen tudja kend, hogy Szent
Péter nem ereszti be a szabókat a mennyországba.

– Ó, Istenem, Istenem, sápítozott az asszony, ki hitte volna, hogy ilyen
szomorú sorsra jut az én szegény, jó uram! Ha olyan jó lenne kelmed s
elvinne szegénynek legalább egy kabátot, bizony megköszönném.

– Hja, elvinném én szivesen, mondotta az ember, de Szent Péter nem
ereszt be vele.

– Hát akkor pénzt adnék. Azt beteszi a zsebébe s senki sem veszi észre.
Éppen most adtam el a búzámat, annak az árát elküldeném.

– Pénzt? Azt már elviszem, – ajánlkozott az ember.

– No, akkor csak maradjon itt, haza megyek a pénzért s mindjárt
visszajövök. Le sem ülök a szalmára, állok egész úton, hogy az ökröknek
könnyebb legyen a szekér.

Az asszony elment, az ember ott maradt s csak úgy repöstölt a szíve az
örömtől.

– No, ez csakugyan ostobább a feleségemnél is. S milyen szerencséje van
a feleségemnek! Elkerüli a verést.

Nem kellett sokáig várni, jött az asszony, hozta a pénzt, átadta az
embernek s nem győzött hálálkodni a szivességeért. Azzal az asszony haza
ment. Éppen akkor tért haza a fia is a mezőről. Mondja a fiának, hogy mi
történt, ámúl, bámúl a legény: no, ilyet ő még nem hallott
világéletében! Szeretne ő is találkozni azzal az emberrel, ki az égből
esett alá s megtudni egy s mást arról, mi történik odafent a
mennyországban. Nosza, mindjárt lovat nyergel, felpattan rá, elvágtat s
az út szélén meglátja azt az embert, kinek az anyja pénzt adott: éppen
most számolta a pénzt. De a legény nem is gondolta, hogy ez volna az az
ember a kit ő keres, kérdi hát tőle:

– Ugyan bizony, bátyám uram, nem látta-e azt az embert, a ki az égből
jött le?

– Láttam bíz’ én, éppen most ment ki arra a hegyre, ní, merthogy onnét
könnyebben feljut az égbe.

– Hej, Istenem, Istenem, sopánkodott a legény, akkor én már nem érem
utól. Egész nap dolgoztam, most még a ló is összerázott – legyen olyan
jó kelmed, üljön föl erre a lóra s ha utóléri, beszélje rá, hogy jöjjön
vissza ide.

– Áhá, gondolta magában az ember, úgy látszik, ez is ostobább a
feleségemnél.

Nem sokat kérette magát, felpattant a lóra s elvágtatott. A legény pedig
leűlt a kőre, várt sötét estig, de az ember csak nem jött vissza.

– Bizonyosan, gondolta magában, annak az embernek nagyon sietős az útja
az ég felé s nem jön vissza. Talán a lovat is odaadta neki ez a jó
ember, hogy elvigye az apámnak.

Ebbe bele is nyugodott, hazament s elmondta az anyjának mi történt s
hogy a lovat elküldötte az apjának.

– Jól tetted, édes fiam, mondotta az anyja, te úgyis fiatal vagy,
járhatsz gyalog, szegény apád pedig ezentúl lóról őrzi a juhokat.

Eközben az ember szépen haza kocogott a ló hátán, a lovat bekötötte az
istállóba, a zálogba hagyott tehén mellé, aztán bement a házba s mondta
a feleségének:

– Na, feleség, szerencsés vagy, mondhatom, mert náladnál ostobább
embereket találtam s ez alkalommal elkerülöd a verést. A két sovány
tehén helyett kaptam egy jó lovat s még egy csomó pénzt is. Jól fizet az
ostobaság.

– Úgy-e, jól, örvendezett az asszony. Ne féljen kend, ostoba maradok
akkor én ezután is.

Mondta az ember:

– Maradj, lelkem feleségem, maradj.




A jókedvű János.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy gazdag ember, annak egy szolgája:
János volt a neve. Ez a János olyan János volt, hogy pitymallatkor kelt,
setét este feküdt, egész nap a keze, lába meg nem állott, mindég
dolgozott s még mindég jókedvű volt. Mikor az esztendeje letelt, a gazda
gondolta magában: Minek fizessek én bért Jánosnak. Ez a kolontos legény
bér nélkül is szívesen szolgál.

János nem szólt semmit, azt is lassan mondta, s a második esztendőt is
éppen olyan becsületesen leszolgálta, mint az elsőt s mikor esztendő
végén egy krajcár nem sok, annyi bért sem kapott, nem szólt egy szót
sem, megmaradt harmadik esztendőre is. Hanem mikor a harmadik esztendő
is letelt, Jánosnak is megnyílt a szája s mondta:

– No gazduram, kitelt a három esztendő, tovább megyek egy házzal, – adja
ki a bérem.

Mondta a gazda:

– Jól van, János, becsülettel szolgáltál, meg is fizetem a béredet
illendőképpen.

Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnan három krajcárt: itt a béred,
János, használd egészséggel.

János nem sokat értett a pénzhez, zsebre vágta, amit kapott s olyan
virágos kedve fakadt, amilyen rég nem.

– Most már pénz csörög a zsebemben, mondta nagy vígan, nem kell többet
dolgoznom.

Elbúcsuzott a gazdájától, útnak eredt, ment, mendegélt, hegyen, völgyön
által, fütyölt, énekelt, táncolt, így ért egy erdőbe, ott csak elébe áll
egy törpe emberke s megszólítja: Hová, hová, jókedvű János? Látom, hogy
nincs bajod, a bánatot híréből sem ismered.

– Ugyan mért is búsulnék, felelt János. Három esztendei bérem a
zsebemben csörög, hogyne volna jó kedvem?

– S mennyi pénzed van ugyan bizony? kérdezte a törpe.

– Nekem három egész krajcárom, felelt János, egy krajcár se híjja.

– Hát biz-e nagy pénz, mondotta a törpe. Látod, nekem egy fityingem
sincs, szegény vagyok, mint a templom egere. Add nekem a pénzedet, te
fiatal vagy, erős vagy, szerezhetsz még eleget.

Jó szíve volt Jánosnak, egy szóval sem kérette magát többet, belenyúlt a
zsebébe, kivette a három krajcárt s mondta: itt van, né, Isten nevében.

– No, mondta a törpe emberke, mert olyan jó szíved van, mondj a három
krajcárért három kívánságot, mind a három teljesedik.

– Jól van, mondta János. Első kívánságom, hogy adj nekem egy nyilat,
olyat, hogy mindent találjon, amire célzok; második, hogy adj nekem egy
szépen szóló hegedűt, olyat, hogyha a vonót ráteszem, még a félholt is
táncra kerekedjék, harmadik, hogy, ha kérek valakitől valamit, azt meg
ne tagadhassa.

– Úgy lesz, ahogy kívántad, mondja a törpe, azzal benyúlt a tarisznyába,
onnét nyilat meg hegedűt húzott elé, oda adta Jánosnak. Amit pedig kérsz
valaha valakitől, nincs az az ember a világon, hogy megtagadja tőled,
mondotta s azzal Istennek ajánlotta Jánost.

De volt eddig jó kedve Jánosnak vagy nem volt, most majd kiugrott a
bőréből. Tovább ment nagy vígan s amint ment, találkozik egy
kecskeszakálú zsidóval, aki állott egy helyben s hallgatta egy madárnak
az énekét.

– Jaj de szép, jaj de szép! áradozott a zsidó. Hogy is lehet ennek a
csepp madárnak ilyen szép hangja! Hej, ha az enyém lehetne! Ha
megfoghatnám!

– Hiszen, ha csak az a baja, szólt hozzá János, e miatt ne búsuljon
kend, mindjárt lepottyan az a madár a fáról.

Azzal célba vette a madarat, a szárnyát ketté lőtte s a madár
lebukfencezett a bokrok közé, az ám, tövisbokrok közé.

– No, ott a madár, hozza ki kend onnét, mondta János.

Bement a zsidó a tövisbokrok közé, keresi a madarat, János meg eléveszi
a hegedűjét, rázendít, abban a pillanatban felugrik a zsidó, táncolni
kezd eszeveszetten, János csak húzza, a zsidó pedig ugrál ide, meg oda,
nagyokat ordít, merthogy a tövisek össze-vissza szaggatták a ruháját,
véresre karcolták a bőrét, tetőtől talpig.

– Ne húzd, te tolvaj! kiabált a zsidó, nem akarok én táncolni.

– Hát ne táncoljon kend! – kacagott János s húzta tovább.

De már ekkor könyörgésre fogta a dolgot a zsidó, igért egy zacskó
aranyat, csak hagyja abba a hegedűlést.

Hát, jó, János abba hagyta a hegedűlést s a zsidó adott is neki egy
zacskó aranyat, de mikor János tovább lábalt, elkezdett átkozódni s
beszaladt a városba, ott a birónak bepanaszolta, hogy elrabolták tőle az
aranyat.

– Ki volt? Katona volt? kérdezte a biró.

– Dehogy katona, dehogy katona. Nem volt annak sem kardja, sem puskája,
csak egy rongyos nyila meg egy hegedűje: arról lehet megismerni a
kötélrevalót.

Nosza, a bíró mindjárt küldötte a pandúrokat, hogy kerítsék kézre azt a
legény. Megtalálták, nyakon csípték s az arannyal együtt behozták a
városba. Viszik Jánost a biró elé, az vallatja, de János feleli:

– Nem nyúltam én egy újjal sem a zsidóhoz, a pénzét sem vettem el,
szabad akaratából adta nekem, hogy ne múzsikáljak többet.

– Hazudik, hazudik, hazudik! kiabál a zsidó.

– No ezt én sem hiszem, mondotta a biró s akasztófára itélte Jánost.

Másnap reggel vitték Jánost az akasztófa alá, de éppen olyan jó kedve
volt, mint máskor. Szépen felsétált a lajtorján s mikor a legfelső
fokára lépett, visszafordult s szólt a birónak:

– Biró uram, engedjen nekem egy kérést, mielőtt meghalnék.

– Kérhetsz akármit az életeden kívül, mondta a biró.

– Nem is kérem én az életemet, csak azt, hogy még egyszer
muzsikálhassak.

– Aj, vaj! jajgatott a zsidó, csak azt ne, biró úr!

– Miért ne muzsikálna még egyet? – mondotta a biró. Ez ugyan csekély
kivánság. Húzd rá, fiam!

– Aj! vaj! kiabált a zsidó, akkor engem kössenek meg.

János elővette a hegedűt, ráteszi a vonót, húzni kezdi, hát egyszerre
csak megmozdúlnak az emberek köröskörűl mind, illegetik, billegetik
magukat, aztán hirtelen táncra kerekednek, a biró is, a hóhér is, a
zsidó is, a katonák is, a népek is, mind, mind, rúgták, lökték egymást,
mind nagyobbat, nagyobbat ugrottak, mígnem végre alig lihegtek,
elnyúltak a földön.

– Elég, elég, kiáltott a biró, megkegyelmezek az életednek, csak ne
muzsikálj többet!

János visszatette a hegedűt a tarisznyába, leszállott a lajtorjáról s
rárivallt a zsidóra:

– No te, gazember, most valld meg, hol szerezted a pénzt, külömben
megint eléveszem a hegedűt.

– Loptam, loptam! kiabált a zsidó, te pedig becsületesen szerezted!

– Bizony ha úgy, akkor te érdemled meg az akasztófát, mondotta a biró s
ott helyben felhúzatta a zsidót.

Így vót, vége vót, mese vót.




A rest királyfik.

Volt egy király s annak három fia. A király nagy beteg lett egyszer,
érezte, hogy közelgett a halála s mert mind a három fia egyformán kedves
volt neki, nem tudta, hogy melyikre hagyja a királyságot. Ágya mellé
hivatta mind a hármat s mondta nekik:

– Édes fiaim, érzem hogy meghalok. Azt határoztam magamban, hogy arra
hagyom a királyságot, aki a legrestebb közületek. Hadd hallom hát, ki a
legrestebb.

