The Project Gutenberg eBook of Carinus; A nagyenyedi két fűzfa
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Carinus; A nagyenyedi két fűzfa

Author: Mór Jókai

Release date: December 20, 2012 [eBook #41670]

Language: Hungarian

Credits: E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CARINUS; A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA ***


E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed
Proofreading Team Europe (http://dp.rastko.net)



CARINUS.

HISTORIAI NOVELLA.

*

A NAGYENYEDI KÉT FUZFA.

BESZÉLY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

TIZEDIK KIADÁS.







BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1915.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




Carinus.

Historiai novella.

A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett
magával a fovárossal.

Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elo a környékben, úri
kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle
muvész, - a szobrásztól a szakácsig.

E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz
millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy
Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a
prætorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték oket
elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni.

Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir,
a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába
és felé sem nézett a senatusnak. O ugyan a köszvényt és a hályogot
okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá,
nem látta ot máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával
kezében, s szemei elott hosszú zöld ernyovel.

Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mesembria I., korán férjhez ment
egy császári kegybol nagy úrrá lett libertinhoz; késobb a libertin
elveszte fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki
nem sokára Róma Aspasiájának lon kiáltva Glyceria melléknévvel.

Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek elotte, nem csak vak,
hanem még süket is volt, az o száján pedig e név ki nem jött soha.

Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki
szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes
hajadon, kinek három görög istenno látszott kölcsönözni bájait. Juno
termete kecseit, Venus arcza bubáját, Psyche lelke szendeségét.

Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány
istennoket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok
utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyulhelyeket, hol e szent
férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenrol, ki él
lélekben és igazságban.

A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új
hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre,
hogy o sejt ebbol valamit.

Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre
által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy
kezét és szívét és milliót megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá
oket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, elohozatta százéves borait;
az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tuzbol, hogy leittasodjanak: az
utolsó libatió után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban
volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát.

Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett.

Az egyik kéjencznek mutatta magát és dicsoité Proculus s a prægustator
Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb
vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha
találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midon az utolsó
thémára került a sor, - a keresztyének feloli véleményre, - a többiekkel
együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb
egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepélyekbol,
secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép
örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez,
felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemo szivét átverni
késeikkel, s annak vérébol inni; hogy az istenek haragja ezek miatt
látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és
barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba fozni, szurok közt
égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról
elforduljanak az ég csapásai.

Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a
martirokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni.

Egy visszautasított kéro sem látta Sophroniát.

Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz.
Az öreg látta ot jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva
ült, s daczára hályogos szemeinek, már messzirol rákiálta:

- Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok.

Az öreg meg tudta látni, a kit akart.

Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét.

- Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha
szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju
arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember
lett beloled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e?

Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés.

- Nem vagyok ily önzo, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott
lakodba.

- Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal
ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van;
mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne
mondd, hogy láttad, ezelott négy esztendovel mi volt az? te is gyermek
voltál, o is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy
hiba volna toled, ha bele nem szeretnél.

- Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérot elutasítál ajtód
elol, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én
még reményleni sem merek.

- Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus
császár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus
nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki
kezében tartja a császárok és országok jövendojét.

- Ez mind igaz.

- Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell
kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyu
dolog?

- Legalább nem nehéz.

- Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a
kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni a palotáit és kincseit
neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben
fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a
dicsoségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom.

Manlius hagyta az öreget beszélni.

- No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad.

Estefelé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére, összegyujtve
mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet.

Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétol; gyakran csapkodott öklével
az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt.

Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél
könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez.

- Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midon azt
mondom, hogy Itália a föld keble, mert itt vannak a föld emloi: azon
hegyek, melyek e bort termik?

- És én mégis ittam már életemben lelkesítobb italt.

- Lelkesítobb italt, Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt, Manlius?

- Az Euphrat vizébol.

- Mit beszélsz?

- A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér,
arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa
had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medrébol.

- S te akkor ittál belole?

- Igen. Annak a víznek részegíto ereje van.

- A dicsoség részegíte le, Manlius. Az volt abban a vízben!

- Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem
vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült.

- Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett
mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak
a szép feketeszemu menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak,
meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek.
Uszott a katona tejben, vajban.

- Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi
a bogárszemu menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek,
hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa.

- No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat.
Ismerjük már ezt.

- Mehercule! rosszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira
keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiómból való katonát, ki egy
szuzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy
hasíttattam kétfelé.

- No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg
Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet
vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy
faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: - jer Ramon, töltsd meg
vendégem serlegét.

- Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem
kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a
pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját
kezével vinne a tányértól szájáig.

- Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod.

- Aecastor! ez nem rágalom! hát nem tudnivaló-e róla, hogy lábai soha
sem érik a földet, még fürdoszobájába is zselleszéken jár; a minap egy
gyuru volt az ujján, s azon panaszkodott, hogy nem birja elviselni annak
a nehéz gyurunek a terhét, s lehúzatta az ujjáról. Sot többet mondok,
most egy híres oklevélhamisítót hozatott ki a börtönbol, ki rendkivül
ügyes mások névaláirásának utánzásában; ezt megtette foirnokának, hogy
még saját nevének leirásával se legyen terhelve, s most ez a defraudator
irja helyette minden országos okiratra a nevét.

- Oh Manlius. Te mégis nagyon sokat elmondasz Carinusról, pedig o neked
iskolatársad volt.

- Azzal nincs mit dicsekednem. Igaz, hogy sokszor megosztottam vele
kenyeremet, mikor neki nem volt, s rongyos palliumát kicseréltem a
magaméval! de nem óhajtom, hogy rám ismerjen valaha, mert könnyen úgy
járhatnék, mint többi iskolatársai, kik megjelentek elotte, ot korábbi
idok emlékeire figyelmeztetve, s kiket aztán Carinus menten bedugatott a
«feledés tornyaiba», hogy magát a multak kellemetlen érzéseitol
megszabadítsa.

- Jaj Manlius, te úgy beszélsz, mint egy Seneca, így te soha sem fogsz
Carinus kegye által magasra jutni.

Mikor is volt arra szüksége szabad rómainak? kiálta büszkén fölemelve
fejét az eques; van kardom, van bátor szivem: ha ezek nem birnak
dicsoségre vezetni, nekem az olyan hatalom, melyet a porban fekve lehet
elnyerni, nem kell! ebeknek való az és libertinoknak.

Mesembrius kezeit dörzsölve kaczagott örömében s unszolta az ifjut, hogy
igyék. A bor valódi jellemét kezdte visszaadni a római rossz világ
közepett nem lelkéhez illo vonásokra szoktatott arcznak.

- Mondsza tovább, jó Manlius, a mit elkezdtél; a ktesiphoni csatánál
maradtunk: azaz, hogy ott maradt az ellenség, ti tovább mentetek, a míg
mehettetek.

- Tisztelem osz szakálladat, senator, de azt nekem ne mondd, hogy «a míg
mehettünk». Mehettünk volna bizony a Jaxartesig: ember nem volt, a ki
ellenünk tudott volna állani. Hiába pusztíták el utunk elott a határt a
futó persák; a római legióknak még a pusztaság sem állott ellen; minden
katona hátán vitte tiznapi eledelét (az egész thraciai útban a
legkeményebb télszakon kinn aludtunk a fagyott rögön). A persák
tapasztalák meggátolhatlan közeledésünket, s midon egy barbár nevu
telepítvény elé értünk, melynek kimondását római nyelvtol nem
kivánhatják az istenek, ott tábort üténk. - Alkonyat táján szemközt
jöttek ránk a persa király követei: pompás, gyémántos emberek, befont
hajjal, gyurukbe szedett szakállal, szépen kifestve pirosra, szemöldeik
feketére s ujjaik tele gyurukkel, mint valami menyasszonyok, s kivánták,
hogy vezessék oket az Augustus elé. - Carust értettem, nehogy Carinust
véld. - Ekkor egy férfihoz vezették oket, ki ott ült a gyepen, fején egy
sárga borsipka, és falatozott - jóféle avas szalonnát és nyers habot.
Egy kopott és durvaszövetu biborpalást volt nyakában, mely ot másoktól
megkülönbözteté.

- Ez volt Carus, ráismerek! dörmögött közbe az öreg senator.

- Az Augustus félbe sem szakasztá vacsoráját a követek miatt, nyugodtan
ropogtatva vas fogai alatt a nyers babot, mialatt azok amphitheatralis
pathossal mondák el betanult beszédjüket, melynek mind fényes igéretei,
mind fenyegetései rosszúl hangzottak a nyers lupinushoz, melyet a
császár jóízuen evett. Midon beszédjüket végzék, Carus levette kopasz,
sima fejérol a sárga borsipkát, s rámutatva, szólt a követeknek:
«nézzetek ide és tartsátok meg e szavakat: ha királyotok el nem ismeri
Róma fenhatóságát s provinciáit vissza nem adja, a milyen kopasz ez az
én fejem, olyan kopaszszá teszem országtokat».

- Errol is Carusra ismerek.

- A követek ijedten kotródtak tovább, a legiók jó kedvvel éneklék a hadi
verset, melynek minden strophája ezen végzodik: «mille, mille, mille
occidit».

- Ez Carus dicsoíto verse, kirol azt hírlelék, hogy egyes viadalban ezer
embert ölt meg az ellenségbol.

- Igaz, annyit fogyasztott el.

- A fia tiz annyit ölt meg, csakhogy saját alattvalóiból. Sit venia
verbo. De mondd csak tovább Manlius, mi történt veletek tovább? ezen
egész hadjáratról mindenki másféle mesét mond. Egy azt állítja, hogy a
fekete Lygiok támadtak meg benneteket, másik tumultusról beszél,
harmadik csodákat említ. Annyi igaz, hogy ti a helyett, hogy elore
haladtatok volna, egyszerre visszafordultatok, noha ember nem állhatott
többé ellenetek, a mint mondád.

- Úgy van, ember nem állhatott többé ellen, de hát nincsenek-e
hatalmasabb lények a föld felett?

- Valóban vannak; Róma istenei. De reménylem, hogy oket nem haragítátok
magatokra, s auguraitok kitudakolák a kedvezo auspiciumokat; veletek
volt a világhíru Quaterquartus, derék unokabátyád.

- Valóban ott volt; áldozatfüst, állatok béle nem hiányzott, varju is
jött elég a láthatárra.

- Manlius, nagyon profane beszélsz e szent dolgokról.

- Van okom róluk így beszélni. Segédcsapataink valahol egy félig borbe
öltözött embert fogtak el a pusztán, ki mint mondá, egy láthatlan Isten
iránti tiszteletbol vonult ki a magányba testét sanyargatandó, ott egy
oszlopot rakott kobol, s ezen oszlop tetején töltött már harmincz telet
és nyarat, egyiránt turve fagyot és nap hevét, s ott állt napestig
kiterjesztett karokkal, mint egy crux, vagy számtalan hajlongással
gyakorlá magát fejének térdeihez ütésében; néhány legionarius kiváncsi
volt megszámlálni e hajlongásokat, de midon azoknak száma már az
ezerkilenczszázig haladt, megunták a dolgot, s letaszíták a jámbort az
oszlopról és megölték. (Simeon Stylites.)

- S te sajnálod e nazarenust?

- Beszéljünk csendesen Mesembrius. Szavaimat vész kimondani és
meghallani. Ne gondold, hogy ittas vagyok, s most gondolom ki e meséket.
Én láttam ez embert haldokolni, mert késon jutottam oda megmentésére.
Nem átkozódék. Arczán túlvilági boldogság kifejezése ült, szemeit ég
felé emelte megdicsoülten s haldokolva megáldá gyilkosait. Én eluztem
azokat a sebesülttol s enyhítoleg hideg vizet adtam neki, o megköszönte
s e szavakat sugá fülembe utolsó lehelletével: «Rómaiak! ne menjetek a
Tigrisen túl, mert ott a láthatlan Isten paradicsoma van, ki nem engedi
magát meggázolni!» Én elmondám ez intést a császár kisebbik fia,
Numeriánnak, ki Cæsar korában is jó barátja volt minden jó katonának, s
o tudósítá felole az Augustust, ki megdöbbenve az ascéta jóslatán,
felszólítá Quaterquartust, hogy tartson auguriumot. Az én nagybátyám
ismeretes arról, hogy oly oraculumokat tud mondani, mik meg nem
hazudtolhatják.

- Merészen beszélsz Sinister.

- Igy jósolta Probusnak egyidoben azt, hogy az o családja fogja Róma
fényét helyreállítani ezer esztendo mulva.

- Csak?

- A sok lituus forgatásból végre az lett a tudomány, melyet
Quaterquartus dodonai ihlettséggel eldeclamált, hogy a legközelebbi
csatában Isten fog harczolni.

- Azt nem tevé hozzá, hogy mellettünk-e, vagy ellenünk?

