The Project Gutenberg eBook of Virradóra by Mór Jókai

A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama hegyhátokon még fehérlik a hó.

A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején, sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű, komor sötétzöldjébe.

Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén, mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek emeltek, mór pénzzel fizettek.

Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép fiatal felesége van.

Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.

Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek. -2-

Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel; de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul ütött embert királyának nem vallhatott.

Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt, hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján, addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.

A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.

Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.

Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.

Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel szaporítá nemcsak a keresztyén világot, -3- de mint a rossz világ mondja, még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az örökkévalóságba.

Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon megcsodálnak.

Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt, hogy leánya születésekor meghalt.

Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.

Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt, még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem láthatta, melyen keresztülvitték.

Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia trónján.

Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem háborgatta őt rajta.

Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don Alfonzo.

Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a titkos kopogtató? -4-

Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint maga Don Alfonzo.

– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy karszékbe.

– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják Castiliában.

– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom magamat hordatni.

– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat, akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is, fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?

– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.

– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a lópatkó-nyom?

– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a teve-lábnyom?

– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.

– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?

Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.

– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két ölnyire egyik nyom -6- a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.

– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.

– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.

– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak lónyomokká…

– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva, s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak. Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto. Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»

E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s leűzte arczáról a mosolygást.

– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia, Navarra és Arragonia -7- minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna, de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni, hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!

– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.

– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri. -8-

– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem nagyon kedvező időben jön.

– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.

Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni, mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu, az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de természetes.

– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?

– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni bátorkodik?

– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a kik most őrülten szaladgálnak -9- Madrid utczáin, mint szoktak máskor kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.

– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?

– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle, Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid hallja.

– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja tenni esetét, nem verekedhetik.

– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt; átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s akkor ő is lovag lesz.

– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony teremtmény – a király bolondja: Ninifa.

Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta helyét.

– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.

– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.

– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig kirántá kardját.

– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek, hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó vérét kiontani.

Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját hüvelyébe.

II.

Szaraczén kalifák uralkodtak a félsziget felén, összeszőve harczaik történetét, játékaikat, szerelmeiket a spanyolokéval.

Araboknál volt a tudomány, a művészet, a poézis. Ők építették a tündéri pálmaoszlopos csarnokokat, ők énekelték a bűvösbájos románczokat, mik épen olyan sokáig fenmaradtak, mint azok az oszlopcsarnokok.

Nem voltak idegenei többé annak az országnak; királyai, mívelői voltak, s úgy éltek abban a keresztyénekkel, mint egy testben két lélek.

A mór szokások átlopóztak a nép mulatságaiba. Még akkor az erkölcsnemesítő czivilizáczió nem hozta be a bikaviadalt, s a vitézjátékokat nem izlelte a spanyol nemes, kinek, ha kedve támadt lándzsát törni tréfából valakivel, -11- csak a szomszéd város faláig kellett ellovagolnia, hogy hasonló készségű ellenfélre találjon. Nem vitték ezt a mulatságot a czirkusba.

Henrik király udvarában mór bohóczok mulattatták a nemes hölgyeket és urakat, minőket Marokkóban tanítanak ki, gyermekkoruktól bohócznak nevelve, aczélizmokkal, villámtréfával; a kik hat öles sima rúdra felmásznak, míg a rúd végét a másik bohócz övébe dugva tartja, kik elhajítják magukat a lóbált kötélen, s a szinkör egyik végétől a másikig repülnek, kik köröskörül leszúrt hegyes kardok között bukfenczeket vetnek, kik eleven piramidokat képeznek egymás vállára állva, melynek hegye alant van, a társait emelő óriás; kik mérges kigyókat tánczoltatnak, zeneszóra kényszerítve őket egyenesen fölállni; kik tudós zöld madárkákat csatarendbe állítva, harczjátékot intéznek a szelid viadorokkal; s közbe vidám tréfákat szórnak a nemes urak közé, miktől a szép hölgyarczok itt-ott el is pirulnak még. Van köztük, a ki a sokhúrú arab lanton csodaszép arab románczokat tud elverni, s más, ki csengő hangon azokat elénekli. A szép dalokat utánok dalolja a nép az utczán.

Mindannak, a mit e szóban szépnek, kedvesnek, óhajtottnak ismerünk, Ninifa összesített ellentéte.

Arcza fekete és rút; ha mosolyog, valóságos ördög. Karjai hosszúk és izmosak; széles válla, kurta nyaka van. Hangja vastag és recsegő. Tréfái olyanok, mint a nyolczszemű marása.

Minden vasárnap este közjáték van a buenretirói királyi palota kertében, hol a király a grandokkal fedett mennyezet alól nézi az arab bohóczok előadásait, míg a nép a szinkör nyitott felén tölti meg a sorompókat. -12-

A játék végén szokott Ninifa előjönni; minden alkalomra tart valami új, meglepő erőmutatványt, s annak a végén veszi a mandolinját s elkezd rajta egy legújabb keletű románcz dallamot verni, melyben aztán a tréfás szöveget is elénekli, a minek rendesen az a csintalan tartalma, hogy Chinchilla herczeg hogy szed rá egy féltékeny férjet, a ki addig őrzi a nejét, míg merő elővigyázatból elveszti.

A nép nevet a bohó történetnek, eltanulja azt dallamával együtt; hanem az úri páholyrend mennyezetei alatt rendesen egy-egy hallgató nem nevet, a ki a mese által találva érzi magát, s átkozódva keresi szemeivel az átelleni sorok közt: vajjon melyik lehet az a Chinchilla herczeg?

A Chinchilla herczeg egészen népszerű alak már. Úgy beszélnek róla urak és parasztok, mint a legjobb ismerősről. Chinchilla herczeg bőkezű, ajándékozó; Chinchilla herczeg gavallér, nagylelkű; Chinchilla herczeg szerelmes és szeretetreméltó, minden szép asszonynak titokban imádója, és oly soknak imádottja, és Chinchilla herczeg a mellett vitéz és bátor, ki ha kelepczébe jutott, ki tudja magát vágni karddal; bástyákra mászik, mint a menyét; fut mint a paripa; úszik, mint a gyílk s sziklákkal hajigál, mint a titánok.

Hiszen vannak, a kik őt bizonnyal ismerik; hanem azok nem árulják el. A nők.

