The Project Gutenberg eBook of Dekameron (2. rész) by Mór Jókai

Történt ez a különös eset az 1668-ik esztendőben, Balyik András uram főbirósága alatt; a mikoron is vala Dúl Mihály uram derék becsületes keresztyén polgárember a Csapó-utczában, kinek nemcsak szép gazdasága, tornáczos háza és jármos ökrei voltak, de a mi ezeken felül való, igen szép szőke hajú, piros arczú felesége, a kit csak tavaly hozott el Kassáról, s a kivel nagyon szerették egymást; Rácz János pedig, a kit nem tisztelek meg azzal, hogy meguramozzam, volt egy istentelen lator nagy tolvaj és alattomos gyujtogató, a ki lakott a kis Péterfia-utczában, egy rongyos tetejű, sároldalú házban, a minek bárha kapuja sem vala, még sem lehetett az udvaráról semmit ellopni, nem levén azon belül semmi, a mi ember szemének megtessék; a házában belül sem lehetett egyebet találni a feleségénél, attól pedig az Isten őrizzen meg minden becsületes tolvajt, hogy azt magának ellopja, mert annak ugyan megkeserülte volna az áldomását.

Hanem hogy voltaképen megérthesd ezt a dolgot, kegyes olvasóm, szükségképen el kell mondanom egy némely dolgot Debreczen városának akkori állapotjairól, a mik nem úgy vannak most, mint voltak régen.

Több mint száz esztendeje mult már akkor, hogy kegyelmes urunk Török Bálint azt a nagy tiszta magyar várost reformálta minden benne lakókkal egyetemben, s a rákövetkezett zavargós időkben úgy állt azután Debreczen -2- az alföldi kenyértermő puszták közepén, mint egy kis önálló status, mely maga magának parancsol, s melynek azonfelül mindenki parancsol, a ki csak közelből éri; Nagy-Váradról a török pasa izengetett rá, Szathmárból, Székelyhidáról a labancz vezérek ijesztgették; hol a kurucz látogatta meg, hol a tatár, hol a palatinalis hadak; onnan Erdélyből is parancsoltak vele, s a fejedelmek alattvalóiknak tartották őket, küldtek is a városnak hol egy énekes könyvet, hol egy aranyos gombot a torony tetejére.

Az volt tehát a kis alföldi álladalom statusférfiainak legbölcsebb feladatuk, hogy a sok egymással ellenkező parancs közül mentül kevesebbet fogadjanak meg; a hadakozó feleket mentül okasabban lerázzák a hátukról, akármelyiknek is mentül kevesebbet segítsenek s minden ellenségnek a torkában levén, egyik által is el ne nyelessenek.

Ezt a feladatukat mindenkor hagyományos bölcseséggel és ösztönszerű tapintattal századokon át folyvást keresztül is vitték, s valóban Isten csodája, hogy városukat százszor tőből ki nem forgatták amaz eseményes idők; úgy, hogy bizvást elmondhatni, miszerint Debreczent nem kőfalak és sánczok védték, hanem előljáróinak bölcsesége.

Mert egy csekély árkon, s annak a gátjába ültetett sövényen kívül semmi kerítése sem volt a városnak; s azt is kegyetlen decretumokkal kellett biztosítani, hogy a lakosság keresztül ne mászkáljon rajta. 1) -3-

Egy pár apró filagoria a város végében volt az egyedüli őrhely, mely a veszedelmek elhárítására felállíttatott, ugyanazokban a senatorok és esküdtek személyesen tartoztak felügyelni, pénzen fogadott katonákat nem küldhetvén maguk helyett.

Azok sem voltak pedig a járó-kelő hadak ellen felállítva, hanem csupán kalandozó rablók, tolvajok távoltartására; kik ellen a kis respublika szigorú itéletekkel védte magát, ha egyszer megkaphatta őket. A nagyobb rablók, kik feles számú czinkosokkal bírván, egyik vagy másik hadviselő fél pártfogása alatt álltak, szinte gonosz tolvajoknak neveztetnek ugyan a jegyzőkönyvekben, de üldözésök nem tartatik tanácsosnak; a legnagyobbak pedig, mint voltak a váradi basák, a székelyhidi és nagykállói úri emberek, helyükbe vitették maguknak az ajándékot; kik ellen nem volt semmi védelem többé; csak néha szalasztott ki az érdemes tanácsjegyző ilyen mondásokat a tollából, mikor a lefizetett sarczot feljegyezte: «confundálja őket az úr Isten.»

Háromfelé húzták-vonták a szorgalmas, becsületes népet; a török adót, ajándékot fizettetett velük; valahányszor váradi basa-változás volt, azt nekik kellett beneventálni, még pedig sommás pénzzel, ha a basa megszorult, beléjük kötött, fizetteté magát. Egyszer épen az jutott eszébe, hogy minden Debreczenben meghalt hagyományából részt kapjon. Másfelől Bánfi Dénes uram vitette magának a somlyai várba a város borait és gulyáit; ismét a labancz tábornokok szekereztettek Székelyhidára nagy mennyiségű lisztet, s veszekedtek, ha öregre volt darálva; a könyörgő követeket mindenütt lefogták, bezárták, megverték, esztendőkig tömlöczben tartották; birákat, tanácsbelieket elhurczoltak Stambulba; városuk mellett emelt -4- szavakért fejüket is vették, megzsinórozták; – és azért mégis mindig volt férfi a jó Debreczenben elég, a ki elvállalja a követséget, biróságot, előljáróságot, a mi mind nagy veszedelemmel járó tisztesség volt akkor; a nép megfizette az adót háromfelé is, dolgozott, takargatott, hogy legyen miből, s nem engedett romlást jönni városára.

Hanem aztán a város határain belül olyan úr volt a főbiró, mint egy római consul a maga idejében, s az érdemes belső tanács, miként hajdan a patres conscripti. Nem is átallották birodalmukat köztársaságnak nevezni 2) és a «haza» azt jelentette náluk, hogy «Debreczen».

A derék előljárók a város önállóságát, szabadalmait védve kívülről, benn a legháborgósabb időkben is józan rendet és istenes erkölcsöt tudtak fentartani. Iskoláikat, papjaikat gazdagon fizették; nagy gondjuk volt a tudomámányokra; jeles tanulókat a város költségén küldtek ki németországi akadémiákra; 3) asszonyaik virtusaira ügyeltek, még abba is beszólott az érdemes tanács, hogy mikor idegen hadak járnak a városon, az asszonyszemélyek mennyire kapcsolják össze ruháikat, s az öltözetben ne bujálkodjanak; a ki pedig a jó erkölcs ellen vétett, az olyan némbert nemcsak a tisztelendő urak excommunikálták, hanem a tanács első izben megseprőzteté «scythiai módon», másodizben tollkoszorúval fedezve kikorbácsoltatá -5- a városból, harmadízben máglyán égetteté meg; s a tanács jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy e drákói rendszabályok mindannyiszor végre is hajtattak.

Csak így őrizheté meg falait és birtokát, csak így tarthatá meg annyi viszontagság közepette az arany jólétet, mely ha csorbult is néha, de újra helyre nőtt, olyan gyorsan, a hogy elfogyott; csak így lehetett minden veszedelem egyesült tűzpontjában folytonos menhelye a nemzeti tudományos művelődésnek; azért ne is csodálja senki, ha a debreczeni népszellem maig is gyökerestül különbözik más városokétól; mert erre őket századok tanították.

Abban az időben tehát nagy tatárjárás volt; a váradi vezérbasa Kucsuk Mehmet uram olyan nagy becsülettudással volt Debreczen városa iránt, hogy jó eleve megizente a főbirónak, hogy jön a tatár, Kolozsváron a derék hada; s ismerve embereit, utasítá a tanácsot, hogy vitessenek maguknak Váradról csauszokat, a város ótalmáról gondoskodjanak, mert a tatár erre is jön; a földnépe a tanyákról takarodjék be a városba, s kinek mi féltője van, dugja el, vagy vigye magával Debreczenbe, ott jó helyen lesz, a csauszok oda nem eresztik be a tatárt, de az árkon kívül bizony nem felel azokról senki.

Nemzetes Balyik András biró mindjárt illendően szekereket küldött Nagyváradra, elhozatott tizenkét csauszt, azokat a legmódosabban beszállásolta, s gondja volt rá, hogy a drága atyafiaknak semmiben fogyatkozásuk ne legyen, mint a kiknek palástja védelmezi meg a leggonoszabb pusztító hadtól a várost.

Egyike a csauszoknak Dúl Mihály uramra lőn kiosztva, ő rajta lévén a szállásadás sorja; az érdemes csauszt, biz én nem tudom, hogy hívták? Azt sem tudom, szép volt-e, rút volt-e? arra nekem épen olyan kevés gondom van most, mint volt akkoriban Dúl Mihályné asszonyomnak, a ki irtózatos dolognak tartotta volna egy idegen férfinak képét megbámulni, kiváltképen törökét és csauszét, a mit -6- nem is csodálhatni egy olyan derék, deli termetű férj mellett, mint a milyen volt Dúl Mihály uram, kivált mikor ezüst gombos mentéjét felvette, csatos szíját összeszorította s pörge bajuszát kipödörte, megállhatott volna akármelyik fejedelem előtt. Azután meg Klára ifjasszony tisztességes, szemérmesen nevelt asszonyszemély is volt, a kinek nem volt egyébre gondja, mint hogy férjének kedvében járjon, s annak szerelmét megérdemelje.

Nem is volt e felől Dúl Mihály uramnak legkisebb aggodalma sem, bátran járt-kelt a maga dolga után, s még nagyon is meg volt nyugodva házának biztossága felől abban, hogy hozzá adták a csauszt.

Történt azonban, hogy valami okos ember azt találá kimondani, miképen jó volna, ha sietnének a város népei leszüretelni, minekelőtte megérkezik a tatárhad; a szőlő ugyan még nem érett meg nagyon, de ez nem tesz semmit: legfölebb egy kissé savanyú lesz a bora; de jobb, ha a bor savanyú, mint az embernek a képe.

Azért egy szép meleg napon felkerekedék Debreczen apraja-nagyja, ki puttonynyal, ki kosárral, s kimenének a szőlőskertekbe, összetakarítani, a mit az Isten adott.

Otthon csak a gazdasszonyok maradtak, hogy a szüretelők számára megfőzzék a vacsorát, a kik estére majd éhesen jönnek haza.

Dúl Mihály uram is otthon hagyta a feleségét, jól meghagyva neki, hogy mindent jól zárva tartson; a csausznak főzze meg a fél toklyót köleskásával, adjon neki a méhserből, ha a bort nem iszsza, különben semmitől se féljen, hiszen ott van a csausz.

Nem is félt Klára ifjasszony, mitől félt volna? semmi rosszat sem gondolt magában, végezte a ház körüli dolgát, ebédre megfőzte a töröknek kedvencz piláf ételét, feltette neki a sört vászonkorsóban, s megterítette az asztalt a számára.

A csausz leült enni, s a közben azt kivánta az asszonytól, hogy ő is üljön le az asztalhoz, s a mit enni, inni adott -7- neki, abból ő is egyék, igyék, mert különben azt hiszi, hogy meg akarja őt mérgezni.

Klára ifjasszony szótfogadott, hogy ne gondoljon semmi rosszat az atyafi, evett ő is egy pár mártást a tálából, s húzott egyet a korsóból; meg is rázkódott egy kicsit tőle: «juj milyen rossz, hogy ihatják azok a férfiak?»

– No már most asszony, minthogy a tálamból ettél, a korsómból ittál, ezentul az én feleségem vagy.

– Ne bolondozz török bácsi, szólt a menyecske nevetve; nem esküdtem én meg veled.

– Hjah, hallod-e, nálunk ez áll az esküvés helyett, annyi mintha török mód szerint megesküdtél volna.

– Hiszen épen az a szép; nem ama csunya bozontos fej és kopasz áll, a mit a te urad visel.

– No már elég szép az nekem; aztán ha még oly csúnya volna is, mint a hogy nem az, akkor is kedves volna nekem, mert derék, jó, nyájas ember, a kinél jobbat kigondolni sem lehet.

– De én még százszorta jobb vagyok, bizonyozott a csausz; kérdezd majd meg a másik két feleségemet, tudnak-e ellenem valamit panaszkodni?

– Hát neked már két feleséged van? szörnyűködék kezeit összecsapva Klára asszony; s én kellenék talán harmadiknak? oh pokolra való törökje, meg ne fogd a kezemet.

De a török bizony csak megfogta Klára kezét, még a derekát is átölelte s azt a rosszat mondta neki, hogy már most őt csókolja meg.

– Nem, nem, itt csókolj meg engem, itt a képem közepén, -8- itt a hol legpirosabb az orczám, azután majd én is megcsókollak téged ott, a hol legpirosabb az orczád.

Klára asszony úgy pofon csapta erre a szóra a törököt, ott, a hol legpirosabb az orczája, hogy két mennyországot szikrázott bele a szeme.

A török nagyot csattantott rá a nyelvével, mint a kinek igazán jól esett valami.

– Derék menyecske, hatalmas egy asszonydarab. Ezt szeretem én ni. Hát haragszol? hát durczás vagy? no az nekem nagyon tetszik; már most hát még inkább kell, hogy megcsókolj.

Azzal kihúzta széles handzsárját a török, oda tette maga mellé az asztalra.

– Hát látod szép Gülnárém ezt a nagy kést; ha nem akarod, hogy szép szerével megcsókoljam az orczádat, hát majd levágom a fejedet, ideteszem magam elé az asztalra s úgy csókolom meg szépen.

Klára asszony csak most kezdett el hüledezni. Az egész háznál nem volt senki, de még a szomszédban sem volt, a ki segítségére jött volna, hiába lett volna minden kiabálás; az urának, a ki a szőlőben szüretelt, hogyan adjon jelt a nagy veszedelemről? már azon gondolkozott, hogy magára gyújtja a házat, arra majd csak haza szalad a nép; de meg az jutott eszébe, hogy ilyenkor, minden ember a városon kívül levén, ha tűz támad, fél Debreczen porrá éghet… végre egy jó gondolat ötlött az eszébe. Megszüntette képén a haragot s hamiskás enyelgésre kezdte fordítani a dolgot.

– Tudod mit, török bácsi, legalább mosd meg az orczádat, ha azt akarod, hogy tisztességes személy megcsókolja; én az ilyenre kényes vagyok, a kenyeret meghámozom, mert azt hiszem, bogár mászott rajta végig; orczádat más is találta csókolni ma, azt mosd le onnan.

A csausz segített az asszonynak a sajtárt kivinni, behozni; a fortélyos menyecskének sikerült a közben észrevétlenül a nagy tiz akós szapulókád dugaszát kiereszteni, a miből a viz lassankint egyenesen ráfolyhatott vagy hat zsák oltatlan mészre, miket építésre vett az ura, s addig is míg megoltanák, beállított a tornáczba.

A csausz megmosdott szépen a sajtárból odabenn a szobában; Klára asszony azt kivánta tőle, hogy hétszer mosdjék; a török nevetett és szót fogadott; lélekadta finnyás menyecskéje, de nagyon szereti a szépet.

Ez alatt szép csendesen folydogált a lugzó víz a meszes zsákok alá, keresztül áztatva valamennyit, a miből az lett, hogy a mész elkezdett füstölögni; hát egyszer odakinn a szőlőben meglátják ám, hogy valami nagy fehér füst kanyarodik fel a város közepéből. Egyszerre mindenki ott hagy szüretet, mustot és hordót, veszedelmes lárma kerekedik: «tűz van! hol van? a Csapó-utczán van!»

Dúl Mihály uramnak sem kellett több, hirtelen felkapott lovára nyereg nélkül s vágtatott, a merre legrövidebb volt az út haza felé.

A jó Klára asszony ezalatt mindenféle asszonyi practicával védelmezte magát a gonosz török incselkedései ellen, a ki azonban mindig erőszakosabb kezdett lenni, s a jámbor asszonyt már-már kétségbe ejté, a midőn egyszerre meghallja valami közeledő paripa robogását kinn az utczán.

Ez a férje! E gondolat egyszerre oroszláni bátorságot öntött az asszony szívébe; a mint a török épen ölelgetni akará, hirtelen belemarkolt balkezével a szakállába, a másik kezével pedig felkapta a handzsárt az asztalról, s dühödten kiálta a csauszra.

– No most te istentelen pogány lator ember, elhordd magadat innen ettől a háztól, mert mindjárt én vágom le a fejedet ezzel a nagy késsel.

A csausz nem tudta, hogy nevessen-e, vagy haragudjék? mennykő menyecske ez; hogy tépi az ember szakállát, s hogy forgatja azt a nagy kést: még kárt tesz magában vele. -10- A közben azon iparkodott, hogy elvehesse tőle a kést; a szakállát ördög vigye, majd kinő megint.

Erre a veszedelmes huzakodásra nyit be Dúl Mihály uram a szobába. Azt meglátni, hogy a csausz a feleségét hogy üldözi, s azután úgy ütni főbe ököllel a csauszt, hogy hanyatt essék, ez persze egy dolog volt reá nézve. A szegény Klára asszony akkor kezdett el csak aztán sírni, mikor már férje karjai között volt, s sok ideig alig birták egymást helyre vigasztalni.

Dúl uram látva, hogy semmi baj sem történt, csöndesebben kezdett hozzá szólni.

– Nini, atyafi, kelj fel már, nem bántlak többet; de aztán te se bántsd a feleségemet.

– Tán csak nem haltál meg, jámbor csausz; mi a patvar? hiszen csak a kezemmel ütöttelek meg egyszer.

Nosza hirtelen eczetet dörzsöltek, tormát reszeltek az orra alá, mosták a fejét hideg vízzel; állítgatták talpra; de biz az csak lehajtotta mindig a fejét, s akármit csináltak vele, meg volt halva tökéletesen.

– Hjüj, lélekadta nyomorult csausza, szégyen, gyalázat ilyen rongyos koponyát tartani török embernek, hogy egy pofon-csapástól meghaljon. Mit csináljunk, uram Jézus? Megtörtént a nagy veszedelem. Asszony, asszony, most végünk van. – Hanem azért jól tetted, hogy nem csókoltad meg a pofáját.

Azzal otthagyta Dúl Mihály uram a házát mindenestül s ment egyenesen a város házára, Balyik András főbiró uramhoz.

– Megöltem biz én biró uram; oka nem vagyok, minek -11- volt porczellánból a koponyája. Azt akarta, hogy a feleségem csókolja meg; én azért ráütöttem az öklömmel; az biz ott van, meghalt, soha se lesz többet eleven.

– Oda is vagyunk akkor városostul! Itt a tatárság a gallérunk megett, porrá égetnek, pozdorjává törnek mindnyájunkat! Ördög bújjék a te vas öklödbe! Hiszen jól tetted, hogy megütötted, ha feleségedet meg akarta csókolni, de legalább ütötted volna meg olyan helyen, hogy ne halt volna bele.

– Már hiszen, biró uram, itt vagyok, adjanak ki, vágjanak négy-felé, álljanak rajtam boszút, azért jöttem; csak hogy a városnak ne történjék az én hibám miatt semminemű kára.

– No te Mihály, már az igaz, hogy bolondul cselekedtél; – hanem én is úgy tettem volna. Már most hogy a menykőbe segítselek ki a bajból tégedet is, meg a várost is?

– Nem kérdeztem tőled. Most csak maradj itten és ne beszélj senkivel, haza pedig ne merj menni; a többit majd elvégzem én.

Balyik uram mindjárt el is csukatta Dúl Mihályt egyik hátulsó szobába, s meghagyá viszont a porkolábnak, hogy hozza fel az alsó tömlöczből a Rácz Jánost; azután meg egy hajdu menjen el a Péterfiára, hívja ide annak a feleségét, a vén boszorkányt.

Rácz János keze-lába huszonnégy fontos vassal volt ellátva, midőn a biró elé hozták, a miből kilátszott, hogy ez nem valami csekély ember lehet, a ki ilyen nagy kitüntetésben részesül.

– Hát, Rácz Jankó, csak kisült rád, hogy te gyujtottad fel a pap méhesét s míg más oltott, te loptad el az úrvacsorához való ezüst tányért. -12-

– No csak ne sírj és ne essél térdre; azon már túlvagyunk. Tudod-e már a sententiádat?

– Bizony nem is nekem. – Elébb azonban három fával megkoronáznak. Tudod mi az?

– No csak ne szabadkozzál annyit; ez már ki van rád mondva, megszolgáltad. Holnap majd megkapod irásban; ha valamit nem értesz belőle, Lengyel gazda majd megmagyarázza.

Az elitélt kétségbeesve veté magát a biró lábaihoz, s lánczos kezeivel átölelve azokat, sírt, könyörgött, hogy engedjék el neki azokat az irtózatos kínzásokat, s azt a rettenetes hosszan tartó kivégzést; tegyenek vele kegyelmet, öljék meg hirtelen, vágják el a fejét.

– No megállj te Rácz Jankó, ámbár nem vagy arra érdemes, hogy a fejedet vegyék, én mégis kicsinálom, hogy ezt megkapod: ide hallgass rám.

– Te bizony nem sokat fogod áldani az én poraimat, ha a fejedtől megváltál; hanem hát ide hallgass: ha azt akarod, hogy a kegyetlen torturázástól megszabadulj, s a kínos karó helyett pallos által halj meg, cserélj nevet Dúl Mihálylyal, a ki egy törököt ölt meg, mert a feleségét meg akarta csókolni; akárki kérd, azt mondd, hogy te vagy Dúl Mihály, te ölted meg a törököt, akkor szépen bekötvén a szemedet, Lengyel gazda hátulról olyan gyöngyen -13- leüti a gombodat, hogy észre sem veszed. De ha bolondul elárulod magadat, s kivakkantod, hogy Rácz János vagy, akkor a Rácz János itélete alá esel; Lengyel gazda fejedre teszi a hármas fát s hatot csavarít mind a három végén, hogy a koponyád három felül lapul össze, azután meg szekérre kötnek, s minden utcza szegletén megsütögetik a fájos részeidet tüzes harapófogókkal.

– Tehát ahoz tartsd magadat, ha szépen akarsz meghalni, légy Dúl Mihály; ha csunyául, maradj Rácz Jankó.

Azzal visszavitette főbiró uram a rabot tömlöczébe s felhozatta maga elé annak feleségét.

Nem illik, nem is udvariasság asszonyszemélyek ábrázatját leirni, ha azok nem szépek, a miért is Rácz Jánosné felől jobb ha elhallgatunk. Elég azt tudni, hogy nagyon vén volt és félszemű.

– No te tüskére való, köszönté őt biró uram; tudod-e, hogy holnap megtorturázzák az uradat? még pedig a triplex torturával.

Bizony bánom is én; kínzott ő engem harmincz esztendeig, felelt durczásan a némber.

– Igen ám, de azt is fogják tőle a puncta deutri közt kérdezni, hogy igaz-e, miként te méregkeverő volnál?

– Ne félj semmit, vén boszorkány, adok neked jó tanácsot: tagadd el, hogy az a te urad.

– Tyukot is loptál tőle; azt akartad mondani. No jól van. Hát ha szorongatni találnak, mondd azt, hogy ő a te urad. Ha a házadhoz megy, bánj vele úgy, mint az uraddal, -14- de ki ne kapard a szemét! egy szóval ő legyen ezentúl előtted Rácz János, akárki kérdezi, érted?

A vasorrú bába nem értette biz azt, de nagyon megörült neki, egyfelől azért, hogy nem égetik meg, másfelől, hogy olyan derék kapitális férje lesz ezentúl: kezet is csókolt érte biró uramnak.

Balyik uram azt is elcsukatta egy szobába, hogy a míg nem kell, el ne hiresztelje a dolgot, s akkor azután leült és irt egy levelet a nagyváradi basának.

«Kegyelmes és méltóságos uram, nagyságos vezérpasa. Szálljon te rád mindenféle áldás. Mivelhogy az a rettentő eset történt e mai napon a mi városunkban, hogy egy idevaló istentelen ember, a kit Dúl Mihálynak neveznek, a feleségét féltvén, egyikét a te vitéz csauszaidnak ököllel vaktába megütvén, a csausz menten meghalálozott; nehogy az ilyen rettenetes gyilkosság boszulatlan maradjon, s az is a te tudtoddal történjék, kérünk igen szépen, küldd el hozzánk a holnapi napon a te kegyelmes tihádat, hogy legyen jelen, a midőn törvényt tartandunk a gonosz gyilkos felett és lássa meg, hogy a bűn büntetlen nem marad; mely után maradunk kegyelmességednek kézcsókoló szolgái, Debreczen városa birája és belső tanácsa.»

Ezt a levelet sárga viaszszal lepecsételvén, elküldé egy lovas legény által menten a váradi basának.

Az éjszaka nagy félelem között tölt el. Mert nem volt tudható, vajjon a basa beelégli-e azzal, hogy a gyilkos megölessék, vagy sarczot vetend az egész városra? vagy épen rájuk szabadítja a tatárokat, s porrá égeti a várost?

A tanácsbeliek nagy tisztelettel fogadták a derék urat, ki különben nem volt a magyarságnak ellensége s felvezetvén őt törvénytartó teremükbe, leültették a legelső székre az asztalfőhöz. -15-

A basa belepillantván a jegyzőkönyvbe, megtekinté a feljegyzett causákat s sürgeté, hogy legelőször is vegyék elő a gyilkos Dúl Mihályét.

– Te volnál Dúl Mihály, micsoda? kérdé gyanúsan a basa a reszkető embertől.

– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék csauszomat megcsókolni?

A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, «háza annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a status részére confiscáltassék».

– No ha neked nincs, nekem sincs; szólt a basa s ráütötte az itéletre pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; a mi bűnei sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.

Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra megerősíti a többi itéletet is. -16-

A basa végig nézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez épen nem néz ki a szeméből.

Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer megtette épen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt gyilkosokat végeztetett ki. «Hát azt az embert mire itéltétek?»

A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas halállal teljes.

Végül azonban, mikor minden marczangolás be volt fejezve, következett az a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek pedig egy harmada az ecclesiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnősnek a halálos itélet elengedtessék, s a helyett egy esztendei fogság dictáltassék.

A basa még jobban csóválta a fejét; «nagy selmák vagytok ti valamennyien», mormogá magában; aztán mennyi az a rejtett kincs? kérdé a bűnöstől.

– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem vétettél. Van-e feleséged?

A basa összenézte a két embert; sehogy sem akart a fejébe menni, hogy az a kettő egy pár.

– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl Mihály, a kinek a fejét levágták.

Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János itéletét, kitörölvén belőle calamussal az egy esztendei fogságot.

– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a te árestomod.

Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.

Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy szebbik, a kire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, a kivel egy házban kellett neki lakni.

A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet ki ne játszhassák, s bár a debreczeni nép közül egyetlen egy ember sem támadt, a ki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az igazi Dúl Mihály most is él s ő a szép asszonynak a férje s várta nagy figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?

Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett magára, s haza ment az anyja házához.

Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.

… Aha! kezdődik már; mondá magában a basa, a -18- mint ezt megtudta. Házat már szereztek neki. Mit csinálnak vajjon tovább?

Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt neki tizenkét tanúja, a ki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt; Dorka asszony sem tagadta.

… No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? mondá erre a basa; az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja szépen.

A consistorium helyeseknek találta az okokat, miként Rácz János uram válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint törvényesen divortiálódtak.

Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett mint kérő, özvegy Dúl Mihályné asszonyom szülőinél; a kik is azt felelték neki, hogy mihelyt a gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak jegybe.

Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot, hanem fogott egy pergamentet, s irt Balyik András uramnak egy levelet:

Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven forintért, kőházat, pinczével, ugy-e? – Hát csak elvált a feleségétől: attól a vén boszorkánytól rendén, ugy-e bár? Mostan pedig elveszi Dúl Mihály uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakadalmi kalácsból. S azt izenem Rácz Jánosnak, hogy Rácz János maradjon halála napjáig, mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás békesség rajtatok.»

A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan -19- összekerült ismét szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra megtalált szerelmesét ezentul Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.

A basa is megkapta a lakadalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt bele sütve, a miért viszont ő egy aranynyal hímzett bársony nászkendőt küldött vissza a menyasszonynak, a mi megért száz aranyat.

S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a szerető felek családjáról Balyik András főbiró uram bölcs és előrelátó intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz János.

2.
A HALÁL UTÁN.

Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.

Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek vigasztalni.

Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél, gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit végeztünk együtt.

Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott, vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor -20- dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.

Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni. Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».

Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom. Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni benned.

Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak, hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.

Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután elvetettük a gondját.

Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny, halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.

Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött deszka, mindig tompább a zuhogás, -21- utoljára rátaposnak a földre s egy egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.

No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.

II.

Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni? Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?

Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje; hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá, hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!

Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az -22- óra üt, maga kéri az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság; az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.

Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell őt ölelnem.

Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét. Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.

Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.

Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem. Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.

Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába. Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül valamelyiket elvesztette volna.

Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam. Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?

– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most már egyedül maradhatunk: mi ketten. -23-

III.

Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.

Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott kaczagni.

Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza délutánig azt a ruhát.

A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei csorogtak a két szeméből.

Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén emberben.

Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.

Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között, szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot. Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is itt van.

Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan jó kedve támadt. Leültünk a zongora -24- mellé s játszottunk négy kézre egy mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább? akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!

Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?

Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.

Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem kezemből.

IV.

Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?

Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok; én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott -25- ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a cselédség!

A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.

Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok múlva is, mint új korukban voltak.

Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát, előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem, mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.

A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony, nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.

Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig. Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott. A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni, azt állítva, hogy hiszen csak magam -26- lépek be. Pedig Emelka is ott volt a karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett egyet. – Ritka tünemény a világon.

A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz: «barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána írta a jegyre nőm nevét is.

Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan volt benne, mint egy tündér.

Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá. Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni; pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.

Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás avatatlan emberekkel.

Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.

VI.

Ma reggel még megcsókolt, midőn hivatalos dolgaimba mentem s midőn visszatértem, nem volt oda haza. -27-

Semmi, semmi nyoma, hogy hova távozott? Nyargalok, mint az őrült, egyik szobából a másikba, nem találom sehol; kifutok az utczára, azon reményben, hogy mire visszatérek, már akkor otthon lesz; – hasztalan, ő nincs idehaza.

Nincs ide haza! Hát mehet ő valahova nálam nélkül? Hát teheti ő azt, hogy ne legyen ott, a hol én őt keresem? Hogy történhetett az? Ki magyarázza azt meg?

Valami rosz szellem jár szivemen keresztül; sejteni kezdek, és azt jobb volna nem sejteni: ő hűtelen hozzám! Igen, igen, láttam, midőn lopva tekintett vissza arra a grófra, a ki ama tánczvigalomban úgy kerülgeté; óh én mindent jól észre tudok venni.

– Uram, engemet nőm mai nap elhagyott, önnek tudnia kell, hogy hol van ő? Feleljen erre rögtön és azután menjünk el valahova, a honnan egyikünknek nem szabad visszatérni: mert én beteg vagyok, s engem nem gyógyít meg más, mint a vér; – akár az öné, akár az enyim.

Óh ez az ember tudta nagyon jól, hogy én őt meg fogom ölni, azért is beszélt velem olyan szelíden, olyan csillapítólag.

Kért, hogy ne háborogjak. Fogadta becsületszavára, hogy nem adott okot ingerültségemre; többen is voltak nála, azok mind odajöttek hozzám, kérleltek, csillapítottak; elmondták, hogy tán nincs is úgy, a hogy én gondolom. Tán rokonaihoz ment nőm, s majd vissza fog térni, tán valami véletlen baj érte.

Úgy bántott, hogy ezek az emberek mind úgy beszéltek velem, mint valami beteg emberrel. Végre egy hideg képű férfi erős hangon rám rivallt.

– Ugyan nem szégyenli ön, okos ember létére, ilyen lármát csapni és nejét hírbe hozni minden alap nélkül. Okos ember az ilyesminek elébb végére jár, s azután verekszik, de épen nem üt zajt. -28-

Ez csakugyan meggyőzött. Igaza volt. Nekem csakugyan hallgatnom kellett volna, és nem kiabálnom ki, a mi velem történt. Meghunyászkodtam. Hazamentem. Bezárkóztam szobámba, és elkezdtem sírni. Egész éjjel sírtam. Óh én nem tudtam hozzászokni, hogy ily egyedül legyek ide haza.

Úgy dúlt bennem valami. Reszketett minden tagom. Azt gondoltam ki magamban, hogy meg fogom őt ölni, ha újra megtalálom. Igen! Meg fogom őt ölni. Látni akarom még egyszer úgy a koporsóban fekve, a hogy már egyszer láttam s akarom, hogy annak én legyek az oka. Akarom. Nem lehet annak a gyűlöleletnek a fenekét megmérni, a mi most az én szívemet eltölti.

Úgy tetszik, mintha hálószobájában zörgést hallanék. Hazajött; a mellékajtón jött be. Hallom a selyemsuhogást, a mint a köpenyét leveti. Hah, hol van a kés, a mit megköszörültem.

Felszakítám az ajtót dühösen, kezemben az éles késsel, ott állt ő előttem; olyan szelíden, csendesen, mint máskor, s én kiejtém kezemből a vasat s odarogytam lábaihoz, elborítva azokat csókjaimmal, könyeimmel s fuldokolva rebegém:

Ő elébb nem akart felelni, hanem utóbb megszánt, lehajolt hozzám és súgott valamit, hogy hol volt? a mitől az én ereimben meghült a vér: a forró gyűlöletet, az őrjöngő szenvedélyt egy percz alatt halálos zsibbadás jege váltotta fel.

Azt súgá, csendesen, titkolózva, – hogy ott kinn volt – a temetőben, – megnézni ottani szállásán – elférünk-e mind a ketten?

VII.

Most beteg vagyok, igen nagy beteg. Azt mondják, ideglázam van, félre is beszélek néha. -29-

Hogy meghalaványodott nehány nap alatt, keze olyan hideg, mikor kezemre teszi, mint a jég és szemeinek alig van valami fényük.

Nem sokára bátran mondhatják az emberek szobámban minden székre, hogy az üres szék; nem fog azon senki ülni, mikor ők nem látják.

Halványulsz, reszketsz ágyam mellett, szelíd alak; a mint életem lángjai lohadnak, úgy enyészik a te alakod is; az utolsó lobbanásnál eltüntél velem együtt. Tedd a kezedet kezembe. Nem sokára majd megtudjuk: mennyi hát igaz a halálból?

3.
A KÉNYTELEN MULATSÁG.

Nemde, kedves barátocskám, ismeritek gróf Repey Stefinét? az ifjabbikat, nem az öreg asszonyt, azt a kis creol princeszt, azt az én fekete szemű coboldomat: – nem az enyimet, dehogy az enyimet, csak úgy szavam járása ez. Mind ismeritek, te is, ő is, én is; sohajtoztatok utána eleget: te is, ő is, én is; de olyan szerencsés egyitek sem volt, mint én, hogy vele egy kocsiban utazhatott volna éjjel. No persze a társalkodóné is ott volt. De mind a mellett is nagy szerencse. Hanem köszönöm én az ilyen nagy szerencsét.

Egyszer Kerékváron, a kastélyában eszibe jut neki késő este, hogy holnap casinó-bál lesz Aradon, ő neki okvetlen -30- ottan kell lenni; azonnal befogat; nem volt más nála, csupán csak én: «kérem kedves báró, legyen szíves, kísérjen el Aradra.»

No kedves báró! Mit mondhatok neki? Grófné, ma déesse! sötét van, felfordulunk, kitörjük a lábunkat, hogy tánczolunk aztán kitört lábbal? Három Körösön kell keresztül mennünk, egynek a hídja okvetlenül el van romolva, ez napirend; belefulladunk; Szalontánál átkozott nagy erdőn kell keresztül mennünk, az tele van zsiványnyal, én meg nem védelmezhetem egyedül. Aztán mi szükség ma elindulni? holnap reggel szépen thea után kocsira ülhetünk, délutánra a négy holdas pej beröpít bennünket Aradra, s estig elkészülünk a toilettel.

Beszélhettem én annak. Ismeritek, mentől inkább beszéli le az ember valamiről, annál inkább akarja. Hogy ő bizony lóhalálába nem akar sietni. Ki akarja magát pihenni az út után; csak nem mehet azon törődötten, echauffirozva, brizirozva, maltraitirozva a hintóból egyenesen a bálba. Meg hogy ő mennyire szeret este utazni, hogy az milyen szép, milyen ideális: a csillagok, a békák, meg más mindenféle; pedig semmi sem volt benne, mint egyedül az ő szeretetreméltó capricea, a mi az ő mignon fejecskéjében született s a minek teljesülni kellett, ha mindjárt az ég, föld összeszakad is.

Enfin mi választásom maradt? vagy vele menni, vagy ott maradni egyedül a kastélyban; én természetesen az elsőbbre resolváltam magamat, a miért ő megengedte, hogy átellenében ülhessek a hintóban.

Hiszen az igaz, hogy az pompás élvezet volt; a grófné lassankint egészen elhalmozott kegyeivel, először egy skatulyát adott az ölembe, azután egy muffot, később egy úti necessairet akasztott a karomba, azután még egy pár darab collit; végtére pedig elkezdett aludni. Én kérdezhettem tőle, a mennyit akartam; legfeljebb, mikor néha nagyot zökkent a kocsi, és ő felébredt, akkor kérdezett sorba, megvan-e a necessaire? hol a táska? hol a ridicule? -31- nem feküdtem-e rá a kalap-skatulyára? azután megnyugtatva aludt tovább. Később a társalkodóné kezdett el fohászkodni, hogy Herrgott! milyen migraineje van; akkor aztán én is úgy tettem, mint a ki alszik.

Egyszer arra ijedünk fel, hogy a kocsi nagyon féloldalra fordul és megáll, mintha valami árokpartnak ment volna neki.

– Nos aztán! – kérdi a grófnő; – azért nincs mit megállnunk, ha út van előttünk, valamerre csak eljutunk rajta.

– No biz a szalontai erdő nem rengeteg, akár szélében, akár hosszában megyünk rajta végig, két óra alatt szélit érjük.

– Igenis; olyan szegény legényeket gondol a kocsis, a kik a lovakat elveszik az embertől.

– Grófné, ma déesse, ez nem tréfa. Lássa, minek jöttünk -32- el éjszaka hazulról, most itt hálhatunk az erdő közepén; elvehetik a lovainkat, az életünket és még más egyebünket is; bárcsak a revolverem itt volna.

– Hogy még azt is elvegyék, úgy-e? – tréfált a kis dæmon kaczagva; azzal, mielőtt gátolhattam volna, kinyitotta a hintó ajtaját s kiszökkent belőle.

– Ah, minő pompás éjszaka! Milyen illatos az erdő, hogy ragyognak a fénybogárkák a fűben. Nézze csak, báró.

– Dehogy nem lehet. Hát ott a fák közül nem csillámlik elő valami világosság?

Én kétségbeestem: – Az Istenért, grófné, mit akar? Az ott egy hirhedett haramiabarlang, a hol mindnyájunkat megölnek, egy rosszhirű gyilkosverem, a minek a korcsmárosa egyetértésben áll a vidék minden rablójával, a hol már számtalan embert megöltek.

A gonosz lény még kaczagott rajtam; azt mondta, hogy én mindezeket a rémdolgokat csak a Valterländischer Pilger -ből olvastam, a mik soha sem történtek meg; és hogy aztán, ha volna másik vendégfogadó, abba szállnánk, de minthogy csak ez az egy van, tehát nincs válogatás. Azzal meghagyta kocsisának, hogy szép csendesen hajtson utána, majd ő előtte megy gyalog, s mutatni fogja az útat.

Minden sopánkodás, ellenkezés haszontalan volt; mennünk kellett czakumpak az elátkozott csárda felé; mert ő -33- azzal fenyegetett, hegy egyedül is oda megy, ha mi félünk.

A mint közelebb értünk a csárdához, egyszerre víg kutyakopogó zene ütötte meg füleinket, mely az ablakon keresztül hangzott.

– Lássa! – szólt kötekedve a grófné, – bálba indultunk s bálba jövünk; sorsát senki sem kerülheti el. – Azzal vakmerően sietett az ajtó felé.

Én egy perczig azon gondolkoztam, hogy megfordulok, ott hagyom és elszaladok; de ez még sem illett volna, meg nem is tehettem, mert mamzell Cesarine, a társalkodóné, úgy bele csimpajkozott a karomba, hogy nem menekülhettem tőle. A jámbor személy már félig meg volt halva, csak félelevenen követte grófnéját.

Az ajtón kívül is jól lehetett már hallani a szilaj tánczrobajt s a víg rikoltozást, a mit egy csoport férfi odabenn elkövetett; az én grófném mind ettől meg nem riadva, merészen fölnyitotta az ajtót, s belépett a csárdába.

Csúnya nagy hosszú meszelt szoba volt az, melyben első ijedtemben vagy ötven embert láttam ugrálni, tánczolni; később azután, hogy megszámláltam őket, tünt ki, hogy csak kilenczen vannak, azok közül is egy a korcsmáros, a ki nem tánczol, és három czigány, a ki muzsikál. Hanem hiszen az öt is elég nekünk.

Mind nagy magas szál legények voltak, csak úgy ütötték ököllel a mestergerendát, rettenetes széles vállu ficzkók; mind az öt puskája oda volt támasztva egy szögletbe.

No mi jó helyre jöttünk. A ficzkók, a mint megláttak bennünket, egyszerre abba hagyták a tánczot s bámulni látszottak merészségünkön. Az én grófném azonban hódító mosolyával mondá nekik:

– Megbocsássanak, jó barátim, hogy mulatságukat zavarjuk. Eltévedtünk erre utazva, s minthogy odább -34- nem mehetünk a sötétben, betértünk ide, ha szállást adnának.

E szóra egy karcsú nyalka ficzkó kivált a többi közül, egyet pödörintett a pörge bajuszán, levette betyáros kalapját, össszeüté bokáit s meghajtva magát a grófné előtt, azt mondá neki, hogy épen nem találja megjelenését alkalmatlannak, sőt inkább nagyon szerencsésnek érzi magát. Ő most itt a gazda, neve Fekete Józsi (az a híres zsivány) hát a nagysága kicsoda?

Mielőtt megránthattam volna a grófné mantilleját, hogy meg ne mondja, kinek hiják; már ő felelt is: «én gróf Repeyné vagyok innen Kerékvárról.»

– Óh van szerencsém. Ismertem az öreg grófot; egyszer utánam lőtt dupla puskával, de nem talált. Tessék leülni, grófné.

– Óh akkor hát nagyon jól jött az eltévedés: nem kell nagyságtoknak tovább menni, mi is épen bált adunk; ha nem vetnék meg meghívásunkat. Igen jó czigányaink vannak, szalontai banda. Pompás csárdásokat húznak. More, azt a szép asszony nótáját! Láb alatt legyen a szemed!

A semmirekellő nem is kérdezősködött tovább, hanem a mint rárántották a csárdást, félvállra vetette gombos dolmányát, derékon kapta a grófnét s kipördítette a középre.

Egy másik kamasz meg szinte odaugrott mamzell Cesarinehez, azt félájultan, egész őrülten felragadta; annak azután soha sem kellett magáról gondoskodnia, mert egyik kézről a másikra adták, hogy soha sem érte a lába a földet. -35-

Hanem az én grófném kitett magáért. Mintha csak Aradon a vixolt padimentomon járná, oly kedvvel és tűzzel lejtett. Soha sem láttam őt csábítóbbnak, kedvesebbnek, mint ez órában. Máskor is láttam én már magyar tánczot, s akkor legfeljebb is furcsának tetszett előttem, de így meg nem értette még velem senki, hogy mi az? mint ez a semmirekellő betyár.

Eleinte nagy délczegen jártatta körül tánczosnéját, mintha neki volna legtöbb oka a világon mostan kevélynek lenni, csak úgy félvállról büszkén tekintve le rá, majd meg bele rikkantott a zenébe, mikor már sok volt, a mi sok, s kiállt a középre, maga előtt járatva tánczosnéját, a ki szemérmesen húzódozva lejtett előtte, mint valami lepke, mely minden virágot megérint, de egyre sem száll le: igazán mondom, nem látszott, hogy ér-e a lába a földhöz? A legény nagy nyalkán oda-oda hajlott hozzá, mintha mindjárt át akarná ölelni, azután csak megállt, egyet dobbantva lábával s a fejét fölvetve büszkén; a bűbájos kis tündér ide-oda csalogatta maga után, néha egészen oda futott hozzá, mintha keblére rohanna, azzal egyet pördült, megint messze volt tőle, csak a szemeik nézése mutatta, hogy összetartozó pár. A legény utóbb, mintha neheztelne, elfordult tánczosnéjától, oda állt a czigány elé s annak járta a maga daczos haragját, mikor aztán kitánczolta a boszúját, egyszerre visszapattant, elragadta tánczosnéját, megforgatta maga körül, mint a forgó szél; a grófné úgy tánczolt, mint egy villi.

Én a nagy gyönyörködés mellett csak azon aggódtam folyvást, hogy ez a vad ficzkó nagy hevében nem engedi-e magát valami illetlen demonstratióra ragadtatni a grófné ellenében? Tudjátok, a kisértés nagy volt. A grófné egészen az ő hatalmában; a ficzkó úgy is régen halálfia, egy gonosz tettel több, vagy kevesebb sem árt, sem használ. El voltam rá határozva, hogy a mint a grófnét csak egy illetlen érintéssel is megbántja, odaugrom a lerakott puskákhoz, felkapok egyet s agyonlövöm a gaz ficzkót. -36- Becsületemre mondom, hogy erre egészen el voltam szánva.

Azonban erre nem volt szükség: a tánczosok eljárták a három a tánczot, a zsiványvezér szépen helyére vezette a tánczosnéját s tisztességgel kezet csókolt neki; megköszönte szivességét s azzal odalépett hozzám s kegyesen vállamra veregetve kérdé:

– Bocsánat, nagysád, hogy nem vagyunk illendően elkészülve ilyen díszes vendégek elfogadásához, s vegye jószívvel, a mink van; nem sok az, de jó.

Pompás banquett volt, mondhatom. Egy nagy bográcsban pörkölt borjúhúst tettek fel a hosszú asztalra s azt körülülték.

Tányér nem volt a világon, kiki a körme közül falatozott, egy darab kenyeret fogva kezével s bicsakkal szedve ki a konczot a bográcsból.

Az én grófném úgy evett, mintha három nap óta koplalt volna. A zsiványvezér maga saját csillagos bicskájával szedegette ki számára a legpirosabb húsdarabokat (úszott minden a paprikás lében), s úgy rakta fehér czipójára. Azt mondta, hogy valami fölséges!

A bort persze kulacsba adták fel; pohárról nem lehetett szó. Fekete Józsi paraszt szokás szerint elébb maga ivott a kulacsból, azután megtörülve annak száját bő inge -37- újjával, a grófnéra köszönté: az elfogadta és, lelkeim! lelkeim! ivott belőle. Bámulatos egy asszony ez!

– Ahá! – kaczagott a ficzkó. – Similia similibus. (Még deákul is tud a kópé.) Én is homœopathiával élek, s minthogy tegnap megártott a bor, ma borral gyógyítom magamat.

Szentül meg voltam győződve felőle, hogy majd mikor lerészegesznek, akkor azután agyon vernek bennünket. Megittak öten egy hordó bort. Mikor felálltak az asztaltól, még csak nem is tántorgott egy is.

– Ejnye, öreg uracskám (ördög vigyen el öreguraddal), hát se nem eszik, se nem iszik, se nem tánczol? Mivel mulatja hát magát? Szeret-e kártyázni?

– No majd mindjárt megtanítom én egyre. Könnyű azt megtanulni nagyon. Nézze, egy kártyát kiteszek ide, a másikat emide. Erre tesz maga, arra teszek én, a melyikünknek hamarább kijön a figurája, az behúzza a másikat.

A gazember elkezdé nekem formaliter magyarázni a landsknechtet: mintha nem azon vesztettem volna el Újfalut és Ófalut. Kénytelen voltam megtanulni tőle.

Mit volt tennem? le kellett vele ülnöm kártyázni; a zsebemben volt egy csomó rézpénz, gondoltam azt rárisquirozom, s kitettem az asztalra.

– Micsoda? csak nem akar itten rézpénzre játszani? Nem vagyunk mi a malom alatt. Itt a bank. – Ezzel kiterített az asztalra egy rakás új húszast és aranyat. -38-

Erszényemben volt egy nehány húszas is. Nagy félve föltettem belőle egyet az első lapra. A kártya fordult, s én megnyertem a tételt. A zsivány fizetett. Világért el nem mertem volna tenni a pénzét; ott hagytam az egészet. Másodszor megint megnyertem. Megint nem vettem el. Negyedszer, ötödször hatodszor, folyvást nekem járt a szerencse; én izzadni kezdtem. Rettenetes helyzet, mikor az ember egy zsiványnyal kártyázik s annak egyre nyeri a pénzét. A hetedik tétel megint az enyim lett. Már akkor egy egész határ húszas állt előttem. Nekem hideg veríték csorgott alá a két halántékomon. Mért nem tudott ez a szerencsém lenni Pozsonyban az országgyűlésen? Ismét ott hagytam az egészet, magamban imádkozva: óh uram Isten, engedd már, hogy elveszítsem ezt a pénzt. Hiába, nyolczadszor megint én nyertem meg. De már halál fia vagyok. A ficzkó nevetve mondá: «Öreg uracskám, maga aligha nem szerelmes ebbe a szép grófnéba, mert gyalázatosan nyer.» A semmirevaló még példálózni mert velem. Én reszkettem minden porczikámban, mikor a kilenczedik forduló következett. Ott van! az is az én részemre ütött ki. A zsivány nagyot ütött az öklével az asztalra s kaczagva mondá: «No, öreg uram, ha maga igy nyer, akkor én elveszteném itt egy óra alatt Biharvármegyét!» azzal összeszedte a mi pénze maradt és felállt az asztaltól. Én remegve bátorkodtam őt megkinálni az általam nyert pénzzel. A ficzkó büszkén, mint egy hidalgó nézett le rám: «kinek néz az úr engem? eltegye a pénzét, mert kilököm vele együtt az ajtón.» Uram Isten, mit csináljak már most ezzel a pénzzel? olyan pénzzel, a miért már valakit agyonütöttek, s a miért engem is agyon fognak ütni. Fogtam az egészet, odaadtam a czigányoknak. Akkor láttam át csak, hogy milyen bolondot cselekedtem! Hisz ezzel legjobban elárultam magamat, hogy pénzes ember vagyok.

A gaz czigányok aztán körül fogtak, hogy elhúzzák az én nótámat, mondjam meg, melyik az én nótám. Azzal -39- vágtam ki magamat, hogy a grófnéhoz utasítottam őket, húzzák az ő dalát.

A grófné nem sokat kérette magát; elkezdte az ő gyönyörű szép syréni hangján dalolni a «Télen, nyáron pusztán az én lakásom»-at, olyan szépen, olyan bűbájosan, hogy én elfeledtem magamat, azt gondoltam, Pesten vagyok a casinó-páholyban, s elkezdtem neki tapsolni.

A zsiványelnök szintén tapsolt; hanem már most ő tanítja egyre a grófnét, ez az ő nótája.

