The Project Gutenberg eBook of Bálványos-vár by Mór Jókai

Még csak a negyedik század járta, hogy a magyar nép Árpád alatt elfoglalta Magyarországot. Két király ült egyszerre a magyar trónon: II. Endre és fia IV. Béla. Túros is volt annak a lónak a háta. Akkor is nagy volt a panasz az adószedők ellen. Izsmáel fiainak nevezték őket, más néven meg bolgároknak. Annyi bizonyos, hogy pogányok voltak. Még a pápa is felszólalt ellenük függő pecsétes levelében. (Derék, becsületes pápa volt –!) A pénzverés is az ő kezükben volt: az ország egész kincses háza. Nagy volt velük a veszedelme a királyoknak is, a nemességnek is, a papságnak is, meg a népnek is.

Hanem mindezekhez a bajokhoz semmi köze sem volt a székely nemzetnek. A székelyek nem jöttek Álmos fejedelemmel meg a hét vezérrel idebe honfoglalni. Őket még Attila ősapánk hun anyától származott fia, Csaba hagyta itt a maguk országában, a hol már ők ötszáz esztendeje otthon voltak, mikor a «Hetumoger» bejött; nem is keveredtek belé az ősmagyar anyatörzsbe, mint az imitt-amott lappangó jász, palócz, avar, úz ivadék; se nem települtek közé, mint a kun, besenyő, kazár, hanem szövetséget kötöttek vele, erős föltételek mellett. A szövetség két kőpaizsra felvésve, ó-székely betükkel, ott őriztetik Buda várában, nem abban a Buda várában, a hol a magyar királyok székelnek a Duna mellett, a mit még csak mostanában kezdtek el építeni Béla király parancsára, hanem abban, a mit Attila testvére építtetett a Küküllő partján, -2- a hol a nagy Zandirhám tartotta fejedelmi udvarát Árpád idejében.

E kőbe vésett szövetség azt mondja, hogy a székely nemzet soha senkinek pénzbeli adót nem fizet, még a magyar királynak sem, és senkitől parancsolatot el nem fogad, még a magyar királytól sem! Egy szabadság van a világon: ez a székely szabadság! Ezért a szabadságért cserében aztán övé a nagy tartozás: védni Erdélyország határát. Nagy kötelesség! A havasokon túl már Ázsia. Onnan jön a minden vadnépek vízözöne.

Hanem ezt a nagy munkát végezte is aztán a székely nemzet emberül. Minden ember katona volt, még az asszonyok is. A mely székely faluban az asszonyok fátyolos konty helyett fekete süveget viselnek, ez annak az emléke, hogy az asszonyaik a férfiakkal egy sorban ütötték az ellenséget. Ha összeszedték magukat, százezer embert állítottak fegyverbe, s azoknak fele lovas volt. Upolet rhabonbán alatt a krimi tatár szultánt, Athlen Girait a Fekete-tengerig kergették, ott fogták el seregestől. Fegyveréről, lováról s egy hónapra való eleségről minden ember maga tartozott gondoskodni. Elég nagy adó volt ez! Az elpazarolt vért számba se vették, az ingyenbe ment.

De még azon kívül nagy terhük volt az erődítmények fentartása. Az volt az erősség! Ide jöhetnének a hadverők várharczok rendszerét tanulmányozni. Nem várnégyszög, de vártömkeleg volt itt felállítva. Ha abba az ellenség beletévedt, úgy ott szorították, mint az ördögöt a boszorkány ákombákban. Ha a támadás a háromszéki róna felől jött, akkor ott állt a berohanó előtt a síkság közepén kiemelkedő Várhely, abba ütötte bele a szarvait, s a míg azt öklelte, addig ráözönlöttek minden oldalról a székelyek lovas dandárai; ha otthagyta a várat s mélyebbre hatolt, akkor ráeresztették a mesterséges tavak vizeit, a miket gátakkal felszorítva tartottak a hegyeik közt. Ez a hadi fortély még az agathirsok hagyománya volt Erdélyben. Ha pedig a Rétynek került a betörő had, hogy a sziklavárakat kikerülje, -3- ott várt rá a legnagyobb veszedelem. Az egy kietlen homoksivatag az erdők közepett, a hol nem lakik más, mint az elátkozott ördögök, meg azoknak a boszorkány szeretőik; azok, meg a lidérczek becsalogatják a vakmerő betolakodót a feneketlen dágványokba, hol a sivó homok alatt morotvás lápvíz lappang, a sellők, a vízi tündérek a lovagot ménestül együtt lehuzzák a süppeteg homok alá, s ha valakit ott kap az öreg ördög, a Nemere, úgy eltemeti fövény-felhőivel, hogy csak a dárdája hegye látszik ki a buczkából. S aztán a merre csak szem lát, egyik hegyhát a másik után, csupa rengeteg őserdő, a mi tele van bölénynyel, medvével, még párducz is tanyázik benne s a fertelmes sokatevő, a hogy a székely daliák nyakából lefüggő háti bőrök bizonyítják.

És aztán mind ezen a süppedő morotván, e sivó homokbuczkáson vonul végig a Honárka, egy széles magas töltés, egyenes irányban, keresztül a berkeken, bozótokon; aztán fel a hegytetőknek, a rengeteg erdőkön végig; odább már Kakasbarázdának hiják, majd odább Csörsz árkának, Tündérek útjának, Ördög szántásának, Óriás töltésének. Nem is készíthette azt más, mint óriás. Igenis, az az óriás, a ki egész Európát végiglépte. Minden lépése egy csatatér volt, minden pihenője egy elpusztult város; a hová a kezét letette, ott egy nép elmult. A mesemondók Attilának nevezik, a magyarok Etelének. Az ő rabnépei készítették a hihetetlen sánczokat végig emberjárhatlan országokon, hogy szabadon legyen tartva a hunok előtt a hadak útja.

A «Fergetyüvár» egy messze kimagasló hegyfokon áll a rétyi nyir kietlen bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül, a Borosnyó és a Kurta.

A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza egy kerek, egyszerü, óriás rakásu kőfal s azon belül van egy torony, mely ezt a kőfalat egészen betölti. A torony hasonlít -4- a világító-tornyokhoz, csakhogy megfordított idomban, nem középett karcsu s alul-fölül széles mint a tengeri jeltornyok, hanem a közepén kiöblösödő, mint egy korsó, s aztán teteje is van, mint a korsónak. A torony körülete hatvan lépés, a magassága, a milyen csak egy szál fenyőé lehet.

Az egész torony fából van, az oldalai és teteje rézpléhhel borítva, köröskörül rikító zöld már a rézrozsdától.

Hanem a hol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak, épen mint a csurgómáknak a tokján. Azoknak némelyike nyitva van, némelyike pedig csukva. Éjjel a nyitott ablakokon tűz világít keresztül.

S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog. Azért a neve «Fergetyüvár».

Ennek a toronynak az ablakaiból végig látni egész Háromszéken, az Olt völgyén: Szent-Lélektől Kökösig, Zágontól Zalánig s aztán be a bodzai völgybe s a Fekete-Ügy helységeire. Valamint hogy aztán ennek a toronynak az ablakaira rálátnak a Biharcz-hegytető váráról, a minek «Ordítóvár» a neve, másfelől Szacsva-váráról, harmadik felől Barabás-váráról, a honnan azután egy ordítással jelt lehet adni Bodza-várába, s a hatalmas központi sasfészekbe, Várbérczre. A Fergetyüvár a székelyek távirója. A nyitott és csukott ablakok tudatják a hírt a szomszédvárak őrtállójával, a ki a jeleket rovásra faragja, s a várnagynak átadja. Ha porfelleg vagy vésztűz tünik fel a távolban, azt a Fergetyüvár azonnal tudatja a körülfekvő várakkal, s elébb, mint a támadó megjelent a háromszéki síkon, készen álltak az elfogadására az ekeszarvát karddal, kopjával felcserélt harczosok.

Ilyen körben forgó várak vannak még Eresztevénynél, az «óriások pinczéje» fölött, Aldobolyon a Veczel-tetőn, s Bikfalvánál a «Csigaváron».

A Fergetyüvár egészen székely találmány. Ennek a népfajnak a vízhajtotta szövőszéktől a zengedező kutig mindenhez van esze. S a nyilak és kővető-gépek korszakában -5- a Fergetyüvár nevezetes hadi furfang. Annak nem lehet a kapuját betörni, mert nincs kapuja. Azt nem lehet kanóczos nyilakkal felgyujtani, mert rézzel van körül befedve. Azt nem lehet lábtókkal megostromolni, mert alul-felül keskeny, derékban domboru s aztán nem áll egy helyben, mindig forog, mint a fergetyü. Ez a tündérmesebeli «Kakassarkon forgó rézvár».

Az önmozgógép még nincs feltalálva. Talán belülről állati erővel hajtják körül, talán bivalyokkal, a hogy a szárazmalom kerekét, vagy épen embererővel, tán igába fogott férfiak egész csoportja tolja körbe folyton-folyvást, éjjel-nappal ezt a nehéz alkotványt, egymást felváltva a sanyaru, egyhangu rabmunkában, míg mások az alatt ott gunnyasztanak a réztető ablakai mögött, a szemeik előtt folyvást körben forgó nagy tájképre meredve, mely hegyeivel, völgyeivel, folyóival, erdejvel, falvaival, váraival soha meg nem áll, jobbra elmegy, balról megint visszatér, hogy jelt adjanak valakinek a parancsszavára, a mit a távolban megértenek? Hogyan kerültek azok ide be? Ki hozta őket ide? Hogyan látják el őket étellel, itallal? Mit véthettek ezek, hogy ilyen elkárhozottak robotjára lettek elítélve? Miféle csáb, varázslat, kényszerítés birja őket arra, hogy ezt a keserves erőlködést szakadatlan folytassák, soha félbe ne hagyják? Ki az, a ki ezeknek parancsol, s kik azok, a kik engedelmeskednek?

A fénylő rézzöld torony messze kimagaslik a sötétzöld erdők közül, nappal fénylő fehér, éjjel izzó tűzszemeivel őrködve, mint egy örökké éber szörnyeteg, a világ fölött.

Másféle torony még nem látszik e vidéken. A legelső keresztyén egyházat, a minek tornya is van, most építették fel Torján, de az a hegyektől nem látszik ide.

Csak olyankor van pihenése a Fergetyüvárnak, mikor beborítja a felhő, mikor elfekszi a tájat a köd. Ez neki az alvás ideje. -6-

A VÁNDORLÓ NEMZET.

Hogy valami nagy változás készül ezen a világon, azt már régóta mutatták a jelek. A Délibáb gyakran fitogatott tengert a rétyi sivatag szélén, a hol pedig csak homokbuczkák vannak, ellenben felfordított városokat vetett fel a bárczasági havasok fölött, mintha tornyaikkal lefelé csüngnének az égből alá. A nyolczforintos tóból egyszerre úgy kiáradt a víz magától, hogy minden rétet elöntött, a szörényi kutnak a vize pedig épenséggel vérré változott, a mi királyhalált jelent. Nagy, ismeretlen madarak jelentek meg napkelet felől, a mik olyan vakmerők voltak, hogy még az embereket is megtámadták a mezőn. Az erdőkön rémítették a pásztorokat a farkaskoldusok, meg a veszett csikók, a mik embert és lovat összemartak s megint odább futottak. A bálványosi kokojszáson tüzes embereket láttak tánczolni éjszaka karéjban, s reggelre ott a hol tánczoltak, egész karikában bujt ki a veres gomba a földből. Nappal egyszerre két nap rémlett az égen, éjszaka pedig éjfél tájában egyszer csak kigyuladt az egész égbolt s úgy égett, mintha tűzlángba volna borulva. Azután meg oly sürüen hullottak alá a csillagok, mintha a Gönczöl-szekere, a Fiastyúk, az Álmatlan csillag, a Bujdosók lámpása, az Árvalány szeme, a Hadvezető, a Kincslátó, a Mennyország határa, az Ostoros, a Pásztorserkentő, a Rónaőrző, a Vérszemü csillag, de még a székelyek csillaga is egyszerre alálőtt volna a Hajnalszakadékból (a hogy a Tejútat nevezik a magyarok). Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszu sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorján-gyökér, a mi megint éhinséges időknek a bejelentője!

A mit a jelek előre mutattak, az valójában be is teljesedett. -7- A fecskeváló hóban, a mikor e két hazában lakó madarak útra készülnek, a Fergetyüvárból az a hír repült szét, hogy Bodza meg Ojtoz felől nagy népségek jönnek. A porfellegek, a miket fölvertek, az őrtüzek, a miket a dombokon raktak, előre hirdetik jövetelüket. A várak ormain megszólaltak a fegyverbe hivó kürtök, s a föld népe hazatakarodott a mezőkről; mindenki tudta jól, hová tartozik, hol a gyülekező helye. A tavaknak a gátjait megszállták, a hegyszorosokat ellátták kőhalmazokkal, s a lármafákat felállították a hegyormokon. Ez alatt a perestáldók körülhordták a véres pallost Sepsi, Csik és Háromszékben s kihirdették, hogy idegen népek jönnek, minden férfi, asszony talpon legyen, fegyvert fogjon.

A nádorispán leveléből megértették a rhabonbánok és főkirálybirák, hogy a kunok nemzetségei szándékoznak bejönni az országba, ezúttal nem ellenséges szándékkal, mint máskor, hanem a két király engedelmével, nem is azért, hogy Erdélyben maradjanak, hanem hogy tovább költözzenek be Magyarországba, a két víz közé, a hol nagy pusztaságok vannak; egészen nekik valók, a kik nem szeretnek várakat építeni, hanem a szabad ég alatt gulyáikkal, méneseikkel együtt tanyázni. Azért ereszszék őket a székelyek szabadon, hagyják átkelni a Hunárkán, az Eteleútján; ellenben vigyázzanak rájuk, hogy útközben el ne pusztítsák az országot.

A sokféle magyar népcsalád között a székely magát tartja a legelsőnek, azután ereszti a többit, legutolsónak hagyja a kunt. És méltán. Ő neki van itt legrégibb hazája: igazi megerősített országa, a minek idegen soha talpalattnyi földjét se vette meg se véren, se pénzen; a kinek a hét nemzetségét s az abból származott huszonegy ágát még házasság útján se keverte meg idegen származás; a kinél ereklyében tartogatják Etele égből esett kardját, Csaba vezérnek ökörbőrre hun betükkel irott véghagyományát, Zandirhám kőpaizsait az öt alaptörvénynyel, s a hét vezér -8- szerecsendió serlegét, a mibe azok a szövetségkötésnél vérüket csorgatták. Ez mind a székelyek kincse. Az ősvallás is náluk maradt meg eredeti szittya tisztaságában. A kun pedig egy pusztáról-pusztára csavargó ivadék, összekeveredve a kóbor népcsoportok minden töredékével, a nyelve is azokéval zagyvalítva; se hite, se törvénye, se erkölcse, még a vallása is csak olyan, hogy a mely országot meglakott, annak a bálványait elhozta magával s azokat imádja, a míg össze nem töri.

S most ezek jönnek egész nemzetségestül, mint a sáskajárás, mint az elszabadult erdei manók csordája Székelyországba.

A mit előretolnak előhad gyanánt, az egy nem annyira félelmetes, mint utálatos gyülevész. Valamennyi csuf vén banya van a nemzetükben, az mind egy rakáson; vezérük maga a valóságos «Vasorru bába». Ezekkel egy társaságban az őrjöngő bolondok, a holdasok, az ördöngösök baromsokasága, meg az apró gyerekek, a kiket az anyjaik elhagytak, vagy a kiket tán idegen földről elloptak. Bivalyokon lovagolva jönnek a banyák, elől-hátul csimpajkozó meztelen porontyokkal, a ronda, boglyos, vadállatarczu nederesek hajtják a csordát, s előtte-utána száguldoznak ordítozva; öltözetük állatbőr, beszédük röhögés, üvöltés, makogás, hőrögetés, nem emberi szózat; maguk a vén banyák is egymás közt, meg a kisérőikkel olyan szavakon beszélnek, a mik az ördögidézéshez hasonlítanak; s azoknak az értelmét csak ők maguk tudják.

Mikor ez a bivalycsordán nyargaló gyülevész szétterül a Feketeügy lapályán, olyan az, mintha egy óriási hangyabolyt rugott volna fel valaki.

Az Olt, a Feketeügy tavainak megnyitották a gátjait, a vizek elöntötték a mezőket egész a Várhegy dombjáig.

A bivalynak éltetője a posvány. A mint a bivaly-csorda a szétterült vizeket meglátja, rohan beléjük s viszi magával a hozzá nőtt csőcseléket; manók és boszorkányok, a sívó-rívó porontyhaddal, mind bele a mocsárba: ott azután megragadnak, elfeküsznek; a bivalyoknak s a beléjük kapaszkodó ember-rajnak csak a fejeik látszanak ki a vizből, azokat onnan semmi ösztökélés ki nem veri, a míg meg nem éheznek.

Azzal, a mint ez a riadozó gyülevész félrekotródik, kezd kibontakozni a hegyszorosokból maga a vándor nép zöme, rendbeszedett tömegben. Egy óriás kigyó, mely kanyarogva kuszik előre: a fejét már a róna közepéig tolta s a dereka még nem jött elő a mély utból. Olyan az, mint egy eleven folyam.

Elől a válogatott sereg, hét ezer lovas, a kiket a fejedelemfi Kúthen vezet. Ez a dandár egy kürtszóra azonnal félhold alaku karéjba tud felállni: ez a kunok megszokott csatarendje. Mögöttük jön azután a hét nemzetségre felosztott nép, három nemzet elől, négy hátul; közepett a kun fejedelem, a vénekkel és a bokolabrásokkal (ez volt a papjaik neve). A férfiak mind lóháton elől; azután az asszonyok, leányok, ökörvontatta szekereken, a mik ernyővel vannak fedve, zöld galyakkal körültüzködve; a sihederek a szekér mellett ballagnak a kutyáikkal együtt. Utánuk hajtják az ostorosok a tejelő borjasteheneket s a csikós kanczákat: azoknak a tejéből készítenek, a hol letelepesznek, mámorító italt. A rengeteg sokaságú rideg gulyákat, a szilaj méneseket, a hosszú gyapjas, csavart szarvú juhok nyájait s a szarvaslábú rőt sertések csordáit aztán leghátul terelik az ijász pásztorok, hosszú kongató ostoraikkal, hegyes dárdáikkal; s a marhával együtt terelik a gyalog maradt rabszolga-hadat, a kit a világ minden népei közül magukkal hurczoltak: csupa férfiból és fiuból áll az. A rab nőt, ha szemrevaló, koczkára bocsátják, ha nem az, elpusztítják.

Aztán legeslegvégül bezárja a hosszú vándorhadat egy -10- undokul vonító csikasz farkascsorda, a mit az útfélen elmaradt hullák csalogatnak a vándor nemzet után. Ez az állandó kisérője a vándor nemzetnek, pusztákon, erdőkön keresztül; ennek az üvöltéséből jósolnak a papok.

Mikor ez a néptömeg vézighuzódik a nagy háromszéki rónán, sebes nyári zápor vonul el a hegyek fölött, s az alkonyodó napnál fényes kettőzött szivárvány támad, melynek egyik vége a Várbérczen, a másik vége a Czenken támaszkodik a mesemondta aranytálba s a vándornép mind ezen a szivárvány kapuján keresztül vonul be Erdélybe. – Azt pedig mindenki tudja, hogy a szivárványon nem jó keresztül menni; mert a mi ember, állat azon keresztül megy, a nő himmé, s a him nővé változik át. A hétszinű bábabukrára még ujjal mutatni sem jó, mert a rámutatónak az ujját megragadja a «kék kelevény».

Az egész vándor nemzet háromszázezer emberfőt számlált, azok között volt negyvenezer harczos férfi.

A három székely-széknek ugyan össze kellett szedni az erejét, hogy ezt a kelletlen vendégsereget korlát közé foghassa. De nem volt ebben hiányosság.

Bálványos-vár felől ott állt hadirendben a székely lovasság, a kiket az öreg rhabonbán, Opour vezetett, a három fiával, a kik közül a legöregebb neve Szilamér, a középsőé Zsombor, a legkisebbé Iszla. Budavár vidékéről lejött Sándóur rhabonbán a maga hadaival, a kinél van Attila turulos zászlója s körüle azok a vitézek, a kiknek az ősei azt a zászlót a népeltörlő harczokból elhozták; a Barczaság felől elállják az utat a «német lovagok», kiket Jeruzsálemi Endre hozott ide Syriából. A sík róna közepén pedig ott áll a Várhely, mind a négy bástyája csakúgy berzeng a kopjahegyektől, s feketéllik a süvegektől; az is haddal van megrakva.

Kuthen vezér egész a várig eljött a hadával, a mit mély vizárkok vettek körül, beszegve hegyes sánczkarókkal.

Itt tanácsolá neki Kájon «horkáz», hogy maradjon meg egy áldomásra a vár alatt: bizony hasznára lesz. -11-

Ez a Kájon, bálványosvári horkáz volt, Opour embere; a kit a rhabonbán a nádorispán parancsára eléje küldött a kun népnek, hogy lenne kalauzolója a székely földön keresztül, s ha a két nemzet egymásnak a nyelvéből valamit meg nem értene, azt tolmácsolná, s a szokásaikat is egymással megismertetné, nehogy csupa félreértésből még egymás ellen kardra kapjanak.

Hanem a kunvezér agyafurt volt: nem vette be a tanácsot, azt mondta, mit neki ez a vakandturás itten? s azt gondolta, hogy majd ő most a maga előhadával szépen elmegy a vár mellett, a szakadó zápor oltalma alatt: a tegez idege ilyenkor megázik, nem lőhetnek rá a vár bástyáiról, s ha egyszer aztán túl lesz a váron, ő állhat majd a kert felől s ő szabja meg az átkelési szövetség feltételeit, nem a székelyek.

Hanem amint a vár elé ért, csak jött ám eléje nagy süvöltve a levegőn keresztül egy hordónyi nagy gömb égetett agyagból, a mit a sáncz fokáról hatalmas hajító géppel röpítettek alá, s a mint a kun lovasság közé leesett s cserepekre törött, egyszerre ördöngős méhraj zúdult ki belőle, a mi neki esett a lovasok arczának, s fulánkjával összecsipte-marta s védekezni hiába ellene. Azután meg jött nagy búgva egy másik nagy bolond cserépkobak, abból meg mérges vizi kigyók gomolya hemzsegett elő, a mi a lovak lábaira tekergőzött s azokat összemarta úgy, hogy a megdühödt állatok egymást harapták kinjukban és rémületükben.

Ebben a kunnak még az a veszedelme is volt, hogy viseletében a török szokást követve, hátul kopaszra nyirta a fejét, csak elől, hagyta hosszan lecsüggni a haját, aztán hosszú kantust viselt; méh, darázs a tarkóját, kigyó a lábszárát könnyen csipte, marta.

Kuthen átlátta, hogy legjobb leszállni a lóról, s békeüdvözléssel járulni a várkapuhoz.

Akkor aztán a vár kapuja is megnyilt, a csapóhidat leeresztették, -12- s előjött belőle a vár parancsolója, ugyanannyi emberrel, mint a mennyi a kun vezért kisérte gyalogsorban.

Valamennyi dárdásnak volt bivalybőr melledzője, és fekete süvege; de szoknyája hozzá: bajusza pedig nem volt.

– Hát asszonyokat üdvözöljek én? Kiálta nagy haraggal a kun vezér, a mint megismerte a fegyveresek sima arczáról, hogy azok nők.

– Mit bámulsz úgy rajtunk? szólt a parancsoló asszony: van kardunk, mint neked; van süvegünk, mint neked; van szoknyád, mint nekünk.

– Hát olyan kevés a székelyek közt a férfi, hogy még az asszonyoknak is jut süveg, viselni való?

– Tudd meg azt vezér, mondá neki Kájon horkáz, hogy a fekete süveget a székely menyecskék annak az emlékére viselik, mikor Felcsiknál a tatár sereget tönkreverték, az uraikkal versenyt küzdve.

– Soha sem szerettem az «őrpatával» harczolni, dörmögé a kun vezér. Az asszonyvágta seb soha sem gyógyul be. – Asszony parancsol hát e várban?

– Nem asszony, hanem fiuleány; igazítá helyre a horkáz. Ha nálunk egy nemességből a fiág kihal, minden birtok és hatalom rászáll a leányra, az ősi névvel: az viseli, fiuleány lesz. Hatalmas asszonyurak neveit emlegetik hagyományaink! Majd meglátod még az utadban Rapsonné várát, Veneturné várát, ott is asszony viseli a süveget s sort ül a tanácsban.

– Bolond szokás! a hust vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza. Mit keres asszony a tanácsban? Hosszú haj: rövid ész!

– Már pedig ennek az asszonynak az eszétől jobban őrizkedjél vezér, mint a hajától; mert ennek az esze tovább ér, mint mind a kettőnké. Ez a hires Mike Sára, a ki magát az ős Istent, a Damasek Istent is úgy hátra -13- szorította, hogy most csak egy kuczkóban kuporog. Ez hozta be a keresztrefeszített hitét a székely földre s olyan tornyos házat épített neki, mint egy vár. Valamennyi alirumnája a nap vallásának, mind elványadt előtte. Rettegj a tekintetétől.

Mind ezt kun nyelven beszélték egymás közt a kun vezér és a horkáz, alig értett meg abból valamit, a ki meg nem szokta.

Egy vizárok állt nő és férfi vezérek között, annak a dobogója fel volt huzva.

ESKÜDJÉL MEG A KUTYÁRA!

A kun vezér levette a válláról a kürtjét s megmerítve azt a sánczárok vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok porondot vett föl s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a szétnyilt ujjai közt omlani. A vándor-népeknél ez volt a bizonysága, hogy békés szándékkal jönnek, nem kivánnak se vizet, se mezőt, se földet elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.

– Fogadjon Isten! válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére lebocsátották a dobogót a vizárkon keresztben; s akkor négy felövedzett asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez, fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szivesenlátás jelvényei ezek.

Eképen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény szólt előbb:

– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma jós, Osd, Zab, Bod, garabonczok. Kivánságunk, hogy minket és népünket és minden -14- marháinkat a tuhudúnok földén keresztül bocsássatok; se népünkből, se marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; Isteneiteket mi ránk ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szivesen fogadjatok.

Az urasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem is rokoni lélekkel.

– Ugy lesz minden, a hogy kivánjátok. A nevemet már tudjátok. A ki jó, ahhoz jó vagyok, a ki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem mondhatok. A míg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, a mit ez a föld adott. A ki benneteket megbánt, azon boszut ne álljatok, a maga birájával megtoroltassátok. Karikára füzött orsó-pénzeitekért cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi rhabonbánjainkkal tüzzék ki a határt, a hol táborozni fogtok; és azután gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyukjaink közé ne keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.

Erre jelt adott az urnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház embere, az esperes, a feszülettel a kezében.

Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha dulakodásra került a dolog, neki kellett elől menni, mint vezérnek. A külömbség csak az -15- volt nála, hogy a míg a székely hadnagyok csákánt emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában, egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának nevezték.

Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek. Templomaik még csak fából voltak; az irhabőr-zászlóra szironynyal volt a szűz Mária kép kihimezve: remekmű volt!

Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek, gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: «Latiatvc feleim zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.»

Az esküvés is igen egyszerü volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé s tartózkodás nélkül mondá:

– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbércz, Várhely, Torja urasszonya, esküszöm az atya, fiu, szentlélek egy Istenre, a boldogságos szűz Máriára s égnek minden szenteire, hogy a mely kötést a mai napon kun atyánkfiaival szereztem, azt, a míg az én földemen járnak, minden részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.

Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely, vérbocsátás, nyilbemártás, a mi a magyar eskühöz tartozik? Kájon felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás hiveinél divott; a kik az új vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.

– No hát hozzák ide azt a keresztrefeszítettet: én is megesküszöm reá! mondá Kuthen vezér.

– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! monda az asszony. Ki miben hisz, abban idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!

– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az esküt a négy éltetőre; esküt a kutyára: a hogy nálatok szokás.

– Megkapod ezt az esküt, urasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.

– Nem fogadom el, mondá határozottan Mike Sára. Ismerem jól a kunok szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, fia pedig férfivá lesz, akkor a vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az eskü, a mit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt haza küldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem aztán kezdheti a harczot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára esküdnöd, a fejedelemfinak, a kinek kezében van az új hold.

– Ennek az asszonynak alirumna szeme van; a beleimbe lát! Legyen meg. Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!

A három garaboncz erre a kapa-alaku nyeregvasakkal négyszögű gödröt kezde ásni, míg a bokolabrás elment, az eskütételhez való ebet elhozni. Annak himnemünek kellett lenni és tiszta fehérnek.

Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját s kinyujtott karjával feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, a mivel a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.

«Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy a mi szövetséget ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, a míg a székely földön -17- járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy betemessen, víz elborítson, tűz megemészszen, ég rámszakadjon; magam és egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.»

E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütevő előtt kinyujtóztatva; négy garaboncz fogta a négy lábát, a bokolábrás a fejét, a horkáz a farkát.

Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben s úgy csapott le azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál fogva a Kájonéban.

«Így legyen kettévágva mindenki, a ki e szövetséget megszegné!» Szólt a vezér, kilépve a gödörből.

Akkor a garabonczok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő-galyakkal s a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyujtották azt alatta.

«Így égjen porrá mindenki, a ki e szövetséget megszegné, a hogy e kutya porrá fog égni!»

Annak a kutyának a két lapoczkacsontját pedig a két pogány pap, a bokolábrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból megjósolják a jövendőt. Ez az ő tudományuk.

E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhidra; Mike Sára asszony fele utján eléje jött, a hid közepén találkozának s ott kezet nyujtottak egymásnak, ősi szokás szerint.

Mike Sára asszony délczeg, száltermetü alak volt, fénylő fekete haja, villámló két szeme, barnapiros arcza; nem volt még idősebb, mint ha két menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a száldokfa, a mit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.

– Minthogy már így egymás kezét tartjuk, szólt a kún -18- vezér, mondanék én neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonynyal nem találkoztam, mint te. Egészen hozzámvaló vagy. Jöjj én hozzám feleségül. Adok neked kétezer tulkot, tizezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.

Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi szelídséggel felelt a nászkérdésre:

– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.

– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.

– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene te veled bujdosóba mennem, vagy te neked kellene velem itt maradnod. Nálunk pedig az a törvény, hogy a mely székely asszony idegenhez megy nőül, azt a birtokából a szomszédai kibecsültetik.

– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön, nagy Magyarországon, a mi nekem van adva a két víz között.

– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.

– Megengedném én, hogy te a keresztrefeszítettnek az oltárát az én áldozatkövem mellé építsd.

– De én nem engedném meg, hogy te oda állítsd a te bálványodat az én Jézusom mellé.

S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csakugy ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg aczél.

– És most már, miután egymás kezét így tartjuk, – folytatá az urasszony, – én is mondok te neked egy szót. -19- Te megesküdtél rá, a nagy esküvéssel, hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így szólt: «Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.» Megértetted-e jól?

– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás híve; az egy igaz Istené, a keresztrefeszített Jézusé. Ha te most itt a te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet gyujtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, tánczolással bálványtiszteletet támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem mult el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a székelyföldön az ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással engedelmességre hajtotta; több vidékében a székelyföldnek még most is ragaszkodnak az ősvalláshoz, a had-Istenhez, a Damasek urhoz, s a rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te nemzeted meggyujtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni miatta, a szakadárok fellázadnak s az igazhivőket megrémítik. A babona könnyen terjed. Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy bizonynyal megtiltod papjaidnak és bokolábrásaidnak, hogy a míg a székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a székely nép nyilván láttára.

Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel a kun papok és garabonczok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is haragba jött és odakiálta:

– Hallod-e, urasszony! monda Kuthen: ez nem az én dolgom, ez a papok ügye. Erre engemet ne kényszeríts!

– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek fel a ti bölcseitekkel és -20- papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra; mi is lejövünk a mi előljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!

A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a másik a táborhelyre. Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A Fergetyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó üzenetét az egész vidéknek.

Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák s a vad férfiak nyakába ülve, kiczepeltették magukat a rétyi nyir bozótjaiba, ott tüzet raktak, ruháikat szárasztották, s megszedték a cziherről az ehető bogyókat, a homokból a kucsma-gombát, a mocsárból az ehető kecskebékát; azt mind bográcsokba összehányták, összefőzték; olyan bogyó is volt közte, a mitől az embert bolondság szállja meg; mikor abból ettek, olyan bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faoduból nézte, a döbröcz ütötte ki rémületében: soha el se hagyta.

Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn karéjban tánczoltak, karban énekeltek: tündérszépek voltak: a sás közt elrejtőzőtt halászlegény, a ki őket nézte, ónossá lett e látástól egész életére.

A KÖRÜLTÁJ.

Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!

Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás -21- szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyulva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak s oly mennyezetet képeznek, a min napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudún vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, aranynyal húzza be ez egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Urhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!

Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: fölséges egy látvány! és köröskörül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bérczfalakkal, kaczagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.

E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási kolonczra még egy roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrhabonbán ülőszéke.

Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)

A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át «áldozatnak» nevezték. Pedig már nem gyujtották meg a Gyulák (a tuhudún főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, a kik emlékeztek azokra az -22- időkre, a mikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban.) Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványos-várból a kőpaizsok az alaptörvényekkel, Bonda-várból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, a kik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbetett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.

A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett padalakú csompó, a mit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az «Úr kútjából» támad, ott, a hol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll.) Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s a ki iszik belőle, csomót köt a bükk fiatal hajtására.

A mint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök s minden oldalról érkeznek a székelytörzsök fejei, erős kiséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az udvarhelyi főrhabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek grófja volna már a czíme; de még mindig a régit tartják. Öreg ember már: három tatárjárást megért; ha levágnák a száldokfát, a mit születésekor ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik a százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál s nem is támaszkodik az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s sürű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira; a keresztyének így viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer minden arczot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos. Két horkáz czipeli utána a «varázsdobot», mely hajdan az áldozatnál szolgált, most pedig az itélet-kimondáshoz ad jelt.

Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vaczmán-törzsből, Kalandos, Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, -23- Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a Telegdek sarja, Maka a rhabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból; a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka, az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyujtód, a Domonkosok őse. Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal. Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy arany csákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.

Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.

Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rhabonbán is, fiával Ompolylyal, a ki tisztében következik; a másikat Ipolyt, papnak neveli, mert buzgó keresztyén.

Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja, hogy az a fiuleány Veneturné helye, a kit gonosz tetteiért a tanács megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A másik hely szintén fiuleányra vár. Az a hirhedett Rapsonné helye, a kinek elég oka van késedelmeskedni, mert messze lakik, s öreg asszony már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, a mikor Rapsonné, meg az ő öcscse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony, most már a százesztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.

Héj Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kivánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt -24- az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére; most pedig már maga tart kápolnát, abban dominicanus baráttal miséztet s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonából keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!

Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, a ki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, a míg a kunok fejei megérkeznek, a kik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a kiséretében jő fel majd.

Hanem, hogy Opour Kevend rhabonbán uram legutoljára marad, az tőle tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványos-várból kell alájönnie; ő bizonynyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja felőle, hogy ő még az ősvallás híve s Bálványos-várban a Damaseket imádják s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve belekapczáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön s közte és a szomszédja közt van a Veneturné üres ülőhelye, a minek a szomszédja eléggé örül. Az átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.

Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy messze esik tőle, mert a rhabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni magával, hanem még azonfölül a him oroszlányát is, a mit a szájába vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott megijedni a medvétől és a mándrucztól sem, de mégis egy oroszlán nem kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.

Kevend urnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet pórázon. Bir vele: ő annak az ura. A merre megy, az emberek félve kotródnak előle szerteszét, – s mikor leül, zsámolyul használja a lába alá az oroszlány fejét. Pedig az ábrázatja is elég marczona volna -25- arra, hogy a reátekintőben feltámaszsza a félszt. Összevissza hasogatva sebhelyektől, a miket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arczukat szokták felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könynyel. Kevend sok ilyen kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három varkocsba fonva csüng a haja két oldalt és hátul, elől a homlok leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos Ez az őshitűeknél a felavatás, mint a Jézus-követőknél a keresztség.

A mint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyujtva az oroszlán sörényes nyakán, a három legény fia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a Zsombor, háta mögött az Iszla.

Szilamér a legidősebb; délczeg, magas alak, hosszúkás tojásdad arczczal, szép, szelíd tüzű barna szemekkel, gesztenyeszín haja és szakálla. Ez bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból alig van benne valami; ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke épen úgy huzódik lefelé, a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját, azért is ő az igazi kedvencze. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag ajkú kamasz, kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajuszszal, kenderszőke hajjal, a balarczán van egy nagy fekete szemölcs. Három külömböző anya szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy «adom s veszem».

Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik «ág» is megérkezett. -26-

A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony. Neki is a hosszúnyelű aranycsákány volt a kezében.

Teremtő szent Isten! de megremekeltél, mikor ezt alkottad; akárkinek az oldalbordájából vetted! Milyen délczeg termet; karcsú, de hatalmas; minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, a mikor csukva van; de a két szemének a tüzét ember legyen, a ki kiállja. Nem is jó ránézni erre az alakra, mert a ki meglátja, hogy a keble azt a bőrpánczélt hogy feszíti széjjel, még eszét veszti bele.

A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is kihuzta azt, mint a többi legények s odaállt az anyja mellé.

Kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy szuszszal hamarább.

– Azt, a mit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rhabonbán uram, szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a leányágra, s a kit fiuleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben mint a férfi.

– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, a ki ezt a törvényt maga hozta a csikrákosi mezőn, maga László jelenlétében, a ki még akkor csak királyfi volt.

– De a tuhudúnok ezt soha el nem ismerték. Tudva -27- van, hogy a bágyi lakodalomban Sándour Están rhabonbán uram menyasszony leánya Druzsilla inni akart ám áldomást a fiuleányok törvényére az áldozatkehelyből; de Burzon rhabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem iszik abból.

– De le is szúrta Burzon rhabonbánt Sándoúr Están ott abban a nyomban. Megolvashatja kegyelmed a csiki rovatosban.

A dob közbehangzott. Káldor István főrhabonbán igazságot tett a perlekedők között.

– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiuleánynak mindenütt helye van ott, a hol az ágból való fiunak.

– Te mondád, pattogott vissza Opour Kevend. A törvény: törvény. De azt is apáink erősítették meg, hogy a ki az áldozathelyre bejön, annak háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.

– Az én leányom bizonynyal mind a háromban igaz. Mondá Mike Sára asszony.

– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudún szokás szerint.

– Korcsok vagytok! ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrugott oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a szivárványhidján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek asszonyokká!

– Igazad legyen! szólt felcsattanó hangon Mike Sára. Úgy van! A hol férfimunka vár a székelyekre, nincs külömbség férfi és asszony között. Az oroszlán nősténye, azért, hogy sörénye nincs, mégis oroszlán. Én nem féltem a leányomat a tuhudúnok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat, rhabonbán, a ki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a tanácshalomra. A mi bizonyságokat -28- ő le tud tenni, az én leányom bizonnyal megcselekszi azt mind.

Az Opourok éktelen kaczagást támasztottak erre a felhivásra, a minek csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.

– No hát álljatok ki a próbára! mondá Opour Kevend, hosszú palástjával eltakarva az oroszlán fejét. Kezd el Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a székely erő? Tégy fogadást.

Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két nehéz kőpaizst, a mikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arcza csak úgy fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: «a hogy most feltartom a székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel mindenkor megtartani.»

Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg sem látszott az arczán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az arcza sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.

A mint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor vasvilla szemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a lelkét.

– Hát lássuk a másodikat! szólt Opour; vajjon csak olyan bátorság lakik-e a fiuleány szivében, mint az igazi legényében?

Intésére egy garaboncz egy kecskegödölyét hozott s azt átvette tőle a rhabonbán. -29-

Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az, meglátván a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét s megrázta a sörényét, veszedelmes mormogással. Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte Iszla fiának.

Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyilvesszőt, s odalépve az oroszlánhoz, rárivallt s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a nyilvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a perczben a másik kezével kirántotta annak a talpa alól a gödölyét s magasra fölemelve tartá. Az oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.

– Csináld ezt utána! szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé a gödölyét.

Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szeliden; még csak vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak, azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirág-szemeivel, s attól a nézéstől az oroszlán pofájáról elsimultak a harag ránczai, az a nagy bolond vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez, hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét, mintha azt mondaná: «no még itt is;» a szemeit is összehunyta, a körmeit behúzta a talpa közé, csak a lobonczos farkával veregette a földet, utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. S mikor aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a gödölyének az orrát a nyelvével.

– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! kiálta szörnyűködve Opour; míg a többi rhabonbánok nagy tetszésre riadtak köröskörül. Az oroszlánomat is megigézted!

Hej de ha még csak az oroszlánát igézte volna meg -30- tekintetével ez a leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér, hogy az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.

Mike Sára büszkeségtől tündöklő orczával ölelte keblére leányát. Nem válik ez szégyenére a nemzetségének.

– No, de hátra van még a harmadik igazság! mondá Opour, a tisztaság próbája.

– A kik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!

A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt leánya.

– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak már sokfelé lehetett az útja.

– Magáról tudja kegyelmed? veté oda gorombán Mike Sára asszony. No hát hozzák azt a próbatevő üstöt! nem féltem tőle a leányomat.

Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek, ott állt a hatalmas kohó, a hol az érczeket kiolvasztották. Nagy négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé az oltárkőre.

Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: «a milyen tiszta a szivem, olyan tiszta legyen a kezem is», belemártotta kezét az olvadt ezüstbe.

Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, a kik ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a rendes bizonyítás: a hol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak; törvény rendelte így; a körüljáró «billogos»-nak ez volt az igazságszolgáltatása. -31-

Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben s az alatt nem az ő arczán folyt végig a könyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifju dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrugja az oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.

A főrhabonbán dobütés után kimondá a tanács itéletét, hogy Opour Iszla levente és Mike Imola fiuleány helyet foglalhatnak a Körültáj gyülekezetében a Száldokfákon belül.

– És most add elő, miért hivattad össze a Fergetyüvárral a székely nemzet tanácsát a maksai dombra?

– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül a székely földön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rhapsonné útján egész Kolozsvárig. Én, a rétyi nyirnek és a Honárkának örökös urasszonya, kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is békével engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész birtokomon keresztül vonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd lélekháborodás a a keresztyénhitű székely népre nézve, nem rontják-e meg az én nemzetségemet az ő szokásaik?

– De bizony megrontják! rikácsolt közbe Rapsonné asszony, a kinek már majd kifúrta az oldalát a szó, -32- abbeli kínjában, hogy egy másik asszony annyi ideig beszél ő előtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját fel nem tarthatá vala. «Hogy ne rontanának meg bennünket. Czudar, rusnya, riha nép ez. Alig hogy letelepedtek, boszorkánygyülést tartottak a rétyi nyiren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket víz fenekéről felhoztak, tüzet fából csináltak, tűzön átugráltak, kis gyerekeket tüzön keresztül dobáltak, kigyót, békát összeszedtek, üstbe hánytak; azt megfőzték; ördögökkel tánczot jártak; összeszedték a harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a szagáról, pedig elbujt faoduba, de kihúzták s csak úgy kegyelmeztek meg neki, hogy megigérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk, meg vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát, a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban tánczoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.»

– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy a mely utat az ördög csinált oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?

– Te neked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a középső a te képed. -33- A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a pofáján a fekete jegye!

Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind visszakiabált Rapsonnéra, a ki meg, száz ránczba vigyorítva az ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk. Legdühösebb volt az öreg Opour, a ki nemcsak a három fiát buzdította Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de a mitől Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három singnyi hosszú fekete kigyóját s azt farkánál fogva kibocsátá a rátámadók ellen; a kigyó sziszegve emelte fulánkos fejét az oroszlán ellen, a ki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle, meg a kigyójától. Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)

Csak a főrhabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű lármát.

– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már az oktalan állatok! Nem áldozat helye ez már, a hol kutyákra, medvékre van szükség, hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik, észszel, nem fegyverrel. Te Opour rhabonbán olyan fegyverrel támadtad meg Rapsonnét, a miben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. A mi sebet kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te pedig Rapsonné hugomasszony, ne szólj, a míg nem kérdeznek, akkor is beszélj ész szerint s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak? Kálmán királyunk kimondta törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a vén asszonyokat félrecsapják, s a kis -34- porontyaikat is azoknak a nyakukba dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört, meg a gyereksírást. Hogy ezek a férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs: kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, a mit útban találtak, s ha megfúrták a nyirfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a csordát szirontákos legelőre? A mit pedig a halászlegényed látott, azt nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, alugyék, s ne leskelődjék a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak s ne bámulja a holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedüjéről egy húr lepattan, megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem kerül. Azonban a mi tisztünk a fölött igazságot tenni, hogy a kun jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely nemzetünket? a miből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kivánsága szerint a kun atyafiak idehivassanak s adják elő, mi az ő bálványáldozatuk? Ha nagy lármával jár, sipszóval, dobveréssel, tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak, most egy haza fiai leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg.

Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is megnyugtatta a «hugomasszony» megszólítás.

Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak -35- a kürtök, behivogatva a népet, s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre. Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás, hogy a nem harczra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok, öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostól elhelyezkedve a benyuló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsipokkal utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fenmaradt ez a szokás a ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)

A BÁBOLNA ISTENASSZONY.

Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta; hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle tivatulusok azt sem tudták, miféle csodapompával külömböztessék meg magukat.

Legelől jöttek a kakastollas garabonczok, teveháton, tele aggatva csengetyűkkel, körülfonva rézlánczokkal: csupa zenebona volt a megjelenésük; utánuk a főtáltos a bokolábrás, nyolcz fehér ló húzta szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig, alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap arany csillagával, kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas és ezüst karpereczekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban, fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kigyóbőrrel bevont bot, oldaláról arany lánczon csüng alá az -36- áldozatkehely, a mi emberkoponyából van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a «szűz legények», a kiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyujtani. A fejeiken fazékforma sisakokat viselnek, a miktől csak lefelé lehet látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek; a lovaikat úgy vezették púposhátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian délczeg paripákon, a miknek a sörénye szirony közé volt fonva, még a nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk boglártól ragyogó, selyemvirágokkal himes.

Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolcz fehér bivalytól vontatott szekéren, – a minek abroncsra vont bibor kárpitjai voltak; rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó ezüst kolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fujt riadót, s a bokolábrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmulta az a nagy rivallás, a mi a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle, s a milyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők szelindekjei a maguk vad üvöltésével, barátságos indulatukat akarják-e kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt? ép olyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az örömnek volt-e meg a hangja, a mit az ősvallásra visszaemlékezők érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember és állatsokaságot újra meglátták jelenni hazájukban? vagy pedig az elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?

A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán, és a fejedelem belépegetett a száldokfa köröndbe.

Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a fejedelemnek, a ki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna, hogy a fiú az apját gyámolítsa, a kinek arra valóban nagy szüksége is volt: -37- öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig birták a lábai, két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe, el-elbotlott hosszú, asszonyos kantusában, a mi csupa arany szövetből volt, megbéllelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel eltakarva, a mit zománczos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve s a bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy huzta alá, a füle mögé csavarintva. Duzzadt arcza, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai, egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne, a kinek nincsen egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni, annak soha fogytát nem érezni. Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat hoznak utána, azokból csinálnak neki ülőhelyet s mikor arra elhelyezték, kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az arany buzogánynyal, arra rátámaszkodhatik az állával, nehogy a fejét elejtse valahogy.

Annál délczegebb alak Kuthen vezér: a mint rengő léptekkel a székely tanácsfők elé dobban, s ezüstnyelű kopjájára támaszkodva megáll a középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz s megtalálva a kit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.

– Te hivtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kivánsz tőlünk, férfilelkű asszony?

– Kivánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk, Székelyországban törvény tiltja a pogányvallás szertartásait. Az ősi tuhudún hit áldozatait eltörültük, egyetértve nemzet és király. Újra kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása hasonlít a megtiltott tuhudún áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon törvény alá estek, mint az itt lakozók, s tűztől, víztől eltiltattok.

– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a bolondság? Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt, hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az akaczirokat, láttam a kuttigurokat, meg a pecsenyégeket, láttam a várkunokat, láttam a kozárokat, meg a kabarokat, laktam együtt görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindeniknek az istenét sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben, csak a rossz istenekben, a kik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak. Ha ti nektek olyan istenetek van, a ki jó kedvében jót is szokott tenni: adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.

De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel és vele együtt a táltos, horkáz, a bokolábrás, a garabonczsereg; a kutyák is üvöltöttek, mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak veszedelmükre volt a szittyavallás.

– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a fejedelmet még csak kutyába se vette.)

– Pedig hallhattad volna. Sok czifra népe volt, míg én agyon nem vertem. Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám pusztította el. A Bábolna-isten aztán velünk jött, mi imádjuk.

– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered; aztán majd mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, -39- a kiknek az áldozatát megtiltották a magyar királyok? visszatéríti-e ez a ti népeteket az ős tuhudún valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna-istent!

A kúnok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres persiai szövöttesből; azt huszonnégy garaboncz emelte rudakon, úgy, hogy az előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni, gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó és tárogató-fuvók, s hangicsálták azokat a méla bubánatos dalokat, a mik a magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen bölcsen; mert a mit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy hegedű, vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Ime most is, hogy dobognak a lábaikkal egynémely rhabonbánok, a mint ezt a zeneszót meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót «ördögök litaniájának!»

A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garabonczok elől széthuzták a kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyilt sátorból előtámadt a Bábolna-isten. Aranyos szekéren ült, a mit tizenkét ifjú szép leány huzott, bibor-hámba fogva. Mind mezítelenek: a hogy az Isten megalkotta őket; s a milyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is: egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős koronával; talán Astarte, vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál a népnél, a ki legelőször megalkotta? a kúnok tán tizedik kézből vették azt el, megtették a maguk istenének s elnevezték Bábolnának.

A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, a mint a tizenkét észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami varázslattal teljes tánczot járni. -40-

Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem érzetétől s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta az arczát s odaveté magát az anyja keblére.

– Utczu la! kaczagott fel Opoúr Kevend, s vele együtt nevetett két kisebbik fia is. A vitéz még sírva fakad! Hát úgy-e, hogy nem mindenben egyenlő a leány a férfival!

– Nem! kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. Ebben az egyben jobb! Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek a szűzei a Bábolna-isten és fertelmes kiséretének láttára sírva nem fakadnának s el nem dugnák az arczaikat.

Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával, odafordult Kuthen vezérhez s keserűen kifakadt ily szókkal:

– Ime, ez az a bálvány, a ki titeket hazátlanokká tesz; ez az, a ki arra kényszerít, hogy országról-országra bujdokoljatok, hogy minden ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek, a mely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, a hol letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kivánnom kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső fejeddel gurigázni fognak az utczán a magyarok s gázolni fogtok egymás vérében. És mind ennek az okozója ez a fertelmes bálvány-isten!

S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem birva türtőztetni, a kezében levő arany csákánynyal megsujtá a Bábolna-bálványt, hogy az érczszobor nagyot csendült utána.

E vakmerő oltársértésre a kúnok minden népe felzúdult, maga Thatha király is olyan haragba jött, hogy a -41- buzogányával meg akarta hajítani a bálványát megbántó asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből s a saját lábát ütötte meg vele. Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész lármazsivajt, s egy délczeg férfi a székelyek közül oda nem lép a kúnok és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobbik fia.

– Engedd meg főrhabonbán, szólt az ifjú, hogy szót emelhessek a gyülekezetben.

– Ifjú vagy még, – monda Káldor, – nem illetne meg a beszéd a tanácsban. Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?

Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével eltakarja a kúnok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély zengésű hangon.

– Székelyek és kúnok, édes véreim! halljátok szavamat. Nem messze Bálványosvártól, magas bérczek között van egy kerek tó. A tuhudúnok Ividő tavának hivták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának nevezik. Szájról-szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr jelent meg; nyolcz délczeg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva. A várúr szemének megtetszett a nyolcz ló: kérte drága pénzen, a vendég nem adta. Aztán ettek, ittak, víg lakozás után koczkát hoztak elő. Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. «Hopczihér», az ördög, a várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette fel: mind a nyolcz paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett. Vendég úr gyalog ment világi utjára. Ez pedig nem volt más, -42- mint Damasek isten. Másnap ment a bátya öcscsét látogatni, nyolcz elnyert paripán. Ilyen nincs senkinek! dicsekvék előtte. No, én nekem szebb lesz, kérkedék az öcscse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én heted napra a te nyolcz lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha nem, te birj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész birtokáról a legszebb nyolcz szűzet. A heted nap aztán mind levetkőztette a szép nyolcz szűz leányt, a hogy anya szülte és úgy befogatta aranyos szekérbe. De a nyolcz szűz leány nem akart indítni. Csak a könye folyott, csak az arcza égett, de egyik se mozdult. Ekkor a vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort, odavágott véle az ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lány felkiáltott: óh Damasek Isten! te hatalmas Isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár, a vár palotástól, palota hegyestől, hegy, szikla erdőstől, mind alásülyedett, mély tó fenekére, csak a nyolcz szűz leány úszott a tó szinén, fehérhattyúképen. Így tett haragjában a Damasek Isten! Ezt a történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. Gondoljatok reá, Istenek haragját nem jó felkölteni, gyönge szűz leányok megcsúfolásával.

Az egész gyülekezet, kún és székely, mind mélyen meg volt indulva Szilamér beszéde után.

– Ez aztán a bölcs ifjú! monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. Igazi jó készültségű ifjú. A ki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen mult történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel lehetne kisérni. Csupa sarokra megy, a mit mond. Ez aztán a helyes beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint a mit amaz asszony elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.

Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával -43- elégedve. Hisz Damasek Isten dicsőségére volt az tartva.

Soká gondolkozott, leránczolt homlokkal s szemenként megnézte az egész gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:

– Halljátok székelyek: Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a Bábolna-isten, itt a székely földön nincs szivesen látva. A mit ez asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem tart. A mit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel az elmultak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, a mit ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, a Ister hét ágát; de ezen az egy könycseppen nem tudok keresztülusztatni. A mely országban a Bábolna-istennő láttára ilyen könycsepp jelenik meg a hajadon leányok szemében, ott az én Istenemnek megszünt a hatalma. Ebben az egy könycseppben jobban elsülyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna elmerítve. Elköltözöm Székelyországtokon keresztül eskü, fogadás, szer mellett, a nélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt zálogul itt hagyom nálatok a Bábolna-istent; tartsátok rekesz alatt, a míg népemnek utolsó csapata is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd ha érte küldök.

Ez a milyen nagylelkű, ép olyan bölcs elhatározás volt a kúnok csakánjától. Ez által egyszerre helyre lett állítva a testvéries egyetértés a kúnok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység kereszténynél és őshitűnél – s egyúttal a kún népnek az előre vonulása is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztül vonulni a székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább megkaphassák.

A mint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, a ki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát, vérszemet kapva, leoldá nyakából -44- a kétujjú zekéjét s azt ezzel a székely jelszóval: «Jeddre ne!» oly ügyesen hajítá a Bábolna-bálvány felé, hogy ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész czombtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, a mi nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon fölül, a mit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a Bábolna-istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.

Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni fia itéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba, mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány lábaihoz s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kisérő vitézeinek, s azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet s hogy ne ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, a mitől aztán megszünt átkozódni s engedte magát a szekerébe czepeltetni.

Ime tehát, a mit a vének bölcsesége, a férfiak minden bátorsága nem birt kivívni, elnyerte egy leány könyező két szeme.

Igaz-e, nem-e, a mit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem lehet látni. Vajjontén csakugyan Imola könyrefakadása térítette-e arra a gondolatra, hogy a Bábolna-istennőt elhagyja magától? vagy pedig maga is régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az asszonynak, a ki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi tudnivaló, hogy -45- soha Kuthen vezér a maksai száldokfás dombon elhagyott Bábolna-istenasszonyért visza nem küldte a maga embereit, hanem nagy hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt megégetteté; a tevéket is agyon üttette s együtt elsiroltatá Thatha hamvaival, réz kopját, arany buzogányt, koronát, sarkantyút mind odarakatott mellé. Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett fejedelmet nem vitték át az új ország határán, a hol le akartak telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték, megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.

Hanem azért még sem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz jóslatot, mit a székely alirumna-ivadék mondott felgerjedésében, hogy a fejével fognak gurigázni az utczán a magyarok. Bizony az lett a vége. S térdig gázolt a két testvér nemzet egymás vérében nem sokára, a hogy azt Mike Sára megjövendölé.

A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna-istennő, papnők nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével megcsúfolt istenszobor. A ki háborúságára született a nemzetnek, a ki miatt irtóháborúkat viseltek thrákok, gepidák, sarmaták, massagéták, agathyrsok, kúnok, egymástól elfoglalták s meghódoltak előtte, hordozták két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között zátonylottak meg vele, a mely szégyenli magát előtte s azt mondja az istennőnek: «eredj, takard el meztelenségedet!» s azzal megszünt isten lenni.

Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arczát, attól a percztől fogva, a midőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak, megdöbbent volna attól az átváltozástól, a mi ez arczczal történt. Már maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a száz éves csontok délczeg alakká merevültek ki, a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ránczú pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér, a ki annyi férfi szivet tört egykor cseréppé, – mintha valóban birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, a mitől még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli czifra asszonyá változik által. Ez a bálvány, ez a táncz, ez a zene felkölté benne az emlékezetet. A vér újra felforrott szivében s csiklandani kezdte alvó érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a tánczolók közé «hopp hirével!» s rákezdje a «szép asszonyok» tánczát. Minden ize apróra reszketett s őrjöngő mosolygásra nyiltak fel ajkai.

– Nem te, hugám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna, a szüz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a szent szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rhabonbán öcsénk a Bábolna-képet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, a míg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.

Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról egy-egy csivatag sarjú hajtást tört le s annak a leveleit maga előtt elhinté, annak a jeléül, hogy minden -47- indulatot elszór magától, a mi tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az elhajítónak valami indulatát magával vinné el.

Hanem a mint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, a kik megvigyázták, hova hullanak el azok.

Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, a hol Imola elszórta a hársfaleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.

S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh ki milyen indulatát vitte el a levélhintőnek?

BÁLVÁNYOSVÁR.

A legrégibb székely várépitészet emléke. Rég túlélte az egyezer esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké tartson. A «magyar Isten» számára építették. Itt gyültek össze hivei még a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos-várát ostrom alá vegyék, elfoglalják, a régi Istent belőle kizavarják. A mit a királyok és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy történhetett az?

Még romjaiban elnézve is fölséges ez a vár. Háromezer ötszáz lábnyi magas hegy tetején, a minek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a tizenkét öl magas torony, a minek falait sem villámverés, sem földrengés nem birta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről -48- belátni a fél Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt: csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan messze elragyogott az, a milyen messze a horkázok tárogatói elhangzottak. Ez a torony volt bizonynyal a bálványok szentélye; a két öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot: a toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt. Földalatti folyosón jártak ebbe s napvilág nem érte a benne őrzött ősi ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. A szityafaj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga a négy éltető, a négy «kis isten» készítette azokat – az «öreg isten» parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrincz napjának nevezik) eljöttek a földalatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rhabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyujtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket s új tüzet gyujtanak Bálványos-várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő hiveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végig járják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Földisten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A «Kalandos» patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Vizisten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriási fatörzs, a mi a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az aczélütésre. Ez is a teremtő «kis isten» csodája. -49-

A harmadik a Légisten bálványa: egy roppant nagy lebkő, a mi itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, a mivel a székely fejedelmek megtették a «napvágást».

A negyedik a Tüzisten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érczeket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, a miket már ember hozott létre. Itt őrzik a kőkutyát, a mit aranynyal töltötten találtak a föld alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek, és a «balita» bálványkákat, a mik ohóban olvasztott ezüstből alakultak, a hogy az omló ércz szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény menyasszonyának mátkatálban, s a javas asszonyok azoknak a hepehupás forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára. Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár, hogy a főfő ereklye, a szerecsendiókehely, a mibe a vezérek vérüket bocsáták, a mivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándoúrnál. Az meg már keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely vezérből csak egy maga van még a tuhudúnok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, a hol most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat vet föl a földből. Ki tudja, hogy hivták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona; ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a kapafokkal; -50- hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! ki tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványos-várba, s ott egész gyüjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kúnok Bábolna istennőjét is. Talán épen a babyloni «Anaitis» volt. A kún «Bábolna» nevet adott neki; a székely úgy hivja, hogy «Furuzsina»; a magyarnál «Délibába».

Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványos-várban, a mint ott szállásba fogadták a tuhudún magyarok.

Pedig bizony itt van az ó-tűzoltó, új tűzgyujtó ünnep s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfujják a horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a tűzhalom, a hol apáik áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilenczféle füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalkaczagásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rhabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garabonczok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a Gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, -51- mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha Isten nem adna több tüzet? Ezen jó elkomorodni! Sok öreg asszonynak köny szökik a szemébe, mikor tűzhelye utolsó parázsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, a ki minden napi perlekedő társa volt. Mert a tuhudúnok a tüzet a pestesben kialudni soha nem engedik. A ki a szomszédba megy kölcsön kérni tüzet, boszorkányhirbe jut; aczéllal, kovával tüzet gerjeszteni keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilenczféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfarudat tolnak keresztül: ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opoúr két kisebbik fia: tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög, szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? kérdezi Opoúr Kevend a gyulától. Hogy nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna-bálvány, dörmögé a gyula. A mióta a kún leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! rikácsolá Opoúr; ti bántottátok meg az Istent. Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a sikert: a mint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen öröm a tűzistent ujra meglátni. Azt az édes áldott Istent, a ki éltet, melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; a ki nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy ujra megtért hozzánk!

A mint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a tánczot: – a szép székely leányok.

A ki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a szép leány? Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, a ki azt lefesti, s tündér legyen, a kinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan egyforma szépség az, a milyen más népeknél szokásos; itt minden együtt van: szőke, barna, szögfekete haju; egész gyűjteménye Isten remekének. A ki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Minden leány annak a nevét mondja, a kihez a szive hajlik, s aztán átszöki a lobogó tüzet; társnői kilenczféle illatos füvet dobálnak a tűzbe, hogy jobban lobogjon, s éneklik hozzá a virágok dalát, a mik egymással versengenek az elsőbbség fölött: «buzavirág mondja, ne vetekedj -53- velem, mert bizony én velem széles e világ él; – szőlővirág mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem áldozatot tesznek; az ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony én velem lányok dicsekednek!»

Nem marad egy legény, a ki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról, mikor azok az áldozat tüzét átszökellik. Csak az egy Szilamér nevére nem énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva, lehorgasztott fővel, mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok tündérkoszorujával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nem rég megtalalták egy ó-kútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! Kiált a tűzosztás előtt Opoúr rhabonbán. Hát már ebben az évben nem született fiú gyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már egy anya sem a székely asszonyok között?

Van biz ott anya is, fiú gyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött gyermekeket tűzön avassák fel: a keresztyén vallás sokkal szelidebben osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább viszik az anyák a tórjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári billogoshoz. Csak egyetlen egy asszony hozta el a csecsemőjét a karján. Ennek még erős a hite.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr pánczél, mezítlábra kötött fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, a minek a nyele széles billogon végződik. A kés hegye áld: a fogantyuja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot s aztán az izzó tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást: -54-

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember, a ki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a billogos kezei között: a mi szintén igen szükséges a rossz szellemek elijesztésére. – Mikor aztán vége lett a versnek, akkor a billogos kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karczolást tett a csecsemő állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek egymásra a tuhudún vallás hivei.

Opoúr Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát, a mit az rögtön az ordítozó kis fia nyakába akasztott szironyon; egész büszke volt rá!