És ezért futkosnak az utczán a madridi féltékeny férjek, mint a kiket a nyolczszemű megmart; halálra keresve azt a láthatatlan férfit, a ki minden zárt ajtón keresztül-kasul jár és a kit nem lehet megkapni sehol.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, a király úgy tesz, mintha haragudnék érte. Mielőtt a népmulatság megkezdődnék, a királyi hirnök trombitaszó mellett hirdeti ki, hogy a gonosz szátyár Ninifa e diszes társaságból kitiltatik, nehogy rút nyelvével új botránykozást okozzon; a sorompóknál -13- vigyázó őrök utasíttatnak, hogy őt be ne ereszszék, sőt ha megjelenni bátorkodnék, ellenében kopjáik megfordított végét használni serénykedjenek. Hasonló czélból az egész szinkör tíz lábnyi magas palánkkal van körülfogva, a palánk széle keresztbeálló vasszegekkel felboronázva, hogy a gonosz lopva se jöhessen be sehol, Chinchilla herczegről mesélni.

A játék végén aztán mégis rendesen ott van Ninifa, minden alkalomra más meg más cselt találva ki a bejuthatásra. A mór zenészek sipolnak, trombitálnak, ütik az öreg dobot, egy intésre elhallgat minden hangszer, hanem az öreg dob még azután is dobol, hogy nem ütik; a nép kaczag, rémül, boszorkányt kiált, míg egyszer keresztülszakad a dob s kidugja rajta a fejét Ninifa s elkezdi dalolni, hogy mit csinált Chinchilla herczeg Don Caracassal, ki rézpánczélba öltöztette nejét s a pánczél kulcsát mindig magával hordozta.

Máskor megint állatszelidítők mutogatnak tanult hiénát, ki irni, olvasni tud; idomított krokodilust, ki szájába adott zablával lovagot visz a hátán; egyszer aztán a nilusi szörny feláll a két lábára, s elkezdi énekelni, hogy Chinchilla herczeg hogy ásat kincset arab mágusz jóslatára a fukar Don Coriandóval s míg az a reves fa tövében a föld közül válogatja a penészes tallérokat, az alatt Chinchilla Don Coriando legdrágább kincsét rabolja meg.

Sőt arra is képes a bohócz, hogy a játék kezdete előtt elásatja magát a szinkör homokjába, s mikor már azt hiszik, hogy sehogy sem képes bejutni, kiemeli fejét a föld alól, lerázza magáról a homokot s folytatja a történetet Chinchilla herczegről, meg Don Barbusio három leányáról, kik mostoha apjukat felváltva teszik bolonddá, azzal, hogy Chinchilla herczeg ellen lesbe állítják.

Azon a szombat napon, melyen Don Alfonzo is elviteté magát gyaloghintóban a buenretirói palota játékszinéig, hogy ipa és sógora páholysátorában meghúzva magát, e végzetes bohózatot végignézze, szinte ki volt hirdetve -14- trombitaszó mellett, hogy az a szemtelen, veszett, kigyótajtékos nyelvű szörnyeteg, a Ninifa bolond, e diszes társaság körébe sem az ajtókon, sem a sorompókon be ne eresztessék, se boros tömlőben, se üreges hangszerekben, se vadállatok bőrében magát be ne csempészhesse, mire nézve az őröknek szigorú parancsolat osztaték a kapukon kivül.

Ezuttal is meg volt felőle győződve mindenki, hogy azért Ninifa még is csak itt lesz, mikor híják.

A köznép, melynek nagyon tetszett ez a mulatság a nagyok rovására, a bohócz mutatványok végén hangosan szokta a kedvencz szörnyeteget követelni.

Ezen a napon különösen zajos jelleme volt a tisztelt alsóbbrendű közönség magaviseletének. Összeesett a nap a mézeskalácsosok szabadalmával, kik védszentjük nevenapját ülték, s az elfogyasztott méhser követelővé tette a polgár urakat. Aztán a király sem volt jelen ma; még reggel tudatta az alcadeval, hogy ma nem fog eljöhetni. Máskor az ő jelenléte kissé fékezni szokta a népkedélyt. Ehhez jött még az is, hogy nehány mutatvány rosszul sikerült; a karómászó alatt eltörött a rúd s azt félholtan vitték el a térről, a hogy megütötte magát; a kigyók semmi éneklésre sem akartak tánczolni, s a bohócz-troubadourok olyan nótákat énekeltek, a miket már százszor hallott minden ember. Egy tudós madár pedig azt az oktalanságot követte el, hogy elrepült s nem hagyta magát többé megfogni.

A felséges nép magas elégedetlensége a mutatványok végén tetőpontjára hágott; elkezdtek Ninifa után kiáltozni.

– Jöjjön Ninifa! Pokolba a bűvészekkel! Nekünk Ninifa kell! Halljunk Chinchilla herczegről valamit.

A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.

A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni e követelő zsibajhoz. -15-

Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre, két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók közönsége felé.

Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás, ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik, hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy óriási gólya.

Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási szörnyeteg.

E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.

A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha előveszi a búskomorság.

Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül lépni?

A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a hivatalos kérdőpontok özönét, az -16- alatt fejét behúzta két szárnya közé, s nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és így állt féllábon a haragos alcade előtt.

Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.

– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék Ninifa!

Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve, minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok; hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.

Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve, lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a bohóczot.

Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta énekelni.

– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.

– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer hang a sorompókon. A sátormennyezetekben -17- aggódva gondolák sokan, vajjon melyikünk lesz ez a Don Argosz?

A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:

«Manzanares kék vizébe
Hullatják a jázmin bokrok
Illatos virágaik.
Manzanares kék vizébe
Mártogatja fehér lábát
Az apácza. Hahaha!

Manzanares kék vizében
Tolvaj pontyok elkapkodják
A fehér virágokat.
Tolvaj mór jön csónakával
És a vizből elragadja
Az apáczát. Hahaha!

Sír a lányka és siratják; –
Csak tanitvány vala ő még;
Milyen angyalt veszt az ég!
Mór nevet. Majd megtanitják
Őt szeretni! Milyen angyalt
Nyert a földnek! Hahaha!

De meghallja a sikoltást
Hős lovag Chinchilla herczeg
És meglátja a leányt.
S szól: e drága kincs sem égnek,
Sem pokolnak igy ne jusson!
Hanem nekem. Hahaha!

Nyolczan voltak a berbérek,
Mind erős, kemény kalózok,
És Chinchilla egyedül.
Csónakon ők, ez lóháton
És elkezdte őket üzni
Hős Chinchilla. Hahaha!