A vad gazember aztán fújt valami mezei rithmust, a mit én bizony nem tanultam el tőle.

Én rettenetes zavarba jöttem. Én énekeljek? Ebben a halálos szorongattatásban énekeljek, a ki egyéb nótát sem tudok, mint «Isten hozzád, te csöndes ház».

– Én egyáltaljában nem tudok énekelni. (Ez a gonosz lidércz asszony mindig rettentőket szokott kaczagni rajtam, mikor egy operarészt öntudatlanul elkezdtem dudolni, gyalázatos, rút, rekedt hangom van, mint egy pávának.)

A grófné ekkor francziául szólt hozzám, hogy énekeljek, ha azt nem akarom, hogy vonakodásom miatt valami insulteot tegyenek mindnyájunkon.

No még ez a biztatás kellett az én talentumomnak, hogy semmit se tudjak. Mit tehettem? Szivemben a rettegés nyilaival, torkomban a halálos félelem anginájával rá kezdtem az «Isten hozzád»-ot s eresztettem magamból nagy keservesen. A közepéig nagy ájtatossággal viselte magát a grófné; de a mint a «csak benned lehettem boldog»-nál fölfelé erőlködve, egy kegyetlen gixert találtam ejteni, kitört belőle a kaczagás; utána az egész zsiványhad elkezdett rajtam nevetni; míg utoljára magam is nevettem, pedig tulajdonképen egy csepp okom sem volt rá.

Azután megint tánczolni kezdtek, a grófné kifáradhatlan -40- volt. Ott járta kivilágos kivirradtig. Mikor a nap besütött az ablakon, akkor azt mondá a zsiványnak, hogy már most köszöni a mulatságot, elég volt, fogassa be a lovait, hadd menjen odább.

A haramia kiment, felköltötte a kocsist, az inast, befogatott rendén, s visszajött jelenteni, hogy felülhetünk.

Nagyobb félelemmel, mint leszálltam, ültem fel megint a hintóba. Gyanus volt előttem nagyon, hogy a tárczámat nem kérik el tőlem.

A ficzkó maga is lóra kapott s hintónk mellett nyargalva elvezetett bennünk az országútig, ott útba igazított; kalapot emelt, jó mulatást kivánt és visszafordult.

Én csak akkor mertem hinni, hogy élek, mikor Zerindre értünk. Csak itt kezdtem el azután szemrehányásokat tenni a grófnénak, hogy micsoda szomorú kalandba keverhetett volna bennünket, ha ezek a gaz ficzkók tőlem nem félnek, mi mindenféle sotiset követhettek volna el rajta. Hiszen így is elég volt. Kivilágos kivirradtig betyárokkal tánczolni a csárdában.

Egész Aradig azzal a gondolattal kecsegtettem magamat, hogy mennyi kegyre lesz a grófnénak szüksége, hogy a detestabel kaland titokban tartását tőlem megvásárolja. Hat órakor értünk Aradra, a míg a fogadó ajtajától szobájáig fölmentünk, három ismerősének mondta el ő maga, hogy mi történt vele. Mire a bálba jutottunk, már minden ember tudta. Még ettől a profitomtól is megfosztott. -41-

Azért mégis ő volt a legszebb asszony a bálban. És ezt ő jól tudta, különben minek is ment volna oda; hiszen egy lépést sem tánczolt! azt felelte mindenkinek, hogy halálba el van fáradva. El is hiszem. Tizennyolcz csárdást tánczolni éjféltől reggelig. Én nem tánczoltam, mégis alig álltam a lábamon.

Magam a játékszobába siettem. Most ölelkezik veled a szerencse; most szorítsd, gondolám magamban. Egy asztalnál landsknechtet játszottak. Félre innen, ma dühödt szerencse van velem. Igen biz az; elvesztettem netto ezer pengőt. Csak akkor üldözött a jó szerencse, mikor látta, hogy félek tőle.

Félesztendő múlva egy hírlap akadt a kezembe, melynek hivatalos rovatában (egyebet nem is olvasok) azt találtam, hogy Fekete Józsi, a hirhedett haramia, a szegedi rögtönitélő bíróság által halálra itéltetvén, felakasztatott.

Elvittem Repey Stefinéhez az érdekes hírlapot s mutattam az újdonságot neki.

– Ejnye, – szólt ő, végig olvasva az itéletet, – pedig milyen jó tánczos volt.

4.
A BIZEBÁN.

Egyszerű a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tiz-húsz rúpiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.

Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a mitől azok tökéletesen megsiketülnek.

Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni -42- ebben a műtételben; azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.

A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.

Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn vezérekkel tanácskozik.

Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket szemeik láttára irnak: nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő gondolat; és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.

Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a papagályok, miket nagy urak játékul tartanak szobáikban.

Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.

III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves bizebánja, a többieknél szelidebb szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem -43- volt, mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? úgy sem hallja, ha megszólítják.

A bizebán rendesen eunuch is; a szerály belsejébe járhat. Mustafa sokszor küldött testvérének, a szép Salihának, bizebánja által azon dudaimokból, mik a szerály kertjében teremnek, s miknek az a szomorú történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.

A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelid, nyájas fiu s nem restelt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiut: miért nincsen ennek lelke?

Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a cziprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni elevenholt gazdájának?

Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem ismerné-e meg ez által lassankint az egész világot?

Saliha megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szerály egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és mivel volna a szerály fogsága kellemesebb a bástyákénál s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?

Salihát az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása. Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta rajzolni a földre eső áttekintés után s a mi tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.

Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha -44- beszélni is lehetne a bizebánnal? Hogyan? beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse: – a kezek által.

Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.

A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma beszédet s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.

Azonban Mustafa herczeg Ozmán császár halálával trónra került s az ifjui tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.

A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei köröskörül mind megnőttek.

Volt akkor egy nagy embere az országnak, Raghib basa, kinek erős keze még egy ideig fentartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyptom lázadó fejedelmeit letörte s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.

Raghib basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori irók, mint államférfit «vezérek főnökének» (Szadrul vezir), mint irót «Rumélia költői fejedelmének» (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a «Zezinet olulum»-ban (tudományok hajója), mind azon kincs össze van gyűjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette a gazdag medresszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, -45- szegény tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.

De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az időről, mikor még a szép Saliha arcza friss volt, mint a hajnal előtt kinyílt lotusvirág szirma.

Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint a midőn őt testvére kezével megajándékozá.

Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilencz esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.

De ime újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik, nem csak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója a padisah felett is, kinek szivét teljesen meghódítá az által, hogy még gondolatjait is kitalálja.

Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem irta az elmult nap eseményeit s saját szive érzéseit, gondolatjait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a kedvencz bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.

Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? és az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?

Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a kigyós folyosó, hogy épen csak a szerály mecsetjéből lehete oda látni.

Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent -46- a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a murzim egy kis csengetyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapácscsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: «Ahamdu lillahi Rabbil alemün!» (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.)

Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mind addig, míg a szultán a mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: «Allahú ekbér!» (nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.

Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követett el ujjaival s azután ismét sebesen visszahúzódott.

Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt s még azon éjjel megmondta férjének.

Raghib basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta venni. Ez úton kiismerte ellenségeit s el tudta őket távolítani útjából; megtudta a szultán vágyait s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget, mit ő szerzett, mind neki engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.

Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hat millió piaszterral szaporodott, a mi az ő érdeme volt.

És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész -47- Európában, hogy nem Mustafa uralkodik Stambulban, hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.

Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.

Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.

Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszéhez bízva, őt szövetségre felszólítá s a szerződés már alá is volt irva.

Ha az létre jön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt az, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet életében.

De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleirta abba, a mit szívében elgondolt.

Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Salihának.

«Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Irásaidat elveszik!»

Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, a kik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.

És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával -48- siettek Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg nem öl többé senki.

Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czímezve, bársony boritékba téve.

«Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.»

A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?

Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától iró tollat, az álomlátásokat; – csak a mi hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni.

A gyaurok nagy fejedelme Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy: «egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát», s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségére méltatá, vele, a minden hivők urával, a királyok királyával szóba sem ereszkedett.

Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot s lassankint egész búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások?

A bizebán ez eset után megszünt Salihát értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé. -49-

Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a szerály kapujában ezüst tálczára kitéve.

Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, «ki alatt a krónikairó szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban».

Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel gyáva volt a harczban.

Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket, hanem a felejthetlen Raghibot, a ki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.

A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat.

5.
HÁROM A TÁNCZ.

Bécsben, ez előtt néhány évvel, a farsang alatt történt ez a furcsa eset. Valóban furcsának kell neveznem, ez az illő mellékneve, mert egyrészt nagyon tréfás, másrészt meg nagyon különös.

Előkelő urak bált adtak és tánczoltak. Ebben még semmi rendkívüli sincsen. A tánczolók között volt egy szép halavány baronesse, fiatal tizenhat esztendős leányka. Hogy honnan tudom ilyen bizonyosan hány esztendős? azt majd néhány sorral alább megmondom. Óh én nekem igen hiteles bizonyítványom van erre, «Schwarz auf Weisz», a hogy Bécsben mondják. Ebben az esetben «Weisz auf Schwarz».

A baronesse neve nem tartozik a dologra, valamint a többi szereplőké sem. Elég azt tudni, hogy mi történt?

Az egész finom világ azt tartotta, hogy a baronesse igen -50- szépen tánczol. Nagy bájjal a francziát, nagy hévvel a lengyelt, tündéri könnyűséggel a walzert.

Azután azt is beszélték, hogy olyan karcsú termete nincs senkinek, mint neki, araszszal át lehet érni a derekát. Mind ez nem volt titok, szabad volt tudni akárkinek.

Egyebekre nézve pedig a baronesse igen szép és szeretetreméltó volt s minthogy méltó volt rá, szerették is és épen jegyben járt egy derék, fiatal huszárkapitánynyal, a ki nem volt ugyan magas származású és a mellett szegény legény volt is, de azért, mint nemesszívű derék ember, megnyerte szívét a fiatal gazdag hölgynek, kinek nem élt sem atyja, sem anyja s kezével szabadon rendelkezett; aztán a baronesse elég gazdag is volt. Akárkire nézve jó partie; a kis huszártól elegen is irigyelték.

Abban az említett bálban rózsaszín öltönye volt a baronessenek, fehér gyöngyvirág diszítménynyel, hajában piros rózsák voltak, mellcsattja egy rubinokból alkotott virág. Azért irom le olyan körülményesen egész öltözetét, mert arcza is olyan szép piros volt, s aztán lesz még arról valami kérdés.

Az első walzernél egy fiatal dandy felkérte őt egy tánczra. Kitünő ifju volt a társaságban; ő volt az Adonis, a bálkirály; szebb barkót képzelni sem lehet, mint az övé.

A baronesse elindult vele; csak úgy repültek, mint két tűndér, kiket Strauss hegedűje megbűvölt.

A tánczterem jó hosszú; azt szép munka egyszer körültánczolni. Az Adonis és tánczosnéja kétszer megtették ezt a körútat pihenés nélkül. Ez már bravour; ez hősi tett és valóban bámulatra méltó. – Mikor másodszor visszatértek a baldachinhoz, honnan a baronesse elindult, ő meg akarta köszönni tánczosának a fáradságot, de az nem bocsátá.

S azzal tovább rohant a tündérkaréj, egyik keringő pár a másikat üldözve, lihegő kebellel, izzadt homlokkal, káprázó szemekkel; az Adonis és a baronesse repültek a viharhajtotta sorban. -51-

Mikor aztán harmadszor is visszatértek a baldachinhoz, a baronesse csak összerogyott és aztán nem is kelt fel többet. Meg volt halva; de olyan szépen meg volt halva, mintha egy esztendeig készült volna hozzá.

Rózsaszínű tánczruhában, piros rózsákkal a fejében, a legszebb viaszsárga halott, a milyent csak valaha egy tánczteremben láttak.

Persze, hogy azért nem lett vége a bálnak. Harmadnap a baronesset eltemették; a koporsó a bizonyságom, hogy csak tizenhat éves volt; fekete bársonyra ezüst szegekkel úgy volt az kiverve.

Az Adonist ez az eset arra a farsangra minden versenytársa fölé emelte; ő lett a lyon-királya a jó társaságoknak; mindenki iparkodott ismeretsége után, a delnők törték magukat érte, hogy vele tánczolhassanak, salonjaikba megnyerhessék, – liaisonokat kezdhessenek vele, stb.

Hogy is ne! Egy férfi, a ki egy delnőt halottá tánczol! Lehet ennél érdekesebbet képzelni? Meglehet, hogy a legutolsó fordulókat már egy holt nővel tánczolta. És valóban ő maga is dicsekedett vele, hogy egyszer csak kezdte észrevenni, hogy tánczosnéja egészen a karjára nehezül, hogy fejét nagyon hátra hajtja, hogy szemei elvesztik fényüket és ajkai mereven szétnyílnak. Látta, mikor meghalt és még sem jött zavarba, elvégezte vele a tourt és visszavitte a helyére. – Lehet ennél nagyobb lélekjelenlétet képzelni? Ez sokáig közbeszéd és általános bámulat tárgya maradt.

Hát még az a jó élcze hozzá, hogy ez által a kis huszárkapitány egyszerre özvegyen maradt. A menyasszonyát, úgy szólván, a szeme láttára ragadták el az orra elől. Ez igazán különös tréfa. Szegény fiu! Azt mondják, hogy szerette; no annál nagyobb baj neki, hogy meghalt. Ki tehet róla? Pedig épen quietált is, mert menyasszonya úgy kivánta. Némely embernek különös fátumai vannak.

Úgy hiszem, hogy a mennyien bámulták a divatlyont, épen annyian nevettek a szegény pórul járt vőlegény fölött s legelébb is az ő baját felejtették el. Nem is sokat -52- kérdezősködtek felőle többet, eltünhetett, a merre neki tetszett, nem tartozott a társasághoz. Most az egyszer lett volna alkalma bejuthatni a parfumeös regiókba s most is elwalzerezték a szerencséjét.

Az Adonis egy egész esztendeig divatkirály maradt még; akkor leszorította a dicsőségből valami muszka herczeg. A divatvilágban nincsenek nemzetiségek, ott cosmopoliták vagyunk.

Adonisunk vigasztalta magát a zöld asztalnál, – nem a szónoklatok asztalánál, – hanem a hol a finom emberek elnyerik egymásnak a faluit, birkáit és jövendőbeli árendáit.

Ott ő elkezdett különös kegyencze lenni a szerencsének. A milyen félelmes vetélytárs volt eddig a salonokban a férfiakra nézve, épen olyan félelmes játszótárs kezdett lenni ama csendesebb szobákban, a hol nem beszélnek szerelemről.

Igen szépen nyert és volt esze; nem pazarolta el a pénzét, hanem vett rajta egy csinos dominiumot valahol Morvaországban.

Ez az élcz elég jól elterjedt az ismerős körökben, casinókban, a sport-emberek gyűlhelyein: hallhatta, a ki beavatott volt, hanem azért profanusabb körökbe nem szivároghatott az le, mert hiszen ki érintkeznék azokkal?

Maga Asztolf is jól ismerte ezt a calembourght, s ha úgy jó kedvében mondták neki, nem is haragudott érte. Jó barátoktól sokat fölvesz az ember.

Hát egyszer egy bécsi újság hírtárczájában szóról-szóra nyomtatva lehete olvasni ezt a tréfát: «derék sportmaneink egyike, * * Asztolf, egy on dit szerint igen szép jószágot -53- vásárolt magának – Makao félszigetén; úgy beszélik, hogy ott szándékozik letelepedni».

Ah ez csúnya affront! Hol van az a szerkesztő? Adja elő, ki irta azt az ujdonságot? A canaille! Hogy mer ő arra a vakmerőségre vetemedni, hogy a mit a különb emberek egymással tréfálnak, odább adja! Fricskát a nyomorultnak!

A dandy rögtön sietett a szerkesztő irodájába s igen röviden, szárazon elmondá neki, hogy miután őt így insultálni merte, válaszszon a kettő közül: vagy nevezze meg azon czikk iróját, vagy menjen verekedni maga. A harmadik in petto marad: ha nem teszi, fricskát kap a semmirekellő.

A szerkesztő öreg ember volt és rövidlátó, azt mondta, hogy ő bizony verekedni csak tollal szeret; nem is tanult más fegyverrel vívni, mint késsel és villával; hanem azt megteheti, hogy a kérdéses czikk iróját előadja, az egy igen derék alapos készültségű ifju, ki nem rég jött a laphoz; itt dolgozik a mellékszobában, majd mindjárt ki fogja hívni.

– No hát csak ide azzal a tudós ifjuval! monda Asztolf, s szembe állt az ajtóval, melyen annak ki kelle jönni: hogy fog az majd megrettenni tőle!

De hogy megrettent ő attól, midőn az kilépett. A póruljárt vőlegény volt az.

– Én irtam a czikket, uram, a hol és a mikor önnek tetszik, felelek érte, hogy miért tettem?

Ez átkozottul jól volt játszva. Rég kereste ő az alkalmat, hogy Asztolfba valahogy beleköthessen; de az is vigyázott magára.

Annyi belátása volt, hogy ez az ember őt halálosan gyűlöli, hanem hiszen könnyű volt minden találkozást vele kikerülni, csak nem kellett saját rangkörét elhagynia, akkor két egészen különvált világban éltek.

És ime a kelepcze olyan jól volt ásva, hogy ő saját maga jön fölkeresni azt, a kivel találkozni nem akar, ő maga -54- hívja azt ki fegyveres elégtételre, a kinek nem akart megragadható ürügyet adni arra, hogy az kihívhassa őt.

Azt mindenki tudta jól, hogy a volt huszár remekül tud vágni és lőni. Kardra bocsátani őket, annyi volna, mint ellenfelét mészárszékre vinni. A segédek pisztolyt választottak.

Mindent elkövettek, hogy a párbaj kimenetelét sikeretlenné tegyék, a mit csak a szabályok és a lovagi becsület megengednek.

Harmincz lépésre szabták a barrièret; két nagy közönséges új pisztolyt vettek elő, a mikből még senki sem lőtt; azokba félakkora golyókat tettek, mint a mekkora volt a cső calibere, s hozzá igen erősen leverték a golyóra a fojtást; azután hideg januári reggelen ingre vetkőzteték le mind a két vívót, hogy karjaik annál jobban reszkessenek, így azután alig valószinű, hogy valamelyik közülök egy emberalaknyi nagyságú czélba beletaláljon.

Mikor pisztolyaikat választani összejöttek, az özvegy vőlegény azt mondá halkan a dandynek:

– Nem találja ön különösnek, hogy épen ma egy esztendeje annak, hogy menyasszonyom meghalt?

A dandy még sápadtabb lett, mint eddig volt. Azzal csendesen helyeikre léptettek.

A lyon sokáig czélozgatva lőtt, a vőlegény hirtelen felétartva. Egyik sem talált. A pisztolyok félreküldték a golyókat, azt sem tudni, hová? Gonoszul rugott mind a kettő.

Másodszor is megtöltötték azokat s ismét kezeikbe adták. Azok a golyók is a levegőbe mentek, kikerülték az embert.

Most már a segédek közbevetették magukat. Elég van téve a lovagi becsületnek, kétszer lőttek, bebizonyíták bátorságukat, többre nincs szükség, a vívók lemondhatnak a harmadik lövés jogáról. – De az özvegy vőlegény nem mozdult helyéről, a fegyvert követelte.

S a harmadikra úgy lőtte főbe azzal a rossz pisztolylyal a gavallért, hogy a leggyönyörűbb minié-csőből sem lehetett volna szebben.

6.
XELENHOA ÉS TOIPINGVANG.

Ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok hallgatni, nem halljátok.

Xelenhoa volt a legszebb leány Nanking városában, a tizenkilenczedik városnegyedben; a költők így irják le őt:

Arcza fehér volt, mint a fehér selyem, illetlen pirosság soha sem látszott azon, szemei szép hosszukásak és feketék, szemöldökei vékonyak és hajlottak; hajfürteinek mesterséges fonadékait reggeltől délig készítette el három ahoz értő rabszolgáló, különbnél különbféle tekervényeket alkotva azokból; füleiből gyémántos csengetyücskék lógtak, a mik szép fehér nyakát verték; szája olyan kicsiny volt, mint egy kétfelé metszett Bilboa bimbó; fogai oly fehérek, mint a porczelán, melyről a császár ebédel.

Kezeit soha sem sütötte meg napvilág; el voltak azok mindig rejtve hímzett kantusa ujjai alá, hogy fehérek maradjanak, mint a patyolat. Balkezének körmei tizenkét esztendő óta nem voltak már levágva, hanem szép arany tokba valának zárva, a hogy előkelő urak leányaié szoktak lenni, azért, hogy ne tehessenek semmiféle munkát, a mi kezeiknek erejére válnék.

Lábai Xelenhoának oly kicsinyek voltak, hogy ha szél fújt, meg nem tudott rajtuk állni; három éves kora óta egyforma aczélczipőkbe valának azok befűzve, hanem a czipő kívül gyöngyökkel és rubinokkal ragyogott; ha menni kellett valahová, négy rabnő vette ölébe, mert az előkelő -56- hölgynek nem is illik, nem is szükség, hogy saját lábain járjon.

Termete Xelenhoának derékban két araszszal átfogható volt. Azért, hogy ily karcsú maradjon, naponkint nem kapott egyebet enni, mint száz szem megszámlált rizskását vízben főve, s czukros vizet naponkint háromszor; mert az előkelő leánykák főerénye az, hogy gyöngék legyenek, s ezért sokat kell szenvedni.

Hanem azért meg volt neki minden gyönyörűsége, a mi után előkelő hölgy vágyódik; voltak selyem ruhái, aranynyal és gyöngyökkel hímezve, voltak ezüst tükrei, a mikben egész nap nézhette magát, voltak drága virágai, a miknek illatával eltelhetett, voltak énekes madarai, a miknek énekében gyönyörködhetett; volt különösen egy ritka csodálatos madara, a mit csín nyelven fum hoannak hínak: a barbarok úgy híják azt, hogy «napmadár» és ez olyan ritka madár, hogy ilyent csak főfőmandarinok tarthatnak maguknak, és azt árúba bocsátani nem is szabad; azt csak különös kegyképen lehet ajándékul kapni a hatalmas császártól, ki a fum hoan madarak örökös ura.

Ha akarjátok meghallgatni, milyen a fum hoan madár? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

A fum hoan hasonlít a sashoz és a pávához. A feje búbján van egy korona barnapiros és sárga aranyfényű tollakból, nyakát égszinkék örv fogja körül, mely olyan, mintha gallérja volna, bíbor-piros pettyekkel tarkázva; a háta karmazsin-piros, a melle sáfránszín, a szárnyai sötétzöldek, fehér foltokkal, hosszú szétterített farka tollai tengerviz-szinűek, mindeniknek egy-egy szivárványos pávaszem a végén, aranyozott rojttal.

Ilyen volt Xelenhoa fum hoan madara, melylyel magát egész nap mulatta; a madár ott ült mellette és Xelenhoa czirógatta annak karcsú nyakát, ragyogó tollait, és így mult el egyik nap a másik után, míg egyszer betelt a tizenötödik év Xelenhoa születése óta, s ez a nap volt kitűzve arra, a midőn Xelenhoának nőül kell menni Toipingvanghoz, -57- a kivel eljegyeztetett születése napján, ezelőtt tizenöt esztendővel.

Ha meg akarjátok hallgatni, milyen nagy férfiu Toipingvang? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang igen derék férfiu; kétszáz és negyven fontot nyom ruhástul. Azt tudjátok a mértéktudományból, a mit a mennyei birodalomban találtak fel, s a barbarok innen tanulták el, s most azzal dicsekesznek, mintha az ő találmányuk volna, – hogy a világon az a legtökéletesebb, a mi gömbölyű. Toipingvang tehát tökéletes férfiu, mert neki gömbölyű az arcza, a szemei, a körmei; és a mi legnagyobb ékessége a férfiúnak, a hasa is gömbölyű.

Mikor Toipingvang az utczán végig viteti magát elefántcsont zsellyeszékében, előtte két ember megy hosszú bámbuszbotokkal, a kik a csőcseléket terelik félre az útból, mellette két szolga viszi magas rudakra feltűzve azon ezüst táblákat, mikre veres betűkkel van felirva Toipingvang rangja, azok után jön négy fogdmeg, a kik bilincseket hoznak azok számára, a kik útközben netalán nem üdvözölnék elég tisztelettel Toipingvangot.

Maga Toipingvang mozdulatlanul ül ilyenkor a zsellyeszékben, szemeit sem jobbra, sem balra nem fordítja, ölében tartván azon arany ládácskát, melybe a császári pecséttel ellátott mandarindiploma van zárva, a mit magától elhagynia soha sem is illik; egy rabszolga tarka napernyőt tart feje fölé, másik festett zászlóval legyezi és mindezek csak hatalmas és nagy férfiakat illető kitüntetések.

Milyen nagyon szerette Toipingvang Xelenhoát? – ha meg akarjátok hallani, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Toipingvang az egész utat, mely menyasszonya házától -58- az övéig vezetett, behuzatta tarka virágos gyapottal, s a házakat kétfelől narancsfákkal rakatta ki.

Száz teve, száz ló vitte a sok selymet és ezüstöt, a mit menyasszonyi ajándékul adott neki, száz rabszolgaleány a drága edényeket, kösöntyűket, gyémántos pártákat és öveket.

Aranynyal áttört elefántcsont gyaloghintón vitték Xelenhoát vőlegénye lakába, s tartania kellett őt két rableánynak, hogy a nehéz gyöngyfüzérek le ne rántsák a földre.

Tizenkét napig tartott a nászünnep, mindennap új meg új ünnepély volt rendezve: egyik nap bohóczok játéka, másikon kakasviadal, harmadikon bűvészek szemfényvesztése, negyediken trombitákkal és sípokkal csinált hangverseny, ötödiken tűzijáték, hatodikon kötélenugrálók és lovontánczolók; és mindennap reggeltől estig lakoma, drága ételek, italok boldognak, boldogtalannak, és Xelenhoának mindennap három új öltözet, egyik ragyogóbb mint a másik, hogy annál szebbet nem láttak Nankingban soha.

Milyen nagy volt Xelenhoa boldogsága? ha meg akarjátok hallgatni, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Volt neki két kastélya, egyik a városban, másik a városon kívül; volt két kertje, egyik nyáron hozott gyümölcsöt, másik télen; volt száz rabszolgálója, a kik szépen tudtak énekelni, tánczolni, festeni és hímet varrni, tudtak zenézni és mesét mondani s szép hajat szépen befonni. Kell-e ennél nagyobb boldogság egy asszonynak?

Szobáiban pézsma- és ambra-illat volt, butorai violafából, mely ha megmelegszik, gyönge violaszagot ad; szőnyegei bársonyból és angoragyapjuból; termeiben szökőkutak mindenféle illatos vizekből; gyöngye, gyémántja, ékszere annyi, hogy számát sem tudta; lehetne-e valaki boldogabb, mint ő volt? -59-

– Ime ez mind a tied Xelenhoa, monda neki Toipingvang, a mit szemed, szíved kiván, a mit füled hallani óhajt, ajkad izlelni szeret, azt kívánd, azt szeresd, most már válogathatsz benne.

Mert a ki már egyszer nő lett, annak boldogság a dolga, az mehet, élvezhet, örülhet; az jóllakhatik pávanyelvvel, drága tengeri fecskefészekkel, ízlelhet póklábakat, ananászon hízlalt tyúkot, s a mi csak jó és kellemes, mert a férjes nő akkor szép, hogyha kövér.

Ha meg akarjátok hallgatni, hogy mit kívánt még Xelenhoa? meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Xelenhoa azt kívánta, hogy boldogsága végett hozzák el neki azt a fum hoan madarat, melylyel apja házánál oly sokáig együtt töltötte ifjuságát.

Toipingvang elhozatta a fum hoan madarat, pedig azért nagy váltságot kellett fizetni Xelenhoa apjánál, a ki azt a császártól kapta.

Ennél nagyobb áldozatot férj nem hozhatott nejének, mert ha a császár megtudja, hogy Xelenhoa apja eladta vejének a fum hoan madarat, mind a két férfiunak elcseréli a fejeiket.

Xelenhoa azonban most sem örült sem virágnyílásnak, sem gyémántragyogásnak, nem gyönyörködött sem énekben, sem bayadér-tánczban, még a drága válogatott ételekhez sem nyúlt, mikkel mindennap háromszor megrakták asztalát, hanem most is a megszámlált száz rizsszemet hozatta fel magának, az volt mindennapi eledele.

Mikor a fum hoan madarat elhozták hozzá: azon a napon Xelenhoa csak kilenczvenkilencz szemet evett meg a rizsből, a századikat a napmadárnak adta. -60-

Második napon két szemet adott a napmadárnak, magának tartott kilenczvennyolczat.

És így mindennap egygyel több rizsszemet kapott a napmadár, egygyel kevesebbet Xelenhoa; – a századik napon mind a száz szemet a napmadár ette meg, Xelenhoa egyet sem többé.

A százegyedik napon meghalt Xelenhoa, mint a hogy a mutangvirág szokott meghalni, mely hajnalszínű, mikor kinyílik, s hófehér lesz, mikor elhal.

Nagy volt pedig a szomorúság és a gyász Toipingvang házában Xelenhoa halálára.

Ha akarjátok meghallgatni, hogyan gyászolta Toipingvang Xelenhoát, meghalljátok, ha nem akarjátok, nem halljátok.

Az első napon könyveket nyomatott sárga bámbuszpapirosra zöld betűkkel, a miket a rokonoknak, ismerősöknek és előkelőknek elküldött, azokban voltak megirva a további napok gyászünnepélyei tisztességes rendben; lerajzolva a ruhák, a czipők és süvegek alakjai, a minőkben a látogatóknak meg kell jelenniök a szertartásnál, kinek-kinek a maga helye kimutatva rangja szerint, hogy azt el nem lehet téveszteni senkinek.

Másodnapon készíttetett Toipingvang üvegkoporsót Xelenhoa számára, abba fektették Xelenhoát legdrágább köntöseivel és gyöngyeivel félékesítve; úgy feküdt benne, mint egy alvó.

Akkor beforrasztották az üvegkoporsó fedelét, hogy levegő nem férhetett a halotthoz.

Harmadnap azután felállíták az aranyos árboczokat Toipingvang háza elé, mikről földig érő selyem-zászlók függtek alá, azokra volt megirva ékes versekben Xelenhoa szépsége, halála, s a szomorú férj hívogatása, hogy jőjjenek őt megnézni. -61-

Azután minden kapuját kinyitották a háznak, hogy mehessen a meghívott sokaság a gyászt megnézni.

Fehér szőnyegekkel volt az egész palota bevonva, ez a gyász szine a menyei birodalomban, fehérre volt öltözve az egész cselédség és a látogatók mind fehér köntöst viseltek, tarka ruhában halotthoz közelíteni tiszteletlenség.

Minden szögletben illatos viaszgyertyák égtek, s a nagy arany edényekben drága illatszer füstölgött, mely jószagú kék felhőket képezett a ravatal körül.

A ravatal előtt guggolt ötven bálványpap, egyik énekelt, másik imádkozott, ki trombitát fújt, ki a dobot verte.

A ravatal mellett jajgattak keservesen Xelenhoa rabnői, fehér fátyollal földig leterítve.

Az aranyos ravatalon pedig ott feküdt az üvegkoporsó, benne egy fehér halott, a ki még szebb volt most, mint mikor élt.

Mellette balfelől állt a fum hoan madár, szép tollait felborzolva, tarka koronáját hátrafelé gunnyasztva, néha piros orrával az átlátszó üveghez csapkodott, mintha fel akarná ébreszteni urasszonyát, azután hátradugta fejét szárnyai alá kedvetlenül gubbadva; egyszer-egyszer felkiáltott fájdalmasan, kiterjesztett szárnyaival rebbenve, a mi keresztül hangzott a trombiták üvöltésén is.

Jobb felől a koporsó mellett pedig maga ült Toipingvang; nem széken, nem zsámolyon, még vánkoson sem, hanem a puszta földön, s kétrőfös olvasóról imádkozott folyvást. Szemeit fel nem vevé kezéről soha.

És ez így tartott nyolcz napig; – nyolcz napig járt a népség megnézni a fehér halottat az üvegkoporsóban: nyolczad napon kivitték az udvarra Xelenhoa drága köntöseit mind, s ott a népség előtt máglyát raktak belőlük, meggyujtották, megégették. Nincs urnő, a ki azokat viselje többé.

Három évig nem hagyta őt eltemetni, három évig ott -62- ebédelt a halottal; annak felhozatta a száz rizsszemet naponkint, magának csak tizféle ételt; éjszaka ott feküdt a koporsó mellett szalmagyékényen, parafa-vánkoson, három évig nem viselt mást, mint fehér ruhát, sem gyaloghintóján nem volt más függöny mint fehér, és három évig nem vett más feleséget, hanem beérte száz és egynehány rableánynyal.

7.
LÁM MEGMONDTAM.

Alföldön utaztak vándor-komédiások, velük volt a jó öreg Megyeri is: – még akkor fiatal Megyeri. Mikor ezt hallottam tőle, akkor volt már öreg, én voltam fiatal. Most ismét én vagyok az öreg, ő az ifju.

Orgonás zivatar behajtotta őket egy rozzant csárdába, a minőt csak úgy mellette elfuttában szokott máskor meglátni az utas ember, s valahányszor felé tekint, gondolja magában: de jó, hogy olyan messze esik az úttól!

Hanem hát most az egyszer nem volt mit válogatni benne: a fergeteg rossz utitárs, még oda is behajtja az embert, a hol nem akart megszállni.

A hosszú gerendás vendégszobában sötét volt már, este felé járt az idő, még sötétebbé tették azt a kárpitos felhők, annál rosszabbul esett a szemnek és szívnek az a világosság, a mit egy-egy pillanatra a szűk karikás ablakon át belövelt a villám, s utána úgy dörömbözött goromba ökleivel ajtón, ablakon.

Hanem a hosszú ivó-asztal végén ott pislogott egy kis olaj-mécses; a mellett ült két pásztorféle ember egymással szemközt a hosszú pad végén, s beszélgettek halkan, csendesen -63- valamiről; észre sem is igen vették, hogy vendégek jöttek a csárdába, kaputos urak, a kik féltükben «jó estét» kivánnak az ittbenn levőknek.

A zápor neki eredt istenigazába, a színészek leteregették ázott köpönyegeiket, s leültek az asztal másik végére. Valami buglyos szolgáló hozott eléjük valami keserves italt, letette durczásan s visszabujt a söntésbe. A két pásztorember folytatta a csendes beszélgetést.

Régen itt beszélgethettek már, már fogyatékán volt mindkettő előtt a boros palaczk, s a pusztai ember nem szeret sietve inni, hiszen ráér.

Az egyik férfi szép fiatal barna legény volt, kondor fényes haján félre volt nyomva a pörge kalap, a mellett nagy bokréta hajladozott alá árvaleányhajból, kék és piros csinált virágok is voltak közte; azt nyilván gyöngéd kezek kötötték oda.

A legény igen halkan beszélt, nem is lehetett hallani, hogy mit mond? homlokát tenyerébe fektette, s merően az asztalra nézett.

A másik férfi idősebb volt: kemény, napbarnította arcz, sűrű szemöldeit érte magas karimátlan süvegének széle, hosszú, zsíros haja hátra volt csapva vállára, bajusza erősen megsodorintva kétfelé.

Úgy beszélt dörmögő hangon a legénynyel, két könyökét az asztalra fektetve.

– Látod Józsi szolgám, mondtam ugy-e? előre megmondtam. Nem jó lesz belőle, ha te nálam nélkül jársz be a városba, ha te olyankor jársz a házamhoz, mikor én nem vagyok otthon; mondtam ugy-e, hogy nem jó lesz abból?

A legény nem felelt semmit, a záporeső egyhanguan verte az ablakot, s valahol átszivárogva a rongyos tetőn, mint egy perczszámláló, csepegett szemenkint a nyirkos szobaföldre.

– Mondtam ugy-e szolgám, hogy nem jó lesz abból, -64- fiatal, hamisszemű menyecske, te meg katonás legény vagy, megakad rajtad a szeme. Nem megmondtam-e előre?

Ha felelt volna is a legény, nem lehetett volna azt hallani a menydörgéstől, mit a lecsapkodó villám olyan közel hozott.

– Mondtam ugy-e Józsi fiam: nem vagy te arra való ember, hogy ha szép asszonyt látsz a szemedbe nevetni, félrefordítsd a fejedet, jobban ismertelek én már. Mondtam ugy-e, hogy ne menj oda?

– Mondtam ugy-e, édes szolgám, hogy ez aztán nem marad titokban, mert én nekem azt megsúgják; a rossz hír jó lovon jár, hamar megtudom én azt. Mondtam ugy-e jó előre?

A szólongatott semmit sem felelt, egy szóval sem védte magát, pedig olyan jámbor hangon beszélt hozzá a másik.

Azután sokáig hallgattak; a zápor, zivatar, menydörgés lassankint odább takarodott, a vihar-okozta sötétség földerült, az alkonyodó nap egy utolsó búcsúfényt vetett a bibor ég széléről a sötét csárdaszoba ablakán át.

A vén pásztor kiitta bora utóját, megtörülte a bajuszát, azt hitték, hogy vége van már beszédének.

– Mondtam ugy-e édes szolgám, hogy ha én aztán megtudom, hogy az én fejemre ilyen szégyent hoztál: akkor én téged, ott, a hol előtalállak, – menten agyonütlek. – A legény némán billentett a fejével.

Akkor az öreg fölvette az asztalról czifra ólmosbotját, s olyat sujtott vele a legény fejére, hogy az rögtön halva rogyott le a padról.

Megyeri és a vándorcsapat riadtan futottak tovább a tanyáról, s a jó öreg arcza mindannyiszor elhalaványult, valahányszor e sajátságos jelenetet később elbeszélte. -65-

8.
A KOLDUS-GYERMEK.

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiu egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: «már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?»

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél, ha megjelent a kis fiu, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: «mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!»

El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. A ki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utána szalad a czifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos czondráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, a ki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a melyikhez ő szegődött. -66- Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiu ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: «nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!»

A kis fiu hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiu úgy elsirdogált magában, a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; ő reá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: «édes anyám».

Éjszaka is sokszor fölébredt, mikor úgy fujt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint fölkereste a jó kofaasszonyt, a ki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét neki adta ételmaradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiu végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

– Mert ma született a Jézus, látod, kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.

A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek -67- sincsen, nem utasíiják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utczán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utczákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, – a ki úgy szereted a gyermekeket, – ha volna szükséged olyan kis szolgára, a milyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokról, a kik éheznek és szomorkodnak!… -68-

9.
AZ GROFF SEWTEETH PETER KEETH HITWESSE.

Wala az Vrvnkh Christvs vtaan waloo egi ezer ewt zaazadikh eztendew utaan mondvaan hetwen hatban, hogi ew kegjelmesseeghe, az Baanfewldi groff Sewteeth Peter vram elindulna wala az ew felkeezitetth banderiumaawal Lippavaara few capitanjnjaanac parantsolatiaara az palaanc weedelmeere az pogaani tewrewc had ellen.

Tewrteeneec azonban, hogi az gonozz istenthelen pogaani agha, az Kuristia agha lesth vetne ew kegielmeenec, az nemess vrnac az Boross Yenewi waar alatth, ees megwthwen ew kegielmeeth oor haramia moodiaara, ees witeezeibewl felessen lewaagwaan, w magaat rabsaaghra ivttatnaa.

Az iaambor Xtien vrnak penigh wala Baanfewldeen iffiv hitwesstaarsa, akki mindh arrol semmith sem tvdna, hogi Sewteeth Peter vram ew kegielme ill zomorv rabsaagra ivtott volna.

Vr vramat ew kegielmeet penigh az kutiahitew rozz aatcozotth pogaani Kuristia agha rabziyra fwzwe elkwldee Istambulba az rabzolgha waasaarba, aholott eladattatneec rabzolgha ianaant.

Tewrteent azonban Isten ew felseegheenec chodaalatos elrendeleeseebewl, hogi otth ama Bazaarban, az holott vr vram ew kegielme eladattatneec, az iconivmi zvltaan leaania meghlaathnaa az deli nemess vrat, akki is mindiaarth nagion meghtetzetth az ew zziweenec.

Enneelfogwaasth az iconivmi zvltaan leaanzooia, akkinec newe wala Fatinizza, megwewee az nemess vrat keetzzaaz ees huzzonewth araniacon. -69-

Annakhvtaanna penigh haza wiween ewtet, felewlteztethee draaga kewntewssekben palaastaokban, ees ada nekie az viaara draaga carbvncvlvs giwrwket, ees bekenetee az ew haiaat draaga illatoss kenetecwel eess vgi baaneec ew weele, walamint egi elewkelew vrral zoktac baanni. Nem iss wala neeki semminemw dolga az haaznaal, nem kwlewmben, minth ha ew wolna az parancholoo vr az haaznaal.

Ezen zziwes indvlatiaat az Fatinizzaanac nem hagihataa az nemess vr meggondolaas neelkwl, miwelhogi kwlewmben iss az Fatinizza chodaalatoss zzeepseeghw azzoni zzemeel wolt wala.

Egi napon, a midewn laatnaa az iconivmi zultaan az nemess vr nagi zomorvssaaghaat, igi monda neeki:

Eedes fiam, beeg! mieert vagi olian zomorv? Nem adattam e nekedh feeniess kewntewsseket, wagion e walami fogiatkozaassod az eelethben ez haaznaal.

Oh kegielmess zvltan, bizoniaara nem wagion itt semmiben is fogiatkozaas: de wagion az een ziwemnec nagi faaidalma.

Ne leegien a te ziwednec nagi faaidalma; hanem wedd feleseegedwl az Fatinizzat, hogi az ziwed meggiogivlion ew aaltala.

Ees az nemess vr, laatwaan, hogi innen soha megh nem zabadulhat, azonkiwwl iss az Fatinizza igen kedweltetew zemeel leeween, nem monda semmiben ellent az zvltan jó akaratiaanac és megheskwweec az Fatinizzawal tewrewc ritus zerint, a hogi az tewrewkekneel zokaas megheskwdnie.

Igi eele wala az nemess vr ewt eztendewkigh chendess beekesseeghben az iconivmi zvltaan leaaniaawal, a mikoron az zvltaan meghalaalozeec wala.

Akkor penigh azt mondaa nekie az Fatinizza: Imhol az atiaam meghala ees nem laathat bennwnketh tewbbet. -70- Nozza meniwnc el innen az te hazaadba, a holott te zwletteel, a hol a te atiaadfiai eelnec, a hol maasik feleseeged wagion; ne legien ew zegieen ezvtaan is ewzwegi; hanem zeresswnc teeged mind a ketten.

A mint az ioo azzon mondaa, akeepen raa aala az nemess vr, eess zewkwe meghzewkeenec Istambvlbool, ees zerencheessen elivthaanac Temeswaarra, a holott az tewrewc vtaanvc nem mehete wala.

Lewn penigh nagi ewrewm az aarwaan hagiatott ewzwegi azzon ziweeben az midewn meghtudnaa, hogi az ew zerelmetes hwtwewss társsa megheerkezeec wala soc eztendews tewrewc rabsaaghaabvl eess a midewn meghlaatnaa amaz maasik rendbeeli hwtwewsseet az ew vraanak, akki ewtet hazaaiaaba wizza wezeerelte, megchookolaa annac aabrazatiaat mindkeet felwl ees monda nekie: Eel az Vr az een Istenem, hogi soha el nem feleitem walami iot az een zerelmetess Vrammal chelekedteel, hogi azt te neeked wizzafizessem, ees ha te ewtet ezvtaan iss akeep fogod zeretni, minth hw hwtwess taarsodat, een pedig teegedet ugi zeresselek, walamikeep een eedes testweeremet.

Tewrteeneec tehaatlan azon nagi hallatlan csvda, hogi keet azzonzemeel megegiezeec egimaas kewzewtt az ew vraanac zerelmeeben ees egimaastól nem chac nem feeltettec wala, sewt inkaab azon walaanac, hogi egimaasnac miben iaarhatnaanac inkaabb kedveeben.

Hire fvtamodeec azonban emez esetnec az orzaagban, eess sokan walaanac, a kik ebben nagion meghbotraankozaanac wala, eess weegteere az grooff Sewteeth Peeter vramat ew kegielmeet tewrweenibe hivataac wala; az holott hogi felelne megh: michoda dologh leegien az, hogi ew maar most keet rendbeeli feleseeghnec lewwe hiwseeges hitwestaarsaawaa.

Az nemess vr waaltigh allegaalaa, hogi errewl ew bizon nem tehet; mert hogi akkor, a midewn az Fatinizzaat hwtwews taarsvl wewee, tewrewk rabsaagban wolt, tewrewk -71- hwtewt wallott, ugi eskwtt meg weele, mostand penigh esmeegh wizza teerween hazaaiaaba, zwlewttefewldieere, wizontagh Xtiennee lewwe s elsew feleseegeet zinteen ugi zereti, valaminth az maasodikat.

E miatt penighlen azvtaan lewn az nemess vrnak soc nagi hvrtzoltataasa, mell is ew nekie nagi zomorvsaagokat okoz wala.

Egi keesew alkoniatkor az grooff vr kasteeliaaban ediwtt wleenec az keet azzonsaagoc ees az nemess vr iss: a midewn az Fatinizza laatwaan az ew zerelmetess vrvknak zewmeiben az chillogoo kewniweket ragiogni, igi zolla hozzaaia:

Een eedes zerelmetess ioo vram! Ne leegien a te zewmeidnec kewniwhvllataasvc een miattam. Imhol een iool laatom, hogi senki sem okozooia az te zomorvsaagodnac hanemha een egiedwl; azeert elhataaroztam magamban, hogi weegiec egi meerget, az mellet az pecheetniomoo giwrwmben wiselwe hordozoc, eess weegeth wessec az een eeletemnec. Chupaan chac arra keerlek teegedet een zerelmetess ioo vram, hwtwesstaarsam, hogi ne a magham keze kewerie zaamomra ezen halaalos italt, hanem a te draagalaatoss kezed adia azt nekem innom; eess a te maasic zerelmetes hitwesednec karia fogia az een feiemet, az migh haldokolni foghoc elewttetec, hogi meghemleekezzetec maid rollam, az zegeen Fatinizzaarool.

Heliben hagia ezen bezeedet az grooff vr; walamikeep az ew maasic hwtwesstaarssa is akeepen; s chinaalaanak azon meereggel italt az Fatinizza zaamaara egi kehellel; – hanem ugianabbol chinaalaanak meeg maasic keet kehellel iss, ees a migh az Fatinizza kiitta wolna az magaaeet, hasonlatoskeepen ewc is kiittaac az magoc reezit. Ees ekkeepen meghhalaalozaanac az Exaudi wasaarnap vtaan walo zombath nap eeitzakaaiaan egiwtt, egimaas kedveert, akkiknec eelniewc nem lehetett towaab egiwtt egimaas ewrewmeere.

Mell chodaalatoss eess rendkiwwli esetre egi poeta kewwetkezzew -72- epitaphiumot keezzittee, vgianchac maarwaan kewbe bee is weeseteec az:

10.
A MENYEGZŐ UTÁNI NAP.

Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek egymásnak szerelmet, hűséget.

A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.

A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.

Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja. Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az Istennek vallani meg.

Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat, az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még boldogabb pár nem távozott innen.

Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog menyasszony. -73-

Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a boldog vőlegény…

A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja: «három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.

Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.

Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti, magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott szó, mint a találkozó gondolat.

És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott szebb párt soha senki.

Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a menyasszony.

A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a vidék.

A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt, fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a szerelem csillaga. -74-

Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem dalnoka.

Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj. Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül fűződött szerelmesen.

A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza álmában is mosolyg.

Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.

II.

Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott. Sokan meg fognak halni benne.

A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem halványul el arcza.

Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő bátor vonások égni látszanak.

De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak bátorságát önlelke tüzénél.

– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér, ne féljetek!

Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva golyókat fog visszaadni.

A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a rohamok élére. Ki fog vállalkozni?

Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök vissza.

A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg szokta tenni.

Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg túlnyomó. Ki fog oda menni?

A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal is osztozik a küzdelemben.

Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?

– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának repülni hüvelyeikből.

Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában, s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm miatt.

Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa, csattognak a kardok, az összeütött szurony -76- döfése peng, foly a vér… A harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…

Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud állni?

A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában pusztulás, zászlóján győzelem.

A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe! Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.

Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az ellenség elfogy, az utcza be van véve.

A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.

Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!» és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk torkának, a rettenetes halál királyi székének?

Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát lelőtték.

Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva -77- fentartotta magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.

Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.

A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.

Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb polgárkoszorúja.

Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.

Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek a zokogás miatt nem bírják folytatni.

11.
BOLIVÁR.

I. EL LIBERTADOR.

Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, -78- az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harczba.

Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.

Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes. -79-

Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely áhitozni enged maga után.

De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.

Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.

– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott. -80-

– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá.

Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.

Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak: «ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: -81- «Vitézeim! nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.

Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.

Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.

Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész éjjel don Gideon társaságában.

Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk; koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel furva bele a földhányásba. -82-

Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:

Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te neked nem szabad meghalnod!»

– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?

– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?

– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?

– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak, gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata -83- után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.

Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.

A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.

Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.

A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók -84- egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.

A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztül hangzott hozzá:

Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé mutatva szólt:

– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.

– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.

És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.

A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.

A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak -85- amott tulnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.

Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.

Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.

– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.

A sánczokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanóczot s repülni menyasszonyával együtt az ég felé.

A szabadító nem sokára egész a résig tört magának útat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arcza -86- lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá:

A hajadont magán kivül ragadta az üdvözlet; arcza, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira telelett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.

– Jó. Én megtartom azt, szólt vissza Laurenzia, és gondját fogom viselni.

Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatjai sietve érkeztek a kuszált csatatérre s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve, dühösen támadták azt meg.

– Veszve vannak! kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.

– Ide, ide! kiálta Laurenzia a lovagnak, meneküljetek a várba; hányjátok el útjokból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken!

De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s a mily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánczkarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik perczben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.

Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták -87- azt el magukról; a milyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.

Nem lelkesülés, nem örömláz, – merő őrjöngés volt, a mi a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint «éljen a szabadító!» ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat.

Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, a mit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador.

A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy percz alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.

Ah ez gyönyörű találkozás volt! Az utczán végig lelkesült néptömeg, még a harczi portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arczokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dült házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor épen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is oda vitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyilik szemeik világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?

A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szűzei, kiket Laurenzia vezetett.

Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára.

Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó -88- üdvkiáltás zendült eléjök mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.

Elől lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délczeg nyájas arczú férfi, a ki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marczona tekintetű arczczal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldulták azt.

A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott.

Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arczczal járult a hős elé és megszólítá őt:

– Állj meg e helyen hősök vezére. – E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetlenül. – Ezerek könye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, óh Libertador.

A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára.

A hős nyájasan emelé őt fel onnan. – Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.

Dona Laurenzia arcza lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.

– Ne siess e helyről, Libertador; nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják -89- arczodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. – Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.

A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a venezuelai férfiak fölemelték őt vállaikra s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állíták fel a Libertadort.

A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a délamerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkesedésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.

A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: «éljen Bolivár, a szabadító! éljen a Libertador!»

