The Project Gutenberg eBook of Szerelem bolondjai
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Szerelem bolondjai

Author: Mór Jókai

Release date: October 2, 2017 [eBook #55667]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZERELEM BOLONDJAI ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLI. KÖTET

SZERELEM BOLONDJAI

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

SZERELEM BOLONDJAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896




ELŐSZÓ.

Micsoda czím ez már? fogja kérdezni minden ember.

Minő blasphemia! kiált fel a sentimentalismus. Hisz a szerelemnek még a
bolondsága is nagyobb bölcseség, mint a philosophok minden tudománya.

Minő pleonasmus! mondja rá a satyricus. Hát vannak a szerelemnek okosai
is?

Minő antithesis! jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem
nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság,
mihelyt szerelem.

Ebből valami furcsa lesz! szól hozzá a kiváncsiság: szerelmesek és
bolondok! Rendkivüli történetek rakhelye lesz itt.

Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem:
elévethetném mindazt, a mit emlékezetem összehalmozva tart az emberi
szív szerepléséről a világtörténelemben.

Beszélhetnék a szerelem túlcsapongásairól, a római Saturnaliák
mysteriumairól, miket Hispala Sescennia urhölgy fedezett fel kedvese
előtt, a kit sajnált ez ünnepélyek kegyetlen élveinek feláldozni, s mely
felfedezésért Adrián császár egy városnegyedet leromboltatott. Akadnának
e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának a mellett, hogy a szerelem
sok bolondot eszközöl.

Elmesélhetném a «megfordított évszakok» bohóságait, mely egylet a XVI.
században azt a szabályt állította fel, hogy a kik egymást igazán
szeretik, azok nyáron télhez, télen nyárhoz öltözve járjanak, a szomjat
meleg vizzel oltsák, az éhséget sületlen szerekkel. – Azt tartom, hogy
ezek elég nagy bolondok voltak.

Regélhetnék a mór «szeretők sziklájáról», hová egyszer üldözött
szerelmes pár menekült fel az apai korbács elől, s a honnan tovább nem
futhatva, mindketten leugrottak, meghaltak. És azután még sokáig
«szeretők sziklájának» hítták azt a helyet, s a hol csak boldogtalan
szerelmesek voltak a környékben, mind odasiettek magukat elölni. –
Kérdés maradna, hogy kik voltak a nagyobb bolondok: azok-e, a kik a
példával előrementek, vagy azok, a kik őket követték?

Segélyemre hívhatnám az ethnográphiát, s elkezdve a szerelem bizarr
közönyétől, melylyel az eszkimo a vendégszeretet fogalmát még a hitvesi
kegy osztalékaira is kiterjeszti, végig utaztathatnám a kegyes olvasót
az ellenkező oldalig, a hol a féltékeny koriálok soha sem engedik
feleségeiket megmosdani, hogy más férfi ne is gyaníthassa arczaikról,
hogy szépek-e? Közbe esnének aztán olyan népek is, mint az alibamoniak,
a hol még a nők is féltékenyek és boszuállók, s ha egy-egy asszonynak a
férje hűtlenséget követ el, valamennyi asszony ellene támad, s a hűtlen
férj collective elpáholtatik. – Melyik bolondabb a három közül?

Azután felidézhetném a világtörténelem nagy kisérteteit, s elmondanám
rólok: ez a koronás rém itten Semiramis, háromezer év nem oltotta ki
szeméből azt a bűvsugárt, a mivel hajdan a hőskor férfiait keblére
szédíté; minden évben más férje volt, s azok mind csoda módon haltak
meg. A szép királyné egy kerített sírkertet tartott holt férjei számára,
a hol az egymás után következők számára remek síremlékek voltak emelve.
A hogy a mai kor delnője tart egy-egy photograph-albumot, mely
lassankint megtelik imádók arczképeivel, úgy tartott e hatalmas nő egy
sirkertet, s annak minden lapja egy-egy márványemlék volt, ráirva a holt
férj neve és szerelmének nagysága. Azon fehér márvány-mausoleum, melynek
küszöbéhez támaszkodva jelen meg előttünk a szép rém, maga még fehérebb,
mint a márvány, csak szemei feketék és égők: Arraeus hamvainak sírboltja
az; azon Arraeusé, ki Bythina királya volt, szép, fiatal és hős.
Semiramis belészeretett s kezét ajánlá neki; de Arraeus visszautasította
azt. Erre a királyné haddal támadt ellene, s Arraeus a szerelmes nő
elleni harczban elesett. A királyné aztán a halva megkapott kedves
tetemének emelteté azt a mausoleumot, s még holta után sem birta nem
szeretni azt, ki inkább meghalt, mint hogy őt szeresse, s kit inkább
megölt ő, mint hogy mást szeressen. Ez csinos tárgy volna, s sok
régimódi pánczél és balista leirását lehetne benne közrebocsátani.

Érdekes volna «őrült Johanna» királyné története, ki férjét addig
üldözé, míg vágytársnéja megölte a közös szerelem tárgyát, a királyt; s
akkor Johanna ezüst koporsóba teteté a hullát és mindig magával hordozá
azt, a hol járt-kelt, a hol megpihent, elaludt, a férj a koporsóban
mindenütt mellette volt, a míg élt. – Sok romantikus vidéket be lehetne
ezzel az esüst koporsóval járatni, annak a bebizonyitására, hogy bizony
nagy bolondok a szerelmesek.

Szép mese volna e tárgyról Dzsehángir és Nurgehán története. Dzsehángir
t. i. mór kalifa volt (meglehet azonban, hogy arab padisah volt; nem
állítom bizonyosan), Nurgehán pedig a legszebbik felsége, kétségtenül
hollóhaju, tojásdad arczu, korall-ajku, gyémántszemű, a hogy a keleti
ideálokat szokás költőileg feltálalni; és obligáte heves vérű, rajongó
kedélyű, ábrándos szellemű, a hogy ugyanazokat psychologice
feltranchirozva illik az olvasó asztalára tenni. Tehát egyszer ennek a
Dzsehángirnak az a raptusa támadt, hogy a szép Nurgehánnak egy édes
ölelésére megengedte, hogy egy álló egész huszonnégy óráig uralkodjék az
országán ő helyette, s a mit ez alatt parancsolni fog, az mind akképen
teljesüljön. A szép Nurgehán aztán – természetesen – legelébb is a
kincstárból felhordatta, a mi kész aranyat talált; – ezt idáig más is
ilyen okosan intézné; – és akkor az aranyakat mind újra verette, az
egyik felén volt az ő feje, Dzsehángiréval egyesítve, a másik felén ez a
körirat: «Dzsehángir és Nurgehán szerelmének emlékére», – s aztán ezt a
pénzt kiosztatta az ország szegényei között, hogy az ő szerelmét örökké
emlegessék. – S minthogy a mahomedán pénzeken nem szokott lenni emberi
ábrázat, s minthogy mahomedán férfi a feleségével együtt nem szokta
magát a világ előtt mutogatni, tehát kétségtelen, hogy ez a bolondság
igen nagy katastrófával végződött, mely majd vita tárgyául hagyná fenn
annak elhatározását, hogy melyik volt a kettő közül a nagyobbik bolond?
a regényíróra csak azon technikai nehézségek maradván fenn, hogy először
hogyan tudná 24 óra alatt egy egész mór királyi kincstár pénzét
újraveretni, mert polytechnikai regények óta a közönség szeme nagyon fel
van nyitva az ilyen dolgokban; másik meg annak elintézése, hogy miféle
kormánybiztosok lehettek abban az arabs országban, ha a szegények
számára küldött aranyak csakugyan a publikum közé kerülhettek az ő
kezeiken keresztül?

Beszélhetnék az angol herczegről, ki beleszeretett juhásznéjába, s mert
az semmiképen nem akart végette herczegnővé lenni, ő lett miatta
juhászszá s őrizte és fejte vele együtt a saját juhait. Melyik volt a
nagyobb bolond?

Előidézhetném azt a János királyt, a kinek nem volt elég úgy szeretni, a
hogy emberek szeretnek: ő a tündérek szerelmére akarta fokozni idegeit s
e végett minden este spiritusos pokróczba varratta be magát. Egyszer a
komornyikja a czérnát, melylyel már bevarrta, égő gyertyával akarta
elszakítani s a spiritus lobbot vetett. Minthogy pedig János király nem
volt Salamander, tehát ott bolondul megégett. Ennek is lehetne hatása.

Vagy ezer efélét!

Tüneményes, rendkivüli történeteket, miket az ódon krónika elég
emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.

De ezúttal nem válogatok közülök.

Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, a mik minden
időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk
láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el
nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is
tudja valahonnan.

Mindennapi történeteket, mikben a kik szerepelnek, derék, okos,
nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani,
hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, a kiknek a neve:
«szerelem bolondjai.»




MAGYAR KLUBBOK.

Nálunk is van klubbélet, nem csak Angliában; a mit kérek nem zavartatni
össze a politikai gyüldék üzelmeivel, a mik más légkörbe tartoznak; sem
pedig azon jótékony és közhasznu egyletek életével, mik emberek és
agarak nevelésére, ügyefogyottak gyámolítására, hazafiui dalok
betanulására s egyéb magasztos közczélokra alakulnak s naponkint meleg
elismerésünkkel találkoznak.

Társadalmi csoportokról akarok csupán beszélni, miket közös eszmék
mellett közös együttérzés kényszerít egy közös asztal körül ülni; miknek
tagjai keresik egymást, a nélkül, hogy jó barátok volnának, harczolnak
egymással, a nélkül, hogy ellenségek lennének, s a vonzódás és küzdelem
közös tárgya rájuk nézve a mindennapi élet alapja, a rajtuk kivül
állókra nézve pedig tiszta hiábavalóság.

Egész niebelungi mondakör, a mit az úri néphagyomány megörökíte a
legrégibb hazai klubb felől, melynek most már stereotyppé vált alakja,
Józsa Gyuri mintázza azon rokonkeblek szövetségét, kiknek társulási
eszméjük volt a zöld és fehér asztalok komolyságaiból mentül több tréfát
csikarni ki, egymás rovására, néha a hatalom boszújára, és igen sokszor
nagyon megfizetve a tréfának az árát.

A klubb tagjai régen elhaltak, s helyeiket nem pótolta senki. Az utolsó
tag, tréfából megölette magát egy falusi kovács foghuzóval öt garasért,
mert nem akart a borbélynak egy forintot fizetni, abban halt meg.

Azután volt egy klubbunk, melyet «timárlegények»-nek híttak; czélja volt
a democratikus erények megkedveltetése a társaséletben. Tagjai közül, a
ki 49-ben el nem hullott, az bizonyosan számos élményekről tud beszélni,
miket az állambörtönök nyújtottak a következő években társaséletre
kényszerített hazafiaknak.

Volt az írók között is egy klubb, mely a «tizek egyleté»-nek nevezte
magát. Köztük voltam. Annyira szerettük egymást, hogy noha írók voltunk,
soha semmiféle munkánkat egymásnak fel nem olvastuk. Most már csak
hárman vagyunk tizek; de az a három is tizfelé elszórva, néha a sorstól
egymás mellé, másszor egymáshoz csapva; de azért a klubbatyafiság még
most is tart közöttünk.

Volt egy másik klubbunk, melyet a magyar humor Nestora alakított, s mely
e büszke czímet választá magának: «szamarak társulata». Voltak fő- és
alszamarak, rendes és tiszteletbeli szamarak; s minden pénteken össze
kellett jönniök kedélyes szamárkodásra. Az alakító meghalt, s a klubb
tagjai most már mind igen okos emberek, s diplomájukat nem veszik elő
többé.

A harminczas évekből maradt fenn egy szövetség, mely a «tizenhárom»
klubbjának nevezte el magát. Tizenhárman ültek egy asztalnál, s minthogy
tizenhárom közül abban az évben egynek okvetlenül meg kell halni, tehát
minden évben sorsot húztak, hogy a jövő évben ki legyen a halott
közülök, és ki legyen a prédikátor? Az év forduló napján azután ismét
összejöttek s a halottá delegáltnak végig kelle hallgatni saját halotti
búcsúztatóját, érdemeinek hol helyes, hol viszszás előszámlálásával.
Mind a tizenhárman meghallgatták szerencsésen saját temetési
beszédeiket, s most már öreg emberek lehetnek.

Van ismét egy teljes virágzásban és pipafüstben levő klubbunk, melyet
szkuptsinának nevezünk, a hol politikai pártszinezet nélkül régi jó
emberek összetalálkoznak, czél lévén egymásnak mentül több gorombaságot
mondani en famille, és vesztett fogadások után mentül több büntetéskávét
elfogyasztani.

Most azonban egy kevésbbé ismert klubbot akarok bemutatni, melynek
tagjai a high lifehez tartoznak, s annálfogva beléletük változatos
mozzanatai nem is foglalkodtatják annyira a közbeszédet. Honnan tudom e
klubb létezését? annak titkát ne feszegessük. Én magam tagja nem vagyok.
Isten őrizz! A klubbnak az a neve, hogy: «a szerelem bolondjai».

Valóságos rendszabályokkal biró, életképes és kifejlődésre méltó klubb.

Tagjai csak azok lehetnek, kik be tudják bizonyítani, hogy szerelmi
indokokból valami hallatlan és kevésbé szokott bolondságot tudtak
elkövetni. Egy szigorú bizottmány itél titkos szavazás utján a fölött,
hogy a belépni kivánó, előadott érdemei után, miket akár maga, akár
mások sorolhatnak elő, érdemes-e e társulat tagjai közé fölvétetni; vagy
pedig udvariasan elutasítandó, mint a ki meglehet, hogy külön szerelmes
is, bolond is, de nem együtt; vagy nem oly mértékben, hogy még az okos
emberek társaságába ne számüzethessék.

Vannak a klubbnak külföldi és tiszteletbeli tagjai is, a kik e
minőségükről semmit sem tudnak, de a kiknek neveit és viselt dolgait a
klubb emlékkönyve híven örökíti s emlékezetes tetteik különböző phasisai
folytonos evidentiában tartatnak.

E klubb jutalmakat is tűz ki, mik öt évről öt évre a legérdemesebbnek a
pályabiráló választmány által odaitéltetnek. Az öt év ily pályázatnál
nem sokalható, miután tudva van, hogy egy jól kidolgozott szerelmi
bolondsághoz huzamosb idő kivántatik.

Sőt az is megtörténik, hogy a ki öt éven át csaknem bizonyosra dolgozott
már, hogy legnagyobb bolondnak elismertesse magát, az utolsó nap
tizenkettedik órájában egy véletlenül közbetoppanó új phoenomenon által
a pályadíjtól elüttetik.

Egy ilyen esetet tárgyal épen mostani értekezésem.

A szerelem bolondjainak érdemes társulata a legutóbbi öt évben egy
Thorwaldseni Venust tüzött ki pályadíjul. A mű csak utánzat volt ugyan,
de azért művészi munka, s carrarai márványból. Lehetett volna eredeti
művet is kapni párisi művészektől, kik e genreben sokat dolgoznak: hanem
ezt ajánlotta a classicitás.

A klubb helyiségét, tagjainak mivoltát nem igen irom le; hiszen a klubb
maga csak ráma, melybe regényemet tenni akarom. Elég azt tudni, hogy a
ráma aranyos, hogy a faragványait képező alakok elegánsak; különben a
rámának azután mentül kevesebb köze van a képhez.

Tehát a pályázatra kitüzött öt év már végére jár, a pályaművek a birálók
kezei közt voltak, szépen idegen kézzel letisztázva; s a vélemények
kezdtek csere alá jutni.

A pályabirálók: négy választott szerelem bolondja, a
szerelembolond-elnökkel esténkint gyüléseket tartottak, melyen a
concurrens művek közül a legpályaképesebbek versenyre lőnek bocsátva.

Mind valamennyit in pleno felolvasni nem lett volna czélravezető. Azok
közül a közönséges niaiserieket, az unalmas boutadeokat, a kézzelfogható
blaguirozásokat, a mindennapi hóbortokat, az illetlen bétiseket, a
sentimentális fadesseket, a brutális dupiroztatásokat, az ügyetlen
marotteokat, s a hogy még franczia műnyelven e különféle nemeit a
szerelmi balgaságoknak nevezik – ad acta csomagolták, s csupán a
legválogatottabb őrültségeket teríték fel a társulat asztalára, hogy
azok közül itéltessék oda a legérdemesebbnek a pályadíj.

Legyünk kiváncsiak a pályázat eredményére.




ELSŐ BOLOND.
<br/>
A KINEK VETÉLYTÁRSA EGY KIRÁLY.

(Önéletirás.)

«Szerelmes voltam a megbolondulásig. Talán valamivel túl is rajta.

Szerelmem egy szép svéd leány; haja szőke, szemei kékek, termete a
capitoliumi Venus bársonyból.

Bűbájos egy hölgy volt; különösen a szemeiben volt valami sugár, a mi
megölt és megelevenített, a mi minden teremtést egy fokkal magasabb
lénynyé emelt fel, mint a milyennek született.

Majd mindgyárt megmondom, hogy mire használta ezt a szemsugárt!

Legelőször és mindenekfelett arra, hogy engem holdkórossá tegyen, a ki
mindenütt utána járok, a ki őt elkisérem Edinburgból Madridba, onnan
Velenczébe, onnan fel Szent-Pétervárra, aztán megint végig valamennyi
kisebb-nagyobb német residentián. Hogy mi dolga volt neki mind ezeken a
helyeken? majd azt is mingyárt megmondom.

Az én eszményképem egy állatsereglet tulajdonosának leánya volt: maga is
állatszelidítő. Az a bűbájos szemsugár arra a haszonra szolgált, hogy
különféle fenevadakat emberi szelídségig lealázzon; vagy miután fentebb
már azt mondtam, hogy minden teremtést egy fokkal mamagasabb lénynyé
emelt fel, tehát következetes maradok s elsorolom, hogy az oroszlányai
úgy sétáltak vele karon fogva s két lábra állva, orraikra csiptetett
szemüveggel, mint az igazi arszlánok; jeges medvéi úgy praesentiroztak a
kezükbe adott puskával, mint az igazi «molodczi», s hyenái úgy
enyelegtek parancsára a reszkető báránykákkal, mint – ne keressünk rá
magasabb hasonlatot.

Hanem volt egy veszedelmes ismeretsége: egy gyönyörű nagy királytigris.

Ez volt az a király, a ki énnekem vetélytársam volt.

Hogy nem ok nélkül féltettem tőle ideálomat, azt mindenki könnyen
elhiheti.

Mikor belépett hozzá kalitkájába, rövid lenge öltönyben, vállig meztelen
karokkal, szorosan testhez símuló felső dolmánykában, mely elárulá nem
csak azt, hogy termete mily tökéletes, hanem azt is, hogy pánczélinget
nem visel alul, semmi egyéb fegyverrel, mint azzal, a mi szemeinek
kábító tüzében van, s mikor beléptére a királyi fenevad egyszerre
felemelte rettenetesen gyönyörű fejét, felnyitá borzasztó torkát
vérengző fogaival, és neki ereszté földrengető ordítását, a mitől még
saját izmai is reszketni látszottak, s fejedelmi haraggal tekinte le a
vakmerőre, ki őt háborítni merészli – oly vörös villámokat szórtak
szemei: akkor megfagyott a vér a néző ereiben; akkor a leány megállt a
kalitka szögletében s kinyújtott kezével parancsolóan mutatott a
fellázadó fejedelmi vadra és sugárzó szemeit mereven szögezé reá. Úgy
állott előtte, mint egy sérthetlen bűvésznő, mint egy szobor, mely néz
és meg nem mozdul.

És a fejedelmi vad lassankint alább-alább mélyíté hangját, mely utóbb
lassú morajjá enyhült le; majd félrefordítá fejét, elismerve, hogy le
van győzve; azután, mintha szégyenlené gyöngeségét, a nézők felé
fordult, azokra ordíta egy kegyetlenet, rácsapva óriási tenyerével a
vaspálczákra, mintha azt mondaná nekik: mit bámultok reánk, ez a mi
kettőnk dolga! Azután egyet fordult, s fejét lesunyva, és hosszú piros
nyelvével körülnyalogatva szakállas pofáját, odaoldalgott a bűbájos
nőhöz, s fejét hozzádörzsölve, felnyújtott fejével kezét iparkodott
megcsókolni – az arczátlan.

Hanem a hölgy akkor hátrakapta kezét, nagyot dobbantott parányi lábával
és rákiáltott varázshangzásu szóval: «helyedre!»

Mire a királytigris nyöszörögve, mint egy síró gladiator, a tulsó
szögletbe vonult, ott lefeküdt, és fejét eldugta két tenyere közé; úgy
reszketett, és remegése közben valami szemrehányást mormogott magában.

Akkor aztán a hölgy odalépett hozzá: nyájasan, szeliden szólítá;
hizelegve czirógatta végig szép síma fejét; utoljára rádült egész
termetével: egy második Ariadne-szobor; fülébe sugdosott, nyakát
átölelte s fejét a tigris fejére hajtá.

A gyönyörű fenevad pedig e hizelgés alatt egészen megadta magát, nem
morgott már, de forró lihegése hangzott a mély csendben, a mi a nézők
közt támadt; végre naiv nyihogást hallatott, még tán énekelni is képes
lett volna, s pislogó szemei most már oly zölden világítottak kéjesen
le-lehunyt szemhéjai alól.

E pillanatban semmi sem tarthatá vissza a közönséget, hogy rendesen
tapsokba ne törjön ki; abban a perczben aztán a hölgy is egy szökéssel
kívül volt a számára nyitva tartott ajtón; mig a felriadt királyi vad
szilaj dühvel ugrott utána, s óranegyedig elhangzott bőszült ordítása és
a dobaj, a mit kalitja vasveretes oldalain elkövetett – midőn megtudta,
hogy csak játszottak vele.

Hanem másnap megint hagyta magával azt a jelenetet ismételni. Néha jobb,
néha rosszabb szeszélyben volt; voltak esetek, a mikor csak a bűvésznő
folytonos dorgálása birta nagy nehezen hunyászul tartani; voltak
alkalmak, a mikben tudomásul sem akarta venni jelenlétét, hanem egyre a
rácsozat előtt kóválygott és dobogott, mintha a nézőkkel feleselne, s a
duzzogót és közönyöst játszaná; sőt néhányszor azt is megtette, hogy az
előadás órájában a bejáró ajtó elé feküdt, a mi annyit jelentett, hogy
ma nem lesz semmi mutatvány. Olyankor Karolin nem jelent meg.

Karolinnak hítták szép hölgyemet.

Már most mindenki értheti, hogy volt okom őt félteni vetélytársamtól, a
ki egy királytigris.

Ha csak mindennapi észjárással gondolkozunk is: könnyen megmagyarázható,
hogy egy szép hölgyet, a kit imádunk, mindennap egy oktalan fenevad
börtönébe lépve látni: nem emberi idegekkel elviselhető dolog. Egy
bőszült pillanat, egy vadállati szeszély, s mit védi e bájos termet, ez
arcz, e kebel az imádottat, hogy egyetlen ütésétől e tenyereknek,
egyetlen harapásától ez iszonyú fogaknak össze ne roncsoltassék?

Gondolatnak is rettenetes, hogy egy imádott hölgynek az élete mindennap
egy negyedóra hosszat egy láthatatlan pókfonálon függjön, a melyiknek ez
egyik vége egy tigrisnek a nyakához van kötve.

De engem nem csak ez bántott; engem üldözött az a gondolat, hogy mit
enyeleg az én kedvesem – egy idegennel.

Én a hizelgésekben, miket e vadállatra halmozott, meglopva láttam
magamat; s mikor átölelte a királytigris nyakát, a gyűlölet és
féltékenység pírja lepte be arczomat. Az a fenevad boldogabb, mint én!

És én e jelenetet mindennap végig néztem. Ott voltam az előadáson, ha hó
esett, ha eső. Elkisértem a menazseriát egyik városból a másikba. A
személyzet úgy ismert már, mint saját kakadúit.

Sokszor váltottam szót Karolinnal – a vasrácson keresztül, mikor a
tigrisnél volt. Nekem szabad volt hozzá beszélnem; hiába is nem lett
volna szabad, mert mégis tettem volna.

Mikor már a tigris lefeküdt előtte s ő kegyesen rádült, olyankor nehány
pillanatig lehetett vele szót váltani, az ő veszélyeztetése nélkül.

– Nem fél ön, hogy egyszer széttépi ez a fenevad?

Nevetett s azt felelte:

– Vannak nők, a kik még ennél veszedelmesebb fenevadakkal is tudnak
játszani.

– Azt én magamon tapasztalom.

– Tehát elismeri, hogy veszedelmes?

– Önre nézve nem az.

– Ön nem tépne szét engem, ha a tigris helyében volna?

Hm! Becsületemre, ez olyan kérdés volt, a mire nem tudtam hirtelen mit
felelni. Előéletemet tekintve, aligha igazoltnak nem kelle tartanom némi
kétségeskedést.

Máskor ismét azt kérdeztem tőle egy próbaóra alkalmával, mikor kevesen
voltak jelen: «Nem utálja ön ezt a mesterséget? Ezzel a termettel, ezzel
a tekintettel, ezzel a hanggal ön a művészet királynéja lehetne, s itt
eltemeti kegyed magát egy ronda kalitkába».

– Nem, uram; én ezt a mesterséget szeretem. Ez a legnagyobb művészet a
világon. Az eleven halállal játszani! E mély nyöszörgés, a mit ez a
vadállat hörög, az én tapsom. Aztán ez nekem gyönyört ád, a mihez
fogható nincs a világon. Belépni egy királyi ellenség odujába,
szemtől-szembe, fegyvertelenül kihívni azt a tusára, hallani szívijesztő
ordítását, látni vérszomjú tekintetét s azután egy tekintettel, egy
mosolygással meghunyászítni őt; lefektetni a földre, lábaimhoz
csúsztatni, hogy talpamat fejére tegyem; aztán rádülni pompás termetére,
átölelni gyönyörű karcsú nyakát, hallgatni gyáva nyögését; ah ez valami
gyönyör, a mit önnek nem lehet megérteni.

– Elhiszem! Ezt csak nők tudják megérteni.

– Ilyenkor minden idegem lángban van; minden csepp vérem, mint a
villanyfolyam, fut ereimben. Nézze csak ön órája után, egy percz alatt
hányszor ver üterem, mikor itt vagyok.

Azzal a legnaivabb készseggel, melyet az ős természet olt az
asszonyokba, kidugta felém a vasrácson kezét, másik kezével öltönye
szárnyát takarva a tigris fejére – «a barátom féltékeny, s könnyen
megtehetné, hogy ő is kinyújtsa a vasrácson át egyik kezét».

Én megfogtam az elém nyújtott kéz csuklóját; oly szép fehér kéz volt az,
oly hajlékony, mint egy hattyúnyak, s órámon számláltam az érütést.
Valóban százhuszat vert az egy percz alatt.

– Lássa ön, szólt diadalmasan; ezt ön nem képes felfogni.

– De hát attól nem fél ön, hogy egyszer valamely vadállat széttépi?

– Ah dehogy! a hány itt van, mind olyan szelid, mint a bárány; a legtöbb
kicsiny korától fogva ismer. A legnagyobb bolondok, úgy félnek egy kis
vesszőtől, hogy moczczanni sem mernek. Egyedül Amuratnak van szíve.

Amurat volt ő csíkos szultánsága neve.

– A többivel csak játszom; de ezt itt – s e szónál picziny ajka elé tevé
mutató-újját – meg ne hallja! ezt itt mindannyiszor meg kell hódítanom.

Amurat nyugtalan mozdulattal jelenté, hogy már unja a dolgot. Karolin
egy gyönge legyintést adott neki az arczára s azzal eltávozott a másik
kalitba, hyénákát ugráltatni abroncson keresztül. Azt már nem szerettem
nézni.

A tigris szépen fekve maradt, s csöndesen nézett szemeim közé. Úgy
látszott, mintha ismerne már, s topáz-ragyogásu szemei élesen tekintének
arczomba; néha órákig elnézegettük így egymást, s bizonyosan azon
tanakodtunk, hogy kettőnk közül melyikünk külömb állat?

Sorsunk különben meglehetősen egyenlő volt; mindennap délelőtt, délután
egy óranegyedig láttuk a szép tündérleányt, ki bennünket megbűvölt,
kiről éjjel-nappal álmodoztunk, és a kit – nem mertünk megenni.

Amurat még csak tehette volna, ha merte volna; de nekem az igaz, hogy
hozzáférnem sem lehetett. Az apja jobban őrizet alatt tartá, mint
csörgőkigyóit.

Párszor bele akartam kötni az ismeretségbe, de a vén oroszlánszelidítő
igen nyersen elutasított.

Azt mondta: «Uram! mi semmiképen sem termettünk egymásnak. Ön nagyobb
úr, mint hogy családomnak tagja lehessen; én meg viszont nagyobb úr
vagyok, mint hogy önnek játéktárgya lehessek. Állattárlatom sokat ér és
sokat jövedelmez, leányom úri módon élhet utána; nem kényszeríti a
szükség, hogy szégyent keressen magának. Ön városról-városra utánunk
jár; ez nekünk nagy megtiszteltetés; azért ön bejárhat minden reggel a
próbákra, minden este a mutatványokra, ott beszélgethet velünk, töltheti
kedvét, hanem azon túl nem ismerjük egymást.»

Körülbelől ilyenforma válaszokat kaptam a leánytól is.

Az állatszínpadon beszélhettem vele egyedűl, ott nagyon jó gardedame-ja
volt; hanem azon kívül lehetetlen volt vele másképen találkoznom, mint
apja társaságában.

Föltettem magamban, hogy kiverem fejemből. A tájékára sem megyek többet
az egész állatgyűjteménynek. Láttam én annál már szebbeket is. Szebb
tigriseket és szebb leányokat.

Csakhogy ez nem volt igaz. Ezt én csak hazudtam magamnak. Dehogy tudtam
a nélkül élni, hogy őt egy napon ne lássam. Ha feledni akartam, azt
hittem, megbolondulok bele. Egyszer elhagytam őket utazni más városba.
Talán ha egy ország választ el egymástól, akkor el leszünk szakítva. Ez
sem volt igaz. Három napig küzdöttem legmakacsabb ellenfelemmel:
tulajdon magammal; – ő győzött le. Mire a másik városban fel volt
állítva az állatsereglet deszkabódéja, már akkor én is ott voltam
megint.

No jó, tehát legyek ottan… okoskodám bolondabbik felem ellenében; de
tekintsük úgy az egészet, mint egy mulattató látványt. Az ember
megszokhatja a balletot, az operát, de azért nem szükséges senkibe
szerelmesnek lenni. Ez a szép zoológiai gyűjtemény megérdemli a
szaktudós tanulmányozását, igazán megérdemli: az állatok psychologiája,
az acclimatatió és dressura méltók a contemplatióra; az egész leány
azzal a tigrissel nem egyéb, mint physiologiai experimentum.

Jól van, jól! beszélhettem én azt magamnak; de a mint az óra ütött, a
mint a kalit hátulsó ajtaja felnyilt s belépett rajta Karolin, egyszerre
ki voltam mozdítva helyemből megint; az a hústömeg, mely az egy forint
belépti díjt megfizette, ott állt a karzatnak dőlve az én ruhámban,
hanem a lelkem benn volt a kalitban a leánynyal! ott reszketett miatta a
halálveszély előtt; ott borúlt lábaihoz varázsló tekintetétől, ott
nyöszörgött kegyelemért a padlatot karmoló vadállattal együtt, ott
ittasúlt meg piruló lihegésétől, s ott égett meg szemei görögtüzében. E
vakmerő játék az eleven halállal, e tündéri varázslat mindennap elvevé
eszemet. Azalatt folyvást a képzelem uralgott rajtam, mely egy percz
alatt a rémület jégpolusától a kéj forró tropicusáig benyargalta velem
az egész világot.

Egy napon azt sugtam Karolinnak:

– Én önt elveszem nőül!

Bámulva tekinte rám nagy szép szemeivel.

– Becsületemre mondom…

Arra megrázta mosolyogva szép fürtös fejét.

– Akar-e ön nőm lenni?

A leány arra mélyen elpirult; egészen odasimult a tigris fejéhez s azt
sugá neki:

«Odaadsz, Amurát?»

A tigris nem felelt semmit, csak piros nyelvével nyalogatta szép fehér
fogait.

A közönség, mely nem érté, a mit svéd nyelven beszéltünk, azt hitte: az
is az előadáshoz tartozik s el volt ragadtatva. A leány eltávozásakor
felém tekinte s láttam, hogy két könycsepp ragyog szemeiben.

Ez diadal! Ismerem én már a könycseppeket.

Ezúttal Amurat nem szökött utána, csendesen fekve maradt, s kigyózó
farkával csapkodta a padlatot kétfelől.

Biz’ ez egy nagy bolondság volt tőlem, házasságot igérni egy menazsériás
leánynak; de ismerek embereket, a kik hasonló bolond igéreteket meg is
tartottak.

Másnap Karolin atyját véletlen halál érte utól. A hímoroszlán, melynek
mindennap torkába fektette nyakát, állkapczáinak egy téves
összecsukásával megölte őt. Bizonyosan szórakozottság volt a szereplő
hőstől, egy akarata elleni gixer. Ha jury volnék, fölmenteném. Nem volt
szándékolt gyilkolási tény.

Hanem azért Karolina mégis csak árva lett, s most már nem volt, a ki
előlem őrizze.

Most már elfogadhatta látogatásom mindennap. Igaz, hogy nőül kértem őt.
Most már meghallgathatta őrült szerelmem szavait, s nem védhette magát
ellenük. Atyja tragikus halála után két hétig nem látta őt a közönség, s
távolléte igen természetesnek találtatott. Én mindennap azzal a szóval
bucsúztam el tőle, hogy váljék meg végkép szörnyű művészetétől; hagyjon
fel az egész állatsereglettel.

Ő mindannyiszor mélyen fürkésző szemekkel tekinte szemeimbe, mintha még
valami egyebet is várna; mintha azt kérdené: «hát aztán?»

«Aztán?» Milyen sok leány várta hiába e kérdésre a feleletet; a mi pedig
csak egy szó. Mi lesz belőlem aztán?

«Nőm!»

Hogy én e szóval oly fukar voltam!

Igaz, hogy egyszer mondtam azt neki, de az még atyja életében volt. Nem
gondolhattam-e arra, hogy a védtelen ellenében nem szükség már e szót
ismételnem? Igazán áruló voltam-e? én magam sem tudok rá felelni.

Február 25-ike volt, midőn ismét e szóval váltam el tőle:

«Hagyja el kegyed e rémes életpályát – az én kedvemért.»

A leány megszorítá kezemet, közel hajolt hozzám, mintha megakarna
csókolni, hanem azon perczben, melyben át akartam karolni, ügyesen, mint
a szilaj párducz, kisiklott kezemből s elfutott tőlem, mint szokott a
tigris elől.

És én akkor sem mondtam neki, «hát aztán?»

Másnap reggel még ágyban hevertem, midőn a színlapot hozták. A
hirdetmények közt nagy betükkel látom kitéve: «Karolin kisasszony ismét
megkezdi mutatványait Amurattal.»

A meglepetés, a boszúság, a szégyen erőt vettek kedélyemen. Elfeledtem,
hogy legelőbb is önmagamnak kellene szemrehányást tennem valami nagy
mulasztásért.

Hirtelen siettem Karolin szállására.

A hotelben már a kapus tudósított, hogy Karolin máshová költözött s új
szállása czímét nem hagyta hátra. Hanem egy levelem volt tőle, a mit a
kapus átadott.

A levelet kocsimban olvastam el; ez állt benne:

«Uram! Amuratnak jobb szíve van, mint önnek. Én ő vele maradok. Ő nem öl
meg engem.»

Végtelenül fel voltam ingerelve. Hát minek kétkedik bennem? Azt nem
akartam elismerni, hogy volt oka a kétkedésre. Ritka emberben van annyi
igazságszeretet, hogy saját magát arczúl verje.

Engem egy bolond vadállattal hasonlítani össze!

Elhitettem magammal, hogy ez az egész nem egyéb komédiás büszkeségnél.
Ez a nép azt hiszi, hogy azon a deszka piedestálon, melyre magát élő
bálványnak felállítja, legyen az színpad, vagy tigriskalitka: valami
istennő; – míg férjénél semmi más, csak asszony.»

De hát mondtam-e én neki ezt két hét alatt, míg minden szavamat úgy
leste, mint virág a harmatot?

De ez mind nem jutott eszembe.

Valamit éreztem e hölgy iránt, a mi keveréke a szerelemnek és boszúnak,
a bámulatnak és megvetésnek, a gyönyörvágynak és a gyilkolásnak.

Hogy megfelelő szót találjak rá: éhes voltam erre a nőre.

Másnap már egy órával a mutatvány ideje előtt ott voltam az
állatseregletben. A majmokkal játszottam, a míg elkezdődik. Minő
tökéletes lehetne a világ, ha az alkotás műve megmaradt volna a
majmoknál. Ha mindnyájunknak ilyen képe volna, mint ezeknek az okos
állatoknak, akkor egygyel kevesebb baj volna a földön: a szerelemmel.
Egy ilyen orangutang-pofa birtokosa csak nem lőné magát főbe egy ilyen
orangutangissáért.

Csengettek, s ez majom-studiumaimat félbeszakítá. Az előadás kezdődött.
Elébb valamelyik állatszelidítő-segéd gyakorolta barbarismusát az apróbb
tehetségű barmokon; összeeresztett jegesmedvét, hyénát, s evett velük
egy tálból nyers húst. Ez most engem a szokottnál is jobban untatott.

Végre hangzott a második csöngetés is, a tigris kalitjának hátulsó
ajtaja felnyilt, s a bámész sokaságon a meglepetés moraja futott végig;
– Karolin talpig feketébe öltözve lépett elő. Hiszen gyászolt. De az
mégis olyan különös volt, komédiát játszani gyászruhában! Arcza is
halványabb volt a szokottnál, s szemeiben hiányzott az a megverő igézet,
a mi máskor bűvkört alakított körüle.

Meglehet, hogy a fekete ruhának volt hatása a tigrisre; ezek a
vadállatok, nem tudom miért, úgy haragusznak a civilizált világ
általános színére; az is meglehet, hogy hetek óta nem látva úrnéját,
elszokott már igézésétől; annyit észre lehetett rajta venni rögtön, hogy
rosz kedve van s ma nem lesz engedelmeskedő szeszélyében.

A mint Karolin belépett hozzá, fejét a földre eresztve, azon dörgő
ordítást hallatá, mely az állatoknál a támadást jelenti.

A közönség feszült figyelme ösztönszerű félelembe ment át; s midőn
Karolin első közeledő lépésére a tigris hirtelen két lábra állt s
fenyegetően tárta fel haláladó torkát, öldöklő fogaival, több hang
rémülten kiálta Karolinnak, hagyja el a kalitkát.

Nem tette azt a leány. A helyett hátravetette sűrű hajfürteit s egy
rögtöni szökéssel a tigrisnél termett, s úgy ütötte azt pofon picziny
tenyerével, hogy csak úgy csattant.

«Helyedre, szolga!»

A szívdobogása megakadt, a ki ezt látta. A mint a feketeruhás leány,
mint egy alvilági tündér, e csodaerejü állatot arczul merte ütni, s a
mint a dühödt állatkirály ez ütéstől megalázódott, összehúzta magát,
irgalmat, bocsánatot esdekelve a leány lábaihoz csúszott és reszketett.

Nem jobban, mint én magam.

Oh! ez az ütés engemet is ért. Engemet kegyetlenebb ütés ért.

A leány szemei megtaláltak engem a sokaság között, s valami mondhatlan
gúny, kihívás, szemrehányás sugárzott azokból felém.

Úgy látszott, hogy Karolin ezúttal meg akarta mutatni bűvészete egész
hatalmát. Kézcsókra nyújtá a tigrisnek keztyűs kezét, s azután levonva a
fekete keztyűt kezéről, odaveté azt eléje s kényszeríté, hogy adja fel
fogaival. Az állatkirály engedelmeskedett, mint egy kutya.

Akkor azután elkezdett neki szokottan hizelkedni, a tigris roppant első
lábát fölvette kezébe, megsimogatta azt; azután leoldá a haját
összetartó fehér szalagot, s azt a tigris nyaka körül kötötte: mint a
hogy egy szelid báránykának szokták.

Nem nézhettem tovább.

A kalitkasor háta mögé kerültem. Ott állt őrt a tigris kalitja mögött
Duvald barátom; régi ismerős szolga az állatseregletnél, az ajtónyitást
lesve.

– Jó napot öreg! – köszöntém őt. – Mit csinálsz itt?

– Ügyelek, míg ő visszatér.

– Soká fog tartani még?

– Ma tovább, mint máskor.

– Nem lennél szives nekem átadni helyedet?

– Minek, uram?

– Meg akarom lepni úrnődet, mikor kilép. Én hadd nyissam ki előtte az
ajtót. Hiszen ismersz.

Az öreg értően hunyorított szemével, sokszor látott az utóbbi időben
úrnőjénél; azt hitte, egészen értjük egymást.

– Hanem aztán valami baj ne legyen belőle, uram. Nézze, itt ez a kis
kerek nyílás az ajtón arra való, hogy ezen keresztül nézzük, mikor van
vége a mutatványnak. Azt el ne téveszsze ön. Mikor látni fogja, hogy
úrnőm hátrafelé szökik, akkor egyszerre sebesen tárja fel az ajtót, s
aztán, a mint ő kiszökött, ne sokat foglalkozzék vele, hanem csapja be
hirtelen az ajtót, s tolja eléje a reteszt, különben Amurat úrfi szintén
kijön utána; no iszen az lenne aztán szép mulatság a publikumnak!

Kedvem lett volna azt a szép mulatságot megszerezni a publikumnak;
azonban biztosítám az öreget, hogy eszem ágában sincsen ilyen rosz
tréfa.

– De talán még sem teszek valami egészen okos dolgot, ha önt egyedül
hagyom itten.

Egy pár markába nyomott louisdor felvilágosítá az öreget, hogy egészen
okos dolog lesz az; azzal ott hagyott. Gondolta: elég okos emberre
hagyta ezt a helyet.

A mint magamra maradtam, bepillantottam az őrnyiláson. Karolin abban a
pillanatban dűlt rá karcsu termetével a meghódított állatkirályra s
diadalmas tekintettel keresett valakit a néző sereg között.

Az a valaki itt van.

Én nem tudom, meg voltam-e őrülve akkor? rám is elragadt-e a varázs
arról a másik oktalan állatról? – Mit akartam? – Meg akartam-e mutatni
ennek a dæmonnak, hogy épen olyan bátor vagyok, mint ő? Meguntam-e saját
életemet? vagy az övét akarom elvenni? Imádásom áldozatát akarom-e neki
bemutatni, vagy meg akarom gyalázni a világ előtt? – Kinyitottam az
ajtót s beléptem a tigris kalitjába.

A közönség ijedelmének hörgő moraja fogadta megjelenésemet. Karolin nem
vette azt észre.

Én pedig csendesen odaléptem hozzá, s a mint a királytigrisre volt
hajolva karcsu termetével: egy teljes forró csókot nyomtam arczára.

Erre egy sikoltás hangzott. Karolin ijedten szökött fel fektéből.

Most csak két pillanatra emlékezem még.

Az egyik pillanat az volt, midőn a tigris meglátva engem, egy szökéssel
fölém került és egy csapással lesujtott a földre; a másik pillanat az
volt, midőn Karolin az újra nekem rohanó vadállat elé veté magát, két
kezét maga elé tartva, s ezt kiáltá felém:

«Meneküljön ön, nekem végem!»

És aztán láttam, hogy a tigris éles körmei mint csaptak le fehér
vállaira, láttam, mint szökik fel a vér drága kebeléből, és azzal
elsötétült velem a világ: eszméletemet vesztém.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor, nem tudom, hány nap múlva, öntudatomhoz kezdtem jönni, a
kórházban találtam magamat, erősen bekötözve és tapaszokkal beragasztva.
Egész csapat orvos állt körül, kik közül a legokosabbik erősen gratulált
hozzá, hogy ilyen szépen megmenekültem. Ez nem minden emberrel történt
volna meg ilyen símán.

– Hát Karolin? ez volt első kérdésem.

– Neki semmi baja! – felelének.

Csak akkor mondták meg, mikor egészen felgyógyultam, hogy őt szerteszét
tépte a vadállat. Velem történt volna az, ha ő mentségemre nem siet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint lábra állhattam, az volt a legelső, hogy törvény elé idéztek.
Legelőször a közbiztonsági hatóságnak volt velem baja, a miért ily élet-
és közbátorság-veszélyeztető merényletet követtem el; az fizettetett
velem nem tudom, hány ezer frankot. Azután a polgári törvényszék tudatta
velem: hogy Karolinnak egy anyai nagybátyja, mint a menazséria egyetlen
örököse, nem tudom, hány ezer frankot akar rajtam megvenni, a miért az
állatszelidítés klenodiumától megfosztottam az intézetet.

Ahhoz elmentem magam, hogy egyezzünk ki. Tízezer frankot kért széttépett
unokahugáért. Ennyit bizton követelhet, mert most kénytelen egész
állatseregletét eladni.

Mondtam, hogy adok neki huszezer frankot: adja el nekem a tigrist.
Megegyeztünk.

Én aztán fogtam egy pisztolyt, s Amurat barátomat, mikor legnyugodtabban
nézett rám topáz-ragyogásu szemeivel, úgy homlokon lőttem, hogy fel se
jajdult.

És most vetélytársam bőre, ki szeretőmet elrabolta, ott van kiterítve
hálószobámban, s valahányszor ágyamba lépek rajta át, eszembe jut róla
kidobott husz és egynehány ezer frankom, s az a két szép varázs
ragyogásu kék szem, a mit soha nem fogok elfelejteni.

* * *

«No ez bizony elég nagy bolond volt!» mondá a klubb elnöke. Lássuk, ki
vitatja el tőle az elsőbbséget?




MÁSODIK BOLOND,
<br/>
A KI EGY KIRÁLYNÉBA SZERELMES.

(Ez is önéletirás.)

Egyszer egy fénykép lepett meg valamelyik pesti műárus kirakatában. Egy
fekete ruhás hölgy képe; valóságos madonna-arcz; fejét fekete fátyol
borítá, s a fátyol szögleteit összefogva tartá finom fehér keze. De ha a
vonásokban madonna volt is az arcz: kifejezéseiben inkább a saragossai
leány volt, az orleánsi szűz; a szemekben a szenvedély, melynek nem
földi tárgya van, s az ajkakon a jelleg, mely boldogságot nem árul el.

Bementem a műárushoz, hogy megvegyem ezt a fényképet. Volt neki belőle
még tiz. Mind a tizet megvettem. Kértem, hogy ne tegyen ki többet belőle
az utczai kirakatba.

– Kinek az arczképe ez?

Nem tudta megmondani. Utasított a fényképészhez, a kitől sok más
egyébbel együtt bizományba kapta.

Futottam a fényképészhez: «Kinek az arczképe ez?»

Az sem tudta. A mintát Bécsből kapta egy ottani műárustól.

Felutaztam Bécsbe. Felkerestem a műárust: «Kinek az arczképe ez?»

A müárus elmosolyodott rajtam s azt kérdezte, hogy minek akarom ezt
megtudni?

– Mert nekem e hölgyet látnom kell, ha valahol e földön meglátható.

A műárus most még gúnyosabban mosolygott s azt felelte:

– Az nehezen fog menni, uram, először azért, mert ez a hölgy – egy
királyné… Másodszor azért, mert ez a hölgy egy olyan királyné, a kinek
nem csak hogy fiatal férje van, hanem a kinek azonfölül épen e perczben
egy király udvarol, égő bombákat és granátokat hajigálva lábaihoz, s a
ki e királyi ajándékokat visszahajigálja.

A műáruson volt ezután a sor az elbámulásra, midőn a helyett, hogy e
fölfedezésre szépen behuzzam a fejemet gallérom közé, s elbujjak a
kalapom alá és csendesen odább osonjak: minden ujabb szavaira azt
láthatta, hogy arczom hevűl, szemeim égni kezdenek a belső hőségtől. S
midőn megtudám, ki e hölgy, lelkesedve szorítám arczképét szivemhez:
«Igen, igen! egy királynét, egy hősnőt képzeltem benne mindig, s most
már esküszöm, hogy látni fogom őt, ha odáig el nem veszek.»

A műárus azt mondta, hogy nem bánja, akármit csinálok, csak az ötven
krajczárt fizessem meg a fényképért, mert annyi az ára. Ettől fogva el
kezdtem futni.

Futottam nem csak az utczán: a föld minden utazásképes alkalmatosságain,
hanem a légben, a holdban, a képzelet világában. Elfutottam hajdani
meggyőződéseimtől, bölcs rokonaimtól, vagyonom egy részétől, ép
eszemtől; elfutottam saját féllábamtól, és rövid ifjuságomtól.

Hiszen négy év előtt nem voltam én sem ősz, sem sánta, sem
reactionárius.

Legelőször is tehát elfutottam az olaszok iránti sympathiáimtól; – ha ők
Garibaldit imádják, én Croccot imádom; bemegyek az ostromlott várba, ha
vérben uszom is odaig keresztül, s harczolok e hölgyért, és elveszek
érte. De neki meg kell azt tudnia, hogy ő érte estem el.

Igazán mondom, olyan hihetetlen ez a történet, hogy ha valaki nekem
mesélné el, azt mondanám, hogy hiszékenységemet akarja kipróbálni; pedig
rajtam annyira megtörtént az, hogy ha akarnám, se tagadhatnék el belőle
semmit, mert fél fejem és fél lábam lépnének fel ellenem tanunak.

De hát kezdjük elől!

Itthon nem szóltam senkinek, hova megyek? Mindenünnen felszedtem a
pénzt, a hol hiteleztek; azt mondtam: nagyszerű jószágvásárlásba fogok.
Azzal szép csendesen elrobogtam Triesztbe, felültem a legelső olasz
gőzösre, mely Anconába volt lapátolandó s azzal olyan szerencsésen
jutottam el az olasz partokra, hogy a zivatar odacsapott bennünket egy
sziklához, s én az övembe rejtett váltóimon kívül semmit sem mentettem
meg a velem vitt tárgyakból.

No de legalább az a hasznom volt a hajótörésből, hogy nem kellett a
passusomat vizáltatnom, s a míg Rómába értem, nem rabolhattak ki.

Mikor Rómába értem, már akkor javában szervezkedtek a legitimista
szabad-csapatok, a mik az ostromolt Gaeta felszabadítására az Abruzzokba
betörendők voltak.

Ott találtam néhány párisi ismerősömet, az ottani jeunesse doréeból,
kiket szintén azon magasztos eszme vezetett ide, hogy egy megtámadott
királyi hölgy segítségére siessenek. Mindnyájan beedzettük karjainkba a
meztelen bőrre az ő nevének előbetüjét, a királyi koronával; az olaszok
nagyon értenek ehez. Apró tűszurásokból alakult betüt bedörzsölnek
valami piros festékkel, s az holtig ott marad.

Én elmondtam ismerős barátaim előtt szándékomat. Magam alakítok egy
szabadcsapatot, s azt személyesen fogom vezetni. Igen helyeselték.
Mingyárt eszközöltek ki számomra toborzási irodát, szereztek
impressariót, megismertettek fegyverszállítókkal, emberkufárokkal, s én
gyönyörrel számítgattam minden estén pénzem fogyatkozásáról, mily
mértékben növekedett csapatom? – Derék napbarnította ficzkók voltak;
regényes viseletekben: a hány, annyiféle alakú fövegben; ritkaság volt
náluk a csizma. Izmaikat igen kevés öltöny takarta, és az is ritka
összefüggésben állt saját magával. Nálunk parasztosan úgy mondanák, hogy
nagyon rongyosak voltak a ficzkók. De ki néz ilyesmire az igaz ügy
bajnokainál? Elővigyázatból mégis megnyirattam valamennyit.

Párisi bourbonista barátaim a saint-germaini negyedből, azt tanácsolák,
hogy legalább kétszázra engedjem felnőni szabad csapatomat, s miután
néhány hétig hadgyakorlatokat tartottam velök, akkor csatlakozzam a
kitünő vezér, Rossolino Pilo zászlója alá. Ezt azonban nem fogadhattam
meg, mert azt tapasztalám, hogy mikor én egy nap harminczat fogadok,
másnap húsz hiányzik belőle, a mit hajlandó vagyok azon
szórakozottságnak tulajdonítani, a minek valószinűleg a klima az oka
Olaszországban; annálfogva elhatározám magamban, hogy mihelyt hatvannégy
emberem lesz együtt, azokkal én rögtön megindulok a határ felé.

Ez a hatvannégyes szám nekem strategiai szám volt. A hadseregnek minden
része folytonosan négyfelé elosztható. Ebből én saját hadműveleti tervet
alkottam. A hadsereg minden ütközet után megkétszereződik, míg végre az
ellenségé fölé kerül.

Vettem mindegyiknek egy pompás karabint, két pisztolyt, egy vágó
szuronyt; a többi magától fog jönni. Hisz én magam is csak annyit
ismertem a hadi tudományból, a mennyit a sakktábla és a
Napoleon-patience után el lehet sajátítani. Elég is az!

Lőni, vívni a magam részéről még hazulról jól tudok; aztán mikor a
csatába megy az ember, fölteszi az ellenségről, hogy az mindezekhez nem
ért. Ez szüli az önbizalmat.

Csapatomnak még trombitása is volt, a ki igen jó fiú volt, csakhogy
külön adag rhum kellett neki, mert mindgyárt kiszáradt a torka.

Rómából este későn értünk a legközelebbi határszéli faluig, a hol
Rossolino Pilo főhadiszállását tartá. Siettem magamat és csapatomat
rögtön bemutatni a generalissimusnak.

A fővezér úr alacsony, zömök termetü ferfiú volt, s a mit nagyon
apprehendáltam tőle olasz létére, igen szőke. No de mindegy! Ki néz a
színre? csak a szív legyen jó.

Előadtam neki szándékomat, hogy én kis csapatommal az igaz ügyért
szándékozom utolsó csepp vérig hadakozni, azért nem kérek semmit oly
epedve, mint hogy ereszszen engemet és vitézeimet legelől a megkezdendő
harczba.

A generalissimus hangosan felkaczagott e kivánságomra.

– Ez a mossiö nagyon naiv! Jó is volna előre berohanni, s az orrunk elől
a zsákmány javát elkaparintani!

Én csak elbámultam e szóra.

Aztán egész felháborodással feleltem a generalissimusnak:

– Uram! Én nem jöttem ide rabolni, hanem az igaz ügyért küzdeni.

A vezér vállat vont, rám vigyorította két sor szép fehér fogát:
ráfoghatnám, hogy mosolygott, s azzal azt mondta, hogy jól van, akkor
hát maradjak a depotnál, s őrizzem a podgyászt, – őrizzek!

A vezér pedig egyenesen kimondá, hogy másként egész vállalatomat nem
autorizálja, ha csak nem kötelezem magamat, hogy a kész zsákmánynak egy
negyed részét s a foglyok váltságdíjának tiz százalékát, minthogy ez
nehezebben behajtható, neki fogom átszolgáltatni.

No ezt meg már épen nem értettem. «Hiszen uram: a hadi foglyokért csak
nem veszünk tán váltságdíjat? Ki fizetné azt ki?»

– Nem épen hadi foglyokról van szó! – magyarázá azután a vezér, – hanem
megesik, hogy egy-egy gazdag bérlő, egy előkelő úrfi, vagy úrnő, vagy
más afféle, kerül hadműveleteink által hatáskörünkbe; azoknak rokonaik
vannak, kik örömest megerőtetik magukat bizonyos összegek nélkülözésére,
miket az igaz ügy bajnokai jobb czélokra tudnak felhasználni – csak hogy
szeretteik személyét egy darabban kaphassák ismét vissza.

Ez a neme a hadviselésnek legkevésbé sem nyerte meg tetszésemet. Azt
feleltem rá: «Addio signor!» s kvártélymesteremmel, Trivulzioval neki
indultam csapatom számára szállást keresni, mert hogy Italia ege igen
költői ég, olyankor, mikor eső nem esik; most azonban épen nagyon esett.
Abban a faluban minden ház tömve, dugva volt már korábban jött
halandókkal, s az én egész szállásmesterségem nem terjedhetett tovább,
mint hogy kinn a gyepen kifeszítettem azt a ponyvát, a mit magammal
hoztam sátornak.

– Capitano! – monda oldalba döfve könyökkel Trivulzio, mikor kinn
voltunk a falu határán. – Én azt mondom, ne csináljunk mi itt sátort,
hanem gyújtsunk őrtüzeket, s míg azokról azt fogja hinni minden ember,
hogy mi itt pirítjuk a fogainkat: én az éj sötétében, az esőben, az
ismeretes szakadékokon keresztül bevezetem önt az igéret földére, s
aztán kezdjük a vállalatot a saját szakállunkra.

– De hogy tegyünk ilyen merész kezdeményezést a fővezér tudta és akarata
nélkül? Mit szólna ehez Rossolino Pilo?

Trivulzio elnevette magát:

– Hiszen nem Rossolino Pilo az, hanem Crocco, a fülmetsző. Most
eresztették ki a Bagnoból. Itt minden ember valami más nevezetes
embernek a nevét viseli. Azt gondolja ön, hogy engem otthon Trivulsionok
hínak? ön is jobban teszi, ha valami hires nevet elfog a maga számára
Önnek olyan jó angol képe van, capitano; jól tenné, ha Wisemannak
nevezné el magát; az a név ezen a tájon igen jó hangzással bir.

– Nekem nincs szükségem álnévre. Viseljenek álarczot azok, a kik félnek
egykor tetteikért számot adni. Én csak olyan hőstettekre készülök, a
mikkel dicsekedni szokás.

– Mi mindnyájan, a kik önnel vagyunk, capitano, – biztosíta az olasz. –
Minket csak a szent ügy lelkesit. Óh madonna! Itt viselem keblemen a
képét, s minden este, minden reggel megcsókolom. Hát ön nem visel-e
madonna képet a mellén? Még egyszer sem láttam, hogy azt ajkához
érintette volna. Pedig az áldást hoz, signore capitano: az megóv a
golyóktól, az árulástól, a kémektől, és a rothasztó láztól.

Félbe kellett szakítanom a fecsegőt; olyan tárgyról beszélt, a mi már is
elvette eszemet.

– Tehát te nem hiszed, hogy bennünket ezen csapatvezér parancsa kötelez?

– Egyiké sem signore capitano. Óh legyen ön arra készen, hogy találkozni
fog ön még nagyobb nevű emberekkel is. Ne csodálkozzék rajta, ha egyszer
magával Ferencz királylyal is össze fog találkozni: mert akadnak
szemtelenek, a kik az ő nevét is felveszik; de én majd ráismerek az én
emberemre. Sőt megeshetik az is, hogy egyszer valami kalandornő tévutra
vezeti önt, magával a hős királyné nevével. Óh capitano: őrizkedjék ön a
szép asszonyoktól.

Majd kiszalasztottam a számon azt a szót, hogy: óh arra meg már én fogok
ráismerni! Hisz egész lelkem tele van az ő képével.

Én tehát egészen megnyugodtam abban a szerencsés véletlenben, hogy íme,
a jó sors kezemre adott egy becsületes, lelkesült hadfit, ki helyettem
is bír elég ravaszsággal a mindenféle jellegü sok hamis ember eszén
túljárni, s rábiztam, hogy kalauzolja tehát csapatomat, a merre
legsikeresebben czélhoz érni remél. Még azon éjjel neki vágtunk a
hegyeknek.

Három nap és három éjjel vezetett bennünket Trivulzio, mesés
járhatlanságu hegyszakadékokon, regényes bozótokon, hídtalan hegyi
patakokon keresztül, mely idő alatt zöld borsónál és nyers káposztánál
egyebet nem ettünk, s melynek végén egész csapatom velem együtt épen
olyan rongyos volt, mint mielőtt új ruhába felöltöztettem valamennyit.

Ellenségre az igaz, hogy ez idő alatt nem találtunk: miután nem is volt
valószínü, hogy az ellenségnek valami különös bolond kedve támadjon
ugyanazon az úton velünk szemközt sétautat kezdeményezni.

Hanem azért a hadviselés legelső próbatételén mégis szerencsésen által
estem.

Nehéz e legelső próbatettet úgy praecise körülirni, hogy azt megértsék,
és még se értsék. Pedig a hadjáratok legnagyobb hősei mind tudnak arról
eleget beszélni.

Van egy titkos borzalom mindenkiben, a ki még táborozásban nem volt, s
először indul neki az ismeretlennek.

Ki ez az ismeretlen?

Talán a repkedő golyó? Az igaz, hogy ezzel is kell egy kis idő, míg
megbarátkozunk. Az első füttyentés olyan rémületes, úgy zeng, zizeg,
nincs az a kisértetes accord, mely azt ki tudná fejezni. És mikor az
ember a legelsőt megkapja, mikor hallja pattanni a saját bőrét: még a
fájdalmat nem érzi, csak a megdöbbenést. A golyó felszentelte! olyan,
mintha az ember az egyik életből a másikba lépne át teljes öntudattal.
Az egy nagy, egy ünnepélyes pillanat: hasonló az oltárelőtti esküvőhöz.
De már a második golyónál nincsen az, s mikor az ütközet hevében egész
darázsraja a golyóknak döngi a halálos disharmoniát, semmi hatása sincs
ránk többé.

De a legelső próba, a mit a hadfi kiáll, nem a golyó, nem a seb, hanem
egy bizonyos állapot, melyen keresztül kell mennie, és melyet ki nem
kerülhet: ha pánczélinget viselne is, és ha sarkig a Lethe vizébe
mártatott volna is, hogy bőrét ne fogja fegyver, – nincs számára
menekülés. Benne van ez állapotban a legelső közös bivouac után, melyet
hiveivel egy közös szalmán heverve eltöltött. A legelső csípés az az
embernek a nyakán.

Egy megnevezhetetlen, egy leirhatatlan szörnyeteg, melynek nálunk, a
magas társaságokban még a nevét sem ismeri senki. Egy borzadalmas
megalázója az emberi nemnek, egy mikroscopikus fenevad, kinek puszta
egyoldalu barátsága is, bár nem viszonoztatik, még is szégyenítő; és a
ki ellen nem véd se vitézség, se vasjellem, se hadvezéri óvakodás: hogy
egy bajtársi csókkal fel ne avassa a többiek egyenrangu kollégájává.

Ez az első próbája a hadjáratnak, a min a hadfinak keresztül szokás
esni. Később aztán a helyzet attributumának veszi az ember, s egészen
normalis viszonyba jön vele; s akkor harcz és bivouac-edzettnek
nevezheti magát, s a dologban még bizonyos szabályszerü összeköttetést
talál a tiszt és közlegénység között; de én soha sem békültem ki az
átkozott helyzettel, s a hozott áldozatok legnagyobbikának nevezem azt
most is, mint neveztem akkor, midőn a gyehennai szalmán heverve
bajtársaim mellett, az imádott képet invocáltam: «Oh madonna! lebegj
előttem, hogy ne érezzek semmi földi érzést!»

N’en parlons plus! – A kipróbáltatás nálam e nemben tökéletes volt.

Harmadnap estére értük utunkban a legelső falut.

Ott beszállásoltunk a pap házába. A népség mind elszaladt előlünk az
erdőbe, a pap is; olyan nagy volt a rokonszenv irántunk. Hanem annyi
kecske mégis maradt otthon, a mennyi csapatomnak vacsorára elég
leendett.

Mig azt főzték, én kiterítettem a kőasztalra térképemet, s elkezdtem
belőle tájékozni magamat, hogy hol járhattunk eddig, és hol vagyunk
most?

Hát majd a gerendáig ugrottam dühömben.

– Corpo di diavolo! Te Trivulzio! cane maledetto! Hiszen három nap,
három éjjel azért járattad velünk a bolondját, hogy ma este négy egész
migliával távolabb vagyunk Gaetától, mint a honnan kiindultunk ezelőtt
négy nappal.

Még nevetett rajtam.

– Hiszen, capitano, ezt nevezik diversiónak, a mi az ellenséget szintén
megfelelő diversióra kényszerítendi.

– De én nem jöttem ide az ellenséggel menuettet járni. Én egyenesen
rajta akarok törni. Én harczolni jöttem ide, nem a hegymászásban a
térdemen lyukakat koptatni, s zöld borsót enni nyersen. Fogj hozzá, hogy
czél felé vigy bennünket, vagy elcsaplak pokolba; megköszönheted, ha meg
nem lőlek, mint a kutyát, aztán vezetem magam a csapatomat torony
irányában, a hol országutat látok a mappán.

Ez elég világosan és érthetően vala mondva signor Trivulzionak, a ki
azután nem is tett semmi ellenvetést, hanem engedelmesen megadta magát s
igéretet tőn, hogy akár holnap mindgyárt belevisz az ellenség kellő
közepébe.

Szavát tartotta.

Másnap hajnalban fényes napvilág mellett rukkoltunk ki a járt útra, s a
hogy iránytűm tanusítá, ezuttal a tengerpart felé vett irányban.

Első napi hadjáratunk sikere meglepő volt.

A hány falun és majorházon keresztül vonultunk, mindenütt az olasz
tricolor lobogott már; a népség teljes lázadásban a legitim dynastia
ellen. E gonosz lázadást puszta megjelenésünk legyőzte mindennütt. A
lobogókat rögtön felcseréltettem a Bourbon zászlókkal, a birákat és
véneket felesküdtettem a dynastia iránti hűségre, s a fegyverfogható
ifjuságból kiválogattam a javát, mely velünk harczolni igérkezett.
Minden ponton «jöttem, láttam, győztem!» Fel nem tartóztathatta
diadalutamat senki.

Másnap déltájon, a mint egy hegyi patak völgyén felfelé vonultam,
mintegy százra felszaporodott csapatommal, egyszerre egy malom fogta el
utunkat.

A malom úgy volt építve a hegyvágányon keresztül, hogy mind a patakot,
mind az utat befedte; a patak a kerekei között, az út a kapui alatt vitt
keresztül.

A malom kapui pedig be voltak zárva.

És a malom ablakából nagy kihívóan lengett alá egész a földig egy hosszú
három színű zászló.

– Capitano! – mondá ekkor az én Trivulziom. – Mi itt most csunya
zsákutczába jutottunk. Ez a Rampognoso-malom. Úgy számítottam rá, mint
bizonyos szállásra a hol megpihenhetünk. Az öreg molnár legjobb hívünk
volt, s most ime, ő is a forradalmi zászlóval fogad bennünket.
Alkalmasint a fiatal asszony az oka, a kit a fia hozott a házhoz a
Romagnából. Ezek az asszonyszemélyek mind exaltadók és italianissimák.
Innen most vagy vissza kell fordulnunk, vagy ostromot kell a malom ellen
intéznünk.

– Szamárság! – feleltem én Trivulzionak. – Egy malom! Ezzel elbánunk. A
molnár kitüzte a tricolort, mert bizonyosan valami ujságban azt olvasta,
hogy most ez a divat; egyszerűen megüzenjük neki, hogy vegye le azt a
háromszínüt, aztán nyissa ki a kaput s akkor majd eszére tér. Eredj oda
és szólítsd fel.

Trivulzionak több esze volt, mint hogy szót fogadjon; a helyett
felkeresett a csapatban egy fiatal sihedert, azt küldte a malomhoz,
azzal az üzenettel, hogy Fra Trivulzio tiszteli a Rampognoso gazdáját,
nem engedné-e meg néki, hogy egy zsák tengerit bevigyen a malomba
őrletni?

Mi a sziklautban meghuzódva vártuk a küldetés eredményét.

A malom tömör épülete mintegy ötszáz lépésnyire lehetett előttünk. A
discursust küldöttünk és a Rampognoso lakói között nem lehetett
hallanunk a malomzuhatag robajától, hanem azt jól láthattam, a mint
egyszer a malombástya egyik ablakán át egy fehér kéz és egy fehér kar
kinyúlt, s parlamentairünket egy fazék forró vízzel nyakon öntötte.

Az ordítva jött vissza, a válasz fejében az égés hólyagait mutatva
felgyürt karján és mezetlen vállain.

– Eh bien! – mondék, hadvezéri nyugalommal. – Ha a molnár nem nyitja ki
kapuját, majd kinyitjuk magunk.

S azzal, hogy hadvezéri nyugalmamat bebizonyítsam, kivontam kardomat;
jelt adtam a trombitásnak, hogy fujjon indulót, s magam merészen
csapatom élére állva, neki indultam az ellenséges malomnak.

Midőn körülbelül ötven lépésnyire jutottunk a kapuhoz, a malom ablakából
két lövést tettek ránk, azok közül egyik talált. Ugyanaz a fiatal
ficzkó, kit az imént leforáztak, kapta meg azt is. A golyó a czombjába
furódott s arra ő összeroskadt.

Az én csapatom e két lövésre úgy elfutott mellőlem, hogy nem maradt ott
egyéb, mint a megbénított sebesült. Azt is nekem kellett hátamra vennem,
hogy utánok vigyem. Meg sem álltak addig a kirugó szikláig, a mely a
malomból jöhető lövések ellen fedte valamennyit. A malomból, azonban nem
lőttek ránk többet.

– No ti ugyan szép vitézek vagytok! – magasztalám őket. – Most már bánom
nagyon, hogy Trivulzio szavát nem fogadtam meg mingyárt eleve, s vissza
nem tértem a malomtól a szélesebb útra.

– Most pedig már nem térünk vissza többé! – mondá Trivulzio sötéten.

– Nem bizony, capitano! – bizonyozott, puskája agyával döngetve a
földet, egy szemig szakáll banditaképü ficzkó. – Most már vér folyott, s
a vér vért kiván.

– De hát mi lesz, ha itt maradunk?

– Bevárjuk az éjt, s akkor majd meglátja ön, hogy mi lesz?

Azzal a férfiak mindegyike odament a vérében fetrengő sebesülthöz s
mutató-ujját belemártva annak kifolyt vérébe, egy-egy pontot csinált
magán, a homlokán, a két vállán és a mellén, a hogy keresztet szoktunk
magunkra vetni.

Nyolcz férfi pedig különvált közülök s az erdőben szótlanúl eltünt.

A többi ottmaradt velem késő éjig, néma duzzogásban töltve az időt.

Éjfél előtt egy órával a bérczi út magaslatán három tüzet láttunk
fellobogni.

– Ezek ők! – súgá fülembe Trivulzio.

S azután néhány perczre mintha hosszufarkú égő meteorok szállnának onnan
a magasból alá. Azok gyantás kanóczok voltak, miket eltávozott embereim
a bérczfalról hajigáltak a malom felé.

Trivulzio megmagyarázta, hogyan?

Egy szívós fiatal fát lehajtanak egész a földig s czövekhez kötik; akkor
sudarához hozzákötnek egy kéve czipruságat, a kéve közepébe kő van
kötve, mely súlyt adjon neki; akkor azt meggyújtják. A mint a láng a
czövek kötelékét elégeti, a lekötött csemete felszabadúl, s felcsapó
sudarával messzire ellövi az égő czipruskévét! Ezek hullanak onnan a
magasból alá az ostromolt malom felé.

A látvány gyönyörködtetett és izgalmat adott; sajátságos új neme az
ostromnak. Vagy tán azért új, mert nagyon is régi. Még az etruriai
hadviselésből való.

Az égő röpkék sürűen hullottak a malom felé s szerteszórták magok körül
sziporkáikat, a hol leestek. Néhol már meggyuladt tőlük a bozót s éles
fényt vetett a malom oldalfalaira.

Egyszer egy jól irányzott löveg épen a malom tetejét érte. Pillanat
múlva lángban állt a tető.

Ekkor harczosaim, mintegy jelszóra, hirtelen kirohantak rejtekeikből s
elkezdtek a malom ablakaira tüzelni.

Azokból nem lőttek ránk többé vissza. Az ostrom könnyű munka volt. A
malomlakók el voltak foglalva az oltással, s mi sértetlenül hatoltunk
ezuttal egész a kapuig.

Egy előre levágott nagy fatörzs, melyet tiz férfi emelt, szolgált
kaputörő kosúl, s bedöntötte a deszkatorlaszt.

Embereim vad ordítással rohantak az udvarra.

A harcz mámora magamat is megrészegíte. Minő harcz volt ez, melyben
résztvettem! Éjszaka, tűzfénynél, idegen hangok, idegen szenvedélyek
ádáz ordítása közben. Magam is el voltam kábulva. Első voltam azok
között, kik a bezúzott kapun átrohantak a malom udvarára. A malom
folyosójáról újabb lövések fogadtak bennünket. A bennszorultak
kétségbeesetten védték magukat. Hanem a védelem rövid ideig tartott. Egy
pár elszánt ficzkó felmászott a folyosóra s onnan kezdett a védőkre
tüzelni. Egyszer aztán a malom égő teteje bezuhant s a malomba szorított
védőket odatemette. Kik voltak, hányan voltak? soha sem tudtam meg. A
tűz és füst egyszerre elnémítá halálkiáltásukat. A malom belseje ekkor
egyszerre rémesen kivilágosodott; a láng minden ablakon kicsapott. E
rémvilágítás mellett egy fehér női alak kúszott fel a tűzfal meredek
oldalain a malom belsejéből. Csak félkézzel segíthetett magán, mert
másik kezével egy kis csecsemőt szorított kebléhez. Gyönyörű fiatal nő
volt; szétszórt fekete haja ziláltan repkedett fehér vállai körül; a
mint a tűzfal tetejére felért, ott meglapúlt s szilaj tekintettel nézett
le felénk és az alant fellobogó tűztengerre.

– Ez asszonyon segíteni kell – kiálték Trivulzionak – minden áron!

– Jól van, segítek! – mondá és utána kúszott fel a tűzfalon, s mikor
elérte az asszonyt, akkor megragadta karjánál fogva s letaszította az
alant ropogó tűzbe.

De a nő nem esett le a tűzbe, hanem fennakadt egy kiálló vashorogban
öltönyénél fogva.

És én ott láttam őt csüggni és kezével gyermekét takargatni, míg a
lángok el nem érték, és le nem zuhant a zsarátnakba, és kellett hallanom
vérfagyasztó kínordítását, mit egy csecsemő sírása kisért.

A mit a haldokló e perczben érzett: e borzalmat érzem én azóta folyvást,
és érezni fogom holtig.

Másnap, midőn egy forrás kőmedenczéjében megmostam arczomat a tegnapi
koromtól, elijedtem magamtól; hajam félfele és félszakállam teli volt
ősz szálakkal. A tegnapi éj borzalma egyszerre megőszített.

Folyvást a kínlódó női alak rémarcza lebegett előttem.

Elővontam keblemből az arczképet, mely engem idáig hozott: ez adjon
lelkemnek vigaszt, hisz ez a borzalom is az ő megmentésére történt.
Hasztalan! Ama vergődő halálarcz szemeim és az arczkép közé tolakodott,
s csak azt láttam ébren és aludva. Oh Madonna, vedd el rólam ez
emlékezetet!

Ha én is olyan könnyen tudnék feledni, mint ezek a czimborák, kik a
legelső madonnakép előtt azon véresen összetett kezekkel leimádkozzák
bűneiket, s aztán minden jól van – oda bent.

Szemrehányást tettem Trivulzionak oktalan kegyetlenségéért.

– Óh capitano. Ebbe ne szóljon ön bele. Ezt mi jobban értjük. Nálunk az
asszonynép csak olyan ellenség, mint a férfi. Ha ön a háta mögött az
asszonyoknak kegyelmet oszt: azt fogja észrevenni, hogy egyszer csak két
tűz közé szorúlt. Rémhírnek kell előttünk járni. Ha felőlünk az a hír
terjed, hogy kegyelmes, irgalmas ficzkók vagyunk, mindenütt ránk fognak
törni; de ha megtudják, hogy nem kimélünk senkit, észreveszik, hogy nem
lehet velünk tréfálni.

Tizennégy nap alatt aztán felégettünk vagy húsz majorságot és mezei úri
lakot; nem számítva a könnyü szerrel megsarczolt falvakat, mik fizettek,
csak menjünk odább.

Az utolsó faluban, a hol tizennegyedik napon véletlenül megjelentünk, a
templomajtóra két kiáltványt találtam egymás mellé kiragasztva.
Mindkettőn saját nevemet pillantám meg nagy betükkel a szöveg között.

Az egyik kiáltvány a piemonti dandárnoké volt, melyben engem «briganti
vezér» czímmel tisztel meg s elrendeli, hogy a hol meg foghatnak, ott
felakaszszanak; a másik pedig Crocco kiáltványa volt, melyben
engedetlenségem miatt proscribál, s mint a fővezér terveit összezavaró
lázadót, a hol megkaphat, főbelövetni igér. Mind a két kiáltványt
eltettem emlékeim közé.

E szerint akár előre megyek, akár hátra megyek, egy a fizetés.

Előre fogok menni.

Már ekkor annyira közel voltunk Gaétához, hogy az ostromzároló
piemontiak tábortüzeit láthattuk a hegyekről, s a távolban kéklettek
előttünk Gaéta ormai, a tengertől félig körítve.

Vakmerő csapatom már akkor néhány száz főre szaporodott. Hogy hányan
voltunk, azt soha sem számlálhattam meg; mert egy rész mindig portyázni
járt.

Az utolsó napon összehívtam őket s jól lelkükre beszéltem. A kinek
bátorsága van velem jönni, jőjjön. Most itt állunk a végczélnál. Éjjel
megkísértjük keresztül törni az ellenség ostromzárlatán s hírt viszünk
az ostromlottaknak, hogy a felmentő sereg közeledik. Hogy czélt
érhessünk, szükséges lesz a várőrséget tudósítani, hogy egyidejüleg
történendő kirohanással nekünk kezöket nyújtsák. Ki vállalkozik a várba
az ellenségen át beszökni?

Trivulzio azt mondá, hogy megteszi ő. Felöltözött abruzzi parasztnak,
megrakott egy öszvért élelmi szerrel, s azt lehajtotta a piemonti tábor
felé. A jeladás leendett egy fehér röppentyü, éjféltájon, a gaétai
felénk néző várfokról.

Tehát itt vagyok már az ő közelében, csak egy rövid élethalálharcz van
még közöttünk, hogy előtte letérdepelhessek és azt mondhassam:
«Asszonyom, én elhagytam hazát, hitet, boldogságot, hogy éretted
meghalhassak!»

Alig vártam azt az éjfélt, azt a jeladást.

A röppentyü csakugyan fölszállt a várfokról: tehát Trivulzio
szerencsésen megérkezett.

Én erre egész nap rejtve tartott csapatomat gyors menettel indítám meg
az ellenséges ostromzárlat felé. Őrült merészség volt az, de csaknem
sikerült. A meglepett ellenség nem ismerte fel a sötétben számunkat, s
szinte utat nyitott; rendetlen puskázás közben folyvást előre
nyomultunk, csak öt percz kelle még, hogy a szemközt jövő nápolyi
csapatnak kezünket nyujthassuk; – ekkor egy szerencsétlen golyó
czombomat fúrja át; én összeroskadok, s az én harczosaim, a mint elesni
látnak, egyszerre megoldják a kereket s otthagynak a földön, a
piemontiak körme között. Én persze, semerre se futhattam.

Két percz múlva ott függtem egy fán. A procedurát nem irom le. Azt
mondják, kellemetes érzés. Én nem találtam annak.

Mikor ismét felnyitottam szemeimet, egy vastag boltozatú szobában
találtam magamat az ágyon fekve. A szobát két ölnyi vastag falon át
világította egy sokszorosan elrácsolt kicsiny ablak. Mellettem hosszú
sor ágyon szintén feküdt még sok ember, a kiket én nem ismertem. Hanem
az ágyam fejénél guggoló alakban ráismertem Trivulziora.

– Hol vagyok? – kérdezém bágyadtan.

– Gaetában, signore!

E névre valami delejes sugár járta keresztül egyszerre minden eremet.

– Igen bizony! Mi jobban verekedtünk, mint az ön mihaszna ficzkói, s
épen jókor érkeztünk, hogy önt leemeljük a fáról. Ön átkozott rosz
helyzetben volt. De ne hányjavesse magát az ágyon, signore, mert
kötelékei felszakadnak.

Csak akkor vettem észre, hogy egy lábam már nincs.

– Hová lett a ballábam?

– Ne busúljon, signore! az orvosnak megmondtam, hogy ön gazdag nobili
Ázsiából vagy Valachiából, vagy nem tudom honnan, a ki magával fogja
emlékül vinni a lábát; a dottore eltette spiritusba.

Tehát még ez is kellett nekem.

De legalább czélnál voltam. Itt voltam az ő közelében. Meglehet, hogy ő
most épen fejem fölött jár, s e tudat mily boldogító.

Egy félénk kérdést intéztem Trivulziohoz.

– Mit tudsz a királynéról?

– Oh signore, az egy hősnő. Már kétszer volt itt ön felől tudakozódni.

– És én aludtam!

– Pedig mélyen. Most egy órája hagyták abba a bombázást, bizony jó álma
lehetett önnek, hogy fel nem ébredt rá. Azóta már hoztak új
sebesülteket, s így bizonyos, hogy a királyné ismét le fog jönni. Ő
felsége mindennap személyesen szokta megkérdezni a súlyosabb
sebesültektől, hogy vannak? Mondhatom, hogy önnek az esete különösen
érdekelte ő felségét; hozzám is nyájasan szólt, midőn megtudta, hogy önt
ápolom.

Keblembe nyúltam. Az arczkép ott volt. Azt nem vették el tőlem, mikor
felkötöttek. Előérzetem sugallta, hogy egyszerű csontszelenczébe
foglaltassam azt, mely senki birvágyát nem ingerli.

Tehát vágyaim czélpontjánál voltam elvégre. Fél lábbal s félig megőszült
fejjel, az igaz; de mégis czélnál voltam. Ideálom egy királyné, és a
királyné gyöngéd fehér keze már kétszer érinté forró homlokomat. Nem
sokára színről-színre fogom őt látni. – Nem gazdag kárpótlás-e ez
küzdelmeimért?

Délután a tábori feltserek nagy tevékenységgel forgolódtak körülöttünk;
minden betegnek a vánkosát a tisztábbik felével fordították kifelé, s a
kik nagyon jajgattak, azoknak dupla portió opiumot adtak be, hogy
sorsukkal meg legyenek elégedve. Az volt a szó, hogy a királyné meg
fogja a sebesülteket látogatni.

Én semmi mákonyt sem kivántam. Seblázam daczára egészen öntudatomnál
birtam magamat tartani, s Trivulziot megbiztam, hogy ha el találnék
aludni, míg a királyné lejön, okvetlenül ébreszszen fel.

Az az elalvás pedig nagyon könnyen állott nálam. A sok vérvesztés és a
chloroform utóhatása folytonos aluszékonyságra hangolta idegeimet, mik
aztán a felébredéskor annál izgatottabbak voltak. Szüntelen álomban
éltem, ébren úgy, mint alva, s mindig a fényes álomkép lebegett előttem,
melynek mását keblemen viseltem.

Az álom és ébrenlét visiói között alig tudok most különböztetést tenni;
de úgy hiszem, hogy az mégis megtörtént dolog, a midőn a kazamáta nehéz
ajtaja felnyílt, s rajta, mint egy dicsfénytől elárasztott mennyei alak,
lépett lépcsőnként alá egy királynői tünemény. Egy nő, angyalok
arczával, cherubok termetével. E dicsfénytől körülsugárzott alak
odalebegett ágyamhoz, s én ismét éreztem fájdalomcsillapító kezének
érintését homlokomon; és aztán megragadtam e kezet forró kezeimmel, és
égő ajkaimhoz vontam azt, és a túlvilág extasisát éreztem ez alatt.

Az apocalypsis fényalakja megpillantá a keblemen szétnyilt
csontszelenczét, s egy vékony kis irónnal odajegyzé az arczkép alá saját
nevét. Aztán eltünt előlem ismét; s én visszaroskadtam a túlvilági
gyönyör, s az árnyékvilági fájdalom kábulatába.

Álmodtam-e azt, vagy ébren láttam? nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a
keblemben viselt arczkép alatt ott van a királyné aláirása.

Egy hét múlva Gaéta kapitulált.

Én az olaszok kezébe jutottam.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy felgyógyúljak. Akkor útnak eresztettek.

Szabad volt akárhová mennem, csak Rómába nem, a hol a királyné lakott.

Tehát hazajöttem.

És most itthon vagyok.

Megnyertem imádott ideálomnak – egy kézcsókját.

És kaptam érette egy falábat.

És valahányszor a tükörbe tekintek, és a fehér csimbókokat meglátom
hajam, szakállam között, eszembe jutnak a malomba égett nő és csecsemő
alakjai; és a felégetett majorházak, a miknek tulajdonosai nekem nem
vétettek semmit.

És valahányszor nyakkendőmet felkötöm, egy vékony vörös vonal a nyakamon
eszembe juttatja, hogy már én egyszer a másvilágon is voltam.

És mindezt azért, hogy egy királynénak, ki nekem eszményképem, egy
kézcsókjára szert tehessek.

«No ez bizony még az elsőnél is nagyobb bolond volt!» szólt a
pályabirálók egyike.

«Legalább elismerő oklevélre érdemes!» szólt a második.

«Menjünk sorba!» szólt a harmadik biráló; «most az én bolondom
következik, a ki az előrebocsátott mindkettőnél nagyobb.»

«Halljuk érdemeit.»

«Az én bolondom egy nőbe szerelmes, ki nem az övé, s a kiért minden
vagyonát elpazarolja.»

«Mindennapi történet.»

«De az a nő nem rég még saját neje volt; akkor gyülölte, ki nem
állhatta, fűt-fát megmozgatott érte, hogy tőle elválhasson; s mikor
végre elválasztották, mikor a nő ismét férjhez ment máshoz, akkor
eszeveszetten belebolondult és kétségbeesett miatta.»

A klubb elnöke azon észrevételt tevé, hogy ez ugyan objective elég
bolond constellátió; de mégis minden attól függ, hogy subjective miképen
használtatik fel az illető egyéniségtől.

«Jól van! szólt az advocatus diaboli, – adjatok ötévi határidőt, s az én
bolondom, ki még most gazdag, becsületes, hírneves, nagy hazafi, ez idő
alatt el fogja pusztítani nagy vagyonát, becsületét, jó hirét, hazafiúi
erényeit – egy asszony miatt, ki az övé volt, s kit akkor ő gyülölt; ki
most a másé, s kit most szeret; és a ki őt soha sem fogja szeretni.»

«Megadatik az öt év.»

És most ez, idáig, a képnek a kerete volt, – az arabeszkeket láttuk.
Most következik a kép, itt kezdődik a regény; a szerelem bolondjainak a
regénye. Egyszerű, mindennapi történet, a minőt eleget szőtt keresztűl a
sors életutainkon; egyik-másik szemlélő játszott és szerepelt benne –
anélkül, hogy tudta volna.




EGY NAGY FÉRFIU GÁLÁBAN.

Utolsó közgyülése volt a vármegyének.

Nemcsak azon évben az utolsó, de sok időre, ki tudja mennyi időre? talán
örökmindenkorra utolsó.

Egy novemberi közgyülés 1861-ben.

Emlékezetes szép napok!

Fél lábunk az alkotmányban, fél lábunk az ostromállapotban. Ma még urak,
hívek, szónokok, a közlét életműszerei; holnap rabok, számüzöttek,
csöndes emberek, eldobott rakonczák.

Szép ország ez a mienk! – Kár, hogy nincs még egy másik ilyen.

De siessünk az ülésbe! Ma nagyszerű izgalmat fogunk átélni. A tisztikar
tömegesen lemond; a főispán, e dicső honfi, kimondá: hogy daczára a
tiltó parancsnak, az ülést mégis meg fogja tartani, és e teremből csak
szuronyok hatalmával engedi magát a bizottmánynyal együtt kiüzetni.
Bevárja az erőszakot, mint az egykori római senatorok, kerekes székeiken
ülve, magában a forumban.

S ha kimondá, megteszi; mert ez olyan ember. A szó: a férfi!

Ilyennek ismeri mindenki Hartert. Német név, de magyar kebel. Ő a mi
emberünk. Múltja kezeskedik érte.

Ott volt mindenütt, a hol legjobb embereink voltak. Debreczenben a
gyülésben, Kápolnánál a csatában, s az Új-épületben a vason. Háromszor
kipróbált férfi. Most is ő a lelke, a vezetője a megyei szabadelvű
tábornak.

Siessünk, hogy el ne mulaszszuk azon szónoklatot, melyet már nem fognak
hozni a hírlapok, mert azok már megkapták a csendes figyelmeztetést,
hogy az ezentúli gyülésekről, a miket eddig szét nem kergettek a
katonák, csak épen annyit szabad referálni, hogy itt meg itt
megtartották a szokott bizottmányi congregatiót, aztán hazamentek. –
Tehát siessünk, hogy jó helyre jussunk.

Igen! könnyü azt mondani: de a tisztelt megyei közönség, mely a vidékről
még tegnap besereglett, már hajnalban úgy teleülte minden, a közönség
számára fentartott helyiségeit a gyülésteremnek, hogy oda bennünket
semmi erőszak és cselfogás be nem segít; s így kénytelenek leszünk azzal
beérni, ha némi protectió mellett az úri karzatnak valamelyik falhoz
szorított zugában annyi helyet kaphatunk, a honnan némi choreographiai
erőfeszítéssel, lábujjhegyen állva, az előttünk ülő szebbnél-szebb
delnők főkötőire leláthatunk; sőt talán abban a szerencsében is
részesülhetünk, hogy meghallhatjuk ama szép hölgyeknek udvarló
jogvégzett ifjaktól, mi történik, mondatik és határoztatik most odalenn
a teremben, a honnan álláspontunkig nem hatol fel más, mint a kebelrázó
éljenek egyetemes riadala, és a tropikus hőség, mely egy hollandi
gőzfürdőnek semmiben sem enged.

E roszúl választott helyzetben ugyan mind elvesztjük azon remeknél
remekebb szónoklatokat, a miknek élvezéseért tulajdonképen idejöttünk, s
a mi sajnos és visszapótolhatlan kár marad mind reánk, mind az utókorra
nézve; – de cserében viszont megkapjuk mindazt a párbeszédet, a mit a
nekünk közvetlenül hátat fordító fiatal úr folytat az előtte ülő hölgy
székének karján keresztül hajolva, ugyanazon honleánynyal; mialatt a
teremben az ország sorsát intéző határozatok ünnepélyes jelenete folyik.

A nő egy húsz és huszonöt év közötti szépség. Arcza kissé creolszínű, s
mikor elmélázik, akkor hideg és halavány; de mikor mosolyog, mikor
megelevenül, akkor hő pir ragyog át rajta; ajkainak mosolyában jószívű
gyermetegség vall magára, míg szemeinek mély titkos örvénye csábítva
vonzza mélyére a beleszédülőt. E szemek tele vannak titkokkal, miket a
delejes sugár megértet azzal, a kinek szánva voltak; míg ugyanazon arcz,
szem, ajak, tökéletesen be tudja magát az előtt zárni, a kit künn akar
hagyni a hidegen, – s egy szemöld-mozdulása megfagyaszt. Ha virágot
választana arczához e nő, rózsát, kaméliát nem ajánlanék neki, hanem
jáczintot. Rózsa, kamélia mosolyog és fecseg; a jáczint lehajtja
titkolózó ajkát s csak a kérdezőnek felel.

A hölgy termete tökéletes; karcsú, ideges, hajlékony; sűrű, fekete,
természettől göndör haját aranycsipkés egri főkötő fedi, hosszan lebegő
széles, piros szalaggal. Akkor ez volt a divat. Oh! mi hódítók, mi
bájolók voltak vele a nők!

A vele beszelgető fiatal ember lehet valami húsz éves. Finom, élveteg
arcz, alig serkedő szakállal és bajuszszal; vékony, ábrándos szemöldök,
miknek szelid kifejezését meghazudtolni törekszik a merész szemjárás, s
a gunyoros szájszegletek. Sugár, hirtelen nőtt termete magán viseli azt
a bizonyos lanyhaságot, a mit látunk fiatal embereknél, a kik elfáradtak
a szakállukra való várakozásban.

A fiatal nő és a gyermek-ifjú közt valami sajátságos bizalmasság tetszik
fel az első pillanatra, melyet mindjárt meg fogunk érteni, mihelyt
szavaikat kihallgatjuk.

Lenn a teremben valami kenetteljes hang beszél. Szép, csengő organum; de
álláspontunkon nem lehet belőle érteni semmit.

A szép hölgy szeretne a szónokra figyelni, s váltig integet tiltó
legyező-mozdulatokkal a háta mögött fecsegő ifjúnak, hogy ne zavarja
figyelmét; a mit ez annál kevésbbé fogad meg.

– De ne fecsegjen, kérem, mindig! Hagyjon figyelnem. Ugyis mindig
ostobaságokat mond.

– Ki? Az odalenn?

A hölgy tréfás boszúsággal legyintett az eléje mutató kézre
gyöngyház-legyezőjével.

– Hiszen ha olvasni akarod, ellopom a papától az egész beszédet, úgy, a
hogy meg van irva; még azt is megkaphatod benne, miket idejekorán
kitörült.

(Tegezi a nőt! Az pedig őt nem.)

– Menjen, hagyjon békét! A legszebb mondatokat elszalasztom.

– Tapsolj neki s a kedvedért elmondja még egyszer – da capo.

A nő erre már csak mosolygott.

S az ifjú csemete szemei észrevették a mosolyt.

– Nem veszed észre, hogy a papa szemei minden hatalmas phrasisnál
diadalmasan tekintenek ide? Bizonyosan nem az én arczomon akarja olvasni
a hatást. A papa ilyenkor igazán szép ember, mikor szónokol. Hogy neki
hevül; mint kiegyenesedik; csupa erő és tűz. Ez a megyeházi terem
veszedelmes concurrentia nekünk fiataloknak, itt mindig megvernek
bennünket az öregek.

– Hát miért nem megy maga is le szónokolni? hisz bizottmányi tag s
tiszteletbeli aljegyző?

– Hja, ahhoz én nem értek. A minap megpróbáltam egy toasztot kiadni
magamból; de úgy belekeveredtem, hogy magam sem tudom, kit köszöntöttem
fel. Nem áll ez nekünk jól. Mikor egy-egy eminens pajtásom nekidurálja
magát, hogy egy maidenspeech lélekvesztőjével a zöld asztalon keresztül
vitorlázzon, mikor a homlokán gyöngyözik az izzadság, mind a tíz újja
reszket, a szemei kidüllednek, a homloka felhúzott ránczaival préseli a
gondolatot: olyankor mindig engemet is vele együtt lel a hideg, meg a
meleg; én reszketek érte, hogy jaj, mindjárt felborul s odafullad a
tengerbe, s mikor aztán szerencsésen kiköt valahogy a szárazra, úgy
örülök neki, mint valami szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek.

– Igen, mert maga gyáva.

– Igaz! Hanem ha én szeretője volnék a maidenspeech-tartónak, rögtön
kiszeretnék belőle; hisz ez elájulni való látvány! De mikor egy deli
öreg úr feláll, s aztán elébb szétnéz nagy nyugodt tekintettel az egész
sokaságon: mintha azt keresné, hogy kinek mit adjon abból, a mit most
mondani fog? azután szórja a hatalmas phrasisokat, csak úgy zúg tőle a
terem, a közbekiáltásokra rögtön visszafelel, s egy-egy hatalmas mondás
után még feltekint a karzatra is, s végig szedi a tetszés adóját a rá
mosolygó szép szemekből; aztán neki ereszti magát az indulatáradatnak, s
ott áll meg benne, a hol neki tetszik, – végezi a közriadal mellett. Egy
ilyen öreg úr veszedelmes versenytárs. Nem veszitek ti akkor észre, hogy
kopasz, hogy szakálla szürke, de még talán azt sem, hogy parókát hord és
a szakállát festi.

– Ugyan kérem, ne legyen oly gonosz! feddé őt haragosan az ifjú hölgy,
Hát nincs magában egy csepp fiúi kegyelet sem?

– Hát mondtam én, hogy a papa festi a szakállát? Nem mondtam én egy
szóval sem. Hisz te legjobban tudod, hogy nem festi. Csak hogy ma igen
jó színben van. Aztán ez a nimbus, a mi őt most körűlveszi! Azt hiszem,
hogy ebben az órában nincs nagyobb ember a hazában, mint a papa. Látod
kis mama, milyen kár volt bennünket odahagynod; mert ha még mindig kis
mama volnál, főispánné volnál és nagyemberné.

– Maga tökéletes nagy bolond!

(Tehát «kis mama!»)

– A főispánnéság ugyan holnap már visszakéretnék, mert a papa resignál;
de a «nagy ember» czím megmarad.

– De ugyan hogy tud maga ilyen ünnepélyes, komoly dologról ily frivol
hangon beszélni?

– Hát tudom én, mi ebben az ünnepélyes dolog? Minden ember itt hagyja a
hivatalát. A papa indítványozza, a többiek követik. Hogy a papa mi
nagylelkűséget követ el? azt én nem értem. Ő úr marad, mint eddig, s
jobban mulat, mint itt; hogy pedig a többi szegény legény minek köszön
le, minek hagyja oda a kenyerét, életpályáját, azt meg épenséggel nem
értem.

De már ezt egyike a legközelebbi önkénytelen hallgatóknak (lehet, hogy
épen te, szives olvasó) csakugyan nem hagyhatja szó nélkül, hogy fel ne
világosítsa a fiatal embert.

– Hát csak azért teszik, ifjú barátom, mert drágább nekik országuk
alkotmánya, mint a kenyerük, s a miért tizenkét év előtt annyi vér
folyt, a miért tizenkét év óta annyi sóhaj kelt: a nemzeti becsületet
nem akarják kenyérre kenve megenni.

A nyúlánk ifjú halavány arcza ettől sem lett pirosabb. Vállat vonva
felel:

– Hát tudom én, mi az az alkotmány? mi az a nemzeti becsület? Akkor én
még gyerek voltam, s azóta nem tanítottak engemet arra.

Szerencsére a további fecsegést félbeszakítja a teremből felhangzó
éljenriadás. A vezérszónok végezte beszédét.

A megújuló éljenriadal elcsendültével halkabb jelenet következett. A
megyebizottmány nevében az alispán olvasá fel az ünnepélyes óvástételt,
melyben a megyei közönség tiltakozik az erőszak és alkotmányszegés
ellen. Ez alatt oly csend volt még a karzatokon is, hogy a halk hangon
ejtett minden szót meg lehete hallani. Olyan volt e szavak mindegyike,
mint a koporsóra dobott hant, melylyel a temetkező halottját átadja az
engesztelhetlen sírnak, de tiltakozik az elmulás ellen s apellál a
feltámadásra.

Ez okirat felolvasását könnyebbült keblek zsibongása váltá fel. Mindenki
attól félt, hogy miként másutt, úgy itt is fegyveres erőszak fogja
meggátolni az ünnepélyes óvástételt. Szerencsésen végbement az, a
nélkül, hogy katonaság érkezett volna. Ebben a városban épen nem volt
laktanya.

Azután következett, hogy a főjegyző felolvassa a tisztikar tömeges
lemondását. Mind, az elsőtől az utolsóig leteszik hivatalaikat; sem egy
öreget a megszokás, sem egy fiatalt a vágy meg nem tartott helyén:
valamennyien aláirták az okmányt. Ha nincs alkotmány, nincs tisztviselő.

A karzaton a nők törűlték szemeiket.

Mégis szomorú dolog az a lemondás.

Eldobni egyszerre rangot, hatáskört, kenyeret.

A férfi megteszi azt, de a nő szeméből mégis utána hull a köny, mikor
rámondja: «jól teszed!»

És e napokban kilenczezer ilyen férfit fogadnak otthon ily könyező
arczok.

Egy ütközet volt az, melyből senki sem futott el; melyben hadvezér volt
minden közkatona.

A sápadt ifjú a karzaton annyit mondott erre sopánkodó szomszédnőjének:

– Én csak Világosit sajnálom, a pertárnokot.

– Hát az is leköszön?

– Le ám! Pedig húsz esztendő óta szolgál. Nem ért senki a peres
csomagokhoz annyira, mint ő; respectálta minden kormány.

– Mégis leköszön?

– Becsület dolga, azt mondják; – hazafiság dolga. Nem lehet neki
maradnia. Mennie kell a többivel együtt. Bánom is én! Ezt is csak azért
sajnálom, mert már most elmennek falura, valami jószágot bérelnek; pedig
én most kezdtem a táncziskolában megismerkedni a kis Ilonkával. Gyönyörű
szép gyermek. Képzelem, milyen falusi guvart lesz belőle kinn a mezőn.

– Ismerem, csinos kis leány. Tizennégy éves lehet.

– Mindegy. Már én mégis szerelmes vagyok bele, s nem bánnám, ha ezt az
egész tragoediát itt visszautasította volna a pesti drámabíráló
bizottmány.

«Szszszszszszszszszsz!»

Hangzik minden oldalról. Ki fecseg ily ünnepélyes pillanatban ott a
karzaton?

– De már megyek innen, mert még kidobnak! súg búcsúzólag az úrfi a
delnőnek. Adieu, kis mama! A processiónál találkozunk.

– Miféle processiónál?

– Hát hiszen hallgass oda. Épen most teszi Bélteky Feri az indítványt,
hogy az ünnepélyes gyűlést fejezzük be egy magasztos ténynyel; menjünk
en masse ki a temetőbe, szózatot énekelve, s ott az eltemetett honvédek
sírjára tűzzük ki azt a zászlót, mely eddig megyeházunk erkélyén
lobogott. Nézd, hogy ágaskodik és szorítja ki magából a hangot. Adieu!
Sietek, mert nekem kell vinni a zászlót! ez az exfőispán fiát illeti.
Apropos! Tisztelem a kedves férjedet. De ne szólj neki róla.

– Szeles bohó! mosolygott utána a delnő; s aztán mással mulatta magát.

A teremben egyhangulag elfogadtatott a fiatal szónok indítványa, s a
karzaton a hölgyek rögtön, mintegy összebeszélve, leszedték kebleikről,
hajfürteikről a virágcsokrokat s egy koszorút fontak belőlük azon zászló
számára, mely díszes helyét még díszesebbel felváltani indúlt.

Egy óranegyed múlva az utczán volt az egész gyülekezet, s megindúlt a
menet a temető felé, a szózat szent zsolozsmáját énekelve.

Elől az öregek. A vén, kipróbált hazafiak; aztán a fiatal nemzedék,
azután a hölgyek, kisasszonyok. Középen a zászlóvivő. A zászlót azonban
elfoglalta a főispánfi elől az indítványt tevő lelkes ifjú, s a hölgyek
koszorújával feldiszítve, ő maga emelte azt magasra. Ennélfogva
Elemérnek (ez volt neve az ifjú Harternek) be kellett érni azzal a
szereppel, hogy a szózat-éneklők közt a discantot fújja, míg a szép
asszonyságok a soprant énekelték.

Elemér ugyan erősen visszaélt a benne vetett bizalommal, mert az
ünnepélyes menet közepett, a kis mama oldalán lépdelve, a szózat
dallamos danájára világért sem Vörösmarty lelkesítő költeményének
szövegét énekelte, hanem mindenféle bolondnál bolondabb búcsújáró
éneket, a mik egyébiránt búcsújárók számára sem voltak alkalmasok, s ez
impertinentiájával folyvást nevetésre kényszeríté a hozzá legközelebb
járkáló hölgyek seregét, s számtalan, nem hízelgő czímezést kapott kis
mamájától, ki őt az egész úton nem szűnt meg szidni és fenyegetni, hogy
bizony hazakergeti.

Azonban az ünnepélyes menet rendét ekkor valami véletlen intermezzo
szakítá félbe, mely nem sokára a közfigyelmet magára vonta.

A mint a menet a főutczába, mely a temetőhöz vezetett, bekanyarodék,
ime, szemközt lát jönni a város végéről egy egész szakasz lovaskatonát.

Vértesek voltak. Sisakjaik ragyogtak a porfelleg közűl.

A trombitaszó áthangzott a szózat dallamán.

Bélteky Feri, a lelkes indítványozó ifjú, e pillanatban, a véletlen
szeszélye következtében oly szívgörcsöt kapott, mely, mint minden
ismerőse tudja, a délczeg ifjút gyakran elő szokta venni. Szegény, kár
érte!

– Bajtárs! fogd kérlek ezt a zászlót! – rebegé Elemérhez, s aztán kezét
keblére szorítva, kénytelennek érzé magát egy szegletkőre leülni.

Gonosz szívgörcs! Az is ilyen rosz pillanatban tud jönni.

A lovas katona-csapat az egész utczát széltében elfoglalva jött az
ünnepélyes menetre szemközt.

Ezek voltak azon katonák, kiknek megbizatás adatott, hogy a ma
megtartandott megyei gyűlést fegyveres erővel is szétoszlassák. Későn
érkeztek a szomszéd városból, mely ide nyolcz mértföld; hanem még mindig
elég jókor, hogy az ünnepély végét elrontsák.

A menet megállt; a férfiak összecsoportosúltak. Mi itt most a teendő?

Az utczát, a milyen széles, oly terjedelmében foglalja el egyfelől a
hazafias processió, másfelől a szemközt jövő lovas katonaság.

Van azonban az utcza baloldalán egy melléksikátor, valami közle, mely
szintén kivezet a temetőbe.

A hazafias sokaság az idősb Harter körűl csoportosúlt. Ő volt az
oraculum. Tőle leste mindenki a szót, mit kell tenni e válságos
pillanatban?

Harter Nándor, az apa, komoly, tapasztalt férfiú volt, ki ily kényes
helyzetben sem vesztette el soha lélekjelenlétét. Rögtön készen volt a
rögtönzött szónoklattal.

«Honfiak és honleányok! Ime, a nyers erőszak közegei szemközt jönnek
ránk azon az úton, melyen mi a honfihála és keserv adóját leróni
szándékozunk. Ha csupán férfiak volnának e helyen, azt mondanám,
helyünket megálljuk és senkinek ez úton ki nem térünk. Ámde a gyöngédnem
iránti tekintetből fölösleges kimélytelenség volna durva bántalmakat
idézni fel azon nem iránt, melynek épen védelemmel és ótalommal
tartozunk. Isten tanuja annak, hogy ügyünk igazságos; e nyugodt
öntudattal kebleinkben, orczapirulás nélkül választhatjuk utunkat, s a
nyers erőszak közegeit egy pillanatra sem méltatva, kitérünk előle, s
erre a másik úton át rendíthetlen nyugalommal folytatjuk menetünket a
kitűzött czél felé.»

Ez annyit tett magyarúl, hogy a díszmenet térjen ki a katonaság elől a
közbeeső sikátoron keresztűl.

Az ifjú Harter kezében volt a koszorúzott zászló.

– Hová, kérem? kiálta ő legelébb apja bölcs szavaira. Oda be a közlébe?
ezzel a zászlóval együtt?

Azzal hátrafordúlt a hölgyek felé, s magasra tartva a zászlót, elkiáltá
magát quadrille-előtánczos hangon és műkifejezéssel:

«Mesdames, en avant! Promenade!»