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dulva. Ekkor a horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle lábas jószága. Azokat csordánkint keresztül hajtották a tűzön. Ez megóvja azokat métely, dögvész, torokgyik ellen. Az állatsereg szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parázsát, s a mi élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak neki eresztik a siheder -55- gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezitláb tapossák el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a szénnel bajuszt festenek maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az «áldomáscsillag» is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények gyujtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ipsilángyi nótát, tüzes kereket eregetve a hegyoldalokon alá, a szeretőjük nevét hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványos-várban is nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap tűzgyujtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy derendóczia között úgy eltünt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az erdő.

A POKOL TORNÁCZA.

Bálványos-vár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is ott volt a közelében.

Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornáczát. A kiket a bölcs horkázok a tuhudún vallásba beoktattak, az mind jól is tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, a ki a Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe semmi jó lélek; mert még a ki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol tornáczát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden emberöltő ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a földalattiakkal daczoló vadászt, a ki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető pásztorok a hegyekről ott látták másnap felküdni a pokol tornácza szikláin, előtte az -56- elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyillal lőtték volna sziven. Madárnak sem jó járni azon a vidéken.

A földalatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van: a «Büdös». A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási bércztömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza; mintha egy bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsos surlókövek fedik; érczsalakmaradványok: mogyoró, galagonyabokor csenevészik s hasadékok között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a sírok és romok két virága, a kövi rózsa, meg a sárga szaka. A halál országa ez.

A bércz oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredült gúlák képezik óriás kapuját; májszínű, rozsdaveres sziklák, fekete erekkel. Hanem a barlang száda körül sárgán van zománczozva szikla és padmaly: mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S a bejárát előtt hullámzani látszik a lég, mint a délibáb: a kövek tánczolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornácza.

Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, a mitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyilt meg ez az üreg, a mibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?

A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hivogatta valami szó ebbe a birodalomba!

Beletévedt azokba az erdőkbe, a miket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is utját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidércz, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen «Mohosba». Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingoványnyal: a ki rálép, lerántják a csalóka -57- pázsit alá a vizi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; a mint zúgva előtör a tőzeg-telepből, sárgás barna vize fojtó gőzt ereszt ki, amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötét szürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott futták a «kigyókövet» a királyuk fejére. A felháborított kigyófejedelem fejét magasra emelve, kanyarog a maguktól világító redves fák odvába. Menmeg süvegnyi béka állja utját, a mi úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megverik a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, a hol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpalczáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte, s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerhetni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.

A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.

Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszúszőrű, hegyesfülű véreb volt az, hires medvefogók. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak: a vadász utána.

Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; külömben Bálványos-várban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.

A hol egyszerre megnyilt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bérczomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett kolonczokat kerülgetve, arrafelé vész el, a hol a -58- pokol tornáczának fénylő sárga szája tátong, a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.

A mint az odú szádához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyattvágta magát; iszonyú fogait elvicsorította s aztán többet nem mozdult.

A két véreb utána rohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymásután, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.

– Ime, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszünik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!

Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt s messze körülötte a széles sziklatornácz bevonva aranynyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.

S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, a miknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tüzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?

Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornáczát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.

Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványos-várban, merre tünt el s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornáczában tünt el.

E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést -59- a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.

S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élő lény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.

«Ez a halálisten», mondá magában Szilamér; s a mint az arczát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?

De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjut.

– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod; hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.

– Ez csak a ti bolond tuhudún hitetekben pokol tornácza: másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, a mi a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; a ki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.

– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. A ki ebbe belép, úgy, a hogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmul; jó kedve viszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjuság lángja fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét. -60-

Rossz kedvem itt hagyom, bubánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.

Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, a mik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.

– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? Kérdezé Szilamér. Tán az enyimet is?

– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. – Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromról a másikra tudtak lépni. Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban s nem talált egy leányt, mely a hozzávaló óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, a kik nem ő hozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, a milyen az enyim. – Van-e ennek irja?

– Kisértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát s lépkedj be a barlang közepéig; a míg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – No hát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?

– Akarom. Mondá Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornáczába, egész a félelmes barlang közepéig.

– Mert én az őshiten vagyok: ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, a mi engem kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, a kik a holdvilágba szerelmesek, akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van s még sem találom meg.

– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiunak a fájdalma: – csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?

– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez. Bizd reám a szived titkát. «Imola» a neve úgy-e? Hatalmas asszony az anyja. Ha rám bizod, én elmegyek hozzá «Susogóba.» Elviszem a balitádat. Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád? Hozd el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Őszszel mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilalások, meg a zsábák bántanak; itt e barlangban elmulnak rendén. – Sára asszonyt leveszem én a lábáról s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja vára, városostól, meg a Várhegy, a Fergetyű várral, a kinek a lakójától nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. No hát menjek, vagy ne menjek?

– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a násznagyaidat a kelengyével.

– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az utolsó óriás fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben már ezt az erőt?

Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe volna, mint az előtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig s az égen futó felhőknek ábrázatja van: istenséget magyaráz.

Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupaczolt kősírhalmok tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.

– Holnap elvárlak a balitáddal: suttogá Rapsonné, előkeresve egy sziklaodúból a kigyóját, s a dereka körül övezve; a mit nem vitt magával a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jőjj fel hozzám. De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a fájdalom hozta őket ide, a mi téged. Én találtam meg őket itt. Én temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyujtogatják az örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lánykád nevével.

Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atyja és a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát a Büdös barlangjától.

– Mit jársz te a halál tartományában? kérdé tőle Opour Kevend, gyöngédségbe vegyülő haraggal. -63-

S az első dolga az volt a vén tuhudún rhabonbánnak, hogy az új tüzet meggyujtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.

A «SUSOGÓBAN».

Mikor Rapsonné megindult a maga várából Torjára, a hol a Mikéék ősi vára volt, egész serege kisérte az ijászoknak, csatlósoknak, kopjásoknak; kengyelfutók előtte, kukta, vászoncseléd szekérszámra a háta mögött: ő maga gyaloghintóban vitette magát, azt is kettőt vitt magával s váltogatva hol az egyikbe, hol a másikba ült át. Nagyon őrizte az életét késő vénségében; féltette a vadaktól, a rablóktól, a nyiri morotva lidércznyomásától, a bögöly alakban száguldozó rossz szellemektől; kiváltképen az olyan ételektől, a miket nem maga készített; ezért is hordta magával a kuktáit. Gyanakodott minden ételre, italra, hogy megrontják vele. Azért is hordta magával a kigyóját mindenüvé, hogy az itallal, a mit eléje hoznak, előbb azt kinálja meg, ha belekóstol a kigyó, akkor méreg van benne, mert a kigyó a mérget nagyon szereti. Ismerték is már ezt a rigolyáját országszerte, s a hová betért, előre hozták eléje vederrel a meleg tejet: a kigyó azzal jól lakott s aztán elpihent az asszonya keblén. Oh, de féltette ezt az utolsó pislogó kanóczát az élete mécsének! Minden reggel, este százféle kenőcscsel iralta be a tagjait s misére menés előtt mindenféle babonás szertartást elvégzett, a mit a régi tuhudún világból megszokott.

A kengyelfutói előre hirdették a jövetelét Torja várban; de annak az okát még senkinek sem volt szabad tudni. Azért jön előre a «susogó», hogy ha aztán elmarad a -64- «háztűznézés», szégyen ne származzék belőle. Ürügy volt elég a látogatásra két olyan hatalmas urasszony között, kik a Székelyország huszonhat vára közül hatnak parancsoltak. Kettő tündérvár belőle: Rapsonné vára és Torja. Mikor más is hallotta, akkor az átvonult kúnokról beszéltek, meg azoknak a borzasztó kicsapongásairól; csak mikor egészen magukra maradtak s leültek egymás mellé a kerevetre, vette elő a tarsolyából Rapsonné a Szilamér balitáját.

A mint Mike Sára megpillantotta a balitát, egyszerre kitalált magától mindent. Balitát csak a tuhudún nászolók küldöznek.

Rapsonné aztán elkezdte azon, a min a susogó asszonyok szokták kezdeni, feldicsérte a vőlegényt, annak minden ivadékát, azután meg Mikéné családját, Imola leányát, a miből az következett, hogy ilyen egymáshoz illő pár nincsen a világon. Azután elmondta, hogy a legény mennyire szerelmes: már el is akarta magát ölni a pokol tornáczában; milyen kár volna érte! Végre rátért a szükségesekre. Elmondta, mit ád az ifjú a mennyasszonyának ara-ajándékba, hány ruhát, kösöntyüt, csepeszt, boglárt, fótát, kis bundát, mentecsatot, násfát, kontyba való rezgőt, homlokra való galambot, arany kelyhet, paripát, sólymot, vadászkutyát: s azon felül száz lizimakus-aranyat.

Mike Sára csendesen hallgatta végig a susogót, s azután egész szelid, ártatlan orczával azt kérdezé.

– Valamit nem hallottam. Hát egy imádságos könyvet nem ád ajándékba? Erre mi felénk az a szokás, hogy a vőlegény azt is ad a menyasszonyának.

Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.

– Ugyan tudom. Épen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot, meg egy kigyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni. -65-

– Hiszen ne törd te magadat azon! Csak ők egyszer egymáséi legyenek; majd meglátod, milyen szépen átédesgeti a szelid asszony az erős ifjút a mi szent üdvözítő keresztyén vallásunkra. Megmondja ezt az a balita is. Nézz csak ide. Ez a sok szálkás gödröcske itten, a «nap»: ez a vőlegény vallása; de látod úgy-e itt a másik oldalon ezt a «keresztet»: ez a mi vallásunk; közepett az a «dombforma», rajta ez a «zászlóforma»: ez az öreg Opoúrnak a sírja. A mint a vén Kevend urat elviszi a guta, mindjárt áttér a keresztyén hitre Szilamér. Itt van ni, megmondja a balita.

– Hallod-e édes néném, Rasponné asszony, nem hiszek én a balitának; hanem csak a magam édes eszemnek. Én tuhudún vallású kérőnek nem adom a lányom; ha mindjárt a napisten keresztfia volna is, s valamennyi csillag Szent-Lőrincz napján lehull az égről, mind idehozná is nászajándékul.

– De hiszen azért nem kell a te leányodnak tuhudún vallásra áttérni. Ő maradhat igazhitű keresztyénnek.

– Nem maradhat. Ismerem én jól a tuhudúnok szokásait. Már micsoda rend az ottan, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodik, hát akkor a felesége a férjének az öcscsét «kisebbik uramnak» hija? Szilamérnak pedig két öcscse van. Én a leányomat egyszerre három embernek férjhez nem adom. Bűn, förtelem az ilyen élet ezen a világon, a más világon pedig lélekkárhozat. Én a leányomnak se a földi boldogságát, se a lelki üdvösségét el nem adom senki gazdagságáért, senki szépségeért.

Rapsonné asszony mind e beszéd alatt a kigyója fejét csókolgatta, az meg az ő arczát nyalogatta, kéthegyű nyelvével, kikibújva a palástja alul. Azután ravasz mosolygással felelt meg az ellenkezésre.

– Ej, ej: édes öcsémasszony; de szigorún itélsz a más házbeliek szokásai felett. Hiszen valahány ház, annyi szokás. Én bizony nem tartom olyan rút erkölcsnek, hogy a tuhudúnoknál, ha van egy férjnek édes testvére, azt a -66- felesége «kisebbik uramnak» hívja. Ellenkezőleg, ez a legédesdedebb állapot. Ha mikor az édes ura elmegy háborúba, hosszasan odamarad, az alatt van, a ki az asszonyt igaz szíve szerint vigasztalja, ápolgatja, ha a férje el talál esni, nem marad özvegyen, gyermekei nem maradnak árván: a kisebbik ura ott van mindjárt mellette. Én azt nem találom olyan rettentőnek, sőt inkább nyugasztalónak, hogy a testvérek ilyen szép szeretetben élnek egymás között, ellenkezőleg a keresztyén testvérek szokásaival, a kik mindig osztozkodnak: minden darab földet annyifelé hasogatnak, a hányan vannak; külön udvart, életet 1) tartanak; míg az ősvallásúak szépen megmaradnak együtt s közösen birnak házat, földet, asszonyt.

– No te tarthatod ezt, édes Rapsonné néném, igen szép szokásnak. Fiatal korodban magad is azt követted; egyszer a Firéne leánytestvéreddel volt egy férjetek, máskor meg magadnak volt kettő. Hanem ez régen volt: most már más a világ.

A kigyó sziszegett, mert Rapsonné keze meg találta szorítani a nyakát. Gorombaság volt biz az, a mit Mike Sára mondott neki, hogy fiatal korában milyen nagy világleánya volt. Hanem hát még az ilyen sértegetést megbocsátják egymásnak az asszonyok. Asszonytól fölveszi az asszony, ha a régi szerelmeskedését hányja a szemére, azt mondja: irigység beszél belőle. Folytatta a susogót.

– Hát bíz a te leányod sem lesz jobb a deákné vásznánál, az is majd elvágja, a meddig megsült: ne féltsd te őtet. Öreg vagyok már no, magam megvallom, az özönvizet is megértem; de még e világi életemben olyan asszonynyal össze nem kerültem, a ki azon panaszkodott volna, hogy neki sok van a jóból.

– De biz az én lányom nem azért megy férjhez, hogy ha neki gyermeke születik majd, hát akkor azt ne a szent -67- hitű esperesünk keresztelje meg a szentháromság nevében; hanem a billogos füstölje fel az áldozat-tűzön, a tűz-isten nevében s aztán a késével összesütögesse, elcsufítsa az ártatlannak a pofácskáját. De ebből nem kap a tűz-bálvány!

– Ejh no! Hiszen hátha nem fia születik mindjárt, hanem leánykája; suttogá Rapsonné, vigyorgó orczával. Annak nem csufítja el a tüzes késsel az orczáját a billogos.

– A leánynak meg a jobbik mellét égetik meg a tüzes vassal, hogy mint a pogány őrpaták, meg tudják vonni az ijat.

– De bizony igaz. Te nálad is elégették, azért is nem volt egészen szép termeted ifjú korodban.

– Micsoda? Az én termetem nem volt szép! kiálta fel rikácsolva Rapsonné. (Ez már olyan sértés, a mit meg nem bocsátanak.) Most is szebb, mint a tied, te boglyakemencze! te húsbálvány! te hájfejű! te birkaszemű! te tülökorrú! te harcsaszájú! te bodzáslábú! Ma is elmegyek veled szépségversenybe az aranyalmáért! Nem maradtam én soha özvegyen a hogy te maradtál a faképnél! Te neked csak egy becsületed van; de én nekem van ezer! Tündér voltam! uralkodtam hét tengeren, hét világon. Istent, ördögöt a magam részére vontam. Egeket vert a szép hirem! Nem voltam ilyen szutykos, piszkos, czéda, rongyos, golyvás, csámpás, rücskös, pufók, pirók madárváz, miként te, a leányoddal együtt; phi! Ti kikopott alirumnák!

Folyt volna ez az ékesszólás Rapsonné szájából akár naplementig, mert ha egyszer az ő daráló malma megindult, meg nem állította azon a szélkelepet semmi világi hatalom; Mike Sára asszony abban nem bírt vele. De nem is mérközött vele: csak azt cselekedte, hogy a kandallóból egy vaslapátnyi parazsat kimerítve, azt telehinté tömjénnel és fenyőmaggal s kifüstölé vele a szobát. -68-

Ez meg már megint olyan szörnyű nagy jelvényes megbántás, hogy ennek a megtorlására már nem is szitkot, de csak sikongató felkiáltásokat szórt vissza a tündérbanya; a kigyó is kidugta a fejét a gallérjából: úgy tetszett, mintha az is segítene sikongatni.

Ment nagy dérdurral az udvarra, a cselédjeit felsikongatva, hogy hozzák rögtön a gyaloghintaját, menjenek ebből a czudar fészekből. Ott aztán megint jutott valami az eszébe, a mit még nem mondott el Mike Sárának. Visszafutott vele a tornáczba, hogy még azt is a szeme közé vágja. Hanem a mint Mike Sára meglátta, hogy visszajön, hirtelen kapott egy söprűt, azt keresztültette az ajtóban. Ekkor aztán Rapsonné odakinn az udvaron, az egész cselédhad hallatára, kezdte el a szitkolódást. Mike Sára erre sem felelt neki szóval; hanem azt tette, hogy meghintett egy szelet kenyeret hamuval s azt odadobta Rapsonné lábához.

Ezen aztán a vén tündér olyan dühbe jött, hogy elvesztette a hangját, csak úgy rángatózott, hogy a cselédjeinek erővel kellett őt betenni a zsölyeszékébe s nagy gyorsan elloholni vele.

Három ilyen rettentő megbántás! Tömjénnel füstölni, seprűt ajtóba tenni, hamus kenyeret odadobni.

Tömjénnel ördögöt szoktak űzni, söprűvel boszorkányt, hamus kenyérrel veszett kutyát!

Rapsonné hazatértében fogadást tett, hogy még száz esztendeig fog élni, hogy a Mike családnak minden ivadékát megronthassa.

Minő tanácsokat fog ez adni majd Szilamérnak, ha az odamegy hozzá, megtudni tőle, hogy mi kimenetele lett a susogónak?

A LEÁNYRABLÁS.

Hiresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld a hossza; a Torja patak jobboldalán levő része Háromszékhez, a baloldalán levő Csikszékhez tartozik. A baloldali részében a Mike család az úr, a jobboldalon az Opóúrok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a székesegyházak mind a baloldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt. Hanem a hatodikat: egy hatalmas szép, hegyes tornyú Istenházát épen most építteté a búzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nem régiben szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen volt felczikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett; körül támogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is hozatott belé Mike Sára asszony, a minek aztán egészen más a zengése, mint mikor a tuhudún áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebónázzák az «igreczet». Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, a mit ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a szava még a szomszéd városba is.

Szent-Mihály napján volt Torjának a vására, a mikorra messze földről idesereglettek árúsok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a Barczaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket Ráczországból. Hiresek voltak akkoriban különösen a székely paripák; olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben s -70- szekereiket hét országra hordták; a székely «szövöttest» pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett találni.

A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen elvegyülhettek a bálványosi tuhudúnok is, a kik feles számmal átjöttek a folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, a mit akart, s annak adta, a ki megvette.

Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfia számba, a miért, ha az egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árút az árulóval együtt.

A tuhudúnvallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garaboncz. Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a városokra, s árulták a népnek a hajdani bolondságokat, a mikben senki se hisz már, de a furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garaboncz bűbájos botokat árult, a mik a csodatevő «jazad» fáról lettek levágva, a másik a «Zerezizisten» bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, a mik rézből vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére felhúzhatók: nem Isten már, csak vendégkisérő; a gelencsérek kirakták az edényeik mellé a kakasfejű «deli ördögöket,» miknek a hátuljába síp van dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért «Kokós»-nak hívják s minden háznál tartják; a sütő-asszonyok sátora alatt válogatni lehetett az «örömkalácsban», az is pogány maradvány még: sütemények, madarak, állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudún, (valamikor táltos lehetett), most «ráró» madarakat árul, a mik szentmadarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan, mint a ráró madár! A ki egy ráró madarat megölt, olyan birságot fizetett, mintha egy lófő székelyt -71- ölt volna meg, most már ki is veszett az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, a hol senki sem talál rá. Nagy árt is adtak azokért az előkelő urak.

Veszedelmesebbek voltak ezeknél a «bábák», a hajdani napáldozat papnéi, a kik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat árultak: «szerelemtaplóját» férjhez menni vágyó leányok számára, «holdfüvet», a mitől minden erős zár kinyilik: «Csaba-íre» virágot «bajsebek» begyógyítására; azután meg békakövet, a mi gazdaggá tesz; «pilinkó» bábot gyermektelen asszonyok számára, «piritus»-t azoknak, a kik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, a mi győzhetetlenné tesz. Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hitták azokat, most is viselik még a tündér neveket: Büvellő, Szemőke, Gillike, Illangó, de most már csak «Czifra asszony» a nevük; később az «asszony» is elmarad s lesz belőle «czifra», «czefre», «czufri». De még ezek most is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni, madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel meggyógyítani. A hol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igreczesek, a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása odacsődíti a legénységet, ott járják a dali tánczot, összeütögetve a kardjaikat s kiabálva hozzá: «vasat! vasat!» A víg leányok kinálgatják őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak magukra, mert a ki előbb iszik az italból, mint a leánynyal megkóstoltatta volna, «utánafutó» lesz belőle.

És annyi pogányhitből maradt szerdék között ott árulták a szent képecskéket, olvasókat és irott imádságos könyveket, a miknek a hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi elnevezéséről is el kellett már szokni. A «gólyahír-hó», az «ökörnyál-hó» nem járja már, most Szent-György havának, Boldogasszony havának hívják s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert különben nem ismeri meg az ember az évszámot -72- a pénzen: azt pedig jó megérteni, mert a két királynak (nem hijába volt két feje) az az okos gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt újjal s akkor egy dénárt lehuzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt; s a székely inkább feleszeli magát, mint hogy meghagyja csalni. A tuhudúnok azonban még most is hosszú rovásbotokra irják a maguk hunnus betűit, mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, a mi a gulyáknál, méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig irástudó volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, a minek a pompás galambbugos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)

A vásárbirónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos, (bilochus) a ki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek, lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami betűt, hanem mindenféle czikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket, lóherlevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott, ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az «előbor-áldomásnak» azonban a kádár előtt kellett végbemenni.

Meg volt ugyan parancsolva, hogy a míg a szent misének vége nincsen, addig «csittvásár»! legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, a hol annyi volt a tuhudún hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opóur gyerek, az Iszla; a ki csak azért is meg akarta mutatni, hogy daczból is meg meri tenni, a mi törvénytől tiltva van, s ott tánczolta karikába állított czimborái közepett a «kalákás» tánczot, timbora és tilinkó szó mellett, épen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy a mint az egyházból kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, épen úgy behallatszott oda a tánczugrató igrecz, s a hány «úr vagyon te veled» hangzott -73- el odabenn, kétszer annyi «juhajla!» felelgetett meg rá idekívül.

Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: «Kirie eleison!» Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, a ki soha sem tanult se görögül, se deákul, s egyátalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan kell a «tollas bottal» a hitetlenek fejét megkommantani, mint a pásztorbottal a hiveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű papbojtárja, a ki maga ferenczrendi szerzetes lévén, tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet s az imádságokat és az ó-szövetséget le is fordította, a miket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét iródiákkal folyvást iratott gyönge irhabőrre s azokat szétosztatta a maga hivei között. Ennek szokás szerint diák neve volt: Pater Rhadamanthus; de biz azt a székely csak a «ragyabunkós»-nak nevezte, a mi rá is illett, mert nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami nagyon czikornyás; a csengetyű nem volt még behozva; a nép nem borult térdre; állva hallgatta végig a misét, a mi kezdődött a rézduda szón, zsoltár éneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy nagy könyvből felolvasta a Szent Ferencz imáját, akkor megint énekeltek egy verset; arra meg az esperes ment fel a szószékbe s tartott egy kegyes szónoklatot valamely ó-szövetségi mondás felett. Azután mind a két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret, meg egy ezüst kancsót tele borral, hozzá arany kelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek között s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy huzást, a mit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egy pár újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátá az egész gyülekezetet, elmondatván vele fenhangon előbb egy egész miatyánkot. -74-

Mind ezt a szertartást végig nézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőczölöp mellé huzódva. Szabad volt ide a tuhudúnoknak is bejönni, sőt kivánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.

Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá: ez bizony szép lakás az Isten számára; de a mi száldokfa-köröndünk mégis csak szebb, mert annak az égbolt a teteje s élő forrás mellett van az oltárköve.

Az orgonaszó meg az ének nem igen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudúnok kürt és tilinkó-zenéjéhez, melyhez a szűzek énekelnek az áldozatnál.

A mit azután az olasz ferenczesbarát olvasott fel a könyvből, az meg épen megnyerte a tetszését. Ez szent Ferencznek az imája, mely, mint az irás mondja, így hangzik:

«Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel a «nappal», a ki mi nekünk világít! Óh mily szép, óh mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!»

«Légy áldva óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek».

«Légy áldva óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tüzzel együtt, a kivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva óh uram, a mi asszonyanyánkkal a földdel együtt, a ki minket táplál és megtart».

– Hiszen ez egészen az én hitem! mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: «ha ez a keresztyén vallás, kapom magam: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, -75- aztán szünjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt».

Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy «a kik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s a kik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni».

– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg én nekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, a ki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; a helyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hogy az se legyen igaz, hogy a mely ellenséget én vitézi csatában megölök, az a más világon engem szolgálni fog? hanem megfordítva, a gonosz ellenség, a ki hazámra tört, s kit én lesujtottam, ott a más világon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a gönczölszekerén repüljek, a minek a kocsisa Konrád császár, a kit Lehel vezér a kürtjével halálra sujtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.

De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opoúr Szilamér, hogy magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a leányt, a kinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.

A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki ezt a kárhozatos tanácsot s ő azt megfogadta. S nem térítették meg föltett szándékából sem a festett és faragott szent képek, sem az az eleven szent kép, a kit egyre bámult.

Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a gyülekezetre, meghintve a szentelt vizszóróval, -76- a mi a tuhudúnoknál is szokás volt, csakhogy az ő táltosuk tisztesfüpemetét használt hozzá; s arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elől a legapróbb gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öreg apók; akkor következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a feje fölött négy izmos férfi emelte a bibormennyezetet aranyos rudakon; a mennyezet körül pedig az egyház tornáczában tizenkét alabárdos sorakozott, talpig pánczélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelől valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők, mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni: azért is nem vette észre egyikük sem Szilamér alakját, a ki ott az ajtó mögé meghuzta magát.

Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni. Erőszakos és durva erkölcs volt az; de nem tehetett róla, hogy olyan nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öcscsével, hogy mikor a leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.

Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság szétbontá a tánczoló tuhudún csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az asszonyok közé s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiuz, átnyalábolta Imolát s odarántotta magához az anyja mellől.

Ámde a leány nem hiába tette le az erő próbáját, olyat ütött az öklével megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az égen s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.

Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel s szétturva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a megnyilazott medve, a futó leány után: azonban futtában hirtelen megkapta egy erős kéz a hosszan utána lebegő befont üstökét s annálfogva visszarántotta. Ez meg épen halálos megbántás a tuhudúnnál, ha az üstökét megragadják. -77-

– Ereszd az üstököm, te boszorkány! ordítá fel Iszla, nagy boszuval fordulva hátra visszatartóztatójához s kirántotta öve mellől hosszú medveölő kését. Mike Sára maga volt az, a ki leánya rablóját üstökön ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését s bizony leszúrja vele az asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sujtott Iszlának a feje lágyára, hogy az még csak egyet lépett s már a másik lépésnél oda át volt a másvilágon.

Iszlának a hivei, a kik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de Mike Sára pánczélos lovagjai feltartották őket mindaddig, a míg a torjai keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy «csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!» A dulakodás végtére is a tuhudúnok megfutamodásával végződött, a kik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak cserben hagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben, akár egy hadnagy.

Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját találták meg a földön.

– Imola! Imola leányom! kiáltozá az édes anyja, de a leány nem jött elő.

Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az elbeszélte, hogy mi történt?

A mint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délczeg férfialak, ki eddig a pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi rhabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. A mint ezt az alakot megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyillal lőtték volna sziven, elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához -78- kapott, egyet fordult a sarkán s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta a félkarjával s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a leánynyal a sekrestye ajtó felé. A jámbor biczebócza harangozó ijedve bujt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja. Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át kirohant drága terhével; odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette s azzal elvágtatott!

– Rohanjatok a rabló után! ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az itten Isten háza, a hol asszonyembert nem illet meg a beszéd. Hozzatok lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden vitéz! A ki a fejét elhozza a martalócznak, annyi súlytvető aranyat kap érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!

A «TORLÓ».

Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványos várhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások rakta útak voltak ezek hajdanában, egyenes irányban szédítő hegygerinczeken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a várak romban hevernek. Ezt a két várat összekötő magas út ketté volt szakítva egy négyölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyiló; a torony falai négyölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek, mint a kancsó, úgy, hogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony közös birtok s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour család, úgy -79- hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös engedelemmel lehet.

Szilamér és kisérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.

– Adjatok vészjelt a Bara mezejére, parancsolá Mike Sára asszony, mialatt mellvértjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.

Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, a melyen egy kis őrtorony áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két vár közül valamelyiknek az ormán meggyujtják a lármafát, a Bara mezején tovább adja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak s akkor az ottlevők bezárják a kapukat.

Csak hogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla, hogy Opour Kevend középső fia Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgy hogy Szilamér bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapú s épen akkor dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.

Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait Torja várába s azután jelt adatott a Fergetyüvárból a Körültáj gyűlésre.

Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rhabonbánok a felhivásra, a mire csak rendkivüli esetek adtak jogot az egyes családnagyoknak.

Hanem Opourék hiányoztak ezuttal. Azok el voltak zárva a torjaiak megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.

– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, mult Urnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványosvárába.

Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló kigyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.

– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást kivánok.

– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra. Válaszsz magadnak «torló»-t.

– Igaz; szólt a székelyek grófja, az öreg, hogy te neked «volt» egy fiad; hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve «fiuleánynak».

E szókra Mike Sárának elkezdtek tüzlángban égni a szemei: nagy lélekerejébe került, visszatartani a könnyeit.

– Igaz, szólt, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve. Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az ojtozi szoros-út védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserben hagyva őt és tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahuzta a csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, a midőn az ellenség jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság büneért el lett itélve egész csapatjával együtt a Fergetyüvár forgatására: a mi rosszabb a temetőnél. Úgy-e, hogy egy szóval sem védelmeztem őt. Úgy-e, hogy egy könyet sem -81- ejtettem érte! Hibázott, bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyiltörésre került a dolog, én is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt, hogy birája vagyok.

– Úgy van! szólt az ősz gróf. El lett itélve a Fergetyüvárba záratásra – egyik háborutól a másik háboruig. Ez a bölcs itélet, mert így a Fergetyüvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az ideje.

– Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt kiszabadult volna.

– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött; mert a háború itt van, itt van az ellenség!

– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, a mely megtámadja a székely nők tiszta, szeplőtlen erkölcsét? van-e nekünk erősebb várunk, mint a törvény? jöhet e rosszabb ellenség a székelyföldre, mint a ki lerontja ezt a mi bástyánkat; a ki pogány szentségtörő kézzel elragadja a szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harczolok minden hadammal Bálványos vár ellen s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, a mit mondtam. Addig eltávozom.

A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, a minek az lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, a kit ő választott magának, az Andorás fia, a ki ül a Fergetyüvárban. -82-

Mivel hogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás itéletének határideje letelt, s így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig ilyen torló támad, a ki az egész nemzet helyett maga vívja meg a leányrabló várát, akkor a háború elmarad s nem kell mind a huszonkét nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás, mint a farkát harapó kigyó.

De még azonkivül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme most már a leányát is elveszté, a ki családjának fiúleányává lett téve, azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki; legigazságosabb is, ha a bátya áll elő torolónak a hugán ejtett gyalázatért.

Mike Sára csak azt várta, hogy az itéletet kimondják, azonnal futtatott hirmondót az «Ordítóvárba», a honnan az őr hosszú kiáltó csövön átrivallt a Fergetyüvárba: «állj!»

Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták így állítani, a mikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára: buzát, zsiradékot, sajtot és eczetet. Azután meg tüzelő-szert, szurkot és földi gyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergetyüvár egyik ablakából egy hosszú gerenda nyult ki, azon a kivül levők által lőttek nyillal hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet, s a kötélen felhúzták a széles öblös fonott kast, a mi az élelmi szerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették s megint leeresztették.

Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a Fergetyüvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: a mi mindegy. Becsület nélkül nincs élet. -83-

Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt egy taposó malom, a minek a bodonjában huszonöt ember járta az örök lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elitéltek. Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész fatornyot s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a százölnyi mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, a mi a buzát megőrölte, a kölest meghántotta.

Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, a miket egy fatornáczon lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ó-székely betükkel, a mik keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, a mit csak néha ver föl egy kürtszó s lesni a kiáltó szót a messzeségből.

Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át: onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgy, hogy mikor megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna a tájék. De jobban, mint a rabság és bőjt, fájt a lelkének a becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, a mi nem igaz! «Uram Isten, adj háborút! nagy, kemény, véres háborút!» ez volt a mindennapi imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.

A földalatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elitélteknek odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk levő bérczben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, a mi már a kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hivják. Ott csinálták a kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az elitéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.

Azokat az üregeket pedig, a miket így kivájtak, a közjóért, átalakították pinczeszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót elneveztek «birgej»-nek, a mi a székelyeknél -84- sziklába vágott temetőt jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták egy ilyen sziklaoduba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek egyre szaporodtak.

Három éve mult már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú helyre bezárták s azóta más emberhang nem jött hozzájuk a külső világból, mint a mit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.

Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan mintára, a minőre az édes anyja a torjai egyházat építteté, abban oltár is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentirást a maga gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett eczettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.

Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva hosszú sorban; a kúnok is elvonultak; még sem lett háború, nem lett szabadulás. Ekkor hangzott az «állj» kiáltás, szokatlan időben. A Fergetyüvár megállt.

Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel jöttek.

Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, a hol Andorás maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat találta abban, hanem egy élő alakot, a kinek a láttára elsivalkodta magát. Az édes anyja volt ott.

– Szabad vagy! Szabad vagy! kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint «anyám, édes anyám!» – Vége van a rabságodnak! Velem jösz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra felülhetsz rá. – Hát a becsületem! Azt is visszavívod!

E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pőrölyt ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony -85- érczfödelére: mint egy óriási harang, úgy zúgott bele az ércztető.

Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergetyüvár felől s nem tudta kitalálni az okát.

– A szentegyházba hívtam társaimat, mondá Andorás, anyjához visszatérve. Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent. Istent imádni itt is lehet. Ne jőjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát nem adtunk, fogadást nem tettünk.

Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a földalatti folyosóba, onnan az imabarlangba, a hol már valamennyi társa összegyülve várta. Szurokfáklyák égtek az oltáron.

Andorás felállt a kőszószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet. Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen szavakban.

– Híveim. Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Ime kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz Istennek.

– Ámde jól tudjátok, hogy itéletünk egyik háborútól a másikig tartott. Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy visszavívjuk a porbaejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra, erre a keresztre, a mit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem kérdezzük, ki az ellenség? bátran rajta ütünk! Nem kérdjük, leszünk-e többen? segít-e valaki? magunk megállunk ott végső lehelletig. Úgy jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli «fanyövők», «vasgyúrók», «kőmorzsolók», állnak az utunkba; bátran neki vágunk; lehet, hogy a királyok elküldenek -86- bennünket távol óperencziákra, Krisztus szent sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A szent háromságra! A szent feszületre!

Harsogott a kiáltás «Ámen! ámen!» S valamennyi férfi kivonván a kardját, odafektette azt az oltár kövére.

– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, a ki ellen harczolnunk kell, a miért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen, vagy tatár? ördög, vagy óriás?

– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás; hanem a tuhudónok rhabonbánja, Opour a fiaival, a ki ellen harczra küldettek.

– Az Opourok ellen! A kik cserben hagytak! A kik miatt három esztendeig szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem szomjazza, mint a miénk az övékét. Fujjátok meg a jerikói kürtöket Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen törölve a huszonhárom családból? Amen! Amen! Ki fogjuk irtani, mint Benjamin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?

– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől s erőszakkal vitték Bálványos várába! felelt rá Mike Sára.

– Kinek a leánya volt? kérdezé Andorás, a ki anyja arczán baljóslatot látott.

Erre a szóra vad kaczagással ugrott le a szószékről Andorás, s olyan bőszült dühhel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával meg ne sujtsa a feszületet.

– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! kiálta Mike Sára, fiát térdre nyomva gyöngéd erőszakkal.

– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből? Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, -87- mint hogy őrizze meg drága jó anyámat, gyönge kis hugámat! És így hallgatott meg!

Az anya csillapítá fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, a ki rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták, ellenségeiért imádkozott.

– Lett volna csak egy testvérhuga, a kit meggyaláztak, a pokolra sujtotta volna őket!

Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen istenkáromlás rajta.

Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is gonoszabb dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.

– Jól van: szent leszek; keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba fekszem, úgy vezeklek. Elzarándoklok a szent földre. Bélpoklosokat fogok ápolni. De a míg hugom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb leszek minden pogánynál!

A Fergetyüvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán soha sem is forgott, hirt adni közelgő ellenségről.

ESKÜVŐ A «NAPNÁL».

A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.

Szilamér drága terhével hátra maradt a társaitól: az elalélt leánynyal ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás hirével. Ők csak az örömhirt tudták, mert az egyház tulsó oldalán álltak elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog jön és sánta lábon.

Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, -88- hogy a dölyfös Mike Sára egyetlen leanyát, a fiúleányt, a kit az anyja nem akart egy Opournak feleségül adni, mégis csak elkapták: ha nem adták szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a tuhudúnnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a másik után s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig. Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem szabad az elrablott leánynyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a keresztyén oltárnál, de szabad a «napnál».

Mikor Szilamér a várkapu elé ért, a hol egy vasdobogón kell végighaladni, egetverő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától, meg a vashid dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából s amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta elrablója öve mellől az éles kétélű tőrt s szilaj mozdulattal emelte döfésre.

És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos tüzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a tőrt eldobta a háta mögé.

Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte őt magához s a párduczbőr kaczagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen arcz bámul reá.

– Derék legény vagy Szilamér! kiálta eléje a vár tornáczáról Opour Kevend: igazi apád-fia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom! Fujjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.

Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rhabonbán pedig áldomást tartott e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott. Vigan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra, a míg kibékülnek. Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. -89- Nekem is tele a pofám ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap, mint a ki hiuzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. Hadd marakodjanak egymással! Majd holnap megtartjuk a «tyukverőt». Minden tyúk meghal a várban, fogadom! Iszla fiam készül arra. Ő csinálja majd meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedüvel.

Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú ablakokkal; de a miknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi vastagságú kandalló, vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke, a miben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka gyapjuszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfagerendák czifrára ki voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló pedig tarka gyékénynyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt aggatva székely mázos kancsókkal, a miknek czifrázata oly sokféle, hogy két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás szarvasagancsok és vadkanfők diszíték, körülaggatva számszerijjakkal, kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpaizs köré tüzködött fegyverek ékesíték: azok között egy hegedű is, mintha az is táborjáró szerszám volna; a keletnek nyiló ablak gádorában álltak fiókos szekrényen a fakupák, réz ejtelek, cserép finakok, a mik férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a magas támlájú faragott karos szék, az előtt egy czifrán esztergályozott guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy hárfaalakú timbora: magán az ablakhidján egy tarka cserépibrik, tele gyönyörüséges «ramocsa» virággal; a mi nem terem másutt, csak a legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő. -90- S hogy eleven állatokban se szükölködjék a ház, a kandalló előtti medvebőrön hevert két hosszúszőrű vadászeb, a sávolyos kendőkkel körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú asztal, akkora, hogy ötven ember is körül ülhette, s erre az asztalra volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sokrétegben összefonott kalács, a mit úgy hívnak, hogy «hazai-kenyér». «Hazai» volt pedig az ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, a míg a főkötőt a fejére nem tették, azután lett a neve «feleség». Együtt volt itt minden; nem úgy, mint mai világban: hogy egy házat hatfelé elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. Itt mindig látják egymást.

– Nézz körül: ez a te házad; itt te vagy az úrnő. Ha kivánsz benne valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg: elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez te rád vár, hogy megtörjed. A míg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között kivont kardom, s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyülölsz, megölhetsz.

– Az én istenemtől? szólt búsan Szilamér s azzal megfogva a leány kezét, odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. Nézd, épen most áldozik le. Láthatjuk fényes orczáját. Milyen pompát teremt maga körül! Biborból, aranyból veti meg az ágyát: a mit nem kér a népétől. Soha sem kér semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az a mi jó. Soha sem csalódik meg benne senki, soha sem mondta senki, milyen hideg lett a nap! Nem imádtatja magát, hogy jőjjön fel, feljön kérés nélkül; nem keresteti -91- magát, hol vagy? hová tüntél? Ott látja mindenki az égen. Nem válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán világít, melegít mindenkit. A virág csirája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, az igazságos napot.

– Valóban dicső a nap, mondá Imola. De dicsőbb az Isten, a teremtő, a ki őt alkotta.

– Én nem tudom, ki az? Én nem vagyok se bölcs, a ki könyvekből tanulta, se látó, a ki szinről-szinre látta az Istent. Én csak annyit tudok, a mennyit megértek. Tudom azt, hogy a kit ti Istennek neveztek, nincs közel. Nemrég a helytartója, a ki Rómában lakik, megparancsolta Endre királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent? Azoktól, a kik visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útbaeső népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy nyavalyát, a mit sohse ismertek még eddig az országban: a bélpoklot; s elhozták magukkal a «német lovagokat» Erdélybe, a kik rosszabbak a nyavalyánál. Ilyen Úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?

– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet Istene, a ki senkinek vesztét nem akarja, a ki mindenkinek édes atyja, a ki még a bűnösnek is megbocsát.

– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, a mit ellened vétettem?

– Akkor én azt hiszem, rebegé Szilamér, hogy a jó embernek jó az Istene, a rossz embernek rossz az Istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól van hát! Nem vagyunk mi bálványimádók: nem borulunk mi arczra, nem -92- csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk, csak szeretni, tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, a hol a föld szélét éri, hogy egyszer átölelhetném? vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor ottan lenni, hogy az orczáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én napom, te vagy az én holdam ezentul, s a hol a te arczod lenyugszik, a hol az fölkel, ott van én nekem az én elérhetlen távol világszélem.

Ezek azok a könyek, a mikben a leány búcsút vesz valamitől, s szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.

– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint édes anyád volt? Hát mit tett ő veled, a miért olyan nagyon huzasz ő hozzá? Dajkadalt énekelt neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Úgy-e azt dalolta; «Fürdik a kácsa fekete tóba; Készül anyjához Lengyelországba?» (A leány könyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha még sem akartad elhagyni a sirást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?

De erre Imola felszökött az öléből s szemérmes ijedtséggel tiltá vissza:

– Nálunk nem esküszik az, a ki menyekzőt ül. Hisz ez a szív dolga. Megesküdhetem bizonynyal arra, a mit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam végez; s az akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem szeresse azt, a kit megszerettem, a ki velem jár, velem él, velem hal meg: minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, -93- a táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e? A «nap» meg látja jól, hogy ime a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki. Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a leáldozó napnál, úgy avatja fel a maga asszonyává.

Szilamér erre felnyitott egy kis fali szekrényt s annak a rejtekéből elővett egy fejdíszt, a minőt az ősmagyar asszonyok viseltek; «tarajos csepesz» volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül összefoglaló tarajforma ívvel, a mi aranynyal és gyöngyökkel himzett patyolatfátyolt szorított össze.

– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, a ki ük-apánk volt, azóta mindig asszonyról-asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour úrnők és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék és az ő férjüknek igazi asszonyai!

Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét. Mindjárt asszony volt benne.

Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bir az asszony fején. Még a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi. Milyen más lesz utána egyszerre!

Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az orsóra szálat ereszteni.

Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez volt a menyegzői szer a napnál! -94-

A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról. Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj!

A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi szokás szerint.

– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az a fiu ilyen sokáig?

Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van kötve véres kendővel.

– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a torjai vásárból.

– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt! Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked! Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket.

S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését -95- Opour Kevend s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is.

Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.

Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi történik oda elől.

Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét. Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé fonalat ereszteni.

– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a milyen az asszonyoké.

Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá, míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek «pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a teli holdhoz: «hintsed, -96- teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi áldás van az égben».

Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a boldogsággal teljes éjszakát.

A «NAP» ÉS A «KERESZT» HARCZA.

Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné jött nagy kiséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem azért mégis csak mindig ideszállt, mikor a várából a maksai tanácsdombra hivták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát kikerüli s másutt száll meg. A miatt azonban minden látogatásnak az lett a vége, hogy összeperlekedtek s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól, hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak.

Rapsonné úgy tett, mint a ki semmiről sem tud, mindenben ártatlan, a mi itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidércze van; egy beszélő csirke, a ki minden hirt meghoz. Az kakastojásból kelt Szent-György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a Szentmihálynapi torjai vásáron hogyan rabolja el az öcscse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis úgy tette, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a Szilamér ajtaja előtt felállítva.

– Ejha, én tán épen lakodalomra érkeztem? mondá a vendéglátó várúrnak.

– Nem lakodalomra, nénémasszony, már csak tyukverőre. Szilamér asszonyt hozott a házhoz.

– S engem meg sem hivtatok a menyekzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből!

– Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lányt az anya áldásával. -97-

– Hát csak úgy «hopp hirével»? A hogy te szoktad a feleségeidet szerezni. Rapsonné kaczagott ezen a hiren.

– Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lányt, mert tuhudúnok vagyunk. Velünk egyszőrü uraság nincs már körülöttünk sehol a világon, hát bizony csak azt mondjuk: «ha nem adnak, viszlek!»

– Régente is így volt, kaczagott Rapsonné. Az volt a jó világ, mikor a durczás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, a míg közel eresztette magához, akkor is kitépte fele szakállát. De szeretném őket látni!

– Majd máskor, «kis kedden». 2) Fiatal házasoknak nem jó a mézes-hetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk.

– Azt én is úgy tudom, szólt magamegadással Rapsonné. Nem is azt kivántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh ezt mind tudom én. Ilyenkor az ifju pár szeret magára maradni; boszankodik a látogatóra, még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis váram, közel a szent Anna tavához, a Tiburcz vára. Nekik adom, a kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt, mikor még olyan időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba.

– Ajándék-marhának nem kell ugyan fogát nézni, de a hogy én tudom, a Tiburcz vára épen a Pokol-torka fölött fekszik.

– Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; a hol két szerelmes letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon a tájon a te Szilamér fiad. Ha -98- én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék a többiek sorában a sárga barlang előtt. Mondok neked egy jóslatot. Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a «Tivatulus» s követelni fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt, akkor jó lesz neki azt mondani: «keresd, ha megtalálod!» A Pokol-torka körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze! itt van a váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok podgyászát, csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük vissza.

– Majd azt mondtam rá, hogy «köszönöm», a mit pedig soha sem mondtam senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle, mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék.

– Ejh ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol-torkánál, hogy ha nem adják a leányt, ragadják el együtt ketten az öcscsével?

– Te tanácsoltad ezt? átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a Damasek isten, mint a csomági malmot, a kibe egy nyáron hétszer csapott bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a torjai vásáron.

Oh milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát megöltek már az Opour fiuk közül.

– Az nem az ebek gondja. Olyan fiu, mint az én Iszlám volt, nem születik, a míg a világ világ lesz. Átkozott légy érte! -99-

– Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? mondtam már, hogy nem is a te fiad, mert váltott gyermek!

A mi azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb, perpatvar, szitok, utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól, hogy a ki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy hirtelen felhozták az ezüst-kondérban a jó borsos vetreczét, vederben az új bort, az oroszlán meg a kigyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó meleg tejet s a hogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen egy tálból, épen úgy lefetyöltek a kedvencz szörnyetegeik is egy dézsából. A kigyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan fajtához tartozott, a mit «keszkenős kigyónak» hinak; az oroszlán pedig tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek, csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak s egyik a másikat újból befonhassa.

– Jaj bizony, szegény Iszla fiu derék egy legény volt, nagyon nagy kár érte. Mondá Rapsonné az első étekfogás után. Ezt a poharat az ő emlékére iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkeért, szegénynek.

– Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg, szolgálhat majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös misét, annak lesz nagy hire.

– Nem úgy, a hogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak úgy félreteszem a haragot. De majd ha egyszer -100- ennek az asszonynak fia születik, annak a pofáját úgy elcsufíttatom a billogossal a tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. A kinek ilyen csuf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba gyülölje a keresztyéneket. A míg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat s egyszerre csak kitör a tűz a hamu alól, akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a torjaiakra. Az lesz a derendoczia, mikor a Mike Sára asszonyom saját unokája megy az öreg anyját a cziherre dobatni s az viszi a veres kakast a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérboszum.

Rapsonné maga is kaczagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna.

– Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért?

– Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki felakarta öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, a ki fenyeget, hogy «Jeddre ne!»

– Huzok a sisakjára, ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábu ludon lovagolva. Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a boszorkány?

– Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van, a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó küszöbére hétféle színü babot hintenek végig hosszan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága általlépni. -101-

– Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt!

Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háboruba keverhette.

Alig is várhatá, hogy siethessen vissza azzal a jó hirrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy «torlót» bocsásson az Opourok ellen, az elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a legelső, a ki ezt a keserű örömhirt meghozza.

A mint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: a küszöb tele volt hintve hétféle színü babbal!

Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon keresztül lépni maga. Ezt az ő megcsufolására hintették épen ide.

– No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak a szájadban legyen az ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt nem köszöned meg!

Azzal nagy dérdurral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett Bálványos-várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburcz-várában. Ott azonban felhuzva találta maga előtt a felvonó -102- hidat s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni.

Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, a ki ágytakarót porolt ki pálczával, az meg azt danolta, hogy:

A kik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak vendéget látni.

Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a kiket így visszafelé szeret, a kik őt így megbántották!

Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivatulus. Ez volt a megintő, a kit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük.

A Tivatulus két kerecsen-szárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely előtt.

– Mike Sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a leányát?

– Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van tüzve a sírja fejéhez.

– Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát -103- szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfényektől körültánczolva, főkötős guzsaly van tüzve az ágya fejéhez.

– A mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mért nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez szóm és mondásom, most hordd el az irhát!

A Tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun.

Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfuvató Kádár az átjáró vár tornya előtt s hirül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a Mike Sára asszony által megbizott «torló», felhivja ezennel az Opourok minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának; mindenféle fegyverrel és tűzzel, a míg csak a sérelem meg lesz torolva.

– Jöjjön! Kutyát fogjon! hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt bizva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudún vitézzel, a többi fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen, azok is voltak ezeren; a fővezérük maga a rhabonbán.

Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két szomszéd család között. A torjaiak meg-megtámadták a bálványosiak pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat; a bálványosiak visszaadták a kölcsönt, a mi egynéhány bevert fejbe, nyillal kilőtt szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a két fél készült a nagy csapáshoz.

Éjjel a tuhudúnok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül, hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez régi szittya szokás volt.

Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, a míg Endre királylyal a szent földön jártak s a keresztes hadak és a byzancziak hadi fortélyaival megismerkedtek. -104-

Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvivó fatornyával, a mit nehéz tölgyfahengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergetyüvárból elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhuzva a vaskapcsos lecsapó-hid, az aljából pedig faltörő-kos érczfeje meredt elő. Az alatt, a míg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga hajító-gépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró várat. De az Opourok is készen álltak a védelemre; a vivótorony bástyája meredezett a dárdáiktól, a miknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó nyílhajítóik voltak, a mik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony falán, s hosszú lánczot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a faltörő-kost elfogják, mielőtt kárt tenne.

A hogy a vivótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta, hosszu fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos-rendbe avatja fel magát; pánczélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel, fején a bodon-alaku sisakot, öklében a hosszu kétélü kardot; Zsombor ellenben, a szaraczén lovagok modjára, lánczszemekből füzött pánczélinget öltött, a minek elől a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnynyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül balfelől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harczbevégző.

Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiuban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két Isten uralma fölött fog dönteni e harcz.

Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent zsolozsmát «áldott István király» dicsőítéséről, -105- míg a tuhudúnok a vár ormán dalolták a keresztyéneket bántó gunydalt: «elindula szent Péter Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó bora!» Közben zúdult a nyilzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz kövek a falakon, s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudúnok menten letakarták nyers bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kigyók kiomolhattak volna belőle.

– Hahaha! Kaczagott Zsombor. Hát dongókkal, meg pióczákkal akar bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyujts rá Libancs! Fogd a kanóczot Kenur! Ide mellém Barrok, Fetés!

A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő koszorukat szórtak a toronyra; az olthatlan görögtűz (byzanczi ajándék) egy pillanat alatt meggyujtá a torony két szögletét s a láng sebesen futott fel egész a párkányig.

– Le a hiddal Dindár! Ropó! Kiálta Andorás; s arra a csörömpölő lánczok alácsattanták a lecsapó hidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal párkányába, azzal Andorás felugrott a hidra s közé rohant az ellene szegzett dárdasövénynek; utána a társai, a kiknek ugyan igyekezni kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak. Nem volt más választás, mint tűz és vas között. «Jézus segíts! Damasek jövel!» kiáltás között hangzott a buzogányok döngése a paizsokon, a sulyos hadiszekercze csattanása, s a lesujtó pallos csendülése, halálkiáltás, istenhívás, káromkodás, összekeveredve, míg valamennyit túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. A mint ez égő alkotvány egészen nekidült a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn -106- a vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a napos lovag.

Fegyvertársaik, a kik oldalaikon harczoltak, elmultak már. Libancs, Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva a templomos kardjától. Dindár, Ropó zuzott agygyal maradtak el Zsombor szekerczeütései alatt. A kemény tuhudún Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek a földön; nincs fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják egymást.

A zsarátnokzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának élethalál harczot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét csorbára verve egymás paizsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen behorpadt már a szekerczeütéstől, a mivel bajvivó társa védetlenül találta s Zsombornak a paizsa végig volt már repedve; de a mi alatta volt, az is vas volt mind a két vitéznél.

A harczi lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára, Bálványosból is lerohant a rhabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg fel volt huzva a csapó hidja s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között, rémüldözni a nehéz csapások miatt. Oh milyen örömest rohantak volna fel hozzájuk, hogy mellettük harczoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a saját paizsát odatartani a fia elé, mikor a szekercze lecsapott annak a mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is Zsombornak, hogy sulyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; «Jézus Krisztus! védd fiamat!» sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából ordított -107- Opour: «Jövel Hadur! Ébredj Isten! Te Izisten! Te Jezidisten! Te Damasek Isten! Te Dézs Isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e? Fujjátok a szent kürtöket táltosok!» s hogy maga is segítsen az alvó isteneket felverni az álmukból, buzogányával verte a rézpaizsa öblét.

Most szétválnak a fiuk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze az erejét.

– Hasztalan csapkodsz rám! hörgé fujtatva Zsombor. Engem fegyver nem fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, a mint megszülettem: kard, nyil nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat, mert attól csillagot rugsz! Eredj az anyádhoz!

Azzal eldobva magától széthasadt paizsát, két kézre fogta a szekerczéjét s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.

Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két kezével az öblös paizsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az ellenfelére, hogy az a mint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a taszítástól hanyatbukott s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a várudvarba.

Az volt a rémordítás, a mi erre felzivatarlott! A tuhudúnok jajkiáltásán keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A «nap» leesett az égből! A legjobb tuhudún vitéz, apjának legkedvesebb fia esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harczosok hármas «hozsánna» kiáltása az egeket veri.

– Héj, Mike Andorás! kiálta fel; engemet megöltél! Kegyelmes uram légy majd a más világon: a «nap mezején!»

– Térj meg az egy igaz Istenhez! kiálta alá Andorás; s testvérek leszünk együtt a paradicsomban.

– Inkább rabszolgád leszek otthon Hadurnál a nap -108- mezején, hörgé a nap harczosa, és kilehellte lelkét. Ej volt: hol találta meg a napot?

A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vöröskeresztes fehér palástot a válláról s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a napczímeres zászlót a tűz leperzselte s kitűzte a diadal-jelt a torony ormára.

A tuhudúnok szivéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harczosait pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztül-vetett lánczokkal aládönték a hegyszakadékba s arra a kinyitott kapun betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhidon keresztül, a tuhudúnok vonultak ki, vezérük tetemét paizsukon emelve. A rhabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hivők a maguk «Álleluja»-ját. Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette s beszélt hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. «Dicsőségesen harczoltál! Egy sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld Istene maga ölt meg. Dicső tort ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd szerelmeskedjék. Óh az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az idő!»

Az elesett fiut keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza Bálványosvárba s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül.

Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy «hadivást» ültek: közbe-közbe félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos zsolozsmáktól. Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott sebeket, miket -109- szemeláttára ütött rajta a szörnyű harczi bárd s kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott hozzá: azt mondta, «csak karczolások! a pánczélon keresztül kaptam, meg a te forró imáid védő paizsán keresztül».

Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát csapkodja a gyilkos fegyver.

– Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vivásához ne kezdjetek. Az átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni. Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is, a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem szólok.

Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmult ősz is, tél is, de biz a hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák ünnepei is elmultak, még sem mondta a fiának, hogy «előre». Pedig hatalmas asszony volt, erős boszuálló; pedig keménykezű rhabonbánné volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél még is erősebb volt az anyai szív.

A GYÁSZ-TOR.

Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány ősök szertartásainak mivoltát.

Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük -110- hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész vég selyemmel van behúzva.

Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen, sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt!

Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit énekelnek?

«A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt megöltek a zsidók 3) , hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?»

«Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az asszonyok.

Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai, czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több kelevézt!»

A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait -111- senki sem győzi le, ott majd együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra.

«Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap mezején.»

A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend ezt is csendesen hallgatja.

Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni. A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az emléktort megülni rengeteg serivással.

A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok, horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még.

A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből -112- a földről. Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet vele a Damasek isten elé.

A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős barátját, hogy jöjjön a követésére.

Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.

Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva, fejeiken illatos füvekből font koszoruk.

Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán maga: az apa.

Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz szavát meg lehessen hallani.

«Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el is megy Nap Isten országába. -113- Itt ezen a földön nem látjátok többet. Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!»

A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot, másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát, kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin: «legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa.

– Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor? kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való.

– Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága közül.

Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta:

– Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.

Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold, szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!

– Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán, megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.

Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat töltött annak hajára.

– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni. Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják meg, hogy úr volt és vezér volt.

Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé. A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe sugott. Édes szók lehettek.

A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen szomorú volt annak a zengése!

Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit, arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le mellé a sirba. -115-

Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda, fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból.

Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász. Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták. Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.

Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.

– No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni! kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt – vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás, a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket. Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük hullásával, aztán az ellenségével.

Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben, a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a vérző hullákra ne rohanjon.

A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős -116- és ölelő kedvese körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból, mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott szál fának a csucsa.

Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.

Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban csak halotti tor napján lehetett duskálkodni.

Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak táncza.

Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt. Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt, mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját elnyujtva, fejét hátraszegve, -117- szemeit lehunyva, engedte magát tánczba ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott.

Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen; aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek. Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.

De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges halotti gyásztor-tartást.

A SZENT ANNA TAVÁNÁL.

Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a «Halál országa» közepett fekvő kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a «pokol tornáczát» is, ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek.

Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk -118- benne, nyaktörő utakon, a nélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol.

Tusnádtól indulva, két meredek bércz között visz fel a goromba kövekkel behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők éjszakája. Hanem, a hol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan tündérvilági növényzet támadt elő, a minek virányához nem foghatók a fejedelmi üvegházak kertjei: a «rigópohár», a «szépasszony papucsa», a «pillangó fészek», a «madártermő» (diák nevén Orchis, Cypripedium, Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, a hol senki le nem tépi őket. Egy-egy megnyiló völgyoldalban egész falkája legelész a dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát döntött keresztül e mély hegyvágányon, a mi a sudarával az egyik, a tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvad-falka ezen a természetrakta hidon iramlik keresztül a tulsó hegyoldal rengetegeibe.

Egyszer aztán elmarad az erdő s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze terjedő lapály állja el az utat, a minek láttára még a paripák is horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj.

Ez a halál országa valóban. (A mostani neve «Mohos», népies elnevezéssel «Kokojszás».) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kigyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élő lény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sirhalom volna egy rakáson, rőt szinű bozót, verhenyeges növénygubancz, a miknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék luczfenyő, -119- egy göcsörtös árva-nyirfa, aztán megint haragos-zöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfránok, a miken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, a mi virágzik, körüle emberfő nagyságú pöfeteg gombák tolakodnak elő, a mik lángot, füstöt vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alól az ismeretlen mélység. A ki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az soha sem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az uszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött.

Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a pásztorok. Mikor aztán a «Mohost» körülkerülve, a hegytetőre felkapaszkodunk s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai volnának egy földalatti világnak, valamennyi beszegve a vizi tök fehér tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik rajtok, olyan, mintha arany tányérok volnának zöld abroszra rakva.

Innen egy mély völgy-üstbe szállunk alá, folyvást őserdők között s a mint egyszer megnyilik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent-Anna tava. Szent tó az ős magyar pogány elődöknek épen úgy, mint a keresztyén ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ős-időkben, ide jártak el bucsura később.

Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, a melynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly síma, mint egy ércztükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve, csak a partját a tónak koszoruzzák nyulánk fenyőszálak, mintegy keretbe foglalva az egészet. -120-

A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja. Amazok a tuhudúnok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt. Isten imádására szentelt kövek. Most már szétdöntögetve hevernek; hanem azért valamit most is érez, a ki e helyre lép: a mi nem ebből a világból való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sirjon: ki tudná miért!

Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburcz vára, a hová a szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a várnak. Innen épen olyan közel esik a pokol tornácza, mint a Szent Anna tava.

Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán egy tutajon végig sikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték magukat legboldogabbaknak.

– Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad azt a regét a Szent Anna taváról?

– Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, a mit akkor eldobtál, én most is a keblemen viselem?

… Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az ifjú párra nézve nem.

Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy úrnak, kastélyos uraságnak lenni.

Szilamérék Rapsonné várában nem kaptak egyebet, mint jó erős falakat, minden egyébről maguknak kellett gondoskodni. Az első szükségekre ugyan elhozták magukkal a mit lehetett, a legmulhatatlanabbakat, Bálványos-várból, hanem oda vissza nem lehetett küldözgetni, hogy meg ne tudják a bálványosi cselédek, hová rejtőztek el a boldog emberek? Ezt a titkot nem árulják el senkinek.

Odahaza, az anyja várában, Imolának csupa kényelem volt a dolga. Az anyjának nagy gazdasága volt s a háromszéki róna már akkor egy kis paradicsom volt, a hol -121- minden megtermett bőséggel; hanem itt a Szent Anna tó körül nincs egyéb, mint vadon; rengeteg, csalit, ligetek, bozótok. Soha ebbe a földbe egy kapát bele nem vágtak, nem hogy ekével hasogatták volna fel; a pásztorok legfeljebb csordát, nyájat, kondát legeltetnek itten, de a szántóvető mesterséget ugyan nem ismerik. Itt mutatta meg a fiatal menyecske, hogy milyen a jó gazdasszony?

Mert ez ám az igazi szeretet! Megelégedve lenni a szűkölködés közepett s elfeledtetni magával és azzal, a kit szeret, hogy itt szűkölködés van. Nincs! Megkerül minden.

Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni, eljárt az erdőkre s mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant; azt azután az Imola gondja volt, gazdasszonyi tudományal télire elkészíteni; volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajt-készítéshez is értett, fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a turót, a mit a birkanyáj adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát és füvet: nem bizta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant eleget, csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta jobbizű, azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett a maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű bivalytejjel, Szilamérnak ez volt kedvencz eledele. A hozzávaló hántó malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna székely, a ki még egy malmot se birna magától megfaragni. Már Szent Gellért püspök is magasztalóan szól a magyar gazdasszonyok daráló malmairól, a miket egy leánycseléd képes elhajtani s még dalol is hozzá egész éjjel. Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó «dinka» indáin liszttermő kobakok lógnak, a miknek a bele megsütve, olyan mint a kenyér, -122- tönkölyt és alakórt pedig a patakok mentében lehet szedni s az is jó lesz kenyérnek, abraknak. A nagy odvas fákból felgyüjtötte a lépes vadmézet s áfonya levével drágalátos italt szürt abból férjének, a mit elrakatott kőmedenczékbe. Kedvetlen napokon, ha az eső szakadt, Szilamér végezte az elejtett vadak bőreivel a szűcs és timármunkát, Imola pedig neki állította cselédjeit a gyapjufonásnak, ő maga meg az osztovátához látott; volt dolga a szövőszéknek! De végszámra is készült a sok finom gyapju-szövöttes. Kendernek, vagy lennek itten híre sem volt: csak az erdei vadselyem (krepin) adott annyi növénygyapjut, hogy abból Imola saját magának inget fonhatott, szőhetett, az is volt már neki kettő, egész dicsekedés volt a dolga.