- Az imperator elorehaladást parancsolt s még aznap átkeltünk a
Tigrisen. Naplementen többen azok közül, kik a martyr Simeon Stylitest
megölték, borzadva látták ot egy dombteton kiterjesztett karokkal
állani, mint egy keresztet, s hajlongni térdeihez értetett fovel. Pedig
én magam temettetém el a kimultat. Az éjszaka sötét lett, fellegek
tódultak minden oldalról a láthatárra, messzirol villogva, mintha
csatára készülnének egymással. A mennydörgés mindig közelebb jött, a
világ elsötétült, soha nem hallott hangok kezdének körülöttünk üvölteni,
midon villámlobbanásnál az égnek mélye megnyílt, úgy tetszék, mintha
számtalan fényes alak nézne onnan reánk. Mindenik legiónak úgy tetszék,
mintha a mellette levo legiók nagy küzdelmes tusába volnának keveredve,
kardok és dárdák csörgése hangzott köröskörül, pedig sehol sem volt
csata. A sötétben úgy hallók, mintha egész seregünk egyetlen zavart
tömeggé volna gomolyodva, hol ember ember ellen küzd, a lovas cohorsok
gázolják a gyalogokat, a tribunok nyargalnak a seregek élén s a
hadtömegek pusztítva omlanak egymásba, - s csak a perczig tartó
villámlobbanásnál láttuk, hogy a legiók mind csendesen állnak szabályos
négyszögökben, meg sem mozdulva helyükbol. Ekkor egyszerre irtóztató
ropogással omlott alá egy kigyózó tuztömeg, egyenesen csapva le soraink
közé s megrázva alattunk az álló földet és körülöttünk a levegot; a
borzalom térdeinkre ejte, minden állat a földbe rejté arczát, s a
rettento szózat egy hatalmas Isten itéletét mennydörgé füleinkbe. Midon
ismét felpillantánk, valami nagy tuz égett táborunk közepében. Az
Augustus sátora volt az, melyet a villám megütött. Senki sem merte
oltani, benne volt a császár és a sereg védisteneinek képei. Odaégtek
mind. Ki hát az Isten, ha nem ok? óh Mesembrius, való volna-e az, hogy
él felettünk egy láthatatlan lény, ki ura égnek és földnek, s a holt
koalakok, kiket mi imádunk, önmagukat sem képesek megvédni?

Mesembrius nyugodtan szorítá meg Manlius kezét. Eleget hallott.

- Ne szóljunk errol többet, Manlius. Ti visszatértetek a hatalom elol,
mely utatokba állt. Az Isten volt! Hogy viselé magát a sereg ezután?

- Nem lehete oket többé rábirni, hogy eloremenjenek; körülfalazták a
helyet, melyen Carus-Augustus segélytelenül megégett Róma védisteneivel;
most ott egy épület áll a puszta közepén ajtó és ablak nélkül, hogy
emberi láb ne léphessen az Istentol megátkozott helyre. A sereg
megválasztá Numeriánt vezéreül, s követelte, hogy hozza oket vissza
Illyriába. E hírt Carinusnak meghozni küldetém elore én, s ez az oka,
hogy most látjuk egymást.

- Reménylem, hogy többször is fogjuk még látni. Öröm Rómában lenni,
úgy-e bár?

- Nekem nem az, szeretnék visszamenni legiómhoz.

- Óh, úgy te még bizonyosan nem láttad Carinus circusát, a pompás
secularis játékokat, minoket csak Rómában lehet feltalálni; nem élvezéd
még Antonin thermæit, a rózsaillatos meleg fürdoket, gemmákkal kirakott
falaikkal; még tán szeretod sincs Rómában Manlius?

- Láttam mindent és nem mulattatott. Mit bámuljak én, sebhelyekkel
rakott legionarius, ki most jöttem Scythia szélérol, circusaitok vérontó
bohóczkodásain? Itt harczot csinálnak játékból, mi a harczból csinálunk
játékot. A thermæket pedig soha sem szerettem; a meleg fürdo csak a
Quiritesnek való, nem a katonának. A vért a hideg víz is lemossa; a
piszoknak persze, hogy meleg kell.

- De nem feleltél a harmadikra: nem találtál szép asszonyt Rómában? de
mit kérdem így? megtalálnak téged ok, ha te nem keresed is oket. Oh Róma
hölgyei nem kevélyek, nem rátartók; ha egyszer mutattad magad a forumon,
a milyen délczeg, daliás ifju vagy, azt kellene toled kérdenem: nem
ragadtak-e még el? nem téptek-e darabokra, mint Orpheust a bacchansnok?

- Ah Mesembrius, nem fogják lépvesszovel a keselyut.

- Eredj, eredj! miért volnál te keselyubb a többinél? Mintha Venus
galambjai nem fészkeltek volna Mars sisakjába? Eredj! Rosszul áll a te
arczodhoz a tettetés. Hiszen elpirultál s szemeid lesütötted. Miért
akarsz vén embert, mint én, rászedni? vagy megváltoztak volna Carinus
árnyékában a római erkölcsök? s mig eddigelé, ha a hat Vesta-szuz közül
egy meghalt, helyét alig akadt valaki betölteni, most egyszerre mind az
o papnoi lettek, a kik azelott Aphroditeé voltak?

- Ezt nem állítottam, Mesembrius.

- Tehát az ellenkezot. No, ne tagadd, jeles kalandjaid voltak? Igen
derék! Öt-hat szerelmes hölgy vett egyszerre körül, szivét, életét rakva
lábaidhoz; te kiválasztottad közülök a legszebbet, a melyik legforróbban
ölelt, legédesebben csókolt? vagy nem tudtál választani közülök, s
megtartottad valamennyit! Reggel az egyik koszorúját tetted a fejedre,
este a másikét; egyiknek esküdtél a holdra, másiknak a napra, s hiven
megtartád esküdet mindegyiknek? Igen derék, igen jeles! Ez az ifjuság
öröme Manlius! én is ilyen voltam, míg ifjú valék.

- De Mesembrius, nem hagysz szóhoz jutnom; a mit elmondtál, az nem illet
engem. Odáig mindent szépen megengedek, hogy Rómában létem egyetlen
napja alatt több bajom volt a rabszolgákkal, kiket úrnoik küldtek
hozzám, mint ez úrnok férjeivel, a kikhez küldve voltam; de nekem nem
szokásom az ilyen küldeményekre figyelni. Manlius-családból eredek,
melyben os szokás volt, hogy a férfi nem szeretett egy nonél többet
életében, de azt szerette hiven; ha meghalt, - gyászolta örökké; - ha
megcsalta, - megölé; - s ha meggyalázzák, boszút állt érte.

- Szépen beszélsz, Manlius; de egy gyurut látok ujjadon ragyogni, a mino
gemmát nem szokott férfi viselni, hacsak no ujjáról nem származik reá.

- Helyesen következtetél. E gyurut egy hölgy küldé nekem s hogy ujjamon
viselem, annak egyedül te vagy az oka.

Mesembrius csodálkozva tekinte az ifjúra, azt hivé, mámorában beszél
érthetlenül.

- Én, Manlius? Mi közöm nekem a te gyurudhöz?

- Tegnap este, a vigiliák kezdete után, hogy a Capitoliumot elhagytam,
egy lefátyolozott matrona vékony irattekercset nyujtott kezembe, s azzal
az oszlop sorozatok között hirtelen eltünt; a tekercs e gyuruvel volt
leszorítva; kiváncsiságból felbontám azt s e titkos szavakat olvasám
belole: «Manlius Sinister! te egy szüzet szeretsz, kinek atyja jó
barátod. Ez osz embert és e fiatal szüzet veszély fenyegeti, mit az
isteneken s ellenségeiken kívül egyedül én tudok. Ha értesülni akarsz
róla, siess hozzám. E levél átadója a pons sacer elott várakozand reád a
napnak és éjnek minden órájában, míg csak meg nem jelensz. E gyurut
mutatva, elvezetend hozzám.» Aláirva: «egy no, ki tégedet gyermekévei
óta imád, s kit te mindig megvetettél; ki azok által gyulöltetik, kiket
meg akar menteni».

- Manlius, különös dolgot mondál.

- A talány megfejthetlen elottem. Kinek van hatalma szivem legbensejébe
látni, hogy onnan érzelmeimet kiolvassa? Álmaim árultak-e el, hogy
tudhassa valaki, hogy én leányodat szeretem, kit négy év elott láttam s
azóta nem tudok feledni? s ki lehet azon no, ki megszabadítson egy másik
not, a kinek szerelme kizárja az övét?

Mesembrius arcza elsötétült. A calix érintetlen áll már régóta a férfiak
elott: egészen kijózanultak a beszélgetés közben, csak sziveik maradtak
tárva, miket a bor lelke kinyitott.

- Mutasd e gyurut közelebbrol, szólt Mesembrius halkan.

Manlius oda nyujtá kezét; a gyuru köve gyönyöru camæa volt, sardonix
faragmány, szép görög vonású hölgy fehér mellképével bíborsárga alapból
kivésve.

Mesembrius leránczolt homlokkal nézte a camæát; félre fordítá fejét, s
ismét ránézett meroen, s azzal egyszerre undorral taszítá el azt maga
elol, s osz fejét csüggedten hajtá le mellére.

- Miért borúlt el arczod? kérdé Manlius. Ismered e gyurut? Ismered
tulajdonosnéját?

- Ismerem, felele tompán az öreg.

- Szólj, ki o?

- Kicsoda? szólt villogó szemekkel az agg. Kicsoda? Egy szemtelen
hetæra, egy utálatos kéjhölgy, kinek lehelletébol támad a döghalál Róma
népeire, kinek létele folt a teremtés munkáján, kire annyi átkot szórt
önnön édes apja, hogy ha az megfogamzanék rajta, nem teremne fu azon a
földön, melyen az o lábai járnak, s utálattal fordulna el tole maga a
könyörület is.

Az öreg utolsó szavai a leghevesebb zokogásban vesztek el.

- Kicsoda e no? kiálta felugorva a tricliniumról Manlius.

- E no az én leányom... hörgé az öreg elkeserült hangon.

- Glyceria?

- Abraxas!! kiáltá az öreg a baljóslatrontó igét, s undorodva rázkódott
meg a névtol.

Manlius levonta ujjáról a gyurut s az ablakhoz lépett vele, mely alatt a
Tiberis folyt. Az öreg észrevette szándékát.

- Ne hajítsd a vízbe! Valami hal el találja nyelni, a halászok kifogják,
s ismét napfényre kerül. Megmérgezi a Tiberist s megvesznek tole, a kik
iszszák. Tartsd magadnak. Egy gondolatom támadt; a miért e gyurut meg
kell tartanod. E gyurut én miattam viseléd ez ideig, mint mondád.

- Azért tartottam meg, hogy ha kell, téged megóvjalak.

- Köszönöm Sinister. Tehát te engemet szeretsz, és leányomat is;
köszönöm, köszönöm; háladatosak leszünk érte, én öregségemet adom
szeretetedért, o fiatalságát adandja érte. Mindig szerettünk téged,
mindig úgy tekinténk, mint családunk tagját. Ha bennünket veszélytol
akarsz megóvni, - tartsd meg ezt a gyurut, - eredj vele, a hová vezetni
fognak, - keresd fel a ki küldte, - és gyilkold meg ot.

- Mesembrius! Leányod o.

- Ha gyermeke a basilisk annak a madárnak, mely fészkében kikölté?

- De o épen téged akar ismeretlen vésztol megóvni.

- Nincs rám nézve több vész a világon, egyedül o! A mi a világnak a
dögvész, a földindulás, a vihar, a vérpad, az én nekem az o neve! Ha én
juthatnék hozzá közel, én gyilkolnám meg ot.

- O meg akar téged menteni.

- Ne higyj neki. Hazug minden szava, megcsalta apját, megcsalja az
isteneket. Képe oly ártatlan, mint egy alvó kisdedé; ha szól, meg vagy
buvölve, ha beszélni engeded, kibeszéli kezedbol a tort, megront,
elvarázsol, kiforgat tenmagadból, átkozott varázslatokkal megtöri szived
kérgét, hogy gyáva légy, mint egy korbácsolt rabszolga. Nem arczát
kendozi ez, mint a többi asszonyok, hanem lelkét, most azzal csábít
magához, hogy engem és Sophroniát akarja általad megmenteni; ha odamégy
és szivébe nem ütöd kardodat, mielott egy szót szólhatott volna,
rábeszélend, hogy minket ölj meg!

- Mesembrius, mit vétett o ellened, hogy így szólsz felole?

- Mit vétett? eltemetett, mielott meghaltam volna! sárral keverte be osz
hajszálaimat! megmérgezte szivemet, ellopta szemeim világát! véremet
lopta meg, hogy obscoen képeket fessen vele lupanárok falaira!