– Köszönöm e nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.

– Igen, a spanyoloknak, folytatá Bolivár, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ád kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Myrandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, soha sem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, -90- kik be voltatok zárva kerített várostokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint ide benn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöcztartói Pug, Boves, Aymerich…

– … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetetett amnestiára visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész családokat tömlöczre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadák csapataink, a hol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülök, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon.

A borzalom és átok zugása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.

– Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolcz, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, a nélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? kiálta Morillo; bakó! folytasd. A bakó keze reszketett. Halálfia vagy, ha reszketsz! ordíta rá a -91- véreb. – A gyermekek másik füle is lehullott és ők még csak egy vonással sem mutatták arczaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat s ott mind a hármat agyonlövette.

– Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harczot testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok irott parancsa nem volna kezünkben, mely ime azt hirdeti, hogy a ki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti s a hol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti s fizettet vele minden szökevényért tizezer spanyol piasztert.

A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kaczagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni.

– Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrioták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket, szabadságot igérve neki, ha a patriotákat kiirtják. – Kilenczszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifju Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat, ádáz vezéreikkel együtt…

Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.

– S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett -92- hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morilla hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát s megtölté halottaival annak sánczárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mi alatt a harcz, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat s hajókra, dereglyékre szállva, keresztül törte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harczos, nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak el a harczban s soha sem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. – E vezért megadta a sors…

Itt marczona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arczán semmi változást sem mutatva.

– E hős neve Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is oly együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillonak is tudott hinni s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta s egy szük börtönbe háromszáz -93- más fogolylyal együtt összecsukatá, harmincz fontos vaspereczet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harminczfontos bilincs? Játékszer, képzelt láncz, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincz fontos békót, egyet csavart rajta s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok lánczait is összetörte s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, megrohanta a várőrséget s elfoglalta puszta kézzel Varinas várát. 4) Ime ez a hős Jose Antonio Paez. Az ő hivására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újra kezdte a szabadság harczát; a második, mely soha sem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl viszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Sol-nak.

Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyujtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia -94- tudtak feleletül hozni. A herculesi ifju, kinek tréfás munka volt lánczokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.

Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá: – nem volt-e következetes dolog, nem sugta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; – hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat mulva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.

Bolivár egy öleléssel egy törhetlen jó barátot s egy halálig híven szerető nőt nyert magának egy pillanatban.

A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret huzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol-palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, a kiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, a mit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: – don Gideon. A kőszobor előtti jelenet után szomorúan lesütött fővel sietett az ifju bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:

II. A DICTATOR.

Venezuela felszabadultával új élet kezdődött a hazafiakra nézve. A spanyolok leggonoszabb hírű vezére Boves is elesett a csatában, egy gazdag kereskedő M’ Brion -95- egész vagyonát feláldozá a közügyeknek, kereskedelmi gályáiból hadihajókat alkotott, azokkal Bolivár szétverte a spanyol flotillát, elfoglalta Margaritát s elűzte róla a spanyolokat, Paez La Torre spanyol tábornokot verte tönkre, s Mac Gregor a derék skót partisan elfoglalta egy ökölcsapással Barcelonát.

Ekkor a had további folytatása fölötti tanácskozmányra összegyűltek a hazafiak vezetői Venezuelába.

Jelen volt Bolivár, a szabadító, hű barátja Paez, a mindenkitől csodált óriás, ki úgy szerette Bolivárt, mint egy gyermek, Piar Manuel, a nagyravágyó, hővérű mulatt, Valdez Manuel, a guayacquili hadak küldötte; maga az ősz Arismendi, a margarita-szigeti lakók vezére; – ide hozatta magát zsellyeszékében a vak San Sol Esteban is, kisérve leányától és don Gideontól s több venezuelai tekintélytől.

Az öreg don Esteban nem volt jó kedvében. Az első diadal utáni mámort kipárologtaták fejéből későbbi józan gondolatok, midőn don Bernard Bermudez kihivó hangon kérdezé tőle a tanácsülés előtt:

Az öreg összeránczolá homlokát fénytelen szemei fölött s kelletlenül dörmögé:

– Nem tudom, hogy értetted? Bolivár-e a mienk, vagy mink vagyunk Boliváré? Láttam őt…

– Te láttad? kérdezé Bermudez, kiben egy pillanatra az a gondolat támadt, hogy az öreg Esteban csak tetteti magát, hogy vak.

– Nagyravágyó, büszke férfi; selyemruhában jött a harczból, nem visel pánczélt, hogy bámulják bátorságát s sérthetlennek higyjék, kinek küldetése van az égtől, mely őt oltalmazza. – Uralkodni vágyó, ki azzal vesztegeti meg a legjobb emberek szíveit, hogy saját érdemeit rájuk erőteti. Mindig másokat magasztal, hogy mások magasztalják -96- őt. Soha sem mondja azt, a mit gondol, valamit mindig magában tartogat belőle; ezért nem fordítja arczát a felé, a kivel beszél, hogy szemeiből ki ne olvashassa az, a mit érez. – Valaha több bajotok lesz vele, mint volt a spanyollal.

– Ej, szólt az öreg Bermudez, Esteban barátom, ha már vakon is ennyit látsz, milyen bölcs ember lenne belőled, ha meg is siketülnél.

A jámbor Bermudez ott is hagyta öreg bajtársát s átment a másik oldalon álló csoportozatokhoz, a hol Bolivárt magasztalták. – A jó öreg a rendes katonaságnál őszült meg; nem volt fogalma felőle, hogy a vezér iránt mást is lehet érezni, mint hódolatot.

Ezek a polgárkatonák, ezek a sennorokból lett harczosok mindig birálgatják vezérük magaviseletét s az nem jól van.

Pedig ezúttal is nagyobb számmal vannak jelen, mint a rendes guerillák, ezeknek egyszerű sárga kék egyenruhája, a lovasoknál fekete bivalybőr pánczéllal fedve, alig tünik fel a tarka caballerok phantastikus öltözetei mellett, kik lengő tollakkal kalapjaik mellett, tarka széles övekkel, átvetett palásttal s mindenféle excentricus leleményeivel az öltözetkülönczségnek iparkodnak magukat feltünővé tenni. Még don Esteban is skarlát köpenyét kivánta feladatni; pedig rá nézve mindegy az, akár zöld, akár piros, de az öreg ujjai tapintatával megérzi a színkülönbséget az öltözeten s haragszik, ha megcsalják; don Gideon pedig épen föltette magában, hogy ma igen szép fog lenni, kék selyem dolmányt öltött magára, fehér pötyögökkel, négy sor apró aranygomb ment le a válla közepétől egész a csipejéig s rózsaszín kerek köpenye tenyérnyire ki volt hímezve skofiummal. El kelle ismerni mindenkinek, hogy ő valamennyi ittlevő caballero között a legszebb, legdélczegebb.

Igen, mert még nincs itt Bolivár. Majd azt nézzétek meg, ha jön. Az el fogja halaványítani valamennyit megjelenése -97- pompájával. Oh Bolivár nagy színjátszó, mint don Esteban mondta róla.

Bolivár jön! hangzik kívülről. A bejárást elálló néptömeg élteti a Libertadort. A caracasi hős belép a gyülekezetbe, minden szem feléje fordul s minden ajkról a bámulat felkiáltása röppen el. Bolivár egyszerű közkatona ruhában lépett be, minőt a venezuelai harczosok viselnek, minden vezéri jel, minden feldiszítés nélkül. Még csak az a kerek medaillon sem volt mellén, melyet a caracasi diadal emlékére verettek, Libertadores felirattal s melyet minden guerilla, caballero és Llanero visel szíve fölött.

A csodálat miatt senki sem tudott szóhoz jutni; bámulva engedték őt a gyülekezet közepére jutni, hol Bolivár katonás üdvözlet után megállt.

– Hazafiak, szólt a hős, nem alakoskodásból vettem magamra ezt az öltönyt, mely benneteket megdöbbenteni látszik, erős összefüggésben van ez azzal, a mit ez órában nektek mondani fogok; s a vezéri jel és pompa rosszul illenék szavaimhoz. – Négy nagy csatát nyertünk meg azóta, hogy Venezuela felszabadult, mindenütt, hol ellenségre találtunk, megvertük azt; erőnk megnövekedett; a hol egy spanyol áll, két libertador áll vele szemközt. És én mégis azt mondom, hogy egész hadjáratunk haszontalan! győzelmeink nem érik meg azt a lőport, melybe kerültek; hagyján a vért, mely értük kiontatott; csak verekedtünk, de nem foglaltunk s ellenségeink most is olyan erősek, miként ezelőtt voltak; azért én letettem a vezéri aranyalmás botot, mert valóban nem vagyok egyéb a haza egyszerű harczosánál és letettem a libertador szóval kérkedő rendérmet, mert én nem szabadítottam meg semmit.

– Le fogunk győzetni legnagyobb diadalmaink után, el fogunk esni, midőn legjobban fölemelkedtünk s akkor veszünk el, midőn azt hiszszük, hogy megéltünk; és ellenségeink -98- túl fognak bennünket élni, mert náluk van egység, minálunk pedig nincs; ők ismerik végczéljukat, mi nem. Hadviselésünk egy véres chaosz, a hol nem hallgat senki vezényszóra, hanem megy a merre eszébe jut. Minden csapatvezérünk egy külön hadjáratot visel, egy közös czél utáni küzdés nélkül s a mit ma nyert, megfizeti rettenetes veszteséggel holnap. Hová lett Rivas tábornok az uricai diadal után, melyben Bovest megölte? túlnyomó erő közé rohant s az elfogta őt és kivégezteté. Miért nincsen itt Sanjago Narino, a popayai győztes? mert diadala után két nap múlva Aymerich kelepczéibe rohant s mindenestől elfogatta magát. Aury tengernagy, mikor Venezuelában kellett volna kikötnie, mely tele volt spanyolokkal, átvitorlázott Mexicóba, melyben akkor egy spanyol zászló sem lobogott. Elveszésnek, halálnak rohanunk, mert nem tudunk parancsolni, nem tudunk engedelmeskedni.

Az öreg Bermudez élénken csörtetett kardja végével e szavakra, mint a ki már előre tudja, hogy mi lesz ennek a vége s türelmetlen azt elvárni.

– Hazafiak, szólt végül Bolivár. Háborúban csak egy embernek szabad felül lenni, a többi hivatása engedelmeskedés. De annak vaskézzel kell megfogni a kormánybotot és nem kimélni sem kicsinyt, sem nagyot. Egy évi rabszolgaságot kérek tőletek. Válaszszatok magatoknak saját kebeletekből egy zsarnokot, a ki elég bátor és elég kegyetlen tudjon lenni és a ki forrón tudja szeretni hazáját. – Legyen e zsarnoknak szabad kényére bízva életünk, vagyonunk, önakaratunk; ha ez azt mondja: előre rohanjatok! ne kérdje senki, mi vár ott ránk? hanem rohamra menjen; ha ez azt mondja: álljatok meg! ne nézzen senki se hátra, se előre, hanem álljon meg, ha mindjárt a halál arczával néz is szembe, s ha ez azt mondja: fussatok innen! ne hallja senki az ellen gyalázó kiáltását, hanem fusson, a hogy ő parancsolja. Ha ezt teszitek, megszabadítjátok a hazát, s egy évi önkénytes rabszolgaságért vásároltok örök szabadságot magatoknak. -99-

Még alig végzé szavait Bolivár, már ott állt a gyűlésterem közepén don Gideon s mutatta, hogy felelni fog neki.

– Ellenmondok neked Libertador, vagy ha e nevet elveted magadtól, Bolivár Simeon. Ellene mondok mindegyik szavadnak, a melyet kimondtál. Tagadom, hogy a hideg katonai fenyíték jobb vitézekké tenné elleneinket, mint mi vagyunk. A spanyol parancsszóra harczol, mi küzdünk lelkesülésből s rendetlen csapatjaink mindenütt megbonták a gépies hadsorokat, a hol összecsaptak velük. – Mi szíveinkben viszszük a vezényszót, s az a gondolat, mely minket a csatatérre vezet, nem engedi elnémítni magát a csata hevében. – A mi harczosaink nem zsoldért, hanem szabadságért küzdenek; azért azt akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint szabad emberekkel. Mikor Venezuela köröskörül volt véve ellenséggel, csak egy jelszó volt az ostromlott sánczokon: «hazafiak, ez az utolsó pont!» és ez a jelszó jobban ébren tartá az őröket, mintha hátuk mögött a vérbiróság pallosa villogott volna; mikor az ayacuchoi ütközetet vívtuk, csak egy szót mondék harczosaimnak: «emlékezzetek a varinasi gyilkosokra!» és ez a vezényszó elég volt az egész ütközetre, az ellenség leverésére; nem észszel, nem hideg megfontolással, hanem csodatevő elszántsággal vívta ki hadseregünk ez egyenlőtlen harczban győzelmeit; olyan győzelmeket, mik kigúnyolnak minden hadtudományt, miket semmi strategia kiszámítani nem tudott volna. Mi úgy is odaadjuk vérünket az utolsó cseppig; mi úgy is odaadjuk vagyonunkat az utolsó falat kenyérig a közszabadságért: de szeretjük tudni, hogy azt önkényt adtuk és nem kényszerítve; mi összebeszélés nélkül is egyetértünk, épen azért, mert nem kényszerítjük egymásra gondolatainkat. – Én, mint férfi, gyűlölök minden erőszakot; mint nemes, küzdök ellene; mint hadvezér, visszautasítom. És nem ismerem eddigelé azt a férfit, kit korlátlan urrá engednék lenni fölöttem, bárha atyám volna is az, s kezébe le merném tenni azt a féltett kincset, a mit korlátlan hatalma mellett elejthet, ha -100- karja gyönge, elveszíthet, ha esze rövid és eladhat, ha szíve rosz. E szó «dictator» előttem annyit jelent, mint zsarnok, s ki felel róla, hogy az még hozzá nem lehet gyáva, esztelen, vagy áruló?

Don Esteban fölkelt székéről, s azon vakon sietett oda botorkázva Gideonhoz és megszorítá annak kezét és törülgette homályos szeme könyeit:

A Gideonhoz tartozó párt élénkebben kezdett mozogni, míg Bolivár hívei elsötétült arczokkal néztek rájuk vissza; csak Bolivár arcza nem változott.

– Ifju bajnoktárs, szólt don Gideonhoz, úgy feleltél nekem, mintha csupán hozzád lettek volna intézve szavaim. Én is sokba számítom a katonai lelkesülést, egyes ütközet eldöntésére sokat tesz az; de országos hadviselésre nem elég, sőt néha káros. Igaz, hogy csodákat lehet vele elkövetni; de a legnagyobb csodánál többet ér a legkisebb siker. Igaz, hogy Ayacuchonál kisded csapatoddal keresztül törtél az ellenségen, s bámulatos körútat tettél a Cundinamarcán keresztül és ezt csodának bizton nevezheted; de ha maradtál volna szépen álló helyedben, a hogy utasítva voltál Paez által, s bevárod, mig ez Narinoval együtt az ellenség háta mögötti szorosokat elállja, akkor a spanyol hadsereg mindenestől együtt fogságra jut s lerakja a fegyvert. – Ez nem lett volna csoda, nem lett volna hőstett, de hasznos eredmény. Az ayacuchoi hőstettért, ha költő vagyok, megénekellek, ha dictator vagyok, főbe lövetlek. Hanem ezt most ne számítsuk a bűnök közé, midőn sokkal gonoszabb bajról is beszélhetek, mint elhamarkodott hőstettekről. Ime ott mindjárt melletted áll Piar Manuel, kinek épen kezét szorítod; ennek az volt mondva, hogy csapatjával álljon meg Cumanában, és ne hajtson semmire, akármi oldalról jön is az ellenség, mert az ő állása haditervünk csomója; e helyett ő, egész hadával együtt sietve elvonult a veszély helyéről s most azzal menti magát, hogy népét meg akarta menteni. Ez jó mentség lehet ott, a hol a szabadakarat -101- érvényét vitatják, de ha én dictator vagyok, Piart főbelövetem azonnal.

– Midőn Margaritát kitisztítánk a spanyoloktól, elleneink, nem győzhetve nyilt harczmezőn, azon átkozott cselhez folyamodtak, hogy a fekete rabszolgákat lázíták fel egész Dél-Amerikában. Én Ocumanában felhivást intéztem a hazafiakhoz, hogy lelkesüljenek fel egy nagy áldozatra, mely hazájukat nagy veszélytől fogja megmenteni: szabadítsák fel rabszolgáikat. Ha dictator vagyok, ezt parancsszóval teszem; így mert könyörögtem, a gazdag hacendadok letépték kiáltványomat, kiadták az útat küldötteimnek, magamra hagytak élelem nélkül Guayra alatt, kénytelen voltam odahagyni egész Margaritát, s veszve lett az egész tartomány miatta. Száz ilyen esetet lehetne elmondanom, ha gyönyörködném mások arczpirulásában; nem don Gideon, nem a te vitézi heved a főbűn, a miért dictator kell e népnek, hanem az önzők, a gyávák serege, az apró zsarnokocskák önkénye az, mely kemény parancsolót kiván maga fölé.

E szóra haragos zugás kezdett támadni don Esteban pártja közül, Piar hátrament a csoportok közé, s ott izgatott hevesen Bolivár ellen, míg ennek híve, Paez, ijesztő arczával előlépett, kihivóan tekintve a felindulókra. Ekkor hirtelen előlépett a San Sol leány, a szép Laurenzia, engesztelő, csillapító tekintetével szeliden békítve az összezördült feleket, s édes szava mindjárt összeforrasztá azt, a mit a férfiak kemény, erőszakos hangja már ketté törött.

– Barátim, rokonaim. Mi, kik egyetértünk a gondolatban, a szavak kifejezéseiben fogunk-e egymással meghasonlani? Kik szíveink által mind rokonok vagyunk, nyelveink miatt legyünk-e ellenségek? Te, Bolivár, azt mondod, hogy a hadviselés hatalmának egy kézben kell központosítva lenni, hogy elleneinket legyőzzük, és neked igazad van. Te, Gideon, azt mondod, hogy szabadságod becsesebb, -102- mint hogy azt egy ember kezére bízzad, s félsz, hogy a kit hívtál, gonoszabb ellenség lesz, mint a kit elűztél. – Te neked is igazad van. – De hát egymással összeférhetlen két gondolat-e az, a mit egymás ellenében vitattok? Nincs-e nekünk azon boldog helyzetünk adva Istentől, hogy erősek lehetünk és szabadok? nem mutatott-e ujjával a sors azon férfiura, ki választva van, hogy bennünket a szabadság aranyküszöbéig elvezessen, s ott hátralépjen a közpolgárok közé, nem keresve magának fényesebb koronát, mint honfitársai becsülését; ki tudjon úr lenni egy pillanatban, egész hazájának parancsoló, a másikban engedelmes jobbágy, ki hazájának parancsa előtt meghajol. E nagy szellemet adá nekünk ajándékba a sors, hogy megfejtve legyen a talány, mit a válságos pillanat számunkra készített: «kit tegyünk korlátlan urunkká, hogy ne legyen korlátlan urunk?»… E férfi Bolivár.

Paez és társai a meglepetés örömhangján zúdulának fel; míg Gideon nem birt szólani a keserűség miatt; csak az öreg Esteban állt fel székéről s vakon beleszólt leánya beszédébe.

– S ki mondá neked azt, gyermek, hogy e férfi Bolivár? Nő vagy, megveszteget a szív, a mit szemeid szépnek mutatnak, szíved is annak hiszi. Ki áll nekünk jót a felől, hogy Bolivár valóban azon csodalény fog lenni, a ki ma még az egész országnak határtalanul parancsol, kinek szavára minden hadsereg megindul, vagy megáll, s ki e hatalmat holnap a tanácsszolga egyszerű jelentésére le fogja tenni és engedelmesen szót fogad? Ki biztosít bennünket e felől?

– Te? hebegé don Esteban, s megvakult szemei előre meredtek, mintha erővel látni akarná, bámulni azt, a ki beszél.

– Igenis, én, szólt a leány, kinek vére arczába gyűlt e szóra. Nem illenék ugyan hasonló dolgokról e helyen szólanom; leánynak, férfiak előtt; de a percz hatalma kényszerít -103- többször láttátok véremet harczban tépett öltönyeimen, most lássátok véremet elpirult arczomon, s vegyétek azt is áldozatnak. Az első óra óta, melyben Bolivárt megláttam, szerettem őt; az első találkozás óta, melyben hozzá szóltam, szeretett ő engem. Nem mondtuk egymásnak, de a gondolatok feltalálják egymást. Ez órában én eljegyzem előttetek férjemül Bolivárt, azon föltétel mellett, hogy egy évig, a míg ő dictator leend, neje nem fogok lenni; azon pillanatban, melyben a nemzet által dictatori hivatala alól föl lesz mentve, oltárhoz lépek vele. Ha Bolivárnak is úgy tetszik, én ime kezes maradok a haza előtt, az ő igaz szíve felől.

A patrioták lelkesült rivallása hangzá túl a hajadon szavait, kinek lábainál hódolva térdelt e perczben a hadsereg legbüszkébb hőse, Bolivár, gyönyörteljes arczczal fogadva el a jegygyűrűt a leányka kezéből. A jelenlevők mind elragadtatva kiáltának éljent Laurenziának és Bolivárnak, a dictatornak.

– És most esküszöm az egy élő Isten színe előtt, szólt a venezuelai leány, hogy San Sol Laurenzia férje zsarnok nem leend soha és Laurenzia egy zsarnok ölelését soha el nem fogadja!

Bolivár remegve zárta a büszke delnőt dobogó szívére, s elfogult hangon monda neki:

– Óhajtanám, hogy két szívem legyen e pillanatban, egyik hazámtól nyert tisztességemen, másik a te szerelmeden örülni. Az nyugtat meg, hogy mindkettővel te neked tartozom.

E jelenet elvevé a honfiak haragját; e délamerikai faj oly könnyen megy át haragból örömre; még az öreg Estebant is meglágyítá leányának szava; ő is odament Bolivárhoz, kezet szorítani vele, s el volt fogódva, midőn nehány szót rebegett hozzá:

– Tehát légy dictator; – tehát légy fiam. Ha ő azt mondta: – legyen úgy. De emlékezzél rá, hogy akármilyen hatalmas úr leendsz, egy ősz apád lesz, a ki náladnál nagyobb -104- úr, a ki te neked parancsol… Nem én,… hanem hazád…

– Most már parancsolj velem: teheted. Ha egyszer lesz olyan helyed, a hol valakinek szívesen föl kell áldozni életét, – arra a helyre én épen jó leszek.

Miután letette az esküt, hogy honához hű marad, kezébe adták az aranyalmás botot, a minden hazafi fölött uralkodás jelvényét. A többi vezérek térdeiket meghajtva előtte, nyilváníták hódolatukat a korlátlan úr iránt. Első volt Paez, ki azt tevé; a roppant óriás összecsókolá Bolivár kezét és sírt, mint egy gyermek, örömében.

Legvégül jött Laurenzia. Bolivár szerelmesen tekintett a leányka szemébe és azt sugá neki gyöngéd érzelemmel:

III. A VÁLSÁG PERCZE.

Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.

Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe dictatori hatalmát.

– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat, szólt jegyeséhez, egy perczben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít el a kormányról. Oh én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. -105- Előre látok mindent; a mint én markomat szétnyitottam, szélylyel hull minden, a mit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az urrá lett népkegy hetenkint fogja változtatni uralkodóit, mint rosz gazda a rosz cselédet, s a dicső harczok után következni fognak az aljas marczangolások.

– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak nehány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugy-e, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?

– Oh ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.

– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.

– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket nagygyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod -106- halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.

– Oh én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint dictator többé, hanem mint férj.

Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez s fölkisérték a terembe.

Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.

Ezúttal dictatori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kisérete állott.

A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.

– Hazafiak! szólt Bolivár, az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd itélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – A mi még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Ime én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önkényt leteszem elétek. Adja az ég, hogy a mit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.

Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt s letette a szószékre aranyalmás botját.

Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.

Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint -107- egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon s azt mondá neki:

– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.

– Vádolva vagy, hogy megbizatásodon túl mentél, mint dictator, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harczolj; megszegéd megbizásunkat, midőn Morillóval alkudozál.

Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.

– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.

– Csendesen, Paez; csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat. Ezek az urak itt az én biráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.

– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önkényt olyan helyzetekre állítád, a hol el kellett veszniök, kitetted ok nélkül a végveszélynek.

– Talán veled történt ez, Don Gideon? kérdé Bolivár gúnynyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.

Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem -108- vett Bolivár, előlépett a követek közül Piar Manuel, a mulatt.

– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen? kiálta Bolivár fölemelt hanggal, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?

– Igen. Te odaküldted őt, hogy elveszszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.

– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő te hadseregmentő gazember!

– Bolivár! kiálta közbe Gideon, parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.

– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a hadi törvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a teremen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe.

A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: «egy követet elfogatni!» – «a gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!» – «Bolivártávozzék!»

– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?

E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: «Ki vele! ki innen a katonai dictatorral! Le az árulóval!» -109-

– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül usztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harczi szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! nem ti vagytok én fölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra itéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, még sem védné őt meg itéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességteket.

Egy pillanat mulva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harczolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.

– Ne érints, szolga! kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.

– Piar Manuel tábornokot, mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény itéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát. -110-

– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.

– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.

Nehány percz mulva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar itéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.

Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:

És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkázva, keresni a kijárást a teremből.

San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza-e az vissza?

– Igen, férjed. Felelt Bolivár büszkén. Megszüntem dictator lenni – s a nép megválasztott – királyának.

Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt. -111-

IV. A SZERETŐ ÉS HONLEÁNY.

– Bolivár, vigyázz; ellened összeesküvést forralnak; most gyülekeztek össze a San Sol kastélyban valamennyien. Engedd meg, hogy egy csoport karabélyossal oda siessek és elfogjam őket.

– Azt ne tedd. A San Sol kastélyban nem árthatnak nekem, ott van még Laurenzia.

– Én mégis azt mondom, Bolivár, hogy többet ér egy megholt ellenség, három élő jó barátnál.

– Én nem félek. Nekem küldetésem van a sorstól. Nagyobb veszélyben is megtartott engem az, ki jónak látott annyiak fölé emelni. Emlékezel az új-granadai táborozásra, midőn éjjel nyolcz gyilkost küldtek ellenem a spanyolok: a szabad ég alatt aludtunk függő hamakjainkban, én és négy alvezérem. A gyilkosok öt lépésnyiről lőttek ránk; mind a négy társam meghalt, engemet egy golyó sem ért. Hatalmasabb kéz a földieknél őriz engem, s ha megszünt őrzeni, akkor hadd veszszek el.

… A San Sol palotában bezárt ajtók mögött ültek együtt a sértett hazafiak, kiket a gyűlésteremből Bolivár elűzött.

Senki sem szólalt föl az ő védelmére, legföljebb azon tanácskoztak a gyöngébb szivüek az erősebbekkel: vajjon megölni lesz-e jobb a bitorlót, vagy elfogatni és börtönre vetni.

A tanácskozás közepett felnyílt egy rejtek ajtó, s mindenki megdöbbenésére, belépett a terembe – dona Laurenzia.

Az összeesküvők fölriadtak; nehány tőréhez kapott, árulást emlegetve: hisz ez Bolivár menyasszonya, a szerető hölgy, ki férjét védni s elleneit lefegyverezni jött. -112-

– Ne ijedjetek meg tőlem, hazafiak. A hölgy, ki előttetek áll, még dona Laurenzia di San Sol nevet visel. A hölgy, ki most ide jött közétek, ugyanaz, ki egy év előtt, mint Bolivár kezese, esküvést tett a haza színe előtt, hogy Bolivár nemzete zsarnoka nem leend soha. Ez esküt beváltani, vagy mint jótálló kezes bűnhödni Bolivár helyett, jöttem közétek ide; hallgassatok meg.

– Oh ne szólj, Laurenzia. Elég sebet ejtettél már rajtam, ne iparkodjál azt újakkal tetézni. Te védelmezni fogod Bolivárt, mert szereted őt; te ha szólsz is ellene, hangod meghazudtolja szavad nem érzett értelmét; te csak új fájdalmat jöttél nekünk szerezni s elárulsz bennünket, mert a zsarnokot szereted.

– Nem helyesen szóltál, don Gideon, viszonza neki a hölgy büszkén. Én Bolivárt, a férfit, a hőst szeretem; de Bolivárt, a zsarnokot, a kényurat gyűlölöm. A szerető hölgy szíve megszakad férjeért; a honleány elitéli a bitorlót. Nem ellenmondás ez, a mit beszélek. A hű nő összeszedi minden erejét, mit ész és szívmelegség kölcsönöz neki, hogy szerelemmel, rábeszélő szóval, édes könyörgéssel elvonja kedvesét az útról, melyen járnia gyalázat; de ha nem tehette azt, a honleány áll oldalánál, ki nem könyörög, hanem cselekszik, s a tett olyan lesz, a mely bizonynyal megállítandja őt.

– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, -113- mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak számlálva nála.

– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.

– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda -114- fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.

– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog remegni?

– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn azt Laurenziának nyujtá.

– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.

– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány orczáját.

– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett szerető.

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harczosával: «ah, desdicado!»

V. KI HAL MEG?

Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára. -115-

Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.

De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona Laurenziáé.

A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.

– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de -116- abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.

– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.

– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megoszszam.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. -117- Addig imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon szeretlek.

Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…

… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könyet ejtett.

– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn -118- az ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.

– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a mikre utasítalak.

Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára borulva, el kezde buzgón imádkozni.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Amen!»

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.

– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza.

Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen Bolivár, a király!» -119-

Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?

12.
HÚSZ ÉV MULVA.

Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven úgy híják, hogy piknik.

Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.

Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.

Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára, mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási» játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik fel az aduttokat, -120- hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam, másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik ezt megállják rívás nélkül.

Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy vendégségben.

Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora előtt.

Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.

A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé, azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz. Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem, hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával, minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt arról tudtam meg, -121- hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»

Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle, míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.

Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.

Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott, hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.

Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy megüssön; meghalnék rémületemben.

A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.

Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen. -122-

Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»

Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek, engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé, hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.

Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak ijeszteni akarnák egymást.

Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha, mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám, Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve ugrott fel egy szekrény tetejére.

A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak szépen, s ismét kibékültek.

Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt, ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy -123- pár ismerősének el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta, melyért el kellett volna azt titkolni.

Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két vívó felöltözzék és elmenjen.

A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón. Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta «Fidelim, Lillám».

Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt, oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig lerajzolni.

Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben, mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva, mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még most is végig-végig borzogat.

És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal kiugrott az udvar felőli ajtón.

Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé, kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból, fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön. -124-

Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.

A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni, elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.

Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is félrebeszélek.

Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való; úgy történt.

Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.

Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe, hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.

Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől, viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a kik tőlem kérdezősködni fognak.

A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?

Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni, hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.

Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, -125- ki az őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez volt-e az?

Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután kibékült vele és elment.

A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a teremből.

Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy ezek között van-e a gyilkos?

Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem. Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az embertől.

Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a félelemtől.

Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni; annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel; így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s most fölcserélem egyiket a másikkal.

Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük. -126-

Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene, mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az a szó, mit az őrnagynak mondott.

– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó.)

Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná: «elvesztem!»

A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük; az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek; megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.

A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky Rudolf.

Montelli tréfás ember volt, a ki főleg a fiatal tisztekkel örömest kötődött s azok fel szokták tőle venni a tréfát. Egyszer többen együtt voltak egy vidám delnőnél mulatságon; ott Montelli azzal tréfálta meg Terszkyt, hogy leakasztott kardjáról lebontotta a kardbojtot, s helyette a delnő hosszú himzetminta-szalagját kötötte a markolatra. Ő azzal a vidám gondolattal tette azt, hogy majd ha Terszky észreveszi a csinyt, milyen jót fognak rajta nevetni. Ez azonban a nagy sietségben, vagy tán az udvarlástól is elfoglalva, nem vette azt észre, hanem azon módon felkötötte kardját, végig ment vele az utczán s csak a piacz közepén vette észre, hogy micsoda tarka szalaggal van kardrojtja fölcserélve.

A katona felbőszült e látványra, rohant az ezredeshez, ott magánkívül elmondta neki, a mi vele történt, és végül azt mondá, hogy ha az, a ki e csúfot tette vele, ki nem nyilatkoztatja magát, ő kihívja mindazokat, a kik ama -127- társaságban voltak fejenkint, vagy leteszi a kardot és nem szolgál tovább.

Montelli még a társaságban vette észre, hogy Terszky elsietett a tréfás kötődés megtudása nélkül, s megbánva a dolgot, elsietett utána; azonban már csak az ezredes lakásán érte őt utól.

Nem is tétovázott ott rögtön fölfedni magát a tréfa koholójául, s őszinte sajnálattal nyilatkoztatá ki a fölötti bánatát, hogy e tréfa túlment a határán, s ajánlá, hogy szívéből kész megkövetni ezért Terszkyt és tőle az ezredes előtt bocsánatot kér.

Az őrnagy derék, bátor férfi volt, ki száz alkalommal bebizonyítá már, hogy szíve helyén van; egy ilyen férfitól a bocsánatkérés szava minden bizonynyal a legnagyobb elégtétel.

Terszkynek annyival nagyobb oka volt azzal megelégedni, mert a tréfát még eddig rajtuk kívül senki sem tudta, míg ha fegyveres elégtételre kerül a dolog, akkor bizonyosan az egész város megtudta volna azt. Ott kezet nyújtottak egymásnak, s valóban az egész tréfáról senki sem beszélt a városban; mert az ügy három ember között volt elintézve, a kik közül mindegyik híven megőrzötte a titkot.

Azonban Terszky soha sem bocsátotta meg szivében ezt a tréfát Montellinek s alattomban mindig boszút forralt ellene. Mint mondják, kérlelhetlen haragú volt s évekig el tudta tartogatni boszúját a legcsekélyebb megbántásért s leste az alkalmat.

A mint ama társasvígalom estéjén a röviden végződött párbaj után a segédek bementek a tánczterembe s elmondák egynek-másnak, hogy a vita milyen szépen és minden baj nélkül végződött, Terszky hirtelen odasietett a játszószobába s a mint látta, hogy Garani hadnagy eltávozik s Montelli ott marad és kívüle senki sincs a szobában, feltámadt -128- rettentő szenvedélye s leszúrta azt, a kit gyűlölni meg nem szünt soha.

Az előrohanó vendégek már végvonaglásaiban találták Montellit. Egy szóval sem tudta megmondani: ki ölte meg? Mindenki igen természetesen Garanit állítá a gyilkosnak. Hiszen ő vívott egy percz előtt az őrnagygyal; az lefegyverezte őt, látta, hogy nem bir vele; tán mámoros is volt; senki sem gyanakodhatott másra.

Garanit elfogták rögtön, s daczára kétségbeesett tagadásának, miután minden körülmény ellene szólt, szinte elitélték ez orgyilkolás miatt.

Az az ismeretlen portepée szó, a mi akkor véletlenül eszembe jutott, megmenté őt és elejté Terszkyt. Mert a kardbojt történetét nem tudhatta senki e három férfin kívül, kik közt az egyik maga az elnök; legkevésbbé egy hét éves gyermek, ki azt sem tudja, mit jelent e szó?

A további nyomozás, mit rögtön megindítának Terszky ellen, több bűntanújelt is hozott világ elé, kénytelen volt tettét bevallani, s azok folytán elitélték őt húsz évi sánczfogságra.

Ha meggondoltam, hogy ez én miattam történt, hogy valakinek húsz évet elvettek az életéből, hogy húsz évig öröm nélkül, élvezet, jó barátok, szabadság, előrehaladás nélkül kell neki élni elzárva, meglánczolva: a zsibbadás állta el testemet; – de azután megvigasztaltam magamat azzal, hogy ha nem szólok, akkor azt a másik ártatlant itélik a bünhödésre.

Egyszer iskolából hazafelé térve, szemközt találkoztam egy sánczrabbal, ki a fegyenczek szokott darócz köntösében, fehér sipkájában, két lábán a nagy karikájú lánczot csörgetve jött felém: egy katonaőr kisérte, szuronyos fegyverrel.

– Te kölyök; te miattad járok húsz esztendeig vasban. De megállj, ha kiszabadulok, majd rád találok!

Az őr nem engedte tovább beszélni. Én reszketve futottam -129- haza, s azon percztől fogva valahányszor messziről hallottam közelítni azt a szomorú lánczcsörömpölést, tagjaimba állt a reszketés, s nem mertem az utczára kimenni.

Ha ez az ember húsz év mulva kiszabadul, engemet meg fog ölni. Meg fog ölni olyan kegyetlenül, mint leszúrta azt a derék őrnagyot, hogy két oldalt fecskendett szét a vére. Húsz esztendeig meg nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól!

Azzal kínlódtam mindig, hogy én védni fogom magamat. Nem engedem magamat gyáván leöletni. Összeszereztem mindenféle ártó eszközt, a mit fegyvernek gondoltam használhatni; nagy szegeket fúrtam üres botokon keresztül, hegyes czirkalomszárakat dugtam el ágyamba; a kik megtalálták fegyvereimet, el nem tudták gondolni, mit akarok velök? voltak ősi fegyvereink, nehéz kardok, csatákat vívott fringiák, azokat mikor senki sem látta, kihúztam, próbáltam forgatni. Természetesen gyönge volt kezem a kardhoz. Akkor föltettem magamban, hogy erős akarok lenni. Hogyan lehessek az? olvastam valamit egy könyvbeli hősről, a ki gyakorlat által erősíté meg izmait. Én is elkezdtem köveket emelgetni. Felnőtt kamasz voltam már és még mindig háborított az a gondolat, hogy nekem erős embernek kell lennem, és legnagyobb ambitióm volt, hogy karomat senki sem birta behajtani. Mihelyt valami rozzant kardra tehettem szert, elkezdtem vívni tanulni, összevissza apríttattam a bőrömet tréfából, csakhogy akkorra jól tudjak vívni, mikorra elmúlik a húsz év, s bátran várhassak rá, a ki meg akar ölni.

Mikorra azonban ez a húsz év elmúlt, akkorra kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy melyik világ sarka felől jön rám olyan ember, a ki meg akar ölni? olyan időket éltem keresztül, a mik az embert elszoktaták a halál félelmétől; s többé egy cseppet sem voltam arra büszke, hogy vívni, verekedni tudok; bolondság az egész. -130-

Nem rég azonban, egy délutáni órán benyit hozzám egy összezsugorodott vén ember, fejének nagy része kopasz, a többi haja is ősz, háta is egészen előre görnyedve; bocsánatot kér tőlem, hogy ide jött; hallotta, hogy ismeretségben vagyok olyan emberekkel, kiknek leiróra, kihordóra, vagy egyébre van szükségük, kért, hogy ajánljam valahova. Ő igen kevéssel beéri s nagyon engedelmes ember fog lenni, mert egy ifjukori bűneért húsz évig volt nehéz fogságban, s a fogság kemény iskola.

13.
A CALDARIA.

Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki szórakozásul a művészetet, a mit ő azután később nagy tökélyre is vitt. Képes volt akármely arczot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy mindenki ráismerhetett róla.

Fülöp királynak tetszett egy izben megtekinteni Johanna művész-albumát, melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.

(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó család ivadéka, csak a fenséges czímmel volt felruházva, s a hivatalos okiratokon elől volt irva Johanna királyné, utána Fülöp király.)

Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfi arczra, mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő szerelmes. Ez arcznak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy képzeletét, -131- hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, melylyel az visszaadva volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanusítá, hogy itt a szív is segítette a kezet.

Tán valami titkos ifjukori ábránd: valami szerelmes troubadour, tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott úrnője színeivel sisakján harczolni és győzni, s kinek azután reszkető kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, s kit azóta soha sem birt elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, a minőt ifju hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy férfi, a kit soha sem látott senki, a ki nem létezett soha. Ez is meglehet.

Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, a mik érdemessé tették rá, hogy az legyen.

Egy kérdés az inquisitio nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda Spanyolországban az a lovag, a ki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít? egy utasítás a szent Hermandad százezerszemű kémeihez, s két hét után megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás barna arczczal, e sajátszerű mosolygó ajkkal, e nagy fekete szemekkel két sötét szemöld alatt, nem más, mint don Jayme d’Avila: – egy marrano!

Marranosnak hítták a dicső inquisitio idejében azon mór lovagokat, kik a keresztyén hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az izlam szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt az andalusi nemesség színe virága.

Az is meglehet pedig, hogy épen nem don Jayme d’Avila volt az, a ki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elitéltek -132- vagyonában a jámbor inquisitio birái testvérileg osztozni szoktak.

Élt akkor egy híres festő Castiliában; nem épen arról híres, mintha új festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta volna hátra nevét, hanem inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torzalakot egy pillanat alatt felfogta, s nehány percz alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve, hanem Rómában elnevezték «Fa presto»-nak (siess vele!) s ez a név maradt rajta.

Fülöp király, a mint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arcz élő mintája megkerült, felhivatta magához Lucerót.

– Maestro, szólt hozzá, neked egy élő arczról kell több rendbeli másolatokat levenned, két óra hosszat fog e studiumfő előtted állani; mit gondolsz, hányszor birod azt ez idő alatt lerajzolni?

– Ne hizelegj nekem. Először is én nem vagyok felséges, másodszor a művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arczot rajzolni két óra alatt tizszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer reált.

– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált, lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.

– Jó; a díjt megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arcz vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? ha a szokott mindennapi arczulat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell megküzdened?

– Oh felség! a szokatlan arcz a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.

– Hagyd el: az eskurialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most elmehetsz az algvazilok teremébe, azok majd egy óra mulva elvezetnek a kivánt helyre, addig elhozzák rajzoló eszközeidet.

Egy óra mulva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergameneit, azzal egy fedett gyaloghintóba ültették, sokáig -133- vitték viszhangos tornáczokon végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak meg vele, a hol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony vala a padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.

A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a lánczok és kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, a milyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, a hegyes csuklyát fejeikre huzva, arczaik sűrű fátyollal fedve; az egész termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt sárga világot vetett minden tárgyra.

A nagyinquisitor egyedül volt leplezetlen arczczal; ő egy magas emelvényen ült a birák közepett, hosszú, fekete bársony talárban.

A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársony álarcz fedte képét; amaz volt az inquisitio jegyzője, ki nádját épen próbálgatta körme lapján, ha elég jól van-e hasadva? a másik inte Luceronak, hogy üljön le az asztalhoz.

Ekkor az álarczos férfi jelt adott az inquisitornak, mire két familiarisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete leplet fölemelve, – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.

Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos -134- tekintettel, bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó nagy fekete szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott és férfi rettegett.

A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát is.

Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tizakós rézhengert megtöltenek olajjal, abba egy embert, a ki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy épen csak a feje van kinn belőle, akkor e főt magát egy épen neki való nyíláson feltolják a vizsgálók teremébe, maga a henger alant marad az officinában, a hol lassankint tüzet gyujtanak alája, s azt a szerint, a hogy a vallatott készebb, vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj lassankint átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy vall, vagy meghal.

A studiumfő tehát ott állt a terem közepén: jó világításban volt, a lámpával épen szemben; Lucero nem kivánhatta volna jobban.

A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos birákon, s összevont szemöldei elszánt daczot fejeztek ki ellenük.

– Don Jayme d’Avila, valld meg biráid előtt, mikor beszéltél Johanna, – Fernandó leányával legelőször, és mikor legutolszor?

– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg, micsoda tanujelei vannak nálad bűnös szerelmének?

A hős arcza haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a kérdező felé, olyan szép volt.

– Kérdésed sérti azt, a kit tisztelned jobbágyi kötelesség. -135- Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy czáfolatot adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.

Lucero rajzolni akarta ez arczot is, a mellette ülő álarczos megfogta kezét és visszatartá.

Az inquisitor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nem sokára a studiumfő át kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.

Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az arczvonalmak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése eltorzítá a szép férfi arczot.

– Fogsz-e kérdéseinkre felelni don Jayme d’Avila? hangzék újra az inquisitor tompa, száraz hangja.

E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi elszántsága, erős daczczal monda:

Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé, visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.

Arczán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva, s torzarczát fölemelve, melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokolbeli fájdalom: nem volt képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.

Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik és átkozza az Istent és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz negyedik tanulmánynak! -136-

A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arczát, hangosan kaczag; és e kaczagás a legrettentőbb látvány rajta.

Az álarczos férfi int az inquisitornak, hogy lankaszszák a tüzet. Fél tőle, hogy a vallatott hamarább meg talál halni, mint kellene.

Annak arczáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag, bágyadt szín ömlik el rajta; a kaczajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Luceronak kész a hatodik tanulmányfő.

A lovag e szóra lassan fölemeli arczát; szemeit felnyitja tágan, hogy fehérei látszanak meg körül; sápadt, szintelen arcza megnyúlik; nem emberi arcz az többé, hanem egy kisérteté, ki fejét felüti a sírból, s onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarczos férfira meresztve. Oly szörnyű ránézni!

– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? ez a legérdekesb tanulmány itt! Nézz rá!

– Fülöp! – Hét nap mulva – válaszolni fogok – neked – az Isten előtt. – –

Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik, s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.

– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? kérdé az álarczos a festőtől; nyugodtan rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán folytatjuk a tanulmányozást. -137-

Csalatkozott azonban az álarczos, mert a lovag nem ájult el, – hanem meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Luceronak.

– Az átkozott! kiálta fel Lucero, a nyolczadik képnél meghal! s kilop a zsebemből legkevesebb tizezer reált.

– Ne félj, megkapod az egész díjt a nyolcz képért, mert jól sikerültek azok, vigasztalá őt meg az álarczos; most menj haza, s dolgozd ki egyenkint jól, figyelemmel.

Négy nap alatt készen volt a nyolcz tanulmányfő, borzalmas élethűséggel kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolczat…

Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné megtébolyodott…

Hatodnap összehivatta szép Fülöp Castilia országnagyjait; eléjük terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel kitört…

Hetednap kinevezték Castilia rendei szép Fülöpöt felségesnek, s az ő nevét irták elől, azután Johannáét…

És nyolczadnap szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy megmérgezték…

14.
A KÉT MARKOV.

A Markov-család a mult század vége felé származott le Oroszországból Magyarhonba. Markov Demeter, e néven harmadik, már a magyar földesurak számát szaporítá, s oroszul beszélni sem tudott.

Harmadik Markov Demeter nevezetes ember volt a maga idejében; először azért, hogy akármiféle lovat agyon tudott egy nap alatt nyargalni, másodszor azért, hogy akármiféle poharat lélekzetvétel nélkül egy hajtókára ki tudott üríteni, azután azt megrágni és lenyelni, harmadszor azért, hogy akármennyi jövedelme volt, ő mindig -138- kétannyit el tudott költeni és végtére azért, hogy akármiféle asszonyi állat megtetszett neki, azt ő meg bírta hódítani, ha másképen nem, feleségül vevés által, s azt egy esztendő alatt pontosan ki tudta üldözni a világból.

Mikor a negyvenyolczadik esztendejét tölté, épen akkor temette el a harmadik feleségét. Jó, áldott asszony volt, azt mondják: soha sem panaszkodott; csak úgy meghalt szép engedelmesen.

Első nejétől maradt egy fia, Markov Demeter IV. Ez lehetetett ezen időtájon huszonnégy esztendős. IV. Demeter nem sokban hasonlított az apjához, egészen félreesett annak virtusaitól. Csendes, takarékos ifju volt, szeretett olvasgatni, festett és muzsikált; rosszul lett a bortól és az erős dohánytól, s elpirult, ha valami asszonyféle nagyon a szeme közé talált nézni. III. Demeter haragudott is fiára e korcs tulajdonokért s nem is nevezte őt más néven, mint «ez a cretin». Azonban mégis egyetlen fia volt, hát csak nem tagadhatta ki.

A fiún nem fogott semmi jó példa; hiába vitte III. Demeter medvevadászatra, az ifju ott is tájképeket rajzolt; hiába adott kezébe pénzt, hogy költse el, a fiu képeket, meg könyvtárt vásárolt rajta; hiába vitte zajos orgiáiba, mert ott meg épen elaludt.

Egyszer azonban III. Markov Demetert azzal a váratlan hírrel lepi meg a fia, hogy ő házasodni akar.

Van a szomszéd megyében egy szép fiatal leányka, valami kisebb földesúr hat leánya közül a legszebbik; IV. Demeter azzal ismerkedett meg egy ménesi szüret alkalmával s azóta sokat ábrándoztak együtt a holdvilágnál, s beszéltek csillagokról és virágokról, a hogy tisztességes emberek szokták, mikor szerelmesek.

Az ifjabb Markov Demeter tehát arra az egyre kérte az idősb Demetert, hogy ha nem restellené a fáradságot, rándulna át a szomszédba, s kérné meg azt a kis leányt fia számára feleségül. -139-

– Ez a legszebb idő. No ne félj semmit; elhozom őt bizonyosan, annyiba vedd, mintha már itt volna.

III. Markov Demeter azzal befogatott a hintajába öt arab szürkét, s vágtatott át a szomszédba. Odáig mind az öt szürke megsántult.

III. Demeter meglátva Angelica kisasszonyt, meggyőződött felőle, hogy csakugyan a legszebb hölgyet látja maga előtt, a kivel valaha találkozott; beszédbe ereszkedvén vele, a felől is bizonyossá lett, hogy Angelica kisasszony Demeter fiát valóban régóta és igen gyöngéden szereti. No ez fiatal szíveknél nagyon természetes.

És miután mindezekről meggyőződött, akkor megkérte Angelica kisasszonyt feleségül – nem IV. Demeternek, a fiának, hanem III. Demeternek, magának.

Angelica kisasszony fiatal 18 éves leányka volt, ilyenkor még a szív uralkodik az ész fölött, titkos sympathiák, magyarázhatlan magneticus erők működnek a lélekben. Ezek a magneticus erők és költői rokonszenvek azt mondák Angelica kisasszonynak: hogy öt lovon járni szebb dolog, mint kettőn, ezüst tányérról enni nagyobb boldogság, mint fayenceról; már pedig IV. Demeter még csak anyai birtokáról rendelkezhetvén, e tekintetben nem versenyezhetett III. Demeterrel, az apjával, ki reáliter bírta azokat a szép tájékokat, a miket fia csak olajfestésben tartott szobája falain; s biz a szép menyasszony az apának adta kezét a fiu helyett.

III. Demeter tehát csakugyan megtartá szavát, elhozá a szép hölgyet, a kit fia megkéretett, csakhogy nagyon meglephette, a midőn tudtára adá, hogy nem feleségének, hanem mostoha anyjának. -140-

IV. Demeter e tréfa után nem maradhatott Magyarországban többé, a hol az egész világ ő róla beszélt; hanem kiment Oroszországba, apjának valami podoliai régi várába s onnan azután nem is jött vissza többet.