Vizközépen utólérte
A kalózt jó lova hátán;
A rabló nevette csak;
-18- A ki vizen csónak ellen
Lóháton jösz hadakozni,
De bolond vagy! Hahaha!

Hős Chinchilla dárdarudját
Csónak oldalába döfve
Felfordítja a kalózt.
Nyolcz rablót ott hagyja veszni,
S kihalászsza kengyelébe
Az apáczát. Hahaha!

A reszkető szép leánykát
Betakarja köpenyébe
Úgy szállítja vissza őt.
És hazáig nedves haját
Hogy száradjon, melengeti
Csókjaival. – Hahaha!»

Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami nagyon nagy.

Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott hozzá:

– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a románczot:

A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet ismerni.

A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében, szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.

A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a magas kerítésen keresztül kimenekült.

A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat. Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz, hahaha!»

Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott róla.

Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott, egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje, apja és testvére.

Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat; egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.

Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!

Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér, mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.

Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek -21- holtát csak dajkája titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva untalan.

Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?

Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az apa és a testvér.

– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.

A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte, villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül, annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!

– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?

Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a tüneményes délibáb.

Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.

– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? -22- Önt újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg. Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?

Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény reszkető asszony!

Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei között válogathat.

A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom! védelem!

A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat várni tőlük?

Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.

Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez mégis védni fogja őt.

– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem, hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.

Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a legkegyetlenebb.

– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki volt? -23-

És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta, hogy ezt meg birja védeni.

– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel? Bátyáddal? Férfiakkal?

A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és szelleme felszabadult.

– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre, kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged, Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét, te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s apád egy galileai zsidó volt!

Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek arcza.

És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui mosolylyal emelve ég felé, rebegé:

– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak, és meghalok érted.

Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.

– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé kardjáról.

– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.

– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz, melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk közt lesz.

Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli -25- hivására három fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát az a Chinchilla herczeg?

III.

Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.

A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt. Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.

Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.

Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el egykor.

Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult hajszállal csiklandani.

Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.

Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak többé és letépik a fák -26- gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak többé.

S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.

És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival megéreztetni indul?!

… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz, mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető, megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?

Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott virrasztanak mellette.

A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz, kebelfojtó illattal.

Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard markolatja.

A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá fel, el -27- fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.

Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a közel erdő lombtalan ágaival.

Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.

E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.

A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.

Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu kilincséhez.

Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.

A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán, hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná, hogy maradjon hát örökre itt.

A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.

Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.

A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.

– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s három kard hegye szegül a lovag szíve felé.

A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs ember, a ki segítsen a megtámadottnak!

De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a harczba.

Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.

Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.

KERÜLD A SZÉPET!

Radziwill János herczeg tökéletes mintája volt annak, a mit a középkorban lovagnak neveztek. Bátorsága a csodatevéssel határos; férfiui erőben fölülmulatlan, szíve érzékeny, mint egy gyermeké, lelke áhitatos, mint egy aggé, és elméje oly éleslátó, mint szemei. Testgyakorlatokban, vitézi tornákban első hős, csatákban nevetve harczoló, s a hogy elmondhatta magáról egy éktelenül gazdag úr, hogy az ország egyik határától a másikig utazva, mindenütt saját házában hálhat meg, úgy elmondhatta Radziwill, hogy a mely városban megfordult, mindenütt imádkoznak érte. Férfiak ellenében büszke, hölgyek iránt kedélyes, tréfában kifogyhatlan, soha sem boszus, soha sem nehéz haragú, valódi bálvány egy férfiban. Hangja csengő, mikor szeliden szól, dörgő, mikor indulattól átmelegül, s képes magát lágyan behizelegni minden szívbe.

Valóban, mikor Radziwill János herczeg lován ült, sisakrostélyát leeresztve, akkor minden hölgy szerelmes lehetett belé.

Hanem aztán, mikor lováról leszállt, és sisakját letette, akkor vége volt minden csalódásnak; termetének aránytalansága kitünt; rövid lábai s hosszú kezei voltak, térdén alul értek ha leereszté, s arczát egészen elcsúfította a himlő.

Már aztán lehetett ő derék ember, okos ember, vitéz katona, bölcs államférfiú, nemes szív, költői kedély, hű, önfeláldozó lélek, sőt igen gazdag ember, az mind nem ér -30- semmit, idomtalan volt a termete, s rút volt az arcza; semmi remény, hogy valami regényhőst lehessen belőle idomítani.

Nem is sokáig fog alkalmatlankodni elbeszélésünk folyamában; ő kezdi, s aztán mint szerény, nemes lélek, visszavonul s nem követeli, hogy beleszólása legyen az általa megindított történetbe.

Radziwill herczeg a mult század közepén Rómában lakott; már több mint tizenkét évet töltött ott saját palotájában.

A herczeg, midőn tizenkét év előtt Rómába jött, egy kis négyéves leánygyermeket hozott magával, s annak a számára volt palotájának fele megnépesítve egy csoport idegen alakkal, a minőket Rómában nem találni. A leányt óhitű zárdaszüzek nevelték, a mi annál feltünőbb volt, minthogy a herczeget magát mint igen buzgó katholikust ismerte mindenki, s meg nem bírta magyarázni azt a makacsságot, a mivel Radziwill minden rábeszélésnek ellenállt, hogy neveltesse védenczét valamelyik katholikus zárdában. Radziwill állhatatosan megmaradt a mellett, hogy a leány a görög szertartások szerint ismerje meg a vallást.

Ki volt az a leány? honnan került hozzá? azt nem tudta senki. Csupán annyi volt kitudható, hogy a leány keresztneve: Anna.

Mi a leány Radziwillre nézve? Rokona nem lehet, mert hiszen óhitű; gyermeke nem lehet, mert a herczeg még maga is ifjoncz volt, mikor a négy éves leányt ide hozta. Az az ábrándja sem lehet vele, hogy ha felnő, nőül vegye, mert akkor nem csinálna maga elé akadályt a különböző hitvallás szerinti nevelésben.

Annyit azonban lehetett tudni, hogy a leány igen szép volt, valódi görög arczél, finom egyenes orr, sugár, hajlott szemöldök, nagy metszésű sötétkék szemek, psychei termet; egy tünemény az olympi hitregekörből. -31-

Mégis azt hitték, hogy Radziwill elébb-utóbb szerelmes fog lenni ebbe a lányba. Lehetetlen, hogy egy födél alatt lakjék vele oly hosszasan, és mindennapi látásától el ne veszítse fejét, szívét, mindenét.