Estenden azután, mikor jól kifáradtan lepihentek a kandalló elé a kerevetre (az is drága jó pamlag volt, megvetve illatos havasi szénából s letakarva gyapju-pokróczokkal, süppedő medvebundával), a míg a szolgálók az őzderekat nyárson sütötték, a míg a bográcsban a puliszka rotyogott, addig Szilamér levette a falról a héthurú timboráját s andalgó dalokat vert rajta, énekelve mellé azokat a hajdani ősregéket, a miket már Attila udvaránál hallott a római követ, Priscus Rhetor; megszaporította azokat a székely népköltés is.

De szépen el tudták hegedűszó mellett énekelni azt a tüneményes regét Csaba királyfiról, ki a nagy népirtó ütközet után, mely a hun birodalmat összedöntötte, a mezőn heverő megölt vitézeit csodatevő irral (Csabaire) ujra föléleszti, mind lóra ülteti, kinek félkarja nincs, kinek meg a lován hiányzik egyik láb, mégis mind elmennek, messze haza mennek, távol őshazába. De valahányszor az itt maradt székely népet ellenség szorongatja, visszatérnek nagy robajjal, kisegítik a veszedelméből. Csupa csontvázak már a vitézek és paripáik, mégis visszatérnek, velünk hadakoznak. Nem is a földön járnak már, csak a levegő-ég hallja dobogásuk, a mint a patkóik tapossák az -123- útat, de mégis eljönnek, a magyart nem hagyják. Odafenn az égen, ott a hadak útja, az a fényes tejút, az az ő járásuk, Csaba királyfié és vitézeié.

Úgy tudta ezt énekelni Szilamér, hogy még könyekre is fakasztá vele Imolát.

Az pedig már nagy bűn, meg is vagyon tiltva; a pogány meséket hallgatni nem illik keresztyén emberhez. Azért törtek össze a királyok és vajdák minden timborát, hegedüt, meg azokat a rovásbotokat, a mikre az ilyen bolond mesék fel voltak faragva, hogy a nép felejtse el őket. Inkább énekelje azok helyett az olyan kegyes verseket: a minő szent Imre királyfi legendája. Azt meg azután Imola énekelte el a maga csengő galambturbékolásával Szilamérnak; az is gyönyörű dal. Ismeri minden jó keresztyén. «Óh mily bámulatos az ifju maga megtartóztatása, ki könyei forrásával oltotta el a szerelem lángját, és kebelében hordva a lángot, nem ég vala annak hevétől. Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti dolog a testi ingert elaltatni, a gyönyör követeléseit emberi törekvéssel leküzdeni, az emberi nem szokása ellenére élni, a házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni.» Így magasztaltatik föl a dicső Chartuicius által Imre királyfi, a ki ifju nejével úgy él vala, hogy ne a földön a bünösök számát, hanem az égben a szentek számát szaporítsa. Ezt pedig azért tette szent Imre, mivelhogy a «napsugarakba öltözött asszony» (szent Gellért püspök szavai) éjszaka álmában megjelent ellőtte, s annak tette ezt a fogadalmat.

Hanem az ilyen vasfejű pogányon, mint Szilamér, nem fog az ilyen szép példa; ő ostoba fővel azt a buta megjegyzést tette rá, hogy:

– Bizony, szerelmes aranyszálam: én jobb szerettem volna, ha a «napsugarakba öltözött asszony» inkább Péter királynak jelent volna meg az álmában, mikor még herczeg volt; Imrét pedig hagyta volna királylyá és hét gyermek -124- neveletlen apjává lenni: az lett volna jó nekünk szegény magyaroknak.

Imola jót is huzott neki a tenyerével a hátára kettőt: «Mit tudsz te ehhez? Te ostoba, buta tuhudún, az is maradsz teljes életetben!» s aztán mérgesen törülte le a ruhája ujjával az arczáról a csóknak a nyomát, a mivel Szilamér ki akarta őt engesztelni.

– De hát mondsza csak kedves galambocskám, dévánkodék tovább is a pogány férj. Hát szeretnéd te, ha énnekem is megjelenne az álmomban a napsugárba öltözött asszony s aztán én belőlen is olyan szent lenne, mint Imre királyfiból?

Erre az orczátlan példázásra már csakugyan nem volt Imolának más felelése, mint hogy hátat fordítson Szilamérnak: «eredj, haragszom rád.»

Hanem a mint aztán az egész ház lepihentével ők is alunni mentek, Imola vigyázott magára, hogy el ne aludjék, mint Szilamér. S mikor aztán a férj álmában feléje nyujtá a kezét, a nő úgy ejtette szerét, hogy a saját öt ujját annak az öt ujjával imára kulcsolta s aztán így fohászkodott fel: «Óh te tiszta égi szent szűz, boldogságos isten-anya! nem kérek én tőled sokat: csak azért imádlak, sziveld meg kérésem: – hogy a mikor mi aluszunk, – aludjál te is…»

S bizony meg lett hallgatva a buzgó felfohászkodása, mert rövid időn olyan állapot következett el a fiatal asszonykára, a mi köztudomás szerint be szokott következni, ha az asszony véletlenül akkor talál ásítani, mikor a férje is ásít. Ilyenkor, azt mondják, hogy egy csillag esik le az égből s lélek lesz belőle, az keresi a helyét, a mit elfoglaljon.

Az asszonyt ilyenkor megszállja a szeszély és rigolya: durczás, haragos lesz; minden órában más a kivánsága s senki azt neki a kedvére be nem tölti; van vele mit szenvedni -125- az urának: annak de csak egy jó neve sincs előtte; ha látja, űzi, hajtja maga elől, ha meg nem látja, azon sir, hogy már elhagyta. Szilamérnak volt egy vén dajkája, Gidula nénő, a ki soha el nem maradt tőle; javas-asszony is volt, ez már ismerte e tárgyban a dörgést s megnyugtatá Szilamért, hogy csak hagyjon mindent úgy, a hogy esik: ez annak a rendi.

Egyszer az asszonynak az jutott eszébe, hogy semmi sem olyan jó eledel a világon, mint a macskaméz, a mi a vadcseresnyefákból kicsurog: nosza minden kezeslábas fusson az erdőkre, macskamézet szedni.

Természetes, hogy mind rossz volt, a mit a cselédek hoztak, aztán maga vette a nyakába a nagy erdőt Imola. Nem fél ő a vadaktól: volt kelevéze, tudott vele bánni; a vérebei is kisérték; egész nap barangolt ember nem járta szörnyű vidékeken; mikor estenden hazakerült, olyan volt, mint a kit a sasok téptek meg.

– Csak te hagyd őt szaladgálni, monda Gidula nénő: ő tudja, hogy mit keres.

Egyszer aztán hozott haza a barangolásából Imola egy gyönyörüséges ritka szép virágot, a milyenre kevés ember bukkant valaha; mert ez csak meleg vízforrás körül terem meg, sóstalajú tőzeg földben. Pedig gyönyörű szép; akkora, mint egy nagy tulipán, de a szirmai gömbölyüek, s a kelyhe mélyén a porhon fészek olyan, mint egy aranybojt, vagy egy máktok, a szirmok kívül aranysárgák, belül rózsaszínüek és olyan szivósak, kemények, mint a bőr. Hanem egy hibája van ennek a szép virágnak: a visszás illata; ez valami olyan émelyítő, undorító, fejkábító, hogy mikor az ember leszakította azt a csodaritkaságú szép virágot, rövid idő mulva kénytelen eldobni, annyira nem állhatja ki a szagát. (Valami nenufár lesz az.)

De meg is hült a vér Gidula nénőben, mikor ezt a virágot -126- meglátta az Imola süvege mellett, a mint az a kandallós terembe belépett, a vizes haraszttól egész csatakosan.

Imola azt hitte, hogy Gidula, mint aféle agg-lant, csak kényeskedve selypíté el a szót, «virágszál»-t akar mondani.

– Azért, mert fertelmes a büze: halálélesztő az, kivált az olyan asszonynak, mint te.

– Ah dehogy rossz illat! Drágalátos fűszerszám a szaga, monda Imola, levéve a süvege mellől a virágot s egész gyönyörrel szítta be az illatot, a mitől rendes érzékű ember kékre-zöldre vált volna.

– De már azt nem hagyom, hogy még meg is szagold: én a tűzbe dobom! sikoltoza Gidula nenő s azt hitte, hogy majd erővel elveheti az asszonykájától; de megjárta vele; mert az felkapta a két karjánál fogva s úgy kidobta a szobából, hogy a lába sem érte a földet. Jaj csak ne emelgess! kiabált Gidula, még akkor sem magát féltve: nem szabad neked ilyen nehéz testet emelgetni. De már akkor ki is volt dobva a nehéz test.

Imola aztán dult-fult! Keresett valami edényt, megtalálta a férje ivó-kupáját, abba vizet töltött, beletette a virágot, kitette az asztal közepére s aztán várt, asszonyi ravaszsággal, hogy mikor jön meg az ura? vajjon az is rossz illatunak fogja-e találni az ő virágát?

Nem soká váratott magára Szilamér. Ma császár madarakat lövöldözni járt, a mi különben gyermekeknek való mulatság; mert Imola olyant kivánt ma reggel.

A mint belépett a házba, mint a mesebeli sárkány az emberbüzre: elkezdett szimatolni: micsoda szag van itt? Valami virágot hoztak ide. -127-

– Az ám. Én hoztam azt, csevegé Imola, s álnok tettetéssel jó kedvet mosolygott, s kapta a virágját a kupával együtt, odavitte Szilamérhoz; a térdére ült vele, s nyájas beczézéssel hizelkedék neki, «nézd csak, de szép virág; úgy-e bár édesem? Ugy-e bár kedvesem? Milyen drágalátos jó illatja vagyon! Szagold csak meg szépen.»

Szilamér bölcs férfiú volt: tudta, hogy ha azt mondja, hogy ez a virág büdös, a fejéhez vágják; de mégis megtartják. A kert felől került.

– Nagyon szép galambom: az illata is valami hatalmas; de hát tudod-e te, hogy ez a hires nevezetes bűbájos világzár?

– Hát te is selypítesz? Mért mondod «világzár», a helyett «virágszál?»

– Mert ennek az a neve: bezárja ezt a világot. Majd elmondom neked, hogy miért hívják annak? A mi vallásunkban van egy nagy szertartás; ritkán veszik elő, akkor se jó kedvből; úgy hívják, hogy «elrejtőzés.» Mikor az ősmagyarokat valami nagy veszedelem éri, mikor nehéz kétségek között vannak, s nincs a ki tanácsot adjon, a sok rossz közül melyiket válaszszák? merrefelé induljanak? hát olyankor követet küldenek a más világra, Hadurhoz, a Damasek istenhez: annak a tanácsáért. Rendesen egy tiszta, szeplőtelen szüzet választanak ki a szertartásra, a kinek fekete hajának kell lenni és kék szemének. De rendkívüli, igen nagy bajokban magának a főrhabonbánnak kell az elrejtőzésre magát feláldozni. Ilyenkor három napi bőjt után a másvilági követet, a szüzet vagy a rhabonbánt, megfürösztik a világzár gyökeréből főtt lugban, azután a tenyereit, a halántékait bekenik ennek a magvából készült irral; a mitől az elalszik. És akkor ezt a virágot odateszik a nyitott szájába: s azzal be van zárva előtte ez a világ. Csak a más világra mehet át a lelke. Ekkor aztán az elrejtőzöttet minden dob és tárogató zenebonája mellett (egy sem kelti őt fel) kiviszik a temetőbe. Vár reá egy bedeszkázott sír. Abba eltemetik, pázsitot -128- raknak rá. Hét napig ott hagyják. Hetednap alkonyán aztán felbontják a sírt, kihozzák az elrejtőzöttet: kiveszik a szájából a világzár virágot, s akkor aztán addig dörzsölik hideg vizzel, míg újra visszatér e világra, s elmondja, hogy mi tanácsot hozott a nap mezejéről, a másvilágról. Azért ennek a virágnak a neve «világzár», angyalom.

Imolának egész teste összeborsózott a rémülettől; fogta a virágot, belehajította a kandalló tüzébe; «óh mi szörnyű illat!» rebegé borzongva s erővel tuszkolta ki onnan a férjét: «menj innen! ne szagold!» minden ajtót, ablakot kinyitott, hadd járja át a termet a szél; maga meg nekiállt, felgyürközve, egy szalmacsutakkal s elkezdte surolni hamuval azt az ezüst-kupát, a miben az a virág állt: «mégis érzik rajta!» De soha sem is tette azt fel többé az asztalra, nehogy Szilamér igyék belőle.

Ettől fogva aztán nagyon csendesen viselte magát Imola, annyira nagyon csendesen, hogy végre Szilamér szólította meg érte.

– Min mélázol olyan nagyon, édes napvilágom? Megőszülök, ha ilyen szomorúnak látlak.

– Azért bizony ne őszülj meg. Az nyomja a lelkemet, hogy olyan régen nem gyónhattam meg a bűneimet.

– Ne petyegj! Ehhez is nektek tuhudúnoknak nincsen eszetek. Ha az ember elmondhatja azt, a mi nyomja a lelkét s aztán vezeklést tart érte: akkor egész megújul a lelke utána.

– Hogy ne tudnám én azt? Nálunk is szokás az. Sokszor hallottam az apámtól; mikor éjszaka rossz álmai voltak: valamelyik a meghalt feleségei közül megjelent neki s szemére hányt bizonyosan olyan dolgokat, a mikre nem szeretett visszaemlékezni; ilyenkor az apám egész nap bőjtöt tartott. Este pedig kiment a mezőre, vágott egy -129- kőrisfavesszőt, s aztán azt az ürgelyukba bedugta, aztán rátartotta a lyukra a fülét, ha hallott valami neszt, akkor aztán a két tenyerét a szája köré téve, elmondta az ürgelyukba azt, a mi szivét terhelé; s aztán végre egy czövekkel bezárta azt a lyukat, s akkor aztán egészen helyreállt a kedve.

Huh be megharagudott ezért Imola, hogy meg-megtépászta, két marokra fogva, Szilamérnak a pogány üstökeit s még egy szelid pofont is adott neki hozzá.

Szilamér egész szeliden kérdezé, hogy «de hát már most én ezt mivel érdemlettem légyen?»

– Óh te vasfejű tuhudún! Hát te a mi gyónási szentségünket a ti ostoba ürgelyukba kiabálástokhoz hímezed, hajazod.

– Hiszen, lelkecském, az nálunk épen olyan szentség és igen komoly dolog. A tuhudún azon az eleven lyukon át egyenesen a föld-istennek mondja el a lelke terhét, s aztán szépen kéri, hogy ne bocsássa hozzá éjszaka a halottait, a kiket valaha megbántott. Ha mi az isteneinkhez könyörgünk, az nem csufolódás. Azok is rettenetesek, ha megharagusznak. Mikor a nap aszuvá perzseli a mezőket, s az ég nem ád esőt és harmatot, mikor a vén Nemere megindul, végigsöpörni jégfuvallatával az egész Székelyországot; mikor a vízisten elönti a vidéket árjával; hát mikor a föld-isten megrázkódik alattunk elbusultában, várak és templomok csak úgy dőlnek romba. Erös istenek ők: nem tűrik a megbántást.

Imola átlátta, hogy ok nélkül haragudott: Szilamér nem akart ő vele gunyolódni; aztán kiengesztelte szépen s ő is megmagyarázta neki érthetően.

– Látod, az mi nálunk nem úgy van. Nekünk az egyházi embernek kell meggyónnunk a lelkünk terheit, ő oldhat fel azok alól, a ki az Isten embere.

– No az is nagyon jól van. Azt biz’ az apám is helyesebben tette volna, ha a Kájon horkáznak sugta volna meg a titkát s az adta volna tovább az «élő lyukon» át a -130- föld-istennek; de hát bizonyosan félt tőle, hogy a horkáz másnak is elfecsegi majd a titkát.

– De ám a keresztyéneknél a gyónástitok szentség: magyarázá Imola. Az egyház embere esküt tesz rá, hogy a meggyónt titkot senkinek, az Istenen kívül, el nem mondja.

– No ez már nagyon helyes. Hát akkor mondok én valamit. Tudok én itt a hegyek között egy körülkerített házat, a miben harang is van; a harangszó vezetett rá. Abban csupa merő keresztyén horkázok tanyáznak.

Imolának már cselekvésre állt a tenyere; de csak meggondolta a dolgot, hogy hiszen Szilamér nem rosszakaratból nevezi a papot horkáznak: nála ez tisztesség.

– Hát én azt gondoltam, hogy azokból elhozok neked ide majd egyet. Aztán annak a fülébe megsughatod majd minden bűnödet; igaz ugyan, hogy nem fogja megérteni, mert csak oláhul tud; hanem hiszen hát az ürge is…

De nem mondta tovább: inkább sietett megcsókolni azt a hirtelen tenyeret, a mi ugyan a képének volt szánva ezért az otromba hasonlatosságért.

– Dehogy hozod nekem ide a bucsesdi monostorból a barátot: hisz azok görög papok.

– Érted a varasgyékot! mérgelődék (nagy méltán) Imola, s a két öklével ütögette Szilamér vállait, természetesen az ölében ülve – az istentelennek. Azért nem kell nekem az oláh barát, mert a görög hitüeknél nincsen gyónás.

– Napról-napra jobban beletanulok. De hát te nem mehetsz innen sehova, tudod már miért; papot, olyant, a milyen neked kéne, közelben nem találsz. De megállj csak! Utczú né! Találok én ki neked mindjárt valamit. Itt van a taplós ember!

– Jaj! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a «hóbába» ünnep. A mint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültánczolják, ezt a nótát énekelve: «Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szálla. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!» Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük: valami jászollal van dolguk…

– Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, a kik azt az ünnepet készülnek megülni.

– De már miért ellenezném? engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, a ki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember.

– Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban, egy puszta kopár szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fakereszt; ő az előtt térdelt és egy hosszú fűzért forgatott a kezében, a mire makkok, gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember.

– Remete? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta; mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg, harisnya minden taplóból készült rajta; mikor megszólítottam, hogy ki fia, azt felelte, hogy ő az Isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az Istent -132- imádja, s a mellett folyvást szedegette egymás után a makkokat gubicsokat a füzéren.

– Rózsafüzér! Én bizony gubicsnak néztem. No hát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a kegyes férfiuval s azon kezdtem, hogy nem lenne-e kegyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hivatala engedi, az én keresztyén hitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot megtartani? De már erre azt mondta, hogy nagyon szivesen megteszi, mert az neki kötelessége, a hívőknek a szivét megerősíteni, azért ha úgy kivánom, minden borjunyuzón…

– No hát pénteken – feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a bűneidet.

– Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hivásomra, hogy neki csak azon az egy bőjt-napon szabad elhagyni az odúját, a mikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. – A többi napokra pedig van neki eltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. – Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát; de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy egy állatot megöljön, melynek az Úr adott életet?» – Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiból annyit megölhetek, a mennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy «bolond tuhudún» vagyok. A mit én szivesen vettem tőle; mert igaz. – «No hát ha élő állat husát nem kivánod, hát majd küldök neked egy füzér fonatost.» Ezt sem fogadta el. «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a buzát összeőrölje, a mit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék?» – «Hát kérdezém, akkor mit szabad -133- enni?» – «Azt, a mi arra van rendeltetve, hogy elmuljék: vargányát, csiperkét, tinórut.» – «De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.» Azt is eltiltotta magától. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre?» – «No jól van: hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokróczdarabot, a mibe betakarózzál.» – Ez sem vált be nála. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyirja a gyapjut, a mi annak a testét fedezni van rendeltetve?» – «No hát küldök vászonruhát.» – Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. – És így egyes egyedül taplóból szabad a gúnyát összetűzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. – «Mert minden az Úré, és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a más világon vagyon.» Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből; mert különben a pokolra megyek. A mire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek, mert nem tetszik! – «De majd elvisz oda az ördög!» – «Dehogy visz! Adok neki egy malaczot, s a hogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.» – Erre a kegyes férfiú kiterjeszté a karjait az ég felé és felkiáltott: «óh én Uram! Zebaoth Isten! Ne öntsd ki haragodat e vakmerő káromkodó fejére! – Te pedig eredj innen és ne háborgass engem; azért, hogy az Úr megbocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted», s azzal mindjárt oda térdelt a fakereszt elé s rákezdte, folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem egy marék; tíz marék: egy kupa; tíz kupa: egy cseber. A jövő hold ujságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet; – azt a nagy bűnödet, -134- hogy egy ilyen vétek-tarisznya nagy bolond tuhudún pogányt szeretsz; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes.

Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával: az eddigiekből itélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy valamikép megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés munkájának, kiváltképen egy olyan minden tudományban szűkölködő embernél, mint ez a szegény Szilamér!

CROESUS APÓ.

Nagyon jól ismerték a Szent-Anna tó környékén lakó keresztyén székelyek a Croesus apót. Ők ugyan ezt a nevet, a mit a remete a leggazdagabb ember után vett fel, nem egészen igy mondták ki, mert a székely nyelve nem kereplő, se nem kenetlen talyigakerék; hanem hítták őt szépen, simán Kőrös apónak.

Hát biz abban az időben a remete tartotta fenn a hitet. A szegény köznép: a pásztor, a szénégető, a nyestvadász, a kőfejtő, a zsindelyhasító, a tutajos, a bális, az olajkáros, a sólyommadarász nem járhat a faluba templomozni; ellenben a remetét mindig ott találja a barlangjában. Aztán ennek «papzsákja» sincsen. Annyiért osztja a malasztot, a mennyibe neki magának kerül.

Az új holdig nem háborgatta a remetét Szilamér; akkor azonban egyszerre nagy hó esett, úgy, hogy a várbeli tuhudúnok menten össze is raktak egy nagy hóbabát az udvar közepére: ezt az időt jónak találta Szilamér az ő taplóemberének a meglátogatására.

Ott térdepelt az akkor is a kereszt előtt és imádkozott. Szilamér várt egy darabig; de hogy nem akart az áhitatosság tagba szakadni, hát csak megszóllította a remetét. -135-

– Oh te istendicséretben telhetetlen ember; engedj már egy kis pihenést a mennyországnak s hallgass ide én rám. A feleségem küldött ide hozzád, a ki bizony jó keresztyén. – Ha pogány volna, azt mondanám, hogy nincs jobb asszony nálánál a világon; de mivel keresztyén, ő maga azt mondja, hogy nyakig ül a vétekben: te rád vár, hogy húzd ki; mert más meg nem szabadítja a kárhozatból.

Ez okosan volt mondva: a remete felállt a térdeiről s megcsókolva a keresztfát, lerázta a havat a szakálláról és valamit mondott, de az diákul volt: Szilamér nem értette.

– Ha azonban valami áldozathoz való szerszámod van, kehely, kés, varázsdob, üst, sarló, pengetyű vagy más aféle, azt is hozd magaddal; mert a cselédjeimnek is a szelidje áldozást akar tartani: sütöttek, főztek, gyertyát is mártottak; úgy hivják, hogy karácsony: az a te mesterséged lesz.

A remete nem felelt semmit erre a hiábavaló beszédre, csak egy összeábdált fakeresztet hozott ki az odujából; nem kell a karácsony ünnepéhez egyéb.

– Ellenben, minekelőtte a feleségem elé vezetlek, öltenéd fel ezt a palástot, a mit a feleségem varrt a számodra a saját kezével.

Körös apó elszörnyedve hőkölt hátra, mikor Imola ajándékát kivette a tarsolyából Szilamér. Hisz az selyemből volt.

– Hogy gondolod, hogy én egy ilyen hivalkodó öltözettel megbántsam az Istent?

– No ezzel nem bántod meg: mert ez selyemből van. Az pedig, mint tudod, se állatok gyapjából nem nyiratik, se földi növényekből nem tépetik le, hanem a mint azt a girgácz kalmárok elmondják: csupa merő égi ökörnyálból szedetik össze, tehát ez mennyei adomány, egyenesen az égből száll alá, s az Istent tiszteljük vele, a midőn a selymet viseljük.

Ez megint okos beszéd volt. – Ezt bizonyosan Imola -136- rágta a szájába Szilamérnak; mert ha ő rá bizta volna, ő aligha azt nem mondta volna, hogy «ilyen taplóbőrben csak nem vihetlek tisztességes asszony elé: hiszen olyanabb vagy az erdei manónál.»

Az a selyem palást pedig Imolának saját kantusa volt, a mit az elragadtatása napján a templomjárásra viselt. Több selyem sem volt az egész háznál.

Szilamér belerázta a remetét a palástba s azt mondta neki, hogy «már most menjünk!»

Az egész úton, fel a Tiburcz-várig szakadatlan létániázott a remete, a pogány várúr lelki épületére, a ki pedig az alatt sokkal inkább vizsgálta a bölény-nyomokat a hóban, mint a mennyországba vezető nyomokat, s mikor már azt hitte a remete, hogy jól megporhanyította a kemény szivét, egyszer csak megszólalt s azt mondá:

De a míg a vár elé felmennének, egész kisérő sereg támadt a hátuk mögött. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy milyen emberlakta hely ez az erdő. Férfi, asszony, gyermek csak úgy bujt elő a fák közül, a sziklaodukból, olyan népek, a kik születésüktől kezdve a halálukig, soha födél alatt nem laktak, őspéldányai az embernek, a milyenné azt az Uristen teremtette; a kiknek a tulajdona a semmi és a minden. Ezeknek világolt legelébb az a mennyei láng, mely a magasból jön s mégis a legalsókat lepi meg legelébb; ezek érzik meg leghamarább, hogy a -137- ki az emberek közti szeretetet, békességet, egyenlőséget hirdeti, az Isten fia, nem más.

Szilamér egész haddal érkezett meg a Tiburcz vára elé, úgy, hogy alig akarta a toronyőr bebocsátani a kapun. Ugyancsak kellett a kürtjét fuvogatni, a míg a felvonó hidat leeresztették eléje.

– Minden jó lélek dicséri az urat! S háromszor keresztet vetett magára. – S aztán magasra emelte a keresztet, áhitatos könyörgésre nyilt néma ajakkal mereszté fölfelé arczát az égre, de nem mozdult odább.

– Hát ennek mi baja, hogy nem akar előbbre kerülni? kérdezé Szilamér Imolától.

– Bizonyosan a hóbába áll útjában, ott az udvar közepén. Nem akar belépni, a míg az a bálvány ott van.

– Bálvány? szólt Szilamér vállvonva. – Hiszen ha csak az a baja, mindjárt nem lesz ottan bálvány.

Azzal odament a hóbábához s nekifeszítve a félvállát, úgy kidönté azt a helyéből, hogy menten háromfelé gurult.

– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta fel erre lelkesülten Körös apó, térdére bocsátkozva, a mit a hivei mindnyájan követének. Ime az úr csodát tett érettünk! A pogányok bálványát leromboltatta a tuhudún vezér saját kezével, egy égből szállt szent asszonynak első szavára. Nézzétek az orczáját, hogy világít a dicsőség ragyájától! Hozsánna!

Hát hiszen Szilamér tudta azt régen jól, hogy az ő szerelmesének az orczája világít; hisz az a nap és a hold; – de még melegít is. Ahhoz pedig, hogy azt a hóbábát feldöntse, nem kellett ő neki semmiféle különös világosság. – Holnap majd csinálnak a helyébe másikat a gyerekek.

Ellenben Imolának nagyon tetszett az, hogy őt a remete -138- «szent asszony»-nak nevezte. – És hogy ő neki olyan nagy hatalma van a férje fölött. – Már most nem csak azt köszönte meg Szilamérnak, hogy elhozta magával a várába a remetét, hanem még egy lépéssel tovább bátorkodott menni: megkérte, hogy ő is menjen be együtt a remetével és a hivekkel – az akolba.

– Isa: az akolba. Ott ünneplik meg a keresztyének a szent karácsonyt, mivelhogy a Jézus az akolban született, jászolba helyeztetett.

Tehát a tehenek aklában tartották a karácsonyünnepet. De fel is volt az ékesítve zöld fenyőgalyakkal; a jászol körültüzködve tizenkét gyertyával, a mik a tizenkét apostolokat jelezték. A jászolban pedig puha szénára fektetve volt látható a Krisztusbaba, a mit a gazdagabb népek kiformálnak gyöngyökből és drágakövekből s «bámbinónak» neveznek: az együgyü székely földnépe pedig megalkotta azt a természet ajándékaiból. Fejét a pólyás bábnak alkotta a fára felfutó dinkának 4) testszínű gyümölcse, a minek olyan piros az arcza, mint a gyermeke, s a tetején természetalkotta gerezdes korona nőtt ki magától; a két szeme volt két kökénybogyó, a szájacskája készült csipke gyümölcséből; a nyakán levő gyöngyfüzért a fagyöngy ajándékozta. Az egészet maga a nép képzelete szerzette így össze; gyönyörködött is abban minden szem. A kis Krisztus összerakva földi gyümölcsökből! – Szilamér nem a csinált képet nézte, hanem az ezt körülvevő emberek áhitattól ragyogó arczait, s aztán hosszan és sokáig a mellette álló kedvesének könylepte két szemét. Olyan volt ez, mintha egy más világba nyíló ablakon nézne be; a hol sok csodálatost lát, és semminek sem tudja a nevét.

Azután megkezdődtek a szertartások. Fele is játék volt még azoknak: a hogy a nép maga kigondolta. A három napkeleti király megjelenése, az előretolt csillaggal, az -139- meg egy kivájt kobakban égő mécs volt; azután a pásztorok bejövetele, a kik lánczos botjaikkal zörögve arczra veték magukat a jászol előtt s elaludtak; azután jött egy angyal, fehérbe öltözött kis gyermek, a ki nyirfa seprücskével sorba verte őket, énekelve: «Pásztorok, pásztorok keljetek!» mire azok mind felugrottak s ugrándozva danolták ezt: «Betlehembe gyer pajtás, ott van ám a jó tartás: Bor, ser folyik, mint a tenger, ihatik az ember!» Azután fenn az eszterhéj alul megzendült a leánykák karéneke: «Vesd le juhász a bundát! Takargasd be Jézuskát: Mert nincs néki bocskorkája, Sem sarkantyús csizmácskája: Fázik az ő lábacskája.» Arra azután a férfiak mind odarakták a ködmeneiket a Jézusbáb körül, betakargatva azt jámborul.

Szilamér annyit nevetett ez alatt. Hasztalan taszigálta oldalba könyökkel Imola, a fülébe dörmögve; «ne vihogj, ne kunczogj! nem nevetni való ez; szent dolgok ezek mind!»

Nem ment az Szilamérnak a fejébe, hogy ő miért ne nevessen, mikor nevethetnékje van? «Hát haragszik azért az Isten, ha valakinek jó kedve van, mikor ő neki fia született?»

A jelképes játékoknak azonban immár vége szakadván, kezdődött a valóságos szertartás, a mi bizonyára annál az együgyü népnél, a kit nem tanítottak az iskolában, de bizony maga a pásztora sem járt ott sokat, igen egyszerü is volt. Nem volt itt sem czifra oltár, sem szentségtartó, sem kelyhek és medenczék: egy fakereszt volt minden jelvény. És a rézduda sem hangzott a szent mise közbe, sem a betanult zsolozsmák.

– De ezt most már békében hallgasd ám végig és szépen veszteg maradj! – inté előre Imola a pogány férjét; a mit az szépen meg is fogadott, s elébb csak a hüvelykujját dugta a szájába, azután mind a többi ujjait, végre az egész öklét, hogy a kaczagás ki ne törjön rajta, a míg a szertartás lefolyik. Hanem a mint a mise végén -140- a remete magasra felemelé a keresztet, s kimondá e szót: «Amen»; s arra az egész gyülekezet elkezdé a szamárordítást utánozva kiabálni: «ihá! ihá! ihá!» már akkor nem tudta magát tovább türtőztetni Szilamér, hanem közibe hahotázott kitörő kaczajjal a szamárkardalnak; a mi azonban a gyülekezetet épen nem zavarta meg: a lelkipásztort épen oly kevéssé, a ki végül e szavak helyett: «ite, missa, est», háromszor ismétlé a szamárordítást «ihá, ihá, ihá!» 5)

Imola átölelte szeliden a férje vállait, a ki majd hanyattvágta magát nevettében.