Beszéltek felőle idehaza vadnál vadabb meséket, miken III. Demeter úr víg tivornyáin jól elnevetgéltek a czimborák; hogy IV. Demeter ott ül naphosszant egy szögletszobában és azt nézi, mint szőnek be a pókok egy falra akasztott arczképet? Már évek óta mindig szőnek rajta, de biz az arczkép még most is keresztül látszik a pókszőnyegen, pedig Demeter azt fogadta, hogy addig ki nem jön a szobából, a mig annak egy szeme kilátszik. Mások meg azt beszélték, hogy méregkeveréssel tölti az időt; bolondnál bolondabb mérgeket összefőz s gyilkolja rakásra a próbatétül áldozatnak esett kutyákat, macskákat, de sem maga be nem meri venni, sem másnak be nem meri adni. Olyan is volt, a ki azt híresztelte, hogy kalugyernek állt be s lattal méri ki magának azt a száraz gyökeret is, a mit naponkint eszik; hanem hát ez persze mind csak mendemonda lehetett, mert hiszen a hírmondók közül egy sem járt Oroszországban, hogy tudhatta volna, mit csinál ott az ifjabb Demeter?

A minthogy nem sokára meg is czáfolá e meséket IV. Demeternek egy levele, a mit apjához irt onnan Podoliából, s a miből kisült, hogy biz ő egészen más életet folytat, mint a milyet ráfognak.

Mellékesen meg kell említenem, hogy a szép Angelica csakugyan egy esztendő alatt meghalt, ha jól tudom, egy olyanforma kis tréfa következtében, hogy egy tánczvigalom alkalmával III. Demeter részeg fővel puskát fogott rá, a miért egy fiatal katonatiszttel nagyon élénken beszélgetett, s a szép delnő rémültében elfutott, s a hogy a táncznak volt öltözve, fedetlen vállal, atlacz czipőkben akart télvíz idején a szomszéd faluba menekülni; szemközt jövő parasztok vették fel egy szánra félig megdermedve: ebbe aztán belehalt. No de czélt ért; mert ha az -141- ifju Demeterhez ment volna nőül, meglehet, hogy sokáig élt volna, de nem feküdt volna olyan bársonynyal bevont aranyszeges koporsóban, nem vitte volna ki olyan nyolcz fekete ló a sírboltba, s nem lett volna olyan szép fehér márványkő emléke.

Az ifju Markov leveléből meg lehetett tudni, hogy biz ő nem lett sem kalugyer, sem méregkeverő, sőt inkább sokat javult a természete, mert nemcsak elfelejté régi Angelicáját, hanem ismét házasodni készül.

Tiz esztendővel később volt az idő; az idősb Markov számított ötvennyolczat, az ifjabb harmincznégyet. Ez a tiz év jogot adott az ifjabb Markovnak apjához ilyenforma stylusban beszélhetni:

«Édes apám, én megint házasodni készülök, megint a legszebb leányt szemeltem ki magamnak feleségül, a kit Podoliában találni lehet s megint tégedet hívlak meg násznagyomnak. Ezúttal nem félek, hogy arámat kezemről elüsd, mert tíz év alatt a mennyire előre mentem én, annyira hátrafelé mentél te a férfiui szeretetreméltóságban. Akkor én gyerek voltam, te pedig férfi, most én vagyok a férfi, te a gyerek. Azonkívül is menyasszonyom rendületlen szerelme biztosít. Ha tehát boldogságomat látni óhajtod, jőjj fel; a menyegzővel megvárunk.»

Ezek a szavak egészen lángba hozták az öreg Markovot; sértett hiúság, bizarr vágy, gavalléros negéd egyszerre támadt fel benne. «Milyen az lány, a kit urad elvesz?» kérdé a levelet hozó szolgától (mert IV. Demeter saját cselédjét fárasztotta azzal idáig).

III. Markov Demeter nem is késett, fogatokat küldött -142- előre egész Lembergig; s neki indult az útnak. Lembergben, a mint megérkezett, a véletlen ismét eléje hozta fiának postalegényét.

A cseléd tétovázott, a képe mutatta, hogy szeretne hazudni, hanem egy marék aranyért csak kimondta a kivánt igazságot, hogy biz az ő ura nagyon megszeppent arra a hírre, hogy III. Demeter úr nem restel Podoliába felfáradni s két nappal előbbre tette a menyegző napját; nem akarja bevárni veszedelmes vetélytársát; azért ő most bevásárlani van itten holmi magyar borféléket.

III. Demeter rögtön nyerges lovat parancsolt, a szekér nem volt neki elég gyors: sietni kellett, hogy el ne késsék: két paripa kidült alóla, míg podoliai őskastélyába megérkezett.

Épen csak hogy jókor jött meg: a násznép akkor indult a templomba, a mikor ő a várhídon végig robogott; a mint lováról leszállt, akkor kezdődött volna a szertartás. Megérkezése természetesen félbeszakítá azt; az apának és fiunak elébb üdvözölni kellett egymást. Kezet szorítottak; a menyasszony azalatt várt az oltár előtt, pedig már a szertartásos fátyollal is le volt takarva.

III. Demeter büszkén nézte végig fiát; egy nyomorék, összeroskadt férfi volt az; sorvasztó betegség színével beesett arczán, fénytelen szemeiből ki lehetett olvasni, hogy hány hónapig él még? Mellette ő még most is oly délczeg férfi volt.

IV. Demeter esdő tekintettel nézett apjára; mire ez elmosolyodott s azután odalépett a lefátyolozott arához s ezt súgta fülébe:

– Szép úrnőm, én vagyok Markov Demeter III-ik, az pedig ott a fiam; az ő keze reszketeg, az enyim hatalmas; az ő keze üres, az enyim kincsekkel teli; hasonlítsd össze s válassz e két kéz közül, melyik vezessen az oltár elé?

Diodora kisasszonynak nagyon rövid ideje volt a határozgatásra, -143- biz ő III-ik Demeter kezét választá, azzal járult az oltár elé; annak lett nejévé, annak esküdött örök hűséget.

III. Demeter arcza ragyogott a diadaltól, midőn a szertartásnak vége volt; szemei keresve keresték IV. Demetert. Meg is találták azt egy oszlopnak támaszkodva; onnan nézte végig az egész ünnepélyt. Nem sírt, nem mosolygott. Mikor vége volt az esketőnek, azt súgá apja fülébe:

Midőn pedig Markov Demeter III-ik menyasszonyának arczáról leemelé a szertartásos fátyolt, látott maga előtt egy rút, görbeszájú, félszemű banyát; a legrútabbat, a minőt Podoliában lehetett keresve keresni.

És pedig ettől nem tudott olyan könnyen megmenekülni, mint a többiektől: ezt nem hagyhatta el, nem űzhette el magától, kénytelen volt vele élni halála napjáig. Ez nem ijedt meg haragos hangjától, jobban tudott káromkodni, mint ő; ha ő ivott, Diodora is azt tevé, s ha meg akarta verni, megverte az őtet; Demeter arcza mindig tele volt tanulságos karmolásokkal, s szakállát kénytelen volt vénségére borotválni, ha azt nem akarta, hogy kitépjék.

Eddig parádéra hordta szép feleségeit; most ez erőszakosan ment vele mindenüvé, s szégyent s nevetséget hozott rá a világ előtt; a legdíszesebb úri társaságokban összeveszett vele, ha bort ivott; úgy, hogy az öreg Markov utoljára nem mert sehol megjelenni, otthon ült, bezárkózott, és ebbe bele is halt. – Ő volt a Markov-család utolsó ivadéka, mert fia még ő előtte halt meg.

15.
A FEJEDELEM BUZOGÁNYA.

Történt volt azon időben, a midőn Apafi Mihály uram ő nagysága atyáskodék Erdélyországban, hogy török szultán ő felsége megszorulván pénznek dolgában, sürgetni kezdé az ő minisztereit, hogy látnának valami olajos korsó után, a melyből még lehetne valamit – ha ugyan nem kitölteni – de épen kicseppenteni.

Nagyvezér Küprili Mehemed uram ő kegyelmessége no ugyan jó helyen kereste a kifogyhatatlan olajos korsót, a mikor Erdélyre vetette szemeit, a holott már akkor nagy szeme vala a dénárnak, s ökröt, lovat lehetett venni egy aranyért.

Csak százötvenezer tallért kért ő nagyságától, ki tudná mikor hátramaradt adó fejében.

Magyar ember fizetni soha sem igen nagyon szeretett, s ezen tulajdonsága által úgy hiszem, legtöbb rokonságot tanusít sok más egyéb nemzetekkel, melyek a fizetést szinte nem számítják a hét fő virtusok közé.

Ezt a jó tulajdonságunkat tanulták el tőlünk legelébb a mi érdemes atyánkfiai, a körültekintő szász uraságok is, melyet mindjárt példával is bebizonyítának.

Ki tudná mikor hátramaradt török harácsot semmi sem födözhetett olyan jól, mint ki tudná mikor hátramaradt adóbeli tartozása a becsületes nagyszebeni közönségnek; annakokáért parancsot adott a jámbor fejedelem Naláczi István uramnak, hogy szólítaná meg ez érdemes hazafiakat, hogy emlékezzenek csak vissza: ekkor meg ekkor, hogy elfelejtették az adót megfizetni, nem késő ám még most is, sőt inkább elfogadtatik minden időben.

Cibinius, másként Szebeni uram, ki akkori szokás szerint -145- szinte három nevet tartott, egyet a magyarok, másikat a szászok, a latint pedig hivatalos okiratok számára, lévén akkor épen Nagy-Szeben polgármestere, közlé az érdemes tanácscsal az izenetet, az érdemes tanács megkeresé miatta a becsületes czéheket, a becsületes czéhek pedig azt felelték, hogy nem addig van az, hanem:

mivelhogy fejedelem ő nagysága azt a kettős kegyelmet osztá ki, – nem tudván senki kérését megvetni, – hogy a míg a szebeni becsületes fehércserző czéhnek kizárólagos szabadalmat adott fehér és színes bőrök árulhatására, viszont pedig a becsületes timár czéhnek is adott szabadalmat mindenféle bőrök eladására, e miatt most az érdemes czéhek egymással hajba vannak, mind a kettőnek igazsága levén és felszámíthatlan kárai ebből az igazságból:

tehátlan: méltóztassék a nagyságos fejedelem legelőbb is ezt a difficultást megemelni, mert addig az ideig a belső villongások miatt, melyek napról-napra nagyobb kiterjedést nyernek, a vargák a timárokat, a szűcsök a fehér cserzőket pártolván, sőt már a lutheránus és pápista diákok is ezen tárgy fölött véresen összekoczódván, a tanácsteremben a senátorok egymást kalamárissal fenyegetvén, az egész város fölfordulván, – a kívánt adót beszedni nem lehet.

Ezt a választ szépen megiratta Cibinius uram, s felküldte a fejedelemnek; Apafi gondolt még hozzá valamit, s megizente a nagyvezérnek, hogy ezúttal mindent egyebet küldhet neki, csak pénzt nem.

Az izenetvivővel nem tudom mi történt, hanem annyi bizonyos, hogy a mi levelet Apafi a nagyvezértől ezen tárgyban kapott, abban a legelső sor ezen kezdődött:

A fejedelem nem hagyhatta magán száradni ezt a nevet, hanem tovább adta a «kutyahitűt» Cibinius uramnak, Cibinius uram pedig kiosztotta azt a timárok és fehér cserzők s azoknak pártfogói között, a min azok csak még jobban hajba kaptak; s megint csak az lett a véghatározat, -146- hogy fizetni épen nem lehet. Ezt felelték a czéhek Cibiniusnak, Cibinius a fejedelemnek, a fejedelem a nagyvezérnek, a nagyvezér a szultánnak, a helyett, hogy kiki fizetett volna a hozzá intézett kérdés szerint.

Még egyszer megtette ugyanezen kérdés és felelet az útat Stambultól Kolozsvárig és Szebenig, és vissza; ekkor azután megdühödött a nagyvezér, s azt irta Apafinak mérgében, hogy: «ha énnekem még egy mivelhogyot és tehátlant küldesz levélben pénz helyett, magam megyek hozzád, s azokat hajtom el, a kiket legjobban szeretsz.»

Apafi is hasonló haragba jött Cibinius ellen, mint ő ellene a nagyvezér, s azt izente neki, hogyha eljön a nagyvezér, azt fogja mondani neki, hogy a szebenieket szereti legjobban.

Cibinius haragja nem volt kisebb a timárok és fehér cserzők ellen, kiknek tudtul is adá menten, hogy ha a fejedelem kezesül akarja adni a város legtekintélyesebb férfiait, ő a timárokat és fehér cserzőket liquidálja, mert azok csinálnak most legnagyobb lármát.

Erre a szóra kissé meghökkentek az illető czéhek, s megkérték szépen Cibiniust, hogy ne haragudjék, hiszen majd kiegyenlítik a dolgot.

Cibinius uram is megnyugtatá a fejedelmet azon izenettel, hogy legközelebb egy egész küldöttség élén fog nála megjelenni, s szépen rendbe hoz minden követelést.

Apafi följegyzé a kalendáriumban a napot, melyen meg kellett nála jelenni a küldöttségnek, s megiratta a nagyvezérnek, hogy ez s ez napon meg fogja küldeni a kívánt harácsot.

A kérdésben forgó naptól olyan sok szépet és jót várt mindenki, a czéhek új kizáró, bezáró szabadalmakat, Cibinius uram nemesi oklevelet, Apafi kegyelmi kaftánt, Küprili palotát, lovat, a padisah talán egy pár szép hollandi tulipánt, melyek láttára a halavány szultána elmosolyodjék, -147- s egy ilyen mosoly nem érne-e százötvenezer tallért, melybe néhány hollandi tulipán kerül?

A kívánt napon már várta a fejedelem Cibinius uramat, s nagy megelégedésére szolgált, midőn Naláczi István bejelenté előtte a nagyszebeni küldöttséget.

Az érdemes polgárok beléptek egyenkint a fejedelmi hallgatás teremébe, helyet foglaltak az ajtó mellett szépen, ki hogy következett, ünnepélyes komolysággal.

A fejedelem egy kicsinyt izgatottnak látszott, hihetőleg azért, mert nem tudta kivenni, hogy melyik a sok közül hozta a pénzt? Talán azt kívül hagyták.

Cibinius uram azonban előlépett, s magát mélyen meghajtva, üdvözlé a fejedelmet, s torkát köszörülve, mondá:

A képéből, a neki fohászkodásából, még a mentezsinórba akasztott ujjából is kilátszott, hogy ez most egy olyan hosszú beszédhez készül, hogy ha én azt mind el hagynám mondani, nem maradna a Dekameronban hely a következő novellák számára.

Maga a jámbor fejedelem is sejteni látszott e jelenségeket, mert kétszer is megmondta Szebeni uramnak, hogy: «csak siess fiam azzal a szóval, aztán térjünk a tárgyra!» a mire a derék polgármester megigérte, hogy rövid fog lenni, a mi tőle elég szép ajánlat volt, ha elgondoljuk, hogy fejével majd a gerendát verte, s még hozzá olyan hosszú fekete mentét viselt, a melynek sehol sem volt dereka, de még a térden alul is volt gombolója.

Itt azután elmondá Cibinius uram ékes mondásokkal, hogy miféle virtusok ékesítik legjobban a fejedelmeket átalánosságban, melyek kiválólag Erdélyországban; – Apafi közbe-közbe vágott: «tudom, tudom fiam!» végre bezárta a chriát azzal, hogy mindezen virtusok pedig egyesülten föltalálhatók Apaffi Mihály uram ő nagyságában: «de már azt nem tudom», mondá rá a jó úr. -148-

Innen eredt a beszéd második fele, hogy im e virtusokból micsoda jók áradnak a fejedelmek népeire általánosságban és kiválólag a szászokra nézve Erdélyországban.

De már ezt sok volt végig hallgatni, Apafi hol felállt, hol leült, kinézett az ablakon, meg visszajött, Cibinius uram mégis beszélt.

– Elég lesz már fiam, térjünk már a tárgyra; kiálta közbe többször is, a mire a szónok mindig azt mondta, hogy: «igenis nagyságos fejedelem» és folytatta szépen, a mit elkezdett.

Apafi erre nyugtalanabb kezdett lenni; boszúságában egy kalamárist is feldöntött, a tinta szétfolyt a padlón; Cibinius beszédjének az sem szakította végét.

– Akartok-e már egyszer az adóról beszélni? kiálta végre a fejedelem a szónokra.

– Igenis, nagyságos fejedelem, monda Cibinius, és azután hosszasan bemutogatá, hogy micsoda nagy károk és hátramaradások származnak a fejedelmek gyöngeségeiből az ő népeikre általánosságban és kiválólag a szász községekre nézve Erdélyországban, s apródonkint kisült, hogy Apafi Mihály uram ő nagysága ezekben is mind bővelkedik.

Cibinius térdet, fejet hajtott és elkezdett beszélni a nagyszebeni fehér cserzőkről és timárokról, azoknak kettős sérelmeiről, hármas hátramaradásairól, sokszoros czivakodásaikról és örökös keserűségeiről, kordován és talpbőrnek az áráról, gubacsról és csáváról, szattyánról és kecskebőrről.

– Ne beszélj énnekem a te cserzőidről, vargáidról, hanem beszélj az adóról! ordított végre Apafi, kirúgván maga alól a széket, s öklözve az asztalt.

De Cibinius most még a szűcsökről, csizmadiákról is -149- elkezdett beszélni, azoknak a szabadalmairól, országos és heti vásárokról és búcsúszentelésekről.

Apafi megerősíté szívét, nem dühösködött, visszaült a székébe, s lekönyökölt az asztalra, s várta türelmesen, hogy mikor lesz már a mézeskalácsosok, eczetfőzők, vászonfestők s egyéb becsületes czéhbeli polgárok keserveinek vége.

Ezek közben Cibinius uram mindig mélyebben merült az okiratok, országgyűlési törvényczikkelyek, szabadalmak és kegyelmek keresztül lábolhatatlan hinárjába, húzva maga után az egész hallgatóságot. Apafi még egyszer beleszólt, egy kíntszenvedett vértanu türelmes könyörgésével:

– Édes kedves fiam, kérlek téged igen szépen, beszélj már egyszer a tárgyról, elhoztátok-e az adót?

A mint pedig Cibinius uram még erre a szép könyörgésre is azzal válaszolt, hogy elkezdé a Kálmán király alatt történtek krónikáját, egyszerre csak fölugrik Apafi az asztal mellől, kapja az oldalán lévő buzogányát, s olyat sujt vele Cibinius mentéjére vagy hármat, hogy csak úgy porzik.

Naláczi ezt látva, ijedten veté magát a fejedelem elé, hogy haragjának e nem fejedelmi kitörését megakadályozza; de csak azt nyerte vele, hogy őt is úgy ütötte hátba a buzogánynyal Apafi, hogy minden kedve elment a további közbenjárulástól.

A derék szász küldöttek meglátva szónokuk veszedelmét, siettek őt körülfogva, saját termetükkel fölfogni a neki szánt ütlegeket, a miből az lett, hogy mindenki részesült valamiben, a miről e napra emlékezzék; Apafi saját fejedelmi kezeivel kiverte őket a teremből.

Egy óra mulva természetesen, hogy megbánta és restelte a dolgot, de már biz az megtörtént, s az ütlegeket csakugyan nem lehetett visszavenni senkitől. -150-

A szász küldöttek azonban még azon órában kocsira ültek s elmentek haza Szebenbe, otthon megmutatták a kemény ütések foltjait, melyeket a közügyért nyerének, hozzá téve szomorúan, hogy ezeket olyan kéz osztogatta, melynek még a csapásait is türelemmel kell hordozni.

És határoztatott általános gyász az egész városra nézve; két hétig betiltatott minden zene és nyilvános mulatság, mint nagy bőjt idején, a templomokban engesztelő áldozatok tartattak, hogy az Úr szelidítse meg a fejedelem és jobbágyai szívét egymás iránt, s őrizze meg őket minden háboruságtól.

A pénzt pedig még az nap felküldték Kolozsvárra, ezúttal minden szónoklati mellékletek nélkül.

16.
ARANY HAJAM.

Csak tizenkét éves volt Zaire, midőn atyjával, a szerencsétlen Mossul deyjel Francziaországba futott.

Maroccoból lázadástól űzetve, megcsalatva, elárulva, szökött a fejedelem XIV. Lajos udvarához s a ragyogó nagy királyban buzgó pártolójára talált.

Lajos nemcsak fejedelmi fénynyel fogadta a bukott herczeget, sőt biztosítá, hogy hajóhadat küld Marocco ellen s visszaállítja őt előbbi hatalmába.

Mossul deynek esze is volt, szíve is volt. Esze is volt annyi, hogy átlátta, miszerint ez annyit jelent, hogy majd a francziák az ő vele történt méltatlanság megtorlása fejében elfoglalják Berberországot, s ő azután lesz, idegen védelem alatt, trónba festett uralkodó. Szíve is volt annyi, hogy felismerje, mennyivel kisebb balsors az, hogy a berberek őt elűzték, mint az volna, ha őt a francziák visszavinnék.

Mikor már csaknem tény volt, hogy őt Maroccoba haderővel visszavigyék, akkor Mossul dey egy kis fehér porocskát, -151- mit gyűrűje kövében viselt, szájába vett; a halálos méreggel szájában elmondá a minden halottak imádságát; mikor lenyelte a mérget, ő maga is halott volt. – Utolsó levelében muzulmani őszinteséggel elmondá fejedelmi gazdájának, hogy ő neki miért kell meghalnia? Arra kéri végül, hogy kegyelmét, mit vele nem éreztethet többé, terjeszsze ki árvájára; legyen Zairének atyja.

Lajos király meg is tartá, mire őt a dey fölkérte. Zairét megkeresztelteté s azután elküldé egy kolostorba, hogy ott rangjához illően neveljék. Mikor Zaire tizenhét éves lett, akkor kihozatá a kolostorból, felviteté udvarába, beavatva őt udvarhölgyei közé.

A versaillesi palotában volt egy terem, az udvarhölgyek hálószobája, ennek egy szögletében két tükör közé elrejtve, volt egy nyílás; onnan szokott a galant fejedelem estenkint beleskelődni udvarhölgyei szobájába, kiket a kettős tükörből mindenütt megláthatott.

Az első éjjel, melyet Zaire ez európai háremben töltött, alig tudott leshelyétől megválni a király. A szép török szűznek tündéri szépsége, ifju idomai mellé oly csodálatos hosszú haja volt, hogy mikor azt szalagjai közül kibontották, s végig hagyták omolni termetén, kezével kellett azt fölemelnie, hogy a földet ne seperje, s a mellett olyan volt ez a csodaszép haj, mint a ragyogó színarany, a mi selyemvékonyságra van megfonva.

A többi udvarhölgyek játékot csináltak a szép gyermekből és arany hajából, majd szétrázták azt vállain, hogy lengeteg alakját köröskörül befedte, mint egy tündérpalást, majd megint kétfelé választák, egyik részéből vállszalagot csinálva keblén keresztül, másikat dereka körül fonva öv gyanánt, azután lefekteték s engedték e gazdag hajfonadékokat aláfolyni fehér párnáiról, mintha arany patak csordulna túl márvány medenczéje szélén.

Másnap az udvari dalidóban egész este nem foglalkozott mással a király, mint Zairével. Egészen meg volt hódítva -152- a leány szépsége és szelleme által. A csoportokban új kegyencznőről beszéltek, s az udvaronczok mélyebben kezdtek bókolni Zaire előtt. A gynecæum hölgyei kettőztetett figyelemmel voltak ezentúl Zaire iránt. Mindenki tudta már, hogy az lesz az új kegyencznő. – Csak a gyermek nem tudott még róla semmit. Oh ő még nem is sejtette a szerencsét, a mit már irigyeltek tőle.

Egy napon a derék Louvois üdvözlé őt, hogy a király szívét meg tudta nyerni.

– Oh herczegnő, kegyednek van egy oly kincse, a mit a király nem adna minden udvarhölgye szeméért.

Másnap Lajos király egy levelkét talált hálószobája asztalán, mely egy kis ébenfaszekrény fölé volt téve. A levelet felbontá; ez volt benne:

«Hatalmas király; te engemet, alázatos szolgálódat érdemeim fölött kitüntetél. Védtél, mint árvát, fölemeltél, mint száműzöttet. Voltak, a kik azt mondták nekem, hogy arany hajfürteim éke nagyon megtetszék szemeidnek, – ime, királyom, én neked adom azt hálából: legyen tied… engem pedig bocsáss kolostoromba vissza. Zaire.»

Az ébenfa-szekrényben ott találta a király a csodaszép tündéri hajzat egész országot érő kincsét. A szemérmes szűz tőből levágta szép arany haját; ha úgy megtetszett az a királynak, ime legyen hát az övé. Azt mondják, hogy Lajos király megsiratta a szép hajat, a minél szebb, drágább ékszert soha sem ajándékoztak királynak; olyan ékszert, a mi annak is fáj, a ki adja, annak is, ki elveszi. Száztíz év mulva a levágott fejeket sem siratták úgy meg, mint most e levágott hajat. – A király egy bársony párnácskába -153- varratta azt, a mit gyakran tett feje alá; azt mondá, szívdobogás ellen jó az. Bizonyosan jobb helyen volt ott a haj, mintha úrnője fején gyémántos czégér körül lett volna fonva.

17.
AZ ISTENHEGYI SZÉKELY LEÁNY.

A mint az utas Tordáról Enyed felé kerül, jobbról a hegyek között egy bámulatos hegyhasadék tünik szemébe, melynek két meredek fala most is úgy egymásba illik minden rovátkáival, hogy ha összeraknák, senki sem mondaná, hogy ott ketté volt nyílva a hegy.

Pedig e két meredek sziklafal olyan messze el van most egymástól, hogy akár tornyos falvakat lehetne építeni közé, s merész gondolat volna egyik párkányát a másikkal áthidalni.

Közepette egy kis hegyi folyam csatangol, gátakat torlasztva maga magának roppant kőhalmazokból, mikor néha a fellegszakadástól megárad, miket azután szépen kikerülget, mikor újra rendén leapad. Ebből áll az egész változékonyság, mi a tordai hasadékban véghez megy, századról századra, nem véve számba az apró som-bokrokat, mik itt-amott a falak repedéseiben felnőnek.

Hogyan támadt ez a csodás hegyrepedés? arról nagyon sok regét tudnak beszélni. A magyarországi urak szent Lászlónak, az oláh tudósok az ördögnek tulajdonítják eredetét, a bölcs szászok valamelyik nagy mesterük kézi munkájának állítják azt, ehhez azután mindegyik rak annyiféle mendemondát, a mennyit megbír s mindegyik azt követeli, hogy az övé az igazi.

Ott hallottam a székely földön; azon módon adom tovább, a hogy nekem beszélték egy szép tavaszi éjszakán, -154- a szép fehérre meszelt pest körül ülve, egy fahéj-döböz édes turó és illatos fenyővíz mellett.

Hát azon a hegyes vidéken, a hol mostan Harasztos áll (tudnivaló, hogy az Aranyosszék közepén van), volt egy hegytetőn egy kővár. A hegyet úgy hítták, hogy Istenhegye, hítták pedig először azért úgy, mert a régi székely táltosok ott tartották sok ideig áldozataikat, azután meg azért, mert minden villámlással, mennydörgéssel járó zivatar onnan szokott előkerülni, utoljára pedig azért, mert a vár ura, Atyás Mózes uram, a kit bizonyos tulajdonságáért saját nyelven elneveztek Ziharfuónak, nagy ápolója levén a keresztyén vallásnak, oda templomot építtetett haranggal, oda jártak a környékből imádkozni.

Atyás Mózes uramnak már a hetedik öreg apja is léleklátó volt, s az is ott lakott az Istenhegyen, mikor még a hetumogerek ki sem gondolták, hogy atyafilátogatni eljönnek Atilla földére; s azon időben örökös vitája volt valami goromba, dölyfös dákba oltott római szabadossal, a ki a mostani Thoroczkó helyén székelvén, birtokai határát mindig kiebb tologatta; majd egy erdőt, majd egy szántóföldet foglalgatott el szomszédaitól, utoljára épen egy egész félmérfölddel odább állította a terminus-bálványt Atyás uram mezejébe. A léleklátó fenyegetőzött Rómával és az istenekkel, mire a szabados azt felelte, hogy a hova ő méri a határt, ott van az; egy éjszakán azután úgy ketté nyílt az egész hegyláncz, hogy egyik fele jobbra, másik balra távozott, közepett maradt egy irtóztató mélység mérföldnyi hosszúságban. Még pedig olyan igazságos volt az osztoztató mennyei biróság, hogy a szabados saját földéből is szakasztott egy nagy darabot, odatolta azt az Atyás uramnak maradt részhez, a kitől azt azután nem is lehetett visszaperelni.

Ezt beszéli az én mondám a Torda-hasadékról, s bizonyomra mondhatom, hogy ez is igaz, mint a többi.

Az Atyás-család azután is megmaradt Harasztos és az istenhegyi vár birtokában, mikor később a magyarok bejöttek -155- s a környéket elfoglalták; hanem azután is sok baja volt ama birtokához ragasztódott nagy darab föld miatt, mely egykor a szabadosé volt. A thoroczkói vicevajdák mind azt allegálták, hogy az még az övékhez tartozik, de azonban sehonnan sem mehettek bele, mert körüle mind Atyás uram birtoka feküdt, elől volt pedig a nagy sziklahasadék. Atyás uramék mindig azzal fizették ki őket, hogy vagy ragaszszák össze megint a Torda-hasadékot, vagy csináljanak rajta hidat keresztül, vagy tanuljanak meg repülni, vagy vigyék a földeiket onnan, a hova akarják.

Ez a perpatvar így folyt ivadékról ivadékra, s legkeményebben folyt akkor, mikor Atyás Mózes uram idejében Ribarcz vicevajda uralkodék vala Thoroczkóban, a kit kellemetes tulajdonságaiért elnevezett a székely nép Vasfeő Ribarcznak.

A Ziharfuó azonban nagy táltos volt a maga részéről s tudós praktikáival egy hajszálat sem engedett Vasfeő uram erőszakoskodásainak, ellenben mindenütt kijátszotta azt, a hol csak összeakadtak egymással.

Sok volna elbeszélni, miben állottak a Ziharfuónak emlegetett praktikái, ezúttal csak azt az egyet mondom el, a mi épen a történetünkhöz tartozik; magával Mózes úrral nem sok időre levén dolgunk.

Tehát legcsinosabb praktikája volt a sok között Mózes úrnak az az egy, miszerint ő elhitette az egész világgal, hogy ő neki két leánya van.

Hogy Lóna keresztyén névből került (Ilona), az könnyen sejthető, de hogy Szendile micsoda pogány név legyen? azt soha senki nem találta ki.

Ismerte pedig mind a két leányt az egész környék, és mindenki, a ki őket ismeré, megesküdött rá, hogy soha egy apának és anyának két olyan különböző természetű gyermekét még nem látta, mint ez a kettő.

Szendile fiatalabbnak látszott Lónánál jó öt esztendővel, -156- talán tizennyolczra lehetett becsülni, Lónát mindenki fölbecsülte huszonháromra; Mózes úr is így vallá.

Szendile szerény volt, szemérmes és pironkodó, alig lehetett bizonyosságba jönni a felől: milyen szinűek a szemei, mert azokat mindig lesütve hordta; nagy vonzódása volt a jobbágyok iránt, azokat sokszor látogatta; ha betegeik voltak, ápolta, írral, lével tartá; ha panaszuk volt, bevitte anyjának; velük eldalolgatott a mezőn; szerette is őt az egész környék ifja, véne úgy, hogy majd meghalt érte, s tűzbe, vízbe rohant volna Szendilének egy gyönge szavára.

Milyen más volt ám a nénje! Hatalmas délczeg termetű, villámló fekete szemekkel, a mikkel ha valakire ránézett haragosan, jobban megijedt tőle a kivont kardnál. Ez ugyan nem sokat komázott paraszttal, cselédnéppel; megszolgáltatta őket emberül; olyan rendet tartott a háznál, mint egy generális; maga is tudott lőni, vágni, gerelyt hajigálni; a legszilajabb lovakat válogatta paripának s naphosszant kergette a szarvast és lesett a medvére a rengeteg erdőben.

Meg azt is beszélték róla, hogy a nálánál szebb és kedvesebb Szendile iránt milyen kegyetlenül viseli magát. Az nem is mer mutatkozni ott, a hol nénje jelen van; ar ártatlan nem panaszkodik ugyan senkinek Lónára, mert nyilván nagyon retteg tőle, de ő is kerüli nénjét, úgy hogy soha együtt nem lehet látni a kettőt.

Gyakran jönnek a távolból-közelből deli fiatal legények, kiket Szendile szépsége ide csalt; azonban nekik is Lónával gyűl meg a bajuk, mert Szendilével csak lopva beszélhetnek, s a büszke, parancsoló testvér olyan próbákra állítja őket, hogy férfi legyen, a ki azt kiállja. Majd borozó társaságba viszi őket, a hol a megpróbáltnak egész este nem szabad a pohárhoz nyúlni, majd versenyt nyilazni hívja, s ha a jámbor háztűznéző rosszabbul lőtt, mint ő maga, hátára ver a tegez idegével s elkergeti: ezt a gonosz mulatságot egy esztendeig kell kiállni a kérőnek, azalatt -157- mindenféle munkában megpróbálja, annak kell mindenhez érteni: fúrni, faragni, házi eszközöket csinálni, azt használja ácsnak, kovácsnak, kőmívesnek, mindenből remekelni kell neki; az kitanult molnár legyen, de a lovakhoz is értsen, verekedni is tudjon mindenféle fegyvernemmel, készen legyen éjjel-nappal talpon állni, és semmire azt ne mondja, hogy nem lehet, a mit neki Lóna parancsol. Ha ezt kiállja esztendeig, akkor azután elviheti Szendilét.

Rettenetes dolog volt ez a sok szegény házasulandó fiatal emberre nézve, a kik közül egy sem birta azt a nagy kegyetlen próbát kiállani, s ilyenformán olyan híre ment az istenhegyi két leánynak az egész országban, hogy azt minden ember tudta, s a milyen nagyon szerették a bájos, szelid Szendilét, úgy rettegtek annak haragos nénjétől, a büszke, délczeg Lónától, s csodálkoztak magukban: hogy lehet a Ziharfuónak két olyan különböző gyermeke?

… Pedig hát hamisság volt az egész. Nem volt Atyás Mózes uramnak két leánya, hanem csak egy. Az az egy, a kit istenesen Ilonának kereszteltek, a ki voltaképen húsz esztendős volt, s saját akarata szerint hol egy-két esztendővel fiatalabbnak, hol ugyanannyival vénebbnek tudott mutatkozni; majd hugává, majd nénjévé változva saját magának, egyszer mint haragos Lóna, másszor mint szemérmes Szendile jelenvén meg a világ előtt.

Hogy nem vette ezt észre az ezerszemű világ? s mi dolog volt Mózes úrtól leányával ezt az alakoskodást játszani? annak azután igen furfangos története van, a minek folytában majd mindent rendén meg fogunk érteni.

Atyás Mózes uram bizony nem volt boszorkánymester, sem bűvész, hanem csakhogy több esze volt, mint másnak. Biz ő a zihart sem fútta, de régi tapasztalásokból, természeti jelenségekből meg tudta jósolni, mikor várhatni zivatart s meddig tart, ha eljön? a szemével sem tudta hizlalni a marhát, hogy kövérebb legyen, mint a másé, de tudta jól gondját viselni, s nagy hatalmát sem annak köszönheté, -158- mintha a szellemeket ismerte volna, de annál jobban ismerte az embereket.

Nem lévén neki fiu-ivadéka, hanem csak egy leánykája maradván, midőn felesége meghalt, így okoskodék magában: «ha én ezt a leányt szelid, jámbor szűzecskének nevelem, majd ha egyszer kirántják alólam a gyékényt, neki jönnek a torzsalkodó szomszédok, kivetik a birtokából, elfoglalgatják a jószágát, úgy is szüntelen koczódnak a magyar urak; mondogatják: mit keres itt ez a csizmatalpnyi Aranyosszék a vármegyék közepében? a ki székely akar lenni, menjen Csíkba, Háromszékbe, Gyergyóba, Bágyonba s a hol még egyebütt szék van, ne hozza ide a székét; az a hamis vasfejű Ribarcz első lesz, a ki a gyönge leányzót kifosztogatja birtokából, s mi lesz azután az aranyosszéki Attila-utódból? az újfajta dentumoger ivadékok majd úgy megigázzák, jobbágyat csinálnak belőle… Ha pedig keményszívű daliás amazont nevelek leányomból, akkor meg majd úgy megijednek tőle, hogy senki sem meri elvenni az istenadtát; akárkinek sem levén kedve olyan menyecskét látni feleségül, a ki egy egész vármegyének tud parancsolni, s úgy forgatja a kardot, mint akármi férfi. Köszöni az ilyen szép tulajdonságokat akárki is a házastársában.»

Mit gondolt tehát ki a Ziharfuó? Azt gondolta ki, hogy egy leányból nevel kettőt, egy szelidet, kedveset, szemérmest és egy villongót, harczolót, uralkodót; amazt hadd szeressék, emettől hadd féljenek, amaz legyen a mágnes, mely a jóakarókat idevonzza, emez pedig a mennydörgő mennykő, mely az ellenségeket elriaszsza.

De hiába gondolta volna ezt ki ilyen furfangosan a Ziharfuó, ha maga a leány is olyan fából nem lett volna vágva, a mi erre a czélra alkalmatos. Az alakosdi már a gyermekleánynak is megtetszett; esze volt hozzá, mint a tűz, föl tudta fogni teendőjét, mikor mutasson szelid arczot, mikor parancsolót, hogyan kell öltözni amahoz? milyen szín, szabás illik jobban a szendeséghez; miféle -159- hajviselet jellemzi a jámborságot, viszont hogyan kell suhogni a selyemnek és bársonynak a délczeg amazon termetén, hogyan kell hordani fejét, szikráztatni szemeit, feltűzködni az aranyos kalpag alá tömött hajfonatait, félvállra vetni prémes kaczagányát? még hangját is úgy el tudta változtatni, hogy abban senki hasonlatosságot nem ismert fel; egyszer dallamos reszketeg, édesbús beszédű, másszor csattogó, mennydörgő szózatú; mint Szendile gyönge, ügyetlen, erőtlen teremtés, a ki még a késsel is megmetszi a kezét, mikor kenyeret szel; mint Lóna, kelevézhajigáló szilaj nő, ki keresztülvágja karddal a rézsisakot. Még ugyanaz a kéz is egészen más vala. Ha valakinek bekötött szemmel adták volna, azt mondhatá elébb: «ez a szelid Szendile kacsója, ez a harmat, ez a bársony, csak csókra, czirógatásra való», de ha aztán megszorítá vala azon kéz egyszer: «oh ez a Lóna vaskeze, ez az öldöklő, emberigázó marok!»

Olyan jól tudta pedig játszani kettős szerepét a Ziharfuó leánya, hogy még az udvari cselédség közül sem jött arra a gyanúra is senki, hogy ez a két testvér talán egy lehetne, annyira megszokták Lóna büszke arczától remegni, uralkodó arczának engedelmeskedni, szeszélyeit tűrni s Szendilének elpanaszolni, a mit nénjétől szenvednek, és szánakozni rajta, a ki maga legtöbbet szenved miatta s csak alattomban ápolja, vigasztalja azokat, kikkel nénje olyan szigorúan bánik, enyhíti bajaikat, megosztja velök falatját, köntösét, de úgy, hogy nénje meg ne tudja, a büszke Lóna.

Legjobban elvette pedig e játék azon jámbor emberek szemevilágát, a kik mint kérők jöttek a házhoz; azok őrjöngtek a bájos Szendiléért s fáztak Lóna kegyetlen arczától, s törték rajta a fejüket, hogy lehetne őket elválasztani egymástól?

Hja, bizony azt nem volt könnyű. Pedig nagyon egyenes volt az útja. Csak egy olyan derék legénynek kellett válnia, a kibe Szendile igazán belészeressen, a kit a mellett becsülni tudjon, a kinek karjára és lelki erejére rábízhassa -160- magát, akkor Lóna átengedi a tért Szendilének és nem kísért többé a világon.

De épen az volt a hiba, hogy ilyen legény nem akadt. Nem akadt pedig Mózes úr egész világi életében; a próbára tett kérők vagy nem voltak elég szeretetreméltók, vagy volt bennök szeretet, de nem volt állhatatosság, s Lóna nem adta hozzájok Szendilét.

A Ziharfuó azután egyszer elhagyta a földi életet, elköltözvén oda, a hol sokkal jobban módjában lesz a fergeteget fujni, s még mind a két leány hajadonfővel volt.

Annyi igaz, hogy Lónát nem is kérte még ezideig senki. Tisztelték, becsülték minden vidék emberei, de szerettek távol állni a keze ügyéből.

A mint a Ziharfuó lehunyta a szemeit s nem lehetett félni megrontásától többé, a vasfeő Ribarcz rögtön eljöttnek hitte azt az időt, melyben odább lehet szorítani az istenhegyi leányasszonyt, s behajtatta három gulyáját az aranyosszéki erdőkbe s a pörös földön elkezdett szántani erőhatalommal.

De mindjárt eleve megkapta a maga részére a leczkét, mert azonnal ott termett Lóna leányasszony a maga kopjás székelyeivel s szembeszálla pörlekedő szomszédjával. Az is fegyveres hadakkal volt ott, s a mint meglátta a hajadont maga felé lovagolni, összekürtölé lovasait, abba hagyatta a szántást csatlósaival, s ő is szemközt lovagolt rá.

– Mit akar kend azokkal az ekékkel itten, vicevajda uram? mit jön szántani a mi földünkre, fel tudjuk mi azt hasogatni magunk is.

– Nem ugyan azt többet, hugám, felelt vissza Ribarcz szomszéd, kétfelé törülve a bajszát, azért jó lesz odább húzni innen azt a selyem rokolyát, mert besározódik.

Ribarcz oldalán volt ugyan kard, de a kezében szokás -161- szerint egy nagy gerezdes buzogányt szokott hordani, most azt a buzogányt fölemelte és oda tartá Lóna elé a gombját.

– Ez a határ közöttünk hugám la! ha egyszer tudni akarod, ez a határdomb, a buzogányom gombja; addig érsz, a meddig az ér, addig nyujtod a pokróczot, a meddig ennek a furkóját látod; biz úgy.

Vasfeő Ribarcz addig hadonázott a buzogánynyal Lóna szeme előtt, míg a leány egyszer úgy kikapta a kezéből a buzogányt, mintha ott se lett volna.

Szerencséje Ribarcznak, hogy a rézpaizsa vele volt, s hogy ámultában eszébe jutott azt a feje fölé emelni, mert az ádáz hajadon ugyancsak ökölre fogta ám az elvett sulykot. Döngött is aztán egyre Ribarcz paizsa a sűrű csapástól, miket Lóna egyre-másra rázuhintott, minden ütésnél kiáltva: «nesze hát határ! a magad hátára, fogjad, vigyed, te mondottad!»

Ribarcz szomszéd csak tűrte egy ideig az ádáz kalapálást, de utoljára kezdett neki nem tetszeni a muzsika, a mint egy párt a keze szárára kapogatott, biz ő kapta magát, félre ugratott, hátára vetette a rézteknőt s elkezdett futtatni a leány elől, ki egész a határig üldözte ellenfelét lóháton.

Ribarcz népe látva ezt a futást, maga is megszaladt, nem várta be, hogy a székely legények kisasszonyuk példájára bebizonyítsák, hogy két vége van minden botnak. Ott hagyták ekéiket, marháikat, miket Lóna aztán nagy diadallal vitetett be Harasztosra.

Az elfutott Ribarcz maga elbeszélte otthon a vele történt veszedelmet, s mikor azt mondták neki, hogy miért nem rántotta ki a kardját, ha bántották, s űzte volna el magától azt a némbert, nagy mogorván mondá: «jut is eszébe az embernek, mikor az a leány a szeme közé villantja két szemét; de biz azt sem tudtam élő vagyok-e avagy halott?»

A vicevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert -162- hiszen nagyon sokan látták, de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek elbeszélte, hogy no akadt most olyan asszonyemberre, a milyet még nem látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állani keservesen: akár élve, akár halva, feleségül veszi. Annak a leánynak nem is lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tisztes rendje, ha azt más venné el nőül mint ő, az asszony lenne az úr, a férj a szolga.

Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés végett.

Vasfeő Ribarcz rögtön fölszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra ruhás asszonynépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos férfi-had lóháton; elől-hátul egész csoport kürtös és furulyás léhütő had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait összeszámítva, mehetett vagy kétszáz főre.

Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű csapat a vicevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig jó kardok és buzogányok valának elrejtve, hogy ha majd szép háztűznézési szín alatt bevonulandnak mind a várba, egyszerre előkapják fegyvereiket, s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem, akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!

Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked fölkelned, hogy Lóna eszén túljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod, csak te eredj oda szépen.

A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt- és sípbeli zengedezéssel a belső várudvarra, mely szépen ki volt meszelve erdei mézgával rózsaszinűre, a kapuk és ablakok pedig szép fűzöld szinűre; -163- az udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lányasszony várt a háztűznézőkre.

Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!

Ribarcz most leszállt lováról s odalépett a belső kapuhoz, hogy vaskeztyűs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint odalépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ottan semmi ajtó; a többi is mind csak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt semmiféle bejárás.

A furfangos leány megtudva eleve Ribarcz gonosz szándékát a háztűznézéssel, hirtelen befalaztatott a várudvaron minden ajtót, azután az egész falat bemeszelteté rózsaszínűre, s ide-oda helylyel-közzel egy zöld kaput festetett rá.

Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve, s akár visszamenjen szégyenszemmel.

De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még csak nagy a vitéz násznép ijedtsége, mikor észrevették, hogy a hátuk mögött még a fölvonó híd is szépen fel van húzva, s ők be vannak zárva egy kijárástalan várudvar kerületében.

Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve, sem faltörő eszközeik, sem lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár a párkányokra felhághattak volna, köröskörül pedig látták felbukkanni az ormozaton a székelyek dárdahegyeit s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó végecskéit, a mik mind azt bizonyíták, hogy van itt minden vendég számára evőeszköz is elég.

Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan felülről mindnyájokat kővel, nyíllal elölheti, hírmondó sem kerül haza belőlök.

– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszusan Ribarcz. Ki látta így fogadni a vendéget?

– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas alá farkasverem!

– Megfogtál, elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem? Elakarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra, vagy megakarsz itt öletni?

– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az olyan röviden. Meg nem öletlek, mert akkor azután kihez mennék férjhez. Férjhez pedig nem megyek hozzád, mert még nem hódítottál meg. Várj sorára; most az egyszer én fogtalak meg, s te fizeted a válságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor te szabod a váltságdíjat.

– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.

– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.

A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét hagyja elvétetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség, így megszégyeníteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta; mentől jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a párkányon.

Ribarcz átlátá, hogy a lárma nem használ, lejebb hangra fordította a szót:

Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet volt. El is mosolyodott rajta. -165-

– Nesze hát! kiálta, lekapva fejéről kalpagját, s felhajítá azt Lónáig, ki azt elkapva kezével, rögtön föltette fejére, szépen félre nyomva barna hajfürtein. Illett a gonosznak!

Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz leány. A buzogányomat már elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet is el fogja venni, ha sokat járok utána.

A csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén. – Akkor azután Lóna lebocsáttatá a felvonó hidat.

A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják, vasfeő Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun, a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a gonosztévő.

Ribarcz megfenyegeté öklével; nem szólt semmit, csak úgy fenyegeté… most már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.

Míg Lóna hőstetteiről beszélni kezdett a hír hangos kürtje, addig Szendile szép szemeiért is szólt a pásztor furulyája.

Az atyási vártól két nyíllövésnyire volt egy kis forrás, mely a várat ellátta vízzel. Ide járt le minden reggel, este Szendile két kis zöldmázos korsóval friss vizért; kegyetlen nénje küldötte, Lóna, ki nem itta meg a más hoztát, csupán csak az övét.

Valahányszor a szelid leányka a várbeli ösvényen alájött dalolva, mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a dallamot zengve vissza, s mire kiért a forráshoz, alább a patakfolyásnál, ott itatta már juhait a pásztorifju s istenesen köszönté a leánykát. -166-

Hónapok kerültek bele, a míg meg is merte szólítani, a míg felajánlá magát, hogy korsócskáit megmerítse a vízben; a míg meg merte mondani, hogy őt Adorjánnak hívják.

Pásztorlegény volt a fiu, semmi egyéb; nem eredett nemes fajból; nem is volt átöltözött kastélyi úr pórruhában, a hogy ez a hős balladákban rendes.

Hanem azért Szendile mégis nagyon örömest elbeszélgetett vele. Tetszett neki, hogy az olyan híven várja őt mindig a forrásnál, oly híven felel dalaira az erdőből, és mikor együtt van vele, akkor meg rá sem mer nézni. De Szendile tudta őt beszédre hozni, elmondatta vele magának az erdők titkait, a rejtett barlangok belsejét, mik szűk nyiláson kezdődve, benn tágas ürt nyitnak, a viszhangzó boltozatokkal, a tündéri cseppkő alakokkal, az elbuvó patakkal, a függő denevérrajjal s a halomra torlott ősvad koponyákkal; elmeséltette magának vele a sötét völgyi berket, hová a szarvasok járnak ágbogaikat elhányni, ezernyi ezer szarvval elborítva; a bozótos mocsárt, melyben a világkerülő bölény visszavonulva él, csak éjszaka lappangva ki a távoli vetésekre; a szívdobogtató kalandokat a nőstény medvével, melynek bőrét palástul viselte vállán az ifju, s a dühös vadkanról, melynek ívbe csavarodó agyarát botja hegyén hordta; azokkal ő félelmes tusákat vívott, együgyű fegyvereivel: bottal és késsel. Majd elmesélé a rabló oláhok támadásait, kik a hegyek közül szüntelen betörnek a székely határra s elhordják a pásztorok nyájait; elmondá, hogy védik magukat a mindenfelé elszórt pásztorok ellenük? hogy vágják be ledöntött fákkal maguk körül az erdőket, csak ott hagyva útat, a hol ők ismerik; hogy készítenek a rablók csalogatására hamis ösvényeket, a mik azokat kijárástalan szakadékokba vezetik? hogyan engednek nekik könnyű diadalt, s mikor zsákmányterhelten vonulnak vissza gondatlanul, hogyan ütnek rájok minden oldalról, visszafizetve nekik a kölcsönt? Mint értesítik füstoszlopokkal, lármafákkal egymást -167- a veszélyről; mily okosan tudnak félrevonulni a túlnyomó erő elől; de a mikor azután helyt kell állni, akkor harczolnak, ha tíz jut is egy ellen.

Szendile késő estig elhallgatá Adorján szavait s szomjazhatott az alatt miatta Lóna kisasszony otthon, ha ugyan otthon lehetett, midőn Szendile a forrásnál ült.

– Jó Adorján, te sem itatod többet ebből a patakból juhaidat; néném holnap befalaztatja a forrást, elfojtatja a vizét.

– Ki tudná azt, hogy Lóna mit miért tesz? Már kiadta a parancsolatot, meg is készítteté a homokot földi gyantával keverve, a mivel a köveket majd egymáshoz tapasztják, a kőmivesek ki is vannak már rendelve. Nem lesz itt több forrás, a hol juhaidat itasd.