S mielőtt valaki megakadályozhatta volna, eléje robogott – az utána
tóduló menyecskék, delnők és kisasszonyok által kísérve – a vének és
ifjak seregének, s vitte őket neki bolond fővel egyenesen a szemközt
jövő katonaságnak. Csak úgy hüledezett bele minden ember; de ment vele.
A katonaság pedig hangos trombita-recsegéssel jött rájuk szemközt –
egész az említett sikátorig. Ott a mint a két menet összetalálkozott, a
lovasság kapitánya jelt adott vitézeinek, s azok egy rögtöni
kanyarulattal betértek a sikátorba az éneklő csapat elől, szabadon
hagyva előttük az utczát. A főtiszt még üdvözölte is egy kardhajlítással
az elől vitt zászlót. Kapott is érte egy harsogó éljent.

E merész vállalat egyszerre száz perczenttel emelte Elemér hitelét
férfiak és asszonyok előtt. Pedig tiszta hóbort volt tőle, tessék
elhinni.

Hanem már erre a napra nem maradhattak el a következményei.

Miután a fatális szivgörcs a kitünő ifjú szónokot, Bélteky Ferit,
elmaradásra kényszeríté, a fiatalság ráesett Elemérre, hogy a honvédek
sírjánál ő mondjon valami szónoklatot.

Hiába szabadkozott, hogy ő nem tud hozzá, neki semmi talentuma ahhoz;
nem hagytak neki békét. Kezében volt a zászló, oda tolták a magas halom
mellé, kényszeríték a zászlót letűzni a sírhalom fejfájához, felemelték
vállaikra, s menekülhetlen állapot volt, e helyzetben valamit mondani
kellett a cselekvény mellé.

Isten neki! tehát «halljuk!»

Halljuk a nap hősének a fiát, Elemért.

Elemér tehát – mondott valamit.

– Ti derék honvédek. A kiket én nem ismertem soha. A kiknek volt
hazátok, a míg éltetek, s hogy meghaltatok, megint van hazátok, és így
különb emberek vagytok, mint mink. Eljöttünk hozzátok megmondani, hogy
még nincs itt a feltámadás napja. Alhattok békével. Addig is elhoztuk
nektek ezt a zászlót, mely nektek egy életbe került; nekünk pedig került
hét forint huszonöt krajczárba, nyelestől. S most nem tudjuk hova
tenni!»

No képzelhetni, hogy lehordták ez ostoba beszédért Elemér úrfit ifjak,
vének, utoljára még az asszonyok is legjobban a kis mama.

– Maga egy éretlen kópé! szidalmazá őt a delnő, midőn hazafelé kísérte
Elemér. Így kellett beszélni egy ily ünnepélyes alkalommal? Ilyen
ostobaságokat kellett mondania?

– Jól van, jól, no! Kezdj el már megint velem veszekedni, mint odahaza!
felelt neki vissza Elemér.

– Igen? szólt a hölgy szemrehányó tekintettel. Sokat veszekedett magával
a kis mama úgy-e, míg fia volt?

– Beszéddel nem; de ezzel a tekintettel! Úgy tudsz az emberre nézni,
mint az anakonda. Nem csoda, ha szegény papának a haja megőszült ettől a
tekintetedtől. – Pardon! Hisz én nem mondtam, hogy a papának a haja
szürke.

– Menjen, haragszom önre! ön előtt semmi sem szent.

Azzal a szép hölgy kocsijába engedte magát segíttetni Elemér által, s
nem hívta meg, hogy üljön mellé.

Olyan nagy volt a haragja!




EGY NAGY FÉRFIÚ PONGYOLÁBAN.

Az utolsó lelkesítő toaszt is elhangzott azon a búcsúlakomán, melyet a
zárgyűlés után Harter Nándor a lelépett megyei tisztikar és feloszlatott
megyei bizottmány tiszteletére adott. Azután mindenki hazament, a
teljesített kötelesség jótékony érzetével keblében.

A főispánnál nem maradt hátra senki; minden ember tudta jól, hogy annak
most sok dolga van: a lemondásról szóló hivatalos jelentését kell
megirnia, s az kemény dolog lesz. Azonkívül arra is időt kell neki
engedni, hogy a ma tíz órakor ablaka alatt tartandó fáklyás-zene
alkalmával magvas válasz-szónoklatra gondolatait rendezhesse.

A vendégek a viszontlátás reményének kifejezése mellett távoztak, az
ünnepelt honfi pedig sietett fáradságos napját újabb fáradsággal
bevégezni dolgozó-szobájában.

A dolgozó-szoba is megérdemli a leírást, mert lakójának lelkületére
élénk világot vetend. Körűl a falon a nemzeti történet gyásznapjaiból
vett képek. Itt egy lefejezett hős, kit a királyi eskű daczára végeztek
ki, letakarva fehér szemfedővel, lábainál a megőrült ara; amott egy
vérboszút tervelő apa, mellette a tört szívű leány, kit egy királyi
herczeg gyalázott meg; más rámában egy gyermekeitől búcsúzó fejedelemnő,
kit megfosztanak fejedelmi és anyai czímétől, osztrák zsoldosok és vörös
hajú jezsuiták; ismét másik fekete keretben két halálra készülő magyar
főur, ki börtönében utoljára szorít egymással kezet. Emitt egy
gyászruhás királyleány, ki atyja sírjánál keres ótalmat a bitorló idegen
ellen. Azután tizenhárom arczkép egy sorban, gyászfátyolos babérral
koszorúzva. Majd meg egy véres csatakép, a legsötétebb történelmi
háttérrel. Aztán ismét nevezetes férfiak arczképei. Itt egy magyar
miniszter, ki tavaly főbe lőtte magát. Ott egy magyar ellenzéki vezér,
ki nem rég lőtte magát agyon. Amott ismét egy büszke homlok; az is
magyar miniszter: azt főbelőtték. Azután egy nagynevű magyar költő: ezt
nem tudni, hol lőtték agyon?

Alig van nemzeti képzőművészet, a lengyelt kivéve, mely annyi
rémalakkal, gyászjelenettel népesítette volna be a lakházak falait, mint
a magyar. Ez is egy darab korrajz. Egész kultusz az már, a nemzeti
martyrologiának kultusza.

Minő kedélyben lehet az, ki ily jelvényekkel veszi magát körűl?

De még nem csak a képek azok. E nehéz gondolatokról beszélnek a könyvtár
ódon kötetei, titkos, rejtegetett könyvek, a hajdan és az új kor szomorú
revelatiói, a falon függő kardok, buzogányok, az asztalokon
papirnyomtatóul heverő emlékezetes kövek, a szögletbe támasztott pálcza,
valamelyik politikai celebritásnak várfogságban készített faragványával
bunkóján, egész az óralánczról lefüggő aranyba foglalt rézpénzig,
melynek zöldrozsdás alapjából e szó tűnik elő: «Libertas».

E szoba lakója nem vetheti olyan helyre szemét, a hol meg ne szólítsa
egy nagy, elnyomott panasz.

Harter Nándor leült iróasztalához, kivette fiókjából irótárczáját,
felnyitotta annak mesterséges zárát, s egy tiszta lapot kivéve belőle,
irt nagy figyelemmel.

Semmi kétség, hogy ahhoz a tárgyhoz, a miről most van az irás rendje,
nagy figyelem szükséges.

Nyolczat ütöttek az órák, a midőn készen lett az irással; akkor
csengetett hajdújának.

– Eredj, hívd át a titkár urat; mondjad, hogy készen vagyok a
jelentésemmel s le akarom tisztáztatni.

A hajdú elment, s egy percz múlva bejött a titkár.

Mintegy harmincz éves férfi lehetett. Iskolázott finomságú alak.
Meglátszott rajta, hogy előkelő társaságokban forgolódáshoz van szokva.
Arczvonásai szépek volnának, ha mindegyiknek valami éles kifejezése nem
volna. Például szájának igen szép metszése volna, ha oly erősen össze
nem tartaná, mintha nem hinné elégnek, hogy nyelvét kötve tartsa, még a
fogak és ajkak kettős kapuját is be kell zárni előtte, sőt még a szép
fekete bajuszt is félig lehajtani rá. A hajlott orr merész vágyakat és
erős akaratot fejez ki, a ráncztalan homlok a fölfelé simított hajjal
hideg számítást; s az összevont szemöldök alól villogó szemek szépek
lehetnek, mikor könnyelmű asszonyok szemébe mosolyognak, de a férfi
begombolkozik előttük, mert a művészi kulcsot látja bennük, mely
gondolatainak nyitját keresgeti.

– Méltóztatott hivatni? szólt főnökéhez.

– Becsukta ön maga mögött az ajtókat?

– Mind a kettőt.

– Azért kérettem önt, hogy készen van-e a jelentésemmel?

– Itt van nálam. Méltóztassék átnézni.

– Fölösleges volna. Ön remekűl tudja az ilyesmit föltenni, s ismeri
nézeteimet. Kérem, majd maradjon itt szobámban s tisztázza le. Az ív
papirt előre aláirtam már.

– De talán mégis jó volna elolvasni, hát ha valamit kifeledtem belőle?

– Nem érek rá. Még sok elintézni valóm van. Így is elkéstem. Már nyolcz
óra múlt, s tíz percz alatt útban kell lennem.

– El tetszik utazni?

– Jószágomra megyek. Még az éjjel meg kell érkeznem. Most kapom a
tudósítást a tiszttartomtól, hogy az adóbehajtó megüzente holnapra a
sarczolást. Holnap tizenhat lovast küld a jószágomra; ha holnaputánig
nem fizetek, harminczkettőt, azután hatvannégyet. Én be akarom várni,
míg az egész szakaszt oda küldi, s ezért magamnak otthon kell lennem,
nehogy valami baj támadjon belőle. Az embereim hevesvérüek. Azért önt
kell kérnem, hogy végezze a szükséges teendőket itthon. Itt a
pecsétnyomóm; a jelentésemet küldje meg a cancellárnak. Négy nap múlva
itthon leszek.

– S ha az alatt megérkeznék a kormánybiztos?

– Ön át fogja neki adni az irományokat. Itt vannak kulcsaim. Az irattár
kulcsait ismeri ön közöttük.

– S minek nekem a többi kulcsok?

– Ezek iróasztalom és többi szekrényeim kulcsai. Tartsa őket magánál.
Nem tudja az ember, hogy a mostani felfordúlt világban mi történhetik.
Eszébe juthat a sok ember közül valakinek, a ki most össze-vissza
parancsolni fog, hogy házmotozást tartson szállásomon. Arra az esetre
jó, ha kéznél vannak a kulcsok. Az iróasztalomban vannak
magánlevelezéseim s okirataim, azokat kérem, nézze át, s ha valamit vesz
közöttük észre, a minek nem volna jó akárki kezébe jutni, önre bízom,
hogy semmisítse meg. Ezekben a szekrényekben állnak mindenféle czélokra
beküldött pénzek: honvéd-egyletekre, síremlékekre, akadémiára,
ünnepélyekre s magam sem tudom, mi mindenféle alkalmakra kezem alá
bízott pénzek. Azt sem tudom mennyi. Ön legyen szives azokat számba
venni, s majd alkalmilag nekem egy kimutatást adni róluk. Saját pénzeim
is vannak közöttük, azokat válogassa ki és különítse el. Nem tudom,
mennyi lehet. Azután engemet mindennap tudósítson futár által az idebenn
történendők felől. Most pedig adjon parancsot, hogy fogassanak be
rögtön.

– Hát a fáklyás-zenét nem tetszik bevárni?

– Micsoda fáklyás-zenét? Nem tudok semmiről. Nekem nem mondta senki.

A titkár rajta kapta magát, hogy most valamit kiszalasztott a száján, a
mit nem kellett volna; s aztán azzal büntette meg a rosz, engedetlen
nyelvet, hogy még szorosabban húzta össze ajkai závárát, sőt bajuszát is
oda fogta ajkai közé. Pedig az engedetlen nyelv úgy szerette volna
kifecsegni, hogy hiszen minden ember beszél róla, készűl hozzá, a
fáklyákat rég meghozatták, az egész város talpon van; a ki semmit nem
hallott volna is róla, tudhatja gyakorlatból, hogy egy ilyen napnak
ilyen estével kell végződni. Hanem a kegyetlen őriző ajkak egy perczre
sem nyitották fel a börtönt, hogy a rabgondolat kiszabadulhatott volna
rajtuk.

A titkár átvette a kulcsokat.

– Csak az irótárczám kulcsát tartom magamnál, szólt Harter, egy kis
Wertheim-kulcsot leakasztva a közös lánczról, s bezárva vele
irótárczáját. – Ezt a tárczát is itt hagyom, mert magamnál még tán
roszabb helyen volna. Egyébiránt nincs benne semmi féltőm; csupán
magánügyeim és élményeim naplóját tartalmazza. Ezt ugyan semmi idegen
kulcscsal fel nem lehet nyitni, de ha mégis valaki hivatalosan meg
akarna ismerkedni tartalmával, s nem várhatná be, míg előkerülök, mondja
ön neki, hogy vágja föl a bőrtáblát, úgy hozzá juthat.

– Majd elteszem magamnál, hogy senki se jusson hozzá.

– Igen jó lesz, édes Emil. Én egészen önre bízom magamat. Most adjon
parancsot, hogy a hintómat járassák elő.

A titkár átvette a kulcsokat és a levéltáskát. Öt percz mólva
visszatért, jelentve, hogy minden készen van az indulásra.

Harter megszorította a kezét, s arra kérte, hogy maradjon az ő dolgozó
szobájában, s ott irja le a jelentést.

Mikor elindult Harter, a hajdúját nem ültette fel a bakra, azt otthon
hagyta.

A titkár az ablakból nézte a tovagördülő hintót. Fürkésző tekintete még
azután is kisérte azt, midőn már a sötétség eltakart hintót és utczát
szemei elől.

Vajjon mire való volt ez a siettetett elutazás a megérdemlett ovatió
elől?

Néhány percz múlva megfelelt rá a sötét utcza.

A főtér felől halkan léptetve vonúlt végig egy tizenkét lovagból álló
őrjárat, kivont kardokkal; öt percz múlva ugyanaz megint vissza a
főispán ablakai alatt.

Ahán!

Most világlott a titkár agyában.

Visszalépett az ablakból, s a mint szemben találta magát a rámákban levő
hazafi-képekkel, elkezdett hangtalanul nevetni.

Nem tudom, szereti-e valaki az olyan embereket, a kik magukban tudnak
nevetni? És hang nélkül, nehogy elárulják, hogy nevettek.

Az arczképek is látják és tán haragusznak is érte, de nem mondják
senkinek.

E kedélyes társalgást félbeszakítja valakinek a jövetele.

Elemér úrfi az. Most ébred fel. A lakoma alatti toasztozás következménye
az volt, hogy le kellett feküdnie, s még most sem igen tudja, hogy
reggel van-e, vagy este.

– Ki ment most el innen hintón, Angyaldy ur? kérdi álmosan a titkártól.

– Ön!

– Én?

– Igen! Ön elutazott falura.

– Igaz! Ittam annyit, hogy most azt is el lehet velem hitetni, hogy nem
vagyok itt. Hát az öreg hol van?

– Az itt van a szobában.

– Hol?

– Ott ül az iróasztalnál. Nem látja, hogy a jelentését irja?

– Nem vagyok ma tréfáló kedvemben, Angyaldy úr.

– Én pedig soha sem vagyok. Azért most egész komolyan mondom önnek, hogy
a méltóságos úr idehaza van, ön pedig elutazott falura. Azért tessék
visszamenni a szobájába és addig ki nem menni az utczára, míg ez az
utazó hintó megint vissza nem jön.

– Az apám parancsolta ezt?

– Ön tudja, hogy rászolgált a házi árestomra.

– És ha nekem kedvem volna a törvénytelen itélet ellen tiltakozni? most
épen olyan nap van.

– Figyelmeztetem önt, hogy abban az esetben koczkáztatná ön a havi
díját.

– Vigye az ördög a havi díjat! ha nem adják, megélek hitelre. S ha azt
nem kapok, leszek lump; eladom kabátom, órám, csizmám, de zsarnokságot
nem tűrök.

– Csak tartsunk rendet, kérem; protestálni szabad, de tűrni
kényszerüség. Ön sokat vesztett kártyán, s azt becsületbeli adósságnak
hívják.

– Hát jól van, ha ki nem fizetem, kidobnak, de nem csuknak be.

– Csendesen beszéljen. Hallja, már jönnek.

– Ki jön?

– Azt mindjárt meg fogja ön tudni, csak maradjon kérem addig veszteg.
Nem hallja ön Bélteky Feri hangját odakünn?

Ez olyan hang volt, mely Elemért csakugyan a szobában maradni
kényszeríté. A mai fiasco után nem akart vele találkozni.

Az ifjú Bélteky két más ifjú társával jött küldöttségképen.

– Jó estét, Angyaldy barátom! üdvözlé a kilépő titkárt, ki az elfogadó
teremig eléjök jött. – Itthon van a méltóságos úr?

– Igen! felelt a titkár. Jelentését készíti.

– Nekünk azt mondta valaki, hogy a hintóját látta távozni.

– Elemér ment el rajta. Láthatjátok, hogy a hajdúja is itt van.

– Attól ugyan hiába kérdez valaki ilyesmit, mert az mindenre azt feleli,
hogy ő nem látott semmit. – Már megijedtünk, hogy ő méltósága nem
akarja, hogy létrejöjjön a mai fényes tisztelgés.

– Óh dehogy, hát miért ne akarná?

Bélteky egy kissé huzódozott; de végre is napirenden volt, hogy a
tárgyhoz szóljon.

– No talán azért, mivelhogy a katonai parancsnok tudatta a városi
hatósággal, hogy többé semmi zajos tüntetést nem fog megtűrhetni.

– No, ez persze fontos körülmény. Be fogom jelenteni ő méltóságának s
mindjárt itt leszek válaszával.

A titkár visszament a dolgozó-szobába, gondosan betéve maga után a
kettős ajtót, melyeknek egyikét kijövet nyitva hagyta.

Nehány percz múlva ismét visszajött, a belső ajtót újra nyitva hagyva.

– Ő méltósága üdvözletét küldi általam önöknek. Rövid válasza ez: a
történendőket szilárd férfiak rendíthetetlen szívvel szokták bevárni. A
hol önök keresni fogják őt, ott mindenkor helyén fogják találni. Jőjjön,
a minek jönni kell.

A küldöttek egymás szeme közé néztek, aztán kiki a saját szájába
harapva, fanyar ajánlkozások mellett eltávoztak.

Angyaldy úr visszatért a dolgozó-szobába.

– Meg kell önt csókolnom! kiálta eléje Elemér, nyakába borúlva. Ön remek
egy ember. A papa elillan a fáklyás-zene elől, attól félve, hogy kraváll
lesz a katonasággal. Bélteky barátom megsejt valamit, s iparkodik a
papánál találni meg az ürügyet, a miért a tüntetés elmarad; ön pedig
szépen visszaadja a kezébe a körmünkre égett taplót; most aztán neki
kell a szívgörcseihez folyamodni, s lebeszélni a mindenre kész
közönséget, józan, értelmes szavakkal. Ön kedves ember! Ezért itthon
maradok három napig és járkálni sem fogok a szobámban, hogy ne hallják.
Megyek lefeküdni. Nem kell itt csendes jóéjszakát kívánni. Meglesz.

– Én pedig hálából kifizettetem az öreg úrral önnek kártyaadósságait,
úgy, hogy az öreg úr maga sem fogja tudni.

Elemér nevetve távozott szobájába. A titkár a dolgozószobában maradt.

Minden ajtót bezárt, hogy többé ne háborgassák.

Mikor aztán egyedül volt, minden meglepetés ellen biztosítva, akkor
elővett a zsebében levő kulcsok közül egyet.

Valóban nagy kísértés az a bizalom, a mivel őt Harter úr elhalmozá.

Rábízta, hogy a legtitkosabb leveleinek halmazát nézze át; a mikben
terhelő politikai nyilvánításokat talál, azokat égesse el; aztán, hogy
ismeretlen mennyiségű összegeket, mikért alig fogják őt valaha azon
összegek bizományosai számadásra vonhatni, szedjen rendbe. Saját fiához
nem lehetne valakinek nagyobb bizodalma.

S ha azon arczon belül egy áruló lakik, mily végtelen tér van neki
nyitva, egy nevezetes ember megrontására.

Pedig ez az ember a legocsmányabb áruló.

Óh! ne féltse tőle pénzét, ne féltse tőle levelezéseit Harter Nándor.

Ez ember nem kutat az után, hogy ő milyen szinész az élet szinpadán,
hanem, hogy milyen szinész szívének legmélyebb rejtekében.

Nyugton lehet tőle erszénye, s hiuságának külső lepkeszárny-pora.

Az összegeket, mik olvasatlanul rábizattak, ez ember a legutolsó
fillérig csonkítatlanul fogja beszámolni főnökének. Honvéd-egyletek,
emlék-emelő társulatok, névtelen czélok, mik nyilvános számadást nem
követelhetnek, ott fogják találni összerakott filléreiket ugyanazokban a
pénznemekben, a mikben morzsánkint egybehordták, numismatikai gyűjtemény
az, papirosból. Semmi el nem fog belőle veszni.

A felől is nyugodt lehet Harter Nándor és a kik titkait ő rá bízták,
hogy arról, a mit valaha papirra tettek, áruló ajk soha beszélni nem
fog. Angyaldy előtt mind tréfa ez, és muló szeszély játéka. Ő mélyebb
vizet keres.

Nem válogatja a kulcsok közül, a mik rábízva vannak, azt, mely a titkos
levéltárhoz, vagy a pénztárhoz vezet. Ezek ráérnek. Hanem előkeresi
rejtekéből azt, mely nincs rá bízva: az irótárcza kulcsát.

Az irótárczának mesterséges zára van; mikor Harter Nándor egyszer künn
felejtette falun a kulcsát, a város minden lakatosa sem birta azt
felnyitni; maga a zár készítője sem férne hozzá a megfelelő kulcs
nélkül. Ezért nagyon biztos lehet a tárcza tulajdonosa minden hivatlan
betörés ellen.

Hanem egyet nem tud tárczája titkai közül: azt, hogy mikor a bécsi
iparos azt titkárja kezébe adta, két kulcsot adott át hozzá. Az egyik
tartaléknak való azon esetre, ha a másik veszendőbe találna menni.

Ezt a második kulcsot megtartá magának a titkár.

S miután főnőkének az a szokása volt, hogy napi élményei közül a
legnevezetesebbeket, lelke benyomásaival együtt fel szokta rendesen
jegyezni: a titkár ez egyszerű módszer által úgy olvasott főnöke
lelkében, mint a hogy a Dzirdzon méhkasok üvegfalán át olvasnak a kaptár
lakosainak titkos műveletében.

Tehát Angyaldy úr, midőn egyedűl maradt a zárt ajtók mögött, elővevé
Harter Nándor irótárczáját, s a hozzávaló második kulcscsal felnyitotta
annak rejtélyes zárát, s tovább olvasott főnöke lelkében.

A felnyított tárcza Harter Nándor naplóját rejté magában.

Angyaldy jól ismerte már a járást. Eddig minden lap ismeretes volt már
előtte, csak a legutolsóra lehetett kíváncsi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma ismét egy nehéz nap múlt el rólam.»

Úgy hiszem, hogy szerencsésen múlt el.

Sokan azt hiszik, hogy ez olyan könnyű helyzet.

Az acrobata hercules hozzá van szokva, hogy felvegyen a vállára két
embert, azok megint négy embert, meg legfölül egy pár gyermeket; az
acrobata mosolyogva sétál fel s alá az emberpyramiddal; de én tudom,
hogy ő minden nap azzal a gondolattal kezd mutatványához: meglehet, hogy
ma megszakadok a játékban! meglehet, hogy ma rám zuhannak a vállamon
állók s vagy magamat, vagy magukat ütik agyon.

Ez az én sorsom is, a ki egy egész emberpyramidot hordtam a vállamon.

Milyen könnyebbülten érzem magamat, hogy azt letehettem valahára.

Ugy hiszem, nem egyhamar fogok ez erőművészeti mutatványnyal fellépni, s
a kik leszállhattak vállaimról szintén gratulálhatnak magukban, hogy
ismét az édes földet érzik lábaik alatt.

A provisorium inaugurálva van, s bennünket nyugalomba helyez.

Meg van oldva a gordiusi csomó.

Azt hiszem, a legvitézebb tábornok is jobb szeret a karszékben ülni,
mint lóháton.

Nincs roszabb kedélyállapot, mint midőn a helyzet, melybe jutottunk,
annak kényszerít bennünket lenni, a mik nem vagyunk.

Mikor ütközetben voltam, minden ágyúlövés borzalommal töltött el: de azt
bevallani, hogy félek, lehetetlen volt; nem volt bátorságom. Megjártam a
vérpad lépcsőit és a börtönt; mindenüvé az vitt, hogy soha sem volt
bátorságom a hátam mögött jövőknek azt mondani: no már én tovább nem
megyek. Most megint azt az utat láttam magam előtt, melyet már egyszer
így végigfutottam; láttam, hogy megint lépésről-lépésre elvisz magával
az az ember-pyramid, a kit vállamon tartok, az ágyúkhoz, a vérpadhoz, a
börtönhöz és nekem megint nem lesz bátorságom azt mondani: én már tovább
nem megyek; bevallom, hogy le kell roskadnom, s azután nevessen rajtam,
a kinek tetszik.

A véletlen segítségemre jött.

Az erőszak elállta utamat.

Soha jobbkor!

Most úgy végeztem, mint egy hős! egy levele sem hiányzik babéraimnak.

A mai nap remeklésem napja volt.

Úgy álltam a nép között, mint egy bálvány. Az arczoknak világot
kölcsönöztem, mint a nap.

Merész voltam és elhatározott, daczoltam magával a hatalommal.

A vértes kapitány különben jó ismerősöm, s tegnapelőttről tudósított,
hogy csak délután fog megérkezhetni csapatjával; addig mindent
elvégezhetek.

Szavát tartotta.

A szeles fiatalság nélkül a legszebb rendben mehetett volna végbe az
egész ünnepélyes tény; így majd elrontottak mindent.

Mikor a vérteseket láttam szemközt jönni az utczán, szinte kiestem
szerepemből.

Fiam, az a haszontalan semmirekellő, kétszer is megszégyenített. Először
a vakmerőségével, másodszor a cinikus otrombaságával.

Pedig a közönség úgy figyeli meg a nevezetes emberek fiainak
magaviseletét, mint annak tejmérlegét, hogy mint gondolkoznak az apák,
mikor otthon magukra vannak?

Ha a fiú léha, azt mondják: ebbe a tejbe szappanlevet kevert a gazda.

És még hozzá ő előtte szégyenített meg.

A ki előtt mindig fényes, mindig délczeg akarok maradni; a kire
gondolok, mikor a rivalgó nép előtt állok, és sorompóba hívom az
erőszakot; a kiért hirhedett akarok lenni, hogy nevemet el ne
feledhesse, hogy bánkódva gondoljon rám, és sóhajtson vissza hozzám.

De milyen csodálatos is most nekem ez a nő.

Két évig éltünk együtt, és akkor elváltunk engesztelhetlen gyülölség
miatt.

Még vallást is változtattunk, csak hogy egymástól menekülhessünk.

És a mint elváltam tőle, őrjöngök utána!

De hát csoda-e az?

Hisz ez egy egészen más asszony, mint a kit én birtam.

Két év alatt egyszer sem láttam őt nevetni.

És óh milyen szépen tud e nő kaczagni. Csak most hallom nevetni, mikor
már a másé.

Hisz akkor, mikor az enyém volt, még szép sem volt.

És most mily észvesztő, mily varázsló alak.

Hisz én ezeket a szemeket nem láttam soha.

Míg az enyém volt, írtóztam, ha arra kellett gondolnom, hogy abba a
házba kell mennem, hol egy födél alatt lakom vele: és most a gyönyör
ellepi szivemet, ha azt hallom, hogy ő is abba a városba érkezett, a hol
én vagyok; s ha egy helyen találkozunk, a honnan csak távolról is
megláthat, ifjúvá születni érzem magamat, kinek oldalomnál léte
életunottá tett; a minap egy eltépett keztyüjét aranyokkal váltottam
magamhoz attól, a ki a földről felvette, s míg enyém volt a kéz és
minden, borzadtam érintésétől.

De hisz ez asszony egészen más, mint a ki volt. Vidám, kedélyes,
ragyogó; csupa szív, csupa érzés. Minden szava harmonia most, és minden
pillantása igézet.

És minő férj mellett?

Nem is férfi, nem is ember, – egy majom. Ha valaha egy szolgálómat kérte
volna meg, azt sem adtam volna hozzá.

Mondják, hogy gazdag; de én nem hiszem. Üzérkedik, s kétséges vállalatai
vannak.

Csak számokról és üzletekről lehet vele beszélni.

Ha valami ördögi jellem volna, érteném. Az asszonyokra ez hat.

De egy közönséges, mindennapi lény; a minőnek darabját két fókabőrért
veszik az asszonyok Lapponiában, a hol három férj tesz egy emberszámot.

Mi előnye van hát neki fölöttem?

Fölöttem, ki most is délczeg férfi vagyok a negyvenesben; vagyonom úrrá
tesz; hírem az ország ismeri; dicsőítenek, felmagasztalnak!

Elhanyagoltam én e nőt, míg az enyém volt?

Jó! Tehát vissza fogom őt hódítani.

Az a rosz fiú pedig utazni fog menni minél elébb.

És most sietek. Az est itt ne találjon. Népem nagyszerű ovatióhoz
készül, a miből sajnos összeütközés támadhatna a hatalom közegeivel, a
mi rám nézve nagyon kellemetlen volna.

Titkárom el fog helyettem intézni mindent. Ő igen hű emberem.

Szerencse, hogy a jó sors magunkforma embereknek adott ilyen alkalmatos
kezeket és lábakat, kik helyettünk végzik a dolgot csekély
tiszteletdijukért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt végződött a lap.

Az alkalmatos kezek és lábak embere nevetett; csak némán, de kaczagásra
nyilt ajkakkal. Azután bezárta az rótárczát, eltette helyére, s azután
tollat hegyezett és nekiült megirni a levelet – nem a kanczellár ő
méltóságának, hanem Lemming Mária úrhölgynek.

Ez volt a neve ama bizonyos asszonyságnak.




EGY AZ APRÓ EMBEREK KÖZÜL.

Három nap múlva e gyülés után már olyan csendesség volt a mi kis
városunk utczáin, hogy azt is eseménynek lehetett nevezni, ha egy kis
leány ment végig az utczán, nemzeti színű szalagos pártával a fején.

Az igaz, hogy csinos kis leány. Karcsú, sugár termete alig tizennégy
éves kort árul el; nyilt, gyermeteg arcza maga is gyermeknek vallja még,
piros, egészséges arcz, tündöklő hajnalkaszínű kék szemekkel, finom kis
mosolygó szájjal, melynek szegleteiben dévaj hamiskodás leselkedik, s
tiszta derült homlokkal, mely az ártatlanság irástalan lapját tárja elé.

A fiatal lánykának minden mozdulata oly könnyű, oly ruganyos, hogy a kis
város hosszú utczáján végig lépdel a nélkül, hogy topánkája leghegyét is
besározná; pedig, mint elhihetjük, novemberben ezen utczán nagy művészet
kell hozzá, hogy a sárból kiálló köveket úgy ki tudja valaki lábhegygyel
válogatni, hogy lábtyűit ne kompromittálja. És a mellett oly szerény,
oly óvatos, hogy ruhája szegélyének legkisebb fölemelésével sem ad
alkalmat a mellette lostató fiatal kisérőnek szép lábaiból egyebet
láthatni, mint épen csak e szép lábakat.

A fiatal kisérő Harter Elemér, ki esernyőt tartva kaszmatol a szép kis
leány mellett, s természetesen, végig udvarol neki az utczán, a mi kis
városban szokás.

Az előre bocsátott pár után azonban nyomban következik a mama.

Majd annak az alakját később irjuk le, mert most nagyon sokat ad hozzá
az ezergombos gyöngyösi mente, a mit akkor oly délczegen viseltek az
éltesebb asszonyok.

– Ugyan kérem, ne tartsa fölém azt az esernyőt! szól a kis leány
kisérőjéhez; először, mert úgy sem esik most az eső, másodszor, mert ha
esnék, mind a nyakamba csorogna róla a viz.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne járjak önhöz olyan közel. No hiszen ne
busuljon, nem sokára elég messze leszek innen.

– Tán bizony kiköltöznek falura?

– Apám oda megy, de engem még messzebb küld. Én megyek Angliába.

– Tud ön angolul?

– Tudok beefsteaket enni. Egyéb feladatom nem lesz.

– Lássa, én tudok angolul; pedig soha se jutok el Londonba.

– Hja, ön! Ha én annyi tudománynyal birnék, mint ön! régen követségi
attaché volnék valahol.

– No az bizony lehetne így is!

– Igy is? Köszönöm a bókot!

– Hát ne jőjjön hozzám olyan közel, ha bókjaimtól fél.

– Ki tehet arról, ha a szúnyog szeret a gyertyába repülni!

– No, hanem az igaz, következetes eljárás önnek a papájától, hogy miután
a jövő farsangot elrontotta (tudja, el van átkozva a ki bálba megy e
szomorú esztendőben) – – hát legalább a tánczosokat is kiküldi az
országból.

– Jól van, ezt meg mondom neki.

– Bánom is én! Én még attól sem félek, a kitől önök mind félnek; nem
hogy attól félnék, a kitől még ön sem fél.

Elemér urfi nem tehetett róla, de bizony nevetett ezen a szón.

– Mit hozzak önnek, ha haza jövök Angliából?

– Igazán akar nekem valamit hozni? Hát tudja mit? Hozzon nekem – valami
tiltott könyvet.

– Tiltott könyvet? kérdé elbámulva Elemér.

– No igen, valami olyan könyvet, a mit nem szabad árulni, a miben olyan
igazságokat mondogatnak a nagyoknak, a mit azok nem szeretnek
meghallani.

– Vagy úgy?

– No igen, hiszen érti ön azt. Valami ilyen veszedelmes könyvet, vagy
valami olyan képet vagy irást, a miért az embert, ha megkapják nála a
vámnál, hát becsukják.

– Köszönöm a megbizást! Hozok.

– Nem nem! csak tréfáltam. Nem nekem való az. El sem olvasnám. De ha már
csakugyan akar ön nekünk valamit hozni a külföldről, hozzon nekünk – egy
kis jó hírt.

Ezen aztán megakadt a társalgás.

Egy kis jó hírt – a külföldről. Olyan keresett, olyan várva-várt dolog
volt ez: egy kis jó hír!

No, most már ez is kiment a divatból. Nem kerestetik

– Szabad lesz nagysádtoknál búcsulátogatásomat tennem délután? kérdé
Elemér, midőn a hölgyek lakásának ajtajáig értek.

– Nem, nem! sietett anyját megelőzni a kis leány. Semmi szükségem sincs
ma délután önre. A ma esteli tánczhoz való ruhámat kell elkészítenem;
magam vagyok a szobaleányom s nem szeretem, ha a szobaleányom
látogatásokat fogad el, mikor a ruhámat kell vasalnia. Majd elmondhatja
ön a tánczestélyen, a mit akar. Adieu!

Azzal beröppent az ajtóból, könyeden, mint egy zerge, a ki szökellve
jár, mert lépni még nehezére esik.

Elemér úrfi pedig homlokára nyomta árvalányhajas süvegét, s előre lógó
fejjel ment vissza azon az úton, a melyen idáig jött, és gondolt magában
ilyenformát:

– Nem fogsz te kis leány arra az estélyre elmenni, a melyre készülsz: s
nem foglak én téged látni talán soha az életben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Vizit van odabenn! súgá a cseléd a hazaérkezőknek, a mint a konyhába
léptek. (Mert kisvárosi lakásoknál szabályszerüen a konyhán keresztül
van a bejárás.)

– Kicsoda?

– Dánváryné.

– Jaj! monda az asszonyság.

A kisasszony pedig semmit sem szólott, hanem menekült a hátulsó szobába.

– Itt kínozza már a ténsurat egy óra óta, monda a cseléd; – az ezóta
megőszült vele.

Dánváryné asszonyság, ki odabenn várt az érkezőkre, azzal a speczialis
tulajdonnal birt, hogy mindent tudott, a mi a városban történik, és a
mit nem tudott, annak addig járt utána, mig meg nem tudta.

Különben optikai feltünésére nézve nagy helyet foglalt el a világban
mind termetével, mind krinolinjával, s a mi helyet el nem foglalhatott
belőle, azt igyekezett kitelhető messzeségben pézsmaszaggal eltölteni;
különben a legdebreczeniebb főkötő volt a fején.

– Csak hogy jösz már, édes kedves! sipákolt a tisztelt delnő, a mint
Világosiné az ajtón belépett, s azzal a két asszonyság összecsókolódott,
erősen ügyelve, hogy a mindenféle rezgő tűikkel egymás szemeit ki ne
szúrják. – Már legalább egy órája ülök itten, rátok várva és lopva
kedves férjednek a drága idejét; a mi ugyan nekem csak egy percznek
tetszik oly kellemes társalgásban (megjegyzendő, hogy soha sem engedett
mást szóhoz jutni), de neki, tudom, hogy oly drága minden pillanata, oly
terhes hivatalban, kivált most, hogy az egész vármegye pere, irománya
mind az ő vállán maradt, úgyszólván most ő maga egyedül az egész
vármegye. A közgyülés azt határozta, hogy a levéltárnok helyén maradjon.
Most minden hajdúval ön rendelkezik, úgy-e bár?

– Nem! A kormánybiztos! – felelt Világosi.

– Ah! a kormánybiztos? és szót fogadnak neki? Elismerik? Nem dobják oda
a szeme közé, ha valamit parancsol? Jaj, ha én férfi volnék! No iszen,
ha mi ránk asszonyokra volna bizva az ország sorsa, tudom Istenem, hogy
meggyülne a baja velünk a kormánynak. – De hát a férfiak, azok nagyon is
szelidek. Olyan nagy heczczem volt, de olyan nagy heczczem épen ma az én
Gyurkámmal otthon: a miatt, hogy a ma esteli bálra való meghivásra mit
válaszoljunk. Tudod, édesem, épen azért jöttem hozzátok, hogy hát ti mit
szóltok hozzá? A kormánybiztos ma estére bált ad, ugyanabban a
megye-teremben, a honnan a megyét épen most kikergette; a város és
vármegye minden notabilitása kapott tőle meghivókat. Hallom, hogy igen
sokan visszaküldték. Férjem is kapott, azaz hogy egész családunkra szól.
No, én a fölött nagyon sokat veszekedtem Gyurival: «Mit gondolsz, Gyuri
te! hogy én ma ott tánczoljak, a hol mult héten még a szózatot
segítettem énekelni, hogy én a kormánybiztos feleségének pukkedlizzak?»
de a Gyuri, a milyen tutyi-mutyi ember, csak azt vitatta, hogy nehéz az
ilyen nagy embernek a meghivását visszautasítani, s aztán utoljára is
azzal nem kötelezte le az ember neki testét-lelkét, ha egy csésze
fagylaltját elfogyasztotta. De hát már most mit szóltok ti ehhez: megy,
vagy nem megy az ember?

– Mondtam már, kedves komámasszony, szólt Világosi, hogy minden ember
azt cselekszi, a mit legjobbnak lát.

– No csak ne szóljon, kedves koma! én a Jusztikámtól akarom megtudni,
hogy mi az ő véleménye? Ebben nekünk asszonyoknak van a leghelyesebb
tapintatunk.

– Én azt mondom neked, felelt Világosiné, hogy «ti» fogadjátok el a
meghivást és menjetek el.

– Hiszen te nem is mondhatsz mást, igazad van. A komám még a vármegye
házánál van, neki helyben kell maradni. Nektek lehetetlen a
kormánybiztossal ujjat húzni. Aztán meg a kinek olyan szép serdülő
lánykája van, mint az én kis keresztleányom, annak bizony minden
alkalmat meg kell ragadni, hogy azt a világnak bemutathassa. De bizony
van is vele mit dicsekedni. No, nem a termetéről szólok, mert azt az
Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, a miket
csakugyan maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen galambom, ez egy
csodagyerek! A vista elzongoráz egy egész opera-partiturát, a
legnehezebbet; mikor tánczol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz
fogható bájt és kellemet már épen csak a tündéreknél lehet képzelni, de
valósággal azoknál sincs már több. És még lelkemadta, mikor a
gymnastikába járt, még ott is valamennyi férfi-gyerek elől elnyerte a
jutalmat; azt hinné az ember, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, s úgy
tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfi-suhancz sem
jobban; még azt mondják, a rapérral is tud bánni! Hát még a sok
nyelvismeret! Németül, francziául, angolul beszél. No az szép lesz, azt
mondják, hogy egy angol is lesz a mai bálban, no az csak Ilonkával fog
társaloghatni, az egész városban senki mással. Hanem titeket is
magasztalás illet érte, hogy olyan jó nevelést adtok neki. Nem
kiméltetek tőle semmi költséget; kedves komám éjt-napot egygyé tett,
hogy megkereshesse a sok tanitómesterre való költséget: az bizony
tinektek is nagy dicsőségetekre válik. Magatoktól megzsugorgattátok,
elvonulva éltetek, de most már meg is van a ti örömötök benne. – De hol
van az én kedves keresztleányom? Ah bizonyosan a ma esteli bálhoz való
öltözékét készíti; mert tudja ám az egész város… mit mondok? az egész
vármegye, hogy az én kis tündéri keresztleányom a milyen elegánsul lép
ki a világ elé, azt az elegántiát mind maga saját kezével varrja és
vasalja; nem vár szabótól, czifra mosónétól semmit. Így van jól! Úgy
neveltétek, hogy ha szegény ember veszi el, kész gazdasszonyt kap benne,
ha úr veszi el, elegáns úrnőt talál benne, a kivel ugyan felléphet a
világban. Add át neki, kedvesem, ezt az egy pár csókot. Isten áldjon meg
benneteket! Csókollak ezerszer! Pá, kedves! Jó étvágyat kivánok. Tehát
kedves komám uram, azt tanácsolja, hogy fogadjuk el a meghivást a mai
komisszáriusi bálba?

– Én nem tanácsoltam semmit! a feleségem mondta.

– No, alázatos szolgája, én már megyek; otthon el nem tudják gondolni,
hova maradtam, de mikor ilyen kedves társaságban olyan hirtelen eltelik
az embernek az ideje. Csókollak mindnyájatokat százezerszer,
milliomszor!

Végre csakugyan elment.

A férj és feleség, mikor egyedül maradtak, egy ideig némán néztek egymás
szeme közé, azután egymás karjába borultak, – és sírtak.

Miért?

Azt ők jól tudták.

Olyan becsületes, jó arcz volt mind a kettő. Nem szépség, de jó arcz. Az
a szép gyermek csak arról tanuskodik, hogy szülői nagyon szerették
egymást.

Mikor letörlék könyeiket, a férj azt kérdé nejétől:

– Tudod, miért volt ma itt ez az asszony?

– Azért, hogy megtudja előkészületeinkből, vajjon véglegesen lemondtál-e
te megyehivatalodról?

– És a mint lemondtam róla, az ő férje fog sietni üresen hagyott
székembe leülni.

– Azért mondtam neki, hogy ők csak fogadják el a kormánybiztos
meghivását.

– Most már hallgasd meg kedvesem, mit végeztem én a kormánybiztosnál.

A nő leült a pamlagra, s férjét odaölelte maga mellé.

– A kormánybiztos igen nyájasan fogadott; elmondá, hogy miért hivatott:
a mit én előre tudtam. Hogy mennyire szüksége lesz rám mind neki, mind a
közönségnek, hogy e fontos állomáson megmaradjak, melynek tizenkét év
óta minden részletét kiismertem. Mondtam neki, hogy tizenhat év óta
vagyok ott. Engem még az alkotmányos, régi világ hivott oda, s a később
jövők csak ott hagytak, mert szükségük volt rám; az újra átaludt rövid
alkotmányos nyáréjálom ismét népszavazattal erősített meg benne, hanem
most már elhagyom e helyet és nem maradok meg rajta. Kérdezte tőlem,
miért nem akarok hivatalomban maradni most, midőn mégis magyar
provisorium van, holott hivatalt viseltem a német provisorium alatt? Azt
feleltem neki: akkor szolgáltam, mert nem kérték a nemzet beleegyezését
az erőszak rendszerébe; most azonban a ki szolgálni fog, beleegyezik
abba, a mit nemzete ellen tesz; s itt nincs aztán indifferens helyzet.
Akkor csak a magam akarata rendelkezett velem, hogy ott legyek-e, vagy
ne legyek? most a nemzet akarata az, hogy távozzam, s én a nemzetnek
engedelmeskedem. Erre biztatni kezdett, hogy ne féljek semmi üldözéstől,
ha az ultrák bántanának, ő védelmezni fog, a henczegést majd
rendreutasítja. Ez a szó keserűvé tett. – Azt mondtam neki, hogy hiszek
oly időt bekövetkezni, a midőn ő nem lesz azon a helyen, a hol most van,
s akkor én ismét vissza fogok térni. – Azt hittem, e szóért ki fog űzni.
– Ellenkezőleg. Mikor oly vakmerő gorombaságot mondtam neki, megfogta
kezemet: kért, hogy ne nehezteljek, elhalmozott dicséretekkel; azt
mondá, hogy minden ember, az összes ügyvédi kar mellettem szól és
unszolja őt, hogy helyemen maradásra birjon, mert értelmes, szorgalmas,
pontos embernek tartanak, mert nem zsarolom az ügyfeleket; azok
érdekében maradjak, a kik szeretnek és becsülnek. – Szinte megingatott.
Végül azonban nyomatékúl azt is előhozta, hogy a leköszönt főispán úr,
Harter Nándor kiválóan ajánlott neki engemet. – Ez határozott. – «Most
már semmi esetre sem fogok hivatalomban maradni, uram!» – Jól mondtam-e?

Válasz helyett a nő keblére ölelé férjét és égő arczát arczához szorítá.
Miért égett az olyan nagyon?…

– Most tehát, édes feleségem, arról van szó, hogy újra kell kezdenünk az
életet. Mondtam ugyan, de magam nem hittem, hogy egy jobb idő fog jönni,
mely a mostani áldozatokért megfizet. Nem mondom, hogy megjutalmaz, csak
azt, hogy visszahelyez abba, a mit elvett. Én nem várok arra. Én ha
elmegyek, úgy elmegyek, hogy vissza nem jövök. Jól vagyok lakva a nagy
és kicsiny urak kegyelmével. Keresek olyan pályát, a hol nem kell
könyörögnöm senkitől, csak az egy Istentől: tőle sem mást, csak esőt és
napfényt. Megyek földmivelőnek. Itt van a Tisza mellett egy bérbeadandó
jószág, melyet a gazdasági felszereléssel együtt kivehetünk. A mi kis
megtakarított pénzünk van, az az előleges bérletre s a szükséges
beruházásokra elég. Te tudod, hogy becsülettel megszolgált fillérekből
gyűlt az össze, lehetetlen, hogy Isten áldása ne kövesse. Mit szólsz
ezekhez, édes feleségem? Még nem kötöttem meg semmit, még nem oldottam
fel semmit. Holnapig gondolkozhatunk rajta.

A nő letörlé könyeit s igyekezett hangjának nyugalmat adni.

– Minden úgy van jól, a hogy te elintézted. Én nyugodtan megyek veled
mindenüvé.

– Rólad meg voltam győződve. De hát szegény Ilonkám? Most tárult volna
fel előtte a világ, s most egyszerre be kell azt zárnom előtte. Vége
lesz mindennek, a miben oly gondtalanul neveltettük eddig. Következik az
egyhangú pusztai élet. Rá nézve temető az, a hová velünk jön.

– Szegény gyermek! Ma a tánczpróbáról Harter fia kisérte haza, mert
esett az eső; a mai tánczvigalom előkészületeiről beszéltek. Ha
valamiért örülök, hogy az elmarad, úgy ez az, hogy ezzel a fiúval nem
fog találkozni többé. Most báli öltözékét készíti szegény. Jer át hozzá
velem, ha te mondod meg neki, talán nem esik majd olyan nehezére.

Az apa és és anya átmentek a konyhán túli benyilóba, mely a gyermekek
szobája volt.

Még egy kis fiúk is volt, hat éves – és süketnéma.

A mint benyitotta Világosiné az ajtót, Ilonkát egy széken ülve találta,
ölében kis öcscsét tartva.

A szegény kis néma gyermek bámész figyelemmel nézett fel nénje arczába,
mig a lányka ujjbeszéddel betűket mutogatott neki.

– Te nem készülsz a mai bálba? kérdé tőle anyja.

– Oh! ma úgy szeretnék nem menni sehová. Nézd, megint rájött a szokott
baja; megint mindenütt kisérteteket lát; megint fut, sír és reszket,
fényes nappal is, hát még éjjel, mikor sötét lesz? Látod, nem nyugszik
meg máskép, csak ha ölembe veszem, s aztán ujjbeszéddel elmondom előtte
a miatyánkot: mikor oda érünk, hogy «ne vigy minket a kisértetbe!» akkor
megnyugszik és mosolyogni kezd; hanem nem birja megtartani fejében az
imádságot, s mikor el akarja mondani magában s aztán olyan helyre jut, a
mit elfelejtett, kétségbe van esve.

És azzal Ilonka elkezdé ujjbetükkel, a mi a némák beszéde, folytatni a
gyermek előtt az ima sorait; a gyermek utána csinálta kis kezeivel az
ujjbetüket, gyorsan ment az kettőjüknek, mint a játék; s egyszer aztán a
gyermek arczáról eltünt a félelmes kifejezés, kiderült sápadt tekintete,
s hálától ragyogva simult oda testvére arczához, átölelve nyakát
karjaival.

– Szegény Laczikám! Mit fogsz csinálni az éjjel, ha rosz nénédet nem
találod magad mellett? Rosz nénéd tánczolni megy, s téged itt hagy sirni
reggelig. A te rosz nénéd.

És azzal testvérkéjét odaölelte kebléhez, és megcsókolgatta. Csak úgy
hullottak könyei a gyermek szőke fürteire. Pedig szép kis fiú volt, mint
egy angyal, csak hogy nem tudott olyan szépen szólni, mint a hogy azok
tudnak.

Az apa odalépett hozzájok. Az anya nem tudott szólni.

– Kedves leányom! Tehát nem bánod, ha ma nem megyünk a tánczvigalomba?

A tekintet, melylyel a leány atyjára nézett s annak kezét ajkaihoz
vonta, megfelelt a kérdésre. Most az apa többet is mert mondani
leányának.

– Hát ahhoz mit szolnál, kedves leánykám, ha azt mondanám, hogy végképen
itt hagyjuk ezt a várost? Elmegyünk valamerre falura, vagy pusztára; és
ezentul falusi gazdák leszünk.

Ilonka ennél a szónál felugrott helyéről, megragadta atyja kezét,
összecsókolta azt, s aztán ismét feltekintett arczára, mintha azt
kérdezné, hogy nem tréfál-e?

– Igazán falura megyünk? Valamenyien? És örökre ott maradunk? Oh! kedves
atyám, milyen jó lesz ott nekünk.

A szegény kis néma szerette volna megtudni, hogy nénikéje minek örül
olyan nagyon? Ilonka sietett is neki azt megmagyarázni, de most már nem
a hosszadalmas ujjbeszéddel, nem azzal a saját gyorsirászatával a
némáknak, a min azok olyan sebesen el tudnak egymás közt társalogni.
Mutogatá neki, hogy elmennek mesze-mesze, kocsin ülve, ostorpattogással;
azután oly helyre fognak menni, a hol nagyszarvú tehenek, birkák, tyukok
lesznek; a hol etetni való kis galambok, házinyulak lesznek; a hol lesz
kis kert, a mibe virágokat fognak ültetni, gyomlálni, öntözni,
gyümölcsöt fáról leszedni; lesznek nagy szénaboglyák, a mikben kedvükre
lehet henteregni, és nagy térségek, a miken szabadon lehet majd
futkározni.

A kis néma mindezt megértette. Hogyan értette meg? Ez olyan titok, a mit
csak azok értenek meg, a kik ezt tanulmányozzák; s a mint nénje a
néma-beszédet folytatta, úgy derűlt fel utána lassankint, utoljára még
kaczagott is, azzal a zűrzavaros nevetéssel, a mivel a némák szokták
örömüket kifejezni. Kaczagott és nénjét is kényszerítette vele kaczagni.

A férj és nő egymás kezét szorítva állt e jelenet előtt. Az Isten mégis
szeret minket.

Világosi mindjárt ebéd után megirta lemondását, s nem is vitte azt
személyesen, hanem csak boritékban küldte el a kormánybiztosnak.

Ezzel betette háta mögött az ajtót.

Őt nem fogják többet a kegyelt személyek közt emlegetni.

Kicsiny ember volt; csekély esemény ez. Elmulása nem fog űrt hagyni sem
a társadalomban, sem a közigazgatásban. Majd elfeledik könnyen.

Hanem egy család tragoediájában ez a kezdőjelenet, s ki tudja, mi lesz
még ennek a vége?

A nagy emberek, ha nagyot buknak is, annál nagyobb lesz a hírük vele; az
apró embereket ki veendi számba?

Azok jönnek és elmulnak. Erősen, vagy gyáván viselik magukat, mindegy
az; s ha valaki jó- és balsorsukat följegyezte, ha erényeiket, ha
szerencsétlenségeiket számbavette, azt mondják rá: «poéta volt, nem kell
neki hinni!»

Másnap a lemondott levéltárnok családja már megkezdte a kiköltözést a
bérlett pusztára. Eladta a zongorát, a czifra butort és selyemruhát, a
hogy vette valaki.

Harmadnap annak a kövér asszonyságnak a férje már benn ült az elhagyott
levéltárnoki hivatalban.

És negyednap a tisztelt közönség olyan barátságosan látogatta az új
levéltárnokot a maga ügyes-bajos dolgában, mintha mindig ott lett volna.

A királyi biztosi bál is megtartatott a mondott estén. Úgy tudom
reggelig tánczoltak benne. Másnap ugyan minden ember, a ki ott tánczolt,
sietett kimagyarázni ismerőseinek a kényszerítő körülményeket, a mik
miatt kénytelen volt ott tánczolni, hanem azért mégis csak tánczolt.




AZ ÁSPIS.

Hogy mi az az áspis?

Én bizony magam sem tudom így egyszóval megmondani. Valami népies
mythologiai személy.

Hanem, a ki nem rösteli ezt a fejezetet végig olvasni, az majd megtudja
velem együtt, hogy mi az az áspis?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Világosiék istenhozzádot mondtak a városnak, s kimentek a bérlett
pusztára gazdálkodni.

Gazdálkodni? Hisz az igen egyszerű dolog. Bizony nem szentirás az.
Minden ember érthet hozzá. Abból áll az egész mesterség, hogy az ember
engedi a füvet nőni, s mikor megérett, akkor lekaszálja.

Hanem a kik azután hozzáfognak, hogy ezt az együgyü mesterséget
megpróbálják, nem kell nekik egy esztendő, hogy elismerjék, hogy ez a
világon a legnagyobb tudomány, a legbizonytalanabb tudomány, a miből
minden évben újra le kell tenni az exament.

Világosi annyival volt bölcsebb a mindennapi embereknél, hogy ő már
előre felismerte e studium nehézségeit, s hogy kellő készültséggel
kezdhessen hozzá, előre bevásárolta az illetékes szaktudósok idevágó
munkálatait; megvette a «Mezőgazdaság Könyvé»-t, előfizetett a
szaklapokra, könyvnélkül megtanulta a gazdászati vegytant: hány százalék
fehérnye képződik a televényes agyagban? hány font szénának felel meg
egy mázsa burgonya? neki feküdt az állatgyógytannak; megolvasta a
legszebb értekezéseket a váltógazdaság felől, s hozatott magának 160
szemet adó mumia-buzát, hat-soros árpát, vörös mályvamagot, még
gyapotmagot is, a minek akkor nagy jövendője igérkezett az amerikai
polgárháború miatt.

Hanem az mind kárbaveszett dolog.

A mezei gazdaságot nem könyvből tanulják.

Tanítja azt a zimankós jégesőtől kezdve az utolsó földturó ürgéig minden
és mindennap, és azért mindennap meg kell fizetni a tandíjt.

A legelső tudomány pedig, a mit a mezei gazda végigtanulmányoz: – a
cselédség.

Hajh! ha az ember szolgálattevő segédkezek nélkül ellehetne, milyen
sokáig élne a világon!

Isteni eszme a democratia, hanem a hozzávaló anyag szerfölött emberi.

Nem is beszélek arról, hogy a pusztát, meg a rajta levő épületeket
milyen karban adta át a korábbi bérlő Világosiéknak.

Senkinek sem mondanék vele semmi újságot, ha elkezdeném felsorolni, hogy
a kiköltözött bérlő egy falbavert szeget nem hagyott a szobában, egy
lakható szobát az egész épületben; egy ép kályhát, egy nyitható
kilincset, egy zárképes kulcsot, egy meszelt falat még emlegetni való
ritkaságképen sem. A kertben pedig sem egy virágot, sem egy bennfeledt
káposztatorzsát, sem egy levágatlan ribiszke-bokrot. Az istállók és
szántóvető műszerek inventáriumáról elég annyit mondanom, hogy azok a
földesúr által két esztendei haszonbér-hátralékban foglaltattak le és
hagyattak hátra. Ugy hiszem, mindenki érteni fogja, hogy milyenek
voltak?

Térjünk át egyenesen a cselédségre.

A puszta köröskörül egy napi járó földre volt minden piaczczal biró
várostól és minden néven nevezhető iskolától.

Lakosait, mint Robinzont a szigetre, úgy hajígálta ide mindenféle
zivatar, mely röstellte elnyelni a hajótörötteket. Szemen-szedett népek
voltak, a kiknek csak épen azért volt ittenmaradásuk, mert másutt már
sehol sem szivelték meg őket.

A számadó juhász ezelőtt egy évvel kerűlt ki a börtönből, a hová azért
csukták be, mert felgyujtotta az előbbeni gazdájának a juhaklát; azt meg
azért gyujtotta fel, mert a gazdája nagyon firtatta, hogy hol van hát
azoknak a birkáknak a bőre, a mik állítólag mételyben elhullottak? csak
hogy azt felelhesse rá, hogy elégtek a padláson.

A béres-gazda nem volna rosz ember, a míg nem iszik; hanem mikor egyszer
egy pohár bort bekapott, akkor nincs az az élő teremtés, a ki
megállhasson előtte; beleköt az édes apjába is, s a ki őt úgy meg nem
veri, hogy nem tud mozdulni többet, azt bizonyosan ő veri meg úgy, hogy
nem tud mozdulni. Ez is kiülte e miatt a vármegye börtönét számtalan
izekben.

A kocsisnak az a nevezetes szép tulajdonsága van, hogy a mint felnyitja
a száját, azon kezdi, hogy káromkodik. Nem is tudja megindítani a
beszédet a nélkül; ez az exordium. Az aztán neki mindegy, hogy kivel
beszél: a juhászkutyával, vagy a házigazdával; s még a mellett az az
eredetiség is megvan benne, hogy a pipa soha sem szakad ki a szájából:
azzal alszik el, azzal horkol, azzal ébred. Kétszer magára gyujtotta az
istállót e miatt, jó szerencse, hogy idején eloltották mindig.

Azután jön a kisbéres. Ez jó gyerek volna, csak hogy átkozott lusta és
nagy-ehető. Míg jól nem lakott, addig nem tud dolgozni, ha pedig
jóllakott, akkor nem szeret. Mihelyt a sarkában nincsenek, mindjárt
összedugja a két kezét, s ha mindig nem hajszolja a gazda, azon veszi
észre, hogy már megint alszik valami boglya tövében. Urnak született a
gazember, s aztán itt kiadja magát parasztlegénynek. Éjszaka aztán annál
jobban ébren van: de nem tollat fosztani, hanem a konyhaszolgáló körűl
kuktáskodni. Mindig a konyhában ténfereg, a hol semmi dolga.

A konyhaszolgáló végre, egy piros, pozsgás, gömbölyű hajadon, hátul
egyetlen csapba font hajjal, télen-nyáron egyformán vállig feltürt
czéklavörös karokkal, jó cseléd volna különben, dolgos, szorgalmas, csak
hogy egy kanál zsírt nem lehet rábízni, hogy el ne dugja a felét.
Meglopja az embert, a míg ránéz; meglopja a fejésnél, a köpülésnél, a
mosásnál: és mindezt azért teszi, mert a kisbéresnek olyan átkozott jó
étvágya van, s a kisbéres neki olyan igen kedves embere.

Hanem hát ez volna a legkisebb baj. A mit egy ember megeszik, az még
utóljára is koldussá nem teszi a gazdát; hanem a mellett irtóztató
nyelves! Ha megered nála az ékesen-szólás, olyan, mint a gyöngytyúk;
mentül jobban kergetik, annál jobban kerepel. Az ember bámulja benne a
természet tökélyét. Hogyan lehet ily folytonosságát a válogatott
műszavakból alkotott constructióknak órákig fentartani, minden előre
való gondolkodás nélkül? Oh! ezek nem készült beszédek, nem előre
kigondolt phrasisok, önkényt jön az mind és egymásután, mint a záportól
támadt zuhatag, követ, sarat és szemetet hömpölygetve magával.
Ketten-hárman ellene fordulhatnak, kiáll mindannyinak és rekedté perli
őket; kocsisné, juhászné, béresné pocsékká válnak előtte, s az előbbeni
bérlő felesége, a szegény jámbor zsidó-asszony, tökéletesen elvesztette
a hangját a vele folytatott mindennapi duettben.

És azután, mindennek tetejébe, van a kocsisnak, juhásznak,
béres-gazdának még egy csoport kisebb-nagyobb gyermeke is; a kik mind
igen kedves kis apró emberek, csak hogy épen olyan hazudozó, torkoskodó,
veszekedő, ablaktörő, gyufával játszó, káromkodó, gyümölcslopó,
dologkerülő és házpusztító gazemberek, mint az apjaik.

A legelső találkozásnál a konyhában, sietett magát bemutatni Böske: ez
volt az érdemes szakácsné neve. Világosiéknak természetesen mindent
magukkal kellett hozniok, a mi a megélhetéshez szükséges, mert az előbbi
bérlő még csak egy forgácsot sem hagyott ott, a mivel tüzet gyujtsanak.
Világosiné, mint igen rendes asszonyság, ki még a városban megszokta,
hogy minden kanál zsírt számba kell venni, mert különben nem is birtak
volna, csekély jövedelmükből még félre is tenni: most is azon kezdte,
hogy a háznál talált szakácsnénak mindent darabonkint keze alá adott s
tudatta vele, hogy az ő szokása szerint mindent vagy ő maga, vagy a
kisasszony fognak kiadni az éléstárból, és hogy a férficselédek onnan
belülről fognak élelmeztetni; mindenkinek eleget kell kapni, de
mindennek el is kell tartani a kiszámított időig.

– Jól van, jól! – felelt rá vissza Böske. – Hallottam én azt már máskor
is, más asszonytól is. Mintha az olyan könnyen menne! Hogy én minden
kanál lisztért, minden pundurka tepertőért, minden gyüszüre való
eczetért szaladjak a nagyasszonyomhoz meg kisasszonyomhoz. Tudom, hogy
majd ráunnak hamarább, mint én: egy hét sem telik bele. Nem lopom én el
senkinek semmijét; egy gombostű feje kevés, annyit sem loptam el soha
életemben. Ha zsákszámra úgy heverne a konyhában az arany, mint a
krumpli, rá sem néznék. Velem ugyan ki lehet jönni. Csak azt mondom,
hogy ne bántsanak, csak azt mondom, hogy méregbe ne hozzanak, mert ha
egyszer aztán méregbe hoznak, akkor áspis vagyok; valóságos áspis! Tudja
nagyasszonyom, kisasszonyom, mi az az áspis? No hát! Különben olyan
vagyok, mint a bárány: madarat lehet velem fogatni, mikor jó kedvem van.
De ha kivesznek a sodromból, akkor áspis vagyok!

Világosiné nem felelt rá semmit. Nagy studiuma volt már neki az
ilyenekben. Látta, hogy a cseléd szorgalmas, hasznavehető, dolgos; hogy
nyelves, azt tapasztalta, s hogy szeret a maga kezére gazdálkodni, azt
sejtette. Nem tett aztán vele semmit; csak a legnagyobb pontossággal
mindig kiadott neki idején mindent. Böskének soha sem volt alkalma a
nagyasszonyát gúnyolhatni azzal, hogy egy délelőtt tízszer felkeltse a
munkájától egy kis bennfelejtett sóért, vajért, tejért; mindent kezébe
adtak, mielőtt kérte volna.

És sohasem állt vele senki szóba. Nem kérdeztek tőle soha annyit sem,
hogy jó idő van-e, rosz idő van-e odakinn? Megmondták neki, mit
csináljon, s azontul nem volt semmi discursus.

Hasztalan volt hozzá való kedve, nem lehetett senkibe belekötni.

Böskének ez nagyon furta az oldalát. A másik asszonyával már korán
reggel elkezdhette a veszekedést, s este is úgy váltak el, hogy hol az
dugta ki a fejét az ajtón, hol ő dugta be a fejét az ajtón, egymásnak az
utolsó szót elmondani. Itt se első, se utolsó szó nem volt soha.
Asszony, férj, kisasszony úgy látszott tudni mind a maga dolgát, hogy
szavukat nem lehetett hallani.

– Úgy segéljen, ha az a kis néma nem volna a háznál, az sem volna, a
kivel az ember egy szót beszéljen! monda Böske, mikor néha-néha
megsokallta már a nagy hallgatást.

A kis néma gyereket szerette nagyon: az egész délutánokat elüldögélt a
konyhaajtóban, s eljátszogatott magában egy fa-lóval, meg egy
fa-talyigával. Böske egész délután beszélt hozzá szakadatlanul; azt
hitte, hogy ez mind legjobban hallgat arra.

Az úrnak és a kisasszonynak kevés dolga volt még most. Ilonkát az anyja
készakarva nem eresztette a konyhába; az odabenn az asszonyokkal együtt
font, vagy varrt és foldozta a szakadozott ruhákat. A zongorát eladták.
Az úr pedig tanulmányozta gazdasági könyveit.

Ősz végén vették át a bérletet, a mezei munka szünetelt; legfeljebb az
után lehetett látni, hogy a takarmánykészlettel gazdálkodva bánjanak, a
birkának, igásmarhának gondját viseljék. Még virágmagokat vetni is korán
lett volna cserepekbe. Előttük állt még az egész rengeteg hosszú tél.

Délutánonkint Ilonka összegyűjté a sok vásott cselédgyereket, s azzal
vesződött, hogy megtanítsa őket irni, olvasni.

Persze, az ágyúbólkilőnivalók mindjárt sárkányt csináltak az irni való
papirosból, s a kapott irónnal két orrú embereket pingáltak végig a ház
falára; s ha Ilonka szigoruan akarta őket fogni, a szeme közé nevettek
és szétszaladtak, s messziről csufólodtak feléje; pedig almát is igért
nekik, ha jól tanulnak; jól pedig nem tanultak s ekként csak Ilonkára
haragudtak, hogy miért nem kapnak almát.

A mi a férfi-cselédeket illeti, azoknak legkevésbbé volt terhükre, hogy
gazda van a háznál. Ez nem tette azt, a mit a másik, hogy mindennap
megmérje öllel, hogy mennyi széna fogyott el a kazalból, hogy a
juhpadlás tetejére felmászkáljon a bőröket megszámlálni, s minden reggel
korán felkeljen azért veszekedni, hogy az éjjel meglopták. Azért persze
minden éjjel meglopták. Ezt is csak minden éjjel meglopják; de legalább
nem jár utána, s nem rontja vele sem a maga egészségét, sem a mások füle
dobját.

A béres lop a kocsisnénak, a kocsis lop a juhásznénak, a juhász lop maga
magának, a szakácsné meglopja valamennyit a kis-béresnek; s a kis-béres
– az jó ember, az nem lop egyebet csak a napot.

S ezen normális állapotban telik szépen az idő és ürül a hombár, míg
egyszer megint jön az újév, aztán meg az új buza, s újra kezdődik a
jámbor gazdálkodás.

Hanem azért, ha úgy in thesi minden ember egészen rendes és természetes
dolognak tartja is azt, hogy lopni csak kell: mégis concret esetekben
alig tudja azt helyeselni, hogy valaki, a ki mástól is lophat, miért lop
épen ő tőle? Az ilyesmiben aztán az emberek lelkiismeretesek szoktak
lenni.

Mert ha a Böske a Marczi számára lelopja a kéményből a füstölt oldalast,
arra mi gondja a kocsisnak, a juhásznak, az öreg-béresnek? de ha a Böske
a kocsisnak, a juhásznak és az öreg-béresnek feltálalt babczuspájzról
lopja le ugyanazt a füstölt oldalast, azt már keresztyén embernek nem
lehet szó nélkül eltűrni.

Egy ilyen babczuspájz-füstölt-oldalas elcsipése miatti per zavarta fel
egy szép adventi csütörtök-napon az uj gazdák nyugalmát; ez prózai egy
dolog ugyan regénybe való tárgynak, de mikor a jámbor gazdák életében
oly gyakoriak az ilyféle katastrófák. Mikor délben a tálalás ideje
eljött, csak jön ám mind a három az ambitusra, és hozza a maga paszulyos
tálát a két kezében; a beltartalom érintetlen állapotban, a fakanál a
közepébe szúrva.

– Hívják ki a nagyasszonyt!

Világosiné kijött az ambitusra.

– Mi baj?

– Itt a czuspájz! – szólt a kocsis, s letevé eléje a malomkő-asztalra a
tálat, a pipa akkor is a szájából meredt előre.

Hasonlóul cselekvék a béres is, fején tartva kalapját haragosan.

És a juhász hasonlóképen, ki azután egyuttal a magyarázatát is előadá e
jelenetnek; odamutatván a tál közepén szégyenkedő egy darab csontra.

– Hát ennek a sertvésnek csak oldalbordája volt, és húsa nem volt?

– Hát kutyák vagyunk mink, a kiket csontokkal tractálnak, vagy mi?
tóditá ki az öreg-béres.

A kocsis nem szólt semmit, csak káromkodott.

A kérdéses maradványai egy magát a közjóért feláldozott sertésnek
valóban nagyon közel voltak ahoz az állapothoz, melyben hasonló őslényi
gerinczeket a muzeumba szokás relegálni.

Hanem hát erről a nagyasszony nem tehetett, mert ő azokat szokott
izomrost-anyag-burkolataikkal adta ki a szakácsnőnek s nem utasította
azt, hogy e csontokat a tudós doktor urak számára ily módon praeparálja.

A szegény nagyvárosi delnő, ki soha életében ily hangokat nem hallott,
csak hüledezett e goromba támadásokra; ellene három durva férficseléd
egyszerre, s még a negyedik, a pofók Marczi is odasettenkedett a folyosó
oszlopa mellé, mint ingerens e szörnyű igényperbe, melyben pedig
világosan az ő javára történt a csődtömeg elsikkasztása; de ő már csak a
vigyorgó pofáját s a paszulyos tálat merte kidugni az oszlop mellől.
Ennyi mérges, roszakaratú arczczal, ily világos igaztalansággal szemben
csakugyan nem jól érezte magát Világosiné. Jó volna ilyenkor, ha egy úr
volt volna a háznál, de a jámbor Világosi nem az. Ő jobban fél a
cselédeitől, mint azok ő tőle, s ha lármát hall az udvaron, még beljebb
megy a házba, hogy ne hallja.

Annyit mert rebegni a szorongatott nő, hogy hiszen ő kiadta az ételhez
való húst, a hogy illik; erről a szakácsnőnek kell valamit tudni.

No iszen csak ez kellett még, hogy a zivatar tökéletes felhőszakadássá
váljék a feje fölött!

Böske csak leste, hogy lesz-e bátorsága aszszonyának az ő evictiójára
appellálni. A mint meghallá, hogy róla van szó, odaugrott a tűzhelytől,
megvetette a lábát a konyha küszöbben s rágyujtott a maga tehetsége
szerint. Olyan jól esett neki, hogy egyszer valahára már széteregetheti
régóta gyüjtögetett rakétáit; hogy megmutathatja asszonyának, mi hát az
az áspis?

– Micsoda? – kezdé rá csipőre tett kezekkel. – Én dugtam el valamit? Én
loptam el valamit? Én ettem meg a cselédek húsát mind, ugy-e? Nem maga
ád ki az asszony mindent? Nem maga darabolja szét egyenkint? Nem kijön
húszszor egy délelőtt belenézni a tűzhelyen a fazekakba? Aztán mégis a
szakácsnő a tolvaj! Én vagyok tolvaj? Én? Ne merje azt nekem mondani
senki, mert mindjárt keresztül megyek a lelkén! Keresztül megyek a…

De már azt nem mondhatta meg, hogy min megy még keresztül, mert abban a
perczben úgy ragadta meg hátulról valaki, hogy mint tíz harapófogó
mélyedtek bele az ujjai Böske kövér karjaiba, s úgy röpíté keresztül az
a valaki a konyha-ajtóból az ambitusra Böskét, hogy a mint röptiben
egyet fordúlt, még azután is ment-ment hátrafelé, nem maga jószántából,
s addig ment, mig a sarkaival megakadt az esővíz-fogó szapulóteknőben, s
abba azután egész termetével végig feküdt, összecsapván feje fölött az
esővíz hullámai.

Az a valaki pedig nem volt más, mint a kisasszony.

A mint behallatszott a szobába az otromba lárma, melylyel anyját
megrohanták, hirtelen kifutott, és épen jókor érkezett, hogy Böskének
egy erőteljes kifejezését tettleg bevégezze.

Nem lehet ám ráismerni!

A szemei forogtak, arcza égett, szemöldökei össze voltak húzva, a haja
göndören repkedett feje körül, ajkai szét voltak nyitva, az
összeszorított fogsort láttatva, és a két keze pofozásra görbült
ujjakkal, mint a vadmacskánál.

Rettenetes szép volt.

A három férfi úgy megijedt erre a jelenetre, hogy mindegyikbe
belefagyott a bátorság.

– Hát a te kalapod hol van, mikor az anyámmal beszélsz? – szólt a
kisasszony a hozzá legközelebb álló öreg-béreshez. Hanem az
öreg-béresnek már nem volt ideje megmondani, hogy hol a kalapja, mert
abban a perczben ugy kirepült a kalap a fejéből, hogy a kútkámva tetején
szállt le.

– Hát ez a pipa, mi? – szólt a kisasszony a kocsisnak, csak hogy már
akkor az a pipa sem volt pipa, mert a kocsis szájából kirántva, úgy
csapatott a téglához, hogy ezermilliom darabra szakadt.

De már ekkor a juhász nem várta, hogy rákerüljön a sor, hanem iramodott,
a merre világot látott, s ott az oszlop mellől megugró Marczival úgy
csapta össze a homlokát, hogy majd kicserélték az orraikat.

Ilonka kisasszony pedig kiállva az ambitus szegélyére, ezt a buzdító
utasítást küldé utána a megfutamlott hadnak:

– Ha én még egyszer meghallom, hogy valaki az anyámmal gorombáskodik,
fogok egy botot s úgy összetöröm a hátán, hogy megemleget róla! Az
ételét ma mindenki elvigye, holnap maga főzhet. A kinek nem tetszik a
szegődés, itt az újév: mehet!

Nem hallották azok azt már!

Hanem azalatt Böske is kikeczmelgett a szapuló-teknőből, s mint egykor
Nurredin szultán a kád vízből felmerülve, egészen új világot látott maga
körül.

Még beszélni is elfelejtett.

Ez nem az a világ, a melyet ő itt hagyott. Ez nem az a kisasszony, a ki
őt harisnyát kötni tanította vasárnaponkint; s a mit beszélnek, az nem
magyarul van.

– Te pedig eltakarodol a háztól rögtön! kiáltá rá Ilonka. Mert ha az
anyám szeme elé mersz még egyszer lépni, kikaparom a szemedet, kitépem a
nyelvedet, összetörlek, mint ezt a darab fát. (Az a darab fa pedig a
kocsis pipaszára volt, a mi a kezében maradt.)

Böske valamit akart mondani, de nem maradt rá ideje.

– Pusztúlj előlem; egy szót se szólj! Most én vagyok az áspis. És ezután
mindig én leszek az áspis! S majd én mutatom meg neked, hogy mi az az
áspis?

De látta azt már Böske: azt is látta, hogy ha már a többiek elmenekültek
a csatatérről, neki sem lesz tanácsos tovább ott maradni. A kisasszony
nézegetett a czirokseprű után, a mi a szögletbe volt támasztva. Azért
csak eloldalgott az udvarról: félszemmel mindig hátrafelé ügyelve, hogy
nem ütik-e már a búbját azal a czirokseprüvel?

Bizony Marczi lovagiassága nem terjedt annyira, hogy választottjának e
nehéz harczában segítségére siessen. Az felhasalt a kazal tetejére,
onnan nézve a végkimenetelt.

Azután Ilonka bevonta magával édes anyját a folyosóról.

Világosiné zokogott. Úgy ölelte meg gyermekét. Talán öröm volt e
zokogásban? Hogy hát még is van «úr» a háznál.

– Igen, de nincs szakácsnő!

Ezt az észrevételt Világosi tette, ki a szobaajtóból csendes nézője volt
e jelenetnek. A szakácsnőt még sem kellett volna végkép elkergetni.

– Ne félj, apám! ellátom én a konyhát magam. Nem kell nekem több
leánycseléd. Úgy sincs egyéb dolgom. Csak ti menjetek be, üljetek le az
asztalhoz; nem lesz semmi hátramaradás.

Azzal beerőltetve apját-anyját, maga konyhakötényt kötött, nekiállt a
rántásnak s olyan hamar elkészült az ebéddel, mintha mindig azt tanulta
volna.

– Hiszen olyan kevés kell nekünk – biztatá atyját, midőn maga felhordta
az ételeket; – nem is érdemes érte szakácsnőt tartani.

Ebéd után mikor kérdezték tőle, hogy hát ki fogja a szennyes tányérokat
elmosogatni: ő már régen át is esett rajta.

Van már «ur» is, «jó cseléd» is a háznál.

Csak azon aggódott még Világosi, hogy az ilyen bánásért a cselédek
boszút fognak állani; az a juhász már egy gazdáját felgyujtotta.

– Majd megmutatjuk nekik, hogy birunk mink velök! – biztatá atyját
Ilonka.

Az a «mink» pedig senki sem lehetett más, mind egyedül ő maga.

De megtette, a mit igért. A mint beesteledett, vállára vette gyöngyösi
mentéjét, zsebébe dugta a kétcsövű pisztolyt s elindult körüljárni az
udvart és szérűs-kertet; a kutyáknak kenyeret adott; a kaput becsukatta;
benézett minden istállóba: el vannak-e látva ökrök, lovak, birkák
aljazóval? nem pipáznak-e a béresek a széna között? benyitott a
cselédházakba, hogy a tüzet eloltották-e a tűzhelyeken? otthon van-e
minden lélek? Reggel három órakor ismét körűljárt; olyan csendesen ment
ki, hogy apját-anyját fel nem költé, s ha éjjel az ebek nagyon ugattak
az udvaron, kiment; ha idegen volt, a kire az ebek ugattak, kikérdezte:
mi járatban van? Néha épen egy-egy kóborló szegény legény volt az. Attól
sem ijedt meg. Leültette a folyosón, hozott neki kenyeret, szalonnát,
meg bort. Nem bántotta senki, mert látták, hogy nem fél senkitől.

Egyszer, jó télen, mikor a házőrző ebek nagy vonítására kiment az
udvarra, egy nagy hegyes fülü idegen kutyát látott meg az udvaron, mely
elől a házi ebek mind az ajtók mögé vonúltak.

– Takarodol innen! – kiálta rá a nagy ebre, s meghajigálta hólapdával.
Az morogva sompolygott el az udvarról, átszökve a magas sárfalon. Csak
másnap hallotta meg Ilonka a juhásztól, hogy az az idegen kutya egy nagy
farkas volt. Megtiltotta a cselédeknek, hogy ezt szülőinek megmondják,
mert különben nem eresztenék ki többet éjjel az udvarra. Pedig hisz a
farkasnak is tudnia kell azt, hogy ő az áspis, azért szaladt el előle.

És hát ez nagyon jó volt mindnyájukra nézve. A cselédek az napságtól
fogva mintha kilettek volna cserélve. A lusta dologhoz látott, a
részeges vigyázott a száján bemenőre, a káromkodó a száján kijövőre; sőt
még az is megtörtént, hogy Pista kocsis elhagyta a széna körüli
dohányzást, mióta a kisasszony azt ígérte neki, hogy ha még egyszer
meglátja a boglya körül pipával dolgozni, kilövi a szájából a pipát
pisztolylyal.

– Mert megteszi az, ha egyszer megígéri, mert az valóságos áspis!

Azt tán mondani sem kell, hogy a ki leghamarább megtért, az Böske volt;
a katastrófa után való reggel visszafordúlt a házhoz, s háttal lépvén be
az ajtón, így kezdé:

– Itt a hátam, Ilonka kisasszony! Üssön rá annyit, a mennyit nekem
szánt, csak el ne kergessen. Kapnék én helyet jobbat is, de mikor én
magát úgy szeretem, a hogy senkit se szeretek a világon. Nem tudom én,
miért, de már nagyon szeretem. Fogadjon vissza; soha többet egy rosz
szavamat nem hallja se maga, se a nagyasszony; inkább ha veszekedő
kedvemben leszek, majd kitöltöm a Marczin. Nem is lopok el többet egy
körömfeketényit sem; megvallom, hogy eddig tettem; a Marcziért tettem,
de nem lopok többet a zsiványnak egy babszemet sem. No, ne haragudjék a
kisasszony hát! Adja ide a kezét; azt a szép kezét.

Ilonkának meglágyult a szive. Odanyujtotta kezét Böskének, s
megszorította vele annak kérges tenyerét.

De Böske még meg is akarta csókolni a kezét. Azt pedig Ilonka nem
engedte.

– No, nem engedem! Nekem nem szokás kezet csókolni. Én még leány vagyok.

De Böske azért is kezet akart csókolni, de Ilonka azért sem engedte s
felemelte magasra a kezeit, s Böske minden erejével sem bírta azokat
lehúzni magához.

– Ejnye, de erős kezei vannak, kisasszony! Nem hiába fogott meg tegnap
olyan erősen. Nézze, még most is itt mind a tíz ujjának a helye a
karomon.

Biz az ott volt: mind a tíz ujj helye, gyönyörű kék foltokban.

– Jól van, Böske, visszafogadlak! – szólt Ilonka. – Hanem jegyezd meg
magadnak, hogy most már én vagyok az áspis. Nem te vagy az áspis, hanem
én vagyok az. Az is maradok. Hát ahoz tartsa magát minden ember.

Böske azt mondta rá, hogy az is a világ rendi.

A többi cseléd is megmaradt újévkor. Az öreg béres kinyilatkoztatá, hogy
most már egészen rendben megy a gazdaság; minden ember tudja, hogy ki
mihez tartsa magát; «mert hát az kell, hogy az ember vagy szóljon, vagy
beszéljen, vagy mit csináljon.»

Az az «ember» pedig Ilonka volt.




AZ AZ EMBER, A KI HŰ, MINT A KUTYA.

Sokszor használják ezt a szót: «kutya» emberek szidalmazására. Pedig a
kutya igen hű és igen okos állat; a nevelés fog rajta, jó tulajdonait
szereti kifejteni; saját érdekeit alá tudja rendelni kenyéradója
szeszélyének; házat őriz, ellenséget űz, vadat fürkész, a meglőttet
elhozza, nem eszi meg: ezek mind olyan tulajdonok, a miket egy emberben
is nagyon kellene becsülni.

Hanem már egyszer az ember olyan aristocrata, hogy nem szereti, ha
kutyának nevezik. Oroszlánnak, sasnak szereti magát neveztetni, de azért
megorrol, ha azt mondják felőle, hogy kutya.

Egy hű kutya.

Még így sem tetszik.

Vajjon mit gondol egy hű kutya magában, mikor azon töri a fejét, hogy a
gazdája számára valami vadat lövésre hozzon?

Vajjon nem így philosophál-e magában: annak a vadnak csontja is van; a
csontot a gazdám meg nem eszi, az nekem jut?

Én nem mondom apodictice, hogy ezt gondolja; nem akartam vele megbántani
senkit; de tegyük föl, hogy hátha ezt gondolja.

Angyaldy úr annyit már tudott, hogy van egy nemes vad: igazi
paradicsom-madár, a kire gazdája vadászik. Valaha az ő kalitkájából
repült ki, s most bánja, hogy jobban gondját nem viselte. De nagy az
erdő, melyben e vadra lesni kell, s ritkán jő lövésre.

Harter Nándor ott kinn duzzog a falujában, valahol a Tisza mellett;
elvált neje pedig, mióta egy üzleti férfiúhoz ment nőül, elhagyta a kis
várost, fennlakik Bécsben, s csak nagy ünnepélyek alkalmával jár le
ragyogni egykori provincialis ismerősei közé.

Igy ők nagyon nehezen és nagyon ritkán találkozhatnak össze.

Ha csak Harter Nándor is fel nem költözik Bécsbe.

Arra azonban legkisebb elfogadható oka sincsen. S egy olyan magyar
főúrtól, mint ő, ha Bécsbe megy lakni, bizony számon kérik, hogy mivel
foglalatoskodott ottan? s nem igen hisznek el mindenféle mentséget.

Nálunk olyan rettenetes zsarnok a közvélemény.

No de a zsarnok közvélemény ellen még lehet rebellálni, és sok sikerrel;
de van egy nagyobb baj annál.

Harter Nándor igen nagy úr – birtoka terjedelmére nézve, hanem a mellett
igen rosz gazda. Soha sem számol, s maga sem veszi észre, hogy
váltóadósságai mennyire megrövidítik évi jövedelmét.

A mellett az egyetlen örökös, Elemér úrfi, szintén igen rosz gazda, igen
jó adósságcsináló és blazirt, cynicus úrfi.

Mikor az apja legközelebb elexpediálta Olaszországba, leginkább azért,
hogy ne legyen a szeme előtt, búcsú helyett ilyenforma tanácsot adott
neki az útra:

– «És aztán a míg odajársz, okosan viseld magad. Bolondságra,
eszem-iszom pajtásokra ne költs. Leányok után ne bolondúlj, mert arra
ráérsz. Adósságokat pedig könnyelműen ne csinálj, mert ha megtudom,
elfogom a havi pénzedet.»

Elemér úrfi aztán megfordítá a mondatot, s ugyan egy kézszorítás alatt
így adá azt apjának vissza:

– «És már most én is arra kérlek, hogy a míg odajárok, okosan viseld
magad. Bolondságra, eszem-iszom kortesekre ne költs. Asszonyok után már
ne bolondúlj, mert onnan már elkéstél. Adósságokat pedig könnyelműen ne
csinálj, mert ha megtudom, hogy anyai örökségemet költöd – sequestrumot
adatok.»

Ezzel a szóval váltak el egymástól.

S Elemér úrfinak elég hidegvére van, meg is tenni azt, a mivel
tréfálózott.

Tehát Bécsben lakásról szó sem lehetett, egynél több ok miatt.

Hanem a két távol között esik Budapest. Az már alkalmas hely volna.

De hogy kerüljön vad és vadász Budapestre: a hol sem az egyiknek, sem a
másiknak legkisebb tennivalója sincsen?

Ez a megoldandó feladat.

Hogy miért töri a fejét e feladat megoldásán oly igen nagyon az ő urának
hű szolgája: azt tudni nem lehet. – Én gyanítom, s meglehet, hogy a
történet végén mások is lesznek, kik gyanúmat osztani fogják.

Azonban hozzáfogott hűségesen a hajtáshoz.

Már akkor olyan ostromállapotféle volt az országban. Nem egészen Pulver
und Blei, hanem csak Blei ohne Pulver.

Ez az ólom különösen kijutott a hírlapoknak.

Annálfogva a «disznószívű» szerkesztő hirébe jutott az olyan újságíró, a
ki kiadni mert egy olyan czikket, a mely a legujabb kormányi
kinevezéseket bátorkodott birálat alá venni.

S egy ilyen czikk valóban megjelent Angyaldy nevének világos
aláírásával.

E neme a vakmerőségnek nem szokott megtorlatlan maradni.

Lefoglalás, becsukatás, vagy személyes összeszidatás.

Angyaldynak azonban volt elég méregkeverői tapintata, épen csak annyi
adagot használni ez aqua-tofánából, a mennyi az irányadó egyéniséget
csak a legutóbbi módszer alkalmazására mérgesítse fel.

Czélt ért.

Legrövidebb idő alatt stafétát kapott, hogy jőjjön fel azonnal
Budapestre az irányadó egyéniséghez.

(Óh isteni terminologiája az ujabb kornak, mely szavakat adtál
nyelvünkre, melyeket ha akarunk – értünk, ha nem akarunk, nem értünk!)

Tehát «ad audiendum verbum.»

Angyaldy sietett engedelmeskedni a hivásnak.

Az irányadó egyéniség igen finom és tapintatteljes úr volt, s különösen
az olyan emberek irányában, a kik az ujságokba szoktak írni,
felülmúlhatlan volt az udvariassága.

Ő ebben a genreben valóságos gourmand volt!

Nem ette meg őket nyersen, hanem előbb szépen megfőzte, mustárral
megkenegette, forró lével megabálta, eczetes páczban megpuhította s csak
mikor már jó porhanyók voltak, akkor ment nekik késsel, villával.

– Hát édes barátom! – kezdé az irányadó egyéniség, ismert nyájas
modorával, Angyaldyhoz a beszédet, – ön nincsen megelégedve a mostani
kinevezésekkel. Önnek ezek az emberek nem tetszenek. Ön loyális
alattvaló, remélem?

– Mindenesetre.

– Nem is kétségeskedem felőle. Most nincsenek is mások, csupán loyális
alattvalók az országban. Tehát miután ön nincsen megelégedve a mostani
kinevezésekkel, tehát mindenesetre jó tanácsokkal van tele a kormány
számára, hogy kiket kellene tehát hivatalokra alkalmaznunk.

Erre a kérdésre az irányadó egyéniség csak kétféle választ várhatott:
vagy egy humillime meghunyászkodót, vagy azt, hogy «bánja a magas
mennykő,» akárkit tetszik kiválogatni, nekem egyik sem kell; vagy azt,
hogy «nekem, kérem alássan, e tárgyban semmi további véleményem
nincsen.» Akkor aztán lehet őtet tovább öntözgetni vagy édes, vagy
savanyú lével, míg megporhanyúl.

De mennyire meglepte az irányadó egyéniséget, midőn áldozata e kérdésre
talpra állva, azt felelte:

– Igenis, vannak határozott nézeteim az iránt, hogy minő elveket kellene
szem előtt tartani a kinevezéseknél; hol kellene keresni az alkalmas
egyéniségeket. S e nézeteimet, ha méltóztatik megengedni, körülményesen
előadhatom.

E válasz annyira meglepte az irányadó egyéniséget, hogy széket mutatott
a vallatottnak, s azt mondá neki: «tessék leülni, kérem!»

Az a nyugalom, a melylyel a fiatal ember a kinált ülést egy oly
rettenetes nagy hatalmú helyen elfogadta, tanusítá, hogy bízik magában s
nem veszi sarcasmusnak a nyájas megtiszteltetést.

A ki le mer ülni az Olympon Jupiter előtt, az maga is legalább is
Apolló.

A kérdés pedig olyan, a minőket azzal szoktak végezni, hogy a ki felelni
tud rá: erit mihi magnus Apollo.

– Tehát hogyan kellene eljárnunk a kinevezéseknél az ön bölcs belátása
szerint? – szólt a főúr, megállva az ablak előtt s lábait szétvetve.

– Elő fogom adni nézeteimet; de kérem, tessék szintén helyet foglalni,
és ne csak engemet ültetni le.

– Óh köszönöm! – volt az iróniás válasz. – Én még nőni akarok.

– Én pedig nem akarom, hogy a mit beszélünk, az előszobában is
meghallják! – szólt Angyaldy, fölkelve a székről. – Azért ha
méltóságodnak csak az a szándéka, hogy érintett czikkemért egy általános
leszidásban részesítsen, tessék röviden elvégezni, és azután rendelkezni
velem, hogy hova menjek, haza-e, vagy máshova? Ha pedig azt kivánja,
hogy valóban elmondjam, mit gondolok: akkor kegyeskedjék figyelmével
megajándékozni.

– Óh kérem, ne tessék haragba jönni! Inkább üljünk le hát szépen egymás
mellé.

– Én azt hiszem, – szólt egyenesen a tárgyra térve Angyaldy, – hogy a
jelen irányadó körök nagyon tévednek, midőn a kormányzat szervezésénél
épen a legnépszerűtlenebb elemekre akarnak támaszkodni.

– De hát mi a tatárt csináljanak, ha a népszerű elem nem akarja magát
ideadni, hogy rátámaszkodhassunk? Kormányzatra pedig szükség van, s azt
alakítjuk a rosszból – ha nem kapjuk a jóból.

– Meg volt már kisérelve?

– Ohohohó! Mindenütt. Egy esküdtet nem lehet megkapni! Egy éhenholt
esküdtet, a kinek hét gyermeke jutott a gyékényre: még se jő hozzánk.

– Hiszen az a hiba, hogy alulról kezdték a kisérletet, az éhenholtakon.
Azok kitartanak. Felülről kellett volna kezdeni. Azokon, kik ragyognak.
Mi nyereség van egy nyomorulttal, a kit az inség hajt a keresethez?
Lenézik, s ott hagyják; de ha egy pártvezető indul meg, egy kitünőség:
az megzavarja az egész tábort, az magával visz és hódít.

– Okos beszéd! Más is rájött volna erre. De hát ki tud ezekhez
hozzáférni? Úgy-e bár, erre azt feleli ön nekem: «fogj magadnak törököt,
ha kell!» De most mindjárt megfogom én «önt.» No ne ijedjen meg, nem önt
magát; nincs nekem firkászokra szükségem. Azokat simpliciter becsukatom.
Hanem mit szólna ön példáúl ahhoz, ha azt mondanám önnek, hogy tehát én
akarok egy népszerű celebris hazafit megkapni, a ki senki más, mint
önnek a principálisa, Harter Nándor.

Angyaldy nem érezte magát sarokba szorítva.

– Tessék megpróbálni!

– Igen könnyű ezt önnek felelni: tessék megpróbálni! mert tudja, hogy
nem jöhetek össze vele; mert olyan bolondot nem tesz, a miért
hivatalosan ideparancsolhassam; szüksége nincs rá, hogy kénytelenségből
jőjjön hozzám; ha pedig barátságosan hivom ide, azt fogja rá felelni:
hogy beteg, hogy a lába fáj, vagy ha nagyon jó kedvében kapom, még azt
üzeni, hogy épen annyira van neki ide jönni, mint nekem odamenni ő
hozzá. Úgy-e?

– És ha én azt mondom, hogy Harter Nándor minden barátságos hivás,
minden hivatalos parancsolás nélkül is el fog ide jönni, önkényt, maga
jószántából?

– Talán ön eszközölné azt ki?

– Én!

– Van valami talizmánja hozzá?

– Azt én tudom.

– És mennyi idő alatt?

– Nyolcz nap alatt.

– Nyolcz nap alatt? No megálljon egy kicsit. – Itt e szónál
íróasztalához lépett az irányadó egyéniség, kivett annak fiókjából egy
levelet s odatartá azt Angyaldy elé.

– Ismeri ön ezt az írást?

– Jól ismerem. Harter Nándor írása.

– Olvassa el a tartalmát!

– Azt is ismerem. Az van benne, hogy köszöni a benne helyzett bizalmat,
de gyöngélkedő egészsége nem engedi, hogy tavasznál hamarább ily hosszú
utat tehessen, akkor pedig fürdőkre kell mennie.

– No és ön mégis azt hiszi, hogy nyolcz nap alatt megváltozik?

– Nyolcz nap alatt meg is gyógyúl, itt is lesz, és tiszteletét fogja
tenni.

– Ha ön meg tudja tenni azt az ezermesterséget, hogy Harter Nándor az én
szobámba bekoczogtasson nyolcz nap alatt, akkor én önnek…

– Semmi jutalmat nem kérek.

– Nem is azt akartam mondani. Akkor én önnek elengedem a perbefogatást
azon firka miatt.

– Óh kérem! – szólt nevetve Angyaldy, – még annyi remunerátiót sem
igénylek. Csak tessék rólam egész atyai szigorral gondoskodni. Én tudom,
mit miért teszek? Hanem arról jót állok, hogy Harter Nándor nyolcz nap
alatt itt lesz.

– Jól van. Most elmehet ön. De azt ne gondolja, hogy most már
megmenekült. Mert ha velem tréfálni méltóztatott, nyolcz nap múlva
kegyeskedünk egymással számot vetni.

– Csupán egyet kérek. Ne méltóztassék ez ügybe ez idő alatt
beleavatkozni, különben én nem végezhetem.

* * *

Még nem telt el nyolcz nap, már Harter Nándor fenn volt Budapesten.

Titkára, kit sietett előre értesíteni jöveteléről, már szállásán várta a
fogadóban.

Annak elmondta az indokokat, a mik idejövetelét sietteték. Az irányadó
körökkel szükséges érintkeznie, még pedig rögtön és múlhatatlanul. A
Tisza és mellékfolyói fenyegetően megáradtak, a töltések
veszélyeztetvék. Ez egy oly közügy, mely mellett minden pártszinezetet
el kell felejteni. Itt rögtöni segélyre van szükség, s azt csak
tettleges hatalom adhat; s ilyenkor bárminők legyenek is nézeteink a
tettleges hatalom törvénytelen álláspontja felől, nem mulaszthatjuk el,
hogy embertársaink iránt való tekintetből érintkezésbe ne tegyük
magunkat vele. Azért sietve fel kell menni a titkárnak, a tettleges
hatalom vezetőinél rendkívüli napon kihallgatást kérni Harter Nándor
számára.

Angyaldy végezte a rábizottat. Sietett órát kérni a megjelenhetésre
főnöke számára.

– Hm! Ön mennykő gyerek! – dícséré őt az irányadó egyéniség. – Csakugyan
beváltotta szavát. S nem tudja, mi hozta ide a nemes urat?

– A Tisza öt nap óta nagyon árad; a töltés fenyegetve van.

– Hát ön hogy tudhatta ezt ezelőtt nyolcz nappal?

Azt hitte, hogy most már igazán megfogta Angyaldyt.

Az pedig könnyü vérrel felelt rá:

– Megérzem messziről a vizet, mint Richárd abbé.

– Nem szeretem a tréfát! Nekem szabad tréfálnom, de önnek nem. Feleljen
egyenesen. Hogy tudta ön ma egy hete, hogy Harter Nándor e miatt fog
idejönni?

– Tehát megmondom egyenesen. Én nem hiszem, hogy a Tisza miatt jött ide.
Azt ő hireszteli egész eddig a küszöbig mindenkinek; de idebenn másról
fog beszélni.

– Miről?

– Már arról szabad legyen méltóságod kegyes beleegyezésével
legalázatosabban semmit sem tudnom.

– Ilyen emberre volna nekem szükségem, mint ön.

– Szolgálni fogok, – a mikor nem méltóztatik velem parancsolni…

… Tehát mi hozta ide Harter Nándort?

* * *

Az elfogadási óra még az nap délutánra lőn meghatározva, s Harter Nándor
a kitüzött időre, ha nem is elsőrendű díszruhájában, de mindenesetre
fekete parádéba öltözve, megjelent az irányadó egyéniségnél titkára
kiséretében, mely utóbbi az előszobában hátramaradt, s ott mulatta magát
tetszése szerint a hivatalos rangtárssal egész kedélyesen.

Az értekezés öt egész óranegyedig tartott, s abból az előszobában nem
igen hallhattak meg semmit: szokása levén az odabenn lévő két
nobilitásnak, hogy mikor beszélni kezd, nem törődik azzal, hogy a másik
hallgat-e rá, vagy szintén beszél? s ekként egyszerre ketten
szónokolván, az ilyen párbeszéd sem az ajtón ki nem vehető, sem betükkel
nem reproducálható, ha csak mint egymás hegyébe irott palimpsest nem.

Midőn azonban ismét nyilt az ajtó, annyi kivehető volt, hogy az irányadó
egyéniség igen nyájasan kisérte ki vendégét, míg az láthatólag fel volt
hevülve.

– A viszontlátásig! – volt az előbbi búcsúszava Harterhez, míg
Angyaldynak annyit mondott bizalmas leereszkedéssel, hogy: «No önnek is
haza lehet már menni.» Ennek Angyaldyra nézve volt valami értelme.

– Vajjon mit beszélhettek az öregek odabenn oly sokáig? – súgá
collegájának az irányadói titkár.

– Azt nem tudhatjuk! – felelt Angyaldy okosan.

Hogy az irányadói titkár megtudhatta-e valaha? azt nem fürkészszük;
hanem hogy Angyaldynak könnyű volt mindazt megtudni, azt a kettős kulcs
története már előre sejteti velünk.

Harter Nándor pontos ember volt, minden napjáról számot adott magának;
leírta élete nevezetesebb mozzanatait, minden emlékezetes élménye együtt
volt található naplójában.

Angyaldynak csak egy olyan estét kellett ellesnie, melyben főnökét a
casinói élvek lefoglalják, hogy titkainak ajtaját felnyissa s olvassa a
legutolsó napokon – a mi következik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«A falusi magány nem hogy megmentene az ő emlékétől, még jobban megtölti
lelkemet vele. Nem láthatok egy bokrot kertemben, egy virágot
üvegházamban, hogy eszembe ne jusson: ez az ő kedvencze volt; itt láttam
ülni, itt perlekedtem vele. Miért nem tudtam akkor, hogy őt annyira
szeretem?

Mikor szobáimon végig megyek, azt hiszem, hogy neki ott kell lenni
valamelyikben; s ha körülöttem hallgat minden, elbámulok rajta, hogy hát
az ő szava hova lett innen? Pedig egykor hogy gyűlöltem még a hangját
is!

Még az ajtót is bezártam, mely szobáinkból nyilt egymásba.

Most pedig hatvan mértföldnyi távolban vagyunk egymástól, s mégis
szüntelen nála lakom. Ha csak a felét e távolságnak eltörölhetném! Ha
csak egy városban lakhatnánk! Ha csak láthatnók egymást!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Mi történt ma velem?»

Ő tőle kaptam levelet.

A borítékon megismertem vonásait. Egykor úgy borzadtam e vonásoktól,
hogy mikor levelet küldött hozzám, ha távol jártam, napokig el hagytam
heverni asztalomon felbontatlanúl.

Most reszkettem, mint egy szerelmes poéta.

Sajátságos levél volt az: Malvina kérelemmel fordúl hozzám.

És mit kér? Igen prózai dolgot.

És kinek a számára? A férje számára.

Felkér, hogy nagy tekintélyemnél fogva vessem közbe magamat, hogy a
kormányköröknél a magyarországi hadsereg-élelmezés egyik osztálya,
melynek Budapest a székhelye, adassék át Lemmingnek.

Nem bolond kivánság ez? én hozzám intézve?

Lehet nekem erre egyebet felelnem, mint azt, hogy: «Asszonyom! Nekem
semmi befolyásom a jelenlegi kormánynál, én grácziát vesztett személy
vagyok. Aztán mi közöm nekem ahhoz, hogy miként élelmezik a katonákat?
És legfőkép mit bánom én, Lemming úr sütteti-e nekik a prófuntot, vagy
más? Mi közöm nekem a kormányhoz, és mi közöm Lemming úrhoz, az ön
férjéhez, vagy Lemming úr feleségéhez, a tőlem elválasztott idegen
asszonysághoz?»

Ez volna a legtermészetesebb válasz Malvina levelére.

És én nem ezt válaszoltam neki, hanem azt, hogy emlékezem a régi boldog
napokra, s ez arany-emlékekért megteszem azt a lépést, a mit nem tennék
meg a kerek föld minden dicsőségeért, s elmegyek Lemming mellett
könyörögni.

Mert a gondolatok háttere az, hogy ő Bécsből Budapestre fog akkor
lejönni, s a távolság csak felényi lesz azontul közöttünk.

Nem a sors intézte-e ezt így? Nem a végzet hozta őt hozzám ismét
közelebb?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ma megtettem azt, a mire kért.

Egy olyan lépést tettem miatta, mely nagyon síkos lejtőre vezet, a hol
ha az ember egyet csúszik, könnyen úgy járhat, hogy meg nem áll, míg a
lejtő aljáig nem ért.

Ürügyet találtam az irányadó köröket meglátogathatni, a nélkül, hogy
közeledést áruljak el. A vizek szokatlan áradása. A gyors segély
szüksége.

Azután beszéltünk másról.

Mintha csak mellékesen jutott volna eszembe az a sok visszaélés, a mi
mindenfelé történik a kormány nevében, a miről az persze nem tehet.
Különösen a hadsereg élelmezése dolgában.

Az ember azt gondolná, mikor a hadi budgetet olvassa, hogy a mi
katonáink csupa kávéban és tokaji borban úsznak. Úsznak biz az
élelmezési vállalkozók. Azonban én tudok egy igen becsületes embert, a
ki nem olyan, mint a többi, nekem nincs okom őt különösen szeretni, nem
is barátkozhatom vele soha; mert hiszen ez azon ember, a ki tőlem elvált
nőmet feleségül vette. Én ezt az embert teljes joggal kerülöm a
világban, de el kell ismernem, hogy megbizható ember, s így az állam
érdekében ajánlhatom, hogy a pesti vállalat adassék az ő kezébe.

Hanem ezuttal nagyon megfogtak.

Azt viszonozta az én főuram, hogy ha olyan igen szívemen hordozom az
államgazdászat jobb irányát, ám segítsek rajta saját tehetségemmel is.
Hiszen ha az alsótól a felsőig minden ember tiszta kezü volna, akkor
lehetetlen volna egynek megmaradni a sorban, a ki csempész legyen; de ha
csak egy csempész a sok közül, a többi az egész sorban mind utána menni
kénytelen. Ha én Lemminget ajánlom, az ajánlat elfogadható; hanem akkor
vállaljam el egyuttal az ellenőrködést is felette, fogadjam el azon
magas kormányi hivatalt, mely e szakosztályt kezeli: legyek tanácsos.

Én egész méltósággal utasítottam vissza e kínálatot.

Ily fordulatot az én multam meg nem enged.

Nem tudom, mi lehet az arczomban, a mi gondolataimat elárulja?

A visszautasítás által csak ujabb okot látszottam adni a
rábeszéltetésre.

Olvasta volna tán szememből, hogy reszketek annál a gondolatnál, hogy
most egyetlen fordulattal ott találjam magamat, a hol napról-napra,
folytonosan szemközt kell állnom azzal, a kit oly vágyva óhajtok elérni;
hogy nem csak egy városban lakhatnám vele, de minden érdekének szálai
ujjaimhoz lennének kötve: a férj, kit magának választott, az én
kézcsókoló szolgám lenne; parancsaim végrehajtója; örök lekötelezettem,
kit az önérdek lábaimhoz fűz.

Ez a gondolat engem elkábított. Magam sem tudom, miket beszéltem ottan.
Rosszul védhettem magamat, mert mikor eljöttem, ez a szó hangzott
utánam: «A viszontlátásig!»