- Téged az indulat ragad el.

- Miért ne ragadna? Nincs-e oka egy rómainak átkozódni, ha azt mondják
neki a forumon: szállj le lovadról, mert leányod becstelen! Mehetek-e én
Rómában valahová, a nélkül, hogy gyalázatomat lássam: nincs-e az o neve
valamennyi Aevius és Mavius silány verseiben prostituálva? nem látták-e
ot az amphitheatrumban, mint pantomimát egy tapsoló, ujjongó vulgus
elott fellépni? nem jár-e o fényes nappal förtelmes kiséretével együtt
tunica vitreába, ventus textilisbe öltözve? nem engedé-e magát
lefestetni mint vulgivaga Venus? s van-e egy orgia, egy bacchanal,
melynek ne o volna utálatos királynéja? - oh Manlius, az rettenetes
dolog, mikor az ember osz hajakat visel, nem nézhetni az emberek
arczába, mindenütt azt hallani suttogva, azt olvasni le mások
tekintetébol: ime ez azon Mesembrius, kinek leánya Róma megrontója, ime
ez adott éltet azon szörnyetegnek, ki mindennap százezer éhezo kenyerét
eszi meg, s ugyanannyinak vérét iszsza meg rá, vigyázzunk, hogy hozzánk
ne érjen! - - oh Manlius, hidd el nekem, hogy te egykor meg fogod ez
asszonyt ölni.

- Nem öltem asszonyt soha és nem fogok.

- Emlékezzél szavamra. Ez a Megæra tégedet szeret; azt is jól tudja,
hogy te mást szeretsz; hogy e más neki testvére, mit sem tesz; ezek az
elromlott inyu Messalinák még a vérben is válogatósak; közönséges vér
már nem ingerli oket, testvérüké a legédesebb neki...

- Orizd ajkadat az Omenektol!

- Én érzem, a mit mondok Manlius. Jobb volna, hogy megöld e not
vigyázatból, mint hogy megöld majd boszúból. Ha kigyót látsz, elgázolod
ugy-e? s nem várod el, hogy megcsipjen s okod legyen rá elgázolni?

- Te atya vagy Mesembrius, fájdalmaidat értem, de nem osztom.

- Leendsz férj és akkor osztani fogod.

- Mint kivánhatod öreg barátom, hogy gyulölni tudjak, midon boldoggá
tevél? Egy alvónak beszéled haragodat, ki örömeirol álmodik, míg te
ingerült szavaddal háborítod az éjt. Minden beszédedbol én csak azt
hallom meg, hogy Mesembria II. szerelmét kell egykor birnom. E szót, ez
eszmét hallottam akkor is, mikor a vad Sarmaták csataordítása hangzott
fülembe - a sötét Lygiok éji támadásainál, s a persa harczmezok
naphosszú hevében; az o arczát láttam a vértol kiáradt folyam
tükrözetén, s a kopár sivatag tikkasztó látkörén; azt látom most is, míg
te vérrol beszélsz, s ádáz szavaidból csak egy üti lelkem: az, hogy o
enyim lesz.

- Igazán, hogy vak minden, a ki szeret.

- S tedd hozzá, hogy rémlátó minden, a ki gyulöl.

- Adják az istenek, hogy neked legyen igazad, hogy egykor azt mondja az
egész világ: ime Mesembrius, eltaszított leányod tiszta, mint Diana, s
rágalom és vak képzelet volt minden, a mit róla mondál! - Én...! De én még
akkor is azt mondanám: meg kell ot ölnöd Manlius, mert megcsalta az
egész világot!

Az öreg szemei ki voltak egészen vörösödve, az indulatoskodás lázba
hozta egész idegzetét; észrevehetoleg reszketett s midon a tricliniumról
felemelkedék, oly erosen megfogta annak oldalán az elefántcsont
sphinxet, hogy kezében maradt.

- Szolgák, elo a fáklyákkal! - kiáltá recsego hangon, feledve, hogy
máskor beteges asthmával szokott beszélni; - Manlius, menjünk nyugodni,
az éj másik felébe haladt; te álmodjál szerelmedrol, gyulöletemrol én.

S azzal kemény léptekkel elhagyá a trichilum termét, kertjein keresztül
lakába sietve s egészen elfeledve, hogy a köszvény miatt egy lépést sem
tud tenni; szolgái a currulis széket üresen tolták utána.

Manlius még azután sokáig a trichilumban maradt, elmélázva lelke
ábrándjain, kidült az erkélyre, mely a Tiberisre hajolt, s a habokba
nézett, miket a felkelo hold behinte ezüsttel. A holdvilágban fekete
csónakok úsztak nagy csendesen parthosszant, s valami búbánatos hymnus
zengése hallatszék távolról, a csónakok egyikén fehér hölgyalak látszott
nagy messzirol. Manlius úgy eltunodék rajta, hogy mi különöst érez most
szivében? Az hivé, álmodik, a mint szokja néha az ember azt álmodni,
hogy ébren van; o azt hivé, hogy Sophronia szelid ábrándos arczáról
álmodik.

Nem tudott nyugodni, szivét úgy nyomta valami; izgatott lelke ki a
szabadba vágyott, vevé kardját s paludamentumába burkolózva, egy az
erkély alá kötött csónakba leszállt, s azt eloldva, utána evezett a
rejtélyes hynmushangoknak.


II.

Mino csodás tüneménye volt az egy idoben a kornak, hogy a való
diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszeru tanai a ragyogó
mythologián.

A költok vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros
sziget-világok választott istenei, e muvészszellem ihletében
tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült
meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel
rokonná szövodve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelo karjai közül,
egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis
mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és
egyedül Istene a csillagnak úgy, mint a mezok liliomának.

Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak
el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tunt el a nép illatos
csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság
igéit hallgassa.

Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég
csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite.
Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevo melegét érezni annak s a
végtelen kék deruben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl
van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s
mentol sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.

Ez volt az eszme, mely gyozött, a föld megszünt börtön lenni, a halál
nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.

Augustus idejében azt mondá egy költo: «ha Róma üldöz, hová futsz elole?
bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet mutatott
minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot Róma,
maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik itt
alant szenvednek, - s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott a
való.

E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedok arczáról, gyozni kellett;
nemsokára egyesült benne üldözött és üldözo, mert ez vigaszt nyujta
annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul
cselekszik.

A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követoit:
nyilt tereken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a
mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem
vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a
császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is
beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör.

Hasztalan gyilkolták oket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely
azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket
szerez magának.

Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak.

Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak
fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által
megszállva, dicsoíto hymnusokat énekeltek a lángok közepett.

Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda
vetteté katonáinak, s az erényes nok, kiket vissza nem riasztott a
vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erosebben égeté lelkük
tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé
bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti
bunbarlangokra.

A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó
tisztaságáért a világ minden gyönyöreirol le tudtak mondani, épen e
gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt,
hogy e gyalázat elol még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai,
mert a keresztény hit tiltja az öngyilkolást.

Ezért az o uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után
jöttek össze a hívok, barlangokban, elhagyott síremlékekben s hajnal
elott eloszlottak.

A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felol, s hogy a nép maga
siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a
keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el,
miket a mély sötétségnek kell takarni; - a mi nagy szó volt, miután
Rómában fényes nappal uzte dolgait minden förtelem.

       *       *       *       *       *

Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az
énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem
sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot
egészen elhagyatva talált.

Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet
von észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen
látszottak jönni.

Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és
oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt
gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek
szombatjára, kik éjféli órákban, emberektol került helyeken gyülekeznek
össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midon álomképét hozá
kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta
maga elott, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a
sötét, undorító háttérbol az o mosolygó arcza tünt elé.

Végre erot vett borzadályán s kezét kiszabadítva bo köpenyébol,
elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett,
eszméi az elso tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy
fölemelt négyszegko üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az
énekhangok innen keletkeztek.

Tehát a keresztyének agapéja volt az.

Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott
maga elott, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nok földig
lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele
voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami
idegenszeru gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein
végig borzongni a szemlélo római.

A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány
világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai
keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb.

Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus
gyülekezeteiket tartják, gondola Manlius, s szorongva keresé kardját
oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre
feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét.

Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszeru hang után, mely egy ájtatos
gyülekezet egyhangú fohásza, elo állt egy osz férfi, hosszú hófehér
szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól
egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal
háromszor megcsókolá.

Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az osz szörnyeteg
arczán, s a férfiak és nok bunbánó térdeplése helyett fajtalan
mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki
meghajtá fejét, az o képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan
meggyilkolt ember vérével.

Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt:

- Ime e pohár az o vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a
szent emlék, mely a bunöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által
egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a
legtisztábbnak vére által.

Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy
egy magas, hófehér ruhába burkolt noi alak fátyolát félig fölemelve az
osz ember elé járult s annak kezébol a serleget elfogadja, magán kívül
eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a
gyülekezet közepébe ugrott.

- Álljatok meg ádáz orgyilkosok! ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök
apostolai. Mit cselekesztek itt?

A gyülekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az osz
ember nyugodtan felelt.

- Istent imádunk.

- Átkozott légy, midon e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek
még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngös énekkel háborítjátok a
föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak
vérébol inni, s midon átkozott részegség száll idegeitekre a vértol,
eloltjátok fáklyáitokat, s fertozött ölelkezésben bunöket követtek el,
mikre gondolni is irtózat!

- Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengo noi
hang az osz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget
legelobb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismeros hangot és saját
nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga
elott Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei
mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával.

- Mesembria II... nyögé Manlius, kiejtve kezébol a fölemelt kardot, s
annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami
iszonyú álmot lát szemei elott, s dadogó nyelvvel hebegé:... Olymp
istenei... engedjetek fölébrednem.

- Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz
szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnod, Sophronia most.

- De e serleg, melyben vér van...

- Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik
emlékeznek, - érintsd ajkaiddal.

Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s
csodálkozva rebegé:

- Ez bor... azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen
félelemtol: És azon haldokló alak amott?

- Az a holt idvezíto képe.

Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép.

- Ti egy holt embert imádtok?

- Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon.

- Nem lehet az.

- Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket
élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet
Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az
embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp
istenei emberi alakot vonek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a
pokolra; a szeretet Istene halandóvá lon, hogy megmutassa az utat a
mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek,
aranyat, fényes templomokat, vérzo hekatombákat, diadalok spoliumait, s
igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a
szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet,
s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy
minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van...

Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius hasonlóul
ton, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek, térdeire
rogyott o is.

- Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok
boszút rajtam.

- A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözoknek. Hagyd el e helyet
nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi
imádkozni fogunk érted.

- Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan
többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijeszto
szava állított meg utamban, a te arczodon a bunbocsátó Isten szavait
olvasom. Oh adj vigaszt; két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn,
másikat a te szivedben?

- A szeretet mennye nincs elzárva senki elott, szólt Sophronia, szent
áhitattal mutatva az ég felé.

Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva,
szelid érzelemmel kérdé Sophroniától:

- És a te szived?

Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá:

- A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet.

Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva
hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság
hymnusa, mely tanít örvendeni az örülokkel.

Az osz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére,
s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra.


III.

Másnap a vén Mesembriusnak elso gondja az volt, hogy leányát maga elé
hivatva, elkezde elotte Manliusról beszélni, dicsérve az ifjut érdemei
szerint.

A hölgy arcza égett e dicséretek alatt, s miután arcza úgyis elárulá,
oszinte örömmel vallá meg atyjának, hogy az ifju host régóta szereti.

Mesembrius öröme nem talált szavakat, összeölelé leányát, s örömkönyek
közt tevé ot az érkezo Manlius keblére.

- Egyetlen áldásom reád, rebegé reszketeg hangon.

- Oh atyám, szólt Sophronia szomorúan. Ne mondd, hogy egyetlen áldásod.
Neked még másik leányod is van.

- Ezé egyetlen átkom. Siessetek mentül elobb egybekelni, s azután
menjetek innen messze, messze. El, hová innen még csak felleg sem jár.
Ez a föld oly terhes már a buntol, hogy minduntalan rázkódik alatta,
mintha nem birná többé emelni. Menjetek el innen, nehogy együtt
veszszetek el a bélyegzettekkel. Csak azon perczet akarom még megérni,
midon titeket boldogoknak tudlak, s a két tengeren túl, akkor aztán
jöhet akár a halál, akár Carinus.

Manlius még azon órában visszament Rómába házát elrendezendo, s a mint
menyegzojére mindent rendbe hozott, ismét lovára ült s késo estve indult
vissza Mesembrius nyári lakába.

Már éjfélen túl volt az ido, az éj borongós, felleges, csak lépést
lehetett haladnia, midon egy hídra felérve, egy mellékúton valami sötét
csoportot látott közeledni.