Fejét, szívét, mindenét. Vagyonát is, lelkét ráadásul. Szegény herczeg! Csakhogy azt soha sem tudta meg senki. Még mi sem fogjuk azt megtudni, majd úgy eltünik ő előlünk, hanem azért mégis bizonyosak leszünk felőle, hogy úgy volt.

Egy napon a herczeg meglátogatta Annát, s a nevelőnőnek azt mondá, hogy egyedül akar védenczével szólani családi titkok felől.

Anna olyankor mindig le szokta a szemeit sütni, mikor a herczeggel szemközt volt; talán tudta, hogy szemei milyen szépek s fukar volt azoknak láthatásából juttatni védőjének? Talán félt attól a tűztől, a mi annak a szemeiben ragyogott? Vagy talán sajnálta őt, hogy olyan rút?

– Kedves Anna, szólt Radziwill, megfogva gyöngéden a leány kezét; a leány hagyta azt megfogni, és nem szorította vissza. Nekem hirtelen el kell utaznom Szentpétervárra. Ott nagy változás történt, a czár meghalt, s a czárnőt kikiáltották uralkodónőnek; az pedig lefoglaltatta vagyonaimat. Nekem vissza kell sietnem, hogy magamat igazoljam. Ne rettenj meg. Semmi baj sem fenyeget ott. Udvari cselszövény lesz az egész, a mit megjelenésemmel majd szétoszlatok. De mielőtt elhagynám Rómát, azt a titkot, a mi az enyém és a tied, a mi bennünket itt Rómához kötve tart, fel kell előtted fedeznem, hogy őrizd azt magad, és tudd, hogy mitől kell magadat őrizned. A te családi neved, melyet eddig ki nem mondott előtted senki: Tarakanoff. Anyád az európai koronás fők egyik leghatalmasbbika volt: Erzsébet czárnő.

E szóra, mint a villámlobbanás, tekinte fel Anna két nagy uralkodó szeme Radziwill arczára, és arcza kigyuladt és keze megszorítá a férfi kezét, mintha minden szemsugára, -32- vérlángja és idege azt kérdezné tőle: «s hogy mersz te hozzám közelíteni, ha ezt tudod?»

Hanem a férfi is visszaszorítá a keményre vált kezet, és nyugodt tekintettel állt ellen a büszke szemvillanásnak, s azután folytatá:

– Apád pedig egy ukraniai balalaikaverő énekes volt, nagyapám udvarában zsellér-jobbágy.

A szép szemek ismét lehunytak e szóval, hosszú pilláik alá elvonulva; a kéz ismét élettelen tárgy lett Radziwill kezében s Anna arcza ismét halavány, mint a görög templomok classicus szobrai.

– Apád, a balalajkaverő énekes, igen szép ember volt; e szép fekete hajfürtöket, e finom ajkat tőle örökölted el; de annál ragyogóbb volt anyád szépsége, a czárnőé; e mélytüzű kék szemek, mint egy napot tükröző tenger, az ő szemeihez hasonlók. Te örökléd mind a kettőtől, a mi olyan szép volt bennük.

Hanem azért, hogy Fedornak olyan édesen éneklő ajka s oly sötét fürtei voltak, s azért, hogy Erzsébetnek olyan szép kék szemei voltak, nem volna szabad e kettőt egyesíteni magadban.

Egy éjjel, sötét téli éjszakán szmolenszki kastélyunk udvarán egy szán állt meg, csengők nélkül, ostorpattogás nélkül, s abból egy farkas-bundás férfi szállt le, a ki a kerti ajtón át észrevétlenül feljött a kastélyba. Ez a férfi az én apám volt, Radziwill Péter.

Én egyedül voltam szobámban, midőn belépett hozzám, haja tele zuzmarával, szakállán jégcsapok. Ágyban feküdtem és aludtam már.

– Kelj fel! kiáltá az öreg; komor haragos férfi volt, s kiránta az ágyamból. -33-

Azután egy pólyába burkolt kis gyermeket vett elő bundája alól, s azt meleg helyemre fekteté és paplanommal betakargatá.

– Te kölyök! szólt apám, ez ágyban a czárné leánya fekszik; úgy gondold meg, hogy ez ágytól három lépésnyi távolban maradsz, mert az a czárné leánya. Te ide fogsz lefeküdni eléje a medvebőrre és huszonnégy óráig meg nem mozdulsz mellőle.

– Azt is megmondom, felelt ő, hogy tudjad. A czárné mult éjjel szült, s gyermekét azonnal a bábaasszonynak adta át, hogy ölje meg, a bába azt mondta, jó lesz, megöli, s átadta a komornyiknak, hogy a gyermeket meg kell ölni. A komornyik odahozta hozzám, s azt mondta, hogy ezt a gyermeket meg kell ölni. Én elhoztam ide és azt mondtam neki, várok vele huszonnégy óráig, addig utánam üzenhetnek.

– Akkor, kölyök, rád bizom, hogy öld meg te. Neked még nem volt gyermeked, nem félsz tőle, mikor a kezedbe veszed és sír.

Apám huszonnégy óráig meg nem mozdult palotája tornáczából, onnan leste órahosszant a követet, ki az üzenettel jönni fog, hogy hagyja élve a gyermeket. De üzenet nem jött.

Akkor odajött hozzám, én épen a kis gyermeket etettem tejes péppel, s azt mondá:

– Kölyök, semmi hímezés-hámozás tovább! Vedd fel a gyermeket és vidd ki az erdőre, és öld meg; de nagyon ne ríkasd. A hová eltemeted, jelt csinálj fölötte.

Azzal maga bepólyázta a gyermeket ismét, megtörlé picziny száját, megcsókolá nagy sötét szemeit és kezembe adta: «öld meg».

Én azt mondtam, «jó lesz, majd megölöm». Azzal bundám alá takargattam a gyermeket és elvittem a szánba. -34-

Csúnya havas éjszaka volt, a mint az erdőre mentünk, a szánt üzőbe vette egy csoport éhes farkas; ha kivetettem volna nekik a gyermeket, elvégezték volna helyettem, a mi rám volt bízva; én négyet lelőttem a farkasokból, a többi elszaladt. A gyermek aludt csendesen a térdemen, még a lövés hangjára sem ébredt föl, olyan jó helye volt.