Mondja a legidősebb:

– No, enyém a királyság bizonyosan, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha
fekszem s aludni akarok, s szemembe esik egy esőcsepp, nem törődöm vele,
alszom tovább.

Mondta a középső:

– Bíz enyém a királyság, mert én meg olyan rest vagyok, hogy ha a
tűzhelyen ülök melegedni s a sarkamat égeti a tűz, akkor sem huzom el a
lábamat.

Mondta a legkisebbik:

– De bíz enyém a királyság, mert én olyan rest vagyok, hogy, ha fel
akarnának akasztani, s a kötél már a nyakam körül volna, akkor meg
valaki kést adna a kezembe, hogy a kötelet elvágjam, inkább meghalnék,
semhogy a kezemet megmozdítsam.

– Te vagy a legrestebb, lelkem fiam, kiáltott a király, tiéd a
királyságom!

Azzal behunyta a szemét s meghalt.

Itt a vége, fuss el véle.




A két testvér.

Volt egyszer két testvér: gazdag volt az egyik, szegény a másik. A
gazdag testvér aranyműves volt s rossz szivű; a szegény seprüt
kötögetett, abból tengődött s jó, becsületes ember volt. Ennek a szegény
embernek két fiacskája volt, s merthogy ikrek is voltak, úgy
hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás. A fiúk gyakran eljártak az
aranyműves házához, akinek nem volt gyermeke, itt kaptak egy kevés
ételmaradékot az asszonytól, aki nem volt olyan rossz szivű, mint az
ura.

A szegény ember egyszer elment az erdőbe vesszőért s amint ott
járt-kelt, egy fának az ágán olyan madarat látott, amilyent még soha:
színarany volt az. Fölkapott egy kavicsot, megdobta a madarat, de a
madár tovább röpült. Tovább röpült, de egy tollat mégis elejtett. A
szegény ember felvette, hazavitte s mutatta a bátyjának. – Tiszta arany,
mondta ez s megvette tőle jópénzen. Másnap megint elment az erdőbe a
szegény ember s hogy meglátta ujra az arany madarat, megdobta, de most
már úgy, hogy a madár leesett a földre. Fölvette s vitte egyenest a
bátyjához. Ez a madarat megvette, egy csomó pénzt adott érte az
öccsének. Most már ez sem volt szegény ember.

Hátha még tudta volna, hogy micsoda madár volt az aranymadár! No ha nem
tudta, bezzeg tudta a bátyja. Mindjárt mondta a feleségének: süsd meg
ezt a madarat, de ebből senki sem eszik rajtam kivül. Azt mondom hát,
hogy csak egy porcikája se hiányozzék.

Mert az aranyműves már azelőtt is hallott erről a csudamadárról.
Hallotta, hogy aki ennek a szivét s a máját megeszi, attól kezdve minden
reggel két aranyat talál a vánkosa alatt.

Na, az asszony felteszi az aranymadarat a tűzhelyre, sűl, pirúl a madár,
de közben valamiért kiment a konyhából, ezalatt meg a két fiú
besompolygott a konyhába. Ők bizony megkivánták s az egyik a madár
szivét, másik meg a máját nagyhirtelen bekapta. Jön az asszony, s majd
elájul ijedtében, mikor látja, hogy volt máj, nincs máj, volt szív,
nincs szív. No most mit csináljon? Hirtelen leölt egy csirkét, annak a
szívét s máját megsütötte s úgy adta fel az urának az aranymadarat. Az
aranyműves mind egy falatig megette a madarat, de hiába nyúlt reggel a
vánkos alá: bizony nem volt ott arany. De volt a fiúk vánkosa alatt!
Mikor másnap reggel felkeltek, megcsendült valami, nézik s hát két
arany. Mondják az apjuknak, az csak ámult, bámult. Következő reggel is
két arany volt a vánkos alatt. Harmadik reggel is. De már most nem
állhatta meg, hogy el ne dicsekedjék a bátyjának a nagy szerencséjükkel.
No hiszen, jó helyen dicsekedett el. Tudta ez, honnét fúj a szél. Majd
megpukkadt az irigységtől. Gondolta magában, ha már nem lehet övé az
arany, a testvérié se legyen, ijedt képet vágott s mondta:

– Hm, hm, ez nagy baj, öcsém. A te fiaid az ördöggel cimborálnak. Ha én
a te helyedben volnék, ezeket a kölykeket nem tűrném tovább a házamban.
Meglásd, még nagy bajba kevernek.

A szegény ember szörnyen megijedt s bár majd megszakadt belé a szíve,
kivitte a fiúkat az erdőbe, s ahol legsűrűbb volt, otthagyta őket. Hej
Istenem, szegény fiúk, sírtak, ríttak, bolyongtak mindenfelé, keresték,
kiabálták az apjukat, mert világért sem gondolták, hogy szándékosan
hagyta el az apjuk. De kiabálhatták, kereshették, nem találták s a
rengeteg erdőben még jobban eltévelyedtek. Amint így bolyongnak keserves
sírás közt, szembe jő velük egy vadász. Kérdi, mi bajuk, miért sírnak. A
fiúk tövéről hegyére elmondják, hogy mi történt velük.

– No, mondta a vadász, úgy látszik, nem vagytok ti rossz fiúk. Jertek
velem, nekem úgy sincs gyermekem, én majd felnevellek.

Mentek a fiúk a vadásszal s hát másnap reggel, amikor felébredtek, két
aranyat találtak a vánkos alatt.

– Lám, lám, mondta a vadász, még sem hazudtak a gyerekek.

És azután minden reggel találtak két aranyat a vánkos alatt, a vadász
pedig eltette s gyűjtötte számukra, hogy ha majd nagyok lesznek, hadd
legyen pénzük elegendő.

Telt, múlt az idő, nőttek, növekedtek a fiúk s mikor nagy legényekké
serdűltek, mondta a vadász:

– No most jertek velem. Megtanítottalak lőni, most meg kipróbállak s ha
jól űt ki a próba, felszabadítlak. Vadászok lesztek ti is, mint én.

Elindulnak az erdőbe s im, épp akkor húzódik fenn a levegő égben egy
sereg vadlúd. Elébb az egyik, azután a másik legény lőtt fel a ludakra s
mind a ketten lelőttek hármat-hármat.

– Talpig vadász mind a kettő, mondta a vadász, azzal elmentek haza,
vacsorához űltek. Ott vacsoraközben mondja az egyik legény:

– Édes felnevelő apánk, ha meg nem szomorítanók, mondanánk valamit.

– Mondjad, fiam, mondjad.

– Már nagy legények vagyunk, ideje, hogy világot lássunk. Eresszen el
minket.

– Szívem szerint beszélsz, fiam, mondta a vadász. Itt az ideje, hogy
országot, világot lássatok.

Másnap reggel a legények megköszönték a vadásznak sok nagy jóságát, de
mielőtt útnak indultak volna, a vadász egy-egy puskát adott nekik,
azonkivűl egy kést s átadta mind a pénzüket is, mi nála létük alatt
gyűlt össze. Elkisérte az erdő széléig s ott azt mondta nekik:

– Fiaim, ha netalán utatok két felé válnék, ezt a kést szúrjátok bele
egy fába. Amelyik elébb tér vissza ahhoz a fához, húzza ki a kést s
nézze meg. Ha a kés rozsdás, ez azt jelenti, hogy a másik nagy bajban
van, talán meg is halt; ha fényes marad, az jót jelent.

Most már végképp elbúcsuztak a fiúk, aztán elindultak világjáró nagy
útjukra. Mentek, mendegéltek, hegyeken, völgyeken át s egyszer egy
rengeteg erdőbe értek. Már három napja mentek az erdőben, de még mindig
nem értek ki belőle, az élelmük elfogyott, erősen megéheztek.

– Már csak lőjjünk valamit, mondta az egyik, külömben éhen halunk.

Ebben a pillanatban egy nyul ugrott ki a bokorból s az egyik legény
célba vette, de a nyul elkezdett rimánkodni:

/P   Kedves vadász, ne lőjj agyon,   Két fiamat neked adom. P/

Mindjárt szaladt is a bokorba a fiai után, mentek arra a fiúk is, hogy
átvegyék a süldőnyulakat, de a nyulacskák éppen akkor oly kedvesen
játszottak, hogy a legényeknek nem volt szivük megölni őket. Hanem azért
elfogadták a nyulacskákat, azok meg szépen mentek utánuk. Alig mentek
egy hajításnyira, egy róka szaladt elébük, arra is ráfogták a puskát, de
ez is könyörögve kérte:

/P   Kedves vadász, ne lőjj agyon,   Két fiamat neked adom. P/

Megkegyelmeztek a rókának is s a kicsi rókák csakugyan hozzájuk
szegődtek, mentek utánuk. Éppen így jártak egy farkassal, egy medvével
meg egy oroszlánnal is, ezek is a kölykeikkel váltották meg az életüket.
Most már ment utánuk két nyulacska, két róka, két farkas, két medve s
két oroszlán. Hát ez így jól volt, de a fiúk zöldet, vereset láttak, úgy
megéheztek. Mégis csak valahol harapni valót kellene keresni. Az ám, a
ravasz rókák mindjárt ajánlkoztak, hogy ők rövid úton kivezetik az
erdőből, be egy faluba, van ott tyúk, csirke, kácsa s mindenféle
majorság. Csakugyan be is értek hamarosan egy faluba, ott vettek a
legények minden jót, megenni valót, jól laktak, a vadakat is jól
tartották, aztán tovább mentek.

Több helyen szerencsét próbáltak, ha együtt találnának szolgálatot, de
mivelhogy nem találtak, azt határoztak a legények, hogy elválnak, mennek
ketten két felé. A vadakat két felé osztották, a kést egy nagy cserfába
beléütötték, elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt s azzal
az egyik ment keletnek, a másik nyugatnak.

A fiatalabbik csakhamar egy városba ért, de bezzeg szeme-szája táltva
maradt, mert ilyen várost még nem látott. Tiszta gyászfeketébe volt
húzva az egész város. Bemegy egy korcsmába, szállást szerez az
állatjainak az istállóban, ő maga beűl a korcsmába, falatozik s közben
kérdi a korcsmárost: ugyan bizony mért vonták feketébe a várost.

– Hej, nagy sora van annak, mondja a korcsmáros. Van a város mellett egy
nagy hegy, annak a tetején lakik a hétfejű sárkány. Ennek minden évben
egy leányt kell adni, mert külömben elpusztitja a várost s az egész
országot. Most éppen a király leányán a sor, holnap viszik a sárkányhoz.
Ezért borúlt gyászba a város.

– S hát aztán nem akad vitéz, aki megölje a sárkányt? kérdezte a legény.

– Hiszen akadni akadt, aki megküzdjön vele, de azokat mind megölte a
sárkány. Már senki sem mer kiállani, pedig a király a leányát s holta
után egész királyságát igérte annak, aki megöli a sárkányt.

A legény többet nem tudakozódott, hanem másnap reggel elindult az
állatjaival, ment egyenest a sárkányhegy tetejére. Volt azon a hegyen
egy templom, abban oltár, az oltáron három kehely s mellettük ez az
írás: „aki ezt a három kelyhet kiissza, úgy megerősödik, hogy föl tudja
emelni azt a kardot, mely a templom küszöbe előtt van elásva.“

A legény bement a templomba, olvasta az írást, de a kelyheket nem itta
ki, hanem ment a küszöb elé, a kardot kiásta, megfogta, hogy fölemelje.
Az ám, meg sem tudta mozdítani. Mégis csak visszament a templomba,
kihajtotta cseppig a kelyheket, s hát most nemcsak fölemelte a kardot,
de még meg is tudta suhogtatni, hogy csakúgy surrogott-burrogott belé a
levegő. E közben a királykisasszonyt is kikisérték a városból, a hegy
aljában szörnyű nagy sírással elbúcsuztak tőle, aztán istennek
ajánlották: eredj, szegény királykisasszony, eredj, menj föl a
sárkányhoz, mert külömben elpusztul az ország.