A nagy hazafi naplója folytatá:

«Igaz, hogy mindennek vége van már. Váratlan fordulatokra nem
számíthatunk. A bevégzett tények ellenünk fordulnak egyenkint. Ha a haza
nem tett magáért semmit, hát én hogyan tegyek a hazáért mindent?

Hanem mégis nagy dolog az a közbecsülés.

Most ezek mind vezérüknek tartanak.

Mit fognának mondani, ha elpártolnék tőlük?

Velem jönnének-e?

Hátha csalatkoznám s egyedül hagynának? Senkinek a szemrehányásától nem
félek annyira, mint Világosiétól.

Ez az ember azért látszik születve lenni, hogy mikor én valami
kellemetlen dolgomat már jó mélyen eltemettem, akkor azt kivájja a
sárból s szépen fényesre csiszolva, odahelyezze a világ elé.

Mikor most huszonegy éve elhagytam Marit, a szegény bohó leányt, a ki
mindent elhitt, a mit fiatal emberek suttognak fiatal leányoknak: azt
hittem, vagy elhal bánatában, vagy elbujdosik távol innen s nem látom
többet, nem beszél felőle senki többet; akkor ez az ember megszánta ezt
a tőlem elhagyott leányt és nőül vette. És nekem azontúl minden nyomon
kellett találkoznom Marival, mint köztiszteletben álló asszonysággal, ki
engem egy tekintetére sem méltatott. És azt minden ember tudta azontúl,
hogy ő férjét mennyire becsüli és engem mennyire megvet; és én e tudat
ellen hiába küzdöttem.

Azt hiszem, második nőmmeli szerencsétlenségemnek is ő volt az oka.
Malvina megtudta előéletemet s az hidegíté el irántam. Világosi pedig az
az ember volt, a ki felől azt beszélték, hogy mindenki becsüli, de neje
legjobban.

Mikor a megyei tisztikar leköszönésére indítványt tettem, úgy szerettem
volna, hogy ez az egy ember ott maradjon, ne jőjjön velem.

Hadd lehetett volna őt legalább egy napra megaláznom saját neje előtt.
Hadd láthatta volna a különbséget köztem és közötte. Én a népszerűség
nimbuszában, ez pedig a lenézetés kopott öltönyében, mely rongyos és
piszkos ugyan, de felveszi, a ki fázik, mert meleget tart.

És most én vegyem fel a «meleg» öltönyt és engedjem a nimbuszt annak a
másiknak?

Ha ez az egy ember nem volna a világon, tán könnyebben elhatároznám
magamat valamire.

Úgy sem lesz már ebből az országból semmi.

De még sem tehetem multam miatt.

Átlátom, hogy vétek tőlem ily tetterőt, minő keblemben szunnyad,
eltemetni; de látom, hogy kötelességem halva lenni. És tökéletesen halva
is volnék, ha az a nő nem figyelmeztetne rá, hogy még álmodom.

Mindig ő róla álmodom.

És most itt volna az alkalom: megfogni az álmot, és azt mondani neki:
ébren is kezemben vagy.

Esztelen képzelet!

Enyim volt. Eldobtam; nem kellett. Kiverem a fejemből mind őt, mind a
rang fényes csábképeit.

Harter folytatni fogja az özvegy medve szomorú szerepét. Tél és rosz
kedv van hozzá elég.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt utolsó lapja a naplónak.

Angyaldy úgy látta, hogy a méregből még egy adag nem hatott egészen az
elevenig.

Ismételjük az adagot erősebben.

Néhány nap mulva Budapestről kapott levelet Harter, az ismeretes
kézvonásokkal.

Malvina köszönetet mondott neki szives közbenjárásáért. Eddig is sikere
volt már. Óhajtja e szivességet egykor meghálálhatni.

Egyuttal egy pár fényképezett arczmását küldi emlékül; csak azért, mert
ezek jobbak, mint a minőket otthon a provinciális photograph a maga
primitiv szerszámaival készített. Hiszen ha egyéb viszony megszakadt is,
a régi jó barátság fennállhat mindvégig az egymástól eltávozottak
között.

Oh! azok bizony egészen más fényképek voltak, mint a minőket a vidéki
chemicus a nap segélyével a papirosra égetett.

Az egyiken mint amazon volt levéve Malvina; lovon ülve, uszályos
lovagköntösben, mely termete szépségét kitünteté; a másikon otthonias
pongyolában, fehér, himzett, tapadó öltönyben, lebontott hajfürtökkel,
karszékben ülve és kezében maga is egy photograph-albumot forgatva; a
picziny papucsos lábacska egy bársony zsámolyra volt téve, s az áruló
köntösszegély engedé láttatni a karcsú bokát.

A fénykép-album nyitott lapján egy arczkép volt látható,
félreismerhetlen parányiságban.

Harter Nándor mohón keresé elő roppant nagyító üvegét, melylyel
térképeken szokta keresgélni az apró helységek neveit; s azt nézte vele,
vajjon kinek az arczképe lehet az, a mire az a másik arczkép függeszti a
szemeit?

És csakugyan elhitette magával, hogy annak, bár nem lehet ugyan a képét
tisztára kivenni, de a dolmánya gombjai, meg a mentevetése egészen
hasonlítanak ahhoz, a hogy ő valamikor levétette magát.

Ez ábrándteljes vizsgálódásaiból titkárának közbejötte zavarta fel.

Angyaldy úr ezuttal igen prózai dolgokkal jött főnökét háborgatni.

– Itt hever egy pár levél, melyben lejárandó váltókra figyelmeztetnek
tulajdonosaik, miket nem szándékuk tovább megújítani, miután más
üzletben nagyobb haszonnal remélik forgathatni tőkéiket.

– Ugy-e? Most már nem vagyok nekik elég jó? Míg a hatalom kezemben volt,
addig kinálva hozták, ha nem kértem is. Hiszen majd kinálkoznának még!

Angyaldy vállat vont. Van itt még más levél is elég.

Külföldre menekültek, külföldi lapok vezérczikkezői sürgetik az elmaradt
segélyt, a minek rég kiapadtak a kútforrásai.

– Különös! Hát nem lesz már ennek soha vége?

– Oh igen! csak egy szóba kerül s mindjárt vége lesz.

Csak a czímen kell egy szót igazítani, sohase jönnek azok a levelek
többet ide!

De még van hátra valami.

Egy csoport számla.

– Miféle számlák?

– Tetszik tudni. Olyan régi fajták.

Bizony azok még az elvált nagyságos asszony emlékei, miket becsületes
selyem- és pipere-árúsok nem resteltek megtartogatni s nagy idő mulva
előkeresgélni és præsentálni – az elvált férjnek.

Holmi közönséges ember az ilyen emlékeknél legalább is egy szelid
teringettét szalasztana ki az ajkán s tanácsot kérne a mennydörgős
mennykőtől, hogy nem lehetne-e az ilyen hitelezőket megütnie, a kik
akkor hozzák az ember feleségének a kontóit a nyakára, mikor az embernek
a felesége már a más ember felesége? Hanem Harter Nándor e helyett azt
kérdezte, hogy «sok az az összeg?»

– Biz az megy egy pár ezer forintra.

– Van-e pénztárunkban pénz?

– Ott mindig kell pénznek lenni. Hanem hogy erre való van-e? azt nem
tudom.

– Kell erre valónak lenni. Váltsa ön be Malvina számláit, mik azon
időről keltek, a míg nőm volt.

De nagy bolondok lennének azok az üzérek, ha tévedésből egy pár
posthumus számlát is nem törvényesítenének, miután ettől az úrtól olyan
könnyű azt megkapni, Lemming úrtól pedig olyan nehéz.

Harter Nándor kiadta fiókjából az állampapirokat, mikkel a felsorolt
ügyeket rendbe lehetett szedni, s gondosan elzárta helyébe a két
arczképet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három nap mulva a hivatalos lap hozta Harter Nándor tanácsosi
kineveztetését. A laikusok összecsapták a kezeiket, amaz ismeretes
klubban pedig kezdtek kettőt tenni egy ellen, mikor Harter Nándorra
fogadtak a tigris vetélytársa ellenében.




AZ ASSZONYSÁG ÉS AZ ASSZONY.

Egy hónap mulva már együtt vagyunk Budapesten.

Lemmingéket már ismerik a társaskörök.

Malvina a legtöbbször emlegetett delnő. Ragyogó szépség. Mindenki
bámulja. Messziről sugárzik az arczáról az a bizonyos fény, a miről a
nők boldogságát fel lehet ismerni.

Míg ez a nő egy olyan férj tulajdona volt, a ki maga fénylett,
tündökölt, senki sem vette észre: akár a holdat, mikor föld árnyában áll
felénk; és most mindenkit vonz maga után, ki azon bizonyos
holdkórosságra hajlandó, a mit egy delejes hölgyarcz idéz elő; mint a
hold, mikor szemben áll a nappal.

De hát ki ez az új nap, ez a Lemming, nézzünk már egyszer bele.

Csillagzatára nézve vállalkozó és pénzüzér, ki mindjárt a növésével oly
szerencsésen kezdte az üzletet, hogy három hüvelykkel alul maradt a
legalsó katonamértéken, s így ezerötszáz forintot megtakarított, a mit
szálasabbnak eredt kortársai mint katonaváltságot kényszerültek az állam
tenyerébe leszámlálni. Arczvonásai egy vén gyereket tüntetnek elő; hanem
külső viselete maga a divatos elegantia, s külső modora finom és
udvarias.

De úgy hiszem, szeretnénk arról is valamit hallani, hogy minő
tulajdonsága az, a mivel kiérdemelte, hogy Malvina boldog nőnek érzi
magát mellette?

Szinte félve fedezem fel e titkot, s ugyan körülnézek, hogy nem-e hallja
meg valami ártatlan kedély, a kinek még ilyesmit nem kellene megtudni.

Tehát bizony Lemming úr titkos jó tulajdona, a mivel Malvinát oly
boldoggá varázsolta át, abból áll, hogy soha sincs otthon egész nap.

Mindig utazik, mindig üzlet után jár, minden találkozása Malvinával vagy
búcsú, vagy viszontlátás.

Oh! Így Columbus is fel tudta állítani a tojást; csakhogy az aztán nem
volt többé tojás.

Nem tehetek róla. De biz ez így van.

De hát akkor minek Lemming úrnak ez a szép asszony?

Minek? Annak, hogy ez neki egy ambulans firmája.

Egy szép delnő, a kiről az egész világ beszél, a ki után a férjt
mindenütt emlegetik, lehet-e ennél hatályosabb reclam? A világ minden
hírlapírójának barátsága nem csinálhat annyi szükséges zajt egy üzlet
emberének, mint a mennyit egy szép asszonyság csinálhat.

Csak járjon el nagysád minden tánczvigalomba, minden hangversenybe,
minden lófuttatásba, minden szinházba; csak viselje haját toronynak
fonva, csigának csavarítva, Meduzának borzolva, polypnak csapozva,
hableánynak hullámozva, ma veresre festve, holnap aranyporral behintve;
öltözzék pávának, pávatollas uszálylyal, királyi rezgőkkel; mutassa
szoborszépségű karjait, csábító vállát, bársony keblét a közönségnek;
hordozza fehér nyakán a szivárvány tört darabjait brilliánt ékszereknek;
tünjék fel ma mint éji lepke, bizarr feketének, rubinos szárnyakkal;
holnap mint keleti királyné, minden divatot arczúl csapó új ötletekkel;
menjen szemközt az általános ízléssel; fordítsa meg a mindennapi
szokást; hódítson, bájoljon, ragadjon magával! ez mind szükséges az
üzletre nézve; mert mindazok, kik elbámulnak, elragadtatnak és mindazok,
kik versenyeznek, irigykednek, megszólnak, és mindazok, kik
megbotránykoznak, csodálkoznak, kritizálnak: azok mind hirdetve hirdetik
a nagy világnak, hogy a Lemming-firma valami nagyszerű, valami
utólérhetetlen, valami rendkívüli.

És ez bizony meghozza a maga perczentjeit.

De még egyébre is jó egy szép asszony.

Vannak dolgok, a miket férfiak igen drágán kaphatnak meg, asszonyok
pedig igen olcsón.

Nehogy valaki frivolításokra gondoljon, mindjárt meg is mondom, hogy
mit?

Hát például ama bizonyos vállalatot, melynek kedvéért a Lemming-firma
érdemesnek tartotta áttenni lakását Pestre, s mely igen jövedelmes
vállalat, ki tudja, mily áldozatba került volna Lemming úrnak? Vannak a
kik e kérdésben birnak tapasztalatokkal. Míg Lemmingné asszony vett
magának ötven krajczárért egy fényképet, azon a fényképen vett magának
egy hirhedt férfiut, s annak a hirhedett férfiunak az árán megkapta a
kérdéses vállalatot.

S ilyen aprópénz több is van még a világban.

Tehát két hónap mulva azon idő után, hogy Harter Nándor elhatározta
magát azon lépésre, mely őt egy egészen új sphærába vezette át, Angyaldy
úr egy napon déli 12 órakor ellátogatott Lemmingné asszonysághoz.

Az asszonyságnak pompás szállása volt a Lipótváros legdíszesebb
utczájában, s salonjait látogatta az előkelő világ is.

Angyaldy úr komornyikot talált az előszobában, annak névjegyet adott át;
a komornyik bement, kijött, azzal ajtót tárt előtte s mutatta neki, hogy
tessék bemenni. A hogy uraknál szokás.

Az asszonyság nehéz brocatba volt öltözve, elfogadási toilettében,
kezein félkeztyűkkel; selyem damaszk pamlagon ült s kecses
kézmozdulattal inte Angyaldy úrnak, hogy foglaljon helyet a svájczi
karszékben.

Angyaldy úr, úgy látszik, nem tartozott azon niveaun álló emberekhez, a
kikre mosolyogni szükség; az asszonyság csupán a nyájas leereszkedés
tónusáig alázta meg hozzá magát. Hiszen ez csak titkár.

Távolabb, de már nem svájczi karszékben, hanem csak olyan közönséges
széken ült még valami kisasszony, szintén selyem ruhában. Alkalmasint
társalkodónő.

Volt még egy papagály is rézkalitban és olajfestmények a falon.

Zongora is volt ott, bár Lemmingné nem tudott zongorázni. Lehet, hogy
most tanul.

– Régen nem láttam önt, Angyaldy úr! – szólt Lemmingné hideg közönynyel.

– Bizony régen! Igen szép nagysádtól, hogy még nevemre emlékezik. Most
is csak főnököm parancsa késztet nagysád perczeit igénybe vennem.

– Főnöke küldte? Ah! Halljuk: miért? Én egy nagy köszönettel tartozom
neki – nem felejtettem el – szíves közbenjárása végett.

– Arról én mit sem tudok! – szólt Angyaldy úr. – Egészen prózai ügy, a
miben jöttem.

– Kiváncsi vagyok rá!

Angyaldy úr egy jelentékeny tekintetet vete ama másik hölgyre.

Lemmingné elértette azt.

– Oh! felőle beszélhet kegyed, csak francziául ért. Most francziául
tanulok, helyzetemben szükség van erre.

– Azonban a mit én elő akarok adni, illustratióval is bír, a mit a
törzs-franczia is megérthet. Egyébiránt – ime, itt van.

Azzal Angyaldy úr elővont egy csomag összehajtott papirost, s azt nagy
illedelemmel átnyujtá az asszonyságnak.

– Mik ezek? – szólt Lemmingné, a nélkül, hogy egybe is belenézett volna.

– Megmagyarázhatom, ha nagysád maga nem akarja megnézni. Azon időbeli
számlák, a melyben még nagysád Harter úr nevét viselte. Harter úr, bár
több másfél esztendejénél, hogy nagysádtok összeköttetése megszünt,
készségesen kiegyenlítette azokat, s most azért küldi át nagysádnak,
nehogy ugyanazon számlákat az új jogczimen nagysádnak is előmutassák.

Lemmingné egy szót sem szólt arra, hanem felállt a pamlagról büszkén, s
csengetett.

A komornyik belépett.

– Menjen ön az úrhoz, s mondja meg, hogy kéretem azonnal egy szóra.

Azzal ismét visszaült helyére s elkezdett a társalkodónővel valamit
beszélni francziául.

Angyaldy úr ezalatt nézegethette az olajfestményeket s találgathatta,
hogy mi lehetett egynek-egynek az ára?

Jött azonban Lemming úr, az üzenet következtében sietve.

Volt már szerencséje Angyaldy úrhoz, nem volt szükség őket egymásnak
bemutatni.

Lemmingné odamutatott az aranyozott lábu antik-asztalon heverő papirokra
s felfedezé azoknak kilétét Lemming úr előtt.

– Néhány régi számlám, miket most mutattak be Harter Nándor úrnak –
tévedésből, miket a méltóságos úr túlságos udvariasságból kifizetett.

Lemming úr műértő birálat alá vette a papirokat, megnézte őket puszta
szemmel is, azután meg aranykeretü lorgnonján keresztül is.
Tulajdonképen azért nézte olyan sokáig, hogy addig Angyaldy arczát
tanulmányozza.

De hiszen az becsukott könyv volt, még nem is a sarkával kifelé
fordítva, hogy a czímét olvashatná.

– Tisztelt titkár úr! – szólt azután, a legimpertinensebb orrhangon: ön
igen természetesnek fogja találni, ha Lemming Rudolf semmi tartozását
Lemming Malvinának nem engedi senki által kifizettetni, mióta az ő
nejévé lett. Lemming Rudolf tudni fogja, hogy mivel tartozik egy
gentleman saját maga magának.

Lemming úr annyira becsülte saját énjét, hogy mindig csak harmadik
személyben beszélt róla.

– Lemming Rudolf ezt a kétezer forintot Harter Nándor úrnak vissza fogja
fizetni, még pedig minthogy e fizetések már egy hónappal ezelőtt
teljesíttettek, tehát onnantóli kamatjával együtt.

Lemmingné inte férjének s csendes sziszszenést hallatott.

– Csak hagyjon engemet, kedvesem! Lemming Rudolf bizonyosan nem fogja
megsérteni Harter Nándor urat, a ki egy tetőtől-talpig gavallér, s kinek
ezen tette is csak lovagiasságáról tanuskodik; egy Lemming be fogja
tudni azt bizonyítani, hogy mint férj, mint gentleman és mint financier,
egyenlő correctséggel tudott eljárni. A pénznem, melyben ez összeg
visszafizettetik, oly bankutalványokban fog átadatni, mik egy hó előtt
lejártak, s a miket midőn Harter Nándor úr a legelső bankárnál
beváltand, az hozzáteendi a lejárati kamatot. – Óh! Lemming Rudolfnál
mindenféle pénznemben történik a fizetés.

A titkár egészen megzavartnak látszék Lemming úr magyarázata által. Ah!
egy valódi financiernek véghetetlen előnye van egy más fajta közönséges
okos ember felett. Éreztetheti vele, hogy ez az egyedüli tudomány a
világon, a mit ő tud és hirdet. A többi mind csak képzelem: ez a
reálitás.

A mint hogy ez a reálitás át is vándorolt Angyaldy úr kezébe két darab
ezeres bankváltó alakjában, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az ellen
valami kifogást is lehetne tenni.

Harter Nándor úr nagylelküsége vissza lett fizetve.

Lemming úr e fényes ripostirozás után diadalérzettől ragyogó arczczal
nyult az asszonyság keze után s azt ajkaihoz emelve, ott, hol a
kézcsuklyónál a keztyü végződik s az omlatag csipkeujj egy részt ama
delejes eleven bársonyból szabadon hagy, hódolatteljesen megcsókolá.

Angyaldy úr is hasonlóan tett. Ő is kezet csókolt az asszonyságnak, csak
a keztyü fölött. Jó neki ott is.

Azzal a jelenet be volt fejezve. A titkár úr mehetett haza. Ki volt
fizetve.

Hanem ezért a felvonásnak még nem volt vége.

– Méltóságos uram! A pénzünket visszaadták! – szólt Angyaldy úr, midőn
Harter Nándor dolgozó szobájába belépett. Elmondta, hogyan történt.

A méltóságos úr rettenetesen mérgelődött e miatt.

– Az embert legjobb szándéka mellett is félreértik s mindenképen
megalázni törekednek. Most mit csináljak én ezzel a pénzzel? Kedvem
volna az ablakon kidobni.

– Én tudnék egy jó ötletet mondani! kinálkozék a titkár.

– Mondja ön!

– Itt Pesten van több előkelő női egylet, melyek jótékony czélokkal
foglalkoznak. Ha mi a pénzt, melyet már úgy is kiadottnak tartunk,
átadnók a női egyletek egyikének, Lemmingné asszonyság nevére iratva,
mint alapítványt, akkor a játszma megint a mi részünkre volna megnyerve.
A lekötelezett mégis Lemmingné asszonyság volna; s a kiadás neki épen
dicsőségére válnék, s azt el sem utasíthatná.

– Ez jó gondolat! mondá Harter. Felhatalmazom rá, hogy végrehajtsa.

– Azonban ezt mégis előlegesen tudatnunk kell az illetőkkel, nehogy
illedelemszegést kövessünk el, s visszahuzásra adjunk ürügyet.

– Jó, menjen vissza s kérdezze meg Lemmingnétől, tetszeni fog-e neki e
nevére teendő intézkedés?

Angyaldy tehát még az nap délután visszament Lemmingék szállására.

A komornyik megint elvette jegyét s kérdezé:

– Az asszonysághoz tetszik?

– Nem! Az urasághoz.

Tehát bevezette az urasághoz.

– Miben szolgálhatok? kérdé Lemming úr.

– Az elébbeni ügyben jövök Harter úrtól.

– Akkor tessék nőmmel értekezni.

– Bocsánatot kérek, azt többet nem fogom tenni. Ő nagysága ezelőtt
néhány órával oly határozottan adá tudtomra, hogy eltévesztettem az
ajtót, miszerint nekem soha sem lesz bátorságom többé az ő salonja
ajtaján belépni.

– Óh, ho ho hó! kedves barátom. Az nem önt illette. Az más valakit
illetett.

– Tudom. Hiszen én senki sem vagyok. Csak azon más valaki megbizásával
járok ide-oda. Azért nagyon is rövid leszek. Az a más valaki a neki
visszaküldött összeget, ha nagysádtok is beleegyeznek, óhajtaná a
megnevezendő jótékony női egyletek egyikének átadni, mint Lemmingné
asszonyság alapítványát.

– No már erre csakugyan mégis nőmnek a véleményét kell előbb kikérnünk.

– Az önnek a szabadalma. Én a kérdést önhöz intéztem.

– Teringettét! Ön nagyon szigorú, ha valamit egyszer föltesz magában.
Tehát ön csakugyan azt hiszi, hogy magam menjek ezt nőmtől megkérdezni?

– Miután senki másnak joga nincs hozzá.

– Jó! Tehát tessék addig mulatni magát a könyvtáramban.

Lemming úr átvezette Angyaldyt könyvtárába, mely nem állt egyébből, mint
pompás illustrált díszkönyvekből, mikben nem a szellemi tartalom, de a
metszvények száma s a bekötés a drága, s ráhagyta, hogy töltse addig
azok közt az időt, míg ő az asszonyságnál végez. Igazán pompás
gyűjtemény az.

Angyaldy rá se nézett a pompás könyvekre. A félóra múlva visszatérő
Lemming ugyanazon helyen találta őt állva, ugyanazon székhez támaszkodva
s félkezével kalapját csipőjén tartva, mint a hogyan itt hagyta.

– Nos hát mit gondol ön: mi válaszszal jövök?

Angyaldy felhuzta a vállait, meggörbíté a térdeit, féloldalra szegte a
nyakát s azt mondá:

– Nekem tökéletesen mindegy. Nem az én ügyem.

– No hát hallja meg a választ ő tőle magától.

Azzal Lemming úr feltárta az ajtót, melyen bejött, s ez ajtón át
belépett Malvina.

Ezuttal már lovagló-köntösbe volt a szép hölgy átöltözve. Hosszú,
testhez tapadó zsemlyeszín öltöny volt rajta, nyakán keskeny
csipkefodor, piros szalag nyakkötővel, fején darutollas süveg, kezében
könnyű lovagostor. Hosszú uszályát ostoros kezébe emelte fel, látni
engedve az alsó öltöny finom himzését. Keblére egy csokor tavaszi ibolya
volt tüzve; haja hosszú csigákban omlott vállaira.

Nagyon szép volt. De az még szebb volt tőle, hogy Angyaldy úrhoz olyan
nyájasan szólt.

– Édes Angyaldy! Legyen olyan jó és nevemben mondja meg Harter úrnak,
hogy nemesszivű ajánlatát igen szivesen elfogadom.

Így szólt a titkárhoz, tova lejtve:

«Agyiő!»

S azzal ostortalan kezét ismét csókra nyújtá elé. És ezuttal nem volt
keztyű húzva ezen kezére. Azt szándékosan lehúzva tartá.

Mind megannyi gyöngéd, kiengesztelő figyelem, a mit feljegyezni méltó.

De Angyaldy nem igen látszott azt észrevenni. A felé nyújtott kézre csak
úgy a levegőben csókolt egyet, hozzá sem ért ajkával, s midőn a
tovasuhogó amazon a küszöbön elejté lovagostorát, Angyaldy úr olyan
szépen elnézte, hogy siet azt feladni a férj maga, ki azután, hogy az
asszonyságot kikisérte az előszobáig, még az ablakba állt s oda vonta
magával Angyaldy urat is, míg Malvina a kapun kilovagol.

Leming úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn szép neje végig robogott
az utczán.

Szerette volna látni Angyaldy arczán, hogy hát az mit tud ilyenkor
érezni?

Bizony semmit.

– Nem a mezőhegyesi ménesből való ez az almásszürke? kérdezé Lemming
úrtól.

Soha ilyet! evődék Lemming úr, fejét csodatelten rázva. Mikor egy szép
lovagnőt lát, azt látja meg, hogy a lova almásszürke!

– Hát ugyan minek látná meg egy ilyen szegény gyalog-polgár még a szép
asszonyságot is? Tessék dictálni azt a dedicátiót.

Lemming úr tökéletesen igazat adott Angyaldy úrnak. Ez egy okos,
meggondolt, hűs vérű fiatal ember.

A Lemmingnét érdeklő felajánlás a jótékony női egylethez feltétetett s
azontúl Lemming úr biztosítva lehetett, hogy ambulans (és equitans)
firmájának most már nemcsak a férfi-nem, sőt a hölgyek igen tisztelt
birodalma is buzgó magasztalója leend, nem is említve a tömérdek hirlapi
elismerést, a mi mindezzel együtt jár.

Harter Nándor úr ő méltósága pedig még inkább meggyőződött azon hitében,
hogy Angyaldy úrban egy olyan kincsét bírja a példátlan hűségű
ragaszkodásnak, a ki főnökének még legtitkosabb gondolatait is
kitalálni, s vágyait megelőzve, betölteni igyekszik.

* * *

Tavasz kezdetén azt mondá Angyaldy főnökének, hogy ő beteges. Orvosa azt
tanácsolta, hogy menjen ki a budai hegyek közé, az ottani üde lég ismét
erőhöz juttatja.

Harter Nándor ráhagyta, hogy menjen ki. Úgy is kevés most a dolog. Elég
ha minden másodnap egy pár órára lejön; ezalatt is elvégezhet mindent.
Sokat fáradt a derék ifjú, megérdemli, hogy kipihenje magát. Keressen
magának szállást a hegyek közt.

Angyaldy aztán keresett magának szállást a hegyek között. Nem a népes
«Zugliget»-ben, a hol a gazdag polgárnők selyem uszálylyal seprik az út
porondját; nem is a «Vezérhalmon», hol kintornaszó mellett tánczolnak
tizenegy kurta-kocsmában minden este; nem is az «Isten-hegyen», hol
krumplival, tótbabbal ültetett be minden feltörhető gyepet a haladó
kultura; nem is a «Márton-hegyen», hol esernyőt von fel a nap ellen, a
ki árnyékban akar pihenni; nem is a «Virányos»-ban, hol koczapuskások
lövöldöznek harkályokra, s vénasszonyok állják útját a tévedezőnek,
gombát kinálva; hanem van egy kis ház a «Farkas-völgy»-ben, ottan.

Azt is kevesen tudják, hol van a Farkas-völgy; a kis házat még
kevesebben látták valaha; pedig az gyönyörű hely egy remetének, – vagy
egy pár szerelmesnek.

Egy hosszú, mély völgy, két összeszorult hegyoldaltól képezve, miknek
terebélyes bükk- és tölgyfái az út fölött összehajlanak, s e völgy sötét
nyilásán keresztül lefelé tekintve, meglátszik a kék Dunának egy része,
a ráczkevi szigettől kétfelé osztva, és aztán messze a láthatár ködeivel
összefolyó végtelen alföldi róna; sürűn beszórva messze elfénylő fehér
házakkal, berajzolva jegenye-szegélyzett útvonalakkal. Az elterülő síkon
élet és élet, itt a völgyben pedig a vadon nyugalma.

Még azt az utat is szépen benőtte a fű, mely rajta végig vezet; az
utolsó szekér nyomát, mely a tavalyi szénát innen felvontatta, szépen
befutotta a virágos szúlák. Az út mellett kétfelől gyöngyvirágok
csengetyűi adnak jelt a prücskök hangversenyére, mik a fészkénülő
zöldikét altatják; nagy terjű körökben, miket sötétebb fű képez a gyep
között, pofók csiperkegombák csoportja kinálkozik, dagadó pamlagul a
röpke nappali pávaszemnek; s a virághullató bokorban rigófütty,
fülemüle-ábránd hangversenyez.

Itt nem jár a teljes czímű közönség; mert ha járna, nem volna itt se
gyöngyvirág, se gomba, se madárfészek, se nappali pávaszempillangó, azt
mind letépnék, megennék, kalitkába tennék, gombostűre szúrnák.

Hanem a völgy mélyében, az útfélen mégis van egy kis ház. Kinek jutott
eszébe azt oda építeni? Az is bizonyosan valami különcz lehetett.

A ház kicsiny, csak egy szobából és egy konyhából áll; hátul van valami
faépület hozzá, ha akarják, istálló is lehet. Elől a háznak messze
kinyuló eresze, mely ablakát, mint fájós szemet, őrzi. Valaha kerítése
is volt, de az bizony nem tartott örökké. Hanem a kerítés helyét
elfoglalta aztán az ölnyi magasra nőtt csipkerózsa, mely épen most
terítve van nyiló virágokkal, egyik fehér, másik testszín, a harmadik
piros; egész virágerdő, mely tündérország édes illatát hinti szét.

Elől elvadultan nyiló orgonabokrok bozótja sejteti, hogy ott valaha kert
volt, az udvaron pedig térdig érő fű nőtt, sárga pimpimpárévirággal
tüzködve.

Ez a lakás tetszett meg Angyaldynak. Bele is költözött. Valami árva
csődtömegé az, mely minden harmadik évben ki van adva nyáron át. Még a
számát is kitörölte már annak az adókönyvből régen a registratura.

Hanem magános embernek, ki egy pár könyvvel háborítatlanul akar
félrevonulni, vagy egy pár szerelmesnek, igen szép hely az ott.

Angyaldynak nem sok kellett a ház felszereléséhez, a mihez bútort
természetesen nem adnak; egy hárs-ágy, egy szék, egy asztal, azon
irószerek; ezt nem lopja el senki, ha ajtó, ablak nyitva van is. Cseléd
nem kell neki, ruhát, szobát maga kitakarít; ebédre eljár félórányira a
hegyi vendéglőbe, s vizet egy kis kulacsban maga hord haza magának.
Hanem pohara van kettő, az egyikből maga iszik, a másikban virágokat
tart.

Ki hinné, hogy még virágokkal is törődik? Tudós ember csak botanikát
tanulmányoz azokból, ha figyelmére méltatja is; ez pedig friss vízbe
teszi őket, a mi nem férfiszokás, és útra néző ablakát befuttatja friss
zöld galyakkal.

Hogy még a száraz bureaucratáknak is vannak regényes kihágásaik!

Egy szép juniusi délután a Farkas-völgy fűvel benőtt útján egy lovagnő
léptet egyedül. Kalpagjának kék selyemfátyolát arczára kapta a szellő,
de tündéri karcsú termete, a feszes öltönytől elárult szoborszerű idomai
szépnek és ifjúnak hirdetik.

Csak egyedül lovagol, minden kisérő nélkül, s midőn alább haladva,
mindig roszabbá válik az út, sok helyütt nagy kődarabokkal van
torlasztva, ott leszáll a delnő nyergéből, s a mély út martjára
felszökve, a szép mohos pázsiton gyalog megy odább, kantárszáron vezetve
maga után paripáját.

Az úton gyöngyvirágot keres; azt keblére tűzi, s andalogva megy odább.
Talán nem is keres egyebet.

A mint a kis völgyi lak elé ér, megállítja paripáját s kantárjánál fogva
megköti egy fiatal bükk ágához, kivéve a zablát szájából, hogy
legelhessen kedvére.

Maga pedig a kis ház felé siet.

A ház egyetlen lakója kijön eléje a pázsitos udvarra; az odasuhanó hölgy
selyem öltönyét megfogják a rózsabokrok, mintha mondanák: itt maradj, ne
menj tovább; az pedig nem vesződik a tövisekkel, hagyja tépetni
öltönyét, hanem siet félrevetni arczáról a fátyolt; mert azon keresztül
a csók zamatja elvész.

– Itt vagy tehát valahára! szól az ifjú.

Mennyi őrjöngés, mennyi boldogság, mennyi kín e nehány szóban.

«Valahára!»

És azután sorba csókolja az elé nyújtott fehér kéznek minden ujját,
egyenkint minden ujjhegyét, és azután végig egész termetét, le egész a
ruha szegélyeig, míg végre a földre borúlva előtte, átkarolja lábait
egész szenvedélylyel, és zokogva ismétli: «Valahára!»

A hölgy pedig felkaczag magán kívül, s önfeledten veti le magát melléje
a sárga virágos fűbe, s karját karja alá fűzve, így iparkodik mosolygása
napsugaraival fölszárítani az öröm könyeit kedvese szemeiből.

– Vártál reám?

– Óh! mi régen vártam!

– S hiszed már, hogy itt vagyok?

– Azt hiszem, hogy álmodom.

A hölgy villanyos kaczagása hangzott. Hahaha! Milyen szép álom! Erdő,
bokor, virág, pusztaság minden ide van álmodva; te az én keblemen, én a
tiéden. És senki sem tudja, hogy mit álmodunk.

Csak az erdők, csak a bokrok, azok pedig olyan jó titoktartók.

Szerelmet hirdet itt minden: fű, fa szerelmet illatoz; méh, bogár
szerelmet zeng; s az erdők minden énekese csak arról dalol, azzal tölti
meg a léget.

– Milyen szép vagy! óh! milyen imádandó szép vagy! Ne nézz rám, ne
mosolyogj, mert megölsz vele.

– Ha rajtam állna, mindennap megölnélek, s mindennap újra teremtenélek:
hogy a míg nem látlak, addig meg légy halva.

– Óh! esküszöm neked, hogy meg vagyok halva, a mikor te nem látsz. Hideg
szobor vagyok, a ki nem él. Te viseled magaddal lelkemet. Óh! add
vissza, óh add sokszor vissza.

És a hölgy tudta, hogyan kell az elrablott lelket visszaadni.

És aztán kezeit hátrahajtott fejére kulcsolva, melyet kedvese karja
tartott fenn, ragyogó arczával a kék égbe tekintett.

– Óh! milyen szép volna ez a világ, ha nem volna benne más, mint fák,
virágok, madarak – és mi ketten!

Óh «mi ketten!»

– És egy egész átkozott világ áll közöttünk.

– De mi boszút állunk a világon.

– Szörnyű szép boszú! a minek szerelem a neve.

Az ifjú édes szavakat suttog a hölgy fülébe, az mosolyogva bólintgat
fejével; minden idege hallja e szókat, s minden idege érzi azoknak
édességét; kezei az «élek-halok» szirmait tépve, kérdezik: «szeret?»
«nem szeret?»… Ha igaza van a virágnak, akkor egy csókkal kell mellette
bizonyítani; ha nincs igaza: akkor megczáfolására – kettőt.

Vajjon mit suttoghat neki?

– Úgy haragszom rád, mikor messziről látlak; s mindenütt messze vagy
nekem, a hol nem egyedül vagyunk. Mások beszélnek hozzád, mások mernek
hozzád szavakat mondani, miken elmosolyodol; kísérnek, karjukat
nyújtják, és én nem mondhatom nekik: «félre innen! ez az enyim, és senki
másé!»

– Elég, ha te tudod, hogy az igaz! viszonzá a hölgy egy észvesztő
oldalpillantást vetve felé ragyogó nagy sötét szemeivel.

– De hát annyira igaz-e?

A hölgy nevetett és ezt mondta neki:

– Óh! milyen nagy bolond az, a ki elébb feleletet kap, és azután kérdez.

– Tudom én, hogy ilyen nagy bolond vagyok. De te azon ne csodálkozzál, s
ha egyszer ide jösz hozzám, és erre a szép zöld fára felakasztva
találsz, azon se csodálkozzál, mert őrjöngök mikor rád gondolok, és
mikor a világban találkozom veled, egy légió veszett ördög marakodik
szivemen.

A hölgy dévaj kaczagása jutalmazá és bünteté e kitörést.

– Látod, minek tartod a szivedet otthon? Hagynád nálam; én jobban
gondját viselném.

– Elégnél tőle, ha te viselnéd.

– Hát nem látsz-e égni!? kiálta fel a hölgy, és most már nem nevetett,
de arcza olyan színt váltott, mint azok az égő csipkerózsák, mik még a
napsugár elől is eltakarják. Ég miattad testem, lelkem. Belerohanok a
lángba, mint a lepke a mécsbe, és nem törődöm vele.

Azzal leszakított két szál vad rózsát, egyiket odatűzte kedvese
mellényzsínórjához, másikat saját hajfürtjébe s aztán odahajtá fejét
annak ölébe. Mit tehet arról valaki, ha a két leszakított rózsa ismét
egymáshoz kivánkozott?

– Milyen szépen illik hajadba ez a félig nyilt rózsa! hizelgett neki
kedvese. Olyan leányarczod van vele.

– Jobban tetszem úgy neked?

– Csak így tudok rád nézni, hogy a lelkem fel ne háborodjék. Ha
gondolnád: mit szenvedek, mikor fejeden főkötőt látok, soha sem tennéd
azt fel. A pokolból került elő, a ki azt a gondolatot előhozta, hogy a
nők fejükre tegyenek valamit, a miről mindenki olvashassa: itt van a
paradicsom, hanem te ki vagy űzve onnan! Óh ne tégy főkötőt, mikor
gondolod, hogy én látlak; szép vagy, szivrontó vagy a nélkül is. Minek
kegyetlennek is lenned?

– Jól van! Nem fogod azt látni többet. Hah! mi az?

A hölgy ijedten sikolta fel, s mint az őz szökött fel a gyepről.

– Mi az?

– Egy kígyó!

Úgy meg volt ijedve, hogy minden íze reszketett. Görcsösen kapaszkodék a
ifjú nyakába, s minden vér elhagyta arczát.

– Egy kígyó jött hozzám a fűben, odaért a kezemhez; ah! leroskadok…
Tihamér, segíts!

– Leona! Térj magadhoz, nincs itten semmi kígyó! Mitől ijedtél meg?

(Most halljuk először e két keresztnevet: Tihamér, Leona; azonban hát ki
tudja, ezek-e az ő keresztneveik, vagy csak egymást nevezik így, hogy
más előtt el ne árulják magukat véletlenül?)

– Tudod, én úgy félek a kígyótól! Nézd, hogy reszket a kezem. Hallgasd,
hogy dobog a szivem.

S aztán olyan jól következett, hogy a reszkető kezet megmelengesse
valaki, s a dobogó szivet lecsillapítsa egy visszadobbanó kebel.

– De lásd, milyen gyermek vagy te! hisz az saját lovagostorod volt, a
mitől úgy megijedtél, szólt Tihamér, felemelve a fűből a rémület
tárgyát.

A mire azután Leona (hivjuk mi is bizalmasan) egyszerre a legcsapongóbb
nevetésbe tört át, s visszatért a kedve a szép természethez.

Hanem azért a zöld fűbe nem mert többé leülni.

– Lássuk, hogyan élsz te itt e remetelakban? szólt, kiváncsian
betekintve kedvese szobájába.

Ott pedig nagyon sok látni való volt. Egy nyugágy, betakarva friss
fűvel, s egy asztal, ellepve mezei virággal; zöld levéltányérkán zsenge
szamócza, a virányból szedve! és aztán egy szerény szilke aludttejjel és
egy megszelt fekete kenyér.

– Ah! hiszen te engem kész lakomára vártál! szólt vidáman az úri hölgy s
odalépve az asztalhoz, nem várt kinálást, leült mellé, letörte a fekete
kenyér felét, beleaprította az aludttejbe, s megette azt a fakanállal,
mintha soha annál jobbat nem izlelt volna.

Tihamér nézte őt a nyugágyra ledőlve és gyönyörködött benne.

Milyen gyönyör egy nőt elnézni, a kinek kedvese barna kenyere olyan jól
izlik!

– Hát még a pompás szamóczák! Ezeket te magad szedted az erdőn!

De már azokat megosztotta Tihamérral; nem úgy, hogy egy szemet neki,
másikat magának, hanem minden szemet megfelezve, a nélkül, hogy kezével
törné ketté. A hogy galamb eteti a maga párját.

Milyen zamatosak e szamóczák!

Azután leült mellé a nyugágyra s karját nyaka körül fonva, egy népdalt
dalolt neki nem annyira csengő, mint meleg, suttogó hangon.

– Miért nem tart ez így örökké? sóhajta fel Tihamér.

– Hiszen örökké tart, ha addig tart, a meddig élünk.

– Nálam igen. De te asszony vagy; csapodár vagy!

– Ki monda azt neked?

– A két szemem. Olyan szép vagy, hogy lehetetlen meg nem csalnod.

– Kiért? Azért-e, a kit mindennap látok, de nem szeretek?

– Oh! nem azért.

– Vagy azért, a ki engem imád, de a kit én soha sem látok?

– Nem is azért. Hanem a kit te fogsz majd imádni.

– Kit?

– Én nem tudom. De úgy érzem. Érzem, hogy vagy te fogsz engem megölni,
vagy én öllek meg tégedet.

A hölgy kedélyesen felkaczagott e szóra.

– Te megölsz engem? Hahaha! Gyilkos! Segítség! Hahaha! És hogyan ölsz
meg? Elvágod a nyakamat, elviszed magaddal a fejemet, s iróasztalodra
teszed emlékül? Vagy ide szúrsz késsel? ide, ebbe a kebelbe? és nézni
fogod, hogy omlik ki belőle az a piros forrás? Ugyan mondd meg, hogyan
ölsz meg engem?

– Ne kaczagj! Ne tréfálj! Tudod, hogy én mindig mérget hordok magammal,
és igen elhatározott ember vagyok.

– Mérget? Igazi mérget? a mi öl? Óh! mutasd meg nekem. Én soha sem
láttam még mérget. Minek az nálad?

– Jó az olyan embereknek, a kik szeretnek hallgatni, s ha kell örökre
elhallgatni.

– Óh! mutasd meg nekem!

Tihamér egy kis arany tokocskát vont ki kebléből, mely ott zsinóron
függött s abból egy vékony papirburkot vett elő.

– És ez valódi, igazi méreg? kérdé ájtatos elbámulással a hölgy, szemei
kerekre felnyiltak, ajkai gömbölyüre összehuzódtak, mint a ki először
látja e rejtélyes csodaszert, a melynek neve «halál.»

– Halálos méreg.

– És ezzel megölnél engem, hogyha olyan idő jönne, midőn gyülölni fogsz?

– Bizony megölnélek.

– No hát ölj meg addig, míg szeretsz! szólt, és gyorsabban, mint a
villám, kikapta a papirburkot az ifjú kezéből és a szájába tette azt.

Tihamér nem volt elég gyors azt megakadályozhatni, s mikor már
megtörtént, akkor a remület torzarczulatával kiálta fel:

– Az Istenért! Leona! Mit csinálsz! Az halálos méreg. Add vissza
gyorsan; ha átnedvesűl, meghalsz tőle.

Az ifjú térdre esett előtte, s kezeit megragadva, oda csúszott lábaihoz
és kétségbeesésében haját tépte, és vonaglott előtte, mint egy féreg.

A hölgy pedig kevély mosolylyal tekinte le rá, és fehér fogsorát engedé
láttatni, a mint összeszorította azt a szájába vett papirtok felett és
gyönyörködött amannak kínjaiban, vonaglásában, kétségbeesésében, s mikor
aztán megeléglette ezt a daemoni gyönyört, akkor kivette szájából a
mérget és visszaadá neki.

– Nesze! Tedd vissza! És máskor ne fenyegess engem azzal, hogy megölsz;
mert megbánod azt!

Tihamér sietett a könnyelmű teremtésnek poharat hozni vízzel, hogy
öblítse ki száját, bár csak a külső papir érte is azt.

– Szájamat! Talán félsz tőle, hogy mérges? Ha méreg van ajkamon: halj
meg tőle te is!

És tanította őt meghalni.

– És már most azután csitt! meghaltál. Egy szót se szólj többet.
Gyilkos! Megöltél. Keresni fognak rajtad. Lásd, gondoskodom rólad, hogy
meg ne büntessenek.

Azzal dévaj könnyelműséggel felkapott egy irótollat az asztalon s egy
fehér lapra e sorokat irá a hölgy:

«Meguntam az életet; – utálom a világot; – gyűlölöm enmagamat; –
meghalok önkényt. Isten legyen nekem irgalmas!»

– Ha egyszer meg fogsz ölni, ezt a papirszeletkét rejtsd csipkéim közé
keblemen. Tudod?

Az ifjú mit tehetett, mint hogy arczra borúlt ily véghetetlen
szenvedély, ily véghetetlen őrültség előtt, mely saját szenvedélyét,
saját őrültségét oly messze múlta felül, mint a hogy az ezeregyéji mesék
szellemei egymás fölé kerülni versenyeznek.

– Oh; te drágám, oh te mindenem! Nem tégedet megölni, de egy lábnyomodat
nem tudnám eltaposni, a mi utánad a porban elmarad. A mihez hozzáérsz
nálam, egy toll, egy papirdarab, tovább fog élni, mint magam. Kértem-e
tőled valaha, hogy egy fürtöt hajadból vágj le nekem emlékül? Úgy-e,
soha? Mert gyilkolásnak tartanám hajadnak csak egy szálát is levágni: e
gyönyörű selyemhullámnak, melynek árnyékában annyiszor elrejtém
arczomat, mikor a paradicsom fényét nem bírták el többé szemeim. Pedig
az őrülés környékez, ha rágondolok, hogy e villanyos selyemszálak között
másnak a keze is dúlhat, így, mint az enyim. Holott nekem minden szála
ennek, mint egy tündér hárfa ezer húrja, ezer túlvilági dalt zeng. És te
még fürtökben, szétszórva viseled azt. Nem gondolod meg, milyen
kétségbeejtő arra, a ki szeret, látni, hogy a hány szál hajad, annyi
emberhez hozzáér; idegenhez, udvarlóhoz, bolondhoz, gyűlölthöz! Oh! ne
viselj szétszórt fürtöket.

– Óh milyen nagy bohó vagy te! suttogá a hölgy, s azzal felugrott
Tihamér mellől s az ablakhoz futott, kitekintve annak zöld galy
rácsozata között. Ah! nézd csak, lovam féke eloldozott, még eltévelyedik
a paripám, s hogy megyek el lovagköntösben gyalog? Kérlek, légy szives
segíteni rajta!

– Majd bevezetem az udvarba.

– Ne tedd. A lópatkónak mély nyomai vannak; azoknak nem szabad ebbe az
udvarba vezetni; mikor eltávozom, lefelé fogok menni.

– Óh! milyen eszes vagy te!

– Mint a kigyó, úgy-e?

Angyaldy kiment a paripa felől biztosítani kedvesét. Mikor visszajött
azzal a tudomással, hogy nem volt az fékéről elszabadulva: a meglepetés
és ijedtség megállítá az ajtóban.

A szép hölgy hajfürtei rövidre le voltak vágva. Az az élő selyem,
melyben perczek előtt oly kéjelegve dúltak újjai, ott hevert levágva az
asztalon. A nő megfosztá magát bűbájos ékétől azalatt, míg kedvesét
kiküldé; akkor tette le kezéből az ollót.

Azután mosolyogva inte neki:

– Itt van! Ne féltsd többet. Most már a tied és senki másé.

– Leona? Mit tettél?

– Mit? Boszút álltam azért a szavadért, hogy «eszes» vagyok; most már
láthatod, hogy «őrült» vagyok. És ezentúl vagy imádsz, vagy elfutsz
tőlem, ha meglátsz! Mert én őrült vagyok, a mikor rád gondolok.

Tihamér nem választotta az elfutást. Szemei kibirták egy nő tekintetét,
a ki szerelmében őrjöng.

– És most tudod már, hogy olyan varázserővel bírsz, a minőt a regetündér
adott pártfogoltjának; hogy a mi kivánságot kiszalaszt ajkán, az mind
teljesül. – Azért vigyázz magadra! Vigyázz, hogy mit szólsz hozzám! mert
nem mondhatsz nekem oly nagyot, oly rettenetest, hogy azt meg ne tegyem.
Mondtad – és megtörténik!

– Csak azt kivánom, hogy jőjj vissza ismét.

– Az, ha tiltanád is, meglenne. Figyelj a nyitott ablakra.

A nap lemenőben volt már. Válni kellett. Hazáig még vágtatva is hosszú
az út, mert Örs felé visz le az ösvény s egész kerülőt kell tenni rajta.
Pedig búcsúzni olyan nehéz.

– Maradj itt, ne kisérj. Valaki mégis megláthatna. Hanem állj itt a
vadrózsa-bokor mögött és nézz utánam, a meddig láthatsz. Adieu!

A hölgy kisuhant, elérte paripáját, zabláját helyreigazítva, felszökött
nyergébe s ügető léptetéssel sietett el a kis ház előtt, könnyeden intve
a vadrózsa-bokor felé.

Tízszer is visszatekintett, a míg a völgyi út kanyarulatához ért, hol
sziklák, bokrok eltakartak előle házat, vadrózsát – mindent.

Itt megfordítá lovát, meglegyinté ostorával, s vágtatva tért vissza az
elhagyott lakhoz. Egészen odalovagolt a rózsabokorhoz. Törődött is vele,
hogy valaki megtalálja még a lópatkók nyomát!

Kedvese még akkor is ott állt.

– Csak azért jöttem vissza, hogy meglássam, itt vagy-e még? Nézesz-e még
utánam?

Bizony ott volt, bizony utána nézett!

És azután a rózsabokron keresztül még egyszer egymásnak nyújtják
kezeiket. A tövisek összekarczolták mind a kettőt. Nem bánták azt.

Azután indúlt csak útnak az amazon. Alkony volt már.

Az ifjú pedig még azután is utána nézett, mikor már erdőt, völgyet
ellepett az esti köd.

Csak azután tért lakába vissza.

Hanem a mint az asztalán heverő levágott hajat meglátta (minő tündéri
aratás!), akkor egyszerre helyre tért józan eszének ijedelmes
uralkodása.

«Hó! Ez bolond dolog! Hiszen ezt mindenki meg fogja tudni, a ki a hiányt
észreveszi. Ez a nő helyrehozhatlanul elárulta magát! Mi fog történni
vele?»

Ez a gondolat nem hagyta nyugodni Angyaldyt. Rögtön útnak indult és
sietett be a városba.

A ki találkozott vele, aligha mondta volna, hogy ez mellbeteg, a ki
magát gyógyítani fut hegynek alá, hegynek fel.

Egyenesen a színházba sietett.

Ott szokta kedvesét látni messziről. Ő a földszinten, az a páholyban.

Mikor a földszintre lépett, a páholy még üres volt. Ezen nem
csodálkozott.

A harmadik felvonás táján azonban nyilt a páholyajtó, s belépett rajta a
várva-várt, és még valami nőismerőse.

Angyaldy csak elbámúlt.

A féltett nőnek olyan szépen omlottak a sötét csigás hajfürtök fehér
vállaira, mint két órával ezelőtt.

Angyaldy kebléhez kapott. Az igazi haj bizony ott volt, hova ő tette.

Hanem ezért a szép nő fejét senki sem találhatta a tegnapi fejtől
különbözőnek.

… Nem asszony az, a ki el hagyja fogni magát!

Angyaldy az előadás után a szinház előcsarnokában maradt, részt venni
azon úri mulatságban, a mit «hölgyek mustrálásának» nevezünk. E mellett
észre se vette, hogy háttal fordúlva a jobboldali lépcsőnek,
többedmagával útját állja Lemming úrnak, ki páholyából vezeti nejét
karonfogva, s kénytelen udvariasan útat kérni az előtte őgyelgőktől.

– Ön meg sem lát bennünket, Angyaldy úr! szól a magas financziák embere,
félig szemrehányás, félig bizalmaskodás hangján.

– Óh bocsánat, uram! Jó estét nagyságos asszonyom! szól a megintett,
tért nyitva előttük, a nélkül, hogy valamelyikre rátekintene.




A RETTENETES ÉV.

A második tavasz nyílt már, mióta a Világosi-család városi foglalkozását
a mezei élettel fölcserélte.

Ki nem olvasta Robinson Crusoe történetét?

Az igen szép egy rege.

Le van benne irva nyomról-nyomra egy magyar haszonbérlő viszontagsága,
elkezdve a tengerből kimeneküléstől egészen a vademberek falánksága
általi megemésztésig.

Hogy kik ezek a vademberek, kik Robinsont élő testtel megenni a tengeren
átjönnek? azt majd a czikk végén elmondom.

Bizony mindent elől kelle kezdeni itt is, miként Robinson névtelen
szigetén.

Van istenáldotta föld. Egyéb semmi.

Ha jó esztendő van, húsz magot ád; ha nincs, meghalunk rajta éhen.

A bérletsziget Robinsonja nálunk egy fiatal leány, alig több még, mint
gyermek. Az első bérletévben még csak tizenöt esztendős. Más kis leány
ilyenkor még babával játszik, vagy legfölebb táncziskolába jár, és
Ilonka már az egész atyai gazdaság gondját viszi. Atyjánál a jószándékon
és takarékosságon kívül semmi sincs a külgazdálkodáshoz; anyja épen nem
ért hozzá, minden teher a gyermek-leányra nehezedik.

És ő meg tud annak felelni.

Mindenütt ott van, mindenütt intézkedik; kora reggeltől késő éjszakáig
kigyőz minden fáradságot; s mikor a nap végződik, oly kedélylyel tér
nyugalomra, mintha keveselte volna a napot.

A szenvedély látszik meg minden munkáján.

S az a szenvedély magával ragad mindenkit.

A lusta gazdának rest a cselédje, rest az igavonó barma is; az igyekezet
ragad mindenkire.

De szerette is őt mindenki.

Száz szitkozódó, veszekedő férfi közül egy sem bírta volna környezetét
úgy felserkenteni, mint ez az egy leány, vidám, eleven varázslatával!

A mi csak ember volt körülötte, egész emberré vált; de még az állatok is
ragaszkodtak hozzá.

Hiszen az állatnak is van szíve; s ha eszesen bánnak vele, megérti; ha
szeretik, visszaszeret.

Szárnyas állat és négylábon járó úgy ügyelt Ilonka szavára, mintha mind
értené azt a sok okos beszédet, a mit tőle hallhat.

Volt egy kicsi pony-lova, azon szokta körüljárni a terjedelmes
gazdaságot. Az már valódi játszótársúl szegődött hozzá. Szájába fogta
lovagvesszejét, míg úrnője hátára felült; a kapúban megállt vele és
meghallgatta, hova fognak most menni? Aztán ment oda, a hova mondták.
Eljárt úrnőjével tavaszszal ibolyát keresni; a hol virágot talált, ott
megállt vele. Ő elindúlt legelészni, úrnője ibolyát szedni, és oly
okosan kikereste a füvet a virág közül, hogy egy bimbót le nem tépett.
Mikor rekkenő nyári délután a kisasszony kilovagolt az érő vetéstáblákat
nézni, olyan bandsalogva őgyelgett vele előre; ha ráhúztak a vesszővel,
tréfának vette, felugrott s még lassabban ment; akárhogy biztatták, neki
oldalgott egy szénaboglyának, ott leheveredett, ha addig élt is, s
letette hátáról a gazdasszonyát, mintha biztatta volna: hogy jobb lesz
bizony, ha ő is pihenésnek ereszti magát s nem jár az égető napon, a hol
még napszúrást kaphat s szép fehér nyakát elégeti; s ha a kis
gazdasszonyon fogott a rábeszélés, s az is letelepedett a fűre, odahajtá
eléje nyakát, feküdjék arra, mint egy vánkosra; s ha Ilonka lehajtá
fejét hű lovacskájára, akkor az ébren maradt s meg sem moczczant alatta,
míg a leány aludt, csak hosszú hófehér farkával verte a legyeket az
alvóról. Ha meg aztán közelgő zivatart érzett, messze hangzó
nyerítésével figyelmezteté gazdasszonyát, ki az aratóknál járt, míg lova
a tarlón legelészett; s ha az sokáig nem jött hivására, maga utána
ügetett, szájába véve a földre lerakott kantárját, hogy szerszámozza fel
vele; s ha közeledett a zivatar s úrnője fennült nyergében, akkor nem
kellett neki sem ostor, sem biztatás; vágtatott vele haza, hogy a szél
sem ért nyomába.

A Csilla még a konyhába is bejárt s szabadalma volt a tálakat
végigkeresnie: nem hagyott-e azokon valamit számára kicsi gazdasszonya?
s az egész udvaron imponált minden állatnak. Még a kocsist is ellenőrzé,
mert ha elfelejtett neki zabot adni, megfogta a ködmene szélét s addig
el nem ereszté, míg be nem vallotta Ilonka előtt, hogy bizony a Csilla
nem kapott abrakot.

Mikor a mezőről hazatért Ilonka, otthon fogadta a kis házi kert. Az is
tele volt virággal, a miket ő maga öntözött meg; soha másra nem bízta
azt.

És azoknak a virágoknak is volt története.

Mióta Világosiék kijöttek a pusztára, minden hónapban érkezett Ilonka
nevére egy levél, majd északi, majd déli Olaszországból, majd később
Görögországból, aztán Egyptomból, végre a spanyol-földről. És ezekben a
levelekben soha sem volt semmi írva, még csak a levélküldőnek a neve
sem: csupán csak néhány csomag virágmag.

Exotikus, külső országok virágainak magvai, miket itt névről sem
emlegetnek, azokat Ilonka kertébe, virágcserepeibe elültetgeté, gondosan
öntözte, ápolta, fölnevelte. Nőttek belőlük szokatlan idomzatú s
színpompájú virágok, miknek senki sem tudta a nevét, mikről senki sem
kérdezte, honnan jöttek? kitől jöttek? Hanem a ki azokat oly híven
ápolta, meg tudta volna mindegyikről mondani: ez Florenczben született,
ez Nápolyban, ez Palermoban; és meg tudta volna mondani minden virágról,
mit gondol az magában, mig a földből piros csíráját kihajtja, a míg zöld
levélburkai között a rejtélyes bimbó megszülemlik, a míg a bimbóból
kifeslő virág lesz, s midőn a virág szirmai lehullanak.

Szabad volt neki a virágok gondolatait találgatni.

Hiszen az, a ki a virágmagokat külföldről küldözi, maga is csak
talányokat ád fel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az első esztendő letelt.

Valami nagy sikert nem nyújtott. Lehetett mellette szűken és gond
mellett megélni.

Voltak zugolódó emberek, a kik azt mondták, hogy olyan rosz esztendő
volt biz az, hogy annál sanyarúbbat képzelni sem lehet.

A sors feltette magában, hogy megczáfolja őket.

Óh! milyen nyomorúlt vagy te földlakó, minden képzelt dicsőségeddel
együtt! Nem kell az égnek megszégyenítésedre egyéb, csak hat hónapig
elzárni tőled az esőt.

Mi láttuk ezt a rettenetes hat hónapot. Ezt az elesett angyalokat
megszólaltató hat hónapot.

Kezdte a tél, végezte a nyár.

Már a megelőzött év is oly mostoha volt.

Aszálynak neveztük azt, a mikor még nem tudtuk, hogy mit jelent ez a szó
a maga pokolkirályi fenségében?

A szűkmarkú tél után minden őszi vetés roszúl mutatkozott; a tavaszi
épen nem kelt ki.

Márcziusban még összejártak az emberek politizálni, vagy mulatni; de
minden politikai értekezésnek, minden vigalomnak az volt a vége, hogy
«még most sem esett eső!»

Majd talán a jövő héten.

Áprilisban már túlhangozta a társalgást az aggodalom, s még mindig
biztattuk magunkat a jövő héttel; utóbb elnémúlt politika és szerelem;
nem beszélt senki egymással egyébről, mint a rettenetes derült azurkék
égről és annak kegyetlen sugárairól; s ez így haladt folyvást, folyvást
egész a porba leboruló kétségbeesésig.

Ilonka délvirágai még díszlettek a kis kertben.

Mindenki tudta, mennyire szereti ő virágait. Pajkos gyermek meg nem
lopta volna azokat. Hiszen mindenki úgy szerette őt, és úgy hallgatott a
szavára.

Ő maga öntözte meg azokat mindennap kétszer.

Egy reggelen, mikor öntöző kannájával a kúthoz ment, az öreg béres azt
mondta neki:

– Kisasszony! Több vizet virágöntözésre nem adok.

Ilonka elbámúlt.

– Hogy mondhat ilyet, András?

– Úgy, hogy a kút fenekét kotorja a veder, alig egy arasznyi benne a
víz; az kell a lovaknak. Az ökröket úgy is a Berettyóhoz hajtjuk már
itatni. Ha a kisasszony a vizet kiöntözi, a lovak nem kapnak inni.

Ilonka átlátta, hogy a béresnek igaza van, s szomorúan tért vissza üres
öntözőjével.

Délben a vizet nem itta ki a poharából; azt tette félre virágainak. Este
szintén magát lopta meg miattok. Nem ivott.

Óh! a leányok sokat ki tudnak állni.

A szolgáló észrevette ezt s azontúl Ilonka minden reggel megöntözve
találta virágait. A szolgáló éjszaka a Berettyóból hordott vizet a
vállán; félóra járásnyiról.

Egyszer aztán jelenték a béresek, hogy a kút végképen kiapadt. Azontúl
minden veder vizet a Berettyóból kellett hozni.

Utoljára elfogyott a Berettyó is. Megszünt folyni. Itt-amott maradt a
mélyedésekben valami tócsa; azon osztakoztak az emberek és állatok;
végre a tócsák is elfogytak; az egész folyam medre olyan volt, mint a
kavicsos út. Akkor kénytelenek voltak a folyam medrében kutakat ásni.

És ez alatt folyvást égető ég nappal, harmattalan lég éjjel. Sem eső,
sem harmat soha.

Óh! azt rettenetes volt végig élni.

Világosi most már mindennap maga járta körül bérlett gazdaságát! nem
ereszté Ilonkát. Ez nem gyönge leánynak való volt.

Látni mindennap a pusztulás fokozatát; az elhagyatottság, a
reménytelenség szörnyű tájképét.

Nem volt már semmi zöld távol és közel.

Hol rétek, kaszálók voltak valaha, ott egy halottsárga abrosz volt
kiterítve, melyen az éhinség még morzsát sem hagyott. A búzavetés nem
nőtt arasznyira, nem hajtott kalászt; nem lehetett remélni, hogy aratást
adjon; ráeresztették az éhséggel küzdő barmokat és lehagyták azt
legeltetni; le egészen a gyökeréig, s hogy még a gyökere se maradjon,
támadt az égő porból milliárd soha sem látott féreg, mely gomolyokban
teríté be a földet nappal, s táborszámra járt éjjel, ellepve házat,
háztetőt; sáskák czirpelő sokasága ült minden ágon-bokron, melyen, mint
télen, nem volt már levél s felverte az éjszakát zörgő hangversenyével,
mintha az is a gazdától követelné, a mit a mezőn nem talál.

És azután, ha a sorssal küzdő ember újra akarta kezdeni az elpusztított
művet, nekivetette ekevasát az áldatlan tarlónak, s felszántotta aratás
nélkül a vetés helyét, hogy új magot vessen bele, elkésett áldást
remélve: akkor előtámadt, ki tudná honnan, kitől küldve, kitől
felszabadítva, legiója a vándor hörcsököknek, s összerabolta az elvetett
magot; űzés, pusztítás nem fogott rajta; ha egy határt kiélt, vonúlt
seregestől odább; átúszott a Tiszán s fél Magyarországot megismerteté
soha nem hallott hírével.

És eső még mindig nem esett.

Világosi mindennap levertebben tért haza a mezőről. Este vacsoránál nem
is beszélt már családjával, csak merően nézett maga elé; érintetlen
hagyott ételt-italt, s egész órákat eltébolygott künn az udvaron
éjszaka, és nézett fel azokra a fekete lomha felhőkre, a mik este mindig
felköltek a láthatáron, rég leimádott záporral hitegetve a földészt s
aztán vonúltak el feje fölött részvétlenűl, a túlsó láthatárra; reggel
ismét olyan tükörsíma volt az ég, csak a délibáb mutogatott mesés vizet
a távolban.

Világosi, mikor egyedűl hitte magát éjszaka, kinn az udvaron letérdelt
némán a földre, s úgy terjeszté fel az égre kezeit. Azt hitte, senki sem
nézi; pedig neje és leánya szívdobogva nézték őt hálószobájuk ablakából.

És eső azért csak nem esett.

A rekkenő nyár uralkodott egész trópikus hőségével.

A mennyire a szem ellátott, nem volt már egyéb, mint egy sivatag képe:
egy porrá vált éden, melynek fekete hamvát a forgószél végigtánczoltatta
a síkon, poroszlopokkal ostromolva a kérlelhetlen eget, melyen madár sem
járt egyéb, csak keselyű, a hullák vendége.

Az ég pedig kérlelhetlen maradt.

Reménynyel sem biztatott már senki.

Ki volt mondva az itélet: ez az év meghalt.

Törölje ki mindenki évei sorából, mert ez nem tartozik az életéhez.

De hát a ki egy elvesztett évvel magát az életet is elvesztette!

Világosi érzékeny ideges kedélyét megmérgezék e napok. A hasztalan
küzdelem a sorssal; a megcsalt remények; a kiszáradt fűszál; az
éhség-gyötörte állatok; a panaszkodó cselédség; a kapuját ostromló
koldusok vándor csapatja folytonos izgatottságban tarták; s a mi több
volt mindennél: a becsület! Miből fogja haszonbérét kifizetni!

Neje kiolvasá arczából ezt a gondolatot.

Óh! a nő előtt olyan nyitott könyv a férj arcza.

– Ne aggódjál, kedvesem! mondá neki. Egy rosz évet majd helyrepótol egy
másik jó év. A mi legsürgetősebb, a haszonbér, meg van takarítva nálam.
Hajdan születésem napjára, névnapomra aranyakat szoktál adni; mikor
elvettél, nászajándékúl is azt adtál; ezek az aranyak mind megvannak.
Megtartogattam ilyen nehéz időkre, mint a mostani. Elég lesz a haszonbér
kifizetésére. Becsületed nem csorbúl. A többit pedig majd megszerezzük
Isten segélyével.

A többit?

Óh! de mikor azon még végig gondolni is irtózatos.

Egy ránk jövő telet végig gondolni egy olyan országban, a hol tíz ember
közűl kilencz koldúlni kénytelen; és a tizediknek nincs mit adni.

A haszonbérlő lelkét a száraz földig nyomta a jövő gondja. Minden este
visszatér szemeibe az a merev, üveges tekintet; arczára az az öntudatlan
merengés, a mit úgy fáj látni; mindennap elfelejté, hogy miből fogja
fizetni haszonbérét. Pedig neje meg is mutogatta neki a félretett
aranyakat: oda számlálta eléje, épen elég volt. Kezébe adta, hogy
győződjék meg róla.

Akkor egy kis időre megnyugodott; de másnap megint elővették háborgásai,
megint elfelejtette, hogy a haszonbérét miből fogja fizetni, s ha neje
az aranyakról beszélt, úgy vette azt, mintha újságot hallana.

Világosné egy napon a kínzó aggodalom kitörésével mondá leányának:

– Ilonkám, én attól remegek, hogy atyád megtébolyodik.

– Ne essünk kétségbe, anyám. Hisz van még gondviselés az égben.

Igaz!

Késik, de bebizonyul, hogy van.

«A hol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély.» Ezt tartja a
kegyes közmondás.

Hanem a földi gondviselésnek, úgy tetszik, hogy még annál is van
valamije közelebb.

«A hol legnagyobb a veszély, ott van legközelebb – az adóexecutió!»




A SZÁRAZFÖLDI NYOLCZKEZŰ.

Octopus Schmerlingianus.

Szárazi polyp. Medusa officialis. Gorgon bureaucraticus Hydra executor.

Ugyan már miért ne kevernénk ebbe a dologba egy kis természetrajzot is?

A nyolczkezűt így irják le Cuvier, Lamark, Menke és más
természetbuvárok:

«Karjai hosszúk, s minden karja végig van rakva szívó köpölyökkel. E
karjai szolgálnak neki úszásra, mászásra, s a préda megragadására. A mit
egyszer körülfogott velük, addig el nem ereszti, míg az utolsó csepp
nedvet is ki nem szítta belőle, ezt mondja róla Cuvier. Voigt F. S.
észlelései nyomán bizonyos, hogy tudja változtatni a színét, a
feketés-sárgától a legvörösebb vörösig, az időjárás szerint. Köznyelven
tintaféregnek nevezik. (Der gemeine Tintenwurm.)

Herodottól Cuvierig csak a tengerben élő példányait ismerték. Korunknak
jutott a nagy szerencse a szárazföldieket is megismerhetni, mely válfajt
a feltaláló iránti szeretetből a legfent előrebocsátott nomenclatióval
jegyzünk fel a természetrajzi cephalopoda osztályába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Világosi épen az utolsó száz forintját adta ki szalmáért. A saját
takarmánya elfogyott már, a szomszédból még lehetett kapni keveset,
keserves pénzért.

Ehhez a keserves pénzhez pedig úgy jutott, hogy egy emberséges
bőrkereskedő megvette tőle azokat a terményeket, a mik sok magyar
gazdának egyedüli iparczikkét képezték. Tudniillik, hogy a jámbor
háziállatok, mikor arra a meggyőződésre jutottak, miképpen itt már többé
nincs mit enni, akkor aztán arra a nemes áldozatkészségre vetemedtek,
hogy felerészük odaadta utolsó értékes birtokát, a bőrét; – vegyen annak
az árán a gazda a megmaradtak számára eleséget. Így segítették ki
egymást kölcsönösen. A szomszéd, a ki eképen eladta a szalmáját, most
már a háza tetejét fogja felétetni barmaival; de muszáj volt eladni,
mert egy hét óta keblén melengeté az adóbehajtás tizenhat lovas közegét,
s igértetett neki a jövő hétre harminczkettő. Azok a szalmát is
fölétetik s pénz sem lesz. Tehát inkább a szalmától megválni.

Természetes dolog, hogy a mint a szalma elvándorolt a szomszédból, az
executió is odább tette főhadiszállását, a hova a szalma vándorolt.

Tehát ugyanazon a napon, a melyen Világosi összerakatta a drága boglyát,
beállított az udvarába tizenhat vértes-lovag, egy kapitány vezénylete
alatt.

Volt annak több katonája is; de mind szétosztva hasonló ellenségverési
hadműveletre.

A vértes-kapitányban ugyanazt a tisztet ismerjük fel, a ki a
megyefeloszlatási műtétre olyan apropos elkésett, s aztán kitért a
szózatot éneklők előtt.

A tiszt úr magas, erőteljes férfi volt, napbarnított s egy sebhelytől
diszített arczczal; igen szőke haja és bajusza volt, szintoly szemöldei
és szempillái, de a mi különben arczának igen mogorva kifejezését nem
igen szelidítette.

– Ön a háziúr? kérdé a tiszt lováról leszállva, az eléje siető
Világositól.

Világosi bámulva kérdezé: mi tetszik?

– Uram! Én Föhnwald százados vagyok. Ide lettem szállásolva önhöz
tizenhat legénynyel. Majd jönni fog utánam egy «másik», a ki megmondja,
hogy miért és meddig?

– Gondolom. Adóhátralék miatt.

– Az nem az én dolgom. Azt önök végezzék el egymás között.

– Uram! szólt Világosi határozottan; önök látják, hogy ebben a határban
nem termett az idén semmi, a miből az adót meg lehetni fizetni.

– Én nem látok semmit, csak a napiparancsot.

– Akkor tessék beköltözni szobáimba, majd én feleségemmel és
gyermekeimmel megvonulok a cselédházban. A barmaimat kivezetem az
istállóból, s tessék beköttetni a lovakat. Átadom éléstáram kulcsát,
tessék belőle kielégíteni szükségeiket; én semmit meg nem tagadok.

– Uram! szólt fanyar, kedvetlen hangon a tiszt; én nem viszem katonáimat
az ön szobájába, magam sem kergetem ki az ön feleségét és gyermekeit. Ha
van önnél egy kis zug számomra, a hol az ördögadta éjszakát végig lehet
aludnom, hát azt mutassa meg; ha nincs, elhálok a folyósón. Barmait se
verje ki az aklokból, majd hevenyészünk ágasokból, deszkákból egyet a
lovaink számára, a katonák lovaik mellett hálnak. Kapnak ebédre egy fél
font kenyeret, egy negyedrész font húst; én is velük eszem; meg kell
vele elégedniök. És most hagyjanak nekem békét, mert én azon kívül, a
mit most mondtam, nem fogok önökhöz egy szót sem szólni, ha egy
esztendeig itt fekszem is.

Világosi meg volt lepve e beszéd által. Olyan keveréke volt az a katonai
undornak, mely helyzetét elitéli; a nemes emberi jószívűségnek, az
ascetai egyszerűségnek, s a nagyuri fel sem vevésnek.

A tiszt azután elmondá katonáinak, hogy mihez lássanak. Világosi azalatt
nőcselédeinek rendeletet adott a főzésre, s mikor mind a ketten készen
voltak, a háziúr meghívta illedelmesen a kapitányt.

– Nem tetszik bejönni hozzánk?

– Nem!

A kapitány leült a folyosón a hárs-ágyra s szivart vett elő.

– Miért nem?

– Mert szivarozni akarok.

– Odabenn is lehet.

Erre már csak fejét rázta kedvetlenül.

Világosi bement, megint kijött.

– Nőm szívesen látja önt ebédre.

– Köszönöm! Mondja meg az asszonyságnak, hogy nem akarok vendége lenni;
majd ha a katonák étele meglesz, ahhoz ülök. – S azzal végig heveredett
a hárságyon; kardját megtámasztotta a szögletbe, az eldőlt s leesett a
porba. Világosi fel akarta venni.

– Soh’se bántsa! Jó helyen van ott.

És csakugyan meg sem mozdult onnan, a míg a katonák étele el nem
készült. Pedig óvhatlan volt, hogy hol a háziasszony, hol a kisasszony
végig menjen a folyosón; a tiszt rájok sem nézett, nem is köszöntötte
őket; félrefordította fejét, ha lépteiket hallotta.

Azután, mikor készen volt a gulyáshus, mit a háziak a katonák számára
főztek, ő is odaállt a malomkő-asztalhoz, melyre a nagy tálat föltették
s falatozott, míg elverte éhét. Végül inasától előkérte a kulacsot,
nagyot húzott belőle s azzal készen volt.

Megint csak leült a hárs-ágyra a folyosón, új szivarra gyújtott s fejét
tenyerére támasztva, bámult a csendes világba.

Épen a tál fenekét kanalazták a katonák, mikor kocsizörgés hangzott
kívül s egy ötfogatos neutitscheini robogott be az udvarra: abban ült –
az a bizonyos másik.

A szárazföldi nyolczkezű!

Óh! nem a természet undorító remeke, a milyen a tengerben lakik! Ez a
tintaféreg finom, elegáns úr. Franczia divat szerint öltözik,
inggombjaiban gyémántokat hord és fénymázos lábtyűket visel.
Szivarfüstjén megismerni a legfinomabb cuba-flort. Nem is torzkép; ha
Lavaterre bíznák, azt mondaná fejéről: ez egy érdemeire büszke polgár,
ki nyilt vonásaiban embertársai szeretetét árulja el s ajkain azt az
öntudatot viseli, hogy őt, a kik ismerik, áldják. Szemeinek őszinte
kékje az előzékeny barátságot kinálja ismerősnek, ismeretlennek.

Igen is: a nyájasság és jó kedély sugárzott a nyolczkezű arczáról.

Azonban Socrates azt mondá a koponyatudósnak: «Igazad van; valóban ilyen
gazember lettem volna én, a milyennek arczom és koponyám után itélsz, ha
a nevelés ellenkezővé nem idomított volna.» – Vannak megfordított
Socratesek. Itt az egyik.

A bakon, a kocsis mellett ül a kisérője: a pénzügyőr; magyarul: fináncz.

De már ezt megáldotta a természet hivatása apparatusaival.

Két szeme kancsal, hogy egyszerre két emberre vigyázhasson, minden
embernek mind a két kezét ellenőrizhesse, s soha se lehessen tudni, hová
néz? Orra, mint a tapiré, hajlékonysági képességgel bír; megbecsülhetlen
képességü orr! ellátva a dohánymegszaglás tudományától kezdve az
emberfelismerés tanáig minden neveltséggel; rettenetes szája,
kapa-nagyságú hatalmas fogsorral; mielőtt szólna, már elmondta a
szerencsétlennek, ki vele találkozott, hogy most meg fogja enni, hát
most bucsúzzék el a világtól.

Minthogy a két úr aligha fogja magát bemutatni, nem lévén udvarias
feladatuk a házigazdával nyájaskodni, nehogy folyvást az igazi neveiken
legyünk kénytelenek őket hívni, per «hydra» és «czápa»: magunk keressük
elő matricularis neveiket; a nyolczkezű neve Gierig, a czápáé Konyecz.

A hintóból leszálló urak siettek be egyenesen a házba.

Gierig úr meglátta a folyósón szivarozó kapitányt s barátságosan s erős
hangon üdvözlé:

– Ah! jó napot kapitány úr, jó napot!

A kapitány csak a sarkantyuit veregette össze s úgy tett, mintha
megsüketült volna.

Gierig úr pedig csak azért is meg akarta mutatni, hogy megszólíthatja.

– Ön már megérkezett? Mindig megelőz bennünket. Pedig ugyan siettünk.

Föhnwald százados félrenézett rá, s ezek a fehér szempillák azt
beszélték Gierig úrnak, hogy: «mernél is te valahová elébb bemenni, míg
minket előre nem küldtél!»

– Nos, hát milyen itt a háztáj? hogyan?

A kapitány nagy füstöt fújt maga elé válasz helyett.

– Vannak fényes bútorok a házban? Fölösleges luxus? vagy eldugtak már
előre mindent?

– Nem tudom, nem voltam benne.

– Micsoda? Hát még nem ebédelt?

– Sőt igen jól. A katonáimmal együtt.

– Ah!

A biztos úr gúnyos mosolylyal tekinte le a kapitányra. Megint kezdi már!

– Vannak asszonyságok a háznál? Fiatal kisasszonyok? Finom fehérnép?
Ideges természetű?

– Úgy hiszem: egy házinő és egy kisasszony.

– Ez jó; tehát menjünk be!

Azzal, hogy annál illedelmesebb legyen első megjelenése, szivart vett
elő, leharapta a végét s a kapitányhoz fordult bizalmasan.

– Kérek egy kis tüzet!

– Nem ég a szivarom.

– Hisz az imént még égett.

– Már kialudt! szólt Föhnwald s eldobta az egész szivart.

No de ott volt dörzsgyufával gyorsan Konyecz; örült, hogy szolgálhatott
főnökének. Elsütött egy szálat, még a markát is eléje tartá műértően,
hogy a szél el ne fújja a lángot; úgy segített a szivarra rágyújtani.

Sőt még azután összekacsintva főnökével, saját keblébe is tett egy
mozdulatot, tán hogy elővegyen egyet azokból az átkozott
kapadohány-szivarokból, a miket a magas ærarium azon szent czélra
készített, hogy a hol makacs adómegtagadó kuruczok vannak, ott azokat
Konyecz úr, az asszonyság hálószobájában a selyem pamlagon végig
heveredvén, con amore illatoztassa.

Gierig úr csillapítólag inte. Majd később!

Konyecz elérté az intést, s visszadugta a szivartáskát keblébe.

Mentek aztán a konyhába, onnan a szobába.

Világosi fogadta őket. Nem volt indulatos; tudjuk, hogy igen szelid
kedélyű. Kérdezte a nagyságos uraktól, hogy minek köszönje a szerencsét?

– Ön úgylátszik elfelejtette, hogy háromnegyedévi adóhátralékával van
tartozásban.

– Nem felejtettem el, uram! Mindig megfizettem eddig pontosan. Tudom,
mivel tartozom az államnak, s a mi elmaradt, mihelyt módomban lesz,
sietek kipótolni. De most nincs miből fizessek. Láthatta ön, a merre
járt, hogy az idén e vidéken nem lesz aratás.

– Azt végezzék el önök az uristennel! Az állam gépezete nem akadhat meg
a rosz idő miatt. Az önök dolga kitalálni, hogy honnan fizessenek.
Takarították volna meg az elmúlt évek feleslegét.

– Kérem, én új gazda vagyok. Tavaly kezdtem s az is nagyon rosz esztendő
volt.

– Sajnálom, de kivételeket nem ismerünk. Minden tartozás közt legelső
az, a mivel az államnak tartozunk. Traktáljanak önök kevesebbet,
rakjanak kevesebb zsinórt dolmányukra, ne prédálják a pénzt könyvekre,
hírlapokra, lovakra, agarakra és nem lesznek megszorúlva. Az állam
követeli a magáét s mi itt vagyunk, e követelésnek nyomatékot adni. Az
ön adóbeli tartozása ötszáz forint kerekszámban.

– Uram! Itt szekrényeim kulcsai. Keressen fel minden zugot a házamnál;
és ha talál valami pénzt, vagy pénzérőt, vigye el magával.

A nyolczkezű nagy hahotával nevetett fel e szóra.

– Ohohó, gazduram! Ezt a nótát jól ismerjük már. Itt a kulcsok: keresse
az úr a pénzt. Köszönöm a grácziát! Mi nem fogunk az ön pénzeért «tüzet,
vizet» játszani. Önnek magának kell azt előadni.

– Én pedig komolyan mondom önöknek, uraim, hogy nekem egy fillérem
sincs.

– Ebbe is be vagyok már tanulva. Tessék elhinni, hogy semmi újat nem
lehet már kitalálni előttem. Másutt is mondták már azt ilyen urak: egy
fillérem sincsen. Igen, mert minden pénzüket átadták a feleségüknek,
kisasszonyuknak; azoknál volt. Azt hitték, hogy ha személyes motozás alá
kerülnek is, nem találtatik náluk semmi. De én kijelentem, hogy nálam az
ilyen tréfával nagyon megtetszik járni. Én bírok amaz eszközökkel, a mik
az eldugott pénzt napvilágra tudják hozni. S ha végre is türelmem
rövidebb talál lenni, mint az urak szívóssága: félreteszek minden
tekintetet s megvizsgáltatom az asszonyságok testén levő ruhákat. Előre
megmondom. Óh! ezen az uton sok pénz előkerült már.

Világosi két kezét halántékaira szorította, magában suttogva:
«Megőrülök, meg kell őrülnöm!»

– Nini! Hát ez mi? kiálta közbe most Konyecz úr, egy pamlag takarója
alól három levél dohányt húzva elő. Itt dohány is van elrejtve.

Világosi zavarodottan hebegte:

– Azt bizonyosan nőm tette oda, molyok elüzésére.

Hogy nevetett rajta mind a két úr.

– Csináljon ön róla «Befundot!» inte kegyteljesen Gierig úr a
fináncznak.

Az rögtön nekiült és irta a büntény-álladékot rovatolt papirra.

– De uraim! szólt Világosi zavarodottan, higyjék el önök, hogy én nem
tudok semmit a dohányról. Én soha életemben nem pipáztam.

Gierig nagyot nevetett.

– Konyecz úr! jegyezze ön: 163! Uram! Ön százhatvanharmadik, a ki
tudomásomra a talált dohányra azt mondta, hogy ő soha sem dohányzik.

– De becsületemre mondom!…

– No, no, no, uram! Ugyan már egy pár forintnyi differentiáért érdemes
volna önnek a becsületét vetni mérlegbe? Szégyelje ön magát, uram.
Ilyenek önök, lássa!

– Megőrülök, meg kell őrülnöm! rebegé Világosi és égő homlokát az ablak
hideg üvegén iparkodott lehűteni.

– No majd jobb gondolatokra fogjuk önt hozni, uram. Remélem, hogy a hol
én egyszer prælectiót tartottam, ott nem fogja senki a leczke ismétlését
kivánni; és most megengedi, hogy konyhájában rendeletet adjunk az ebéd
végett. Önök már talán ebédeltek is? No, nem tesz semmit! Azért a család
tagjai közül egy lesz olyan szives, hogy velünk együtt fog falatozni.
Óh! nem a dekorum végett, óh nem! Hanem mivel nem akarjuk, hogy valahol
egy haragos ember megmérgezzen bennünket. Már ez nem megy máskép, édes
úr, ezer bocsánat! Ön együtt fog velünk ebédelni, vagy a felesége, vagy
a kisasszony. No, ebből nem lesz casus belli. Valakit kényszeríteni,
hogy kétszer ebédeljen egy nap. Ez nem olyan kegyetlenség. Hahaha!

Konyecz úr segített főnökének nevetni.

– És most nézzük meg, mit csinálnak legényeink?

A két úr kisétált az udvarra.

Ott épen össze volt gyülekezve mind a tizenhat katona a kút körül, s
szörnyen magyaráztatta magának az öreg béressel, hogy abból a kútból egy
cseppentett csepp vizet sem lehet kikapni már két hét óta, hanem el kell
ballagni fél mértföldnyire a Berettyóhoz; annak a fenekén van ásva három
kút, a közül egyben talán még kapni vizet, de csak korán reggel.

– Nos, hát hogy vagytok, fiúk? szólt Gierig úr, közéjük elegyedve.
Kaptatok már ebédet, bort? szénát, abrakot a lovaknak? magatoknak
pelyhes ágyat? Az mind megillet benneteket, arra valók ezek az úri
szobák. Reggel kávé czukorral, kalácscsal; délben négy tál étel; este
három, napjában két itcze bor, pálinka, a mennyi kell. Tartozik vele a
gazda. Ha nem ad, követelni kell. Akármit ád, nem kell vele megelégedni.
Most ti vagytok az urak. Ti parancsoltok. Este ágyat vettettek
magatoknak a festett szobákban. Ott háltok a pamlagokon. Az abrakos
tarisznyát, a lószerszámot, meg a nyerget felakasztjátok a rámás
képekre, s ha gyönge a szeg, nem tartja meg, a magatok erős szegeit
verítek bele a falba; ha útban van a kép, a képen keresztül. Csak ne
zsenirozzátok magatokat semmit! Úgy viseljétek magatokat, mintha itthon
volnátok, mintha ellenségnél volnátok. Héj! nagy kópék! most jutottatok
csak jó helyre. Itt van szép leány, szép asszony a háznál. Héj! tudom,
lesz itt sikongatás naphosszant! Átkozott kópék! A fehércseléd hogy
ijedezik tőlük! Hogy fél tőlük! No csak mindent kedvetekre tegyetek.
Most élhetitek világotokat. – És aztán, azt mondom, akármit kaptok:
semmivel se legyetek megelégedve.

Föhnwald kapitány e beszéd alatt felcsatolta kardját oldalára, s mikor
vége volt a biztos beszédének, csak onnan a folyosóról, rövid lapidaris
stylusban ennyit tett hozzá:

– Én pedig azt mondom nektek, hogy a ki másként cselekszik, mint a hogy
én parancsoltam: a ki egy mákszemnyi pimaszságot elkövet a háziak ellen,
olyan ötven botot veretek rá, hogy meg lesz vele elégedve.

Föhnwald ez igéretteljes biztatás után elhagyta a folyosót s bement a
szobába. Tudhatta, hogy most mindjárt kell valami jelenetnek következni,
a mihez jó lesz a közkatonákat és cselédséget nem hívni meg ingyennéző
közönségnek.

Az első szobában találta Világosit, ki az ablakon át hallgatta az
udvaron mondottakat. A háziúr könynyel szemében jött eléje, megköszönni
a zárszavakat.

– Ejh! hagyjon ön nekem békét! kiálta a tiszt, haragosan elkapva kezét a
kézszorítás elől; én önt is gyűlölöm. Miért nem fizetnek önök? Miért
kényszerítenek bennünket ebbe az átkozott helyzetbe? Miért nem teremtik
elő azt a nyomorú pénzt?

– Hallgasson rám, százados úr! Én önnek őszintén fogok szólani. Meg van
a házamnál az a pénz, a mivel az adót kifizethetném; de azt nem adhatom
oda, mert kétszeresen nem az enyim. Először nem az enyim, mert nőm
menyasszonyi ajándéka és megtakarított születésnapi emlékaranyai.
Másodszor nem az enyim, mert az a földbirtokosnak lejárt haszonbérét
képviseli: rám nézve idegen pénz, a mihez nem szabad többé nyúlnom. Ön
ismeri a német példabeszédet a három fillérről: «Zehrpfenning,» –
«Nothpfenning,» – «Ehrenpfenning.» Az első, a fogyasztás fillére rég
elfogyott. Utána ment a második: a szükség fillére; most csak a harmadik
van még meg: a becsület fillére. Becsületem minden fillérét pedig nőm
őrzi, s azt csak erőhatalom fogja tőle elvehetni. Ezt akartam önnek
mondani, uram.

Azzal felesége szobája felé ment. Az ajtóban megállt és így szólt:

– Ez nőm szobája.

És bement oda.

Föhnwald századosnak nem volt ideje észrevételt tehetni a vele
tudatottakra, mert jött utána nagy garral a biztos és fegyverhordozója.

– De kapitány úr! mit cselekedett ön? rivalt a biztos a tisztre,
fensőbbségi dorgáló hangon.

– Azt, a mit régen kellett volna tennem! szólt Föhnwald százados, mellét
kifeszítve egész szélességében. A katonai fegyelmet a maga jogaiba
visszahelyeztem.

– Ellenkezőleg! ön maga adott példát a fegyelembontásra. Önnek kapott
parancsa akként hangzik, hogy mind magát, mind csapatját rendelkezéseim
alá bocsássa. Ez a parancs, a mit ön előljárójától kapott.

– Azt teljesítem is. Megyek a hová ön vezényel. Ehhez hozzá szoktam.
Solferinonál a kartácstüzbe vezényeltek. Belementem. Így esküdtem a
zászlóm alatt. Most egy kloakába küldenek be, a hol mindennap fülig kell
gázolnom a sárban. Erre már nem fogadkoztam a zászlóm alatt. Én
katonának álltam be, nem martalócznak. Én katonákat vezénylek, nem
marodeuröket.

Gierig úr a legnyájasabb mosolygással viszonzá a kapitánynak – ki nem
értette nyelvét, azt hihette volna, hogy enyeleg vele:

– Mindezt, uram, végezze ön el a hadügyminiszteriummal. Ha nem tetszik
«ez» a szolgálat: tegyen róla. De most ez a tábori jelszó. Itt is
ellenséggel állunk szemben, s az ellenségen segíteni itt is árulás.

– Nem is segítek senkin. Mi közöm hozzájok? Ha tartoznak az államnak s
nem akarják megadni, pakkoltassa ön szekérre, a mi megkaphatót talál
nálok s vigye magával. Mit bánom én? Ha a gazda lábáról lehúzza is ön a
csizmát, szót se szólok. De hogy az én jelenlétemben valaki a női
szemérmet megsértse: az az én magán-ügyem, azt nem türöm el. Ha katonám
teszi, megvágatom; ha más teszi, belém botlik.

– Ah! Tehát egy krinolin?

– Semmi krinolin! Én nem tudom, szépek-e, fiatalok-e a nők itt e háznál?
Nem néztem rájuk. De tudom, hogy nők. S ha hottentotta volna is a
némber, a kit előttem megbántanak, a sértő tapasztalni fogná, hogy férfi
vagyok.

– De kapitány úr! szólt szelid hangnyomattal Gierig; az ön helytelen
gavallérkodása elrontja az én egész rendszeremet. Ez a rendszer pedig
egyenes kifolyása a kormányzati politikának. Itt egyébről van szó, mint
annyi meg annyi garasról. Itt a törvényes rend helyreállításáról van
szó.

– És az ön procentjeiről.

E kegyetlen czélzás a nyolczkezűnek még is csak arczába kergette a vért.
Mosolygott ugyan még most is, de a düh kék-vörös színével orczáján, s a
mit most mondott, azt már sarkairól felemelkedve mondta. Konyecz úr is
közelebb lépett oldalához, s a sérthetlenség büszke érzetében úgy
segített haragos arczvonásaival kisérni főnöke szavait.

– Kapitány úr! Önt nekem nem azért ajándékozták, hogy ön az én
intézkedéseimet birálgassa, azokra véleményt mondjon, azokban kifogást
tegyen; hanem hogy azoknak megfeleljen. Nekem missióm van, melyben én
vagyok a kéz, ön csak az eszköz. Ha én ezt a küldetésemet az utolsó
pontig kérlelhetlen szigorral végre nem hajtom: a magas kormánytól én
kapok érte orrot! Tudja ön azt?

Konyecz úr közelebb tolta képét e szónál Föhnwald elé, mintha
bizonyítaná, hogy nem tréfa dolog ám egy ilyen kormányi úton kapott
orral járni a világban.

Föhnwald aztán fél vállát fordítva feléjök, azt viszonzá nagy nyugodtan:

– Már hiszen, biztos úr, ha orrot kap ön a magas kormánytól, azt
viselheti ön miattam ott, a hol akarja; hanem ha én önnek az egyik fülét
letalálom szabni, nem tudom, hogyan kap ön a helyett a magas kormánytól
másik fület.

Ez a válasz aztán mind a két urat annyira kielégítette, hogy egyszerre
hátrahőköltek.

Gierig úr nem is folytatta addig a harczot, míg a nagy tölgyfa
ebédlő-asztalt megkerülte, s csak akkor felelt vissza a kapitánynak,
mikor e nagy massiv tárgy kettejök között volt.

– Óh! hát csak tessék lovagiaskodni! Legyen ön gentleman. Ez önnek jól
áll. Parancsolja meg a katonáinak, hogy csókoljanak kezet a
háziasszonynak. Nem lesz szükségem önökre. Ne tessék a miatt aggódni!
Tudok én magam is Konyecz úr segítségével annyi kellemetes mulatságot
szerezni az illetőknek, a mennyi épen elég ahhoz, hogy a rendszer
diadalhoz jusson.

Konyecz úr hallván a nevére hivatkozást, mulhatlannak tartotta az
általánosságban tartott alapelveket részletes programmal is illustrálni.

Konyecz úr, mint pénzügyőr, csak őrmesteri fokon állt; de teljes
tudatával birt annak, hogy ő a mostani bölcs rendszer folytán ennek a
lovas-kapitánynak előljárósága, s az őt ex offo vissza nem torolhatja.

– Hohó! Konyecz úr érti azt már. Pőrére levetkőzve járni keresztül az
asszonyságok szobáján; büdös dohányfüstöt fújni az orruk alá, pajkos
beszédekkel mulattatni a kisasszonyt és asszonyságot. Játszani a
részeget, s ijesztgetni a leány-cselédséget; dörömbözni éjjel a bezárt
ajtón és káromkodni hozzá! Óh! Konyecz úr tapasztalt legény ebben. Tudja
Konyecz úr, hogy mitől döglik a légy. És utoljára, ha semmi sem használ,
azt is tudja Konyecz úr, hogy az úri dámáknál hol kell megkeresni azt a
pénzt, a mire azt mondják, hogy nincs sehol. Óh! Konyecz úr tapasztalt
legény.

Mindezt Konyecz úr dicsőségtől ragyogó arczczal mondta el saját magáról.

Föhnwald kapitány csak suhogtatott lovagveszszejével a beszéd alatt.
Mikor vége lett a henczegésnek, akkor fogta a lovagveszszőt és keresztbe
fektette az ajtó előtt, mely a nők szobájába vezetett.

– És én azt mondom, hogy a ki ezt az én lovagvesszőmet át meri lépni,
annak én ezt összeszaggatom a fején.

Azzal fogta magát, s felült arra az asztalra, a melyen az épen akkor
bejövő leánycseléd elkezdett teríteni Gierig úr és Konyecz úr számára.
Biz annak az asztalnak csak a felét teríthette be, mert a másik feléről
Föhnwald nem szándékozott leszállni.

A szolgáló jelenléte alatt félbeszakadt a harcz s rövid fegyverszünet
állt be. Böske, mint afféle fehér cseléd, rettenetes szörnyen szerette
volna látni, hogyan eszi meg egymást ez a három úr? A konyhába
kihallatszó lármából kivette már, hogy nem igen nyájasan enyelegnek;
annálfogva annyi törülgetni valót talált minden tányéron, annyi
rakosgatni valót késen-villán, hogy Gierig urat egészen kihozta a
türelméből, ki szerette volna a veszekedést tovább folytatni.

A közben valamit súgott Konyecz úrnak.

Konyecz úr elég indiscret volt a súgásra fennhangon felelni.

– Hogy menjek útra rögtön, mikor még ma nem ebédeltem?

Ez épen jó csap-szó volt Gierig úrnak a sertepertélő szolgálóra
rárivallni.

– Hát te szolgáló, mikor hozod már azt az ebédet?

Böskében felébredt az áspis.

– Micsoda szolgáló? Ha szolgáló vagyok is, nem az úrnak a szolgálója
vagyok. Azt gondolja az úr, hogy az ebédet is fel lehet fújni, mint a
protikilumot? Ez nem kocsma, itt nincs spájczedli, várjanak az urak. Ha
kész lesz, majd felhozom. Ha megették, majd kedves egészségükre kivánom.

Mielőtt Gierig úr a nyelves cselédet megfenyíthette volna, Föhnwald
százados belevágott a beszédbe:

– Hugám! Ez a két úr nagyon éhes. Az egyiknek sietős útja van. Ha maradt
valami abból a gúlyáshúsból, a mi nekünk volt ebédre, hozd fel számukra,
nem kivánnak ők egyebet.

– Óh! abból még van; mindjárt hozom.

Böske vagy értette, vagy nem értette a tréfát, annyi bizonyos, hogy a
maradékot, a mit vacsorára fenhagyott, nyomban feltálalta a két
nagyságos úrnak.

Gierig úr fújt dühében, s hátul összefogott kezekkel járt alá s fel a
szobában, közben törülgetve izzadó homlokát s rá sem tekintett a
gulyáshús-unicumra. Konyecz úr azonban nem volt vele egy véleményben;
gondolá: barátom Gierig, barátom a miniszter, de legnagyobb barátom a
gyomrom, s nekiült a kinálatlan lakomának; mire aztán Gierig úr is, ha
azt nem akarta, hogy a barátja helyette is megebédeljen, csak
nekifanyalódott, s hozzálátott az egyetlen tál ételhez, mely ugyan elég
jó és izletes volt, hanem az a hibája volt, hogy elő- és utóhad nélkül
jelent meg.

Volt ugyan még az asztalon valami, a mit a két vendég nagyon szeretett
volna megenni, de nem tudta hol megkezdeni; tudniillik, hogy az egész
étkezés alatt ott ült az asztal másik végén a kapitány, hátat fordítva a
vendégek felé.

Gierig úr alig várta, hogy az utolsó falatját lenyelje.

– Most vegye ön elő irószereit.

Konyecz úr kipakolta a bőröndből a szükségeseket.

– Irja ön, a mit dictálok: «Ezredes úr! Föhnwald százados, a kit ön
rendelkezésem alá adott….»

– Megálljon! kiáltá közbe Föhnwald. Azt fogja ön irni, a mit én
dictálok: «Föhnwald százados nem akarja intézkedéseimet teljesíteni.
Kérem őt feleletre vonatni.» Punctum. Egy betüt sem többet.

Konyecz úr most igazán megakadt; kétfelől is mondogatnak a tollába, ez
nem megy!

Julius Cæsar dictált egyszerre hat embernek, de hogy két ember dictáljon
egynek, ezt Julius Cæsar sem próbálta. Hát csak a szájába kapta a tollát
keresztbe, s nézegetett hol az egyik, hol a másik úrra, hogy mi lesz már
ebből.

– Fogja ön irni, a mit mondtam? rivalt rá Föhnwald százados s olyat
ütött tenyerével az asztalra, hogy a kalamáris a tábláról, Konyecz úr a
karosszékből magasra ugrott ijedtében.

– Irja ön, a mit a kapitány úr dictált! hagyja helybe Gierig úr. A
többit elmondhatja élőszóval.

Azzal alákanyarítván a nevét a rövid levélnek, borítékba tette,
lepecsételte. Konyecz úr ráirta az ismert czímzetet, s eltette a levelet
piros bugyillárisába.

Gierig úr adott neki utravaló pénzt, a mennyit zsebéből épen kimarkolt.
A közönség fizeti a költséget.

– És most tessék, uram, küldöttem visszatértéig uralkodni a háznál.

– Fogok!

– No azt talán el fogja ön érni, hogy felszabadul az önnek nem tetsző
küldetés alól, de soha sem lesz önből őrnagy – arról bizonyos lehet ön,
kapitány úr!

– Ezen a csatatéren bizonyosan nem!

Azzal leszállt az asztalról, kiment az udvarra s az inasának azt mondta,
hogy messen számára valahol fűzfaveszszőt, mert lovagkorbácsának más
dolga van, s azzal kilovagolt a pusztába egyedül. Késő este vetette
haza.

Mikor lováról leszállt, egy perczre találkozott Világosival.

Csak ezt az egy szót mondta neki:

«Rettenetes!»

Világosi úthoz volt készülve.

– Kapitány úr! szólt Föhnwaldhoz. Önnek nemes magaviselete engem olyan
elhatározásra bírt, a mit soha sem tettem volna. Én rögtön bemegyek a
városba. Ismerek ott körülbelül uzsorásokat, kik száz perczentre szoktak
pénzt adni: azoknak lekötöm testemet-lelkemet, jövő évi termésemet; a mi
áron pénzt adnak, felveszem, ha örökre belebukom is, de megfizetek. Míg
visszatérek, addig az ön ótalmára bízom feleségemet, gyermekemet.

– Jó! Szavamat adom rá: nem fogja őket bántani senki.

Világosi elindult késő éjjel az útra.

Föhnwald szavának állt. Két napig csend és béke volt a háznál. A
katonáknak neszét sem lehetett hallani; békén meg voltak a cselédekkel,
segítettek nekik a távoli kutakból vizet hordani, gazdálkodva bántak
étellel, takarmánynyal.

Föhnwald egyszer sem találkozott a hölgyekkel. Kerülte őket.

Gierig úr is meg volt békén a vendégszobában, és nem boszantott senkit.

A harmadik napon már aggódva várt mindenki Világosi hazatértére. Ma
okvetlen meg kell érkeznie a városból. Föhnwald maga kétszer is
kilovagolt délelőtt a határba, kémszemlészni, hogy nem jön-e még a
házigazda?

Végre ebéd után hangzott az udvaron a szekérzörgés.

A nők az ablakhoz futottak, Föhnwald a folyosóra sietett.

Milyen keserű csalódás!

Nem Világosi érkezett meg, hanem a fináncz.

Szekerén még két csendőr ült – feltűzött szuronynyal.

Konyecz úr nagy ostentátióval viselt a keblébe dugva egy nagy levelet, s
midőn lemászott a kocsiról, fensőbbségi parancshangon tanácsolá a
csendőröknek, hogy ők is szálljanak le, s maradjanak egyelőre beváró
helyzetben a folyosón.

Azzal nagy peczkesen, minden lépésnél egyet lejtve, bevonult a szobába,
hova őt Föhnwald százados követte.

Gierig úr is elősietett eddigi duzzogási odújából.

A két rokonkebel arcza oly egymást értően ragyogott egymásra.

Konyecz úr előragadta kebléből a nagy levelet, s mint diadali trophæumot
nyújtá át Gierig úrnak.

Föhnwald összefont karokkal dőlt az asztal szegletéhez s várta a szép
szót.

Gierig úr feltöré a levelet, átfutotta annak tartalmát, s azzal büszkén
lépett Föhnwald elé:

– Kapitány úr! Fel vagyok hatalmazva, önnek ezen levelet felolvasni.

– Hallgatom!

Az ezredes úr ezt irja nekem: «Nagyságos főbiztos úr! Felhatalmazom önt
Föhnwald századost oda utasítani, miszerint minden pontban az ön
rendeleteihez alkalmazkodjék; s ha ezt tenni nem akarja, azon esetben
magánügyeit egyéni nézetei szerint haladéktalanul elintézni siessen
stb.»

– Megértettem! szólt Föhnwald. Tehát mi rendelete van önnek hozzám?

– Az, hogy kapitány úr az adó behajtását ne akadályozza e háznál.

– Ezt már teljesítettem. A házi úr egy szavamra megtette azt, mire az
erőszak nem bírta rá: bement a városba, pénzt venni fel kölcsön.
Nemsokára visszajön és fizetni fog.

– Ezzel csak önt ámította el! Elment, hogy férfit ne kapjunk a háznál.
Azt hitte, hogy az asszonyokat kimélni fogjuk. De csalatkozott nagyon!
Mi bírunk a dámákkal is. Két napig vesztegeltünk hasztalanul, harmadnap
jogunk van a végletekhez nyúlni. Kezdeni fogjuk a kutatást a hölgyeknél.

– Én megigértem a házi úrnak, hogy a míg visszatér, a hölgyeket kimélni
fogjuk.

– Ez annyit tesz, hogy ön rendelkezésemet nem teljesíti?

– Annyit.

– Abban az esetben azt kérdem öntől, értette-e fensőbbsége rendeletének
második részét?

– Értettem! szólt Föhnwald, és leoldotta kardját s oda vetette az
asztalra. Arra kényszeríthetnek, hogy ezt a kardot ki ne húzzam soha; de
arra nem, hogy adott szavamat megszegjem.

– Hát jól van, «Föhnwald úr!» hanem azon percztől fogva, melyben ön
kardját leteszi: ön rám nézve nem létezik.

Azzal hátrafordult Konyecz urhoz s a nők ajtajára mutatott neki.

– Azt az ajtót fel kell nyitni!

Azt az ajtót, mely előtt keresztbe fektetve volt Föhnwald lovagkorbácsa.

Konyecz úr sietett az ajtó felé. De Föhnwald megelőzte s felvette
lovagveszszőjét, és így szólt:

– A százados, meglehet, hogy nem létezik önre nézve többé, de «Föhnwald
úr» még mindig létezik; s ha kardom nem lesz is az enyém többé, ez a
lovagostor még mindig az enyim, s a mit Föhnwald kapitány mondott
harmadnapja, azt Föhnwald úr ma is meg fogja tenni: hogy összetöri ezt a
lovagveszszőt annak a fején, a ki a küszöböt át akarja lépni.