Ha az édes anyja eldobta, de nem ölte meg, ha a bábaasszony odaadta a komornyiknak, de nem ölte meg, ha a komornyik odaadta az udvarnoknak, de nem tudta megölni, s ha az udvarnok a fiára bizta: ugyan az én kezem sem lesz gyorsabb, mint az övék.

Az erdő közepén lakott a vadászunk, húsz verstnyi távolban minden helységtől, ahhoz vittem el a csecsemőt.

– Nézd, Zdenko, mondám neki, szerencsétlenség ért, gyermekem van, a kit titokban kell tartanom, mert ha az apám meg tud valamit, agyonlő. Elvállalhatod-e, hogy magadnál tartod?»

Ha azt mondtam volna neki, hogy adok sok pénzt, ha fenyegettem volna, hogy ha elárul, főbelövöm, bizonyosan elárult volna; de mert szépen kértem, megszánt s felfogadta a gyermeket és nem szólt felőle semmit az apámnak; azt mondta: a felesége ikreket szült s bolondul járt vele; az egyiknek fekete szeme volt, a másiknak kék.

– Megtetted, a mit parancsoltam? kérdezé ő. Megmernél rá esküdni a feszületre? kérdezé, szigorú tekintettel nézve szemembe.

– Megesküszöm a feszületre, hogy azt, a mit te akartál, hogy tegyek ama gyermekkel, – megtettem.

– Úgy én is megesküdhetem annak, ki a gyermeket kezembe adta, hogy megtettem azt, a mit akart, hogy tegyek. -35-

– És így sorba esküdött egyikünk a másikunknak. Isten láthatja csak, hogy igazán esküdtünk-e, vagy hamisan? mert ő látott a szivekbe.

– Az idő haladt, a kis leány történetét elfeledték. Én pedig mindennap kijártam hozzá a vadászlakba, térdemen ringattam; mikor nőtt, olvasni, irni tanítottam. Nagyon szerettem.

– A hosszú idő alatt, míg a lányka felnőtt, a balalajkaverő énekesből belső kamarás, gróf, utóbb herczeg, végre a czárnő főlovászmestere lett: a minisztereknél is hatalmasabb úr. Azt állíták, hogy titokban megesküdt férje volt a czárnőnek.

– Ez időközben a czárnőnek ismét két fia született. Ezeket már nem küldték születésük éjszakáján veszteni, hanem megkeresztelte őket fényes nappal az archangeli püspök; maga a herczeg volt a keresztapa, s azután egy udvari kamarás felügyelete alatt neveltettek, Tarrakanoff herczegi név alatt. Szép két gyönyörű fiucska volt. Kár, hogy soha sem láttad őket.

– Ekkor aztán néha fájni kezdett a czárnőnek a lelke az első eldobott gyermek miatt. S egyszer annyira bántotta a szíve, hogy egy millió rubelt igért annak a bábaasszonynak, a kire az elsőszülött megölését bizta, ha azzal a hirrel jön vissza, hogy parancsa nem hajtatott végre, a gyermek valahol él.

– A bábaasszony az igért egy millióból ötszázezer rubelt kinált a komornyiknak, kire a gyermek megölését bízta, ha azt újra előhozza élve. A komornyik még mindig igen jó alkut vélt kötni, ha a kilátásba helyezett fél millió rubelből kétszázezeret apámnak igér a visszahozandó gyermekért.

– Apám aztán egy napon azzal ront be hozzám, hogy elkezd szidni, gazemberezni, a miért annyit vesztettem ismét a kártyán; nyakára járnak a hitelezőim; igérte, hogy megbotoz, összetör, elküld az ólombányákba; végül aztán -36- kiengesztelte magát, s azt mondta, hogy most az egyszer még jól járhatok, ha előhozom azt a kis gyermeket, a kit rám bízott, hogy öljem meg; de épen azért bízta rám, mert tudta, hogy én, fiatal, érzékeny szívű ifjoncz, azt nem fogom tenni; tehát százezer rubelt ad, ha most előállítom.

– Bizony én akkor nagy pénzzavarban voltam; magamnak semmi jövedelmem, sok adósságom; hanem azért vállat vontam, s azt feleltem az apámnak, hogy én megöltem a leányt, a hogy parancsolá.

– Apám dühös lett e szóra; kutyának, farkasnak, veszett hyénának nevezett; kiütötte a felső szemfogamat; emlékül most is hiányzik az; s azzal lehúzta rólam az aranyhimzetes kabátomat, egy ingben kergetett el kastélyából. És én még sem adtam oda a rám bízott leányt; – mert nagyon megszerettem azt.

– Sajnálod ugy-e, hogy miért tettem így? Miért nem adtalak elő, midőn anyád, a czárnő kitárta karjait eléd? Talán most ott ülnél az oranienbaumi kastélyban, a kék rendszalaggal válladon, s gyémántos diadémmal homlokodon. Ott ülnél a hódolók serge közepett, herczegekre, országnagyokra lemosolyogva. Ha én olyan nagyon nem szerettelek volna!

– Anyád, a czárnő meghalt, s következett utána a trónra egy hidegvérű porosz herczegnő, ki legelébb is férjét, a czárt taszítá le a trónról, s a börtönben megmérgezteté; azután a lehető trónkövetelők ellen kezdte meg a hajhát. A szegény Iván herczeget a schlüsselburgi várban megölték, s két testvéredet, a Tarrakanoff fiucskákat odazárták a helyébe. Ekkor megtudta a czárné, hogy még egy harmadik szülötte is volt Erzsébet czárnőnek, s a világ azt -37- beszéli, hogy az a leány még most is él, s egykor pörössé teheti az ő utódaira nézve a trónt.

– Katalin czárnő elkezde az elsőszülött leány után fürkésztetni. Az pedig jó helyen volt, az én védelmem alatt.

– A bábaasszonyt vallatóra fogták. Kétszáz kancsukát kiállt, akkor kivallotta, hogy a komornyikra bízta a gyermeket; a komornyik kiállt háromszázat, akkor rávallott az apámra; az apám kiállt ötszázat, akkor kiadott engem. Én kiálltam ezeret – és nem árultalak el.

… A szép Anna szemeiben meggyült a köny. Ezer kancsukaütés e nemes alakon! Ezer gyalázó ütés ő miatta! – – Csak olyan rút ne volna az arcza!