[Illustration: A testvérek.]

Fölmegy a királykisasszony a hegy tetejére, de nem a sárkányt találta
ott, hanem a vadászt, aki szép szavakkal vigasztalta, aztán bevezette a
templomba s bíztatta, hogy maradjon csak békén, ő majd végez a
sárkánnyal. Alig hogy bement a királykisasszony a templomba, jött a
hétfejű sárkány, ráordít a legényre, hogy megreszketett belé a levegő,
meg a hegy is.

– Mit akarsz itt, te emberizink?

– Meg akarok veled kűzdeni életre, halálra, felelt a legény nagy bátran.

Hej, még nagyobbat ordított a sárkány, szakadozott a láng s a füst mind
a hét szájából, hogy fű, fa, bokor, minden lángba borult körűlöttük, de
ott voltak a vadak, a tüzet eltaposták s e közben a legény egy csapással
három fejét vágta le a sárkánynak.

De még csak most okádta a tüzet igazán a sárkány, égette a láng,
fojtogatta a füst a legényt, hanem a vadak megint eltaposták a tüzet s a
legény második csapásra is három fejet vágott le.

Most már könnyen elbántak a sárkánnyal a vadak is: az oroszlán leharapta
a megmaradt fejét, aztán össze-vissza szaggatták. A legény kiszedte a
sárkány két nyelvét, aztán beszaladt a templomba s kihozta a
királykisasszonyt nagy örvendezéssel:

– Ne sírj, ne sírj, szép királykisasszony, megöltük a sárkányt!

– Bizony ha meg, mondá a királykisasszony, tied is leszek, vitéz vadász
legény.

Nagy örömében a legénynek adta selyemkendőjét, aztán levette a nyakából
a drága gyöngyöket, azokból minden állatnak kötött egyet-egyet a
nyakára.

– No hanem most alszom egyet, mondotta a legény, mert a nagy
viaskodásban elbágyadtam, – s leheveredett a gyepre.

– Én is elbágyadtam a sok félelemtől, mondotta a királykisasszony s ő is
lefeküdt a gyepre.

De mielőtt elaludtak volna, a legény a selyemkendőbe kötötte a sárkány
hét nyelvét, aztán meghagyta az oroszlánnak, hogy vigyázzon reájok,
nehogy valaki álmukban meglepje. Alighogy ezt mondta, elaludt a legény,
el a királykisasszony is, de bizony bágyadt volt az oroszlán is, ő meg a
medvére bízta az őrködést s elaludt. De bágyadt volt a medve is, ez meg
a farkasra s mert mind bágyadtak voltak, sorba egymásra bízták az
őrködést s mi lett a vége? – mind elaludtak!

Eközben a vöröshajú udvarmester, ki egyedűl a hegy tövében maradott,
észre vett valamit, azt, mintha a sárkány pórul járt volna. Gondolta
magában, föl megy a hegyre, körűlnéz. Hát csakugyan ott a sárkány, de
szerteszét szaggatva s nem messze attól a vadász meg a királykisasszony,
meg a vadak: mind alszanak, mint a fekete föld. Fogta magát gonosz lelkű
udvarmestere, levágta a vadász fejét, ölébe kapta a királykisasszonyt,
aztán felszedte a sárkány fejeket s indúlt a királyi palotába, hogy ott
eldicsekedjék a nagy vitézségével. Útközben felébredt a
királykisasszony, megijedt szörnyen, hát még mikor az udvarmester
halállal fenyegette, ha otthon nem bizonyítja, hogy ő ölte meg a
sárkányt. Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszony igazat adott az
udvarmesternek, de mégsem lett mindjárt a felesége. Azt mondta: várjanak
az esküvővel egy esztendőt s egy napot. A király ebbe beléegyezett, a
királykisasszony meg örült magában: hátha ezalatt az idő alatt előkerűl
a vitéz vadász legény.

Ezalatt felébredtek a vadak is, de hajh lett szörnyű ijedtség, mikor
látták, hogy a gazdájukat valaki megölte. Vetették egymásra a vizes
lepedőt, de vethették, ettől ugyan nem támadott fel a gazdájuk. Azt
mondta aztán a nyúl: ismerek én egy erdőben forrasztó füvet, elszaladok
érte, ti csak maradjatok a gazdánk mellett. Elszaladt a nyúl, egy nap
mulva jött is a forrasztó fűvel, a legény fejét visszatették a helyére s
hát egy szempillantás mulva felébredett. Azt hitte, hogy azóta mindig
aludott. Haj, de elkeseredett a szíve, mikor megtudta, hogy a
királykisasszony nincs ott. Merthogy a vadak nem tudták, mi történt
vele, azt hitte, hogy bizonyosan megszökött mellőle, nem akar a felesége
lenni egy szegény vadászlegénynek. Nem ment be a városba, hanem nagy
bújában, bánatjában elment világgá, járt-kelt mindenfelé, de hogy-hogy
nem, esztendő mulva mégis csak visszakerűlt abba a városba, ahol a
királykisasszony lakott. De bezzeg most csupa piros bársonyba volt vonva
az egész város! Bemegy egy korcsmába, kérdi a korcsmárost, miért ez a
nagy öröm?

– Hm, hát még azt sem tudja kend? Ma van a királykisasszony esküvője az
udvarmesterrel, aki tavaly ilyenkor megölte a kétfejű sárkányt.

– Ugyan ugy-e, gondolta magában a legény. Hiszen várj csak, sárkányölő
udvarmester. Kiment az istállóba, szólt a nyulacskának: – hallod-e
nyulacska, szaladj a királyi palotába, egyenest a királykisasszonyhoz s
kérj abból a lakodalmi kenyérből egyet.

Egy kosarat a nyulacska nyakába akasztott, az meg uccu neki vesd el
magad! szaladt a palotába, be az ebédlő szobába, hol tenger vendég ült
az asztal körül, besurrant az asztal alá s mind ott matatott a
királykisasszony cipellője körűl.

Lenéz a királykisasszony, azt hitte, a kedves kis kutyája, de majd
elsikoltotta magát örömében, mikor a nyulacskát meglátta. Mindjárt
megismerte a gyöngyről, mit a nyakára kötött volt.

– Mit akarsz nyulacska? – kérdezte tőle.

– A gazdám küldött, hogy adj egyet a lakodalmi kenyérből.

A királykisasszony kiment a szobából, be a kamarába, adott a
nyulacskának egy kenyeret, az meg egy pillanat alatt visszaszaladt a
gazdájához.

Most aztán a legény sorba elküldötte a rókát, a farkast, a medvét, az
oroszlánt, mindenikkel kéretett valamit a lakodalmi ebédből. Vitt is
mindenik valamit, ettek, ittak, vígan voltak. Hanem mikor az ebédnek
vége volt a palotában, a király külön szólította a leányát s kérdezte:
ugyan bizony mit kerestek nálad azok a vadak?

– Azt én nem mondhatom meg, felelt a leány, de küldj el a gazdájukért,
akkor majd kitudódik.

A király el is küldött egy inast a korcsmába, de az vissza is jött
mindjárt azzal az üzenettel, hogy az az ember csak úgy jő el, ha királyi
gúnyát s hatlovas hintót küldenek érette.

– No, mit szólsz ehhez leányom? – kérdezte a király.

– Azt, hogy küldjed, amit kíván. Meglásd, hogy megérdemli.

A király nem akarta kedvét szegni a leányának, küldött hatlovas hintót,
királyi gúnyát s im egyszerre csak jő a legény, utána a vadak, be
egyenest az ebédlő szobába. Hej, édes Jézusom, de bezzeg elfehéredett az
udvarmester, mikor a vadászt meglátta! Hát még mikor a vadász az
asztalhoz lépett, melyen ki voltak rakva a sárkány fejek!

– Felséges királyom, kérdezte a vadász, ki hozta ide ezeket a sárkány
fejeket?

– Az udvarmester, felelt a király.

– Az ám, mondta a vadász, de hol a sárkánynak a hét nyelve?

Közbeszólt az udvarmester:

– Nincs a sárkánynak nyelve!

– Nincs? – kérdezte a vadász. Azzal elővette a királykisasszony
selyemkendőjét s letette az asztalra.

– Ihol, itt a sárkány hét nyelve, mert úgy tudja meg, felséges királyom,
hogy én öltem meg a sárkányt.

Most eléállott a királykisasszony is, elmondott mindent, úgy amint
történt. Na, lett melegje az udvarmesternek! A király szörnyű haragra
lobbant, egyszeribe halálra itélte az udvarmestert, fogták, vitték,
szeges hordóba zárták s úgy dobták egy feneketlen tóba.

Még az nap megtartották a lakodalmat, hét nap s hét éjjel szólt a
muzsika, járták a táncot, volt nagy öröm, vígasság, hétországra szóló.

Telt, múlt az idő, vígan élt a fiatal pár. A fiatal király gyakran
eljárt vadászni, s mindenüvé hűségesen követték a vadak. Volt azonban
egy rengeteg erdő, melynek az volt a híre, hogy aki belemegy, bajosan
kerűl ki onnét élve. Nagy kedve kerekedett a fiatal királynak, hogy
meglássa ezt az erdőt s hiába beszélte le a felesége, az apósa, az
udvarnépe, egyszer fölkerekedett a vadakkal, vele ment egy sereg vadász
is, meg sem állott, míg abba a veszedelmes hírű erdőbe nem ért. Ahogy az
erdőbe ért, felugrik előtte egy csodaszép, hófehér szarvas. Nosza, utána
a király, űzőbe vette. A kísérőinek megparancsolta, hogy csak maradjanak
egy helyben, ő egymaga akarja űzni azt a csodaszép szarvast. Csak az ő
hűséges állatai követték, s űzte, hajtotta a szarvast árkon, bokron át,
mind beljebb, beljebb a sötét erdőbe. Egyszer aztán úgy eltűnt a
szarvas, mintha föld nyelte volna el s a király már le is tett róla,
visszafordúlt, de úgy eltévelyedett a rengeteg sűrűségben, hogy nem volt
képes megtalálni az embereit. Szörnyen elfáradott s mit volt mit nem
tenni, leült egy nagy tölgyfa alá, ott tüzet rakott, elévette a
tarisznyáját, falatozni kezdett. A tűz körűl ültek a hű állatok is s
éppen leakart feküdni a fiatal király, mikor a fáról valami suttogást
hall. Fölnéz s kérdi; ki van ott? Hát egy vén asszony ül a fán, reszket,
mint a kocsonya s mindazt didergi: jaj, de fázom, jaj, de fázom!

– Ha fázol, hát jere le s fűttözzél, szólt fel a fiatal a király.

– Jaj, nem merek, mert összetépnek az állataid.

– Ne félj, csak jere le bátran.

– Nem, nem, mondta a vén asszony, – hanem ledobok egy vesszőt, ezzel
érintsd meg az állatokat, akkor megszelídülnek s nem bántanak.

– Hát dobd le!

Ledobja a vén asszony a vesszőt, aztán leszáll maga is. A fiatal király
megérintette a vesszővel a vadakat s im, halljatok csudát, abban a
pillanatban mind kővé meredtek. Még magához sem térhetett ámulatából a
fiatal király, adta gonosz boszorkánya őt is megérintette egy másik
vesszővel s ő is kővé dermedett. Akkor nagyot kacagott a vén boszorkány,
hogy csakúgy zengett belé az erdő s a fiatal királyt is, a vadakat is
eltemette egy rettentő nagy gödörbe, hová már sok-sok embert temetett
el.