– Ah! hisz ez nyilt lázadás! Csendőrök! Hej, ide hozzám! – ordítá magán
kívül Gierig úr, s a két csendőr rohant be hívására szuronyszegezve, míg
Konyecz úr gyiklesőjét kirántva, szerénykedett az asztal elé ugrani,
melyen Föhnwald kardja hevert, ha netalán az fegyveres védelemhez akarna
készülni.

Föhnwald pedig hideg nyugalommal állt az ajtóban, karjait összefonva, s
a lovagveszszőt hóna alá dugva markában.

– Föhnwald úr! riadt rá most Gierig. Menjen ön az ajtóból!

– Próbáljon valaki innen elmozdítani!

– Föhnwald úr! én önt lelövetem!

– Tegye ön.

E pillanatban felnyilt a nők szobájának ajtaja, s kirohant rajta Ilonka
kisasszony.

A fiatal leány egyenesen a biztoshoz sietett.

– Uram! nincs szükség erőszakra. Fizetni fogunk.

A nyitva hagyott ajtón át lehete látni Világosinét, a mint az asztalra
leborúlva sírt. Neki nem volt ereje ahhoz, a mihez leányának.

– Ez már más szó! felelt a megszólításra Gierig úr. Tessék beszélni,
kisasszony!

– Tessék elébb eltávolítani a fegyvereseket.

Gierig úr tétovázva tekinte hol saját segédcsapatára, hol Föhnwald úrra,
hol az asztalon heverő kardra. Meggondolandó ez: hát ha Föhnwald egyszer
csak elkapja a kardot, s karmonadlit aprít civilhúsból.

Ilonka elérté a tétovázást; felkapta maga a kardot az asztalról s
mielőtt merényletét megakadályozhatták volna, oda vitte azt Fönnwaldhoz.

– Uram! Kérem önt, kösse fel újra kardját. A mi szerencsétlenségünk ne
legyen tetézve azzal, hogy önre nézve is végzetessé váljék. Már
kielégítjük a biztost s önnek lesz kellemetlensége miattunk. Igen szépen
kérem önt.

Most már még sem tehette Föhnwald, hogy rá ne nézzen Ilonka
kisasszonyra; s a mint a fiatal hajadon hevülő arczczal, tiszta, nyugodt
szemekkel tekinte rá, Föhnwald lelkében azt érzé belül, hogy mégis jól
tette, midőn ismeretlennek látatlanban is védelmére kelt.

– Köszönöm jó tanácsát, kisasszony; de ha ma felkötöm is kardomat,
holnap megint más háznál újra oda jutok, hogy le kell azt tennem; mert
én már ezzel a szolgálattal meg vagyok elégedve.

– Fogadja meg kapitány úr, szólt közbe Gierig úr, a mire a kisasszony
olyan szépen kéri. Az ezredes levelének utóirata is van, melyben azt
tudatja velem, hogy ha a jelen végrehajtást bevégeztük, önt szakaszával
együtt más, adóbehajtás-mentes vidékre teszi át s nekem pihent
csapatokat ad rendelkezésemre.

Föhnwald könnyebbülten sóhajta fel e szóra.

– Akkor hozzányulok kardomhoz ismét. Köszönöm, kisasszony!

– A hálával mi tartozunk.

Ilonka szerényen meghajtá magát a tiszt előtt s visszatért a biztoshoz.

Gierig úr inte a csendőröknek, hogy kimehetnek; azután előhozatta
Konyecz úrral az okmányokat s kiterítteté az asztalra.

– Kezénél van kisasszonynak a szükséges pénz?

– Itt van nálam! szólt Ilonka, elővonva zsebéből a hímzett erszényt,
melynek selyem hálóján keresztül csillogtak anyja megtakarított aranyai;
annyi boldog nap emléke!

– Talán akkor meg is várhatnók az összeszámlálással a papát, míg
hazajön.

– Egy perczet sem, uram!

– Igaza van, kisasszony. Ön is szeretne már tőlünk menekülni. Ez nagyon
természetes. Hanem ez az összeszámolás mégis némi tárgyismerettel jár.

– Nem tesz semmit! Oda fogok figyelni.

– Hát nem bánom.

Azzal elkezdé magyarázni Ilonkának azt a tudományt, hogy mit neveznek
jövedelemadónak, földadónak és személykereset-adónak; mennyi
háborúpótlék jár ehhez béke idején? Mitől kezdve kell lejárati kamatokat
is fizetni? Mennyire megy a közmunkaváltság? hogyan tartozik a gazda
cselédeiért is fizetni? húzza le ő maga azoknak béréből. És mindezekhez
mennyi végrehajtási költség járul? és ez együtt mennyit tesz ki?

Ilonka mindezt megtanulta szépen, s számadása összeütött Gierig úréval.

Aztán kitöltötte az asztalra az erszényke tartalmát s oda számlálta az
aranyokat. Azután kiszámította a valutakülönbséget ércz- és papirpénz
között, egy kis vitája volt Gierig úrral az ágió felett, melyet aztán
hiteles börzetudósításokkal eligazított egy legujabb keletü hírlapból s
végre annyira jutott Gierig úrral, hogy az adótartozást az érczkészlet
teljesen födözte.

Gierig úr ki is állítá a szabályszerű nyugtát a megtörtént fizetés
felől.

Föhnwald százados az ablaknak támaszkodva bámulta, mennyi bájjal s mily
lélekjelenléttel végzi e szörnyű unalmas dolgot az a gyermek.

Mikor ez meg volt, azaz hogy a nyugta Ilonka kezében, az aranyak pedig
Gierig pénztáskájában voltak: akkor előállt Konyecz úr, ki eddig főnöke
székének karján áthajolva, kisérte figyelemmel a számadást, hogy nem
történik-e benne valami hiba? Most ő is előbbre került s elővett
valamit, a mit eddig a háta mögött tartogatott. Széles száját hegyesre
szorította, s szemöldeit felhúzta magasra, mint a ki tréfája
tökéletességéről meg van győződve, de nem akarja megengedni, hogy saját
maga nevessen rajta legelébb is.

– És még ez a kis birság is itten, kisasszony! szólt, Ilonka elé tartva
valami fizetési meghagyást.

– Mi az?

– Tetszik látni!

Láthatta biz azt; ama bizonyos dohánylevelek, miket anyja a butorok
borítékjai alá rakott, hogy a molyt távol tartsák a szőrkelmétől, az
állami gondviselés haragját vonta maga után. Megbüntették érte öt forint
és még néhány authentikus krajczárig.

Ezt is meg kell még fizetni.

Ilonka tudja jól, hogy hiába fogja azt mondani, hogy itt több pénz nincs
már a háznál; csak azt fogják rá felelni, hogy: «No, hát várunk, a míg
lesz.»

Konyecz úr kárvigyorogva állt előtte és gyönyörködött zavarában.

Ilonka most hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette onnan a kését s
kinyitotta.

No, no! gondolá magában Konyecz úr. Ez nem jót akar.

Ilonka pedig azt tette azzal a késsel, hogy a karján volt egy karperecz
tizenkét magyar ezüst hatosból, a tizenharmadik egy magyar feliratú
arany; nagyon viselték azt egy időben. Azzal a késsel kifeszítette a
karpereczéből az aranyat s oda dobta Konyecznek. Ez is ki van fizetve.

– Többé nem tartozunk semmivel?

– Ezuttal nem, kisasszony! felelt Gierig úr és mélyen meghajtá magát
udvariasan.

Most már igen nyájas akart lenni.

– Lássa nagysád, szép kisasszony; miért nem lehetett azt mindjárt ezen
kezdeni? Tudtam én, hogy ez így fog végződni. Hát nem jobb lett volna
mindjárt eleve, minden gyülölködés mellőzésével ezt cselekedni? Minek
kényszeríteni az államhatalmat, hogy alattvalók iránt kellemetlen
módszerekhez folyamodjék?

– Biztos úr! szólt közbe a kapitány, végezze ön kegyes oktatásait
röviden, mert én nyergeltetek.

Végezni is kellett, mert Ilonka kisietett a konyhába, hogy rendeletet
adjon Böskének minden további vendégellátási készületek rögtöni
megszüntetésére.

– No lássa ön, kapitány úr, hogy nekem mindig igazam van! szólt Gierig.
Az ember ne legyen sentimentális. Mi mindnyájan csak gépek vagyunk, a
kiknek nem szabad éreznünk, gondolkoznunk, hanem azt, akkor és addig
cselekednünk, a mit, a meddig és a mikor az államfőnökök velünk
cselekedtetni jónak látják.

Hanem már ennek felét sem hallotta Föhnwald; sietett ki a lovához s
rendeletet adott a katonáinak, hogy nyergeljenek.

Konyecz úr meg a biztos és a csendőrök előfogatait sietteté
továbbmozdulásra. Nem volna helyes taktika későbbre maradni, mint a
katonák eltávoznak.

Gierig úr azalatt vidám, derült arczczal állt ki a folyosóra, mint
szeretett házibarát, kit nehezen eresztenek a háziak, de a ki mégis útra
készül, s viszi magával e kedves napok feledhetlen emlékét.




A POJÁCZA.

Mielőtt azonban Gierig úr előfogata a sok hámmal rendbe jött volna, még
egy kis közbejött esetnek kelle befejezni a vidám nap mulatságait.

Az uton egyszerre csak nagy zsivaj kerekedik; a sok lebzselő
béres-gyerek, a kinek mindegy, akármi történik odabenn a házban, elkezd
kiabálni bomlottul:

«Hujja hó! Gyün a pojácza! Hopsza pojácza!»

S azzal bevonul a ház udvarára egy karaván, mely áll – először is egy
kétkerekü talyigából. A talyigán egy csomó lim-lom, a fölött egy kis
szegény kiéhezett gyermek; nem tudni: fiú-e vagy leány? a szekér mellett
még egy nagyobb gyerek, csörgős dobbal a kezében; mind a kettő szennyes
tricotba öltözve, tulipiros rongyokkal, meg színehagyott szellős
tüllanglais-val felczifrázva; szétszórt hajaik leszorítva vásott
szalagokkal. A talyiga két rúd-villája között van maga a pojácza
befogva. Ő húzza a kocsit. A harminczas években lévő férfi, vándor
csepüevő komédiás, a pusztai csárdák mulattatója; csúfsága, bolondozója
az utolsó sihedernek is, ki utána kiabálja: «hopsza pojácza!» Ennek a
fején van hegyes csörgős sipka, egyéb öltözete tarka foltokból áll, a
miken meglátszik, hogy rajta szokta kimosni a zápor, s rajta szokta
megszárítani a szél. A pojáczának épen úgy, mint gyermekeinek, vastagon
ki van mázolva az arcza krétával és durva piros festékkel, szemöldökeik
holdformára feketén, korommal.

Végül a szekér egyik rúdjához kötve, üget egy kis tatár ló. Ez nem huzza
a talyigát, csak a gazda. A ló maga is művész s nagyobb kár volna érte,
mint az emberért. Mert ha a gazda megszakad, a ló megél nála nélkül, de
ha a lova megszakad, az a gazdájának nagy kár.

Tehát ez a karaván épen most vonul be az exequált ház udvarára, egy kis
vidám bolondos productiót csinálni a háznép mulattatására.

Soha jobbkor!

– Menjenek innen, szegény emberek, Isten szent hírével. Itt nincs most
komédiázni való hely! – küldé őket Böske, mielőtt leczihelődtek volna.

– De csak hagyja őket! hadd jőjjenek. Lássuk, mit tudnak! – monda Gierig
úr.

Böske aztán azt gondolta, hogy a biztos úr ma nagyon adakozó kedvében
lehet, komédiát akar látni, hadd bukfenczezzenek hát az ártatlanok a
tiszteletére, legalább keresnek «ezen» uraktól egy pár krajczárt, az is
jó lesz nekik.

Az ember arra a gondolatra is jöhet, hogy ez valami csattanós ötlet:
egy, az utolsó fillérig kiexequált háznál komédiát játszani. Gierig
úrtól kitelhetik ilyen.

De ne legyünk igazságtalanok. A nyolczkezű nem malitiosus. Ő megragadja
áldozatait, kiszívja nedveiket, nem azért, mintha az egyikre, vagy a
másikra hagyományszerűleg haragudnék, hanem mert az neki missiója.
Egyenlően ragadja meg a fürdő hajadont, s az uszó tengeri pókot. Neki
mindegy: rák, vagy ember. Van egy tömlője, melyet meg kell töltenie;
abban minden tintává válik: meleg vér és hideg ázalag.

Gierig úr szivarozva dült a folyosó mellvédjére, s onnan nézte a bohócz
művészkedéseit.

Az kimerített minden csodamívelést, a mivel ponyvaművészek a falusi nép
tetszését és krajczárjait el szokták ragadni. Leterítette a piszkos
pokróczot, melyen maga és porontyai tótágast álltak, jártak a
tenyereiken, derekaikat kificzamítva; súlyegyenezte talpain mind a két
gyermekét, lábaikkal ég felé, fejökkel apjok talpán állva; evett csepüt,
okádott tüzet s huzott ki vég-szalagokat orrán száján, s csinált
mindezekhez torzképeket, a hogy mozgékony arczvonásaitól kitelt; beszélt
hozzá a világ minden nyelvén, és erőtette a kaczagást saját tréfái
fölött.

Gierig úr magas érdekeltséggel nézte az előadást.

Végre a bohócz elővezette a kis tatár-paripát, s annak művészi
tulajdonaival ismerteté meg a magas társaságot. A kis lovacska tudott
apportirozni, mint a vadászkutya; ki tudta toporzékolni első lábaival a
számtani kérdéseket, miket gazdája feladott neki; letérdelt a
parancsszóra és tánczolt galoppot, keringőt a dobszó melódiája mellett.
Igen tudományos egy személynek mutatá be magát.

Mikor aztán a bohócz kimeríté művészete egész tárházát s azt hitte a
magas uraságok mosolygó ábrázatából, hogy itt tökéletesen sikerült
vendégszereplésével az irányadó körök érdekeltségét felköltenie, elvégre
levevé csörgő sipkáját s megindult a müvészet adóját beszedni.

Igy indul meg a szegény tengeri-pók molluscokra vadászni, míg
észrevétlenül a nyolczkezű hydra ölelésébe téved.

– Bravo, bajazzo! bravo! tapsola neki Gierig úr. Te ugyan kitünőleg
kezeled és lábalod művészetedet. Méltán helyet foglalhatnál a circus
Renz tagjai között. Hát már most a belépti díjról van szó, ugy-e? Mi
nálad az entrée?

A bohócz viszonozni vélte a tréfát.

– Embere válogatja, uram! – parasztok adnak krajczárt, garast; urak
adnak, a milyen urak, ki hatost, ki forintot.

– Ejh! te nem is vagy követelő. «Közönséges emberek a hogy telik; magas
uraságok tetszés szerint.» Ilyenformán mégis csak behoz a művészet
naponkint egy forintot egyre-másra?

A bohócz olyan ártatlan volt, hogy ezt az urat vidám, nyájas
ábrázatjával háziúrnak nézte; a ki csak azért tudakozódik, hogy
tájékozhassa magát, milyen mélyen nyuljon a tárczájába, az eléje akadt
művészetet megjutalmazni?

– Oh! uram, akár kettőt is, ha ilyen derék urakra akadok.

– No, de vegyünk csak egyet, – szólt Gierig úr; – s tegyük fel, hogy van
hatvanöt nap, a mikor semmi kereset sincs; marad egy évre háromszáz
forint szabad kereset. Ennyit csak kapsz, bohócz, ugy-e?

A jámbor bolond sietett ráhagyni, hogy igen.

– Hát aztán mennyi adót szoktál ettől a jövedelmedtől fizetni, bajazzo?

A bohócz azt hitte, hogy valami válogatott humoristikus emberrel akadt
össze.

– Igen sokat, uram! – viszonzá tréfásan. – Minden évben elszakgatok egy
lebernyeget, azt a rongyászok felszedik, abból aztán csupa száz forintos
bankó készül.

Gierig úr maga nevetett legjobban a válasznak.

– Jól válaszoltál, bajazzo; hanem az idénre mégis csak hátralékban vagy.
Háromszáz forint bevallott évi jövedelem után a III-ik tabella szerint
jár évi adó huszonegy forint. Ez a te tartozásod.

Azzal odafordult Konyecz úrhoz.

– Irjon ön ennek az úrnak egy nyugtát huszonegy forint jövedelmi adóról,
a III-ik táblázat szerint.

Konyecz úr komolyan vette az utasítást.

A bohócz pedig szörnyű fanyar torzképeket csinált festett ábrázatjával s
korom-szemöldeivel.

No még ilyen aprópénzzel csakugyan sehol sem fizették ki Hans
Kaczenbuckelt.

Gierig úr dictálta Konyecznek.

Az adóköteles neve Kaczenbuckel János.

A bohócz ekkor kezdett csak környezetére tüzetesebb figyelmet fordítani,
s világi eszével összevetegetni: hogy hiszen ő ide átkozott rosz helyre
vetődött. Itt executió van. S ezek a vendégek itt harácsot szednek! Nem
tréfa itt lenni.

Egyet szólt a fél szája szegletéből a két gyereknek, azok hirtelen
összekapták a pokróczot, s kezdtek iramodni a talyigával, meg a kis
lóval a kapu felé: hanem Gierig úr visszahozatta a csendőrökkel.

– Ejnye! ejnye! Te Kaczenbuckel János, hát bizony elszöknél előlem a
tárgyalás közepett! Ez már rosz tréfa tőled. Biz itt hagynád nékem a
nyugtatványodat, pedig milyen régen kereslek vele. Itt van, fogjad, s
fizesd ki a huszonegy forintot.

A bohócz csakugyan azt hitte, hogy most már igazán tréfálnak vele. Még
országos vásárban sem történt meg az soha, hogy ő huszonegy forintot
látott volna egy rakáson. Annyi garas volt néha napján legfőbb kincse.

– Fizessen ön a páholyáért huszonkettőt, a honnan az előadásomat nézte,
s akkor aztán quitteljünk! – szólt a bohócz, folytatva a tréfát.

– Művész uram! (Most már művésznek nevezte Gierig úr). Nekem nincs időm
tréfálni. Ez komoly dolog. Az ön idei adóhátraléka huszonegy forint, s
ön kötelezve van fizetni.

– De nekem egy batkám sincs!

– Akkor ingó zálogot tartozik adni, vagy végrehajtás-képes tárgyat
kimutatni.

A bohócz nagyot röhögött.

– Ohohó! Hahaha! végrehajtás-képes tárgyat? Tessék választani a két
gyerek közül, melyiket akarja uraságod elkobozni?

– Semmi szó sincs a gyerekről. Van te neked egyebed is. Ott van a ló.

A bohócz festett pofája egyszerre kiegyenesült erre a szóra. Arra nem is
gondolt, hogy még a ló is kérdésbe jöhessen.

– Hja, uram, az a ló nem olyan ló, mint más ló; az nekem mesterségem
eszköze, mint ácsnak a bárdja, csizmadiának a dikicse, szabónak az
ollója. Azt tőlem elvenni semmi tartozásban nem szabad. Az a ló annyi,
mintha kezem, lábam volna.

– Lárifári! – hatalmaskodék alá a nyolczkezű. – Te magad a két
porontyoddal ló nélkül is csinálhatsz komédiát, hányhatod a
bukfenczeket, rághatod a patkószeget, tánczoltathatod az orrod hegyén a
szalmaszálat. Vagy fizeted szépen és rögtön, a mivel az államnak
tartozol, vagy elveszem a lovadat.

Kaczenbuckel János nem akart hinni egy olyan authentikus organumnak,
mint Gierig úr nyelve; kétségében a lova kantárát tartó csendőrhöz
fordult, azt interpellálta saját cseh idiomiáján, hogy tréfa-e ez, vagy
valóság?

A jámbor csendőr aligha olyasmit nem felelhetett neki hasonló cseh
nyelven, hogy soha se nevessen ezen az előadáson, mert ez a legmagasabb
tragikum ő rá nézve. Ha valakit ez az úr megfogott, azon az egész
litánia sorozatában nincs senki, a ki segíthessen; legalább a magyarázat
után a bohócz elfakadt sírva, elhajítá csörgő sipkáját, felrohant az
ámbitusra Gierig úrhoz, térdre esett előtte s elkezde rimánkodni.

– Uram, nagyságos uram! Legyen irgalommal! Nincs nekem pénzem, nincs
nekem keresetem; annyi sincs, a mennyiből kenyeret adhassak a
porontyaimnak. Nem eszünk mi hétszámra főtt ételt. Kegyelmezen meg!
Jertek, gyerekek, ti is öleljétek át kezeit lábait a nagyságos úrnak, a
méltóságos, a kegyelmes úrnak.

Konyecz úr majd megszakadt nevettében e jelenet fölött. Az igaz, hogy
tréfás látvány is volt! Egy bohócz, fehérre, pirosra kifestve, a ki
fenhagon sír, mintha Hinkóból játszana egy jelenetet; aztán a két kicsi
pojácza, a ki a nagyságos úr kezeibe, lábaiba csimpajkodik, mig a
nagyságos úr kézzel-lábbal igyekszik e gáncsos ölelések közül
kiszabadulni; a mi nagyon nehezen megy, mert a bohócz-ivadék karjai
szívósak. Az egyik szitkozódik, a másik könyörög. Igazán cirkusi
élvezet! Konyecz úr a legméltányosabban megfizethetné a belépti díjat,
mert ő jól mulatott, de nem kardlappal, a hogy később ura parancsára
cselekvé, szétverve a tolakodó semmirekellőket.

Szemtelen komédiások, még ennyire merik vinni a tolakodást.

Szemtelen komédiás had! – fújt rájok egészen felgerjedve Gierig úr; majd
adok én tinektek Steuernachlaszt! Az ilyen gaz csavargó nép itt
megszedi, ott megszedi magát pénzzel: vándor szinészek, czigányok,
konczert-adó virtuózok, s aztán adót sehol sem fizetnek. Más szegény
ember turja a földet, hogy a státusnak eleget tehessen; ezek meg csak
korhelykednek, esznek-isznak; s ha veszik észre, hogy jön az adóintő
czédula, álló! szedik a sátorfát, illannak odább. Került már egy pár
ilyen országcsaló a kezemre, mint te vagy. Azok is megemlegetnek, tudom.
Tizenkét esztendeig nem fizettek adót sehol. Hát azt gondoljátok, hogy
szabad az országban olyan embereknek is lenni, a kik tizenkét esztendeig
nem fizetnek adót? De már az ilyen ficzkókra valóságos szenvedélylyel
tudok vadászni; mert ezek még élczet csinálnak abból, hogy megcsalják az
államot. Láss hozzá, hogy fizess, teremtsd elő, a mivel tartozol, vagy
gyalog maradsz.

A bohócz nem könyörgött többé a nyolczkezűnek, hanem fölvette alázatosan
hegyes süvegét s elindult kéregetni.

Hiszen olyan sokan vannak itt ezen az udvaron. Talán segíthetnek rajta.

Legelső volt, a kit megszólított, a kapitány.

– Édes barátom! – szólt neki Föhnwald, – itt rosz helyen koldulsz. A
háziaknak utolsó fillére is azon másik úrhoz vándorolt; azok neked nem
fognak semmit adhatni. Rólam pedig hidd el, hogy ha volna pénzem, nem
hagytalak volna annyi ideig a porban henteregve könyörögni. Nekem «már»
egy garasom sincsen. És az egész legénységemnél nem találsz egy árva
batkát. Ha majd találkozol még magadnál is nyomorultabbakkal, a kik
éhségtől betegen feküsznek az utolsó vánkosukon, azoktól kérdezd meg,
hogy miért nincs a katonáknak pénzük, a kik hozzájuk voltak szállásolva?
Ne mázold össze könyeiddel a festéket arczodon, felebarátom! bucsúzzál
el lovadtól, s eredj bukfenczet vetni. A többiek is mind azt teszik.

Gierig úrnál most már point d’honneur kérdése volt, tekintélyét
fenntartani. Hintaja elő járt: a csendőröknek parancsot adott, hogy a
bohócz lovacskáját kössék oda a lógós mellé.

Az már aztán valódi uraknak való komikum volt, a hogy erre a szóra a
bohócz lovacskája nyakába borult, a hogy összecsókolta annak ábrázatját,
a hogy annak keservesen hizelgett.

– Kedves lovam! kedves jó barátom! egyetlen kenyeres társam! a kinek
minden falatom felét odaadtam, a ki segítettél azt megkeresni. Szegény
feleségem nevelt; annak a nevét is viseled. Most már te is utána mégy.
Meghalsz, a hogy az meghalt. Oh! kedves szeretett kis lovam, ki keres
már az én gyermekeimre kenyeret?

Egy perczre az a gondolatja támadt a bohócznak, hogy leüti a lovát tartó
csendőrt a saját puskájával, aztán felkap a lovára, s nyargal vele a
világba; hanem aztán csak letett róla. «Hová futnál te szegény ember
annyi lovas katona elől, a te kis macskalovaddal?»

Bizony hozzákötötték azt Gierig úr előfogatához.

Gierig úr végezte e helyen munkáját s sietett még ma odább kelni.
Folytatnia kell missióját s magán-mulatságért nem maradhat egy helyen
sokáig.

A bohócz még egyszer néma esdekléssel emelé fel hozzá összekulcsolt
kezeit, mikor a nagyságos úr a kocsiba felhágott.

– Takarodjék ez az ember előlem! uraskodék alá a nyolczkezű
alattvalóihoz.

Konyecz úr felkapott a bakra, a két csendőr a parasztszekérre; Gierig úr
nyájasan üdvözlé a századost: «A viszontlátásig, kapitány úr!» – mire
Föhnwald olyasmit mormoghatott fogai közül, hogy: «Ne kivánd te azt
magadnak!» Azzal a két kocsi elrobogott az udvarról.

A bohócz kiszaladt utánuk a kapuig, onnan nézett sokáig az elrobogó
kocsik után. Az a halvány reménye volt, hogy talán mégis tréfa ez az
egész. Csak őt akarják egy kicsit megijeszteni a nagyságos urak, a
kiknek igen jó mulatság lehet egy ilyen szegény komédiást
kétségbeejteni; s majd ha jó messze elmentek, akkor eloldják a lovacskát
a kötőfékről s eleresztik. Visszatalál az a gazdájához, egyenest.

Mikor aztán látta, hogy azok bizony egészen elmentek s a lovacska csak
nem jön vissza, akkor visszatámolygott az udvarra.

A katonák mind a lovaikon ültek már, a százados is nyergében volt.

– Uram! – kérdé a bohócz; – igazán elvitték a lovamat?

– Igazán!

– Mit fognak vele csinálni?

– Eladják a vásáron.

Ekkor a bohócz szemei elkezdtek vérben forogni.

– Akkor hát minek éljek én tovább és a gyermekeim? Megölöm őket és aztán
magamat!

Azzal kirántotta becsukó kését mély zsebéből s rohant gyermekeinek ádáz
dühvel.

A két komédiás-poronty vijjongva futott el apja elől, odamenekültek a
katonák lovai alá, apjuk utánuk a késsel; a katonák iparkodtak őt
visszatartani, egy-kettő leugrott lováról, hogy elfogja; a bohócz
kitépte magát kezeik közül s üldözőbe vette gyermekeit; azok végre
befutottak a nyitott konyhába, s az utánuk rohanó bohócz Ilonka
kisasszonynyal találkozott szembe.

– Megálljon! szólt hozzá parancsoló hangon Ilonka. Mit akar?

– Ölni és halni. Magamat s gyermekeimet elölni. Nem parancsol nekem
abban senki.

– Térjen magához! szólt a fiatal leány a dühöngőhöz s kivette kezéből a
kést olyan könnyedén, mintha pákosz gyermek kezéből vette volna ki. –
Mit akar ön ezzel a késsel?

A bohócz elkezdett zokogni és nem volt több szónak ura.

– Jőjjön velem! – szólt Ilonka. – Én adok önnek elvett lova helyett
másikat. Azért ne essék kétségbe.

Azzal megfogta a bohócz kezét s vonta magával az istálló felé.

– «Csilla! ne!» – kiáltott a leány az istálló-ajtóban.

A hívásra kijött hozzá a kedvencz pony; szép kis zsemlyesárga lovacska
volt, hófehér sörénynyel és farkkal. Az ajtóban bókot csinált
asszonykája előtt s odadörzsölé nyakát a leány vállaihoz.

– Nézze ön, ez épen olyan kis okos paripa, mint az öné volt. Nekem is
olyan kedves állatom ez. Szóra hallgat; mindent megtanúl. Vigye el ön
cserébe az elveszetttért; s aztán ne bántsa gyermekeit, ne essék
kétségbe. Járjanak Isten hirével!

Ilonka kezébe adta a bohócznak lovacskája kötőfékjét.

A bohócz térdre esett előtte.

– Kisasszony! – Én nem tudok mit mondani. – Hallgat is én rám valaki az
égben! – Használ is ilyen szegény ördögnek az áldása valamit? – Ön engem
a pokoltól mentett meg. Oda akartam menni egyenesen. Kétségbe voltam
esve: meg voltam ölve. Ön feltámasztott; ön emberré tett. Én szegény
ördög vagyok, Kaczenbukel a nevem. Azt sem örököltem apámtól. Csufságból
hagyták rajtam. Bohócz vagyok. Kukacz vagyok. Lábbal tiport féreg
vagyok. Nem tudom, hogyan szolgálom meg önnek ezt valaha éltemben. De ha
van Isten a mennyországban, ez a nyomorúlt bohócz mégis megszolgálja
önnek ezt valaha! – Kisasszony, hadd csókoljam meg szép kezeit.

Ilonka nem gátolta a bohóczot, hogy kezét megcsókolhassa, könyeivel
eláraszthassa, s míg a bohócz eléje futott két gyermekét sietett
szenvedélyen összecsókolgatni, addig Ilonka is megölelte hű lovacskája
nyakát, s lopva egy csókot nyomott annak fejére. Talán nem is látta
senki.

«Marsch! Marsch!» hangzott a kapitány vezényszava, s a tizenhat lovas
tovarobogott az udvarról.

Ilonka besietett a szobába.

A bohócz odább haladt.

A pusztai lak udvara csendes lett. A nap alkonyatra járt már.




A VÉGSŐ CSAPÁS, A MI MÉG NEM AZ UTOLSÓ.

Késő este érkezett haza Világosi.

Eléje siető neje és leánya arczáról olvashaták a balsikert.

Alig szedték le az utiköpenyt válláról, a szobába érve, midőn egyenesen
tudatá velük a rosz hírt.

– Hiába jártam. A városban nem kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A
leghirhedtebb uzsorások sem állnak magamforma emberrel szóba. Módjukban
van pénzüket a leggazdagabb földbirtokosoknak kiadni százas kamatra.
Azokat is adóért fojtogatják.

Ekkor nézett körül s bámulva kérdezé:

– Hát vendégeink hova lettek?

A két hölgy tétovázva nézett egymásra: melyikük mondja meg neki a leverő
tényt?

Ilonka vállalta azt is magára, ha atyja haragudni fog azért, ne anyját
érje a harag.

– Már elmentek. Ma délután nem akartak tovább várni s erőszakkal akartak
betörni anyám szobájába. A százados védett bennünket, s akkor fegyverrel
fordultak ő ellene is. Én nem akartam, hogy máson is szerencsétlenség
történjék: előadtam a pénzt, a mi haszonbérünkre volt félretéve, s
kifizettem mind.

Világosi, a mint ezt meghallá, nem zugolódott, nem tett senkinek
szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az asztal mellé, s két kezét
ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére s szörnyen elhallgatott.

Olyan rém-idéző volt ez elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni
helyéről, nem mert egy szót szólani.

Szinte jól esett, hogy valaki nyitja kivülről az ajtót s megtöri a
csendet.

A majorsági cselédek jöttek be a szobába: a kocsis, az öreg béres, a
kis-béres, a juhász; arczaikon szokatlan meghatottság látszott;
csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet adtak annak, a kit
szószólónak választottak maguk közül.

A juhász lépett előre.

– Tens uram! mink is bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem
tudom czifrázni: úgy mondom el, a hogy jön.

Úgy tetszett, mintha Világosi fejével intene, hogy jól van.

– Isten megalázott bennünket a fekete földig – mondá a juhász; – ime,
porrá lettünk még életünkben. Érezzük, hogy semmik vagyunk; semmink
sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek voltunk, ugyan
zugolódtunk, hogy mért nincs még jobban? Szidtuk a gazdát, nem kiméltük
jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan! Megtanított
bennünket rá nemcsak a hatalmas úr Isten, hanem a hatalmas úr emberek
is. – Oh uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a
lelkemen; de azok után, a miket három nap óta láttam, olyan könnyünek
érzem magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy
pehely lesz ott, a hol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az
Isten áldásából, azt a biblia sem tiltja, – de a szent irásban sem
olvastuk, hogy a hol az Isten tíz csapást mért a nyomorultakra, az
emberek még a tizennegyedikkel is oda sújtanak! – Uram! mi tudjuk, hogy
itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz soká. De ne csüggeszsze
azért fejét búnak. A nyomoruságban megismerik az emberek egymást. Mi
megegyeztünk egymás között és bejelentjük, hogy elszolgálunk jövő nyárig
bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell nekünk új kenyérig.
Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy, egyikünk
elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a
gazdánkat ilyen nyomorúságában. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a
mi kérges tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne
essék kétségbe az úr. – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente
magát, ugarba vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja a magot a
tarló, annyi lesz rajta az áldás. Visszakapjuk, a mit elvesztettünk s
majd elfelejtjük, a mit szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe.

Világosiné nem birta e szavakat végighallgatni a nélkül, hogy sirva ne
boruljon azon karszék támlájára, a melyen férje ült.

Boldog könyek, amik eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, a mit leánya
végignézett.

Ilonka tekintete az egész beszéd alatt atyja arczán függött. Látta, mint
változik el annak arczszíne fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve
fel, mely a beesett szemüregek sötétjét még kisértetiebbé tette. E
sötét, mély üregekből oly merően bámultak elé a ridegen felnyilt szemek,
mint az álmodóé, s a homlok redői lesimultak. És azután lassankint
összeesett a termete, mint a melyből az élet rugói hiányzanak; feje mind
jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges kezű ember azt mondá neki
végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe: akkor egyszerre
összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai fel nem fogják.

– Atyám meghalt! – sikolta fel Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e
szörnyű átváltozást atyja arczán, s hirtelen eléje térdelt, és ölébe
fogta fel az összeroskadót.

Hanem Világosi szemei még néztek, és kezei még mozogtak: csak hogy
kezeinek mozgása nem volt egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak
mozgása nem adott már beszédet, csak határozatlan szótagokat.

«Ta-ta-ta–te-te-te.»

Ez volt, a mit még nyelve rebegni tudott.

És az a merev tekintet!

A szél ütötte-e meg? vagy megőrült?

Ki tudná, mi történik ottan belül!




MI LETT A DÉLVIRÁGOKBÓL?

Harter Nándor úr néhány teknősbékalépéssel közelebb jutott czéljához.
Találkozott Malvinnal elégszer.

Hivatalánál fogva főellenőre volt azon vállalatoknak, mikre Lemming úr a
kormánynyal szerződött. Az ilyen úrtól nem lehet kimélni néhány csésze
theát; talán még egyebet sem.

Sokszor volt Malvina egykori és mostani férjének dolguk egymással.
Szépen megegyeztek mindig. Egyik kéz a másikat mossa. (Nem mondom vele
még most, hogy szükségük van a mosdásra.)

Azután Harter Nándor úrnak is voltak magánügyei, mikben Lemming úr
szolgálatát igénybe vette.

Például Elemér úrfinak a dolga. Ennek mindig pénzt kellett küldözgetni,
eleinte Olaszországba, azután Francziaországba, azután Angolországba. A
küldött pénz persze soha sem volt neki elég. Mindenütt adósságokat
csinált államkölcsöni összegekig. Minden városban úgy kellett
megszabadítani az adósok börtönétől, mesterséges egyezkedések által,
miket csak Lemming úr összeköttetései negocziálhattak.

Mindezeknél az eseteknél megannyi jó alkalma volt Harter Nándor úrnak
egy-egy bizalmas theaestélyen Lemmingéknél Malvina szép szemeiért
megbocsátani a tékozló fiúnak.

Mikor a szép asszony olyan szépen tudott könyörögni azért a rosz fiúért,
a kit most is kis fiacskájának nevezett, miként hajdan.

Harter úrnak olyan jól esett ezt hallani.

Egy este megint jön Lemming úrtól az üzenet, hogy kegyeskedjék ő
méltósága odafáradni Lemming úrhoz, kit a rheumája nem ereszt ki a
házból, kinek pedig okvetlen és sürgős mondanivalója van Elemér úrfiról.
Nagy baj van.

Harter úr ismerte már az ilyen nagy bajokat. Csak épen most ásta ki fiát
a londoni uzsorások alluvialis iszapjából, s megparancsolta neki, hogy
rögtön üljön hajóra, és sehol ki ne szállva, addig szárazföldet ne
érintsen talpaival, a míg Triesztbe ki nem teszik; ott már várni fog reá
az eléje küldött Angyaldy, s elhozza hazáig. Elemér úrfi táviratozott is
már Southamptonból, hogy ma ül fel az Atlantiquera, s két hét alatt
otthon lesz.

Ha igaz?

De mikor soha sem lehet a szavában véglegesen megnyugodni.

Lemming úr a kandalló-szobában várt Harter úrra; erősen be volt a feje
kötözve mindenféle melegítővel; az asszonyság ott volt mellette és
ápolta, mint illik hű hitvestársához.

– Jó estét!

– Jó estét! – köszönnek egymásnak. Harter Nándor észrevette Malvina
arczán, hogy az szokatlanul meg van illetődve. Azt hitte, Lemming úr
betegsége hatotta meg ilyen nagyon. Emlékezett rá, hogy mikor neki
rheumája volt, akkor nem melegített úgy a képére bodzavirágos
vánkosokat. Ez a Lemming mégis szerencsés kópé. Jó lenne rajta
sajnálkozni!

– Ön beteg? tisztelt barátom. Higyje el, hogy nagyon, de nagyon…

– Ne tessék rajtam sajnálkozni nagyon! – vágott bele fájós pofáju
kedvetlenséggel Lemming úr. – - Itt van egy telegramm Toulonból,
Elemérről.

No de már ez Harter úrnak is főfájást okozott!

De ez már borzasztó! Nem megparancsoltam-e neki, hogy sehol ki ne
szálljon? Mit keres Toulonban? A gazkölyök! Én nem küldök neki több
pénzt!

– Jaj, jaj, jaj a fogam! – nyivákolt Lemming úr. – Ugyan uram, engedjen
szóhoz jutnom. Nincs az ön fia Toulonban, s nem kell már neki több pénzt
küldeni. Itt a távirat; az Atlantique a viharban elsülyedt, s egy ember
sem menekült meg róla.

Harter Nándor tétovázva tekinte hol a férjre, hol a nőre, ha nem
tréfálnak-e vele?

No a mi Lemming urat illeté, arra a legjobb szándékkal sem lehetett
ráfogni, hogy az most valami nagyon embernevettető kedvében van: csak
úgy tátogott, mint a ki nem meri a fogait egymáshoz értetni, úgy
érezvén, mintha azok közül kettő-három különösen meg volna nőve erre az
ünnepélyes alkalomra, és midőn Nándor úr Malvinára tekinte, észreveheté,
hogy az elébb is észlelt meghatottság kifejezése most már az
elérzékenyülésig felmagasztosúlt arczán, s hosszú, sötét szempillái két
fájdalomszült gyöngyöt törnek össze szemeiben. Utoljára pedig nem is
bírja már elfojtani a szép hölgy érzelmeit, finom batiszt-zsebkendőjét
szemére nyomja, halk zokogáshoz kezd.

Erre már Harter úr is átlátja, hogy ez egészen komoly előadás, s
gondolkozik valami megfelelő attituderől a maga részére is.

Úgy hiszem, legpolitikaibb «pose» ily jelenetnél a fájdalomtelt atyának
lerogyni egy karszékbe, s arczát tenyerével eltakarni; aztán időt
engedni egy hosszú, művészi pauzának, melynek megsokaltával eljön a
percz, melyben a lesújtott férfi erőt vesz érzelmein, parancsol
könyeinek, hogy meg ne indúljanak; összeszorítja ökleit, leránczolja
szemöldeit s rövid, szakgatott mondatokban megindul, mint kinek minden
szava keserűségtől fojtogatott torkon szabadúl keresztül.

– Ez rettentő csapás… Uram… Nem tudom, hogyan élem túl?… Egész életem
reménye…

E gondolatnál ajkaiba kellett harapni. – Oly fájdalmas volt tovább
mondani azt. Lemming úr pedig csúzos emberek rosz kedvével azt a
vigasztalást mondta neki:

– Már most nem kell méltóságodnak több pénzt küldeni utána.

Malvina finom érzése sietett ezt az otrombaságot kiegyenlíteni.

Kezét nyujtá Harter Nándornak.

– Szegény Elemér! Mégis csak jó fiú volt.

S a mint így kezét nyujtá neki s könyező ragyogó szemeivel reá nézett,
Harter Nándort még holdasabbá tette vele, mint eddig volt. Áldotta
magában azt a tengert s azt a zivatart, mely neki e kézszorítást s e
gyöngéd tekintetet megszerezte.

És igyekezett helyzete előnyeit telhetőleg felhasználni.

– Kegyed mindig szerette őt, – szólt megragadva az eléje nyújtott kezet.
– Kegyed mindig jó volt hozzá… És nekem egyetlen gyermekem volt…
Családom egyetlen ivadéka.

Ki vehetné rosz néven, ha az atyai fájdalom e szónál mindkét kézzel
szivéhez vonni kényszeríté a gyöngéd női kezet? Ezért még a jelenlevő
férj sem neheztelhet. Hiszen Elemérnek Malvin valamikor kis mamája volt.

Harter Nándor meg is akarta mutatni az üzlet emberének, hogy minő
érzelmekre képes egy igazi gavallér, ha az egyetlen fia a tengerbe
veszett.

– Oh! asszonyom, kegyed tudja jól, de a világ tán nem hiszi, mennyire
szerettem én szerencsétlen fiamat. De most meg fogom mutatni. Tudja meg
az egész világ. Nem kimélek semmi költséget. Kerüljön ezrekbe, de
emlékét meg fogom örökíteni. Kérem, könyörgök önnek, a nők ily dolgokban
a leggyöngédebb leleményességgel bírnak: rendelkezzék ön helyettem,
parancsoljon a nevemben. Mit tegyek, hogy fiam halálát a Harter-névhez
méltóan ünnepeljem meg? Hogy tanuskodjék keservemről ég és föld? Vonjunk
egy asztalt ide elénk. Húzzuk székeinket közelebb; itt az irónom, a
tárczám, jegyezze ön bele, a mit szükségesnek, a mit kivánatosnak tart,
szegény Elemérem gyászemlékére.

Malvina hogy ne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhivás, a mit
teljesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket
csinálni. Elfogadta az irónt és tárczát, s sajátkezűleg jegyzé a
teendőket.

– Legelőször is ezer példányban a gyászjelentés, bristolpapirra
nyomatva, s minden ismerősnek borítékban (nem keresztkötés alatt!)
megküldve, 300 forint. Gyászruha az összes cselédség számára: 300
forint. Ünnepélyes gyászmise, teljesen kivilágított katafalkkal: 1000
forint. (Igaz ugyan, hogy mi egyszer konvertáltunk, de a mise mégis
ünnepélyesebb, mint a búcsuztató az atyafiaknál; aztán Elemér maradt, a
mi volt.)

(Bár mi se konvertáltunk volna! – sóhajtá Harter Nándor.)

(Azért tették, hogy elválhassanak.)

– Azután egy sírbolt a kerepesi-uti temetőben: 400 forint. Az elé egy
pompás síremlék gránitból vagy márványból. Melyik legyen: gránit, vagy
márvány?

– A melyik becsesebb! – véleményezé Harter.

– Melyik drágább síremlék, Lemming úr? – kérdezte Malvina; a gránit,
vagy a márvány?

– Tudja az ördög! – dörmögé Lemming úr. Nincs is egy-egy jobb mulattatás
nyavalygó beteg emberre nézve, mintha temetési szertartásos kellékek
lajstromát sorolják el előtte, s még kérdezgetik, hogy melyik tetszik
belőle neki jobban.

– Legyen gránit! – válaszolt Harter Nándor.

Malvina odajegyzett 2000 forintot. Azután mindenféle apró ajándék,
gyászfátyolok, virágok, viaszgyertyák; fehér és fekete keztyűk; a
muzsikusok, a koszoru-csinálók, a sírkertre felügyelő sírásók s más
egyéb becsületes emberek, a kiknek emlegetésére Lemming úrnak még a
másik oldalán is fájni kezdett a foga. És végül egy pompás olajfestmény,
melyet Aladár fényképe után fog készíteni egy bécsi festő. Összesen még
egy ezer forint. Az egész ötezer forint.

Harter Nándor gyöngéd szemhunyorítással köszöné meg Malvinának ezt a
szivességet.

Lemming úr pedig azt mormogá fájós fogai közül, hogy: «öt perczent.»

– Még egy eszmém van! – szólt Harter elmélázva. – Egy alapítványt
óhajtanék tenni Elemér fiam nevére; egy összeget letenni oly czélra,
hogy annak kamatjaiból oly ifjak részeltessenek, kiket kemény szivű apák
pillanatnyi pénzbeli zavarokban hagytak.

(Ily alapítványra valóban régóta kiáltó szükség van már.)

Erre szántam 5000 forintot.

Lemming úr kínzó fogai azt rebegték: «tíz perczent!»

– Asszonyom! – szólt ekkor Harter Nándor, felkelve székéről; én önnek
végtelen hálával tartozom nemes részvéteért; most engedje meg, hogy
felkérhessem, tegye meg az intézkedéseket helyettem; én nem volnék
azokra képes. Hiszen önt anyjának nevezte egykor szegény fiam s ön oly
jó volt hozzá életében mindig.

Malvina kész volt e kérelmet teljesíteni.

– Holnap rögtön átadok Lemming úrnak e czélra 5000 forintot.

– Csak az asszonynak, kérem! Én nem szeretem a gyászszertartások
arangirozását; a magam temetéséről is szeretnék elmaradni.

– Az ég távolítsa azt messzire! – felelt meg rá Harter Nándor, s azzal
jobb egészséget kivánva a jó úrnak, s még egyszer kezet szorítva az
asszonysággal, eltávozott.

Mikor egyedül maradt a férj és feleség, Malvina rátámadt Lemming úrra:
«Mi a csodát beszélt ön össze-vissza öt perczentről, tíz perczentről?»

– Ah! – nyögött elébb nagyot a csúz kérdésére az uraság. Hát Elemér
anyjának hozománya százezer forint, a mi végrendelet szerint a fiu holta
után Nándor úrra marad; annak a perczentjeit értettem.

Másnap csakugyan ott volt az ötezer forint Malvina kezében. A szép hölgy
azután megrendelt mindent, a hogy praeliminálva volt.

A brisztolpapir-gyászlapok szétmentek az egész országba; a cselédek
felöltöztek talpig feketébe, a szentatyák is mindent megtettek, a mi az
elhunyt lelki nyugalmára szükségesnek találtatott; a nagy életnagyságu
arczkép is elkészült, ott volt már Malvina szállásán, a gránitsíremlék
is befejezéséhez állt közel, épen csak a sírirat hiányozván róla, melyet
már háromszor írt meg Angyaldy úr, de a melyet háromszor vetett vissza
Nándor úr; nem találván azokban eléggé kifejezve mindazt, a mit egy
Harter sírkövén meg kell találni a bámuló utókornak: a család nagyságát,
a fájdalom még nagyobbságát és a büszkeség legnagyobbságát illetőleg.

– Már látom, hogy én magam leszek kénytelen ezt megírni.

Így szólt az utolsó epitaphium visszautasításakor Nándor úr.

S hozzáfogott e gyászmunkához, késő este, lámpafény mellett.

Ritka lélekerő kell ahhoz, hogy valaki az egyetlen fia emlékére a
sírfeliratot elbírja készíteni.

Harter Nándor bírt e lélekerővel.

Megmutatta titkárának, hogyan kellett volna.

EMLÉKÜL-
<br/>
HARTER-ELEMÉRNEK-
<br/>
MELYET-AZ-ATYAI-FÁJDALOM-
<br/>
EMELE.
<br/>
TESTÉT-AZ-OCEÁN-FEDI.
<br/>
Idáig elkészült már, midőn háta mögött lépéseket hall; (ki lehetne más,
mint a titkár? egyébnek ide szabad bejárása nincs); hátra se nézett,
csak csinálta tovább az epitaphiumot.

Egyszer aztán gyöngéden a vállára ütnek, s azt mondja neki egy ismerős
hang:

– Szervusz, papa! nem haltam ám a tengerbe!

Harter Nándor lecsapta az irónt a papirosra.

Bámultában csapta le, vagy örömében? azt nem lehet tudni.

Elemér úrfi pedig, mintha csak most jött volna haza valami
rókavadászatról s arról akarna beszélni: széket húzott maga magának s
bele ült. Ezek voltak a viszontlátás örömei mindkét részről.

– Biz engem kihalászott valami bolond kátrányinges, s visszaadott a
hazának s kedveseimnek.

Harter Nándor igazán boszus volt. Nem azért, hogy miért nem halt a fia a
tengerbe? Épen nem! ily hollószívet egy apában ki tenne fel? hanem
azért, hogy ime, elköltött a szélkergetőnek utolsó tisztességtételére
ötezer forintot, s akkor ez csak beállít és azt mondja: köszöni, nem
halt meg.

Már ennél haszontalanabbul csakugyan nem lehetett az emberrel kidobatni
a pénzt az ablakon. S még tetejébe ki is fogják érte nevetni. És
legtetejébe Elemér úrfi azt fogja mondani: ezt a költséget tartsd
magadnak papa, én nem kértelek, hogy engem ilyen drágán gyászolj!

Nem is tudja az ember egyhirtelen, hogy mit mondjon neki.

Azonban lassanként visszatér a régi páthosz; az ember összeszedi magát s
kezét nyujtja az érkezettnek:

– Üdvözöllek, fiam! Örülök, hogy életben látlak. Mi azt hittük,
elvesztél.

– Bizony ha rám nem találnak, el is vesztem. Hanem tudod a példabeszédet
a rosz pénzről? Nem vész az el!

– Remélem azonban, hogy mint jó pénz tértél vissza?

– Az a valuta kérdése, papa, s ez, tudod, hogy ezen a mappán, a hol ti
laktok, sokat változik. Hallom, hogy te fölváltottad magadat új bankóra
a régi tizenhárom próbás ezüstből.

– Ne fecsegj ily esztelenséget!

– Okosan tetted biz azt, papa! akkor adjon tul az ember rajta, mikor
magasan áll az ágiója. Itt sokkal külömb lakásod van, mint a
vármegyeházánál volt. Én akkor is intettelek, hogy hagyj fel azzal a
gyermekeskedéssel. A hazafiság csak fáklyás-zenével fizet. Jól esik fiui
keblemnek, hogy megfogadtad józan tanácsadásaimat.

Harter Nándor nagyot prüszkölt ettől a dicsérettől.

– Nekem pedig az esnék jól, ha te fogadnád meg az én atyai tanácsaimat!
szólt emelt hangon s elvörösödve.

– Ej no! nézd, hogy rám förmedtél. Hát nem fogadtam-e meg, a mit
tanácsoltál: hogy egyenesen hazajőjjek? Igaz, hogy egy kicsit görbén
jöttem haza: mert az a bomlott gőzhajós, a ki felszedett a vízből, elébb
Corfuba is elvitt, s csak úgy hozott haza: de hát itt vagyok parancsid
szerint, s a mióta megjöttem, még nem volt időm megelégedésedet
kiérdemelhetni.

– No hát majd lesz rá időd. Nem titkolhatom el előtted, hogy eddigi
magadviseletével igen elégedetlen vagyok.

– Azt én neked megbocsátom.

– Ne űzz ebből tréfát! Én téged külföldre küldtelek, hogy ember legyen
belőled. S te ott nem tanultál egyebet csak roszat.

– Az már igaz! Mennyi jót tanulhattam volna azalatt itthon – nemes
példád után!

– Azt akaratlanul is helyesen mondtad. Az én példámból megtanulhattad
volna, hogy egy jó hazafinak mindenkor kötelességei vannak; s ha tér és
idő változik is, ez őt nem oldja fel az alól, hogy más téren és más
időben is ne teljesítse hazája iránti kötelességeit…

… Hazafiui nagyságunkhoz mért évidíj és diætenclasse mellett.

– Rám figyelj s ne szakíts félbe mindenféle allotriákkal. A haza nem tűr
heverő tőkéket.

– Sem heverő tőkehalakat.

– Te mondád…

– Jól van, papa. Folytasd.

– A haza nem tűr ingyenélő embereket, minő te vagy. Minden munkátlan
ember egy elveszett capitális a hazára nézve.

– Lemouton grammatikájára hivatkozom, a hol azt legelőször olvastam,
hogy igazad van. Tehát gondolod, hogy valamihez kellene már kezdenem?
Nincs most megint divatban valami olyan kellemetes nekünk való hivatal,
a hol a nagyságos «fő» egész nap nyujtózik, s este aláírja a nevét
annak, a mit helyette a tekintetes «al» szorgalmasan elvégzett.

– Az most nem így megy. Dolgozni és tanulni kell.

– De az egy millió paragrafust, a mit most törvénynek neveznek, én meg
nem eszem. Prókátor nem lesz belőlem, mert perelni nem szeretek; bírónak
való sem vagyok, mert én mindig az adóssal fognék sympathizálni s a
hitelezőt marasztalnám el. Kanczelláriánál, helytartótanácsnál nekem
hasznomat nem veszik, mert én minden titkukat kibeszélem a kávéházban. A
diplomátiai testületbe nem keveredhetem, mert azzal megint külföldre
kellene mennem s ott, hidd el, hogy még mindig rosz példákat látok magam
előtt. Nincs nekem semmi törvényes és közigazgatásos dologhoz való
eszem. A puszta írásomért pedig el nem tartanak, mert az, tudod, hogy
olyan förtelmes, hogy ilyen infámis kalligrafia mellett csak
excellentiás úr lehet az ember, egyéb semmi.

– Hát válaszsz egyéb pályát!

– Hiszen az igaz, hogy van miben válogatni. A mérnöki pályához tudok
annyit, a mennyit a nevelőm Pythagoras feladványáig fejembe vert, de a
dioptrának nem vehetem hasznát, mert tudod, hogy közellátó vagyok.
Orvosnak is jó volnék olyan országba, a hol a népesség nagyon
elszaporodott, s a hol egy bölcs kormány az évi termés s a fogyasztók
száma közt helyre akarja állítani a helyes arányt. Pappá nem lehetek,
nehogy a Harter-család ultimus deficiensét tisztelje bennem. Hogy az
igazat megmondjam: még legtöbb kedvem volna kereskedőnek lenni. Milyen
nagy emberek ezek a külföldön! hogy megsüvegelik őket! Nagyobb a
kereskedő, mint nálunk a főispán. S milyen szabad életet élnek! Mindenki
magának dolgozik. Nincs elnök főispánja, a kinek grácziája tartsa benne
a lelket; nincs kortesvezére, választó közönsége, a kinek könyörögjön;
nem kér senkitől, nem köszön senkinek; adsza, nesze! Miatta lehet az
országban respublika vagy provisorium; felülkerülhetnek a vörösek vagy
feketék, az ő rangját el nem törlik; neki nem kell lemondani a
kenyeréről hazafiságból, vagy elvenni a más kenyerét – megint
hazafiságból. Kereskedő szeretnék lenni; csak az az átkozott rosz
szokásom ne volna, hogy nem tűrhetem, mikor pénz melegíti az oldalamat.
Aztán meg azt nem is engedné a nagyméltóságu Harter-család, hogy
egyetlen legitim trónörököse oda álljon a támlány mellé, s mérje eddigi
tánczosnőinek a selymet és mohairt rőffel, vagy magyarázza eddigi
kollegáinak, hogy melyik sajtnak hogy a fontja? Ily botrányra még a
mumiák is megfordulnának pamlagaikon a kaszinóban.

– Hát mondok neked egyet! – szólt Harter Nándor felállva s odalépve
fiához. – Légy katona. Egy hó múlva tiszt fogsz lenni.

De már erre nagyot kaczagott Elemér.

– «Ars brevis, vita longa!» Lehet biz ott elég generális, ki egy hónap
alatt kitanulta az egész mesterséget s nyolczvan esztendőt élt vele. Nem
beszélek a magam gusztusáról. Hanem csak téged figyelmeztetlek rá, hogy
a heverő tőke még mindig jobb, mint a passiv tőke: egy hadseregbe dugott
úrfi rettenetes kamatokat szokott hajtani, t. i. apjától «el»-hajtani.

– De hát elvégre is mi akarsz lenni? – rivalt fiára a nagy ember.

Elemér kedélyesen húzta félre a nyakát, két kezével két üres zsebébe
mélyedve.

– Hát… semmi!

– Semmi?

– Hát van-e ennél szebb hivatás a világon? Semminek lenni! Nem vagyunk-e
sokan? Nem-e ez a legboldogabb osztály?

– Jól van! De a semminek is kell valami, hogy megéljen.

– Hát nem élek-e én?

– Miből?

– Tudom is én! Az a te gondod.

– Az enyim?

– Hát természetesen! Pleonasmus volna a sorstól, ha már egyszer nekem
egy ilyen nagy férfiút adott apának, s aztán még külön magamnak is adott
volna valami talentumot. Én nagyon meg vagyok mind a kettőnk missiójával
elégedve. Te végezd a bölcseség munkáit, én pedig a bolondságéit.

– De az, a mit te végzesz, több, mint bolondság! Az jellemtelenség. Vagy
azt gondolod, hogy rászedett hitelezők s elcsábított leányok és férjes
asszonyok becsületére válnak egy embernek, ki magáról azt mondja, hogy
«semmi?» Az ilyen ember nem semmi, hanem «semmirekellő!»

Elemér úrfi nagy hidegvérrel csitítá haragba jött atyját, két kezébe
fogva térdét s így himbálva magát a széken.

– No, no papa! Ne itélj olyan keményen. Te is lehetsz még olyan fiatal,
mint én vagyok!

– Ismét találóan szóltál, akaratod ellen. Olyan vén, mint te vagy,
bizony nem leszek soha. Elfásulva minden iránt, a mi szép, jó és nemes;
gúnyt űzve mindenből, a mi más előtt szent; kedv nélkül minden hivatás
iránt, a mi egy férfi keblét fölhevíti; aggastyán lehetsz hozzám
hasonlítva. Én még halva is tábort fogok vezetni ki magam után a
temetőbe, míg te élve sem találsz senkit, a ki utánad kérdezősködjék, ha
nem lát.

– Talán még te sem?

– Nem! – Egész őszinteséggel szólok hozzád. Mikor halálhíredet hozták,
az szomorított: íme, egy haszon nélkül lefolyt életnek vége! És midőn
elém jöttél megmenekülve: bizony mondom neked, hogy egy másodpercz
százezred részének parányi töredékeig tartott az öröm, hogy íme megvagy
s következett utána a gondolat: hogy íme, egy hasztalanul újra kezdett
életnek folytatása!

– Második kiadás, újabb sajtóhibákkal megbővítve.

Harter Nándor letett róla, hogy ezzel a fiúval szív szerint lehessen
beszélni. Nem fog rajta semmi.

– Tökéletes bolond vagy, édes fiam! Egyébiránt meglehet, hogy ez a
szerencséd.

– Van egy német színdarab is, melynek az a czíme: «Der Dumme hat’s
Glück!»

– No, ez a te mottód. Férfinak nem sokat érsz, de férjnek talán még
beválsz. Nősülj meg. Szerencsés lehetsz.

– Álmodtál tán valami számot, a mivel ternót csináljak?

– Álmodtam. Emlékszel Dánváryékra?

– Arra a kopasz úrra, meg arra a kövér asszonyságra, inclusive sápkóros
kisasszonyokkal?

– Az úr meghalt, az asszonyság pedig egy gazdag kereskedő nagybátyja
után örökölt félmilliót. Most itt lakik Pesten, fényes házat tart. Több
izben találkoztam vele; mindannyiszor előhozta, hogy milyen kivánatos
összeköttetés volna az, mely gyermekeink közt létrejöhetne. A leányt
ismered. Elnyerheted.

– Papa! Te csakugyan ternót álmodtál nekem. Hogy háládatlan ne legyek:
én meg egy quinternóval ajándékozlak meg. Vedd el magát az anyát.

Azzal Elemér fölkelt helyéről s apa és fiú iparkodott olyan állást
foglalni a szobában, a honnan hátat fordíthattak egymásnak. És azután
sokáig nem találtak gondolatfolyamukban semmi olyast, a minek jó legyen
élő hangot adni.

Végre Elemér törte meg a csendet.

– Tudod mit, papa! Rázz le engemet már a nyakadról.

– Csak tudnám, hogyan?

– Lökj ki az ajtón s dobd utánam az ajtón anyai örökségemet.

Harter Nándor arczán e szóra egész benső alakjában tükröződött vissza
igazi jelleme. A hideg, büszke, érzéketlen önzés.

– Kedves fiam-uram! – szólt dölyfös, hanglökdöső szóval; – hat hó mulva
lesz ön teljes korú; addig gyámságom alatt áll. Akkor pert indíthat
ellenem; s ha végét éri, akkor majd összeszámolunk, hogy ki mivel
tartozik egymásnak. Addig pedig nézzen szét s keressen magának olyan
embert, a ki nálamnál szívesebben látja.

– «Dankend saldirt» az atyai áldást, papa! – szólt keserűen nevetve
Elemér. – És már most arra kérlek, hogy tagadj ki mindenből, a mi a
tied; mert ezt az arczot, a mit most nekem megmutattál, nem akarnám
tőled örökölni a világ minden nagy férfiának dicsőségeért.

Azzal vette kalapját és elment. Mikor a lépcsőn lefelé akart indulni,
épen akkor jött le Angyaldy a második emeletből, hol szobája volt. A
lépcsőcsarnokban találkoztak.

– Jó estét, Angyaldy!

– Ah! – jó estét!

– Nem csodálkozik rajta, hogy élek?

– Természetesnek találom. Beszélt már atyjával?

– Beszéltünk egymással. Azt mondta az öreg, hogy menjek vissza abba a
czethalba, a melyik kihozott a tengerből a partra.

– S mit fog ön most csinálni?

– Élek tovább.

– De hogyan?

– Tudom is én! Egy olasz közmondás azt tartja, hogy senki sem látott még
holt szamarat.

Angyaldy úr ezt jó ötletnek találta, s nevetett rajta egy kicsit.

– Mit tud ön a nádasi puszta bérlőiről?

– Azt tudom, hogy nagy inségben vannak.

– No hát jó éjszakát!

Az úrfi lement a lépcsőn; Angyaldy bement Harter Nándor úrhoz.

A nagy férfiú izgatottan járt-kelt alá s föl szobájában. Angyaldy úr nem
tartotta szükségesnek ez izgatottságot számbavenni.

– Kérem ezt az utánvételi számlát utalványoztatni. Kétszáz forint.

– Mi az? – kérdé Harter Nándor kedvetlenül.

– Megérkezett a kép.

– Micsoda kép?

– A mit meg tetszett rendelni Bécsben. Az olajfestmény. Elemér úrfi
arczképe.

– Menjen ön vele a pokol fenekére! – kiálta fel dühösen Harter Nándor, s
a földhöz vágta az írótollat, a mit már a kezébe vett, hogy majd aláírja
vele a vevényt.

Angyaldy úgy tett, mint a ki bámul és nem érti az egész haragot.

Harter Nándor észrevette magát. Mélyen szemébe nézett titkárának.
Nézhetett abba a két ablakba. Azok le vannak függönyözve belül.

– Nem találkozott ön valakivel a lépcsőn, a ki most innen elment?

– Én felülről jövök a szobámból.

– Tehát nem látott senkit?

Angyaldy tudott mindig a kérdés mellé felelni.

– A postalegényt láttam, a ki ezt az avisot hozta. Ez meg van rendelve,
ezt ki kell fizetni.

Harter még egy perczig vizsgálta gyanakodva titkárja arczát, míg egészen
meggyőződött róla, hogy ez nem akar most vele tréfálózni; aztán csak
fogott megint másik írótollat s aláfirkantotta nevét a postai okmánynak.

– Itt van; fizesse ön ki. Azután a képet csak vitesse Lemmingné
asszonysághoz; mondja, hogy neki ajándékozom azt.

Angyaldy átvette a postai utalványt, s eltávozott. Még csak azt sem
kérdezte főnökétől, hogy miért méltóztatik olyan kegyetlenül mérgesnek
lenni.

A postán átvette a nagy deszkaládába szegezett képet s egyenesen vitette
azt Lemmingék szállására.

Lemming úrnak nem fájt már a félképe, de még otthon kellett
tartózkodnia. Igy úr és asszonyság együtt voltak. Angyaldy úr szivesen
láttatott.

– Mi jót hoz ön? – szólt Malvina, s megkinálta üléssel a titkárt.

– Harter úr kivánt nagysádnak fia arczképével kedveskedni. Ide
ajándékozza.

– Ah ez szép tőle! Itt van már a kép?

– Magammal hozattam; most veszik ki a ládájából.

Malvina csengetett a komornyiknak s meghagyá, hogy ide hozzák be az
arczképet. Ő maga rendezé el, hogy melyik asztalra tegyék le, hogy jó
világításban álljon; s mikor el volt helyezve, akkor elővette
lorgnonját, a mi nélkül, tudva van, hogy festményt helyesen megitélni
nem lehet.

Lemming úr is műértő volt; nem volt rest a kép felől véleményét
elmondani: «Nagyon szép, nagyon finom munka, csak hogy a kéz kissé el
van rajzolva; a világos háttér nagyon barnítja az arczszínt, a mit
különben is sötétít ez a Rahl-iskola modora; a photographia az oka, hogy
az orr szélesebb, a szemek kisebbek, mint a valóságban voltak, hanem
azért rá lehet ismerni, ugy-e bár, Angyaldy úr?

Angyaldy úrnak nem volt véleménye e tárgyról.

– Én nem értek a festményekhez.

Hanem annál jobban értett Angyaldy úr az élő arczok megítéléséhez, s
figyelmét Malvina arczára fordítva, észrevevé a reszkető ajkakról, hogy
a szemei elé tartott lorgnon nemcsak arra jó, hogy jobban lásson azon
keresztül, hanem arra is, hogy mások ne lássák azt a két lopva gyült
könycseppet, mely szemeibe tódul, midőn annak a képét látja maga előtt,
ki minden hibája daczára «mégis csak jó fiú» volt, s ki oly szomorú,
meggyászolt véget ért ifjúkora virágában.

A bírálat és néma szemlélődés közepett egyszer csak bejön a komornyik,
kit Bécsből hoztak s még itt nem ismert senkit, s azon kezdi minden
szertartás nélkül, hogy:

– Jeszszus Maria! – Ez az úr itt van!

– Micsoda úr, te? – kérdé Lemming.

– A ki ott a képen van.

– Hol van az az úr?

– Itt van az előszobában. A látogatójegyét kértem, arra azt mondta, hogy
elázott a tengerben; azután a nevét kérdtem, arra azt felelte, hogy csak
jőjjek be s mondjam itt, hogy valaki akar a «kis mamával» beszélni.

E szóra Malvina felsikoltott s egy szék karjába fogódzott, hogy el ne
essék.

Pár percz mulva feltárult az ajtó s belépett rajta a holtnak hitt fiú.

No, itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál.

Malvina örömsikoltva rohant eléje; átölelte, görcsösen kebléhez
szorította. Összecsókolta fejét, arczát, szemeit; sírt, kaczagott,
vállára borult: az nem volt szó, nem emberi hang, a mit hozzá beszélt,
hanem a fiára találó madár ékesszólása, az öröm őrültsége, az asszonyi
szív közvetlen beszéde; melyben az érzés kikerülte a gondolkozást.

Lemming úr, a férj, és Angyaldy úr, a titkár, furcsa képekkel néztek
egymásra.

Mind a kettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek
az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni.

Elemér hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ránczigáltatni, s mikor vége
volt, akkor elnevette magát.

– Itt vagyok biz én megint, kis mama.

– Kilenczven perczent! mormogá magában Lemming úr, állát símogatva, s
ajkán lebegett ez a kérdés: «de hát hogy mert ön meg nem halni!»

– Rosz, gonosz fiú! – szólt Malvina, könyeit felszárítva batiszt
zsebkendőjével. – Bennünket így kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát
rajtam. Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a requiemén.

– Az én requiememen?

– Biz a magáén! Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot.

– Tyhű! Nem lehetne azt a papoktól visszakérni?

– Maga most is olyan bolond, mint volt? Maga ostoba!

És azzal gyöngéden megveregette a kis ostobának pofácskáit, oda vonva őt
maga mellé a pamlagra. Épen most néztük az arczképét, mit a jó papa
festetett Bécsben. No, ne nevessen mindig! A papája nekem ajándékozza
azt, épen most hozta el Angyaldy úr.

– Ah! mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom.

– Hát már ön látta Elemér urat? – kérdé Lemming úr, erősen rámeresztve
szemeit Angyaldyra.

– Találkoztunk.

– S ön azt nem is mondta nekünk.

– Nem kérdezték önök tőlem.

– Ah! ez eredeti! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember! Hallja ezt,
kedvesem?

Malvina nem hallgatott oda.

Angyaldy úr vette a kalapját és búcsuzott.

– Nekem mennem kell. Jó éjt!

Lemming úr órájára nézett s úgy találta, hogy már eljött az az időpont,
a melyen az orvos parancsa szerint reconvalescens embernek az ágyban
kell lenni.

Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, a
miket Elemér úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni.
Majd holnap elmondatja magának a nejével; de most a doktornak kell
engedelmeskedni; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér: jó
éjszakát kivánhatni magamagának.

Voltaképen pedig arra gondolt, hogy korántsem olyan veszedelmes ez a
fiatal ember az asszonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül
marad, mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz
kell, ezt az apja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén üttetik
seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonynyal; mi mondjuk azt, hogy
«alszom, alszom!»

– Hát volt-e már a papánál? – kérdezé Malvina, midőn egyedül maradt
Elemérrel.

– Oh! voltam bizony; már ki is lökött az ajtón.

– Menjen maga nagy bohó! Bizonyosan valami illetlenséget követett el
megint, a mivel az atyját megharagította.

– Hát persze, hogy azt követtem el!

– No ugy-e?… Mit tett?

– Hát azt az impertinentiát követtem el, hogy nem fulladtam a tengerbe.

– Ah menjen! Micsoda beszéd ez már megint?

– Csupa tiszta rágalom. A mi nekem nyavalyám. Elismerem. Az én apám a
megtestesült jóság és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kis mama. És
én épen oly rosz szivű, hideg, háladatlan leszek iránta, mint te voltál:
én is válópert indítok ellene.

– De kérem, gondolja meg, mit cselekszik?

– Hát én nem kértelek, mikor el akartál menni, hogy ne hagyj itt minket?
Hát én nem mondom azt most: hogy de jól tetted, hogy ott hagytál
bennünket? Ha gyülölted volna, ha haragudtál volna rá: tán
kiengesztelődhettél volna iránta; de lenézted: s ez, az a miből nem
lehet kigyógyulni. Én pert indítok az apám ellen, anyám hozományáért. De
beszéljünk kellemesebb tárgyakról.

– Jól van, fiam; – legelső kérdés magára nézve az, hogy míg a pere
eldől, az pedig elhuzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog
élni?

– Hahaha! Hát veszek magamnak egy fazekat, s mindennap ebéd után eljárok
ide hozzátok a maradék juskulumért.

– Ne beszéljen így, mert megtépem a haját! Hiszen azt tudhatja jól maga
nagy ostoba, hogy a míg nekem van egész szelet kenyerem, addig magának
is van fél. Csak hogy nálam mégis nem lakhatik: maga már nagy kamasz, s
aztán a világ mindent félremagyaráz; de meg Lemmingnek is olyan
viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyiltan újjat nem húzhat. Mi
ugyan szükséget szenvedni nem engedjük, de maga mindez ideig gavallér, s
ahhoz volt szokva, hogy havonként legalább száz forintot költsön. Csak
nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt kell valamit kigondolni.

– Hát hiszen majd te fogsz valamit kigondolni.

– Én? Én, ugy-e – szólt kedélyesen felkaczagva Malvina. – Milyen jól
ismer a kis semmirekellő! Hogy én gondoljak ki számára valamit. No hát
lássuk! Micsoda kőből lehetne az ön számára olajat facsarni?

Malvina ajkára tette szép rózsaszín ujja hegyét és tervezett.

– No egy már van! – szólt, a mint fürkésző tekintete megakadt az
arczképen. – Egyik ez a kép.

– Ez a kép?

– Igen, az ön képe.

– A hátamra vegyem és eladjam?

– A kép az enyém; értse meg! Én rendeltem meg. Háromszáz forintba
került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg
Harternek is. Mind a kettőn megveszem az árát, s az egyik az öné. A kép
az enyém marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét
diszíti. Kétszáz forintot mingyárt átadok önnek. Több nincs a
ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik
százast is előadatnám vele. Így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azaz:
hogy két hónapig.

Elemér megcsókolta Malvin kezét.

– Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetreméltóbb kis mama a világon.

– No ne hizelkedjék most, hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok
bolond költségbe vert bennünket halálával. Tudja-e, hogy még sírboltot
is készíttettünk az ön emlékére roppant nagy gránitsíremlékkel, a mi
kétezer négyszáz forintba került.

– Borzasztó! Hisz ezek a halottak iszonyú luxust űznek.

– Ne űzzön tréfát mindenből. Az az élők fájdalmának nagyságát fejezi ki.
Hanem én egyet gondoltam. Lemmingnek sok ismerőse van a pénzes körökben,
talán el lehet adni önnek a kriptáját és sírkövét valakinek, a kinek
hamarább kell.

– Hahaha! – kaczagott fel Elemér. – Ez már csakugyan non plus ultrája a
tékozló fiú tökélyének. Egy korhely, a ki fölkel halottaiból csak azért,
hogy eladja a kriptáját meg a szemfödelét, s még egy kicsit hazajön
élni, míg sírkövének az árában tart. Ezt még csakugyan nem produkálta
előttem senki!

Malvina maga is olyan szívesen nevetett a «tékozló fiú» könnyelmű
bohóságain.

– Már most hát egyidőre el van látva. Most kivánjon szépen jó éjszakát a
kis mamájának s menjen a szállására. Hol van a holmija?

– A holmim? Az Atlantique cajutejében, hat fonálnyira a tenger szine
alatt.

– Hát semmit sem mentett meg?

– Még egy nyakravalót sem.

Valóban, Elemérnek még nyakkendője sem volt. Inggallérjai
összegombolatlan voltak kétfelé hajtva.

– Igy pedig még csak vacsorálni sem mehet tisztességes helyre.
Megálljon!

Malvinának egy vékony fekete selyemkendő volt a nyakán, finom
csipkézettel, azt leoldta onnan, s aztán felkötötte Elemér nyakára.

– No, nézze maga gézengúz, maga ágról szakadt, valahogy legyen mégis
emberi formája. Csókoljon kezet, aztán takarodjék! Holnap délben
elvárom, akkor aztán majd beszéljen az ön ügyeiről.

– Arról a nagy kőről, a mi szívemről esett le.

Elemér gyöngéden kezet csókolt és távozott.

Az ajtóból visszahívaték.

– Jőjjön vissza, még kap valamit.

Visszajött.

Malvina megcsókolta az arczát.

Azzal aztán Malvina elsietett hálószobájába.

Elemér úrfi pedig vágtatott le a lépcsőkön és futott egyenesen az
utczára, mint a hogy futhat egy fiatal ember, a kinek már régóta nem
volt egy garasa sem, s most egyszerre kétszáz forint sír a zsebében
szabadulás után.

Dehogy ment szállást keresni! a legelső bérkocsist, a kit előtalált,
elfogta s parancsolta neki, hogy vágtasson, megmondta, hová?

A bérkocsist gyorssá tette a borravaló igérete.

Épen jókor érkezett meg Elemér a vasuti indóházhoz.

Hirtelen jegyet váltott s a harmadik csengetésnél kapott fel a
vaskocsiba.

Hová? Hová?

Csak egy gondolatja volt most.

Vajjon lett-e virág azokból a délszaki növényekből, miket ő jó
szerencsére távol országból valakinek ide küldött?

«Mit csinálnak a nádasi puszta bérlői?» ez volt egyetlen kérdése
Angyaldyhoz, ki leveleit, miket külföldről küldött, közvetíteni szokta.

«Nagy nyomorban élnek!»

Ez a szó minden egyéb gondolatot kitörült lelkéből.

Uti pénzéből annyija maradt még, hogy vasutat, fuvarost oda-vissza
kifizethetett. Azt a két százas bankjegyet nem szabad fölváltani.
Éhségét elverte egy zsemlyével. Azoknak talán ennyi sincs!

A kocsiban aztán elnyomta az álom, csak akkor ébredt fel, mikor jó késő
reggel a kalauz fülébe kiáltá az állomás nevét, melyen ki kelle
szállnia.

Az egy alföldi mezőváros végén volt.

Elemér azonnal szétnézett fuvaros után.

Egyetlen egy szekér volt a pályaudvarnál; annak gazdájával hamar meg
volt az alku. Keveset kért és keveset igért a fuvaros. Csak a szomszéd
faluig ajánlkozott, onnan aztán lássa a tens úr, hogyan megy odább!

A szekérbe ülésnek egy szál deszka volt keresztül téve.

– Ejnye, bátyja; nem tudna egy kis szalmából jobb ülést csinálni ide?

– Szalmából-e? – szólt a kocsis; – magunk is megennénk, ha volna.

Elemér nem értette ezt a választ. Ő messze világból jött, a hova a hazai
nyomornak híre nem jutott el.

A fuvaros aztán, hogy megmagyarázza neki a dolgot, mikor leszedte a
lovai fejéről az abrakos-tarisznyákat, oda vitte az egyiket az úrfihoz,
s legyűrve a szélét, megmutatta, mi van benne? Apróra vágott
jegenye-hajtások.

– Ez az abrak.

Azután a saját tarisznyájába nyúlt, s abból húzott ki valami furkónak
gyúrt fakószínü ismeretlen tárgyat.

– Ez meg a kenyér.

– Miből van ez?

– Őrölt kukoriczacsutkából, egy kis korpával keverve.

Elemér ekkor kezdett csak maga körül nézni. Most vette csak észre,
milyen sivatag terül itt körüle.

A táj, melyen tegnap átutazott, még a paradicsom képe volt, a Dunán túli
vidéknek még volt zöldje, mezeje, a házak körül asztagok, boglyák; a
szérükön nyomtattak, szórtak; itt kopár minden, és csendes minden.

Felült hát a szekérre; a milyen ülés volt, olyan volt.

A kocsis bevezetésül jó sort húzott a fonott ostorral lovai bőrére, mire
azok egy kissé tanakodtak magukban, hogy mire értelmezzék ezt a
megszokott intést? normális abrakpótlék-e ez, vagy megindítása egy ujabb
provisoriumnak? Az egyik aztán csak-csak felvette a fejét a földről s
elereszté maga előtt; a meglódult fej vitte maga után a négy lábát, mire
a szekér is előre zördült s megtaszítá a másik lovat, inán ütve a
kisefával, az azonban még hátratekintett, nem hihetvén hátának és
füleinek, míg szemeivel is meg nem győződik, hogy elodázhatlan
kötelesség a megmozdulás; erre aztán nagyon megcsóválta a fejét,
kiöltötte nyelvét a világra, s egy sikertelen kisérlet után bajtársának
oldalára dülhetni, csakugyan elhatározta magát, hogy hozzá fog az előre
esegetéshez, a mit más lónál ügetésnek is szoktak nevezni: mire az egész
jármű megindult, kajla rúdjával barátságosan ütögetve orron hol az
egyik, hol a másik lovat, a szerint, a mint időszakonkint az egyik
nagyobbat rántott rajta, mint a másik.

Keserves előremenetel volt ez; pedig a fuvaros lelkiismeretesen
alkalmazta az ostornak a madzagát is, a nyelét is.

S azután jöttek még sajátságos akadályok is, a mik feltartóztatták a
haladást.

Egész csorda teheneket, ökröket, rideg gulyákat, birkanyájakat hajtottak
a poros úton szemközt, mik előtt Elemér alkalmatosságának meg kellett
állania, mert a szemközt jövő tulok nem bánta, ha keresztül megy is
rajta a rúd, nem tért ki a szekér elől.

– Országos vásár van itt valahol, bátya? – szólítá meg kocsisát Elemér.

– Nem biz a téns úr; hanem elhajtanak minden lábas állatot tul a Dunára
kiteleltetni – felébe. Itt már nincs egy szál szalma sem, a min
rágódjanak.

Elemér most kezdé érteni azt a keserves bömbölést, a mit az
elsoványkodott állatok ezrei úthosszant hangoztattak. Vajjon eljutnak-e
Dunántúlra?

Szemközt jövő emberek nem köszöntötték már egymást, nem hangzott se
«jónap!» se «dicsértessék!» Vert had utazott itt, egymás sarkára
taposva.

Néhol egy kidült állat hevert az útfélen. Ott hagyták, nem jöttek érte.

– Talán a husát használhatnák? – jegyzé meg Elemér.

– Mit ér a hús, ha nincs só hozzá?

– Hát nincs só? – kérdé Elemér elbámulva.

– Hja uram, szegény ember minálunk csak marhasóval szokott élni, mert az
olcsó; az úri sót mi nem győzzük. A marhasóból meg már nem adnak többet.
Rájöttek, hogy magunk is azzal élünk, hát már most azt sem adnak ki.

Nagyon hosszan tartott az út, a fáradt gebék alig czammogtak. A távolban
régóta látszik már annak a falunak a tornya, a hova el kellene jutni, de
az mintha útban volna, alig akar közeledni. Jó délután volt már, mikor
egy útféli csárdához értek. Itt megállt a fuvaros pihentetni.

A helység nem volt már messze. Elemér kifizette a kocsist s nem várt rá,
míg annak a lovai új erőhöz jutnak hanem megindult gyalog a helységbe.

Mikor már jó közel járt, az úttól jobbra és balra mintegy ötven-hatvan
embert vett észre, a kik sajátságos munkában voltak.

Az út mentében hosszú gödröket ástak, mintha sírvermeket készítenének
óriások számára. Néhányan lenn dolgoztak a verem fenekén, felbukkanva
fejeikkel, mikor egy ásó földet kivetettek a mély gödörből. A szél
elkapta azt mint a hamut. Ölnyire ki volt égve a föld. Másutt már
hantolták a vermeket befelé.

Elemér nem ért rá szóba eredni a munkásokkal. Sietett be a faluba. A
biró után kérdezősködött. Elvezették a házáig. Elmondta neki, hogy a
nádasi pusztára szeretne utazni, megfizet az alkalmatosságért.

A biró nagyon rosz kedvü volt.

– Ha aranyat fizet az úr, sem kap itten lovat.

– Miért nem?

– Mert egy sincs.

– Hát hova lett?

– Ma vertük agyon valamennyit.

– Miért verték agyon?

– Azért, hogy ne lássuk a kínlódásukat. Ma harminczkettedik hete, hogy
hiába várjuk, hogy a fű kijőjjön a földből. Ha látta az úr azokat a nagy
gödröket, a miket a falu végén ásnak, megkérdezhette, minek lesz az?
megmondták volna: szegény ember oda rakja el igavonó állatjait
kitelelni. Ezután majd gyalog járunk s jövő tavaszszal, a ki megéri, nem
szántunk, hanem kapálunk.

Elemér mind lejebb hangolta az igényeit.

– Hol van itt egy csapszék, a hol kenyeret és vizet lehetne kapni?

– Hja uram, ha kenyerünk és vizünk volna, akkor nagy urak volnánk. Itt
nem lakik uraság.

Hát már azt, a ki itt kenyeret eszik, uraságnak hívják?

Elemér tagjain hideg borzadály futott végig; pedig elég forrón sütött a
nap.

– Nem hallottak valamit a nádasi puszta bérlőiről, hogyan vannak?

– Nem tud most senki a szomszédjáról semmit; nem jár most látogatóba. Az
úr talán oda igyekszik?

– Oda; messze van-e gyalog?

– Jó három óra járás. Csak jobbra, naplement felé tartson, nem tévedhet
le az útról: s ha azután egyszer meglát egy magas kéményt a távolban, ez
a nádasi puszta pálinkafőzőjének a kéménye. Az is pihen, tudom, mert
nincs miből főznie.

– Kérek hát legalább egy botot az útra.

– Azzal szolgálhatok; még nem hordták el mind koldusbotnak.

Egy ácsorgó vézna gyerek aztán egy kutyanyelv-bankóért, a mi jó pénzben
tiz krajczárt ér, vállalkozott rá, hogy kivezeti Elemért a határból
egész a dülő útig, mely a nádasi pusztára vezet.

Onnan azután egyedül ment Elemér tovább.

Rettenetesen egyedül. Sem mezei munkás, sem vándor nem járta azt az
utat; kocsinyom is rég elenyészett róla; befujta azt hamuszürke porral a
szél. Csak a kipusztulhatatlan szerbtövis az út két felén, mely nagy
tért foglalt a vetetlen avarban, mutatta, hogy merre jártak itt hajdan
szekérrel. S a mennyire a szem ellátott, a sötét hamuszín avar ízzott
előtte, el-elveszve a hullámjátszó délibáb tengerében, mely távol zöld
oázokat mutogatott a magányos vándor előtt, lombos, árnyékos erdőkkel,
miknek lába tóban fürdik. Káprázat! Egy bokor sincs ott, egy ökörnyomnyi
víz sincs ott.

– Még madár sem száll a tájon.

Elemér kábultan haladt órákig e siketítő némaságban, e véget nem igérő
vigasztalan pusztaságban, e rémledező délibáb-rezgés felé. A nap
nyugovóra szállt már, a vándor árnyéka messzenyult mögötte, s még mindig
nem látott maga előtt mást, mint fekete avart és délibábot. Ekkor egy
hosszú tűzvörös felhő mögé tűnt el a nap, mely mintha az égő földnek
lelke volna; s abban a perczben eltűnt a délibáb, tengereivel, oázaival
s Elemér maga előtt látta a távolban a hosszú kéményt.

Úgy örült ennek, mintha otthonába sietne.

Pedig még egy jó órai útja volt odáig.

Mire a bérlői lakhoz megérkezett, egészen beesteledett, a kapu is be
volt már téve.

Bekiáltott az udvarra, hogy nyissák ki; s hogy azután nem jött senki,
felnyitotta maga a kaput, könnyen jár az ilyen falusi szerszám; s bement
az udvarra.

Nem ugatták a kutyák, a min nagyon csodálkozott.

Még nagyobb lett a bámulata, midőn a konyha-ajtóhoz érve, azt bezárva
találta. Zörgetett, nem felelt senki. Lehetetlen, hogy már lefeküdtek
volna.

Ekkor, a mint szétnézett az alkony fényénél, észrevette, hogy a mint a
szél telefújta a folyosót a konyha-ajtóig finom porral, ebben a porban
semmi lábnyom nem látszik. Itt nem lakik senki.

Benézett az ablakon; sehol sem volt gyertyavilág.

Elindult a cselédházakhoz. Azok is mind zárva voltak. Sorba járta az
aklokat, istállókat, üres minden. Ki lehet nyitni, csak be vannak
reteszelve, de belül senki, semmi.

Az egész udvar, az egész szérüskert üres, egy szál szalma nem hever az
udvaron. A pajtának zsupptetője volt, az is le van szedve félig; egy
szecskavágó a félszerben, reves, korhadt szalmatöredékkel mutatja, hogy
mire lett elhasználva a tetőzet.

Az udvarból lement a kertbe. A fákon sem gyümölcs, sem levél;
félszázados vastag gyümölcsfák koronáiktól gyökereikig végighasadva az
aszálytól, s a kert földje mélyen fölrepedezve, mint a kihült
lávafolyadék.

Azután talált egy kis elkerített helyet, fűzveszszőkkel körülsövényezve,
oda is belépett, és ott megtalálta, a mit keresett.

Ott voltak a délvirágok, miknek magvait ő küldözé tengereken túli
hazákból. Rájok ismert; ezek azok!

Elszáradva, porrá égve, halotti koszorúnak aszva.

De megvoltak, de felnőttek, de kivirultak. Valaki ápolta őket, gondolt
rájok.

Hová lett, a ki ápolta őket? hová lett az egész család? senkitől sem
kérdezheti.

Nincs egy lélek, nincs egy pára, a ki távol vagy közel hangot adjon a
kérdezőnek.

Egy ugató eb, egy vijjongó madár, egy csiripelő prücsök nincs emberjáró
kerületben.

Csak azok a száraz virágok beszélnek.

Egy hosszú földhalom van a kis kertecske közepén; valaha gyeppad volt,
most csak szikár domb. Arra leül az ifjú s elkezd beszélgetni a
virágokkal. Az elszáradt virágokkal.

Olyan csendes, olyan puszta körülötte minden. Háta mögött egy elhagyott
ház, melyben nem lakik senki; körülötte egy nesztelen sivatag, lombtalan
fákkal: egy téli tájkép, az égető nyár hevétől elperzselve; száraz
galyakkal, üres mezőkkel; csak hogy a mi a téli tájképen fehér, az itt
most mind fekete.

És az ifju, a ki nevetett, mikor az apai házból kiűzték, a ki gúnyt
űzött saját temetéséből: most, mikor lehajtá fejét arra a kiszáradt
gyepágyra, a hol senki se láthatta, a hol senki se hallhatá, elkezde
sírni keservesen.

Ott viradt meg azon a gyeppamlagon.

Ott mélázta át az egész csend-ülte éjszakát; egyedüli élő a véghetetlen
nagy sírban, melynek feneke egy egész ország, négy fele a négy égsark
maga.

Álmatlanul ott lelte a hajnal.

Akkor leszakított egyet azokból az aszúvirágokból, miket oly jól ismert,
mik úgy kiválnak az otthonos növények rendéből, s azt tárczájába rejtve,
ismét neki vágott az útnak, melyen idáig jött; saját lábnyomain kívül
még nem látott egyéb nyomot az egész pusztán végtelen végig.

Az úrfi ezuttal a vasuti állomásig gyalog mehetett. Pedig nem volt az
ilyen expeditióhoz szokva. De szekeret semmi árért nem birt többé kapni,
s úgy kellett tennie, mint más szegény embernek: megerőltetni az
apostolok lovait.

Utközben megkóstolta a kukoriczacsutkából készült kenyeret is. Másformát
nem kapott. Ettől a kenyértől sok egyet-mást megtanult, a mit még eddig
nem tudott.

A vasuti indóházhoz épen jókor érkezett meg éjszaka közepén, hogy a
vonatra felülhessen.

Ott azután megpihenhetett volna, ha engedte volna pihenni az, a mit
magával elhozott belül.

Az a szomorú pusztai kép!

A sötét éjben is szüntelen azt a fekete, sivatag pusztai tájképet látta
maga előtt, mely paradicsom lett volna, ha az ég átka el nem perzseli;
egy holt, emberijesztő vadon most.

És gondolá magában: az én lelkem egy ilyen tájkép.

S valahányszor elszenderült, mindig azokat a hosszú sírokat látta maga
előtt, mikből a sírásók feje fel-felbukkan és hallotta a szózatot az
üregekből: «Temessük el, a mink még van; aztán temessük el magunkat is;
végezzük el a megfordított teremtés munkáját: temessük el az ötödik
napon a párás állatokat, a hatodik napon aztán az embert, – saját
magunkat.»

Két napot töltött az ide s tova utazással Elemér. Késő délesti órákban
érkezett vissza Pestre.

Egyenesen Lemmingnéhez sietett. Még tegnap délben kellett volna
odamennie.

Leverte ruháiról a port, hogy ne lássék rajta a két napi gyalog-utazás.
Hanem azért lábai ki voltak állva, alig birta egyiket a másik után
vonszolni.

A komornyik, ki bejelenté, előre tudatta vele, hogy ő nagyságaik épen
indulni készülnek a circusba. Little Wheal jutalomjátéka van.

Azt persze Elemér tartozott tudni, hogy Little Wheal most az első ember
a világon, a bohócz; a második a miniszter.

Azonban egy szóra mégis elfogadtatik.

Malvina valóban teljes páholyfoglalói ornátusban volt már, s Lemming úr
csakhogy a keztyüit nem húzta fel.

Az asszonyság kiszámított nehezteléssel fogadta az úrfit.

– No maga szépen eljött!

– Egy kicsit elkéstem.

– Szép kicsi! Ha a tegnapi ebéddel mind ekkorig vártunk volna önre,
szépen elhültek volna az ételek. Ugyan hol járt?

– Minek kérded? Ugy sem mondanék igazat.

– Összeakadt úgy-e, mindenféle korhely pajtásokkal? Eljárt olyan
helyekre, a miket tisztességes emberek előtt nem lehet bevallani? A
szemeiből látom, hogy azóta nem is aludt. Ugy néz ki, mint a ki két nap,
két éjjel kártyázott és dorbézolt. Még most is alig állhat a lábán a
korhelykedés miatt. Mintha két báléjt végig tánczolt volna.

– Csak szidj és korholj, jó kis mama! Mindent megérdemlek. Nem
gondolhatsz felőlem olyan roszat, hogy még annál roszabbat is nem tettem
volna. Haszontalan, silány ficzkó vagyok. Tudod te azt!

– Ez elég szomorú önre nézve. Én az ön érdekében egész nap fáradok, s ön
azalatt még csak annyira sem méltat, hogy eszébe juttassa magának,
vajjon vagyok-e a világon? Mernék fogadni, hogy azóta minden pénzét
elpazarolta.

– Oh milyen jól ismersz!

– Menjen! Haragszom magára. Ma nem akarok ránézni. Menjen haza valahova;
aludja ki magát. Nagyon haragszom!

Lemming úr azt gondolta, hogy haragvó nejének segítségére kell sietnie,
s ő is nekifordult Elemérnek.

– Hja, mon cher! Ez így nem fog sokáig menni. Ön félreismeri a
helyzetet, melybe önhibája által jutott. Ön visszaél a mi
gyöngeségünkkel, a mivel mi önt elkényeztetjük. Ez szégyenteljes pálya,
a mit ön folytat, mon cher; mindig csak idegen emberek pénzét költeni,
mások rovására könnyelműsködni; a gyalázatból tréfát csinálni: ez nem
tisztességes embernek való!

Elemér arcza mélyen elpirult, de nem felelt semmit; ajkait
összeszorította, és szemeit lesüté. Hadd szidják!

Hanem az utolsó szóknál, midőn Lemming úr épen nagyon belejött a
nagybőjti leczkéztetésbe: Malvina csak félretolta őt félkezével maga és
Elemér közül, s szavába vágott:

– Édes Lemming! ne avatkozzék ön ebbe a dologba, a mire senki sem kéri.
Elemér könnyelmű suhancz, de alávalóságot nem követett el soha; azt én
előttem ne mondja senki. Ha pazarolt eddig, mindig a magáét pazarolta, s
a mit fizettek érte, azt sajátjából fizették. Most is azt vesztegeti, a
mit nálánál érettebb eszű emberek az ő tulajdonából kihajigálnak az
ablakon. Azért ön ne vessen neki semmit a szemére. Én szidhatom, mert jó
vagyok hozzá; de önök többiek ne szóljanak a dolgába. Ez a mi dolgunk.

Azután szép fehér keztyűit végig gombolva, Elemérhez fordult.

– Ön tékozló fiú a bibliából! Tudja meg, hogy a sírkövét eladtuk egy
ezer forintért. A ki megvette, részletenkint fogja lefizetni, havonkint
száz forintjával. Tehát tiz hónapra el van ön látva. Ahhoz tartsa magát.
Addig majd csak lesz valami ujabb kilátása. Meg van-e ön velem elégedve?

Elemér csak némán bólinta fejével.

– Még csak meg sem köszöni! – dörmögé magában Lemming úr, midőn
Malvinának nyújtá karját, hogy őt a lépcsőn levezesse.

Elemér hátul maga maradt, úgy kullogott szótlanul utánok.

De Malvina, mielőtt a kapuív alatt váró hintajába ült volna, még egyszer
hátratekinte, s az ifju semmiházinak nyújtva kezét, mondá:

– No, már nem haragszom!




A KESERŰ KENYÉR.

Hova lettek hát a puszta ház lakói?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ama nagy csapás után, mely a Világosi családot érte, első legsürgősebb
teendő volt a lesujtott családapát felhozni Pestre és orvosi tanácsot
kérni, mit tegyenek vele? Hiszen azt sem tudhatták még: szélütés érte-e,
vagy megháborodott?

Az volt a kérdés, hogy ki menjen el és ki maradjon otthon?

Világosiné maga is oly idegbeteg volt, hogy lehetetlen volt egyedül
útnak ereszteni a háborodott férjjel. Ilonkára sem lehetett a beteget
magára bizni; s ha mind a ketten elmennek, ki viseli gondját a ház másik
keresztjének: a siketnéma gyermeknek? Azt is magukkal vigyék?

E miatt volt nagy töprengés.

Meghallotta ezt Böske, s sietett rajta segíteni.

– Csak menjenek el maguk arra a Pestre, mind a ketten, a szegény
urunkkal. Majd ügyelek én a kis némára magam. Bizzák rám az egész házat.
Úgy áldjon meg az Isten engem, a milyen igazán mondom, hogy nem vész el
ebből a házból egy szál toll sem, a míg oda lesznek.

Biz abba bele kellett nyugodni. Rá kellett hagyni Böskére a házat és
gyermeket.

Úgy szöktek el szegénykétől korán reggel, mikor még aludt: fel sem
költötték egy búcsucsókkal, nehogy nagyon sírjon utánok. Böske esküdött
az egekre, hogy éjjel-nappal vigyázni fog reá.

A szegény beteggel szörnyű sok baj volt az úton.

Nem akart mozdulni, ha valahová leült, úgy kellett mindenüvé erővel
vezetni. Nem evett, ha nem etették: gyermek volt, ki nem tudja még, mire
valók a tagjai.

Pesten összehívták hozzá az orvosi tudomány előkelő bölcseit. Azok igen
rosz vigasztalást adtak. Hosszú betegség ez, mit majd meggyógyít a
halál. Az volt a legjobb tanács, hogy haza kell menni, vissza a falura,
a zöldbe.

A zöldbe! Hisz épen ebben tébolyodott meg!

Pedig e baj ellen a város hét gyógyszertárában nincs orvosság.

Egy délelőtt épen az orvost várták, midőn az ablakon kitekintő Ilonka
egy parasztleányt s egy kis fiut pillantott meg az utczán. A
parasztleány hátán nagy batyú volt.

– Nézd anyám, szólt Ilonka, ha nem tudnám, hogy Böske odahaza van a kis
öcsémmel, azt mondanám, ezek ők.

– Ah, dehogy! szólt Világosiné; nem is hasonlítnak hozzájuk.

A paraszleány a kis fiúval azonban épen azon vendéglő kapujában állt meg
a kapustól tudakozódni, a hol Világosiék voltak szállva. Néhány percz
mulva nyilt az ajtó s bejöttek rajta.

De most már rájuk kellett ismerni.

Naptól elégetve, portól belepve mind a kettő. Böske és a kis néma.

– Az Istenért, mi történt? kiálta Világosiné elrémülten, míg Ilonka kis
testvéréhez rohant, karjaiba ragadta a kis némát, ki csak zokogva omlott
oda, fáradtan, kimerülten.

– Mi ám? De mi ám? monda Böske, lekanyarítva nyakából a roppant lepedőbe
kötött batyut, s mintha ott volna a legjobb helye, föltevé azt a
legközelebb talált asztalra. Hát majd mindjárt elmondom én azt
egymásután. Hanem ha megengedik, hát leülök, mert gyalog jöttünk ám
idáig, aztán még a kis úrfit is az ölemben hoztam, mikor elfáradt.

Azzal letette magát egy székre, s eddig kezében hozott czipőit felhúzva
mezitlábára, képesítve érezte magát a történteket elején kezdeni.

– Hát a mint tensuramék eljöttek hazulról, negyednapra odajön szekéren
egy vöröshajú fiskális egy magakerült úrral – tudják: így hívjuk magunk
között ezeket a mostani szolgabirákat. Az hozott magával még egy
irnokot, meg egy hajdút. Hát a mint bejön ez a két úr, se kérd, se hall,
csak leülteti az irnokot, az előveszi a tollat, tintát, papirost, s
elkezdi ám irogatni, hogy hány tükör, hány szék, hány almáriom van a
szobában? – üm! Mi lesz már ebből? Azután azt kérdezték tőlem, hogy
nálam vannak-e a szekrények kulcsai? «Nálam hát!» minek hazudnám, ha nem
akarok. Hát hogy adjam oda. – «Biz a Herkópáternek sem!» – Hát hogy
nekik az mindegy. Akkor aztán gyertyát gyújtottak, spanyolviaszkot
vettek elő: s elkezdtek dirib-darab papirosokat ragasztani az
almáriomokra a kulcslyuk fölé.

«Hallják az urak, ezt én nem engedem, hogy a mi almáriomainkat
összespanyolviaszkozzák. Itt minden én rám van bizva, s én nem engedek
semmihez hozzányulni, mikor a gazdám nincs idehaza.» Akkor rám förmedt
az a vörös fiskális: «Hát miért nincs idehaza? Épen azért foglaljuk le a
holmiját, mert megszökött az egész családjával együtt.»

– Megszöktünk! kiálta fel Világosiné, szégyentől égő arczát eltakarva
kezeivel. Hogy mi megszöktünk?

– No, csak ne tessék elkeseredni! Megcsináltam én a statisfactiót ezért
nyomban. «Micsoda? szökött ám az urnak a sehonnai öregapja, mikor
Sziléziából egy paruplival ide bejött kis kutyatánczoltatónak, de az én
gazdámról azt ne merje az úr mondani, hogy megszökött, mert mindjárt az
úr fog innen szökni, hol az ajtón, hol az ablakon!» Erre a vörösszakállú
úr azt mondta, hogy elhallgassak, mert mindjárt pofon vág! «Azt próbálja
meg, tudom, hogy kiszedem felét annak a vörös szakállának!» Akkor aztán
az a másik úr mondott valamit diákul, nyilván csillapította, s mikor
azzal készen volt, hozzám fordult, és azt gondolta, hogy majd én olyan
bolond leszek, hogy mindent elhiszek neki, a mit mond. «Hallod-e, hugom,
a földes úr a bérlet felől akarja magát biztosítani, s azért vagyunk mi
kiküldve, hogy a bérlő ingóságait összeirjuk. Nem viszünk el innen
semmit, csak összeírjuk, hogy más rá ne tegye a kezét. Azért legokosabb
lesz, ha a kulcsokat előadod, ha nálad hagyták, mert különben erőszakkal
is felnyittathatom a zárakat. Addig-addig beszélt, míg rávett, hogy
felnyítogassak neki mindent egymásután. Akkor aztán egyenként
előszedegettek mindent: felső ruhákat, alsó ruhákat, abroszt,
asztalkendőt; azokat mind felirta a kanczellista. Én csak néztem. Mikor
a kisasszonyom ruháira került a sor, azt mondtam nekik. «Ehhez ne
nyúljanak, mert ez a kisasszonyomé.» Még kinevettek vele. Azokat is
egyenkint mind előhúzgálták. Szégyen gyalázat! Nekem az orczám égett,
hogy nem szégyelik ilyen idegen urak egy tisztességes kisasszony
fehérneműit sorba előszedegetni, számbavenni. Mikor azokra a szép
hímzett inggallérokra került a sor, nem állhattam tovább: «De már
hallják az urak, ezt csak ne irják oda a többihez! Ezt a kisasszonyom
mind maga kezével hímezte, egyéb drágasága sincsen, mint ezek a finom
hímzetei, az már csak mégis nagy szemtelenség volna, ha még azt is
elexequálnák a gazdámtól, a mi nem is az övé, hanem a kisasszonyé.»

– Erre az irnok azt mondta, hogy ne ugassak! – No, tetszik tudni, ez már
csak elég nagy gorombaság. De én mégis moderáltam magamat; nem feleltem
neki semmi goromba szót vissza; egyetlen egy szót sem, csupán csak hogy
a kalamárist felvettem az asztalról, végigöntöttem neki az irásán, a
tenyeremmel elkentem az egész papiroson, s a mint ezért megakart fogni,
a tintás markommal bemázoltam az ábrázatját. Különben egy rosz szóval
sem illettem szegényt.

– De hiszen te hallatlan nagy bolondságot követtél el! szólt hüledezve
Ilonka kisasszony.

– Bánom is én! Most jön még a java. A szolgabiró erre dühös lett; a
pandurjának kiáltott, hogy jőjjön a békókkal s verjen engemet vasra. No,
de én sem voltam ám rest, kikiáltottam az ablakon: «Marczi! Pista!
Jancsi! dorongra, kapára! Zsiványok vannak a háznál! Segítség!» No azt
kellett volna látni, hogy hordta az irhát a három úr a hátulsó ajtón
nagy hevenyében. A pandur bácsi ijedtében még a puskáját is kezemben
hagyta, pedig nem is nagyon szorítottam meg a nyakravalóját. Az volt a
boldogabb, ki hamarább a kocsin teremhetett. Úgy elszeleltek, mintha ott
sem lettek volna. Persze, aztán mikor magunkra maradtunk, akkor kezdtünk
el évelődni, hogy bizony nagy bolondot tettünk mi most: ezek az urak
majd nagyobb erővel térnek vissza; mindnyájunkat vasra vernek,
bekisérnek. De mikor én nekem a szivem elfacsarodott arra a gondolatra,
hogy Ilonka kisasszonynak a hímzett schmizlijeit összeirják.

A jó lélek még most sem állhatta meg, hogy zokogásra ne fakadjon ennél a
szónál.

– Hát azután? Mi történt azután? sürgeté őt Világosiné.

Böske megtörülte a szemeit a bodros ingújjával, s egész jó kedvvel
folytatá ismét:

– Hát bizony mink azt láttuk, hogy itt ugyis mindennek vége. A földesúr
nem fizetett árenda fejében úgy is lefoglal minden ingó-bingót; ez
többet nem a mi gazdánké; strázsálja, a ki elfoglalta; nagy a világ, ki
merre lát! Ennél a háznál meg nem hálunk többet. Én is aztán
hirtelenében fogtam egy lepedőt, összepakoltam ihol ni ezt a batyut,
felvettem a vállamra, a kis némát az ölembe, neki indultam a világnak, s
most itt vagyunk.

– Szerencsétlen! szörnyedezék Ilonka; te nem tudod, hogy ez rablás! Te
elraboltad a biró által lefoglaltakat a mi számunkra.