Egy csomó kóbor csocselék látszott az lenni, gyalog katonák által
közrefogva; a barbár harczok idején rendkívül elszaporodott a sok rabló
és naplopó, untalan dolgot adva a prætorianusoknak, Manlius ilyenekkel
vélt találkozni s nyugton köszönté a mellette elhaladó katonákat.

Csupán az látszott elotte feltünonek, hogy a csapat végén egy magas noi
alak lovagolt, hosszú fehér palást redozött alá délczeg termetérol, ki a
mint meglátta, hogy Manlius megáll, o is megállt, mintha valamit
gyanítna; ott álltak egy darabig egymásra nézve, azzal ismét
megfordultak s tovább mentek. Az arczokat nem lehete kivenni a sötétben.

Manlius megállt s hátranézett s magában tünodött, hogy ne nyargaljon-e
vissza, valamit kérdeni tolük? maga se tudta mit.

Nemsokára ismét örvendetesebb gondolatok foglalták el lelkét, s a mint a
kelo szürkület ezüst fátyolt húzott a Tiberisre, az o lelke is kiderült
s vígan vágtatott a kedves táj felé.

Már kiveheté Mesembrius villája colossalis körrajzait, midon az úton egy
pompás gyöngyházzal kirakott selyemfüggönyös lecticát láta szemközt
joni, négy rúdjánál fogva két aranyszerszámos öszvérre kötözve, a
minokben akkor csupán a legelobbkelo hölgyek szoktak utazni. Két
rabszolga ment elül hátul az öszvérek mellett.

Annál nagyobb volt Manlius meglepetése, midon e selyem függönyök közül
egy rút ripacsos férfi fejét látta kibukkanni, kiben azonnal Aeviusra
ismert, a leghaszontalanabb parasytra, a ki fél sestertiáért kész volt
az utolsó gladiatorra panegyrikont írni, s Carinus kedvencz agaranak
törzsökfát készíte, mely azt Romulus és Remus farkasától származtatá le
anyai ágon.

Manlius nem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék a panegyrista különös
helyzetén.

- Hát téged, Aevius, mióta hordat a császár lecticában, mint egy úri
kéjhölgyet?

- Légy könyörülo Manlius, és ne nevess ki, én a legszerencsétlenebb
poéta vagyok a világon, a mióta a pegazus a Hypocrene fenekét berúgta;
képzeld, jó alkalom kinálkozott halhatatlanságom öregbítésére. Tegnap
délután meghallom, hogy Carinus parancsából egy csoport emberimádó
sectariust fognak meglepni Tiber-parti gyülekezo helyükön; azonnal lovat
béreltem ki, egy épen nekem való áldott paripát; ily dicso eseményt nem
lehetne elszalajtanom, hogy azt az utókor számára lyrám hatalma által
meg ne örökítsem. Ott ölés, keresztrefeszítés, szurokba mártás s más
egyéb, költok számára megbecsülhetlen dolgok fogtak volna történni, s
ime lássad mi történik velem. Az úton összehoznak Egyptom istenei egy
átkozott szeretetreméltó asszonyi kakodæmonnal, ki ebben a portatilis
mennyországban vitette magát. Az asszony elébb kicsalta titkomat, azután
lecsalt a lovamról, junói perfidiával meginvitált engem fellegfogó
Ixiont, hogy üljek mellé a vehiculumba, s míg én egyik felol
felkapaszkodtam, addig o a másik felol leszállt róla, s felugrott az én
paripámra, úgy ült rajta mint egy amazonkirályné s miután orrom alá
nevetvén, azon tanácsot adta, hogy ha poeta vagyok, rendelkezzem a
pegazussal, elnyargalt az általam kijelölt úton, s engemet itt hagyott
ezen, még a fövényóránál is unalmasabb eszközében az idomérésnek, s míg
o bizonyosan szerencsésen eljutott a spectaculum helyére, én ezzel a két
öszvérrel és két szamárral úgy eltévedtem, hogy most kénytelen vagyok
visszafordulni Rómába.

Manlius lélekzetfojtva hallgatta a parasyt fecsegését.

- Ki volt ez a no? kérdé tompa hangon.

- Hát nem ismered lecticáját, Manlius? Ah te bizonyára nagyon ujoncz
lehetsz Rómában, hogy e lecticát sem ismered, és nagyon messzirol
jöhettél, a hol ilyesmirol nem beszélnek, gelidis Scythiæ ab oris; ez a
képzelhetetlen és leírhatatlan Glyceria vehiculuma, s a ki engemet
rászedett, senki sem volt más, mint az istennové magasztalt Circe maga,
a kit mindenki imád, velem és Carinussal együtt, s a ki mindenkit úgy
kinoz, a ki imádóit örökké bornyúkká, bivalyokká változtatja, velem és
Carinussal együtt.

Manlius nem hallá már a poeta végszavait. A mint ez Glyceria nevét
kimondá, mintha a, fúriák korbácsával vágtak volna lelkére, megvagdalá
lovát és hanyathomlok rohanva nyargalt Mesembrius udvarára.

Az öreg mosolyogva jött elé ajtajáig s nem vette észre a lovag arczán a
düh, félelem és kétségbeesés vonásait.

- Itthon van-e leányod? kérdé Manlius, reszketve minden izeiben, s hogy
az öreg rögtön nem felelt rá, nyugtalanul ismétlé a kérdést: hol van
leányod, Mesembrius?

Az öreg titkolózva voná félre az ifjút, ki türelmetlenül várt feleletére
s fülébe súgva mondá:

- Megvallom neked, de tégy úgy, mintha nem tudnál felole, o a
keresztyének gyülekezeteit szokta látogatni. Most is odament és még nem
tért vissza.

Manlius reszketve emelé két öklét az égre s lélekrázó hangon ordítá:

- Oh úgy átok az égre, mely alatt ez megtörténhetett!

Mesembrius megdöbbenve lépett hátra, s idegenülten kérdé Manliustól: «mi
lelt?»

Manlius elvadultan ragadá meg az agg kezét.

- Leányodat elrabolták!

Az öreg halványan, merev szemekkel esett vissza székébe s elakadt szóval
rebegé: «Glyceria!»

- Jól mondád, o rabolta el. És én orült, találkozám velök és e szemek
nem látták meg a sötétben, és e nyomorult szív nem érezte meg, hogy ot
viszik néhány lépésnyire tolem! Oh! ne legyen rám gondotok istenek
többé. Ha megtörténhetett az, hogy szereto szeme láttára halálra vihette
testvér a testvért, mi a ti uralkodástok akkor, Jupiter, Ormuzd, Zeüs,
Zebaoth, és ti többi választott királyai a sorsnak? Ördögök urai a
földnek s rossz omen a sors! De én se legyek jobb! Te vén ember, szedd
össze átkaid, kezdd el korán reggel és ne hagyd el napestig. Én addig
tenni fogok. A Dirák segítsenek!

Az öreg mint egy szélütött, merevségben hebegé:

- Leányom... Oh leányom...

Manlius összeszorítá ajkait, szemeit elfutotta a vér.

- Leányod?... Az egyiket megboszulom, a másikat megölöm!... Ate veled, Ate
velem!

Ezzel lovára veté magát s vágtatva nyargalt Rómába vissza, se jobbra se
balra nem nézve.


IV.

«Panem et circenses!» ez volt a római populus jelszava, valahányszor
éhezett, vagy unta magát.

S valóban jeles nép vala ez; a munkának prózai voltát nem ismeré soha, a
császárok ingyen osztották ki kenyerét, borát, olaját, miket
szolgatartományok adóban termesztének s a mi a circusok játékait illeti,
ezeknek nagyszeru látványaiban egyik császár a másikkal iparkodott
versenyezni. Valamennyit fölülmulá Carinus a securalis játékok
változatossága, s az orültségig vitt pazar fénye által.

Egy napon az egész circus aranyporral volt behintve, hogy a nyargaló
paripák által felvert porfelleg csillámlott a napban s a Quiritesek,
kiknek ruháit belepte, megaranyozva mentek haza.

Más napon mintegy varázsvesszo-ütésre, erdokkel volt beültetve a circus.
Egész nagy terebély tölgyfák, miket gyökerestol ástak ki a hegyekbol,
felnott pálmák, miket Afrika partjairól hoztak el hajókon, nagy
edényekbe áttéve, lonek elültetve az óriási tér közepébe; a bámuló nép,
mely az elott egy aranyhomokkal beültetett sivatagot látott maga elott,
most egy osligetet jött azon a helyen bámulni, melynek árnya alatt dél
és kelet legritkább állatjai sereglettek, a gyönyöru girafftól az
idomtalan elefántig; egy valóságos paradicsom, melynek arany gyümölcsöt
termo fáin éneklo madár zeng, ágaira a tündöklo kigyó tekergozik s
árnyában tollászkodik a vad páva és szelid strucz.

Mikor a nép jóllakott a bámulattal, akkor jöttek az ijászok,
lelövöldözték a pompás vadakat; azután kivágták az erdot s a következo
nap egy tengert látott annak helyén a nép, melyen egész hajóhadak
viseltek egymással véres harczjátékot.

S egyszer, derék nyár közepén mikor mindenki tikkadtan kereste az
árnyékot a nap fülledt heve ellen, a circusokba hívott nép az
ijedelemmel határos meglepetés közt látta maga elott a telet.

A circus hóval volt befödve, miket Noricum és Hallia havasairól
szállítottak ide hajókon, szekereken s mikben száz czifra csörgos szán
vágtatott karéjban; a rómaiaktól azelott soha nem látott jármu. A circus
közepén magasra halmozott jéghegyek közt csodaalakú fókák feküdtek
hosszú agyaraikra támaszkodva, s egy kerek tó felszinén, melyen
köszörült üvegbol volt utánozva a jégtükör, ügyes korcsolyások hasíták
vágtató karélyaikat. - A római fázva burkolá magát palliumába, feledve a
látvány alatt, hogy homlokán az izzadság csurog a nap hevétol, s míg a
korcsolyások hólabdákkal hajigáltak a nézok közé, a magas populus
gyönyörtol elragadtatva kiáltozá lelkesült éljeneit a császárnak, ki
népei mulatságáról ily szépen gondoskodék.

* * *

Keressük fel most Carinust saját palotájában. Kerüljük meg e roppant
épületet, mely széles kiterjedésu kertjeivel egy egész városrész helyét
foglalja el. Aranyozott kapuk vezetnek utczáknak nevezheto folyosóiba,
melyek márvány oszlopokon álló peristylben végzodnek, a széles
atriumokban sürög-forog az udvari nép, urat játszó rabszolgák, s szolgát
játszó senatorok, kiknek Carinus pompatermeibe juthatását egy barna képu
thrák óriás szabályozza.

Boldogok, a kik odabenn lehetnek! Ah, ott nem a földön jár az ember, a
pompás ovál terem nem hagy idáig hatni sem idot, sem évszakot. Itt soha
sincs se tél, se nyár, se nappal, se éjjel. A teremnek nincs ablaka,
átlátszó függönyök mögül szüntelen égo lámpások terjesztenek benne
fényt, melynek örök deruje valami közép világ hold és napsugár között.
Benne minden évszakból ki van lopva a gyönyör, a nyárból a meleg, mit
földalatti csövek vezetnek oda, a télbol a jég, a tavaszból a virág, az
oszbol a gyümölcs. Carinus soha sem tudja, mikor virrad, mikor
alkonyodik? mikor esik, mikor havaz? nála örökké tart a gyönyör.

Ott fekszik ágya párnáin, elotte terített asztal, körüle tányérnyaló
had, tánczosok, hetærák, eunuchok, énekesnok, papagájok és poeták.

Arcza egy minden élvben kifáradt ifjúé, sápadt és nagy veres szeplokkel
beszórva, vonásain a kimerültség lanyhasága szendereg, ajkain és állán
alig göndörül néhány szál korán kinott szakál és bajusz.

Két eunuch egymás után hord ételt az Augustus ajkaihoz, válogatott, sok
fejtörésbe került ételeket, a mikbol egy-egy tál százezerekbe került, s
miknek csak rendkívülisége ingerli az inyt. Carinus kezét sem mozdítja
meg utánuk, finnyásan félre húzza szája szegletét s szemével int az
étekfogónak, hogy költse el maga a drága eledelt.

Másfelol ezalatt ideálszép rabnok emelnek aranyserlegeket ajkaihoz,
miket o szintén érintetlenül hagy, végre egy phrygiai hölgy szájába véve
a fuszeres cyprusi bort, piros ajkairól kinálja Carinust az a nélkül is
részegíto itallal. Az új eszme új ingert ad a császár eltompult
érzékeinek, s keblére ragadva a not, unnak korallajkaiból engedi magát
megitatni.

- Ezt a leányt feleségül veszem, szólt ezzel egyik foszolgájához
fordulva.

- Tegnap vettél el egyet, uram, kinek apja proconsul.

- Attól ma elválok. Hát ennek ki az apja?