Na, várhatták otthon a fiatal királyt. Nap nap után múlt el, tűvé tették
az egész erdőt; nem találták sehol. Szegény kicsi királyné sírt éjjel,
nappal, mint a záporeső, a vén király meg fele királyságát ígérte annak,
ki az ő drága kedves vejét megtalálja, élve haza hozza.

Ez alatt mi történt? Az történt, hogy a másik legény, a fiatal király
bátyja, visszatért ahhoz a fához, amelybe a kést szúrták volt. Kihúzza a
kést s hát az csupa rozsda! Hej, nagy bánatba borúlt a legény szíve! Nem
volt maradása, neki vágott a világnak, ha valahol élve vagy halva
megtalálná az ő édes öccsét. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át,
erdőkön, mezőkön keresztűl, vele az ő hű állatjai. Egyszer egy városba
ér s hát az a város gyász feketébe van borítva. Kérdi a város végén egy
embertől, miért borult gyászba ez a város? Elmondja az ember tövéről
hegyére, hogy mi történt. Hej, nagyot dobbant a legény szíve! Hiszen az
a fiatal király az ő öccse! Be sem ment a városba, ment egyenest az
erdőbe. Egész nap bolyongott az erdőben, este leült egy fa alá, éppen az
alá a fa alá, hol az öccse szerencsétlenűl járt. Nagy tüzet rakott,
leheveredett, de mikor éppen szundikálni kezdett, hallja, hogy valaki
didereg a feje fölött: jaj de fázom, jaj de fázom!

– Hát jere le s fűttözzél, kiáltott fel a legény.

– Jaj, nem merek, mert széttépnek azok a fenevadak. Hanem ledobok egy
vesszőt, azzal üsd meg a vadakat s akkor nem bántanak.

– De már azt nem teszem, hogy megüssem az én kedves állatjaimat. Jere
csak le bátran.

– Nem, nem!

– Jere, mert különben lehozlak! kiáltott a legény.

– Hát hozz le, ha tudsz! nyelvelt a vén boszorkány.

Most már tudta a legény, hogy boszorkánnyal van dolga. Fogta a puskáját,
célba vette, rálőtt, de a golyó lepattant a boszorkányról s akkorát
kacagott, hogy zengett belé az erdő.

– No megállj, gondolta a legény, mindjárt leszedlek én a fáról.

Volt a kabátján három ezüst gomb, azt hirtelen leszakította, beletette a
puskájába, úgy lőtt a boszorkányra. Hát, Uram, teremtőm, a boszorkány
egyszeribe lefordúlt a fáról.

– Jaj, jaj, kegyelem, könyörgött a boszorkány. Hagyd meg az életemet s
visszaadom a testvéredet.

– Hát egy, kettő! – kiáltott rá a legény.

A boszorkány egy szempillantás alatt kiásta a gödröt, egy vesszővel
megérintette a köveket s ím azok mindjárt megelevenedtek. Feltámadt a
fiatal király, fel a vadak s fel mindazok az emberek, kiket a vén
boszorkány kővé dermesztett. Hej, volt öröm! A testvérek ölelték,
csókolták egymást, de még a vadak is örvendeztek egymásnak, aztán uccu,
neki a vén boszorkánynak, összetépték, szaggatták, tűzre dobták, hogy
csak egy porcikája sem maradott. Ebben a pillanatban kivilágosodott az
erdő s egy óra sem telt belé, kiértek belőle s mentek be a városba nagy
örvendezéssel.

Na, volt öröm, mikor megérkeztek a palotába. A fiatal királyné első
pillanatban azt sem tudta, hogy melyiknek a nyakába borúljon a két
testvér közűl. Áldott szerencsére, az ura állatjainak a nyakán megvoltak
a gyöngyök, erről ismerte meg az urát.

De még csak most lett hétországra szóló vígasság, dinom, dánom. A vén
király az idősebb legénynek adta fele királyságát s most már mind a két
testvérből király lett.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Az okos szabócska.

Volt egyszer egy nagyon kevély királykisasszony. Ez a királykisasszony
hírül adta hetedhétország ellen, hogy ahhoz megy férjhez, aki az ő
találós meséjét kitalálja. Jöttek is az udvarba mindenfelől királyfik,
hercegek, grófok, bárók, nagysüvegű tótok, válogatott cigánylegények, de
amit a királykisasszony feladott, egy sem tudta megfejteni. Na, ez még
nem volt elég, de még ki is csúfolta a legényeket s lassanként nem akadt
senki, aki szerencsét próbáljon. Mikor már azt hitték, hogy senki ember
fia nem vállalkozik többet, három szabólegény összebeszélt: lesz, ahogy
lesz, ha már annyian próbáltak, ők is próbálnak, mért ne! A legkisebbik
legény olyan tedd el s elé se vedd legényecske volt, se szabni, se
varrni nem tudott becsületesen, a dolog sem fért a nyakára, félkótya is
volt szegény feje. Mondta is a másik kettő: jobb, ha itthon maradsz, s
fótot fótra vetsz, te bodogtalan, – de beszélhettek, ment ő is, hátha,
hátha… No, majd meglátjuk.

Hát fölmennek a palotába, jelentik magukat. A királykisasszony mindjárt
feladja a kérdést: Kétféle hajam van, miféle szín az egyik, miféle a
másik?

– Hát csak ennyi az egész? mondotta az első szabó legény. Fekete az
egyik, fehér a másik!

– No bezzeg, kacagott a királykisasszony. Felelj te másik.

– Se nem fekete, se nem fehér. Barna az egyik, vörös a másik, felelt a
második legény.

– Hogyisne, kacagott a királykisasszony. Állj elé, te harmadik.

Eléáll a szabócska s mondja nagy bátran:

– A királykisasszonynak ezüst meg aranyhaja van, az pedig kétféle szín.

Hej, lefittyent a királykisasszony ajaka, bezzeg nem kacagott, mert a
szabócska eltalálta az igaz valóságot! Szinte elájult ijedtében, hogy
most már ehhez a cingár, kasziba lábú szabócskához kell feleségűl
mennie. Hanem mikor nagynehezen magához tért, azt mondja a szabócskának:

– Ezzel még nem leszek a feleséged, szabócska, egyéb is vár reád. Van az
istállóban egy medve, azzal kell hálnod ma éjjel. Ha reggel életben
talállak, akkor a feleséged leszek.

Bizonyos volt abban, hogy a medve ezer darabba szaggatja a szabócskát,
de a szabócska nem ijedt meg, azt mondta: egy életem, egy halálom, érted
ezt is megpróbálom!

Este bement a szabócska a medvéhez s a hogy belépett, a medve már a két
hátulsó lábára állott, a két elsőt ölelésre tartotta, úgy ment a
szabócska elé.

– Csak lassan, lassan, várj egy kicsit, mondotta a szabócska, aztán
ügyet sem vetett a medvére, belenyúlt a zsebébe, onnét kivett egy marék
diót, azt elkezdte ropogtatni s a belét enni. Olyan jóízűen csámcsogott,
hogy a medvének folyt a nyál a szájából s nagy étvágya lett a dióra. A
szabócska ismét belenyúlt a zsebébe, adott egy marékkal a medvének is,
ez azonban nem dió volt, hanem kavics. Bekapja a medve a kavicsokat,
rágja, ropogtatja, de bezzeg a kavics nem roppant ketté.

– Hát e’ mi dolog? morrogott a medve. Erősebb volna a te fogad, mint az
enyém? Hallod-e, törd fel nekem a diót.

– Mit, gúnyolódott a szabócska, hát te nem tudod feltörni ezeket a
nyomorúlt kicsi diókat?

Azzal elvette a medvétől a kavicsokat, hirtelen kicserélte dióval, sorba
feltörte.

– De már ez csuda dolog, dörmögött a medve: Még egyszer megpróbálom.

A szabócska ismét adott neki egy marék kavicsot, a medve rágta, ahogy
csak birta, de egyetlenegyet sem tudott ketté roppantani. Hát hiába, be
kellett lássa, hogy a szabócskának erősebb foga van s hozzá sem mert
nyúlni.

Közben a szabócska hegedűt húzott elé a köpenyege alól, elkezdett
muzsikálni, a medve meg hopp, elugrott, táncolt, majd kiugrott a bőréből
széles jó kedvében. Mikor jól kitáncolta magát, kérdi a szabócskát:

– Te szabócska, nehéz-e a hegedűlés?

– Gyermekség, mondotta a szabócska. Nézz ide. A balkezemmel megfogom a
hegedű nyakát, a jobbal húzom-vonom a vonót felfelé meg lefelé – ennyi
az egész! – Igazán? Na ezt én is szeretném megtanulni. Egész nap
muzsikálnék és táncolnék akkor. Ez lenne csak a jó világ! Ugyan bizony
megtanítanál-e?

[Illustration: Az okos szabócska.]

– Hogyne! Tiszta jó szívvel, ajánlkozott a szabócska. Hanem a körmeid
nagyon hosszúk, elébb le kell vágni azokat.

– Helyes! mondta a medve, vágd le.

Azzal a szabócska becipelt egy gyalupadot, a medve lábát feltétette, jó
erősen oda csavarta.

– No most várj egy keveset, mindjárt hozom az ollót.

Volt is eszébe! Lefeküdt egy szegletbe a szalmára, s aludt reggelig,
mint a bunda, pedig a medve ugy ordított, hogy majd szét duvadt az
istálló.

Hallotta a királykisasszony a medve ordítását, szentűl hitte, hogy a
szabócskát miszlikbe szaggatta. Jókedvűen kelt fel reggel, úgy ment ki
az istállóba, de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor látta, hogy a
szabócskának kutya baja sincs. Most már hiába minden, nem másolhatta meg
a szavát, a király sem vette tréfára a dolgot, befogatott aranyos
hintóba, azon ment a szabócska meg a királykisasszony templomba,
esküvőre. Ám alighogy a hintóba ültek, a másik két szabó legény, akik
majd megpukkadtak az irigységtől, hogy azt a nyomorú kis szabócskát
ilyen nagy szerencse érte, szaladott az istállóba s a medve lábát
kiszabadították. Nosza, a medvének sem kellett egyéb, esze nélkül
szaladt a hintó után, ordított veszettűl.

– No most véged van, szabócska! mondotta a királykisasszony.

De a szabócska nem ijedt meg, hirtelen a feje tetejére állott, a két
lábát kidugta hátúl a hintó ablakain s torka szakadtából kiabált:

– Látod a gyalupadot? Megint ide kerűl a lábad, medve koma!

De hiszen a medvének sem kellett egyéb, megfordúlt s úgy elfutott,
mintha szemét vették volna. A szabócska meg a királykisasszony azalatt a
templomba értek, ott megesküdtek, holtomiglan, holtodiglan s úgy éltek,
mint két gilice madár.

Aki nem hiszi, járjon utána.




A tyúkocska halála.

Volt egyszer egy kakaska, meg egy tyúkocska. Ez a kakaska, meg ez a
tyúkocska kiment a hegyre, ott kipirgéltek, kapargáltak s egyszerre csak
a tyúkocska egy mogyorót talált. Nézi, nézi, forgatja, soha még mogyorót
nem látott, – bizony ha nem, megpróbálja, mi a csuda – s kip, kop,
bekapja. Az ám, bekapta, de a torkán akadt a mogyoró, nem ment se
lefelé, se kifelé, na, szegény tyúkocska, vége az életednek,
megfulladsz, de mindjárt.

– Édes kakaskám, könyörgött a tyúkocska, szaladj s hozzál vizet, mert
különben megfulladok.

Szaladt a kakaska a kúthoz s mondta:

– Kútacskám, adj vizet, tyúkocska bekapott egy nagy mogyorót s meg akar
fulladni.

Felel a kút:

– Jó szívvel, csak eredj, szaladj be a menyasszonyhoz, kérd el tőle a
vedret.