Az pedig annyit tett, hogy mint fizetett szolga akar-e a várba fölvétetni, vagy pedig mint kérő, ki Szendile kezéért szolgálja ki a terhes esztendőt?

Az ifju elérté a kérdést, mert egészen elpirult bele s lesütötte szemeit.

– Hogyan merném én azt tenni, a ki szegény pásztorlegény vagyok, hogy a te nénédet megbántanám azzal.

– Az én néném nem büszke rám; látod én is csak ilyen öltözetben járok, mint a ti paraszt leányaitok. Te szegény vagy, annál jobban hozzá szoktál a munkához, te tudsz dolgozni s fegyvert forgatni, tűrni hideget, meleget és kegyetlen beszédet, nem teheted-e meg azt jó szóért?

Adorján ugyan gyáva ficzkó lett volna, ha ilyen buzdításra föl nem emelte volna szemeit a szép leányhoz. Az -168- mosolyogva nézett reá. Ezért a mosolygásért pedig nem egy jó szót, de százat is kiállott volna.

Mert tudni kell, hogy Lóna parancsait jó szónak szokták nevezni szerte; a hogy a leány maga is mondta azoknak, a kiket meg akart izzasztani: «no szolgám, adjak egy jó szót?» Az ő szavai pedig keservesebbek voltak más ember ütlegeinél.

Adorján még az nap fölment a várba; magához szedte eszközeit, a mikre gondolta, hogy szüksége lesz: görbe kését, hosszúnyelű baltáját, hegyes hajító kopjáit, s bátran bezörgetett a kapun.

Azt várta, hogy majd csak meglátja valahol Szendilét, de azzal nem találkozott sehol.

Ott kellett várnia a folyosón, míg a vár rettegett kisasszonya, Lóna eljön; de nem várt süvegelve, mert ő nem bérért jött szegődni.

Lóna nem volt a várban, vadászni járt, úgy mondák neki, egész éjjel arra a medvére lesett, mely juhait pusztítja; nemsokára a harsogó kürt hirdeté, hogy érkezik; s a dobogó lánczos hidon bevágtatott kíséretével együtt lóháton az amazon; az elejtett medvét utána hozták bivalyszekéren.

A tornácz előtt leugrott lováról, oda vetve a kantárszárat csatlósának, s első dolga az volt, hogy elkezdett sorra perlekedni a cselédnéppel.

– Mit mondtam nektek, léha dologkerülők? éjfél után le kell aratni a rozst, szekérre hányni kötözetlen s felhordani a várba, s azután meggyújtani az üres tarlót. Semmit sem végeztetek el. A mit arattatok, ott hagytátok.

– Mit, álmos volt! pattant fel a leány. Én nem aludtam egész éjjel és nem vagyok álmos. Alhattok eleget, majd ha a vakandokok országába mentek. Álmosak voltak! Majd kiverem én szemeitekből az álmot. Ha én kihuzom a lábamat a várból, mindenki a fülére fekszik. Hallatlan! Még -169- éjfél után is álmosnak lenni! Dologra most valamennyien!

Lónának nagyon jól kellett játszani szerepét, hogy még Adorján sem ismerte meg benne Szendilét; pedig a szerelmesek szeme jól lát, és szíve előre érez.

Az amazon vállát farkasbőr kaczagány takarta s karja fölött végig volt kihasítva az öltöny, a mint a küzdő fenevad oda csapott tenyerével; kissé véres is volt a megszakasztott öltöny, de azt nem volt szabad észrevenni; kipirult arczára is fecscsent egy-egy csepp a megölt állat véréből, a por belepte azt, s egy elszabadult hajtekercs még zordonabbá tette tekintetét.

A mint meglátta a tornáczon álló Adorjánt, mintha soha sem ismerte volna, rákiáltott erős hangon:

Adorján megemelte süvegét s megint föltette fejére s válaszolt egész bátran:

– Jó szóért? No azt majd megkapod. Mid van? Mit tudsz adni nászajándékul?

– Hát van két jó erős karom, a mi tud dolgozni és hadakozni; van két jó szemem, a mi akkor alszik, a mikor én akarom; van jó szivem, a mi nekem fogad szót, nem én neki; mert ha én akarom, meg se dobban, azután van egy juhnyájam, és ezt mind Szendilének adom.

Lóna vállára ütött a legénynek s megrázta volna őt kezével, de az nem engedte magát rázni, hanem állt szilárdul a lábán, mintha a földbe volna nőve.

Lóna nevetett magában és ott hagyta a fiut, azon nevetett olyan jól, hogy ez a jámbor juhász, a ki a gyönge Szendilét alig merte megszólítani, a haragos Lónának még -170- szeme közé pattogott. Az előbbeni úrfiak épen ellenkezően tettek; ők Szendilénél voltak bátrak s Lóna előtt szemérmesek.

Kevés idő mulva visszajött Lóna s azt parancsolá Adorjánnak, hogy vegye maga mellé a kőmíveseket, s falaztassa be velük a vár alatti patakforrást.

Adorján szótlanul engedelmeskedett, lement a forráshoz, mely annyiszor volt tanúja boldog pásztorörömeinek s elkezdte a rábizott munkát.

Hajh! de csak akkor vette észre, hogy milyen nehéz terhet vállalt magára; nem ment a munkával semmire. Akárhogy betömték, befalazták, földdel behányták a forrást, az megint csak előtört újra, innen-onnan kiszivárgott, már pedig Lóna azt parancsolá, hogy azt úgy be kell temetni, hogy még csak meg se tudhassa soha senki, hol volt a forrás valaha.

Estefelé fáradtan és csüggedten tért vissza a várba Adorján s bánkódva vallá meg Lóna előtt, hogy nem sikerült a forrást elfojtani: pedig százan is dolgoztak rajta.

– Látod agyafúrt góbé! riadt rá Lóna, miért nem kérdezted meg tőlem, hogy mit csinálj? én nem mondtam meg előre, hogy hadd lássad, mennyire nem tudsz nálam nélkül semmit. Most eredj vissza egyedül, csinálj a forrás nyilása előtt fűzfavesszőkből egy kis kast; nem nagyobbat, mint egy lépés; azután csinálj keveréket két kila törött kavicsból és egy mércze degetből, adj hozzá apróra tört bükkfaszenet, s a mennyi az egész, még annyi mészport keverj közé, olyant, a mit vízalatti építésre használnak, mindent megtalálsz az első bástya pinczéjében, azt a keveréket öntsd a kasba, a mint azt a forrás vize tele tölté; reggelre kemény lesz az, mint a kő s a legkisebb hasadékot is úgy befojtja, hogy ki nem szivárog többet rajta semmi.

Adorján nagyon elbúsulta magát, hogy ez a leány mégis többet tud, mint ő, s szép csendesen elvégzé egyedül a munkát éjjel, a mit nappal század magával sem ért el, s -171- valóban reggelre egy csepp víz sem jött elő többet a forrás helyéről.

Másnap azután Lóna valamennyi emberét neki állítá a munka folytatásának, a forrás helyét és a patak medrét egészen betöltette a földdel egy színig, s a frissen hordott földet a mellette levő réttel együtt keresztbe felszántatva, még azon az éjszakán bevettette kölessel.

Azután is mindig éjjel learattatta az érett gabonát, éjjel behordatta a várba; ott nyomtatták, csépelték, a szalmát berakták a sánczok közé, s bivalybőröket teregettek a lapos kazalokra, a learatott tarlót pedig felgyujtatá az aratás után.

Majd meg azt cselekedte, hogy szekereket küldött el Csíkba, azokkal kénkövet hozatott a torjai üregekből. A fenyőkből kád számra főzette a szurkot. Azzal csúfolták már, hogy a világ minden vargáját el akarja látni dratvával, arra az a töméntelen szurok.

Majd megint valahány szekér volt, mind kirendelte, hogy menjenek a szomszéd szász atyafiakhoz s vegyenek meg minden buzát, a mit csak náluk kaphatnak; a székelyek csóválták a fejüket: hiszen maguknak is annyi gabonájok termett, hogy ők vihetnének a szász piaczra buzát, de nem mertek ellene szólni. Pedig Lóna utoljára már a kontyáról való boglárokat is eladta, hogy buzát vegyen az árukon.

Egyszer azután azt parancsolá az egész aranyosszéki népségnek, hogy minden országútat, mely kifelé viszen a székből, rögtön szántsanak fel keresztben, és hagyják azután parlagon, az erdőkön át vezető utakat hengerítsék be nagy kövekkel, a szekerek nyomait, lovak patkóinak helyét kapálják fel, s döntögessék a fákat az utakon keresztül, s azután ki ne járjanak többet a székből, a míg ő nem mondja nekik.

A kik e dolgokat látták és hallák, nyilván azt hihették, hogy Lóna leányasszony fejében aligha meg nem háborodott valami; pedig bizony mondom, hogy ő tudta, mit cselekszik, -172- és minden tettének messze előre látott oka volt, a mit majd mindjárt meg fogunk látni.

Lóna egy napon követeket küldött szét az egész Aranyosszékbe, kihirdetve a székely atyafiak között, hogy készítsen minden fegyverfogható férfi annyi nyilat magának, a mennyit hátán elbir, szekereit tartsa mindenki jó rendben, gyűjtse egy rakásra a mi féltője van, mert nem sok idő mulva baj lesz az országban, olyan nagy baj, a milyent apáink sem értek soha.

A köznép elhitte a csodás leány szavait, mert azok máskor is beteljesültek már, s hozzáfogott a készülethez… A szomszéd szászok nevették őket; mi háborgatja a székelyeket, hogy úgy készülnek a hadra?

Lóna néhány nap mulva ismét szétküldé izeneteit, hogy a ki csak mozdulni tud, keljen fel és hagyja oda házát, s minden családjával és barmaival együtt siessen az Istenhegy völgyébe, mert három nap alatt Erdélyben lesz a tatár, s három hét mulva meglátják patkói nyomát Aranyosszéken is.

A székelyek hittek asszonyuknak s felgyülekeztek az istenhegyi völgybe, a szászok még jobban nevették őket.

Harmadnap betörtek a tatárok és legelőször érték a szászokat, azok nem is nevettek azután többet.

Honnan tudta ezt előre Lóna? azt az akkori emberek sehogy sem voltak képesek kitalálni, nem volt még akkor sem hirlap, sem posta, a ki izenetet hordott volna távol országokban történt nagy eseményekről, de még az ember is ritka volt, a ki el tudta olvasni a más irását, csak akkor látta meg az ember rendesen az ellenséget, mikor már a hátán volt.

Néhány év előtt azonban, hogy a tatárok betörtek, történt, hogy négy zarándok férfi keresztülutazott Erdélyben, útját innen tovább vive, azon czélból, hogy ők fölkeressék azt a nagy Magyarországot, a melyből őseink Álmos vezér alatt kivándorlottak. Útközben megpihenének Atyás Mózes uram várában, s elmondák előtte utazásuk czélját. Lóna -173- figyelmesen hallgatta a férfiak beszédét, s ha lehetett volna, ő is kész lett volna velük együtt menni. Mikor ismét odább mentek, akkor arra kérte őket, hogy vigyenek el magukkal három hím galambot az ő galamházából s majd ha olyan helyre érnek, a hol elhagyott atyafiaik honára találtak, irják fel izenetüket vékony hártyára, kössék azt a galambok szárnya alá s ereszszék őket útnak. A hímgalamb bizonyosan haza fog találni nőstényéhez s meghozza az izenetet száz mérföldnyi távolból is.

A zarándokok elvitték a galambokat s két esztendeig nem hallott felőlük semmi hírt Lóna.

Egy este berepült ablakán az első galamb. Lóna meglelé nála a beirt hártyalapot s örömmel olvasá róla, hogy kettő a bujdosók közül szerencsésen eljutott a magyarok őshonába, hol még egy hatalmas nép él, mely a mienknél sokkal nagyobb, velünk egy nyelvet beszél, s emlékezik reá, hogy ivadéka egykor elindult Attila örökségét fölkeresni. Üdvözlik a távol rokonok a Kárpátok alatt lakókat. Ezt irta az egyik zarándok a Volga partjáról.

Mintegy félév után megérkezett az istenhegyi várba a második galamb. Az izenet, a mit ez hozott, nem szerzett örömöt Lónának. Az volt a hártyára irva, hogy nagy vész közelg a magyarok őshazája felé; Ázsiából Dsingiszkán tatárcsordái megindultak a világot végtül-végig pusztítani, már ott vannak a határon, s harczkiáltásuk hangzik körül. Az ős Magyarország úgy van közöttük, mint tenger közepén a sziget.

Még a hold sem újult meg ismét, midőn a harmadik galamb is haza érkezett. Ez már levelet sem hozott, de szárnya hegyei és farka tollai el voltak perzselve. Ez már a lángok közül jött, melyek ős Magyarországot hamuvá emészték.

Innen tudta meg Lóna, hogy készülni kell, mert nagy veszély jön, s jaj annak, a kit álmában lep meg.

Tudjuk jól, hogy a szegény szászok, miután e kellemetlen vendégektől meglepettek, maguk vezették őket Ariskáld -174- vezérükkel Magyarországra, és hogy ott mi történt tovább?

Ekkor látták át az aranyosszékiek, milyen bölcs dolgot cselekvék Lóna, a midőn az országutakat keresztben felszántatta, s bevetteté fűvel és ismét a hol a füvet, gabonát lekaszáltatá, a tarlót felgyujtatta szerte, hogy a mély utakat tele hordatta kövekkel, az erdei ösvényeket bedöntette fákkal; mert most ime kikerülte őket a tatárjárás: a vérszomjú csordák nem találtak semmi útat, sem emberlakta helyet, sem mezőt, hol lovaikat legeltessék, sem kutat, melyből itassanak, s nem volt kedvük azon a tájon barangolni, mely először is olyan rosszul fogadta őket.

Azonban egy csoport mongol had hátramaradván a szász földön, az atyafiak kezdék megunni a vendégeiket, s olyan bölcsek voltak, hogy fölfedezték előttük, miszerint innen észak felé van egy még sokkal boldogabb tartomány, a hol minden ember három ruhát visel egymás tetején; sültet, főttet eszik, s a hol az asszonynép karcsú, mint a virágszál; sarkig ér a haja; oda menjetek el.

Ezt nyilván csak azért tették, hogy kelletlen vendégeiket lerázzák nyakukról; – tartsák őket már a székelyek is.

Vala pedig a mongol csordának egy kegyetlen és tehetetlen vezére; a ki egyformán szomjazta a vért, a bort és a szép asszony csókját; a mi kegyetlen embereknél rendesen együtt jár.

Hogy hívták? nem tudom: abban az időben nem igen ért rá az ember megkérdeni az ellenségétől a becses nevét; hanem a szépségeért elnevezték őt a székelyek három orrú khánnak.

Nem mintha három orra lett volna, de mivel az az egy, a mi volt, a nagy kegyetlenségtől, vagy talán egyébtől, úgy meg talált nőni, mintha három tisztességes ember orra volna egymás mellé téve, a mi a pisze orrú mongolok előtt már magában is elég szép kitüntetés volt rá nézve.

A három orrú khán tehát megmagyaráztatván magának, merre fekszik Aranyosszék? (már a neve is mutatta, hogy -175- ott aranyosban jár minden ember) elkülde előre vagy ötezer embert szekerczékkel, hogy egyenesen toronyirányában vágjanak egy olyan széles utat valamennyi erdőn keresztül, a melyen egy egész haddal át lehet vonulni; azután minden csapatostól maga is utánuk indult.

Az atyafiak nyugodt lélekkel látták őket tovább menni; gondolták magukban: az istenhegyi leány úgy is tündérhírben áll, most vegye elő boszorkányságát; mutassa meg, hogy mihez tud? elég szép alkalma lesz rá.

Három nap mulva az istenhegyi várhoz tóduló székelyek azt a rémhírt hozták oda, hogy a rettentő tatár csorda a három orrú khán vezetése alatt útat vág magának az erdőkön keresztül, s egyenesen az atyási vár felé tart.

Most Lóna, most mutasd meg, mit tanultál Ziharfuó apádtól? itt a nagy veszedelem; minden székelyre jut tíz tatár, nehéz lesz azt elfogyasztani.

A hóbortos tatár khán, a mint megjelent a vár alatt, ezt az izenetet küldé fel a székelyeknek:

– Ha élni akartok és tüzet, vasat nem izlelni, adjátok ki nekem ősz embereitek fejeit, a kik tanácsot adnak, adjátok ki szép asszonyaitokat, arany, ezüst kincseiteket s minden fegyvernek való szerszámot, magatok legyetek rabszolgák.

Képzelhetni, milyen szalonnát takartak a székelyek ebbe az izenetbe, s hogy fogtak mindjárt egy kuvasz kutyát, hogy kötöttek annak a nyakára egy másik izenetet, mely hangzott ekkép: «itt küldjük a te neked való kincset, három orrú fene!» s azzal csörgőt akasztva a kutya farkára, elszabadíták azt; meg sem állt a tatár táborig.

Azt el lehetett gondolni, hogy ezért majd megharagszik a tatár khán; s gyűlést kelle tartani oda fenn a várban, hogy mi tevők legyenek már most?

Az ifjabb székelyek azt mondák, ki kell vetni mindenkire, hány ember jut rá az ellenségből? aztán kiki lásson hozzá, s ha kivágta belőle a maga szakmáját, mehessen Isten hírével. -176-

Az öregek azonban azt tanácslák, hogy miután ily egyenlőtlen erővel vannak, jó lesz éjszaka csel által félrevonni a tatárok figyelmét, s az alatt más oldalról kitörni és menekülni bátorságosabb helyre. – Egyiket sem helyeslé Lóna.

– Ha kiállunk a síkra és megütközünk a tatárokkal, el kell vesznünk, mert egyikünknek sincs tíz keze, hogy tízzel hadakozzék, s kárabb nálunk minden csepp vér, mint amazoknál egy egész ember; ha pedig innen el akarunk menni, hová forduljunk? mindenütt veszedelem van; itt a mi falaink megvédnek bennünket, a mi nyilaink megjárják az ellenséget, s álló esztendeig takarékosan megélhetünk, van kenyerünk; az alatt fordul a világ.

– Van ám kenyerünk, de nincs italunk, szóltak az öreg székelyek; ha a tatár elzárja az útat az Aranyos felől, szomjan veszünk el mind, annál pedig csakugyan jobb levágatni magunkat.

– Várjatok holnap reggelig, mondá nekik Lóna, én akkorra teremtek nektek vizet, a mennyi kell.

Ezen nap estéjén Adorján vitéz egy óra hosszant beszélgetett az ő szép Szendiléjével. A szelid leányka elmondá bátor ifjának, hogy kegyetlen nénje ma őt kemény vitéz próbára akarja állítani, s könyörgött neki, hogy legyen bátor az ő kedvéért és meg ne rettenjen semmitől.

Hogy ne lett volna Adorján bátor, kivált miután egy csókot is kapott szíverősítőül, midőn szelid kedvesétől elvált?

Éjfél tájon, mikor a Gönczöl rúdja féloldalt állt, lejöve hozzá ismét a szigorú, uralkodó Lóna; semmi jó sem nézett ki szeméből, semmi jót sem lehete várni szájából.

– Nos vitéz! jövök a jó szóval, mondá Adorjánnak, fogd kardodat, végy egy hosszú kötelet, meg egy fenyőfáklyát és jőjj velem.

Azután elvezette Adorjánt a vár alatti meredekre, hová -177- alulról nem lehetett jutni, s egy sötét sziklaüreg előtt megállt vele.

– Csak hallottam, hogy innen jő ki mindig, s ide megy vissza; tűz jő a szájából, s kigyófej van a farkán.

– No majd most mindjárt meglátod, hogy milyen? Gyujtsd meg a fáklyádat, kösd a kötelet a derekadra, fogd a kardodat kezedbe, s szállj le ebbe az üregbe; majd én fogom a kötelet. Ha otthon a sárkány, hozd el a fejét, ha nincs otthon, hozd el a tojását.

Adorján egy cseppet sem ijedt meg e parancsolattól, csak arra kérte Lónát, hogy vigyázva bocsássa a kötelet, és erősen megfogja.

Hogy ne vigyázott volna Lóna, hiszen annak az életét tartá kezében, a kit egyedül szeretett. Szendile szemei néztek a mélységbe a leszálló után, de Lóna erős kezei tarták a kötelet.

Mikor Lóna a kötél lankadásáról érzé, hogy Adorján feneket ért, lekiálta hozzá:

Azután ismét szép biztosan felhuzá Lóna a kötélen kedvesét az üreg torkolatáig; nem tudom, hány kisasszony tudná ezt megtenni a mai világban?

Adorján örvendve nyujtá neki a sisakjában hozott vizet kóstolóra. Tiszta, hideg forrásvíz volt. Lóna ekkor azt parancsolá neki, hogy menjen aludni és ne szóljon e felől senkinek.

Másnap összehivatá a vezéreket Lóna, s vedreket köttetve -178- hosszú kötelekre, azt mondá nekik, hogy menjenek vele vizet meríteni a sárkánylyukhoz.

Azok fejcsóválva mondák: «nincsen ott víz angyalom soha; ha még annyi volna is, mind meginná azt a sárkány; valaha volt benne elég, öreg apáink abból ittak, de az a gonosz féreg mind elitta.

– Sárkánytól nem kell félni többé, megölte azt a mult éjjel Adorján vitéz, azóta megint tele van friss vízzel az üreg.

A székelyek lebocsáták vedreiket az üregbe s nagy volt a bámulásuk, midőn azt kristálytiszta vízzel telve huzogatták fel egymásután. Valóban nagy csoda történt: száz esztendő után megint víz támadt a száraz üregben!

Valaki egy vederrel valami ősállat agyarát találta felhuzni a víz között: «ez a sárkány agyara volt, a kit Adorján megölt!» mondának, s Lónának nem hagytak addig békét, míg meg nem engedte nekik, hogy az agyarat Adorján paizsára szegezzék, viselje azt ott, mint nemesi czímert. Meg is érdemlette, mert ámbátor sárkányt nem talált, de azzal a hittel szállt le, hogy ott találja s megverekszik vele: nem az ő hibája, ha a sárkány olyan állat, a mi akkor nincs a világon, mikor valaki látni akarja.

Ezt az esetet pedig mindenki csodának tartá s senki sem jött távolról is arra a gondolatra, hogy Lóna hallá egykor Ziharfuó apjától, miként század előtt ivóvíz volt a sárkányüregben és akkor a hegy alatti patak nem létezett. Egyszer kifakadt alant a forrás, s a mint annak vize bővült, úgy fogyott el a sárkány ürege. Ebből ő azt számította ki, hogy a forrásnak ez üreggel a sziklák alatt összeköttetéssel kell birni, s ha azt befojtják, itt ismét víz támad. Midőn a tatár veszedelem hírét vevé, azért tömette be a vártól távol eső csermely forrását, melyhez ostrom idején nem lehetett volna jutni.

Szép emlékezetben van bizony nálunk még mai napiglan is a tatár ő kegyelme; ha valakit meg akarunk átkozni, -179- s resteljük magát az ördögöt fárasztani vele, azt mondjuk: «vigye el a tatár!» annyit jelent ez, mint mikor sógoraink azt mondják: «vigye el a kakuk». Náluk bizonyosan a kakuk tehetett olyan nagy pusztításokat, mint nálunk a tatár.

Egy egész esztendő mult már el, hogy a három orrú khán megjelent Aranyosszékben, s még mindig nem ment ki belőle. Ott telelt, ott nyaralt; a hová telepedett, onnan meg nem mozdult s úgy körül fogta a várat, hogy onnan még a madár sem repülhetett ki.

Az atyási várban pedig már az év multán fogyni kezdtek az élelmiszerek; akármi bölcsen összeszerzé is azokat Lóna jó eleve, annyi száj fölemészté most. A jó székelyek váltig mondák neki, hogy ereszsze ki őket a tatárokra, majd fele elesik ott a csatában a kenyérfogyasztó népnek, a másik felének aztán könnyebb lesz megélni a maradékból; de Lóna mást gondolt és nem hallgatott rájok.

Az egész év leteltében alig látta valaki néhány pillanatra Szendilét, mert hiszen Lónának volt mindig dolga. Harczban, őrködésben telt egyik nap a másik után, Lóna nem maradhatott el abból, s a szelid arczú Szendilének nagyon ritkán jött oly napja, a mikor Adorjánnal buslakodni összeülhetett, megkérdezve tőle: ezt meg ezt a sebet mikor kapta? pedig hiszen ő is ott volt, a hol azt szerezték. Egyszer azonban Lóna maga is nyíllövést kapott bal vállába, s míg az a seb be nem gyógyult, addig nem volt szabad Adorjánnak Szendilét látni, mert hiszen az által el lett volna árulva a titok.

A szolgálat éve tehát lejárt; Adorján híven teljesíte minden jó szót, pedig hej sokszor nehéz volt annak a vége, s halálos volt eleje és vége. A mint tehát az év elmult, Adorján mondá Lónának, hogy ő híven szolgált, tehát várja maga részéről a jutalmát.

– Jól van, mondá neki Lóna, Szendile a tied lehet, hanem akkor én is kénytelen vagyok férjhez menni, mert szent fogadást tettem, hogy a mint Szendilét elveszi valaki, -180- én sem maradok hajadon. Minthogy pedig életemben kérőm csak egy akadt: az az egy is vasfő Ribarcz, tehát láss hozzá, hogy add tudtára, miként hozzá megyek már, ha értem jő; de nagy násznépet hozzon magával, mert sok a vendég itt a váron kívül. Ez az utolsó jó szóm hozzád.

Adorján azt felelte rá, hogy «meglesz», s nem szaporított több szót e miatt.

Estefelé meglátogatta őt Szendile; soha sem volt még oly kedves, olyan szíves Adorjánhoz, mint ez órában, elmondta neki, hogy ők milyen boldogok fognak lenni, kivált ha Lóna nénje is férjhez megy Ribarczhoz, s a tatároktól is megszabadulnak.

Adorján sokat tudott volna erre felelni, úgy is látszott, hogy a leány szeretné kivenni kedveséből: vajjon mit fundál az most magában? nem dönti-e magát a Lónától kapott utasítás véghezvitelével valami oktalan nagy veszélybe? de az ifju arról mind nem beszélt neki semmit, csak szerelmes dolgokat mondott, csak örömet és boldogságot rajzolt elé, de hogy mint jutnak e boldogsághoz, arról egy szót sem szólt neki.

Mikor késő lett az éjszaka, akkor aludni küldé kedvesét Adorján. Egy óra mulva azután Lóna jelent meg hadi köntösében, a szokott őrvizsgálatot megtenni a várfalakon. Nem maradt egy sánczszegelet, egy kijárás, melyet mindenkor maga meg nem vizsgált volna, s az őröket minden három óra közben saját maga váltotta fel újakkal.

Mikor ő is szobájába tért rövid álmának adóját leteendő, akkor Adorján kettőt a legbátrabb székely ifjak közül magához szólítva, előadá nekik kifőzött tervét, mely szerint Ribarcz az atyási vár veszedelméről tudósítva legyen, s ha még ereje van, és kardját emelni bírja, vagy maga is hollók étele nem lett ebben a zűrzavaros időben, siessen annak fölmentésére.

Mint mondám, a várból madár sem repülhetett ki, nemhogy élő ember szökhetett volna keresztül az éber tatárok -181- csordáin, kik lovaik hátán alusznak, s megérzik szagáról az idegen embert; nem hiában van kutya fejök.

A várbelieknél azonban az ostrom ideje alatt az a szokás volt, hogy ha történetesen halottjuk esett, nehogy az udvarbani temetkezés még dögvészt hozzon a bennlakókra, a holttestet szépen vászonba takargatva, lebocsáták kötélen a falakról, a hol azután a tatárok ráakadtak, s természetesen ott nem hagyták, hanem fogák és belökték az Aranyosba.

Ezt a székelyek sokszor elnézték, s abban, mintegy közösen bevett szokásban, egészen meg látszottak egyezve lenni.

Adorján tehát azt mondá a két székely ifjunak, hogy takarják őt, mint halottat a terítő lepedőbe s bocsássák a vár alá; majd ha a tatárok őt is igyen a vízbe hajítják, egy ideig a víz alatt elúszik, azután majd meglátja, merre szabaduljon?

Ez bizony jó lesz, helyeslék azok is, s akként tevének, a hogy Adorján mondta nekik, betakarták őt a szemfödélbe, s leereszték a várfal alá.

Lóna csak akkor tudta meg e vakmerőséget, mikor már a tatárok el is hurczolták az ott talált Adorjánt, s a jó leány úgy elfelejtkezett egyszerre magáról ezt látva, hogy a földhöz vágta magát, és sírt és átkozta az eget és földet és saját bolond eszét, ha Adorján meg talál halni.

A székelyek bámultak rajta: hát hiszen mi dolga ő neki Adorjánt siratni? ha mégis Szendile siratná; azután meg nem is történik annak semmi baja, elviszik, a vízbe dobják, onnan meg majd kiúszik rendén.

De Lónának nem ment a tettetés többé. Ki akart rohanni egymaga Adorján után, hogy ő is meghal vele együtt, míg azután le nem beszélték, hogy épen az volna legnagyobb baj Adorjánra, ha a tatárok észrevennék, hogy a várbeliek nagyon törődnek vele. Ebben Lónának is meg kellett nyugodni, átlátva, hogy a székelyeknek igazuk van. Ej ej no, -182- hogy a legokosabb asszony sem tud eszének parancsolni, mikor szerelmes.

Mert igaz, hogy a tatárok vízbe szokták a székelyek halottait hajigálni, hanem elébb tudni szerették, hogy igazán halott-e az, vagy csak tettető szökevény?

E végre a holttestekkel furcsa próbákat állattak ki, a miket eleven ember nem igen szokott kiállani; töviseket szurdaltak a körmei alá, égő parázst tettek a tenyerére, ha erre sem ébredt fel, akkor aztán hagyták úszni.

Ennél ugyan egyszerűbb bizonysága lett volna a halálnak, ha a holttest fejét elvágják, de a tatár vallása eltiltja a holttestek megcsonkítását; azt mondják a tatárok, hogy az olyan ember kardjának az éle, ki holttestet sebesít meg, minden vágásban kitörik.

Méltán mondhatná valaki: be otromba emberek lehettek azok a tatárok, hogy egyszerűbb s okosabb módon nem tudták megismerni az élőt a halottól, hanem hiszen azt én magam sem tagadom, hogy otrombák voltak, s bizonyosan nem tanították nekik az iskolában sem az anatotomiát, sem az anthropologiát, sőt tán még szégyenlették volna is, ha valami tudomány támad vala köztük. Ez a tudományok elől való szégyenkedés bizonyosan így ragadt egy némely magyar városra, a mit sokáig meglaktak a tatárok.

Adorjánt négy tatár, kezénél, lábánál fogva oda hurczolta a khán elé, ki tevebőr sátor alatt ült, és itta veszettül a lótejből készült részegítőt. A székely fiu megmerevíté tagjait, mint egy halott, s akármerre fordították, úgy feküdt, mint egy élettelen test, a mit csak a saját súlya mozdít.

A khán kegyetlen vörös orrától nem lehetett irgalmat remélni: parancsára előálltak a hóhérok s megkezdték munkájokat az álhalotton.

Előbb hosszú töviseket fúrtak lassan körmei alá – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile gyöngéd kezét -183- szorongatja kezeivel, s nem fájt neki a tövis szurása; egy vonás sem ferdült el orczáján.

Azután keblére égő parázst tettek, azt fujtatóval fehérre izzaszták, – Adorján arra gondolt, hogy most Szendile forró csókja éri keblét s nem fájt neki a tűz égése; semmi fájdalom sem látszott arczán.

Volt a három orrú khánnak egy kedves kún menyecskéje, a kiről azt tartották, hogy alirumna, bűbájos nő; ennek neve volt Hisszala.

Mikor sem a tövis, sem a tűz nem indítá életjelre az ifjut, akkor Hisszalának parancsolá a khán, hogy hajoljon az ifju arcza fölé, és csókolja meg háromszor annak ajkait. Ha erre sem mutat éltet, akkor azután meg van halva.

Hisszala oda hajolt a szép ifjura, s midőn először megcsókolá annak ajkát, mindjárt észrevette, hogy az élő. És az első csóknál elkezdett az ifju arcza piros lenni, a vér önkénytelen sietett oda. Hisszala észrevette azt, s fátyolával eltakarta az ifju arczát, hogy észre ne vegye más. A második csóknál arra gondolt Adorján, hogy most Szendilét látja maga előtt halva, a ravatalon fekve, annak hideg ajkait érintik az övéi; s a harmadik csóknál ismét olyan hideg volt az arcza és oly sápadt, mint halotté.

A három orrú khán azonnal követ köttetett Adorján lábára, s elviteté őt az Aranyos vizéig, ott behajíták a hullámba, az ifju lement a víz fenekére egyenesen.

Ott hirtelen leoldá lábairól a nagy követ, s csendesen fölmerült a víz színére. Nem vette észre senki. Engedé magát a haboktól vízmentében vitetni alább; azok ringatták csendesen, mint édes anya bölcsőben fekvő fiát.

Csak a midőn a tatárokat nem hallá többé zajongni a parton, merte felütni fejét a vízből, s észrevéve, hogy többé senki sem látja, átúszott a tulsó partra, ott eltakarták erdők, bokrok; ismerős fák, sziklák között feltalálta az útat Thoroczkó felé, addig pihenni sem állt meg, a míg Ribarcz várához nem érkezett, s ott el nem mondá a vasfeő -184- úrnak Lóna izenetét, hogy ha feleségül akarja őt venni, hát most jőjjön, de nagy násznéppel.

Ribarcz úr bizony jól tudta eddig is Lóna nagy veszedelmét, de hagyta őt benne, mert még mindig orrolt a kosárért. Egyszerre ki lett azonban engesztelve iránta, a mint az izenetet hallá. Nevetve mondá Adorjánnak:

Adorján gondolta magában: «hiszen csak vedd el, szegény; majd te könyörögsz, ha megfogtad, hogy ereszszen el»; – de ezt nem mondta neki, nehogy elrontsa a kedvét.

A vasfeő Ribarcz és Adorján azt a csatatervet gondolták ki a tatárok ellen, hogy összeszövetkezvén a hátszegvidéki oláhokkal, azok közül ötszázat elküldtek éjszaka a tatárok hátamögötti erdőbe, hogy ott a fenyveseket gyujtsák fel köröskörül. Akkor még nagy részben fenyvesek fedték Erdély hegységeit. A munka szépen sikerült; jó távol az oláhok meggyujtogatták a gyantás czihert, s egy éjszaka a tatárok arra a csodára ébredtek fel, hogy most az egyszer nyugat felől kezd virradni. Az erdőégés fénye volt az. Hirtelen keletkező déli szél ellenállhatlanul hajtotta feléjök a tüzet, mely mintegy égő tengeröböl fogta őket nem sokára körül, egész éjjel bevilágítva az eget, s reggel fekete felhőket hagyva azon, miknek gyantás füstjét hozzájok hordta az erős szél.

A három orrú khán minden kövérsége daczára átlátta, hogy itt nagy a baj. Eddigelé csak könnyedén vette a megszállást, elégnek tartá megtelepülni az atyási vár alatt s rá várni, míg annak őrsége kiéhezi magát onnan; de most tapasztalni kezdé, hogy itt többé nincs maradás; pár nap alatt az erdőégés idáig terjed, azzal pedig ki mérkőzik meg? nem volt mit tenni más, mint neki menni a várfalnak, a mi pedig a tatárnak soha sem volt ízlése szerint, miként ezt Magyarországon is minden alkalommal bebizonyítá.

Lóna készen várta őket. A közelgő erdőégés őt is értesíté -185- arról, hogy Adorján segítséget hoz, s a tatárok ostromolni kénytelenek. A bástyákon készen állt már üstökben az égő szurok, a lejtőkön a malomkerekes gerendák, felállítva a sánczkarók és néma lovasok; a férfiak megtüzesíték dárdáik hegyét, az asszonyok köveket hordtak a falakra, a gyermekek parittyákkal, nyilakkal álltak készen. Még akkor nem volt ágyú a világon, sokkal több mestersége volt a harczolásnak miként mostan, s mind a két keze tele volt minden embernek, ha a melegére került a dolog.

Egy álló nap mindig ostromolt a tatár, ha az egyik tömeg kifáradt, felváltotta a másik, de a székelyek oda fenn a sánczon nem csüggedtek; ott járt Lóna mindig, a legnagyobb veszélyt keresve, a hol legjobban dühöngött a harcz, ott mutatva példát bátor jelenlétével, biztatva saját feleit, riogatva az ellenséget.

Végre megszégyenlette magát a khán, hogy egy asszonyember ilyen vitézül tud neki ellenállani, s maga ragadta kezébe a lobogót, s csapatai élére állt, s a végső elszánt ostromra nagy lármával hívta őket.

Meglátta azt Lóna oda fenn az őrtoronyban, s egy nyilat véve puzdrájából, annak vesszejére hún irással fölmetszette e szavakat: «A khán orra hegyén keresztül». Azzal tegzére fekteté a nyilat s jól megczélozá a tatár vezért, s mikor az oldalt fordulva legjobban tüzelé seregeit, ellőtte reá a vesszőt.

Abban a pillanatban újjongás hallatszott a bástyákon; a khán hármas orrát úgy furta keresztül a nyíl, mint mikor a pákosz gunár orrába vesszőt dugnak, hogy ne ehesse a vetést.

Mikor a tatár babonarontók kivonták a khán czimpájából a nyilat, bámulva olvasák, a mi annak vesszejére van irva; a ki azt a nyilat küldte, küldhette volna azt egyenesen a khán szivébe is; így még a tatár ijjászok sem tudnak lőni, pedig azok híres lövők, teljes éltükben sem tanulnak egyebet. A khán átkozta dühében az Istent, hogy őt így csúffá engedte tenni. -186-

Az Isten nem is felejtkezett meg róla, mert abban a veszedelmes órában, midőn az ostromlók már a bástyák fokáig jutottak, holttestekből emelve gátot, melyen ember ember ellen harczolt, megharsantak vasfeő Ribarcz trombitái Thoroczkó felől, s egy kis, de bátor csapat Ribarczczal és Adorjánnal élén bevágott merészen a tatár sereg oldalába, segítséget hozva Lónának és a kifáradt székelyeknek.

Ribarcz ugyan a mint meglátta a tenger sokaságot maga előtt, egy kissé meghökkent.

Erre aztán Ribarcznak sem kellett több, fogta egy kezébe buzogányát, a másikba kelevézét, s neki ereszté a kantárszárat, sarkantyúba kapva lovát.

De meg is adták volna a jámborok az árát jóakaratuknak, ha a kegyelmes úr Isten segítségökre nem jő, támasztván haragos zimankós fergeteget nyomban a fejük felett, mely villámlással, csattogással jött az égő erdő felől, fekete felhőket tolva maga előtt. Annyival feketébbek voltak a felhők, minthogy a tömérdek felszálló kormot mind fölszedték magukba, a miért azután mikor elkezdett belőlük esni a zápor a harczosok fejére, nem különben tetszett, mintha most egy kalamárist döntöttek volna fel oda fenn, s annak a leve csorogna tintaeső képében az emberek nyakába.

Hej de használt ez a fekete lucsok a magyar fegyvereknek, mert a tatárhad összeázott tegezein megereszkedtek a húrok, nem vitték odább a nyilat, a sötét koromesőben czélozni sem lehetett, a míg kard és buzogány dolgában senki sem tett ki a magyarokon. A sötét fergeteg elfedé csekély számukat, a fekete zápor egyszínűre festett minden alakot, úgy, hogy a magyart nem lehetett felismerni a tatártól, ezek azt hitték, minden oldalról meg vannak támadva pokolból támadt ördögöktől s egymást kezdték -187- ölni, míg Ribarcz vitézei szüntelen Jézust kiáltozva, arról egymásra ismertek.

E rémséges harczban a három orrú khán maga is annyira megrettent, hogy futásról kezdett gondolkozni. Hisszala azt mondá neki, hogy a Majmun tündér szellemei vannak rajtuk, a kik ellen az ő bűvészete nem használ semmit; hátuk mögött volt pedig a Torda hasadéka.

Hisszala arra bíztatá a khánt, hogy meneküljenek azon keresztül, ha ő megbabonázza a lovakat, azok átugratnak a hasadékon, mint egy kis árkon.

Hisszala boszút akart állni azért a szép ifjuért, kinek ajkát a khán megcsókoltatá vele.

A khán és kisérői hittek neki s bizton követték a némbert, ki maga nyargalt legelől a sűrű záporban az örvény felé; az ember nem látott mást, mint az előtte nyargaló lovagot.

A meredek partjára érve, Hisszala sarkantyúba kapta lovát s elkiáltva a bű-szót, előre ugratott maga, utána a khán, és utána csoportostul a hátrább jövők; ezek nem látták az előmentek veszedelmét, azok nem kiálthattak vissza. Egyenesen átugrattak a másvilágba.

Más rész az égő erdő felé széledt; mi lett ott belőle? azt senki sem tudja.

A többit levágta a magyar és székely vitézség, meg az ő saját eszeveszettségük.

Mint mikor nagy sáska csoport jön, az emberek elijednek tőle; felfalja ez az egész világot, aztán neki jön egy zivatar s egy óra alatt a földre paskolja őket; vagy mikor nagy egérjárás van, egész falu népe éjjel-nappal irtja, még sem látszik rajta; egy hideg, ködös éjszaka pedig úgy elenyészti őket, hogy azt kérdik, merre voltak?

A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre, akkor egyszerre tisztulni kezdett az ég; a mint a fekete felhők itt-amott szétszakadoztak s kitekintett a teli hold ezüst -188- arcza, úgy látszott, mintha szemérmetes hölgy kandítna ki fekete kárpitok közül, s mintha el-elirtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyász fátyolt; míg végre azután egészen félrehárítá maga mellől a sötét lepleket, s előlépett egész ragyogó pompájában; a mit mostan látott, arra már lehetett mosolyognia: kellett hozzá a világítás.

A két magyar sereg, a megmentő és a megszabadított, találkozott egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren, az ellenség eltünt; hová lett? Feleljen róla az Aranyos vize, mely most vörösen foly tovább, feleljen a távol égő erdő, melynek ropogása menekvő hadak rémkiáltásával vegyül.

A tatár nyomorultul elveszett! Isten csodája volt. Nem is mondott senki egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segítsége nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerű zsolozsmájokkal hálát adtak az égnek a magas segítségért; a szent dal bizonyára fel is jutott oda, a hová szánva volt.

Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.

Igy jutott vasfeő Ribarcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte a derék ember, úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya nyelét is elgörbítette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen belerekedt Lóna nevének kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani fogja oda át, s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval, ő nagyon megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán többet is, de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen még a nászra való nap. Majd holnap.

Azután Adorjánra került a sor. A jó fiu nagy munkát vitt véghez Lóna parancsára, sebet is hozott belőle; első is volt, a ki a felszabadított vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját, csókra illesztett -189- ajkait, de az ifju szemérmesen félre fordult, állhatatos szívvel mondván: «van én nekem menyasszonyom; engem csak az ő csókja illet.»

A visszautasított amazon villámló szemekkel tekintett rá, s oly jól tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még Lónát is meg tudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen; oly haragosan néztek rá szemei, pedig úgy mosolygott belől a szive.

Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal álmodott, a mi legkedvesebbje volt. Ribarcz harczosai buzogánynyal hajigálták hátba a futó tatárokat; a vasfeő vezér maga ismét saját fején látta visszanyert süvegét, s olyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát meg a konyhában látta sütni, főzni, az ő ura és parancsolója számára. No majd fölébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének segít vizet merni a kútnál, s mikor fölébredt, megfordítá feje alatt a vánkost, hogy az is ő róla álmodjék. Gondolom, hogy használt is a babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostól, pánczélostól feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében szorítva tartja jeladó kürtjét, s Szendilének álmodá magát, a ki kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a milyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a virágokból bokrétát szed, és azt kedvesének nyujtja.

Gyönyörű szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar lemosta a vért a földről s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a fűben szerteszét, azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az idő, pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.

Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos hímzett viganót, nagy selyem virágokkal -190- végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta, kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.

– Ifju! szólt hozzá, kiálltad a próbákat, a mikre elhívtalak, minden jó szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél: Szendilét. De én mégsem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint ő, saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.

Adorján megrettent e szavakra; tatár khán haragja meg nem ijesztette; a harcz közepett a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg nem rebbent keblében a szív, de erre a szóra megijedt.

– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva, reszkető teremtés, örökké lesütött szemével? nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok, az övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, mely neked sem dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled birtokom, nagy hírem; s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha álmodád.

– Köszönöm jó szived szándékát, délczeg úrasszony; szép is vagy, jó is vagy, hatalmas is vagy; de ha még olyan szép volnál, mint az égből leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az egész föld; s ha Szendilének arcza, mióta nem láttam, betegségtől elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, oly nyomorult volna: mégis csak őt szeretném én, s hozzá állnék, vele mennék.

Míg az ifju bajnok beszélt, lesütött szemekkel, Lóna -191- felől elfordulva, a délczeg leány lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét, pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt egy egyszerű búzavirágszín öltözet, melyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz, s gyöngéden átölelve annak nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján:

Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az elszórva látott öltönydarabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de azért mégis alig tudott okos szóhoz jönni.

– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon, Lóna harczi karjára nincs szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és boldogítani; neked csak Szendiléd maradt, Lónát nem látod soha többé.

Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon balgaságért, hogy mindezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?

Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e kettőt nem is szánta meghódított tündérére pazarolni, oda szorítva őt dobogó kebléhez s ismét eltakarva magától, mintha néha-néha tartana tőle: ha vajjon nem talált-e ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem, csak az édes szemérmes Szendile volt előtte, senki más.

Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő Ribarcz uram ő kegyelme, s kérdezgeti: hol van Lóna?

No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát -192- vasfeő Ribarcz: az lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle, de már most tudta, hogy Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.

Azonban a szelid leányka oda simult nyájasan a vasfeő harczfihoz, s megsimogatva borostás orczáját, szelid hangon monda neki:

– Édes kedves Ribarcz bátyám, Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha sem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta; hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?

Ribarcz bátya nagyokat sodorintott bajuszán, kezdte észrevenni a tréfát, hogy hányadán vannak; egyszer-egyszer haragudni is készült, de csak megint mosolyra vált ennek a kis bűbájos tündérnek a czirogatásától; aztán át is látta, hogy igen szépen van rászedve, meg hogy hiába volna minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot.

– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem emlékezzél arra, a mit mondtál. (Azzal Adorjánhoz fordult.) Öcsém! ha valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget föltegye, s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy «jön Ribarcz!»

– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel átölelve, ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.

Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már, s maga vezette őket az oltárhoz.

Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég alatt.

Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet; az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely marad… -193-

18.
VIOLANTA.

Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel tisztelt meg, mely barbar norman nyelven annyit jelent, mint «ravasz», egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére s az alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.

Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy gyönyörű ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág letépetlenül zöldül abban.

Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül jó kardja hegyével szerzett magának két országot és érdemesnek tartotta magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.

Nem tudnak már harczolni az ó-világban; nem ért már a kardhoz senki a normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztül járja már, merre neki tetszik az egész világot s a hol megkívánja, ott üti fel trónját; norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein, norman úr parancsol Latium klassikus földén. Hová ne mehetne még?

Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia Konstantin jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott -194- Byzancz ragyogó képe, mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött, melyet egy felhő árnyéka elrombol.

Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg egyforma apálylyal, dagálylyal számlálni a napokat s nem jut eszébe neki egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen szaladni, ki a fal széléhez érve, egy perczig megállt, mintha imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.

Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána s fogják ki őt élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány percz múlva a fejedelem előtt állt, ki tőle kiváncsian kérdezé:

– Épen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül szerencsétlen az ember. Koczkajáték az élet; a halál legalább nem az, mert azt magunk is adhatjuk magunknak.

– Te bizonyosan manichæus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le alapját, de arról örömest elfelejtkezik.

– Én nem tettem semmit azok ellen, a kik szenvedéseim okozták; jámbor kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és ime most vettem a rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték, leánykámat Komnén háremébe vitték, és mind ezt -195- mi bűnömért? Csupán azért, mert arczom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…

Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál, azután nyugodtan mondá a boldogtalannak: – Valóban elég okod van rá, hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, a mit én parancsolok és én kincseket adok neked elvett jószágodért, boszút állok megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon palotában tartsák is őt fogva…

II.

Másnap trombitaharsogás mellett hirdeték a fejedelem heroldjai, hogy az elűzött Dukas Mihály, görögök császárja, menekülve érkezett Guiscard udvarába, s az udvari népnek azon érzékeny látvány jutott, hogy bámulhatá, mint lép a fájdalomtól roskatag férfi, a görögök császárja, egy vándorbotra támaszkodva, Guiscard trónja elé, ki eléjetárt karokkal lép le hozzá, s bibor palástját a jövevény nyakába akasztva, fölvezeti őt trónjába, leülteti maga mellé, s megcsókolva a szomorú férfi homlokát, könyező szemekkel átöleli s édes testvérének nevezi őt, s azzal kirántva győzelemmel ismerős kardját, haragos esküvel fogadja, hogy letöri a bitorlók hatalmát, s visszaülteti a boldogtalan császárt elvesztett trónjába.

Elmondá hívei előtt, mennyit szenvedett ez ősz monarcha? minő csodák között menekült meg? hogy látta híveit egyenkint elhullani, s a mi még jobban fájt, csoportostól elpártolni oldala mellől? mily rémek közt rejtőzött itt, amott; hogy költötte saját halálhírét, hogy ölte meg az árulót, ki őt üldözői kezébe akarta szolgáltatni, s annak fejét adta át saját magáé helyett és felvette saját fejének vérdíját. Másszor pánczélostól úszott egy sebes folyamon keresztül, hogy megszabaduljon, s végre mint közhajós menekült Italiába egy olajhordó hajón. -196-

A normanok nagyjai hódolattal fogadták a férfit, kit Robert koronás fővel, bibor palástban hordoztatott végig Apulia minden községén, s ő maga fegyveresen lovagolt annak diadalkocsija mellett s buzdítá a népet, mely virágokkal hinté a nagy császár útját, s üdvözlő énekkel fogadta kapui előtt.

Robert mindenütt, a hol emberi szem látta, tisztelettel és hódolattal kísérte – a bábalakot, melyet önmaga öltöztetett fel császárnak; hívei előtt kezét szorongatá, arczát megcsókolta; ha hozzá ment, előbb engedelmet kért a megjelenhetésre; a püspököknek intést adott, hogy a templomokban imádkozzanak a császár életéért, s ő maga is jelen volt az imán, s a pápa előtt térden állva könyörgött könyekkel szemében hű barátjáért, a szerencsétlen uralkodóért, hogy segítse azt trónjába vissza, buzdítsa fel hatalmas szavával az olasz népeket ez égrekiáltó jogtalanság megboszulására; míg másfelől tele marokkal szórta a pénzt, és tele szájjal a fényes igéretet, hogy fegyveres hadat gyűjtsön.