– Lásd, kedvesem, pedig ez nem nevetni való. Mert ez a szamárordítás annak az emlékezetére történik, mikor Herodes király a bethlehemi gyermekeket mind legyilkoltatta s akkor az angyal intésére egy szamár hátán menekült meg a boldogságos szűz anya a kis Jézuskával. Ezért kiáltják a hivek karácsony estéjén az «ihá»-t. És hidd el én nekem, hogy az a szamárkiáltás, melyet igazi áhitatos érzés kisér, hamarább feljut a mennyországba, hogysem mint a legzengőbb zsolozsma, a melyhez nem járult igazi szeretet.

– Mondd el ezt még egyszer: hadd tanuljam meg szószerint! – mondá Szilamér, elbámulva azon, hogy az ő kis felesége ilyen dolgokat mond; és azután nem nevetett többet; pedig a száját sem dugta be az öklével; hanem aztán megvárta, míg a remete kiosztá az úrvacsoráját a hivek között: kenyeret, a mi mannából készült, és bort, a minek nyirfa volt a szőlőtőkéje.

Imolának úgy illett, hogy ő legyen mindannyi között az utolsó; mivelhogy a világban ő mindnyájuk fölött a legelső. Ezt már a torjai egyházban megértette az esperes beszédéből Szilamér, tehát nem volt ránézve semmi ujság. – Azt is elnézte hát békességes szivvel, miként -141- térdepel le az ő drágalátosa a remete elé, oda arra az alomszalmára s hogy sugdossa annak a fülébe a maga halálos büneit, a miknek a kifogytával aztán a remete egy nádszállal neki is a fejére üt, mint a többieknek, jelezvén a vezeklést; mely után aztán Imola felkelhetett a térdeiről s visszamehetett Szilamérhoz.

– No hát meggyóntad a bűneidet? – kérdezé Szilamér. – Ugyan soká tartott. Talán nem is mind bűn volt az? – Hát aztán miféle vezeklést szabott rád érte a remete?

– Többféléket, sugá szeliden az asszony. – Legelőször is száz miatyánkot, üdvözletet és hiszekegyet kell elmondanom.

– No abba már nem egyezem bele. Neked nem szabad magadtól a táplálékot megvonnod.

– Az már más. És így én hetenkint kétszer vadászás helyett halászni fogok. Ez már okos dolog. Te vétkeztél és a pisztrángok lakolnak érte.

– Az, hogy, – itt megszakadt a nő, s szemérmes szemei tétova repeséssel keresték a szót, a mi kimondható: – hogy azt, tudod, a ki nincs még a világon, a kit még nem ismerünk, de mégis nagyon szeretünk: – hiszen tudod…

– Hát nem azt mondtad-e százszor, de ezerszer, hogy nincs olyan kivánságom, a mit ne teljesítenél?

– De ha lehetetlent kivánnál. Teszem azt, hogy ugorjam át a napból a holdba.

– De hát nem olyan nagyot kivánok. Csak azt, hogy ha lesz egyszer valaki, a ki nevet kér tőlünk: én hadd válaszszak azt neki s aztán ne tűz fölé tartva, hanem vízbe mártva kapja meg a nevét. Hát olyan nagy, nehéz, felemelhetetlen kivánság ez, a te kis feleségedtől, a ki jobban szeretett téged, mint anyját, jobban, mint az Istenét, mert elhagyta őket, hogy veled maradhasson?

S addig-addig simogatta a lágy kezeivel Szilamér orczáját, míg azt a sok csunya ránczot mind lesimította róla. A remete imádkozott az alatt.

– No már látom, hogy milyen nagy ravasz asszony vagy; dohogott Szilamér. Bizony leversz még a lábamról. Hát jól van, jól; no! csak ne sirj! Csak ne nézz rám ilyen szemekkel. Hiszen úgy reszketek, mint a nyárfalevél, ha a könyező szemedet látom. Hát majd meggyököntöm én ezt a dolgot ennél a remeténél. Talán megalkudhatunk egymással. Hátha a ti isteneiteket, meg az enyéimet össze lehetne hozni egy kalap alá? Nektek van három, nekem van négy. Azok bizony heten is elférnek együtt. Nekem volna módom mind a hétnek illendőn áldozni. Hisz az a torjai barát maga is elismerte az imádságában, hogy az én isteneim mind jó istenek. No hát én sem mondom, hogy a tieitek nem azok. Majd meglássuk a dolgot. Hátha kiegyezhetem a remetével.

Imola el tudta titkolni a belső örömét. Mikor már a székely tuhudún azt mondja, hogy kész alkudni, akkor már nagy lépést tett előre. Csak rá kell hagyni már most. Nem kell erőltetni, mert akkor hátra lép. Csak hadd menjen ő maga oda a remetéhez, ő maga kérje fel, hogy hágjon fel velük a palotába, legyen ott vendégük, jó meleg kandalló előtt majd elbeszélgetnek egymással egy kancsó méhser mellett. -143-

– Itt van az én helyem: az akol szalmáján, a hol az én idvezítőm született. Nem is illenék én nekem a ti pompás palotátokban odafenn hivalkodnom a kandalló tüzénél. De nem is adott rá szabadságot az Ur senkinek, hogy az erdő fáit kivágja és tűzre rakja, a mik arra rendeltettek, hogy sudaraikat az égbe emeljék s az ég madarainak szállást adjanak. Nem megyek a palotádba.

– Hát akkor maradsz magadnak, szólt Szilamér s ott hagyta boszusan a remetét, de még az aklot is.

– Oh te szent atya. Tudd meg azt, hogy férjem kegyetlen egy pogány ember. Nem egyébért hivogatott ő tégedet fel magához a kandallós palotába, hanem csak azért, hogy majd ottan egy szikra rád talál pattanni, s attól a te taplóköntösöd meggyullad, s akkor aztán lassan izzó tűzben megégsz ott előtte és kínjaid közepette megátkozod az égben lakókat. Ebben akart ő gyönyörködni bizonynyal.

– Akkor hát szégyenüljön meg az ő kevélysége! mondá felgerjedten Körös apó, s felszedve magát a szalmáról, megindula Szilamér után, a ki csak elbámult, a midőn meglátta, hogy ime hozza ám a felesége a remetét magával.

Oh be nagy az asszonyi állat ravaszsága! A mit az ura minden hizelkedéssel ki nem tudott vinni, azt ő elnyerte fenyegető szóval.

Szilamér azonban nem hogy nem ültette a tapló embert a kandalló közelébe, sőt jó messze eltolta onnan a lóczát, a melyre lepihenteté, mondván: «oda ne ülj, a tűz elé; mert rád talál pattanni egy szikra, s tüzes szent lesz belőled.»

Ezen a napon karácsony szombatja lévén, ebédre Imola csupa mákos csíkot, és csíkos káposztát főzetett; a mik azonban Szilamérnak nagyon jól ízlettek: négyszer is kiszedett belőlük a tálból s nem is sejtette, hogy ő mostan -144- bőjtölt, a míg a felesége fel nem világosította róla. A jámbor remete azonban az egész ebéd alatt nem vett magához egyebet, mint aszalt körtét, somot, gesztenyét és mogyorót, a mik önként lehullanak a fáról. Ellenben annál többet beszélt Szilamérnak az ó és új szövetségből, a mely történeteket Szilamér fülei épen olyan könnyedén nyelének le, mint a hogy a torkán leszaladt egy-egy kövér ikrás csik, hogy fenn nem akadt a szálkáival rajta.

Mikor aztán jól lakott Szilamér a testi és lelki táplálékokkal, akkor azt mondá, (a tiz ujját hozzá fenve a ködmöne gyapjas béléséhez): «E bizony nagyon jó volt: holnap is így legyen. S ha ilyen jó ez a keresztyén vallás, a hogy a te beszédedből, meg a feleségem tálaiból megértettem, én bizony nem bánom, akár ma keresztyénné legyek.»

Hanem a remete, (az ilyen szent emberek szokása szerint), a mint észrevette, hogy nagyon engedelmes tanítványra talált, még szorosabbra kezdte fogni a kordát, s azt mondá Szilamérnak: «Nem megy oly könnyen! Mert azt mondja az irás, hogy könnyebb egy tevének által bujni a tű fokán, hogy sem mint egy gazdagnak bejutni a mennyország kapuján; azért semmiképen a Krisztus követője nem lehetsz mindaddig, a míg minden gazdagságodat a szegények között ki nem osztod, s magad olyan szegénynyé nem leszesz, mint a legszegényebb ő közöttük.»

Szilamért ez sem rendítette meg. Felvette a kancsót a jó méhserrel két marokra, s olyat huzott belőle, hogy maradt is benne, nem is: mintha életében utoljára még egyszer kedve szerint valót akarna inni, s aztán letéve az órrost a helyére, egész nyugodt lélekkel így szólt:

– Én bizony ráállok. Az én gazdaságom egy rengeteg erdő, meg egy nagy bánya. Szivesen kiosztom. Minden szegénynek jut belőle egy szálfa, meg egy nagy darab kő. Mind jól járnak vele. Azután van még egy jó paripám, meg a fegyverzetem. Ezt én odaadom a legszegényebbnek a szegények között. Te vagy az magad, Körös apó; mint mindenki tudja. Öltsd fel a pánczélom, tedd fel a sisakom, -145- vedd át kardom, bárdom, állj helyettem a sereg élére, védelmezd a határt: nekem pedig add ide cserébe a te taplógunyádat, azt én veszem föl; beülök a te odudba s onnan nézem, hogy te mit csinálsz.

Most aztán Imolán volt a sor, hogy ezt tréfának vegye és nevessen rajta. De csak elhült aztán, a mikor azt látta, hogy Szilamér nem tréfál, hanem leszedi a falról a fegyverzeteit. S maga is vetegeti le magáról a daliás öltözetét s ösztökéli a remetét, hogy ő is serénykedjék azon módon és adja át neki a tapló ruháit.

– Csak nem akarod, hogy itt előttem ruhát cseréljen veled egy férfi? kiálta fel Imola elszörnyedve.

– De bizony akarom, szent asszony! Mert hogy ha én minden kincseimről, a mik a világon vannak, egyszerre lemondok, te is azok közt lész. Mikor minden gazdagságomat kiosztom, Isten parancsolatja szerint a szegények között, jobbat nem tehetek, mint ha tégedet, a kincseim legdrágábbját, oda adlak a legszegényebbnek, a tapló-embernek: ő viselje ezután gondodat. Nosza Kőrös apó, siessünk cserélni!

– De bizony ebből semmi sem lesz! Kiáltozá Imola; megakadályozva az ajánlott öltönycserét. Kikérem az ilyen tréfát!

– Ha tréfa ez a dolog, úgy nem az én tréfám; viszonzá Szilamér. Egynek valakinek kell ezt az országot védelmezni, a népet vezetni, s a ki ezt teszi, az bizonyára úr, vezér, hatalmas. Azzal a tanácscsal, hogy minden ember legyen egyforma szegény, alázatos, lehet járni a világot ott, a hol jámbor népek laknak, s egyik puszta őrzi a másikat; de nem lehet megállni az én hazámban, a hol mind a négy szélirányból ellenség fenyeget, a kik ellen fejedelmeink a négy «napvágást» teszik koronázásukkor. Nálunk annak, a ki a nép vezére, egyéb dolga is van, mint Istent dicsérni, s a világról lemondani. Az nem bocsáthat meg az ellenségének, hanem azon kell hogy legyen, hogy a hazájára törő pusztítónak csontjaiból tetemhalmot rakjon -146- össze. Ha tetszik a csere, nem bánom: vállalom! Itt a kard, paripa: de még az asszony is, a ki, ha győztesen térsz vissza a harczból, a repkény koszorut homlokodra fonja.

– Apage Satanas. Távozz tőlem Sátán! Az én országom nem ebből a világból, de a más világból való. A ki fegyverrel öl, fegyver által hal meg!

Erre a szóra visszataszítá Szilamér hüvelyéből kiguvadt kardját, s odarántva magához feleségét s vaskarjával érczkebléhez szorítva őt, azt mondá a remetének:

– No hát csak eredj vissza a barlangodba, a honnan kibukkantál. A te vallásod kecskepásztornak való! Mert én nekem nem kell az olyan mennyország, a melyikért cserébe az én jó hazámat, az én Székelyországomat kellene ebadóba hagynom! Tuhudún maradok!

A VILÁG SZÁMÜZÖTTEI.

– Kérlek, ne varrj te himet erről az együgyű remetéről a mi egyházi nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vaczkorral; hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s bőjti napon tormás lével készíttetik a csukát. Azt pedig végképen vesd ki a fejedből, mintha a keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbujnának az oltár mögé, olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, pánczélt, a palást hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajos pilist; s lóra ülve, odaállnak a hol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek. Ilyenek a mi igazi papjaink. -147-

– Csakhogy én ilyen czifra papot sohse fogok látni; mert eféle ide az erdőbe nem jön.

Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte egy-kettővel annak a kivánságnak a teljesülésére, vajha a mennybeli hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebb fajta csodát; nem kiván ő azokból az igen nagyokból, a minők a pogány fejedelmeket megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bár csak egyszer Szilamér vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, a kinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak a szivét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen. Buzaszentelés alkalmával nagy bucsujáratok szoktak megindulni a vidéken, s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor Szilamér egész a buzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely szeret a vetésben duskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor aztán majd megtudná Szilamér, hogy a prépost egészen másforma pap, mint a taplógúnyás remete az odúban.

Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.

Egy este nagy későn a bölény-vadászatból azzal a szóval tért haza Szilamér:

– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon; az csak mese, hogy piritus van: olyan parányi «jó manó», a ki minden bajban megsegít s egy ökör fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: «pré–post!» -148-

– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a piritus volna meg igazán, s a prépost volna a mese.

Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az asztalra a nagy medvebőr süvegét s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomoruan mondá ki:

– Majd elmondom hosszan; de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.

Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól; hogy őt már Szilamér meg sem akarja ölelni. Vajjon mit véthetett neki?

Oda ült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy bámult fel a férje arczára.

Szilamérnak az arczába lógott az üstöke, mint a szomorú nyir ága; el se hárította onnan.

– Nagyon szomorú történet az, a mit most neked el fogok beszélni: nem tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem regeltől napestig erdőkön, völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva; a mint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, pórázra kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna s álomlátás kisértett volna meg. De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az erdő sürüjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig birtam elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, a mint följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtüntek maguk az éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közülök nagy fekete keresztet emelt, a miről gyászfátyol csüngött alá, egy másik csengetyüvel csilingelt, harmadik egy durván -149- ácsolt tölgyfa-keresztet vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra tüzött lámpásokkal, a mikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a kezükben; arczukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők. Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, a kik közül az előlmenők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátuljövők pedig előre szegezve tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, a kinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, a minek a kámzsája a fejére volt huzva.

Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, a kik egy fekete bársony mennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyem palástba öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy-gerezdre szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy arany-edény, lánczon csüngő, a miből füstöt szórt maga elé.

– Tudom. Utána jött egy csoport asszonynép, csuf, vén banyák mind; szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, a hol a forrás patakja keresztül csergedez az uton, az a sárga csuhás ember-alak lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az emberalak hátrafordította a fejét s a csuklya alól valami olyan szivbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt és a sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon beszélt: «emlékezzél reá, hogy te neked meg van tiltva olyan vízből merítned, a mely tovább folyik!» Azzal a csapat vonult tovább, a sárga ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból s nagyot ivott, fujt utána: hej de jó volt! de csak egy sem -150- vitte oda a korsóját ahhoz a nyomorulthoz, hogy megkinálja vele: «nesze, igyál az én korsómból, ha magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.» Hanem énekelni, azt tudtak: «irgalmazz nékünk.»

Egy vén csoroszlyát, a ki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy álljon meg, hadd beszéljek vele.

Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le a süveget a fejemről s a vén banyák hangosan kiabáltak fel rám: «le kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fentartja a tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!»

– Hát micsoda szer ez itten, a mit járás közben tartatok? kérdezém a banyától.

Aztán, a mint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: «irgalmazz nékünk!»

No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitüeknél szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet még soha sem hallottam.

A lovamat kantáron vezetve, utána ballagtam kevés távolból az éneklő gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, a mig egy helyen azt láttam, hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, a mi úgy be volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák czuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni a sárgaruhásnak, mert ez nem folyik sehová. Azt kezdtem hinni, hogy ez valami gonosztevő, a kit veszteni visznek. De miért hozzák ide? a vadonba, a hol senki sem látja? Hiszen másutt, a -151- kit kivégeznek, népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják magas dombon álló bitófára, vagy kerékre, hogy minden ember lássa.

A sárga ruhás a gunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt, arczával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat; énekeltek az angyalokról, a kik a halottat majd bevezetik a paradicsomba, a hol örök világosság fog neki fényleni; hatszor is elmondták fölötte, hogy «az Úr adjon neki örök nyugodalmat!» Vártam, hogy majd előlépnek végre az ijászok, s szokás szerint annyi nyilat lőnek bele, a mennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a más világra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, a miben sárga föld volt. A vén asszonyok dörmögték egymásnak: «Ez a föld a temetőkertből van ám elhozva.» A pap marokkal hinté azt a földet a sárgaruhás emberre, aztán meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:

– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, a hogy a halottak megnyugosznak. Ime ez a te sírod. A melyet megáldunk, megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyiljék a feltámadásig. Innen e szomorú völgyből te neked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned. Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben lévő kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek és kikerülhessenek. Ime, megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog állíttatni s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy alamizsnát adva, fussanak innen.

A sárgaruhás a csuklyán keresztül megcsókolá a saját sírkeresztjét. Akkor aztán a pap előszólítá az iródeákot, s -152- mondta fenhangon, hogy mit irjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamacscsal: «Itt nyugszik az Úrban a névtelen, meghalt a világban: él az Istenben.» Úgy állíták fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.

Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve; megint felkerekedtek s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét eltávozott. Én ott maradtam, a míg az éneklés hangja elveszett a mély útban, és néztem ezt a magárahagyott embert.

Köröskörül minden elcsendesült már, csak a békák ott az álló vízben ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi hozta őt ide?

Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel s két kezét összetéve a feje fölött. Előtte a sír keresztje. Mellette volt a két edény az étellel, itallal, azokhoz nem nyúlt.

Engem valami szörnyű borzalom fogott el, a minőt soha életemben nem éreztem. S az a rossz természetem, hogy a mitől megrémülök, annak neki megyek, a helyett, hogy elfutnék előle. Oda mentem az emberhez, hogy megszólítsam.

A mint az lépteim recsegését a targalyban meghallotta, fölriadt s kihúzta az öve mellől a kerepelőt, s elkezdett vele zakatolni.

– Hagyd azt a kerepelőt! mondám neki. Én nem élek a ti törvényeitek szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?

– Mit vétettél, a miért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál? Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!

Erre a halott ember felegyenesedett ültéből, úgy, hogy egy délczeg daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: «én bélpoklos vagyok!»

Nem mondom el előtted, mi volt az, a mit láttam! Asszonynak ez iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, a ki ábrázatját fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá s az egész testem egy ludbőrré lesz, mikor rágondolok.

– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? kérdém tőle, a minek mi itt Székelyországban csak távol hirét hallottuk, de soha nem láttuk.

– Harczoltam a hitetlenek ellen, kik az idvezítő sírját megfertőztették. S vitézül harczoltam.

– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a világból?

– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, a hova elrejtsd magad otthon?

– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a székelyföldön végig elterjedt; van szép birtokom, uri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő, gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én ő hozzájuk nem mehetek. Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó, ajtajában a sírkereszttel, a mi még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi volt a nevem valaha?

– Miféle törvény? Miféle irás? Én is ismerem az ország minden törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a rhabonbánok nem hoztanak.

– A melynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a bélpoklosok a világtól elzárassanak, a -154- sivatag pusztában egyedül, élve eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.

– Mihaszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól megszabadulásomat.

A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat zsolozsmája.

– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, a kinek ilyen a törvénye, hive nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!

Imola reszketve huzta össze magát, a földön kuporogva, a midőn Szilamért ily haragra gerjedve látta, a midőn Istennel ortályoskodni hallá. Reszketeg kérleléssel nyult a férje keze után, ki azonban eltiltó mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.

– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.

E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát Szilamér keblére, átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával s szapora csókjaival halmozá el arczát, szemét, száját, zokogott is hozzá.

– Oh én szerelmesem! Oh én drágaságom! Hisz épen így lettél Krisztus követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele épen a te lábnyomaid. A mit most cselekedtél, az a keresztyén vallás.

– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig lehet, hogy előkelő levente volt.

– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk.

– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én, ha idegen férfi jön elém, nem látom meg, milyen az arcza? Mindig csak a te arczodat látom magam előtt.

– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent-Anna tó körül van egy csodatevő forrás, a minek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít, annak sós a földje és meleg a vize.

– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, a mit te a minap hazahoztál, a «világzár» csak sós tőzegföldben, meleg vízben terem.

– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; a miből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.

– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.

Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.

– Nem irtózol a szörnyű büzétől? – Kérdé susogva Szilamér Imolától.

Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő -156- italt is készített, illatos füszerekkel. A halott evett és ivott. Lakomázás után aztán elkezdette regélni a távol szent földön tapasztalt dolgait; tüneményes meséket, a mik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos arczáról; a rettenetes arczról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli lárvát ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem látta az arczot.

Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, a mit a bélpoklos reszkető hangon elsóhajtott: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.» Imola aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: «Kirie eleizon, Kriste eleizon.»

Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a bélpoklos, felkeresni a tájat, a hol a világzár terem. Imola volt a vezető.

A Szent-Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű csodaforrásokkal. Ha más országban volnának, búcsújáró kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik felől.

Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták gyógyforrása.

Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomolylyal; ennek a neve «Szemfortyogó.» Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt meggyógyít.

Majd meg egy hamuszin forrás zubog fel a mohos sziklák közül, a mit a szinéért «Hammas»-nak neveznek: a belemártott kéz zsirosnak érzi a vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.

Végre egy lapályos fensik következik, a minek veres a -157- földje, s a rajta termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: ez a «Sósmező».

Ennek a közepén van az a forrás, a minek a martját a sárgapiros nenufár (világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok korsóalakú máktokjai uszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy, tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az idő változását.

Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely asszonyoknál.

Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; a minőket még mai nap is szoktak nyaranta felállítani a gyógyúlást kereső vendégek számára.

Ötödnap visszatért a Tiburcz várba meggyógyultan. A bélpokol réme tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s az arcza előtünt, nemes, büszke vonásaival; a hogy az valaha Isten kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak az arcza, a mit soha nem lopott meg az égető napsugár.

HÁLÁDATLAN VERÉB A FECSKEFÉSZEKBEN.

A milyen nagy volt az öröme Szilamérnak a fölött, hogy azt a nyomorult bélpoklost ilyen csodamódra helyreállította, kétszer akkora lett, a midőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz, a mely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert már akkor abban egy második bélpoklost talált.

Azt is épen olyan áhitatos szertartással hozták ide mint az elöbbit: a kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a bennehagyott köles már ki is zöldült; -158- ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok, vagy a sokatevők: nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.

Ugy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáró ház a két világ között.

Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára s haza vitte: a sósmező csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, a hol az mosakodjék.

És azután hétről-hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos kunyhóhoz: a hogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra lesni; s nagy vadászszerencséje volt, töbnyire hozott haza egyet a cserkészetből. Nyár derekán már kilencz burdé volt sorban felállítva a sós-mezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a gyógyvíz erejét próbálva kinzott tagjaikon s csak éjszakára tértek haza a Tiburcz-várba, a mi nem messze volt a sósmezőtől.

A ki egészen kigyógyult is közülök, nem hagyta el a társait, visszatérnie a világba úgy sem volt többé szabad; mert az egyszer halottá-mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi társaságba még valaha visszakerülni, a vagyonát szétosztották, feleségét férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna, sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után – csupán keresztneveket, a hogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak, s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opoúr Szilamért.

És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy új rendnek a perjelévé lett. – A miről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úr Isten.

A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian távol Palaestinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közülök Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti veteménymagokat, -159- a minőket ottan termesztenek, s a miknek még itt Európában hirét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített lonkán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindenféle főzelékkel ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő mulva, egész falvak élnek abból a székely földön, hogy kerti veteményeket termesztenek, a miknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s azokban a falvakban nincsen szegény ember.)

Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmi szerekről gondoskodott a maga ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy «oszd szét a gazdagságodat a szegények között!» Imola pedig szőtte a számukra a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.

Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész hálószámra a sok potykát, lazaczot, pisztrángot, a mivel még akkor hemzsegtek a Mohos kopotyui; úgy, hogy Szilamér maga is megsokalta már s azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok ő neki.

Volt közöttük egy, a ki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat az ájtatos zsolozsmákat, a miknek diák a nyelve; ez betanította azt a többieknek, a kik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének, körültérdepelték a tornáczba felvezető csarnokot, s rázendíték mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a «de profundist»-t, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudúnok, ebben a minden Istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburcz várát csak bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy majd nemsokára elkövetkezik az idő, a mikor az asszonyságnak a tagjait megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák s akkor az jönni fog cselédnépestül a Tiburcz várába, a Kénbarlang gyógylevegőjében fürödni: s annak majd bolond nagy öröme lesz, a mikor megtudja, hogy kilencz bélpoklossal van tele a vára. -160-

De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a társaságától, s nem félti a lehelletük ragályától az ő Imolájának a százszor szép orczáját; hát akkor a Rapsonné se féltse a maga ábrázatjának száz éves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait; még buzgóbban, mint a hogy ő tette eddig.

Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a szerencsétleneket, mint a hogy ő tevé; de meg is nyerte érte a jutalmát az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörüséges kis angyalkát küldött le neki az égből az Úr, a milyenek csak tele piros pofácskával fujják odafenn az arany trombitát. Aztán fiu volt! Szakasztott az apja!

Noiszen volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé hetedhét országnak, hogy ő neki fia született, mely kihiresztelés ilyen furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betükkel, másfelől székely irásjegygyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér házatáján; akkor aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. A mint aztán a futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában s elkezdett uszúlni világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták, mi van a két zsindelyre irva, s aztán megint odább eresztették, hadd vigye a szomszéd faluba a hirt. Így hordták azok aztán el az örömhírt hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hirt a négylábú hirmondók utján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét, azt nem mondta meg neki a komondor.

Hej jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: -161- Szilamér nem kergette őket; otthon ült: azt leste, mit beszél az «ember?»

Hetednap estéjén, (szép derült alkony volt!) a mint a leáldozó nap végsugara végig sütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen bearanyozta az anya és gyermek orczáját: olyan volt az, mint a kinyilt rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a csapóhidon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók repültek be a szobába; a kis gyermek sikongatva kapkodott feléjük parányi kezével: rájuk ismert talán? régi játszótársak abból az időből, a mikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben gyönyörködött, Imola meg Szilamér arczában, s a mint így az alkonysugár az egyik arczra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, a milyennel csak Isten veszi magát körül.

Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, a mikor az már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt bugyolálva nagyon a szeméig, meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az esteli harmattól nagyon őrizte magát.

Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé «adjon Isten» helyett a boldog révedezőket.

De egyszerre el is mult minden ragyogás mind a három arczról: még a nap maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta el a kis fia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás szokásból dörmögé a foga között: «tüske a talpadba!», a mit voltaképen a boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de a mit megtartottak a vadász emberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával találkoztak. -162-

Rapsonné pedig folyvást kiabálva, «de mit tesztek? mit csináltok?» rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni s egy cseppet sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az ablakszárnyakat, a mik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak vissza nagy zsémbeléssel.

– De hova gondoltok? A míg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a napsugárnak az ujszülött arczát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor tündér a téglázó vassal, a mint azt látja, hogy nem ég a gyertya a betegágyas asszony nyoszolyája mellett.

– Ne abba a vasgyertyatartóba! Keress rezet! Oh milyen élhetetlenek az ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, a míg a hat hete le nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni; a kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a lábára, a nyakába meg egy violagyökeret. Oh be tudatlan nép. De jó, hogy ide vetődtem hozzájuk! Még elpusztitanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé az asszony, gyermek. Külömben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni. Hát nincs javasasszony körülöttetek, a ki erre megtanítson?

Szilamér ijedtében megtett mindent, a mit Rapsonné parancsolt. Az ágyat is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az asztalkára, a min mindenféle drágalátos főzemények álltak csodajóságú füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de a mikkel az elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit s itéletet mondott fölöttük; ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fü! ez a szívkinyitó, de csak a virágját -163- kellett volna megfőzni, nem a levelét is; de hol maradt a tetemtoldó fű! attól ered növésnek a gyerek; hát a boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd én adok belőle. Hoztam én magammal eleget.

Ez alatt elhelyezkedék abban a karosszékben, a mit Szilamér tolt oda a számára.

– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet, elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert külömben az övét a tűzbe dobod. Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek körül, a míg azok vagy vizen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár keresztyén, akár tuhudún szokás szerint. Ahol ni! Mit mondok? Már ide benn is van a szobában a boszorkány!

Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára példázott, hanem arra a nagy pávaszemesszárnyú pillangóra, mely ott keringett a szövétnek lángja körül, s a mit repkedése közben szerencsésen le is sujtott a mankójával, s aztán kezébe ragadva, kitépte neki a szárnyait, a fejét; «hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél, nesze neked!» s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. A kis gyermek erre elkezdett sirni: ő bizonyosan meghallotta a halálrakinzott játszópajtásának a jajszavát, a mit már a durva földlakók vastag fülei nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.

– Huh be csunya vagy, pih de rút! mondá Rapsonné a gyermekre; de a mellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. Így kell ám a gyermeket dicsérni; mert a ki azt mondja a kis gyermekre, hogy «jaj de szép», az megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!

Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei vánkosokat hoztak utána s azokkal a hátát meg a lábait felpoczkolták.

– Noh, édes hiveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden kivánságtok. A mint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is hozzátok. Utba ejtettem az édes apátokat: annak is elmondtam, hogy milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh de nagyot ugrott a jó öreg. Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis porontyát látni.

Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt: nem szokása a kényeskedés; de a kis gyermeket féltette az éjszakai uttól.

– Oh ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én magam is mindig éjszaka utaztam, akkor langyos hűs a levegőég; a fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok megigérte, hogy fele uton elétek jön Bálványos várából, fáklyás kisérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Oh édes szivecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha a saját édes gyermekeim volnátok; de már a minek meg kell lenni inkább ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert én nekem sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal. Az is megeshetnék, hogy az én kigyóm éjszaka el találna látogatni a gyermekágyas asszony nyoszolyájába s ő megijedne tőle.

– Készüljünk az útra! mondá Szilamérnak, fektéből -165- fölemelkedve, s maga is azon kezdte a készülődést, hogy a kis gyermekét bekötözze gyöngéden, gondosan a puha pólyába.

– Hiszen az asszonyka a kis gyermekével igen jól fog utazhatni az én gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!

Biz őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, a hol minden napja csupa boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábbadozó asszonynyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványosvárába, a hol még az apja parancsol, s a Zsombor öcscse ortályoskodik vele (még nem tudta, hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szive úgy húzott ide azokhoz az emberekhez, a kik megszabadítójuknak tekinték. Azonban hát Rapsonnénak teljesen igaza volt: ő ezt a lakást csak addig engedte át nekik, a míg magának szüksége nem lesz rá és most visszakéri. Ezért is ezer köszönet neki.

Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni, jajveszékelni; jaj ez a ballábam, jaj a féloldalam! Ez a gonosz zsába! Mintha késsel hasogatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kinzás, azt hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyeczet? Mindjárt elkárhozom.

Ezenben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a hazatérőknek:

Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az énekhangra: «hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak itten?»

Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy nehezékre való abból a székely furfangból, a mivel a góbé egész ártatlan képpel tud elmondogatni olyan közönbösnek látszó dolgokat, a miktől az, a kinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.