Szaladt a tyúkocska a menyasszonyhoz:

– Menyasszony, add ide a vedret, vedret adom kútnak, kút ad nekem vizet,
vizet viszem tyúkocskának, a ki bekapott egy nagy mogyorót s megakar
fulladni.

Mondta a menyasszony:

– Szaladj, hozd el a koszorucskámat, ahol van ni, egy fűzfa ágán s akkor
adok neked vedret.

Szaladt a kakaska a fűzfához, levette ágáról a koszorucskát, vitte a
menyasszonynak, menyasszony odaadta a vedret, vedret vitte kútnak, kút
adott vizet, vizet vitte tyúkocskának, de már vihette, mire odaért,
megfulladt a tyúkocska.

Hej, istenem, sírt a kakaska, hogy zengett belé hegy, völgy, erdő, mező
s jöttek az állatok mindenfelől a temetésre. Volt a szomorú
gyülekezetben hat egerecske is, ezek csináltak egy kis kocsit, a
tyúkocskát ráfektették, aztán a kocsi elé fogóztak s vitték a tyúkocskát
a temetőbe. Amint mentek elébb-elébb, szembe jön velök a róka s kérdi:

– Hová, hová, kakaska?

– Temetem a tyúkocskámat, felelt a kakaska.

– Mehetek-e veletek?

– Jöhetsz, jöhetsz, de csak a kocsi farkán.

Azzal a róka feltelepedett a kocsi farkára, utána a medve, a farkas, a
szarvas, az oroszlán, s mindenféle erdei vadak. Így mentek tovább
lassan, csendesen, szomorúan, aztán egy patakhoz értek.

– Hát itt most hogy megyünk át? sóhajtozott a kakaska.

A patak mellett feküdt egy szalmaszál, ez megszólalt s mondta:

– Ne búsúlj, kakaska, én átalfekszem a patakon s rajtam átjöhettek.

Átfeküdt a szalmaszál a patakon, de ahogy az egerecskék ráléptek,
„letörött a híd“, az egerecskék vízbe estek s bele is fulladtak.

Akkor megszánta egy kő a kakaskát, ráfeküdt a patakra s kakaska ezen át
húzta egymaga a szekerecskét, de mikor éppen kilépett a partra, megakadt
a szekerecske, az a sok állat, ami a farkán ült, visszarántotta s mind
akik ültek a szekér farkán, a vízbe beléfulladtak. Most már a kakaska
egyedűl maradt a tyúkocskával, ásott neki egy gödröcskét, abba
belétette, a sirt szépen felhalmozta, arra ráfeküdt s sírt, sírt
keservesen. Addig sírt, hogy meghalt ő is.

Ha a kakaska is meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.




Hófehérke és Rózsapiroska.

Volt egyszer egy szegény, özvegy asszony. Nem volt egyebe, csak egy
házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
özvegy asszonynak s merthogy hasonlítottak a két rózsafához,
Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
Kedves, jó gyermek volt mind a kettő, szorgalmatos, engedelmes s a
természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka
nagyon, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei vadaktól,
nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket, szeliden
közeledtek hozzájuk. Madarak ha megpillantották, vidáman énekeltek,
őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttök. Akárhányszor megesett,
hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint háltak s az
édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem esik semmi
bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s reggel, mikor
felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük, ragyogó fehér
ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal eltünt. Mikor
aztán körűlnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék mellett háltak
s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak halálával haltak
volna meg. Mondták otthon hogy mi történt velük. Az édes anyjuk
mosolygott:

– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.

Esténként az özvegy asszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel
jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Így telt, múlt az
idő szép lassan.

Hát egyszer aztán egy este mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál
ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.

– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándor-ember keres
szállást.

Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
megszólalt s mondta:

– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.

– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.

[Illustration: Hófehérke és Rózsapiroska.]

Aztán szólt a leánykáknak:

– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.

Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
a medve megint, kérte szépen a leánykákat:

– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.

A leánykák elévették a kis seprüjöket s kiverték a medve bundájából a
havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
leánykákra. Úgy neki bátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a
földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a
talpát: majd felvetették a házat, olyan jó kedvük kerekedett. Aztán
mikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s
vissza ment az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a
medve, játszott a leánykákkal s úgy megszerették a medvét, hogy
várva-várták minden este.

Elmúlt a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:

– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.

– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordúlt szeméből, úgy
elszomorodott erre.

– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz
törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron
kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon
meg az Isten, Hófehérke!

Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony úgy tetszett
Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordúlt volna a köny.

Telt, múlt az idő s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy
száraz gallyat gyűjtsenek. Amint mennek elébb, meglátnak egy nagy,
földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy
valami: ember-e, állat-e, nem tudták; közelebb mennek a fához, hát egy
vén, hosszú, fehér szakállú törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka
közé szorúlt s semmiletteképpen nem tudott kiszabadúlni.

– No, mit áldogáltok itt? kiáltott a leánykákra. Jertek, segéljetek
rajtam.

– Hát mi történt kigyelmeddel? kérdezték a leánykák.

– Nem látjátok, ostobák? kiabált a törpe. Amint elakartam hasítani ezt a
fát, a szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide
fogta szép fehér szakállamat.

Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani
a törpe szakállát.

– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.

– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz
kitalálni?

– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csítította Hófehérke, mindjárt
segítek én.

Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz!
lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadúlt a törpe, fölkapta
a zsákját, mely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal s a
helyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát,
felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a
rengetegben.

[Illustration: Hófehérke és Rózsapiroska.]

– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek
vele. Amint elegendő gallyat szedtek, hazamentek.

Telt, múlt az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra,
hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak
partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba.
Oda futnak s hát – a törpe volt az.

– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?

– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok,
hogy a hal akar belérántani?

Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s
annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de
a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a
leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták
a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte
ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni,
szítkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából
vágnak le, úgy segítnek rajta!

Ahogy megszabadúlt, fölkapott egy zsákot a nádasból, az a zsák tele volt
drága gyöngyökkel s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha föld nyelte
volna el.

Telt, múlt ismét az idő, az özvegy asszony beküldötte a városba a
leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy
kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy óriás
sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár
kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé.
Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a
nagy madár – keselyű sas volt az! – éppen felakarja venni a törpét a
hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a
törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy végre is eleresztette a törpét.
Ahogy megszabadúlt a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivallt a
leánykákra:

Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a
ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!

Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel)
s eltűnt.

A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem
törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán
jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon,
kit látnak megint? Ott űlt egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a
zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, vissza sütött a
drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámúlva, bámúlva
állottak meg, úgy csodálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak
felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:

– Na, mit álltok, mit táltjátok itt a szájatokat?

Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban
kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott
volna a törpe is, de a félelemtől földbegyökerezett a lába. Mikor a
medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött.

– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!

De a medve nem hallgatott reá, csak rátapintott a talpával s a gonosz
törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.

Hófehérke s Rózsapiroska is, mikor messziről látták a medvét,
elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve
utánok szaladt, megállította:

– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.

A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak s im, amint a medve
közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a
medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott
előttük. Mondta a leánykáknak:

– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, a ki a kincseimet
ellopta volt, megvarázsolt medveként kellett élnem az erdőben, míg kezem
közé nem kerűlt s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.

Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg
Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi
palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat
elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa,
piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!




A fehér és a fekete menyasszony.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy asszony s annak egy édes meg egy
mostoha lánya. Ez az asszony egyszer kiment a lányokkal a mezőre aratni,
s amint aratnak, arra jön Jézus Krisztus szegény ember képében s kérdi
tőlük az utat a falu felé.

– Menjen s keresse meg, vetette oda az asszony haragosan.

– Ha nem találja, fogadjon vezetőt, tette hozzá az édes lánya.

– Jöjjön csak velem, mondta a mostoha lány, én majd megmutatom az utat.

Szörnyen megharagudott Jézus Krisztus az asszonyra meg a leányára, hátat
fordított nekik s azt kívánta, hogy mind a ketten feketedjenek meg, mint
a sötét éjszaka s legyenek olyan csunyák, mint a bűn. A mostoha leányt
azonban, aki olyan szives volt hozzá, megáldotta s mikor elváltak, azt
mondta neki:

– Válassz magadnak három dolgot s én teljesítem.

Mondta a leány:

– Szeretnék olyan szép s tiszta lenni, mint a nap.

Abban a pillanatban teljesűlt a kívánsága.

– Aztán szeretném, ha olyan pénzes zacskóm volna, amelyikből a pénz soha
ki nem fogy.

Ezt is megadta neki Jézus Krisztus, de figyelmeztette:

– Ne felejtsd a legjobbat.

Mondta a leány:

– Harmadiknak azt kívánom, hogy halálom után a mennyországba jussak.

Jézus Krisztus megigérte ezt, aztán elváltak egymástól.

De még csak most lett rossz dolga otthon a leánynak. Mikor a mostohája
látta, hogy mennyire megszépült, ő meg az édes leánya mennyire
megcsúnyult, majd meghasadt mérgében, dúlt, fúlt, átkozódott, szidta,
verte a mostoha leányt.

Volt a mostoha lánynak egy édes testvére, akinek Pál volt a neve s aki a
királynak parádés kocsisa volt. Hazajő egyszer Pál s mondja a leánynak:

– Édes hugom, én lefestem a képedet s magammal viszlek, hogy mindig
lássalak.

– Nem bánom, mondotta a leány, csak senkinek se mutasd a képemet.

Lefestette Pál a huga képét, elvitte, a szobájában felfüggesztette s ha
egyéb dolga nem volt, mindig azelőtt a kép előtt állott.

Történt e közben, hogy meghalt a királyné s a király nagy bánatba
merűlt, mert hetedhétországban nem volt több olyan szép asszony, mint az
ő felesége, hozzá hasonlatost nem lehet találni. De az inasok
észrevették, hogy a parádés kocsis mindig egy gyönyörűséges kép előtt
áll s jelentették a királynak, hogy mit láttak. Mindjárt megparancsolta
a király, hogy a kocsis hozza a képet, hadd lássa, igazat mondanak-e az
inasok. Beviszi a képet a kocsis, nézi, nézi a király s hát kivilágra
éppen olyan, mint az ő felesége, talán még szebb.

– Kinek a képe ez? – kérdi a király.

– Ez az én hugom képe, felséges királyom, felelt a kocsis.

– Bizony, ha az, még ma menj el érette, hozd a palotámba s ha csakugyan
olyan szép, mint a kép mutatja, feleségűl veszem.

Kiment Pál az istállóba, hat aranyszőrű paripát befogott aranyos hintóba
s ment a huga után.

Hej, még csak most dúlt-fúlt igazán a mostoha meg a lánya.

– Lám, mondotta a lány, mit ér a kend mesterkedése, azért mégis ő lesz
királyné s nem én.

– Várj csak, mondotta az asszony, aki értett minden bűbájossághoz, majd
jóra fordítom én a te dolgodat.

Hókusz-pókuszolt valamit s a legénynek megzavarodott a látása, mintha
gyenge hályog ereszkedett volna a szemére, a leánynak meg a füle dugult
be, hogy alig hallotta a hangos beszédet.

Na, felkészűlnek az útra. A király menyasszonya felöltözik aranyos
ruhába, beül a mostoha is meg a leánya, Pál is felül a bakra, a lovak
közé csördít s elindúlnak. Mikor jó messzire haladtak volna, hátraszól a
kocsis:

/P   Vigyázz, hugom, vigyázz   Szép arcodra vigyázz,   Eső meg ne
verjen,   Por nehogy belepjen,   Szépen érkezz a királyhoz,   A te
királyi mátkádhoz. P/

Kérdezte a menyasszony:

– Mit mond a bátyám?

– Azt, hogy vesd le aranyos ruhádat s add a testvérednek, mondotta a vén
boszorkány.

A menyasszony levetette aranyos ruháját, ráadta a testvérére.