Mikor pedig azután egyedül voltak, akkor Dukas Mihály letevé bibor palástját s állva fogadta az asztalánál ülő Robert parancsait, ki nyomról-nyomra közlé vele tervét, az első partraszállástól egész Byzancz ostromáig. Az utolsó szó pedig az volt: és akkor midőn elfoglaltam számodra a keleti trónt, visszatérsz ismét házadba és lészesz, a mi voltál: nem, a ki viseli a bibort, hanem, a ki méri azt singgel.

III.

Két évig gyűjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császárja ellen, a régi nevében; két év után harminczezer harczos férfi szállt Otrantónál hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és színe.

A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött fia Bohemund, a másik: hős neje Gaita. -197-

E hölgy férjétől tanult harczolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert, de kihallatszott a csatarobajból csengő aczélhangja, a mint a viadal közepett lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a Pallas, a ki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, a ki az Ilias harczaiba pánczélos kebellel szállt alá.

Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompejus hidat vélt verhetni a tenger fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven gálya Guiscard seregét Görögországba.

Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egy ál-Michael császárt hozva magával, és azért még sem állt senki ellene sem a vizen, sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo, Görögország déli kapujának kulcsa.

Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makædonok védték a bástyákat, a kik még nem feledték el, a mit Nagy Sándor idejében tudtak, sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög jól tudott harczolni a falak mögött.

A normanok kegyetlen leczkéket kaptak tőlük a hadtudományból. Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik közé, a mérges scorpiót, mely ezer ölnyire elröpíté a nyílvégű kópját, s keresztül fúrta azt minden paizson, pánczélon; a sornyilazót, mely egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az soronkint esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiusítá az érczholló, mely a fal tetejéről lenyult s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító vitézt is felragadta tíz ölnyi magasra s onnan hajítá ismét vissza; roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görög tűz a bennlevő harczosokkal együtt; majd Epirus -198- régi istenei is segítségükre jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak közül, ha ugyan volt, a ki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbarok hajóhada ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét az átkozott acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan jutott a görögök segélyére siető velenczei hajóhad torkába, hol a szakálltalan ifju, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s vesztett dicsőséggel menekült a partra.

Guiscard később keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a visszatérhetéstől is.

A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az ostromlott város állt, megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt, ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velencze hajói hosszú félkörben, az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta alá szállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.

És a harcz sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra irt jelszavak jelentése hazug; a harczkiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás – és Guiscard még sem veszté el lelkét.

Midőn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a hirhedett varægerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei fajrokonaiknak, a norman vitézeknek), oldalt Thraczia manichæus hadai s a szövetséges, török szultán lovas íjászai, mind harczhoz szokott nép nem az elpuhult görög faj, akkor Guiscard lerontatott -199- minden hidat, mely háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre.

És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harczolt Cæsar és Pompéjus a világ uralmáért, Cæsar helyén most mi állunk, Pompéjus helyén áll Komnén!

IV.

Komnén Alexius leánya Anna, a ragyogó tollú historiairónő, azon nap éjszakáján, melyen császári atyja seregei Durazzo mezején tábort ütöttek, négy követet küldött Guiscard táborába. Kettő titokban jött, kettő nyilvánosan.

A két követ, ki ünnepélyes szertartással jött a táborba, a fejedelemnek hozott alkudozási ajánlatokat, olyanokat, minőket görögök szoktak szemközt álló ellenfeleiknek tenni; nem felelős személyek szives igéretei az egyezségre oly főszemély nevében, a ki azokat meg fogja tagadni; homályos, jobbra-balra magyarázható föltételek, miknek értelme más a győztesre, más a legyőzöttre nézve, furfangos kérdések, miknek nincsen egyéb czéljuk, mint fogyasztani az időt s az ellenfél szívét oktalan reményekkel elpuhítani.

A két követ a császári hölgy kegyeinek nagyobb bizonyságaul egy nagybecsű ajándékot hozott úrnőjétől: Komnéna Anna kedvencz énekes leányát, egy fiatal tizennégy éves gyermeket, ki a byzanczi udvarnál növekedett, mindenkitől bámulva és csodálva.

A fiatal rabnő arcza, termete oly elragadó szép, éneke oly bűbájos, hogy a byzanczi udvar hizelgő nyelve «muzá»-nak nevezte őt el s híre nagyobb volt, mint a mai kor énekesnőié, a mivel nagyon sok van mondva.

Anna Guiscardnak ajándékozá a drága kincset, melynél becsesebb drága köve a byzanczi udvarnak bizonyára nem volt. -200-

Ismerte-e Guiscard a klassikus kor költőjének mondását a görögök veszélyes ajándékairól? vagy csak ösztöne súgta meg neki, hogy határozott válasz helyett azt izenje a császári hölgynek, hogy majd a holnapi reggel meghozza válaszát az alkudozásra?

A másik két követ közül pedig az egyik Guiscard nejét, Gaitát, sietett alattomban figyelmeztetni, hogy férje, Robert, ez éj magányos óráit egy fiatal rabnő társaságában fogja tölteni, míg a második az ál-Michael császárral tudatá, hogy elveszett leánya itt van, itt Guiscard táborában, az ő sátorában, az ő karjai közt.

Guiscard maga elé ülteté a leánykát s hallgatá annak énekét s bámulá ártatlan arczát.

Az a tiszta mennyei hang, mely az ezüst harangnál csengőbb rezgéssel tört az ég felé, áthatá a kemény harczos szivét; lelke megszelidült, felmagasztosult e bánatos danáktól, s a mint ott ült a leányka a vezér pánczélfedte térdén, ezüstös lyráját pengetve gyöngéd ujjaival, selyemszőke hajfürtei ártatlan arczát beárnyékolták, tiszta kék szemei gyanutlanul s félelem nélkül tekintének néha a férfira; Robert úgy szánta ezt a gyermeket magában.

Hiszen olyan ártatlan volt még, hogy félni sem tudott tőle s arcza el nem pirult, midőn a bajnok ércz karja karcsú derekát átölelte.

Künn a sátor két oldalánál, a deszkák hasadékain át két sötét alak leste minden mozdulatát Robertnek; egyik Gaita volt, a szerelemféltő asszony, másik az ál-Michael, a boszúálló apa.

Guiscard szeliden simogatá végig Violanta selyemfürtös fejecskéjét; elénekelteté újra meg újra maga előtt azokat -201- a bűvös-bájos dallamokat, miket az angyalok zsolozsmái közül lestek el ihlett álomjárók, s nem sejté, hogy e pillanatban úgy ül két megásott sír között, hogy csak egy szédülés kell rá, hogy vagy egyikbe, vagy másikba belebukjék.

De Guiscard nem szédült el. Ott ringatá térdein az éneklő szép leánykát, simogatá lágy fürteit, megcsókolá szeliden, óvatosan rosszban tudatlan fejécskéjét, s valami oly mondhatlan édes, magasztos gyönyört érzett abban, hogy e virágot így nézheti és nem vágyik azt leszakítani; nem volt ez érzésben semmi földi eszme.

Végre elálmosodott a gyermek; dalai elfogytak, gyönge keze kifáradt a lanton, Guiscard megcsókolá alabástromhomlokát s azt mondá neki:

Guiscard Robert e szóval két kard élét fordította el szivétől, két olyan kardét, mely az utolsó csapásig ő érte fog küzdeni most az életre-halálra menő harczban.

VI.

Hajnal előtt, még az éj szárnyai alatt, jött támadásra Alexius serege Guiscard ellen, kinek seregénél a jobb szárnyat a lombardokkal vezette Bohemund, a bal szárnyat a hős amazon Gaita, a középen álló norman lovasságot Michael az ál-császár.

Ah valóban, Violantának egyetlen egy könye nagyobb teher lett volna ez órában Guiscard Robert fején, mint Alexius császárnak egész hadserege! De e köny nem hullott ki és Guiscardnak oly két hőse volt ott, a ki elszánta magát kihulló vérével bizonyítani be e napon, hogy leghűbb híve volt a fejedelemnek.

Az első roham veszedelmesen rontá meg Guiscard hadrendjét; a gyáva lombard had elriadt a kemény varæger -202- csapat kettős fejszéitől, mik elől nem védett sem paizs, sem sisak, s azok futva rohantak a tengerpart felé, hol a velenczei gályák balistái kilőtt gerendáikkal fogyaszták a hadat, míg Gaita a török íjászok ellen intézett rohamban egy nyíllövést kapott, hogy ezüst pánczélján végig csorgott a vér.

A hős delnő nem rettent vissza kiomló vére látásától! Férjének inte lobogós kopjájával:

– Robert! itt van a percz, melyben megértünk a diadalra vagy a dicső halálra! – s azzal kopjáját előre szegezve, a török lovasság tömegébe rohant elszánt kisérőivel; ott lehetett látni sokáig villogó pallosát, fehér sisaktollának röpkedését, a porfelleg el-eltakarta őt Guiscard szemei elől.

Guiscard szemeinek nem volt ez órában könye. Nyolczszáz norman lovas állt mellette, kik a harczi zajban még meg nem mozdultak; azoknak közepén koronás fővel, lobogós kopjával az ál-Michael, Violanta atyja.

Most, miként szokás a válságos perczekben, elveté Robert paizsát kezéből, baljába fogta a dárdát, jobbjába a pallost s azzal megfuvatá a rohanót a görög tábor közepe ellen.

Egy percz alatt el volt döntve az ütközet; az a nyolczszáz norman lovas legázolta a varægerek veterán hadát, szétszórta a görög császár ezüstös kiséretét; senki sem birt velük szemben megállani.

Guiscard legelől járt az öldöklők között; tűzsarkantyú volt lelkében az a gondolat, hogy a görögök császárját személyesen találja meg a harczban.

A mint e zajban széttekinte, bámulva látta, hogy ama fejedelemnek öltöztetett alak, az a Michaelnek nevezett álczár, aranynak hazudott koronájával sisakja fölött, még rajta is túl tesz; valóban úgy harczol, mintha igazán Michael volna, ki országát visszafoglalni jön.

Ime az álczár szerencsésebb volt Guiscardnál, mert ő rátalált a csata hevében az igazi császárra. Alexius összecsapott -203- vele. És az ál-Michael kopjája kiüté a sisakot a császár fejéből, véres nyomot hagyva halavány homlokán. A császár megfordul és sebesülten fut; kisérő hívei testükkel védik a menekvőt, míg az álczár végre tépett bibor palástjában tört koronájával, sebektől ellepve hanyatlik lováról alá.

Robert ádáz erőszakkal tört magának útat hozzá. Mire odaért, a férfi haldoklott.

Oda emelteté magát Guiscardhoz, s töredezett szóval rebegé néki utolsó fohásza erején:

– Robert, én voltam Violanta atyja, – légy ezután te az, – «gyermek még, hadd játszék…»

A görög had futott már mindenütt, szétszórva, eltiporva, de a diadalkiáltás közepett hallani kellett Guiscardnak a kürtök gyászrivallását, mik hirdeték, hogy hős neje, Gaita, a diadalmas ütközetben elesett.

Guiscard nem találta őt életben többé, mire odaért, a bátor asszony kilehelte férjéhez halálig hű lelkét, hanem haldoklása alatt kiomló vérébe mártott ujjával e nevet irta fel fehér palástjára: «Violanta».

Ekkor tudta meg Guiscard Robert, micsoda ajándékot kapott ő Komnéna Annától, s mit nyert azzal, hogy ezt mondá neki: «gyermek vagy még, menj játszani».

19.
KÉT JÓ BARÁT.

Azt mondják, hogy elég szép voltam fiatal koromban. Meglehet, nem igen emlékezem már rá. Meg van ugyan arczképem, huszonhat év előtti időkből, biz az nem igen -204- hasonlíthat hozzám. Meglehet, hogy akkor is hizelkedett a festő.

Úgy van azzal az ember, hogy maga sem veszi észre, mikor öregszik meg? eleinte olyan jól illik az a rózsás gödröcske az arczon; hizelkedők szerelemgödröcskének nevezik azt; míg azután lassankint egy mély ránczczá idomul át, egy nagy kitölthetlen árokká, a mi a fiatalságot a vénségtől elválasztja. Az ember úgy örül az első szál őszhajnak, még akkor fiatal, gyermeteg; szerencse szálának nevezi azt, egyszer azután azt veszi észre, hogy több már a fehér, mint a fekete.

No de ne beszéljünk erről a szomorú tárgyról. Minek rövidítse az ember az életét, ha már egyszer megvan?

Pedig azt mondják, hogy szép voltam és elég gazdag. Lett volna módomban férjhez menni annak idejében.

Nem is az én hibám, hogy azt nem tettem; furcsa szeszélye volt a sorsnak, a mit nem is tudok megbocsátani a sorsnak soha s boszúmat iparkodom más ártatlan embereken tölteni, a kik épen úgy kénytelenek az én szeszélyeimet tűrni, mint kénytelen vagyok én a sorsét.

Ezelőtt huszonhat esztendővel azon fiatal emberek között, kik csak egy biztató mosolygásomra vártak, hogy sziveiket lábaimhoz tegyék, volt két fiatal katonatiszt, egyik huszárkapitány, másik tengerész hadnagy.

Fiuméban laktunkkor ismertem meg őket; a huszár tősgyökeres magyar eredetű fiu volt, Bántelky, a tengerészt Razattinak hítták; ennek is magyar születésű volt az anyja, s így félvér nemzetbelim.

Akárhogy forgatom a dolgot, most is ott vagyok, a hol azelőtt huszonhat esztendővel: hogy nem tudom megmondani, melyik volt szebb a kettő közül? Bántelky szőke volt, karcsú, magas férfi; ha ő rá gondolok, azt kell mondanom, hogy nem lehet szebbet képzelni annál a szép selyemszőke hajnál, azoknál a kék szemeknél; arcza piros volt, mint a rózsa és az olyan víg volt mindig. -205-

Ha pedig Razatti jut eszembe, azzal a halvány barna arczczal, mely mindig oly komoly volt, ha sötét fekete szemére emlékezem, mikben annyi szenvedély lángolt s látom magam előtt fekete fürtökkel beárnyazott fejét, ismét ő tőle vagyok megbűvölve; pedig hiszen most már fölösleges dolog az rám nézve.

Ez a két férfi a szó legszentebb értelmében jó barátja volt egymásnak; hiszen, sóhajtva mondom, hogy bár ne lettek volna azok! Azt tudta már minden ember, hogy Razattiról nem lehet rosszat beszélni, a hol Bántelky jelen van, mert ő megverekszik érte; – s erszény dolgában épen oly ellenőrzetlen kölcsönös gazdálkodást követtek el, mint két bizalmas házastárs.

Az egész világ a legőszintébb barátság őskori mintaképeinek tartá őket.

Ők együtt örültek, együtt szomorkodtak, együtt csináltak terveket a jövő felől, s nem tartottak titkot egymás előtt.

De egy titkuk mégis volt, a mit egymásnak nem fedeztek föl elég jókor: mind a kettő szerelmes volt belém az őrülésig.

És azt ők olyan jól el tudták rejteni egymás előtt, hogy a másik soha sem gyaníthatott semmit; mindegyik azt hitte a másik felől, hogy az csak az ő kedveért jár hozzám s csak iránta való kedvességből mulattat.

Előttem pedig mindkettő nyilatkozott már. És én nem tudtam magamat mire határozni. Akárhogy mérlegeltem, latra vetve mindkettő szépségét, jellemét, irántami szerelmének erejét és mindazt, a mit a férfiban becsülünk, egyik sem birta a másikat egy hajszálnyival is felülmulni. Akár szivemet, akár eszemet kértem fel tanácsadásra, egyik sem tudott vele szolgálni. Ha Razattit nem láttam volna soha, Bántelkyt tartottam volna a férfi ideál-képének s Razattiba szivem szerint szerelmes tudtam volna lenni, ha mellette Bántelky nincs. -206-

Pedig valamire mégis el kelle határozni magamat, a mire én nem voltam képes.

Ekkor az a szerencsétlen gondolatom támadt, hogy őket magukat hívjam fel a kérdés eldöntésére.

Mindegyikkel közlöttem titkomat. Tudattam velük, hogy egyiránt becsülöm őket, hogy nemes sziveik vonzalmát irántam hálával fogadom s hogy képtelen vagyok bármelyiknek kettőjök közül fájdalmat okozni az által, hogy visszautasítsam azt az ajánlatot, mely engem egyformán megtisztel és elragad, hanem kérem őket, hogy könnyítsék meg nekem a választás áldozatát; a melyik közülök könnyebb szívvel tud lemondani, az hagyjon el rögtön; az ittmaradót én híven és igazán fogom szeretni; de ne bízzák a választást reám.

E fölfedezés után jól tudom, hogy mind a két jó barát egész éjjel együtt tanakodott egymással. Mindegyik fölül akarta mulni a másikat nagylelkűségben, mert ők valódi nemes lelkek voltak. Egymás előtt mindkettő úgy tetteté, mintha igen könnyen mondana le. Bántelky korábbi viszonyt akart elhitetni barátjával s Razatti életpályájáról beszélt, melyhez alkalmatlan nyüg a feleség. Úgy tudom, hogy mikor elváltak hajnalban, – nem végeztek semmit.

Ő lemond kezemről; nem akar barátja boldogságának útjában állni, kit magánál érdemesebbnek tart arra, hogy kezemet elnyerje. Ő még korán reggel utazni fog Bécsbe s onnan a szentpétervári követséghez menend, hol sok ideig fog maradni, kér, hogy tartsam meg őt emlékezetemben s nevét ne vessem ki szívemből, ha nem birhatja is azt többé.

Derék, nemeslelkű ifju. Mennyi könyem hullott e levélre! Tehát ő hozza barátjának ez áldozatot.

Tengerészi nyugalommal volt irva. Azt mondta benne, hogy átlátja, mily balgaság volt tőle, engem egy nyugalmas -207- életkörből oly viszontagságosba akarni átvinni, mint az övé s ajánlja, hogy szeressem egész lelkemből barátját, ki arra sokkal méltóbb, mint ő és nehezebben is esnék néki a lemondás, mint egy tengerésznek, ki lelkét küzdelmekben edzette, s ki e perczben indul valami hajóval Indiákra, s engem csak ősz fejjel fog újra látni, ha addig él.

Az ő nemes lemondásuknak én magam lettem az áldozatja; mind a kettő elsietett, hogy barátjának útjában ne legyen s én húsz esztendeig soha még hírt sem hallottam felőlük többet!

Húsz esztendeig vártam napról-napra, hogy vagy egyik vagy másik talán meg fogja tudni tévedését s sietni fog vissza hozzám; hasztalan, nap nap után mult, tavasz után ősz jött és én azt vettem észre, hogy kezdenek a világos színek nem illeni arczomhoz többé.

Húsz év mulva különös véletlenből találkozott össze Pozsonyban az én két régi vőlegényem. Ott tudták meg először, hogy kölcsönös lemondásuknak egyikük sem vette hasznát. Bántelky már ekkor kopasz volt, Razatti pedig ősz.

– A patvarba! mondták egymásnak, ezt ugyan elszeleskedtük bajtárs! No, de se baj, még jókor van, kezdjük újra. Keressük fel elhagyott Ariadnénkat együtt, most talán jobban tud majd közülünk választani. Ki tudja, még tán most is vár ránk?

Ezt meg is irták nekem levélben. Most már ketten irtak egy levelet, hogy el ne téveszszék a dolgot. Én nagyot nevettem rajta. Hja bizony, az ötödik X-et látom magam előtt s ilyenkor az ember nagyot nevet, ha azt mondják, hogy menjen férjhez.

A két jó barát el is indult hozzám; nem messze lakom Pozsonytól; Bántelky maga hajtotta lovait, Razatti mellette ült; a mint a vámhoz közel értek, a két első ló elvadult, elkapták a szekeret, hegynek lefelé s a mint egy fordulónál Bántelky félre akarta húzni őket, úgy csapódott a vágtató -208- szekér egy kőoszlopba, hogy a két férfi, a mint egymás mellett ült, egyszerre egy pillanatban halva maradt.

Ez igen különös és nevetséges eset annak, a ki hallja; de annak, a ki elbeszéli, egy kicsit mégis szomorú.

20.
REPARÁLT LELKEK.

Van bizony nyomorúság az óvilágban is elég. Ha valaki siralmas jeleneteket akar rajzolni, ugyan nem szükség neki magát Amerikáig fárasztani, hogy ott a szerecsen rabszolgák szenvedéseiről irjon, mert ha csak szomorú történetekre van szüksége, azt sokkal közelebb is kaphat.

A múlt század vége felé, szegény szomszédjainknál Moldvában annyira jutott a világ, hogy senki sem tartotta többé sem fejét, sem vagyonát magáénak; a ki lefeküdt este, nem számított rá, hogy reggel fölébred; a kinek mije elveszett, nem is fárasztotta magát a kereséssel; ha kirabolták, megverték, felgyújtották, még csak nem is panaszkodott érte.

Ma a török jött, az rabolt, holnap a kozák tekintett be, megnézni, hogy mi maradt még? holnapután a tatár égette le az egész falut, s egy hét múlva jelentették, hogy megint új hospodár jött, a régit elkergették; ez is drága pénzen vette a herczegséget, s hogy azt fizethesse, új adót vetett a pusztán maradt földre. A kinek pedig még az sem volt elég, azt egyszer-másszor fényes nappal meglátogatták az erdei betyárok, s olyan nyájasan kérdezgették tőle, hol a pénze? hogy még tüzet is raktak a talpára.

A ki aztán nem állhatta tovább a rossz mulatságot, ott hagyta a házát, földjét, fogott egy fejszét, s kiment az erdőre maga is; nem fát vágni, – hanem zsiványnak.

Utoljára annyi volt már a rabló, hogy egyik a másiktól nem élhetett, s az egyes harámbandák valóságos statusokat -209- képeztek a statusban, a mik majd ide, majd amoda tették át székhelyeiket, a szerint, a mint jövedelmezőbb foglalkozás kinálkozott itt, vagy amott.

Nem a pénzvágy, nem a rossz hajlamok hajtották az embereket a rablásra, hanem a nyomorúság; a pásztor, kinek nyáját elhajtották, a jobbágy, kinek házát leégették, a köznemes, kinek földei parlagon maradtak, a pandur, ki zsold helyett ütleget kapott, és mindenféle üldözött ember, kinek török, tatár és muszka családját leölte, gyermekeit elhurczolta, menedéket talált az erdőben, s miután mindent elvesztett, gondolta, hogy most már máson a sor a vesztésre.

Végre a tilsiti béke megszüntette a háborút, s a moldvai fejedelmi székre következett egy igazságos uralkodó, a ki elég szívet és észt hozott magával, hogy a mit elődei és a náluknál nagyobb urak, meg a legnagyobb úr, a sors, elrontottak, ledöntöttek, azt ő lassankint felépítgesse.

A ki az oláh népköltészetet nézegette, feltünhetett neki, hogy alig van népfaj, melynek danái közt annyi hősköltemény volna, mint az oláhokéban.

S kikről énekelnek ezek a hősköltemények? A fejedelmekről? A lovagokról? A csaták vitézeiről? Oh nem! A zsivány-vezérekről. Ezek a népdalok hősei, a csodamívelő óriások, kik a kegyetlen pogányon, a nemzet ellenségein véres boszút állanak, kik lovagolnak utolérhetlen paripán, hajigálnak czélt nem tévesztő baltával, lánczaikat eltépik, mint a pozdorját, s úgy öldökölnek, hogy csak úgy csorog mind a tíz ujjukról a vér.

A guszlicza hangja hozzá szokott már, hogy a szabadság regényességét csak ő bennük tudja zengni, s az bizonyára nem a guszlicza hibája.

Mindenkit haza parancsolt falujába s a békés munkásokat biztosítá felőle, hogy szorgalmaik gyümölcsét senki sem fogja tőlük elrabolhatni. A basák nem kivánnak többé -210- ajándékot, ellenséges hadak nem vetnek sarczot; adóját senki sem fizeti egy esztendőben kétszer, s a rablóknak ki kell pusztulniok!

Meglehet, hogy a szóhagyomány nagyít, mely azt állítja, hogy a fejedelem egy év alatt két ezer rablót akasztatott fel Moldvában.

Pandúrjai erdőről-erdőre üldözték a haramia bandákat, s a hol elfogták őket, nem is sokat törvénykeztek velük, csak oda aggatták őket az útfélre. A kinek esze volt, okulhatott rajtok, és abbahagyhatta a veszélyes mesterséget; a kinek pedig nem volt, az válogathatott a fákban, a melyikre inkább kivánkozott.

Ilyenformán rövid idő alatt szörnyen megtisztult az ország. Ha egy-egy hirhedett vezért elfogtak, társai iparkodtak eltünni szem elől, s már-már lehetett egyik várostól a másikig utazni fegyveres kiséret nélkül; azonban egy harámbanda mégis megmaradt a plojesti hegyek között, a legmerészebb, a leggonoszabb csapat, mely nem volt több hatvan embernél, de azok mind válogatott, furfangos, elszánt kalandorok, vezérük maga óriási erejű férfi, a csodáig bátor, a környék rémsége, kit senki elárulni nem mert, elfogni nem próbált, mert ez burokban született, a fegyver nem fogja, s láthatlanná tudja tenni magát. A köznép előtt nincs is más neve, mint «az erős Páva».

A guszliczás minden falu végén tudott valamit énekelni erős Páva hősi tetteiről, mokány tátos lováról, hogyan cserélte azt el egyszer a török béggel; az fizetett neki rá száz aranyat, mikor aztán jó messze voltak, egy füttyentésére a ló visszairamodott hozzá, a béget is elhozta a hátán; – milyen buzogánya van; ha ellensége veszi is kezébe, mikor ő azt mondja neki: «rajta, bunkó, üssed!» megint csak azt üti. Tündérköpenyegét mikor nyakába keríti, senki sem látja meg, látatlanul jár-kel akár merre, s elmegy a föld alatt egyik városból a másikba, ott is tudja a járást, s valahányszor a pandúrok rárontanak, beveszi -211- magát barlangjába, s csak úgy eregeti vissza a patak vizében azoknak a fejeit, a kik utána mertek menni.

Az a szomorú volt a népballadákban, hogy több volt bennük az igaz, mint a költemény, mert a merész kalandort valóban nem tudták a hatóságok semmi rendelkezésük alatt álló erővel kezükre keríteni. Ha kevesen mentek ellene, azokat elverte, ha sokan mentek rá, azok elől eltünt; a köznép nem árulta el, még tán egyetértett vele, s mikor azt hitték, hogy már körül van fogva, egyszer csak azt vették észre, hogy egész más tájon kalandoz és gyújtogat ismét.

Ez időben egy fiatal czigány leány ment fel Jászvásárba, kihallgatást kérve a hospodártól. A fejedelem maga elé ereszté. Szép fekete szemű czigány leány volt, a legbarnább fajtából, a kinek karcsú termetét, piros ajkait s fehér fogsorait valaha csak emberi szem megbámulta.

– Mit adsz nekem, fejedelem, szólt a czigány leány a hospodárhoz, ha én te neked elhozom ide eléd erős Pávát és egész csapatját, fegyvertelenül?

A fejedelem csodálkozva nézett rá: «megtudnád te azt tenni, czigány leány?»

– Hát én nem kérek tőled egyebet, mint csak azt, hogy ha én megszabadítom Pávától az országot, ne ölesd meg sem őt, sem csapatját, hanem mutass nekik egy puszta falut, elég van most az országban; hadd telepedjenek ott meg, hadd legyen belőlük becsületes ember; ne vesse szemükre soha senki, hogy mik voltak az előtt.

A fejedelemnek tetszett az, a mit a czigány leány mondott; mindjárt pecsétes levelet iratott számára, melyben kegyelmet és örök feledékenységet igért az erős Pávának, ha magát rablóbandájával együtt megadja, s utalta őket egy leégett falura, Plojesti mellett, azt felépíthetik maguknak s kezdhetnek új életet, senki sem fogja őket soha háborgatni. -212-

A czigány leány megcsókolta érte a fejedelem saruit, s átvette a kegyelemlevelet, s ő maga elindult Pávát fölkeresni az erdőkben.

A guszliczások azt danolják, hogy a leány bűbájos volt; kenettel, itallal, vajákos mesterséggel mind úgy elcsábítá a zsiványokat, hogy a vérengző emberek egy hét múlva megszelidülve, meghunyászkodva jöttek elő veszedelmes rejtekükből, fegyvereiket elszórva. Maga az erős Páva úgy hagyta magát vezettetni kézen fogva Czittra által, mint egy koldulni készülő vak ember.

A leégett falu határán várt rájuk a csodára előjött népség, mert a fejedelem kihirdetteté, hogy Pávának kegyelmet adott, és hogy e férfiak, kik most megtérnek az igaz életre, úgy tekintendők, mint a kik ma születtek, és minthogy legtöbben közülök nem is tudják, ha a zürzavaros világban meg voltak-e keresztelve, mai napon a főpap által meg is fognak kereszteltetni, új neveket kapnak, elhagyják a régi pogány életet s azontúl lesznek ők is jó polgárok.

A búcsújáró menet ünnepélyesen vonult be a puszta helységbe, elől éneklő gyermekek koszorúzott kereszttel, zöld ágakkal; utánuk jött a hatvan rabló mezitláb, fehér gyolcsruhában, fedetlen fővel, kezeikben fegyver helyett egy-egy szál festett viaszgyertya, mindenik mellett egy pópa, ki őt kegyes eszmékkel foglalá el; azután a ministránsok, a lámpásvivők, a szent zászlók hordozói és középett a főpap selyem mennyezet alatt; azután hatvan szép fiatal hajadon, köztük a szép czigány leány, fejeiken menyasszonyi koszorúkkal, és végre a mindennemű búcsújáró népség.

Ott, hol a leégett templom állt, sorba állíták a rablókat, s egy nagy kőmedencze előtt a főpap egyenkint megkeresztelé őket; jámbor neveket adott nekik, hogy azontúl tiszták legyenek és felejtsék el a régi embert.

Ott azután imádkoztak, énekeltek; a papok fölszentelék a templom helyét, letevék az alapkövet; – azután pedig -213- előhívták a hatvan fiatal hajadont, s ünnepélyes szertartással megesketék őket a maszületett férfiakkal; Czittrának jutott a vezér: most már nem vezér többé, hanem kovácsmester; az kivánt ezentúl lenni, hogy azután is tűzzel és vassal legyen dolga.

Egy év múlva az volt a legvirágzóbb helység egész Moldvában; ha valaki józan, szorgalmas embereket akart látni, ott mind olyat talált.

És azontúl, azt beszéli a hagyomány ama bölcs fejedelem koráról, oly rend és béke volt egész Moldvában sok ideig, hogy ha valaki az útfélre letette az erszényét, tele megszámlált aranynyal, másnap visszamehetett érte, – egy darab sem hiányzott belőle.

21.
A LIBAPÁSZTOR.

Megint itt volt Margot asszony, a libapásztor, a részeges tehénpásztor felesége; láttátok, milyen haragos volt?

Sokszor kérdeztétek tőlem, miért haragszik mindig Margot asszony, akár jó, akár rossz idő van, akár esik, akár fagy? Miért káromolja mindig az Istent és az embereket? miért tud olyan rossz lenni, hogy mindenkivel összevész, s az urával rendesen minden este összeverekedik?

Megigértem ugy-e, hogy ha majd megnőttök, a mikor meg fogjátok érteni a tanuságot, akkor majd elmondom nektek az egész történetet; hát már most hallgassatok rám, nagyok vagytok már, megérthetitek.

Margot igen szép leány volt, olyan idős korában, mint te Lisettem; – no ne nevess rajta kis Ninon, – a legvénebb asszony is volt valaha tizenöt esztendős, s tizenöt -214- éves korában minden leány szép, – te is az vagy; és mind szeleburdi, – te is; s mindennek megjön az esze, ha megvénül: – neked is.

A milyen fehér most Margot haja, olyan fekete volt akkor, s a milyen fekete most az arcza, olyan fehér piros volt az akkor; szép gyöngysor foga volt neki, úgy fénylett, mikor nevetett: kettőt kiütött belőle a tehénpásztor házasságuk első esztendejében. Szemei olyan kékek voltak akkor, mint a búzavirág; – azóta megártott nekik a sok sírás; picziny fehér lábacskáit elrontották a faczipők s termete féloldalra görbült, minthogy untalan a vödörrel van dolga, a mint a csordát itatja.

Fiatal katonák voltak itt sokáig állomáson, azok közt egy nyulánk sergeant, a kit Jánosnak neveztek. Most is emlékezem még rá: milyen komoly, szelid fiu volt; soha sem vett részt társai mulatságában, hanem olvasott, mikor üres ideje volt, vagy kinn a mezőn sétált, a helyett, hogy a korcsmában ült volna.

Margot libapásztor-leányka sokszor találkozott vele a kis pataknál, meg a liliomos tónál, a hol lúdjait őrizgette; őt pedig senki sem őrizte egyéb a vén gunárjánál. Árva volt, sem apja, sem anyja.

János könnyen elbolondíthatta volna a leányt, mert szép fiu volt; de ő azt nem tette, hanem csak azért járt ki hozzá a mezőre, hogy megtanítsa őt olvasni és irni, hogy majd mikor ő elmegy a háborúba, hát akkor tudjon neki levelet irni, s irja meg, hogy szereti-e még? és ha ő is küld neki vissza levelet, azt el tudja olvasni; mikor aztán majd János nagy úr lesz, hadnagy, őrnagy, tán ezredes, akkor majd eljövend érte, ezüstös hintóban, négy fekete lóval, s elveszi őt feleségül s nagyságos asszony lesz belőle.

Ezt beszélte a fiatal sergeant mindig a leánynak és olyan szépen, gyöngéden bánt vele, hogy akármely marquis sem bánik úgy eljegyzett úri mátkájával.

Egyszer kiütött a forradalom, s az egész ezrednek vonulni -215- kellett máshová, János is búcsút vett a szép Margottól, sírtak mind a ketten; el is kisérte Margot a sergeantet a szomszéd faluig, s ott megfogadták egymásnak, hogy ha tíz esztendeig nem fogják is egymásnak hírét hallani, hűségük megmarad; akármilyen nagy úr lesz is Jánosból valaha, visszajön Margotért, s Margot sem hallgat semmiféle kérőre tíz egész esztendeig.

Az a hadsereg, melyben János volt, átment Olaszországba, s akkor nem igen jó idő volt a levelezésre, akármilyen kedve volt is az embernek hozzá.

Margot ez alatt deli hajadon lett, elmúlt már húsz éves, s kezdett csüggedt fővel járni. Az a huszadik év olyan kinyilt virág: az embernek azt juttatja eszébe, hogy már most következik a hervadás.

Margot elgondolta magában: ez most itt van, ehez most férjhez mehetek; igaz ugyan, hogy kancsal, és nagyon issza a pálinkát, de tisztességes keresete van, mert a tehénpásztorság nem olyan hivatal, a mi valaha kimegy a divatból; – az a másik ugyan szebb legény volt, gyöngédebben is tudott bánni a leánynyal, de hát ki tudja él-e még? nem lőhették-e azóta százszor is agyon? nem foghatták-e el? Igaz ugyan, hogy János azt igérte, majd egyszer négy lovas hintóval fog érte eljönni, de hátha mankóval talál jönni, mint nyomorék koldus? Aztán ki tudja, nem feledte-e el az is őt régen? más város, más szerető; – ki bíznék a katonák szerelmi hűségében? Jobb lesz mostan kezet adni, ha van kinek, mint a nagy várakozásban hajadon fővel maradni vén leánynak.

Úgy tett Margot, kibeszélte, kiokoskodta szívéből a szép sergeant emlékét, s kezet adott Kancsal Miskának; az el is vette, meg is verte az első nap mindjárt, hogy jókor megszokja.

No, hanem hát azért ha az embert minden nap megverik is, csak elmúlik az esztendő; így múlt el három esztendő; -216- mindössze tehát nyolcz attól fogva, hogy János sergeant elhagyta a falut.

Akkor egy napon pompás ezüstös hintó hajtatott be a faluba, négy fekete paripával, aranypaszomántos kocsis a bakon; benn a hintóban egy egyenruhás katonatiszt, széles háromszínű szalag a vállán keresztül kötve.

A hintó a maire háza előtt állt meg, ott a tiszt kiszállt belőle és a biró után kérdezősködött.

A mairenek épen valami panaszos asszonynyal volt dolga, a kit az ura a múlt éjjel meg akart fojtani, mikor a tiszt belépett hozzá.

– Én Bernadotte János tábornok segédje vagyok, szólt a katona a mairehez, vezérem azért küldött, hogy tudjam meg, vajjon ama Margot leányzó, kit ő e faluban laktakor, mint sergeant eljegyzett, él-e még, hű-e hozzá, és kiván-e neje lenni.

A panaszos asszony erre a szóra összeroskadt egy álló helyében. Ő volt az a Margot.

A bolond Margot, a ki eldobta magától a gyöngyöt, hogy felvegye a kormot, a ki megveté a hű, ifju, deli szeretőt, s kezet adott egy iszákos, fertelmes embernek, ki csak azért vett nőt, hogy legyen, a ki megitassa helyette a csordát, s a kit megverhessen, mikor rossz kedve van.

Ő volt az, a ki a Rénuson átvitte a sereget az ellenség tüze mellett, ő nyerte meg a rivolii diadalt.

És mikor már olyan nagy úr és olyan híres ember lett, akkor elküldött régi jegyeséért, a libapásztorért a liliomos tó mellett, hogy nevét, dicsőségét, gazdagságát megoszsza vele. Az pedig már akkor a csordáshoz ment férjhez.

És azután mindig fentebb hangoztatta a hír a nyulánk sergeant nevét; friauli kormányzó lett, majd hadügyminiszter; később tábornagygyá emelkedett, az austerliczi nagy napon ő vezényelte a hadközepet; azután Ponte Corvoi herczeg lett belőle, harczolt princzekkel, fejedelmekkel; -217- elfoglalt városokat, elfogott hadseregeket s parancsolt sok ideig egész Felső-Németországnak.

Margot asszony pedig őrizte a libákat és itatta estenkint a falu csordáját.

Még itt sem állt meg a sergeant, utoljára király lett belőle; Svédország megválasztá őt trónörökösnek, s a király halála után ő ült fel a trónra XIV. Károly név alatt, lett belőle bölcs és boldog király, szerencsés országnak áldott fejedelme.

Margot pedig őrzi most is a libákat, s viseli a részeg csordás ütlegeit kék foltokban a hátán.

Ezért olyan keserű mindig, ezért káromlás minden harmadik szava, ezért nem jó neki, akár nap süt, akár eső esik…

Ha elgondolja, hogy ő egy koronát dobott el magától, a mit most a fején viselhetne; – hogy ha hű lett volna, most egy királynak volna felesége!…

Leányok, szeleburdi leányok! tanuljátok meg, hogy a hűség mindig jutalmaz, a hűtelenség mindig megver.

22.
A HUSZTHI BETEGLÁTOGATÓK.

Huszth várát akkor erős fészeknek tarták s a kurucz vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferencz uram azt valahogy szép szerével bevette volna.

Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallóssy olyasfélével nagyon is jól el vala látva. Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a laboncz kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra.

Pénzzel megint nem remélheté megvesztegetni a labonczvezért, -218- mert az nagyon is gazdag ember volt, ő neki pedig annál szűkebben csorgott az olajos korsója.

Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallóssy uram nagy beteg, valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához közelíteni.

– No, ha senki sem mer, hát majd merek én, monda Rédey s befogatva négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kiséretében áthajtatott Huszth várába.

Természetesen beeresztették. Ki tartott volna tőle, mikor egyedül jő? Kérdezősködék a beteg felől, fölvezették hozzá, bement, ott találta az ágyon fekve, odament hozzá, leült az ágya mellé, mondá neki, hogy hallotta nagy beteg voltát s nem állhatta meg, hogy félretéve minden pártvillongást, atyafiságos érzelemből el ne jőjjön hozzá beteglátogatóba.

A beteg ember azt rebegte rá, hogy az Isten áldja meg érte, bizony nagy jót cselekedett vele.

– Bizony senki sincs itt közelben. Izentem a szathmári felcsernek, de az azt izente vissza, hogy épen most kezdődik a bölényvadászat, várjak egy kicsit a nyavalyámmal.

– No majd elhozatom én kegyelmednek a magam doktorát Kállóból. Engedje meg, hogy egy pár sort irjak a fiamnak érte.

Rédey uram tehát ir a fiának, hogy jőjjön szaporán utána Huszthra, hozza magával a doktort is. De két kocsival jőjjenek.

Az orvos mélytudományú férfi volt, megvizsgálta a beteget, kitanulta kórállapotját, rendelt neki orvosságot, hanem hogy még akkor nem volt ám minden városban -219- gyógyszertár, el kellett a szerekért futtatni Debreczenbe; onnan hozta azokat el Rédey uramnak egy ismerőse, a ki ismét kocsissal, hajdúval érkezett meg.

Tallóssy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a beteg ember nyughatatlan s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki, azokat mind meg akarja magán próbálgatni. Rédey uram pedig kifogyhatatlan volt a jó tanácsadásban. Mintha valami kuruzsló asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani mindenféle tetemtoldót, ínnyujtót, angyalrugta, ördögharapta gyökereket, kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghuzókat, az pedig, valahány, annyifelé lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az illetők mind maguk siettek elhozni és személyesen gratulálni hozzájuk a beteg úrnak.

A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a fia kettő, az orvos három, öcscse, bátyja, sógora, komája, keresztfia nyolcz; annak mindegyiknek kocsisa, hajduja, az huszonnégy; ide s tova a beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.

Szeretett volna már nem feküdni az ágyban. Úgy tetszett neki, hogy nincs is már egyéb baja, minthogy elrontotta a gyomrát. De szíves ápolói meg nem engedték, hogy fölkeljen. Megrontaná magát, a visszaesés veszedelmes; csak hozasson még több italt a diák konyhából.

– Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.

– Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.

– Csak nem remélik mégis kegyelmetek, annyiad magukkal legyőzhetni az én várőrségemet.

– De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle -220- orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közől, azt mindig ott fogták az illető helyen s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labonczok közől csakugy csilleng-billeng egynehány a mieink között.

Tallóssy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.

Valójában Huszth várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.

– Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szathmárba.

23.
NE LÉGY OTHELLÓ!

Tudod barátom: az ember nem hisz az asszonyfélének; tudod barátom, az ember annyi mindenféle tapasztalást tesz nőtlen legénykorában, hogy aztán, mikor megházasodik, a háta borsózik bele, ha arra talál gondolni, hogy hátha most azt mind nekem fizetik vissza, a mit én adtam kölcsön másnak! Erre pedig mindig és mindenütt gondol az ember. Ezt ki nem tudja verni a fejéből: vajjon a míg én a törvényszéken a felperesemet védelmezem, azalatt odahaza az alperesemet nem convincálja-e valami átkozott zugügyvéd? Ha eltalálok maradni hazulról, nem marasztalnak-e el in contumaciam? Oh mert csak azt lehetne még elérni valami áldott paragraphussal, hogy senkise udvarolhatna a férj nevében, ügyvédi meghatalmazás nélkül, a hogy nem lehet e nélkül senkit képviselni a törvényszék előtt. Egy rongyos extravillaneus telket sem -221- lehet átiratni a más nevére, láttamozott felhatalmazó levél nélkül; hanem az embernek a legféltettebb fekvő birtokát nem védelmezi a törvényhozás.

Hát egyszer plane el kellett utaznom hazulról, valami távol megyében történendő végrehajtás miatt. Oda kellett maradnom vagy hat napig. No képzelheted, kedves barátom, ezt a torturát: hat napig nem látni, hogy ki jár be a házam ajtaján? Ott megigértettem az asszonynyal, megesküdtettem rá, hogy senkit sem fogad el az alatt, míg én oda leszek, hogy zárva tartja az ajtót s ha csengetnek, megkérdi: ki van ott? ha férfihangot hall, azt mondja, jőjjön egy hét múlva; mert sok a rablás, gyilkolás mindenfelé; az emberhez, mikor megtudják, hogy nincs a férj otthon, mindenféle elegansul öltözött rablók bekérezkednek, az ember azt hinné, hogy gavallérok s mikor egyszer egyedül vannak, kést rántanak, legyilkolják az embert. Így: – jól megijesztgettem az asszonyt. Fogadta, hogy vigyázni fog magára.

Én azonban csak nem nyughattam a messzeségben, hevenyében összebékítettem a peres feleimet s a helyett, hogy hatodnapra készültem volna el a kiküldetéssel, már negyednapra útban voltam hazafelé. Meglepem az asszonyt, korábban jövök. Jaj neki, ha eltántorodott. De hátha nem tántorodott, hátha zárva találok minden ajtót s először elváltoztatott szavamra azt mondják, hogy menjek a pokolba, míg aztán igazi hangomra ismerve, örömsikoltással tárulnak ki ajtók és karok, hogy engem kebleikre öleljenek. E kettős gondolat hánytvetett az egész úton, jobban, mint a döczögős szekér.

Végre lakásom elé érek, három lépcsőt átugorva, rohanok fel s a legelső, a mit látok az, hogy az ajtóm nincs bezárva; – benyitok, a szobaleány toppan velem szemközt. «Jérum! a tensúr!» sikolt fel a fehércseléd ijedten.

Széttekintek, hát az előszobában az asztalon egy sipkát pillantok meg, egy férfisipkát.

Arra félretaszigálok magam elől minden lelket, berontok az ebédlőbe, ott nem találok senkit; onnan rohanok a hálószobába, annak az ajtaját félig eltorlaszolva találom mindenféle szekrényekkel és pamlagokkal.

De mi szekrény és pamlag egy dühbe hozott férj romboló haragjának, mibe került nekem azokat felfordítani? Berohanék. Jaj annak, a ki itt van.

És ime mit látok? Egy gyanus külsejű idegen valóban ott rejtőzik térden guggolva az ágy függönyei mögött.

– Kicsoda ön? Mit akar ön itt? Öné ez a sipka? Ordíték rá, mint egy oroszlán.

– Én vagyok Sligorák asztalosmester; a tensasszony parancsából újra politurozom a bútorokat, míg a tensúr odajár. Ne tessék összegyűrni a sipkámat, mert még új.

Én aztán nagyon szerettem volna, ha ezt a scenát senki se látta volna, de olyan nagy lármát csaptam magam, hogy az egész ház összecsődült; s a kitől legjobban szégyenlettem magamat, az a feleségem volt, ki a folyosóról akkor került elő, bekötött fejjel és igen porosan; az ártatlan a pamlagvánkosokat porozta, a poroló pálcza akkor is a kezében volt. Azt gondoltam, rám akar vele szedni. Azt nem tette, csak annyit mondott, fejét csóválva, hogy «Othello».

Már nem tudom, hogy egy szónak vette-e vagy háromnak? mert én úgy is érthettem, hogy «ó te ló!» -223-

24.
HOGY NYERIK MEG A NŐKET.

– Asszonyom; ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem birom tovább a kínokat; ön kaczag rajtam, én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkisértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire szeretem.

– Sőt dühösködni is. Egy porczelán vedrem letört füle tanubizonyság rá.

– Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha ön meg nem lágyul irántam, én itt az ön szemei előtt megölöm magamat.

– Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a hogy ön gondolja; persze, ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perczig mindig nevetne, a míg szét nem zúznám a koponyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom magamat megölni ön előtt; – éhen akarok meghalni az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról-órára elmúlni leghívebb imádóját.

Azzal leült az öngyilkos imádó egy pamlagra s mereven megesküdött rá, hogy e percztől fogva egy falat nem fog lemenni a torkán, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából. -224-

Clarisse, a szép özvegy, nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s kaczagva ott hagyta imádóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljő, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza.

Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán.

Másnap reggel visszament; most már talán csak vége van már a rossz tréfának. Az imádó még mindig ott ült.

– Uram, ez már szemtelenség! ön megszöktet engemet a házamtól; ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom.

Clarisse dühösen rohant ki szobájából s bezárta rá az ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség! az már bizonyos.

De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajtá le fejét a pamlagvánkosra. Két nap nem evett már semmit. -225-

– De az úr Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne csináljon bolondságot. Mit mivel ön?

– Asszonyom. Megmondám, hogy mit akarok, sohajta ez s fejét másik oldalra hajtá, szemeit lankadtan behunyva.

Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon? Hogy gátoljon meg ilyen rettenetes elszántságot? Harmadnap már nem birt nyugtalanságával. Egy csésze levest vitt neki sajátkezűleg.

– No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves; no lássa, magam hoztam, egyék belőle.

– Hm! Leves? Szólt megvetőleg a szerető. Kell is nekem leves? Én meg akarok halni.

És valóban alig birt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálraváló volt. Ez igazán meg akar halni.

Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csodálatos neme az ostromnak, a hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőrséget feladásra birja.

Clarissét a kétségbeesés környezé. Az ember már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skandalum lesz, ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni – éhen és nem nyújtott neki segélyt!

Hiszen lám szívesen kinálná mindenféle jóval, de ha annak semmi sem kell; ha nem akar enni!

Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű ember lehet, a ki ennyire képes szerelmi kétségbeeséstől. Ez nagyszerű bizonyítványa a legforróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen embernek csakugyan kár meghalni.

– No, kedves barátom, még egyszer elhoztam önnek a levest. No nyissa föl a száját, engedje belétöltenem. -226-

A szerencsétlen imádó már nem tudott beszélni, csak fejével intett, hogy nem kell neki semmi.

Azzal odaborult rá Clarisse s hogy ajkait megnyílásra birja, inkább hát, Isten neki, megcsókolá.

Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs kapitulálót, – hanem azután sietett is a leveshez nyulni.

Egy hét alatt magához tért, s két hét múlva férj és feleség lett belőlök.

Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szerelemben nem minden bokorból lehet fölverni.

Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagemához kellene nyulnom, volna annyi eszem, hogy egy pár zsemlyét eldugnék az attilám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó vajjon nem praktizálta-e ugyanezt a furfangot?

25.
TÍZ MILLIÓ DOLLÁR.

Tíz millió dollár! Húsz millió pengőforint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!

Húsz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya -227- majd százötven mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?

Ha azt mondanák: itt van húsz millió, nyulj hozzá, tiéd lesz, add érte cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…

Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybéli üdvödet,… és nem felednéd el…

Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban szeretsz,… és el nem adnád…

És ha azt mondanák: itt van húsz millió, áruld el érte hazádat!… és el nem árulnád… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.

Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott ilyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.

A spanyol-amerikai szabadságháborúk alatt történt ez a kaland; az idő épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könnyelmű ábránd olyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jóbarát könnyen összetévesztette őket; a szabadságért harczolók gyakran kezet szorítottak a kóbor martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány vezérei úgy bántak a szabadsághősökkel, kik egy nagy eszméért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.

A mint Peruban kitűzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki azelőtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republicanusokhoz, s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.

Robertson fiatal volt, eleven képzelődésű, heves, nagyravágyó; erős hajlammal birt a regényes, a rendkívüli után, a mi tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált olyankor, mikor a tengeren nemcsak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak. -228-

Első szolgálatul mindjárt azt bízták rá, hogy keresse fel a hirhedett kalózvezér Benavides bandáját, mely a spanyol kormány patensével zsebében, a Chili partokat végig rabolja, s gyilkol és gyujtogat egész Arauco hosszában.

Robertson végrehajtá küldetését; éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát, legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második kapitány, Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.