– Hagyja csak, kisasszony! Jobban tudom én azt. Három gazdámat
kiexequálták már abból a házból, a mióta én azon a pusztán lakom, mert
lehetetlen ott semmivé nem lenni. Láttam én mindeniknél, hogy a
gazdának, gazdasszonynak, házi népnek a viselő ruháit soha sem volt
szabad lefoglalni. Úgy tudom én ezt már úzusból, mint a
legveszekedettebb prókátor. Azért is másztam a tintás kezemmel annak a
kanczellistának a képére, hogy minek nyúlt olyashoz, a mihez nem volt
semmi jussa. Ne tessék engem félteni, megfelel a Böske magáért, akárhová
czitálják. Nem hoztam én el egyebet, mint a mivel a gazdámnak tartoztam:
meg ezt a drága kedves kis jószágot, ni!

Azzal odament a kis némához, ki bágyadtan borult anyja keblére, s oda
térdelve eléje, megcsókolgatá kezecskéit, s úgy elkérdezgeté tőle, hogy
el van-e fáradva? Pedig az ölében hozta.

Világosinéból most tört ki a keserv. Néma gyermekét szívéhez szorítva
zokogá:

– Koldusok lettünk, gyermekem! Földönfutó koldusok.

Ő szegény, nem tudott keservén uralkodni.

Ilonka nem sírt együtt az anyjával; összeszorítá finom ajkait, s mint
hullámhányta hajó kormányosa, csak a környezetére ügyelt, magát nem
érezé.

Míg Világosiné sírt, zokogott, addig a családapa érzéketlenül ült egy
karszékben és nem látszott hallani, érteni azokat, a miket előtte
elmondanak, a mik előtte történnek. Vagy talán hallotta, értette
mindazt, s ép úgy kínozta szivét, a mit megértett, de a léleknek nem
volt már hatalma az idegekre, hogy közölje velük. Merően bámult a
semmibe.

Ilonka egy intést tett a szolgaleány felé, hogy hagyja őket magukra.

Böske elérté azt.

– Nem megyek ki, kisasszony! Itt akarok maradni. Itt akarok magukkal
maradni minden nyomorúságban. Beszéljenek előttem akármiről. Talán én is
tudok valamihez hozzászólni. Ne küldjön engem ki. Hadd tartozzam én is
ide.

Ilonka némán inte fejével s megszorítá a leány kérges tenyerét; azután
odament az anyjához, megcsókolá az arczát, letörölgeté róla a könyeket.

– Ne sírj, anyám. Térj magadhoz. Kétségbeesnünk nem szabad. Nézz
atyámra, erre a néma kis gyermekre. Isten ránk bizta, hogy gondjukat
viseljük, kik magukon nem tudnak segíteni. Nekünk erősnek kell lennünk,
hogy ezt megbirjuk.

– Hiszen semmivé vagyunk téve! Minden vagyonunk, minden reménységünk
oda! Az Isten mindent elvett tőlünk.

– Ne mondd azt, anyám. Még épen az van meg nekünk, a mit az Isten adott.

– Mit?

– Tehetséget és kedvet a munkához, a mi becsületes kenyeret ád.

– Mit beszélsz?

– Igen, igen! kiáltott közbe Böske, én is azt akartam mondani;
kisasszonyom tud drágalátosan hímzeni, varrni, azt jól fizetik ebben a
gazdag városban; én meg leszek mosóné. Megélünk a jéghátán is.

– Annál jobb és háladatosabb munkát is tudok! felelt Ilonka, szeliden
anyjához símulva. Ti engem annyi éven át taníttattatok mindenre, a mit
egy nőnek tudni gyönyörűség. Én tudok francziául, angolul.
Nyelvtanításból sokan megélnek ily nagy városban. A ki engem tanított is
igen tisztességes sorsban volt és elégülten élt; családját eltartotta.

– Az férfi volt! rebegé az anya.

– Azt hiszem, hogy nők és ifjú gyermekek még szivesebben tanulnak nőtől.

– De te még magad is gyermek vagy; hiszen alig vagy tizenhat éves.

– Azért alaposan tudom a nyelvészetet, s képes vagyok másokat tanítani.

Világosiné csak fejét ingatta, tagadólag, kétkedőleg.

– Nem tudod te még, hogy mi az? Idegen házakhoz járni egyedül, anya
nélkül.

Ilonka igazán nem tudta, mert csak mosolygott rá; egy futó pír sem
vetett alkonysugárt szép tiszta arczára.

– Nehéz lesz, de majd hozzászokom.

Világosiné megkapta leánya kezét, mintha félne, hogy már elveszíti.

– Gondold meg; de hiszen te nem is képzeled még, mennyi veszély, mennyi
kisértet áll lesben egy fiatal leány utján, a ki egyedül jár a világban,
a nagy világban! Ki őriz, ki védelmez meg azoktól tégedet?

– Én magam!

De már e szónál a büszkeség pírja ragyogott az orczáján. A mire most
hivatkozott, azt már ismerte jól.

«Én magam!»

Nagy úr az, a ki a világ kérdésére azt tudja felelni: «én magam.»

Sem előttem, sem utánam senki. Magam őrizem magamat.

Világosiné egy szót sem szólhatott többé leánya ellen, csak oda vonta
karját saját nyaka körül, s a kis néma gyermek karjaival Ilonka vállait
koszorúzta körül, úgy rebegte zokogástól szakgatott suttogással:

– Tégy hát velünk, a mit akarsz. Vedd kezedbe apád, anyád, szegény
testvéred sorsát. Isten segítsen, édes jó leányom!

Ilonka összecsókolta anyja kezét, oly örömmel, mint a kinek gazdag
örökséget hagyott e megáldó kéz; azután odalépett néma atyjához, mintha
annak is akarná elébb megnyerni az engedelmét; odahajolt a vállára,
megcsókolta márvány-hideg homlokát, lehajolt térdén heverő kezeihez, az
élő halott arczvonásait lesve. És úgy tetszék, mintha annak merev szemei
egy pillanatra szelidebben tekintenének alá, s leánya arczában tárgyat
találnának a visszatérő lélek számára. Megnyiló ajkai párszor hallaták:

«To to to, ta ta ta.»

Ez volt az ő minden beszéde.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilonka még az nap beiktatá a fővárosi hirlapokba, hogy egy fiatal leány
hölgyek és leánygyermekek számára tanórákat kiván adni angol és franczia
nyelvből.

Másnap rögtön hivatták egy úri házhoz, azzal az örvendetes hirrel tért
haza, hogy első tanítványa egy igen kellemes úrhölgy, s hogy havonként
harmincz forintot fog kapni mindennap egy órai tanításért.

Tehát nem vagyunk már koldusok!

Az is igaz pedig, hogy harmincz forint jövedelem havonként a kontinens
legdrágább városában épen csak arra ád jogot az embernek, hogy magát
koldusnak ne nevezze, hogy az utczaszegleten meg ne álljon, a
járó-kelőknek a süvegét alamizsnára tartani, ronda ruhájával undort
gerjeszteni, az ég alatt hálni; hanem egymagában odahaza épen annyi
inséget láthat mellette, mint a legnyomorultabb koldus.

S ha e harmincz forintból még apát, anyát, testvért is kell tartani, kik
közül egyik úgy, mint a másik magával jótehetetlen; ha ebből még egy
részt orvosra és gyógyszertárra is kell költeni, s a világ előtt még is
finom külsővel járni: akkor elképzelheti mindenki, mennyit nélkülözhet
az, a ki azt a harmincz forintot megkeresi?

Ezek a harmincz forintos existentiák a legalsóbb fokú nyomor képviselői
nálunk. A mi azon alul van, az már emelkedés. A napszámos sorsa már egy
fokkal közeledik a jóllét felé.

Ilonka elmondá otthon anyjának, hogy legelső tanítványa egy gazdag
polgárnő. Várt sokáig, hogy anyja fogja-e kérdezni tőle e polgárnő
nevét: nem kérdezte. Ő pedig nem sietett azt kérdezetlenül megmondani.
Mit is kérdeztek és mondtak volna róla? Világosiné az egész Pest
városában egy lelket sem ismer; ránézve mindegy akárminek hívják azt a
polgárnőt. Megnyugtató volt reá nézve, hogy leánya legelőször is polgári
családhoz fog járni. Azt ő igen komoly társaságnak hiszi, hova a
nagyvilági csábok még nem jutottak el.

Az is igen ajánlotta eleve a vállalkozó polgárnőt, hogy a veendő tanórát
reggel hét órára tűzte ki. A ki korán kel annak sok dolga van; a kinek
sok dolga van, az a jó gazdasszony. És így ott igen jó családi életnek
kell lenni.

Nem ez volt ugyan az oka a korai tanulásnak, hanem az, hogy a gazdag
delnő már korán reggel ki szokott lovagolni, s a visszatérés s az új
átöltözés közti órát legjobban értékesítheti nyelvtanulásra; így aztán
egész napja szabad. Ilonkára nézve is kedvező ez óra, mert szintén az
egész napot otthon töltheti családjánál, s otthon varrhat, hímezhet
pénzért; a mi ismét hoz néhány forintot a konyhára.

És azután a mi legfőbb: hét órakor még aluszik az egész divatos világ s
nem jár az utczán; Ilonkának nem kell attól tartani, hogy valami
ismerőssel találkozik, a ki előtt pirulni kell szegénységükért. Óh! mert
a szegénység olyan szégyenelni való nagy vétek! A ki abba beleesik, úgy
kerüli régi ismerőseit, úgy rejti előlük arczát, úgy fordítja félre
tekintetét, mint a ki nagy bűnt követett el. Úgy könyörög az
emberiségnek, hogy ne lássák meg, hogy felejtsék el. S ha még az
elszegényült egy fiatal leány!

Azért esett jól Ilonkának, hogy messzeeső külvárosi szállásukból csak
kora reggel kellett a belvárosba bemennie. A reggeli publikumnak nem
ötlött fel a serényen végig suhanó alak; szatyrot czipelő
mészáros-legények nem iparkodtak befátyolozott kalapja alá tekintgetni;
a bevásárló szakácsnők roppant krinolinjai nem szoríták őt le a
járdáról, ki még csak krinolint sem viselt; minden fényűzése egy
en-tout-cas napernyő volt; jó nap ellen, eső ellen, s hajlós halcsont
nyelével az ember a koszorú-utcza kutyáit is távol tarthatja magától.

Így eltelt egy jó hónap a nélkül, hogy Ilonkát meglátta volna valahol
Elemér. Pedig annak már nyomára jött, hogy Világosiék Pestre jöttek fel.
Mi lett belőlük? Elácsorgott naphosszant az utczán, eljárt a színházba,
hogy talán megláthatja valahol, a kit keres. Még arra is vetemedett,
hogy a rendőrségi osztálynál tudakozódjék; ott nem tudtak még csak
igazán semmit felőlük.

Pedig bizony mindennap megfordult ő annál a háznál, a hova Ilonka
eljárt; mindennap leült abba a karszékbe, melyből Ilonka fölkelt;
csakhogy természetesen Elemér úrfinál kilencz órakor kezdődvén a nappal,
astronomiai lehetetlenség volt valakivel találkoznia, a ki már nyolcz
órára el is végezte a nap terhét.

Az előkelő polgárnő, a kit Ilonka angolul tanított: Lemmingné asszonyság
volt.

Hogy maga Malvin sem beszélt Elemér előtt Ilonka felől soha, annak
meglehetnek a maga jó indokai.

Még tán annak is lehetett oka, hogy Lemming úrnak sem szólt e felől
senki.

Lemming úr, mint üzlet embere, nem tartott egyforma életrendet. Mikor
utaznia kellett, akkor hajnalban kelt, mikor pihenő nap volt, délig sem
jött ki a szobából; az asszonyság lakosztályát pedig délelőtt soha sem
látogatá. Neki más lépcső-feljárata is volt az irodájához.

Egy reggelen azonban Lemming úr, midőn a vaspályáról hazaérkezett, a
lépcsőn találkozott a lefelé jövő Ilonkával.

Ilonka arcza még nem volt lefátyolozva; akkor jött Malvintól. A
gentlemennek erősen feltünt az ismeretlen szép gyermek, kinek ittjártát
semmivel sem tudta indokolni, különösen ily szokatlan órában.

– Jó reggelt, kisasszony! Kit keres ön a háznál?

– Jó reggelt, uram! – Én órákat adok itt az angol nyelvből.

– Ön? áh! szólt hitetlenül rázva fejét a bankár. És ki vesz itt leczkét
az angol nyelvből?

(Ő lakta az egész emeletet.)

– A nagyságos asszony, Lemmingné.

– Ah! Az én nőm? Ez új dolog!

– Isten önnel uram! üdvözlé őt e fölfedezés után Ilonka; s jónak látta
nem folytatni ezt az értekezést, itt a lépcsőn.

Lemming úr pedig ott maradt s utána nézett, míg a lányka a csigalépcsőn
lehaladt. Az pedig egyszer sem tekintett vissza.

Lemming úr nagy fejcsóválással ment fel szobájába. Ott azután kivallatta
a komornyikot, hogy mióta jár ide ez a kisasszony?

Attól az időtől fogva Lemming úr nem hagyta többet a kulcsot az
iróasztala fiókjában, hol angol levelezései állottak.

Hanem ennél inkább gondolt valami egyébre.

Azontúl mindennap érdeklődött hét óra tájon megkérdezni a komornyikot,
hazajött-e már a lovaglásból a nagyságos asszony? Rendesen hazajött hét
órára.

Egyszer aztán eltalálta a napot, melyen Malvina elkésett valahol hét
órán túl, s az angol nyelvmesternő, ki pontosan szokott érkezni, az
elfogadási terembe bocsáttaték, hogy várja ott, míg az úrnő megjön.

Az udvariasság úgy kivánja, hogy mikor az úrnő nincs honn, a
nyelvmesternőt a háziúr fogadja.

Lemming úr átment lakosztályából neje elfogadótermébe.

– Megbocsát, kisasszony, nőm elkésett; de bizonyosan rögtön megérkezik:
addig foglaljon helyet és tekintse magát egészen idehaza.

– Köszönöm, uram!

Ilonka leült; Lemming úr szemközt vele foglalt helyet.

– Kegyed régóta tanítja már nőmet?

– Egy hava.

– No’ s hogy halad előre?

– Igen jól.

– Nem önfejű, nem makacs? nem kell néha a vesszőhöz folyamodni? micsoda?

Lemming úr kezdett ügyeskedni.

– Nem.

Lemming úr gondolá magában: ohó! majd bővebb beszédre kényszerítem én a
kisasszonyt most mindjárt. A magyarban «igen»-nel és «nem»-mel sokáig
kisegítheti magát, a ki nem akar többet mondani; hanem egy angol
nyelvmesternő csakugyan nem veheti rossz néven, ha egy praktikus
családapa meg akar a felől győződni, hogy vajjon tud-e az, a ki óránként
egy forintot kap, egyebet is: mint «yes, sir». – Angolra fogta a
társalgást.

– Kegyed született angol, miss?

Ilonka erre kissé elpirult. Ő valóban azt az ártatlan értelmezést adta
ennek a szándékos dialogusnak, hogy az emberséges bankár meg akarja
tudni, vajjon milyen angolt fogott a nehéz pénzeért.

Tehát elmondott neki folyékony angol nyelven mindent, nem várva további
kérdezősködést.

– Nem vagyok angol, uram; szülőim magyarok. Atyám tisztviselő volt, neve
Világosi. Tisztségéről a mult években ő is lemondott; aztán mezei
gazdálkodáshoz kezdtünk, abban az év mostohasága miatt mindenünket
elveszítettük. Atyám súlyos beteg lett, ide kellett hoznunk; s most én
előveszem azt, a mit tanultam, hogy szülőimnek visszaadhassam azt, a mit
rám fordítottak.

– Ah! ez nagyszerű! Ez megindító! Kisasszony, ön igen nemes érzelmeket
tanusít. Tiszteletet érdemel érette. Én hizelgek magamnak azzal, hogy
van némi befolyásom a világban. Utána fogok járni, miben lehetek az ön
családja helyzetének enyhítésére. Én sokakon segítettem már hasonló
helyzetben. Önt jó sorsa vezérelte ehhez a házhoz. Ön családja
szerencséjét alapíthatja meg. Néhány nap mulva lesz szerencsém kegyeddel
értekezhetni. Ha talán családjának addig is valami szüksége volna,
legyen nyiltszivű.

Ilonka nem felelt semmit, de még mélyebben elpirult.
Alamizsna-elfogadáshoz nem volt szoktatva az arcza.

– Jó, jó! Nem szóltam semmit. Minden közöttünk marad! kegyeskedék tovább
Lemming úr. A mit mondtam, megmondtam. Kegyedet jó sorsa vezette ehhez a
házhoz. A Lemming-háznál Isten áldása van. God bye miss! Nőmet hallom
érkezni. Nem zavarom a tanórát. Isten önnel!

Azzal felszedte magát és kezét nyújtá Ilonkának. Ilonka elfeledte a
kéznyújtást elfogadni. Talán észre sem vette azt.

Vagy talán nagy beszélgetésben volt valakivel, a kitől kétes
helyzetekben tanácsot szokott kérni; valakivel, a kinek az a neve, hogy:
«én magam».

Lemming úr pár nap mulva ismét talált alkalmat Ilonkával a tanóra előtt
szólani.

– Tisztelt kisasszony! annyit mondhatok kegyednek, hogy nőm egészen
szerelmes kegyedbe. Nem győzi kegyed szép tulajdonait magasztalni. Úgy
tekinti, mintha saját gyermeke volna. – Nekem egy eszmém jött, a mivel
egyszerre kettős czélt vélek elérni: Nőmnek egy idő óta nincs
társalkodónője, kevés asszonynyal tud rokonszenvezni, de kegyedet nagyon
szereti. Én tudom, hogy kegyedre nézve mily áldozat volna az, magát
rászánni, hogy szülőit elhagyja s idegen házhoz menjen lakni, azonban
ajánlatomat tudom megfelelő kárpótlással is kisérni. Én kegyednek oly
összeget igérek nőm körüli fáradságáért, mely képessé teendi, szülőinek
illő comfortot szerezhetni. Ez összeg évenkint – kétezer forint.

Kétezer forint! Bizony szép pénz; semmi egyébért, mint hogy az ember
valakit megtanítson, hogyan kell az angol «th» betüt úgy mondani ki,
mintha selypítne, s közbe-közbe a házi asszonyság migrainjének a napjain
egy kis asszonyi házsártoskodást szótlanul eltűrni. Ez talán egy kicsit
sok pénz is «azért?»

De Ilonkának nem jutott ez eszébe. Az ártatlan szívnek gyanúi nincsenek.
Volt más talizmánja.

– Köszönöm, uram, nagylelkű ajánlatát! De családomat nem hagyhatom el.
Atyám állapota napról-napra rosszabb, különösen éjjelenkint; gyakran
magánkívül van. Anyám fél tőle. Az egész háznál senki sem tud vele
bánni, rajtam kívül. Ha én szólok hozzá, akkor megnyugszik.

– Legczélszerűbb volna őt a gyógyintézetbe adni.

– Oh! uram, az rettenetes volna. Annál nincs borzasztóbb gondolat, mint
egy kedélybeteget, kinek úgyis az egész lelke lázban van: egyszerre az
ismerős családi körből a hideg, vad-idegen emberek közé kitaszítani. Én
elhiszem, hogy ott egész őrültté kell lenniök. Meglehet, hogy ott
meggyógyítanák atyámat, de azalatt én magam veszteném el az eszemet,
szüntelen arról gondolkozva, álmodva, hogy miket szenved ő most tőlem
távol? talán megkötözve, talán öntestét tépve, talán halálra dermedve,
és én nem lehetek ott mellette, ki ha kezem fejére teszem, elcsendesül;
ha zsibbadásában megszólítom, fölelevenül. Lehetetlen atyámtól elválnom
e boldogtalan állapotában. Addig az egy óráig is, míg itt vagyok, minden
aggodalom gyötör. Ezért nem is vállaltam több tanórát. A mit így
keresek, az nekünk otthon elég. Megelégszünk kevéssel, csak hogy együtt
lehessünk.

– Bocsánat, én jót akartam.

– Köszönöm, uram! hálás vagyok jóakaratáért.

Ezzel aztán Lemming úr félbehagyta ezen ügynek további negociátióját.

Ilonka soha sem jött rá, hogy mi oka lehetett a számok emberének ily
nagy összeget ajánlani ily látszólag csekély viszontszolgálatért.

Magától rá nem jött, mert hiányzottak lelkéből azok a fogalmak, a mik
erre rávezetnek; s másnak nem beszélt felőle. Még otthon sem mondta el:
félt tőle, hogy anyja a sok pénznek megörül s rákényszeríti, hogy
fogadja el az ajánlatot.

Pedig kár volt félnie. Mert ha anyjának elmondotta volna, az majd
tudatta volna vele, hogy a fiatal szép leányok jóltevőit nem sorolják a
Mæcenások közé, s hogy ezentúl jó lesz, ha leczkét adni sem jár Lemming
úr házához.

Hát olyan ember is tud lenni Lemming úr? Ezzel a mumia profillal? Ez a
kicsiny, zsebbeli kiadása a teremtés remekének.

Biz olyan ember Lemming úr, mint akármelyike azoknak a fülig vigyorgó
malitiosus majmoknak, a mik az állatkertben a kalitka rácsozatán
keresztül a gyanútlan leánykák viganói után kapkodnak, hogy ha
valamelyiknek szép fehér bőrébe beleharaphatnának; vagy legalább egy
darabot leszakíthatnának a ruháik fodrából!

S a majmok aztán boszuállók.

Lemming úr nem kereste többé az alkalmat Ilonkával társaloghatni.

Ez a gyümölcs még nagyon kemény, várni kell, míg megpuhul és míg valaki
lerázza a fáról.

Mert már azt tudja Lemming úr, hogy ez így szokott lenni.

A vén vadásznak rossz lába van; a fiatal őzikének jó lába van; hanem a
kopónak még jobb lába van, s így a vén vadász utoljára mégis csak
lövésre kapja az őzet.

Lemming úr egy idő óta többször elhítta magához ebédre Elemér úrfit.
Ebéd után aztán a pipázó-terembe vonulva, a mokka és curacao mellett
elbeszélgettek mindenféle bolond kalandokról.

– Hát találkozott-e már ön azóta megint a kékfátyolos ismeretlennel?
tudakozódék egy kávészürcsölési pausa alatt ifju barátja kebeltitka
felől. – Ismét kétszer találkoztam vele. Ismét úgy le volt fátyolozva az
arcza, hogy nem ismerhettem vonásaira. De egész alakja, termete, járása
annyira az övé, hogy esküdni mernék rá. Megint úgy jártam vele, mint
legelőször. Köszöntöttem; nem fogadta el. Megszólítottam; arra nem is
ügyelt. Azután elkezdtem kisérni, hogy megtudjam, hol lakik? Akkor
egyszerre úgy eltünt előlem, mint valami igazi boszorkány. És én meg
vagyok felőle győződve, hogy ő az.

– És az ismerős gentlemanek közül senki sem tud felőle semmit?

– Senki semmit! Sem a kioszkban, sem a mandolettinél nem tud senki
útbaigazítást adni. Pedig a ki egyszer meglátja, nem felejti el. Már az
maga felötlő rajta, hogy nem viseli azt a csúf krinolint, a mi az
asszonyokat olyanná teszi, mint Buffonnál vannak rajzolva a fehér
hangya-anyakirálynék. A kezében egy en-tou-cast hord, hol felnyitva, hol
összecsukva, és kék fátyolt a kalapján.

– És eltünik, mikor üldözi valaki?

– És eltünik!

Lemming úr tudott volna Elemérnek felvilágosítást adni, mert nejétől
elégszer hallotta, hogy az úrfinak ugyanez a kis leány volt eszményképe,
a ki most a házukhoz jár tanítani; de nagyon a becsületére kötötte
férjének, hogy azt ne tudassa Elemérrel. Ilonka őszinte volt Malvinhoz.
Megmondta neki, hogy nem akar Elemérrel találkozni többé. Szégyenli
előtte szegénységüket.

Nincs-e igazság ebben a szégyenben?

Azt tehát Malvina egyenesen megtiltotta férjének, hogy Elemér előtt
Ilonkát elárulja. Ez szegény leányt a háztól elmaradni kényszerítené, a
falat kenyért venné ki szájából.

Véletlenül pedig lehetetlen Elemérrel összetalálkoznia házuknál, miután
ez még olyankor az igazak álmát aluszsza, mikor Ilonka ott napi munkáját
végzi. A városban olyankor találkozott vele, mikor Ilonka orvosért
sietett. A fátyol ismerhetlennek hagyta.

– Kedves barátom! monda Lemming úr, az nekem nagyon gyanus dolog, ha egy
hajdani ismerős leány későbbi találkozásnál nem akar az emberre ismerni.

– Nekem is.

– Mikor elébb találkozott ön vele, akkor még egészen tisztességes leány
volt?

– Még gyermek volt. Anyjával járt mindenüvé.

– Most pedig anyja nélkül jár és egyedül; s ha önnel talkálkozik, nem
akar megismertetni. Ez nem jót jelent. Tudok én már ilyen esetet eleget.

Elemér nagyon boszús képet csinált erre a szóra. Vagy talán csak a
papir-cigarette csípte igen a száját.

– De hát utoljára is, mi baj van az egészből? Az ember megeszi a diót,
ha nem a fogával törte is fel. Néha a való többet ér, mint az illusiók.
Nem féltem én önt. A gutába is! Egy szép leánytól félteni Elemér
barátomat. Ha úgy van, annál jobb.

Hogy «hogyan» van: azt nem mondta.

Elemér nagyon köpködött a cigarette keserű nedvétől.

– Apropos! szólt Lemming úr, a napokban egy szép paripát vettem; arra
gondoltam, hogy majd meglepem vele Malvint, egyszer utána lovagolok,
mikor nem is sejti. Vettem egy leczkét a lovardában, hanem átkozottul
megviselt. Azt hittem, hogy nem kell egyéb ahhoz, hogy az ember
lovagolni tudjon, csak hogy épen az egyik lába innen, a másik túlnan
legyen a ló oldalán. No, szépen köszönöm! Mikor megindult velem a
griffmadaram s éreztem, hogy megy alattam a világ, szétkaptam a két
kezemmel, meg akartam fogózni a levegőbe, félre rántottam a kantárt,
azzal a ló elkezdett oldalt hátrafelé menni; akkor azt mondtam neki:
«gyihő!» akkor elkezdett sebesen koczogni, hogy a lelket is apróra rázta
bennem; azt hittem, minden lökésnél a saját koponyámat ütöm keresztül;
hát még az ellenkező pólusom! Hüh! teringette, ha a jobb kezemmel a
nyeregkápát meg nem kaptam volna hátul! Mentül jobban kiabáltam arra a
veszett állatra, hogy «hóha! hóha!» annál jobban vágtatott velem, míg
utoljára a sörényinél fogva vissza nem húztam. Úgy vettek le félholtan a
nyeregből. Dejszen én ugyan nem ülök fel többet!

Tudta Lemming úr, hogy Elemérnek egyik gyönge oldala a paripa.

A nagyságos papa (mikor még jó atyafiságban éltek) mindig vett az úrfi
számára lovat, s Elemér délczeg lovagnak képzelte magát.

– Hát már most mit csinál ön azzal a lóval? kapott az úrfi az új
tárgyon, s abba hagyott minden elébbi thémát az üldözött lilaszín
ruhákról.

– Hát megtartom. Csak akad egyszer-másszor egy-egy gavallér, a ki a
feleségemet kikiséri a városligetbe. Tud ön lovagolni?

– Elhiszem azt. Egyebet sem tudok.

– Hát akkor akár mindennap kilovagolhatna ön Malvinnal.

– Igen szívesen!

– Hanem akkor ugyan jókor kell önnek felkelnie. A feleségem már öt
órakor a városligetben futtat.

– Ha vadászni, vagy lovagolni hívnak, akkor nincs rám nézve korán
reggel. Ha tetszik, hajnal előtt itt vagyok. Mikor parancsolja?

– Akár holnap.

– Itt a kezem! Lovat már vett ön: már most vegyen meg engemet hozzá
lovászmesternek.

– Áll az alku. A szerződés: szabad reggelizés nálam – késő estig.

– Beállok.

Másnap öt órakor csakugyan ott volt Elemér úrfi. Lemmingék kocsisa
tudatá vele, hogy a nagyságos asszony már egy negyeddel elébb
kilovagolt.

– Nem tesz semmit, majd utólérem.

Két óra hosszant vágtatott keresztül-kasul, hol lépésben, hol ügetve a
kis park sétányain, de biz ő sehol sem találkozott össze Lemmingnével.

Bizony pedig az egész városliget nem olyan nagy erdő, hogy abban két
lovas sokáig bujóskát játszhasson egymással.

Azután még egy órát elült a kioszkban, mely előtt okvetlenül el kellett
haladnia Malvinnak, ha a városligetben volt; de biz ő csak ott sem
találkozott vele.

Utoljára is el kellett rá szánnia magát, hogy az oltalmára bizott amazon
nélkül lovagoljon vissza.

Mikor felment Lemmingékhez, elbeszélni a bankárnak, mi jó tulajdonokat
fedezett fel a lovában? (szereti azt az olyan ember hallani, a kinek
soha sem volt lova, s azt mondják neki, hogy az ezer forintos lovában
ötezer forintos erények vannak) hát már akkor otthon találta Malvinát.

Épen reggelihez készültek. Elemér számára volt fenhagyva a harmadik
teríték.

– Ah, ön szép gavallér! kiálta eléje Lemming úr. Hát hol hagyta ön el a
feleségemet?

Elemér egy tekintetet vetett először Lemmingre, azután Malvinára s e
tekintet után egyszerre otthon volt.

Ez az én Lemming barátom arra akarja használni a lovát meg engemet, hogy
kitudja általunk, vajjon a felesége csakugyan a városligeti fasorok
alatt élvezi-e a testgyakorlat legamazoniasabb gyönyöreit? No – ennyire
lovak nem vagyunk.

Egyszerre bizalmas mosolygásra fordította bámulatát.

– Hát elárultál volna, kis mama? Ejnye, pedig én azt akartam idehaza
Lemming papának mondani, hogy nem találkoztunk össze.

– Ahán! ravasz gonosztevő! kaczagott Lemming úr, most az egyszer
megfogtuk önt! Hát illik az, a kisért hölgyet egyszerre csak magára
hagyni? s a legelső lilaszín ruhának utána nyargalni?

– Ne éljen ön vissza gyönge oldalam ismeretével.

– Ahá! ön nevezetes széltoló! Még az udvariasságról is meg tud
feledkezni, ha a bolondja rájön! Boldog fiatalság! Én is ilyen voltam
fiatal koromban. Hanem ha Malvinának vagyok, önnel csakugyan nem megyek
ki többet együtt lovagolni. Hisz ön képes arra a tréfára, hogy a mint a
lilaszín tündérét meglátja, leugrik a lóról, odaadja a kantárt a kisért
delnőnek: «Fogja ön madame, míg én ennek az őzikének utána szaladok!»

Elemér maga nevetett legjobban Lemming úr élczének.

Malvina is segített nevetni.

A reggelizés felett azután volt mit hallgatni Elemérnek sikertelen
parforce vadászatáról.

– De ki hallott valaha ilyet: lóháton üldözni az őzikét valamennyi
utczán keresztül? Persze, az megint valamely átjáró-ház kapuján ön elől
szépen megmenekült. És aztán nem tudott nyomába akadni többet. Lássa ön,
maradt volna szépen az egyenes úton…

Tovább nem mondhatta, mert Malvina egy czukormorzsát hajított fejére, s
az által figyelmeztetve lőn, hogy a mihez semmi köze nincs, abba ne
avatkozzék.

Úgy tett azután, mint a ki észrevette magát és most felteszi magában,
hogy helyrehozza hibáját.

– Verje ön ki, barátom, az egész lilaszín tüneményt a fejéből! van
Pesten, a ki után szaladjon, elég. A ki szégyenli önnel találkozni,
annak bizonyosan oka van, hogy szégyenlje magát.

Most egy sokkal nagyobb czukrot kapott a mellényére Malvinától. Ha az
orrát éri, betörte volna.

– De hát, becsületemre mondom, én többet bele nem szólok senkinek a
szívügyibe. De ha én nekem volna egy imádottam és az én előttem el
akarná titkolni csak egy óráig is magát, én belőlem gyilkos lenne.

– Kérem, Lemming úr, ne felejtse el, hogy ön feleséges ember! nevetett
közbe Malvina, könnyelmű kedélyes hangján.

– Korrektül szóltam. Az én imádottam az én nőm. Az én nőm nekem minden
órájáról számot ad, hol volt és merre járt? Mit szólnék hozzá, ha
egyszer elfutna előlem, mikor találkozunk, s eltagadná előttem, hogy
engem ismer?

– Lemming úr, önnek, mint okos embernek, rettenetes fáradságába kerülhet
ilyen ostobaságokat összebeszélni.

– Én a legrosszabbat képzelném felőle. Én nem kétkedem kimondani, hogy
ilynemű titkolózásra csak két indokot ismerek: egyik az, ha az ismerős
nő a legutóbbi látás óta úgy megrútult, hogy nem lehet ránézni; másik
az, ha valakinek szeretője, a mit szégyel.

Malvina boszusan kelt föl helyéről.

– Ugyan kérem, Elemér, menjen haza!

– Magam is azt akartam! szólt Elemér, és sietett elkotródni.

Eltávozása után kitört a zivatar Lemming úr feje fölött.

– De mit ingerli ön az ellen a leány ellen azt a hóbortos fiut? Vétett
az önnek?

– Ellenkezőleg; én ki akarom Elemér fejéből beszélni az egész leányt.

– Akkor ön nem ismeri az embereket. Hisz ezzel csak jobban utána
uszította. Ön tudja legjobban, hogy az a leány nem akar találkozni a
fiuval, és igen okosan teszi. A leány szolgálatból él; mert bizony
keserű szolgálat az, a mivel kenyerét keresi. A fiu maga
kegyelemkenyéren élődik; egy könnyelmű, semmihez nem értő kóbor lovag,
kiben én tartom a lelket, korábbi rokonság emlékénél fogva. Neki kellene
magát szégyenelnie egy korábbi ismeretsége előtt, midőn újra találkozik
vele, s kénytelen azt tudni magáról: hogy akkor voltam valami, mostan
pedig semmi sem vagyok. Az a szegény leány szégyenli azt, hogy akkor
kisasszony voltam, most szolgálattevő némber vagyok. Hagyjatok annak a
leánynak békét.

Lemming úr nagyot nevetett. Utálatos feketefogú kaczajra nyitotta
kétfelé a fejét.

– Ha az nem, hát más!

Itt van a szívtelenség elve.

Ha egy nem: hát más.

Elég ok letépni a virágot: «ha egyik le nem tépi, letépi a másik».

Lemming úr nevetve távozott el nejétől, mint a ki győzött.

Malvina oly haragosan ránczolta össze szemöldeit addig, míg férjét
láthatá. Azután derült lett az arcza.

Talán arra gondolt, hogy az asszonyok tudják arra a fentebbi mondásra a
«rímet».

Vagy talán nem gondolt sem az egyikkel, sem a másikkal azok közül, a
kikről most szó van?

Lemming úr magára vállalta, hogy majd kigyógyítja Elemér öcsénket
idétlen ábrándozásaiból.

Lemming úrnak volt pénze hozzá; mert az ilyen gyógymód pénzbe kerül. Az
asszonyok iránti rajongást kigyógyítani az asszonyok megvetése által.

Köztünk mondva, Elemér úrfinak nem is sok útbaigazítás kellett e
tekintetben. Ő igen szép hajlamokkal bírt arra, hogy utólérje azon
mintaképeit, kik teljes életükben mindig diákok maradnak: megőszülnek,
meg is kopaszodnak, mégis diákok maradnak. Különösen a szépnem irányában
mindig a boldog burschikos kort élik. Keresik a szerelemben a könnyű
diadalokat, s mert azokra könnyen rátalálnak, mert a szerelmet csak mint
szolganőt ismerik, nem hisznek annak királynői fenségében, s nem értik a
meghódolás gyönyöreit.

Lemming úr maga is nagy világfi volt teljes életében, míg Bécsben
lakott. Azután Pesten nem hal meg az élvezetvágy éhen. Ha pedig egy-egy
bécsi lovas művésztársulat ütötte föl ideiglenes tanyáját a városban,
azok benne épen ismerősre találtak. Elemér úrfinak igen jó mestere
akadt, ki őt a hozzá illő társaságokba bevezette. Olyankor clownok és
lovasművésznők képezték mindennapi társaságát. Azok között is vannak
derék, tiszteletreméltó egyéniségek; hanem azoknak az ember békét hagy.
Vannak mások, a kik kétségbeesni csakugyan nem hagyják. Ott azután
megtanulja, hogy az asszonyféle mind egyforma bűnös; csakhogy az egyik
jobban el tudja tagadni, mint a másik. Egyik a benevolumra is kivallja
bűnét, másik bevárja a kínpadot. Némelyik bele is hal a kínzásba; hanem
azért az is bűnös volt, csakhogy mindhalálig tudott tettetni.

Elemér egészen beleélte magát a szeleburdiságba, s azokat az érzelmeket,
miket még a nyáron, a pusztai lak gyeppadán ülve, könyjeivel keresztelt
meg, a télen már tréfa tárgyaivá hagyta lenni, s borral anabaptisálta
Lemming úr társaságában.

(«Ez a Lemming fidelis egy ficzkó!» Az ember nem is tenné fel róla.)

A lilaszin tündért azonban csak nem tudta kézre kapni Elemér. Pedig
egész nap az utczán lakott; pedig minden nap ült abban a székben, a
melyből egykori kedvese ugyanaz nap felkelt; minden nap forgatta azt a
könyvet, a mit az becsukott, és ujjai érintették azokat a helyeket, a
miket annak ujjai végiglapoztak, és nem tudatták vele, hogy valami
gyönyört éreznek az érintés alatt.

Most már csak mint valami földi tünemény foglalta el ez a kép szivét.

Úgy volt vele, mint az arab mese lepecsételt szelleme a tenger fenekén,
a ki az első században azt fogadta, hogy megszabadítóját gazdaggá teszi;
a másodikban azt, hogy a ki felhalászsza, azt királylyá emeli; a
harmadikban aztán megharagudott s felfogadta, hogy a ki napvilágra
hozza, azt megöli.

Első hónapban azt fogadta Elemér, hogy a hol megtalálja eszményképét,
ott szerelmet vall neki és nőül kéri; a második hónapban azt, hogy a hol
összetalálkozik a kegyetlennel, ott agyonlövi magát előtte; a
harmadikban aztán esküdött, mint egy lepecsételt szellem, hogy a hol
elfogja az őt kínzó szökevényt, legyen az utcza, sétány, idegen ember
háza: meg fogja csókolni ott.

A mese boszuálló szellemét is akkor fogta ki a szegény halász, mikor az
már gyilkos szándékkal volt iránta.

A rossz idők beálltával abban kellett hagynia Malvinának a korán reggeli
kilovaglást. Az angol tanórát is át kelle tenni késő délelőttre.

Így azután óvhatatlan volt, hogy Elemér össze ne találkozzék Ilonkával.

Egy délelőtt az úrfi fellátogatott Lemming úrhoz.

A financiernek nem volt most ideje ifju barátjával enyelegni; azt mondta
neki, hogy menjen át nejéhez.

Lemming úr ugyan tudta jól, hogy neje elment hazulról, s a társalkodónét
is magával vitte: valami divatkelmét mentek megnézni; s hogy neje
szobájában egyedül várakozik Ilonka, s készíti addig az angol
feladványokat.

Azért csak azt mondta Elemérnek, hogy menjen át nejéhez.

Az úrfi dudolva korcsolyázott végig a közbeeső termek puha szőnyegein.
Malvina lakosztályában nem voltak ajtószárnyak, csak félig összehajló
nehéz függönyök, mik alatt három szobán lehetett végiglátni. A mint az
elsőbe belépett Elemér, a harmadikban ott látta az asztalnál ülve az ő
kis lilaszin tündérét, a mint egy iratban mélyen elmerülve igazgatott
irónnal valamit.

Ha akkor a lepecsételt szellem első fogadása jutott volna eszébe, úgy
abból még nagy veszedelem származhatott volna Ilonkára nézve; de mivel a
legutolsó fogadás jutott eszébe: úgy a veszedelem egyedül Elemér úrfinak
jutott ki; a hogy majd mindjárt meglátjuk.

Míg a két közbeeső terem szőnyegein végig lépdelt, gyorsan átfutott
emlékén: hogy hiszen ez az a sokat emlegetett nyelvmesternő, ki abban az
órában szokott idejárni leczkét adni, a melyben ő haza szokott menni
lefeküdni. És így Ilonka mindennap megfordul annál a háznál, a hol ő
úgyszólván otthon lakik, s még sem láthatta eddig soha. Hisz ez
szándékos gúnyolódás. Hisz ezért őt minden ember neveti régóta. Ez
boszut követel. És hát ez a leány csakugyan szolgálattevő osztályhoz
tartozik, s mint ilyen, nem is tarthat igényt az eddigi tekintetekre.

– Ah! elfogtalak tehát valahára, te kis szökevény tündér! e szókkal
rontott be a harmadik szobába Elemér úrfi, s tárt karokkal indult a
lilaszinű tünemény felé, hogy ha futni akarna előle, elkeríthesse.

A megriasztott lányka egyszerre felugrott székéből, hanem a helyett,
hogy ijedelmét bármi asszonyos módon nyilvánította volna: egész
hidegvérrel felkapta a székhez támasztott en-tous-cas-ját, s a
legtökéletesebb «en garde» tempóval oda tartotta ennek a hegyét az úrfi
orra alá.

– Hohó, fiatal ember! ki ne szúrja ön a szemét.

Elemér úrfi ilyen nemére az ellenállásnak nem tudott replikát eddigi
«beszélgetés tárában»; hanem annyi bizonyos volt előtte, hogy ha a
szemét ki nem akarja szúratni ezzel az en-tous-cas hegyével, akkor azt a
sétabotjával félre kell hárítania.

– Ah! ön vívni is tud? mondá neki a leány. No, lássuk, mit tanult.

Azzal a legszabályszerűbb tőrvívó állásba helyezve magát, egy gyönyörű
«prim»-mel úgy az oldalába döfött a barátunknak, hogy az en-tous-cas
nyele meghajlott bele; de nem törött el, jó halcsontból volt.

Elemér barátunk átlátta, hogy itt komolyan kell a védelemhez látnia,
mert ennek fele sem tréfa; hiszen ő is sokáig járta a vívó-iskolát.

Azonban egy védtelenül hagyott mozdulatnál olyan «terzet» kapott a
hüvelykujja körmére, hogy minden támadási kisérletről le kellett
mondania. Ez a rettenetes leány gyilkos módra szorongatta ellenállhatlan
támadásaival, s elvégre egy remek «quarttal» úgy kicsapta a kezéből a
sétabotot, hogy az felment az üvegcsillár csilingelő prismái közé s azok
közt keresztben is akadt, míg Elemér úrfi egy bekövetkező halálos döfés
elől meghátrálva, neki sarkalt Malvina himzőrámájának, s abba úgy
beleült, hogy keresztül szakította a félig kész kifeszített himzést.

S még hogy a veszedelem tökéletes legyen, e pillanatban kitörő kaczagás
hangzott a középteremből. Malvina érkezett meg, még pedig nyomban Elemér
úrfi belépte után, s így végignézte az egész harczias jelenetet, mely
kis fiának ily határozott vereségével végződött.

Elemér meg volt semmisítve. Most látta csak át, hogy milyen gyáva,
milyen léha! Még egy leány is megveri – ha akarja.

Malvinának pedig végtelenül tetszett ez a tréfa.

– Ah, dicső! Ah, felséges! Hahaha! Bravo, Ilonka! Bravo, kicsi leány!
Nem adnám egy millióért, hogy a barátom így kikapott. Úgy kell neki!

És tapsolt elragadtatva.

Ilonka arcza pirosra volt hevülve. Szégyenlette magát és Elemért, örült
diadalának és pirult miatta. Szégyenlette az ostoba helyzetet, melyben
neki, a fiatal leánynak, egy ifjut (kinek virágaival annyit ábrándozott)
egy szilaj, izetlen merényletért így kellett megbüntetnie, így küzdenie
vele, mint diáknak diáktársa ellen.

Elemér pedig sápadt volt a szégyentől. Felvette elhullatott kalapját, s
rekedtes hangon e szókat mondá Ilonkának:

– Ön engem megölt.

Ilonka elfordult tőle s lelkéből kivánta neki, hogy bár lett volna
hegyes vítőr a kezében, hogy járt volna keresztül a szivén a döfése.
Menjen hát, haljon meg, ha meg van ölve.

Elemér el is ment. Kis mamájának annyit sem mondott, hogy
«befellegzett»: attól ugyan hiába is bucsuzott volna, mert az még most
sem tudott magához térni a nagy nevetéstől.

És azután nem is tért többet vissza, és úgy el tudott tünni, hogy senki
sem tudta, hova lett? Volt útlevele a külföldre, elmehetett a világba, a
merre akart. Hogy a Dunába nem ölte magát, onnan gyanítható, mert
eltünése napján még felhatalmazásokat adott ügyvédének az apja ellen
megindított per dolgában s egyúttal utalványt is, hogy ha visszatérteig
valami pénzhez jutna, abból fizettessék vissza Lemming urnak a rá tett
költség. Végül, ha két év alatt vissza nem találna térni vagy halálhirét
hoznák, ott hagyta a végrendeletét.

Tehát meg nem halt, annyi bizonyos.

Malvina azonban el volt ragadtatva Ilonkától.

– Kedvesem! ön egy valóságos Amalazuntha. Ön úgy vívott, mint egy
orleáni szűz. Mondja, tanult ön vívni?

– Igen, gyermekkoromban a testgyakorló-intézetben.

– Ah! az felséges tudomány! Az valami gyönyör. A levegőben játszani a
tőr hegyével s azt mondani: Vigyázz, vagy meghalsz! A két szemét az
ellenség két szemébe szegezni, s akkor aczélt aczél ellen feszíteni; a
vakmerő támadót félrehárítani s aztán visszadöfni, hogy a vas a lelkén
menjen keresztül.

A delnő összeborzadt – a kéjtől, a mint ezt magának elmondta.

– Óh! én mindig úgy szerettem volna megtanulni vívni; csak lett volna
kitől. De férfi vívómestertől nem tanulhatok. Meg is szólnának érte.
Lássa ön, ön adhatna nekem mindennap egy órát a vívásból.

– Ah, asszonyom…

– Nos, mit «oh asszonyom?»

– Hiszen én magam sem sokat tudok.

– De, láttam. Úgy verte ön az úrfit, mint egy spadassin.

– Zavarba jött, s elfeledte, a mit tudott.

– No, én nekem az untig elég volna, a mit ön tud. Szánja rá magát. Még
egy óra napjában, az angol leczkével egyfolytában. A testmozgás önnek
nem fog megártani. Aztán én mindig kocsin küldöm haza, hogy meg ne hűtse
magát, ha fel lesz hevülve. Aztán fizetek önnek havonkint száz forint
tandíjt.

Ilonkát megfogta az ajánlat. Szép pénz. Aztán semmiért. Egy kis
előrelépés, hátralépés: karmozdulatok fel és le. S ha mindezért jobban
fizetnek, mint az angol nyelvtudományért. Kissé szokatlan ugyan, hogy
egy fiatal szép leány a művészetnek ezzel a nemével keressen pénzt, de a
kereset tisztességes, nincs rajta mit előre szégyenleni, utána megbánni.

– Jól van, asszonyom. Hát én megtanítom önt vívni.

– No, ennek igazán úgy örülök, mint a kis fiuk a majálisnak. Ah! ezzel
egy régi vágyam lett betöltve. Valahányszor egy kardot, tőrt láttam
magam előtt, mindannyiszor úgy szerettem volna ezzel úgy tudni vágni,
szúrni, a hogy a férfiak tudnak. Nézze ön: nem elég erősek-e karjaim?

S azzal felgombolta ruhája ujját s feltürve azt könyökéig, büszkélkedett
szép gömbölyű karjaival, miken iparkodott megfeszíteni az izmokat.

– Holnap mindjárt hozzákezdünk, ugy-e? ön megrendeli a kellékeket. Mik
kellenek hozzá?

– Néhány vítőr; egy-egy hamar eltörik; két kebelvéd szarvasbőrből, két
víkesztyü és két sodrony-álarcz. Aztán egy szál hosszú lágyfa-deszka, a
min a vívóknak mozogni kell, mert a fénymázon és a szőnyegen nem lehet
vívni.

– Derék, nagyon derék! csak parancsolja ön meg. A kék termet fogjuk
vívó-teremnek használni; akkor bezárjuk az ajtókat, hogy senki se
zavarhasson bennünket. Igazság! Nekünk alkalmatlan lesz ezekben a hosszú
ruhákban vívni, különösen nekem ezzel a szertelen amerikai krinolinnal.

– Bizony, mikor én vívni tanultam, akkor még kis leányi ruhában jártam.

– Hát csináltatok mind a kettőnknek rövid ruhát, mint a kis leányoknak.
Egész amazon-jelmezt. Nem fog bennünket senki meglátni benne. Bezárjuk
az ajtókat, lefüggönyözzük az ablakot. Egyedül magunk állunk szemtül
szemben, s mi nem fogjuk egymást kinevetni. Ugy-e bár, derék lesz?

Ilonka ráhagyta.

Malvina pedig már annyira kedvet kapott szeszélyéhez, hogy nem hagyott
békét Ilonkának addig, míg az két lovagvesszővel az első tempókat meg
nem mutatta neki; nagyokat sikoltott ugyan, mikor a lovagvessző hegye
valahol a testéhez ért, mert csiklandós volt, hanem azért folyvást
kiáltozta: «pompás! felséges!»

Nem is tanult az nap angolul. Hanem mikor vége volt az órának,
irósztalához futott s egy százast kihalászva az összegyűrt papirok
közül, azzal az első havi díjt előre kezébe erőlteté Ilonkának a
vívás-leczkékért. Szegény gyermek! – úgy örült annak a pénznek.

Úgy sietett vele haza: hogy átadhassa aggódó anyjának. Van már miből
tűzifát szerezni a télre, orvost, gyógyszertárt kifizetni, a ház
betegének kényelmesebb ellátásáról gondoskodni, a házbért félretenni.
Nem kell már küzdeni naponkinti nyomorral, lemondással. Száz forintból
olyan sok kitelik. Még nehéz időkre megtakarítani való is marad.

És mindezt mi szerzi? nem az, a mire egy nő büszke: nem a szépsége, nem
a szelleme, nem a művészete, hanem egy kis testi ügyesség, olyan
tulajdon, a minek soha sem hitte volna, hogy hasznát vegye; s a mi
aranyalmát termő fává lett, egy szeszélyes úrhölgy phantasiájának tündér
földébe tévedve.

Azt hinné az ember, hogy Ilonkának az már csak tréfa volt és mulatság.

De nem volt az.

Épen azért, mert tréfa volt az és mulatság.

Otthon a legmélyebb gyász – egy őrjöngő apa kiáltásaitól megszakgatott
álomkerülte éj, egy ideges anya örök remegése; – egy néma testvér állati
ragaszkodása az egyetlenhez, ki őt megérti; – a nappal siralma, az éj
sóhajtásai; a sorsverte élet egyik reggeltől a másikig. És ebből
naponkint kiragadva két óra a mulatságnak, a játéknak, melyben nevetni,
tombolni, vijjongani kell, – mert fizetnek érte.

Mikor aztán vége van a játéknak, a tréfának, a sikongatásnak: akkor arra
gondolni, hogy milyen szomorú élet volt azalatt odahaza!

Mikor Ilonka mentéjét fölvette, hogy a tanórára induljon, mikor
lenyugtatá háborgó atyját, mikor lecsókolá anyja könyeit, s aztán meg
tudott szökni testvérétől, nagyot sóhajtott. Ez a sóhajtás azt mondá:
menjünk mulatni!

De mikor ez ád kenyeret. Keserű ugyan, de mégis kenyér.




MINDENFÉLE RABLÓTÖRTÉNETEK.

Ki szeret rablótörténeteket hallgatni?

Patkóról, Hajnal bandájáról, Bogár Józsi lovas utonállóiról?

Majd én mondok ilyenféléket, – a mikben nem fordul elő se Patkó, se
Hajnal, se Bogár Józsi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer azt mondta Lemming úr a feleségének:

– Asszonyom! Ismerte ön Montefiore marquisnőt? Igen? Hát Anzelm bárónőt?
Azt is? Hát a mindenkitől magasztalt Radák bárónőt? – Hogyne? No hát én
azt mondom önnek, hogy azok mind a hárman nem irnak be egy év alatt
annyi jótékonysági összeget a kiadási könyveikbe, mint a mennyit ön
beirat velem az enyimbe. Nem mulik el egy nap, hogy egy szerencsétlen
családapát ne kellene önnek megmenteni kilencz gyermekével az
éhenhalástól; vagy egy szerencsétlen hivatalnoknak, ki a rábízott pénzt
elkártyázta, a becsületét kirántani a vízből, vagy egy elhalt irónak a
temetési költségeit előteremteni, vagy egy sánta honvédnek műlábat
csináltatni, vagy egy árva leányt kiházasítani; nem is említve a
nyilvános aláirások ezerféle nemét, a mikből ön mind nem marad ki. Úgy
hiszem, ön a pápának is adakozik, meg Garibaldinak is.

Hisz biz tudott egyebet is Lemming úr, azt: hogy Malvina sem a pápának
nem adakozik, sem Garibaldinak, s hogy azok a felsegített
szerencsétlenek nem léteznek sehol; hanem ezt nem merte bolygatni.

– Tudja ön, kedvesem, hogy én ezt már nagyon unom? végezé Lemming úr.

– Hát jól van! felelt vállvonva a szép asszony; jövőre törölje ki ön a
jótékonysági rovatot a főkönyvéből.

Mintha bizony egy szép asszonynak csak egyféle kulcsa volna a férje
Wertheim-szekrényéhez, mely, mint minden reklám hirdeti, tűz- és
betörésmentes.

Lemming úr bátran perbe idézheti a szekrénygyárt. Az övé nem
betörésmentes.

Félév múlva megint így szólt Lemming úr a feleségéhez:

– Asszonyom! Hallotta ön hirét Persigny grófnénak? Bizonyosan. Olvasott
ön valaha a mi Metternich herczegnőnkről? Kétségtelenül. Hát Rothschild
baronesseről nem meséltek önnek valamit? – úgy hiszem, igen. No hát ez a
három legelegansabb úrnő Európában nem küld a férje nyakára annyi
selyem- és pipereáru-árjegyzéket, mint kegyed, kedvesem, egymaga. Én azt
hiszem, hogy kegyed mindennap háromszor öltözik selyembe és csipkébe, s
kétszer egy öltönyt soha sem vesz fel.

De bizony egyebet is hisz Lemming úr, azt: hogy szeretett hitvese fel
sem veszi azokat a drága tárgyakat, hanem azt a sajátszerű üzletet
folytatja, hogy az egyik helyen megveszi a czikkeket, a hogy adják, a
másik helyen meg eladja, a hogy veszik, s így jut pénzhez. Az
árjegyzéket fizeti a férj, ki ez üzlet mellett száz perczentet veszít.
Hanem ezt nem merte kimondani Lemming úr.

Malvina azt felelte rá:

– Ugy-e bár az ön előtt megfoghatatlan, kedves barátom?

– Sőt nagyon is megvannak róla a saját fogalmaim. Tudom én, hogy ennek
így kell lenni, s ha ön törvényes nőm nem volna, azt mondanám:
méltóztassék azért a gyönyörért, hogy önt enyimnek mondhatom, engemet
magával együtt tönkre tenni. Ez fashion. Hanem miután törvényesen
családi egységet képezünk: kénytelen vagyok önnek azt az időpontot
jelezni, a melyben életkérdés a «ház»-ra nézve, hogy az asszonyság egy
kis ideig szüntesse meg a kiadásait.

– Csodálatos időpont lehet az! Épen az ősz beálltával. A saison
kezdetekor. Van önnek belátása? Van a világon férj, a ki ilyen
ajánlattal lepje meg a nejét a saison elején? Nem bánom: a bőjtben,
tavaszszal, ha falura megyünk, eljárok egy crépe-ruhában hat hétig, s ha
akarja, nem tartok cselédet. De most egyáltalában lehetetlen az ön
parancsára ügyelnem, kedves barátom.

– Arra pedig ügyelnie «kell», kedvesem! Tudja? Azt mondom, hogy: kell!
Most oly válságos ügy kezdetén állok, a melyben minden rendelkezésemre
álló összeget a mérlegbe kell dobálnom, egyiket a másik után, hogy a
serpenyő nyelve felém hajoljon. Szó van nem kevesebbről, mint egy
millióról. Egyszerre éktelenül gazdagok lehetünk; de minden erőnket meg
kell érte feszítenünk. Oly küzdelem ez, a minőnél a financierek
feleségei zálogba szokták vetni ékszereiket, ezüstneműiket, eladják
lovaik, csipkéik feleslegét, hogy férjeiket diadalra segítsék. Én
mindezt nem kivánom öntől; csupán azt, hogy nekem három hónapig egyetlen
egy árjegyzéket se küldjön a pénztáramhoz.

– Hát hova küldjem?

– Szinte feleltem rá valamit. Tehát egész világosan és határozottan
megmondom önnek, hogy az én pénztárnokomnak rendelete van tőlem, három
hónapig semmit, de semmit sem fizetni ki az asszonyság helyett.

Malvina nagyot kaczagott rá.

– Hát jól van, édes Lemming! Azért jó barátok maradunk.

– Elhiheti ön, hogy az nekem legforróbb óhajtásom. Én önt véghetetlenül
tisztelem; hódolattal környékezem. Épen azért nem mulaszthatom el önt
arra is figyelmeztetni, hogy az osztrák törvények szerint egy nő igen
kellemetlen helyzetbe hozza magát, a kinek a férje nem fizeti ki az
adósságait.

Ezért még jobban kikaczagta Malvina.

– Jól van, édes Lemming; ne féltsen ön engem semmi nemzet törvényeitől!

De bizony azt Lemming maga is tudta, hogy nem látott még ember se
osztrák, se franczia, se más nemzetbeli delnőt az adósok börtönébe
jutni, ha annak a delnőnek – szép szemei voltak.

Hiszen tulajdonképen nem is akart egyebet tudatni Malvinával, mint azt:
hogy kedves barátném, te eddig végtelen genialitást fejtettél ki az én
belügyeim zavarba hozására; nagy kár volna a világra nézve, ha azt a
szép talentumot a külügyekben is nem érvényesítenéd. Rabolj már másutt.

Vagy talán azt, hogy:

«Raboljunk együtt».

… Egy millióról van szó!

Ugyan ki hajigálódik itt úgy a milliókkal?

Ne felejtsd el regényiró, hogy osztrák koronaország földén jársz, a
tízkrajczáros állam-pénzjegyek országában a hol még a miniszter is a
szájára üt, mikor ezt a szót kimondja: «egy millió», s utána teszi «uram
bocsá’»; s a hol egy milliót érő földbirtok urának nincs tíz csengő pénz
a zsebében; s még azt mondani ki, hogy egy millió van nyerni való! Ah!
ez túlmegy minden poetica licentia határán; beszélj inkább halfarkú
kisasszonyokról, vagy tedd át Belgiumba, vagy Észak-Amerikába a regényed
szinhelyét.

Pedig valóban és voltaképen egy megnyerni való millióról van szó. Egy
kerekre vert millióról, a mit csak be kell seperni valakinek. Valakinek,
a ki előtt a roulette golyója megáll.

A játékasztal egy nagy puszta ország.

Egy háromezer négyszög mértföldet meghaladó térség, melyen nincsen egy
foltnyi zöld.

Az idén nem termett rajta semmi.

És jövő esztendőre megint ilyen kopár fog az lenni, mert az idén nem
vetnek bele semmit: mert nincs.

Úgy fog járni, mint köves Arábia, mint a Holdhegyek vidéke, mint a
Palmyra hazája, melyek a föld paradicsomkertjei voltak egykor; most
pedig sivatag puszták, napi járó földre, embertől és állattól lakatlan
holt vidékek, paloták eltemetett romjaival az úttalan avarban.

Az államhatalomnak ezt a sorsot mégis csak baj lenne bevárni azzal a
phlegmával, a mivel más itt termő bajok elmultát igyekezett
végigbőjtölni.

Elhatároztaték legnagyobb irányadó körökben, hogy az inséges népnek egy
millió mérő vetőmagot kell kiosztani – kölcsön, hogy földjei parlagon ne
maradjanak.

Tehát egy millió mérő vetőmagot kell előteremteni: gyorsan, pontosan,
azt helybe küldeni, kiszolgáltatni; haladék nélkül, mert az idő sürget;
itt az ősz, minden nap drága, megfizethetetlen; az esős idő beállt, a
föld megázva: épen most volna szükség. Tanakodásra nincs elvesztegetni
való óra.

Ki állítja elő az egy millió mérő vetőmagot?

Természetesen annak az ajánlata lesz elfogadva, a ki legelőnyösebb
feltételek alatt vállalkozik.

Legelőnyösebb feltételek?!

Hahaha!

Érted-e már tisztelt olvasó, miért kell Lemming úrnak minden
rendelkezésére álló összegét egybekapargatnia, hogy azokat abba a
mérlegbe dobálja, melynek ha a nyelve feléje billenik, az a nyelv azt
mondja: tied a millió?

Érted-e már, miért vetik zálogba a financierek feleségei ilyenkor az
ékszereiket, s miért nem fizetik ki a financierek a feleségeik
árjegyzékeit ez idő alatt?

Még majd világosabban is meg fogjuk azt érteni mindjárt.

Arról már meg lehetünk győződve, hogy az a millió valóban megvan. Hogy
az nem mythologiai csoda, nem idealis szám, hanem pénz, frissen, a
sajtóból most kikerült azon módon zöld pénz; nem is kell hozzá semmi
nagy furfangos calculus, csak egyszerű kivonás. Négyet az ötből: marad
egy. Hogyan tudja azt meg a status, hogy az a gabona, a mit a jámbor
paraszt beleszántott, beleboronált a földébe, öt forintos tiszta buza
volt-e, vagy szemetes, konkolyos, üszögös olcsó zagyvalék?

A föld jó titoktartó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miket olvasott ez idő szerint Angyaldy úr főnöke titkos naplójában?

Tudjuk meg mi is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma Lemming volt nálam délelőtt.

Beszélt sokat az országos vetőmag-kölcsönről.

Elhiszem, hogy azt szeretné megkapni nagyon.

Tőlem az igaz, hogy sok függ; de nem minden.

Egy szavam az irányadó körök előtt oda döntheti a mérleg két egyenlő
serpenyőjét, a hová kivánom.

Csak hogy tartok tőle, hogy a mérleg serpenyői nem egyenlők. Egyik
vállalkozóban több lelkiismeretesség van, mint a másikban.

Úgy hiszem, Lemmingben van legkevesebb.

Ez a mostani pedig igen kényes ügy.

Egy egész jövő év áldása, egy egész ország jóléte forog kérdésben.

Ez nem olyan üzlet, mint a hadsereg-élelmezés. A katona, ha liszt
helyett malomport kapott is, nem rövidült meg vele. Mentül feketébb a
kenyere, annál táplálóbb. Aztán a katonának nincs is szája, hogy
panaszkodjék.

Hanem ha a parasztnak roszabb vetőmagot adunk, mint kell, mint a kormány
akarja, az megrontja a jövő évi termés minőségét; a paraszt lármát üt,
kiabál, deputátiót küldöz, félreveri a harangot, csunya dolgokat csinál.

Itt nagyon óvatosnak kell lenni.

Én Lemmingnek nem igértem semmit.

Azzal bocsátottam el, hogy a legokosabb és biztosabb ajánlatnak fogjuk
adni az elsőbbséget.

Délután egy katulyát küldött hozzám komornyikjától.

Felnyitottam s egy szivartartót találtam benne.

Levél volt hozzá mellékelve, s abban a levélben tudatta velem Lemming,
hogy ezt a szivartartót küldi nekem Malvina ajándékul a
születés-napjára.

Kissé szokatlan gondolat, hogy valaki a saját születésnapjára küldözzen
ajándékokat másoknak.

Felötlött, a mint a szivartartót a kezembe vettem, hogy az olyan
különösen nehéz. Húsz fiókra volt osztva, mindegyik egy szivar számára,
s azokban vékony papirba burkolt tekercsek voltak. Egyet kivettem,
felszakítottam. Kétszázötven aranyat találtam benne. Mind a húsz
hasonlót tartalmaz. Ez ötezer darab arany.

Háromszor is végig futott testemen a hideg borzadály. Tehát már ennyire
jutottam volna.

Tehát csakugyan azt hinné felőlem a világ, hogy nálam minden eladó?

Hát az volna irva homlokomra, mellemre, hogy «gänzlicher Ausverkauf»?

Nem! pénz embere! Még ebben az egyben csalatkoztál!

Ha hibáztatnak mint politikust, mindig tudom magamat védeni; de ha mint
ember, mint az ország hivatalnoka hibázom: arra nem lehet semmi
mentségem.

Majd megmutatom én ennek a kalmárnak, hogy ki lakik abban a barlangban,
a hova ő oly bizton tette be a lábát.

Egy visszaadni való tromf van most a kezemben.

Egyszer ő tette azt velem, hogy a pénzemet, melylyel nagylelküséget
akartam gyakorolni, egy jótékonysági közczélra adatta velem, melyet
pedig eszem ágában sem volt gyámolítani; most én fogom őt hires emberré
tenni.

A nekem küldött pénzt átadom a magyar tudós akadémiának; egykor kértem
Lemminget, hogy irjon alá valamit a hazai intézetre, megigérte, hogy
fogja tenni. E most küldött összegnek czélját nem nevezte meg: úgy fogom
azt átadni, mint általa tett nagylelkű alapítványt.

Még ma megirom a dedicatiót, a holnapi lapokban már olvasni fogja.

Ismerjen meg, hogy ki vagyok?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy nappal később aztán azt olvasta Angyaldy úr a napló újabbi lapján:

Nem siettem el a dolgot.

Mégis az illető tudta nélkül valami nyilvános adományt tenni,
koczkáztatott dolog volna. Hanem föltettem magamban, hogy azért
tervemtől el nem állok. Ezt az ötezer aranyat az akadémia fogja kapni.

Elmegyek Lemminghez, nyakára vetem a hurkot, s azt mondom neki: «Uram,
ön ma ötezer aranyot küldött hozzám. Ennek csak kétféle czélja lehet:
vagy tisztességes, vagy megsértő. Ha tisztességes czélja van e
küldeménynek, úgy az nem lehet más, mint a mire önt felkértem. Egy hazai
közintézetre teendő alapítvány. Ha pedig az ellenkező, akkor önnek
kétszer gyülik meg velem a baja: először mint birájával, másodszor mint
gentlemannel; s én mind a két minőségben fogok magamnak elégtételt
szerezhetni.»

Ezzel a tervvel indultam el hozzá ma korán reggel.

Készen voltam rá, hogy nem fogok semmit tekinteni. Goromba leszek vele,
mint egy hajdú.

Izgatottságomban nagyon korán is találtam választani az időt.

Mikor lakosztályába beléptem, a komornyik azzal fogadott, hogy ő
nagysága még alszik.

No, csak fel kell hát kelteni ő nagyságát, mert az én kicsiségem akar
vele beszélni.

A komornyik kegyes volt bevezetni az uraság dolgozószobájába, onnan az
elfogadási terembe, s ott megkinált, hogy foglaljak helyet, míg a
nagyságos urat felöltözteti.

Jól van, gondolám, a mosdatást majd elvégzem én.

Lemming elfogadó-szobája szomszédos Malvin lakosztályával. Egy üvegajtó
választja el a legközelebbi teremtől, s az a legközelebbi terem arról
nevezetes, hogy egyik falát egészen egy rámába foglalt velenczei
tükör-táblák képezik, mikből rézsút tekintve, végig látni a szomszéd
ebédlőn, melyet egy függönyös boltozatív választ el másik szobától.

Nagyon jól ismerem már e szobákat.

Abban az utóbbiban szokott Lemming díszebédeket adni.

A mint ott unatkoztam a várakozásban: egyszer női hangokat hallok a
harmadik teremből. Halk beszélgetés volt, miből nem lehetett kivenni
semmit.

A halk beszélgetést később egy előttem ismeretes csengő női hang
parancsszerű rövid felkiáltásai váltották fel, kisérve egymást felváltó
lábdobbantásoktól, és összecsiszszenő vítőrök sajátszerű zenéjétől.

Néha egy-egy vissza nem fojthatott vihogás szakította félbe a hangokat,
másszor mintha két nő egész haragban zihálna forró lélekzettel, de a
melyet megint oly hirtelen váltott fel egy-egy kitörő kettős kaczaj, a
diadal és meglepetés kaczaja egyik és másik részről.

E kaczajban már ráismertem Malvina hangjára az egyik részről.

Át akartam nézni az ajtón. Nem lehetett, sűrűen le volt az függönyözve,
vastag, átláthatatlan damaszt-szőnyeggel.

Az ajtó pedig túlfelől volt bezárva.

Hanem egyszer észrevettem, hogy a baloldali függöny egyik széle fenn van
akadva a felfogó fogantyú arany czifrázatában. Erre nem ügyelt az, ki a
túlsó szárnyát még egy gombostűvel is odatűzte az ajtóhoz, hogy félre ne
lebbenjen. Az a terem, honnan az ismeretlen jelenet hangjai jöttek,
jobbfelül esett.

Pedig épen ezen a baloldali nyiláson át bele lehetett látni az átelleni
üvegfal tükrébe, s abban az egész szomszéd terem, mint egy nyitott
szinpad volt végig nézhető.

Leskelődtem.

Mi volt az?

Egy jelenet az olympi szinjátékokból.

Két hölgy-alak állt egymással szemközt, rövid, térdig érő ruhákban. Az
egyiknek megyszín vörös ruhája volt és rózsaszínű selyem harisnyája; a
másiknak sötétkék ruhája, és zergeszín harisnyái. Mindkettő keblét
szarvasbőr mellvért takarta, piros kivarrott szívvel balfelől; arczaikat
rostély-álarcz fedte. Malvinára ráismertem alakjáról. Ő volt a piros
ruhás.

A két hölgy fleuret-vívást gyakorolt. A karcsúbb alak, a kék ruhás, volt
a mester.

Eleinte a tempókat gyakorolták végig. A kék ruhás mondta fenhangon, mi
következik, s engedte a döféseknek a keblén levő piros szívet találni, s
a magas terznél, quartnál az arczán levő rostélyt. Azután ugyanazon
döfések elhárításaira tanítá a piros ruhást, hogyan kell hirtelen
átmenni a primből a quartba, a vítőr erejével az ellenfél vítőre
gyöngéjét elfogni, s a parádból a döfésbe átmenni; a contraparaddal az
ellenfél kardját megkerülni, vagy egy vigyázatlan fogása alatt a rapiert
egy hatalmas battute-el kiütni kezéből.

A két hölgy alak oly csodaszép volt e játék alatt! A piros ruhás minden
mozdulata az amazon-királynőkre emlékeztet; karjainak gömbölyű hajlásai,
vállainak ideges emelkedése; karcsú derekának párduczszerű vonaglása;
telt csipőinek kihívó daczossága; s azok a szoborszerűen szép lábak,
miket térdig enged látni a vívó-öltöny: a mesék tündérhősnőinek egyikét
rajzolák elém; míg ellenfele, a kék ruhás, egy karcsúbb, ifjabb alak,
még nem bírt a nőiség telt idomaival, inkább úgy tünt fel, mint egy
küzdő Mihály angyal.

Az iskolát végiggyakorolva, átmentek a szabad vívásba; ekkor aztán a
piros ruhás mozdulatai egész szenvedélyességet árultak el, oly
szenvedélyt, a milyen csak egy nő tagjait mozgathatja, a kinek kard
akadt a kezébe. A kék ruhásnak elég dolga volt az össze-vissza járó
döféseket mind felfogni; egyszer aztán úgy összekerültek, hogy térd térd
ellen, mell mell ellen feszült, a két vítőr markolatnál keresztbe
akadván; mire a kék ruhás hirtelen balkezével marokra kapta vítőrét, s
szuronyként szegezte a piros ruhás mellére.

A piros ruhás hangosan felsikoltott, csiklandós volt, ha a tőr hegye
érte; még nem szokott hozzá; s aztán csak folytatta a kaczagást.

– Ön ezt nekem sokszor tanította már; de nekem mindig későn jut eszembe,
mikor így összekerülünk. – Pihenjünk meg egy kissé.

Azzal levette arczáról a sodrony-álczát, s leveté a plastront kebléről.

Óh! milyen szép volt e pillanatban.

Arcza a küzdelem hevélyétől kigyúlladva, szemei titkos delejességtől
szikrázók, egész termete egy élő, tündéri villanytelep; a ki e perczben
hozzáért volna, tán szikrákat idézett volna ki belőle.

A gyönyörtől túlcsapongó jókedv sugárzott róla. Kaczagott, tapsolt, nem
bírt magával. Jó kedvében leveté magát a zongora előtti székre, s
elkezdett rajta verni egész czigány-művészi hévvel egy ismeretes spanyol
tánczdallamot, a seguidillát.

– Nem tánczol ön rajta? kérdé, fejét hátravetve, a kék ruhástól.

Az is letette álczáját. Úgy tetszik, mintha láttam volna ez arczot már
valahol; de nem emlékszem rá.

– Nem, asszonyom; én nem táczolhatnám! felelt a kék ruhás, félig-meddig
mosolyogva.

– Úgy hát üljön kegyed ide, s verje ezt a dallamot; mert én
tánczolhatnám.

A kék ruhás hirtelen helyet cserélt vele; míg Malvina a terem közepére
szökött s elkezdé tánczolni azt az észbontó spanyol tánczot, a miben
minden csáb ki van fejezve, a mire egy nő képes; és járta azt azzal a
bohó szabadsággal, a mire feljogosítva érzik magukat a nők, mikor azt
tudják, hogy csak női szemek látják őket.

Ez oly tünemény volt, a minőre Faust eladta lelkét az ördögnek.

Az én szivemben tűzi veszélyre doboltak.

Ez a nő, ez a hideg arczú nő, pazarolta a csáb, a kaczérság minden
tündéri bűvészetét csupán azért, hogy egy fiatal leányt
megmosolyogtasson.

Hiába vesztegette a bűvészetét. Az a fiatal leány a zongáránál
végignézte az egész csábtánczot, mit e hölgy pajkos jókedvvel járt
magának, a tükörnek és ő neki, s még csak el sem pirult rá az arcza.

Malvina egyszerre csak abban hagyta a tánczot, s felragadva a vítőrt,
oda ugrott a kék ruhás elé, s nevetve kiálta neki:

– Vigyázzon ön! Mert én önt megölöm!

A kék ruhás mosolyogva viszonza:

– Nincs semmim, a miért ön megöljön.

– Megölöm önt ezért a drága megfizethetlen kincseért: ezért az ártatlan
arczáért.

– Nem engedem magamat! szólt a kék ruhás, s ő is fleuretjéhez kapott, a
mely a zongorára volt téve.

Malvina nem engedett neki annyi időt, hogy a plastront és a
sodrony-álarczot feltegye; maga sem vette fel; úgy kényszeríté
fedetlenül vívni.

A kék ruhás helyt állt a kényszerítésnek; maga felől egészen biztos
volt.

A mint Malvina egy quart-döfést intézett felé, melylyel a zongorának
neki szoríthatni vélte a fiatal leányt: az hirtelen egy mesteri
passadeot tett a ballábával előre lépve, s míg balkezével ellenfele
vívótőrét félrehárítá, saját vítőrével egy ligamen-t csinálva, kiütötte
azt annak a kezéből.

Malvina még akkor sem hagyott fel a tréfával. Pajkos volt, mint egy
gyermek; utána futott a szoba szegletébe elrepült tőrének, s ismét kézbe
kapta, s ismét oly hevesen támadta meg vele fiatal tanítónőjét.

Az még mindig nem jött ki hideg nyugalmából. Megmutatta Malvinnak, hogy
mi az a theatre-coup?

A mint Malvina egy merész second-döfést intézett melle felé, egy
hirteleni előrelépéssel megkapta Malvina jobb kezének csuklóját
balkézzel, annak vítőrét egy körmozdulattal ellenfele keblére szegzé; s
most aztán birtokában volt a vítőrnek is!

– Ezt nevezik szinpadi döfésnek, asszonyom.

Láttam Malvina összeharapott ajkáról, mélyen elpirult arczáról,
nedvesülő szemeiről, hogy kezd boszús lenni.

Férfiakon is megesik az a vívás játékaiban, hogy a lefegyvereztetésért
megorrolnak.

– Bocsássa ön ki a tőrömet! monda a kékruhásnak.

– Nem addig, míg meg nem fogadja ön, hogy okosan fog vívni, feltett
álarczczal és melltakaróval.

– No csak bocsássa el, ha mondom!

– Ha meg nem igéri, hogy csak plastronnal fog vívni, eltöröm a vítőröket
s nem tanítom önt többet.

– Jól van! Megigérem.

A kék ruhás e szóra kibocsátá az elfogott kezet és vítőrt fogságából. De
arról már bizonyos voltam, hogy Malvina, a hogy én ismerem, semmibe sem
fogja venni fogadását. Ő tökéletes asszony. Fékezhetetlen, semmi
törvényt nem ismerő teremtés.

Tudtam jól, hogy a mint szabadon érzi kezét és fleuretjét, azonnal ismét
rá fog rohanni a kék ruhásra.

A fiatal leány aztán erre a perfidiára maga is elveszté türelmét, s a
fegyverszünetet megtörő tanítványnak ezúttal megmutatta, hogy mi az az
arret-döfés?

A mint Malvina egyenesen a prim-döféssel rohant feléje, a kékruhás
hátracsúsztatta ballábát egészen, a fejét félrekapta, jobbját
second-döféssel kinyújtá, s míg Malvina vítőre az ő feje fölött siklott
el: azalatt az övé Malvinát jobb válla alatt találta, s minthogy a nő
rohama teljes erővel jött, a találó fleuret pengéje csaknem ívet
képezett, úgy meghajlott.

Erre aztán mind a ketten úgy megijedtek, hogy elhajigálták vítőreiket.

A kék ruhás egyszerre sirva fakadt.

Malvina is elsápadt és lélekzet után kapkodott néhány perczig; hanem
azután magához tért, és hogy a kék ruhást sírni látta, elkezdett rajta
kaczagni.

– Lássa ön! szólt szemrehányó zokogással a kékruhás.

– De hát mi baj van? kérdé, hol nevetésre derülő, hol elboruló arczczal
Malvina. Mért sír ön?

– Most én önt megsértettem! szólt a kékruhás.

– Ah! dehogy sértett. Tréfa az egész.

– De én tudom. Egy ilyen döfés nagyon fáj a vékony ruhán keresztül.

– Egy cseppet sem fáj; bizonyosan mondhatom. Meg sem látszik a helye.
Nézze ön bár.

És azzal sebesen felgombolá felső öltönyét, s lehuzta azt válláról
odáig, a hol a vítőr gombja érte a keblét. Egy kerek piros folt látszott
meg azon, mint az alabástromra hullott rózsalevél.

– No lássa ön, semmi baj sincs. Nézzen ide. Még jól jön ki ezen a
helyen.

A kék ruhás megnyugodott abban, a mit látott; – de nem én!

Malvina aztán gyöngéden átölelte a leányt, és arczát arczához szorítá
engesztelve.

– No, ne haragudjék. Nem leszek ilyen bolondos többet. Látom, hogy nem
tudok semmit. Tanulni fogok rendesen, a hogy illik. Ez az utolsó döfés
igen szép volt, mi ennek a neve?

– Coup d’arrêt. Magyarul kardbafuttatás.

– No, azt a kardbafuttatást jól betanuljuk majd!

Malvina igen fel volt hevülve. Az asztalon állt egy kristály pohár, tele
hideg vízzel, oda ment inni.

A kék ruhás jó tanácsot akart neki adni.

– Ne igyék ön most! Az veszélyes. Egészen fel van hevülve.

Malvina arcza egészen elkomolyúlt e szóra. Az a tekintet a mit a kék
ruhásra vetett, tele volt keserüséggel.

– Boldog gyermek! A ki még nem tudja, hogy ez az egész élet nem ér egy
ilyen jó pohár vizet!

S azzal fenékig ürítette a poharat.

Ez a szava a velőmön járt keresztül.

A túlcsapongó kedv után ez a keserű öngúnyolás.

S engemet ennek a csodálatos mágnesnek mind a két polusa vonz. Ha víg,
ha szomorú, az nekem egyforma kín.

… Az ajtó előtt lépteket hallottam; Lemming jött. El kellett hagynom
leshelyemet, a honnan e tündéri szinjátékot néztem végig.

S már most beszéljünk üzletekről, hivatalos intézkedésekről – a ki tud –
nyugodtan.

A belépő bankár azzal fogadott, hogy nagyon örül a szerencsének, hogy őt
meglátogattam. Kérdezte, hogy minek köszönje azt?

Egyike volt ez azon pillanatoknak, a mikben az ember lelke az
egyenlítőtől a földsarkig befut egy egész világot.

E pillanat alatt sebesebben a villámnál kellett végigczikázni
gondolataimnak attól, a mi egy percz előtt kísértett, addig, a mi mostan
kísért; a kaczagó, könnyelmű tüneménytől a hidegen mosolygó alakig. És
azután a felszívott gyönyörtől a lelkemet nyugtalanító utálatig: – és
azután ismét vissza ez alaktól, ki kegyetlenül lesújtani vágyik minden
ízem, vissza azon másikhoz, mely a kaczagás közepett elszomorodva
mondja, hogy nem ér az élet egy pohár vizet; és azután ismét ide, az
ellenfélhez, míg végre a közöny nyugalmában egyensúlyra találok.

Nem fogom ez embert pellengérre állítani. Köszönje jó angyalának!

Hiszen Malvint szomorítanám meg azzal.

Az összeg egy egész vagyon. Azt Malvintól venném el, ha boszúm szavára
hallgatok.

Jól van, kegyelmet osztok ő érette.

Visszaadom a vesztegetésre adott pénzt a bankárnak, s nem szégyenítem
meg a világ előtt.

De valaki előtt csakugyan pirulnia kellend! Ezzel a tromffal tartozom
neki.

Mind ezt azon percz alatt gondoltam végig, a míg a bankár az ajtótól
hozzám jött és üdvözölt.

– Kedves Lemming! feleltem neki. Ön engem valóban meglepett azon gyöngéd
figyelemmel, a mit irántam tanúsított. Kegyed tisztelt nejének
születésnapján nekem kellett volna az elsőnek lennem, ki őt üdvözölni
siessek, nem megfordítva. A szép szivartartót igen kedves emlékül
fogadom.

– No, és a szivarokat milyennek találja kegyed? kérdé Lemming bizalmas
hunyorgással.

Közönyös arczot mutattam.

– Még nem próbáltam meg őket.

Erre szörnyen elmeresztette a szemeit.

– De tessék megpróbálni, kérem; mert kitünő szivarok, s nehogy
elajándékozzon belőlük vagy egyet, mert kár volna értte.

– Majd megizlelem, ha hazamegyek, s estére elmondom felőlük
véleményemet. Remélem, estére szabad lesz a nagyságos asszonynak
születésnapján üdvözletemet személyesen átadni?

– Óh! épen én akartam önt erre felkérni. Egy theaestély baráti körben.
És ha nagyságod elhozná magával a kedves Angyaldyt is, úgy még egy
whisztpartie is ki lenne egészítve.

Angyaldyt is! Ez még jobb; ő is tanúja volt annak, mikor Lemming engemet
megalázott Malvina előtt a pénzvisszautasítással, most legyen tanúja
annak, hogyan fogom én megalázni Lemminget.

Ezzel a tromffal tartozom mind a négyünknek.

Tehát a viszontlátásig!

Tervem ez volt. Elviszem magammal a nekem küldött összeget s mikor
négyen együtt leszünk, akkor en famille udvariasan lehordom Lemminget
(ez az asszonyságnak is jó leczke lesz), s visszaadom a neje előtt a
pénzét, tudatva vele, hogy fordítsa olcsóbb vállalkozásra birtokát, mint
hogy hazafias gentlemanekat akarjon rajta vásárolni. Erre a czikkre még
nincs árkelet. A vetőmag vállalatát nem bizzuk oly kezekre, a mik
vesztegetésen kezdik.

Este elmentünk Angyaldyval Lemmingékhez.

Malvinával találkozva, őt igen szomorúnak találtam.

Egész este oly felötlően bánatos volt, hogy egy párszor meg kellett tőle
kérdeznem, talán migrainje van? Arra tagadólag válaszolt, s erőtetni
kezdte a jó kedvet, de sehogy sem ment; megint csak visszaesett búskomor
mélázásába. Úgy látszott, hogy valami nagy szomorúsága van, hogy egész
lelke tele van azzal a gondolattal: ez az egész élet nem ér egy pohár
vizet.

Vacsora felett is olyan szótalan volt; oly láthatólag csüggedt és
bánatos. A mit evett, ivott, mind azt látszott vele mondatni, hogy ez
mind nem ér annyit, mint egy pohár víz, egy olyan pohár víz, a mitől az
ember meghal.

Nekem sehogy sem akadt olyan alkalmas pillanatom, a melyben azt a
tárgyat, a miért idejöttem, előhozhatnám.

Ennek a bánatos arcznak mondjak-e sértő gorombaságokat? Nem
visszaborzad-e valaki attól, hogy egy fájó sebet megüssön?

Malvina búskomolysága engemet is levertté tett. Mindenki tudja azt, minő
léleknyomás van egy panasztalanul búslakodó női arcz látásában. S ha ez
arcz a mi kedvesünk arcza; s ha ez arcztól meg kell válnunk, a nélkül,
hogy jogunk volna tőle megkérdeni: «Kedvesem, mondsza, mi fáj?» Ha
hidegen jó éjt kell kivánnunk neki az elváláskor, és engedni őt egyedül
távozni szobájába, azon remény, azon jog nélkül, hogy utána mehessünk,
megkérdeni: «Mondd meg nekem, miért vagy szomorú?»

Nem volt bátorságom őt megbántani.

Pedig mentem ágyúk torka elé is, de ezen bánatos arczot megsérteni több
bátorság kellett volna, mint a mennyi embernek adatott. Ördögnek, vagy
fenevadnak kellett volna lennem.

Holnap egyszerűen vissza fogom küldeni Lemmingnek azt a pénzt, s
levélben mondom el felőle véleményemet.

Ne ült volna csak az a nő ott velünk szemközt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig olvasta Angyaldy főnöke naplóját; a míg azt éjnek idején az
irányadó egyéniség felhivatta magához.

Az irányadó egyéniségnek tudniillik az a mulatságos szokása volt, hogy
ha éjjel nem tudott aludni, felhivatta magához a főhivatalnokait, a
tanácsosokat, a rendőrfőnököt diskurálni; s ha rossz kedve volt,
lekocsikázott éjnek idején a sajtóhivatalba: sorra fogta a hírlapok
előleges átnézésével foglalkozó censori kart, s rettenetes autodaféket
rendezett közöttük, ha valami tendenciosus czikket benne felejtettek
valami ellenzéki lapban.

Tehát Harternek, a mint a naplóját megírta, menni kellett oda fel.

Angyaldy persze nem várta, míg visszakerül, hanem megtudva a
megtudandókat, a mellékkulcs segélyével, felment saját szobájába aludni.

Másnap délelőtt találkozott ismét főnökével.

Harter Nándor a tegnapi estélyről kezdett vele beszélgetni.

– Lemmingnének úgy látszik, hogy nagyon rossz kedve lehetett tegnap.

– De én tudom bizonyosan, hogy rossz kedve volt.

– Vajjon mi baja lehetett neki?

– Én az okát is tudom, hogy miért volt rossz kedve.

No, no! Mikor Angyaldy úr annak az ő hármas lakat alatt tartott szájának
megengedi, hogy elmondjon valamit, a mit még a kérdező nem tud!

– S ön tudná, hogy mi szomorúsága van Lemmingnének?

– Véletlenül tudtam meg; Lemming ügyvédjétől, a ki jó barátom.

– Tehát már ügyvédszájra került a dolog?

– Igen, mert pénz és perbefogás körül forog.

– Ah! képzelem: Malvina megint sok adósságot csinált, s a jó Lemming ki
akarja őt ebből a betegségéből gyógyítani.

– De egész komolyan hozzáfogott a kúrához; pénztárnokának kiadta a
rendeletet, hogy az asszonyság semmi árjegyzékét se fizesse ki.

– Most a sok divatárus aztán nyugtalankodik.

– Sőt fenyegetőznek, hogy beperlik az asszonyságot.

– No, azt Lemming nem engedi.

– Bizony nem tudom én. Agyafúrt ember.

– Egyébiránt nálunk nincs személyfogság adósságért.

– Ma nincs, holnap lehet: tetszik tudni, hogy a pesti nagykereskedők
ostrom-petitióval készülnek a miniszteriumhoz, azt állítva, hogy ennek a
sok napirenden levő bukásnak mind az az oka, hogy az adósokat nem
börtönözik be; s a miniszteriumnak «most» csak egy ív papirosába kerül
egy új törvényt alkotni a számunkra.

– Csak hogy odáig még jó messze van.

– Messze annak, a ki elég phlegmával bír a hitelezőnek semmi nógatása
által magát fel nem veretni fektéből, hanem végigvárni az egész
törvényes hadjáratot, minden perorvoslataival. Csak hogy Lemmingné nem
bírt ezzel a nyugalommal, s a legelső kereplő hangra fel hagyta magát
riasztatni. A mint egy hitelezőjének eszébe jutott a «Pester Lloyd»
nyilttér rovatában a jól ismert figyelmeztetést közzétenni: «Frau M… von
L… werden aufgefordert, hogy tudvalevő tartozását fizesse ki, ellenkező
esetben az egész nevét kinyomatjuk», Malvina megijedt a botránytól, s a
legközelebbi pénzzel, a mi a kezébe akadt, sietett betömni minden
hitelezőjének a száját, részletfizetésre kötelezve magát.

– No azok hát legalább egy hónapig el vannak ringatva; addig meg majd
csak változnak az idők.

– Csak hogy ez által még kényesebb helyzetbe hozta magát; mert az a
pénz, a mivel a lármázók torkát bedugta, nem arra a czélra volt szánva.
Azt ő ama jótékony női egylet megbizásából gyűjtötte az inségesek
számára, melynek maga is bizottmányi tagja.

– Ez már baj! Ez már átkozott nagy könnyelműség.

– Lemmingné persze azt hitte, hogy erre a pénzre egy pár hónapig nem
lesz szüksége az egyletnek. Az azonban látja, hogy a nyomor már a
nyakunkba szakad, úton-útfélen lézengnek az éhezők, s rögtön meg akarja
kezdeni az ingyenleves-főzést, s sürgeti a tagjainál levő pénzeket.
Lemmingné megmondta férje ügyvédének, hogy milyen galibában van; s
Lemming erre is vállat vont s azt felelte rá, hogy nem segíthet rajta.

– De hiszen ha azt megtudják, hogy ez az asszony elköltötte a jótékony
czélra adott összegeket, az éhezőknek szánt falatok filléreit, örökre
semmivé van vele téve.

– Ezt is mondta az ügyvéd Lemmingnek; erre is azt a feleletet kapta,
hogy nem lehet rajta segíteni. Úgy látszik, Lemmingnél valami olyan nagy
válság forog fenn, melyben az asszony hitele nem nyom semmit.

Harter ismerte ezt a válságot jól.

– És mennyire mehet az az elköltött összeg?

– Az ügyvéd azt mondta, hogy öt ezer forinton túl.

– Van nekünk pénzünk?

– Kevesebb a semminél. Azt tetszik tudni, hogy az idén nem termett
semmink. Mindennel tartozásban vagyunk, a mit fizetnünk kellett volna.
Csupán méltóságod állásának köszönhetjük, hogy embereink nem zúgolódnak.
És egy egész évig nemcsak semmi jövedelem nem jön be méltóságod hivatali
díján kívül, hanem még a felett az egész külső gazdaságot pénzen vett
kenyérrel, pénzen vett szénával, szalmával kell végig kitartanunk. És én
nem tudom, miből?

– Ah! Egy Harter néhány ezer rongyos forintért még nem akadt meg soha.

– Nem eddig. Mert kezünkben voltak az állampapirok, a mik Elemér
örökségét képezik; most azonban, hogy az úrfi pert indított, ezek birói
zár alatt állanak, s ezeket nem adhatjuk szokás szerint kézi zálogba. A
bank senkinek sem hitelez Magyarországon, még az eddigi váltókat sem
prolongálja.

– Hát a bankárunk?

– Az a bizonyos? A kinek huszonnégy perczentet fizetünk a váltóinkért?
Az a legnagyobb könyörgésre szelídült meg odáig, hogy az eddigi
kölcsönöket harminczhat perczenttel tovább is nálunk hagyja. Új
kölcsönről azonban hallani sem akar. Minden garasára szüksége van. Egy
bécsi consortiummal van valami nagy vállalata.

– Miféle vállalat lehet az?

– Azt is tudom. Több bécsi consortium concurrál azért az egy millió mérő
vetőmag kiállításának elnyeréseért.

– De hát minek oda a pénz? A kormány maga adja rá a pénzt annak, a kit
meg fog vele bízni.

– Hm! Vannak előleges kiadások ilyen eseteknél.

Harter sehogy sem akarta elérteni, hogy miféle kiadások lehetnek azok?

– Micsodák?

– Hát szekérkenőre, borravalóra.

– Szekérkenőre, borravalóra?

– Biz arra! «Wer schmiert, der fahrt!» Ezt tartja a bölcs német
közmondás. Aztán a borravaló olyan dolog, a mit nemcsak az előszobában
vesznek el, hanem a salonban, a bureauban, a boudoirban – még az
audiencziateremben is.

Harter Nandor ajkai körül ideges rángások mutatkoztak. Az ő
audienczia-teremében is ott feküdt az ilyenforma borravaló.

– Hát bizony ezt a jó bécsiek értik. És miután nagyon jól értik,
kétségtelen, hogy ők fogják elnyerni a megbizást az egy millió mérő
vetőmag iránt.

– Ön azt hiszi? Csak hogy másoknak is van még abba beleszólójuk.

Angyaldy nem folytatta a discursust; látott a levelezései után.

Főnökének mai napról szóló naplóját akár el se olvassa. Előre
diktálhatná azt magának, a mit az most magában beszél.

«Ah! tehát a bécsiek! Ismét az a kapzsi Bécs! Itt is a magyar elől
akarják elkapni a konczot! A mi kereskedelmünk rovására akarják a bécsit
protegálni? Ezt már nem engedjük. Szeget szeggel! Hazám véres verítékét
nem engedem az idegen által kiszivattyúztatni»… Et sic porro! stb.!
stb.!

Harter Nándor bele fogja magába disputálni, hogy tiszta hazafiui
kötelességet teljesít, midőn a hazai Lemminggel kiütteti a nyeregből a
bécsi Lemmingeket.

Másnap reggel azt mondta Harter Angyaldynak:

– Én szerencsésebb voltam, mint ön. Kaptam kölcsönt. Itt van ezer darab
arany. Vigye ön valamely bankárhoz felváltani.

Azután 12 órakor elment Malvinához látogatóba.

– Hallottam, hogy kegyed az inségesek számára gyűjt kegyes adakozásokat.

Malvina arcza e szóra elsápadt.

– Engedje meg, hogy én is járuljak ez összegekhez, s a kegyed ívére
írhassam fel ezt az ötven aranyat.

Malvina előadta az aláírási ívet, s Harter beirta az ötven aranyat,
azokat egy papircsomagba burkoltan az asztalra letette, s azzal
eltávozott.

Malvina hirtelen fölvette az egész csomagot s sietett vele a jótékony
egylet pénztárához. Ez az adomány jókor jött. A míg az elfogy, addig a
többiért majd elvárnak.

Ott megmutatta az aláírási ívet, átadta a csomagot, s asszonyi
fensőbbségi tudattal mondá a pénztárnoknak, hogy addig is vegye át ez
összeget, míg többet hozhat. Sok nincs még befizetve az aláirottakból.

A pénztárnok kibontotta a csomagot, összehasonlította az ívvel s azután
– visszaadott belőle Malvinának öt darab ezerest.

Malvina elbámúlt.

Hanem azután hirtelen eszére tért, hogy el ne árulja bámulatát.

Az aranyakat takaró papir öt darab ezeres volt.

Most vette csak észre, hogy mit hagyott nála Harter?

Ezt már most visszautasítani is késő lett volna.

– Oh! igen. Az az én saját pénzem. Észre sem vettem, hogy mind együvé
volt csomagolva.

Boldog úrhölgy, a ki észre sem veszi, hogy öt darab ezerese hol
hentereg?

Ezen már segíteni nem lehet. Szerencsétlenség biz az. Baleset! De
valahogy csak eltűri az ember.

Úgy látszik, hogy Malvinának huszonhetedik születésnapjával igen
szerencsés éve kezdődött. Néhány nap mulva Harter látogatása után
Lemming úr nagylelkűségtől ragyogó arczczal sietett nejéhez és tudatá
vele, hogy a kényszerített vesztegzár megszünt: most már ismét rendelet
van adva a pénztárnoknak, hogy ezentúl az asszonyság árjegyzékeit
fizetheti. Ámbár ugyan csak egy harmadrésze sikerült a vállalatnak, mert
kétharmadrészt más versenytársaknak kelle átengedni; de még ez is elég,
hogy magunknak megengedjük azt, hogy urak legyünk.

Malvina nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy azt ne
felelje Lemming úrnak:

– Köszönöm, már nem veszem igénybe a szivességét!

Hát Lemming úr annak még jobban örült.

A kivívott sikert, mit Lemming úr fényes financz-talentumának köszönt,
pompás tánczvigalom avatta fel a feledhetlen napok közé: jelen voltak
abban a kitünő celebritások s a főváros szépségei. Valamelyik helyi lap
közölte is a toilettjeiket, s a menű franczia étlapját.




A NAZARÉNUS.

Megbocsát a tisztelt olvasó, ha most egyidőre lekantározom a pegazust, s
elkezdem azt vezetni fékénél fogva a megtörtént dolgok tarlóin
keresztül.

Tele van ez a tarló tövissel és virággal: tövissel, mely még most is
sebet ejt, s virággal, mely még most is illatos.

Egy borzasztó tél áll előttünk; nem a képzelem: az emlékezet előtt.

Nincs emberi phantásia, mely egy új vonást tudjon hozzáadni azon
borzasztó képhez, a mit a tények jegyzetei apróra kirajzoltak.

Csak azt szedem sorba, a mit az akkori tudósítások egybehalmoztak.

Több mint két millió embernek nem volt egy falat kenyere a tél kezdetén.
Az egész alföldön egyedüli tüzelő szer a szalma; tehát fűtőszere sem
volt; házi-állatjain rég túl adott; hitelbe nem kapott senkitől.

Hogy kenyeret kaphasson: elvesztegette ágyneműit, butorait, utoljára
öltözetét. Ha vevője akadt, eladta házát, eladta telkét, annyi árért, a
mennyi elég volt családját az éhhaláltól megmenteni.

Egész falvak népsége felkerekedett, elvándorolt harmincz, negyven, ötven
mértföldnyire; a Tiszán túl: a székely földig, a Dráváig. A házakat
otthon betapasztották agyaggal; ajtót, ablakot beraktak.

És ha olvassátok azt a rettenetes étlapot, az «éhhalál étlapját», a
mivel szolgál azon időkből minden hírlap: azt hiszitek, hogy az álom!
Porrá őrölt tengeri csutkák, mint liszt; keserü lapu, bogáncs, mint
főzelék; a vadrepcze levele, a lósóska gyökerei, fürészpor, a
szeszgyárak mosléka, hulladékok, mik undort gerjesztenek;
ragály-tenyésztő tápszerek, miknek nyomában terjed a fekély és a süly.
Temesből azt írják, hogy ott már a kutyákat kezdik lelövöldözni és
megenni; sőt egy más helyről az van feljegyezve, hogy ott a nép agyagból
készít golyócskákat, s azokat nyeldesi; ott már a földet eszik!
Közbe-közbe aztán olvasható a kormánylapban egy-egy különös gourmandise,
ajánlva a kormányi szakácskönyvből a nép konyhája számára: hogyan lehet
eldobált csonthulladékokból és korpából igen ízletes levest főzni. Ilyen
étlappal szolgált az a rettenetes tél, mely a fehér abroszt felteríté az
ország számára. Jól járt, a kinek ez már szemfödele volt.

No de még erre mind azt mondta Budavára: nem nagy baj az. Legalább
megszelidül az a nyakas nép. Ni, hogy tud könyörögni mostan!

Azért csak nem hal meg senki éhen. Mert ha egynek nincs, van a másiknak:
ha nem kap tőle, majd lop tőle Az urak bánják meg. Ezek a nyers, nyakas
földesurak, a kik nem akarnak meghódolni az állam mindenhatóságának.
Remegnek most! Mert ha oda nem adják az utolsó fillérüket is az éhező
népnek, az megeszi őket magukat. Hadd remegjenek! Hadd egyék meg őket!

És azok oda is adták. A hol az inség árterén nemesi udvartelek volt, a
hol papi jószág volt: rajzott ki s be ottan a nép. S az éhező nép oly
szelid volt, oly bánatosan önmegtagadó, hogy nem követelt, nem
zajongott, nem rabolt. Két millió koldus között nem volt tolvaj.

Hanem egyszer azután az udvartelkek hambárai is kifogytak; a zárdák, a
szerzetek pinczéiben sem volt semmi kiosztani való: a megnyomorodott
vidéken nem volt már úr!

Hanem azt nem hitte senki. Legkevésbbé az irányadó körök.

«Firlefáncz!» «Nem látott még senki éhen meghalt embert Magyarországon».

Egyszer aztán bekövetkezett, hogy azt is lásson valaki.

Nem valami lázító rebellis, ki szereti a hatalmasokat rágalmazni – egy
derék ájtatos zárdafőnök írta meg a legszelidebb kormányhű lapban azt a
hírt, hogy Szolnokban egy családapa meghalt éhhalállal. Harmadnapon ujra
írt ugyanazon kegyes papi személy, hogy ma ismét három áldozata van az
éhségnek: egy anya, ki összekoldult falatjait folyvást gyermekei között
osztá ki, maga meghalt éhen; egy szorgalmas kézműves, ki koldulni
szégyelt, hat napig nem evett, a hetediken meghalt; egy más kézműves
családapa, ki gyermekeinek nem tudott enni adni, hogy ne lássa
kinlódásukat, felakasztotta magát. A többi nép látja már, hogy nincs
kitől koldulni: nem sír, nem zugolódik, hanem csak kifekszik az ajtók
elé; eldülöng az utczán; jár csoportostól, mint búcsunapján; odamennek
papjaikhoz a halotti szentségeket felvenni, s aztán járnak végig az
utczán, temetési zsolozsmákat énekelve!

Mintha arczul vágtak volna minden embert ezekkel a hírekkel. Mint az
itéletnapi szemrehányás hangzott az mindnyájunk lelkén keresztül, kiknek
még egy fölösleges pénzünk van s nem sietünk azt küldeni haldokló népünk
segélyére.

Semmit sem csodálkozom rajta, hogy maguk az irányadó körök is éreztek
valamit ez országos arczulüttetés pirjából; s egészen megmagyarázhatónak
találom azt a kedélyállapotot, melyben Harter Nándornak meghagyatott,
hogy az esetről szigorú vizsgálatot vezessen; mely vizsgálat azon
megnyugtató helyreigazítást eredményezte, hogy a kormány parancsára
sírjaikból felásott halottak a kormány orvosai által felbonczoltatván,
kiderült, hogy azok ugyan teljesen nélkülöztek minden tápszert napok
óta, de azért még sem úgynevezett éhhalállal, hanem csupán orvostanilag
correct kifejezésü «végelerőtlenedés» következtében haláloztak el. És
azontúl rendelet adatott ki a községek jegyzőinek, hogy ha még
valamelyik azt meri a felküldött tudósításában állítani, hogy az ő
falujában valaki meghalt éhen: rögtön elcsapatik, becsukatik. A
szerkesztők pedig értesíttettek, hogy a melyik egy éhen meghaltról
említést tesz a lapjában, bizony maga is részesülni fog a kormány
kenyerében, a mit tudniillik a rabok kapnak. Mely erélyes intézkedések
folytán természetesen emberi lehetetlenség volt valakinek éhen meghalni
az országban.

A rémzaj azonban felkölté az alvó közszellemet.

«Segíts magadon!» ez lett a jelszó.

Még mindig semmi költeményt nem kell felidéznem: a múltnak fényes adatai
beszélnek.

Minden városban, minden faluban, hol boldog emberek laktak, egyszerre
felhangzott a buzdító szó: oszszuk meg boldogságunkat azokkal, a kik
éheznek, fáznak, kétségbeesnek.

Az ég minden cherubinjainak dolgot adott feljegyezni az Úr aranykönyvébe
a neveket és tetteket, a mik e szomorú napokat átragyogták: a főúrtól
kezdve, ki ezer mérőjével küldött lisztet, gabonát a szűkölködőknek, a
szegény kondásig, ki egész évi bérét, ötven forintját küldé el számukra;
a bájos úrnő csókjától, mely ezer forinttal lett megváltva, a szegény
paraszt szolgáló kézszorításáig, melylyel a bazár tisztelt
védasszonyának kezébe nyomta egyetlen ezüst huszasát, melyet addig
csodának tartogatott.

Urak és úrhölgyek elindultak végigkoldulni a városokat, inséges
honfitársaink számára; diákok és mesterlegények szedegették össze egymás
között a filléreket. Okos emberek, komoly urak, nevelt kisasszonyok
tanultak be színdarabokat, játszottak, énekeltek, deklamáltak; a hol az
nem volt, tánczot rendeztek, s mint az olasz, ha a tarantula megcsípi,
addig tánczol, míg eltánczolja a mérget: addig tánczoltunk, míg
összetánczoltuk a pénzt.

Kinek nem maradt meg emlékében a pesti női bazár?

Vannak álmok, a miket soha el nem felejtünk.

Ilyen álom az, hogy volt egy keleti fényű bazár a Dunaparton, annak két
sor boltjaiban a világ legszebb hölgyei árultak csemegét, piperét,
illatszert, emléket, csecsebecsét; szépségek, kiket rang, vagyon,
szívnemesség emelt ki; s kik most ide álltak szolgálni a közönségnek s
töltögetik a poharkát; tiz krajczárért a szegény diáknak, – száz
forintért az uraságnak…

– Ugyan mire való az a nagy zaj és pénzgyűjtés? – kérdezé az irányadó
körök vezéregyénisége.

– Én azt hiszem, magyarázá Harter Nándor, hogy ez csak álarczos játék;
bizonyos malcontens körök ezen ürügy alatt gyűjtenek pénzt forradalmi
czélokra, fegyvervásárlásra, toborzásokra.

Harter Nándornak kellett hinni, a mit mondott.

Amaz elégületlen körök azonban nem vásároltak az így összegyűjtött
pénzen sem fegyvereket, sem egyenruhákat, hanem lisztet és gabonát, és
miután a pénzhez nem volt már bizalma senkinek, mindjárt in facie loci
kenyeret süttettek belőle, úgy küldözték azt ezerével, hajó teherszámra
az inséges vidékekre; népkonyhákat, közkemenczéket állítottak fel; az
egyikhez az asszonyságok, a másikhoz a táblabirák odaálltak maguk, a
főző kanállal, a sütő lapáttal; maguk merték az ételt, maguk szeletelték
a kenyeret a szükölködőknek, s dicsőség adassék a nemzetnek: nem is halt
meg azontúl éhen senki nagy Magyarországon.