Tovább mentek, mendegéltek, s a kocsis megint hátraszólt:

/P   Vigyázz, hugom, vigyázz,   Szép arcodra vigyázz,   Eső meg ne
verjen,   Por nehogy belepjen,   Szépen érkezz a királyhoz,   A te
királyi mátkádhoz. P/

– Mit mondott a bátyám? – kérdezte a menyasszony.

– Azt, hogy add a testvérednek arany fejkötődet.

Levette a fejkötőt s odaadta a testvérének.

Tovább mentek, mendegéltek s a kocsis megint hátra szólt:

/P   Vigyázz, hugom, vigyázz,   Szép arcodra vigyázz,   Eső meg ne
verjen,   Por nehogy belepjen,   Szépen érkezz a királyhoz,   A te
királyi mátkádhoz. P/

– Mit mondott a bátyám?

– Azt, hogy hajolj ki az ablakon, nézz ki egy kicsit.

Éppen akkor haladtak át magas hídon, mély víz felett s ahogy a
menyasszony kihajolt, a boszorkány meg a leánya bedobták a vízbe. Abban
a pillanatban, hogy a menyasszony elmerűlt a vízben, hófehér kácsa
bukkant fel s úszott szépen a vízen lefelé.

A kocsis mindebből semmit sem vett észre, mert csak homályosan látott s
mikor megérkeztek az udvarba, azt hitte, hogy a hugát hozta el.

Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a csúf fekete
leányt! Rettentő haragjában a kocsist mély tömlöcbe záratta, kígyók,
békák közé, de a vén boszorkány addig mesterkedett, addig bűbájoskodott,
hogy a király mégis feleségűl vette a csúf fekete leányt.

Telt, múlt az idő, egyszer, egy este egy hófehér kácsa libbentett be a
konyhába s mondta a kis kuktának:

/P   Csinálj tüzet, kis kuktácskám,   Hadd szárítom a ruhácskám. P/

A kis kukta ámult, bámult, de hamarosan tüzet rakott, a szép hófehér
kácsát feltette a tűzhelyre, hadd melegedjék. Mikor szépen megszáradott
a tolla, megszólalt ismét a kácsa s kérdezte:

/P   Mondd meg nekem, kérlek szépen,   Mit csinál a Pál testvérem? P/

Felelt a kukta:

/P   Ül mély tömlöcnek fenekén,   Kigyók s békák között szegény. P/

Kérdezte tovább a kácsa:

/P   Mondd meg azt is, édes kuktám,   Mit csinál a csúf boszorkány? P/

Felelt a kukta:

/P   Folyton csúnyul a képe,   S ül a király ölébe! P/

Mondta a kácsa:

/P   Nem lesz ennek jó vége,   Még csunyább lesz a képe! P/

Azzal ellibbentett a kácsa, de másnap este megint eljött, harmadik este
is, s mindig azt kérdezte a kuktától, mit első este. De már tovább nem
hallgathatott a kukta, bement a királyhoz, jelentette, hogy mit látott,
hallott három este egymás után. Negyedik este kiment a király a
konyhába, hadd lássa, hallja a kácsát ő is. Jött is a kácsa s ahogy
belibbentett s meglátta a királyt, im, halljatok csudát, csak
megrázkódott s abban a pillanatban leánnyá változott. Olyan szép volt,
hogy a királynak szeme, szája táltva maradt. Egyszeribe felöltöztették
aranyos ruhába, akkor aztán elbeszélte, hogy mi történt vele. Nosza,
mindjárt felhozatták a legényt a tömlöcből, a vén boszorkányt meg a
leányát szeggel kivert hordóba fenekeltette a király, lófarkához
köttette s ugy halatta meg szörnyű halállal.

Még az nap megtartották a lakodalmat. A kocsislegényből hoppmester lett,
bezzeg úri dolga volt ezentúl.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A hét sváb.

Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem,
elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám,
nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első
volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli,
ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek
voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen
hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a
legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt
Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj
annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!

Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten
setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon
menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a
fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc,
szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.

– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus,
ne hagyj el!

A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:

– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.

Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették
volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott
egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre
a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította
magát.

– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!

Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel
kiáltották:

– Én is megadom magamat, én is, én is!

Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem
látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől
megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent
eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg,
ezért ugyan kár volt megesküdni.

Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony
mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy
veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint
mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus
Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg
oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől,
bőröstől ez a szörnyeteg.

[Illustration: A hét sváb.]

Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben,
sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit
csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak,
elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű
harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a
heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott,
vérszemet kapott s így tüzelte a többit:

/P   Csak előre, előre,   Tán csak nem féltek tőle? P/

Szólt a Hanzi:

/P   Könnyű hátúl szózatolni,   Tessék előre rukkolni! P/

Bíztatta a Jergli is:

/P   Úgy komám, úgy, állj elé,   Én meg a hátad megé! P/

Mondta Bejtli:

/P   Mindig Sulc volt első köztünk,   Egyszer úgy, mint másszor
győztünk. P/

Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:

/P   Utánam hát, vitéz svábok,   Nem nézek én most, csak vágok! P/

Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb
értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett
ordítani:

– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant,
mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy
szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű
sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!

Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak.
Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre,
néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se
távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A
tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e
menni a vizen?

– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.

A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.

No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a
legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék,
arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc,
nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta
Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap
mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A
svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk
kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy
bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe
fulladtak.

Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon
utána.




A négy testvér.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországontúl, az óperenciás tengeren
innét: volt egy szegény ember s annak négy fia. Mikor a fiúk nagyra
növekedtek, mondja nekik az apjuk:

– Édes fiaim, én nem tudlak benneteket eltartani, menjetek a világba, s
tanuljatok valami mesterséget.

A legények felcihelődtek, elmentek, de csak addig mentek együtt, míg egy
keresztúthoz nem értek. Itt az út négyfelé vált s az idősebb legény azt
mondta:

– Váljunk el, menjünk négyen négy felé s négy esztendő mulva ugyanezen a
helyen találkozzunk.

Elbúcsuztak egymástól, mentek négyen négyfelé. A legidősebb csakhamar
találkozott egy emberrel, aki megszólította s megkérdezte, hová, merre
tart.

– Valami mesterséget szeretnék tanulni, felelte a legény.

Mondta az ember:

– Hát akkor csak jere hozzám, nálam kitanulhatod a tolvajságot.

Mondta a legény:

– Mit gondol, kend? Nem becsületes mesterség az. Elébb-utóbb akasztófára
kerűlnek a tolvajok.

– Attól ugyan ne félj, biztatta az ember, csak arra tanítlak meg, hogy s
mint kaparíts meg valamit, amit más nem tud megkaparítani, mégpedig úgy,
hogy senki azt észre ne vegye.

Addig s addig beszélt az ember, hogy a legény ráállott, kitanúlta a
mesterséget, de úgy kitanúlta, hogy az csupa csuda.

A második legény egy csillagvizsgálóhoz kerűlt s az olyan messzelátót
adott neki, hogy azzal mindent lehetett látni, ami csak a földön, égen s
a tengerben vagyon. A harmadik legény egy vadászhoz állott be s mikor
kitanulta a mesterséget, a vadász olyan puskát adott neki, hogy amit
azzal egyszer célba vett, bizonyosan eltalálta. A legkisebb legény egy
szabóval találkozott össze, de semmiképpen sem akart beállani hozzá. Azt
mondta a legény:

– Mit, hogy én egész nap az asztal mellett görnyedezzek s folyton
döfjem, húzzam jobbra, balra a tűt – olyan nincs!

– Ugyan, mondta a szabó, nem olyan szabóságra tanítlak én ki téged. Jere
csak hozzám.

Na, a legény el is ment s mikor a négy esztendő kitelt, a szabó adott
neki egy tűt, s mondta:

– Ez a tű olyan tű, hogy ezzel mindent összevarrhatsz, akár olyan lágy
legyen, mint a tojás, akár olyan kemény legyen, mint az acél s még csak
nem is látszik meg a varrás.

Hogy letelt a négy esztendő, a négy testvér találkozott a keresztútnál,
elmondták, ki mit tanúlt s nagy jó kedvvel hazamentek az apjukhoz, neki
is elmondták szép sorjába, hogy ki mit tanult. Örűlt a szegény ember,
hogyne örűlt volna! Volt az udvaron egy nagy fa, az alá ültek, ott
ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer csak mondja a szegény ember: na,
most próbára teszlek, hadd lám, ki mit tud. Ihol, ennek a fának a
tetején van egy madár fészek, vajjon hány tojás van abban? A második
legény egyszeribe vette messzelátóját, belenézett s mondta:

– Éppen öt.

– Na, most, – szólt a legidősebbnek – hozd le azt az öt tojást úgy, hogy
az anyamadár, aki rajtok ül, ne vegye észre.

A legény felmászott a fára, s úgy kivette az öt tojást a fészekből, hogy
a madár meg sem mozdúlt.

– Ihol az öt tojás!

A szegény ember átvette az öt tojást, négyet letett az asztal négy
sarkára, egyet az asztal közepére s mondta a vadász fiának:

– Lődd az öt tojást egy lövéssel kétfelé.

A legény fogta a puskáját, durrant a puska s az öt tojás kétfelé esett.

– Most te következel, szólt a legkisebbnek. Varrd össze mind az öt
tojást, s a fiókákat is, de úgy, hogy semmi bajuk ne essék.

A legény összevarrta a tojásokat s a legidősebb megint felvitte a fára,
visszatette a fészekbe, úgy, hogy az anyamadár nem vette észre. Másnap
kikeltek a fiókák, s ott ahol a szabó összevarrta őket, vörös csík volt
a nyakukon.

[Illustration: A négy testvér.]

– Na, mondta a szegény ember, most már hiszem, hogy megéltek a jéghátán
is.

Egy-két nap alig hogy elmúlt, híre járt az egész országban, hogy a
sárkány elrabolta a király leányát s a király annak adja feleségűl a
leányt, aki a sárkánytól megszabadítja. Nosza, mindjárt felkerekedtek a
legények. A csillagvizsgáló elévette a messzelátóját s csak
belékukkantott s nagyot kiáltott:

– Én már látom! Messze innét, a tengerben van, egy sziklán, mellette ül
a sárkány.

Mentek azonnal a királyhoz, kértek tőle egy hajót, arra felültek, hét
nap s hét éjjel folyton eveztek, úgy értek a sziklához. Ott ült a
királykisasszony, a sárkány meg feküdt az ölében. Mondták a vadásznak a
többiek, hogy lőjje meg a sárkányt.

– Nem lehet, mondotta a vadász, mert akkor a királykisasszonyt is
meglőném.

– Akkor én próbálok, mondotta a tolvaj. Szép csendesen oda orozkodott, a
királykisasszonyt kihúzta a sárkány alól, de úgy, hogy a sárkány meg sem
mozdúlt, aludt tovább, mint a bunda. Egy szempillantás mulva már hajón
volt a királykisasszony, egyszeribe indúltak. De még egy mértföldnyire
sem távolodhattak, felébred a sárkány, látja, hogy nem látja a
királykisasszonyt, elordítja magát, felszáll a levegő-égbe, repűlt, mint
a sebes szélvész, hogy zúgott, búgott a levegő is, a tenger is belé. Na
hiszen, egy cseppet sem ijedtek meg tőle a legények: a vadász célba
vette, lelőtte, a sárkány szörnyet halt, de éppen a hajóra esett s a
hajó össze-vissza szakadt, de úgy, hogy alig maradt épen egy szál
deszka. De már ez baj volt, mégpedig nagy baj. Nosza, elé a tűt a szabó,
elkezdette fércelni a deszkákat, a gerendákat össze-vissza, s egyszerre
csak készen volt a hajó, nem volt annak semmi hibája.