- Takács, udvarodnál.

- Kinevezem ot proconsulnak.

- Ez lesz kilenczedik nod négy hónap alatt.

Carinus maga mellé ülteté a leányt, s fejét ölébe hajtá. Mellette
tánczoltak, énekeltek, s elotte Aevius declamált, nem engedve magát
megzavarni sem táncz, sem ének által. Jambusai szemtelen hizelgéssel
magasztalák Carinusnak mindazon tulajdonait, melyekkel nem bírt,
rózsapiros arczát, bátor lelkét. Leírta hosszú részletességgel a
secularis játékokat s nem hagyott békét se Jupiternek, se Apollónak,
hogy Carinust náluknál magasabbra helyhezze.

- Oh, engem úgy nyom, úgy boszant valami, nem tudom, mi, nyöszörge
Carinus.

Két-három rabszolga ugrott egyszerre hozzá, vánkosait igazgaták,
hajszálait rendezék, öltönyét tágíták.

- Ejh, mégis nyom, mégis boszant.

- Tán Aevius jambusai nyomnak? kérdé Marcius, a császár borbélya.

- Meglehet; hagyd el Aevius.

A poeta alázatos tekintettel hajtá meg magát, száz annyi dühöt érezve a
borbély iránt, versei megszakasztása miatt.

- Mi bajom hát mégis? nyafogott bosszusan Carinus. Találjátok ki már.
Hát én gondolkozzam helyettetek magamról? Valami ingerel, valami
bosszant, szeretnék haragos lenni.

- Én kitaláltam, szólt a borbély; e néhány szál szakáll boszant tégedet,
oh Carinus, mely dicso arczodon élodik, felséges orrodat és ajkaidat
merészen nyugtalanítva. Vágasd ki azokat, sot szakíttasd ki. A te arczod
úgy is oly noien szép, és mennyivel szebb leendne, ha a férfiasság e rút
jelei nem éktelenítnék.

- Igazad lehet Marcius, szólt az ifjú, s ki hagyta tépni szakállát, s
annyira meg volt elégedve a borbélylyal, hogy a mutét végeztével
kinevezte ot præfectusnak.

E pillanatban zaj hallatszott az ajtó elott. Többen az öreg Mesembrius
szavára ismertek, ki erovel bebocsáttatáshoz akart jutni Carinus elé.

Galga, az ajtonálló thrák óriás, visszatartóztatá az öreget s másnapra
utasítá, mert Carinus mostan alszik.

- Már tizedszer vagyok itten, zajgott az öreg. Egyszer azt mondod,
alszik, másszor ebédel, harmadszor fürdik, negyedszer nincs ideje. Én
beszélni akarok vele.

Galga nagy küzdés közt kituszkolá az öreget az átriumból, két-három
rabszolgának kelle belé kapaszkodnia, hogy az ajtón kitolhassák.

Carinus meg volt elégedve Galgával.

- Te, ki oly jól meg tudod orizni ajtómat, megérdemled, hogy Róma
cancellariusává tegyelek.

- Hát én semmit sem érdemlek, uram? kérdé Aevius megijedve, hogy o
kimarad a kegyosztogatásból.

- Neked Aevius, templomot építtetek, hol minden költo legelso zsengéit a
te oltárodra teendi le.

- Köszönöm, oh Augustus, a templomot és a zsengéket, miket kezdo poéták
irnak, de hát a Tusculanum?

- Azt jól tudod, mily föltét alatt igértem.

- Ha Glyceriát, e földi istennot, ékesen szólásom erejével, nyelvem
mézével, s költészetem varázslatával ráveszem, hogy tégedet kegyeiben
részesítsen. Nem elhozám-e ot te hozzád?

- Elhoztad, de mit használt az nekem? ez a csábító phantom, miután bájai
láthatásával az orültségig fokozta vágyaimat, titkaimat kicsalta, akkor
egyszerre kinevetett, eltaszított magától és elhagyott, és én azóta
százszor inkább óhajtom ot birni.

- Nem volt-e hatalmadban erovel itt marasztani a hálóba került dæmont?

- Kérdezd rabszolgáimtól, mit tett velök? midon azt parancsolám nekik,
hogy tartóztassák fel az átkozott buvésznot, egy serleget kapott fel,
melyben bor volt, valami idegen varázsszót morgott felette, s azzal
rögtön láng és füst csapott ki a kehelybol. Ezzel ijeszto arczczal
fordulva a szolgák felé, csattogó hangon kiálta rájok: «a ki le nem
fekszik arczára, és meg mer mozdulni, rögtön sertéssé változtatom!» E
ficzkók azonnal mind arczra borultak, s a merész buvészno fejeikre hágva
lépdelt az ajtóig, a hol ajtonállómnak úgy elvette szeme világát, hogy
három napig nem látott egyebet sötétségnél. De, oh Aevius, miért
kényszerítsz te engem, hogy ennyit beszéljek? miért fárasztod
gondolataimat s rablod nyelvemnek nyugalmát?

Aevius gondolá, hogy az o nyelve nem oly drága s szónokolt.

- Dicso Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó.
Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria
kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz,
szegfu az ambrosiához.

- Ki lenne az?

- Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette,
míg amaz már gyulölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett
amazé. Egy keresztyén szuz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi
társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett
fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétol, s hódolattal simultak
annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és
bámulék rajta. A spoliarium ore ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok
közül s átadá ot a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime
lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának
körülte, a mint bubájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték
ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midon a tribunok el
akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az
utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte.

Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tuz kezde
villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte.

- Hozasd elém ezt a leányt.

A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár
pecsétgyurujével.


V.

Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis
kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplo hölgy fejére sütött,
a megdicsoülés gloriája látszotta körül sugározni.

Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán
túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt
emberi.

A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg noi alak,
aranytól nehéz erszényt adva a börtönornek, ki nyitva hagyá utána az
ajtót.

Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet
gyémántos tibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó
anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggo fényes aranyfátyol
finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait.
Köpenyredoinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit
aláhuzó nehéz gyöngyök elokelo rangját.

Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga elott,
meglepetve kérdezé:

- Mit kívánsz tolem, római no?

A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minovel az
istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem,
arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély
kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei
burkolóznak, ingerlo igézet minden vonásban s tiltó szomorúság,
csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak,
az emberarczon szenvedélynek hívnak.

Sophronia az elso tekintetre hátra rezzent ez arcz elol, de rögtön
mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve:

- Testvérem, Glyceria.

- Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az elso
percz, melyben megpillantál, visszariaszta tolem. Te iszonyodol ez
arcztól - és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy
év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó
ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tolem, midon arczom
megismeréd.

- Én nem szüntelek meg szeretni soha.

- Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is
szeretni tanít, engem a sors mindenkirol lemondani tanított, a kiket
szerettem. De jól van így, most nincs ido panaszra. Titokban elore
megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok
kínhalálával fogják bevégezni.

- Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve
kezeit.

- Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind
kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az
enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem
fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád
fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt
leendsz.

Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét
szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».

- És te? kérdé Sophronia.

- Én itt maradok helyetted.

- És a holnapi circus játékai?

- Velem lesznek befejezve.

- Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.

- Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy
szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettonk közül
egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ok; miért
ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg
másoknak, én egy keserut vetek el magamtól.

Sophronia mindkét kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel
annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.

- Te voltál azon no, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad
megmenekülésemre.

- Miért hozod fel ezt?

- Emlékezel rá, mit válaszoltam akkor?

- Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elol megfutni.

- Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom újra. Ha Isten akarata
az, hogy vérhalálom által dicsoíttessék meg neve, teljesüljön az, én
gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezíto homlokát
köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja elottem az égi üdv
kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdodik.

- De azok, kiket itt hagysz?...

- Ok meglátandnak túl a síron.

- Hová oket a kétségbeesés fogja uzni. Oh hallgass rám Sophronia. Te
érted most két lény imádkozik, a ki mindketto engemet átkoz. Ha ez
irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök,
mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik oket; oh engedj meghalni,
engedj elfeledve lenni engem, senkitol meg nem siratva, meg nem áldva,
vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság osz apádat, egy, a te
élted, más, az én halálom.

- Nem ily keseru szívnek való a halál, oh Glyceria.

- Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?

- Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség
annak, a ki nem hisz.

- Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok
újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan
sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te
élj és örülj sokáig.

- Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?

- Ugy-e? valaha nem volt különbség kettonk között. Lelkem oly fényes,
arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még
lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni
egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás elott nem
titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha o választani fog, a másik
boldogan lemond.

- Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.

- Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos
kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen
keresztül: ki hát az, a ki lelkeikrol számol? A férj, kihez noül menék,
egy nyomorult libertin volt, ki ekkor jött, midon Manliustól
melloztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen
bizonyított, elárulva, hogy o részese volt a Carinus elleni
összeesküvésnek, kényszeríte, hogy noül menjek hozzá.

- És atyám téged ezért megátkozott.

- Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté
fejét, mert a császár engem meglátott. E percztol fogva egész életem
harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni
minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind!
Gyulöli a császár, mert nem hízelg neki, gyulölik az udvaronczok, mert
becsületes, gyulöli a nép, mert gazdag, gyulöli minden bunös, mert itt
az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle
meghódítanom, császártól a plebejusig, hogy az o osz hajszálait
megorizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az
amphitheatrumban a népsöpredéktol, s hizelgni a silány udvaronczok
által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve,
kieroszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, lictorok és maga Carinus
kezébol.

- És atyám ezért átkozott meg téged.

- Igaza volt. Ez megvetésre méltó tett volt egy római patricius
leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él,
megölné magát.

- Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért
siettél oda elore?

- Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de o utált házamba lépni.
Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz
kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s
a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek.
Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s
menjetek azután messze, messze innen.


VI.

Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban
végig vonult lelke elott az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta
maga elott a hízelgo édes apát, ki ot annyiszor nevezte szemei fényének,
ki oly aggódva orzé még a szellotol is, és a szereto ifjut, kinek tiszta
szerelme hosszú éveit igérte a jövo boldogságnak. A hölgy szivének ereje
megtört a gyötro kép alatt, s erotlenül rogyott testvére keblére, ki
bátor, elkeserült arczczal tartá ot karjai között, mint egy mythologiai
harczias istenno egy más isten országába tartozó angyalrokonát.

- Siess el innen, szólt a no, bo himationját testvére vállaira kötve s
arany balteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni
fog. A cserét senkisem veendi észre, a circus zajos tömkelegében
legkevésbbé.

- Nem. Nem fogadhatom el toled ez áldozatot! kiálta fel Sophronia
önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt.

- A te istened a szeretet istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha
szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap
borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat,
miktol a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a
kemény föld és égo üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve
a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élok arczaira. Ha te
megáldozod magadat istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és
megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni
királyi biborának!

A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt.

Ez nyugodtan erosíté meg testvére hajzatán a fejérol levett anadémot, s
a fátyolt annak arczára vonta.

- Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad,
hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam.
Hallgasd el nevem.

Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek keblérol nem birt
leszakadni. Glyceria sietteté ot.

- Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én
ajkaimhoz kötve.

És Sophronia mégis megcsókolta ot s azon pillanatban belépett Aevius a
magával hozott testorökkel.

- El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad
dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sychophant?
Eltévedél; ez börtön, nem bacchanál.

- Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyet kettot találok.

- Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova.

- Ha velem akarsz joni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide.

Glyceria sietve sugá testvére fülébe:

- El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van.

S azzal a katonákhoz fordult.

- Vakmerok! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tuzesot
hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom elottetek a a folyamokat,
s telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint
az oszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá
változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midon az ebek
által széttépetett; láttátok palotám elott azokat a testszin ko
karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikrol úgy tetszik
minden azon menonek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok
ellenem lázadt rabszolganok voltak, kiket egy leheletemmel kové
változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz mint koszobrokat állítsalak?
vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják
marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani?

A katonák babonás félelemmel álltak félre a delno útjából, csak Aevius
lépett eléje.

- Mennyei szépségu asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká
változtatnod, de bár változtathatnád kové az én szivemet, hogy ne érezne
irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus
szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen ot
akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen
méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsobb parancsom. Fejem és szivem
szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt
vigyem.

Glyceria hevesen sugá elhalványult testvérének:

- Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy eros. Azon
balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tor van elrejtve... római
no vagy, nem kell többet mondanom.

Azzal megszorítva Sophronia kezét s Aeviust egy tekintetre sem méltatva
többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között.


VII.

Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál.

A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínmuhelyénél s az
oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének.

Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva
részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott
lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s
hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a noi anadém
tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszeru dísze
körítve; az ország elso tisztviseloi, consulok, praefectek, tribunok,
satyroknak és faunoknak vetkozve, s undok taglejtéssel karéjban
tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán,
szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj
közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb
gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak és az orgiák jelenetei által fel
volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteirol illatos kenet
csepegett alá.