– Hát bizony! édes nénémasszony, ezek oda alant, a a kik a maguk módja szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen bélpoklosok, a kik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s a kiket én aztán egyenkint ide hordogattam, itten ápolgattam; a feleségem azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, a mely a mennyországra ad érdemet. Most már majd itt hagyom a te kegyelmednek e jámbor népeket, ápold őket tovább s vedd át a mennyországhoz való igazamat.

De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonnénak mind a két lába egyszerre, hogy mint a kurta kigyó, úgy ugrott ki a karosszékből.

– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Oh te Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól, mint egy Krisztustagadó tuhudúntól! Eddig is hat ördöggel jártak a pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobrocz, Kék-kelevény s most ez idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám! Leányok, cselédek! Hej! vaslapátot tüzesítsetek, eczettel füstöljetek, köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, a mi batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből! Ki ebből a Zsodoma-Gomorából! Tűz maradjon utánam!

A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott -167- a két kezével, mintha a szent Vida-táncz rohanta volna meg.

Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné neki fogta a mankóját két kezével, mint valami dárdát s azt a harmadfél fogát rávicsorítva, neki acsarkodott.

– Hozzám ne közelits, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus! Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvigabban tánczolsz! Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal, a Tiburcz váramat, hogy soha bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész czudar pereputyoddal falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehenna-birodalom! Így foglalja el a háládatlan veréb a fecskefészket, a hogy te elfoglaltad az én váram. Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen meg a bolygó lidércz, ökleljen meg a vad bölény, marjanak meg a farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, a kiket ide gyűjtöttél: háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!

Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint a hogy a «gólya viszi kis fiát» a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a pallót érintsék, a mit e bélpoklosok léptei megfertőztettek.

Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott pogánynevekkel; a miken az utoljára nevetett.

Ime az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján neki indulnia, lábbadozó feleségével és gyönge kis gyermekével a nyaktörő útnak és sötét erdőknek, a hol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a fülemilék, hanem a farkasok. -168-

AZ EL NEM OLTOTT TŰZ A KANDALLÓBAN.

Ment volna hát már a Tiburcz várából Rapsonné asszonyom, ha el nem állták volna az útját a bélpoklosok; de azok oda térdepeltek szokás szerint karélyban a garádics tornácza elé, s ottan végzék esteli ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyulni nem mer vala, hogy ellökje őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven takarta: mert a bélpoklosoknak meg van tiltva az arczát, vagy a kezét világi ember előtt valaha feltakarni.

– Oh édes cselédim: ti jámbor Lázárok, rebegé Rapsonné asszony a hideg láztól vaczogó állal. De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony nagyon szánlak benneteket, ti szegény Lázárok. Nesztek, ime alamizsnát adok; vegyétek el az Isten nevében.

Azzal kilencz ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; még pedig olyan elmés módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba szorítá bele a vékony ezüstpénzeket s úgy nyújtá azokat a szegényeknek, a kiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy keztyű, abba dugott kézzel nyulhattak az alamizsna után. Innen maradt fenn az a közmondás: majd megtanítlak keztyűbe dudálni!

A Lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodtak versekben.

Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, a mivel magát is kiszabadíthatja a pokol tornáczából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.

– Óh ti jámbor Lázárok: bizony nem hiába rángatjátok az angyalok kantusát a ti hálálkodástokkal; mert -169- ugyan jó helyre hozott benneteket az örd… vagy mit mondok? szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudún volna, de maga a köpönyeg szabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén asszony: a ki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti őket. No hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz Szent-Lőrincz napja; ma van az éjjele. A mikor, tudjátok, Szent Lőrincz tüzes könyei hullanak az égből. Szent Lőrincz könyei nekünk; de a tuhudúnoknak a csillaghullás a tűzeloltó, új tűzgyujtó ünnepet jelenti. Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni és a mi fő dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, a kik mind a ketten Imola miatt estek el a harczban, hogy ha ennek az asszonynak fiugyermeke születik, ő annak az arczát a tűzfelavatáskor úgy elcsufittatja a billogós tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az Andorás fiának, a ki az átjáró várban lesi már nyugtalan, hogy mikor üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon? hogy rohanja meg a várukat, ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját. Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja parancsoljon neki; de magától neki esne Bálványos-vár kapujának, s betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent hugát, meg annak az ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő gazdátokat, -170- meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon kivánkoztok Isten országára érdemesnek lenni, semmi jobb dolgot el nem követhettek, mint ha most azonnal neki iramodtok, megvinni ezt a hírt Mike Andorásnak az átjáró várba, a miben tudósok vagytok. Ezért bizonynyal ő tőle mind aranypénzt kaptok!

De már az utolsó szavakat nem hallották a Lázárok, mert egyszerre mind felugráltak s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról-sziklára; az elátkozott haláltornáczán keresztül, a hol még vad sem jár; a merre legegyenesebb az út az átjáró vár és a Bara mezeje felé.

– Nézd! A Rapsonné megbolondította a Lázárainkat, úgy futnak hegynek alá, mint a kiket a gersei ördögök űznek.

Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék, meg a Mikéék egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendóczia! Fel nem tartja ezt már semmi világi hatalom.

Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért az ördögért sem, a kinek kötelessége «deli ifju legény képében» megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, a min a bélpoklosok keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába kapaszkodva.

Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leterittett egy kerek tevebőr-szőnyeget és arra állt rá.

Erről a «szigetről», a hol ő neki magának nem árthatnak a felköltött gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:

– Czudar, undok, pokoltanya! Sodoma, Gomora, Gyehenna, Koponyavár! Rajtad hagyom balkézi áldásom! -171- Tűz porrá égessen, föld gyomra elnyeljen, tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, éjjeli kisértet rajtad végig járjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, éles kés, nyil, fegyver gazdájának álljon, halálmadár rólad soha el ne szálljon!

S azzal hét kavicsot felszedve a balkeze markába, háttal a várnak fordulva, odahajítá azt a háta mögé, s aztán a tevebőrszőnyeggel együtt fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.

– Siess! míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rosszlelkek, a kik ez átkok végrehajtására előhivattanak.)

Mégis megérkeztek pedig; egy jött csunya nagy dongó bogár képében, a másik mint czikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke, a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy átalkodottan.

– Gyih előlem! Hess utamból! Ribancz fajzat! Lidércz-kotlás! Patvar-kisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem ismeritek már az ostoromat?

Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kigyót, s azt a fejénél megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtóostorral a levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei beültették a gyaloghintóba s aztán ketten két felől hajtották pávafark legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, a mik az éjjel későn utazókra leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.

Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. A kit ő rontó szavakkal meghagyott, megérezte az azt.

Alig távozott el csörtető kiséretével Tiburcz várából, a midőn nyomban két jövevény garaboncz kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu előtt. A mint beereszték, s odabocsáták őket Szilamérhoz, ez mindjárt rájok ismert. Ezek a Gyulának (a tűzgyujtó papnak) a garabonczai.

– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja, ó-tűzoltás, új-tűzgyujtás szere. -172- A Gyula elküldött, hogy vigyük fel vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburcz várából; reggelre ott legyünk a tűzhalomnál.

– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rhabonbán faragta rá.

S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálczát, a mi négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor székely betű volt felmetszve; a miknek összességéből Szilamér megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen újszülött gyermekével együtt Bálványos-várban a tűzhalomnál, hogy az új tűz fölött magzatát igaz tuhudún hit szerint a billogos felavassa.

Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.

– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? kérdezé a garaboncz. Kályhából? kemenczéből? pestből? kandallóból? katlanból? tűzhelyből?

– Az én tüzem mind itt van. Felelt Szilamér és annyiban igazat mondott, hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt, hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.

De a garaboncz észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett miatta.

– No igen felelt Szilamér, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő asszonyom mellett.

– Az pedig szükséges, hogy égjen; helyeslé a garaboncz. De el ne felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban; mert különben nem gyullad meg az új tűz.

– Bolond nélkül is tudom. De ne bizzátok a tűzkereket a két öcsémre, mert azok nem gyujtják azt meg.

A garabonczoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az öcscsei halálát.

Azok elloholtak a rúdrafűzött vaskondérral, a miben a Tiburcz-vári parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt hihette, a ki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.

Szilamér visszament a feleségéhez, kis fiához, megcsókolta az arczaikat: «aludjatok csendesen.»

Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s ott járt fel s alá magában egyedül.

A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudúnoknál. A régi emlékezet felébredt a szivében s ellopta az álmot a szemeiről.

A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent-Anna taván és a mély völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos-várára, tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat; maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató tűzoszlop volna. Lassankint elhalaványult az is, mind jobban borongva visszahanyattlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony tetején is fekete lett végre.

Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték. Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név fölirva, mint a mennyi volt feljegyezve a tuhudún égen. Azokra tanították az apák a gyermekeket.

Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett előtte, mint egy járatos tartomány.

Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban saját neszei vannak.

Mikor az utolsó emberfujta hang is elenyészett már, a -174- bálványosvári csillagüdvözlő tárogató dal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a virrasztó emberhez. Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy sóhajtás; szellő volt talán, mely a fák sudarain végig fuvalt, vagy tova rebbenő tündér (a szélanya), a kinek a palástja általsuhant rajtuk, a csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz hasonlatos hangok felelgetnek össze; éjjeljáró hattyu, daru, vadlúd-csapat száll talán odafenn? Rejtelmes búgások támadnak a völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje, álmatlankodik ott? Távol gyermeksiráshoz hasonló hangok keletkeznek itt-ott, hogy az ember szive majd megesik rajtuk; pedig talán csak a hiúz nöstény hivogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan ordítás kardala rivall fel, mintha pokolkürtőin kiszabadult ördögfiuk acsarkodnának fel egy jelszóra; dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel a rengetegből; korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagjainak éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen zenehang, a mihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek kisértettánczukat egyre járják.

«Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket; a kik vezéreltük a te dédükeidet, hirben, dicsőségben; a kik Etelének kezébe adtuk a Hadur kardját. A kik népek romlásából, vérengző harczokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak te neked és a te népednek. Nem olyan istenek, a kiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra igérget a pártfogásukért: «engem szeress jobban!» Mikor harczba keverednek, úgy hivogatják egymás ellen a közös Istent: «Ne -175- amannak segíts! hanem nekem! Nézd, én czifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!» A ki midőn az egyik népének orczáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk; senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig ti veletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?»

A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi sulyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: «látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, a mit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!»

Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy góczból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.

Az ismerős álló csillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: «téged nézünk, beléd látunk!» «A hetevény csillagzat» is feljött már, miért vannak azok heten?

Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fönn: feje, miként a holdvilág oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támadt jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének érczpaizsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor épen Bálványos-vár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, a mit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltünt volna az égről s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása s akkor -176- veszi észre, hogy a «hadak utja» (a tejut) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. Csaba vezér harczosai vágtattak most végig rajta; új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?

Éjfél után megszünik a csillaghullás egy időre; de az alatt meg-megvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.

Szilamér azt érzé, a mi megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.

A Bucses-hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, előbb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.

Minden ember szive érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.

Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.

Az a kép, a mit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, a ki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; köröskörül aranysugáros diadalfény veszi körül.

Nézte, nézte soká azt az ezüst ivet ott az égen; ha nem jelennék-e meg ő neki is abban amaz asszony képe, a ki világosságot ad az emberek szivébe, hogy megértsék, mi külömbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő és az ős-istenek között, a kik az ő népükkel együtt elmulnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.

Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali tárogató kürtök rivallásai sem; csak az ébreszté föl, mikor egyszer a nevén szólítá egy édes, -177- ismerős hang. Arra fölpillantott, s ime előtte állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte; a szelíd jósággal mosolygó anya-alak, ölében a repeső gyermekkel, köröskörűl folyva aranyos dicsfénynyel, mint az oltárképen.

De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a pitymalló ég aranybiborától.

– Hajnal van! szép piros hajnal! suttogá a nő szerető mosolylyal. Nézd, mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.

Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi homályokba rejtett bölcsessége.

Azzal a karjára véve a kis fiát, összecsókolgatá annak két piros orczáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke valami olyan szót, a mit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő megértette.

– Hát nem indulhatnánk Bálványos-várba? kész minden az útra sürgölé Imola.

– Ma nem! kiálta indulatos daczczal Szilamér, s úgy szorítá magához gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani. – «Ma nem!»

S mikor a székely azt mondja, hogy «ma nem!» akkor ég-föld összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, a mely őt engedelmesnek lássa. Megölhetik, négybevághatják; de helyéből egy darabban meg nem mozdíthatják. Opoúr Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!

Ez az egy szó pedig nagy végzet lett Bálványos-várára, és az egész őshit vallására nézve. -178-

Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában sem lett kioltva a tűz.

Az pedig régi hit, hogy ha a «hivek» közül csak egynek a tűzhelyén maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem birják lángralobbantani a kilenczfából faragott kerékkel a szűz legények.

A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványos-vár ormairól. Szilamér csak leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról? a minek a Tiburcz-várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de még mindig se füsti, se lángja.

Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva, a mely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a tájat, a min keresztül Bálványos-vár úgy tünt fel, akár csak egy kék felhő, a sápatag ég alján elpihenve.

Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt sugá neki: «a tűz mind kialudt már a kandallóban is!» ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér nagyon búsul, megszánta az ő tuhudún hitét. Hisz ennek épen olyan szívnyomás az, mint ő neki volt az, hogy nem gyónhatott meg.

Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványos-vár falain belől.

A délután is elmult, s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak, csak nem gyulladtak ki, a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni szoktak, nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványos-vár, mintha már ki volna halva.

S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni. Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, -179- gömbölyű paizsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán Hunor vagy Magor, hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin palástjával fél eget beterít. Alatta aranynyal versengő szép világos-fehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik. Villámkorbácsaikkal, lángpallosaikkal a szörnyü istenhősök egymásra sujtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor összeölelkeztek, egymásba omlottak, sürű sötétség lesz, mintha éjjel volna, csak a villám fénye gyujt bele világot, s olyankor ez az egész világ sápadt-fehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna. Végigrecsegnek egyik hegyláncztól a másikig az ég harsonái. Ezek itten Etele király kürtjei, amazok Hildebrandt és a Tronjei hős trombitái! Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat s messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, a hol azok a ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfuvó Lehel, Botond a bárdjával, boszuállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a honszerző, Kupa és Gyula az utolsó hősök, Thonuzóba a hős feleségével, az őshit vértanui, Zsombor is bizonynyal, de csak egy pillanatig tart megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyujtotta a legmagasabb szálfát a tetőn, az mostan fellobog magasra s fényt vet a tájra. Ni, hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalauni mezők harcza foly odafenn, vagy a nibelungi dal égi folytatása.

Ekkor érkezett meg a hirnök Bálványos-várából Szilamérhoz, égi tüzön, hegyi vizen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.

– Mindent, a mi csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, a mi a halálnál kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyuladt meg: ez volt az első átok. Elfordult a tuhudúnoktól -180- az Isten. És az alatt, a míg tüzünk nem volt, megtámadták Bálványos-várát a torjai keresztyének. Mike Andorás hozta ránk őket. A görögtűz koszoruit nem használhattuk ellenük, mert nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem gyujthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert nem volt tüzünk. Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt a kezünkben, négyen voltunk egy ellen, nagy erőnk volt velük szemben és mégis elbuktunk; le lettünk gázolva pocsékká téve, kivertek bennünket a külső várból, beszorítottak a belső várba, a honnan csak a pokol tornácza felé szabad még az út.

– Kivertek benneteket Bálványos-várból! ordítá fel, szégyentől lángoló arczczal Szilamér. Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség! Valamennyi Opoúrt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál hagytátok-e?

– Rém volt rajtunk, lihegé Koppánd. Az Isten elfordulása is beteggé tette a szíveinket, rémület, félelem kisért mindnyájunkat a harczba. Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték ránk a keresztyének, legelől az ostromló hadak közt kilencz fehér ruhás kisértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, a hogy a sírból fölkelének, arczaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrutítva.

– A pokol hősei lehettek bizonynyal, mert a mint azokkal szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben; ha a buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót emelgetnék rúdra tüzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőczölöpöt. Futott ezek elől, a ki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek meg, de ki küzd halottakkal?

– Az én bélpoklosaim! hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve koponyáját. Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah! Miért nem voltam én ott? -181-

– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, a ki a harczi népet a zürzavarban rendbe tudja szedni, szavával, példájával fellelkesíteni.

– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál, Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harczolva az átjáró-vár lonkáján, el is temettük, szép tuhudún szokás szerint.

– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, a ki megsiratta hét sebből omló vérkönyeivel, hős apád Kevend, az most ott fekszik a ravatalon!

– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy ellenségünk birja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik, még mind nem a legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat, s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik, hogyha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja Bálványos-várát az Istenek tornyával együtt.

– No hát ott találjon engem is e várban! rikácsolá Szilamér. Felmegyek eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd a kit legelől maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző pánczélingemről, s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony! Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó tuhudún az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyujtá meg. Itten van az új tűz! Fáklyákat gyujtsatok -182- nála! Viszem magammal az ég lángját Bálványos-várába! Előre, a ki tuhudún! utánam, a ki még szeret!

Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén. Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, a mik mind az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhivatta a kürtöseit, megfuvatta velök a hosszu hársfakéregből készült, messze elrivalló kürtöket, a miknek a szava elhallik egész a Bálványos-várig, és azalatt felölté magára napbálványos pánczélját, feltette a ráró-madaras sisakját, előhozatta a harczi ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt, odavágtatott a villámgyujtotta szálfához s maga gyujtogatta meg az istenadta tűznél a szurokfáklyákat, a miket követőinek szétosztott, és a közben folyvást hangzott a csatadala, a mivel népeit a végső kétségbeesett harczra fellelkesíté.

Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába, kis gyermekével együtt.

AZ ELREJTŐZÖTT.

Bálványos-várának két része volt: egy külvár, a mi tág körben foglalta körül a házakat, a mikben a tuhudúnok maradékai laktak. Ez a külső vár az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; a mikor a magyar király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudún hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, a kik fel nem vették a keresztséget, ide menekültek Bálványos-várába, -183- a minek megvívását nem tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép hegedűszóban tudtul lett adva, hogy a mit a váron belül cselekesznek, azért őket ugyan senki nem háborgatja, de a váron kívül mindentől őrizkedjenek, a mi a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a külső várat, a miben valamennyi tuhudún menekült háza bőven elfért, valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel, marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, épen csak a kapunak vezető útról lehetett megtámadni, a mi előtt egy mély akna volt ásva, a mi meg volt tömve kénkővel; ezen aztán egy vasrácshíd vezetett keresztül, úgy, hogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a meggyujtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, a kit kifüstölnek.

De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt építék, egymásután háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkü emberek, a kik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a kőműves-mester rosszul rakta le az alapköveket, de a ki igazlelkű ember, az bizonynyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, a kik minden építkezésnél addig incselkednek, a míg az áldozatjukat meg nem kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a «Csala tornya». Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet, mely azt a fülkét jelöli a falban, a hová az áldozatul hozott menyecske be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is bevehetetlenné lett téve.

Annál nagyobb vala a bálványos-váriaknak a megrettenésük, a mikor ezt a kívül-belől erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy azért -184- ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel akaszkodik össze; a kik közelebb találtak, azt mondták, hogy az előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy megtörtént s most már a tuhudúnok egész népe fel volt szorítva a belső várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, a mit mind elfoglaltak a keresztyének a hirtelenkezű ostrom alkalmával.

De a hol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, ime megérkeztek száguldozva a Szilamér fáklyavivői. Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember annál nagyobb riadallal, mint a bálványos-váriak az első két hirmondót, a kik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburcz vára felől. Erről az egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványos-vár. Innen lehetett a megszállottak számára lábas jószágot felhajtani, innen a szent forrás kutfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.

A mint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudúnok szívét; a csüggedést felváltá a harczi indulat, szörnyü riadallal fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen paizsukra emelték, úgy vitték magukkal be a várudvarra.

Az ifju vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadi nép közt, maga körül gyüjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát, parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta s a maguk helyeire czipelteté, a kovácsokat sürgölte hajító-dárdák, nyilak nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifju leányokat lekergetett a pinczeboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső várat elfoglalva -185- tartó keresztyének nagyhamar megtudták, hogy a belső várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, a ki hármas kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:

– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifju uram: bálványosi tuhudúnok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben, hozd el magaddal minden fegyveredet, s harczolj meg vele akár magad egyedül vitézi párbajban, akár egész hadi népeddel az ő népe ellen. Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék, mert «egy» fia holnap bizonynyal halott lesz!

Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harczi készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!

Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Imola, a mint lefekteté kis gyermekét, sietett fel a fegyveres házba, a hol a ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé fordított dárdákkal.

De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi asszonysirást sem hallott, ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a tuhudún halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek, tánczoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedűsök, hanem csupa férfiak, a kik közül épen Kájon horkáznak az arcza volt előtte ismerős, a többiek mind olyan különös viseletekben, a mik nem a rendes harczosoké.

A terem közepén volt felállítva a ravatal, de olyan magasan, -186- hogy a rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak még jobban eltakarták arczát.

Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok daczára, a mi Imolában valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy teste-lelke, mikor újra megérzi?

Kájon horkáz, a mint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett s palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogá neki:

Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra felhágott.

Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá? azzal megint csendesen visszatette a fejét a földre.

Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába a «világ-zár» csoda-virága volt dugva.

Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a tetemtől.

– Ez a sor! monda Kájon. Mikor a földön nincs tanács, az égbe kell érte menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé csak ő mehet a nap mezejére. Damasek Isten csak ő rá bizhatja izenetét.

– Hallod-e, Kájon horkáz! Én hozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó gyermekhez, vagy egy kölyü-fejü paraszthoz! Én a te tuhudún hitedbe nem szólok; nem bánom, hidd, a mit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval, komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni nem engedem! Abba már beleszólok.

– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Ime csak hét napig leszen halott, akkor ismét feltámad és életre kél.

– Ezt meséld a bolondnak! A ki hét napig a sírban fekszik, az soha többet nem látja ezt a világot!

– És hát olyan nagy baj lenne abból, ha Opour Kevend hét nap mulva nem látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára, asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé. A mi fánknak a gyökerei elrohadtak, hiában támogatják, ki kell annak dülni. A kik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, a mit mondunk. Mi haszna rugódozunk az ösztön ellen? A nagy népek között, a kik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk. Fiaink, leányaink lopva úgy is a ti egyházaitokat látogatják már s a mi áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem fordíthatjuk. Ime láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilencz bélpoklos lázárral kiveri a tuhudúnok ezreit a megerősített várukból; a tuhudún az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harczolni többé.

Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, a mik igen jók volnának a maguk helyén és idején elmondva. -188- Szemre főre nézett a jelenvalók közt. Kájon horkáz észrevette a kétkedését.

– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal beszélnek. Ez itt Seremás «táltos», ez Karakó «gyula», ez Vetyegő «kádár», ez Tihadár «billogos», ez Csomok «perestáldó», ez Sügetér «garaboncz.» Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk. Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.

Hát mért ne lehetnék én olyan jó esperes, mint a torjai, vagy olyan prépost, mint az udvarhelyi? nekem is van borotvált pilis a fejemen, mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A kádár lehetne «dulló» a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be van véve: csak csuhát kell változtatniok s megtanulni az imádságokat; a garabonczok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a királyok most hoztak egy törvényt a «macellumokról»: ahhoz ő nagyon jól értene. «Minden szentnek maga felé hajlik a karja.» Ezt te jobban tudod. Mink sem vagyunk jobbak. «Adjátok meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket!» s mi az «Úr imájának» a többi részét mind ráadásba veszszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét, táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudún népet hozzátok, hogy észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké; a tűzgyujtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a tündérekből csinálunk szenteket, Damasek Istenből Jehovát, az ördögöket meghagyjuk ördögöknek s minden rendben lesz.

Imola undorodva fordítá el az arczát ettől az istenekre alkudozó pogánytól, a ki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.

– Ez mind igen józan beszéd, mondá az úrnő; de ha én tinektek volnék, hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám -189- az én uramnak, a vezérnek magának szemtül-szemébe, szájtól fülébe.

– No azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, a mit most elmondtunk! Engem karóba huzatna! Engem cziheren égettetne meg! Engem mozsárban töretne össze! Engem lófarkra köttetne! Az kellene csak, hogy ezt Opour Kevend uram hallja!

Az alatt, a míg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arczvonásai ugyan nem változtak, azokat kővé fagyottan tartá a gonosz vajákolás; hanem a haja, meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania kellett mind azt a kinzó ármányt, a mit ezek az emberek ellene elkövettek, legkedvesebb kegyenczei, a kiket ápolt, védelmezett, a kikért vérét ontotta, a kiknek köntösét csókolta. A pokol nyilt meg előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok játéka egy vakemberrel; hogy azok az istenek, a kiket ő keres, maguk azok a fényes mezők, a miket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog odamenni, hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, a kiknek annyiszor meggyónta bűneit, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, a ki lelkétől megszabadítsak. Egy egész végtelenséget érzett megnyilni maga alatt, a mibe feltarthatatlanul alá kell hullnia; egy végtelenséget, tele kiáltó sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely tagjainak merevencsét meg nem birta törni, megfehéríté a haját. A ki elébb csak szürke volt, mint az aczél, most fehér lett, mint az ezüst; haja és szakálla.

– Ő hallotta hát, a mit mi beszéltünk s húsz évet vénült ennek hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, a hova vágyott.

(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)

– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált? Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért, mint volt a názáretbeli királyért?

– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez irgalmas, kegyelmes, a hogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem atyját élve eltemessék!

– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, a kit Istennek ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyüjtenének, a mi kigyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos csomorikában lakik s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, a ki itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahivod: mert nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudún apa, a kinek -191- két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve, a ki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját, kárhozatravivőjét magzatodnak.

– Elhiszem, hogy úgy lesz, szólt Imola szilárdul. De az én hitem, a Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, a ki ellenem vétett és véteni fog, megbocsássak. És én nekem nem szabad megváltanom életemet, nem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal, beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját és én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus Krisztusomat követem.

Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot s messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz megragadja végtelen esésében s emeli fölfelé, hol a csillagtalan semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)

De a megrémült czinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tettenkapott gonosztevők kétségbeesett dühével s el akarták őt ránczigálni a tetemtől.

– Hahó! kiálta Imola, haragra bőszülten. Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!

S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott fel fektéből s megrázta rettentő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre s a tetem kigurult belőle.

Táltos, horkáz, garaboncz most futott, iramodott ajtón ablakon át a felbőszült fenevad elől, a merre tágasabb a világ: egy pillanat mulva nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.

Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére, királyi pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle. -192-

Aztán egyszer-egyszer hátra fordítá a fejét megnézni hogy mit mível amaz asszony.

A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerével dörzsölgeti. De nem birja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arczára nem tért vissza a pir. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.

– Nem birsz te azzal egy magadban, mondá az oroszlán. Várj, majd én segítek!

S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának felkölteni.

Már hiszen, ha Opour Kevendnek féllába még ezen a világon volt, hát mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspoly-nyelvével végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halottember dicsőségét, nagyot kellett vele rúgni s ezzel az egy rugással megint itthon termett ezen a világon.

Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg, s nagy fogvaczogással olyan szókat mondott, a miket maga sem értett meg. Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét: a bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fujt neki a szíve tájára s úgy nyihogott, mint valami kutya.

Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a keresztes lovagé, a kinek még a tengeren is utána úszott a hű oroszlánja, míg odafulladt. 6)

Imola megsímogatta a kezével az ősz rhabonbán homlokát, a ki nagy nehezen felemelte pilláit s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte reá.

Csak suttogni tudott: erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a hideg égben. -193-

– Felköltöttél. Visszahivtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam. Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót. Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve «irgalom».

S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyujtá az Imola kezébe: «bontsd ki ezt!»

Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a keresztyén székelyek viseltek.

A VÉRSZÖVETSÉG.

A zivatar tova vonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül, még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A hold-karéj sápadt világa a várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira; a vihar után itt maradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött egymással. S e káprázatban a bálványos-vári tuhudúnok nagy szertartásra készültek: új vezér választásra: esküllőre.

Az udvar közepére felállíták az eskütétel kolonczát: melléje felhordták a négy éltető bálványait az istenek tornyából s a világ négy része irányában elhelyezték: a koloncz közepére letették a szerecsendió kelyhet, a mi szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s azt megtölték borral félig.

Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpaizsait, az alaptörvényekkel, a harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön s azok hárman a koloncz elé álltak.

Hátul félkaréjban voltak felállítva az igreczesek, hangicsáló szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és sarlókkal a kezeikben.

A fegyveres sokáság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban; úgy, hogy a nyolcz szegletű udvarnak egy -194- szakasza üresen maradt, minden csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudún, a kinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutúm dédapáig. Nagy, kiterjesztett kerecsen-szárny a sisak mellett különbözteté meg a vezéreket.

Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: «hajnal van, szép piros hajnal!» akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, a minek üstalakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra. Csendesség lett a sokaságban szerte.

– Tuhudún székelyek! Kiálta a kádár. Öreg rhabonbánunk jó Opour Kevend, elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja, visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon zörget halálos ellenség: oltárainkat vivja; bizony vezér nélkül mi el nem lehetünk. Válaszszunk új vezért, fiatalt, erőset, a ki a réginek nyomdokába hágjon: a ki a vashídat e földi várunkhoz és az arany hídat a nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk ilyet, kiáltsátok nevét.

Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel és szájjal csak egy nevet kiáltának:

– Menjetek vezérek! szólt erre a kádár, vegyétek kádári paizsom s hozzátok ide rajta a megválasztottat, a kit a nép kiván.

Nem sokára visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a paizst, a melyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány, homlokán az aranyabroncs.

A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arcza is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a hadisten.

Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harczi rend kardjával verte paizsait, a kürtölők pofaszakadásig fujták az üdvözlőt. -195-

És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a szent zsolozsmát: «Isten, szabadítsd meg a szent sírt!»

Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia közül az egyik bizony meghal, a másik fegyvere által: imádkozzék a lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.

De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a rhabonbánné sietett két tele kézzel, a mint Andorás győzelmét meghallotta a bálványos-váriak felett; az egyik keze tele volt fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, a mi pedig csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé visszalépni; a mi nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell vinniök. A tuhudúnoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.

Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványos-várba s első dolga volt a papokkal misét tartatni, a harczi népet áldozatra, áhitatos bűnbánatra serkenteni.

A kolonczra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A kádár hozzájuk beszélt:

– Ime ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni, saját nyilatokkal megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyült bor áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi vezér a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki közületek az őstörvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső csepp véreig védelmezni fogja egymást és vezérét, -196- míg nap és csillagok járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar vérszövetség szere!

Ha egyszer ez a vérszövetség meg lesz kötve, akkor többé Opoúr Szilamér számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.

De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a tornácz lonkájáról: «hagyjatok fel a szertartással!»

S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló tuhudúnok odatekintének s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a látványtól. Az emelt tornáczon egy délczeg női alak állt, kit ők sohse láttak: vagy nem így, a hogy most: hisz ez egy istennő! tán a Furusina tündér? vagy az alirumnák királynéja? s oly hatalmas, és mégis jóságos egész tekintete. S ennek vállára támaszkodik egy ősz férfialak, a ki úgy hasonlít Opoúr Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér símára szétbontva; arcza sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kisértet.

– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér visszatért közétek. Ime él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg Isten izenetét.

A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudún sokaságban szerte: túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a háta: horkáz, táltos, kádár, garaboncz, billogos összedugta a fejét: «no most jaj lesz nekünk».

Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornáczra, s levetve magát az apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: «atyám, édes szülém!»

– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak az útat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most. – Jőjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?

A tuhudúnok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornácz körül s csendben lesték az ősz vezér szavait.

Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan végtelen magasból zengne búgna alá.

«Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harcz háború az istenek között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit boszura nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, tündérek, hősök és vértanuk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön különbözik nevök. A Damasek Isten ezt izeni nektek. Vitéz székely nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharczot: hagyd az oltárokat, a miknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: a földi tüz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd Istenedül azt, ki láthatatlan. És annak a fiát, a ki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én Damasek Isten azért hived leszek. Leszek, a ki voltam: magyarok Istene; veletek örvendő, veletek gyászoló, értetek harczoló, csodákat mívelő, sirból feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! Boruljatok térdre!»