Hazaérkeztek szerencsésen s bezzeg volt-e öröm a királyi palotában! Azt
mondta a király:

– Szavamat adtam, hogy azé lesz a leányom, aki megszabadítja. Már most
csak az a kérdés, melyiket illeti meg a négy közül? Hej, lett erre
civódás a testvérek közt! Azt mondta a csillagvizsgáló:

– Ha én a messzelátómmal meg nem látom, hiába való lett volna minden
mesterkedésetek. Engem illet meg a királykisasszony!

Mondta a tolvaj:

– Mit ért volna, hogy megláttad, ha én el nem lopom? Engem illet meg a
királykisasszony.

Mondta a vadász:

– Ha én le nem lövöm a sárkányt, mind széjjelszaggatott volna a sárkány.
Engem illet meg a királykisasszony.

Mondta a szabó:

– S hátha én nem varrom össze a hajót? Mind a tengerbe fulladtatok
volna! Engem illet meg a királykisasszony.

Mondá ekkor a király:

– Egyformán megérdemlitek mind a négyen a leányomat, de négyen nem
vehetitek feleségül. Adok nektek egy-egy fél országot, elég lesz-e?

– Elég lesz, mondták a legények.

Kapott mind a négy egy-egy fél országot s többet bezzeg nem volt
szükségük a mesterségre: úgy éltek apjokkal együtt, mint hal a vízben.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.



A serény meg a lusta leány.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás
tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik
szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak
a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha:
azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma.
Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész
nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából.
Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt
a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a
kezéből, beleesett a kútba.

[Illustration: A serény meg a lusta leány.]

Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg
azt mondta nagy haraggal:

– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!

Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy
beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok
csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!

Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele
volt kenyérrel:

– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég
kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.

A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment
s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd
letörtek alatta.

– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.

A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy
sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.

Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán
kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány
megijedt, elakart szaladni, de a vén asszony oly szeliden szólt hozzá,
hogy megállott.

– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony
nem bánod meg, ha jól viseled magadat.

A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén
asszony:

– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az
ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy
tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.

Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt
hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.

Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsúlni, sóhajtozni.
Kérdi a vén asszony:

– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?

– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó
dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis
csak haza vágyódik a szivem!

– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is
tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza
igazítsalak.

Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt
kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső
hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.

– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is,
mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott
volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a
kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:

/P   Kukoriku, jertek ki,   Egy szép lány van ideki.     Színarany a
ruhája,     Nem ismerek reája. P/

Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek,
mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!

– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor
a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.

Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt
ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta
az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a
kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment,
mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték,
hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:

– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be
miattatok.

Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával,
földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt
mondta:

– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az
almafát.

Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú
vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s
mindjárt beszegődött hozzá.

Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra
gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap
reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból
a tollat nem rázta ki.

– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz
Isten hírével.

Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította –
no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám,
lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy
le nem tudta vetni magáról.

– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.

Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja,
torkaszakadtából elkezd kukorékolni:

/P   Kukoriku, jertek ki,   Hej, ki vagyon ide ki!     Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája! P/

Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le
róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta
halálig.

Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.




A halász és a felesége.

Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a
tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került
horogra hal, mikor nem.

Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a
halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:

– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi.
Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.

– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem
vagy igazi hal.

Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.

– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz
velünk?

– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát,
de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig
kért, hogy eleresztettem.

– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el,
míg valami kivánságát nem teljesíti.

– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?

– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk
egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a
horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.

A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló
kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:

/P   Itt vagy-e, itt vagy-e,   Elátkozott királyfi?   Hallod-e,
hallod-e,   A tengerből szállj ki. P/

Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal
s kérdezte a halászt:

/P   Mit akarsz, vén halász? P/

Felelt a halász:

/P   A putrinál jobb a ház.   Feleségem kivánsága:   Putri helyett
legyen háza. P/

Mondotta a hal:

/P   Eredj haza, vén halász,   Meg lesz reggelre a ház. P/

Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.

– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s
teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép,
szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.

– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit
csinálnál a palotában?

– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!

[Illustration: A halász és a felesége.]

– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!

– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap
reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.

Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:

/P   Itt vagy-e, itt vagy-e,   Elátkozott királyfi?   Hallod-e,
hallod-e,   A tengerből szállj ki. P/

Jött a hal azonnal s kérdezte:

/P   Mit akarsz, te vén halász? P/

Felelt a halász:

/P   Kicsi nekünk az a ház.   Feleségem azt kivánja:   Legyen neki
palotája. P/

Mondotta a hal:

/P   Hát csak eredj haza szépen,   Reggel a palota készen. P/

Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában
ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany
lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany
volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek,
forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban
aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné,
akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.

– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.

– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.

– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.

Másnap reggel azt mondja az asszony:

– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha
király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király
akarok lenni.

– Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!

– Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok
lenni.

Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony
dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne
haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor,
szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott
erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban,
mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:

/P   Itt vagy-e, itt vagy-e,   Elátkozott királyfi?   Hallod-e,
hallod-e,   A tengerből szállj ki! P/

Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s
kérdezte a halászt:

/P   Mi baj, mi baj vén halász?   Tán nem elég nagy a ház? P/

Felelt a halász:

/P   Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi,   Csak az asszony király
akar lenni! P/

Mondta a hal:

/P   Ha csak ez a kivánsága,   Meg lesz ám a királysága! P/

Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az
udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok
sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a
katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota
legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák,
jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.

– Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett
belőled?

– Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol
fejemen a korona.

– Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.

– Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza
a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.

– Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon,
az nem lehetsz.

– Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert
mindjárt fejét vétetem!

De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy
kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:

/P   Itt vagy-e, itt vagy-e,   Elátkozott királyfi?   Hallod-e,
hallod-e,   A tengerből szállj ki. P/

Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott,
hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre
csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik.
Rákiáltott a halászra:

/P   No, mit akarsz, jer elébb,   A királyság sem elég? P/

Felelt a halász:

/P     Jaj, nem elég, nem elég,     Most pápaság kellenék!

Csak pápaság? – szólt a cápa,   Isten neki, legyen pápa! P/

Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy
akkora templom van, hogy a tornyai – volt vagy ezer! – majd az eget
verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást
nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám,
odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s
mondja e közben:

– No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel
csakugyan meg is elégedhetel.

– Majd meglátjuk, mondotta az asszony.

Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott,
hogy mi lehetne még belőle.

– Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. Isten lesz belőlem.

Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja
elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.

– Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?

– Azt, amit, menjen kend szaporán.

Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg
a tengerhez ért.

Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a
tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész
világot elakarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben,
de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő
maga kérdezte szörnyű haragosan:

/P   A pápaság sem elég?   Ugyan még mi kellenék? P/

Felelt a halász reszketve, fogvacogva:

/P   Ó jaj, mit tudjak tenni,   Most Isten akar lenni! P/

Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a
szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.

/P   Mit akar a vén liba?   Mars vissza a putriba! P/

Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap
reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger
partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy
búsan, éppen mint régen.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A csillagtallérok.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem
volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár
csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy
ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi,
amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívü
ember adta azt is.

Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó
Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s
kéri könyörögve:

– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.

A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a
szegény embernek.

– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.

[Illustration: A csillagtallérok.]

Ment a kis lány is s im szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s
könyörögve kéri:

– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!

A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.

Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a
testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a
kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát
jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert
különben megveszi az Isten hidege.

Mondta magában a kis lány:

– Ugy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.

Oda is adta.

Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben,
feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok
csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrün, mint a záporeső, s
ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És
lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom,
hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem
volt gondja többet: élt boldogan.

Holnap a kis lány legyen a vendégetek.




Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű.

Volt egyszer egy asszony s annak három leánya. A legidősebb leányt
_Egyszemünek_ hívták, mert annak csak egyszeme volt, a homloka közepén;
a középsőt _Kétszeműnek_, mert annak két szeme volt, mint más embernek;
a harmadikat _Háromszemünek_, mert annak háromszeme volt, még pedig egy
ennek is a homloka közepén. Kétszemüt, merthogy olyan volt, mint más
közönséges ember, nem állhatta még az édes anyja sem, hát még a
testvérei! Ha lehetett volna, megfojtják egy kanál vízben. Folyton
szidták, verték, rongyos ruhában járatták, ételmaradékon tartották s azt
is mikor kapott, mikor nem, de már annál bővebben kijutott része a
munkából.

[Illustration: Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű.]

Történt egyszer, hogy Kétszemü kiment a rétre a kecskével. Egész nap
őrizni kellett azt, pedig reggel alig hajitottak neki egy falás
kenyeret. Nagyon éhes volt szegény, leült s keservesen sírt magában.
Amint így sirdogált, egyszerre csak melléje lép egy szép asszony, aki
nagyon hasonlitott Szűz Máriára (bizonyosan ő is volt és senki más) s
kérdi:

– Miért sírsz, Kétszemü?

– Hogyne sírnék, mikor azért, mert két szemem van mint más embernek, sem
anyám sem testvéreim nem szenvedhetnek, ütnek, vernek, éheztetnek,
rongyosan járatnak. Most is olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok!

Mondta Szűz Mária:

– Ne sírj, Kétszemü, ne félj, nem éhezel többet, csak szólj a
kecskédnek:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Teríts asztalt izibe, – P/

meglásd, mindjárt terített asztal áll előtted, ehetsz, amennyi beléd
fér. Hogyha aztán jóllaktál, s nincs szükséged az asztalra, szólj csak
megint a kecskének:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Vidd az asztalt izibe, – P/

s mindjárt eltünik az asztal, mintha föld nyelte volna el.

Ezt mondotta Szűz Mária s azzal elment. Gondolta Kétszemü, ő bizony
mindjárt meg is próbálja, mert szörnyen éhes, s mondta:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Terits asztalt izibe! P/

Alig, hogy kimondta az utolsó szót, előtte állott egy kicsiny asztalka,
megterítve szépen, aranykanál, kés, villa rajta, étel, ital bőven.
Kétszemü szépen összekulcsolta a kezét, elmondotta az asztali imádságot,
aztán evett, ivott s mikor jóllakott, szólt ismét:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Vidd az asztalt izibe. P/

Abban a pillanatban eltünt az asztal s ami rajta volt, minden.

Este, mikor haza ment a kecskével, valami maradék ételt vetettek eléje,
de Kétszemü hozzá sem nyult, reggel pedig, mikor a kecskét kihajtotta a
rétre, otthon hagyta a neki szánt száraz kenyeret. Első nap, második nap
a testvérei nem vették ezt észre, de mikor napról napra igy történt,
mégis csak észrevették s erősen csudálkoztak.

– Ez valami tilos úton jár, mondták egymásnak. Bizonyosan valaki enni ad
neki a réten. Meg kell nézni, mi van a dologban!

Elhatározták, hogy másnap _Egyszemű_ is kimegy a rétre, mintha ő is
őrizni akarná a kecskét. De Kétszemű megsejdítette, hogy _Egyszemű_
miben sántikál s mikor a kecskével kiértek a mezőre s ottan belecsapták
a jó magas fűbe, mondta Egyszeműnek:

– Üljünk le, Egyszemű, majd énekelek neked.

Fáradt volt Egyszemű nagyon a rekkenő melegtől s a szokatlan
járástól-keléstől s Kétszemű folyton ezt énekelte:

/P   Ébren vagy-e, Egyszemű?   Aluszol-e, Egyszemű? P/

Addig énekelt, hogy Egyszemű elálmosodott s elaludt. Csak erre várt
Kétszemű, elmondta a mondókáját, az asztal megterűlt, evett, ivott,
aztán mondta:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Vidd az asztalt, izíbe. P/

– s azonnal eltűnt az asztal. Akkor _Kétszemű_ felébresztette Egyszeműt
s mondta neki:

– Na, te szépen megőriznéd a kecskét. Tőled ugyan világgá mehetne. De
most jerünk haza, esteledik már!

Otthon _Kétszemű_ ismét maradék ételt kapott, de nem nyúlt hozzá s
Egyszemű sem tudott semmit mondani, mivelhogy aludott egész nap.