De hát az irányadó körök? Azok is csak tettek tán valamit? Hiszen húsz
millió forint országos kölcsön állt rendelkezésökre!

Arról, a mit ők tettek, hadd ne beszéljek én. Hadd mondja el helyettem e
birálatot a rákövetkezett évek országgyülési naplója:

«Nem tudjuk-e, hogy 1863-ban mily áldásdúsan osztogatta a kormány
malasztjait? (így szólt egy képviselőházi szónok) hogy hány retortán
ment keresztül az élelemszer? úgy, hogy a buzából végre zab lett, s
mikor elvetették, még ki sem kelt; a pénzek pedig enyvesekké váltak, s
nagyon kis mértékben mentek a szegény szenvedők zsebébe, és csak azért
jutottak oda, hogy az elrendelt fináncz által rögtön visszavétessenek és
oda vitessenek, honnan ezen könyörületesség került. A visszaélések ezer
neme gyakoroltatott».

De – bocsánat.

Most veszem észre, hogy egy baloldali tag beszédéből találtam idézni.
Ej, ej! legyünk igazságosak. Mit mondtak erre a másik oldalon?

Halljuk a higgadtabb hazafiak véleményét.

Egyik így szólt:

«Nem akarok szólani az 1863-iki visszaélésekről. Kétségtelenül számosak
voltak azok, helytelenül volt vezetve az egész, és azt hiszem, hogy azok
az emberek, a kik az éhező ember szájából lopták ki a kenyeret, nemcsak
tolvajok voltak, hanem szentségtörők is! Teljes a hitem, hogy okulva a
szerencsétlen példákon, a mik akkor történtek, a fejedelem oly férfiakat
és eszközöket fog választani, a kik ily alávalóságokra nem lesznek
képesek. És ha volna olyan, ki erre képes lenne, hiszem, reménylem és
megvárom a fejedelem igazságszeretetétől, hogy ezeket hatalmával
büntetni fogja. És büntetni fogja őket az ország gyülése, és ha annyira
eltompult volna lelkiismeretök, hogy az nem szab reájuk büntetést és
annak kínjait nem értik, – büntetni fogja őket a nép átka!!!»

És a ki ezt így mondta, az nem volt heves fejű lázító, nem volt
meggondolatlan ifju, nem volt képzelgő poéta: – az Deák Ferencz volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Világosiéknál is minden nap négy szegény inséges ember kapott ebédet.

Sokan voltak a fővárosban, kiknek neveiről hallgatnak a hírlapok, kik
titokban, senkitől nem magasztalva, szedték fel, úton-útfélen a dülöngő
éhezőket s részesíték saját kevesükben.

Böskének meg volt mondva, hogy mikor a piaczi bevásárlásról hazajön,
négy szegény embert is hozhat magával, a kivel a család ebédjét meg
fogja osztani.

Böske nagy örömest járt el e hivatalban. Inkább lealkudott néhány
krajczárt a kofáknál, s lelkesen beszámolt vele, csak hogy az éhezőknek
jusson.

Egy kis kedélyes önzés is volt részéről ebben a nagy barátságban.

Az forgott mindig a fejében, hogy lehetetlen ebben az inséges időben az
ő pufók Marczijának azt a végzetet kikerülni, hogy orczájának kerek
kidudorodásai helyet ne adjanak a sanyarú éhség aszott redőinek. Hátha a
között a sok rongyos koldus között, a ki a Dunapartot ellepi, egyszer
csak ráakad a saját Marczijára, s akkor azt oldalba döfve könyökkel, így
szólhat neki: «No lélekadta, gyere velem. Lakjál jól!»

Mindennap kereste Marczit; de csak nem volt az ott.

Pedig kezdett már az egész ország koldussága a fővárosban
összecsoportosulni.

«Lehetetlen pedig, hogy ez a Marczi most valahol bottal, tarisznyával ne
járja az országot! A ki még akkor is restelt dolgozni és serénykedni,
mikor könyökig turkálhatott a lebbencsben: lehetetlen, hogy most, mikor
a munkáért senki sem ád enni, legalább azt az édes visszatorlást ne
szerezze magának, hogy neki induljon az okadatolt koldulásnak».

Már hiszen itt még lehetne belőle valamit faragni. Marczi lehetne
dunavizes ember, Böske dunavizes asszony. Ez igen solid társadalmi
állás. Nincs a divatnak alávetve. Egy szamár, hat puttony, egy talyiga,
hamar be van szerezve.

Ilyen álmai voltak Böskének, mikor a piaczra kijárt.

Hanem Marczit csak nem lelte a koldusok között.

Egy szép reggel, mikor épen hazatért a bevásárlásból, a mint a
konyhaajtón belép, ime, kit lát ott ülni a lóczán? A rég keresett
Marczit, meg Mihály bácsit, a hajdani öregbérest.

Hanem Marczi szolgám épen nem volt koldusnak öltözve, sem elsoványkodva:
ellenkezőleg igen tisztességes új ruha volt rajta. (Új ruha ebben az
esztendőben, mikor a devecseri vásár elmúlt a nélkül, hogy egyetlen egy
pruszlikot eladtak volna a szabók a sátorok alatt.)

Böske nagyot rikkantott örömében, a mint Marczit meglátta Mihály
bácsival együtt. Nagyot ütött tenyerével Marczi hátára.

– Hát kenteket mi hordja itten? Adjon Isten!

Marczinak már kiszaladt a száján a jónapkivánás fele, de Mihály bácsi
visszarántotta belé a szót.

– Fiu, vigyázz! Tudod, hogy nekünk nem szabad senkinek jó napot
kivánnunk. Mert nem illik, hogy az Úr Istennek parancsolgasson az ember;
aztán meg egyik ember olyan, mint a másik. Az sem szabad, hogy
kiválogassuk az emberek közül, hogy melyiknek kivánjunk jót. Mink nem
köszöntünk senkit, se az utczán, se a házban.

– Ejnye! kiálta fel Böske, hát ugyan miféle szerzet kentek?

– Mi, leányom, názárénusok vagyunk.

Böske nagyot bámult erre a szóra; sohse tudta ő, hogy mi az?

– Bánja a kánya! Legyen kentek, a mi akar. Hanem azért üljenek le ide a
tűzhely mellé. Mindjárt szaladok egy kis papramorgóért, itt van a
szatócsboltban.

Marczinak a szája állásáról lehetett látni, hogy biz a jó lesz: de
Mihály bácsi nagyot csóvált a fején, s megfeddé a leányt.

– Ej, ej, leányom, hát még azt sem tudod, hogy a názárénusok nem isznak
pálinkát?

– Hát mit?

– Mikor megszomjaznak, vizet. Arról ismerhetsz rá a názárénusra, hogy az
nem iszik mást, csak vizet.

– No ez hát jámbor szerzet. Azonban csak mégis üljenek le kentek nálunk.

– Le se ülünk leányom, mert nekünk nem szabad addig leülnünk, a míg a
dolgunkat el nem végeztük; most pedig dologban járunk itten.

– Dologban? ugyan mi dologban?

– A Marczi fiam számára akarunk téged testvérül megkérni.

– Testvérül?

– No az názárénusul van mondva; voltaképen hát: feleségül.

– Né te né! Hogy meg akarják kentek tréfálni a szegény ember leányát.
Mintha nem tudnám, hogy Marczi még a sorozás alatt van, s addig össze
nem ád bennünket a pap, míg a regementtől vissza nem kerül.

– Nincs mi nekünk semmiféle pappal dolgunk. A názárénusoknál minden
háznál a legöregebb férfi maga a pátriárka. Mi paphoz nem megyünk,
templomba nem járunk.

Böske összecsapta a kezét.

– Hát akkor kentek pogányok! Hát hol tanulták azt kentek, hogy nem kell
se pap, se templom?

– A paptól tanultuk a templomban. Látod, leányom, azelőtt, a régi jó
világban, ha az ember a templomba ment, ott hallott szent beszédeket a
bibliából; ha pedig meg akarta hallani, hogy mit rendel a szolgabiró,
felment a községházához, ott kidobolták, meghallhatta: most pedig,
valahányszor valami új kormány-regula jött onnan felülről, a papra
parancsolták rá, hogy prédikáljon a felől, mint valami üdvösséges
dologról a kathedrából. Az emberek eleinte azt vették fel, hogy
elkezdtek összefeleselni a templomban, aztán kimaradoztak a templomból,
összegyültek a malom alatt; azt mondták: minek menjünk mi amoda, ha ott
nekünk a mennyország helyett a földi pokolban mutogatják a mi
üdvözülésünket? A hatalmasok adtak ki egy kátét, annak a neve «Polgári
katechismus», ezt tanították az iskolákban. Mi volt abban a kiskátéban?
Eleitől végig az: hogy a ki az adót nem fizeti, a ki a zsandárt,
finánczot nem tiszteli, a ki az idegeneknek nem engedelmeskedik, az nem
üdvözül; hogy csak az a jó ember, a ki a maga vérét gyülöli. Ettől aztán
a gyermekek is kimaradtak az iskolából, s szaporodtak a názárénusok.
Kiki imádkozik magának otthon; s a gyerekeik ne tudjanak inkább semmit.

– De hát aztán ki esket bennünket össze? nyilvánítá Böske legfőbb
nehézségét ez új tan ellenében.

– Én magam adlak benneteket össze! szólt erre kenetteljes hangon Mihály
bácsi. Mert én vagyok ezen fiatal férfiunak pátriárkája.

– Hát tud kend esketni?

Mihály bácsi komoly mosolygással rázta a fejét.

– Leányom, a názárénusok nem esküsznek soha. Mert senkit sem szabad arra
kényszeríteni, hogy valamit elmondjon, a mit különben nem akarna
elmondani; vagy valamit megtartson, a mit különben nem tartana meg. Nézd
meg, mi van az adó-bevallási ívre írva: «Minden ember tartozik eskü
ereje alatt bevallani igazán, mi jövedelme van?» A názárénusokat ez
tanította meg, hogy esküdni nem jó. Én összeteszem a kezeiteket;
elmondom, hogy: te Marczi már most Böskének a férje vagy; te Böske pedig
ezentúl Marczinak a felesége vagy; s nem fizettek érte semmit.

– Jaj, Mihály bácsi, ez nekem mégis nagyon kevés czeremónia. Így én
mégis szégyenlenék főkötő alá jutni. Nem is hinnék, hogy asszony vagyok.
Hát aztán ki kereszteli meg a gyerekeket?

– A legvénebb a háznál. Ád nekik nevet is. A názárénusok csak egy nevet
viselnek; az apja nevét senki sem veszi át.

– Mi a hét csodáért?

– Azért, hogy a hagyaték miatt el ne igazodjék közöttük a fináncz.

Böskének nyitva maradt a szája e magyarázat után, Mihály bácsi vette azt
észre s nagy elégült ravaszsággal mondá:

– Oh! a názárénusok vallásának mindenben megvan a maga oka. Hiába, ok
nélkül nem vettek ők be semmit. Hogy az apa hagyatéka miatt meg ne
finánczolhassák a fiut, senki sem visel mást, csak keresztnevet; a
vezetéknevét elhagyja veszni minden názárénus.

– Hát kenteknek még mátrikulájuk sincsen?

– Épenséggel nincsen. Azért nem visszük épen a paphoz keresztelni a
gyermekünket, hogy ne legyen beírva a nevük abba a nagy könyvbe, a
honnan ujonczozáskor csak ráolvasnak a fiatalságra, hogy ki következik a
korosztályban? A názárénusok gyermekeit nem kapják meg: azok sehova
nincsenek felírva. Hiába is vinnék el őket katonának: a názárénusoknak
tiltja a hitük a verekedést, még káromkodniok sem szabad. Ugy-e, Marczi
fiam? erről szoktunk el legnehezebben. Azért nem szabad bort innunk,
hogy a veszekedés lelke fel ne támadjon bennünk. Ha megüt valaki, el
kell tűrnünk; nem szabad haragudni érte. Ha pedig erővel elhajtanak a
háborúba, ott sem veszi hasznunkat a német: a názárénus katonának a
puskájába megfordítva kell leverni a töltényt, hogy el ne süljön; s ha
közelít az ellenség, eldobni a puskát és elszaladni.

Böske még a kifutó leves sziszegését sem vette észre, úgy elbámult
mindezeken.

Valami jutott mégis eszébe.

– De hát ha kenteknek valami bajuk van egymás között, kihez mennek
panaszra?

– Se biróhoz, se fiskálishoz. Nálunk nem szabad pörlekedni. Minden ember
vigyázzon magára, hogy meg ne csalják. De minek is csalnánk meg egymást?
Nálunk nem szabad senkinek se gazdag embernek, se szegény embernek
lenni. A kinek többje van, mint a mennyi szükséges, tartozik odaadni
annak, a ki kevesebbel bír, mint a mennyire szüksége van. Egyik ember
nem hagyja el a másikat. Látod, mindenütt nyomorúság van, ugy-e? s mink
milyen szép díszes öltözetekben jöttünk ide. A testvérek ruháztak fel.
Minden ember úgy híja egymást, hogy testvér. A testvéreknek nem szabad
bélyegpapirost használni, nem szabad pörlekedésért fizetni.

– Az is a vallásukban van kenteknek, hogy nem szabad fizetni?

– Soha és senkinek. Nekünk nem szabad sem adót, sem bordézsmát, sem
papbért fizetni.

– Hát ha executióval keresik?

– Akkor odaadjuk a kulcsot a hatalmasnak: itt van, nyissa ki a ládánkat,
vegye ki belőle, a mennyit akar; de mi nem fizetünk.

– Hát a kinek adóssága van, az sem fizet?

– Nem szabad adósságot csinálni. Egy názárénusnak nem szabad odatenni a
nevét semmi írás alá, a minek fizetés a vége.

– De mikor szűrt, kalapot, dohányt akarnak venni, akkor csak fizetnek
talán?

– Azt nem nevezzük fizetésnek, hanem csak cserélésnek. Cserélünk buzát
pénzért, s cserélünk pénzt kalapért. Dohányról pedig szó sincsen. A
hatalmasok kitalálták a trafikot, a názárénusok pedig kitalálták azt,
hogy nem szabad pipázni. A mi hitünk excommunikálja a dohányt.

– De már akkor mégis hatalmas emberek kentek! A Pista kocsis, tudom,
hogy nem állna ebbe a szerzetbe.

– Pedig ő is velünk vagyon, és nem dohányzik.

– De már akkor közel van az itélet napja.

– Oh, leányom! Nem tréfa ez a mi dolgunk. Igen sokan vagyunk mink már!
minden városban ott van a székünk és lehetetlen ellenünk valamit tenni,
mert mi nem bántunk senkit; csak azt teszszük, hogy nem látjuk és nem
halljuk azt, a mit hozzánk beszélnek és nekünk mutogatnak. Szaporodunk
mink erősen, mert minden buzgó szolgája a világi hatalmasságnak a mi
apostolunk. Maguk sem tudják, de azok viszik városról-városra a
názárénusok kis-kátéját; nincs is az kinyomtatva semmi nyelven, mégis
olvassák magyarok, ráczok, oláhok, tótok és németek, bárha olvasni sem
tudnak.

– No, ezt a bajukat végezzék el kentek a hatalmasokkal; hanem nagyobb
annál az a baj, a mit én velem kell elvégezniök. Ha már engem csak úgy
kend ád össze a Marczi bátyámmal, a kinek még majd a nevét sem
hordhatom, mert ő maga sem hordja; aztán egyszer a Marczi meglát egy
másik leányt, a ki nálamnál szebb, s akkor elmegy kendhez és azt mondja:
pátriárka uram, én most meg ezt a másik leányt óhajtanám testvérül
venni: mi lesz akkor?

– Semmi baj se lesz. Én azt a másik leányt is odaadom neki testvérül.

– Mi a gutát? Hát aztán egy háznál leszünk két asszony?

– Két testvér és egy bátya. Ellenben neked is szabadságodban áll, ha egy
másik tisztességes ifjuval megismerkedel, nekem bejelentened, hogy egy
másik testvéred is támadt, s én azzal is összeadlak.

– S akkor lesz mindenikünknek két férje s két felesége?

– Ez a názárénusoknál valóban így van. S azt a názárénusok nem
titkolják, sőt nagy erénynek tartják. A nemnázárénusok is cselekszik
ugyan ezt, de titkolják és bűnnek nevezik; hanem azért szeretik tenni.

Böske megfogta Marczi gallérját s azt súgta neki:

– Te Marczi, valamit akarok neked mondani titokban

Mihály bácsi azonban közbevetette magát.

– Csak mondd előttem, édes leányom. Mert hiába mondanál neki akármit
titokban. Egy názárénus tartozik mindent elmondani a pátriárkája előtt,
és mindent elhallgatni a hatalmasok előtt, még ha kínpadra húznák is.

– No hát elmondom fenhangon, a mit akarok. Te Marczi, hagyd ott ezt a
bolond szerzetet: akkor rád várok, ha hat esztendő mulva kerülsz is elő;
s akkor kezdünk valamit abból, a mit megtakargatok; de ha ott maradsz a
názárénusok közt, Isten ugyse, kilöklek az ajtón.

– Juj! te leány, ne esküdjél oly pogánymódra! szörnyedt fel rá Mihály
pátriárka.

– De még többet is elmondok kenteknek! szólt a leány, s felgyűrte a két
inge ujját a válláig. Azt mondom kenteknek, hogy kentek nemcsak
bolondok, hanem rossz emberek is. Ha kenteket megharagította a
templomban a német kormány: az ősi valláson kell-e azért boszút állni?
Majd én olyan bolond leszek, hogy mikor én itt a főtisztelendő úr
aranyos szavait hallgathatom, a kend szamár prédikáczióját fogom magamba
bevenni! Azokat az istenes légátusokat, azt a dicső beszédű káplánt
kentek valamennyi pátriárkájáért nem adom. A rektortul a gyereket, ha
lesz, el nem fogom; mert a ki épen csak beszélni tud, egyebet semmit, az
a Bálám szamarával áll egy rangban, az is tudott beszélni. Hogy kentek
semmi dologban sem akarnak fizetni, az kenteknek jó; de minthogy a
hatalmasok azt, a mit kentek nem fizetnek, csakugyan megveszik másokon:
tehát nem a hatalmasokat truczczolják meg, hanem más becsületes
embereket terhelnek vele. Az egész vallásukkal úgy vannak kentek, mint
az egyszeri fuvaros a kocsi-üléssel, a ki azt mondta, hogy «németnek
csinálta»; szálljon le róla az utazó, ha magyar, annak másként csinálja
meg. Mi lesz a názárénus hittel, ha egyszer magyar világ lesz? pedig én
hiszem az Istenemet, hogy lesz! s ha akkor a magyar hazát kell ellenség
ellen oltalmazni? Mit? ha én nekem akkor názárénus volna az uram, vagy a
fiam, s azt mondaná, hogy neki tiltja a vallása a verekedést; ő nem
foghat fegyert a saját hazájáért, ő nem ölhet ellenséget: kendert kötnék
rá, guzsalynyélnek használnám az ilyen pipogya férfit, s magam venném
vállamra világ csúfjára a mangalétát. Azt pedig kereken és czifrára
kimondom kenteknek, hogy ha én valakinek hites felesége vagyok, nem
nézem: názárénus, nem názárénus? tiltja neki a hite a káromkodást,
veszekedést? de ha nekem a szomszéd asszonyra mer pislogni, s az meg ő
rá: összekáromítom a lelkét, betöröm az orrát, letépem a kontyát, az
egyiknek úgy, mint a másiknak, így szentelem fel a názárénus kátét;
átkozott Pontius Pilátusra esküszöm kenteknek!

Erre a legnagyobb méregből hirtelen átcsapott a kedélyességbe a bőszült
amazon.

– No már most mondják meg kentek, hogy csak tréfáltak azzal az egész
názárénuskodással.

A két férfi csak némán rázta a fejét.

Erre Böske megint dühbe jött:

– Micsoda? Hát igazán beszéltek? Hát te Marczi? Te egész valósággal
mertél engem feleségül kérni csak úgy esküvő nélkül? Merted te azt? Te?
Te názárénus feleségnek mertél engem megkérni?

Marczi hüledezve huzódott a fal felé a nagyon is erélyes kérdések elől,
s olyasmit hebegett, hogy: «Biz igen!»

– No hát nesze! – názárénus kézfogó!

Már akkor nagyot csattant a jobb tenyere Marczi pofáján, és a bal
tenyerének is volt még számára válasza, a mit Marczi aligha fogadott
volna már názárénusi lemondással; sőt nagyon is nézett a csipővas felé,
s közel volt hozzá, hogy minden názárénusi erénye összeomoljon; azonban
hirtelen közéjük lépett Mihály pátriárka s így szólt a leányhoz:

– Ne bántsd ez ifjut, leányom! ő még ujoncz; ha valakin tölteni akarod
haragodat, ime, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az
arczomat.

Böske meg akarta mutatni, hogy vele nem jó tréfálni, s a bal tenyér
adományával Mihály bácsi orczáját tisztelé fel.

Csak akkor hüledezett azután el, mikor látta, hogy ez a nagy izmos
ember, kit ő mint híres verekedőt ismert még nem rég idő előtt, az
arczulütésre meg sem hunyorítja szemét, hanem nagy nyugalommal azt
mondja rá: «Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a
magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.
És már most, hogy lásd, miként a názárénus is tud olvasni s előadja az
eldugott pénzét, ha szüksége van rá a közönségnek: ime, én olvastam, még
pedig ujságból, hogy a te kisasszonyod (az ég áldja meg őt egykor valami
derék názárénus férjjel!) az inségesek számára pénzt gyűjt; én hát a mit
eddig szolgálatomból megtakarítottam, elhoztam: add át neki!»

És azzal letett az asztalra ötven forintot.

Böske elámult. Most már kezdett megijedni a félelmes embertől, a ki a
pofonra ötven forinttal felel.

– Meg ne köszönd, mert nekünk köszönést nem szabad elfogadnunk. A
nevemet ki ne tegyék, mert azt egy názárénusnak nem szabad híresztelni,
ha valamit adott. Fiam, Marczi, kövess!

Marczi engedelmeskedett és rá sem mert nézni Böskére, mikor eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ime, az új vallásfelekezet, tisztelt irányadó urai egy szerencsétlen
korszaknak. Egy új vallásfelekezet, melyet önök teremtettek meg!

Önök odafenn politikát csináltak a vallásból, s ezek idelenn vallást
csinálnak a politikából.

Minden, a mit önök hímeztek a szőnyeg egyik oldalán, a túlsó oldalon,
mint megfordított torzalak, tünik elő.

Minden, a mi abban őrültség, csak felelet egy őrült kérdésre.

Vallássá van benne emelve az a tan, hogy az egyéni jólét az élet
egyedüli czélja; a haza, a közügyek, a szabadság iránti tartozásokért
nem kell lelkesülni senkinek.

Nem önök vetették-e el azt az átkozott magot, melyből ez a tan
felburjánzott? Nem önök irtották-e ki a haza iránti szerelmet, a
közügyekérti buzgalmat, a szabadság utáni vágyat?

A názárénus nem lövi el a fegyvert a harczban! vallása tiltja. Nem önök
csinálták-e ezt a vallást?

A názárénus azt mondja: «A nép ne adjon az államnak semmit!» Nem az önök
tétele-e ez megfordítva: «Az állam ne adjon a népnek semmit?»

A názárénus azt mondja: «Az állam nem a mienk». Nem visszhang-e ez az
erdőből az önök kiáltására: «Az állam egyedül a mienk?»

Megcsalni, megkárosítani az államot, a hol lehet; eldugni, eltitkolni,
eltagadni előle, a mit lehet; ellenségnek tekinteni azt, s mindenütt
sánczot, árkot, farkasvermet húzni ellene: rettenetes tan! Lázadás ez a
haza ellen. De a tanítványokat itéljük-e el elébb, vagy a mestereket?

Nem venni a családi életet semmibe! Közös birtok a szerelem! Erény
nincsen! A női szív olyan: adom, veszem. A született gyermek csak
kárvallás annak, a ki tartja, nyereség, ha születésekor meghal. Ez a
názárénustan. Gyilkosok tana! De ha az új Malach-Hamovesh angyal kezébe
venné a pallost a büntetésre, hol kezdené el az írtást: a szalmakunyhók
alatt-e, vagy az aranyos kilincsek ajtain belül?…

… Apropos, «arany kilincs!» Harter Nándor ez inséges esztendőben egész
appartementját újra bútoroztatta; az ócska képek helyébe (ócska
hazafiak; lásd IV. fejezet) szerzett híres művészek remekét, drága
majolica-edényeket, etrusk vázákat, celta régiségeket, római camækat,
vert ezüst műveket; szobái invitálták a belépőt csodás, meglepő
látványokkal, így szólva hozzá: «mindenüvé bámulhatsz, csak a gazdánk
szemébe ne!»

Oda valóban jó volt nem bámulni egy idő óta.

Tessék elhinni, csak az első lépés esik nehezen.

Férfinak, asszonynak.

Csak az első szégyenletes ajándékot elvenni kerül lelki izzadságba; a
többi már nem okoz fájdalmat.

Azt hiszi a vízbe ugró, hogy hiszen majd feneket érek, s onnan felküzdöm
magamat, a mikor akarom, s kiuszom a partra.

De csalatkozik!

Mert nem talál vízfeneket, hanem hínárt, mely befonja és lassan húzza
lejebb, mindig lejebb, míg végkép elnyeli.

Óh! ebbe a hínárba de sokan belefulladtak már!…




A FÖLD MÁSIK OLDALÁN.

Undorodol már e légkörtől, tisztelt olvasóm? Én is!

Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a
fájdalmat, a melyben akkor betegek voltunk.

Jer velem egy szabad lélekzetet venni. Odáig takarjuk el arczunkat,
ajkainkat, hogy a midőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára
érünk, azt mondhassam: nézz ide és szídd tele kebledet a levegővel.

A mit látsz magad előtt, az egy borzasztó mocsár, melyből méreg-illatú
magános fák merednek elő. A táj sivatag, lakatlan: egy ház sincs távol
és közel. Hanem a mocsár szivárgó ereiben piros habarék folyik, emberek
vére, s e véres patakokon haldoklók feküsznek keresztül megcsonkított
tetemekkel; a távolban egy összezúzott pallisade romjai izzanak még,
fojtó bűzt füstölögve, mely lomhán visszaszáll a földre, s kékes-barna
felleg gyanánt terül el a mocsár fölött; a rom körül elterülve, a
sánczkarókról aláfüggve, az ágyúk kerekeitől letiporva, torzalakú
halottak, kik még vonaglanak, még életet adnak a sárnak, a ködnek, az
éjnek, halálrángással, halálhörgéssel; és az egész iszonyú tájképre
sápadtan világít le az epesárga ég, a nyárnak lázápoló gyilkos ege.

Itt végy, óh magyar olvasó, egy szabad lélekzetet! mert ez a hely az, a
hol egy szabad nemzet a szolgaság hada felett első győzelmét kivívta; s
az a nehéz csatatéri döglelet – éltető levegője a szabad nemzeteknek.

Igen, itt a Potomak mocsarában verte le legelőször a föld legelső
nemzete a rabszolgaság bálványimádóit.

A föld legelső nemzete! – Óh! édes népem: ne hizelegtess magadnak.
Lehettél volna egykor te is ugyanaz, lehetsz még tán egykor az; de most
a föld túlsó oldalán keresd.

Ez a szatócsok és kalmárok népe, melynek Isten nem adott mást, csak
földet, két kezet és szabadságot, a titánok harczát tudta megvívni egy
isteni eszméért, a rabszolgaság eltörléseért; tudott milliárdokat
áldozni szorgalomgyűjtötte vagyonából; tudott polgárból katonává
alakulni; tudott csodákat alkotni és oly harczokat vívott, hogy a föld
reszketését érezhették itt a túlsó oldalon is. És mindezt miért? azért,
hogy egy fehér ne mondhassa azt egy feketének: «Te rabnak vagy
teremtve!»

Soha nemesebb ügyért harcz nem vívatott a földön, s soha nemesebb ügynek
diadalt nem adott az ég, mint midőn ez győzött.

Tudatni akarta Isten a gondolkodó porszemekkel, hogy még mindig ő az úr
a mindenségben, a csillagoktól le az ázalagokig.

Ez volt a potomaki első győzelem napja.

Távolabb a domb mögött, az ellenséges ágyútelepektől védett helyen van
felütve a tábori orvosok ápoló tanyája. Száz meg száz harczos hordja ide
össze hordszekerén a csatatérről felszedett sebesülteket.

Egyik tábori ambulance mellett rögtönzött sátorban két orvos bajlódik
egy nehéz sebesülttel.

Az ápolt harczos ifjú volt még, de sápadt arczának elkényszeredett
vonásai azon vének közé sorozzák, a kik már napjaik befejezéséhez
közelítnek. Testéről leszabdalt egyenruhái azt mutatják, hogy előkelő
tiszt volt az önkéntes lovasságnál.

A két orvos nagy tanakodásban van egymással, hogyan fektessék a
sebesültet?

Mert ugyanaz a golyó, mely elől bement a mellén, hátul kijött az oldalán
s kettős sebet ejtett rajta.

– Még él! szól az egyik.

– Csodálom, hogy lélekzetet tud venni. Semmi vért nem látni a száján.

– Majd megindul az, ha fel talál ébredni. Azt hiszem, a golyó a tüdő
jobb szárnyán ment keresztül.

– De az is megesik, hogy félrecsúszott, s ilyenkor körülfut a bordák
alatt, s úgy jön ki a túlsó oldalon.

– A kémlő majd megmutatja.

– Kár érte! Derék fiú volt. Én ismertem. Az önkéntes lovasokat
vezérelte. Valami magyarországi gentleman. Ha jól tudom, Harter volt a
neve, valami pogány előnévvel. Átkozott merész katona volt. Rémület volt
a confœderáltak guerilláinak. Éjjel-nappal háborgatta őket. Hatodmagával
is újra kezdte a harczot. A tábornok igen fogja sajnálni.

A sebesült fejénél ott pipázott egy öreg huszár. Valami becsületes
farmer, a kinek mindenét felégették a déliek; s aztán ő is beállt
közlegénynek.

– Biz ez vitéz ficzkó volt! dörmögé az öreg, míg a két orvos sondirozta
a sebet. Olyan rohamot csináltatott velünk a mocsáron keresztül, hogy
azt hittem, mind ott veszünk. A nehéz lovasság szentül beleragadt volna
a feneketlen szurokba. Hanem ez keresztül vágtatott rajta, neki az
ellenség sánczvonalának lóháton; soha sem láttam ennél bolondabb tréfát.
Hanem sikerült; felmásztunk a sánczra lovon, le is aprítottuk a kit
értünk, be is szegeztük az ágyúkat. Hogy ez hogyan történt, most sem
tudom; csak azon bámulok, hogy magam ép bőrrel kerültem vissza; ez a
fiatal ember pedig csak egy golyót kapott.

– Hanem ez, úgy látszik, egészen elég lesz neki.

A kémlővel való mulatságra felébredt a sebesült.

A mint felébredt, mindjárt mosolygott.

– Good morrow, sir!

– Good morrow! (pedig ugyan «ivning» volt.) Hogy van ön?

– Épen öntől akartam kérdezni, hogy vagyok?

– Csendesen, sir!

– Meg van kezem, lábam?

– Mind a kettő.

– Akkor semmi baj!

– De egy kis baj mégis van. Ön keresztül van lőve.

– Nem érzek belőle semmit.

– Annál roszabb!

– Tudom, sir, mikor az ember nem érzi már, hogy fáj, akkor közel van
hozzá, hogy meghal.

A két orvos nagyot hallgatott erre, s némán tapaszolá kötegét az ifjú
sebeire.

– Győztünk-e sir? kérdé most az ifjú harczos, félkönyökére emelkedve.

– Tökéletesen, colonel! dörmögé rá a vén huszár. Az ellenség szét van
verve.

– Akkor hurráh! kiálta fel az ifjú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe
emelte. Hurráh, Lincoln! hurráh, Grant! hurráh, világszabadság! hurráh!

– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! csitítá az egyik orvos; kötelékei
felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.

– Hadd szakadjanak! hadd fulladjak, csak hogy győztünk! De ordítok még
egyet utoljára életemben. – Ez az utolsó lélekzetvétel még arra való, a
mit ellhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez
a kiáltás engem. Hengerítsetek le oda a pocsétába, a mi a hóhérok
vérével van tele, hadd fulladok abba bele. Hadd hörgöm el ott utoljára:
hurráh, világszabadság!

Erre csakugyan úgy ellepte száját a vér, hogy nem kiálthatott többet.

A két emberséges orvos nagy türelemmel kezdé ujra az egész elrontott
munkát.

A vén huszár ölébe vette az elalélt fuldokló fejét, s tenyerével
símogatá hideg, verítékes homlokát. Milyen kár az ilyen szép ifjúért,
hogy meghal!

Mikor ismét magához tért, az egyik orvos azt kérdé tőle:

– Nem kivánja ön a lelkészt, sir?

Az ifjú régi humoránál volt ismét.

– Köszönöm, sir, nem kell! Nem akarok én sem a pokolba, sem a
mennyországba jutni. Itt akarok maradni. Nem zsenirozom a szenteket
odafenn, sem az elkárhozott urakat odalenn; úgy is elegen vannak; szűk
lehet náluk a szállás. Itt maradok. Köszönöm a másvilágot… Majd én
meghúzom magamat itt valami zúgban… Mi kell egy olyan kis léleknek, mint
az enyim?… Nyáron majd ellakom valami harangvirág odujában,… télire meg
fogok magamnak valami üres csigahéjat,… ellakom én abban szépen… nem
alkalmatlankodom én senkinek halálom után.

– Nincs önnek valami végső rendelkezése? Itt az idő, uram, hogy
intézkedjék ön.

– Ne tréfáljon, uram… Az egész vagyonom nem volna elég kötélre azoknak,
a kiknek szeretnék egyet-egyet testálni.

– Nincs önnek senkije, a ki önt szereti?

– Majd három nap mulva kérdezze ön meg leendő laktársaimat… azok, úgy
hiszem, szeretni fognak.

Úgy nevetett ez ötletnek.

A vén huszárnak kellett tartania a fejét, hogy nevethessen. Minden
nevetésnél három forráson tört ki piros vére: a két sebén és a száján.

De mégis csak nevetett.

– De talán szükséges lesz azonban tudatni, hogy meghaltam, valakivel, a
kinek erre szüksége van. Sergeant barátom, ön tud írni. Legyen szíves,
kérem, feljegyezni a mit mondok… Orvos urak… köszönöm a szolgálatot, már
fölösleges; menjenek önök más életrevaló halotthoz.

A két orvos azonban ott maradt; parancsuk volt a tábornoktól ez ifjú
megmentésére mindent elkövetni.

A vén huszár kerített tollat és papirost, hanem tinta nem volt.

– Hát ez a vér mire való? szólt tréfálózva a haldokló. Mártsa bele a
tollat, azt fogják hinni, alkörmössel írt, s jobban elhiszik.

S iratott saját vérével levelet.

– Czímezze ön kérem «Mister Francis Béltekynek. – Írja «mylord»-nak.
Kérem… ezóta meglehet, hogy gróffá lett; nagy hajlama volt hozzá… s ez
ott most ragályos. Tehát: «Dear mylord! Tudatom önnel, hogy a bolondos
ficzkó, Elemér Harter in optima forma meghalt; el van temetve a
szélesség 36-ik, s a hosszúság 78-ik foka alatt, huszad magával egy
közös hotel-garniban… Végrendeletét, a mit önnél hagyott, most már
adassa ön át annak a bizonyos missnek. És tudassa a missel, hogy a
silány ficzkó a csatában esett el.

E szónál alkonypír futotta el arczát.

– Írja meg ön azt is neki, hogy tudassa a missel: hogy a silány
ficzkónak két seb miatt kellett megválnia a világtól. Egyik seb a
mellén, másik a hátán. De világosan megírja ön… hogy szemközt kapta a
sebet, nem hátulról… ezt ön megírja neki,… és a mylord elmondja a
missnek… Másként ne írja ön valahogy, sir!… Meg ne tréfáljon ön azzal,
hogy hátulról kapottnak írja a sebemet… Én nem értem a tréfát… Ha ön
engem rászedne, én boszút állok magamért… Halálom után beállok kopogó
szellemnek… Elbujok önnek az asztalfiókjába… Bemászok a nyoszolyája
szögletébe… felzörgetem, mikor alszik… Jól van, jól, csak írja ön, a
mint mondtam… Majd azután én elolvasom… Elolvasom, nem hagyom magamat
megtréfálni… Tartsa ön a szemem eleibe… Hadd lássam, mit írt?… Óh!
kedves miss Ilonka… ha ön azt tudná… hogy én most az ön talpa alatt
fekszem… nem venné el rólam a lábát… megvárná, míg elalszom… Tartsa ön
ide, sir, azt az írást… hadd olvasom… mit írt bele?…

A sápadt alkony még oda világított… A vén farmer a haldokló szemei elé
tartá a megírt levelet, s az rászögezte szemeit merően. És aztán sokáig
a levélre szögezve tartá szemeit; de már azt, a mi benne volt, nem
olvasta többé… Már akkor valahol ott himbálózott egy harangvirág
kelyhében, vagy kereste az üres csigahéjak között téli szállását.

– Ugy hiszem, azt a levelet már bátran elküldhetjük! szólt az egyik
orvos, az ifjú szivére téve kezét.

– Átadhatja ön a tábori postának, szólt a másik a huszárhoz. Ez meghalt.

– Ez ifjú egy missről beszélt, szólt a vén huszár; ne csatolnánk e
levélhez egy fürtöt a hajából?

– Meg egy csipet földet arról a térről, a hol hősileg kiszenvedett.

Beletakartak a levélbe egy hajfürtöt és egy csipetnyi földet.

Három óra mulva útban volt a tábori estafette New-York felé, a tábornok
diadaltudósításával s a csatatérről írott levelekkel.

És másnap már vitte a postahajó az oceánon keresztül a Bélteky Ferinek
írt levelet, a hajfürtöt és véres port, a mik Harter Elemér haláláról
tesznek bizonyságot.




EGY HÁZASULANDÓ IFJÚ.

Bélteky Feri megkapta az amerikai levelet, mely Harter Elemér halálát
tudatá, megkapta a bizományt is, a hajfürttel és a csatatéri porzóval s
szépen eltette a fiókjába a levelet; a porzót, meg a fürtöt kiöntötte
valahová, s nem adott át semmit annak a bizonyos missnek.

Bélteky Feri akkor már pesti ügyvéd volt, igen ildomos ifjú. Jó
pénzkereső. Csoda módon tudta hajtani az ügyeket.

Harter Nándor is tapasztalta ezt a jó tulajdonságát. Azt az Elemér úrfi
igényperét anyai örökének kiadása iránt veszedelmesen szorgalmazta a
biróságnál. Harternek minden hivatalos tekintélyét össze kellett szedni,
hogy egy kis időhaladékot szerezzen magának.

Különösen ádázul utána vetette magát e pernek a kitünő ifjú, a midőn a
Potomak melletti diadaluk az unionistáknak Európában köztudomású lett.

De hogyha Harter Nándornak azt a találós mesét adta volna fel valaki,
hogy fejtse meg: mi összefüggése van a potomaki ütközetnek az ő perének
siettetésével? azt ugyan egész világi életében ki nem találta volna.

De még más rendkivüliséget is tanusított a jeles jogtudós a fentebbi
világesemény óta. El kezdett Világosiékhoz látogatóba járni, kiknek
holléte felől addig az ideig nem igen tudakozódott.

Én világért sem szeretek senkit rágalmazni, s csak úgy találomra mondom
el gyanakodásomat. Én azt gyanítom, hogy Bélteky Feri nőül akarja venni
Ilonka kisasszonyt.

Ilonka kisasszony szép leány, okos leány, erényes hölgy; de elvégre is
csak szegény leány, ki leczkeadással szerez családjának mindennapi
kenyeret; ha őt egy jóhírű, solid, ügyvédi praxisban levő gavallér nőül
veszi: az annak a részéről tagadhatatlanul igen nemesszívű elhatározást
feltételez.

Azt még Bélteky Ferin kívül egy teremtés sem tudja, hogy Harter Elemér
végrendeletében halála esetére általános örököséül Világosi Ilonka
kisasszonyt nevezte meg. Azt sem tudja rajta kívül még senki, hogy a
hagyományozó sietett is minél előbb meghalni; itt van a hivatalos
tudósítás felőle.

Mind erről maga Ilonka kisasszony sem tud semmit.

Majd csak akkor lesz kellemesen meglepetve e felfedezés által, midőn már
Bélteky Feriben egy szerető férjet fog bírni. A neki hagyományozott
összeg menni fog a lezárolt kamatokkal együtt valami százezer forintra.

Én úgy hiszem, hogy ilyes valami combinatió fordulhatott meg Bélteky
Feri agyában, midőn Ilonka kisasszonynak elkezdett udvarolni.

A jeles ifjú nem panaszkodott már szívgörcsökről: azok egészen elmultak
nála. Hanem bálrendezői rangját még mindig nem adta föl a császárfürdői
bálokban.

Ilonka kisasszony igen szivesen látta őt mindig. Ezt a szivesen látást a
felületes fiatal emberek rendesen félreértik.

A kisasszonyok szivesen látják azt az embert, a ki szívüknek közönyös, a
ki mulattat, míg itt van; nem kérdezik tőle, hová megy, mikor odább áll,
s nem kérdezik tőle, hol járt, midőn visszajön.

Az «igazi»-val nem így szokás bánni! Azzal nem mulatnak; arra nem
mosolyognak. Azt durczás arcz fogadja, s kötelességévé van téve
kitalálni, mivel haragított meg valakit? s jaj neki, ha ki nem találja!
A bűbájos Sphinx széttépi apróra, hogy aztán megint összeilleszsze.

Tehát Ilonka derülten fogadta mindig a látogatót. Talán még dícsérte is
érte magában, hogy ime, egy hajdani tánczosának eszébe jut őt felkeresni
most is, midőn a szegénység bevallott dolog a háznál. Ime, egy ember
mégis van, a ki illedelmesen köszönti az elszegényült család leányát, ha
az utczán találkozik vele, s báli meghívókat küldöz családjának most is,
miként a boldogabb időkben, mikor még oda is eljártak; sőt ismerve
Ilonkának a könyvek iránti szenvedélyét, elsőkézből hordja számára Hugó
Victor és Charles Dickens legújabb regényeit eredetiben.

«Jó fiú» ez a Bélteky Feri.

Ez lehetett felőle Ilonka véleménye.

A mama tapasztaltabb hölgy volt: ő már sejtette, hogy e látogatások
alatt komolyabb czélok is lappanganak. Hogy e czélok egészen törvényesek
és alkotmányosak, ez iránt nem lehetett semmi kétsége. Bélteky Feri mint
nemeskeblű s igen szilárd jellemű ifjú állt hirben. Valahányszor jött,
kezet csókolt a mamának, tudakozódott «urambátyám» hogyléte felől: egy
ily tisztességes ifjúról semmiképen sem lehetett föltenni, hogy
urambátyám és asszonynéném leányát az ablakon át akarná elszöktetni. No,
ezt Ilonka felől sem tehetné. De nem is arra termett.

Bélteky Feri nem az az ember, a ki a leányok elcsábításán kezdi a
dolgot; nem gyújtogat tilos szenvedélyekkel, nem rabol sziveket; nem
gyilkol gyanutlan ártatlanságot; gyújtogatás, rablás, gyilkolás, jól
tudja, hogy kriminális eset: ő marad a polgári perrendtartás utján,
megalkuszik a tulajdonossal.

A tulajdonos természetesen a mama.

Civilisált országban, tudjuk jól, hogy a leány kezét mindig az anyától
szokás kérni: úgy illik az; nincsenek ugyan rá irott törvényeink, de
szentesíti az alkotmányos szokás.

Egy napon Világosiné azzal az ujdonsággal lepte meg Ilonkát, hogy
Bélteky ő előtte komolyan nyilatkozott. Látogatásainak egészen komoly
czélja van. Házasulandó ifjú.

Az első ostromot könnyen elhárítá Ilonka.

Odamutatott kedélybeteg atyjára s azt felelé:

– Majd ha atyám férjhez ad, akkor férjhez megyek.

Világosiné elértette a választ s nagyott sohajtott rá.

– Igazad van: kije maradna atyádnak, ha te is elmennél? Egyedül te
tartod benne a lelket.

Ezzel aztán fegyverszünet lett.

De ez nem sokáig tartott. Másnap már ragyogó arczczal tudatá Bélteky
ujabb látogatása után az örömhírtől földerült mama:

– Lásd, mily nemeslelkű férfi! Kijelenté előttem, hogy ha te nőül mennél
hozzá, mi mind együtt laknánk veletek. Szegény atyád ott volna
közeledben, jó ápolás, kényelem gyógyítaná baját; nem válnánk el
egymástól.

Már erre erősebb eszközei kellettek az ellenállásnak.

– Anyám, én ezt az embert nem szeretem.

– Más valakit szeretsz?

– Senkit, anyám!

– Talán magad sem tudod. – Az az idő itt van nálad, a mikor a leány
lelke nem lakik már a szülői ház küszöbén belől. Isten rendelte azt így,
és így van. Az egész világon csak rád nézve nem volna senki, a kire azt
mondanád: ezt másként szeretem, mint az atyámat?

– Nincs!

E rövid szó oly szomorúan viszhangzott, mint a kriptába lekiáltott hang.

– Nincs! – ismétlé Ilonka. – Hol lehetne? Míg gyermekből hajadonná
nőttem, az egész ismeretes világ elveszett körülöttem. Abban az új
világban, a miben most járok, minden ember idegen nekem: az egyik nem
vesz észre engem, a másikat nem veszem észre én.

Azt kellett volna Világosinénak kérdezni leányától: nincs-e valaki, a
kit gyülölsz? akkor megtudta volna az igazat.

– De lásd, Bélteky oly derék ifjú, becsülete van, és kenyere.

– Igaz! Ez is elég ok arra, hogy ne adjak neki egy üres szívet, mely
egész életére boldogtalanná teszi.

– Oh! kedves leányom, sokan beszéltek így már, a kik mint boldog emberek
ébredtek föl. Minden két menyasszony közül egy sírva megy az oltárhoz.
Azonban én nem beszéllek rá, ámbár elég szép szerencse volna, a mi
mostani elhagyott helyzetünkben. Csupán arra kérlek, ne utasítsd
határozottan vissza. Fogadd el továbbra is Bélteky látogatásait. Lehet,
hogy felébred benned iránta a vonzalom. Én annak nagyon örülnék. Hiszen
fiatal vagy még: ráérsz várni. De hadd járjon ő tovább is ide. Én oly
nagyon becsülöm.

– Nem bánom, anyám; szivesen fogom látni.

E második ostrom után tehát következett a rendszeres megszállás. E
naptól fogva Ilonka cernirozva volt. Bélteky Feri hozzáfogott a várőrség
kiéheztetéséhez.

Elővétettek a megvesztegetés minden nemei: apró ajándékok, mik a nők
jóindulatát megnyerik; a mindenre kiterjedő gyöngéd figyelem,
elfogadtatott és kikönyörgött arczképek; sőt még divatlapokban kiadott
szerelmes versek is. Bélteky Feri még szerelmes verseket is írt:
«Ilonkához». «A megölő kék szemek»-hez. «Oh ha tudnád!» Elő is fizetett
a lapra Ilonkának, melyben azok megjelentek.

(Zárjel között mondva, én kétféle nemét ismerem a szerelmes verseknek:
az egyik olyan, mint a méhe, szeretem zöngését, tudom, hogy tele van
mézzel, s viszi azt királynéjának; hadd vigye, nem bántom; a másik olyan
mint a szúnyog: úgy énekel messziről, úgy könyörög, hogy hadd csípjen
meg valakit! Hiszen bár csípné már, csak ne énekelne a fülébe. – Bélteky
Feri verseit Ilonka határozottan a szúnyogok válfajába osztályozta.)

Ez így folyt egy ideig. A várőrség még mindig nem kapitulált. Akkor
megkisértetett a külhatalmak interventiója.

Egy reggel, mikor Ilonka Lemmingnéhez ment leczkét adni, az úrhölgy
azzal a szóval fogadta őt, hogy «ma nem tanít ön engem angolul; ma én
tanítok önnek valamit, a mit ön nem tud. Ma a vívás is elmarad: hanem
azért harczolni fogunk. Üljön le mellém!»

Ilonka helyet foglalt Malvina mellett a causeusön s várta, hogy mi lesz
ebből.

– Én tegnap összejöttem önnek az édes anyjával a nemzetgazdasszonyok
gyülésén.

(Az inség óta Világosiné is tagja lett az emberbaráti társulatnak.
Szegény, legalább egy pár órára kiverte a fejéből családi bajait, míg a
máséit elintézni segített.)

– Édes anyám említette azt.

– De azt nem mondta, hogy önről beszéltünk.

– Nem!

Panaszkodott önre az édes anyja, hogy milyen rosz leány. Igen, igen! Ne
is nézzen rám azokkal a nagy kék szemeivel. Ön rosz leány. Nem akar
férjhez menni.

– Én nem mondtam, hogy nem akarok.

– Igen, de ahhoz nem akar menni, a ki kéri.

– De mikor nem kér senki.

– Ah! Hisz Bélteky mindennap odajár önhöz.

– De tőlem soha sem kérdezett olyasmit, a mire azt mondhatnám: itt a
kezem.

– Értem én azt, kedvesem. Mert ön olyan szemeket tud vetni az emberre, a
kit magától távol akar tartani, hogy megfagy benne a lélek. Szegény
Bélteky számtalanszor panaszkodott ön édes anyjának, hogy oly fagyos
tekintetekkel találkozik önnél, mikor komolyan akar önnel szólani, hogy
nem tud hogyan belekezdeni; másszor meg, ha jó kedve van önnek, oly
gunyoros és mindent tréfára vevő, hogy nem tud hogyan végezni. Illik-e
egy embert kínozni, a ki szeret?

– Nem! Azért igen helyesen cselekszem én, midőn nem akarok egy
becsületes embert halála órájáig kínozni.

– Ah! kedvesem, az nem úgy van, a hogy ön azt leányészszel elképzeli.
«Nem megyek férjhez, inkább meghalok!» azt mondja a leány; aztán mikor a
főkötő a fején van, akkor tudja meg, hogy mi van egy újvilágban?

– Vagy mennyország, vagy pokol.

– Azt mindig az asszony alkotja magának. Higyje el nekem kedvesem. Mert
én megpróbáltam mind a kettőt. Hibáztam első férjhezmenetelemkor. Nem
tudtam magamat oda törni, hogy azt mutassam férjemnek, hogy szeretem.
Elhidegültem iránta s megfagyasztottam őt magát; végre elváltunk
egymástól, mint két halott. Mostani eszemmel kárhoztatom akkori
kedélyemet. Én oktalanul csináltam a kárhozatot férjemnek és magamnak.
Most egészen boldog vagyok. Derült kedélyem magamat is boldoggá tesz, és
mást is. A férjnek soha sem szabad azt megtudni, hogy a nő szive hideg:
még ha igaz is.

– De hát mi czél van ezzel elérve? – kérdé a leány elbámulva, mint a ki
e czélzatokat fel nem foghatá.

– Az, hogy az ember: asszony!

Lemmingné szemei szikráztak e szónál.

– Az ember ura magának és mindennek maga körül. Nem az a titka a
férjhez-menetelnek: nagyon szeretni! Hanem az, hogy: nagyon szerettetni.
Ha nekem azt mondanák, hogy van egy férfi, a kit ön imád: lebeszélném
róla, az szerencsétlenség; de mikor azt mondják, hogy van egy férfi, a
ki önt imádja: ahhoz menjen hozzá, mert az nagy szerencse.

– Köszönöm a jó tanácsot, asszonyom; de én várni fogok addig, míg a
szerencse és a szerencsétlenség összetalálkozik.

– A míg találkozni fog egy férfi, a ki önt imádja, s a kit ön is imád.
Kedvesem! Sok ilyen szép sima arczú gyermek lesz ránczos képű aggszűz e
várakozásban.

– S az aggszűzeket kinevetik, ugy-e, de nem siratják meg.

– Azt is. De meg nem tudhatja kedvesem, minő sivatagot viselnek azok
keblükön belül?

Ilonka büszkén kelt fölt Malvina mellől.

– Asszonyom! Én azt tudom. Mert ezt a sivatagot most is viselem már
szivemben. Viselek szivemben egy embernemlakta sivatagot, a hol nem
találok egy leszakítani való virágot, egy megpihenni való árnyékot; a
minek közepén elülök magamban és nem látom a láthatárt sehol. Agg szűz
vagyok én már; a ránczokat érzem arczomon, mikor még tükrömből nem
látom; s ha nem keserít el az, a mi belül vagyok: attól, a mi kívül
leszek, már nem borzadozom.

Lemmingné úgy olvasott ennek a leánynak a szivében, mint a nyitott
könyvben.

Engedte őt hazamenni.

Ilonka pedig azután is jókedvű volt otthon, s ha jött a kelletlen
udvarló, nem volt hozzá kegyetlenebb, mint máskor.

Mi tudjuk jól, hogy Béltekynek nem törte el semmi csontját ez a
kegyetlenség.

Ne lett volna csak Harter Elemér végrendelete a kezében, nem fájt volna
az ő szíve Ilonka szép szemei miatt.

Söpörjük ki az «ilyen» szívfájdalmas emberek után a szobát!

Éjenkint aztán, mikor álmatlan fekhelyén heverve, egyedül találta magát
az ifjú leány abban a végtelen nagy, emberlaktalan sivatagban, elővették
az elfojtott keservek. Minthogy szeretni nem lehetett, kénytelen volt
gyűlölni. Gyűlölete tárgyát maga elé hozni. Azt, kit annyiszor látott
álmában, annyiszor került ébren, a ki elől futott, a kit mindenüvé
magával vitt, a kinek meg nem tudott bocsátani soha, s a kit el nem
tudott felejteni soha.

Az ám nem hizelgett, az megbántotta durván, vakmerőségével. Megbántotta
őt akkor, a mikor ha nem tisztelte benne a szűz hajadont, tisztelnie
kellett volna benne a szegénységet! Kinek nem arczát kellett volna, nem
csókjával, nem meggyalázni: de kezét, de könyjeivel, de megszentelni!

De mikor e nyomorult ficzkónak meg a gonosz tettében is több erény van,
mint annak a másiknak a jótéteményében. Szeretett! Őrült volt.

Aztán meg is bűnhődött úgy, a hogy férfi még soha. Megverte egy leány.
Megverte egy asszony előtt. Jól mondta, hogy meghalt; mert ezzel meg is
kellett halni. Úgy kellett neki!

Bár hoznák már halálhírét. Bár mondanák már, hogy el van temetve: – hogy
aztán megsirathatná kedve szerint; – hogy bebocsáthatná szobájába ismét,
hogy helyet adhatna szűzi fekhelyén – a halottnak, – a léleknek; a kit
úgy gyűlöl, úgy gyűlöl most, hogy majd a szive szakad meg érette.

Ha egyszer halott fog lenni: akkor jó, engedelmes fiú lesz; nem csapong
tétova, nem lesz csapodár; nappal nem kell őt félteni; este otthon
marad; ügyel egyetlen szavára: «jó légy, olyan légy, a milyennek én
akarlak, ártatlan, szelíd és nemes; aztán engem szeress; aztán majd
lassankint egymáshoz vénülünk mind a ketten; s aztán majd egyszerre
meghalunk mind a ketten; ekkor majd te is meghalhatsz igazán; addig még
sokáig idefenn kell maradnod, mellettem, körülöttem, szívemben: hült
porod odakint a hideg földben…»

Most egy ideig úgy tettek a vár-ostromlók, hogy nem mutatták
előkészületeiket: rejtekben ástak a várfalak alá valami tűzaknát, hogy
aztán egyszerre föllobbantva, megrohanhassák a meglepett várőrséget.

Lemmingné napokig nem beszélt a tárgyról Ilonkával többet; – hanem
egyszer azt mondta neki az angol leczke végeztével:

– Apropos! Hallotta ön már, hogy Elemér meghalt?

Ilonka arczán egy vonás sem változott.

– Nem hallottam.

– Elesett a Potomak melletti ütközetben.

Erre épen nagyot kaczagott Ilonka.

– Hogy került volna ő a Potomak mellé elesni? S hogy esett volna el az
amerikaiak harczában?

– Önkénytes volt, s azt mondják, igen jó katona lett.

– Az is meglehet! – szólt Ilonka meggondoltan; – ha úgy történt, szép
halála volt.

Malvina nem engedte el a vívóleczkét. Meg akarta tudni: nem reszket-e
most ennek a leánynak a keze? Nem téveszti-e el a tempókat? Nincs-e
megzavarodva?

Bizony eszénél volt az most is; Malvina nem birt rajta kifogni. Utoljára
is ő szakította félbe a leczkét.

– Nem vagyok ma képes vívni. Ennek a fiúnak a halálhíre mégis nagyon
felizgatta idegeimet. Egészen megzavart. Önt nem?

– Engemet nem!

– De hogy lehet az?

– Én nem hiszem, hogy meghalt.

– Ah! No megálljon. Itt a hírlap, a melyben körülményesen le van írva,
hol és mikor esett el? kik ápolták? Maga az írta alá a levelet, a ki
véglehelletéig mellette volt. Olvassa ön.

Ilonka végigolvasta a hírlapi czikket, s aztán azt felelte rá:

– Úgy tudom, hogy már egyszer a tengerfenekén is volt az az úr; el is
requiemezték; aztán megint csak előkerült. Majd hazajön az megint!

Lemmingné boszusan veté félre a hírlapot. Mérgelődött, hogy ezt a
gyermeket nem birja megtörni.

– No, no, kedvesem; egy férfinak a lelke már bizony az ön lelkén szárad;
ezt ne hagyja magának elfeledni.

Ilonka úgy sietett haza.

Nem is akart e hírre gondolni, míg haza nem ér. Félretette azt maga
számára. Majd ha odahaza lesz, kis kertre nyiló szobácskájában, hol
tanulmányozni szokott, majd mikor nem látja és nem hallja senki: akkor
leborulva asztalára, előveendi ezt a gondolatot s betölti vele egész
lelkét.

Hazaérve, anyját nem találta honn (a nemzetgazdasszonyok gyülésén volt a
derék honleány), csak azok voltak ott, a kik nem hallanak és nem
hallgatnak. Ha ideje volt a sírásnak, tehette lelke szerint.

Leveté kendőjét, kalapját, letérdelt asztalkája elé, lehajtotta két
kezére homlokát s elkezdé elejétől végiggondolni azt, a mit olvasott, s
miután hosszan végiggondolt rajta: hirtelen felszökött helyéből és
elkaczagta magát.

«Nem igaz! Az én szívem nem tud erről semmit!»

«Ha ő annyi idő óta halva volna: hogy azt az én szívem annyi idő óta meg
ne érezte volna!»

Az pedig most sem hiszi még, hogy ez igaz.

Bélteky Feri ugyan megmutathatná neki magát az eredeti levelet, magával
az úrfi vérével írva, mely levél után lett szerkesztve ama hírlapi
tudosítás is; de Bélteky Feri ezt nem teheti, mert akkor idejekorán
tudatná Ilonkával a végrendelet történetét is, a mi megint az ő
tisztességes végczélját hozná hamis világításba, sőt meglehet, hogy épen
el is ütné tőle. Ilonkának nem szabad azt megtudni, hogy ő már gazdag.

Tehát ez a tűzakna fellobbantása sem használt.

Ilonka szeme közé nevetett mindenkinek, a ki előtte arról beszélt, hogy
Harter Elemér a csatában esett el.

Utoljára is egyenes ostromhoz kellett fogni.

Egy délután Világosiné megmondá leányának, hogy tovább ez a kétséges
helyzet nem tarthat, Bélteky maga fog előtte nyilatkozni; holnap reggel
tizenegy órakor eljő és ünnepélyesen megkéri Ilonka kezét.

– Én pedig még most sem szeretem őt.

– Miért nem?

– Mert nincs rajta semmi igaz. Nem való, a mit mond, nem való, a mit
mutat. Maga magát is mindig csalja. Elhitet magával valamit, s aztán
megbánja, hogy elhitte magának. Teszi magát hazafinak, s aztán megijjed
tőle, mikor benne van; haragra gerjed, s aztán nagyot kerül, mikor
haragja tárgyával összetalálkozik. Olyan kiállhatatlan «jó ember.»

– Leányom, még egyszer kérdezlek: szeretsz valakit mást?

– Senkit.

– Akkor jól mondod, hogy «senkit», mert ha legalább engem szeretnél:
családod boldogságát egy oktalan szeszélyért össze nem tépnéd.

Ilonka szíve elfacsarodott e szóra.

Hogy ő az, a ki családja boldogságát szeszélyből összetépi! Hogy ő az, a
ki nem szeret sem apát, sem anyát!

Azt hitte, hogy a szemrehányás alatt meg kell szakadni szívének.

– Anyám! – szólt tűzben lángoló szemekkel, miknek még e perczben meg
volt tiltva a sírás; – ne folytassuk ezt ma. Én tudom előre, én esküszöm
neked rá, hogy ez az ember holnap nem fog eljönni, hogy kezemet
megkérje. Bizonyos vagyok róla, hogy mikor jönnie kellene, levelét fogod
kapni, melyben szívgörcseit fogja jelenteni, mert megbánja minden
gondolatját; meg fogja bánni azt, hogy házasságot igért. Ő nem jön el
holnap. Ha pedig eljön és szavának áll: akkor Isten legyen közöttünk a
biró, hogy szerette-e valaha gyermek apját-anyját jobban, mint én
titeket! Most bocsáss szobámba s holnap reggelig ne bántsatok, mert ki
akarom magamat sírni.

Azzal bement szobájába, és sírt.

Anyja megbánta aztán, a mit mondott neki, s aggódva lesett be ajtaján
este felé. Leánya már akkor aludt. Odalopózott hozzá: nincs-e meghalva.
Oh! nem volt. Szép mosolyogva feküdt vánkosán s keble nyugodtan
pihegett.

Másnap jó kedvvel kelt fel; tréfált, enyelgett. Böskével felöltöztette
magát legcsinosabb ruhájába; még hajfürteit is divatosabban
bonyolíttatta össze, pajzánul czélozva, hogy az a háztűznézőbe jövők
kedveért történik. Végre eljött a válságos tizenegy óra. De Bélteky Feri
nem jött.

Féltizenkettőre is elmult; akkor beállít – egy hordár egy levéllel,
melyre nem kell választ vinni.

A levél Világosinénak szólt. A czímen megismerte Bélteky írását.

Nem volt ereje a levelet elolvasni, úgy reszkettek a kezei. Szemei előtt
összefutottak a betük.

Ellenezte; de Ilonka kivette a levelet kezéből, s aztán olvasta
fenhangon.

«Tisztelt nagysám!

A sors átka… stb. stb. midőn már boldogságom küszöbén stb. stb. – régi
nagy bajom, a szívgörcsök visszatérte stb. stb. ily csapással
boldogtalanná tenni egy angyalt… stb. stb.; jobb, ha csak egyedül
szenvedem végig az élet kínjait, stb. stb.»

A s a többik helye ugyan ki volt töltve ékes szép frázisokkal: de azokat
Ilonka részint átfutotta, részint úgy elkaczagta, hogy nem lehetett
hallani, mit olvas.

Elég az hozzá, hogy levél vőlegény helyett.

Ilonka arcza ragyogott. Diadalmaskodott.

Mint valami elfoglalt zászlót, úgy lobogtatá kezében azt a levelet.

– Nem mondtam-e előre, hogy a szívgörcsei megérkeznek erre az órára?

Világosiné boszusan tépte szét a levelet s aztán sírva borult Ilonka
nyakába, és keserűn suttogá:

– Igazad volt! Többet ne hallgass az én tanácsomra soha!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig hát igazán mondom, el akart menni pontban tizenegy órakor Bélteky
Feri leánykérőbe Világosinéhoz, már baraczkvirágszínű keztyűit is
felhúzta; már a fiakker is ott állt a kapu előtt; már ki akart lépni az
ajtaján, mikor szemközt nyitja azt rá valaki, s előtte áll
testestül-lelkestül Harter Elemér.




AZ ÚJ EMBER.

– Hát… te… élsz? Ezzel a szóval hőkölt vissza e megjelenő kisértet elől
Bélteky Feri.

– Úgy látszik, hogy élek. Legalább a gőzhajón megfizettették velem a
személydíjt, s így nem vagyok láthatlan lélek.

– Nekem azt írta egy yankee, hogy meghaltál.

– Jól írta. Keresztül voltam lőve. Elől bement a golyó, hátul kijött
rajtam. Olyan jól meg voltam halva, mint akár ki hasonló esetben. A
tábornok személyes jóakaratának köszönhetem, hogy nem temettek el.
Hogyan jöttem megint életre? azt az orvosok megmagyarázták, s ha orvos
volnál, elmondanám, hogy írd ki az «Orvosi Hetilap»-ba, mert érdekes
eset. A golyó a mellhártya és a bordák között futott bennem körül, s nem
sértett meg semmi nemes részt, csak a paraszt bőrt s a polgári csontokat
viselte meg. Minthogy azonban nem vagy doktor medicinae, hanem doktor
juris: hát beszéljünk másról. Átadtad a végrendeletemet?

Oh! bizony Bélteky nem azért volt doktor juris utriusque, hogy ne tudja,
mi az a kétféle igazság?

Mosolygó suprematiával felelt:

– Én nem adtam hitelt a távolról jött tudósításnak; bíztam benne, hogy
újra látlak, s a végrendelet átadását elhalasztottam.

– No, azt nagyon okosan tetted. Becsüllek e circumspectusságért. Most
igen nevetséges helyzetben volnék. A pöröm folyik csendesen?

– Kedvező itéleteket kaptál benne, s jelenleg a legfelsőbb törvényszék
előtt van appellátában. Meg lehetsz felőle győződve, hogy
lelkiismeretesen utána láttam. Anyád állampapirjai birói zár alatt
vannak, s a lejárt szelvényekre most már akárki hitelez.

– Köszönöm, nem veszem igénybe, sőt ellenkezőleg arra kérlek, hogy szedd
össze az embereket, a kiknél imitt-amott tartozásom van, hadd fizetem ki
őket. Jövőre adósságból nem élünk.

– Ah! Te pénzzel jöttél vissza?

– A szabad állam azokat, a kik szolgálatában harczképtelenekké lettek,
meg szokta jutalmazni. Nekem általányt adtak, úgy bocsátottak el; s
aztán majd valami dologhoz látok.

Bélteky Feri nagyon csóválta a fejét.

– Te, úgy látszik, nagyon megváltoztál.

– Az onnan van, hogy megsoványkodtam, s a szakállam megnőtt.

Bélteky nem úgy értette azt.

– Legközelebbi találkozásunkig a perköltségeinket is számítsd össze,
hogy köszönettel kiegyenlíthessem. S most még csak arra kérlek, hogy ne
beszélj senkinek arról az én állítólagos elesésemről. Azt én egyszerűen
el akarom tagadni: hogy ne kelljen minden embernek elmondanom, hogyan
volt és hogyan nem volt? S most god bye! A te időd is drága, az enyim
is.

Kezet szorított, és ment.

Hogy aztán Bélteky Feri, barátja eltávozta után, nagy mérgesen tépte le
a kezéről a baraczkvirág-szín keztyűket s dobta az almáriom szegletébe,
s kergette az inasát, hogy hozzon neki a bérkocsi helyett hordárt; s
írta a lemondó levelet Világosinénak: azt az előzmények után mindenki
igen természetesnek fogja találni.

Majd bizony okos ember elvesz egy kisasszonyt, a kinek van egy
tébolyodott apja, egy siketnéma öcscse, és semmi vagyona a világon; s a
kinek most került haza valakije, a ki mindenét neki akarta
hagyományozni! Ez volna a rosz vétel.

A halottaiból feltámadott pedig ment a barátjától egyenesen a másik,
nőnemen lévő barátjához, kinek a második látogatással tartozott itt ezen
a földön.

Ezuttal nem rontott fel Lemmingékhez egyenesen; hanem otthagyta a
kapusnál látogatójegyét, s csak délután ment ismét viszsza. Malvina
elkészülhetett a látására, nem úgy, mint mikor a tenger fenekéről került
elő.

Az érzékeny ölelkezési scéna ezuttal el is maradt.

Elemér nem volt az ölbeli fiucska többé.

Szép, daliás férfi volt, egyenes magatartással, nyugodt mozdulatokkal.
Arcza megnyúlt, sötét sürű szakáll vette körül, s naptól barnított szint
kapott; de a mi még többet változtatott rajta: az a hideg,
gondolatteljes komolyság volt, mely annyira elüt az ifjukori lanyha
blazirtságtól.

Malvina, mikor meglátta őt, úgy érezte, hogy ez alaknak hatása van rá.
Ezzel már máskép kell beszélni, mint a mult esztendei emberrel. Ezt már
nem kinálhatja üléssel maga mellett, hanem magával szemközt.

– Ön engem másodszor is megrettentett halálával! – szólt neki gyöngéd
szemrehányással. Hát mondja, illik ez?

– Vak-hír volt.

– De ön súlyosan meg volt sebesülve.

– Nem érdemes róla beszélni. Csak golyósurolás volt.

– De az öntől még sem szép, hogy olyan helyeken jár, a hol golyókat
lehet kapni; hát ha nyomorékká lőtték volna, hát ha féllábbal jött volna
haza?

– Akkor féllábon kellene tánczolnom, mint Donatonak. Ez most, úgy
hallom, európai divat.

– De úgy elszökni tőlünk, búcsuzatlanul! Tudja ön, hogy én kétségbe
voltam esve a miatt, hogy nem tudtam merre lett ön?

– Hiszen nem mentem messzire.

– Persze nem! Csak lábbal voltunk fordulva egymásnak.

– Bizony az génant helyzet lehetett!

– Eh! menjen, ön mindenből gúnyt űz. Mi szükség volt önnek az amerikai
monitorok lövegei közé furakodni? ha verekedni volt kedve, nem elég szép
alkalom kinálkozott-e idehaza?

– Idehaza?

– No igen, idehaza Schleswig-Holsteinban. Ott teremnek az ilyen hősök
számára az igazi babérok!

– Köszönöm, asszonyom! Már én majd valami máshoz látok.

– De mért nem tegez ön engem? Mért hí «asszonyom»-nak?

– El vagyok már szokva a tegezéstől. Abban a világban, a hol én jártam,
nem tegeznek senkit; egyforma czíme van az országfőnek s a favágónak.
Egyedül az Istennek mondják: «Te!»

Malvina gondolta magában: «ez most yankee-erkölcsöket affectál; ha ez a
gyönge oldala, úgy beszéljünk vele az amerikai diapason szerint.»

– Tehát legyünk ezentúl «miszter» és «missziz.» Tehát, édes úr, önnek
egy kiegyenlítetlen számadása maradt nálam, a midőn «durchbrennolt» –
nem tudom, így nevezik-e azt Amerikában? Önnek volt nálam ezer forintja,
s abból ön csak ötszázat vett fel, ötszázat pedig a nyakamon hagyott.
Ezért én önt beperlem.

– Szükségtelen lesz, asszonyom; mert én a felvett összeget is
visszaadom, kérni fogom önt, hogy kézbesítse azt Harter Nándor úrnak.
Szüksége lesz neki ez összegre, majd mikor egymással összeszámolunk.

Malvina kerekre felnyitá nagy szemeit.

– Mikor összeszámolnak?

– Hiszen tudja, asszonyom, hogy a «Harter et Son» s Companie felbomlott,
s most külön kezdünk majd üzletet; ki szalagokkal, ki egyébbel.

– Ön szalagkereskedést nyit?

– Nem! Azokkal Harter Nándor kereskedik: rendszalagokkal. Én komolyabb
czikkben szándékozom dolgozni: alkalmasint gépeket szállítok be az
országba.

– Ah! értem! suttogá Malvina. Most értek már mindent! – Azzal közel
hajolva az átellenben ülő ifjúhoz, annak kezére tette kezét.

– Ön a komité bizományosa, ki ágyukat fog becsempészni.

Malvinának tökéletesen mindegy volt: a Dannewirkét fogja-e ostromolni
Elemér a sasos zászló alatt, vagy emisszáriusnak jár-kel titokteljes
utakon. Ép olyan könnyen lett volna a kedvéért fekete-sárga, mint vörös
republicánus; csak titkába férkőzhessék.

– Óh! dehogy, asszonyom. Cséplő- és arató-gépekről beszélek.

Malvina okosan ingatta szép fejét, mint a ki többet tud, mint a mit
hall, de nem akarja a dolgot erőtetni.

(Vajjon ezért volna-e ama változás Elemér arczán?)

– Akkor ön olyas spediteur lenne, nemde?

– Körülbelül!

– Hát nem kapott ön Amerikától jutalmat, a miért érette küzdött?

– Holtig való ellátást kaptam.

– Az szép! mennyi évdíjjal?

– A mennyit meg tudok magamnak keresni a két tenyeremmel, meg az
eszemmel. Azt ajándékozta nekem Amerika, hogy a ki dolgozni akar, az
megél.

(Malvina még mindig nem tudott Elemér titkába behatolni. Mi tette őt ily
komolylyá, oly rövid idő alatt?)

– És ön mégis úgy szereti, úgy tiszteli azokat az amerikaiakat?

– Szeretem, mert náluk tanultam meg szeretni az embereket, még a
férfiakat is. Tisztelem, mert szabad ember náluk mindenki, még az
asszonyok is.

– Ah! Ez már szép szabadság! – szólt Malvina nevetve.

– Ne úgy értse azt, asszonyom, a hogy nálunk értelmezik a szabad nőket.
Amerikában azért szabadok a nők, mert nem szabad őket egy sértő
tekintettel is illetni. Ott a tizenhat éves leány jár egyedül,
kiséretlenül, munkája, üzlete vagy szórakozása után; utazik egyedül,
szárazon és vizen! de jaj volna annak a férfinak, a ki őt egy vakmerő
érintéssel, vagy csak egy megpirító szóval meg merné bántani: azt a
legközelebbi férfi le fogná ütni, mint az ebet. Az új világban a nők a
közönség oltalma alatt állnak, s a ki egy nőt megbánt, az a társadalmat
bántja meg, s azt kidobják a hajóból.

Elemér szép, napbarnította arcza úgy átmelegült ezeknél a szavaknál;
szemei égtek, mint mikor a sötét házban egyszerre világot gyújtanak.

Malvina ezeken a kivilágított ablakokon belátott egy pillanatra, mielőtt
a bennlakók eléje húzhatták volna a függönyöket.

– Láttam Bécsben több amerikai nőt, azok igen rútak voltak, – szólt
Malvina; – azoknak itt Európában is könnyű leendett megvédelmezni az
erényüket.

– A kiket én láttam, mind szépek voltak.

– Talán szebbek is mint az itthoniak?

– A szépség nem tür összehasonlítást.

– Csodálom, hogy ön meg nem házasodott közöttük.

– Ahhoz elébb az kell, hogy eltudjon valaki tartani egy asszonyt; s az
amerikai nő, a míg szülői élnek, szivén és a rajta levő ruhán kívül
semmit sem visz a férjéhez.

– Tehát ott a szegény embernek nem szabad szeretni?

– Ott a szegény embernek dolgoznia kell, hogy szeressék.

Malvina végre nagyott nevetett.

– Tudja ön, mit nevetek én mostan?

– Gyanítom.

– Azt nevetem, hogy ön most úgy tért haza Amerikából, mint mikor egy
nagy tolvajt becsuknak a dolgozóházba, s ott azután jól viseli magát,
kieresztik. És akkor azután nem győzi eléggé mondani, hogy milyen dicső
dolog az a munka! mennyire megnemesíti az embert; hogy már most ő ezután
soha többé lopni nem fog. Meg is tarja mindaddig, a míg a legelső
őrizetlen szobába be nem jut, s a legelső arany órát nem látja magára
mosolyogni. Ön is így jött elő most abból a nagy dologházból, a mit
Amerikának hínak. Nem haragszik ön azért, hogy nevetek?

– Hiszen mikor elváltunk is nevetett ön.

– Szeretném, ha ön is tenné. Nekem ez az ön komoly képe nem tetszik. A
biró mikor vallat, a tiszteletes, mikor prédikál, hadd tegyen úgy,
mintha haragudnék; de ha csak ketten vagyunk, se biró, se pap ne tegye
azt, mert nem hiszem el neki. Önnek épen roszul illik az.

– Tudom, s nem alkalmatlankodom tovább.

– Itt van ni! Eddig csak savanyú volt ön, most meg már keserű.

– Sőt mind a kettőnél roszabb: ízetlen. Bocsásson meg érte, asszonyom!
Én magam is annyira tudom, milyen kiállhatatlan ember vagyok, hogy
szeretném a saját énemet valahol otthagyni, mikor aluszik, aztán
megszökni tőle, hogy rám ne találjon többet.

– Sőt én azt hiszem, hogy ez úgy is történt. Én egészen hajlandó vagyok
azt hinni, hogy önt valóban agyonlőtték; s aztán valami yankeenek a
lelke megtalálta önt, felöltötte magára, s az jár-kel itt most az ön
képében, míg ön maga a Savannák virágait járja sorra, valami lepke
képében, s csapja nekik a szépet sorra, mint hajdan itthon.

– Az meglehet! – szólt Elemér elmosolyodva. Neki is volt egyszer ilyen
gondolatja.

– Hanem egyet ne feledjen el, master, azért ha a túlvilágról jött is
vissza: azt az egyet, hogy az ó-világban volt még valaki, a ki önről
sokat gondolkodott.

Elemér szótlanul hajtá meg fejét és indulni készült.

– Nem megy ön át Lemminghez? – kérdezé Malvina.

– A mi ügyeink voltak egymással, azt majd elintézi az ügyvédem.

– Tehát olyan ügyeik voltak egymással? Jól van; nem kérdezősködöm
felőlük. Remélem, hogy látni fogom önt ismét?

– Mihelyt egyszer Bécsből visszatérek; az éjjel oda utazom.

– S mit keres ön Bécsben?

– Embereket, a kik nem ismernek.

– Ön kerüli ismerőseit?

– Mint minden tolvaj, kit a dologházból most eresztettek ki.

– Tehát ön maga is fél, hogy ha egy bizonyos háznak a számát
megtudhatná, azt a házat fel találná törni? Nem akarja ez adreszt
megkapni?

– Nem akarom!

Azzal meghajtá magát Elemér és búcsut vett.

Mikor elment Malvinától, a delnő sokáig járt alá és fel hevesen
szobájában, azután parancsot adott lovászának, hogy nyergelje fel
paripáját, s kilovagolt.




A VETÉLYTÁRS ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.

Régen láttuk a farkasvölgyi magános kis házat: talán el is felejtettük
már.

Talán még most is jönnek ott össze a régi boldog emberek.

Forró, fülledt nyári délutánra felhőontó zivatar támadt. A zápor millió
sugára, mint tündérhárfa az ég és föld között felvonva, zengett a villám
czikázó kezétől, s a hegyi utakon apró zuhatagokban omlott alá az eső
patakja, sárga, iszapos vizével.

A mezőkről a munkások haza menekültek már, minden madár fészkébe
huzódott. Mikor néha lecsap a villám, recsegő dörgés hangzik fel utána,
s arra még jobban rákezdi a zápor.

E záporban, viharban egy hölgy lovagol alá a farkasvölgyi úton.

Az eső mind szemközt vágja; lova nagyokat csuszik a sikamlós agyagban;
néhol küzdenie is kell a rohanó hegyi árral; a lovagnő arcza pirosra van
kigyulladva. A hol gyepes az út, gyorsabb haladásra korbácsolja lovát; a
villámlobbanás ellen fel-felkapja kezét, mintha meg tudná magát védeni
azzal.

Már látszik a kis ház. Itt felkap a gyepre, s engedi vágtatni a paripát,
nem törődve a futókat üldöző villámmal, s a mint berobban a ház
udvarára, gyorsan leszökik nyergéből s menekül a házba.

A ház lakója rémült arczczal fut ki elé.

– Az ég szerelmére! Te jösz? ilyen időben?

– Az én szerelmemre… nincsen rosz idő! – válaszol a hölgy, s kedvese
keblén függ.

Egészen át van ázva; a könnyü nyári öltöny úgy tapad termetéhez, mint
egy Venus-szoborhoz; elszabadult hajfürtei csapzottan tévelyegnek
keblén, vállain. Hanem arcza és szemei égnek.

– Nem láttad a keletkező zivatart, mikor elindultál?

– Csak téged láttalak.

– Ah! milyen hidegek kezeid!

– Melegítsd meg!

– Mint át vagy ázva.

– Takarj be köpenyedbe!

– Nem félsz a mennydörgéstől?

– Nagyon félek. Szoríts magadhoz.

S aztán leültek egymás mellé a nyugágyra; egy köpeny takarta be
vállaikat, egy csók beszélte el, a mit gondolnak.

A nő önfeledt volt szenvedélyében; nem tudott, nem látott a külvilágból
semmit, s aztán valahányszor a villám átfénylett az ablakon, a dörgés
átharsogta az eget: felriadt, reszketett, futni akart; úgy rettegett
tőle, s azután ismét felkereste menedékét a szerelemben, a kedves égő
keblén; s mentül jobban villámlott, mennydörgött odakinn, annál jobban
kereste a rémületben túlvilági gyönyörét.

S már nem volt az átázott öltöny többé nedves márványtermetén: a belül
égő tűz megszárította azt.

A zivatar lassan odább vonult; a távoli moraj nem zavarta már a közeli
suttogást.

– Tudod-e most már, hogy mennyire tud egy asszony szeretni? Tudod,
mennyire rettegek az ég-zengéstől, mégis szembejöttem rá, hogy veled
lehessek. Tudod, hogy ilyenkor rettegem legjobban Isten büntető
haragját, mégis az ő mennydörgése alatt vétkezem szerelmemben hozzád!
Hiszed-e már, hogy őrülten szeretlek?

Az ifju lehajtotta tenyerében homlokát s elmélázva felelt:

– Nekem pedig egy sajátszerű gondolatom támadt e pillanatban. Én azt
hiszem: te azért jöttél ez órában, ez időben, e viharban hozzám – mert
soha sem foglak látni többet.

A hölgy rábámult merően s félre veté előrecsúszott fürteit.

– Hogy gondolsz ilyet?

– Minden csókod azt mondta nekem: ez búcsucsók volt, azért forróbb,
édesebb, mint valaha.

– Álomjáró!

– Igaz! Az vagyok. De hát nem a holdasoknak adatott meg a kínzó előny,
hogy a jövendőket megsejtsék? Te ma búcsuzni jöttél hozzám!

– Melyik érzéked mondja ezt neked? Szemeddel láttál, füleddel halottál
valamit?

– Láttam is, hallottam is; de érzek valamit, a mit nem lát szem, nem
hall fül. Én veszendőben vagyok te előtted.

– Háládatlan!

– Az nem igaz! Ha te boldog órákat adtál nekem: én egész életemmel
fizettem érte. Mindenemmé tettelek. S ha elvesztelek, semmim sincsen;
semmi vagyok. Te akkor is boldog vagy. Nincs közöttünk helyes alku.

– Tihamér! – Valld meg, mi nyugtalanít?

– Te! Arczod, tekinteted, kezed reszketése; a sóhaj, mely kebledből
kitör; a köny, mely szemedben vágyakat árul el; az ajk, mely elnémul
ajkam alatt, mind azt mondja, hogy valaki áll közöttünk. Midőn engem
ölelsz, azt öleled; mídőn szemembe nézesz, az ő szemét látod; mikor
megcsókolsz, őt csókolod. Egy alak áll közöttünk, a kit én szeretnék
megölni – ha tudnám.

– Te bohó vagy! – szólt a hölgy, és lesütötte szemét.

– Ne mondd azt! Te tudod, hogy én a szívedbe látok. Hasztalan
tanulmányoztam volna én éveken át minden gondolatát lelkednek, minden
mozzanatát szeszélyednek, és még se ismernélek?

– Ez jutalmam, a miért itt vagyok? szólt szomorú szemrehányással a
hölgy.

– Óh! Leona, ma nem volt jó hozzám jönnöd. Csak ma ne! Szerelmedben volt
valami, a mi hasonlít a boszuálláshoz.

– Nem értelek!

– Óh! nagyon is értesz. És én rettegek miattad. Leona! Olyan hű ebet,
mint én, nem találsz a föld kerekén sehol. Egész életemet annak áldoztam
fel, hogy egy boldogító bűnnek rabja legyek. E bűn rabja voltál te is.
Légy hű hozzá! mert ha az erényedet csalod meg, kibékülhetsz vele; de ha
a bűnödet csalod meg, kivel békülsz ki akkor?

– Mindig homályosabbak előttem talányaid.

– Akkor ne fejtsd meg őket. Mondd, hogy nincs igazam; taposs el, gúnyolj
ki, csak igazad legyen: az nekem jól fog esni. Nevezz magad előtt
bolondnak. Csak azt ne felejtsd el, hogy a te bolondod vagyok.

– Édes szerelmes bolondom!

Egy elkésett mennydörgés kényszeríté a megrettent hölgyet ismét
menedékét keresni; egy köpeny fedte vállaikat, egy csók beszélt
gondolataikról, de végbúcsuról az nem beszélt többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap azután, hogy Elemér meglátogatta Malvinát, Lemming úr úgy
beszédközben tudatá nejével, hogy Harter Elemér már el is utazott
Bécsbe; elintézendő ügyeit barátjára, Béltekyre bízta. Bélteky el is
jött és beszélt sok mindenfélét. Lemming úr meghívta Elemért, hogy
legalább estére tisztelje meg házát egy kis barátságos soupé
elköltésével, de nem fogadta el: még az éjjel akar utazni. Fut Pestről.

De hát miért fut! Ki elől fut!

A szokott angol leczkére feljött Ilonka Lemmingnéhez.

Lemmingné igen meglepettnek mutatta magát.

– Én azt hittem, hogy ön már több leczkét adni nem jön el hozzám.

– Miért tetszett azt hinni?

– Nos, önnek édes anyja mondta nekem, a gazdasszonyok ülésén jöttünk
össze: hogy kegyed kezét másnap megkéri Bélteky. Ez a másnap tegnap
volt. Én igen természetesnek találom, hogy egy oly kitünő gentleman
jegyese azontul pénzért leczkéket senkinek sem adhat, s miután kegyed
tegnap csakugyan nem jött el, azt hittem, hogy az ügy rendben van. Ön
jegyet váltott Béltekyvel.

– Nem váltottam, asszonyom.

– Ah! Anyja mint bizonyost mondta nekem.

Ilonka arcza égett. A szégyen tiltotta neki, hogy megvallja az igazat,
úgy, a hogy történt. Hogy mondja el azt egy fiatal leány magáról: «Kérőm
nem jött el: ott hagyott, lemondott rólam?» A helyett azt felelte, a
minek tán történni kellett volna:

– Én visszautasítottam őt.

– Üm! Ugy-e?

Malvina ajkába harapott, s öldöklő szemekkel tekinte végig a leányon,
sokáig arczán feledve vizsgáló szemét. Nem talált rajta semmit abból, a
mit keresett.

– Kedves Ilon! Hadd szóljak én önnek egy bizalmas szót. Vegye azt tőlem
úgy, mint legjobb barátnőjétől. Bélteky már itt volt, és férjemmel
mindenfélét fecsegett, a hogy férfiak szoktak egymás között. Én rájöttem
a dolog igazi bibéjére, a mi önök egybekelését akadályozza. Ne
nehezteljen azért, a mit mondok. Ön azt mondja, kiadtam a kérőmön. Én
tudom, hogy a kérő bátortalan volt megtenni az első lépést.

– Ne piruljon ezért el kedvesem; az ön helyzetében minden leány, a ki
becsületére büszke, azt fogná mondani: én adtam ki rajta. Ez nekünk
gyöngéknek a mi előjogunk. Bélteky pedig igen jó ember és nagyon szereti
önt; de fél a házasságtól, azért, mert ő kezdő ember. Kegyed pedig
szegény leány. Attól fél, hogy rangjához illően nem tudja feleségét
eltartani.

– Elhiszem, asszonyom; s semmi neheztelésem nincs ellene. Neki igaza
van.

– Hallgasson végig. Én beszéltem Lemminggel, Lemming helyeselte azt, a
mit mondtam neki. Lemmingnek most igen sok ügye van, a mi egy ügyvédnek
foglalkozást adhat. Ő Béltekyt nevezetes évi fizetéssel fogja ügyvédül
alkalmazni. Ad neki kétezer forintot.

Ilonkának eszébe jutott, hogy ennyit kinált neki is.

– A mi pedig kegyedet illeti, kedves gyermekem: azt bizza rám. Én magam
gondoskodom kiházasítása felől. Én kegyedet úgy szeretem, mint saját
leányomat, és mi gazdag emberek vagyunk. Lemming félmilliót nyert ez
évben. Én tizezer forintot szántam kegyed kiházasítására. Meg van ön
velem elégedve?

Ilonka kezet csókolt Malvinának.

– Asszonyom, ön nagylelküsége hódolatra indít. Bélteky úr szerencséjének
igen örülök; neki szívemből kivánom, hogy boldog legyen; de felesége nem
leszek soha.

– Úgy? – szólt kegyetlen hangnyomattal Malvina. Ez egy szóban annyi
gyűlölet, szenvedély volt kifejezve. No hát tanuljunk angolul.

És folyt csendesen az angol tanulmány, Malvina részéről ezuttal a lehető
legroszabbul. Úgy látszott, mintha mindent elfelejtett volna. Ilonka nem
győzte őt elégszer figyelmeztetni a hibás szórakásra. Észrevehető volt
rajta, hogy másutt jár a lelke.

Egyszer aztán, mikor épen valami igen egyszerű mondat lefordításával
sehogy sem boldogult, hirtelen odafordítá arczát Ilonka felé s azt mondá
neki:

– Tudja ön már, hogy Harter Elemér hazaérkezett?

Ez orgyilkos támadás volt. A döfés egészen védtelenül találta a
gyanútlan leány keblét. Ezúttal nem bírta azt elhárítani. Vére elhagyta
arczát, egészen elsápadt, s szemeinek riadt tekintete elárulá, hogy
szíven van találva.

– Nem tudom! rebegé; maga sem tudta, mire? s halvány arcza elárulá, hogy
homloka szédül.

Malvina elég kegyetlen volt végig élvezni e lelki halálküzdést. Mint a
római messalinák, gyönyörködni kivánt sebzett áldozata halálküzdelmében,
s csepegetett méreggel fokozta annak kínjait.

Most már ő examinálta ki az angol nyelvből tanítónőjét. Folytatta a
leczkét.

És közbe-közbe elejtett egy-egy újdonságot ama közbejött tárgyról.

«Visszajött; nem halt meg».

«Szép, gyönyörű férfi lett belőle».

«De büszke lett és hideg; senkit sem akar látni hajdani ismerői közül».

«A mely nap jött, az nap el is utazott; még az országban sem akar
maradni».

Ezeket Malvina mind apródonkint adogatta elő, az angol mondatok szünetei
között, s azután gyönyörködött benne, hogy ejt hibát hibára maga a
tanítónő; hogy nem jutnak eszébe a legközönségesebb szavak; a
legszokottabb tárgynak a nevéért hogy folyamodik a dictionnairhez, s
keresi benne az R betüt a G előtt; hogy reszket kezében az irótoll és
mást fog, mint a mit írni akar vele; s hogy akarja eltitkolni a lázt, a
mely már minden erében elterjedt.

Nem engedett el neki egy másodperczet sem.

Mikor vége volt az angol órának, azt mondá Ilonkának:

– Kedvesem, kegyednek valami baja van.

– Nem érzek semmit.

– Látom az arczán. Mutassa üterét, én értek ahhoz.

És megfogta Ilonka kézcsuklóját.

– Ah! Legalább százhuszat ver egy percz alatt.

– Mindig annyit szokott.

– Mindig? Tehát ez önnél rendes állapot?

– Úgy látom, hogy rendes, mert eddig mindig egészséges voltam vele.

– Akkor, kedvesem, kegyednek jó lesz sietni a férjhezmenéssel.
Tizennyolcz évbe járó leányoknak jó magukra vigyázni, ha az üterük
százon felül ver.

Ilonka oly ingerült volt, hogy nem birt szokott higgadtságához jutni.

– Kérem, asszonyom, ne bántson engem a férjhezmenéssel, az az én dolgom.

– Ezt nem jól tudja ön, kedvesem; egy leány férjhezmenetelénél néha csak
egy ember van érdekelve, néha mind a kettő, néha három, néha négy.

– Nem értem!

– Lehet, hogy én azt önnek egyszer meg fogom magyarázni; de jobb
szeretném, ha nem kivánná. Én értem, a mit mondtam.

Ilonka egy perczig szótlanul állt és összevont szemöldökkel nézett fel a
magasba, mintha keresné a távolban az ismeretlen magyarázatot.
Hasztalan! Oly távol volt tőle, hogy még láthatárán is alul esett.

Az, hogy egy leány férjhez menjen valakihez, mint lehet ügye egy
harmadiknak – és egy negyediknek?

Nem talált rá.

– Ha parancsolja, asszonyom, lássunk a vívási tanulmányunkhoz.

– Önnek ma nem lesz biztos keze.

– Honnan gondolja ön?

– Láttam, hogy reszketett, mikor irt.

– Óh! dehogy reszketett a kezem.

– Próbálja ezt a nevet leirni: Elemér.

Ilonka vállat vont s felvette a tollat: «Miért ne? S aztán leírta a
tanulmány-lap szélére e nevet azokkal a finom hosszúkás betükkel, a
miknek minden vonala oly gyöngéden simult a papirra, mint a
virághimszál.

– Tehát menjünk a terembe!

Malvina, mint rendesen, bezárta a terembe vezető ajtókat, hogy senki se
zavarhassa gyakorlataikat.

Már rég idő óta nem vívtak sem rövid ruhában, sem melltakaróval, csupán
felső ruháikat tüzték fel gombostűvel térd fölőtt, s a szokásos
sodrony-álarczot tették fel vívás alatt.

Ilonka kereste az álarczot.

– Hol van az arczvédem?

– Sehol. Ma a nélkül fogunk vívni! szólt Malvina és odanyujtá neki a
vítőrt.

Ilonka megdöbbenve kiálta fel:

– Mi ez?

A vítőrnek nem volt gombja, a helyett a hegye élesre volt köszörülve.

– Ma valamelyikünk megöli a másikat! felelt Malvina s a neki szabadult
szenvedélytől lihegő kebellel állt oda a leány mellé, jobb vállán
keresztül daczosan tekintve le rá, s lábát keresztbe téve előtte; – «ma
egyikünk meghal!»

Ilonka csendesen csóválta a fejét.

– Nem értem ezt a tréfát.

– Nem érti, kisasszony? szólt gyilkos tekintettel a delnő, s szép fogai
egymáshoz verődtek indulat-lázában. No hát értse meg! Te egy embert
szeretsz, a kit nem szabad szeretned; a kit én szeretek.

Ilonka megdermedt e szóra. A szűz-érzet egész szemérmes iszonyata állta
el minden idegét. Bámulva nézett a szemközt álló csodaszép furiára, s
nem bírt lelkében azzal a fogalommal, mely annak, a mit lát, nevet
tudjon adni.

Elfordítá mélyen elpirult arczát e nőtől, s kezét keblére tevé, mintha
szívét akarná óvni e szavaktól, miknek értelme még ott nem visszhangzott
soha.

– Asszonyom! rebegé fulladozó hangon. Ezek olyan dolgok, miket önnek,
férjes nőnek, elmondani, s nekem, hajadonnak, meghallani nem volna
szabad.

– Ne taníts arra engem! kiálta szenvedélyesen a delnő. Én ördög leszek,
ha akarom; s ha te angyal akarsz lenni, annál inkább ellenséged! De az
sem igaz! Nő vagy, mint én. Őrült vagy, mint én. Egyikünk sem jobb, sem
rosszabb, mint a másik. Két őrült került össze, az történt! Te nem tudsz
lemondani egy férfiról; én sem. Te kész vagy érte elveszteni mindent; én
is. Családot, jövendőt, kényelmet, jó hírnevet – mindent. No, hát
küzdjünk meg érte! Mert két ilyen őrültnek ez a kis világ szűk!

Ilonka szívét mély szánalom fogta el e dühöngő szavak alatt; most már
szánta ezt a nőt, mint szánnak egy beteget, kit görcsök kínzanak.

Összefogta ölébe leeresztett két kezét, úgy nézett reá, mint egy
kárhozottakat megtérítő őrangyal.

– Asszonyom, ön nagyon szenved. Isten őrizzen meg minden nőt hasonló
szenvedéstől. Én kivánom önnek, hogy az ég gyógyítsa meg. Elhiszem, hogy
ez rettentő fájdalom. Hallgatni fogok arról, a mit ön előttem mondott.
Elfelejtem. Bocsásson innen.

– Ah! még szán? még gúnyolódik? Az majd a végén válik el, hogy melyikünk
lesz a megsiratni való. Én téged megölhetnélek, ha akarnálak,
alattomosan; megölhetném jó híredet: kihíresztelhetnélek, mint becstelen
szerelmest; kiírthatnálak a világból, a melyben lélekzeni akarsz: de
nekem az a munka nem tetszik. Én szemtől-szembe, lábat lábnak vetve,
vasat vas ellen feszítve akarlak semmivé tenni. Fogd ezt a fegyvert! s
ha van bátorságod őt szeretni: legyen bátorságod érte megvívni.

Ilonkában feltámadt a harag.

– Asszonyom! Ön már nem őrjöngő előttem többé, hanem nevetséges bolond!
Én nem fogok önnel egy férfiért vívni, mint fiatal diákok szoktak
imádottaikért.

S azzal odadobta Malvina lábához a vítőrt.

Malvina hangosan dobbantott lábával.

– Vedd fel rögtön azt a vítőrt!

– Soha többet ez életben, asszonyom!

– Vedd fel, mert leszúrlak irgalom nélkül!

– Azt teheti ön, ha kedve tartja.

– Ettől nem félsz, ugy-e? mert nem hiszed. De azt el fogod hinni, hogy
ha innen távozni akarsz, ezzel a vítőrrel kezemben olyan bélyeget vágok
angyalképű arczodra, hogy egész életedben ott viseled.

– Azt a bélyeget is örömestebb fogom viselni arczomon, mint viselném
rajta egy bűnös szenvedély öntudatát.

Ez a szó olaj volt a hölgy szenvedély-lángjára.

Vad dühvel szökött a leánynak, a vítőrt feje fölé emelve.

Ilonka pedig ott állt előtte nyugodtan, s két összetett keze még mindig
ölébe volt leeresztve.

Ez a nyugodt tekintet leverte a támadást.

Malvinának nem volt sem fegyvere, sem szava e tiszta, nyugodt, szűz
alakot megtámadhatni. Megállott és reszketett. Keble zihált és egész
arcza égett.

Ilonka azt vélte, hogy megengesztelheti őt.

– Bocsásson ön engem innen, asszonyom. Nekem nincs jogom önt akár
sérteni, akár gyógyítani. Járjon ön miattam, a merre akar; engem nem fog
útjában találni soha. Én felfogadom önnek, hogy nem fogok gondolni oly
emberre, a kire tán ön is gondolhat. Felfogadom, hogy álmomban sem látom
meg azt, a kiről ön álmai beszélnek. Bírja ön tőlem az egész világot.
Bocsásson engem innen, s én úgy elmegyek, hogy soha még híremet sem
fogja hallani többet. Elhagyom ezt a várost, elhagyom ezt az országot.
Elmegyek más hazába. Idegen nevet veszek fel. Eltagadom, hogy
Magyarországon születtem.

– Ah! Mulatságos ártatlanság! gúnyolódék a delnő. Ki akar menni e
városból, ki ez országból: mert jól tudja, hogy «ő» is elhagyta a
várost, kiment az országból. Utána akarsz menni, ugy-e? Fel akarod őt
ott keresni, a hol senki sem ismer? – Becstelen!

Ilonka összerázkódott e szóra.

– Asszonyom! E szó után többet nem beszélhetünk egymással. Bocsásson!

Malvina azonban az ajtó elé állt s elzárta az útját.

– Oh! te hasztalan fogsz utána menni. Hiába hálózod körül. Hiába
csalogatod. Nem te őt, hanem ő fog megcsalni téged. Ne hitesd el
magaddal, hogy egy ártatlan, szép pofácskáért valakit nőül vesznek. Ő
téged kigúnyol, megvet, kinevet!

Ilonkának elfogyott a türelme.

– Ejh, asszonyom! ne zárja el előttem az ajtót! Ez már otrombaság… S
azzal előre lépett az ajtó felé; a hegyes vítőrt, mit Malvina eléje
szegzett, félre hárította puszta kézzel, s azzal megkapva az útját
elálló hölgy karját, félretaszította azt maga elől, mint egy gyermeket.
Hiszen aczél volt minden izma, s ha úgy akarta volna, összetörhette
volna őt.

És birtokába jutott a kilincsnek, s felnyitotta a kulcscsal az ajtót.

Malvina tehetetlen dühében megragadta Ilonka ruháján a vállfodrot.

– Azt letépheti ön, ha akarja.

De nem azt akarta letépni.

– Ugy-e? Nem törődöl vele, akármi lesz belőled miatta? Eldobod magad
érte, s neki indulsz a világ gúnykaczajának. Szeretni akarod őt, ha
becstelen fogsz is lenni miatta. Az akarsz neki lenni, a mi volt az
apjának az anyád!…

… Ilonka e szóra visszafordította a kulcsot a závárba, s egy szökéssel
az eldobott vítőrnél termett, felkapta azt, s azt mondá ellenfelének:

– Most már én öllek meg «téged!»

A nő elégülten mondá:

– Tehát mégis kényszerítettelek!

– No hát rajta!

– Az úgy is hallatlan az ó-világban, hogy két nő vívjon meg egy férfi
miatt. Hadd történjék meg egyszer ez is!

A vítőrök kereszteződtek.

Malvina a szenvedély vak dühével rohant a leányra, nem törődve saját
védelmével. S Ilonka ama sértő szó után, mely kényszeríté a vítőrt
felvennie, egy arczulköpött arkangyal kegyetlen boszúálló haragjával
fogadá, hogy azon a rossz szíven fogja keresztülverni ezt a vasat,
melyben ily méregkeverő gondolat megfogamzott.

«Most már én öllek meg téged!»

Hanem azután, mikor egyszer az aczél a kezében volt, elkezdett eszmélni.
Az aczélcsattogás magához téríté. Gondolkozott. Férfiaknál hadvezéri
adománynak nevezik azt, mikor a viadal perczei alatt tér meg a szív
nyugodt érverése, s míg a szem vigyáz, míg a kéz cselekszik, azalatt a
fő gondolkodni tud s nem engedi a heves vérnek a vezéri szót; nem ijed,
nem buzdul, nem borzad, nem dühöng: higgadt lesz, meglátja a távol- és
közellevőt; fölötte lebeg annak, a mi vele történik.

Ily adománya volt Ilonkának; a vívás hevélye neki visszahozta lelki
önuralmát. Meggondolta: ha én most ez asszonyt leszúrom, a tett
nyilvánosság elé kerül. Törvényszék elé állítanak. Ki fognak vallatni:
miért vívtunk? okát kell adnom. Azt mondom-e: egy férfiért; vagy azt
mondom: az anyámért? Magamat gyalázom-e meg, vagy anyám erényére engedek
mérges lehelletet fújni? Hát lelkemen hogy fogom elviselni egy megölt
vérét? Ha a törvényszék előtt kimenthetem magamat, hogy mentem ki a
belső biró előtt? Nem: én ezt az asszonyt nem ölhetem meg. De le fogom
fegyverezni. – És akkor letérdepeltetem őt lábamhoz s úgy fog bocsánatot
kérni attól, kit oly gonoszul bántott, s ki őt nem bántotta soha. A port
fogja csókolni előttem, azt a port, mely a szörnyű megbántásnak tanuja
volt. S azután megvetem és magára hagyom és keble ördögeire.

Tízszer leszúrhatta volna vetélytársnőjét ez idő alatt, nem törődött
ellene fedetlen oldalai védelmével, ki untalan csak ostromolt, – de nem
tette. Csupán azon törekedett, hogy kiüsse kezéből a fegyvert.

Azonban Malvina erősen marokra fogta azt, s gyanítva ellenfele
szándékát, mindig csak egész döféseket intézett feléje, miknél a
lefegyverzés lehetetlen.

Egyszer azután, mikor Ilonka egy kötéssel ki akarta facsarni ellenfele
kezéből a vítőrt, az kiszabadítva fegyverét a kötésből, úgy döfött azzal
Ilonkához, hogy a fleuret hegye mélyen belemerült annak keblébe, épen a
váll alatt.

A mint Malvina visszarántá fegyverét, a nyilt seben keresztül szemébe
szökött a leány meleg vére.

Ez érzésre, e látmányra a delnő elsikoltá magát, kiesett kezéből a
fegyver, s ő maga ájultan rogyott a megsebesített leány lábaihoz,
hanyattvágta magát s hosszú, fekete fürtei szétbomolva terültek el a
szőnyegen.

A megsebesített hajadon pedig állva maradt, s megvetéssel nézett le a
lábánál heverő élettelen alakra. Annak arcza sárga volt, mint a viasz,
és szemei felett félig csukva a szempillák, keble mozdulatlan, és ajka
nyitva. Mintha őt érte volna a haláldöfés.

Megijedt a saját keze ontotta vértől, s elájult bele.

Ilonka a mosdószekrényhez sietett, hol minden alkalommal készen volt
tartva, véletlen esetekre, a vivó-iskolák segédszere, a szivacs és
árnica-festmény. Belemártotta a szivacsot a festménybe s betömte vele a
keblén szúrt seb nyílását.

Csak arcza lett kissé halványabb, de járásán nem látszott meg semmi
ingadozás.

Még arra is gondja volt, hogy a két vítőr hegyeit, lábával rájuk lépve,
letördelje s zsebébe elrejtse.

Azután kinyitotta a cselédséghez vezető ajtót s kiment a szobaleányt
behívni.

– Jőjjön be kegyed. A vívásleczkén úrnője kezében a vítőr elpattant, a
csonkájával megsebesítette vállamat, s arra ijedtében elájult; menjen,
segítsen rajta.

A cselédnek azonban nemesebb szíve volt, mint az úrhölgynek; a mint
meglátta Ilonka ruháját vérrel összefecskendve, lelkendezve kiálta fel:

– Jézus Mária! Bánom is én, ha elájult, majd felébred. De a kisasszony
keresztül van szúrva. Szaladok bérkocsiért.

Ilonka nem tudta őt visszatartani; a cseléd akkorra visszaérkezett a
bérkocsival, mire Ilonka lement a lépcsőkön, s azután felült mellé a
kocsiba. Ott feküdhetett asszonya ájultan, a meddig magától fel nem
ocsúdott; ő Ilonkát ápolta hazáig.

Hiszen úgy szerette őt mindenki!