– Elmult. Kihevertem. Semmi baj. Apám belehalt az ötszáz kancsukába; gerinczét sérté meg a hóhér s elsorvadt bele. Nekem nagy összeg készpénzt hagyott, s én azt kiküldve külföldre, a növendék leánykával együtt elhagytam Oroszországot.

– És már most tudod, szép Annám, hol volnál, ha én mint gyermeket úgy nem szerettelek volna? ott ülnél öcséiddel együtt, igenis ott ülnél a schlüsselburgi bástyafal alatt; az eleven halottak sírboltjában, hol nem számlálják a napokat, mert a nap nem jön fel az oda elzártra soha; mint nem jött fel szegény Iván herczegre élte négy éves korától húsz éves koráig, a midőn megölték. Ott ülnél most patkányok és hideg hüllők társaságában, a kik még rútabbak – talán – mint én vagyok.

– Én Rómába menekültem veled. Ez az egyetlen város a kerek földön, melynek falain belől a czárnő hatalmas keze el nem ér. Bárhol volnál másutt a földön, vagy a tengeren: az orosz hatalom befonna hálójával, beléd akasztaná körmét, kirántana menhelyedből. A világ minden uralkodója vagy fél tőle, vagy barátságát keresi s egy halavány arcz miatt ki akarná azt magára haragítani? De ez örök város senkitől sem fél. Kívül áll ez a világon, túl a földi hatalmasok haragján. Itt védve, biztosítva vagy. -38- Megtalálhatnak, de el nem vihetnek; ha csak magad nem válsz saját magadnak árulójává.

– Titkodat, melyet eddig tartogattam, fel kelle előtted fedeznem, mert az út, a melyre indulok, nem tudom, hoz-e vissza valaha engem?

… Itt elhallgatott Radziwill, mintha időt akarna engedni a lánynak, hogy mondjon valamit s Annának a szívében is volt egy ideig az a gondolat: «ne menj hát azon útra; maradjunk itt együtt örökké; s ha te úgy szerettél engem eddig, úgy foglak téged én szeretni eztán!» Hanem hogy az arczára pillantott, elhallgatott vele. – Miért, hogy olyan rút az arcza!

Pedig bizony jobb lett volna mind Radziwillra, mind Annára nézve, ha ezt a gondolatot akkor el nem hallgatja.

Radziwill kezébe fogta Anna kezét, bucsúszorításul és gyöngéd szóval inté, – mint atya leányát.

– Kedves Anna! te magad is szép vagy; de azért kérve kérlek, ne szeresd a szépet! Oh, én tudom, mennyi virtus szép férfinak lenni. Láttam szép arczokat, szép férfi alakokat, kiket a női kegy buta parasztokból államvezérekké, rablókból herczegekké, ördögökből angyalokká varázsola, semmi egyébért: egy szép sima arczért. Gyűlölöm őket! Nem azért, mert én magam olyan rút vagyok. Áldom Istenemet, hogy képét belül engedi viselnem. Egyedül te miattad gyülölöm őket. Előre látom, mint fognak téged körülrajongni, ha én távol leszek, mint hizelgik be magukat szívedbe. Oh, Anna, ne válaszsz a szép férfiak közül, mert azok között lesz az áruló, ki téged megront. De borzadj, ha egy szőke fejet látsz, és szót ne válts vele; mert rád nézve az az ördög alakja. Míg távol leszek, egy jó barátném, Tortona herczegnő gondviselésére bizlak. Ő egy eszes öreg asszonyság, kinél igen kellemes környezeted lesz. Mulass és élvezd a világot. De mindenkor jusson eszedbe, hogy ki vagy? Előtted álljon, hogy egy fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden s homlokodat -39- emelten hordozni kényszeríti. Titkod zárkozottá tegyen. Légy büszke, de senkinek el ne áruld büszkeségedet. Születésed titkát fel ne fedezd, se barátnak, se barátnénak, se ellenségnek; se kevélységből, se szerelemből. Szívedet be nem zárhatom; de még egyszer óvlak, hogy kerüld azt, a ki szép, s ha nőül akarsz menni, legalább engedd azt nekem, hogy én legyek násznagyod, s várd meg, míg visszajövök. Meglehet, hogy diadalt hozok számodra, mert anyád trónja alatt forrong a nép.

Anna bizonynyal megsiratta Radziwillt, mikor az eltávozott Rómából; oh, hiszen olyan szeretetreméltó ember volt, mikor arczára nem kellett nézni; hanem azután könnyen el is felejtette. Új pártfogónője, a herczegnő házánál zajos élet volt: a zárdai szigorban nevelt leány az élvek mámorában egy új életbe álmodta át magát, s ki volna felelős az álmaiért? Egy fiatal leány ifjúkori álmaiért?

Ne mondd egy fiatal leánynak azt soha, hogy veszély vár rá, mert bele fog esni; – ne mondd neki, hogy mely tájakat kerüljön, mert azokat fogja felkeresni; ne mondd neki, hogy ne szeresse a szépet, mert azt fogja szeretni; ne mutass rá az árulóra, hogy ezt utálja, ezt gyűlölje, mert azt fogja megszeretni, s azzal kárhozik el.

A herczegnő palotája gyülhelye volt a világváros czelebritásainak; küludvarok követei, magas utazók, apró fejedelmek fordultak meg fényes estélyein.

Hogyne hallotta volna meg Anna, ha mindenki azt beszélte, hogy ő ad mégis legnagyobb fényt a Tortona palotának.

Kereste a szép arczokat, s válogatott közöttük. Szép férfiarcz van Olaszországban elég; hollóhajú ifjak, granáttüzű szemekkel. Az ifju leánynak azok tetszettek mind. Oh, a bohókás Radziwill hogy adhatott oly tanácsot, hogy «kerüld a szépet!» Hisz «galambnak galamb a párja».

Még egy kiváncsisága volt betöltetlen Annának, mit -40- Radziwill jó tanácsa felébreszte nyugtalan szívében: «Kerüld a szőkét!» mert az a te ördögöd alakja.

Az nagyon szép lehet! Egy ördög, hosszú fénylő selyemhajjal, göndör aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött; epedő nagy kék szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Az ilyen ördögöt szép volna látni.

Hiszen csak látni! Egyébre nem. De hisz azt kivánni sem lehet egy ifjú leánytól, hogy mikor meg van neki mondva, hogy vannak ördögök selyem szőke hajjal, kék szemekkel, egy ilyen ritkaságot látni ne kivánjon.