Sophronia megrázkódék e látvány elott, mely bárhová tekintett, mindenütt
ugyanazon alakokat tünteté elé, s eloször életében feledte el Isten
nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki
gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva
az oltár?

A keresztyén no remego szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy
önkénytelen ösztönbol, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a
mint a tor markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre;
rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belole, s a
nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolok karéjába lépett s
felmagasultan, délczegen megállt Carinus elott.

- Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tole végtelen
megvetéssel.

Carinus mosolyogva kelt föl fektébol s inte a zajongóknak, hogy
hallgassanak.

- Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»?
- folytatá Sophronia, vakmero szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors
külde Rómába téged, hogy összegyujts magad körül mindent, a mi rút,
mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bunt, mely isteneid
templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld
reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgo barbárok
millióinak ordítása nem ver föl álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr,
csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz
jobb azon földnél, melybe eltemetik?

Carinus Aeviushoz fordulva mondá:

- Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös no. Így, így, szép leány;
dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban
átkozódol, szerelmem annál jobban ég.

- Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki
jegyzi szíved gondolatjait s a haragnak napján, a mily neveto arczokat
látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz
más.

- A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennok sorából. Aevius hozz
nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istenno szobrát állítsátok
bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».

Egy, az udvarhoz tartozó muvész rögtön elofurakodott, stylust és
viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy
míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász
magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.

Rögtön elhallgatott a no, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást
sem mozdíta meg.

- Siess muveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni,
monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S
azzal mint az éhes kigyó, közelebb simult a leányhoz, szemeit annak
arczára függesztve.

Az állt, mint egy szobor, hidegen.

- Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a
mit szivem érez, szidj, átkozz, káromlj, én ölelni, csókolni foglak s
megorülni a gyönyör miatt.

A hölgy hallgatott s arcza hideg maradt.

- Ah, te hideg arczoddal akarsz meghuteni? Észrevevéd, hogy szégyened
pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni,
mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy
élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le
öltönyeit!

Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen
széttekinte.

Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat
meglepé. Mindenki mintegy lebuvölve állt meg, csak Aevius találta fel
magát. Lappangva közelebb lépe, sima, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.

- Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan
bünteti azt, ki a halál kapuit eroszakkal nyitja meg maga elott, s mást
megölni, vagy magadat, egyenlo bun vallásod szerint, kötelességed pedig
elturni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai
gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s
elotted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.

Sophronia kezében remegett a fölemelt tor.

Aevius még egy lépést ton felé.

- Jusson eszedbe, hogy keresztyén no vagy, monda, ravaszúl nézve a tor
után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a no kezébol.

- De római no is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai,
s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.

Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy elott
elobbvaló volt a becsület, mint az üdv.

Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával
öltönyredoit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen
tekintetnek.


VIII.

Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.

Kérdezosködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia
számára nem volt.

Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midon a
tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsontmankójára
támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.

- Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy
illatos patricius piperkocz. Mióta Probus meghalt, írmagul sem látunk.

- Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád
nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.

- De hát miért nem tudsz Rómában lakni?

- Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem
hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint
baraczkoltványai.

E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá
Pompejanusnak:

- Carinus letette a bíbort, testvére Numerián javára.

Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.

- Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a
császár? Vivát!

- Te ismered Numeriánt? Mino ember o? kérdék aggodalmas arczczal az
udvaronczok.

- Mino ember? Egy hos, egy római, ki alatt újra fognak kezdodni Róma
arany évei, újra kisüt a dicsoség napja reánk. A dicso harczok, mikben
Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi
mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra
ülök, s ott leszek, hol minden becsületes embernek lennie kell, nem
vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.

Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem
támaszkodék mankójára, s egy ismerosot, ki a Capitolium felol jött, száz
lépésnyirol megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.

- A Capitoliumból jösz Quaterqartus? nos? nos? mi hír?

- Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá
el a lemondását, s kényszerité a halhatatlan Carinust visszafogadni a
bíbort.

Mesembrius egyszerre mankójára dult.

- Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én
bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni.
Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul
látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól.
Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh
lábaim... S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék
Manliussal.

- Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.

- Holnap erovel betörök Carinushoz. És te.

- Én megyek fölkeresni Glyceriát.

- Megöld, mielott szóhoz engednéd jutni.

- Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus
atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.

* * *

Manlius a pons sacerhez indult.

Triton szobra elott ott ült a vén duena, ki a gyurut adta neki. A mint
Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.

- Nálad a gyuru, uram? kérdé.

- Lássad.

- Akarsz követni?

- Azért jöttem.

- Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?

- Az öröm sohase késo, monda keseruen Manlius s engedé magát vezettetni
kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetonoje, egy kis
zöld ærugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét
sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát
egyetlen, a teton levo kerek ablakról nyeré.

Itt a no eltávozott, úrnojét hívandó.

Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt o magának egy római delno
teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökokutat
rózsavízbol, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenocsök illatától
átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy
hideg, magasztos, templomszeru teremben látta magát, melynek falain
hosök és csaták nagyszeru képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint
egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. - Talán nem is Glyceria lakik
itten? gondola magában, midon háta mögött nevét hallá kimondatni.

Megfordult. Egy magas, halavány no állt elotte, egyszeru hófehér
ruhában, melynek redoi egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez
nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt
szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emészto bánat minden vonásain, mely
rozsdája a szépségnek.

Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze
kardmarkolatát szorítá. De nem akarta ot így megölni, azt hivé, ez is
csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nok nagy mesterek. Ha
egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel
magukat, s ha egy host, annak Minervával: minden férfinak külön
jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is
úgy, hogy mindenki másformának ismeri oket. Nem ölheté meg ot ily
szomorúan, beakarta várni azon pillanatot, midon szerelmérol fog
szólani, hogy a legelso epedo mosolyért szívébe üthesse kardját.

A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban
Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:

- Késon jövél. Nagyon késon.

Manlius elfojtott dühvel felelt.

- Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?

Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.

- Mi lelt, hogy elottem szerelemrol beszélsz?

- S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekrol, édes kéjrol
suttogjunk egymásnak?

- Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat,
midon így szólasz hozzám.

- Nem vagy-e meggyozodve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy
a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelott látott? monda
Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyébol.

Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s
elborzadva kérdé:

- Még azt is, ki e perczben halva fekszik?

Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.

Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijoni ajkán, hátra
tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.

Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát
vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.

- Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim
megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod
alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem
fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nod gyilkosának engemet hiszesz.

Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól;
oly hangon, mely mintha a föld alól jone, kérdezé:

- Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égo lángoknak
adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan,
világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.

- Nem vitték ot kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.

- Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét
elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A
becstelenséget jelenetrol jelenetre rajzold elottem, mint gázolták a
sárba az én oltárképeimet? Mondd el.

- Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akara ot menteni, ruhát
cserélve vele börtönében, midon e terve meghiusult, egy gyilkot rejte
nod övébe, s o, mielott férfi keze érinthette volna, megölte magát.

Manlius szemébol kicsordult a köny. A kard kihullott kezébol.

- Égnek minden istenei, áldjátok meg e not azon gyilokért! - Nem tudod
ki volt az?

- Nem akarja, hogy ismerd.

Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.

- Köszönöm e hírt, köszönöm.

Valami oly borzasztó volt e köszönetben.

- De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek
halvány arczára fecscsent a martyrno vére, félájultan esett nyugágyára
vissza, s reszketo lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy no meg
tudott halni így, azon no apja, vagy férje mint fog tudni - ölni! -
Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár o
nyiltan nem tudakozódék leánya felol, gyanitni kezdik, hogy a megölt az
o leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s o
kérdeni fogja toletek: nem ismertek-e rá egy holttestre, mely a
keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nodet fogják elétek
mutatni. - Légy kemény szívu, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék
szemeidben, midon e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered,
csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.

- Én? közönyös arczot csináljak? szólt maga elé bámulva Manlius, és ne
ismerjek rá, midon holtan elottem fekszik? azt mondjam, nem láttam ot
soha?!

- Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjet, kinek neje miatta
halt meg?

- Igazat mondál, szólt keseruen az eques. Manlius megtanul tettetni!

És kaczagott rémségesen.

Glyceria térdre hajolt elotte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal
rebegé:

- És most... vedd kardodat s kezdd rajtam...

Manlius mosolygott.

- Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép no vagy,
Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus
tégedet imád nagyon?

- Még jobban gyulölöm én ot. Miért kérded ezt?

- Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?

- Egy mosolylyal sem soha.

- Pedig o odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adnál neki.

- Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria
felmagasulva, lángoló orczával.

Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nonek.

- Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg,
nem; én noül foglak venni.

Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.

- Manlius, ez gúny és keserubb a halálnál.

- Nem, - csak szerelem. Én szeretlek.

- Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.

- Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az o vonásait látom most
arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítem ot, hozzád kell
menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a
világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi
testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre
mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az o egyszeru
ruháit fogod viselni, még az o nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az
én Sophroniámnak.

Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közol, ki ot gyengéden
voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a
nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.

Manlius utána nézett s keseruen mondá magában a no eltávozta után:

- Hát nem tudunk-e tettetni is?


IX.

Mint Glyceria kémeitol elore megtudá, Manliust még aznap felkeresték
Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.

Manlius nem várta el a hívást, elobb elment maga.

Egyszeru fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektol viselt selyem
virágos bo tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal,
ujjaira gyuruket rakott, bokáit lábkösöntyukkel köríté, s gyuruket
húzott még lábujjaira is, mik a sandalok közol kivillogtak, s egész
arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeploverte módon
nézett ki, mint Carinus.

Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva
Carinus atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött
udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú
öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát
szeplokkel?

Manlius földig meghajtá magát Carinus elott, mely köszöntési mód a persa
udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni,
hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.

Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon
kegyeletteljes nemével a csóknak, minovel csak a legbuzgóbb zsidók
tudják csókolni a Thórát.

Carinus szigorúnak akart látszani.

- Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt
szemrehányólag Manliusnak.

- Oh dicso Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességu hangon, tízszer
valék atriumodban, hogy izeneteimet átadjam, miket Ázsiából hozék,
mindannyiszor megtudám, hogy istenektol irigyelt gyönyöreidet élvezed,
és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be
fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid
perczét.

- Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?

- Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden
országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas
elmesélésével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért
zavarnám én azzal kedélyedet?

- Helyesen Manlius. Beszélj egyébrol.

- Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek
ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly
lovakat, miknek fényes bore hosszú csíkokkal van berovátkolva, minoket
circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az elexandriai
kormányzónak, hogy küldjön neked belolök, India tengereiben egy csigát
fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E
fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím
számodra egy velament hoztam ebbol, minot ott csak a fejedelmek
viselnek.

S ezzel egy pompás leplet nyujta át Manlius a császárnak, melyet India
széleirol egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia
menyasszonyi fátyola leend.

A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.

- Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.

Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki
leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament,
Manlius arczán akará tölteni boszúját.

- Hol tettél szert e szeplokre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek
bántak volna rútul ábrázatoddal.

- Barbár vagy Marcius. E szeplok festve vannak arczomon. Ez fenséges
divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.

- Szokás volna ott szeploket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát
Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.

- Csak az elokeloknél. Ez megkülönbözteto jelük az országnagyoknak a
köznéptol. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint
a tied, Marcius; tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik
szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az
ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a
plebejusok szépsége; Apolló szeplos arczot visel.

Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.

Az udvaronczok szörnyuködtek e vakmero állításon.

- Én újra azt mondom, hogy Apollo arcza szeplos. Mert Apolló képe a nap,
és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e
csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeploi-e? valamint a
szeplok csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi ízlést rajtam
ne ócsárold.

Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.

- Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörok, kik a
szeploket elrejték arczodon, miket a gratiák keze tulzott gonddal
helyezett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.

És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplokkel
festetve be, épen úgy, mint Carinusé volt.

E percztol úri divat lett Rómában szeploket rakni az arczra.

- Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.

Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregbol Manlius által.

Aevius kétségbe volt esve,

- Mihez hasonlítsam ezentúl a császárt verseimben? miután a rózsa és
liliom megszünt szépség lenni.

- Hasonlítsd ot a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poéta
meg volt vele elégedve.

E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már
benn van, s sietett utána.

Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.

- Hát Manlius, ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú
selyem tógáján s szeplokkel festett arczán. - Voltál Glyceriánál? kérdé
tole lassú hangon.

- Igen, viszonzá Manlius.

- Megölted ot?

- Nem.

- Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te
oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.

S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s
mankójára támaszkodva megállt elotte.

- Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik
neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt...

- Van másik is, szakítá félbe Aevius.

- Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola.
Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival
együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád
bízom, hogy egy osz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg,
meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.

Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit
súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.

- Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között
legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt,
miként mondád.

- Nem mondtam, uram.

- Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e
társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.

- Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el osz apját, ki
miatta kétségbe fogna esni.

- Tekintsd meg a holttestet, senator, s ha az nem leányod és a mit
óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom ot általad kerestetni és
hazavitetni.

Mesembrius elott oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt
megköszönni.

Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy
holttestet, hosszú palásttal letakartan.

Aevius felvoná a leplet a halottról.

Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava
elakadt. Mozdulni nem bírt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom
kitöro ordításával rogyott a holttestre:

- Leányom. Én édes leányom.

- Tehát o tole kell félni, suttogá Carinus.

Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál
visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsoülést, mely már
éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó
szóra várna, hogy újra ébredjen.

- Oh édes szép leányom, zokogott az osz ember, miért kelle engemet itt
hagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is
veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy?
Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?...
Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly
beszédes, oly víg kedvu voltál, oh miért kelle megoszülni nekem?

Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást
engedett könnyeinek s arczát holt leánya szemfödojébe rejté.

Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy o csak egyedül sír itt s
széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még
valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.

Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz.
Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.

Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.

- Hát neked nincs könyed, midon menyasszonyod elotted meggyilkolva
fekszik?

Carinus gyanút fogva, egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos
kárörömmel fordultak felé.

- Az én menyasszonyom? kérde Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg
Mesembrius.

- Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint
csak három nap elott kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem
azt.

- Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem
ezét, hanem Glyceriáét.

- Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserubb dühével, s nem
tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett
forgó veszélyt, félorülten elrohant a terembol.

De épen ez orültség rohama menté meg.

- Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell
választani fejét kezeitol.

Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet.
Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el
rajta Carinus mulattatására.

Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve
tért ki háborult arcza elol, s engedte neki a palota kapuját elérni.
Dühöngo szavai rögtön népet gyujtenek mellé, s mire Galga lóra kapva
nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nott körüle.

A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról,
hogy azzal Mesembrius osz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról,
midon az osz római öregségétol nem várt erovel úgy sújtá fobe nehéz
mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s
azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres
cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb ero érkezett a
tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lon
többé található.


X.

Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnoket az
indus bayadérek szemfényveszto forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat
furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameteru s elevenebb élu
distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél.

Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a
mindenkitol irigyelt új kegyencznek, s midon meghallá tole, hogy a
teuton nok bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket
borostyánko-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi ot galliai
fovezérnek, hogy neki ily szoke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor
a római elokelo világnál a bolondulásig divatban volt.

A tobzódás késoig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki
azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté hogy
éjfél után az ido.

Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy
valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt.

- A szép Glyceria egészségeért!

- És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza.

- Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én
Glyceriának már egy férjét megölettem?

- Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második.

- De tudod-e, miért ölettem meg ot?

- Mert féltette nejét toled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a
napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belole?
Rablók, tolvajok, kik egy szép not kilopnak a világból, s azt kivánják,
hogy azt kivülös senkinek se legyen szabad szeretni.

- Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene,
hogy én nodet lángolón szeretem.

- Az a te dolgod, Carinus. Zár alatt nem tartom ot. Mindenki hozzá
férhet.

- Könnyu nagylelkut játszanod. Elég zár o önmagának. Míg egy intésem
elég arra, hogy százezer férfi remegjen elottem, minden hatalmam kevés,
hogy ez egy asszony szeressen.

- Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden
megnyilnak elottem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni,
örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt
nevedben, a mennyi ideig te a volegényi trónust az én nevemben.

Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyébol.

- Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben
szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s
ürítsd ki kincstáraimat és csak menyegzoi kamrád kulcsát add nekem.

- Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok
Glyceriának és küldd el lakába: «Szerelmem istennoje! Ma nálad töltöm az
est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak
fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját.
Midon az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet,
hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat
érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban.
Epedo férjed Manlius Sinister.» - Küldd el egy szolgádtól e levelet, s
fogd e gyurut, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria
hölgyei elvezetnek odáig, a hol o fog várni.

Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel
nyújtá át neki a gyurut és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy
szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába.

Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze.

- Mino boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez
hajolva. Miért nem bírok én oly szerencsével, mint te, hogy Glyceria
szerelmét bírhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el
tudjam vetni.

A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak
hozott.

Manlius a császárnak nyújtá át azt.

- Neked szól ez, olvasd.

Carinus remego kezekkel göngyöló fel az irattekercset s káprázó
szemekkel olvasott:

- «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen
keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és orült szerelem. Bubáj alatt
szenvedek. Óhajtom, hogy ne jojj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni
ellened. Erot és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész
világot, de egy lehelletedre elvész minden erom, nyomorult no vagyok, a
ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! - Glyceria.»

- Ez azt jelenti, hogy «jojj», mondá Manlius, hanyagul vetve magát
félkönyökre fekhelyén.

Carinus lecticáját párancsolá elé, melybe szolgái beemelték.

- Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát
elcsábítsa másnak.

- Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem
aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon.

- Mennyországomban te.

A szolgák vállaikra emelek az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit,
s eltávoztak a császárral.

Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit
császári orült szeszély egy órára a világ urává tett.

Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az
udvaronczok közöl azt, a ki legjobban reszketett tekintete elott, s maga
elé inté.

Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio.

- Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tole Manlius.

- Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással.

Manlius nevetett.

- Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most
lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én
ismerem érdemeidet.

- Oh uram!

- Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz
és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi
hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni
a szoröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A
keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok
megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz
Thraciába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket.

Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytol.

Az udvaronczok szemre-fore néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi
jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik
mosolyogtak reá?!

A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s
Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele.

Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a
törleszkedést és magához inté a vatest.

- Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot
osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása
személyünket orizni. E végett, hogy oket állandóul gazdagon
jutalmazhassuk, leszállítjuk a külso hadsereg számát. Minek nekünk
idegen országokat oriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római
vasra? s alkalmat adni külso vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy
óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és
Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött
összeget ti költsétek el, nemes barátaim... Irjad szavaimat, becsületes
defraudator!

Manlius beszédét kitöro éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak
hozzá s felragadva ot vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák
körül a teremben. A részegség dühe orültséggé volt már fokozva, nem
lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben
összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnok, a
tömlokbol kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az
utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség.

A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta
be. Midon az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bunhad rémülten
vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes
lobogással maga az ég gyúladt volna meg, hogy ijeszto lángjaival
levilágítson a pokolba.

Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy or
rohant be, rémhangon ordítva:

- Meneküljetek, Róma ég!

A kerek ablakon át úgy világított a vereslo ég fénye a bunön kapott rút
pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja.

* * *

Carinus a gyurut mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe.

A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét
folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják
kézrol kézre, s halk suttogással vezetik néma szonyegeken keresztül,
végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol,
s egy ismert hang, de eddig elotte ismeretlen édességgel rebegi:

- Manlius! eljövél?

Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria.

- Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed
kezemet remegni kezedben? A szerelemtol van az, és a félelemtol. A
szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; - a mit
egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit
bírni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged
ölellek... Nem bírok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a
szerelemrol szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az
órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon?

Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgo szenvedélyét.

- De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem,
ha te csak játékodat uznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait
kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen
érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeibol, nem vetheted a
porba. Gyulölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyulölsz, nem
megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj?

Carinus felelet helyett keblére ölelte a not, s forró csókjaival halmozá
el annak arczát és ajkait.

Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben
már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszketo szivében,
midon Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak
nincs szakálla.

Mint a villám czikázott végig a legijesztobb gondolat Glyceria lelkén.

- Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy!

S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a
terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s
azoknak nehéz redoit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve.

- Meg nem menekülsz tolem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az
összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a
zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá.

De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstöloje parázsánál egy
naphtával telt edényt meggyújtani, s midon Carinusnak sikerült a
függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s
míg a röpülo láng a függönyöket, a könnyu gyapotlepleket egy pillanatban
felgyújtá, o maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva,
mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak:

- Jer tehát!

A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe
lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tuz elol,
míg Glyceria kanóczot ragadva, orülten rohant terembol terembe,
gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat éro
ruháit foterme közepébe, azokat ott meggyújtá.

Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt
lángözön lobogott Rómán.

Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái.

Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült.


XI.

Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól
vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek a Persia
határairól Bosporushoz. Ott találta oket a futó Mesembrius, ki Rómából
menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni.

E nemeslelku cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú
szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá
az alvezéreknek panaszait, Carinus buneit; az egyik alvezér, Diocletián
megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra
hivatkozott és mosta kezeit.

- Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, o lesz az elso, ki
testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator.

- Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását,
betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a
hadseregnek rendeleteit.

Mesembrius gyanúsan szaglálódék.

- Miért jön e sátorból oly eros ambra és pézsmaillat?

- Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator?

- Azért, mert te hazudsz, Aper, midon azt állítod, hogy Numerián általad
parancsol.

- Mit? mi az? kiáltanak a két vitatkozó körül csoportosuló katonák.

- Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az
eros ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt
szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében
uralkodva.

A katonák erovel berontanak Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az
öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban,
hullája már szétbomlásnak indult.

Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres
trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók.

Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a
seregek erovel ültetének a trónra.

Azután elohozák Apert.

- Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt
meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva.

- Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag.

- És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva
keresztül a néptol elítélt vezért.

Ez ingerült hangulat közepett érkezek Marcius a Manlius által iratott
parancscsal, s nem tudva semmit az elozményekrol, átadá kineveztetését
Diocletiánnak.

- Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól.

- Carinus borbélya.

Diocletián mosolyogva fordult a katonákhoz.

- Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt
küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és
borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim
képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a
nagy borotvákkal, imitt-amott marad beloled valami.

A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust s egész komolysággal
kényszeríték szakállaik erdejét irtani.

Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal.

Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan
megsérteni érdekeiket vakmeroség volt még a császártól is.

- Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a
poetát már föltevék a vészes farakásra, midon az keservesen felsóhajta:

- Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat?

Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról,
beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá
ot Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen.

* * *

A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még.

Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez
érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben
nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor
valaki fel találta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan
kinevették.

- Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki halotta hírét Róma patriciusai
között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék.
Rabszolgano volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van ot
visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét.

Az udvaronczok kaczagtak az ötleten.

- Néked ismerned kell ot Manlius...

- Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s
Diocletiánt ott nem láttam soha. Hirébol ismerem, hogy mindig az
utócsapatokat szokta vezetni, ha elore mentünk, s az elocsapatot, ha
hátráltunk.

Dörgo hahota fogadta Manlius szavait.

- Hát hadserege milyen? kérdezék tole.

- Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban
bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza,
hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hos
voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi?

- Hát diadaljelentéseitek?

- Két harmadrésze költemény. Ha gyoztünk is néha, seregünk száma tette,
hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt
is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a
katonákat rágalmazták.)

Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is.

Midon azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan
sürgették ot hadi készületekre s Carinus összegyujté hadait az európai
provinciákból.

Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget.
Lehete ot látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig
oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd
féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát
ne bízza azok lelkiismeretére.

A gyoztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár
saját személyében mutatá be hadai fovezérét a felállított hadaknak,
fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és
palástban.

Az elindulás elotti napon sorra járták a vezérek a templomokat,
mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius
maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen
dialist skarlat köpenyébe.

A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát.

Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel:

- E harcz fogja letörni Róma ellenségét!

(Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének?
Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?)

Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban
siketíto dob- és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnok,
késekkel szurdalva testöket s tajtékot vero ajkakkal ordítva ismeretlen
szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre.

Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjeszto
sikoltás kezde kiemelkedni; oly velokig ható, lélekrendíto hang, hogy
mindenki megrezzenve tekinte oda.

Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétol
fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott.

- Jaj neked Róma! Jaj neked római nép. jaj neked Róma császára!

A no kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit
kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét.

- Ez Glyceria.

Manlius is összeborzadt elole.

Az orült no látnoki arczczal állt meg a templom lépcsozetén.

- Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik
buneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma!
eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon
lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog
rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett
vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és
legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül
a föld a kiomlott vértol s tüzet fog okádni városaitokra! megbuzhödik a
lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendo emberfaj! A kit a
harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld
nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor,
széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más
utánad, mint buneid emléke és az a fu, mely palotáid felett fog teremni;
még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod,
midon kétségbe fogsz esni.

Egy tribun lehajolt a dühöngo hölgy kezét megcsókolni s félelmes
áhítattal kérdé:

- Mi jóslatot mondasz látnokno, Carinus harczára?

Glyceria meghallá a kérdést a sötéten tekinte a harczosokra.

- Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel,
akármelyik gyoz, Róma vesztett. Ha Carinus gyoz, az kiirtja Róma felét,
ha Diocletián gyoz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt.
Menj kuzdeni bolond, orjöngo nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat,
halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midon az oszi ködbe lelked
kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karján lásd
nodet, házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs
más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és
kétségbeesve!