Az araucoi parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, mely máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a chilieknek ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.

Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, minthogy legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.

Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.

Ez egészen lehangolta a nagyvavágyó ifju kedélyét, rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.

A la Conceptione-öböl közelében volt egy puszta, laktalan sziget, azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott építtetett magának egy remete-lakot; elbolondított egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett kreol nőt, a kik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy új Ádám és Éva, egy új vadember generatiót alapít meg tenger közepetti kis paradicsomában.

Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott -229- fiatal remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végkép.

Mint mondám, egy rabló a Benavides-bandából, Martelin, megmenekült s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot vállalt egy spanyol hajón.

Mikor a síktengeren volt a hajó, összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost híveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe s maguknak tarták a hajót.

Martelin hallotta már hírét annak a karácsonfának, a mit Robertson a Chili-parton felállított; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha szigetén él egész magányosságban, s nem gondolt most elébbvaló dolgokra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza arra a fára, a honnan társai lógtak.

A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka húsz ember kikötött a Mocha szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.

A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszú útat kell tenni. E hosszú út alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük lázongni; a vihar meghallgatta az átkozódók kívánságát s utolérte őket, az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segíteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni néki, hogy szabadítsa meg a hajót az elmerüléstől.

A fogoly ekként abba a helyzetbe jutott, hogy három napig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak -230- neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.

Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átúszott hozzá. Martelin nem merte őt viharroncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében visszakövetelni.

Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadságharczosok közé. Azok a Congreso fregatt kapitányává nevezték ki.

A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a Mocha szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza rá.

És valóban oly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete, magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá, hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni ilyen ostobát?

Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számíthatá őt.

Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle föltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni, ha pedig nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.

Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a -231- szárazföldre lépve, fölkeresni a templomot; ez a legelső ház, melynek küszöbén belép; a mi annyival jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban épülve.

Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből, a hivők templomait ott az aranyozott szent képeken kívül pompás virágcsoportozatok ékesítik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hívek kegyes adományaitól, földig érő selyem szövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drágaköves ékszerek lepik el azokat; a zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatú madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjénfüsthöz százféle édes illatszer vegyül, mely áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.

Egyszer Limába a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az orgonához egy szögletben megállván, hallgatá a sajátszerű éneket, melynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, mely phantasticus szabad ruházatában, az indus ízlés kiáltó színeit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta egyesíteni, s mely jött, ment, áhitatoskodott, villogtatá szemeit a csábos rebozó redői alól.

Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang; a chorusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang úgy hallatszott ki belőle, mint a fülemile-dal az erdők zúgásából.

A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, a melyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány, hosszúkás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyílt szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.

A tengerész elámultan várta végét az éneknek, keresztülrezgett az egész lelkén, s e pillanatban oly üdvözültnek -232- érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.

Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy olyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak között él, egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez, s egy lépéssel tovább a halandóktól.

Ezen érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott s a tengerész könnyelmű gondolatlansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.

Ilyen kedélylyel tett meg egy útat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rossz sorsa őrzötte, hogy útközben mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rossz sorsának mondom, mert akkor legalább úgy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, mely nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.

Azonban midőn másodszor ismét Limába ért, s első dolga volt a templomba menni, a prádon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott s álmában beszélt, csakhogy az égi szépség ezúttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szűzi fehér öltöny helyett a bájos creol nők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve, melynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák, pirossarkú szattyán czipőkbe szorítva, a rózsaszín selyem harisnyák kezdete; – a könnyű mantilla és a magas fésüre akasztott rebozó fátyol, csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét; karcsú nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá, s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyű válláig.

Robertson bámulva nézett a hölgy után, s úgy tetszett neki, mintha az is vetett volna reá smaragdos legyezője -233- mögül egy tolvajpillantást; ezek a nagy sötét szemek úgy tudtak igézni.

A tengerész sokáig bámulva nézett a hölgy után, ki oly meglepően hasonlított az ő álomképéhez s attól mégis oly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólítá.

Robertson visszatekintett; valami régi ismerősét találta a megszólítóban, Williams irlandi tengerészt, a kit különben nem igen nagyon szeretett, sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes úton jut-e ahhoz a sok pénzhez, a mit el szokott költeni.

Most az egyszer mégis jónak találta vele szóbaállni, tudta, hogy Williams ismerős Limában.

– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerész-kapitány özvegye.

– Nevét nem tudom. Ez előtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörű teremtést fehér rendöltözetben…

– No ez az, barátom, ugyanaz; férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörű csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett a kolostorból.

Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkínzóbb pokolmélységbe. -234-

Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé eszének, s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, minthogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.

Robertson szemtől-szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami túlvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség; és ez a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni látja; az asszony olyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé, s az emberi szív legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint angyalát, ábrándozva és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbe esve.

Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentől mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták az ő sötét szemei.

Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél így urához.

Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának:

– Kapitány úr! ön mostan kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hírt; én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok szeretni valakit csak azért, mert csinos, mert hozzám illik, hanem tudnék szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában; a mi alul van, az fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha ilyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; – jőjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát. -235-

Robertson teljes lázban volt, midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.

– Bizony, barátom, szólt neki nevetve Williams, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szivét meg nem hódítod másként, mint ha vagy admiráli vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tíz millió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alól ő szóba sem áll veled.

Robertson szivében keserű salakot hagytak e szavak; – admiráli vállrózsát képtelenség szerezni rá nézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással birt; tíz millió dollár pedig bolond gondolat!

Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tíz millió dollárt. Az is őrült volna, a ki ilyesmiről gondolkozik magában.

Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánként gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélig a felől, mint lehetne iszonyú kincstömegre tenni szert egyszerre? Végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztítása, aranybányák fölfedezése, elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az aranyhalmazok között, s dúl bennök kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.

A dicsvágy útját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborúnak végeszakadt, az admiráli vállrózsák egyszerre eltüntek a tenger fenekére.

Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemű creol hölgy miatt, a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál-kalap, vagy valami tíz millió dollárocska. -236-

Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvűleg szürcsölgeté theáját.

– Hiszen pajtás, ha csak tíz millió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója, a Peruvian, az épen tíz milliót visz aranyporban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.

Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az említett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.

Éjféltájon a tengerészek búcsút vettek egymástól s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.

Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak, Georgesnak hívták.

– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tíz millió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.

Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arcza?

A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszorítá egymás kezét, s értette a többit.

Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállítá. Akkor a lőpor-kamra melletti kajütben tüzet gyújtott, s elhagyta a dereglyével hajóját.

A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett. -237-

Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.

– Adja át hajóját, kapitány, mindenestől; nekem kell ez a tíz millió dollár; szedje össze a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.

Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát.

Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállítanak, jobb lesz azt maguk közt felosztaniok; mindegyik úr leend belőle.

Ingresnek nem volt mit tennie, mint néhány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni, s engedni magát a sík tengerre kivonatni.

Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a többi hajósoknál, s talán utána erednek, meghiusult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el, s e veszély félrevonta a kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni, a dereglyék siettek oltására; a Peruvian az átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és híveit, mindaddig, míg a Congreso lángjai világítottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét, s elbocsátá a kapitányt.

Tehát a miről annyi kínzó álmot álmodott, a tíz millió dollár, most mint egy varázsütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, színig telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek úgy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol czímerrel, dúlhatott két kezével -238- a vert aranyban, mely úgy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem gondolt-e: most már a tiéd vagyok.

A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszú útat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás bűntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna így egyre? Robertson kapott volna tán félmilliomot belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többiben a tengerészek akartak osztozni.

Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és kívüle senkinek.

Egy napon Robertson hajóját a polynéziai tengerre irányozva, azt mondá két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tua-Tongasziget előtt horgonyt vetni, mert ivóvizük elfogyott; legyen szives a két bajtárs huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.

– Szivesen pajtás, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak a számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztítsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, a ki ezt a szép örökséget ránk hagyta.

Robertson büszke egykedvűséggel fogadta ezt a gyanusítást, melyben pedig szivének legtitkosabb gondolata volt kitalálva.

– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz tőle: egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek és itt hagyom a hajót és a tíz -239- millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt.

Könnyű volt a nagylelkűt játszani Robertsonnak; oda vitte a hajót a polynéziai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán oly ügyes, tapasztalt hajóvezér bírja azt keresztül vezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestől a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai túladnak rajta.

E lovagias merészségnek látszó határozata eláltatá Georges gyanúját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.

Huszonöt legény ült a dereglyében, mely velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vízzel akartak tele merni.

A parti népség, a tarkára festett bőrű szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek és elkezdtek velük csereberélni.

Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyű volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üveg-klárisért malaczot, kókusdiót adtak, és egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak, ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, míg Georges és a többi tengerész a hordókat töltötte. Csak egy pár hordó volt még hátra, még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.

Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, melyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez, akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal.

Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, melyet Robertson maga lőtt el a dereglyepárkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni. -240-

A vad nép egyszerre bőszült ordítással támadt a tengerészekre, nyíl- és kőzáport szórva ellenük, s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.

Robertson bátor volt és vitéz. Tíz ember volt vele a dereglyénél, tizenöt Georgessal a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, míg hajósai megfeszített erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vízre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georgessal és legényeivel mi történik? mint saját veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajítódárda süvöltött még feléjök a partról, épen Williams vála fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vízbe.

Egygyel is kevesebb, mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ottmaradtakat a bőszült vademberek. «Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.» Egyik főosztályos is ott veszett.

E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vízből: Georgesé volt. Georges gyakorlott búvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vízbe veté magát, s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után.

Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva, gúnyosan mondá neki:

Tizenhatan mégis elvesztek a tua-tongai mészárlásban: csak harmincznégy maradt élve.

Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon, – és azután még ezt a kettőt.

Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy -241- helyen a végtelen tenger közepén, néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; olyankor kiment a tengerészek közé Robertson, s elkezdett nekik mesélni.

Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, melynek partjai köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypannak nevezik ezt a szigetet, s kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget valódi ősképe a paradicsomnak: buja illatos mezők, mik önkényt termik a legpompásabb gabonát, a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót; egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszín gyümölcse ott rothad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind fölemészteni, a mit ez a sziget terem, pedig módjukban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztítja őket, még csak húsevő vadállat sem lakik a szigeten; a fák odvaiból kicsordul a méz, melynek illatos nedvéhez hasonlót másutt ízlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból gyűjtik azt fulánktalan méhek; a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni és a mellett gyapjut adnak, mely vetekedik a legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, mely pompás vizet ád s képes egy malmot elhajtani. Ilyen boldog szigetről szoktak álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvű tenger csapkodja hajójuk oldalát, s egyik csillag a másik után jő fel és megy le a vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.

Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerészábrándot, s iparkodott azt felhasználni.

Elbeszélte nekik, mily gyönyörű élet volna egy ily elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni, azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchális -242- kormányzattal. Otahaitiban, drága pénzükért, kaphatnának asszonyokat, szebbnél-szebb indián és creol nőket; rabszolgákat is, a kik a földet míveljék, minden munkát végezzenek, építsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörűség maradna fenn. A hajóról elvinnék az ágyúkat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szűk bejárása elé építenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem vehetné ki őket onnan senki többé s évek múlva egész új nemzedék virulna fel a kis telepítvényen.

A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.

Robertson nem ámította őket s elvezette oda; a Saypan-sziget valóban olyan volt, a milyennek ő leirta; kívül zord, elijesztő tekintetű, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, melyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez, a hol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten, nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég madarainak azt, miért másutt a nagy urak aranyat fizetnek… És hozzá még tíz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, a mennyi kell; tizenhat ágyú, fegyver bőségben! Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?

A legények el voltak ragadtatva a Saypan-sziget szépségeitől s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél előbb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.

Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre s ott mulattak együtt, két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, a mennyit elbírt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig -243- részegek voltak, némelyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott lábán állani, ha két felől fogták, és volt közöttük négy, a ki egészen józan volt.

Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá; négyet mindig kiválasztottak maguk közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban el akarja hagyni, egyszerre öljék le őket.

A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára, s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyűjté s akkor tudtokra adá, hogy el vannak árulva.

Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaitii kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyozó spanyol három fedeles hajó Alhambra parancsnokához, följelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő; gyorsan vissza a hajóra! még napfölkelte előtt ki a kikötőből; reggelre hírüket se hallják!

A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra, némelyik övébe is dugta kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.

– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten nézve rá.

Ha Robertson azt mondja: «itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni», abban a pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek:

– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még bírjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe, ott majd kijózanodnak. Dologra legények. Az előörsök megbánták magukban, hogy -244- Robertson felől rosszat gondoltak, lám ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli vállaikra, segít őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit ottan? ő mégis csak hű czimbora!

A hűs levegőn még mintegy tíz ember annyira magához tért, hogy fel birt kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták feküdni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; ki-ki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta: mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik ez emberben és sietett parancsait teljesíteni. Egy óra múlva ki voltak feszítve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős hevenyészett dologban, midőn azt kérdé tőlök Robertson, hogy hát a dereglyében levő czimborákat ne hordják-e most fel?

– Hát az ördög? most is agyon vagyunk fáradva; örül, a ki aludni mehet. Jó helyen vannak azok ott. Holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány.

– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a húsz ember nem mind részeg. Néhány van, a ki tetteti magát: ezek azok, kik elárultak bennünket. Attól tartok, ha éjjel még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.

Egy párnak volt a nagy fáradtságtól és mámoros fejétől annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az nem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak s a fedezeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival, végre látva, hogy a kapitány úgy is -245- ébren van a kormánynál, elég, ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s aludt egyik úgy, mint a másik.

Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt, hideg szél kezdett neki eredni, a tenger magasan járt, hullámtól hányva-vetve, a dereglye a hajó mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.

Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykodás közben megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyot bődült, mint egy túlfeszített húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.

Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger.

Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát, s mint a kit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé s úgy tett, mint a ki aluszik.

Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett s észrevette, hogy az eltünt.

– Ébredj, kapitány! ordítá, felrángatva Robertsont. A dereglye elveszett.

Robertson felugrott, szemeit dörzsölé ijedtében; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, melyet váltig eltakart egy hosszú fekete felhővonal. Szemeit keze elé tartá, szétnézett minden irányban, sehol sem látott semmit.

– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek, csakugyan elszöktek tőlünk. -246-

Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt, a mi húsz ember életébe került.

Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is és elrémíté őket azzal a hírrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasítani.

A hajójukon hordozott kincs ezentúl csak veszedelmükre szolgál. Híre futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan-szigetre, elrejteni az egész kincset, s azután a Sandvich-szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.

Ez indítványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit, s kénytelen lesz őket odább bocsátani.

Így kerültek vissza ismét Saypanra. Az volt most a főkérdés, mikép rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve, azt úgy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd úgy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson segített mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szorítva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, melynek nyílását máskor a vízomlás elfedezve tartá. E barlangba hengerítteté be az aranynyal telt hordókat egymásután. Mikor el volt helyezve minden szépen (valóságos -247- ezeregyéjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengeríttetett a barlang nyilására, azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára; – találja ki, a ki tudja, melyik alatt van a tíz millió dollár?

Most már jó helyen volt az egész kincs, most már nem félhetett az egyik czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna.

Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalóczok nagy gondtól szabadultak meg; többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit s ittak, a míg el nem dültek, még a négy előörs is kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kísérni többé, őrizze most ő maga az üres hajót.

Mikor a legénység mind egytől-egyig ittasan hevert az első födözet alatt, Robertson, Williams és Georges hozzáfogtak a végső munkához, a mit oly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó fenekébe, minden ajtót és nyílást beszegezve. A mi élelmi szer és ital volt a hajón, azt átrakták a nagy csónakba; a mi bele nem fért, azt kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a vitorlaköteleket, leereszték az árboczokat s kapcsaikat kiszedve, a tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti eszközétől, delejtűt, szögletmérőt nem hagytak rajta; végre fogták a nagy ponyvákat, miket a vitorlarudakról leszedtek s köröskörül beteríték velük a hajót, sűrűn leszegezve azokat, és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tova libegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót, melyben tizenöt élő ember alszik, s melyről még a szemfedő és a koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó hasonlat.

Két hétig hányódott a nyilt tengeren az elhagyott hajó, a nélkül, hogy elsűlyedt volna; akkor találkozott vele egy -248- czethalász; az fölfeszité lepedőit, kinyitá az ajtókat, már ekkor csak egyetlenegy élt a bezárt tengerészek közől, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.

A három bűntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Vahon-sziget kikötőjébe jutott. Ott azt állíták, hogy egy elsülyedt kereskedelmi hajóról menekültek; – ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta őket útlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállítá Rio-Janeiroba ingyen. Azt állíták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól elrejtve öltönyeikben vittek magukkal húszezer piasztert aranyban. Ezen összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót felfogadni, mely velük visszamenjen a Saypan-szigetre, s onnan apródonkint elhordogassa a rejtett kincset, mintha campechefát hordana, úgyhogy a három férfiun kívül még a legénység se tudjon róla semmit, hogy mi van a hajón?

Rio-Janeiróban eltöltöttek egy hetet, az alatt egy a három közől ismét elveszett. Georgest egy este az utczán, mikor a kávéházból a szállására tért, késsel keresztül döfték. Soha sem tudta meg senki, hogy ki volt a gyilkos?

Minő roppant osztályrész jutott egyre? Öt millió dollár mindegyiknek! Azzal már meg lehettek elégedve.

Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkaczag erre a szóra! Lehet-e megelégedése annak, a ki annyi kincset rabolt, a ki annyi osztályosát el tudta veszteni, – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a felestárs van már hátra?

Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy szobában nem akart hálni soha és nem ivott olyan pohárból, a mibe az töltötte a bort.

Egy este donna Tereza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól barnított, viszontagságoktól edzett arczokkal, viseltes, szakadozott öltözetben. -249-

A creol nő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az előszobánál s kérdezte, hogy mi nevük és mit akarnak?

– Úrnőddel akarunk beszélni, jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy itt van az a két férfi, a kinek tíz millió dollár van a kezében.

A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagú embert, a ki tíz millió dollárról beszél előtte, de még jobban bámult akkor, midőn bejelentve őket úrnőjének a mondott szavakkal, az maga sietett ki a férfiakhoz s egyiket jobb, másikat balkarjára fűzve, bevezeté belső teremébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.

Donna Tereza szintoly jól tudta a Peruvian esetét, mint igen sokan Limában s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szeméért történt.

– Tehát ketten maradtatok? szólt, midőn szobájába értek, végig nyúlva bársony pamlagán, s gömbölyű karjára támasztva fürtös fejét.

– Mindenesetre soknak. A mi fél, soha sem egész, s ti ketten képeztek egy számot.

– Tíz millió dollárt, dörmögé büszkén Williams. Egyikünkre öt millió jut. Az, úgy hiszem, elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert, akármilyen rongyos is.

Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve nézett maga elé.

– Már pedig választanod kell közőlünk, szép donna, folytatá Williams, mert bizony mondom, mi ketten, a kik édes testvéröcséinket túléltük, olyan makacs természettel bírunk, hogy egyikünk sem akar a másik kedvéért meghalni s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre. Ugy-e Robertson? -250-

Robertson föltekintett Williamsra s ennek úgy tetszék, mintha e pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott végig testén.

Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a delnővel, elmondá neki, hogy nem sokára lábai elé fogják rakni osztályrészüket s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos serpenyőt a szerelem Brennus kardja? Mikor elváltak tőle, Robertson hátramaradt s azt kérdé suttogva a delnőtől: – Melyikünket fogod választani?

Azzal tánczolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény, melyet nem asszony szült, nem tej nevelt, nem Isten alkotott.

– Igaz, szólt rá Robertson, és akkor ő is gondolta magában, hogy neki is van egy titka, a mit nem mond el barátjának; az a titok, a mit donna Teréza súgott neki: «azt választom, a ki az egész tíz milliót elhozza!»

Robertson és társa a Saypan-szigeten elrejtett kincsekből csupán húszezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt a között. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio-janeirói kereskedő hajóját megvették tizenkétezer dollárért, háromezer dollár elment még a fogadott legénység felpénzére s szükséges fölszerelésekre; mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a hajót, odaveszett a pénzük.

A megmaradt néhány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta s új legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniok. Épen egy hajó volt a kikötőben, mely fegyenczeket szállított Újhollandba, annak a kapitányával megismerkedtek s elvitették magukat Sidneyig. Néhány száz mérfölddel így közelebb jutottak kincseik rejtekéhez. Itt sok jó, becsületes ember lakik, nem csoda, annyi esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között tekintett szét Robertson s talált is maga számára való legényeket közöttük, kikkel valami vigyázatlanul őrzött hajót hatalmába kerítve, a tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti a jó szándékot, a minek az lett következése, hogy a két kalandort kiutasíták Újhollandiából; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett utazniok Hobartownba.

Nyomorult ország nyomorult városába a véginséggel küzködve jutottak el; pénzük elfogyott és a tíz millió dollár tulajdonosainak nem volt annyi képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, mely őket tovább szállítsa.

Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy kis köpczös, alacsony, jókedvű férfi megszólítja.

Robertson ránézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, mely különben elég halzsíros volt, látszott valami nyoma az ezüstös himzésnek, a miből gyanítani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.

– Köszönöm kérdéseit, kapitány, felelt neki Robertson, kinek az agyában hirtelen villant meg mostan egy gondolat. Nekem igen jó okaim vannak a búsulásra; ha meg akarja tudni, jőjjön be velem egy pálinkás butikba, ott majd egy pohár grog mellett elmondom.

Útközben a kis köpczös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány, tulajdonosa egy derék goelettnek s hogy -252- tengeri kutyákra szokott vadászni, ez a keresete, a mi elég jól jövedelmez, évenkint öt-hatszáz dollár haszna is szokott rajta lenni.

A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengerikutyavadásznak, hogy ő egy vállalkozó kereskedő Brasiliából, ki gyöngyöket és fűszereket szokott nagyban szállítani; a legközelebbi útjában a Sandvich-szigetek között hajótörést szenvedett, három árboczosa zátonyon akadt a Saypan-sziget mellett s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak martalékul hagyni; azonban volt hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá a partra s ott a puszta szigeten elrejté; a dereglyére menekült hajóslegénységből azonban egy sem szabadult a szárazra; ő egy csónakon kereskedelmi társával, mr. Williamssal, egyedül jutott el Hobartownig. Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni, melynek értéke tehet másfél millió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával e munkára, jutalmul ő és társa ötszázezer dollárt adnának neki.

A kis czethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár is sok pénz volt már; be sok tengeri kutyáról le kellett azért húzni a bőrt! és most egyszerre, csak úgy tréfából, ötszázszor ezer dollárt, félmilliót kinálnak neki, a miért csak érte kell menni.

Thomson még azon este aláirta a szerződést, melyben kötelezi magát mr. Robertson és mr. Williamssal együtt elmenni a Saypan-szigetre, ott ötven hordót, akármi legyen benne, embarcálni, nem törődvén semmi supercargóval s ezért viszont kap a két tiszteletreméltó férfiutól, mihelyt Rio-Janeiróba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre lefizetve.

Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett mindnyájuk számára útlevelet a -253- mariannai szigetekre, gyöngyhalászás örve alatt s azzal tengerre szálltak együtt.

A silány jármű nehezen haladt a kitűzött czél felé, egész nap azzal volt bajuk, hogy a támadt hibákat kijavítsák, a hasadékokat betömjék, miken a víz szüntelen beszivárgott s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb szélfuvás hol itt, hol amott elszakasztott.

A nyomorúságos útban élelmiszereik is elfogytak. Thomson kapitány az elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog. Ettől is tanult valamit Robertson, a mit eddigelé régi tengerész létére nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahányszor szemközt jövő hajóval találkozott, annál megállt, levett sipkával, könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény czethalvadászok, kiknek élelmiszereik elfogytak, adasson valamit nekik az Isten nevében; azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivóvízzel, meg egy kevés kétszersülttel. Az Isten fizesse meg!

Csakugyan eredeti gondolat: úgy indulni a széles tengerre valakinek, hogy majd azon keresztülkoldulja magát…

Robertsonnak nem tetszett ez az új tapasztalás. A mint a Szigettengerre értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az élelmezést.

Egy csoport vendégszeretetlen sziget között vitt keresztül az út; Robertson itt-amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő indián csordáktól körülfogva néhány kókuszdióért és eleven malaczért, minden pillanatban saját életét koczkáztatva a betevő falatért. Néhol küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni; egy helyütt szinte elfogták az egész hajót az indiánok, körülfogva azt gyors pirugjaikkal.

Azonban folyvást közeledtek az igéret földe felé; Robertson kiszámítá, hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypan-szigetnél fognak lenni, átveszik a roppant kincset, a miért annyit fáradott, – a miért annyit ölt! -254-

És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, a ki a tíz milliót két felé akarja osztani; és nemcsak azt, hanem még Teréza szívét is. A creol nő pedig azt mondta: «azé leszek, a ki az egész tíz milliót elhozza». Ez a suttogás azóta mindig hangzott fülében.

Williams nagyon jól tudta azt, hogy a kivel egy szál deszkán utazik, az őt minden perczben kész megölni s jól vigyázott magára. Került minden czivódást Robertsonnal s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy a míg Williams aluszik, addig Thomson van ébren s csak akkor fekszik le, ha Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek s mind a ketten vigyáznak Robertson kezére.

Egy éjszakán épen Williams állt a kormányon; a két hajóslegény evezőpadján aludt, Williams pedig egy leterített gyékényen szunnyadt a födözeten. Olyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.

Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt s kettőjök között sétált alá s fel a hajóskapitány.

Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle öt milliót és egy asszony szívét, a mi annál is több, el akarja venni. Csak egy éjszaka van még a Saypan-szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsónak kell lenni rá nézve!

A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasra járnak, néha-néha egy sorhullám végig söpör a tengeren, Robertson épen közelítni lát messziről egy ilyen hullámtorlaszt; megismeri azt a csillagos éjben is fehér tajtékgerinczéről.

– Kapitány! szól Thomsonnak, nézze ön meg a térképen micsoda ponton járunk? a franczia zátonytól félek.

Thomson odalépett az asztalhoz, melyen a lámpa alatt a térkép és delejtű volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és hosszúság összevágó vonalait.

Robertson ezalatt csendesen néhányat fordított a kormánykeréken, miáltal a hajót egészen oldalvást fordítá a -255- habtorlasznak, a helyett, hogy élével hasította volna azt ketté.

A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglódítá a hajót a hullám, árbocza hegyéig lehajtva azt a tenger színéhez s azután keresztül csapott rajta.

Az egész oly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre, mikor a fürdőből kiszabadultak.

– Mi történt velünk? Kiálta Thomson, ki egy árboczkötélbe kapaszkodott meg.

Williams helye üres volt. Távol, a hab morajából hallatszott ki valami fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab zúgott; még egyszer hangzott a halálkiáltás, még távolabbról, még lankadtabban; harmadszor nem hallatszott már odáig, a hab sebesen járt, a hajót ragadta a szél.

«Öt millió dollár», gondolá magában Robertson s kereste a csillagok között donna Tereza szemeit.

Reggelre a Tinián-sziget magasságára értek; ott egy szemközt jövő spanyol kereskedelmi hajó megállítá őket s megkérdezé, kicsodák? és hová mennek?

Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. – A spanyol kapitány tovább ereszté őket. Most már egyenesen a Saypan-sziget irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.

– Ifju barátom, nemsokára czélnál leszünk. Vajjon mit gondol ön, megbirja-e gœlettem az ötven hordó terhet?

– Természetesen, uram, az ember halandó, nem tudja mely perczben hal meg? a jó úr elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el? Azután meggondolva, hogy az ember halandó, a derék jó úr egy iratkát hagyott nálam, melyben azon esetre, ha véletlenül meg találna halni, engemet tesz osztályrésze örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.

Robertson szemei egyszerre vérbe borultak; abban a pillanatban, mikor a kis czethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára, megragadta őt derékon s óriási erővel fölemelve, kihajítá a tengerbe, hogy ő se legyen kevésbbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy feszítsenek fel minden vitorlát s hagyják a kapitányt odaveszni.

Robertson egyedül érkezett meg a Saypan-szigetre. Visszajutott tehát végre azon földre, melyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak fel kellett azt venni a föld alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyíthatott ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.

Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a tengeren, mely egyenesen a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a spanyol hajót, melylyel nem rég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?

A kis czetvadász ügyes úszó volt; elérte a Tinián sziget partját, ott találta még a spanyol hajóst s fölfedezett neki mindent. A spanyol rögtön visszafordult, Robertsont és tíz millióját kézrekeríteni.

Robertson észrevette, hogy el van árulva s fegyvereit ragadva, hirtelen a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajhát rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az üldöző -257- kiáltozásokat és úgy tetszett neki, mintha azok megölt társainak szellemei volnának, a kik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott előlük. A végczélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el nem birták fogni, végre úgy el tudott bujni, hogy nem tudtak ráakadni.

Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part mellett kikötve s távolabb néhány tengerész elbujt körüle. A csel sikerült. Robertson rejtekéből észrevevé az elhagyott csónakot s végig mászva a meredek sziklafalon, melyen eddig meglapult, hirtelen beleszökött.

Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyonlőtt közülök, a másik kettővel is tusába elegyedett s egyiket összemarczangolta késével, de a másik végre leteperte a földre s ott elnyomták és megkötözték.

Pacheco, a spanyol hajó kapitánya, maga elé viteté a kalózt s mondá neki, hogy minden titkát tudja.

– Ha mindent tudsz, úgy nincs mit kérdezz tőlem, felelt neki daczosan a kalóz.

– Nem úgy, kapitány. Vallja meg ön őszintén, hová tette a kincseket, én biztosítom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést. Gondolkozzék rajta, két órai határideje van.

Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly büszke, nagyravágyó embernek, mint ő, a kit ember meg nem ütött büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat. Két óra mulva azt mondta, hogy fel fogja fedezni -258- a kincsek rejtekét, vigyék a partra. A mint azonban a csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki ez átkos vagyonért annyi társát megölte, most czélja végén ily ostobául engedje át prédáját másnak? s midőn karjai közt hitte, veszítse el azt az asszonyt, kinek alakját soha nem birta elfeledni?

– Oh így nem alkudtunk, kiálta Pacheco, utána ugorva, a tenger fenekén utolérte rabját s megragadva őt, felhozta a tenger színére, ott megragadták a többi buvárok s újra megkötözték.

Robertson átkozódva küzdött őreivel s fejét akarta szétzúzni; majd, látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket igérve a tengerészeknek, ha őt megszabadítják s kapitányukat megölik.

Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volt őt még bilincseiben is megrontani.

Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco parancsolá, hogy üssék tovább.

Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget tulsó oldalára, ott lesz a hely.

Ott volt egy öböl, melyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak hínak s a mik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő czápafajnál.

Mikor ez öbölbe értek, Robertson hallá azt az ismerős hörgést, a mit a tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik s ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély víz alatt, a mint a hajót kisérte. -259-

A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. Mikor lábaival elérhette a csónak párkányát, hirtelen megrugta azt s abban a perczben a hajó és csónak között lecsúszott a víz alá.

Egy gyakorlott buvár hirtelen utána ugrott s utólérte, mielőtt a fenékre jutott volna, két percz mulva a víz színe fölé emelkedve látszott mind a két fő. Most egy rémordítás hangzott a hajóról, mindenki látta, hogy a víz alatt nyílsebesen lövell a küzdők felé egy óriási czápa, nagy sorfogai fehérlenek, a mint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta őket keresztül, a hogy egymás mellett voltak. A búvár felordított. Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltünt mind a kettő a víz színe alatt; csak egy vörös felhő, mely a víz színén lassankint elterült, hirdeté, mi történt a tenger fenekén.

A Mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat a sziget hosszában, széltében, természetesen nem találtak semmit. Egy földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret választott s most tán Robertson maga sem találna rá többé tíz millió dollárjára a Saypan-sziget szakadékai közt.

Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, a kinek tetszik.

Tíz millió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát, túlvilági üdvét, a nélkül, hogy egyetlen egynek csak egy órai boldogságot szerzett volna.

Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna. Lafond kapitány bizonyítja világkörútja leirásában, hogy ennek minden körülménye való. -260-

26.
AZ ÉN GALAMBOM NEM VÁLT PORRÁ.

Somberek felsőmagyarországi falu; még a mappán is úgy el van rejtve erdők, hegyek közé, hogy alig vehetni észre.

Nem is venné észre senki, ha két nevezetessége nem volna: egyik egy kis kék patak, mely a hegyoldalból fakad, másik pedig a völgyi hűs levegő.

Az a «kék» melléknév pedig nem valami közönséges epitheton, a minővel a költők meg szokták tisztelni a kisebb és nagyobb vizeket, hanem valóságos színe annak a pataknak; olyan szép világos kék, hogy indigo helyett festeni lehetne vele. Hanem azt persze senki sem teszi, mert az a fonálneműnek nem válnék egészségére. Azonfölül pedig az a tulajdonsága van a kis pataknak, hogy a mi vasdarabot belevetnek, pár nap alatt annak a felszíne egészen rézzé változik.

A patakocska olyan hegyek menedékein szivárog keresztül, a mikben sok rézgálicz termelődik, ettől kapja szép ultramarin színét, s a belevetett vas metamorphosisa is e természeti erőktől ered.

A másik nevezetesség, a völgyi saját hűs levegő ismét annyiban méltó a följegyzésre, hogy soha annyi kedélyháborodottat, őrültet, monománt egy-egy vidéken nem találni, mint ebben a kis faluban. Lehet, hogy a levegő az oka.

A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót, nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók -261- már ezt nagyon megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak ha valaki megszólítja, annak felel annyit:

Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte, merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»

A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz időben elmond boldognak, boldogtalannak?

Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.

De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».

Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.

A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki. -262-

Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy tulipános ládába elzárva.

Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel visszajövendő.

Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová lett a fia?

Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.

Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol ölték meg?

Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden ember egyéb dolga után.

Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt, a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.

Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb szót sem mondott, csak ezt.

Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, -263- ott kiült rá az útfélre s ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem vált porrá.

Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is, utol lehete már érni vőlegényét.

Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni: az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő nem vált még porrá.

Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.

Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit lecsapolhassák.

A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni, egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.

– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy ember.

És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.

Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén. Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.

Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól -264- megmaradtak kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan ember már nem élt.

Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt, midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton: a vén, balga leány ott az útfélen.

Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket; kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.

Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen beillett, s felnyitotta azt.

A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy tallér.

Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól mondá, hogy nem vált porrá.

A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?

27.
MIT BESZÉL RÓLUNK A VILÁG.

Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista? kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.

Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis leányuk is volt.

A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt, középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis leány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.

No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét. -266-

A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad emberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.

Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony: vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat.

– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit.

– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen -267- párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.

– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban.

– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással csókolózunk.

– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.

Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.

– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj.

A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni. Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüst feszületecske, arra meg kellett -268- esküdni a piczi, piczi asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.

Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt.

És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar inni.

A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.

Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával.

A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:

– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk -269- a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.

A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.

Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról discuráltak.

És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj. -270-

28.
A JÁTÉKOS.

A maurok idejében élt Cordova falai közt egy híres kegyes férfiu, ki adakozásairól mind a spanyolok, mind az arabok előtt szerte ismeretes volt; névszerint Don Hurtado Garcias Ecequias Eleazaro de Estalimena el Senoron beneficentisimo, – vagyis, a hogy őt a köznép szokta nevezni: Alabado sea Dios (hála Istennek!). És ezt a nevét legörömestebb hallotta, és leggyakrabban is, miután nem múlhatott el nap a nélkül, hogy valamely szegény inségét ne enyhítette volna.

Nagy bölcseséggel szokott pedig eljárni az ajándékok kiosztogatásában, nem szórva ki az ablakon az alamizsnát, a mi annyi lett volna, mint a tenger halait etetni, levén Cordova kétszázezer lakosai között az utczai koldusok száma nem kevesebb, mint húszezer; – hanem fáradságot vőn magának fölkeresni az igazán szűkölködőket, s ha egy nap egyet egész életére fölsegíthetett közülök, okosabban cselekvék, mintha száznak adott volna egy napra valót.

Minthogy pedig saját jövedelmei e kegyes iparkodásra elegendő kútforrást nem nyitottak, fölkeresé az országban levő gazdagokat; egész catalogusa volt neki a szerteszét lakó grandok, hidalgok és caballerok neveiből, fel levén jegyezve, kinek mi jövedelme van, és azt hova teszi? és a kiket aztán Don Hurtado időszakonkint sorba járt, kérlelhetetlenül behajtván tőlük az évi harácsot. Féltek is tőle jobban, mint a mauroktól.

– Don Esteban! önnek tízezer reál jövedelme volt, emlékezzék meg azokról, a kiknek semmijök sincsen.

– Ha el tudott ön veszteni kétezer reált a bikaviadalon, akkor a szegények számára is adhat kétszázat.

– Ustedes méltóztattak nyerni a bikaviadalon kétezer reált, don Esteban, a ki elvesztette, már adott kétszáz reált, illendő, hogy ustedes, a kik elnyerték, kétannyit adjanak.

Don Ambrosio fösvény ember. Épen retket vacsorál fekete kenyérrel, mikor Alabado sea Dios belép hozzá, s kéri a szegények adóját.

– Épen azért, minthogy úgy sem költesz ebédre, tehát sok pénzed megmarad, egyébiránt pedig magadról tudhatod legjobban, milyen keserves dolog retket vacsorálni, még akkor is, ha az embernek pénze van, mennyivel inkább pedig, ha kénytelen vele; különben is sokkal bölcsebben cselekszel magadra nézve is, ha adsz, mintha nem adsz; mert ha adsz a szegényeknek, becsületes emberek lesznek, ha pedig nem adsz, kényteleníttetnek tolvajokká lenni, s ha tolvajokká lesznek, kit rabolnak ki leghamarább? tégedet! Tehát csak szaporán adj ide ötven pésót, s aztán egy hónapig ne egyél retket a kenyér mellé.

– Illustrisimo Senor. Hallottam, milyen szép beszédet tartottál Todos-los-Santos napján az adakozás erényéről.

– Az egész ország tele van a hírével; magamat is annyira elragadott, hogy meg nem állhattam, miszerint rögtön meg ne látogassam vostra illustrisima sennoriát, és meg ne kérjem…

– Por Dio, nem azért, hanem hogy ötszáz moidorest kérjek a szegényeim számára.

Egyszer épen ily körútra indulván don Hurtado, a mint csengetyűs öszvérével szép csendesen ügetne a Quadalquivir partjain elterülő erdők között, ime meglát egy arabot az út közepén egyesegyedül ülni és sakkozni.

Mint tudva van, semmi sem oly képtelenség, mint valakinek egymagában sakkozni.

Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét az arab előtt, s nézte sokáig, hogy mit csinál? Az arab el volt merülve a játékba, nagy időközönkint húzott egyet-egyet, s úgy látszott, hogy rendkívül érdekelve van a partie által. Don Hurtado nem állhatá meg, hogy meg ne szólítsa:

– Az apám volt Ben-Mutasszem, én pedig vagyok Abu-Rizlán, ha tudni kivánod, jámbor keresztyén.

– Alkalmasint én veszítem el. Mondtam ugy-e? Egy húzás még és matt vagyok. Ma nem játszhatom többet.

– Ilyenkor, midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiut küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi, s kiosztja a szegények közt. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában, úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje, itt az ötven arany, vedd kezedhez, s oszszad ki a szegényeknek.

Don Hurtado megörüle, gondolván, hogy ez igen épületes mulatság, s midőn bejárva fél Spanyolországot, visszafelé utazna Cordovába, nem felejté el a jámbor arabot fölkeresni, s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta ismét?

– Ilyenkor mindig küld Allah hozzám egy kegyes férfiut, a ki a nyert összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában, úgy gondolom, te vagy az, a kit Allah küldött, hogy az ötszáz aranyat kifizesd.

E szókkal pisztolyt szegzett a megrémült don Hurtado mellének a jámbor arab, s a kegyes férfiu szomorúan adta át neki erszényét.

– Alabado sea Dios! monda neki az arab, miután kiszámlálva ötszáz moidorest, a többit visszaadá.

29.
SZENT BÚBÁNAT.

Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.

A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent Búbánat».

A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra a sok avatag irkafirkát.

Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt, olvashatni ezt a történetet.

Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda. -275-

Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.

Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből is megtérő szentet tudott idomítani.

Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak, sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő bűnét.

Valami gonosz rontás forgatta el úgy az ember szívét, hogy tulajdon gyermekét úgy tekintse, mint egy idegen asszonyt.

Támadt pedig az a rontás Uzádon akkor, midőn egyszer makacs hideglelés közben valami gonosz javasasszonyt hivatott magához, a helyett, hogy szent Chrysaphius hideglelésűző czéduláját viselte volna nyakában, a mi őt bizonynyal meggyógyította volna.

Ez a gonosz vajákos asszony azt mondá Uzádnak, hogy ő bizonynyal meg van igézve, s nem is fog rajta a babona -276- mindaddig engedni, a míg az igézet ellen saját balkezén eresztett véréből tizenhárom cseppet meg nem iszik.

Uzád megfogadta a gonosz tanácsot s megivott tizenhárom cseppet tulajdon véréből; el is maradt róla akkor azonnal a hideglelés, hanem egészen más, sokkal gonoszabb igézet támadt rajta megivott vérétől: az, hogy tulajdon vérszerinti gyermekébe lett szerelmes.

Éva, ismerve Uzádnak e rettentő szenvedélyét, kétségbeesések közt töltötte napjait; nem lehetett neki hova menekülnie a várból, mert szüntelen zár alatt volt tartva, csak egyre imádkozott Istenhez, hogy mentse meg őt e szörnyű kisértettől.

Végre egy éjszakán azzal az elhatározott szándékkal feküdt le, hogy ha reggelig nem lesz szabadulása, a vár ablakából fog a mélységbe leugrani.

És ime reggel a midőn fölkelt, hosszú szakáll rútította el a szép leány arczát, hogy a midőn Uzád meglátta, undorodva borzadt vissza tőle.

És ebben a pillanatban a legkegyetlenebb gyűlöletté vált szívében a tizenhárom vércsepp szenvedélye. Nem akarta a borzasztó alakot többé látni, hanem egy kis fülkét építtetett számára a hegy aljában, abban záratta el, kihirdetve, hogy az ördögczimborák rútították így el a boszorkányt.

Éva pedig ott tölté napjait hosszú télen, hosszú nyáron, a kis szűk nyitott czellában; a nép, mely emlékezett jó tetteire, oda hordta neki megosztott falatját, s minthogy Uzád halállal fenyegetett minden embert, a ki még valaha Éva nevét kimondja, – azontúl elnevezték őt maguk között Szent Búbánatnak.

Sok, sok esztendeig élt ott a magányos oduban a boldogtalan szűz; igazi nevét el is felejtették már; Uzád megtért a koporsók bíróihoz, a férgekhez, az ismerősök lassankint kihaltak, új nemzedék támadt, még az is ott látta sokáig, minden szakaszában a napnak, a mint imádkozik -277- térden állva, fejét lehajtva, Uzád nyomorult lelkéért a más világon – a Szent Búbánat.

Mikor meghalt, a vár későbbi urasága ezt a képet festeté a fülkébe, melyen most is rajta a név.

30.
GYÉMÁNT-KIRÁLY.

Királya a köveknek! földalatti csillag! emberek bálványa! – jéggé vált széndarab…

Mi az, a mi szögleteid közül úgy csillog, úgy villog? szivárványnyal játszik, emberek szemét vakítja?

Talán az valami bűbájos dæmon a föld alól, a kinek meg van parancsolva, hogy jőjjön fel a napsugárba, a lámpafény, a csillárok ragyogványa, az éji lámpák félvilága elé tündökölni, rontsa, igézze, bűvölje az emberek szívét, lelkét, csodálatos tűzvilágát lövöldözve szerteszéllyel.

Ez a dæmon nem a szegény emberek dæmona. Ez a nagy urak számára van küldetve, ez aristokrata ördög. Ha nincs elég fénye, hogy csábítani erős legyen, oh akkor igen kemény büntetések várnak reá; lealáztatik az ablakcsináló metszőkéseig, s élethosszig metéli csikorogva azokat az ostoba üvegdarabokat, a mikkel a vakmerő ember magát a gyémántot is megpróbálta utánozni; csakhogy azokból hiányzik a dæmon, az a ragyogó, szikrázó tekintetű dæmon; vagy pedig összetöretik apróra, mint a lisztpor s magasabb rangú gyémántok csiszolására szolgál, a mik azután úri delnők, fejedelmek, koronák számára ásattak ki a földből.

Ha értené az ember, a mit ezek a ragyogó dæmonok beszélnek, mennyi érdekes történetet lehetne tőlük tanulni!

Egy-egy borsószemnyi solitair már sokat tudna mondani. Hogy került legelőször gyűrűbe foglalva egy szép fehér kézre; – a fehér kéz tulajdonosnéjának még lelke is oly fehér volt akkor. A gyémánt addig szórta, szikrázta kék, vörös és fehér sugarait a ránéző szemeibe, míg a -278- leány felhúzta a gyűrűt rózsás ujjára és azután lelke nem volt többé olyan fehér, mint a keze. A leány elvesztett valamit, a mit a gyűrűért adott cserébe és miután azt nem tudta sehol újra megtalálni a földön, lement érte a víz fenekére. Egy szép holdvilágos éjszakán azután kiveték a habok a hullát a homokos partra; a gyémánt odacsalta az embereket, azok ott hagyták a hullát, elvitték a gyűrűt, eladták azt az ötvösnek, az lemosta róla az iszapot s a holt leány gyalázatát, diadémba foglalta, így került az egy családapa birtokába, a ki gyermekeit rongyosan járatta, hogy egy bűbájos tánczosnénak gyémántot ajándékozhasson, a ki azután a homlokára tűzte azt fel, ott viselte azt, a mit az a másik leány a víz fenekére akart elrejteni. – Hogyan került azután a gyémánt a zálogházba, uzsorás ládafiókjába, hogy jutott kótyavetyére, hogy változtatta gazdáit, ki akarná azt mind elmondani? Az ilyen alsóbb rendű gyémántok története még nagyon polgári és nem érdemes a följegyzésre.

Szóljunk csak a nagyjáról, a fejedelméről, a kikről a historia is beszél, mint valami nagy szerepet játszott hősökről, a kik még annyival különbek az emberek hőseinél, hogy ők nem halnak meg, mint ezek a mulandóság királyai, hanem ragyognak addig, a míg napfényben tart.

Brazilia gyémántbányáiban dolgozott száz meg száz év előtt egy névtelen nyomorult rabszolga. Napjában tizennyolcz óráig ásta a homokot, mosta a köveket s kapott azért jutalmul naponként egy font rizst, a mit még magának kellett megfőzni.

Ruhátlan kellett mindig dolgoznia; – spanyolok voltak urai, csoda, hogy a bőrét is le nem húzták. Ha ezt a történetet akkor olvasták volna, bizonyosan azt is levettetik vele.

Mert félő, hogy a dolgozó rabszolgák el találják rejteni a talált gyémántot: azért nem szabad nekik ruhát viselniök, s mikor hét naponkint felváltják őket, akkor gyomortisztító -279- szereket kell bevenniök, hogyha netalán gyémántot találtak elnyelni, valami bajuk ne legyen tőle.

Egy napon a rabszolga csákánya szikrát adott a földben, melybe belevágott, s midőn nem is vágott többé oda, a kő még akkor is szikrázott, kék, zöld, vörös tűzsugarát villogtatva felé a sötét hant közül.

A rabszolga térdreesett. Érzé, hogy a földalatti lények leghatalmasbika jelent meg előtte. Egy roppant, tojásnyi gyémánt. Egymaga talán nagyobb kincs, mint az az egész tartomány, a mi itt felette van és a reá épített városok aranybálványaikkal egyben és mindazok a hajók, a mik Rio-Janeiro kikötőjében ki- és berakodnak; oly kincs, hogyha Brazilia minden kereskedője összerakná arany- s ezüstpénzét, még akkor sem tudná azt kifizetni.

A napfényre került gyémántkirály ezer szikrával világolt a rabszolga szemébe, a nagy dæmon beszélt abból szivárvány-villámok nyelvén.

«Veszendő sáralak! mersz-e reám nézni? Én vagyok a földalatti nap! Több te néked, mint a mely a föld felett van. Mit adhatsz te nekem, hogy a tied legyek?»

A rabszolga valóban azon gondolkozott. Olyan kincset, a mit nem is minden király tudna megfizetni, mivel vegyen meg egy rabszolga, a kinek semmije, mint csontja és vére?

A rabszolga fogta kését, czombján hosszú vágást tett vele, az eleven húst kétfelé nyitotta s oda a vastag izmok közé elrejté a gyémántok királyát; azután összeszorítá sebét egy hárskötéllel, a mit kosaráról oldott le, s a vizsgálatra jövő őröknek azt mondá, hogy véletlenül a csákánynyal czombjába vágott.

Másnap meggyúladt a seb, harmadnap evedésbe ment át, a rabszolgát kivetették a többi dolgozók sorából; az két könyökén s fél lábán mászva levánszorgott a patakig, ott mosogatta sebét estelig, a míg besötétedett, akkor kivette belőle a gyémántot, s a víz alá kövek közé elrejtve, ott hagyta azt, míg sebe egészen begyógyult, akkor egy -280- zsák mogyoró közé téve, átszökött vele az Andes hegyein, a hol Tlehoatl király uralkodott, s száz ifju hajadont áldozott fel minden évben Czentuakatl istennek.

A Czentuakatl bálvány kilencz láb magas volt, színaranyból öntve, s minthogy négy agyara volt a szájában s öt szarva a fején, ezt tartották a legszebb bálványnak abban az országban.

A rabszolga felment Tlehoatl királyhoz s mondá, hogy hozott neki ajándékba egy zsák mogyorót, mire a király megboszankodva, parancsolá fővezérének Eczktlopochtlnak, hogy vágja le az őrült ajándékhozó fejét.

A mint azonban a rabszolga kitölté a mogyorót a trón elé s a tojásnyi gyémánt kivillant közüle, akkor ennek parancsolá Tlehoatl, hogy ő vágja le Eczktlopochtl fejét és legyen helyette fővezér.

A rabszolga fővezér lett és épen úgy megtanulta saját kezével nyakazni az embereket, miként elődei; a gyémántkirály pedig a Czentuakatl bálvány homlokára került, a kinek öt szarvához még csak egy szeme kellett, hogy ellenállhatatlan legyen.

Ott ragyogott a gyémántkirály sok esztendeig s gyönyörködött az áldozatra hozott szűzek kifolyó vérében, a kiket évről-évre ott előtte elfogyasztának a derék főpapok.

A dæmon végre megunta ezt az egyforma dicsőséget, hogy őt egy agyaras bálvány fején mezitelen emberek imádják; – a dæmonok nagyravágyók; – odacsalogatott egy franczia tengerészt magához, ki holmi kereskedők hódolati küldöttségével jött Inkapaktl királyhoz. (Tlehoatl király már akkor régen a túlvilági erdőkön vadászta szárnyas lovakon a túlvilági bivalyokat, s felhőket fújt pipafüst képében.)