S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rhabonbán, mint egy élő kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.

A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, a ki maga indította ezt meg. -198-

– Nyissátok meg a kapukat s járuljatok a ti testvéreitek elé fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elől bocsássátok, ki legjobb köztetek: a hivő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki van adományozva Istentől a hatalom haragvó sziveknek kibékítésére. Ő közbenjáró lesz az én népem, és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja hajtani a hatalmasok szivét, hogy azokat, a kik nekem híveim voltak, ne hagyják elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat becsüljék meg az ő szokásaik szerint s tartsák tisztességben.

A «ludasok» ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégis csak igazán Isten csodájának kellett itt történni. A nélkül bizonynyal mind valamennyinek karóhegyében volna a helye.

– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak: rebegé az öreg, Imola fejét keblére vonva; hogy a mily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát, ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bünben jártas fiuhoz kötöttem, a ki csak aláhuzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan és reá érdemetlen.

– De te nem hagyod őt az égből leesni! rebegé az öreg. Te neked erőd van! Hallottam mit mondtál, mikor én aludtam. Hosszú álom volt az: ni, hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Meglánczolt rab voltam: néma fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére sülyedt átok voltam; ember szivvel érző megrugdalt kő voltam; égből aláeső számkivetett voltam; de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is. -199-

Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a reszkető jobbját.

– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és dicső. De te neked, rossz fiú, egyetlen átkomat, a mi még megmaradt rosszabbik kezemben, azt sujtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága asszonyt megkeserítenéd!

A KÖTÉS.

A felkelő nap első sugarai kivillantak a keleti havasok mögül, rózsaszinű fátyolt szőve a ködös erdőhátak és völgyek fölé. Az első napsugárra egyszerre szólaltak meg a bálványosváriak és a torjaiak csatakürtjei. A felvonó hid csattogva ereszkedék alá a várkapúból; de a ki előjött rajta, az nem a bajvivó dalia volt, hanem a lefátyolozott nő, ölében a kis gyermekkel, a kit palástjával betakart.

Keresztyén rend szerint még nem volt ő az urának megesküdött felesége, oltár előtt összekötve, áldással elbocsátva: azért illett, hogy fejét fátyollal borítsa és gyermekét palástja alá rejtse.

De a ki a két hárs mögül eléje jött, az sem a másik bajvivó levente volt ám, hanem egy másik asszony, a ki pedig szigorú orczával, kevély lépésekkel közeledett felé: egyik kezében zöld hársfaágat, másikban az aranycsákányt tartva, mint illik a nemzetség fejéhez és anyához, a ki ura és birája huszezreknek s azonfölül az ő leányának, s a míg egyik kezével békét ajánlani, a másikkal itéletet hozni az ő hivatala.

De a mint szembejutottak egymással, s a mint Imola a kis fia arczáról feltakarta a palástja szárnyát, a mint ez nevető orczával öreg anyja felé nyujtá két kis kláris kezét; -200- de elfelejté Mike Sára a maga rhabonbáni hivatalát egyszerre, s eldobva zöld ágat, aranycsákányt, mindent a kezéből, úgy kapta az ölébe azt a kis porontyot, mintha neki hozták volna. Imola térdre esett az anyja lábaihoz, s aztán Mike Sára is odatérdelt le melléje s úgy siratták el együtt ketten azt az örömmagzatot. Mind a kettő elfeledte azt a sok szép okos beszédet, a mit a két ellenséges tábor előtt szükséges volna elmondani.

De hiszen többet értettek azok ebből az örömsirásból és ölelkezésből, mint minden ékesen szólásból, s nem kellett nekik ennél a példánál nagyobb buzdítás: Opour Szilamér elveté a paizsát, úgy rohant ki a várkapun, és szemközt eléje, épen úgy, vért nélkül sietett Mike Andorás, s a hol egybetalálkoztak, átölelték egymást, de nem hogy megbirkózzanak, hanem hogy megcsókolják egymás szakállát.

Az egész nép idekinn rákiáltá, ezt látva, háromszor a Jézus nevét; Bálványosvár falai háromszor adták vissza e kiáltást: talán nem is a falak, hanem a falakon álló nép.

A keresztyén táborból előjött az esperes, a barát, még Kőrös apó is előkullogott, a mint látta, hogy itt nem lesz verekedés; aztán meg a bélpoklosok szerzete teljes számban: a Bálványos-várból pedig kivonultak a táltosok, a horkáz, a billogos, a kádár, a gyula, meg a garabonczok; s «áldás békességgel» üdvözlék a keresztyén papokat. Kájon horkáz jelenté az esperesnek, hogy a bálványosi tuhudún nép kész fölvenni a keresztséget, áttérni a Jézus hitére: az ősz rhabonbán, Kevend óhajtja, hogy ő maga mártassék bele előljáróképen a szent patakba.

– No nem bánom, mondá Szilamér, én is odahajtom a fejemet a viz alá. Elfogadom mennyei vezéremül a Jézus Krisztust, mert derék ember volt. -201-

– Isten! Isten! édes fiam! Igazíták őt helyre az esperes is, meg Sára asszony is.

– No hát annyival derekabb ember volt, hogy úgy vitte a földi életét, hogy Istenné lett. Megismertem az útját, megszerettem: követem. Hanem azt az egyet engedjétek meg nekem, hogy az öreg Istent, a kit ti Jehovának, Zebaothnak neveztek, hadd hivjam én azt ezután is magyarok Istenének!

Az esperes jó ember volt, egybe ráállt, hanem a barát nagyon szítta a fogát: nem járja ez.

– Aztán még egyet hagyjatok meg a kedvemért. Lemondok mindenféle pogány áldozatokról; viz mellett, tűz mellett, nem tartok semmiféle bálványokat: a mik voltak, azokat mind elrejtetem a föld alá, a hol senki rájuk nem talál többet; hanem azt az újtűzgyujtó ünnepet hagyjátok meg nekünk; úgy kivánja azt a mi szivünk! Senkit sem bántunk meg vele. Inkább adjatok neki valami szent nevet, teszem fel: «Pilátus-égetés!» ’sz az is szent volt, benne van a crédóban.

Az esperes arra is kezet adott, s ekkor aztán szent volt a szövetség, s annak a megpecsételésére Szilamér lehuzta a csizmát a lábáról s azt megtöltetve borral, ráköszönté a szentháromságra, az «atya» helyett a «magyarok Istenét» tisztelve.

– Persze, hogy csizma, mondá az esperes. De azért csak igyunk belőle, ha ránk köszöntik.

S biz a Szilamér csizmája szépen körbejárt az atyafiak közt, békepohár gyanánt, s egy sem ijedt meg attól, hogy ezt a nagy poharat egy hujjában kell kiüríteni.

Szilamér aztán úgy követte mezítláb, a hogy illett, a szent atyákat a szent forráshoz, hogy a szent keresztséget elfogadja, s azután mindjárt a szent oltárnál a házasság -202- szertartását is egész ünnepélyességgel végrehajtatta magán és Imoláján. Mely után a kis fiát is megkeresztelték, apjával egy névre Istvánnak, (a szent királynak a nevére) s egyuttal törvényes szülöttnek nyilváníták; a kis «maga jött» emberkének nagy bámulatára.

Végül aztán össze-vissza kereszteltek minden lelket; napestig eltartott az Istenes szertartás: arra megint következett, egy füst alatt a keresztelői radina, a lakodalom, meg a békekötési áldomás. De már ez eltartott egy hétig. És bizonyára mindezek Istennek tetsző dolgok valának.

BÁLVÁNYOS-VÁR.

Már ezek után, ha igazi mesemondó volnék, csak azon végezhetném a derék Opour Szilamér István, meg az ő szép Imolája történetét, hogy «éltek haltak, tojáshajba kerekedtek», de minekutána ez az egész olyan igaz történet, a minek tanulsága is van, el kell még mondanom, hogy mi történt továbbat Bálványos-várában.

A hogy a két ellenséges család kibékült egymással, úgy az ő népeik is bevették az egyezséget s éltek volna aztán szép egyetértésben, ha nyugton hagyták volna őket. Hanem hát örökösen bajoskodtak velük majd a püspökök, majd a vajdák, majd az esztergomi primás, majd a nádorispán az őrégi székely szokásaik miatt, a székely pedig az igazait nem hagyja. Egyébként is fenekestül fel volt fordulva már az egész ország. A nemesek veszekedtek a főurakkal, a főurak a főpapokkal, a népség valamennyivel s valamennyien a királylyal; a német lovagok dulakodtak a székelyekkel, mind a ketten a szászokkal, mind a hárman a magyarokkal, mind a négyen a kunokkal, s mind az öten az istentelen adószedő szaraczénokkal, ismáelitákkal: római és görög keresztyének, ariánusok és patarenusok, zsidóhitű kazarokkal egyben, czivakodtak -203- a mennyország fölött, s a mellett elfeledkeztek földi édes hazájukról, jó Magyarországról.

Egyszer aztán az ur Isten megharagudott, fogott egy nagy szivacsot a kezébe, s letörölte valamennyi ákom-bákot a tábláról. Batukhánnak hitták ezt a nagy szivacsot. A mongol csorda végigseperte az egész országot, népet vérbe fojtva, városokat hamuvá égetve. Ekkor veszett el Kuthen vezér is.

Hanem ez az egész vérözön nem volt képes Bálványos-várát elpusztítani!

Minden erős bástya, minden sziklavár leomlott a tatárok előtt, de Bálványos-várt nem birták megvívni. A székely férfiak, a székely asszonyok, a két hős, Opour és Mike, meg a két vitéz Őrpata asszony vezetése mellett véres fejjel verték őket vissza, s tetemhalmot raktak a leölt ellenség csontjából. Nem hiába izente azt nekik magyarok Istene: «veletek harczolok!» A pogányvár, a bálványok tornya volt az utolsó bevehetetlen mentsvára az egész székelyföldi keresztyénségnek.

Századok folytak le; Bálványos-vár hatalma nem csökkent. Az Opour rhabonbánok törzséből, az Apor-család nagy terebély fája sarjadt elő. Az Árpádfiág kihaltával olyan hatalmas lett Apor vajda, hogy a király, Bajor Ottó őt választotta ki, a kinek támogatásával királyi székében megöröködjék, s nem sajnált Budáról lefáradni egész Bálványos-váráig; még a szent koronát is magával vitte, s királyi kezét ajánlá fel Apor leányának. De Apor vajda, lakodalom helyett börtönre vetteté a királyi háztüznézőt, s addig ki nem bocsátá, míg alá nem irta, hogy a koronáról lemond: akkor hagyta futni, a koronát pedig ott tartotta magánál: ott állt az abban az ajtótlan, ablaktalan toronyban, nem is adta ki, csak igen szép kérésre, erős fogadásra az utána felemelt királynak.

S még azután sok századig fényeskedett Bálványos-vár ősi pompájában. Csak a Rákóczy korszakban tudták elpusztítani -204- a labanczok. Most már csendes tartomány lett belőle.

Itt ülök a kövön, a mi onnan esett le az istenek tornyáról. Szép zöld a mohától! S nézem a falakat; hallgatom a vércsék vijjogását: iharfák zúgását…

… Héj te öreg Isten! Magyarok istene! Emlékezel-e még arra, a mit Opour Kevendtől izentél a nap mezejéről?! Vagy te is azt mondod: «régen volt az: talán nem is igaz!»

JEGYZETEK.

Érzem a szükségét, hogy e regényem bevégeztével az olvasónak valamit mondjak, arra a kérdésére, hogy «hát mi volt ez?»

Könnyü plastikai alakot adni a római, görög, egyptomi bálványimádás korszakából megelevenített regéknek; lehetséges az még a teuton, scandinav pogány világ ábrázolásánál is: van azoknak egész irodalma. – De a magyar mythologia után csak tapogatózni lehet: annak a véghangjait csak szájhagyomány őrzi. Két összetalálkozó rímből ki kell találni az egész verset.

És aztán maga a történetünk is az árpádkori első századokban, még inkább a vezérek korszakában, jobbadán szájhagyományok gyüjteménye: hitelességük fölött sohasem szünnek meg vitatkozni a tudósok.

Az én történetem ugyan csak regény, s tehetném azt, hogy arra a nagy szabadalomra hivatkozzam, a mi a költőknek mindent megenged.

Azonban ez úttal nem akarom magamat abba a gyanúba keverni, mintha én is neki szabadítottam volna képzeletem hyppogryphjét, hogy kalandozzon be ismeretlen álomországokat s aztán szaporítsam én is a meséket, hanem azt tettem, hogy összegyűjtöttem mindenünnen, a mi csak e korszakra visszavezető, mesét, adomát, hagyományt mások felfedeztek, s ezeknek a halmazába beleélve magamat, igyekeztem azokból egy hangulatot kitalálni, a mi egy mesés korszakot reálissá, felfoghatóvá tesz. Erre az adatgyűjteményre visszatekinteni még abból a szempontból is kötelességem, hogy azon irótársaim -206- iránt elismerő legyek, a kiknek fáradságos buvárkodása segélyemre szolgált.

Magát a történet alapmeséjét, az Apor és Mike család között előfordult leányrablást, a rákövetkezett várostromot Bálványos ellen, az Opourok keresztyén hitre térését, találtam Orbán Balázs, «A Székelyföld» czímű nagybecsű művében a III. kötet 88. lapján. De ugyanezen történetnek valódiságát mind háromszéki, mind csiki ismerőseim is bizonyítják. Orbán hivatkozik idézeteiben Kőváry László Erdély régiségei czímű munkájára (189. l.), továbbá Okolicsányi Decreta et Vita Regum Hungariæ czímű munkájára, II. k. 160 lap. A két előbbi megegyezik abban, hogy a Mike leányt azért nem akarták a bálványosi Opourhoz adni, mert az pogány volt. Megerősítik azt a kimenetelt, hogy az összekoczczanás véres bonyolulata a nőrabló keresztyén hitre tértével lett megoldva.

A regényiró feladata volt az akkori magyar pogány és keresztyén szokásokat, fogalmakat, erkölcsöket plastice előállítani, hogy egy ilyen korszakidomító megtérés, földfeletti csodák nélkül érthetővé legyen. Hogy ez mennyire sikerült, azt az olvasó itéletére kell biznom. Én csak a kútforrásokat nevezem meg, a mik segítségemre álltak.

3 . lap. Fergetyü vár . Orbán B. Székelyf. I. köt. U. o. Ikavára leirása.

4 . l. Vízhajtotta szövőszék, zengő kút. Orbán B. Székelyföld I. köt., előbbi Zsombori kertben, utóbbi Maros-Vásárhelyen. – Bodor.

6 . lap. Nyolczforintos tó. Mikor az a tó magától kiárad s elönti a vidéket, olyan éhinség következik az országra, hogy a búza köble felmegy 8 forintra: Orbán. B. Székelyföld.

6 . lap. Magyar Csillagnevek. A miket Lugossy gyűjtött össze, teljes gazdag számban feltalálhatók Ipolyi M. myth. Adalékok rovatában 582–3. lapon.

8 . l. A mely székely aszszony idegenhez megy nőül , -207- azt a birtokából a szomszédai kibecsültetik. Orbán B. Székelyföld. I. k. Előszó.

14 . lap. Tuhudunok. A pogány magyarok székely elnevezése. Orbán B. Sz. f. I. k. 45. l.

7 . lap. Székelyek kőre vésett alaptörvényei. Szabó Károly (Új magyar múzeum 1854. 401–402. l.). Ezek voltak. 1. Egyedül Árpád fiágát illesse a főhatalom Pannoniában . 2. A mely földet valaki saját kezével szerzend, sajátja legyen, mit közerővel, osztassék fel igazságosan. 3. Az ügyek a nép egyetértésével végeztessenek. 4. A ki a fejedelemnek tett hitet megszegi, fejét és vagyonát veszítse a főrabonbán áldozata előtt, ki a rabonbánok méltósága ellen vét, tűztől-víztől eltiltassék. 5. Ha valaki a rabonbánok, vagy a horkázok közül a nemzet ellen törne, az Upolet nemzetségből választott rabonbán itélete alá essék. 6. Ki a főrabonbán áldozatára meg nem jelenik, kettévágassék. – Ezen Zandirhám és Árpád közötti szövetség pontjai kőpaizsokra metszve, tétettek le Buda várában, Erdélyben.

8 . lap. Német lovagok. Ezeket II. Endre király hozta be, a szentföldi hadjáratából Syriából, s a Bárczaságon letelepíté. Azonban itt oly garázdálkodásokat követtek el, hogy IV. Béla már kénytelen volt őket az országból kikergetni, s váraikat lerombolni. – Bővebben minden magyar történetirónál.

11 . lap. Pogány kunok viselete szokásai. Hormayr. Goldene chronik 3. Münchner h. bibl. ad. a. 1279. Ipolyi A. m. myth. LV. A IV. Béla idejében bejött kunok Kuthen vezér alatt, nemcsak konokul ragaszkodtak pogány vallásuk és szokásaikhoz, de általuk a pogány elem, a többi szomszéd magyar népség között is elharapózott. – (Hosszú hajat és aszszonyos szoknyafélét viseltek).

12 . lap. Rapsonné, Venetúrné. Rapsonnéról szól a monda, hogy a Dromó ördögnek azt igérte, hogy ha neki egy utat épít a várától Kolozsvárig, ád neki egy hegy aranyat, s egy völgy ezüstöt; mikor készen volt, a most is látható merész út hegyen-völgyön keresztül, akkor a tenyerébe tett egy ezüst pénzt, az ujja hegyére egy aranyat; ezzel fizette ki az ördögöt. Veneturnéról lásd. Kővári László Erdély régiségeit. -208-

13 . lap. Alurimna . Ipolyi Arnold magyar mythologiája. A magyar pogányvilág hadnemtői lehettek.

14 . lap. Eskü a kutyára. Bajor püspökök levele János pápához (Ludwig script. II. 367.), a tótok panaszkodtak, hogy a magyarokkal kutya- vagy farkas-áldozat mellett kötöttek szövetséget és esküt. Ipolyi A. u. a. áldozatok rovat alatt még bővebben.

14 . Orsóalakú pénz. Mintegy 8 év előtt Olasztelek mellett Tortománál pásztorfiuk két üstöt találtak a földben, tele orsóalakú arany rudacskákkal, miket az akkori Beczirker Sz. A. elvétetett tőlük, ő maga gazdag lett utána; a kolozsvári muzeum csak nagy bajjal kapott meg egyet e műkincsből. Az érmészek kezdetleges pénzeknek állítják ezeket, mik a barbár népeknél voltak forgalomban. – Orbán B. Székelyföld I. köt. 222. lap.

21 . Maksai domb. Benkő József szerint a régi székely gyülések székhelye. Orbán B. szerint ezen gyülések az Isten szabad ege alatt tartattak, hol ülőpadokul szolgáló lapos nagy kövek voltak elhelyezve.

Alig félszázada, hogy e kövek meg voltak, s a Maksán tartott presbiteri ülés még ezen classicus köveken ülésezett. A nép tisztes senatorait a harczfiak kivont kardokkal vették körül.

22 . » Arany csákányok. – Háromszék levéltárában. 1840-ben találtak Barátos közelében egész csoport arany csákányt, miket régészeink hun emlékeknek tartanak; ezek 4000 arany sulyt vetettek. Belőlük csak egy lett megtartva a bécsi Ambrasi gyüjtemény számára, a többi elkallódott a hivatalnokok kezén.

(Több helyen.) Ökörbőrre írt végrendelet. Kéri Lajos a XIII. században kelt kéziratában leirja a budavári sziklaüregekben talált, kővértek maradványait, az állatbőrökre tett irások, rajzolatok töredékeit. L. Felsőmagyarországi Minerva 1828. VI. füzet 1742. l. Orbán B. Székely f. I. köt. 62. lap.

(Több helyen). Hun irás, régi székelybetük. Még most is láthatók az ardaki templomon. Orbán B. I. k. 124. l. Felirat a hátulsó kar feletti koczkában régi székely betükkel, miket keleti -209- módra jobbrul-balra kell olvasni. E. ka. i. a. n. s. u. M. s. u. i. gy. r. o. e. G. n. e. t. s. I. z. a. gy. Georgyius Muzsnai, csak egy az Isten. Deus. VI. köt. Orbán művében az eredeti székely irásjegyek is közölvék. Ugyanazok megtalálhatók Kállaynál.

23 . lap. Székely nemzetségek. L. Ipolyi Arnold M. myth. Kovachich. Script. I. 339. l.

25 . l. Újszülöttek állát vassal sütögetik. A hunoknál minden fiugyermeknek arcza vassal felmetszetett, Ammianus Marcellinus szerint, hogy a szakálnövés meggátoltassék; Callimach szerint tüzes vassal, hogy szokjék hozzá korán a fájdalmas sebekhez. Dussieux-nál ez már azt jelenti, hogy a gyermekek arczai szörnyeteggé torzíttassék. Ipolyi véleménye szerint leghelyesebben Istennek felajánlásul. – U. a. a tűz feletti felavatás szere. – A vándor-czigányoknál ez most is divik.

30 . lap. Tűzbe tett kéz , tisztaság próbája. Pogánykorból származó ordaliai szertartás. 1550-ben Martinuzzi kiadatta ez ordaliai itéletek egész sorozatát, mik egészen scytha szokásokról tanúskodnak. Ipolyi A. M. myth. 197. l.

32 . lap. Boszorkányok szokásai. Ipolyi Arnold. M. myth. A szegedi boszorkánypör adatai nyomán.

35 . lap. Madárének utánzás a templomban. Ditrói templomban. Orbán B. Székelyföld. II. k. 117. l.

41 . lap. A szent Anna taváról szóló néprege. Orbán B. Székelyföld. III. k. 75. l.

44 . « Fóta . Egy hosszú szövet, melyet válltól csipőig rézsút viseltek a székely nők öltözetük felett. Orbán Balázs, Székelyföld.

45 . lap. Álmost megégették a magyarok bejövetelükkel. Almus in patria Erdeel occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire. (Budensis 37. stb.). Lásd Ipolyi A. M. m.

48 . l. Félig hal-, félig ember-alakú bálvány. A Kalandos patak áradásaikor csodás alakú köveket sodor magával, van egy Zeykné udvara körül, mely egy syrén alakját úgy utánozza, mintha szobrász idomította volna. – Orbán B. Székelyföld, IV. k. 30. l.

48 . l. Özönfa . Melyet az áradozó Feketeügy minduntalan felszinre hoz. Óriási 3–4 öl átmérőjü törzsek, ébenfeketék s a kövesülés első szakában oly kemények, hogy alig faraghatók: a nép özönfának nevezi.

49 . l. Balita . Ezüst bálványka, mit a vőlegény menyasszonyának ád. Ipolyi A. M. myth. 502. l.

49 . l. Furuzsina . Csodaerőt kölcsönző székely tündérnő. Orbán. B. Székelyföld.

51 . l. Új tűz gyújtás. Tűzáldozat. Tűztisztelet. Ipolyi Arnoldnál. M. myth. 188. l. – Pozsonyi missale: «az új tűz megszentelése után az egész városban eloltatott a tűz, s helyette a megszentelt tüzet osztották ki. – Ha sokáig tűz nem gerjeszthető dörzsölés által, gyanu támad, hogy valahol még el nem oltott tűz gátolja az elem előtünését. Két szűz fiu idézi elő a tüzet; s ehhez kilenczféle fa használtatik. U. a. Tűzünnepek leirása. Szentivánéji tűz.

65 . « Kisebbik uram , pogány szokás. Ipolyi szerint a nők közösségét jelenti a testvérek között, mely állapot a hadkalandor népeknél, a nőknek a férfiakénál kisebb száma miatt gyakran előjön. (Bartal. Com. I. 158).

69 . lap. Igrecz . Ipolyi A. M. myth. Nyelvemlékeink a bécsi codex szerint Igrecz = zene. «Igrecz készség». Fúvó szerszám. Koboz = lyra. Hegedü, fides. A «timbora = hárfa. Orbán Balázsnál jön elő.

70 . l. Zerezisisten . Ipolyi felemlíti e rézbálványalakokat, de kétségbevonja, hogy hitelesek volnának.

70 . lap. Deli ördög. Ráró madár. Ipolyi Arnold, Magyar mythologiája. Szerelem taplója. Csabaire, pilinkó, piritus. U. o. -211-

74 . lap. Assisi Szent Ferencz imája. Th. de Celano olasz latin szövege szerint. Altissimo, omnipotente bon signore: tue son le laude, la Gloria e l’onore, et ogni benedictione. A te solo se confano; et nullo homo e degno de nominar te. Laudato sia Dio mio signore con tutte le creature, specialmente messer le fratre sole : il quale giorna et illumina nui per lui, et ello e bello et radiante con grando splendore: de te Signore porta significatione, Laudato sia mio Signore per la luna et per le stelle: in cello le hai formate clare et belle. Laudate sia mio Signore per fratre vento , et per l’aire et nuvolo et sereno et omne tempe: per le quale dai a le tue creature sustentamente. Laudate sia mio Signore per sorore aqua, la quale e multe utile et humile et pretiosa et casta. Laudato sia mio Signore per fratre poso , per lo quale tu illumini la nocte: et elle e belle et jugundo, et robustissimo et forte. Laudate sia mio Signore per nostra madre terra : la quale ne sostenta et guberna et produce fructi et coloriti fiori et herbe.

75 . lap. Gönczöl szekere, Konrád császár a kocsisa. Ipolyi A. Magyar Myth.

90 . « Hazai . Székelyek a menyasszonyt hazainak, vagy hazajinak hiják. Ipolyi A. M. myth.

93 . lap. Pogány menyegzői szertartás. Cantu Cæsar; a középkor története. Galambetetés, kenyérmegtörés, fonáleresztés.

101 . lap. Hétféle szinű bab boszorkányok ellen hintve. Ipolyi A. M. myth.

U. o. Pogány harczosok szokása éjjel a vártán énekelni. Cantu Cæsar. Középkor tört.

105 . lap. Elindula Szent Péter Rómába. Erdélyi J. magyar népdalok gyűjteménye. -212-

107 . lap. Deés Isten. Székely István krónikája szerint, a magyarok bejövetelükkor háromszor «Deus» nevét kiálták, a mit Heltai krónikája félig-meddig helyre igazít, Gelleji Katona pedig «Deés»-nek mond ki, minthogy a magyarok Deus latin nevét nem ismerhették, s bejövetelük helyén van Deés városa is.

107 . lap. Furusvize, Ikafalva leirásánál , a Furus vizének mesés eredete, csodatevő hatása. Orbán B.-nál Székelyföld III. k. 93. lap.

107 . lap. A megölt ellen szolgál a más világon a legyőzőjének. (Turóczy 2. 25. Bud. 56)

113 . « Nőnek férjével együttes eltemetése. Thonusoba példája szerint, a kit pogány hitéért nejével együtt élve siroltatott el István király. – Herodot szerint a scytháknál a vezérrel együtt egyik neje is eltemettetik.

115 . lap. Vérrel siratás. Jornandes (49. lap) szerint. L. Ipolyi A. M. m. 549. l. Jerneynél, Ammianus Marcellinus szerint.

115 . lap. Pogány temetkezés. Ipolyi A. Magyar myth. Bél Mátyás Joinville stb. kútforrások után.

121 . « Szent Gellért püspök. Szabó Károly, Emlékiratok a magyar kereszténység első századából.

129 . lap. Ürgelyukba gyónás a pogányoknál. Cantu Cæsar, Középkor Tört. Ugyanannál a pogány papok az ürgelyukon keresztül hallgatják ki a földisten izeneteit.

140 . lap. A szamárkiáltás karácsonyi mise alatt. Cantu Cæsar, Középkor tört. IX. kötet 7. fej. – A francziáknál egész zsoltárokat énekelnek a szamárhoz, tréfás szöveggel és egész ünnepélyesen. U. o.

145 . lap. Napvágás . Leisser szerint háromszor vágott a magyar fejedelem a nap felé kardjával, trónralépésekor. Bonfin szerint négyszer. Vagner adomái között feljegyzi a budai nagyvezér tréfáját, ki a fejét bekötötte, s borbélyt hivatott, panaszolva, hogy a trónra lépő magyar király az ő fejét megvágta a minap, a mint a levegőben vagdalkozott a kardjával. Lásd Ipolyi M. myth. 258. l.

149 . lap. Meghatározva . Népdalban. Úgy meg vagyok határozva , Mint a csikó kantározva, Szabadságom el van zárva.

151 . lap. Bélpoklosok világból kizárása. Cantu C., Középkor története.

158 . » Orbán mester és a kerti vetemények. Orbán B., Székelyföld. IV. k. 44. l.

162 . lap. Újszülött körüli babonák. Ipolyi Arnold, M. myth. és saját jegyz.

170 . lap. Deli ifju legény képében. – Saját gyűjteményemből. Kézirat. Ördögidézési formula: «jelenj meg nekem Deli ifju legény képében és hozz nekem harminczhárom ezer háromszáz harminczhárom aranyat!»

175 . lap. Égi ütközetek. L. Szibenbürgerische Chronik. Georg Kraus. II. k. 226. l. «Kegen Sonne untergang zween brennende heere zusammen stossen und streiten.» Cserey Mihály (Hist. 225. l.) «A hegyeken nagy tüzes seregek szörnyű ropogással egymás ellen harczoltanak.» – A mit az okos szász -214- úrnak s a kálvinista Csereynek szabad volt elhinni, talán megengedhető a pogány Opour fiúnak is?

193 . lap. Vérszövetség. Anonymus. V. 6. More poganismo fuerit propriæ sangvinis fusio in unum vas, ratum fecerunt iuramentum. Székely krónika , 277. lap. profusis cæteri lachrymis quasi sangvineis potum præ gaudio celebrantes sumpsere. Ugyanott az áldozó kehelyről : Supremus rabonban poculi calicis supremus conservator. Herodot szerint a kehelybe kardot, nyilakat mártanak (a scythák).

Lábjegyzetek.

1) Háztáj a székelyeknél.

2) A «kedd» volt az ősmagyaroknál a szerencsétlen nap, mint a keresztyéneknél a péntek. Csak ez a nap-név maradt meg, a «dagasztó» most már szerda, a «vasverő» csütörtök, a «borjunyúzó» péntek, a «heverő» szombat, az «áldozó» vasárnap.

3) A keresztyének neve az ősöknél: – a Jehova tisztelet miatt.

4) Lásd Diószegi füvészkönyvében: diákul «curbita melopepo».

5) L. Cantu Caesare «Középkor története» IX. könyv 7. fejezet.

6) Ez a lovag Geofroi de La Tour volt; mint a Magnum Chronicon belgicum bizonyítja.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10	változik át, A hétszinű	változik át. A hétszinű
16	erősíteni a szövetseget.	erősíteni a szövetséget.
28	bosszúsan a vén Opour,	bosszúsan a vén Opour.
32	őket vegyegni.	őket vegyegni.»
45	Orhalmon nagy máglyát	Őrhalmon nagy máglyát
50	«Délibába»,	«Délibába».
53	hizony én velem széles	bizony én velem széles
54	az utolső gulya	az utolsó gulya
85	hallotta Mike sára	hallotta Mike Sára
113	Ó vele magával	Ő vele magával
130	innen sohova	innen sehova
133	óh én Uram!	«óh én Uram!
136	hegy milyen emberlakta	hogy milyen emberlakta
137	Szilamér Imolától,	Szilamér Imolától.
153	minden tövényeit	minden törvényeit
153	meg kell nyugodunk	meg kell nyugodnunk
161	de a mít	de a mit
175	gyermekért!	gyermekért!»
183	kőműves-mester rosszu	kőműves-mester rosszul
187	ezt a vílágot	ezt a világot
189	játéka egy va-emberrel	játéka egy vakemberrel
189	keporsója ödelén	koporsója födelén
193	ősz üstökét.	ősz üstökét,
195	senkí közületek	senki közületek
197	Boruljatok térdre!	Boruljatok térdre!»

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BÁLVÁNYOS-VÁR: TÖRTÉNETI REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Bálványos-vár: Történeti regény

Megjegyzések:

BÁLVÁNYOS-VÁR

A FERGETYÜVÁR.