Másnap reggel _Háromszemű_ ment vele a rétre, Kétszemű neki is elkezdett
énekelni:

/P   Háromszemű ébren vagy-e? P/

De ahelyett, hogy így folytatta volna:

/P   Háromszemű aluszol-e? P/

így folytatta:

/P   Kétszemű te, aluszol-e? P/

s folyton ezt énekelte:

/P   Háromszemű ébren vagy-e?   Kétszemű te, ébren vagy-e? P/

Erre az énekre bekoppant Háromszeműnek a két szeme, ez a két szem el is
aludott, de a harmadik nem. Háromszemű behunyta ugyan ravaszságból a
harmadik szemét is úgy féligre, hogy jól lásson mindent, a mi történik.
Mikor aztán Kétszemű azt hitte, hogy Háromszemű aluszik, mondta az ő
mondókáját:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Teríts asztalt izibe! P/

Az asztal megterűlt, evett ivott, aztán mondta:

/P   Kecském, kecském, jer ide,   Vidd az asztalt izibe! P/

Eltűnt az asztal, mintha nem is lett volna.

Akkor Kétszemű felébresztette Háromszeműt s mondta neki:

– No, te is szépen megőriznéd a kecskét! Egész nap aludtál. De most csak
menjünk haza.

Mikor hazamentek, Kétszemű hozzá sem nyúlt a maradék ételhez, de most
már akár nyúlt, akár nem: a Háromszemű elmondta, mit látott.

– Úgy-e, mondta az asszony. Hát ő jobban akar élni, mint mi! No,
megállj!

Még aznap este megölték a kecskét, hogy többet asztalt ne teríthessen
Kétszeműnek. Hej, sirt szegény Kétszemű, nem volt otthon maradása,
kiment a rétre, ott leűlt, úgy sírt, úgy kesergett magában. Hát
egyszerre csak ott áll mellette Szűz Mária s kérdi:

– Mért sírsz, Kétszemű?

– Hogyne sírnék, mikor az én drága, jó kecskémet, ki nekem asztalt
terített, megölte az anyám. Most megint éhezhetek, mint azelőtt!

Mondotta Szűz Mária:

– Ne sirj, hanem menj haza, s kérjed a testvéreidet, hogy adják neked a
kecske körmét, azt temesd el az ajtótok elé, meglásd, hogy szerencsét
hoz az reád.

Ezt mondta Szűz Mária, azzal eltűnt, Kétszemű pedig haza ment s mondta
testvéreinek:

– Halljátok-e, adjatok nekem is valamit a kecskéből. Adjátok nekem
legalább a körmét.

– Na, azt ugyan viheted, kacagtak a leányok s oda dobták neki a kecske
körmét. Kétszemű este lopva elásta a körmöt az ajtó elé s aztán
lefeküdt, mintha semmi sem történt volna.

Másnap reggel, mikor fölkeltek s kiléptek az ajtó elé, majd megvakúltak
a szertelen ragyogástól: egy csudaszép aranyalma-fa állott az ajtó
előtt, szebbnél-szebb aranyalmák csakúgy megfonták az ágait. Ámúltak,
bámúltak, nem tudták elgondolni, hogy kerűlt oda az aranyalma-fa, csak
Kétszemű sejtette, hogy ez a kecske körméből nőtt ki, semmi egyébből.

– Eredj, Egyszemű, mondta az anyja, mássz fel a fára s szedj almát róla.

Egyszemű felmászott a fára, de amint az almák után nyúlt, az ágak
kiszaladtak a kezéből, nem volt annyi istenes lelke, hogy csak egy almát
is le tudjon szakítani. Most Háromszeműt küldötte fel az anyja, de hiába
kinlódott, kapaszkodott erre, arra, ő sem tudott leszakítani, de még egy
almát sem.

– Hátha nekem sikerűlne, mondotta Kétszemű. Talán megpróbálom.

– Ugyan, mit akarsz a két szemeddel? csúfolódtak vele a testvérei.
Feküdjél le s aludjál.

De Kétszemű mégis felmászott a fára s im, az ágak nem távolodtak el
tőle, de sőt inkább mintha önként hajlottak volna feléje, s egy jó
kötény aranyalmát hozott le a fáról.

Most még jobban irígykedtek Kétszeműre, még rosszabbúl bántak vele, mint
eddig, ahelyett, hogy megbecsűlték volna.

Na, telt, múlt az idő, egyszer a leányok éppen a fa mellett állottak
mind a hárman, mikor arra jött egy dali, szép királyfi. Ahogy a leányok
meglátták, rögtön elbújtatták Kétszeműt egy üres hordó alá, mely ott
állott a fa mellett. Azért bújtatták el, mert Kétszemű rongyos volt
szegény s szégyenlették. Jön a királyfi, megáll, csodálja a fát, kérdi a
leányoktól, hogy: – Kié a fa? Aki neki abból egy ágat adna, kivánhatna
tőle akármit.

– Kié volna, mint a miénk, felelt Egyszemű, meg Háromszemű begyesen s
mindaketten neki estek a fának, hogy egy ágat leszakítsanak, de hiába
erőlködtek, csak egy levélkét sem tudtak leszakítani.

– Na, ez igazán csodálatos, mondotta a királyfi, hogy a tiétek a fa s
még sem tudtok egy ágat leszakítani róla.

A leányok váltig erősítették, hogy övék a fa, de amíg erősködtek,
kigurúlt a hordó alól egy pár aranyalma, éppen a királyfi lábához.
Kétszemű gurította ki haragjában, mert a testvérei nem az igaz valóságot
mondották.

– Hát ezek az almák honnét gurúltak ide? kérdezte a királyfi.

Nagy kénytelen-kelletlen megmondták, hogy van nekik egy csúnya, rongyos
Kétszemű testvérük, az gurított ki almát, mert mindig van alma nála,
lopja, lopocskolja az almát, mikor ők nem látják.

– Jere csak elé, Kétszemű, szólt a királyfi, hadd lássalak!

Kétszemű kibújt a hordó alól, de bezzeg szeme-szája tátva maradt a
királyfinak, mert hiszen rongyosnak rongyos volt Kétszemű, de olyan
szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

– Tudnál-e egy ágat letörni nekem? kérdezte a királyfi.

– Hogyne tudnék, mondotta Kétszemű. Enyém ez a fa!

Abban a pillanatban letört egy ágat s odaadta a királyfinak.

– Mit adjak cserébe, Kétszemű? kérdezte a királyfi.

– Semmit, felelt Kétszemű, csak vigy magaddal, mert itt folyton éhezem,
ütnek, vernek, csúfolnak engem.

– Bizony ha úgy, jere velem, mondotta a királyfi, enyém vagy te s enyém
is leszel, míg a világ s még két nap!

Azzal fölkapta a nyeregbe s úgy elvágtatott vele, mint a gondolat. Még
az nap megérkeztek a királyi palotába, ott Kétszeműt felöltöztették
aranyos ruhába, papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét
éjjel állott a lakodalom.

Még csak most irígykedtek igazán Kétszeműre a testvérei, mikor látták,
hogy milyen nagy szerencse érte.

– No, vígasztalták magukat, legalább az aranyalma-fa nekünk maradt. Aki
erre jár, megcsodálja s ki tudja, még minket is érhet nagy szerencse.

Bezzeg lefittyent másnap reggel az ajakuk! Az ám, hire, pora sem volt az
almafának, még az éjjel eltűnt s reggel ott állott a Kétszemű ablaka
alatt!

Most már csakugyan várhatta a szerencsét Egyszemű s Háromszemű. Merthogy
nem dolgoztak, leszegényedtek, koldulásra vetemedtek. Igy járták be az
országot s egyszer csak betévedtek a király udvarába is, oda, hol
Kétszemű volt a királyné. Hallja egyszer Kétszemű, hogy künn az ajtó
előtt keservesen síránkozik két asszony, kimegy, nézi, nézi őket, hát
_Egyszemű_ az egyik, _Háromszemű_ a másik. De bezzeg elfelejtette, hogy
vele olyan cudarúl bántak, szép gyengén megfogta a kezüket, bevezette,
jól megvendégelte s többet el sem eresztette őket.

Így volt, vége volt, mese volt.




[Transcriber's Note:

Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai
hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 célba vette, míkor célba vette, mikor

16 nem tatálta helyét nem találta helyét

28 – Mit nyávogtak – Mit nyávogtok

33 Gyerünk, birkózunk. Gyerünk, birkózzunk.

39 mindjárt felfailak mindjárt felfallak

41 szépen bevartta szépen bevarrta

45 kell meghallniok kell meghalniok

55 maradjatok itt Szerencsére maradjatok itt. Szerencsére

56 gombos meg a varrótűhöz gombos- meg a varrótűhöz

56 léptek lábujhegyen léptek lábujjhegyen

59 „Aki iszik Aki iszik

60 pataknak, Hanem pataknak. Hanem

71 – Mondta a második: Mondta a második:

72 Közra fogták Közre fogták

84 kogy az apjok hogy az apjok

87 madárka leszállot madárka leszállott

88 itt megebédelunk itt megebédelünk

99 ger-:licék… Gondolta gerlicék Gondolta:

100 sötétben félresurraut sötétben félresurrant

101 hirtelen bessurrant hirtelen besurrant

114 olyan söté van olyan sötét van

114 anyja megitltja anyja megtiltja

115 dolgom vollt dolgom volt!

116 uri dolgod tesz uri dolgod lesz

125 itthon van-e itthonn van-e

135 fülel-jobbra-balra fülel jobbra-balra

137 fel nem vítte fel nem vitte

139 másik modta másik mondta

143 mndenik megajándékozta mindenik megajándékozta

144 Hát híszen Hát hiszen

151 még akkoz… adta gonosr még akkor… adta gonosz

151 két tányérocska hét tányérocska

153 csendesesen vetkeződtek csendesen vetkeződtek

155 magában Hófekérke magában Hófehérke

162 Hófekérke ma is él Hófehérke ma is él

165 szívébe nyíllalott szívébe nyílallott

166 mondta a kírályfinak mondta a királyfinak

173 Fölvétetette a kővé Fölvétette a kővé

175 hűszolgánk életét, de de fel hű szolgánk életét, de fel

179 megvoltak, mondta megvoltak, mondta:

179 „Rigócsőrü királyfié! „Rigócsőrű királyfié!

181 valamelyik jsmerőse valamelyik ismerőse

187 küldötte utánuk küldötte utánnuk

187 ot,… a szolgákt ott… a szolgák,

192 rokka metlé rokka mellé

194 kicsí emberkének kicsi emberkének

197 másik meszárszékhez másik mészárszékhez

204 fölvezette a a fölvezette a

206 ezt a királykísasszony ezt a királykisasszony

208 rettendő nagy rettentő nagy

224 Níncs annál Nincs annál

225 vele a a feleségét vele a feleségét

232 vissza Hiszen vissza. Hiszen

237 az éjszakára, az éjszakára.

251 maparak királya hadat madarak királya hadat

258 feleségemnél is, S feleségemnél is. S

266 hagyja a kiráiyságot hagyja a királyságot

276 minha a sárkány mintha a sárkány

276 aölébe kpta ölébe kapta

281 dermedett, Akkor dermedett. Akkor

283 visszadom a testvéredet visszaadom a testvéredet

292 ahol van ní ahol van ni

295 víssza is ugrott vissza is ugrott

297 bundámból a havat, bundámból a havat.

304 megmutatom az utat, megmutatom az utat.

306 meghalt a kírályné meghalt a királyné

309 Mond meg nekem Mondd meg nekem

311 A hét Sváb. A hét sváb.

319 volt a nvakukon volt a nyakukon

339 Most mar Most már

341 része a munkából, része a munkából.

341 kenyeret, Nagyon kenyeret. Nagyon

341 szép aszony szép asszony]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GRIMM TESTVÉREK ÖSSZEGYÜJTÖTT MESÉI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.