Otthon Ilonka elmondott anyjának mindent.

Mindent…

Nem lehetett semmit eltitkolnia többé.

Világosiné átkozta az egész világot, az egész emberiséget, megsebesített
leánya ágyánál. Szemrehányásokat szórt magára és a gondviselésre, ki még
csak azt sem hagyta fenn, hogy valaki boszút álljon ezen
istentelenségért!

A férj tébolyodott, az anya beteg, a testvér még gyermek és siketnéma.
Nincs, a ki igazságot adjon ezen a világon, egy ily kegyetlenül letört
virágszálért!

Hanem a letört virágszál csak még sem hervadt el.

A fiatal, egészséges vér győzött a haláldöfés felett; a vészes seb
begyógyult. A természet nagy orvos.

Két hét mulva már Ilonka felkelhetett az ágyból; a sebláz elmult.

Még talán szebb volt, mint azelőtt. Sápadtabb, de nőiesebb volt arcza.
Járása nem volt oly kevély, de szendébb, hajlékonyabb, mint eddig. Ha
kérdezték tőle: fáj-e még? azt mondta: már nem, és igazat mondott, mert
valahányszor a behegedt szúrás fájdalmát érezte, titkos boldogságot
érzett mellette, mint a ki azzal egy nagy adósságot fizet le – másnak.

– Elmegyünk innen, leányom! bíztatá őt anyja. Elmegyünk e városból,
ebből az országból, ez alól az ég alól, a hol ezek az emberek laknak.
Eltemetkezünk idegen emberek közé, a hol senki sem ismer bennünket. Nem
viszünk innen magunkkal semmit; még a saruinkra ragadt port sem.

És úgy tettek.

Még Böskét is itt hagyták. A jó leány, ki utánuk vitte a gőzösre
holmijaikat, csak nézett utánuk a partról, míg a füstöt láthatta, akkor
megfordult, s azt mondá:

– Már most én is megyek, s felkeresem a názárénusokat!




EGY KATONA, A KI RABLÓKAT FOG.

Az ismeretlen leány után nem tudakozódott senki; eltünhetett,
elveszhetett; az ismerős delnő megmaradt a küzdtéren, mint ünnepelt
szépség, divat-uracsoktól körülrajongva, fiatal tárczairóktól
megénekelve. Nem eshetett meg lóverseny, császárfürdői dalidó a nélkül,
hogy öltözéke le ne lett volna irva. Valami fogékony keblű ujdondász azt
is feljegyezte róla, hogy a legutolsó estélyen oly pompás gyöngyöket
viselt, hogy szebbeket még csiga könyje nem teremtett.

Jól találtad, becsületes hírharangozó; annak a nagy csigának a könyjéből
termettek e gyöngyök, mely nem tud élni, ha házából kiveszik; mi itt a
tenger fenekén magyar népnek is nevezzük ezt a kagylót, mely gyöngyöket
terem, mikor kínoztatik. – A szép asszonyság minden gyöngyszeme ezer meg
ezer nyomorult könyjéből támadott; síró gyermekek könyjeiből, kik hiába
imádkoznak a mindennapi kenyérért; a ti kenyeretek nem jöhet ma, mert az
ma egy szép asszony hófehér nyakán tánczol.

Ragyogj velük, szép amazon!

* * *

Föhnwald százados ez idő szerint valamelyik alföldi magyar városban
tanyázott csapatjával.

A nyomor zenithjén jártak már a rossz csillagok. Itt-amott az is
hallatszott, hogy a megéhezett emberek rabolnak. Onnan vesznek, a hol
kapnak.

Egy szép napon a maga előljáróságától azt a parancsot kapta Föhnwald,
hogy abban a megyében, a hol ő fekszik, ki levén hirdetve a rögtönitélő
biróság, ő is lásson utána a rablóvadászatnak; a hol erdőn, mezőn,
tanyán, falun, városban, úton, pinczében megtalál egy rablót: fogja meg,
kösse meg, lőjje meg, hozza be élve vagy halva. Ne kiméljen senkit, ha
szűrben, ha selyemposztóban jár, orgazdát, tolvajrejtegetőt egybevegyen
magával a rablóval; ne válogasson se kicsinyt, se nagyot, se urat, se
parasztot; legyen irgalom-nemismerő mindenki iránt.

«Auch eine schöne Gegend!» mondá magában Föhnwald, és zsebébe tette a
felsőbbségi meghagyást.

* * *

Lemming úr sokat utazott ez idő szerint.

Hja! bizony a százezreket megérdemelni nem jár fáradság nélkül.

A vállalat sok járás-keléssel van összekötve.

Az egész nyereség többfelé oszlott meg; egyes vállalkozónak ugyan rajta
kellett lenni, hogy a mit elvesztett a réven, megnyerje a vámon!

Aztán az embernek főkép arra kell ügyelni, hogy valami panasz véletlenül
ki ne pattanjon.

A panaszoknak ugyan a mostani időjárás nem igen kedvező. Ha valamelyik
parasztnak kedve találna kerekedni a lamentálásra, hogy ő ocsut kapott
buza helyett: csak lesz esze az előljáróságnak, hogy szép szerével
lecsendesíti; ujságba pedig be nem adhatja panaszát, mert annak az
iktatási díja hat hónaptól egy esztendeig terjedő börtön. Azt már tudják
az ujságirók, hogy az a «csendháborítás» rovata alá esik, s őrizkednek a
hadi-törvényszéktől leczkét venni. S ha akad itt-ott előljáró, a ki azt
hiszi, hogy neki megbocsátják azt az érdemét, ha a pórul járt paraszt
ügyében felmegy panaszkodni Budára, azt az ember útközben elfogja,
nyomatékos indokkal megnyugtatja, visszatereli; ha nem hajt a szép
szóra, engedi eltévedni abban az erdőben, a minek «hivatalszoba» a neve,
míg végre a vándor rátalál az igazira, a kinek lelke szerint elmondhatja
minden keserűségét: hogyan szedik rá, milyen istentelenül pusztítják azt
a szegény éhes, rongyos embert odakinn! ez igazi ember, a ki panaszát
végighallgatja, Harter Nándor lesz; az azután majd segít a dolgán, ne
féljen semmit. Ha pedig épenséggel oly életrevaló és ügyes ember akad, a
ki egész Bécsig elviszi a panaszszal telt tarisznyát: az meg épen
eltalálta az üdvösség kapuját, ott a vállát is megveregetik, számot is
írnak a panaszlevelére; azt azután leküldik a maga útján – Harter
Nándornak, hogy tartson e tárgyban szigorú vizsgálatot, s akkor aztán a
panaszkodó egészen meg lehet nyugosztalva a felől, hogy most olyan ember
kezébe jutott az ügye, a ki majd igazságot szolgáltat az ő szegény
fejének. Csak várja békével!

Lemming úrnak tehát sok dolga volt, hogy becsülettel megfeleljen
feladatának.

Épen egy nagy alföldi városban volt a kölcsöngabonaosztásnak ideje. Mint
vetőmag, elkésett már az; de a kormány elrendelé, hogy az éhezőknek még
azonfelül is kell élelmiszereket osztani, tisztességes kölcsönképen; ma
aláirnak öt forintot egy mérő buzáért; aratás után aztán harmadfél
mérőnek az árából visszafizethetik azt könnyen.

Abban a városban volt egy alkusza Lemming úrnak. Azt meg Hameternek
hítták. Bánom is én, akárminek hítták.

A mint Lemming úr megérkezett a vendéglőbe, felkereste az alkusz.

– Itt vannak a szekerek!

– Megkapta ön a buzát? Hogy vette?

– Olcsóbban, mint rám volt bízva. Harmadfél forinton.

– Az képtelenség! Annak már nem lehet buza-alakja.

– Tessék megnézni a mustrát!

Az alkusz egy vászon-zacskóból kitöltötte az asztalra a
mutatványszemeket.

Lemming úr elbámult.

– Hisz ennél szebb buzát a londoni ipartárlaton sem mutogattak, hisz ez
van kilenczvenöt fontos.

Szép, piros, nehéz buza volt az. Száznyolcz fontos!

– De hát hogy vehette ön ezt harmadfél forinton, mikor négyen is alig
kapjuk a selejtesebbet?

– Valami hibája van.

– Mi hibája lehet? Nem képzelem.

– Az a hibája van, hogy hat óráig hevert a viz fenekén. Az a kereskedő,
a ki tegnapelőtt nem adta négy forinton alól, a mint felvontatta a
hajóját, tőkére ment vele; a hajó elsűlyedt, a buza átázott, azonban
közel volt a parthoz, fél nap alatt kihordták, megszárították; hanem a
kereskedő kénytelen volt rögtön túladni rajta, a hogy veszik. Meg is
ölelt, mikor harmadfél forintért az egész szállítmányát elvállaltam. Más
senki ennek hasznát nem veheti: mert ez holnapután csirázni fog; mi még
kioszthatjuk azt ma. Igaz ugyan, hogy vasárnap van, de a szegényekkel
jót tenni vasárnap is lehet. Ha rögtön megörletik, ragacsos, csirizes
lisztet kapnak ugyan belőle, de megeszik azok azt, nem halnak meg tőle;
ha holnap észreveszik is, hogy mi baja van a buzának, akkor már
beszélhetnek; ma a bőrükből bújnak ki örömükben, ha meglátják. Olyan
minden szem, mint ha üvegből volna.

– Ön ügyes ember.

Lemming úr megdicsérte az alkuszt, kifizette neki, a mit megszolgált, s
azzal rábízta, hogy legyen jelen a gabona kiosztásánál.

A szekerek ott álltak már a piacz közepén, a hatóság értesítve volt az
osztásról; az embereknek a mint kijöttek a templomból, dobszó mellett
tudtukra adatott, hogy itt a kenyérnek való, kinek mennyi kell belőle?

Délig el is volt osztva minden. Ki-ki vitte haza magával, a mit kölcsön
elvállalt, ki talyigán, ki a hátán.

A gondviselés azonban megőrizte a szegény embereket attól, hogy ez
egészségtelen gabona kenyerével még nyavalyát is vonjanak magukra; értem
t. i. a polgári gondviselést.

Mikor a hívek hazaértek a buza-osztozásból, ugyanakkor már ott várt
mindeniknek a házánál két-három darab fekete-harisnyás katona, kit a
fentisztelt czivil gondviselés épen akkorra rendelt oda, adóbehajtás
végett.

Ezuttal csakugyan nem mondhatta senki, hogy nincs miből leróni az
adóját, mert épen akkor vitte haza a kölcsön kapott buzát. Tehát van.

A jámbor emberek aztán rajtamentek az adóbekergető biztosra, kit jó
hirnevéből nekünk is van már szerencsénk ismerhetni: Gierig urra, s az
okosabbak közülök szörnyen mutogatták neki a kormány hivatalos lapjából
azt a helytartósági rendeletet, mely meghagyja, hogy az inséges helyeken
nem szabad az adót kényszerítve behajtani. Ott olvasható az ma is;
tanúlságos adalék egy gyöngyidőszak illustratiójához.

Hogy még ezt el is kellett rendelni!

De nagyobb dicsőség lett volna az annál, ha akadt volna valaki, a ki ezt
a rendeletet meg is tartsa.

– Mi nekem ez? förmedt a panaszkodókra Gierig úr, s fricskát adott az
eléje mutatott papirosnak, mintha csak le akarná róla peczkelni azt a
furcsa bogarat; nekem a budai helytartóság nem közegem. Az én felsőségem
a bécsi pénzügyminiszterium.

– De uram! hisz épen ebben az órában adta maga a kormány ezt a buzát,
most irtuk alá, hogy tartozunk azt visszafizetni; hát ugyanaz a kormány
ugyanabban az órában meg elveszi tőlünk, a mit épen adott?

– Természetesen!

Ne időzzünk ennél a jelenetnél sokáig. Megtörtént ez.

Gierig úr szépen összeszedette a kiosztott buzát, s ugyanazokkal a
szekerekkel, a mik azt idáig hozták, átvitette a szomszéd városba; ott
átadta a katonai élelmezési biztosnak, mely állomást ez idő szerint
Konyecz úr töltött be, jutalmúl sokszoros érdemeiért. A két jeles úr jó
vásárt csinált egymás között. Az exequált buza olcsó áruczikk, azonfelül
is egy kis hibája van. Hanem jó lesz az azért még a katonának.

* * *

Egy szép napon aztán belép egy őrmester Föhnwald századoshoz, s így szól
hozzá:

– Százados úr! Mondja meg nekem, mi ez, a mit én most itt a kezemben
tartok?

S letette eléje a névtelen valamit.

Valóban névtelen valami volt. Ha megemelte az ember, súlyánál fogva azt
hihette, hogy sajt; ha megbámulta, szinére nézve valami volt az a tőzeg
és olajpogácsa között; ha megtapintotta, fogadhatott rá, hogy ernyedni
kezdő aszfalt; ha megszagolta, eczetágyba fojtott gomba; ha megtörte,
akkor millió egymásból nyuló selyemszál valami új találmányú
gyapot-degetet mutatott be előtte, ha pedig annyira vitte a
vakmerőséget, hogy megkóstolja, akkor megtudta, hogy az «kenyér».

Ilyen kenyérrel tanítják a hazaszeretetre ő felsége legvitézebb
hadseregét.

Föhnwald százados, hogy bebizonyítsa katonája előtt személyes
bátorságát, valamint hogy tanusítsa készségét minden sanyarúságban
osztozni vitézeivel, megevett, megrágott, le is nyelt egy darabot abból
a megnevezhetlen tárgyból.

És akkor így szólt:

– Őrmester! vegyen ön magához négy embert töltött karabélyokkal;
rendeljen szekeret. Én azokat a gazembereket, a kik ebben a kenyérben
bűnösek, akárkik és akárhányan legyenek, mind vasra verem, és fölviszem
Budára. Becsületszavamra esküszöm.

Mikor Föhnwald ilyen dologra fogadkozott, még nem tudta, kik és mik
akadnak a markába? mert ha tudta volna, bizonyára még egyszer
megesküdött volna rá.

Öt percz múlva ott állt négy legény, őrmester és fuvarosszekér az ajtaja
előtt.

Legelőször is elindúlt a tábori sütőt fölkeresni.

A katonakenyerek nagy része még ott hevert az élelmi tárban. A mint
egymásra voltak rakva, a legalsónak folyott a leve. Közelíteni is
merészség volt a fojtó bűz miatt feléjük.

– Ön a porkolábhoz fog menni! szólt Föhnwald a sütőhöz; majd azután a
katonai törvényszék fog ön felett itélni.

– Tudom, százados úr! felelt a sütő. A kenyerek rosszul ütöttek ki,
magam sem tagadom; egyébiránt én csak olyan lisztből süthettem, a
milyent a molnár ideküldött.

– Az ön hibája volt, ha látta, hogy rossz a liszt, és mindjárt föl nem
jelentette. Majd mentse magát a törvényszék előtt.

A sütőt a porkolábnak kölcsönözték, s azzal mentek a molnárhoz.

Föhnwald a kenyér-corpus-delictin kivül egy tarisznya lisztet is vitt
magával.

– Mi tetszik, uram? kérdé a molnár a szokatlan látogatótól.

– Nekem tetszik önt elfogatnom, azért, hogy ilyen lisztet őrölt a
katonáim számára.

– Én csak olyan lisztet őrölhetek, a milyen buzát nekem adnak. Az önök
élelmezési biztosa csirás, dohos buzát küldött ide; biz abból csak
csiriz lesz aztán. Az önök buzája mind egy szemig valami elsülyedt
hajóról való kárbaveszett portéka.

– Önnek, meglehet, hogy igaza van az élelmezési biztos irányában; azt
majd igazítsa el vele: hanem én önt is mindenesetre elfogatom. Tessék
felülni a szekérre!

– Megyek, uram! Fogtak el engem már külömb dologért is. Ültem én már
odabenn furcsább állapotok miatt is; majd kieresztenek, ha megunnak.

Föhnwald még mindig az aprajánál volt a vallatásnak. Ezek azok az apró
legyek, a kiket a pókháló megfog; de majd jönnek mindjárt a dongók és
darazsak, kik a törvények pókhálóján keresztűl-kasul járnak.

Este volt, mire a malomtól az élelmezési biztos lakáig visszakerült.
Konyecz úr után kérdezősködve, azt felelték neki, hogy az már elment
vacsorálni.

Utána küldött, hogy jőjjön haza.

Konyecz úr meg akarta mutatni, hogy ő most milyen nagy úr, s csak azért
is megvárakoztatja a kapitányt. Nem sejtette, minő fergeteg tornyosúl a
feje felett?

Jó félóra múlva került elő. Vigan fütyörészve jött, félrecsapta a
sipkáját; erős borokat ivott a vendéglőben.

– Ön nagyon megvárakoztatott; veté szemére a százados.

Konyecz úr impertinensül mosolygott a szemébe, s nem szólt rá semmit. Be
akart vele menni a szobába.

– Nem megyünk oda. A raktárt akarom látni; kérem felnyitni az ajtaját.

Konyecz úr meghökkent.

– Mit akar ön ott?

– Meg akarom látni azt a buzát, a melyikből ez a kenyér készült.

Azzal odatartá Konyecz úr orra alá az oldaltáskájából kivett süteményt.

Konyecz úr négyszer is színt és arczot váltott e látmányra; hol
vigyorgott, hol elsápadt; utoljára is azt vélte, hogy legjobban kisegít
innen egy kis rendszeres arczátlanság.

– Hát… hát nem jó kenyér ez? Mi baja van ennek a kenyérnek? Most még
igen fris, hát puha; a legfinomabb buzából van, becsületemre! Csak
mindig ilyen kenyeret kapnának a katonák a táborban! Becsületemre!
Nagyon jó kenyér ez, kapitány úr. Becsületemre!

Föhnwald azonban egy olyan mozdúlatot tett a kezében tartott kenyérrel,
mintha a fejéhez akarná azt vágni a magasztalónak. Az hátra is hőkölt.

De csak még sem tette azt Föhnwald. Elégnek tartá nagy nyersen
közbekiáltani:

– Ez a kenyér a kutyának sem való! Akarom látni a buzát, a miből ön ezt
sütteti. Hol a raktár kulcsa?

Konyecz urat csak a merész ellenállás mentheté meg, ha megmentheté
valami.

– Azzal én önnek nem tartozom! pattogott vissza hetykén. Ön nekem sem
előljáróm, sem ellenörzőm. Ha panasza van ellenem, adja be az élelmezési
főfelügyelőségnek. Ön parancsol a katonáinak, de nekem nem.

Föhnwald tehát parancsolt a katonáinak:

– Ezt az embert vasra kell verni; aztán el kell tőle venni a kulcsait.

Azok ugyan hirtelen szót fogadtak.

Konyecz bort ivott, dühös volt, ellenszegült; a miből aztán az lett,
hogy meg is tépázták, meg is kötözték.

Az erővel elvett kulcsok egyikével felnyitotta Föhnwald a raktár-ajtót.

Elszörnyedve jött ki onnan.

Egy csomó buzát, a mint kimarkolta azt a zsákból, odatartott a
meglánczolt biztos szeme elé.

– Van önnek erre valami mentsége?

Az undok káromkodással válaszolt neki vissza.

– Jobb lesz pedig önnek imádkozni, mint káromkodni; mert holnap függni
fog.

– Igen! kiáltá tajtékzó ajakkal a fogoly; a kis tolvajokat felakasztják,
régen tudom azt, a nagyokat pedig futni engedik. Önnek van kurázsija
megfogatni az ilyen apró szegény ördögöt, mint én; de följebb nem mer
kereskedni. Nekem ezt a buzát helyembe küldték; maga a főbiztos adta át
a mint összeszedte az execución. Mit tehetek én arról, ha a gaz paraszt
megnedvesítette a buzáját, mikor exequálták, hogy nekünk kárt tegyen.

– Legyen ön az iránt megnyugodva, hogy a ki ebben a dologban bűnös, azt
én mind ön mellé fogom kötöztetni.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! Csak tessék feljebb kereskedni. Ott van
Gierig úr, végezzen azzal, ha tud. Annak menjen neki, ha mer. Úgy-e abba
nem mer belekötni?

Konyecz jó taktikának tartotta Gierig urat tolni maga elé, gondolva,
hogy az megszentelt fejű ember; a szava többet ér Bécsben, mint száz
lovaskapitányé; az már egyszer leszállította Föhnwald urat a nyeregből,
majd most is elbánik vele; csak annak menjen neki.

Föhnwald nem felelt neki többet.

A buzából is megtöltetett egy tarisznyát, s azt őrmesterére bizta; a
raktárt ismét bezárta, az ajtaját háromszorosan lepecsételé, és őrt
állított eléje.

– Már most hol lakik Gierig úr?

Magánháznál, természetesen, mint mindig. Egy új szóval szaporította
szótárunkat: «Kényszer-vendégszeretet».

Már feküdt a jó úr és aludt, mikor késő éjjel látogatására ment
Föhnwald. El nem tudta gondolni, mi baja lehet annak vele ilyen órában?
Nem halaszthatná reggelre?

De Föhnwald nagyon sürgette az értekezést, s fel kellett czihelődni a
kedvéért.

– Nos, mi baj van, százados úr? Nem szokott ön ilyenkor aludni? Én
nagyon álmos vagyok.

– Majd segíteni fogok rajta, hogy ne legyen az. Én azért jöttem ide,
hogy önt elfogjam.

Gierig úr nagyot bámult erre a szóra, s csodálatosan csóválta a fejét.

– Ön most jön valami jó vacsoráról, százados úr, ugy-e?

– Jónak nem mondhatom! felelt Föhnwald sértetlenűl, mert nem vacsoráltam
egyebet, mint egy darabot ebből a kenyérből, a mit a katonáim számára
sütöttek. Nézze ön, ez gyilkos méreg. Elfogattam a tábori sütőt; az a
molnárra utalt, ki a lisztet őrölte. Ime, itt e dobozban a mutatvány a
lisztből. A molnár az élelmezési biztossal mentette ki magát, ki a buzát
küldte neki. Azt is elfogattam. E másik dobozban látja ön a buzát, a mi
a katonai raktárba került. A biztos azt mondá, hogy ezt a buzát ön
küldte neki; igaz-e ez, vagy nem?

Gierig úr fölpattant szörnyű haraggal.

– De mi közöm nekem mindehhez a sok ostobasághoz, a mit ön nekem itt
össze-vissza mesél? Mi bajom nekem azzal, hogy önök mit esznek, mit nem
esznek? S hogy mer ön engem akármi dologért felelősségre vonni? Ki adta
önnek ehhez a jogot? mi?

Gierig úr ugyan dühösen állt szembe Föhnwalddal, két nagy papucs volt a
lábán, azok csak úgy csattogtak, mikor eléje toporzékolt. Föhnwald pedig
nagy hidegvérrel vonta elő belső zsebéből a hozzá küldött felsőbbségi
parancsot.

– Itt a rendelet a kezemben, uram, melynél fogva én, Föhnwald százados
megbizatom, hogy minden, e megyében megkapható rablókat, tolvajokat s
azoknak orgazdáit, czinkosait, a hol találom, elfogjam, beszolgáltassam,
nem válogatva személyökben, ki úr, ki paraszt? akár szűrben, akár
selyem-kabátban jár, akár pusztán, akár kastélyban lakik: mindenütt
elfogjam, lánczra verjem, tömlöczbe vessem. És én ezen parancsnál fogva
elfogom önt és czinkostársait, a kik kilopják a nép szájából az
alamizsnafalatot; mérget csinálnak belőle, s úgy adják a katonának enni;
kik elrabolják az uralkodótól a nép szeretetét, kilopják a törvényből az
igazságot, s még a fegyvernek az élét is letörik s ellopják. Én rablókat
hajhászni küldettem! Teljesítem a megbízást s elfogom önöket mind.
Katona vagyok; keresztűl vágom magamat mindenen. Meglehet, hogy ezért
azt fogják mondani, hogy félreértettem valamit, de katonai parolámra
fogadom, hogy csuffá teszek mindenkit, a ki ebbe a rút dologba
belekeveredett, s megteszem azt!

Gierig elsápadt; látta, hogy ellenfele most már veszedelmessé kezd rá
nézve válni. A támadóból védelmi helyzetbe tette magát.

– Én itt hivatalból járok, s hivatalos kötelességemet végzem.

– Az sem igaz! Önnek nem volna szabad ott járni és kobozni, a hol inség
van. Világos parancs van az ellen az ország legfelsőbb hatóságától. Ez
azonban csak kegyetlenség, csak zsarnokság; hanem itt rablásról is van
szó. Ön azt a gabonát, a mit az élelmezési biztosnak átadott, nem
kaphatta adó fejében, mert az egy elmerűlt hajó szállítmánya mind. Önnek
az exequált buzát ki kellett cserélnie egy ilyen veszendőbe ment
szemétért.

Gierig úr abban érezte magát megfogatva, a miben tökéletesen ártatlan
volt.

– Uram, én esküszöm önnek, hogy ez nem úgy van.

– Talán minden ember összebeszélt, hogy elébb beáztassa a gabonát, a mit
ön elvisz tőlük adó fejében! És csak épen azt, a mit ön visz el? És ön
épen azt kereste ki minden adókötelesnél, a mi hibás volt? No, feleljen
ön erre? Gondoljon ki valamit!

Gierig úr veszedelmesen meg volt akasztva. Pedig nem úgy volt, a hogy
vádolták; de hogy mondja meg az igazat?

– Nos, uram, öltözködjék ön fel egymásután; mert én nem érek rá önnel
itt szaporítani a szót. Egy, kettő, három! Ha nem tetszik önkényt,
idekinn vannak a legényeim; van náluk békó is. Önnek a czinkosa,
Konyecz, odakinn ül már a szekéren megvasalva. Kényszerítsem-e önt?

Gierig úr könyörgésre fogta a dolgot.

– Én elismerem, hogy itt nagy bűn van elkövetve; nem tagadom, hogy nekem
is járúlhatott hozzá hibám; de a bűnben nincs részem; az magas, igen
magas állású uraknál kezdődik.

– El fogok odáig is menni. A katona előtt nem marad zárva egy ajtó sem.
Megyek, a meddig embert találok, akármilyen nagy ember lesz is, és
rákiáltom a megbélyegző szót: «Ez is rabló!» Ön a kisebbek közé
tartozik; ne vesztegettesse magára az időt.

– Uram! Tekintse ön, hogy családapa vagyok.

– Nem jegyezte ön fel magának, hogy hányan mondták azt önnek ebben az
évben: «Uram, tekintse ön, hogy családapa vagyok?» Nem kaczagott ön erre
a szóra mindannyiszor? Jól van! Én irgalmasabb leszek. Nem veretem önt
vasra, megengedem, hogy saját kocsiján kisérhessen bennünket, a hova
mondani fogom; de mondja ön meg nekem: ki következik most ön után?

Gierig meg volt puhulva.

– Elmondok önnek mindent, kapitány úr, a hogy van. A kérdéses gabonát a
kormány osztatta ki egy inséges város lakosainak. Én azon nyomban
foglaltam le a kiosztottat. Ha hibás volt a gabona, az a vétkes, a ki
azt kiosztotta. Annak a neve pedig Lemming.

– Lemming? Úgy tetszik, mintha hallottam volna ezt a nevet valaha
emlegetni. Hol kapható ebből az urból?

Épen itt van ebben a városban, a vendéglőben van szállva.

– Ezt is elfogatom.

– Nagy kegyben áll a magasabb körök előtt.

– Mégis elfogatom. Siessen ön felöltözni uram, egy katonát itt hagyok az
ajtójában. S kérem, hagyja az ajtót nyitva.

– Óh! ne tessék félni. Nem szököm meg, sem a nyakamat el nem metszem
addig, a míg egy fejjel magasabb embert tudok a hátam mögött. Elvárom ön
további rendelkezését a legnagyobb engedelmességgel.

Gierig ur meghúnyászkodásában pedig csupa merő gonoszkodás volt. Azzal a
jó szándékkal bíztatta neki a századost Lemmingnek, hogy az a heveskedő
katonatiszt majd most a fensőbb körök kegyenczét valami oly brutális
megrohanással fogja megsérteni, hogy e miatt saját magát keveri
galibába. A gabonaosztás körüli visszaélések köztudomású dolgok. Hanem
az is köztudomású, hogy e visszaélésekbe Lemmingen túl még igen nagy és
hatalmas emberek vannak belefonva: ha valami szeles kéz valahogy
Lemminget torkon találja ragadni, egyszerre támadnak láthatatlan kezek,
melyek a vakmerő igazságszolgáltatót lefegyverzik, földre verik,
mégbénítják: azokat a láthatlan kezeket pedig már nem lehet felfedezni,
mert azok ellen nem kapni sehol bizonyítékokat. És így bizonyosan a
szeles katona fog belemaradni a hinárba, a hová senki sem küldte.

Tehát Gierig úr egész töredelmesen vallott Lemmingre. Igen nagy szükség
volt egy ilyen állású útitársra.

Három óra tájon lehetett az idő, mikor Föhnwald a vendéglőbe érkezett, a
hol Lemming úr kapható volt. Már pitymallott, s a vendéglő udvarán
befogva állt Lemming úr előfogata, jeléűl annak, hogy az uraság igen
korán szándékozik elutazni. Ugyan a vendéglő udvarára hozatta maga után
katonai fedezet alatt Föhnwald Konyecz urat megvasalva a szekéren, s
Gierig urat saját hintójában. A szemközt jövő vidéki emberek, kik a
hetivásárra jöttek, ugyan nagyot bámultak e furcsa processión. Nem volt
köztük, a ki a két urat személyes tapasztalatai után ne ismerte volna.

Föhnwald maga felsietett Lemming úr szobájába.

Az inas be akarta jelenteni. A százados mondá neki, hogy ez egészen
szükségtelen; majd bemutatja ő mindjárt maga magát, s benyitott
egyenesen.

Lemming úr már fel volt öltözve s theáját szürcsölgeté, mikor belépett
hozzá a kapitány.

Lemming úr azt hitte, hogy az idegen úr eltévedt s igen nyersen kérdezé:

– Kit tetszik keresni?

– Lemming urat.

– Az én vagyok. Tessék leülni!

– Nem ülök le. Más dolgunk van együtt. Én Föhnwald százados vagyok, az
itt e környéken állomásozó lovasság parancsnoka. Tegnap este a katonáim
panaszt tettek nálam, hogy ehetetlen kenyeret kaptak. Meggyőződtem róla,
hogy igazuk van. Utána jártam mindennek, elfogattam sütőt, molnárt,
élelmezési biztost, most épen az adószedő főfőbiztost vettem őrízet alá.
Mind bűnösök.

– Diable! mormogá Lemming úr, s csendesen kihörpinté csészéjéből theája
maradékát.

– Nem lehetett tagadniok. A bizonyítékok itt vannak nálam: a kenyér, a
liszt, a buza. A mi még az utóbbiból megvan, azt lepecsételve őriztetem
a raktárban.

Lemming úr hozzáfogott egy lágy tojás feltöréséhez.

– S mit fog ön most ezekkel az emberekkel kezdeni, a kiket ilyen szépen
rakásra fogott?

– Még nincsenek mind együtt.

– Szappermán! Még több is lesz? S ha mind megfogta őket?

– Akkor felviszem őket Budára a helytartósághoz s olyan lármát csapok,
hogy a félvilág meghallja.

– S szabad megtudnom, mennyiben érdekel engemet ez a történet, a mit
kapitány úr most velem közölni sziveskedett?

– A legutolsó elfogott, ki az adóbehajtó biztos, azt vallotta előttem,
hogy ő azt az emberhasználatra nem fordítható buzát, a mit katonáimnak
adott, mint adóhátralékot gyűjtötte fel a szomszéd városban, a hol azt
ön, Lemming úr, osztatta ki, mint kormányi segélyt. Ön pedig vásárolta
azt egy megmerűlt hajóról, melynek gazdája kénytelen volt ázott
gabonájától potom áron menekülni.

Lemming úr úgy találta, hogy mégis nagyon keményre van megfőzve az a
tojás, nem lehet már megenni.

Gondolta pedig magában: «Ahán! Itt van már megint egy ember, a kinek be
kell dugni a száját». S csendesen becsülgette magában az előtte álló
kaliberét, vajjon mennyivel lesz tele.

Azért még föl sem kelt helyéről; hadd álljon az a másik, ha neki úgy
tetszik.

– Tudja ön, kapitány úr; ilyen félreértések megtörténnek. Sajnos dolog.
Az ember maga nem lehet mindenütt jelen.

– Csak hogy ön ott épen jelen volt.

– No, no, no! Az a gabona nem volt a kegyed katonáinak szánva. A biztos
ügyetlensége, minek szedte el a parasztoktól. Azok elhasználták volna
vetőmagnak.

– Ön azt hiszi uram, úgy-e, hogy Föhnwald százados nem tudja azt, hogy
ebben az évszakban nem vetnek buzát?

Most aztán felkelt a helyéről Lemming, s egy finom világfi húnyorgó
simaságával lépett Föhnwald elé.

– Én azt hiszem, hogy Föhnwald százados egy derék gavallér ember, ki a
katonáiról gondoskodni lovagias kötelességének tartja. Ily eseteknél
Lemming is tudja, mit jelent gavallérnak lenni. Ha a katonák tévedésből
rosz kenyeret kaptak, a Lemming-ház kalácscsal fogja őket kárpótolni.

S azzal nagy mosolyogva belső zsebébe nyult s kivonta onnan nagy, sok
rekeszű tárczáját.

Itt biz egy pár ezer forintot megint ki kell ugratni. Vele jár a
risicoval. Ezt majd felirjuk a «manco»-ba.

Föhnwald százados a füle hegyéig elvörösödött, a mint azt látta, hogy a
tárczáját kezdi nyitogatni ez az ember.

S az a sértő biztosság, a mivel ezt tette, mint a ki tudja már, hogy
hasonló esetekben hogyan kell, hogyan szokás a kérdésre kellő választ
adni; mint a ki ismeri már az embereit, a kik lármáznak, fenyegetőznek,
s aztán egy percz múlva mosolyognak, bókot vágnak; meg vannak nyugtatva.

– Adja ön ide azt a tárczát! rivalt rá dühösen Lemmingre.

Lemming ugyancsak megszeppent.

(«Teringettét! gondolá magában; ez ugyancsak érti ezt a tudományt, még
pedig alaposan. Az egész tárcza kell neki. Ugyan szerencse, hogy nincs
bele téve több tizenkétezer forintnál. Ez ugyan üstökön tudja ragadni a
jó alkalmat. De már mit van mit tenni? Menekülni kell tőle. Hadd vigye
hát az egészet.»)

– Tessék, kérem! szólt odanyujtva a félig felbontott tárczát.

Föhnwald mohón kapta el azt kezéből.

Lemming boszus megvetéssel tekinte rá. Ez ugyan kap a pénzen, a mit
megragadhat; mintha csak a csatatéren szedné az ellenségtől.

– Tessék, uram. Vegye ön ki belőle, a mi pénzt talál benne; s aztán majd
az üres tárczát adja vissza.

Föhnwald egészen úgy tett, a hogy Lemming úr mondta. Kiszedte a
tárczából a pénzt; mind, mind; kikereste annak a legelrejtettebb zúgát
is, a hol még tán egy árva egyforintos meglapúlhatott légyen; nem maradt
benne semmi.

Hanem azután még sem egészen úgy tett, a hogy Lemming úr kivánta, mert a
kiszedett pénzt, az utolsó egyforintost is oda fektetve a többi közé,
nyújtá vissza Lemming urnak, s az üres tárczát dugta a saját zsebébe.

Lemming arcza most kezdett csak az ijedelem hypocratesi
halálkifejezésére torzulni. Ez az ember, a ki előtte áll, nem a pénzét,
de a fejét akarja megkapni.

– Uram! szólt rémülettől reszkető hangon; nekem arra a tárczára
szükségem van. Üzleti jegyzeteim vannak abban.

Föhnwald begombolta kabátját az eltett tárcza fölött.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy azok vannak benne. Jegyzetek az ön
üzlete felől. Derék egy üzlet! Üzlet az éhező nyomorultak falatjaival;
üzlet a ragyogó méltóságos és nagyságos urak jellemével. Én ezeket az
adatokat akarom birni. Akarom azoknak a derék, jeles férfiaknak a
névjegyzékét birni, a kik látták önnek ezt a tárczáját akként megnyilni,
mint a hogy ön azt előttem megnyitotta, hogy megszelídülve hulljanak
bele, mint a vak pipiskék, miket a vadász tükre leszédít.

– Ön csalatkozik, uram!

– Az ön elsápadt arcza, az ön reszkető keze bizonyítja, hogy nem
csalatkozom; hogy a titkos zár nyitjára találtam. Ön ily titkokat
iróasztala fiókjában nem tartogathat. Önnek azt mindig magával kellett
hordania.

Lemmingnek nehéz veritékcseppek kezdtek gyöngyözni homlokán.

– Jól van, én elismerem, hogy ez az üres tárcza rám nézve sokkal
értékesebb, mint a csomag pénz, melyet ön belőle visszadobott. Nekem e
tárczát vissza kell kapnom minden áron; minden áron, uram! Egész hitelem
fekszik benne. Ön ezt nem tudja; azt csak egy üzlet embere érti, mit
tesz az: «egész hitelem». Szabja ön árát; mondjon merész összegeket, én
megadom. Adok önnek tíz darab váltót tízezer forintról, – mindenütt a
világon készpénzül fogadják.

Föhnwald haragosan dobbantott:

– Elég volt már! Ne sértegessen ön tovább. Nem adom vissza!

Lemming könyörgésre fogta a dolgot; oda rohant Föhnwaldhoz, megragadta
kezét, úgy kezdett el neki rimánkodni.

– Édes úr, kedves százados úr, legyen ön ember, legyen ön keresztyén. Ne
kivánja ön halálomat. Ön engem megölhet. Hát azt akarja-e, hogy megöljem
magamat? Ön tudhatja, hogy egy üzérnek becsülete a mindene; becsület
nélkül nem élhet tovább. Adja ön vissza most, a mit később senki sem
adhat vissza. Szegény nőm! Mi lesz belőle? Én főbe lövöm magamat. Itt,
ön előtt lövöm magamat főbe! Százados úr, legyen irgalommal. Adja vissza
üres tárczámat s vegye el azon kívül mindenemet.

És e beszéd alatt elkezdett sirni, és le akart térdelni Föhnwald előtt s
meg akarta csókolni a kezét.

Föhnwald bosszusan rántotta el tőle azt.

– Eh! uram, ne játszék ön itt nekem jeleneteket Shylockból; ezt én
láttam önnél sokkal jobb szinésztől. Készüljön az utra.

Lemmingtől pedig épen nem volt az komédia, a mit akkor játszott; a
legmélységesebb való volt az, a ketségbeesés komoly tragédiája.

A mint Föhnwald elrántá tőle a kezét, felugrott térdéről; szemei véresen
forogtak felnyilt pilláik alatt, arczát elfutotta a vér, haja ziláltan
csapzott izzadó homlokán, összeszorítá ökleit és rekedten ordított:

– De én nem fogom engedni, hogy ön tárczámat elvigye! Saját szobámban
mint egy rabló támad ön meg! Én védem magamat, mint rabló ellen szokás.
Én erővel is ellenszegülök.

És a közbön zavart tekintete a szekrényen heverő revolverét kereste.
Föhnwald hideg nyugalommal fonta össze karjait melle fölött, s csendes
hangon szólt:

– Tanácslom önnek, hogy ki ne nyujtsa kezét revolvere felé; mert abban
az esetben gyalog fogom önt két lovas között hátrafont kézzel Budára
felkisértetni.

E biztos nyugalom megtörte a kétségbeesés elszántságát Lemmingnél. Nem
mert többé revolvere felé tartani. Még egy futó pillantást vetett
borotválkozó eszközeire, s a nyitott ablakra; talán gondolt egy gyors
kanyarításra a borotvával, vagy egy merész ugrásra fejtetővel le a
kövezetre. Csak abbanhagyta. Valami azt sughatta fülébe: qui habet
tempus, habet vitam. A ki él, az még tovább élhet. S megadta magát az
elkerülhetlennek.

Kijelenté, hogy kész menni, a hová a tiszt parancsolja.

Épen hetivásár volt a városban, midőn Föhnwald a három kocsit a három
elfogott urral végig vivé az utczákon, lovas katonák fedezete alatt. A
nyitott szekér embere még meg is volt vasalva, hogy a díszmenet
charaktere valahogy félreérthető ne legyen.

Azt a hujjahót kellett volna hallani, a mit a vásáros nép csapott, mikor
azt a jelenetet látta. Jól ismerték mind a hármat.

Kivánt is nekik szerencsés utat minden ember.




VILLÁM A DERÜLT ÉGBŐL.

Reggeli tíz óra volt, mikor Angyaldy nagy sietve lépett be Harter Nándor
úr hivataltermébe, s az ott uralkodó irodafőnöktől kérdezé, hogy van-e
valaki ő méltóságánál?

Ez azt felelé, hogy senki sincs, csak Bélteky Ferencz úr.

– No, e felől bemehetek hozzá! mondá Angyaldy, és benyított Harter
szobájába. Hanem a méltóságos úr magas bosszusággal riadt titkárára:

– No, ugyan mit akar?

– Igen sürgös tudatni valóm van.

– Várjon vele! Most fontos ügy van előttem.

Angyaldy visszalépett, s leült a hivatalteremben.

Harter urnak csakugyan fontos beszéde volt az ifjú Béltekyvel.

– Ön már most, fiatal barátom, csakugyan azt hiszi, hogy megnyerte
Elemér úrfi perét ellenem, miután minden forumon rá nézve kedvező, rám
nézve elmarasztaló itéletet kapott?

– Valóban azt hiszem; s épen azért igen idején valónak találtam
ajánlatommal fellépni.

– Azon ajánlattal, hogy egyezzem ki az úrfival, mikor már nyert ügye van
neki ellenemben? Ez az ön szempontjából, természetesen, igen nagylelkű
ajánlat. No, hát legyen, én önnek ajánlatát visszautasítom. Nem kell
semmi egyesség!

– Tehát bevárja méltóságod a törvényes végrehajtást?

Harter Nándor mosolyogva lépett Bélteky Feri orra elé, s beszédközben
annak nyakkendőcsokrát igazítá helyre:

– Kedves öcsém! ön még igen fiatal ügyvéd, s azt hiszi, hogy minden meg
van nyerve, mikor a kedvező itélet a kezében van. Tapasztalt ügyvédek
azonban jól tudják, hogy csak akkor kezdődik még az igazi per, mikor már
a végrehajtás napja is ki van tüzve, s nekem gyakorlott ügyvédem van.
Aztán magam is értek valamihez.

– Ezt mind számításba vettem.

– Gondolom. És azért ajánlotta ön nekem az egyességet, a mit én
ismételten visszautasítok. A ki oly vakmerő volt, hogy én ellenem pert
kezdett: az tudja meg hát, hogy ki vagyok? A lázadót én megtudom
bűntetni. Mert a fiú, ki atyja ellen pert indít: lázadó, nem más. Meg
fogom neki mutatni, hogy én most is úr vagyok fölötte. Azt hiszi ön,
hogy abban az állásban, melyet én elfoglalok, csak olyan könnyedén lehet
valakit ad peram et saccum exequálni?… – Önnek oda lehet itélve a rajtam
levő köntös, hanem azt tapasztalni fogja ön, hogy nem akad ember, a ki
azt rólam lehúzza. Nem fogok Elemér úrfinak egy fillért sem kiadni
abból, a mit magáénak tart. Nem; azért, mert ellenem lázadt. Éljen
szükölködve és nyomorogva, míg daczos lelke megtörik. Én fogadom önnek,
hogy ha keresztbe teszem egy ajtó előtt a lábamat, ő azon az ajtón nem
fog bemenni; s ha húsz évig élek, húsz évig nem mozdítom el lábamat
előle.

Bélteky Feri valami mosolygást engedett arczának elárúlni. Harter
észrevette azt.

– Ön azt gondolja magában ugy-e: hogy hiszen nem szükség épen a felséges
halálnak jönni, hogy engem elmozdítson az ajtóból; jöhet arra egy új
excellentiás úr is, ki rendszer-változáskor engem is székestől az ajtó
elé helyez. Akkor roszul ismeri ön a helyzetet, édes barátom. Egy Harter
Nándort nem olyan könnyen tesznek hol ide, hol amoda. Tekintélyt, minő
én vagyok, minden kormány levett kalappal szokott kérni, hogy
méltóztassék a helyet megtartani, melyre előde emelé. Vannak
nélkülözhetlen emberek, kiket semmi rendszer-változás meg nem dönt, de
mindenik magasabbra emel. Ezt higyje el ön felőlem, ifjú barátom.

… Angyaldy ismét belépett az ajtón.

– No, mi az megint? rivalt rá Harter, félbeszakíttatva büszkesége
legélvezetesb kitörésében.

– Igen fontos és sürgetős az ügy, méltóságos úr!

– Maradhat későbbre! inte büszke, hatalmaskodó kézmozdulattal Harter, s
a titkár újra visszalépett.

Harter folytatta oktató előadását a tapasztalatlan ifjú ügyvédhez. Ismét
közel lépett hozzá s beszéd közben Bélteky Feri óralánczát fogva meg,
azon iparkodott minden módon csombokot kötni.

– Tehát, hogy csak egy körülményt említsek fel ön előtt, mely mindjárt
meggyőzendi önt arról, hogy most jutott még el csak a nehézségek
kezdetéhez. Mikor ön már kezében tartandja a végrehajtási parancsot:
akkor az én ügyvédem elő fogja mutatni mindazokat a váltókat, a miket én
Elemér úrfinak világban csavargása alatt helyette Olasz-, Franczia- és
Angolországban kifizettem. Azok oly mesés összegekről szólnak, hogy
kétszer is túlhaladják az úrfi összes anyai örökét.

– Tudom jól! szólt Bélteky, óralánczát kiszabadítva valahogy Harter
kezei közül, s inkább a nyakkendőjét engedve át neki, hogy azon
csináljon tetszés szerinti csokrokat. Elemér könyelmű fiú volt; ezeret
írt alá, hol százat kapott; hanem azt is tudom, hogy méltóságod az ő
hitelezőit szinte úgy elégítette ki százzal ezer helyett: s így az
összegek nem rugnak többre, mint épen Harter Elemér örökének kamatjaira.

– Az is meglehet, csak hogy arra nézve, hogy ön azt bebizonyíthassa,
csupán két mód van. Az egyik: Lemming urat rábirni, hogy ellenemben:
érti ön, az «én ellenemben» adja elő azon legmagányosabb természetű
üzleti jegyzeteit, a mikből kiderűljön, hogy mit fizetett ő ki
megbizásomból Florenczben, Nápolyban, Cadixban, Londonban Elemér úrfi
helyett? Reméli ön Lemming úrtól ezen adatokat megszerezhetni?

– Bizony bajosan.

– Talán sehogy sem? A második lehetőség aztán önre nézve: személyesen
kimenni Florenczbe, Nápolyba, Cadixba, Londonba; ott a kérdéses
uzsorásokat törvényszék elé idéztetni, kivallatni, saját maguk ellen
tanuskodtatni. Lesz önnek erre való pénze, ideje és ereje?

Bélteky nagyon kezdé vakarni az orrát ennél a feladványnál.

Harter úr látta, hogy mennyire maga alá gyürte ezt a gyenge embert.

– No lássa ön, ifjú barátom: minő emberfölötti vállalatot emelt ön fel,
midőn egy Harter Nándor elleni küzdelmet fogadott el barátságból. Ez a
küzdelem saját életpályáját is elronthatja. Ön még nem tudja, mi értéke
van a befolyásos körök jóakaratának egy ügyvéd életpályájára? Ismerünk
jeles készültségű talentumos embereket, kik nem birják a napi kenyeret e
pályán megkeresni, és viszont másokat, kik korlátoltabb tehetségek
mellett fényes előmenetelt biztosítnak maguknak. Ez utóbbiak ismerik az
emberek értékét. Tanácslom önnek, hogy tanulmányozza azt ön is. Hogy
elvállalta ön az ügyvédkedést Elemér úrfi perében ellenem, azt nem
hibáztatom. Ha ön nem, tette volna más. Hogy eddig nagyon szorgalmazta,
azért is megbocsátok önnek; hanem azt a jó tanácsot adom, hogy a mi most
már ezután jön, abban a küzdelemben ne iparkodjék ön a fejét az én
fejemhez ütni valami hevesen; mert mondhatom önnek, hogy az én fejem
vasból van!

Bélteky úgy érezte, mintha az övé üvegből volna.

– Vigye ön a processust szokott kötelességszerű malatiával; ne mondjon
le róla, tegyen benne lépést lépés után, a hogy illik: egyszer
bizonyosan véget fog az érni; csak hogy akkorra az ön cliense kopasz
lesz! Ön azon legyen, hogy maga is ősz hajakat ne kapjon miatta. Nekem
sokszor lesz alkalmam önnek bebizonyíthatni, hogy atyai jó akaratom
mázsányi súlyt adhat fiam ügyvédének szerencse-mérlegéhez: de soha egy
szemernyit sem fiaméhoz. – Ezt jegyezze ön meg magának, ifjú barátom.

Azzal véglegesen megköté Bélteky nyakravalóját. A jeles ifjú elszédülve
a hallott fenyegetésektől és biztatásoktól, alázatos búcsut vett és
eltávozott.

Nyomban utána, ugyanazon ajtónyilással sietett belépni Angyaldy.

– No ugyan, mi az a sürgetős dolog? riadt rá fensőbbsőbbségi
házsártoskodással Harter. Nem szeretem, ha olyankor háborgat valaki,
mikor fontos hivatalos ügyeim vannak. Ezt százszor is mondtam. S
kivánom, hogy tartsa magát hozzá minden ember!

Harter Nándor e magasra tartott orral elmondott rendreutasítás alatt egy
hivatalfőnök jogosult hypochondrikus rosz kedvével sétált el a szoba
tulsó szögletéig; onnan aztán visszafordúlva, élvezteté kegyes
engedelmét Angyaldyval a beszéd megkezdhetésére.

– No, hát halljuk, mi az a sürgetős ügy, a mit önnek velem tudatnia
szükség?

Angyaldy nagy hidegvérrel hagyta főnökét szavakkal és léptekkel alá s
fel büszkélkedni, s azután felhivatva szólásra, mindennapi csendes
hangján mondá:

Azt kell tudatnom méltóságoddal, hogy kegyeskedjék ma tizenkét óráig
lemondását illető helyen benyujtani; mert különben délutáni két órakor
meg fogja kapni az illető helyről az elbocsáttatást.

Harter Nándor oda ment egészen Angyaldyhoz, hogy a szeme közé nézzen.

Bizony ott állt az, és egy vonása sem mutatta, hogy tréfál.

– Ébren vagyunk mind a ketten? kérdé tőle.

– De alunni megyünk mi mind a ketten, méltóságos uram.

– De hát mi ez? Rosz tréfa?

– Rosz való! Most beszéltem azzal a barátommal, ki a helytartóságnál
történtekről tudosítani szokott.

– Az önt elámította.

– Nem ámított el. Tessék az elejét meghallgatni. Lemminget elfogták.

– Kicsoda?

– Valami szeles katona. Még nem tudom egészen, hogy miért? Azt mondják,
hogy élelmezési ügy miatt.

– De hát mi közöm nekem az élelmezési ügyhöz?

– Én nem is mondtam, hogy van köze hozzá méltóságodnak. A tiszt fel volt
bőszülve Lemming ellen, s lefoglalta a nála levő jegyzeteket. Ezen
jegyzetekben foglaltatnak mindazoknak a nevei, a kik az országos
gabonaosztási vállalat ügyében Lemmingtől összegeket fogadtak el. E
lajstromban méltóságod neve is előfordul, ötezer arany összeg mellett.

Ez olyan nehéz kalapács-ütés volt Harter fejére, hogy le kellett ülnie
egy karszékbe.

– Megfoghatatlan!

Hogy mi legyen az a megfoghatatlan? azt engedte találgatni.

Kis idő mulva újra megszólalt.

– De hát mit mondanak: miért?

– Én mindent elmondok, a mit megtudtam! felelt Angyaldy. A mit nem
mondok, azt nem tudom.

Harter talpra pattant.

– Megyek rögtön ő excellentiájához!

– Bizonyosan mondhatom méltóságodnak, beszélt a kérlelhetlen oraculum
irgalom nem ismerő nyugalommal, hogy ő excellentiájánál ki van adva a
rendelet, hogy méltóságodat többé eléje ne bocsássák.

Harter Nándornak már kezében volt a kalapja; azt e szónál az asztalhoz
vágta.

– De hát miért? A kalap legurúlt az asztalról, felvette s újra odavágta,
ezuttal úgy, hogy nem gurúlhatott le. De hát miért?

– A gabona-kiosztásnál óriási csempészetek sültek ki Lemming ellen.

– De mi közöm nekem az ő csempészetéhez? szólt ismét, bevágva magát
karszékébe.

– Semmi! Én is mindenkinek azt fogom hirdetni. Hanem méltóságod neve és
sok másoké előfordul Lemming jegyzőkönyvében.

– Lemming irhatott jegyzőkönyvébe a mit akart; mit tartozik az én rám?

– Törvény szerint nagyon keveset. A biró előtt azt mondhatja méltóságod,
hogy ez nem bizonyít semmit. De az a szeles katona még több
ügyetlenséget is követett el; mielőtt feljött panaszra, úton-útfélen,
boldognak-boldogtalannak elmondotta, mit fedezett fel; megmutogatta sok
embernek, laicusoknak, profán szemeknek Lemming jegyzékeit;
compromittálta a közvélemény előtt a megnevezett urakat; a kormány
vezetői dühösek érte; a botrány köztudomású lett; azt többé a censori
vörös irlával eltakargatni nem lehet; a kormány a szégyent magára
száradni nem engedi, hanem lerázza magáról azokat, a kik kompromittálva
vannak. Egyéb baj nem történik. Méltóságod megelőzi a bukást; én rögtön
sietek fel lemondásával a várba.

Harter Nándor merően bámult maga elé s néhány perczig határozatlanul
mélázott.

Angyaldy sokallta az időhaladékot.

– Uram! A hajó sülyed: legelső gondunk megmenteni a zászlót. Azután majd
szétnézhetünk, hogy mi volna még megmenteni való? De ezzel sietni kell.

Harter Nándor szótlanul felállt karszékéből, mire Angyaldy ugyanazon
karszékbe telepedett, azt az iróasztalhoz fordította, s gyorsan megirta
a lemondási oklevelet.

Azután felkelt s ismét megkinálta az üléssel Harter Nándort.

Harter Nándor érezte, hogy minő báb lett ő egy nálánál erősebb ember
kezében. Alig egy negyedóra előtt azzal kérkedett, hogy húsz évig meg
nem mozdítja a lábát onnan, a hová keresztbe tette, s most idejön ez az
ember, ez a szolgálattevő alattvaló, ez a senki, és elfújja őt egy
lehelletével, mint egy darab papirost, makulatur papirost.

Érezte, hogy repülni kénytelen, és csak leült és felvette a tollat, mit
amaz kezébe adott és aláirta nevét.

Semmi kétsége sem lehetett a felől, hogy a mit Angyaldy beszélt, az
való. Az ötezer arany említése megfosztá minden lélekerejétől. Hinnie
kellett, hogy azt kettőjökön kivül senki sem tudhatja. Ha most így
beszélnek róla, azt csak Lemming irataiból tudhatták meg. Ez nagy hiba
volt, akárhogyan történhetett meg. Ha már erről csak suttognak is, neki
nem lehet tovább megmaradnia állásán.

– De nem suttognak; de ordítanak és harsognak uram!

Aláirta, és reszketett a keze, midőn aláirta nevét a lemondásnak.

– Fogja ön, és siessen vele! szólt Angyaldynak, s hozzá tevé sugva: és
tudjon meg mindent, a mi megtudható.

– Tartok tőle, hogy délutánig közbeszéd tárgya lesz minden.

– Azt hiszi ön? – Hát Lemmingnéről mit tud?

– Azt tudom, hogy épen most van nála a bizottság, mely mindent zár alá
vegyen, a mit a háznál talál. Lemming ellen alighanem kárpótlási
követelésekkel is fel fognak lépni.

– Szegény Malvina! Mondja ön meg neki, hogy ha nincs más menedéke,
foglalja el a kastélyomat Bartafalván. Én magam sem maradhatok egy napig
sem tovább Pesten az otrombaság után.

– Kénytelen vagyok méltóságodnak még egy kellemetlen körülményt
tudomására hozni. Nem ugyan parancsképen, hanem csak úgy barátságos jó
tanácsul kéz alatt tudtára fog adatni méltóságodnak még ma, tizenkét és
egy óra között a rendőrfőnök által, a ki igen udvarias, kellemes úr,
miszerint ne tessék méltóságodnak egy ideig Pest sorompóit elhagyni,
mert jelenlétére szükség lehet.

– Mit? Tehát még letartóztatás is! – kiáltá felháborodottan Harter.

– Nem! Csak szivélyes ittmarasztalás. Lemmingnének azonban határozottan
tudtul fog adatni, hogy a várost elhagynia nem szabad.

Harter Nándor minden szónál zavartabb lett.

– De hát minek kevernek egy ilyen dologba bele egy asszonyt?

– Azt én magam sem tudom.

– Nem is sejti ön?

– Úgy hiszem, a Lemming ellen indítandó vizsgálatnál az ő saját
számvetésének próbája lesz az asszony fényüzésének költségvetése. A
kettő összehasonlításából remélnek bizonyos végeredményekre jutni.

Harter Nándor zsibbadásokat érzett minden idegében.

– Jól van! Siessen ön fel a lemondással, igyekezzék mentől elébb
beszélni Lemmingnével. Azután keressen fel a szállásomon. Itt ne többet.

Angyaldy keblébe dugta az iratot és távozott a nagy iroda termen
keresztül.

Az irodafőnök suttogva kérdezé tőle: milyen kedélyben van a méltóságos
úr? lehet-e most hozzá bemenni? Angyaldy azt válaszolá, hogy ő méltósága
bizony nagyon ingerült kedélyben van; jól teszi minden ember, ha ma
délelőtt nem kerül a szeme elé semmi ügyével, bajával.

A kisebb-nagyobb alárendelt népek aztán szépen meghúzták magukat
iróasztalaik mellett, s félve tekingettek a nagy szárnyajtóra, hogy
mikor jön ki az a haragos nagy ember, méltóságos rosz kedvét éreztetni
az alázatos apró emberekkel.

A méltóságos nagy ember pedig azalatt a hátulsó kis ajtón lopva osont ki
hivatalos lakosztályából; a hivatalos hírlapok nem fogják közölni
ünnepélyes búcsuszavait, mint közölték beköszöntőjét; az alattvalók nem
fognak sorban hozzámenni búcsut venni, kardosan, panyókásan, magyar
vitézeknek masquirozva; még a portás sem fog tisztelegni nagy
buzogányával, midőn hintaja utólszor kigördül a hivatalos lak udvarából:
csendesen a falnak lapulva, suhan az utczákon végig a nagy ember, s a
szemközt jövők arczáról találgatja magában, a szerint, a hogy köszönnek
neki, vagy fejeiket ismeretlenül félrefordítják: «Ez még nem tud
semmit!» – «Ez már tud valamit.»




AZ ALKU.

Harter Nándor egy órakor délben már tapasztalá, hogy Angyaldy nagyon is
jól volt értesülve. Inasa a rendőrségi osztálytanácsos látogatását
jelenté.

Hiszen nincs benne semmi különös. A rendőrfőnökök is lehetnek az
embernek a társaséletben jó barátai. Megesnék vele, ha egy
rendőrfőnöknek nem lehetne senkivel sem barátkozni.

Igen nyájas férfiú volt. Erősen sajnálkozott rajta, hogy Harter úr ily
hirtelen elhatározá magát a leköszönésre. No de persze «noblesse
oblige», egy cavalier még az árnyékát sem tűrheti a szennynek nevén. Nem
is kétségeskedik felőle senki, hogy Harter úrnak távolról sem lehetett
legmicroskopikusabb része is Lemming ügyében. Hanem Lemmingről ugyan
semmi jót sem tudott felhozni. Az egy háromszoros gonosztevő. Azzal
kegyetlenül fognak elbánni. Ily dolgokban a kormány nem érti a tréfát.
Minden oldalról ömlik a panasz ellene. S e kelepczébe jutott bűnös még a
mellett oly gonosz volt, hogy magánjegyzékeiben több nagy és
közbecsülésben álló derék férfiut compromittálni igyekezett, nagy
összegeket jegyezvén neveik mellé. No persze, mindazon derék férfiakról
senki sem teszi fel, de legkevésbbé egy Harter Nándorról, hogy képesek
lettek volna a közinség rovására valami bűnfoglalót elvenni: s azért
nagyon jó lesz, ha az érdekelt derék urak, és különösen a közbecsülésben
álló Harter Nándor úr e per folyama alatt itt helyben maradnak, hogy
adott alkalommal e rágalmazó gonosztevőt erélyesen lezúzhassák. Csupán a
saját becsületük érdekében!

Internálás biz ez in optima forma.

A rendőr-tisztviselő eltávozta után Harter egyedül maradt. Szerencséje,
hogy soha sem tudott mélyen érezni, mert különben félhetett volna, hogy
az az ember, a kivel most egyedül maradt, őt megöli. Egy nagy terv
kerekei készültek agyában, melynek tengelyét egy szenvedély rögeszméje
képezi, s szélmalmát ugyanazon szenvedély örök szele hajtja.

Merész dolgot mondunk; Harter e földrezúzó bukásban valami örömöt
érzett.

Ebben a társaságbontó felkavarodásban úgy érezé, hogy ő valamihez nagyon
közel jutott, a mi eddig mindig távol esett tőle.

Minden egyebet el tudott felejteni ez egyetlen csalképért, még azt a
mély gödröt is, a melybe az belecsalogatta.

Ki tudta magának ékíteni a sírt, s tudott szépeket álmodni a sárban
fekve.

Egész nap nem hagyta el lakását; ott egyik szobájából a másikba járva,
főzött, forralt ízzó szívében messzeható ábrándos terveket, mikbe nem
vegyült már politikai nagyság, társadalmi igények, csupán egy rajongó
szerelmes kábitó vágyai.

Angyaldy csak estefelé tért vissza.

Meg volt lepve főnöke nyugodt, csaknem könnyelmű magatartásától.

– Volt ön Lemmingnénél?

Ez volt első szava titkárához.

– Nála is voltam. Mindenüvé eljutottam, a hová kellett. Még Lemminggel
is tudtam érintkezésbe jönni.

– És hogyan veszi e csapást Malvina?

Angyaldy boszus is volt, bámult is e kérdésen.

– Természetesen, hogy igen rosz kedvvel veszi. Fekszik bele. De nem az ő
baja itt a főkérdés, hanem Lemmingé.

– De mit törődöm én Lemminggel? Bánom is én; akaszszák fel. Én nem
ismerem s nem tudok róla semmit. Az én nevemet hiába irta a
jegyzőkönyvébe.

– Ez természetes! Mikor a hajótöröttek egy csónakba szorulnak, s valaki
még kapaszkodik a csónak szélébe, azt bele szokták taszítani a tengerbe:
s igazuk van, különben ők merülnek el. Csak az a baj, hogy Lemminget nem
lehet a tengerbe taszítanunk a nélkül, hogy Lemmingnét is utána ne
taszítsuk.

– Ezt nem értem! Mi köze lehet a hatalomnak egy asszonyhoz, akárminő
vétkesnek találtassék is a férje?

– Nem is az a veszély fenyegeti őt, hogy bezárják, hanem hogy nagyon is
szabadon eresztik. Lemminggel az a baj van, hogy két dolog akar rá
kiderűlni. Az egyik az, hogy vesztegetés utján jutott az országos
gabona-kiosztás vállalatához; a másik az, hogy selejtes gabonát osztott
ki. Az első vád nagyon sulyos, az utóbbi pedig nagyon költséges. Ha
bebizonyodik rá, hogy vesztegetett, akkor azért ítélik el; ha nem
bizonyodik be rá, akkor csaló volt, hamis kiadásokat jegyzett fel
könyvébe, s azért bűnhödik: igy is, úgy is kelepczébe jutott; a második
vád miatt pedig lefoglalják vagyonát, kárpótlás fejében. Azért gondolja
meg méltóságod: mi lesz egy fogságra itélt bankár nejéből, a kinek
vagyonát elveszik; a ki hozzá van szokva, hogy pompában, kényelemben
éljen; és a ki elég szép asszony arra, hogy a mihez hozzászokott, azt
meg is találja? és a ki elég gyalázatot kapott már a férje nevéhez férje
érdeméből, hogy ne irtózzék a későbbiektől, a miket már maga szerez
hozzá. Mi lesz az ilyen asszonyból?

Harter Nándor találgatta magában, hogy mi lesz hát belőle?

– Megsughatom méltóságodnak, hogy Lemmingné minden előkészületet megtesz
hozzá, hogy a mint egy kissé félrefordul róla a hatóság figyelme,
azonnal elszökjék Párisba.

Hartert e szó tetőtől talpig átvillanyozta.

– Képes volna elszökni innen?

– Köztünk mondtam.

– S cserben hagyná Lemminget?

– Mint minden ember.

– Tehát nincs ennek az embernek a megszabadítására mód?

– Van! Épen e felől tettem magamat vele érintkezésbe. Lemming el van
veszve, ha méltóságod a vizsgáló biróság előtt azt fogja mondani, hogy
az általa beirt ötezer aranyról nem tud semmit.

– És ha azt mondom, hogy tudok róla valamit, akkor ő is el van veszve,
meg én is.

– Kérem! Lemming azt fogja állítani a vizsgáló bíró előtt, hogy ő azt az
ötezer aranyat méltóságodnak kölcsön adta, s ha méltóságod hasonlót
ismer el, akkor Lemming a vesztegetési vád alól kiszabadul, miután a
vesztegetés egyszerűen meg van czáfolva.

– Hanem abban az esetben az én elismerésem rögtön adóslevéllé fog válni,
a mit a biróság nálam lefoglal s velem kifizettet.

– Azt én is úgy hiszem.

– S ön tanácsolja nekem, hogy Lemming megszabadításáért én dobjak ki
ötezer aranyat?

Angyaldy vállat vont s nem mondta, hogy tanácsolja-e, vagy nem
tanácsolja? Hanem annyit gondolt magában, hogy kérdezze meg Harter úr a
saját naplójától, vajjon lehet-e valami alapja ilynemű nemes
áldozatkészségre.

– Jó! szólt Harter. Kész vagyok erre az áldozatra. Meghozom azt
Lemmingnek; hanem egy föltétel alatt. E föltételt közölje ön vele. Ha ő
«igen»: én is «igen!»

– Méltóztassék közölni velem a föltételt.

Harter Nándor arcza szokatlan hőségtől ragyogott e perczben, szemeiben
egész szenvedélye látszott tündökölni, erősen megszorítá Angyaldy kezét
és súgva mondá neki:

– Föltételem Lemmingnek: Adja vissza nőmet!

Angyaldy visszahőkölt e szóra, mint a ki most veszi észre, hogy őrülttel
áll szemben; hanem az őrült vasfogóval szorította keze csuklóját, s
mégegyszer mondá ama forró, reszketeg hangon:

«Adja vissza nekem nőmet.»

Angyaldy csodálkozva rázta mindenfelé fejét, s kétkedve mondá:

– Hogy lehessen az, kérem: ezt én nem értem!

Erre Harter elmosolyodott s egy szerelmes ifjú naivságával taszítá el
magától a megszorított kezet.

– Menjen ön! Hogy lehet oly együgyű? Törvényes ember, és még sem érti.
Jőjjön hát, majd én megmagyarázom. De üljünk le hozzá, mert ez
hosszadalmas tárgy. Én sokat gondolkoztam ezen; és ön még soha? Hogyan
lehetne Malvinát visszahozni, mint asszonyt az én házamhoz; vissza az
elhagyott házba, régi tulajdonába, minden erőszak, minden botrány
nélkül, a legegyszerübb, a legtisztességesebb uton; ön nem tudna erről
semmit?

– Valóban, nem jutott eszembe ilyen expediens.

– Óh! én sok nyughatatlan éjszakának köszönhetem, hogy azt így kifőztem.

– Hiszen nekem is van sejtelmem valami hosszadalmas útról. A válóperek
hosszuk.

– Óh! ide nem kell válóper. Ide nem kell, csak egy elhatározás. Két napi
határidő, s a változás megvan. A Lemming-ház özvegyen marad, s a
Harter-háznak van házi asszonya.

– És annak az asszonynak mi lenne a neve?

– Harter Nándorné! Isten és világ előtt. Egyházi és világi törvények
szerint Harter Nándorné.

– Kiváncsi vagyok a lehetőség alakjára.

– Tehát értse meg azt! Ön tudja, hogy mi római katholikusok voltunk,
midőn egybekeltünk. Mikor elakartunk válni, kitértünk a protestáns
hitre, mert a római katholikus dogmák a házasságot felbonthatlannak
tartják. Tehát a dogmák szerint Malvina most sem nője Lemmingnek, hanem
az én nőm. A protestánsok canonai szerint törvényes házastársa ő
Lemmingnek, de a katholikus szentszék nem ismeri e viszonyt másnak, mint
együttlakásnak. E szerint nekünk semmi egyébre nincsen szükségünk, hogy
ismét egymásé lehessünk, mint visszalépni a római egyház kebelébe
mindkettőnknek; ott Malvinát csak Harter Nándornénak ismerik most is;
ott a kolozsvári consistorium határozata nem érvényes, ott Malvina
egyedül és elszakíthatlanúl az enyim. Tehát, hogy holnap az én nőm
lehessen: nem kell hozzá egyéb, mint hogy ma térjen vissza az elhagyott
egyház szövetségébe. Érti ön már?

– Értem! – felelt Angyaldy tompán.

– Lehetőnek tartja már most azt, a mit feltételül szabtam: adja vissza
Lemming nőmet?

– Igen! Csupán azt jegyzem meg rá, hogy az alkuban határozni egy
harmadiknak áll jogában: az a harmadik Lemmingné.

– Tudom! Én tehát rábizom önre. Legféltettebb titkomat bízom önre.
Menjen el Malvinához és mondja el neki, hogy én szeretem őt, és
megtanultam ismerni, minő világot vesztettem el benne, a midőn elváltam
tőle: óhajtom őt újra birni, nem birni, de magamat az ő rabjává tenni.
Nyitva előtte szívem és házam. Jőjjön, mint úrnő, mint királynő, és
szálljon meg abban. Én mint koldus fogok előtte állni, ki kegyének
alamizsnahulladékáért is hálálkodik, s még csak könyörgésével sem
alkalmatlankodik. Mondja ön neki, hogy én nemeslelkü akarok lenni, és
Lemminget önfeláldozással is megszabadítom nyomorult helyzetéből; csupán
csak ő érte, az ő könyező szemeiért; de hogy egy óráig sem tűrhetem
tovább, hogy ily meggyalázott ember karján a világ előtt megjelenjen: ő,
kit én nevem egész ragyogásával akarok környezni.

Angyaldy meghajtá magát.

– Mindezt el fogom Lemmingnének mondani.

– Menjen ön minél hamarább, kedves Angyaldy; s hozzon jó választ.

A titkár engedé kezét főnöke forró kezei által összeszorongattatni. Az ő
keze bizony hideg volt, mint a kő, s nem szorította amazt vissza.

Angyaldy még az nap eljárt a rábízott küldetésben. Nem volt semmi
rendkivüli benne, hogy ily késő órában is bejusson Lemmingnéhez; eddigi
kiváltságos helyzete fel jogosította arra.

A válasz határozott volt; határozottan rosz.

– Lemmingné azt felelte: «Nem!»

– Nem? szólt megütődve Harter, s aztán hihetlenül rázta fejét. És mit
mondott, miért nem?

– Nem, mert neki nem tetszik.

Harter gyanakodva nézett Angyaldy szemébe; aztán lehangoltan monda neki
jó éjszakát.

Angyaldy bejelenté, hogy az éjjel kissé sokáig ki fog maradni.

Utóbbi időben többször előfordult ez nála. Azt beszélték róla, hogy
szeret dőzsölni s reggelig elpoharazgat.

«Hadd tegye, úgy sincs egyéb öröme a világon!» szokta mondani Harter, és
hagyta menni kérdezősködés nélkül.

Angyaldy csakugyan vacsorálni ment, s mint elégszer tevé, a vacsora után
éjfélen tul is ott maradt az ivóasztalnál – egyedül. Nem kellett neki
víg társaság: egyes egyedül tudott inni. Palaczkot palaczk után ürített,
mintha tudományos elemzést tartana a fölött, hogyan lesz a józan
emberből részeg? De tökéletesen részeggé soha sem tudott lenni. A bornak
az a hatása volt rá, hogy szótlanná, komorrá tette; ébren maradt.

S volt egy gondolatja, a mi mellett ébren maradt.

Más ember e gondolatot fekhelyén őrizte volna, ő utat engedett neki;
hadd fusson: szemközt kell neki rájönni.

Más azt az embert, a kit egy perczig sem bocsát el lelke szemei elől,
nyomról-nyomra kisérte volna, utána leskelődött volna; ő engedte tenni,
menni: nem menekülhet az ő előle.

Tudta jól, hogy Harter Nándornak minden léptére van, a ki vigyáz ez
órától fogva. Sem éjjel, sem nappal úgy ki nem mozdulhat lakából, hogy
fel ne legyen róla jegyezve, hova ment, hol állt meg, kivel találkozott,
kinek mit mondott?

Midőn Angyaldy későn éjfélután a dőzsasztalt elhagyta, neki indult egy
kerülőt tenni a városban. Felsétált egész a főutig. Annak volt akkor egy
szöglet háza, melyben az éjnek minden órájában ébren voltak. A
gondviselés mindig ébren van.

Angyaldynak a hivatalos irodák mindegyikében voltak meghitt ismerősei;
ott is vannak emberek, a kik egymás között, magukhoz hasonlókkal
szeretnek barátkozni, vígan lenni.

Angyaldy rátalált ismerősére.

– Otthon maradt-e ma este főnököm? – kérdé tőle.

– Nem! Elment vacsorálni az «Európá»-ba. Oda egy hordárt hivatott s
attól egy levelet küldött Lemmingnéhez; a hordár egy óráig várakozott a
válaszra. Harter másfél óráig várakozott a hordárra; mikor megkapta,
elolvasta, zsebébe tette és hazament. Négy csésze theát ivott meg a
várakozás alatt. Még e perczben gyertya ég a szobájában.

Angyaldy megköszönte a tudósítást a jó pajtásnak, jójczakát kivánt neki,
s hazament és lefeküdt.

Szobája főnöke lakosztálya fölött volt; sokáig nem tudott elaludni,
emennek alá s fel járó lépteire figyelve.

Reggel ismét mind a ketten összejöttek, Harter úr magán
dolgozó-szobájában.

A két férfi arczán nem látszott semmi változás nyoma.

– Semmi újság? – kérdezé Harter.

– Semmi!

– Én tudok valamit! – szólt Harter, fogain keresztül szíva a léget; – ma
délelőttre híva vagyok a vizsgáló biróhoz, Lemming ügyében.

– Hány órára?

– A hány órakor nekem menni tetszik. Az én rangomból való uraknál ezt
saját discretiójukra szokták bizni.

Minden erőtetett nyugalma és büszkesége mellett szavai belső izgalmát
árulták el.

– Nem tudom még, mi kimenetele lesz e beszélgetésnek; de minden lehető
esetre készen kell lennem. A mai bolondos világban a legfeddhetlenebb
jellemű ember sem érezheti magát biztosítva a nonputaremektől. Azért egy
bizalmas kéréssel akarom önt terhelni.

– Parancsoljon velem!

Harter elővette iróasztalából amaz ismeretes naplókönyvet.

– Egyszer már voltam azon helyzetben, hogy ezt a magán-naplómat az ön
felügyelésére bíztam. Most ismétlem e megbizást. Nincsenek abban
veszélyes titkok, de mégis olyan magánérzületeim vannak benne megirva, a
miket nem óhajtanék közbeszéd tárgyaivá tétetni. Azért még egyszer kérem
önt arra a szivességre, hogy vegye a tokot magához. És azután maradjon
itthon, míg én visszatérek. Tartsa előszobája ajtaját zárva. Ha az
alatt, míg én odaleszek, netalán rendőrségi házmotozást intéznének
lakásomon (ön ismeri személy szerint az illető urakat): a mint ön egyet
meglát a lépcső-rácsozat előtt, ezt a naplót mindenestől együtt vesse a
fűtött kemenczébe, s ajtaját ki ne nyissa addig, míg az végképen el nem
égett. Számíthatok önre?

– Bizton!

– Köszönöm! Még meg fogom ezt önnek hálálhatni! szólt Harter,
megszorítva titkárja kezét. – Egyébiránt semmitől sem tartok. Tisztában
vagyok magammal. A baj nem olyan nagy, mint a milyennek látszik.
Igazságos akarok lenni mind magam iránt, mind mások iránt. Mindenki meg
lesz velem elégedve.

Angyaldynak nagyon feltünt e hangulat Harternél. Főnőkének arczán nem
volt eltagadható bizonyos felmagasztosultság, a mi nem folyhatott a
helyzetből. Alig várta, hogy eltávozzék.

Alig várta, hogy egyedül maradhasson, kettős bezárt ajtó mögött azzal a
végzetes naplóval.

Óh! ez a Harter valóban a világ legkönnyelműbb embere: először, a miért
titkokat, miket csak magának sug meg az ember, magának is csak akkor,
mikor az a belső biró aluszik, hogy az meg ne hallja, hogy ilyen
titkokat papirra leir; s miután leirta, azt hiszi, hogy egy emberi
kéz-csinálta zár azoknak elég koporsó. S elvégre az egészet rábízza egy
emberre, a kiről azt hiszi, hogy legjobb híve.

Angyaldy sietett felnyítni a zárt, feltárni a napló lapjait.

És akkor csak elbámult.

Óh! ez a Harter nem olyan könnyelmű ember, a milyennek mi hisszük: az
egész naplóban egy sor irás nincsen!

Egyetlen egy irott lap sincsen benne.

Az egykor beirt lapok mind le vannak fejtve éles késsel a kötésből;
egyedül a tiszta papiros maradt ott.

Előről hátra lapozta: nem talált egy sort, egy betűt a naplóban többé.

Harter tudta, hogy mivel játszik? s a játék komolylyá lehetett.

De hát akkor minek e játék folytatása? Minek volt e naplót tokostul
titkárjának adni, azzal az utasítással, hogy ha motozni jönnek, égesse
el? hiszen ha nincs benne egyéb, mint üres papiros, azt hadd találja meg
akárki: azon nincs mit őrizni, félteni.

Az egész naplóban hasztalan kereste e talány nyitját; üres lapokra
talált.

De hát a napló tokja!

Angyaldy a világosság felé fordítá azt, hogy bele láthasson; s akkor
észrevette, hogy a napló tokjának a fenekén egy összehajtott zöld
levélpapir van.

Ollójával kihuzta azt onnan.

A levélre ráismert. Ráismert a papir színéről, illatjáról, mielőtt a kéz
vonásait látta volna.

Lemmingné levele volt az.

Ugyanazon levél, melyet tegnap éjjel a hordár által válaszul küldött
Harternek.

Angyaldy elolvasta azt:

«Kedves barátom!»

«A nyujtott békejobbot elfogadom. Mindkettőnkre nézve jobb lesz az így.
De hát lealkudhatlan föltételem van hozzá nekem is. Egyik az: hogy
Lemming legyen megmentve; gyalázat volna őt veszni hagynunk. Másik az,
hogy béküljön ön ki fiával. Nem tudnám átlépni azon ház küszöbét,
melyből a család egyetlen fia ki van tiltva. E föltételeimet ön, ha
engemet szeret, könnyen teljesítheti.»

«Még egyet!»

«A közöttünk szövődő új viszonyba ne avassa ön titkárát többé; végezzük
azt levél utján egymással. Sőt óhajtanám, ha ön titkárja számára valami
állomást szerezne, tán Bécsben a kanczelláriánál; megérdemelné, hogy
jutalmazva legyen. Önnél úgy sem maradhatna, miután ön hivatalt nem
viselend többé.»

«Tehát csak ovatosan és vigyázva!»

«Malvina.»

Angyaldy ismét és ismét olvasta ezt a levelet. Elolvasta tizszer,
elolvasta százszor, nem is olvasta már, de magában nézte; nem is
szemeivel nézte, de lelkével nézte, míg oda rajzolódott az szive falára,
minden betű úgy, a hogy irva van, azokkal a reszketeg vonásokkal; míg
minden betű magában beszélt, és sokat beszélt, mindent elbeszélt.

Akkor összehajtotta a levelet, visszadugta azt rejtekhelyére ismét,
rázárta az angol-lakatot s azután összefonta karját, oldaállt az ablakba
és várt főnöke visszatértére. Ha valaki az átelleni házból nézte, azt
hihette: viaszbáb, mely egészen hasonlit az emberhez, csak hogy nem tud
szemeivel pillantani.

Késő délután került elő Harter. Nem is a saját szállására, hanem
egyenesen fel titkárjához sietett.

A meleg évszakban folytonosan fűtött kandalló meggyőzheté a felől, hogy
egészen hű emberre talált, ki utasitását a kényelmetletlenségig pontosan
követé.

– Nem volt szükség a fűtött kandallóra? – kérdé.

– Senki sem jött, felelt Angyaldy, kezébe véve a naplót.

– Úgy hiszem, már nem is fog jönni.

– Vajjon?

– Mint előre láttam, az egész kellemetlen ügy sokkal simábban fog
legombolyodni, mint gondoltuk.

– Lemming, természetesen, ártatlan.

– A fődolgokban igen; a mellékesekben pedig majd innen is, onnan is
kisegítjük. A mit alárendeltjei hibáztak, azok ha bebizonyulnak is, őt
közvetlenül nem érinthetik; a vesztegetési vád pedig magában elenyészik.

– Ha a feljegyzettek elismerik, hogy a megnevezett összegeket a
bankártól csak kölcsön vették.

– No – igen!

– Méltoságod szives volt erre buzdítást adni a többieknek?

Harter huzta-vonta magát egy kissé.

– Én ugyan soha sem fogadtam el Lemmingtől semmit, de régi jó barátom,
nem hagyhatom ily bajában elveszni, et cætera.

– Az igen nemes tett méltóságodtól – Lemmingné tagadó válasza után is.

Harter igyekezett ezt a beszélgetési tárgyat, mint valami nagyon szorító
csizmát, minél hamarább levetni a lábáról.

– Czélom visszavonúlni egészen a politikai küzdtérről. S ezt a rövid
időt, a míg befolyásom tart, igyekezem felhasználni arra, hogy legalább
a hozzám közelebb álló embereknek valami hasznot tehessek. Először is ez
a Lemming. Hadd fusson szegény! Sokat theáztunk együtt. Az ember nem
feledheti el.

(«Akaszszák fel!» ezt mondta még tegnap ez ember! – gondolá Angyaldy.)

– Önre is volt gondom, kedves Angyaldy!

– Én rám? – szólt a titkár, s alsó ajkát foga közé szorítá.

– No, igen! miután én hivatalt nem fogok többé viselni. S így ön, mint
titkár, nálam nem maradhat.

– Valóban?

– Nem! Semmi esetre sem! – állítá hevesen Harter úr, ki Angyaldy
közbeszólását saját jövendő elhatározására volt hajlandó magyarázni. –
Ha egy világot kinálnának is, többé hivatalt nem vállalnék el ily
méltatlanság, ily keserű csalódás után. Nekem köszönheti a kormány az
ország pacificatióját. De hallgatok róla. – «Philippinél találkozunk!» –
Most csak azokról akarok szólni, kiket magammal rántottam önhibájok
nélkül. Azok között van ön. Ajánlottam önt az udvari kanczelláriához
Bécsbe. Alkalmaztatása kétségtelen. E kegygyel expiálni fogja a kormány
a rajtam ejtett sérelmet.

– Köszönöm! szólt Angyaldy. (Ez a második pont.)

Tudta jól, hogy van még egy harmadik is.

Harter hozzáfogott a neki oly jól illő hetvenkedéshez.

– Voltam az irányadó helyeken, ott is, a hol az ön állítása szerint igen
roszul beszélnek felőlem. Mondhatom, hogy mindenütt igen nyájasan
fogadtak. Egész együttlétünk a vizsgáló biróval inkább bizalmas
discursus volt, mint törvényes vallatás. Elég volt annyit mondanom, hogy
Lemming jegyzéke rám nézve adóssági tétel. A mikor visszakivántatik,
kész fizető vagyok. – A többi értekezés más tárgyakról folyott, önről is
sokat beszéltem. Ajánlatomat igen sokba vették. Kineveztetése a
kanczelláriához egészen bizonyos. Ön úgy is óhajtozott hajdanában
Bécsbe.

– Évek előtt.

– Tehát régi kivánsága teljesülend. Ön felmegy a szép Residenzstadtba.
Én csak egy viszon-szivességre fogom önt felkérni. Ön bizonyosan
találkozni fog azzal az én bondos szeleburdi fiammal Bécsben; most ott
lakik; ha összejön vele: mondja meg neki, hogy kész vagyok bohóságát
megbocsátani, ha hazajön, és mint rendes ember viseli magát. Vegye rá,
kérem!

Angyaldy állához szoritá a kezében tartott naplótokot. Ama zöld levél
jazmin-illata keresztülhatott azon. Ez is benne van a zöld levélben.

Óh! milyen erőszakába került ajkait leparancsolni róla, hogy hangos
hahotával a szeme közé ne nevessenek ennek a bolond embernek; hahotával,
mely zokogásban végződik – egy másik bolond ember sorsa fölött.

– Köszönöm kegyes gondoskodását! Azonban, ha Elemér úrfival szándékozik
méltóságod amicázni, e szándékot jó lenne legelébb is Bélteky úrral
közölnünk.

– Igaza van önnek! Legelébb is a pert kell megsemmisítenünk, mely
közöttünk folyik. Arra nézve is a legelfogadhatóbb feltételeket
szándékozom tenni. Mondja ön azt meg Béltekynek. Tegye magát
érintkezésbe vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Angyaldy érintkezésbe tette magát Béltekyvel.

A mit a fiatal ügyvédtől válaszúl nyert, azt soha sem mondta el Harter
Nádornak; oly mértéktelen gorombaságok voltak.

«Szeretne most már a vén róka alkudni, ugy-e? Mikor fejtetőre bukott le
az ugorkafáról. Mikor nem bizhatik – magas szövetségesekben. Most már
semmi alkudozás! Maradjunk a pör útján. Megyünk az executióig. Majd
meglássuk, hogy ha egyenlő fegyverrel küzdünk, melyikünk esik el? De
most már meg fogja fizetni a perköltségeket is. Majd nem küld el most
már engemet Smyrnába, Kalkuttába, Grönlandba, uzsorásokat vallatni! Majd
annak a másik sirásónak a számadásaiba is bele tudunk most már nézni
ingyen. Jó, hogy rákerült a nagy urakra is a dög egyszer!»

Ilyenformán patakzott a büszke visszatorlás.

Hja! e’ biz úgy van. Igy fizet a világ!

Angyaldy azt mondta főnökének, hogy addig nem hagyandja el, a míg e két
főügy rendezve nincsen: a Lemminggel és az Elemérrel elintézendő ügyek.
Addig szüksége leend ő méltóságának az ő szerény szolgálatára.

Az ajánlat szivélyesen fogadtatott.

A Lemming-féle ügynek sok tekervénye volt még. A biró előtt bevallott
ötezer arany lefizetéséről bizony gondoskodni kellett, pedig ismét igen
rosz esztendő volt, semmi ára a föld termékeinek; aztán egyéb állapotok
is kerültek még elő: Harter úr több rendbeli közköltségek felől is
tartozott számadással, ezeknek bevégeztéhez idő kellett és ember; idő
legalább az új termésig, és ember, ki az új termésre pénzt teremtsen,
mert biz ott pótolni való hiányok is lehetnek. Az ember, kivált gavallér
ember, soha sem tudja, ha sokféle pénzt kezel, melyiket adta ki
töltés-csinálásra, s melyiket a szép asszonyra. Van miből megtéríteni.

A legnagyobb baj az volt, hogy Elemért nem lehetett megkapni. Hol
Bécsben volt, hol Angliában járt; ki tudja, mi dolga volt? Emigransokkal
szövetkezett-e, vagy csakugyan gazdasági gépeket szállított? Senki sem
tudja bizonyosan; pedig Angyaldy és Bélteky eleget jártak utána, ha
ugyan jártak utána. Legalább Harternek azt mondták, hogy keresik, mint a
tűt.

Harter pedig nem birta a lelkén viselni azt a terhet, hogy a fiával még
sem békült ki. Szörnyen üldözték az atyai szív keserű vádjai!

Persze, ez is egyik föltétele volt Malvinának, a mihez kötötte ama
végzetes visszalépést.

Lemminget is olyan soká benn tartják abban a gőzfürdőben. Bizony
kiizzasztják belőle az utolsó garast is, a mi materia peccansul
csordogál üzlete ereiben.

Addig pedig Harter még csak nem is találkozhatik élő alakban Malvinával.

Már övé az asszony; már megfogta, már kezében tartja a szárnyát, és még
sincsen a czélnál. Hogy olyan rettenetes hosszú idő van a ma és a holnap
között!

S hogy a szép asszony őt most egyáltalában nem fogadja el, arra neki
igen szép igazsága van.

Mit mondana hozzá a világ? Nem a közerkölcsiség arczul verése volna-e,
ha egy nő az alatt, míg férje fogva van (igazságtalanul, az ő
meggyőződése szerint), felhasználná az alkalmat, hogy tőle megváljon, s
régi férjéhez visszaköltözzék? Ezt még az indian morál sem engedné meg.

Tehát Harternek várni kell, először: a mig Lemming kiszabadul. Tovább
nem. (Azt hitte ő.) Mert hiszen, hogy az Elemérrel való kibékülés nem
valami olyan lényeges kapitulationalis föltétel: az világos. Azt elég
megigérni. Az asszony megnyugodhatik benne, ha ő szavát adja, hogy
kibékül a fiával.

És aztán hetek multak, hónapok multak, s Lemming még mindig benn volt
abban a nagy gyógyintézetben, a hol a becsületén ejtet sebeket
gyógyították. Kegyetlen kín volt az. Ha egy sebet begyógyítottak, megint
a másik helyen tört ki; megint arra kellett flastromot rakni. Keserves,
drága flastromok voltak! De csak hogy kapni lehetett.

Végre aztán egyszer valamikor csakugyan kibocsátották a becsület
kórházából, mint tökéletesen kigyógyult derék, helyreállt embert, a kin
meg sem látszanak többé a bélpoklosság nyomai. Szépen kitisztult belőle.
A vádak nem voltak igazak. Lemming úr fölmentetik; a kik legbűnösebbek
voltak, azok átköltöztettek Galicziába; azokhoz a magyarországi biró nem
nyúlhat, mert ott más helytartó uralkodik; annak meg más dolga van; az
egész miniszteriumnak megint egészen más dolga van. Denique nem sült ki
semmi.

Föhnwald századost áttették egy Bécsben állomásozó uhlánus-ezredhez.

S azzal minden rendben volt megint.

A publikum beszélhetett, a mit akart; a hirlapokba nem mehetett semmi a
gondviselés tudta nélkül.

A mint Lemming hazakerült, a legelső látogatója volt Harter Nándor.

Lemming igen szépen megköszönte neki azt a szolgálatot, a mi által őt
nagyszerű kelepczéjéből kiszabadítá.

– Nem tettem ingyen! mondá Harter.

– Tudom! Ön az asszonyt akarja visszakapni tőlem. Már mondta az asszony.

Harter örömét nem birta elrejteni.

– Mit mondott önnek, kedves barátom?

– Az derék, hogy ön kedves barátjának nevez. Tehát azt mondta az
asszony: hogy kész tőlem elválni és önhöz visszamenni. S ez
megtörténhetik, a mint önök elhagyott hitükre visszatérnek. Hanem az
szép öntől, hogy engemet kedves barátjának nevez, a mikor a feleségemet
csak így karonfogva elvezeti tőlem.

Harter maga is nagyon tréfásnak találta a helyzetet.

– Hiszen azért mi jó barátok maradunk! szólt nevetve, s igyekezett
Lemming hideg kezébe meleget szorongatni.

– Igen nagyon jó barátok. Hanem önnek elébb meg kell ám fizetnie azt az
ötezer aranyat, a mit bevallott, hogy adósom vele.

Ezt már nem találta Harter valami olyan nagyon nevettető ötletnek.

Egy perczre össze is huzta a homlokát, mintha valami magaslatot keresne
büszkesége számára, a honnan letekinthessen erre a közlelkű
kalmár-emberre, a kinek mindig csak pénzen jár az esze, s a ki attól, ki
őt kiszabadította a kutból, most még fizetést is követel; hanem azután
eszébe jutott, hogy biz ennek az üzérnek teljes igényei lehetnek
bizonyos ötezer aranyak visszafizetéséhez; hát csak mégis síma arczot
csinált hozzá, s csendes vérrel válaszolt:

– Azt minél elébb vissza fogom fizetni.

– Én magam is igen szeretném, ha azt minél elébb elvégezhetnők. Holnap
költözöm vissza Bécsbe. És az igen furcsa helyzet rám nézve, hogy
magammal hordjak egy asszonyt, a ki tudtomra, mától fogva már nem az én
feleségem.

– Ön Bécsbe akar menni? – kérdé megütődve Harter.

– Bizony nem is akarok ebbe a földbe belenőni.

– Legalább várja meg ön, míg ez a mi köztünk fenforgó ügy rendbe lesz
hozva. Azt magam is igen nevetséges helyzetnek tartanám, hogy Malvina
most önt kövesse.

– Egyedül önön mulik. Fizesse le nekem ma, a mivel tartozik, s én holnap
az asszony nélkül megyek Bécsbe, s nem törődöm vele, mi történik aztán
tovább?

Harter Nándor minden izét zsibogni érzé.

– Meg kell önnek mondanom az igazat. Most nincs rendelkezésem alatt
semmi összeg. Közpénztárakról kellett beszámolnom, a mire nem voltam
készen; az minden hitelemet úgy igénybe vette, hogy nem vagyok képes ma
egy aranyat sem előteremteni. A gabona ára ugy leszállt, hogy az idei
termést potom pénzért kellett elpazarolnom. Még így is kárt vallott
vele, a ki megvette. A jövő évi termésemet kináltam az üzérnek, s azt
felelte rá, hogy még az idei is mind a raktárban van, s ha kivánom,
visszaadja azon az áron, a min tőlem vette. Nem vagyok képes most az
ötezer aranyat előteremteni.

– Jól van! szólt Lemming igen szelid, jóakaró képpel; hát akkor majd
várunk – mind a ketten.

Ez a «várhatunk» szó ugyan akkor uralkodó jelszó volt ebben az
országban; hanem azért Harter Nándornak sehogy sem tetszett.

– Uram! Én önnek becsületemet kötöm le, hogy legközelebbi tavaszszal
lefizetem önnek azt az összeget.

– Nem játszunk becsületbe! felelt rá Lemming. Nekem az én becsületem
valami másfélszázezer forintomban van; ön még nem költött a magáéra.

– Adok önnek váltót arról az összegről, s ha nem fizetek napjára,
koboztasson meg irgalom nélkül.

– Köszönöm! Felfogadtam, hogy nem pörölök ebben az országban a jövő
milléniumig.

Harter dühbe jött.

– De uram, ez alacsonyság, a mit ön cselekszik!

Lemming elpusztithatlan phlegmával csitította a dühöngőt.

– Ne tessék haragba jönni, uram; az nálam nem használ. Az akasztófa
lajtorja-fokán végig minden czimet végigrakhat ön rám; hozzá szoktam,
vízmentes vagyok. Se vissza nem mondom, se pört nem kezdek érte, se nem
duellálok; végighallgatom, zsebredugom, s viszem azt is haza a többi
becses emlékekkel. – Holnap, minden bizonnyal holnap. Az asszonyt is
viszem holnap, minden bizonnyal holnap.

– De hisz ez erőszaktétel!

– Ha erőszaktétel: megakadályozhatja ön. Nem utazom incognito, nem
rablok asszonyt éjszaka, fedett, salugádoros hintóban; a reggeli
vonattal utazom, fényes nappal. Jőjjön oda a váró terembe: figyeljen
rám, teszem-e rá a kezemet az asszony kezére? hurczolom-e őt magammal? s
ha legkisebb erőszaktételt vesz ön észre, kiáltson a rendőrségnek. Óh!
itt pompás rendőrség van; fogasson be, mint feleségem elrablóját; még
ilyen czím alatt úgy sem ültem. De hozzá ne szóljon, uram, mert azt
nekem még ma jogom van. Lemmingné asszonynak megtiltani, kivel
beszéljen, kivel ne? Mint adósomat, mikor fizetni akar, szivesen látom
önt: de mint feleségem kérője előtt, jogom van bezárni a szobám ajtaját
és a korcsma ajtaját. Azért igyekezzék ön mint fizető adósom bejutni
hozzám: akkor azután majd lequittelünk. Addig pedig – örültem, hogy volt
szerencsém.

Harter haragtól reszketve távozott el a bankártól. Még gondolatnak is
kétségbeejtő, hogy ez az ember most elvigye Malvinát magával. De miért
is nem sürgette Malvinát jobban, hogy tegye meg a visszalépést azalatt,
míg Lemming fogva van. Most ime a kiszabadult gonosztevő rázárja az
asszonyra az ajtót, s elébb a pénzét akarja látni.

Sietett Angyaldyhoz.

– Emil barátom! – szólt hozzá, lélekzet-fogyott sietséggel – az egekre
kérem; ha valaha jó szolgálatot tett nekem, tegyen most, és örök hálára
kötelez le. Teremtse ön nekem elő még ma estig azt az ötezer aranyat, a
mivel Lemingnek adósává tettem magamat. Holnap el akar utazni, s nekem
becsületbeli kötelességem azt neki Bécsbe költözése előtt az utolsó
darabig lefizetni… Ön ért engem: ez becsületbeli adósság; egész
becsületem forog a koczkán.

Angyaldy tudta azt jól, hogy mije forog Harternek a koczkán.

Azt felelte, hogy rögtön útra kel, és vándorolni fog az uzsorások
országában.

– Ne kiméljen ön semmi árt; adjon meg bármily képtelen kamatot, csak a
pénzt teremtse elő.

Angyaldy már akkor tudta azt a választ, a mit főnökének ma este mondani
fog, midőn ez excursióból visszatér, de hagyta őt addig ég és föld
között lebegni. Gyönyörüsége telt benne: elmenni a megbizással és arra
gondolni, hogy számítja visszatértéig Harter Nándor a perczeket, a mik
nehéz órákká nőnek, és sóhajtozik kibocsájtott hollója után.

A holló csakugyan visszatért este.

– Van-e pénz?

Ez volt az egyetlen kérdés hozzá.

– Nincs és nem lesz! – volt a kérlelhetlen válasz. – Égszakadás,
földindulás van a pénzvilágban. Megbukott a legelső, legrégibb bankárház
Bécsben, magával rántotta a monarchia egész pénzvilágát. Az első
milliomosok ugy ütik el egymást lábaikról sorba, mint a felbukó
tekebábok. A panique tökéletes; senki sem tudja, holnap él-e még, vagy
halva kel föl? Zárva minden pénztár, minden tárcza. A pénzemberek
insultusnak veszik, ha valaki kölcsön kér tőlük. És mi készen lehetünk
rá, hogy holnap, holnapután egész lajstromát mutatják be előttünk saját
megóvatolt váltóinknak, miket bankrott hitelezőinktől megint más
bankrott-firmák csődtömegei lefoglalnak, s miknek kifizetését bejáratkor
sürgetni fogják.

Harter Nándor megsemmisülve rogyott karszékébe.

– Ön nem tudja azt, – rebegé hőségtől kiszáradt ajakkal, – mit vesztek
én azzal, ha holnapig ötezer aranyat nem tudok kapni!

Angyaldy olyan ártatlan arczot csinált hozzá, mint a ki semmit sem tud
arról. Ott állt nagy tisztelettudó helyzetben főnöke előtt, derült
homlokkal, összeszorított ajkakkal. Hanem lelke szemeivel úgy látta ott
magát főnöke előtt állani, mint a ki gunykaczajra torzult arczczal
vereget vállára a csüggeteg férfinak s azt sugja fülébe:

«De hát még a második föltétel, uram?!»

«Hát a fiaddal kibékültél-e már?»

«Mit mondott még az illatos levél!?»




EGY ÁLLAT, A KINEK LELKE VAN.

Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a
fejfájukra sem akadt rá.

Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, a kiket senki sem
ismer.

Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leczkeadással,
hanem kézi munkával.

A leczkeadás nem szép leánynak való váló. Senki sem hiszi el neki, hogy
épen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös
gyanú alatt áll.

Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami
olyan munkát kellett keresnie, a mit odahaza végezhet, talált is ily
megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, a mikbe
fiatal leányok arczrózsái lehervadnak: az «entreprise universelle des
pompes funèbres» (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából
kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára,
mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget
szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, a kik szüntelen
ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével himzés megrontja
szemeik világát; hanem a ki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei
tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok
intézetébe, vagy az utczaszegletekre.

Gyakran sietős munka is akadt, mikor valami nagy úrnak méltóztatott
meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon
keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony himzett uszálya
készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.

De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér. Pedig oly
szük volt az ebéd, s oly nyomorúlt a kis szállás, nedves, dohos,
udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást
egyforma testi-lelki dermenetben volt; kis öcscsének nagyon ártott a
hirhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a
melle oda van, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik
emeletre járást, a mihez nem volt szokva.

Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén.
Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból
volt egészen. Még szépült, még ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben,
ebben az inségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi
nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű
ajándékot, hogy a hol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta: az
az eltanulhatlan fenség, a mi minden mozdulatát besugározta, hirdeté,
hogy ez egy delnő!

Anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt;
a kinek Isten terheket ad, annak erőt is ad azok elviseléséhez.

Neki valóban adott mind a kettőből eleget.

Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem birt fenmaradni többé. Három
beteg feküdt abban a szobában, a melyben ő dolgozott. Az orvos, kit
segélyűl hivatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból
kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell
benne pusztulni.

Ilonkának tehát más szállásról kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt,
hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy
ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.

Ilonka nagyon érzé, mit jelent most ez a szó: «én magam!»

Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál
dolgozva, egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán
olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást
keresni.

Az is mind meglett. Az «én magam» sokat elbir.

Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről-éjre; talált jó
szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is
meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával s akkor kap pénzt, a
mennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.

Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő
is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan
volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt
épen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utczán; s a kis
néma a nyakába csinpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.

Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megigérte, hogy sietni
fog haza. Kerül, fordul és itthon lesz.

Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány
comfortablet megelőzött lépteivel.

Mikor az üzlet irodájába belépett, a hol rendesen át szokták venni a
munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta, azzal a kérdéssel:

– Mit hozott, mamzell?

– A megrendelt himzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a
térítvényemet, s a munkáért járó díjt. Sietek.

– Hm, hm! dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a himzéseket.
Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van;
hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.

– Az is jó lesz!

Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papirszeletre s odaadta
neki.

– Azután kérem a számlámat kifizetni.

Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.

– Hja, kedves mamzell, az «entreprise universelle des pompes funèbres»
ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a cassa.

Ilonka nem értette azt.

– Hogyan lehet az?

– Hja, lelkem, ez nagy dolog. Maga még nem is tud róla semmit? Pedig
tele van vele a város. Hallotta hírét a gazdag Arnstein és Eskelesnek?
No hát az megbukott tegnap; ez magával rántotta A. Mayert, az magával
rántotta B. Mayert, ez meg C. Mayert; tegnap a bankárok buktak sorba, ma
a nagy boltok buknak utánuk, s holnap valószinüleg a Milchmeyerek fogják
bejelenteni a cridát. A kinek most jóravaló firmája van, mind siet
becsukni a boltot. Az entreprise universelle des pompes funèbres szintén
bejelenté a cridát, s senkit sem fizet többé.

– De hogy lehet az, hogy a munkásait ne fizesse valaki?

– Lelkem mamzell, ez pedig így van. Tudja mit: jegyeztesse be magát a
hitelezők közé követelésével; nyolcz-kilencz esztendő alatt a csődpernek
vége lesz; akkor, ha még marad valami a csődtömegből, ön bizonyosan a
második categoriában fogja magát találni azok között, a kik kiváncsiak
lesznek megtudni, hogy minden forintjuk után hány krajczár jár vissza.

Ezzel az ismeretlen úr, mint a ki nagyon ügyes humoristikus ötletet
hallatott, elégült mosolylyal fordult hátra egy másik ismeretlen úrhoz,
a megzavarodott leányra bízva, hogy elmenjen-e, vagy további mulatságul
szolgáljon részvétlen idegen embereknek.

Ilonka annyit mondott még:

– Uram! Nekem itt biztosítékom is volt letéve, mert otthon-dolgozóktól
biztosítékot kérnek. Én negyven forintot tettem le a pénztárnoknál; azt
mégis vissza kell adni.

– Minden bizonynyal, mamzell! A mondott nyolcz-kilencz év alatt az is
visszakerül. Indítson ön e végett igénypert. Ajánlhatom önnek a saját
ügyvédemet, doctor Stempelmayert, a ki nem fogja önnek azt a pert száz
forintnál többe keríteni.

Ilonka eszméletlenül támolygott ki az utczára.

Az utolsó fillér is ki volt ütve kezéből.

Óh! mily gonoszok az emberek! még a koldust is meg tudják lopni!

Késő este volt már, haza kellett volna mennie. Betegei, kedvesei rég
epedve várnak reá. Várják a vigaszt, várják a gyógyszert, várják
mosolygó arczát. De hogy menjen hozzájuk haza? Nincs vigasz, sem
gyógyszer, sem mosolygó arcz. Egy fillére sincs többé, és nincs kilátás
munkára a jövő napokban, nincs miből élni egy napig sem többé!

A nép-áradat, mely az utczákon alá s fel hömpölyög, vitte őt magával, az
öntudatlant. Maga sem tudta, merre megy, hová megy? mit keres?

A mit csak jövő-menő emberek fenhangon beszéltek körüle, az egyes
szavak, a miket hallott, mind általános halomrabukásról, szökésekről,
semmivé-lételről beszéltek. Másnak is volt kétségbeesése, nemcsak neki.

A néphullám elsodorta őt magával a csatorna partjára: ott bolyong
czéltalan, gondolat nélkül, eszme nélkül. Egy helyütt nagy tolongás
támadt; a nép összefutott. Az emberek kérdezték egymástól, mi történt?
Aztán jöttek, a kik tudtak rá felelni. Egy öreg kereskedő most ugrott
bele a csatornába: kifogták, de már halva. Minden vagyonát elveszté a
tegnapi bukás napján.

Ilonka látta, a mint azt az embert négy munkás elvitte a legközelebbi
hordszekérig. Hosszú, ősz haja volt, a víz csorgott végig az úton
hátraszegett fejéről.

A bámész sokaság tódult az öngyilkos hullája után, megtudni: mi lesz hát
belőle?

Ilonka magára maradt azon az elátkozott helyén a csatorna-partnak, a
honnan épen most húztak ki egy öngyilkost.