Hiszen vetődtek oda szőke arczok is: egy-egy angol követségi ifjú lord, egy-egy németországi átutazó herczeg, egy-egy svéd tengerész; hanem azokban Anna nem látott semmi ördögöt. Igen közönséges, mindennapi emberek voltak.

Végre megjött az, a kit keresett. Egy estélyen a bajor követ mutatott be egy szép szőke ifjut, a királyi testőrség kapitányi ruhájában, mint gróf Hagenblitz Adolfot, a ki finom, elegans magaviseletével magára vonta a közfigyelmet, mind a nők, mind a férfiak részéről.

S ha már a nők és férfiak észrevették, hogyne vesztek volna rajta Anna szemei?

Ez az ő kereste szőke ördög volt; fényes hosszú selyemhajjal, göndör aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött, epedő nagy kék szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Ah, igen szép az ördög, ha ilyen.

Az ifjú testőrkapitány sok ideig nem látszott észrevenni Annát: – talán csak úgy tett, mintha nem venné észre. Eleinte más szépségeknek udvarolt, egy angol ladybe látszott szerelmesnek lenni, annak a kedvéért mutattatá is be magát, ezt sugdosták felőle; s csak később, midőn egy menuett alkalmával kezét kellett nyujtania Annának, látszottak a szép ifjú leányon megakadni a szemei.

Az első szembeszédet később bizalmas szóváltás követte; azután mindig sürübben járt a palotába az ifjú kapitány és azután mindig csak Annához iparkodott közel -41- lenni, csak vele sugdosott, és az mind szép, kedves dolog lehetett, a miket sugdosott neki. Oh, milyen kedves az ördög, mikor szőke!

Utoljára is azt vette észre Anna, hogy ő halálosan szerelmes ebbe az ifjuba.

Ha nem mondták is még egymásnak, titkos sóhajtások, epedő pillantások régen elárulták.

És Anna gondolt néha arra, a mit Radziwill mondott neki: «fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden, az kényszerítsen homlokodat emelten hordani»; de olyankor azt sugta magának szivében: ez ifju csak alacsony gárdakapitány; de ha én czárnő volnék, ez ifju czár lenne kezem által.

És arról álmodott, hogy ez ifju a czári trónon fog egykor ülni, s az ő keze viszi fel oda.

Azt mondják, hogy két szerető szív hamar megérti egymást. Annyi bizonyos, hogy az egyik fél hamar azt hiszi magáról, hogy szeret.

Anna titkolózott védnője előtt, s elég ügyességgel birt akkor, midőn az gyanút támaszthatott volna ellene, egy rá nézve egészen közönyös imádójával foglalni el magát.

Alattomban pedig minden alkalmat felhasznált, hogy a szőkével megértethesse magát.

Tudta, hogy a leány szerelmét birja egészen s eljöttnek látta az időt, melyben a szerelmes játszhatja azt a szerepet, a mely a szerelmes nőt még szenvedélyesebbé teszi: a búsongó hallgatagot.

Oh, azok a nők! Oh, azok a leányok! Hogy meg vannak bolondulva egy elkomorult arczú kedves miatt! A helyett, hogy ütnék arczul legyezőjükkel az olyan haszontalan ficzkót, a kit tud érdekelni valami a világon, a midőn birja már az egész világot egy odaadó szívben, s kergetnék -42- pokolba azt, a ki a mennyországban nem tud jókedvű lenni: még ők járnak utána, még ők tudakolják, mi bánata lehet? Miért e felhő homlokán? S óhajtanak megküzdeni a lidérczczel, mely a szerelmest büvlánczával megfogta.

Az pedig elkezdett neki egy hosszú históriát beszélni az égről, meg külömböző utakról, melyek az égbe vezetnek, s szerencsétlen halandókról, a kik ilyen különböző utakon járva, bármennyire nyujtsák is kezeiket egymás után, elvégre is csak az égben találkozhatnak.

Anna már azon kezdett aggódni, hogy a szőke vagy rhodusi vitéznek csapott fel, vagy kalugyer lett; míg az utoljára kideríté aggodalma titkát, hogy a valláskülönbség mily nagy akadály két egymást szerető szív útjában.

A bajor gárdatiszt természetesen nem volt egy hiten az orosz herczegasszonynyal.

– Oh, ez semmi! szólt könnyedén nevetve a herczegasszony. Ha te a pápa híve vagy: én is az lehetek könnyen. A pápa igen jó ember, áttérek hozzá s imádkozom ezentul úgy, a hogy te.

Nem is nevezte ezt áldozatnak. Hiszen, ha már Radziwillt kidobta a hajóból, miért ne hajíthatta volna utána még szent Cyrillt és Methodot is?

– Hajh! kedvesem, sóhajta a szőke; az a baj, hogy nem is a pápa hive vagyok, hanem Lutheré, a hitújítóé.

A szőke lábaihoz omolt az önfeláldozó kedvesnek s csókjaival halmozá el kezeit; esküdve, hogy az angyaloknak nincs is szükségük valami speciális vallásra, mert hisz ők maguk emelik föl az idvezülteket; már pedig Anna valódi angyal. -43-

Ez időtől fogva aztán egy új czelebritással szaporodott meg a herczegnő látogatási terme.

E nevezetesség Doktor Björnsfield, hirhedett tudós volt, távol Svédországból, nagy bölcsész és csillagász, ki nem is egyébért jött Rómába, mint azt a teljes napsötétülést tanulmányozni, mely Európának egyedül a déli részeiben lesz tökéletesen látható. Akkor egyszerre divat lett a római hölgyeknél a csillagászattal foglalkozni; Björnsfield igen díszes, elegans tünemény volt egy doktorban; szépen beszélt olaszul, francziául; nagy, díszes magatartású, sima, egészséges arczú negyvenes férfi lehetett; a legszeretetreméltóbb kor. Róma grófi és herczegi hölgyei fél éjeken át elhallgatták magyarázatait a szabad ég alatt a csillagképletekről.

Időközben pedig, a míg a többi szépeket az ég fényes betüinek ismeretére oktatá a doktor, Annát megtanította – a sorok között olvasni. Őt Luther vallására oktatá titokban.