Inkapaktl király főpapja volt akkor Viczliploacztl, ennek volt egy szép leánya Etli (hosszú és nyelvtörő nevek csak a férfiakat illetik). A fiatal tengerész elbájolva érzé magát a szép Etli ragyogó szemeitől, azonban még sokkal inkább -281- Czentuakatl bálvány szemétől. A szép leányt nem volt nehéz elcsábítani, de nehezebb volt hozzáférni a bálványhoz, mert a főpap Viczliploacztl jobban őrzé azt, mint szép leányát.

A leány hitt az ifjú idegennek, mézszavakkal, epedő szempillantásokkal elhagyta magát kábíttatni, s midőn a követség tova ment, ő elrejté a templomban a hátramaradó ifjat; pedig ha azt megtudták volna, a szép Etlit tüzes verembe hajítják rögtön.

Az ifjú tengerfi addig dicsérgeté a szép Etli tündöklő szemeit, addig játszott hosszú befont hajtekercseivel, míg az beleegyezett hogy elszökjenek együtt. Az ifjú egy éjszakán elvágta a jó pap nyakát, kivette Czentuakatl szemét, rábízva, hogy nézzen ezután, a mivel tud; azzal megfogta a szép Etli kezét s futott vele erdőkön, mocsárokon keresztül a kikötőig.

És az nagyon jó volt, hogy a szép Etlit magával vitte, mert az el tudta őt vezetni ismeretlen vidékeken keresztül; az tudott neki ismeretlen fából, fűből eleséget teremteni, az védni tudta vadállatok ellen, az virrasztott fölötte, míg ő aludt, hogy férgek, undok csúszók meg ne öljék, s hogy egyszer egy mérges kigyó megharapta kedvese lábát, a szép Etli hirtelen kiszopta abból a mérget s megmentette általa.

De kiváltképen azért volt jó neki magával hozni a szép Etlit, hogy pénze nem levén az utazásra, a szép leányt eladhatta a kikötőben egy rabszolgakereskedőnek száz darab moidoresért; – megérte, mert szép volt és jó; ezzel a pénzzel átmehetett Európába, ott eladta a rendkívüli gyémántot a burgundi fejedelemnek, kapott érte sok pénzt, jószágot, talán gróf is lett belőle.

Frank fejedelmek megbecsülték a gyémántkirályt, külön szobát rendeltek számára, s egész őriző hivatalos személyzetet, a hogy az királyhoz illett.

Merész Károly sisakforgójára tűzé fel az öröktüzek kövét, hol is lehetett volna az méltóbb helyen, mint egy -282- király fején? hogy messziről megláthassa azt minden ember, mikor rásüt a nap: ott van a király!

Merész Károly büszke is volt gyémántjára, büszkébb mint országa javára, mert még akkor is magával vitte azt, midőn a nancyi csatában országát koczkára tette.

Ott világlott sisakhegyén a gyémántkirály, midőn a kardok összecsaptak s a véres látvány örömére szikrákat hánytak szemei.

A villogó gyémántról ráismert az ellen a királyra; a belül lakó tűz-dæmon ragyogó tekintetével integetett a harczosoknak.

«Ide, ide, itt a király: én vagyok az, gyémántkirály! És ez itt alant a szolgám, ki engemet fején visel. Ki a bátor, ki az erős? Ki fizeti meg a gyémántkirály árát?»

Kád aranyért nem adta volna el Merész Károly, de egy font vasért megvették tőle. Egy idegen harczos kopjája bement a véknyán s kijött a vállánál; a király holtan esett le lováról és a vér ellepte a gyémántot; egy király vére!

Szegény király! három oly nagy kincset vesztett egy döféssel: országát, életét és a gyémántkirályt.

Az elsőt elvette az ellen, a másikon osztozott lég és föld és még ki tudja mi? a harmadik martalékul jutott egy helvét alabárdosnak, a ki hulláját megfosztá.

Az alabárdos nem tudott mit csinálni ezzel a nagy darab átlátszó kővel; volt neki egy szeretője, egy ripacsos markotányosné (de ha az volt mégis legszebb a táborban), annak adta ajándékba.

A gyémántkirály azután három napig ott függött a pálinkaszagú hadleány keblén, míg az rá nem unt s el nem adta egy zsidónak két tallérért, két dénárért, meg egy vég csíkos szalagért; – a mi igen jó vásár volt.

A zsidó ráismert a megbecsülhetlen ékszerre; olyan nagyon ráismert, hogy miután reményleni sem merte, hogy azt úgy egy darabban valami ember fiának eladhassa, azon kezdett gondolkodni, hogy eltördelje apró darabokra, s úgy vigye vásárra. -283-

Ha valódi erős dæmon nem laknék a gyémánt magvában, meg is történt volna, hogy a roppant gyémántkirály egy pőrölyütéssel megszünjön uralkodni s felosztassék apró herczegekre, őrgrófokra, s elmúljék a világ csodái sorából. De ily csúffá nem engedte magát tétetni e nagy földalatti úr.

A béke helyreálltával frankok, helvétek, lotharingiak elindultak keresni az elveszett gyémántcsodát.

Nyomról-nyomra, kézről-kézre üldözték azt; a francziák találtak reá hamarább.

Sancy gróf, az akkori főnemesek leggazdagabbika lelte azt meg a tőzsérnél; az mesés árt követelt érte, a gróf mesés mennyiségű botokat veretett a tőzsér hátára, míg azt tisztességes alkura bírhatá, így is nyert a tőzsér a gyémánton nehány ezer darab aranyat és egy somma ütleget, melynek száma nem jegyeztetett fel.

Sancy gróf azonban titkolá a dolgot s tovább is úgy tett, mintha keresné a gyémántot.

Volt pedig a grófnak egy hű szolgája, Bertrand; azt titokban megbízá, hogy vegye át azt a kincset, a mi most egy ország kincse, alattomban szökjék ki Helvétiából Frankhonba és vigye azt haza Párisba.

A helvéták azonban mégis megtudták a cselt s mindenfelé portyázókat küldöttek szét, hogy a gróf szolgáját a hirhedett gyémánttal fogják el.

A hű Bertrand éjjel-nappal utazott Frankhon felé, s nem gondolt rá, hogy ha azzal a kincscsel, a mit most iszákjában rejt, másfelé venné az útat, maga lehetne olyan úr, a milyen most a gazdája.

A gyémánt ördögét boszanthatta e hideg vér, hogy a szolga szemei nem kápráztak az ő lángtekintetétől, hogy hiába villogott, hányta szikráit előtte, a hű férfinak egyszer sem jutott eszébe olvasatlan milliókkal elszökni és úrrá lenni.

Az ilyen becsületes bolondokat utálják az ördögök. Ez a ficzkó nem érdemes jó sorsára. A gyémántördög addig -284- szőtte cselszövényét, alkudozott, értekezett más titkosabb dæmonokkal, míg az üldöző portyázók nyomába akadtak Bertrandnak.

Oly közel volt már a frank határhoz, csak egy jó futás kellett még odáig, a midőn a háta mögött támadó porfellegről észrevevé, hogy nyargaló lovasok vágtatnak utána.

A szolga sarkantyúba kapta paripáját, hogy megmeneküljön előlök; a jó mén kifáradt már a hosszú útban, nem győzte a versenyfutást, csak egy kerek erdőig birta még elvinni urát, ott összeroskadt alatta s ott utolérték őt az üldöző rablók.

Bertrand nem szólt, de a kardját húzta s a legelső kérdezőnek olyan vágást adott fejére, hogy azt a világ minden drágaköve sem gyógyíthatja meg többet.

Sok kar legyőzi a bátort; Bertrand harczolva esett el és egy szót sem szólt a harcz alatt, egy sóhajt sem a harcz után.

– Hol a gyémánt? kérdezék tőle, midőn a földre tiporták s a kést torkának szegezve rátérdeltek mellére.

Bertrand nem nyitá fel ajkait. Azzal elvágták a fejét s félre rugták. A fej még akkor is összeszorítá fogait és hallgatott.

A martalóczok felkutatták hirtelen a megölt szolga podgyászait, ott nem lelték a gyémántot; széthasogaták ruháit, összetörték fegyverzetét, a gyémánt nem került elő; ekkor felhasíták testét, minden ízét darabokra apríták; hasztalan, a gyémántkirály nem volt sehol. Tán elhajítá az úton? Hetekig keresték és nem találtak semmit, pedig annak a kőnek messziről kellett volna világítani az emberek szemébe.

Sancy és a helvétek bevallották, hogy senki sem birja közülök a gyémántot, jutalmat hirdettek annak, a ki előkeríti. Hasztalan volt minden fáradság.

Sancy azután megtudta szolgája esetét, eltemetteté azt -285- a kerek erdőben, a hol megölték, tagjait összerakatta, a fejét legfelül, és szentelt sírhalmot rakatott föléje.

A fényes dæmon pedig ismét ott volt a sötét föld alatt, honnan előkerült, csúszómászó férgek, elhamvadó porok szomorú tanyáján, mulandóság, elfeledés helyén, mélyebben a legmélyebb virág gyökerénél, hol a föld át nem melegül, hova fény nem hat le soha.

A gyémántördög gyűlöli a sötétet; addig kinzá a föld alatt nyugvó csontokat, míg kényszeríté azokat a sír fenekét elhagyni időtlen.

Gróf Sancy előtt egy éjjel álmában megjelent a hű szolga, Bertrand, azon véresen, gázoltan, a hogy összevágták, s mutatóujját becsukott ajkához emelve, némán mutatott oda.

Azután szétomlott előtte, diribről-darabra, keze, lába, jobbra-balra; a fej a középen, becsukott ajkakkal.

A gróf borzadva ébredt fel álmából, mécsének kanócza nagy lángokat vetve lobogott ágyánál, mintha valami fujná, vagy lebegtetné palástja szélével.

Gondolkozott rajta, mit jelent ez álom? és ismét elaludt. Bertrand véres képe másodszor is megjelent előtte. Olyan eleven, hogy a mint újra fölébredt rá, a vérfoltokat hitte padlóján találni.

Többé nem mert ágyára visszafeküdni, hanem ébren maradt; így is mindenütt maga előtt látta e hallgató arczot a szájára tett újjal.

Másnap nehány megbízott csatlósát maga mellé véve, csekély kisérettel elindult a gróf, azt a helyet fölkeresni, a hol hű Bertrandja volt eltemetve.

Odaérve, zajtalanul felnyitották a sírt. A hű szolga csontjai megfehérültek már, a fej is egy fehér koponya volt, egy sima csontgolyó, fogai most is úgy összeszorítva, a hogy halála óráján. -286-

– «Itt vagyok, jó Bertrand», beszélt hozzá a gróf, «miért hívtál magadhoz?»

És a mint hozzányult a csontváz fejéhez, lecsuklott róla az állkapcza, s kigördült a koponya szájából a gyémántkirály.

A hű szolga oda rejté azt el, és meg tudott halni a nélkül, hogy halálfájdalmában elárulta volna drága titkát.

Sancy gróf márványemléket emelt a bajnok sírjára, ki azóta nyugodtan alszik abban, hogy üldöző gyémántördögétől megszabadították.

A gyémántcsoda, mely rabszolga sebében jött ki napvilágra, mely szem gyanánt szolgált indu istennek, s éveket töltött egy hulla fogai között, azóta folyvást rangjához illő társaságban ragyog: mindig királyok homlokán. Így se tud sokáig egy helyen maradni; a franczia trónról elvándorolt a spanyolra, onnan Angliába került; 1835-ben átkivánkozott az orosz korona ékszerei közé.

31.
A VÉN SAS.

Zsilipy Péter szegény köznemes volt Mária Theresia idejében; azt sem lehet egész bizonyossággal állítani, hogy az armalisa nagyon hamar kéznél lett volna, ha keresésre kerül a dolog. Birtoka, a proverbialis hét szilvafa, jobban tele volt már pörrel és adóssággal, mint falevéllel; az ilyen veszni indult gazdaságot aztán minden ártalmas féreg pusztítja, kaszálóját felturja a vakandok, vetéseit megeszi a sáska, dohányát elveri a ragya, s lova elkapja az erkölcsöt, melyet gazdája elveszített.

A negyvenen túl járt már, és még addig mindenbe beleveszített, a mihez csak hozzá fogott. A míg őszülni nem kezdett, addig abban a reménységben élt, hogy majd -287- valami jó házassággal helyrehozza állapotjait; mindenütt kosarat kapott. Később hivatalkereséssel töltötte az időt, még kevesebb eredménynyel. Az egész diák szótárból egy igének sem volt birtokában, még csak ennek a szócskának sem: connexio, a mi maga is többet ért volna az egész dictionariumnál, s így mindenből kimaradt. Majd meg pöröket kezdett avult irományok nyomán, azokat rendre elvesztette, a birákat megbántotta, azért actiókat kapott, criminalitásokba keveredett, egy pár szolgabirát megvasvillázott, a ki exequálni akarta; már arról volt szó, hogy becsukják, a midőn kiütött a burkus háború.

Az országban nagy mozgalom támadt, fegyverbe szólíták a nemességet; nem kérték elő a nemeslevelét, a ki insurgálni akart, azt sem igen nyomozták, hogy van-e ellene criminális actio? csak azt nézték, van-e jó két ökle és tud-e ülni a lovon? Ökle volt Zsilipy Péternek jó; bizonyságait viselé a legale testimonium háta; lovon is el tudott ülni naphosszant, mikor a nyulakat kergette az ugarban s aztán idehaza nem volt neki mit veszteni, ha elmegy, a mi háború idején nagy virtus.

A tekintetes vármegye köszönettel is fogadta Zsilipy Péternek azt az ajánlatát, hogy a közeledő háborúra egy szabad csapatot fog alakítani, melylyel a fenyegető ellenség földére berontván, annak mindenféle károkat és alkalmatlanságot szerzend, egyszer azért, hogy az ellenségnek jól fog esni, másszor meg azért, hogy a tekintetes vármegyének is jól fog esni, ha megmenekül egy csoport híres oldalbordabetörő legénytől, a milyen akkor minden compossessoratusban akadt elég. Azokat Zsilipy Péter practikus biztatásokkal össze is gyűjté, a vármegye adott alájuk lovat, rájuk mundért, tarsolyt, oldalukra kardot és karabélyt, egy párnak meg is rövidíté várakozási határidejét, ki netán egy pár bevert fejnek miatta a tekintetes vármegye ingyen szállásait élvezé s e vállalkozó csapatnak Zsilipy Péter uramat hadnagyává téve, s kifizetvén egy hónapi lénungjukat, megmutatta nekik, merre van Szilézia? -288- s azzal útrabocsátá őket. Már aztán vagy jól viselik magukat s becsületet hoznak az országra, vagy elvesznek rendén, s úgy is jól van.

Az első eset tölt be. Zsilipy Péter csapatja az első intrádánál oly szemtelen szerencsével és oly strategia-ellenes bátorsággal rontott be a poroszok földére, hogy mielőtt a rendes hadvezérek megismerkedhettek volna egymással, már akkor Zsilipy nevét széltiben emlegették innen is, túl is.

Eleinte csak kicsinyben kezdte: egy-egy podgyászvonatot elfoglalni, s azt ezer veszedelmen keresztül hazavinni; tíz mérföldnyi távolban a rendes hadseregtől ellenséges tiszturakat valami tánczvigalomban együtt lepni, összefogni, az ellenállókat lekaszabolni, a többitől váltságdíjat venni; ezek voltak első tréfás kísérletei. A siker apródonkint mindig szaporítá merész szabadcsapatját; midőn pedig egyszer egy burkus osztálynak egész hadipénztárát elfoglalá, több mint félmillió készpénzzel, akkor egész zászlóaljat toborzott magának s legénységét ex propriis rendesen fizette. A háború hét esztendeig tartott; hét esztendő alatt Zsilipy Péterből nagy ember lett. Az ellenség városait sorra látogatta, olyankor, midőn legkevésbbé várták; egy kis ezreddel úgy össze tudta zavarni a tudós hadvezérek csatarendjét, marschrutáját, úgy kiforgatta őket minden haditudományukból, hogy utoljára már elnevezték Ördög Péternek, s nem is gondoltak rá, hogy valahol megfoghassák. – A háború végén Zsilipy Péter mint ezredes tért vissza vármegyéjébe, mint rendjelekkel rakott vitéz harczos és – mint éktelenül gazdag ember, s nevezteték Várhelyi gróf Zsilipy Péternek.

Most már bezzeg nem ijesztgették a szolgabirák, hogy becsukatják hatalmaskodásért, nem fenyegette tabuláris ügyvéd executióval, nem kérdezték a megyegyűlésen, hol az armálisa? Most már, ha akart, akár főispán lehetett a vármegyében, a hol esküdtté sem választották hajdan. Most már válogathatott a Duna-Tisza közt selyemben járó -289- kisasszonyok közül feleséget, pedig most már ősz volt a bajusza.

De az új gróftól távol voltak a boszúállás emlékei. Eszébe sem jutottak a szolgabirák, hogy most főispánjuk legyen, sem a tiszttartó leányok, kik neki kosarat adtak, hogy földesuraik kisasszonyaiból vegyen nőt amazok daczára; nagyobbra nézett ő. Az udvarnál járni, a birodalmi fővárosban élni, s rangjához és birtokához illő fényben ragyogni volt az ő óhajtása. Ott építtetett díszes palotát; eljárt a díszünnepélyekre, s elvett nőül egy gróf Silberstein kisasszonyt, a ki a legszebb és legműveltebb delnőnek tartaték az udvarhölgyek között. Az ifju asszonyság sohasem bánta meg, hogy az öreg grófhoz ment nőül, a kit különben nincs is miért öreg grófnak neveznünk, mert mindössze három esztendeje, hogy gróf. Nem tudott ugyan udvarolni, de tudta nejének minden kivánságát megelőzni, s bár ha ősz volt is a bajusza, de azért különb legény volt minden tekintetben sok minorennis úrfinál. Csupán egy nagy baj volt közöttük, az, hogy gróf Zsilipy egy hangot sem tudott máskép, mint magyarul, Silberstein Leonora pedig minden európai nyelv közül épen csak erről az egyről nem tudta, hogy a nyelvével beszéli-e ezt az ember, vagy a fogával?

Már hogyan, hogyan nem értették meg egymást? házasságuk második évében fiuk született, a kit megkereszteltek János, Hugó, Theobald, Aloys, és nem tudom én még minek?

Azt a fiut természetesen mind a ketten igen nagyon szerették. Mikor már nőni kezdett, akkor fogadtak mellé egy professort nevelőül, nagyobb fizetéssel, mint az egyetemnél, s holtig való ellátással.

Egy napon odahivatja magához a tanárt Zsilipy magánszobájába, leülteti maga elé s beszédet kezd vele.

– A latint legtovább; a vele rokonokat hamarább; a magyart egy esztendő alatt.

– Hm, az nagyon szép. Lássa professor uram, én nem tudok beszélni a feleségemmel. Pedig szeretem ám nagyon. De ezt is hiába mondom, mert nem érti. Ha jó kedve van, azt ő nem oszthatja meg velem, s ha valami panaszom van, azt meg én nem mondhatom el ő neki. Néha úgy álmodom, hogy beszélünk egymással, s aztán mikor felébredek, akkor olyan rosszul esik, hogy megint süketnémák vagyunk. Azt nem is említem, hogy idegen ember akár szemtől szemembe összeszidhat s én még azt mondhatom rá, hogy köszönöm a grácziáját. – Mondja meg nekem, mennyi idő alatt tanítana meg engem németül?

– Gyakorlat mellett viheti nagyságod félév alatt annyira, hogy bárkivel elbeszélgethet.

– No ha engem annyira megtanít professor uram, kap tőlem ezer darab aranyat.

– Hanem több conditio is jár vele. Hallja csak. Ha maga a teremtett ég alatt valami két lábú állatnak elárulja azt, hogy én tanulok, hát akkor én magát főbelövöm. – Másodszor: ha maga elneveti magát, mikor én valami furcsát mondok, akkor én magát rögtön főbelövöm.

Alig lépett ki a gróf szobájából, midőn meg a grófné hivta be szobájába s ez meg azt az ajánlatot tette neki, hogy kap tőle ezer aranyat, ha őt félesztendő alatt megtanítja magyarul. Lám, férje oly derék jó ember és ő neki úgy fáj az, hogy nem beszélhet vele soha. Annak bizonyosan semmivel sem fogna nagyobb örömet szerezhetni, s ez által tanusítandja legjobban, mennyire szereti őt; hanem az egész dolog titok, és arról senkinek egy szót sem szabad tudni.

Doctor Langer arra is szépen ráállt s aztán naponkint -291- két órával több leczkét adott a háznál; egyet a grófnak délelőtt, míg a kis fiunak gymnasticai órája volt s a grófné toillettjét végzé, másikat délután a grófnénak, míg Zsilipy szunnyadozott. Titkot pedig már csak azért is jól tudott tartani, mert ezer arany helyett így kétezer várt rá.

A grófnővel nagyon könnyen ment az oktatás: ő igen alkalmas tanítvány volt; oly szépen tudta hegyezni ajkait a mi szűkszájú beszédünkhöz, oly könnyen megtanulta lágy magánhangzóink kiejtését, s később még határozott és határozatlan formáktól sem rettent vissza.

Annál veszedelmesebbek voltak a leczkék a gróffal. Bezárt ajtó mellett, az asztalon egyfelől a töltött pisztoly, másfelől a kalamáris: a ki nevet, azt lövik főbe. A professor nem nevetett.

A grófnak először is semminemű sejtelme nem volt arról, hogy mire való az a der, die, das? Azt ő igen mindegynek találta. Később, mikor már sok szót tudott, szeretett mindent úgy fordítva adni, a hogy ő azt kigondolta; szabály volt, hogy egy szót sem szabad a leczke alatt magyarul mondani.

– Bin heute sehr schlimm; hab ser gut gewohnt mit dem geladenen Kraut, und hat mich das Kalte ausgetroffen.

A jámbor professor ebből aztán vagy értette meg, vagy sem, hogy a gróf úr rosszul van: jól lakott töltött káposztával, s kilelte a hideg.

– Welcher Sonne dem Sieben?! kiálta rá haragosan a gróf (micsoda napja a hétnek?). -292-

– No hát, kiálta Zsilipy, öklével az asztalra ütve, «himmelstein hat schaffen!» (mennykő teremtette). (A professor nem bánta, ha úgy van is.)

Zsilipy Péter három hónap mulva azt vette észre, hogy nagyon kevésre ment; szégyenlette magát, hogy olyan rossz diák, bizony-bizony sokszor megérdemelné, hogy ne kapjon ebédet; ebbéli szégyenében aztán mit tett? a délutáni álmot lopta el magától. A mint az ebédet végezte, megparancsolta odakinn a cselédségnek halálbüntetés alatt, hogy hozzá senki be ne merjen lépni, a míg alszik, mert ő mindenkit személyválogatás nélkül agyonlő, a ki álmából fölveri.

Akkor aztán neki feküdt a der, die, dasnak s magolta a grammatikát, hogy a hátán csorgott bele az izzadság. Történt azonban, hogy e terhes foglalkozás közben a sok éves előjogait követelő álom elnyomta szemeit, a pipa szájából, a könyv kezeiből kihullott a földre, a jó vitéz férfi nagyon nagy dosist talált bevenni mindenféle narcoticumból; ezalatt kis fia, kinek nem sokat parancsolt a hopmester, a tilalom ellenére berontott apja szobájába s rajta kapta az öreget a titokteljes munkán.

A gyerek visszafutott anyjához, s elmesélte neki, hogy apja leczkét tanul: el is aludt rajta.

Leonorát lelkéig hatotta ez a nagy gyöngédség. – Ilyen férfi-korban egy asszony kedveért nyelveket tanulni annak, a ki megvénült egy mellett, nem csekély áldozat. Átlopózott hozzá; Péter még aludt, szótár, nyelvtan, párbeszédes könyvek s egyéb corpus delicti ott hevert lábánál; a nő felcsókolta őt álmából, s a mint a hadastyán fölveté szemeit, az az édes csengő hang fogadta, a minél kedvesebbet nekünk a sphærák zenéje sem mond: magyar szónak híják: -293-

– Mit álmodtál, férjem? kérdezé az asszony tiszta magyarsággal. Nem álmodtad-e, hogy míg te fáradva küzdesz, hogy hozzám közelebb lehess, én a másik úton megelőzlek a közös óhajtásban?

Zsilipy Péter szentül azt hitte, hogy most is csak álmodik, folytatását egy kedves régi álomképnek, melyből szabad volt neki fel nem ébredni többet. Ez a fölfedezés végtelenül boldoggá tette Zsilipyt, különösen azért, hogy nem kellett neki többé iskolába járni, kifizette a professornak a kétezer aranyat, hiszen meg volt érdemelve.

Hanem azért vitte annyira nyelvészeti tökélyeit, hogy az udvarnál is föllépett kisérleteivel; egy pár adomát historicummá is tett általa; egyszer tudniillik különös bók gyanánt azt találta mondani egy udvarhölgynek: «Selber hat schönes Leder» (magának szép bőre van). – Nem sokára e megtisztelt udvarhölgy meghimlőzött s arczán meglátszottak a betegség nyomai; mikor aztán ismét találkozott Zsilipyvel, bús tréfával mondá neki: «lássa, oda van a schönes Leder.»

Erre Zsilipy olyanformát mondott neki, hogy történjék bármi a külsővel, csak a szív legyen jó, hanem ezt oly válogatott kifejezésekkel adá tudtára, hogy az udvarhölgy azt mondta neki rá: «Sie Saumagen!»

32.
A GYUJTOGATÓ.

… «Azt kérdik a biró urak, miért lettem gyujtogató? Ki vett rá, ki biztatott fel, ki ösztönzött? Mivel haragítottak meg? kinek akartam boszújára lenni? Fiatal leány vagyok, szép vagyok, talán a szeretőm hagyott el? Az erdélyi mordályégetőkkel vagyok-e társaságban? azok fizettek-e nekem minden gyujtogatásért, minden kiütött tűzért a városban? Megfelelek mindenre igazán. Nem is bánom, -294- ha a hármas fával megkoronáznak is, 5) vagy ha a hidegvíztortura alá vezetnek, én egyebet nem tudok vallani, mint a mit igazán vallok. Nem bíztatott engem semmi emberi lélek; senki, a ki emberi hangokon beszél. Nem is voltam haragban senkivel; nem háborított soha senki, hogy boszút álljak rajta. Fiatal leány vagyok, szép vagyok; volt hozzám illő kedvesem, eljegyzett mátkám, a kivel meg kellett volna esküdnöm, pünkösd előtt, zöld csütörtökön, a nagy templomban. Nem voltam én boldogtalan szerelmes, a kit a szíve nem hágy aludni.

Az erdélyi mordályégetőkkel sem vagyok egyetértésben, most hallom először a hírüket; átkozottak legyenek velem együtt, ha igaz, hogy vannak a világon. Nem kényszerített engem senki gyujtogatni, mint maga a tűz.

A tűz, a tűz! Oh ez valami rettenetes gyönyörű szellem, a ki ha csábít, ha integet, nem lehet neki ellenállani. Mikor még csak kicsiny szikra, úgy enged magával játszani, olyan bágyadt, úgy tud kérni! ha az ember a lehelletét fújja rá, arról éled; akkor jobban felnyitja azt a vörös pokolbeli szemét, a mi olyan bűbájosan tud mosolyogni. Azután mikor mindig jobban éled, lassankint az izzó parázs felett elkezd valami kis halavány kék szellemke tánczolni; úgy emelgeti hegyes fejét, úgy libegteti könnyű szárnyát, úgy csókolózik az ember lélekzetével, míg szüntelen nagyobbra, nagyobbra nő, hizelgő nyelvével nyaldossa a hozzá közel esőket, a miket meg fog emészteni; eleinte olyan szépen világít, melegít, olyan tréfálózva pitteg-pattog, pörlekedik, később aztán mindig hatalmasabb lesz, éget, vakít, elijeszt; harsogva és ordítva kél ki, szárnyait szétterjeszti, mindig tovább! házakon, utczákon végig, fel a legmagasabb toronytetőig; onnan lobog fel az -295- égre, a felhők, az egész mennyboltozat úgy égnek tőle; a világ minden sarka fényben úszik; oh ezt rettenetes gyönyörűség látni.

Hát még azok a hangok; a futó embercsoportok kiáltozásai az utczán; az asszonyok, a kik hajaikat tépve sikoltoznak; a síró gyermekek, kik benn rekedtek az égő ház udvarában, a vizes szekerek csörtetése, az oltogatók riadozásai: «vizet, vizet, vizet!» a hogy csapkodnak fejszékkel bódultan a sziporkázó tűz közé; átok, imádkozás, jajgatás, Isten-káromlás tölti be a levegőt! a harapózó tűz a hogy pörlekedik a viharral; mentől jobban ordít a szél, annál jobban pattog, harsog a tűz, egyik sem birja a másikat leverni; a harangok kongnak, zúgnak közbe, mintha valami hosszú órát, tán az itéletnapi éjfélnek óráját ütnék, egy olyan sok éjszakából összeragadt éjszaka középső óráját, a minek nem tudni, hogy mikor lesz hajnala? És azután ezt messziről nézni és hallgatni és elgondolni: ezt a nagy dolgot én cselekedtem! oh az valami rettenetes gyönyörűség, én uraim és biráim!

Hanem azután másnap, mikor vége van az égésnek, mikor elmult a mámor, mikor végig kell menni a szenes utczákon, a mikről még a szalmaszál is felégett, mikor látni kell a romokat, a mik nem lángolnak már, csak füstölögnek; közöttük járnak, kelnek, turkálnak rongyos, tépett ruhákban dúlt arczú emberek, asszonyok, a kik keresgélnek az üszkök alatt valamit, – talán a tűzben megolvadt pénzük maradványát, vagy megégett gyermekek csontjait? mikor egész utczasorok bámulnak rám, mint a halottkoporsók üres ablakaikkal, s a tetőtlen tornyok nagy fekete szája, mintha hozzám akarna szólni minden pillanatban; oh akkor úgy fáj, úgy reszket minden tagom, tagjaimnak minden ize, a mi kívül van rajtam és belül; úgy húz alá, úgy éget, úgy nyomorít; én nem tudom mi lehet az? de az rosszabb, mint a nyavalya; az kívántatja velem a haláli. Oh uraim, birák urak! ne hagyjanak engem élni. -296-

Tudom én, hogy gonoszat cselekszem, de nem állhatok neki ellent; mikor rám jön a gondolatja, meg nem szabadulhatok tőle, a míg végre nem hajtom, s ha egyszer megtettem, olyan nyomorultnak érzem magamat, mint egy ketté vágott féreg, melynek két darabban kell egy helyett kínlódni, melynek minden ízében külön kell meghalni. Oh én uraim, bírák urak, tegyék azt, hogy én meghaljak»…

Ígyen van följegyezve D... városa évlapjain egy szerencsétlen leányzó önkénytes vallomása az 1656-ik évben történt gyújtogatások felől, melyek Cserey egykorú emlékiratai szerint Erdélyben is napirenden voltak s az akkor átalánosan elterjedt hit szerint bérlett gyujtogatók gonosz műveinek tartattak. Az utóbb említett kútfő aként nyilatkozik, hogy Erdélybe mordályégetők jöttek, hogy a népet a háborútól elijeszszék. – Tudjuk, hogy Erdély fejedelmei minő háborúhoz készültek az idő szerint. A d...i város évkönyveiből kitünik, hogy ott is átalánosan el volt terjedve ez a nézet.

Apáthi Anna azonban, a fentebbi vallomást tevő hajadon, mint szavaiból kitünik, maniacus hajlamot s nem megfizetett rossz szándékot bizonyít be. Különben is gazdag és istenfélő polgár leánya volt, ki nem szorult senki átkozott pénzére; ha tette, őrültségből tette.

Mindamellett, önvallomása nyomán, elitéltetve, szekérre kötöztetvén, a város utczáin szerteszéllyel meghordoztatott, az utczák szegletein tüzes fogókkal «szörnyen megfogdostatott» (a cronica szavai) s ennekutána tűz által megégettetett s hamvai a szeleknek átadattak.

Apáthi Anna nem volt több tizenhat évesnél; szép, nyulánk termetű alak volt, fehér halavány arczával és szelid kék szemekkel; senki sem hitte volna felőle ezt a nagy istentelenséget. Még azok is, a kik legjobban átkozták, s sarat markoltak fel az utczán, hogy meghajigálják, midőn a vesztőhelyre hurczoltatott, bámulva szemlélték állhatatosságát, mely semmi kinzásra meg nem indult. Sőt -297- midőn a máglyára felállítva, derekán keresztül a karóhoz lánczolták, s a tüzeket meggyujtották alatta, akkor épen elkezdé hangosan énekelni a dicséretet:

És a midőn már a lángok köröskörül elboríták, a midőn a füst körülfogta, hogy alakját nem lehetett többé látni, még akkor is hallani lehetett a füst közől, a láng közől:

Nem sok időre azután ismét új tűz ütött ki a városban éjnek éjszakáján, de hála Istennek, rögtön elnyomatott; sőt nemcsak az, hanem maga a gonosz gyujtogató is kézre került, a kiben mindjárt ott a helyszinén felismerték álruhája mellett is Bereczk Mártont.

A gonosztevő forró tetten kapatván, magát semmivel nem védelmezheté, a miért is arra itéltetett, hogy nyársba húzatva, izzó tűzön süttessék meg.

Nem volt kedvére a kegyetlen sententia az elitéltnek, a miért is a kivégeztetésre rendelt napot megelőző éjszakán trafikát gondolt ki a porkolábbal, s azt rávevé, hogy őt bocsássa szabadon, azt igérve neki, hogy ha megszabadul, ezer aranyat fog neki ajándékozni.

A porkoláb kételkedett Bereczk szavaiban, mert tudva -298- volt előtte, hogy ő csak egy zsellér ember, honnan venné ő azt az ezer aranyat egy sommában? Miért is addig nem hajlott a rab szavára, a míg az meg nem vallotta neki, hogy Vértesen lakó Szücs István bátyjánál van neki eltéve kétezer darab aranya, az úgy is kárba veszne, ha ő meghal; felét vegye el magának a porkoláb.

Ez az emberséges ember úgy tett, mintha mindenre ráállt volna; titkon azonban tudósítá a tanácsot a fogoly szavairól, ki is a midőn legjobban hinné, hogy pénze által megszabadul, azt tapasztalá, hogy Szücs Istók bátyját is odahozák vasraverve.

A pénzt csakugyan megtalálták nála, teljes értékű körmöczi aranyakban, azt kiadta mindjárt Szücs Istók; ez is volt a szerencséje, különben majd szolgált volna neki a háromszegletű korona.

Bereczk Márton, látva, hogy el van árulva, s most már nem elég, hogy kínos halállal kell meghalnia, hanem még a kínvallatásnak is alá kell vetnie magát, – önkényt megvalla mindent.

Legelőször is azon kezdé, hogy «nem igaz, mintha az egy hónap előtt máglyán megégetett Apáthi Anna gyujtogatott volna; soha sem cselekedte ez azt, az egész önvallomás kigondolt hazugság, hanem így van a dolog:

Ő szerette Apáthi Annát, és el is akarta venni feleségül; a leány atyja azonban tehetős polgár ember levén, elutasítá, azt mondván, hogy nem adja leányát sült parasztnak, ha csak legalább kétezer aranyat le nem tud számlálni előtte.

A két szerető azonban így is gyakran összejött, este, titokban, a míg Apáthi uram a pinczeszeren mulatott komái társaságában, az alatt ők ketten Balóné fonóházában találkozának, a ki azonban jó erkölcsű asszony vala, s mindig jelen volt, a míg együtt beszélgettek s később lámpásos szolgálóval kisérte haza Annát, a kit szelid magaviseleteért nagyon kedvelt s szerencsétlen szerelme miatt igen szánt. -299-

Egy este, a midőn így együtt mentenek haza Apáthi uram házáig; rendesen a csizmadia-czéh állásának szegletén szoktak elválni, mert Bereczk nem tartá tanácsosnak egész a házig elmenni, ott Márton azt mondá a lámpást vivő szolgálónak, hogy engedje neki a mécsnél meggyujtani pipáját.

Anna olyan szépen kéré, hogy ne tegye azt; ime a magistratus kihirdeté, hogy senki a dohányt török módra színi ne merje, nagy büntetés alatt; még nagyobb büntetése van annak, ki az utczán a lámpásból kivett mécscsel jár, a sok tűzveszedelem miatt; de Bereczk nem hajtott rá, hanem meggyujtá pipáját, s mikor már az égett, azt sugá Anna fülébe:

– Nekem fog már adni apád: le tudom számlálni asztalára a kétezer aranyat.

Anna először megörült; azt gondolta, hogy kedvese tán kincset talált, a mi után az akkori háborgós időkben nagyon keresgéltek mindenfelé, hanem azután elszomorodott, arra gondolva, hogy szegény ember nem szokott egyszerre gazdaggá lenni.

– Azt ne kérdezd. Lidércz hozta; lelkemet adtam el érte, hogy téged megvehesselek rajta.

A leány nem tudott kivenni belőle semmit, s nagy búsan elvált tőle, egy cseppet sem örülve annak a jó hírnek.

Alig ért azonban házuk ajtajáig, a midőn egyszerre fény borítja el a piaczot, s a mint visszatekint, a csizmadiaállást lángokba borulni látja.

A lámpásos szolgáló erre sikoltva futott el, ő pedig egyedül maradt házuk ajtaja előtt.

Egy pillanat mulva futást hall, utána káromló kiáltozást s rémkedve látja maga előtt elfutni kedvesét, ki a mint őt megpillantá, visszakiálta rá: «fuss be a házba Anna, a hadnagyok jönnek!»

A leány ekkor tudott meg mindent. Szeretője bérlett gyujtogatónak adta el magát, mordályégető lett kétezer aranyért!

Bereczk odább futott, a mellékutczákban útat vesztve, a hadnagyok csak Annát találták ott.

Anna egyedül maradt az utczán, a lámpahordó cseléd is elfutott s a mint a lovas hadnagyok oda értek, s azt kérdezék a leánytól: nem látta-e azt, ki a szint meggyujtotta? azt felelte rá: «én gyujtottam azt meg!»

Ott elfogták, börtönre vetették. Mindent magára vallott. A sok ízben történt égetéseket mind magára vállalta, azért, hogy azt az embert, a kiért szerette az életet, megmentse az üldözéstől, s talán azért is, hogy a ki megútáltatta vele az életet, a helyett meghaljon.

Bereczk Márton jól tudott mindent, a mi a tanácsházban történt Annával, de nem volt bátorsága önmagát feladni, hogy őt kiszabadítsa. Hallotta azt is, hogy halálra itélték; látta tollkoszorúval megkoronázva körülhordatni őt a város utczáin; mindenütt utána ment a szekérnek, s hallgatta a kikiáltó szavait, a ki minden utczaszegleten elmondá fenszóval a népnek, mit vétett e leányzó és mint fog lakolni szörnyű bűneért? Isten legyen lelkének irgalmas! A nép sárral hajigált és leköpte.

Végig nézte, hogy kötözték ki a máglyára azt a leányt, a kit szeretett s a ki érte föláldozta magát? a nyelvén lebegett a kiáltás: «ne bántsátok! ő ártatlan, én vagyok a gyujtogató!» azután látta, hogyan emelkednek körüle a lángok, hogyan borítja el a füst egész alakját? Egyszer a szél megbontotta a füstöt, hogy az áldozat arcza kilátszott: úgy tetszék neki, mintha ő rá nézett volna.

Egy óra mulva hamuvá lett a máglya; ő még mindig ott állt az utczaszegletnek dülve, dühös forgószél csapott végig a téren, az felragadta a fekete hamut a máglya maradványaiból s megkavargatva körül a levegőben, szétszórta -301- azt az egész városon; őt is behinté vele, arcza és szemei tele lettek kedvese hamvaival.

És ekkor fogadást tett magában, hogy rettenetes bosszút fog állani érte: porrá leégeti ezt az egész várost. De Isten megrontá a gonosz szándékot, mert a midőn egy erős fölszél támadtával a város végén álló filagoriára akará hajítni a szurkos csóvát, a mitől bizonyára egyik szélitől a másikig égett volna le az egész város, a tűzőrök észrevették és elfogták.

Ezen vallomása után megrendítő fölfedezéseket tett Bereczk Márton azon országszerte elterjedett gonosz társulatról, melyet akkoriban «mordályégetők» neve alatt tanult átkozni az ország.

Vallomásai jegyzőkönyvbe irattak, s minthogy ezek által nagy szolgálatokat tett a köztársaságnak (így hívta magát akkor Debreczen községe – és valóban az is volt: egy önkormányzatú kis Róma), azért elengedteték neki a nyárson való megsüttetés, s egyszerűen feje vétetvén, úgy égettetett meg. A kétezer arany tűzkárvallottak segítségére fordítódott.

Itt több lap ki van szakítva a jegyzőkönyvből s az utánuk következő lap szélére ez van irva:

«Idegen hadak jövének a városba, kik a jegyzőkönyvet megkapván, abból több paginákat kihasogatának».

33.
HÁROM KÖZÜL A LEGSZEBBIK.

Ezelőtt mintegy hatvan esztendővel halt meg a felvidéken egy öreg táblabiró, a ki igen sajátságos módszer által biztosította magát a felől, hogy halála után sokáig megemlegessék.

Volt neki három unokahuga: Hermina, Pepi és Ágnes, -302- a kik hirhedett szépségek voltak abban az időben messzejáró földön.

A három szép kisasszony sokszor meglátogatta nagybátyját, az levén végczélja a látogatásnak, hogy «ugy-e bár nekem hagyja az emeletes házát bácsi, ha meghal?»

«Neked leányom, neked», szokta az öreg mondani mindegyiknek és igen szerette, hogy ha e felül kérdezősködtek tőle.

Nem is boszantotta ez a kérdés, dehogy boszantotta, sőt inkább alig várhatta, hogy meghaljon, s hogy halálával azt a tréfát elkövethesse, a minek azután majd halála után olyan nagyot fog nevetni.

Mikor tudniilik felbontották az öreg úr végrendeletét, az állt benne: «az emeletes házamat pedig hagyom a három unokahugom közől a legszebbnek».

Páris itéletéből tiz esztendős háború lett, pedig ott csak egy almán veszett össze három istenasszony; hát még ha emeletes ház lett volna kérdésben!

Ha tanúk kellettek, százával állíthatta elő mindegyik imádóit, kérőit, tánczosait, ablakviziteit, sóhajtozóit s a különféle garnizonokat.

Ha visum repertum kellett, ki tagadhatta volna el Hermina karcsú termetét, hollószín haját, villogó szemeit; – viszont Pepi rózsás orczáját, selyemszőke hajfürteit, piczi kezecskéit, valamint Ágnes természetes göndörségű gesztenyeszín hajzatát, arczának szerelemgödröcskéit, gyöngysor fogait és bájoló mosolygását? Valóban azt el kelle ismerni, hogy mind a három igen szép, rendkívül való szép; az ügyvédek dolga megvitatni, hogy melyik de a legszebb?

Kezdődött tehát a trójai háború másodszor is – tintával és papiroson. Mi volt a bebizonyítandó? Mit kellett az ügyvédnek védencze ügyében allegálni? Azt nem, hogy cliense ilyen meg amolyan szép, s így őt illeti az örökség, -303- mert hisz az szemmel látható volt, hanem megfordítva azt, hogy a másik két prætendens szépségében micsoda hibák vannak?

Képzelhetni azt a gyönyörű processust, a mi ebből támadt; hogy kerültek napfényre egyenkint és kölcsönösen a legrejtettebb toilette-titkok: mint mondta el Hermina ügyvédje Pepiről, hogy az carminnal festi magát, a mit azután a műértők jelenlétében kellett a vádlottnak személyesen megczáfolni, kiderülvén, hogy arczának rózsaszíne csakugyan természetes és nem kölcsönzött; veszedelmesebb volt sokkal azon vád, hogy Hermina termete félre van nőve, s csak a vállfűző tartja egyenesre, míg Ágnes azzal gyanusíttatott, hogy a jobb lábára bicczent, s e miatt egyik czipőjének belül is rejtett sarka van, hogy hajfürteinek bodorsága mesterséges és nem természet szerinti; ezekhez járultak az ügyvédi dialectica mesterfogásai, például: akkor követelni itéletet, mikor Pepinek a képét felfújta a csúz, hogy a szája egészen bedagadt tőle; mikor Ágnes sárgaságba esett, vagy Hermina a náthától szólni nem tudott; azután következtek a szellemi szépségek ellen intézett megtámadások; egyik pikánt, másik szekánt, egyik durczás, másik mérges; pedig mi árt a szépségnek jobban, mint a duzzogás, a rossz indulat? tanú rá «Sári, Kati, Nina, Panni, Julcsi» s még több elcsapott szobaleány, szakácsné és szolgáló, hogy az ellenfél cliensei napjában tizennyolcz óráig igen rútak, a míg tudnillik odahaza vannak s a cselédeket kunirozzák, hogy ilyenkor utálat rájuk nézni, míg viszont Betti és Netti kegyben levő frajok esküsznek rá, hogy a védelmezett fél csupa szeretetreméltó szépség odahaza is.

Ilyenformában folyott ez a per hat esztendeig, a nélkül, hogy egy hajszálnyival előbbre ment volna, kivéve, hogy néha-néha egy-egy kihuzott fog hullott a bírói mérlegbe, rövid időre lejebb nyomva a serpenyőt; ekkor a bírák azt ajánlották a perlekedő feleknek, hogy legjobb lesz, ha szép barátságosan kibékülnek egymással. -304-

Jámbor gondolat! Lehet azt Angliának tanácsolni, hogy béküljön ki barátságosan az indusokkal. Lehet azt tanácsolni a montenegrói vladikának, hogy ismerje el, miszerint a török szultán nagyobb úr, mint ő; lehet tanácsolni három divatlapszerkesztőnek, hogy egyet a három lap közől ismerjenek el legjobbnak, de hogy három fiatal kisasszony közől kettő elismerje azt, hogy a harmadik nálánál szebb, ennek az indítványba tételére csakugyan merész hit kivántatik, a mint hogy ez a hit meg is bukott menthetlenül, s a három hölgy annál keserültebben folytatta a megkezdett harczot, mentől könnyebb kezdett lenni a «contra» és nehezebb a «pro» allegálás.

Huszonnyolcz esztendeig folyt a per a felett, hogy melyik három közől a szebb? Már akkor nagyon nehéz volt a bizonyítás.

Ez alatt az örökbehagyott házat senki sem javíttatta; a rajta fekvő adósság kamatait senki sem fizette, a jövedelem fölment a perköltségekre, a kamatok kamataival felgyűlt tőkéért egyszer a hitelező elkótyavetyéltette a házat s annak az ára épen netto belement az ő követelésébe. Ime tehát a fatalis processusnak nem maradt egyéb substratuma, mint azon kérdés eldöntése, hogy három pörös fél közől ki hát csakugyan a legszebb?

Már akkor pedig mind a három, ki az ötvenhez közel, ki azon is túl járt s szépségeiknek nagyon megártott az idő s az erős indulatok. Még akkor is kisasszonyok voltak, akkor is egy házban laktak s kihallott az utczára, a hogy pörölnek egymással minden órájában a napnak.

Mikor az örökségbe hagyott házat elkótyavetyélték, mind a hárman rajta rontottak a bíróra, hogy mit csináljanak most már a pörükkel: tán jó volna novizálni?

– Jó lesz biz az, felelt a jámbor úr; újítsák meg, de most más alapon kezdjék: azon, hogy melyik három közől a rútabb?

Lábjegyzetek.

1) 1606. deczemb. 10. Noha a mi városunk csak árokkal és tövistöltéssel kerittetett körül, mindazonáltal az Isten ő felsége ennyi sok veszedelmes állapotban kegyetlen ellenségek ellen is erőssé tette. Eddig sok rendbeli ember meghágta s hányta, lakatunkat leverte, kiből fogyatkozásunk esett, – hogy ezután az ne essék, – a ki azt meghágná, az ellen büntetést végeztünk: – hogy semmi rendbeli ember, se itt való, se pedig kívül való, nemes ember, vagy hajdú, senki és semmi rend a városunk kerítését sem egy, sem másfelől, sehonnan meg ne merje hágni és általhágni, se ki, se be ne menjen; a kapuról egyikről, se nagyról, se kicsinyről a lakatot le ne merje verni; mert ha valaki – akárki legyen, az ellen cselekszik, a félkeze elvágattassék. – Item decretum est: hogy vasárnap, miglen a délesti prédikáczió meg nem lészen, semmiféle szekerest a sorompókon be nem kell bocsátani. Régi jegyzőkönyvi kézirat.

2) Városunknak egy erős oszlopát, hazájának édes atyját, tiszteletes, nemzetes Dobozy István urunkat, a tanácsi rend között 44, a főbiróságban 11 esztendőknek dicséretes viselése után, Ecclesiánknak és respublikánknak nagy szomorúságára a bölcs itéletü Isten tőlünk elvette életének 77-ik esztendejében stb. U. o.

3) Még pedig szép munificentiával: Medgyesi Pálnak adott a tanács 200 aranyat, 100 császári tallért, polturában 100 magyar forintot; akkori időkben nagy pénz, ha hozzávetjük, hogy egy hadnagy hópénze volt 6 magyar forint, s hogy egy nagy emeletes kőházat a piacz-utczán ugyanazon időben Duskás Ferencz és neje eladtak örök áron 1800 forintért, két asszonyi hosszú köntösre való 12 rőf rásaposztóért, másfél rőf ingvállnak való kamukáért, s ennek beszegésére kivántató 18 rőf aranycsipkéért.

4) Egy más jellemző eseményt is jegyeztek föl az egykorú emlékirók e ritka férfiról. – Midőn egyszer Llaneroival egy spanyol lovas csapatot fogott el, a spanyolok kapitánya azt mondá Paeznek, hogy csak azért győzhette le őt, mert az ő lova rossz, Paezé pedig jó. A Llanero vezér nem engedte ezt magának mondatni; hanem büszkén felszólítá a spanyolt, hogy cseréljenek hát lovat s ha a spanyol meg tud menekülni Paez lován, legyen szabad; ő csak egyedül fogja üldözni a tiszt rosszabb lován. A spanyol kapitány ráállt az ajánlatra; de Paez ötszáz lépésnyire utólérte őt s megkapva az előtte futó ló farkát, annál fogva felfordítá a lovagot lovastól együtt.

5) A legkínosabb tortura neme volt; a vallatott fejét három hasáb közé szoríták, miknek végei kötéllel voltak összefoglalva; e köteleket aztán lassankint csavargatták össze, hogy a három fa a fejet három oldalról szorította. Meghalni nem lehetett bele; hanem pokolbeli kín volt; sokszor őrültségen végződött.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DEKAMERON (2. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

13	az a te urad,	az a te urad.
16	kérdé a bűnöstől,	kérdé a bűnöstől.
43	nom vallották meg	nem vallották meg
119	112.	12.
149	saját fejedemi	saját fejedelmi
158	házastársában.	házastársában.»
297	Erdemli haragodat,	Érdemli haragodat,
297	Es átallja	És átallja