És azután azt gondolta magában: nem volt-e annak az embernek igaza?

Kihajlott a mellvéden keresztül s alátekintett a csatorna vizébe.

A szél lobogtatta a lámpákat a parton, azoknak a világa tánczolt a víz
fekete tükrén.

És a fekete tükörben látta a leány a kétségbeesés minden rémjelenetét.
Mindazoknak a végső nyomorát, a kikért eddig emberi erőt megtörő
küzdelmet viselt; a rút, csalfa, igazságtalan világot; a gyűlölt
arczokat, kik üldözik azt, a mi szép; a mostoha évet, mely
megfeledkezett a férgekről, miknek elődei életet adtak; s vágya jött
megtudni, hát a fekete tükrön belül mi van?

Talán egy jobb világ? talán egy másik élet? talán örök nyugalom? talán a
semmi?

Kétszer is elhagyta azt a helyet, kétszer is visszament oda; s megint
belenézett a fekete víztükörbe, a miben a lámpák bolygó fénye tánczolt a
vizek halottai fölött; és homloka égett attól a gondolattól, a mi
lelkében támadt: levette kalapját s oda tette a mellvédre. Milyen jó
volna nem élni többé.

Ekkor valaki megfogta a kezét, s egy ismeretlen hang nevén üdvözlé.

– Jó estét, Ilonka kisasszony!

Megrettenve tekinte hátra. Egy egészen idegen arczot látott maga előtt.
Negyven éves férfiu volt az, simára borotvált képpel, melynek vonásain
annyi komoly jószívűség volt rajzolva, hogy Ilonka önkénytelen kezében
feledte kezét.

– Ön nem ismer rám, szólt az ismeretlen nyájasan. Pedig igen közelről
látott; persze, hogy nem ezzel az emberi ábrázatommal. Én vagyok a
Kaczenbuckel Hans.

– Ah! Ilonka most már vissza is szorította a kezét.

– Az a Kaczenbuckel Hans, a ki akkor meg akarta ölni porontyait, meg
magát kétségbeesésében; s a kit kegyed, jó kisasszony, megszabadított a
pokol torkából. Emlékezik-e még rá?

– Óh igen!

A férfi még mindig nem eresztette el Ilonka kezét. A leány érezte, hogy
az őt fogja.

– Hát a kis lóra, a mit nekem adott? Az nekem sok szerencsét hozott. Rám
nézve valódi kincs volt. Híres lettem vele; most ide vagyunk
szerződtetve mind a ketten a cirkushoz, szép fizetéssel. Sokat
tudakozódtam kegyetek után, mert le akartam tartozásomat róni, s
megtudtam, hogy kegyed családját messze elüldözte a balsors, egész idáig
üldözte. Kegyednek anyja beteg, ugy-e?

– Honnan tudja ön? kérdé Ilonka elámulva.

– Onnan, hogy kegyed magánosan jár itt este; bizonyosan betegen fekszik
az anyja.

– Igaz!

– Kegyed varrás után él, nemde?

– Honnan gondolja?

– Érzem a mint a kezét fogom, hogy az ujjai fel vannak varrva. Kegyed
most alkalmasint a munka-adójánál volt, s azt nem találta otthon. Sokan
vannak most hasonló helyzetben; sok dolgozó-leány az utczákon ácsorog és
várja az ajtó nyílását, melyet a munka-adó szombat este bezárt előle.
Talán el is tévedt kegyed. Hol lakik?

Ilonka megmondta a szállását.

– Óh! oda magában vissza sem talál. Engedje, hogy anyjához
visszakisérjem.

Ilonka nagyot sóhajtott. Valami szorító kíntól szabadult meg a szíve.
Megindult a kisérőjével.

– Kisasszony! Én önnek sokkal tartozom! beszélt a bohócz; nem rajtam
múlt, hogy azt eddig nem róhattam le; de nem tudtam önöket feltalálni.
Ime, a szerencsés véletlen kezemre játszott. Épen a cirkusból jövök, a
hol dolgomat végeztem. Most nem hínak Kaczenbuckel Jánosnak; franczia
vagyok, Tresor a nevem. Mindennap előadást tartok a kegyed kis lovával.
Tudja kegyed, hogy mit ér a kegyed kis paripája? Én megköszönöm, ha
kegyed átengedi azt nekem ötszáz forintért.

Ilonka megremegett. Mennyi pénz!

– Én azt önnek ajándékba adtam! felelt rá.

Még most is büszke.

– De én nem fogadtam azt úgy; emlékezhetik rá, kisasszony, hogy akkor is
megmondtam, hogy azért Kaczenbuckel János, mihelyt módjában lesz,
fizetni fog. Most pedig módomban van. Úr vagyok, olyan fizetésem van,
mint egy osztálytanácsosnak, s jobban szeretnek mellette. Kegyednek
pedig családja van, melynek bizonyosan jól fog esni, ha egy régi adósa
azzel a szóval kerül elő, hogy eljött fizetni. Nemde? No hát, ha áll az
alku: a kis lónak ötszáz forint az ára.

– Nem, uram! az nem ért akkor százat, mikor én önnek adtam. Én értem
azt.

– Ah! dehogy érti, kisasszony. Igen, a lónak a feje, meg a négy lába. De
annak a lónak lelke van! s azt a lelket kegyed ébresztette benne. Tudja,
kisasszony, minden állatnak van lelke, kisebb-nagyobb, épen, mint az
embereknél; némelyik meg egészen barom marad, ez az embereknél is úgy
van. Ha az állattal kicsi korától fogva úgy bánnak, mintha ember volna;
okosan, szeretettel beszélnek hozzá, megmagyarázzák neki, mit miért
kellett úgy tenni, ok nélkül meg nem ütik, igazságtalanul nem mellőzik:
lélek támad benne. A mi mesterségünk az állatok lelkével foglalkozni.
Óh! nagyon szép mesterség ez. Több, mint mesterség: művészet; több, mint
művészet: tudomány! A hány állat, annyi jellem, annyiféle nevelési
modor; de a ki ért hozzá, semmi sem vész kárba náluk. Egyikben humor
van, másikban nemes páthosz; egyik naiv, másik filosof. A kegyed kis
ponyja különb humorista, mint én magam; és a mi legjobban bizonyítja,
hogy lelke van, az, hogy nagy financier! Óh! azt kegyednek meg kell
nézni, mikor egyszer egy nagy lakoma után (én vagyok a pinczér, ő a
vendég) eléje hozom a számlát, s ő egy fekete táblára írja a patkójába
csiptetett krétával a mondott számokat, s utoljára összeadja az egészet,
hogy kijön a helyes összeg, mintha akármi Buchhalter adta volna össze.
Óh! az nagyon derék. A közönség tombol, mikor ezt látja. Óh ezt
kegyednek is meg kell nézni. Holnap mindjárt. Tudom, mit akar mondani:
hogy a kedves mamája beteg. Úgy értem, hogy ha jobban lesz. Nekem van
egy kis leányom, tizenkét éves (már kötélen dolgozik), azt majd elküldöm
kegyedért s előadás után magam hazakisérem szállására. Óh! igen jó helye
lesz kegyednek, a proscenium előtt, a hol nem őgyeleg a profán publikum,
s a honnan legközelebb láthatja kegyed az állatokat. Pompás állatjaink
vannak. De valamennyi között legkedvesebb a kegyed kis ponyja.
Okvetlenül szükséges, hogy kegyed azt meglássa, hogy maga
megbecsülhesse, mit ér, mert így hiába mondom, kegyed valami rossz
élcznek veheti, hogy ötszáz forintot igérek egy olyan kis tizennégy
markos lovacskáért. Pedig bizony Isten, az kevés. Ebben a nyomban
megadnám kegyednek, de persze Tresor nem hordja az egész tresorját
magával. Kérem, azt mégis engedje meg kegyed, hogy foglalót adjak rá.
Úgy hiszem, ötven forint van a tárczámban. Kérem kegyedet, az én
érdekemben kérem, vegye el, mint foglalót a kis lóra, mert lássa, attól
tartok, hogy más még többet talál igérni kegyednek, ha megtudja, hogy az
a ló a kegyedé, én pedig el nem tagadom, s még elárverezik a kezemről.
Vannak rivalis lovardások, a kik nehéz összegeket dobnának ki, hogy ezt
a specifikumot elüssék a kezünkről. Azért fogadja el, jó kisasszony,
tőlem ezt a felpénzt; bizony Isten, ha holnap meglátja a lovát, azt
fogja mondani: ez a ló egy milliót ér, s akkor rajtam lesz a sor szépen
könyörögni, engedjen le az árból kilenczszáz kilenczvenkilenczezer
ötszáz forintot.

Azzal odaerőltette Ilonka kezébe a tárczájából kivett bankjegy-csomót.

– Jól van! szólt Ilonka; elfogadom, mert szükségem van rá. Még többet is
megvallok önnek: e nélkül tán a kétségbeesés sugallatát követtem volna,
mert honn három betegem fekszik, apám, anyám, testvérem nyomorban, s
engem kézi-munkám díjától fosztott meg a csalárdság. Ön engem oly örvény
széléről húzott vissza, a mire borzadva tekintek hátra. Hiszem
Istenemet, hogy ez nem ok nélkül történt, s kezdem remélni, hogy egy
forduló pont következik, a hol egy jobb élet veszi kezdetét. Óh! az
eddigi rettenetes volt. Nem mondom senkinek soha, mert a kik hozzám
legközelebb állnak, azoknak nem szabad azt megtudniok: de eddigi életem
egy mindennapi meghalás volt, mindennapi ujraébredéssel. Engedje, hadd
szorítom meg becsületes kezét. Idegen, ismeretlen komédiás! Egyedüli,
önzetlen jó barátom! Legyen nekem az ezután is. Mindenki eltaszított a
világban; egyedül ön nyújtá kezét, ki nem tartozott nekem semmivel,
egyedül egy rég elhangzott jó szó emlékével.

A leány sírva fakadt. Nem illett az utczán, de tették azt azon az estén
mások is Bécs város utczáin, s a járókelők tudták, hogy van ok rá elég.

– Most hagyjon ön el; innen már egyedül is haza találok; még a
gyógyszertárba is kell mennem, s ott megvárakoztatnak. Felpénzt is kell
adnom az új szállásra, hova az enyéimet holnap átköltöztetem. Itt a
szállás czíme. Ha elküldi ön holnap hozzám a kis leányát, megengedi,
hogy azt «kis testvérkém»-nek szólítsam?

– Oh! kisasszony!

– El fogok menni mindenüvé, a hova ön mondja, hogy menjek.

A bohócz büszke arczczal felelt:

– Azt teheti is, kisasszony! Mert a bukfenczhányó bohócz fejtetőn jár a
publikum előtt; de emelt fővel jár a publikum között; pirosra festi az
arczát este, de mikor lemosta róla a festéket, nincs oka pirulni senki
előtt, én Istenre mondom önnek, hogy a bohócz leánya, mikor a kötélen
tánczol, jobban meg van őrizve mindennemű lebukástól, mint az a
herczegasszony, a ki őt páholyából nézi.

Ilonka édes anyja már aggódott leánya hosszas kimaradásán, midőn az
hazaérkezett. A lány elmondott anyjának mindent. Világosinét egészen
felélénkíté ez a történet. A mily nagy mértékben szidta azokat a
gézenguzokat, a kik leányának egy heti munkabérével s még keserves
utolsó biztosítékpénzecskéjével is kridát csináltak, ép oly túlcsapongó
volt a bohócz magasztalásában, ki az elvesztettet visszapótolta. Óh!
ennek a derék embernek a barátságát visszautasítani nem szabad. Még ő
unszolta leányát legjobban, hogy elmenjen a holnap estéli előadást
megnézni. Nem történik az alatt idehaza semmi baj.

A jó asszonyság annyira biztatta magát, hogy másnap elhitette Ilonkával,
hogy már nem beteg: fölkelt jókor, maga segített a másik szállásra
átköltözésnél.

Az egy jó kis kedves szállás volt. Egy jó nagy szoba, festett
deszkafallal kétfelé választva, ugy hogy kettőnek lehetett használni;
mindkét ablaka egy urasági kertre nyílt. A kertbe ugyan tiltva volt
menni, de az akáczfáknak nem volt tiltva, hogy virágaik illatával a
körüllakó zsellérek szobáit is betöltsék.

Kevés munka volt a berendezésével, délig bőven el lehetett rakosgatni
mindent.

Az orvosnak igaza volt. A szállásváltoztatás, a jobblét reménye legjobb
gyógyszere volt Ilonka betegeinek. Sok olyan betegség van a világon, a
miben a kedély férgei marczangolják szét az idegeket, mintha a menekülni
vágyó lélek tépné magáról a testet!

Világosit nem lehetett az ablaktól elvonni, úgy tetszett neki a kilátás
azokra a tulipánokra, a mik a szomszéd kertben már ütögették fel a
fejeiket a földből; Világosinénak a láza is elmaradt e napon, s azzal
biztatta Ilonkát, hogy már egészen meggyógyult.

A délután igen boldogan folyt le. Ilonka maga is úgy érzé, mintha azzal,
hogy most a délutáni nap besüthet ablakukon (volt szállásuk soha sem
kapott napsugárt), már az egész élet világosabb volna. Talán már
hajnalodik.

Anyja határozottan kivánta tőle, hogy estére elmenjen a cirkusba. Ez
félig-meddig kötelesség volt. Üzlet forog fenn. Ha a lovardás meg akarja
adni a lova árát tisztességesen, miért ne fogadnák azt el? Rá is vannak
szorúlva, mert egy ideig alig lehet arra számítani, hogy Ilonka
himző-munkát kapjon. Egyéb női munka pedig nem szerzi meg a kenyérhez
való sót. Ha tehát Ilonka szereti a családját, áldozza fel az ő
kedvükért ezt az estét. Hiszen anyjának nincsen már semmi baja.
Kötelessége, hogy menjen mulatni.

Délután, jóval hét óra előtt, meglátogatta őtet a bohócz leánya, a kis
tizenkét éves Hermin: egy vidám, kondor, szőke hajú gyermek, kit atyja
azért küldött, hogy vigye magával a cirkusba Ilonkát.

Mademoiselle Hermin fiatalsága daczára már önálló művésznő volt, még
pedig kötélen és vassodronyon, és féllábon is önálló, s tartott valamit
művészi renomméjára. Mint jól nevelt kisasszony, nem járt egyedül;
testvére kiséretében jött, az ifjú Francois Tresor lovagias oltalma
alatt, ki ugyan tíz éves gentleman, de mint kitünő acrobata, kellő
tekintélylyel bírt a világban elfoglalt állásának nyomatékot adni.

A miniatur-Lovelace megbizatásához illő applombbal mutatá be magát és
testvérét az úri családnál, melynél már egyszer volt szerencséje, lábbal
az ég felé, tisztelkedni. Az első bevezetés után gyorsan következett,
hogy a kis szöszke leányt megszeressék a Világosi-család tagjai. Az
eleven, beszédes leányka úgy emlékezett minden apró körülményre, mely
amaz emlékezetes látogatásukat Világosiék udvarán jellemzé, a hogy csak
romlatlan szívek szokták tartogatni elfogadott jó tettek emlékeit.
Egyfolytában elbeszélte a «Csilla» egész folytatólagos élettörténetét,
onnan kezdve, a hogy a tiszamelléki nyomorúság völgyéből kijutottak,
egymás mellett hálva a puszta fenyéren s egymás kenyerét osztva a puszta
vásárokon, egész odáig, a hol a bécsi híres lovarda-igazgató figyelmét
felköltötték a bohóczok és kis paripájuk, s lett a Kaczenbuckelekből
Tresor, a «Csillá»-ból «Filosof».

– «Filosof»-nak nevezte el a papa, mivel nagyon bölcs állat, mi csak
röviden «Filli»-nek hívjuk. No majd meglássa kegyed, Ilonka kisasszony,
milyen okos kis állat lett belőle. Még a kegyed nevére is emlékezik. Mi
sokszor megtettük vele azt a tréfát odahaza, hogy elszámláltunk előtte
egy csoport nevet a naptárból sorba: Linka, Minka, Amália, Pepita,
mindegyikre csak a fejét rázta, de mikor azt a nevet mondtuk: «Ilonka»,
akkor elkezdett röhögni, nyeríteni, s a fejével bókolt. Oh! mi nem
hagytuk magunknak elfelejteni ezt a nevet; megtanultuk azt az úton a
parasztgyermekektől, a kik nem győzték dicsérni azt a jó Ilonkát, a ki
nekik kenyeret és jó szót adott azokban a keserves időkben.

Az ifjú Hercules is erősíté, hogy az bizonyára úgy volt. Azért csak
jőjjön el ma a kisasszony, őket megtekinteni. Ő ma a kisasszony
tiszteletére a «fogoly cserebogár» malom repülését fogja produkálni. Ez
csak nagy ünnepélyek alkalmára tartatik fenn, mert igen nehéz. Hogy
pedig ez a másik ifjú gentleman, ki olyan nagyon hallgat, ne unja magát
odahaza, hozott a számára egy képes könyvet, az is tele van tarka
állatokkal, erőművészi alakokkal, majd elmulatja vele magát.

A kis néma nagyon megörült a képes könyvnek; egészen elfeledte tőle
minden baját. Meg tudta köszönni szépen, csókot vetve érte kezével, s
mutatta az ifju acrobatának, hogy ő azzal a könyvvel vele fog hálni. Az
ifjú Tresor egész komoly arczczal helyeselte ebbeli szándékát.

Ily solid társaságban bizony nyugodtan eresztheté el leányát Világosiné,
kivált miután arról is biztosítva volt, hogy előadás után ismét haza
fogják kisérni.

Ilonka maga is könnyű szívvel távozott hazulról.

A cirkusban a művészek számára fentartott mellékajtón vezették be
Ilonkát. Ott már teljes costumeben várt reá régi jó barátja, tudniillik,
hogy zöld békának öltözve, zöldre festett ábrázattal és rózsaszinű
üstökkel. Ilonka nem is ismert rá, csak mikor a gyermekek biztosíták
róla, hogy ez a béka a papa.

Egy szolga azután a helyére vezette Ilonkát, egy számozott székre. A
gyermekek benmaradtak az öltözőben, készülniök kellett az előadáshoz.

Ilonka számára igen jó hely volt választva az előszínben, mely a
fövénykör és a szinpadi függöny között van: oda többnyire a művészekhez
tartozó családtagok települnek le, s az biztos társaság. Ilonka sokat
élvezett az előadás alatt. A cirkusi látványok gyönyörei nem olyan
felületesek, mint azt mi magas paripáinkról szoktuk megitélni; van abban
valami elmélkedésre méltó, minő tökélyre képes az emberi izom, s az
állati halandó lélek?

Merész gondolat ez: a gyönge gyarló emberi testet aczéllá edzeni;
megmutatni, hogy az ember, ha akarja, még az állatok királyát is
megfoszthatja rangbeli elsőbbségétől, mert lehet erősebb, mint az
oroszlán; s még merészebb gondolat: lelket nevelni egy állatban, lelket,
melynek ismeretei vannak, nemes indulatai, van kedélye, van emberi
nyugalma, van szeretete emberek iránt.

Ilonka különös élvezetét találta a jól idomított paripákban; a
testgyakorlati mutatványoknak is tudott tapsolni: gyermekkorában neki is
kedvencz mulatsága volt az, s aczélizmait, elpusztíthatlan egészségét
annak köszönheté.

A «cserebogár szélmalma» csakugyan fortélyos mestermű volt. Egy
keresztben álló vasrúdon forog kezénél fogva Tresor, a béka és fia, a
leveli béka, sebesen, mint a szélmalom szárnyai, akkor a gyermek
lecsúszik az apja termetén végig, s utoljára annak bokáiba kapaszkodik
két kezével; az apa azalatt folyvást hajtja magát körben a magasan álló
rúdon, míg fia oly sebesen repül lábait fogva a légben, mint a czérnára
kötött cserebogár. Ez a látvány a gyöngébb idegzetű nézőket borzalommal
tölti el.

Most következik a «Filosof».

A nézőtömegben már előre hangzik az a készülődő nyüzsgés: egyik ember
mondja a másiknak, hogy no, most jön valami jó.

Ilonka mellett is ült egy sovány asszonyság, a ki nagy barátsággal
magyarázta neki, hogy mi jön egymás után: no, most vigyázzon ide, mert
ez valami nagyon jó lesz!

A csengetyű-jeladásra kilépdegélt a fövényre a «Filosof». Nagy
gravitással jött, a fején volt egy irtóztató nagy czilinder-kalap,
erősen gyűrődött állapotban, a hogy «Filosof» kalapjához illik; az pedig
nem volt a fejéhez kötve, de szabadon állt rajta, magának kellett
ráügyelni, hogy a két füle közül le ne billenjék.

A beszédes szomszédnő előre elmondá Ilonkának: milyen dicső dolog lesz
majd ezzel a kalappal, mikor végül a «Filosof» a korcsmában nem tud
fizetni a pinczérnek, s az el akarja érte venni a kalapját, az meg nem
engedi, a kalapot elkapkodják egymástól, utoljára is a kalap a bohócz
fejére kerül, ki abba nyakig esik bele; a «Filosof» pedig totál részegen
borul a pinczér nyakába, s annak úgy kell azt két első lábainál fogva a
hátán kiczipelni a korcsmából. Az ember holtra nevetheti magát azon.

Volt pedig a «Filosof» szájában egy roppant nagy pipa, úgy félszája
szegletébe volt vágva, a hogy azt korhely bummlerek szokták fityegtetni.
Lépésein a «Filosof»-ot megillető gravitáson kívül bizonyos
bizonytalanság is volt észrevehető, mely azt a gyanút költi, mintha a
«Filosof» az egyik korcsmától a másikig terjedő út távolát méregetné. A
fövény közepére van letéve egy kerek asztal, a mellett áll egy
harangláb, nagy rézcsengetyűvel. A «Filosof» odatalál, leül uri módon az
asztal mellé, s elkezd hatalmasan csengetni.

Tresor, a pinczér jön lélekszakadva. Megismeri a maga emberét. – Ah!
ismét itt tetszik lenni? Pompás vendég. Hat helyett eszik; hét helyett
marad adós.

A «Filosof» felrakja a két első lábát az asztalra, s türelmetlenül
dörömböz. «Mindjárt, mindjárt! Tessék addig egy kis ujság!» A bohócz
eléje teszi a «Volkszeitung»-ot. «Filosof» boszúsan csapja azt le az
asztalról: neki nem kell ultramontán lap. A közönség tapsol. A bohócz
aztán kiteríti eléje a «Kikeriki»-t. Persze, fejjel visszafelé fordítva.
«Filosof» segít magán. Megváltoztatja az ülését s úgy foglal helyet,
hogy egyenesen álljon előtte a «Kikeriki». Azt azután, a szájában levő
pipát az asztalra támasztva, olvassa neki borulva. A bohócz siet
fidibuszt csinálni a «Volkszeitung»-ból s rágyujt vele a «Filosof»
pipájára. Abból akkor tűzokádó tör ki: a bohócz hanyatt esik ijedtében,
a «Filosof» pedig nyugodtan néz a lapba, s nem törődik az orra alatt
sziporkázó tűzijátékkal. Jön aztán a bohócz az étlappal. Hosszú
papirlepedő van a vállán keresztül göngyölgetve, melyről százféle czifra
franczia ételnevet hadar elő vendégének. A «Filosof» int, hogy csak
egymásután valamennyit. A pinczér kiszalad, visszajön, húsz tányért
egyensúlyozva a két kezében, hat poharat a fogai között, hetediket a
feje tetején. A vendég sorba fogyasztja az eléje rakottakat, s engedi
magát itatni. Végre következik a fő tréfa. A pinczér előjön egy nagy
fekete táblával, a mire ökölnyi számok vannak felírva. Azokat a
«Filosof»-nak kell összeadni, mert a pinczér számítása hamis. A
«Filosof» patkójába egy darab kréta van szorítva, azzal ő a főösszeget
maga szokta felírni római számokkal, a közönség általános bámulata
között. Hogy tud egy ló különbséget tenni X és V, meg az L és az I
számértéke között?

Idáig haladt az előadás.

Hanem mikor már a számlára került a sor, a «Filosof» elkezdett nem
figyelni oda, a szemei megakadtak egy tárgyon, s a pipa kiesett a
szájából. Mikor aztán a bohócz eléje tartotta a táblát, hogy adja össze
a számokat, hirtelen kapta magát, keresztül húzta a krétájával az egész
számlát, felugrott, átszökött az asztalon, feltaszította vendéglősét
táblástól együtt, a kalap lerepült fejéről, s ő maga megugrott.

A közönség azt hitte, ez valami víg improvisatió, s végtelenül jónak
találta a tréfát; hanem a bámulat lepte el aztán, midőn egy percz mulva
azt látta, hogy a «Filosof» egyenesen odarohan a proscenium
zártszékeihez, ott egy fiatal leány előtt megáll, s aztán egyszerre két
térdre bocsátkozik előtte, és elkezd vihogni, mint egy ember, ki örömét
akarja kifejezni és nem talál rá szavakat; odanyujtja feléje fejét,
orrlyukai forró párát fúnak, sörénye repked egyik oldalról a másikra,
szemei szikráznak, azután pajkosan megugrik s elkezd ott egy helyben
negédes tánczot járni, a hogy azt a délczeg iskola-paripák szokták,
azokkal a nemes hajlásokkal, azokkal a bókoló térdelésekkel, azokkal a
lejtő quadrill-lépésekkel, a miket ő tőle nem látott soha senki; s
feláll két hátulsó lábára, mint azok az első művészi paripák, s
ágaskodva körül fordul egész negéddel, mint azok a büszke mének;
utoljára aztán levágja magát a porba, meghentergőzik, mint valami igazi
paraszt-ló, s elnyujtva mind a négy lábát, odafekteti a fejét egykori
kisasszonya lábaihoz, miként régen odakinn a tarlón, mintha mondaná neki
most is: «Nem jösz-e ide megpihenni?»

A ki ezt a jelenetet meg nem értette volna, nagyon fogékonytalan
idegzettel kellett volna birnia.

Maga a bohócz is mozdulatlanul állt ott, szerepéből egészen kiesve,
zöldre festett arczán a meghatottság látszott: olyan volt vele, mint a
bronz-szobrok, mik rézzöld szinük alatt komoly indulatok vonásait
mutogatják.

Ilonka el volt érzékenyülve. A kedvencz állat hű ragaszkodása könyeket
csalt szemeibe. Nem hallá a közönség bámulatának kifejezését, a felriadó
tapsot, nem látta a feléje szegzett látcsöveket, csak régi kedves
lovacskája hizelgésének változatait látta és hallá, s szive megtelt
valamivel, a minek túl kellett ömleni.

Mikor végül a kedvencz állat oda fekteté fejét lábaihoz, a proscenium
párkányzatára, Ilonka elfeledte az egész világot maga körül; lehajolt
hozzá, egyet ütött a hű paripa nyakára tenyerével, és régi nevén
szólítá: «Csilla!»

A lovacska mint egy villanyütésre szökött fel erre, s egy csodálatos
félszeg ugrásban fejezve ki hódolata bókját, szép csendesen
visszaügetett elhagyott asztalához, még a bohóczot is megfogta szájával,
hogy kötelességére figyelmeztesse, s azután folytatta a félbehagyott
szerepet, minden bravourját elővéve eddigi tanulmányainak.

A par excellence «kedélyes» főváros közönségét egészen megnyerte ez a
jelenet: taps és tombolás kisérte a ponyt, ezernyi szemsugár fogta
kereszttűzbe a leányt. Hiszen azon is volt mit nézni. Oly szende, oly
valódi volt elpirulása ennyi bámuló nép közepette, s oly őszinte az
öröm, az elérzékenyülés kifejezése arczán. «Ki lehet ő?» kérdezte ezer
meg ezer ember egymástól.

Az előadás végeztével Tresor és gyermekei emberi alakjaikba travestálva
fogadták Ilonkát.

– No, hát mit mondtam önnek? – kérdezé a bohócz ragyogó arczczal. – Nem
egy milliót ér-e a kegyed kis paripája?

Ilonka meghatottan rebegé:

– Félek tőle, hogy még elcsábít. Mikor odajött hozzám, egy perczre az a
gondolatom jött, hogy odavetem magamat a hátára s vágtatok rajta, mint a
többiek, míg lélekzetem elhagy.

– No, az volna csak még ránk nézve a fogás! Most már tehát semmi
különöset sem fog kegyed találni az ajánlatban, melyre foglalót adtam?

– Elfogadom azt!

– Az igazgatóság egyszerre fizetné ki az árt kegyednek, ha neki adná el,
de én szeretném megvenni magamnak. Megteheti-e azt a szivességet nekem,
hogy tőlem öt havi részletben fogadja el a fizetést?

– A hogy önnek tetszeni fog.

Tresor nem titkolta el örömét az alku fölött.

– Meglássa, mit fognak a lapok beszélni e mai intermezzoról. Az én
zöldre festett pofámon is csorgott alá a köny. Egy fűzöld könyeket siró
béka.

Tresor bérkocsit hozatott, s mind a hárman együtt kisérték haza Ilonkát.

Másnap délben az első havi részlet második felét is kézbesíték
Ilonkának.

A család betegei ismét szemlátomást javultak.

Hanem harmadnap nagy szomorúan látogatott el hozzájuk Tresor.

– Jaj, kisasszony! – mondá kétségbeesett ábrázattal; – kegyed minket
tönkre tett, bankrottok vagyunk, cridát mondunk s becsukjuk a boltot.
Képzelje csak: a tegnapi előadáson a «Filosof» meg volt bolondulva. Nem
hallgatott semmi szóra, nem produkált semmit, kétszer-háromszor
körülnyargalta a szinkör fövényét, benézett minden páholyba, s azután,
hogy nem találta, a kit keresett, vissza akart menni az istállóba;
minden biztatásom haszontalan volt, ha megfogtuk: rúgott, ficzánkolt,
harapott; úgy tett, mint egy tökéletes vad ló, a kit akkor fogtak ki a
mokány ménesből, s utoljára is kitépte magát a kezeink közül, s a
numerusának végkép el kellett maradni. Nem akar semmiről tudni, ha
kegyedet nem látja.

Ilonka kedélyesen elnevette magát.

– Hát jól van! Majd oda ülök ismét, hogy lásson.

Tresor ugyan kapott ezen szón.

– De komolyan igéri ezt kegyed? Nem tréfál?

– Ha ezzel önöknek szolgálatot tehetek.

– Oh! ez igen nagy jóság lesz öntől, kisasszony! Hiszen erre gondoltunk
mi is. Az igazgató felhatalmazott engem, hogy igérjek kegyednek minden
estére, melyen szinkörünk egy páholyában végignézi az előadást, tiz
forint tiszteletdíjat.

– Ah! minek azt? Nekem nem kerül az semmibe.

– Tanácslom önnek, kisasszony, hogy fogadja el. Tisztességes úton jött
jövedelem, s aztán elfér az egy háztartásnál. Nekünk pedig bőven behozza
az a kamatjait. Gondolja ön, ma minden ember arról beszél: a «Filosof»
nem akar játszani, ha feltalált úrnőjét nem láthatja. Ha holnap
kiteszszük a szinlapra: «Filosof, recognising his mistress» – micsoda
tolakodás lesz a pénztárnál! És az kegyedet egy cseppet sem fogja
zsenirozni. Kegyed mindennap más páholyban ülhet, azt a kis arczfátyolt
lebocsáthatja az álláig, hogy a bámész tekintetek ne háborgassák.

– De uram, ha én elfogadom az önök művészete által szerzett kenyeret,
akkor nem fogom az arczomat eltakarni, hogy szégyeneljem ezt a
művészetet, melynek magam is kiegészítő részeül szegődtem. Elmegyek s
hagyok az arczomra nézni három óra hosszat mindenkinek.

– No, az dicső lesz! Ezeren tudakozódnak már nálam, hogy kegyed kicsoda?
Nem mondtam meg senkinek. Nyersen, kereken elutasítottam mindenkit. Egy
distinguált hölgy, a kihez senkinek semmi köze, punktum! Azt fogom
mondani, hogy kegyed angol nő; magyar honfitársai ne tudják meg.

Ilonka keserűen felkaczagott.

– Hagyja ön el, jó barátom! Az én magyar honfitársaim közt vannak oly
hirhedett bukfenczhányók, oly országos komédiások, hogy ha azok miatt
nem akarják magukat szégyenleni, nem szükség a pirulást azon kezdeniök,
ha egy honleányuk a cirkus homokjából veszi fel az istenadta kenyeret!

Világosinénak nem volt semmi szava az alku ellen. Ilonka formaszerű
szerződést kötött. Mindennap nyolcz órától fél tizig a cirkusnak egyik
földszinti páholyában helyet foglalni: ez volt kötelessége.

Eleinte nehéz volt hozzászokni a nyomasztó érzéshez, hogy perczekig az
összes ezernyi közönség tekintete az ő alakján tűz össze, mintha minden
tekintet egy-egy lidércz-nyomás volna; hanem később megszokta ezt, mint
a hogy megszokja az ember, hogy tizennyolcz ezer mázsányi levegő-oszlop
nehezül alakjára, s jár-kel vele, a nélkül, hogy érezne a teherből
valamit.

Az esték egyforma sikerrel végződtek. A «Filosof» addig nem kezdett az
előadáshoz, míg régi úrnőjét valamelyik páholyban meg nem találta; a
páholy mindig változott; akkor azután szokott üdvözletét megtéve előtte,
egész kedvvel fogott groteszk produkczióihoz, s a szinlapon állandó tért
foglalt ez a sor: «Filosof, recognising his mistress». («Filosof»
ráismer úrnőjére).

Előadás után a Tresor családtagok kisérték haza rendesen Ilonkát; ha jó
idő volt, gyalog; ha rosz idő volt, bérkocsiban; s Ilonka tapasztalhatá,
hogy a bohócz leánya jól meg van védelmezve. Az öreg Tresor egészen úgy
viselte magát irányában, mint második apja. Szeles tolakodókat erélyesen
hessegetett el tőle messzire; egy pár ifju himpellérnek azt is
megmutatta, hogy a cirkusi herkules öklei a tettleges kapaczitátióhoz is
értenek, s a védenczéhez csempészendő szerelmes leveleket hozóikkal
együtt röpítette ki az ajtón.

Mert szerelmes levelek jöttek özönnel.

A leány tüneményes szép alak volt. Titokszerű megjelenése még
érdekesebbé tette. Megfejthetlen maradt a bűvhatás, melyet a cirkus
egyik legügyesebb állatjára gyakorolt. Hogy a társulat személyzetéhez
nem tartozik, azt tudták. Mi a neve? azt az igazgató most sem mondhatta
meg: azt a Tresor-családon kívül senki sem ismerte, s azok nem voltak
kivallathatók. Lakását nem lehetett felfedezni. Figyelmét nem lehetett
megragadni. Szemei nem tévedeztek a közönségen soha. Egyedül ült
páholyában, s az előadást nézte, vagy merően bámult fekete legyezőjére,
mintha arról olvasna valamit.

Pedig sokat beszéltek felőle. A hol csak a cirkusok habituéi
összejönnek, mindenütt emlegették a bűbájos straniérát, a
megközelíthetlen tündért, a kit senki sem ismer.

Egy délután épen egy asztalnál beszéltek róla a «Café Daum»-ban, hol
katonák és polgári uracsok ültek vegyest, s birálgatták a város
szépségeit.

– Én már tudom, ki ő? – szólt az egyik. – Amerikai tábornok leánya, ki a
déliek részén esett el; maga is apja mellett szokott ponyján lovagolni;
ez az a pony. A háború megszünt, az apa meghalt, a leány elszegényült, a
lovat elfogták. Itt találkoztak ismét.

A másik mást tudott.

– Nem is leány az, hanem férfi; vannak, a kik ismerték, mint
Garibaldi-önkénytest. Azért nem válaszol, ha hozzá szólnak, mert hangja
elárulná férfi-létét.

A harmadik legokosabb akart lenni.

– Komédiásnő, mint a többi. A társasághoz tartozik. Betanult
szemfényvesztés az egész, a közönség elbolondítására. Alkalmasint
valamely bohócznak a szeretője.

Ennél a szónál felkelt az asztaltól egy szőke szemöldökű katonatiszt, ki
eddig hallgatag szürcsölte fekete kávéját, s így szólt:

– Én hát megmondom, uraim, önöknek, hogy ki ez a hölgy valóban és
igazán.

Ez a fölszólaló volt Föhnwald.




HÁT JŐJJ.

– Én tudom, hogy ki ez a hölgy! – mondá Föhnwald; – azt is tudom, honnan
ismeri a clownt, s mi köze van a «Filosof»-hoz? Ott voltam a történet
kútforrásánál, a mit tudok, azt magam láttam és hallottam. Egyszer
adóbehajtáson voltunk Magyarországon, a nádasi puszta bérlőinél; úgy
emlékszem, hogy Világosi volt a bérlő neve. Miután a biztos és peczérei
az utolsó pénzt kisajtolták a háznépből, még a kisasszony karpereczében
levő magyar aranyat is: vesztére egy vándor komédiás jött épen az
udvarra, bohócz mutatványaival mulattatni a háziakat. Az adóbiztos
nyakon fogta a bohóczot fizetetlen jövedelmi adóért, s mert annál egy
garast sem talált, elvette tőle a betanított kis tatárlovát, a mi annak
kenyérkereső társa volt; el is vitte irgalom nélkül, s el is adta
valahol néhány forintért egy házalónak. A bohócz kétségbeestében meg
akarta ölni magát és gyermekeit: ekkor a kifosztott ház kisasszonya
megszánta a nyomorultat, s neki ajándékozá tulajdon kis kedvencz
ponyját. Ime, ez az ismeretlen nő, a bohócz és a «Filosof» története.
Később az elemi csapás miatt elpusztult a bérlő család; úgy hallottam,
hogy sokáig élődtek a fővárosban, hol a leány leczkeadással tartotta
fenn egész családját. Egész rege, a mit e szép gyermek önfeláldozásáról
beszélnek. Utoljára elüldözte őt egy úrnő Pestről, ki féltékeny volt a
leány szép szemeire. Én nem láttam őt a pusztai executió óta, s csak
most ismertem fel a cirkusban ujra a nádasi puszta szép tündérét; most
még szebb, mint akkor láttam.

– Ejh! százados úr! – jegyzé meg erre az egyik dandy – ön úgy beszél e
tündérről, mintha szerelmes volna bele.

– Biz uram, ha szegény legény nem volnék s ha okosabb mesterségem volna,
utána járnék, hogy elvegyem: mert ez az egy leány van a világon, a kit
tudnék szeretni és becsülni; de így hasztalan rá gondolnom: mit ér a
katona családfőnek? Míg él: ágyútöltelék; ha meghal: koldusok őse. De
elég szégyen gyalázat, hogy a magyarországi ifjak elfeledik s veszni
hagyják ezt a leányt, mert lehetetlen, hogy boldogabb években ő érte is
ne sóhajtozott volna valami suhancz, a ki aztán a nyomorba jutott
családnak hátat fordított szépen, s egykori imádottjának most már nem is
köszön.

Ezeknél a szavaknál egy magas fiatal ember felkelt az asztal végéről, s
szótlanul eltávozott.

Ez a fiatal ember volt Harter Elemér.

Két nappal később a Tresor-család jutalomjátéka volt hirdetve a
cirkusban. A gyermekek oly régen örültek előre e napnak, maga Tresor is
nagyon érdekelve lehetett általa; neki ez nagy jövedelmet igért.

Az előadás estéjén ismét ott ült Ilonka a proscenium egyik karszékében.
Nem fogadott el páholyt ezen a napon, a mikor a közönség előre
láthatólag lefoglal minden helyet.

Ez este le nem vette szemét fekete legyezőjéről, úgy nézte azt, mintha
egy könyv volna, a mit ha szétterjeszt, olyan sokat olvashat belőle.

Ha azt tudná valaki, hogy miket olvas ő most ebből a könyvből?

… Nem néma már a kis testvér…

… Ott fekszik halva az ágyon…

… Ott énekli most már az égben a többiekkel együtt: «Dicsőség a
magasságban az Úrnak…»

… Az ő arcza is olyan piros és olyan gömbölyű most, mint azoké a
többieké…

… Milyen szépen, csendesen halt meg testvére ölében; azt hitték, csak
elaludt…

… Késő estig varrta számára nénje a halotti köntöst, szép fehér
tafotából, kék szalagokkal…

… Még a szemfödél van hátra…

… Abban kellett hagyni a munkát, mert ütött az óra…

… Hét órakor a circusba kell menni, a közönség mulatni akar…

… Ott kell hagyni a kis halottat, és el kell menni ahhoz a nagy
halotthoz, a kinek ismeretlen világ a neve…

… Félbe kell szakítani a gyászt, a siralmat, a szemfedővarrást, a
betegápolást, a tébolycsillapítást, menni kell a látványba.

… Nem lehet abból elmaradni, a közönség kegyetlen nagy úr, ha
rabszolgájának szegődtél, szolgáld…

… A jó barát jutalomjátéka van: még csak panaszkodni sem szabad ma; az
utolsó, egyetlen ember, ki kezét az elbukottak felé nyújtá, kivánja ezt
az elfeledését az otthoni gyásznak… Maga nem is sejti azt…

… Tehát gyászoljunk két óráig zeneszónál, tapsriadal mellett,
könytelenül…

… Majd folytassuk azután egész reggelig, a virrasztómécs mellett…

Egy ismerős gyermeki hang zavarta fel e töprengéseiből.

A kis Hermine köszönt neki jó estét. Most következett az ő előadása a
kötélen, s míg végigment az előszín előtt, figyelmezteté magára Ilonkát.

Ilonka viszonzá a köszöntést s utána nézett a gyermeknek, a mint az a
kifeszített kötélen felfutott, chinai leánynak volt öltözve; olyan röpke
volt, mint egy hímes pillangó.

Ilonka máskor élvezettel kisérte Hermin játékát a kötélen; de most ez is
lázasan hatott idegeire. Ő remegett miatta szüntelen, hát ha le talál
esni? hát ha valami baja történik ennek is? Vannak napjai a
csillaghullásnak, a gyermekhalálnak.

Inkább eltekintett mellette a közönség felé.

Azt a pillanatot is megbánta.

Két ismerős arczczal találkozott egy tekintetre. Az átelleni páholyok
egyikében látta ülni Lemmingnét. Szemei találkoztak annak kihívó, lenéző
tekintetével, és azután a páholysor fölötti erkélyen megpillantá
Elemért. Épen Lemmingné fölött ült az, úgy, hogy a delnő nem vehette őt
észre.

Ekkor azután ismét leszögzé szemeit legyezőjére s nem volt figyelme
többé semmire, mint azokra a gondolatokra, miket a fekete lapokról
leolvas.

… Egygyel kevesebben vannak, a kik szeretnek…

… Mindig szűkebb lesz körülöttem a világ…

… Jön idő, a hol nem lesz számomra sehol «otthon»…

… Szép küldetés a sorstól egy szegény leány számára! Azokat, a kiket
szeretek, egyenkint eltemetni, elfeledni. Vagy elsiratni, vagy
elgyűlölni…

… Csak már vége volna e zajnak, hogy mehetnék haza az én kis mosolygó
halottamhoz, az ő fehér koszorúcskáját elkészíteni…

Pedig végig kellett az előadást várnia, a «Filosof» művészi előadása
legutoljára volt téve. Elébb következett még a cserebogár malma,
Tresorral és fiával.

Ezt a hajmeresztő látványt Ilonka soha sem szerette nézni. Meg is mondta
Tresornak, hogy annál valami okosabbat is gondolhattak volna ki. «De nem
merészebbet!» volt az acrobata válasza. Ilonka azonban kikötötte
magának, hogy ő ezt soha sem fogja nézni, mert ez már nem is
testgyakorlat, ez istenkísértés.

Most is arcza elé tartja legyezőjét, hogy oda se lásson ez életveszélyes
mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a
kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indúl meg az
őrült repülés a tengely körül, két ember hosszában.

Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltá fel
a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.

Ilonka odapillantott: mi az?

Az érczrúd, mely körül kezeinél fogva forgott az apa és fiú, hirtelen
kicsúszott kapcsából; az erőművész, ki észrevette a veszedelmet, erősen
megragadta azt mind két kezével, s úgy csúszott végig rajta, különben
mindkettőjüket a tetőig veti a megszakított lóderő; így pedig az történt
velük, hogy mind a kettőjüket úgy csapta a földhöz önrepülésük rohama,
hogy élettelenül terültek el rajta.

Ilonka felszökött helyéről, és le a fövényre.

Nem volna érdemes, hogy nőnek nevezzék, ha azt nem tette volna, hogy
midőn egyetlen igazi barátját ott látja lezúzva a földön heverni, oda ne
rohanjon hozzá és első ne legyen, ki annak fejét felemeli s véres arczát
megtörli; ha e perczben eszébe jutott volna: hogy mit mond erre a bámuló
világ?

Az előadásnak e balesettel vége szakadt; a nők futottak ki a nézőtérről;
az előkelőbbek ájuldoztak, a lovarszemélyzet összefutott
bohócz-köntösben, tündér-álczában és sietett a földön heverő apát és
fiút az öltöző-szobákba átvinni. Ilonka velük ment.

Most azután két kínos delejvonzás között oszlott meg lelke: otthon egy
halott, a ki már az; és itt talán csak lesz még kettő. Amaz a kín haza
vonta, emez itt tartotta, mint a háztetőn járó holdkórost, kit föld és
hold kínoz egyszerre rettentő vonzerejével.

Addig nem lehetett barátját elhagynia, míg az orvos nem biztosítá, hogy
él. A fiú már jobban van, csak keze marjult ki, hanem az apa súlyosan
megütötte magát. Még nem tudni, mi lesz a vége? Kétszer vágtak rajta
eret, míg eszméletre tért.

Tresor, mikor felveté szemeit, Ilonkát látta maga előtt. Kezét fáradtan
emelé fel s szivére tette. Talán azt akarta mutatni, hogy nincs semmi
baja, vagy talán meg akart köszönni valamit?

Azután bágyadt mozdulattal inte, mintha távozásra késztné.

Ilonka maga is idején látta, hogy haza menjen. Az idő későre haladt már;
anyja ezóta aggódik szokottnál hosszasabb kimaradása fölött; sietnie
kell haza.

Megszorítá szótlan barátja kezét, megsimítá homlokát, s aztán sietett a
circusból.

Csak akkor vette észre, hogy most már az sincs, a ki haza kisérje. A
circus szolgái is el voltak foglalva vagy küldözve, nem akart senkinek
alkalmatlan lenni, gondolta, egyedül is haza talál. Talán bérkocsi is
lesz a circus előtt.

A mint az oldalajtón kilépett, bérkocsi után nézegetve, az ajtó mellett
egy férfit pillantott meg. Ott állt az mozdulatlanul és várakozni
látszott.

Ilonka megismerte őt: Elemér volt.

Most már nem nézett bérkocsi után; sebesen elhaladt mellette, a nélkül,
hogy feléje nézne.

A követő léptekről megtudá, hogy Elemér őt nyomban kiséri.

Óh ő ismerte még lépéseinek hangját is.

Ezek a léptek követék őt utczáról utczára. Ilonka hallotta azokat
kongani, kiismerte más jövő-menők léptei közül, és lelke hánykódott
visszás érzelmek alatt.

Harag, szégyen és remegő vonzalom kűzdött szivében.

A léptek mindig közel hangzottak mögötte. Ő egyszer sem tekintett
vissza.

Végre egy szűk sikátorhoz jutott, melyen keresztül kellett mennie
lakásukhoz.

Abban a sikátorban egy lélek sem járt már.

A mint ide befordúlt s a kisérő lépteket most gyorsítva hallá közeledni
magához, a nemes kétségbeesés kitört nyugalma bilincseiből. Hirtelen
visszafordult s eléje dobbantva az utána jövőnek, rárivalt tompa, de
indulatos hangon:

– Mit akar ön? Miért követ ön engem? Kiüldözött ön már hazámból, ki
akar-e üldözni a világból is?

A megszólított ott maradt, a hol a leány megszólította.

– Hallgasson meg engem kisasszony! Egy lépést sem közelítek, de
hallgassa meg, a mit mondok. Ha én üldöztem kegyedet, megbűnhödtem érte,
mert üldöztem azután magamat kegyed emlékével még jobban. Óh! a kegyed
megbántásának emléke engem túl üldözött a világtengeren, bele üldözött
idegen nemzetek őrjöngő harczába, kiüldözött az életből, halálba
hajtott; még ott sem engedett megpihennem, a túlvilágról is
visszakergetett; se élnem, se halnom nem szabad, nem lehet a kegyed
haragjával. Hát örökké tart-e az?

– Mit kiván ön tőlem? kérdé a leány ridegen.

– Mindent. Nőül akarom önt venni.

Ilonka nem titkolhatott el egy keserű mosolyt az arczán.

Elemér elérté a választ.

– Rosz helyen, rosz időben szólok, tudom; de mit tehetek mást? Ez a
kezdete, ez a vége annak, a mit önnek meg kell mondanom. Évek óta
keresem önt, hogy ezt megmondhassam, s nem tudom, nem tűnik-e el előlem
újra, a nélkül, hogy ezt meghallhatta volna tőlem. Én önt nőül akarom
venni, mert én önt szeretem. És ön nem gyűlöl engem. Hiába vet ön oly
megölő tekintetet rám: ön nem gyűlöl engem.

– Ki mondta azt önnek?

– Valaki, a kinek ön azt elmondá.

– Ily valaki nem él a földön! felelt rá büszkén a leány.

– Igaz! szólt az ifjú; de vannak, a kik halva is beszélnek. És azzal
keblébe nyúlt s kivette tárczájából a délvirágot, melyet a nádasi
pusztakertből leszakított. Ez a virág mondta azt meg nekem. Ön ismeri
ezt, ön beszélt vele; s ez elmondott nekem mindent. Gyalog, éhszomjan
vándoroltam odáig, hol e virág termett, mint zarándok a búcsújáró szent
helyre. Tagadhatja-e ön ezt?

A leány lesüté szemeit, miknek hideg villáma meg volt törve. Érzé, hogy
bűverejének vége van. Mély sóhajjal, keserűséggel csak annyit mondott:

– És hány éve annak, hogy ez a virág önnek beszélt?

Az ifjú egészen átérté a mély vádat.

– Igaz, nem tagadom, hogy az régen volt, egy örökkévalóság. És nincs
mentség, mely elvehetné rólam a vádat, hogy oly soká késtem a következő
szóval. De nem volt az idő elveszve. Engem mint bolondos kölyket hajtott
keresztül a tűzön önhóbortosságom; de mint férfi jöttem ki abból; férfi,
kinek minden szava tettrevaló, s minden gondolata kimondható. Nagyon
késtem, azért nagyon sietek. Mutasson be kegyed szülőinek: én még ma
megakarom tőlük kérni kegyed kezét.

Ilonka arczán sajátszerű fájdalom kifejezése foglalt helyet. A
gyöngédség éde és a gúny keserve volt ebben elvegyítve.

– Szülőimhez? mondá; most rögtön? Még ez órában? Jó! jőjjön kegyed
mellettem.

S azután vezette őt a hosszú sikátoron végig. Egyik sem szólt a másikhoz
több szót, míg a házhoz értek, hol Világosiék szállása volt.

Ilonka kinyitá a kaput s bebocsátá rajta Elemért. Azután végig vezette a
hosszú, sötét folyosón szállásuk ajtajáig.

Elemér tudhatta, hogy Ilonkát szülői ébren fogják várni.

A mint az ajtón bebocsátá, Elemér az elrekesztett szoba első osztályában
lelte magát, hol Világosi ült örök karszékében. Mindig ült, soha sem
feküdt le.

Ilonka oda vezeté Elemért.

– Itt van az atyám. – Harter Elemér úr! szólt az ifjúra mutatva.

Világosi e szónál felrettent béna tompulatából s haragosan kezde
kezével-lábával dörömbözni és sebesen kiáltozá egymásután: «tatata,
tototo»; nem volt ez emberi beszéd, de mégis erős indulatot fejezett ki
ez állati hangban.

Elemér megmerevedve állt ott, nem tudta elgondolni, mi lehet ez?

Ilonka szomorúan mondta neki:

– Ez lett az atyámból! Most lépjen át a másik szobába.

A deszkafal függönyét félrevonva, azon belül látott Elemér egy halvány,
összeesett arczú nőt feküdni a kórágyon, és egy holt gyermeket a
ravatalon.

– Itt az anyám és a testvérem! rebegé fülébe súgva Ilonka.

Elemér feje körül zúgott a lég; azt az érzést hozta vissza emléke, mikor
a végtelen tengert érzé maga körül összecsapni, s merült alá egy
ismeretlen világba. De az eszmélet, mely ott sem hagyá el, itt is
uralkodott a helyzet benyomásán. Keble elszorult attól, a mit látott; de
szive helyén volt.

Odalépett a beteg nőhöz.

– Asszonyom! megbocsát ön, hogy ily szomorú órában háborgatom önök
nyugalmát. Midőn azt kértem Ilonka kisasszonytól, hogy vezessen be
családjához, nem tudtam minő gyász van itten; most pedig annál inkább
kérem, hadd legyen e gyászban osztályrészem nekem is. Ismeri kegyed
nevemet? Én Harter Elemér vagyok.

– Ismerem ezt a nevet! felelt rá Világosiné komoran.

– Én öntől azt jöttem kérni, vegyen fel családja tagjai közé, adja nekem
Ilonka kezét. Hogy ez a gondolatom nem ebben az órában támadt, azt
bebizonyíthatom atyám levelével. Tegnapelőtt tudtam meg véletlenül, mit
régóta fürkészek, kegyetek hollétét, s azonnal írtam Harter Nándor
úrnak, hogy Világosi Ilonka kisasszonyt nőül akarom venni. Vele, mint
atyámmal, – illő volt azt tudatnom. Ma megkaptam rá a választ. Nem
meglepő, mert előre tudtam. Ő tiltja nekem e lépést. De én az ő
tilalmával nem gondolok, magamé vagyok s itt állok, hogy Ilonka
kisasszony kezét öntől ünnepélyesen megkérjem.

Világosiné e szavak alatt csendesen félkönyökére emelkedett kórágyán.

– Tehát Harter Nándor úr megtiltja önnek ezt a házasságot? Jó, tehát
legyünk ketten, kik azt megtiltjuk. Én is ellene mondok annak! Itt a
nyomorúság vermének fenekén, a halottak házában, magam is a sirhoz
közel, utasítom vissza önnek a kezét. Nem, egy Harter keze még a sirból
kimenekülni sem kell nekem. Tudja ön, minő sebfolt az én szívemen a
Harter-név emléke? Egykor jegyese voltam Harter Nándornak; nem úgy kért
meg, mint ön ezt a leányt: este, mámor után; de ünnepélyesen, egész
világ tudtával, kihirdetve templomszerte, háromszor egyesítve nevemet a
magáéval – s a menyegző napján elhagyott. Akkor én az eget szidalmaztam
szégyen és kétségbeesés miatt, s e fájdalom, e gyalázat terhe földre
sújtott. Óh tiszta ég, óh örök bölcseségű Isten! bocsáss meg érte: most
áldalak, hogy ez nem úgy történt, a hogy én kivántam. Látta ön azt a
tébolyodott koldust ott a másik szobában? Azt a tébolyodott koldust
rendelte nekem Isten hitestársul az ön méltóságos gazdag atyja helyett.
Áldott legyen érte bölcs irgalma Istennek! Mert ennek a tébolyodott
koldusnak van becsületes neve, a mit viselhetünk én és gyermekem
büszkén; ha élünk, élve, ha haltunk, fejfánkon; míg az ön apjának neve
átkozott egy egész ország előtt, a kire újjal mutogatnak az utczán és
utána kiáltják: «Ime, itt megy az éhezők megkoplaltatója, a közkincs
megrablója, a tolvajok orgazdája, Harter!» El innen, uram! Ön nagy úr,
mi koldusok vagyunk. De vigye ön magával azt a tudatot, hogy a földhöz
ragadt koldusnak circusban szolgáló leánya sem köti össze a nevét egy
Harter nevével!

Világosiné láztól égő arczczal roskadt vissza fekhelyére.

Elemér elzsibbadtan hallgatá végig e rettentő öldöklő beszédet. Mikor
vége volt, így szólt, mélyen felsohajtva:

– Asszonyom, még egyszer találkozni fogunk. Most Isten önnel!

Azzal eltávozott.

A mint egyedül maradtak, Ilonka odarogyott anyja ágya mellé s könyező
arczát annak kezére fektetve, zokogá fájdalmasan:

– Anyám… én szerettem őt.

Világosiné elképedve hallá e vallomást, s bánatosan mondá hanyatt
roskadva párnái közé:

– Miért nem mondtad ezt nekem soha?




AZ ÚRNAK EGY LEHELLETÉRE.

Harter Nándor végczélja közelében érezte magát.

Itt volt az áldást igérő tavasz, gazdag vetéssel takarva minden mező, s
akadt egy gazdag kereskedő-ház Bécsben, hol nagyszerű előleget igértek
birtokának minden terményére. Csak érte kell menni a pénznek, hogy
felvegye azt.

Angyaldyt is fölvitte magával, ez volt titkárjának utolsó szolgálata
nála; ezentúl a magyar udvari kanczelláriánál lesz alkalmazva, hol
bizonyosan nagy jövendő kinálkozik szép tehetségei számára.

A bankárház, melynél ez előleget meg kellett volna kapni, pár nap óta
huzta-halogatta a dolgot, mindenféle forma-hiányok miatt; Harter el nem
tudta képzelni, miben scrupulosuskodnak még? a termények fel vannak
becsülve mind. E miatt várakoznia kellett Bécsben több napon át.

Azonban a várakozásnak is meg volt a maga jutalma; egy este valami
jótékony czélra tánczvigalmat adtak, s Harter Nándor jól sejtett, midőn
azzal a gondolattal ment oda, hogy ott Malvinát felfogja találni.

A szép hölgy hogy is maradhatott volna el onnan?

Ilyen báli helyen aztán Lemming úr semmiképen nem akadályozhatta meg,
hogy Harter Nándor conversatióba ereszkedjék Malvinával; legfeljebb a
fölött ellenőrködhetett, hogy a társalgás tárgya tiltott terekre át ne
tévedjen.

Az nem is feküdt czéljában Harter Nándornak; a mi titkos egyezménye volt
Malvinával, azt el tudta intézni levél útján; a mi jelenlegi szomját
enyhíté, az a társalgás hangja volt.

Van a nők hangjában valami, a mi megittasít, ha a legmindennapiabb
tárgyról beszélnek is, s Malvina e varázslatot nagy mértékben bírta.
Bűbájos volt, ha csak arról beszélt is, hogy milyen hideg van!

Pedig valósággal hideg volt.

Május vége felé az idő, kinek jutna eszébe ilyenkor a termet fűttetni?

Malvina pedig valahányszor a tánczból visszatért ülőhelyére,
mindannyiszor összeborzongott. S ez az ideges borzongás is olyan jól
illett neki, a mint vállait kaczérul megrázta, hogy a ki csipkés
mantilleját rátakarta, elkábulhatott bele.

– Igazán, olyan hideg van idebenn.

– Én csak a meleget érzem kegyed körül! bókolt rá Harter.

– De valóban, nézze ön csak: az ablakon jégvirágok rajzolódnak. Ez
szokatlan tünemény májusban.

– Ezek jégkeblű hölgyek tekintetétől rajzolódnak oda! enyelge Harter.

Lemming úr maga sokkal figyelmesebb kezdett lenni az ablakok
jégvirágaira; Harter csak tréfát űzött belőlük.

Pedig méltóságos és nagyságos tánczosok és tánczosnők, jó volna egy
perczre elhallgattatni a zenét, félbehagyni a keringést és leborulni a
földre, és rázendíteni reszkető ajakkal: «De profundis ad Te clamavi
Domine!»

… Az Úrnak öldöklő lehellete jár odakünn az éjszakában, s míg idebenn a
táncz, zene tart: országok lesznek hamuvá!… Azt jelentik azok a
jégvirágok az ablakon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap késő délfelé ébredt fel Harter úr; világos reggel vetette haza a
vigalomból. Angyaldy régen várt már reá.

A mint Harter úr reggelijét behozták, Angyaldy is bejött hozzá.

– Nos, hát mi ujság, kedves Emil? kérdé tőle igen derült kedélylyel. A
múlt éj rózsaszínű hangulatba hozta ő méltóságát. Midőn Malvinától
búcsút vett, az megszorítá kezét. Midőn Harter Lemmingnek jó reggelt
kivánt, egyuttal figyelmezteté, hogy a napokban elmegy hozzá «ügyeiket»
végleg rendezni, Lemming azt mondta, hogy igen szivesen látja.

Tehát Harter úr derült kedélylyel kérdezé Angyaldytól: mi ujság?

– Az az egyetlen ujság, hogy az éjjel négy fok volt a minus alatt.

– Ejnye, bizony azt mink is éreztük a bálban az éjjel. Tartok tőle, hogy
az a sok könnyen öltözött delnő náthát, grippet és rheumát fog kapni.

– Csak attól tart méltóságod? Én meg attól tartok, hogy az idén megint
nem fog kapni fél Magyarország egy harapás kenyeret.

– No, már hogyan?

– Úgy, hogy az éjjel lefagyott tisztára minden. A repczének vége; a rozs
virágzásban volt, az tönkre ment; a buza épen tejében volt, az
megvakult. Az idén nem ád sem egy repczehüvely egy szem mustárt, sem egy
kalász egy szem magot, sem egy szőlőszem egy csepp mustot. Üres év áll
előttünk.

– Ah, azt csak ön képzeli! szólt Harter, kinek a forró thea nagyon
megégette a torkát.

– Hogy nem csak én vagyok az, a ki ezt képzelem, hanem vannak, a kik
bizonyosak is felőle, azt méltóságod a bankárház tudósításából
megtudandja; nekem már élőszóval tudtul adták.

Azzal átnyújtá a bankárház levelét Harter úrnak.

Harter úr azt olvasá a levélből, hogy az illető kereskedők végtelenül
sajnálják, de miután csakugyan bekövetkezett az, a minek jöttétől már
napok óta rettegnek, a mit minden üzér kezében tartott hévmérővel lesett
és vigyázott, hogy az éjjel a kényeső négy fokkal alul ment a minuson: e
csalhatlan tény után teljes bizonyosság van a felől, hogy mindennek, de
mindennek, a mi zöld volt, el kellett az éjjel fagyni; annálfogva
semminemű előlegek magyarországi földbirtokok ez évi terményeire nem
adatnak.

De már ez olyan csapás volt, a mely még Harter úr theás-csészéjét is
feldöntötte.

– De hisz az lehetetlen! kiáltozott magánkivül. Ez égrekiáltó volna! az
Isten csak nem sújthatja ezt az országot kétszer egymásután ily iszonyu
csapással?

Angyaldy összeszorítá ajkait, miken ki akart szabadúlni ez a mondás:
«Hát ha épen ti értetek sújtja azt így!»

– Lehetetlen ez! kiabált Harter, s az ablakhoz futott. A vendéglő előtt
volt egy szép fasor, ernyős akáczokból, azoknak a levelei mind feketék
voltak már, és alácsüngtek.

– Elpusztult világ ez, uram!

Hiszen nem az elpusztult világért dühöngött ő, hanem leforrázott
szenvedélye bimbójaiért; azokat is, mikor legbújábban díszlettek már,
akkor fagylalta le ez a rettenetes éjjel.

Malvina ismét a holdba távozott kinyújtott keze elől. Pedig már csak egy
pókfonálnyi távol választotta el tőle.

– Oh! milyen kegyetlen a sors! milyen ádáz a végzet!

– Az ám! mondta magában az az összeszorított száj; s az a legnagyobb
baj, hogy nincs az embernek kin a mérgét kiadhatni? Még csak a nemzetet
sem lehet szidni érte.

Harter Nándor összeszorítá ökleit s fogcsikorgatva tekinte az égre:
kivel küzdjön most meg?

Akadt az is.

Inasa egy látógató-jegyet hozott be neki. Harter Nándor fia nevét
olvasta rajta.

Soha jobbkor!

– Elemér úrfi! kiálta dühösen, Angyaldy elé vetve az asztalra a
névjegyet. Még szemem elé mer kerülni! oly gyalázat után! Csak hadd
jőjjön!

Angyaldy el akart távozni a jelenet elől. Elég keresztyéni jóindúlattal
birt, nem lenni útjában e barátságos találkozásnak, de Harter úr
visszatartá.

– Csak maradjon ön itt, önre szükségem van. Ezzel a suhanczczal többé
soha nem fogok másként beszélni, mint tanuk jelenlétében. Ön üljön le az
asztal mellé, és föl ne keljen, midőn az bejön. Épen jó kedvemben fog ma
találni!

Az ajtó nyílt s belépett rajta Elemér.

Pár lépést tett atyja felé, mire Harter tiltó mozdúlattal tartva felé
kezét, indúlatosan reárivallt:

– Vissza! Egy tenger fekszik közöttünk!

– Tudom, uram! viszonzá Elemér nyugodtan; nem fogok a másik partra
átvitorlázni. Ha tetszik, az asztalt közénk tolhatjuk.

– Komédiás!

– Hagyjuk azt el. Térjünk a dologra! Igen szeretem, hogy tanú is van
jelen. Szükségünk lesz rá.

– Tán párbajra akar híni! Oh! én helyt állok, az elhiheti.

– Én nem állok helyt. Tegnap öntől választ kaptam azon levelemre,
melyben kinyilatkoztattam elhatározásomat, hogy Világosi Ilonkát nőül
veszem.

– Egy englische Reiterint!

– Legyen az! Ön nem adta helyeslését ez elhatározásomhoz. Én
mindamellett is megkértem e hölgynek a kezét édes anyjától.

– Hát az «micsoda?»

Elemér mély, szemrehányó tekintettel nézett apja szemébe, s halkan
mondá:

– Arra feleljen ön meg magának…

Harter elharapta egy perczre haragját; ez az emlék meghűté. Elemérnek
ideje maradt folytatni:

– Ez az asszony elutasított engem, és megtagadta tőlem leánya kezét.
Megtagadta, szemembe mondta, hogy a Harter-név úgy be van szennyezve,
hogy azt egy koldus leánya, egy kötélen tánczoló komédiásnő sem
viselheti szégyen nélkül.

– Hallgass, te őrült!

– Uram, ne kiáltson ön! Beszéljünk csendesen, hogy a folyosókon meg ne
hallják. Azt, a mit nekem mondott az az asszony, meg kell önnek hallania
tőlem, s ha ön kiáltani fog, én kiáltani fogok még jobban. Ha ön
kihallgat, én suttogva beszélek.

Harter Nándor melle elfulladt a névtelen dühtől, szégyentől és
izgalomtól. Leült az asztal mellé.

– Azt mondta nekem ez az asszony: a te apádra úgy mutogatnak, mint a
közkincs megrablójára.

– Suhancz! ordítá Harter, felpattanva s öklével ütve az asztalra; te
engem szidalmazni jösz-e?

– Csendesen, uram! Már megtörtént. Mondva van. De nem azért jöttem ide,
hogy ezt én mondjam önnek; hanem azért, hogy ezt ne mondhassa önnek más.
Én nem tudom, igaz-e, nem-e, mível önt közpénztárak kezelésében
vádolják? Ön el fogja azt intézni.

– És neked ahhoz semmi közöd!

– De van! E név van anyám sírkövére felírva; s e névnek nem elég, hogy
aranybetükkel van oda vésve. E névnek tisztán kell maradni. Ime, én
átadok önnek egy iratot, melyben elismerem, hogy anyám örökségét öntől
megkaptam egészen; Angyaldy úr aláírja, mint tanú. Ön vegye fel egész
anyai örökömet, s siessen tisztára lemosni magáról azt a vádat. Soha nem
kérem számon, hova tette? Az ön titka marad. Magam majd megélek a nélkül
valahogy.

Azzal odatette apja elé a kész íratot, s még egyszer kérte Angyaldyt,
hogy azt írja alá, mint tanú.

Ha ügyelt volna arra a tekintetre, a mit akkor Angyaldy vetett rá!

Valóban, Elemér soha sem volt közelebb ahhoz, hogy valaki az asztalról
felkapott késsel hirtelen keresztűlszúrja, mint ebben a pillanatban!

Harter Nándor úrnak pedig egyszerre gyönyörteljes mosoly derűlt el az
arczán.

Lenyelte mind azt, a mi keserű: csak az maradt meg a szája ízében, a mi
édes.

Tehát bírni fogja az eszközt, mely Malvinát visszavívja számára!

Nemeskeblű ifjú!

Az elérzékenyült apa melodramatikus hangúlatban kelt föl helyéről s
meghatott arczulattal közelített fia felé.

Most azután Eleméren volt a sor visszautasító mozdulatra emelni föl
kezét.

– A tenger van közöttünk, uram! Én leróttam, a mivel önnek tartoztam, s
több dolgunk nincsen egymással. S mivel életemet, a mit öntől kaptam,
önnek vissza nem adhatom: azon leszek, hogy azt hazámnak adhassam. De
nevét visszaadom önnek. Ön legyen utolsó ívadéka családjának. Én nevemet
mától fogva megváltoztattam magyarra. Isten önnel!

Azzal elhagyta Harter Nándor úr szobáját.

Harter Nándor fia irását diadalmasan dúgva keblébe, ragyogó orczával
tekinte Angyaldyra; és olyan vigyázatlan volt, hogy azon sok és nehéz
mondás közűl, miket fiától hallott, s miken oly hosszan ellehetett volna
gondolkoznia, épen csak egy szót vett figyelmébe, s e szóra fenhangon
mondá el észrevételét:

– Hát ha nem leszek utolsó ivadéka a Harter-családnak?

Az az összeszorított száj félrehuzódott kissé, mintha mosolyogna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fel volt öltöztetve már a kis halott; szépen, a hogy szoktak
felcziczomázni égbemenendő kis angyalkákat; csak a papra vártak még, a
ki eltemesse.

Anyja nem kisérheti őt ki a temetőbe, mert betegen fekszik; apja
önmagáról sem eszmél, csak nénje van ott, a ki fekhelyéig elmenjen vele,
az ifjú hajadon. És nincs senki, a kinek a gyászoló hajadon vállára
borúljon, ha a köny ellepi arczát, ha a fájás elszorítja szívét; egyedül
zokoghat a kis koporsó után végig.

A délutáni nap olyan szép melegen süt be az éjjel lefagyott akáczfák
fekete lombjain át.

Az ég fel akarja azokat melegítni, kiket tegnap megölt, s aztán ma
megsajnált.

Csakhogy az az égnek sincs hatalmában többé.

A fekete legyező lapjai ezt mondják.

Hanem a fehér sorokban is olvasható még valami.

A csendes folyosó visszhangját az oly jól várt léptek hangja költi fel,
miket olyan jól ismer már a leány. Szíve nagyot dobban e hangra. Odamegy
anyjához, hogy megigazítsa vánkosát, hogy egy csókot nyomhasson arczára.
Mire föltekint, előtte áll az az igazi.

Elemér az, fénytelen fekete ruhába öltözve.

Komoly, meghatott arczczal lép Világosinéhoz, halk üdvözlés után.

– Azt mondtam önnek, asszonyom, hogy még egyszer találkozni fogok önnel:
itt vagyok. Harter Nándor úrtól jövök. Ön azt mondá: gazdag úr vagyok, s
nevemet átkos vagyon szerzése vádolja; ma már nem vagyok se gazdag, se
úr, se Harter. Vagyonomat átadtam Harter Nándor úrnak, enyhítse vele, a
hol sebet ütött; magam egy angol gépgyár ügynöke lettem, becsületes
jövedelemmel, mely munkám szerint növekedik, s egy családot
tisztességesen eltart; nevemet pedig megváltoztattam: mától Szivós
Elemérnek hínak. Becsületes név lesz. Elfogad-e ön így vejének?

Világosiné keble elszorúlt. Csak kezével inte leánya felé. Kérdje a
választ attól!

Ilonka ott állt kis testvérkéje koporsója mellett, és arcza olyan
halavány volt.

Elemér őszinte, szerető tekintettel fordúlt feléje, kérdő szemeivel
feleletre várva.

A leány ajkai remegtek, egész termete reszketett; utoljára odaveté magát
kis testvére néma tetemére és zokogva rebegé:

– Megbocsáthatsz-e nekem, hogy én most boldog tudok lenni?

… És az bizony megbocsátott neki érte!…




«JÓ!»

A hernalsi kertek között van egy kis mulatólak; annak egyik titoktartó
szobájában ül együtt bizalmasan egy boldog pár. Tihamérnak és Leonának
szólítják egymást.

Előttük habozó poharak állnak, néhány palaczk a földön üresen hever már.

De a bornak ellentétes hatása van mindkettőre; míg a hölgy víg kedélyét
a kicsapongó pajkosságig fokozza az, addig a férfit mélázóvá, búskomorrá
teszi. Amaz játszani, enyelgni, kötekedni szeretne: emez bölcselkedni
kezd, s egyre érzékenyebb lesz. S mikor ez féltékeny pillantásokat
lövell rá s titkolt gondolatokért faggatja, amaz kaczagva dalolja neki:
«Az asszony ingatag…

– Hallgass reám, Leona!

– «… Álnok, csalfa vér!»

– Akarsz-e egy komoly szót beszélni velem?

– «… Megbánja holnap, mit ma igér!»

– Ne csalfáskodjál, úgy is elég bűvésznő vagy!

A hölgy dévajúl karolja át nyakát.

– Te, bűnöm! Mit akarsz szememre vetni? Magadat?

– Magamat! Jól mondtad, hogy bűnöd vagyok, mert az vagyok. De hát mért
nem lehetek erényed, dicsőséged, büszkeséged, mikor az akarok lenni?
Mért nem tehetlek oda oltárképnek magam elé, a kit imádatommal
környezzelek? a kiben felmutathassam életem végczélját, a kiért meg
tudok halni? Mért nem vagy egészen az enyim; örökké az enyim; egyedűl az
enyim?

A hölgy lenyomtatá rózsás mutatóujjával a beszélő ajkát.

– Csitt! A gyermekeknek nem kell minden kivánságukat megadni.

– Lásd: olyan rabod vagyok, mint egy hold a bújdosójának; a hova mégy,
nap közelébe, nap távolába: veled megyek. Egész életemnek titka te vagy.
Most eljöttem hazámból, s új pályát kerestem miattad, s ha innen is
elmennél: ezt is félbeszakítanám; a te földönfutód lennék. Oh! légy az
én paradicsomom tudásának fája, a honnan ne űzzön ki engem semmi
lángkardu Cherubin többé.

– Ne hallgass a kigyóra, ha a paradicsomban lakol!

– Az én kigyóm a becsvágy. Nem tagadom. Mert kínoz a gondolat, hogy
annyi silány cretin, annyi fél-ember áll fölöttem, s viseli a tőlem
irígylett czímeket; pedig a férfi én vagyok! Az egyik azt hazudja, hogy
ő a férj; a másik: hogy ő az állambölcs; pedig a szívet, mely boldogít,
s a lelket, mely alkot, én viselem. S ők csak bábnak tekintenek engem,
pedig a férfi én vagyok, s ők csak az álcza, melyet viselek.

– Elég, ha ketten tudják azt! sugá az asszony. Az egyik te magad, a
másik én.

– Nem elég! kiálta nyersen a férfi. Én akarom már egyszer mutatni a
világ előtt, mivel birok? A gyönyör titka nekem szomjat okoz, nem
ittasít. Hallgass rám! Komolyan beszélek. Különös idők fognak
következni, a mik az eddigi nagyságoknak nem lesznek kedvezők. Egy
egészséges szél lerázza őket a fáról, mint a férges almát. Más kornak
más emberei lesznek s én érzem magamban az erőt, a tehetséget, hogy az a
kor engemet föl fog emelni. Magasabbra talán, mint a kik most a fejemen
járnak. A nyomorúltak azt hitték, ők visznek engem, pedig én vittem
őket; én emeltem őket, hogy mikor egyenkint lebuknak, egyenkint, mint a
lépcsőn, menjek föl rajtuk oda, a honnan ők leszédűltek. Minek vágyom én
oda? Mi kell nekem ott a magasban? Téged akarlak elérni. Akarom, hogy
fény, tisztelet övezzen körül, a milyent még nem élveztél eddig. Azt
akarom, hogy nőm légy.

Az asszony felkaczagott:

– Hahaha! Nem félsz-e tőlem?

– Igen! Azt akarom, hogy válj el férjedtől, ki nem törődik már veled.
Légy igazán, egyedül, örökre az enyim. Ne nevess ki! Nem vagyok én
bolond! Nem vagyok én ittas! Ne akarj elfutni tőlem! Hamarább kettétörik
karcsú derekad két karom között, mint tőlem elfuthass. Hallgasd meg, a
mit mondok! Én nem vagyok oly szegény, mint hiszed. Kinek észt adott a
sors, s hozzá bolond gazdát, lehetetlen annak meg nem gazdagodni. Nekem
vagyonom van: több, mint a mennyi elég, hogy úrnő légy vele; s van eszem
újat szerezni, ha ezt elpazarlod. Válj el férjedtől, és légy nőm!

És e szónál oly szenvedélyesen szorítá őt magához, hogy a hölgy kérte,
bocsássa el.

Azután gyöngéden odasimult hozzá ismét s hízelgő csábbal mondá neki:

– Szeretlek, imádlak, mikor keserű vagy; de jobban szeretlek, mikor édes
vagy. A bor tégedet rendesen keserűvé szokott tenni; gyújtsd meg a
theakatlan alatt a serpenyőt! Az megédesít.

És Tihamér meggyujtotta a thea alatt a borlélt.

– Égess nekem a csészémbe rhumos czukrot!

Tihamér szót fogadott; rhumot töltött czukorra s azt egy csészében
meggyujtá.

– No, hát beszéljünk városi mendemondákról! szólt a hölgynek.

S azzal mind a ketten az asztalra hajoltak, és mind a ketten azt látták
egymás arczáról, a mint az égő rhum lángja felvilágított rájuk, mintha
az a másik arcz egy halott arcza volna.

– No, hát mi hír a városban?

– A kanczellár eladta a lovait.

– Ez politikai ujdonság. Ez nem a mi társaságunkba való.

– A szép Pepi ismét felpofozta a szinház igazgatóját.

– Ez meg már régi dolog, minden héten egyet.

– Kellenek borzasztó ujdonságok, fej nélkül talált kisasszonyról?

– Nem! Ne ilyenkor, este, mert vele álmodom.

– Hát valami jól eső, megnyugasztaló hír.

– Teszem föl.

– Hogy a cirkus kedvencze, a Tresor, a minapi esést már kiheverte. Az
utczán is volt már.

– Ebcsont beforr! szólt cynikus egykedvűséggel a hölgy. Tégy még a
theámba égetett rhumot, nem elég erős!

– Igazság! Ezzel kapcsolatban jut eszembe egy kis pletyka, a mihez
véletlenül jutottam. Egy fiatal magyar gentleman nőül veszi azt a
bizonyos lovardai leányt, ki mindig páholyban ült, s ki előtt a
«Filosof» bókokat szokott csinálni: «recognising his mistress.»

– Valóban? Ez már érdekes! Az a leány Pesten vívómesterné volt. Onnan
elűzték.

– Meglehet. Nem ülsz közelebb hozzám?

– Várj! Elébb lefüggönyözöm az ablakot; künn sötét kezd lenni, s idebenn
világos.

– Addig új theát csinálok neked.

– Kérlek! Nos, hogy hívják azt a magyar gentlemant? kérdé Leona
visszatérve s közelebb húzva székét Tihamérhoz.

Tihamér átölelte a hölgy vállát s közönyös hangon mondá:

– Harter Elemérnek.

Minden újjahegye, mely a hölgy testéhez ért, érezte e perczben a
villanyos ütést, a mit ez a név előidézett.

– Ah! Valóban? kérdé a hölgy, s visszanézett Tihamérra, hogy a
felnyított szempillái alatt kilátszott a szeme fehére.

– Azt hiszem, hogy valóban.

– S megengedi azt az apja? kérdé a hölgy titkolhatlan hevülettel.

– Odadobta az apjának a nevét és vagyonát. Más nevet vett fel és üzér
lett.

– És mindezt azért, hogy egy nyomorúlt lovarkomédiásnőt elvehessen?

– Én nem tudom, nyomorúlt-e az a leány? lovarkomédiásnő-e?… hanem azt
tudom, hogy az az ifjú azt a leányt nagyon szereti.

– De hisz az botrány! Az lehetetlenség! pattogott a hölgy felélénkülten.
Hisz azt mindenki tudja, hogy az a leány egy bohócznak volt a szeretője!
Mindenki!

Tihamér úgy tett, mint a ki tréfás sarcasmusokra van hangolva.

– Mindenki nem tudhatja: mert példáúl én sem tudom, és valószinüleg
Elemér sem tudja.

– Igen! igen! bizonyozott a delnő, egész önfeledtséggel belehevűlve az
állításba. Én tudom bizonyosan, beszéli mindenki, hogy a bohócz kedvese
volt neki. Minden este egyedül kisérte őt haza lakására; látták együtt
kocsizni vele; nem is számítva azt a botrányt a cirkusban, a mikor úgy
elárúlta magát, midőn a bohócz leesett a rúdról.

– Ezek még mind igen ártatlan dolgok.

– Ártatlan dolgok? szólt a nő s tekintete maenadi kifejezést öltött. Hát
az ártatlan dolog-e, hogy a bohócz havonkint pénzt adott a leánynak? Ő
tartotta azt ki. Ezt kibeszélte egy cseléd. Ha ezt tudatná valaki Harter
Elemérrel!

Tihamér oda könyökölt az asztalra, úgy nézett a hölgy vonásaiba.

– De hát mi közünk nekünk mindehhez? Mi ketten nem fogjuk ezt Harter
Elemérrel tudatni.

És csendesen a hölgy keze után nyúlt.

A hölgy keze izzadt és reszkedett.

– Oh! én ismerek egy asszonyt, a ki ezt meg fogja neki írni.

Most Tihamér mind a két kezével megfogta a hölgy kezét és szelidítő
tekintettel nézve annak tűzbe, lángba borult szemeibe, tompa, áhítatos
hangon mondá neki:

– Ha ismered azon asszonyt, ki ezt tudná és tudatni képes volna: mondd
meg neki, hogy ha kedves előtte életének boldogsága, ha kedves előtte
lelke üdvössége: ne tegye azt!

A hölgy kirántá kezét Tihaméréből s daczosan fölvetett ajakkal szólt:

– A hogy én ismerem azt az asszonyt, ha lelke üdvössége utána vész is,
meg fogja tenni!

– Jó!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




QUITT!

Harter Nándor repült gyorsvonat szárnyain haza Pestre. Ott voltak letéve
az Elemér örökségét képező peres állampapirok.

Fia elismervényére kiadták azokat rögtön, s a pénzváltással nem telt el
több két napnál. A harmadnap esti vonattal még vissza is mehetett
Bécsbe.

A délutánt a casinóban tölté. Jelen voltak többen a klubb tagjai közül.

Harter igen beszédes volt e napon.

– Képzeljétek: ma minő bonne fortune ért. Mikor haza megyek, a postáról
egy ládikát hoznak oda, nekem czímezve: abban találok egy pompás művészi
faragványú Venusszobrot carrarai márványból.

A klubb tagjai komoly arczczal állíták, hogy az bizony igen szép
ajándék.

– Azt nekem bizonyosan valami szép asszony küldhette.

Ezt mindenki igen komoly valószinüségnek találta.

E hitében még inkább megerősíté Hartert egy levél, melyet tegnapelőtti
kelettel kapott Malvinától, s melyben a szép asszony tudatá vele, hogy
még e héten megteszi a lépéseket az áttérés végett, s azonnal elhagyja
Lemming házát és Bécset, s Pestre fog leköltözni.

Azután még tovább fecsegett Harter Nándor.

– Nézzétek el csak: a fiam, Elemér megbolondult; elvesz egy englische
Reiterint feleségül, s hogy elvehesse, megváltoztatja a nevét és beáll
commis voyageurnek! Ezt besorolhatnátok a szerelem bolondjai klubbjába
levelező tagnak!

Általános hahota fogadta szavait. Ő maga is belenevetett.

Szegény! Azt hitte: a fián kaczagnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az esti vonattal sietett fel Harter Nándor Bécsbe. Minden közpénztári
számadásnál sürgetősebb volt neki az «ügy», melyet Lemminggel kellett
kiegyenlítenie.

A mint reggel megérkezett Bécsbe, csak újra öltözött, azonnal sietett
Lemminget felkeresni.

A bankár száraz udvariassággal fogadta az uraságot, nem volt hozzá se
hideg, se meleg.

– Uram! – szólt Harter; – ön tudja, hogy miért jövök. A pénzt, a mit ön
nekem kölcsönözött, im visszahoztam.

Azzal elővette a tokocskát, melyben tiz darab göngy volt elhelyezve,
mindegyik ötszáz aranynyal.

A bankár arcza el sem mosolyodott rá; azt mondta: «Jól van.»

– Nem számlálja ön meg?

– Fölösleges! Becsületszóra tett fizetéseket nem szokás megszámlálni.

– Irás nem volt közöttünk; azt tehát nem szükség se adni, se venni.

– Igaz!

– Kamatot nem számítottam, bizonyos okoknál fogva.

– Az okokat nem kérdem. Bizonyosan helyesek.

Harter Nándor oly kényelmetlen zsibongást érzett minden idegében, a mint
ez a kicsiny, czingár ember azokkal a hideg szemeivel szenvtelenül
arczába nézett. Ez a tekintet őt galvanisálta.

Igyekezett tőle szabadulni.

– És most, uram, ezzel quittek vagyunk!

A bankár némán tekinte rá azzal a delejező hideg szemveréssel és nem
felelt semmit.

Harter pedig várta tőle, a mi erre a szóra következik.

Mikor aztán a bankár nagyon soká hallgatott a következő szóval: ő maga
volt kénytelen azt kimondani.

– És most, uram, hol van Malvina?

A bankár tompa, szenvnélküli hangon felelt rá neki:

– A hernalsi temetőben…

– Mit csinál ott?

A bankár ugyanazon szenvtelen hangon válaszolt rá:

– Várja a feltámadás napját.

– Meghalt!? – kiálta fel összerezzenve Harter.

– Megölte magát! – felelt Lemming.

– Az nem lehet! Az nem igaz!

– Az úgy van. Itt saját keze írása, melyben tudtul adja szomorú
elhatározását. Ön ismeri ez írást, olvassa.

És azzal odaadott Harter Nándornak egy iratot, melyről az káprázó
szemekkel olvasá e szavakat:

«Meguntam az életemet; – utálom a világot; – gyülölöm magamat; –
meghalok önkényt. – Isten legyen nekem irgalmas!»

Harter Nándor zsibbadt kézzel ejté le az asztalra ez iratot.

Az a kis czingár ember pedig odalépett hozzá, s megfogva a nagy
kegyelmes úr kezének csuklóját, azt mondá neki:

– Most vagyunk már quittek, méltóságos uram!




CSENDÉLET.

Meleg, nyári délesti szél fuvall a kert lombjai közt, pávaszem-pillangó
ringatja magát a lombon, melyet a gyümölcs lehúz a földre, s a
másodszori virág felhúz az ég felé. Gyümölcs és új virág egyszerre az
ágon. Azt mondják: áldott esztendő az ilyen. Bizony az is volt, a mi az
ég és föld jóakaratát illette; mintha a jóságos úr Isten egész évben
mindennap kihallgatta volna a maga alkotmányos miniszteriumát: mi kell
ezeknek idelenn? kell hó? kell eső? kell napfény? megint egy kis eső?
megint derült ég? Bort akarnak inkább? vagy kenyeret? kapjanak mind a
kettőt; legyen már egyszer nekik alkotmányos időjárásuk. Bíz így: a
jóságos úr Isten az égben.

A földig hajló gyümölcsfák lombjai alatt a kövér fűben heverész két
ember; egy öreg ember, meg egy kicsiny ember. Az öreg ember lehetne
fiatalabb is, ha olyan éveket nem élt volna keresztül, a miket egész
kapitulácziónak lehet beszámítani, a mikben ez a bolond gazda, a gond,
az arczot szántotta fel barázdákkal, s mégis a homlokon aratta le a
fürtöket. A kicsiny ember pedig mintegy harmadfél éves, piros, gömbölyü
arczú honpolgár, azokkal az aranyszín göndör fürtökkel, a miket a kis
gyermekek, úgy látszik, még a napból hoztak el magukkal, a honnan ide
származnak. A kicsiny ember abban munkálkodik, hogy fűből, falevélből
koszorú-forma takarót fonjon a nagy ember kopasz fejére, mert az nem
igazság, hogy azt olyan tarnak feledte a természet. A nagy ember hagyja
azt történni fejével, s nem haragszik érte, még inkább mosolyogva tekint
a kis emberre.

A kis ember aztán egy szál füvet, egy falevelet kezébe véve, azt
odatartja a nagy ember elé és mondja neki: «Ez fű, ez fa.» No mondd
utánam: «fű… fa.»

S az öreg ember úgy igyekezik azt utána mondani: néha sikerül is neki. A
kis ember úgy örül annak, s tapsol kicsi kezeivel.

Az unoka tanítja nagyapját beszélni…

Távol kocsizörgés hallik. A kis ember felugrik a fűből: «Apa jön!
siessünk!» S kezét nyújtja az öregnek, mintha az ő erős inai segítenék
azt fölállni helyéből, s aztán vezeti magával és oktatja gondosan:
«Vigyázz, el ne essél, itt egy nagy kő van, kikerüld!» A nagy ember szót
is fogad szépen, s kikerüli a nagy követ.

Az unoka tanítja nagyapját járni.

A kertből a verandába három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a
nagy tudomány! a kis ember előre lép s aztán a nagy embert úgy tanítja:
«Itt vigyázz! a jobb lábaddal lépj; nem az a jobb! másikkal. Úgy! No,
még egyet. Itthon vagyunk!»

Azután, mint a ki dolgát jól végezé, otthagyja a nagy embert utána
csoszogni; maga ujjongva fut előre; megbotlik, földhöz vágja magát, de
nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva, fölkel és fut odább, nevetve,
mint a kivel semmi sem történt.

A veranda végén ül a fiatal nő. Arcza nagyon megváltozott, mióta nem
láttuk. A hajadoni komolyságot az anya sugárzó boldog tekintete váltotta
fel arczán. Mint leánynak, volt az arczában valami férfias; most egészen
női ez. Az «én magam» nincsen többé; helyét elfoglalta a «mink». Egy
gondolatja sincs többé, a mely egyedül járna; minden eszméje társat
keres, s ez veti arczára azt a mondhatlan édes fényű glóriát, mely
szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára.

Dolgozó-asztalkáján hímes selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüst
fonál, azokból készít valami miniaturszigonynyal valami parányi kis
főkötőcskét; sokkal kisebbet, mint hogy azt jelenleg látható emberek
viselhetnék.

A kis fiú lármája fölveri: «Apa jön, zörög a kocsi!» Percz mulva már meg
is jött a kocsi, és az apa belép.

Délczeg, szabad tekintetü férfi; olyan arcz, a melyikről sugárzik az
öntudat, hogy a kerek világon nem tartozik családján kivül senkinek egy
köszöntéssel sem; egész szivét ezeknek tarthatja meg mindig; egész szive
csak ezekkel van tele.

Férj és asszony megölelik egymást, olyan gyöngéden, oly szerelmes
szelidséggel, mintha mind a kettőnek az járna eszében, hogy a másik, a
kit megölel, egykor ő miatta kapott egy sebet keblén, s félne, hogy az
most is fáj ott. Pedig csupa édesség most annak az emléke.

– Mit dolgozol?

A nő nem felel; jól illik arczának a piruló mosoly: selymet, kötést háta
mögé eltakarít; mi szükség ezt «magának» látni?

«Maga» pedig mégis csak kitalálja azt, hisz az ő gondolatai is csak épen
ott járnak, a hol a «mink» másik feléé!

Oh! édes, üdvösséges neme a szent dualismusnak, melyet nem garantiroznak
ratificált paragrafusok!

Azután jön a sor a kis emberre. A kis ember nagy Herkules, képes apja
nyakát lehúzni magához, képes őt kényszeríteni, hogy leüljön, képes őt
térdére ülve, leigázni, s azután megered gyermeki ékesenszólásának
csevegő patakja; elmondja az odaérkező nagyapáról, milyen jól viselte ma
magát: megtanult két szót kimondani; már ma mankó nélkül is járt; holnap
megpróbálja átlépni a nagy követ, a mi az útban van.

– Úgy-e, nagypapa? mutasd meg apának, hogy ki tudod mondani azt, hogy
«fű», meg «fa».

Az öreg ember megteszi a kedveért; a kis ember úgy kaczag és tapsol
rajta, hogy szemei könynyel lesznek teli, s nem veszi észre, hogy a
másik háromnak is megtelnek a szemei könynyel.

Bizony megtanítja még az öregapját beszélni és járni, a ki azt mind
tudta már egyszer; hanem aztán elfelejté.

– Hát anyánk hol van? – kérdi a férj.

– Gazdasága között.

– Hívd ide! Szeretem, ha mind együtt vagyunk, mikor itthon lehetek.

Azt pedig nagyon nehéz előteremteni; annyi baj van, annyi dolog azzal a
gazdasággal! A fejős tehenek, a kotlósok, a veteményes kert, a befőttek,
a hízók, a cselédek! Annyi baj van velük, hogy az ember majd a lelkét
veszti! (Pedig a nélkül a baj nélkül élni sem tudna.) Végre nagy nehezen
előkerül; akkor aztán nem szükség senkinek beszélni, van mit hallgatni a
fiatal férjnek; ifjabb és öregebb családtagok, lábas és szárnyas
jószágok, lelkes és párás állatok, gyümölcsök és földi növények viselt
dolgairól; míg az végre kevélységében azt képzelheti magáról, hogy ő az
egész planéta-rendszer napja, a ki körül asszony, ember, gyerek, malacz,
pulyka, dinnye, káposztafej, mint megannyi planéták és drabantjaik
forognak.

Oh! legdicsőbb fejedelmi méltósága a földnek: egy férjnek rangja, a kit
mindenki szeret otthon; még az állatok is; még a fák is.

Milyen szépen megy le a nap, mely valamennyinek arczát bearanyozza!

* * *

Sötét zivataros éjjel.

Pest utczáin hordja a homokot a szél, az alvók fel-felriadnak, a mint
egy-egy roham csoporttal vágja ablakaikhoz az utczák megbontott
szemét-kupaczait; a háztetők levert cserepei csörömpölnek a kövezeten.

Ez a pesti szél nem olyan, mint más istenes szél: ez mindenütt szemközt
fúj. Minden utczán eléd kerül; hátat nem fordíthatsz neki. S aztán
milyen goromba szél! Ha jó lábon nem állsz, bizony odavág a falhoz.

De ki is járna ilyenkor az utczán? Két óra éjfél után; még a boltőrök is
alszanak, s a kávéházakat is becsukják.

Egy alak botorkáz az utczán végig, szemközt a széllel.

Kalapja mélyen fejébe nyomva; öltözete elhanyagolt, járása tántorgó és
szakgatott.

Egyszer-egyszer daczosan nekifeszíti mellét a szélnek; másszor meglódul
a titkos ellenség rohamától s hanyatt dülve a falnak, két kézzel tartja
magát vissza, hogy tovább ne taszítsa a szél.

Nem tartozik a jókedvű éjszakázók közé, a kik danolva indulnak haza, és
nem találnak oda.

Ez szótlanul tántorog. Egyszer megáll egy lámpás alatt, melynek lángját
erővel el akarja fújni a hazai szamum. Ott merőn föltekint maga elé.

Ez arczot ismerjük. E tüskeborostás áll valaha síma volt, e csurgóra
álló bajusz valaha egy szép asszony csókjainak volt közeli tanuja, ki
őrjöngve és hamisan, epedve és csalfán suttogá: «Kedves Tihamér!»

A szép asszony nincsen többé!

És a kedves nem kedves többé senkinek.

Magának sem.

Semmi gondja magára többé.

Nem törődik vele többé, milyen ruhája van annak az embernek, a kit az ő
nevén hínak? kell-e neki, fáj-e neki valami? alhatnék-e? örülhetnék-e?
Néha enni sem ád neki; hanem annál inkább öli itallal, a mitől
elfelejti, hogy kicsoda; el a multat, el a jelent; a jövővel ki
gondolna?

Nappal soha sem jön ki a szobából, csak éjszaka jár az utczán, s reggel
felé vetődik haza. Nem keresi azokat a helyeket, a hol ismeri valaki:
eltemetkezik az emberek söpredéke közé; ott nem keresi senki, nem
kérdezi senki.

S ha néha a véletlen egy-egy ismerőst összesodor vele: nem akar ránézni,
félrehuzódik előle. Vagy talán igazán nem látja azt, nem veszi észre.

Összevont szemöldei alatt szemei merően föld felé vannak szegezve,
mintha egy sötét pont lebegne homloka előtt, melyet egyedül ő maga lát –
és kivüle senki.

Szegény boldogtalan!

* * *

De van egy, ki nálánál boldogtalanabb: Harter Nándor. Ki derült, vidám
arczczal jár-kel a világban; jár mindenütt, hol hajdani ismerősei élnek,
s mosolygó tekintettel visel a homlokán egy sötét foltot, melyet
mindenki lát – egyedül ő maga nem.

* * *

Hát Föhnwald?

A chlumi völgyben van egy húsz ölnyi kerületű halom.

Azon most már szép mezei virágok nyílnak.

A mezei virágokat döngő méhek zsibongják körül; s a méhek döngése így
beszél:

«Mi vagyunk a lég harczosai. Vándorlunk, gyűjtünk, harczolunk. Mikor
vége a virág-időnek, leölnek, eldobnak, meg nem siratnak…»

A bajnok ráér a méhzöngést hallgatni és álmodni felőle.




UTÓHANG A «SZERELEM BOLONDJAI» REGÉNYHEZ.

Ez a regény egészen realis alapon van fölépítve.

Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam
(nógrádi) Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): «Harter
Nándort, azt jól ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyeczet
is jól ismerem; – de Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem.» No, hát én
azt is ismerem: valamint az egész háttérnek, a _korszaknak_ az
élethűségeért elvállalom a szavatosságot.

Már most azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt olvasó, hogy ugyan
mirevaló volt akkor ehhez a realisticus regényhez még két exoticus
novellát is hozzá ragasztani a «szerelem bolondjai klubbjáról», hitegető
fictió révén?

Most már, közel három évtized után számot adhatok róla, hogy mire való
volt e regény elején az a két megelőző novella? melyet magam is a regény
rámájának kértem tekinteni.

Hát egy kis politika volt a dologban.

Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez egyszer az
voltam.

Az «Új földesúr»-ban leírtam a «Bach-korszakot», ez a regény a
«Schmerling-korszak» alatt látott napvilágot. A Schmerling-provisorium
alatt lehetett a Bach-provisoriumról historizálni. Mikor aztán ennek is
véget vetett a kiegyezés, új phasisa kezdődött a nemzeti ethikának,
ezzel a jelszóval: «vessünk fátyolt a multakra».

Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy pártra volt
oszolva, a miket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és Tisza-párt.
(A függetlenségi pártnak még akkor a czíme sem létezett, szélsőbalnak
hítták, állt tizenhárom képviselőből s még hírlapja sem volt.) Az
irodalom képviselői is e két tábor között voltak felosztva. Én a
Tisza-párthoz tartoztam.

Ennek aztán viselnem is kellett a consequentiáit.

A kritika «durch die Bank» Deák-párti volt. Hajdani személyes jó
barátaim mind félrehuzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói gyarlóságaim,
miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra kerültek.

Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az itéletet, hogy _a
mennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a nemzeti szellem
ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak idején
épen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a
magyar nemzetre, ha meghalnék… (Dömötör János.)_

Szegény fiú! Néhány év mulva öngyilkos lett. Kár érte.

Tehetség volt.

Én pedig még meg akartam kisérteni, hogy annak a «multakra vetett
fátyol»-nak egy csücskéjét fellebentsem: a mi azt a bizonyos inséges
provisoriumot takarja.

Ha én ennek a regénynek a megfelelő czímét írom ki a kezdő lapjára s
mingyárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én ellenlábasaim
rögtön az _index prohibitorum librorum_-ba fogják lajstromozni, s az
egész igazhívő közönség előtt excommunicálva lesz a regényem.

Ezért lett kigondolva az a két exoticus novella a regény bevezetéseül.
Igazi phantasticus, extravagans mesék. A milyenekért engem összeszidnak;
de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa valami
munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.

Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban pedig az a korona
fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a mi hódolattal
környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az elbeszélést a
legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.

Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb a Hon és a Pester Lloyd
közölte tárczánkint) abban a legnagyobb kitüntetésben részesültem, hogy
felséges királynénk megengedte, hogy ennek egy példányát személyesen
adhassam át legáldottabb kezébe.

A politikai anathema le volt véve a fejemről.

Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást ért.

És a kik erősen politikai ellenfeleimnek vallották magukat, még azzal a
deterioráló insinuatióval is éltek ellenem, hogy ennek a regényemnek
tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért győzelmemet egy
miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harczoltak mellettem
legsikeresebben.

Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.

Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról emlékezetes
író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette egy ottani
könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s a mint azt
elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám, a
ki azután állandó kiadóm maradt s közel százhatvan kötet szépirodalmi
munkámat adta át a nagy németországi olvasó közönségnek, tisztességes
írói díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A
hazánkban kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba
bevergődni.)

Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára mint történeti tényt
felemlítenem.

Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni tisztikar, mintegy
kilenczezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a Schmerling
által octroyált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni. Én
magam is ott voltam, a hol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a
tőlük elfoglalt Pest-megyeházi teremből az utczán végig vonultak hosszú
processióban a szózatot énekelve.

«Irányadó egyéniség» alatt értettük a kormányzót. Magyarországnak nem
volt akkor «kormánya», hanem volt «kormányzója». – Annak tetszett légyen
opponálni!

«Richard abbé» valóságosan létezett alak, a ki el tudta hitetni az
emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források létezését
(megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a Sváb-hegyen,
forrást keresni; ásattunk is egy harminczöles kutat az abbé által
indigitált ponton: biz abba soha se került víz.

«A rettenetes év» és a «szárazföldi nyolczkezű» leírásánál csak az
egykorú (1863–64) hírlapi tudosításokra hivatkozom.

«Tízkrajczáros államjegyek». A Schmerling-korszak emlékpénzei. Ujjnyi
hosszú, keskeny _papirszeletek_, tíz krajczár értékben, melyeket, piros
alapszínük miatt a népajk «kutyanyelv-bankónak» nevezett el.

«A kiosztott vetőmag» kolosszális _panamájának_ minden itt elmondott
phasisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem volt szabad
arról beszélni. «Schwamm drüber!»

«Az osztrák nemzeti bank» összes hitelezése Magyarország részére tett
abban az évben _négy millió_ forintot: nem többet.

«A bájos úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva». Az inségesek
javára rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray
grófnő, a high life ünnepelt szépsége krajczáros mézeskalácsos
csókocskákat forintjával a _jókedvű adakozóknak_. Almássy Pál, az
ellenzék ismert vezére odajött a sátorához s merész volt egy igazi
csókot kérni a grófnőtől. «Szívesen, – az inségesekért: ára ezer
forint.» – Úgy lett adva és véve.

«Dunavizes ember». Ez volt Budapestnek a vízvezetéke harmincz év előtt.
Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tótlegény feleségestől, a kik
utczahosszant «Dónavasszert» kiabálnak.

«A nazarénusok». Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte el az idő.

«A föld másik oldalán.» Tény, hogy magyar ifjak egész csapatszámra
szolgáltak az északi hadseregben s fényes lovas rohamokat végeztek a
döntő ütközetben. Egy magyar (Számvald, hajdani nyomdászom és kiadóm)
tábornokságig vitte. – A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar
sem szolgált.

«Donato». Egy ballettánczos, a ki az egyik lábát elvesztette s azontúl
féllábon tánczolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, a kik féllábukat
felkötötték, úgy piruetteztek.

«Az 1865-iki fagy». Ezt is végig éltem fokról-fokra. Valahol le is
írtam. Az rettenetes volt: a hogy közeledett a hévmérő minden reggel a
fagyponthoz (május derekán) végre – nem akarom újra leírni. 1867-ben a
kiegyezés tárgyalásakor épen így szállt a kéneső alább-alább. Az eldöntő
nap estéjén csak négy fok volt a plus. Nyáry Pál azt mondá Deáknak:
«imádkozzatok, hogy reggel négy fok minusra ne ébredjünk; mert ha még
egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek. Jól imádkoztak
(azaz hogy –tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés
létrejött s abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz
magot adott a búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta
így!

Most már minden emotio nélkül olvashatja akárki ezt a regényt. Nem tesz
kárt a közszellemben…

_Jókai Mór_.




TARTALOM.

  Előszó  1
  Keret I. Magyar klubbok  6
  II. Első bolond, kinek vetélytársa egy király  10
  III. Második bolond, ki egy királynébe szerelmes  24
  A harmadik bolond története:
  1. Egy nagy férfiú gálában  44
  2. Egy nagy férfiú pongyolában  55
  3. Egy az apró emberek közül  69
  4. Az áspis  80
  Az az ember, a ki hű, mint a kutya  94
  Az asszonyság és az asszony  110
  A rettenetes év  132
  A szárazföldi nyolczkezü  140
  A pojácza  163
  A végső csapás, a mi még nem az utolsó  174
  Mi lett a délvirágokból?  177
  A keserű kenyér  208
  Mindenféle rabló-történetek  238
  A názárénus  261
  A föld másik oldalán  278
  Egy házasulandó ifjú  284
  Az uj ember  297
  A vetélytárs és vetélytársnő  304
  Egy katona, a ki rablókat fog  319
  Villám a derült égből  338
  Az alku  347
  Egy állat, a kinek lelke van  368
  Hát jőjj!  389
  Az Urnak egy lehelletére  399
  «Jó!»  407
  Quitt!  413
  Csendélet  415
  Utóhang a «Szerelem bolondjai»-hoz  421

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


30 |össze fog találkozní |össze fog találkozni

58 |On át fogja |Ön át fogja

58 |On legyen |Ön legyen

86 |Osz végén |Ősz végén

115 |semmí tartozását |semmi tartozását

125 |Eg miattad |Ég miattad

132 |mind két órával ezelőtt |mint két órával ezelőtt

135 |Es ezekben |És ezekben

135 |ez Palermoban |ez Palermoban;

136 |jövö héttel |jövő héttel

142 |En Föhnwald |Én Föhnwald

335 |mit tenní? |mit tenni?

338 |Henem a méltóságos |Hanem a méltóságos

357 |Onnél úgy sem |Önnél úgy sem

360 |On úgy is |Ön úgy is

360 |fogem önt |fogom önt

368 |pompák vál-lata |pompák vállalata

393 |következett meg |következett még

396 |dél,virágot |délvirágot

396 |sóhajjal-keserűséggel |sóhajjal, keserűséggel

401 |az megszórítá |az megszorítá

402 |ernyős ákáczokból |ernyős akáczokból

409 |Légy ígazán |Légy igazán

420 |kerületű halom, |kerületű halom.]









*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZERELEM BOLONDJAI ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.