A no irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsoin,
kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midon
ajkai már elhaltak alatta.

- Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, odaszökve hozzá s
megragadva kezét.

A no végerofeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még
egyszer összeszedve szive minden keseruségét, fölemelé mind a két kezét
feje fölé, s azzal karjait kiterjesztve a nép fölött, felkiálta:

- Lelkem maradjon reátok!

Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is
Manliusra nézve.


XII.

Hol most Belgrád és Szendro vannak, e két hely között találkozék a két
vetélytárs császár hada.

Carinus serege mero pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos
utak nagyon megviselték.

Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius
oldala mellett.

Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége
sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét.

- Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal
keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a
leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van.

- Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus.

- Elore a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat
áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal.
A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú
bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki.
Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megorizni elég vagyok én magam.

A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve,
hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve
fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielott összetöretnék.

Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt uzték
ellenségét, vexillumai mindenütt elore rohantak.

Arczán a dicsoség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete
ragyogott, szive dobogott az öröm miatt.

- Gyoztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva.

- De én is gyoztem... szólt háta mögött egy keseru, ijeszto hang, s a
császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja
sátorába.

Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy
kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott.

- Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator.

- Emlékezel-e Carinus azon nore, ki magát elotted megölte, hogy
karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e
már, mit akarok?

- Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni?

- Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor buneid
mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben
boldog, melyben dicsoséged tetopontján leendsz, hogy akkor ölhesselek
meg.

- Irgalom! - Segítsetek!

- Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod;
hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják?
Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?... Most halsz meg, Carinus!

Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében
egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje.

A gyoztes seregek megadták magukat Diocletiánnak.

A NAGYENYEDI KÉT FUZFA. BESZÉLY.




A nagyenyedi két fuzfa.

Beszély.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kohíd van építve. A híd mellett két felol a patak
oldalában emelkedik két roppant fuzfa, és ezen két fuzfának históriai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnoni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna...

... Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik
bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a
helyett, hogy oket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek
bölcs urak voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról,
miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket
élelmi szereibol kipusztítják. Ok ezt vevék gyakorlatba.

Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbor-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, himzett bivalyboröket viselo daragonyosokból s
czélbalövo muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban ogyelgo
kalandornép csavargott alá s föl, szemre fore egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború s
kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak; gyujtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a gyozteshez, úgy,
hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször
volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen suru változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a
dicsoség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán otet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsurubben elofordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ok
maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez idoben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvo
városoknak egyfelol Balika, a kurucz vezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelol a
mezoségen tanyázó két labonczfonök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen
hangzott: «Bórembukk!»

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viseloi is,
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikrol
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelol a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelol az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belole pap, professor, királybiró, fokapitány vagy tanácsúr.
Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnott, megszakállosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektol, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belole papot, professort,
királybirót, fokapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer
forintra meno jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái muveltek, világhiru könyvtára, s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelol a míg szorgalomra ösztönözték az
ifjuságot, másfelol jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szuken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen ido szerint a nagyenyedi collegium rector professora,
nagytiszteletu tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
miveloje, rendkivül békeszereto férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétol megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e o ma már, vagy sem? tanítványai elott pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
historiát, mint a mely, az o szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hosi
tetteit énekli bunös, vérengzo, kegyetlen embereknek és hazudik
véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs
elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetszo
historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy
Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy
fesse tanítványai elott, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.

És soha noi alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegeduszó, s más hívságos dolgok örökre számuzve valának e körbol, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyoszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel
az elottük álló padok karzatát. Mert kosziklára épült elve volt a
nagytiszteletu úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem
házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerutlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetodik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor noi
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint o neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban,
megint csak o hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
- a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, o maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcso rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélo és diákfélo
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna elole.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.

Az elso szép, ártatlan, leányarczú, tizenhét éves ifju, Gerzson úr
különös kegyencze, a kirol azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve,
örökké elso eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus vagy anacreoni: magától értetodik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télrol, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál o volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmu ifjú ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklo paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfeju ember vala, hat
esztendos tógás diák, igen hallgatag és csendesvéru ifjú, a kit azért
kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az o neve elo
nem fordult, a mibol nagy baj lett volna, ha elofordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettol, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. O azonban rettento erejét csupán a fúrás
faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle physikai
eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai
egyéb mozgásának, midon a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben
mythologiai drámai eloadásokat tartott, - természetesen
férfiszemélyzettel, férfi hallgatóság elott, a midon Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midon Józsefrol senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyöruség volt
nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletu Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vízbol levego? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a
levego nyomástól? hogy lehet a levegot meggyujtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek.
E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott
muködjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú
már korán reggel ott van a múzeumban s csak a késo estve választja el
oket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek
róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek,
hogy legyetek olyanok mint ok.

Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum museumban? Ennek a
múzeumnak van egy elsötétítheto ablaka, optikai kisérletek
elohozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletu úr udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak elott, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyu nyílásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

... Most épen József néz bele nagy áhitatosan... «Óh Istenem, milyen
gyönyöru!» sóhajt, nem birva magával... Talán mégis csillag?... «Most épen
egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már
mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ok azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsovel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem birt megválni a látcsotol, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett, a mit olvasott, sot Gerzson úr nagy
megütközésére még az o felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis
rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt
rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi, fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört,
zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen
helyett hydrogent adott: majd meglotte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott,
fürkészett, - nem talált semmit; mire o a hosszú folyosón végigkopogott,
akkora a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég
felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcso
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisérto a jámbor ifjút, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A
vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt
terem. Midon felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb
versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:

- Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron.

- Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyu, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

- Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

- De hogyan?

- Ledobnám innen a kertbe.

- Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletu
úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm».

- Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijo a
rózsaleveleket megszedni, egyedül o lelje meg és olvassa el.

- Hát hiszen az könnyu, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyu beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.

- Mit gondosz? szörnyedt el József, - én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?...

Áron maga is megijedt e szóra.

- Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyu volna megtenni...

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

- Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

- Tudok biz én, a régi csengetyukötél itt van a padláson.

- Hozd elo.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarintva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a
kofalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezébol
kicsuszik a kötél, o rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitol rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsobe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bunös helyet
is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletu úr
csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

- Jöjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élo. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

- Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy
ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az
ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers
a mit írt, csakhogy egy helyen az anodicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, elso kötelességének tartá az apjának denuncziálni,
egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön
ráismert az írásra, s vége volt elotte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum museumba nem küldé
dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva,
hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történo eseményekrol
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sot néha
leczkék kezdete elott, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézoje a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim o kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendo turót azonnal helybe küldjenek, borról sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó
nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben,
hogy csak végso megszorítás mellett birták összerakni a kivánt
mennyiséget, s midon mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, elojön a maga lyukából s elveszi tolük az egész szállítmányt és
elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ok Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tole, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetozésre; eleget tenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeso falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltoje volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdok közé, a hajadon
leányokat begyüjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely a mint
most is látszik, eros, magas kofallal volt bekerítve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szurszabó czéh, együtt a timár és varga czéh, egy negyediket,
ötödiket a gombkötok és aranymuvesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején
idegyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ok képezek az Isten
várának orségét.

Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.

A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivébe az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletu Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató-teremben,
s hallani sem akarnak egyébrol, mint hogy oket professoraik a labonczok
ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletu Szabó Gerzson úrtól, hogy o
valakit a háborúba vezessen!

- Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek,
igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengzo gondolatokat
tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra
ferdítitek ajkitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és
tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt,
mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:

- Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai, fegyvert emelgettek volna kezeikben? - No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

- Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont
pusztító gallusok ellen s agyon verték oket.

Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.

- És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midon a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. - Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekbol, és a ki
ellenkezoleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium
küszöbérol, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!... Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midon valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsego
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára
megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang
elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elovették könyveiket, a
nagytiszteletu úr pedig vevé kézikönyvét és prælegált, mintha semmi sem
történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait,
az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a
templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségbol, melyet a rector
szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss fuzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer fore
meno laboncz népével; a nemes város a fobirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletu rector professort választá ki, hogy deputatióba menjenek
eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon
gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyújok is volt rézbol, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ok pedig kifúrták a szeget
onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki
mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyöru népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert
az ország minden népeibol volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szurin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekbol szervezett kuruczoktól,
kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.

Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy o is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, o maga ezüst csillagos lánczszembol font pánczélinget viselt
aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú
rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyukbe dugott kezeit széles
egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képébol s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdobetui voltak
hímezve, de o azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak, lenézoleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészároslegény volt, szortelen
csontos pofával; ki ellenkezoleg nagy gondot látszott arra fordítani,
hogy mentül piszkosabb lehessen.

Borködmene csillogott a szennytol, s orczája egész bátran dicsekedhetett
vele, hogy záporeson kívül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy
tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr
egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér elott.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont o reá; egyikük sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent
értenének.

- Értettem jól, a mit kend mondott - szólt a vezér - a mint észrevette,
hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedoleg vállára
veregetett. Kinek híják kendet?

- Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletu collegium
rector-professora, társam o kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a
nemes város fobirája.

- Hát a csizmadia-czéhmester hol maradt?

- Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.

- No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elo kell teremtodni,
különben esküszöm osi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinérol!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson úr meghajtá fejét, s most a fobiró szólalt meg magyarul.

- Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
úr, és o minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is feloled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptol, hogy közeledéstek hírére
mind szétszaladának az erdokbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén
senki a kitol azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve
ravasz mosolygását, így szóla:

- Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ok
hazajojjenek, és azután pediglen kiváltképen csak hogy épenséggel
azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti
pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan
otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál
lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a
küldöttségnek, visszabocsátá oket a városba, o pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezon, buzakévékbol csinálván
kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységétol kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdore kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késo estig nem szunt meg az egész
város sütni fozni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy oket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város elöljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva,
hogy mily bölcsen elháríták városuk felol a nagy veszélyt;
háromszázötven szuz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midon Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené ot,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

O azon félálmosan felment a lépcsokön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetové lon
elotte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegébol kaszák és
kopják vasai villognak elo a holdvilágban.

Egyszerre világos lon elotte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek...
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentogondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkétmázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva,
jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erot adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghúzni két férfi, s mielott a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdokre, a férfiak a templom bástyái közé,
úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midon olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e boszuságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletu rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte oket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erosen
esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és
a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat és a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak o neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghúzta.

- Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr,
de ha az o élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom ot néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet elébb, mintsem szemeim az o balsorsát meglátnák.

- Azt megkapod! vigasztalá ot Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. O maga
nagy büszkén lován ülve, kötofékjét a fobiró kezébe adá s úgy vezetteté
magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a
tisztességes osz férfiu oldalait.

A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen elottük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette
a zsebébe.

Késobb azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikat, s mint emelé azt nyergébe
Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet
viselni.

- Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsokön; utána Áron és
utána a többiek mind; - egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

- Nem volt kezükben egyéb, mint fuzfadorongok, de a míg a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetetlenné tette a suru zápor, az o kezeikben
súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szoritva a laboncz sereg, s az elso ordításra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták,
hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat
fordítanak a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig
átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd
felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá
Gerzson urat s úgy hurczolta ot magával, roppant lábait futásnak
eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb ido alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczadmagával futott Felvincz felé
a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyurt
ökleikben nyers fuzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva,
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldözo és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elol Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsobbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban
bizott, de a kettos teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

- No laboncz! kiáltá Áron utólérve az egyiket, itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezébol a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta
kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül,
hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt:
mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki
akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s
ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a
ketto kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

- No Diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre:
tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó-rem-bukk!

- De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka-ras-siay!

- Ka-ras-siay! kiáltá fel elszörnyuködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettojük felett összecsapott a víz.

Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszállva lováról s kihúzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

- Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú
ifjonczra; vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijeszto arczu vezér elé.

- Ejnye! nem mégy el innen? ordítá az magán kívül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?

Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot,
s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard
kiesett kezébol; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire
Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét
akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással
leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához teríték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fuzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje már, és a két fuzfa
folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulatólakot
építtete e fuzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók,
elmondva egymásnak a regét a két fuzfáról s elénekelve, hogy: «Eros
várunk nekünk az Isten!»




TARTALOM.

  Carinus (Historiai novella) 3
  A nagyenyedi két fuzfa (Beszély) 99




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

20 |fehér méllképével |fehér mellképével

66 |s elborzadva kérdé; |s elborzadva kérdé:

75 |Szememnak fénye |Szememnek fénye

119 |ágyút, a gyújólyukon |ágyút, a gyújtólyukon

120 |f lkézzel ütni |félkézzel ütni





*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK CARINUS; A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.