Előtte fölfedezte, hogy a csillagászat csak mellékfoglalkozása, igazában pedig stockholmi hittudor, ki barátjának, a kapitánynak különös meghivására jött ide, a reformácziónak egy lelket Róma kellő közepében megnyerni.

És Anna igen jó tanítvány volt, hamar felfogta az új tanok tételeit, s igen kellemetesnek találta, hogy azok szerint a házasságkötés sokkal kevesebb czeremoniával jár; nem kell hozzá annyi sokféle engedély, ünnepélyes szertartás és nyilvánosság. Egy lelkész és két tanú egy hajó födélzetén; aztán még két szív, a ki egymást szereti, és ez elég.

Anna egész odaadással veté magát kedvese hitébe. Hisz ha a férfi szavában oly vakon tudott hinni, hogy ne hitt volna abban, a kiben a férfi hisz?

Anna egészen boldog volt. Már előre kitervezték az éjt, melyen ő és kedvese váltott lovakon Civittavecchiáig fognak szökni; ott készen vár rájuk a hajó, mely őket tova szállítja; a lelkész már elment előre a hajóra: az ott fogja -44- őket egybeesketni. A hajóskapitány és a kormányos lesznek a tanuk.

Odaadta a leány már mindenét, a mi egy hajadon szívének titka, az imádott férfinak; csak egy volt még előtte rejtve: születésének rejtélye.

A jó Radziwill ezt köté leginkább lelkére, hogy jól megőrizze; mert ha el találja bocsátani, elveszti vele magát, és elveszti jóltevő barátját, ki e perczben épen az oroszlány kézcsókolására járul, a ki rá gyanakszik, s ha gyanuja igaz, széttépi.

Anna ezideig győzött a gyermeki hiúságon; megállhatta, hogy ifjú kapitányának el ne dicsekedjék vele: «ez a fő, mely válladon nyugszik most, egy koronát viselhet egykor!»

Valahányszor erre gondolt, olyankor eszébe jutott Radziwill, s azt hitte, hogy annyival mégis tartozik annak, ki érte ezer kancsukát elszenvedett, hogy el ne árulja soha.

Erősen föltevé magában, hogy e rejtélyt a sírba fogja vinni magával. Lesz egyszerű boldog nő, és elfeledi, hogy valaha czárnő leányának álmodta magát.

Egy este a szőke a kétségbeesést tükröző arczczal jelent meg a Tortona kastélyban. Irigyei ugyan azt mondták, hogy vonásai oly dultak, mint a ki két nap két éjjel korhely mulatságokban dorbézolt; de a világ szeme rossz; egyedül a szerető leány szeme lát: ő találja ki az igazi okot. Adolfot valami nagy csapás érhette. Azt is kitalálta, hogy e csapás szerelmüket érő csapás volt.

– Mi történt veled? kérdezé, félrevonulva a társaság zajától, Hagenblitz kapitányt.

– Földre vagyok sújtva, monda a szerető. Most kaptam atyámtól levelet, válaszul azon levelemre, melyben áldását kérem házasságunkra.

Anna aztán kevélyen hátat fordított neki s ment vissza a társaságba tánczolni.

Bár maradt volna meg a sértett büszkeség érzeténél; de ha mutatta is, hogy közönyösen mulat, szemei észrevették, hogy egy szomorú csillagfény mindenüvé kiséri: dult arczú kedvesének tekintete.

Annyit mégis kötelességének tartott saját maga iránt, hogy megkérdezze a szomorkodó szeretőtől, vajjon mi kifogása lehet egy Tarrakanoff herczegnő ellen egy gárdakapitány apjának? s egy újabb találkozónál előhozta ezt neki.

– Oh, Anna! Bocsáss meg, hogy ily sokáig tudtam előtted rejtegetni titkomat; én nem vagyok puszta gárdakapitány; a Hagenblitz név csak egyik őskastélyunkról átvett álnevem; én fia vagyok egy németországi uralkodó herczegnek, a ki saját rezidentiájában lakik, s lovasságot is tart; nevem Kreuz-Hoch-Löwenstein Adolf; uralkodó fejedelmi prinz! És atyám nem akarja engedni, hogy rangomon alul álló nőt adjak leendő országanyául a Löwenstein fejedelemségi jobbágyaknak.

Oh, ha egy perczre is jutott volna eszébe Annának Radziwill intése: «el ne áruld születésed titkát se barátnak, se szeretőnek!»

Azt kellett volna mondania e nyilatkozatra: «jól van hát: édes háromnegyedrész fejedelem uram, keress magadnak egy negyedik negyedrész herczegasszonyt, hogy egész ember lehessen belőled. Jó tánczos voltál. Adieu. Én egész férfit keresek, s maradok magamnak.»

A helyett még azt is meghallgatta, hogy Adolf nem akar élni tovább. Az atyai hatalomszó meggátolhatja őt abban, hogy boldog legyen, de hogy egy golyót keresztül repítsen a szívén, abban nem akadályozhatja meg. Ő számot vetett az élettel, s minthogy Annával boldogul élnie nem szabad: tehát inkább meg akar halni. -46-

Akkor csak arra kérte, hogy legyen szives még egy napig élni az ő kedveért, s holnap korán reggel a kerti pavillonban megjelenni, a hol valamit fog vele közleni, a minek a legújabb felfedezésre nagy befolyása lehet.

Másnap reggel, korábban a határidőnél, megjelent Anna a kerti pavillonban. Nagy önfeledtség volt tőle, de azt hivé, hogy feje fölött egy korona lebeg, az minden eleséstől megvédi.

Mikor az ifju szerető megjelent a pavillon-ajtóban, akkor parancsoló hangon mondá a feléje sietőnek:

Azzal Anna kivonva kebléből azon iratokat, miket Radziwilltól kapott, mint születése titkának bizonyítványait, azokat letevé egy asztalra, s azután inte az ifjunak, hogy menjen oda és olvassa el azokat.

– Lehet-e az ön családjának kifogása ellenem? kérdezé büszkén a leány.

– A Kreuz-Hoch-Löwensteini dynastia büszkének érzendi magát, ha első harczosa lehetend egykor az orosz fejedelmi trón jogos sarjadékának, felelt rá a szőke még büszkébb elszántsággal.

Férfit, a ki szeretetreméltó, és fejedelmet, a kinek trónja első lépcső leend anyja magas uralkodói székéhez fölemelkedésre.

– Fölösleges volna, miután fenséges atyám szívem választottja ellen nem tett egyéb kifogást, mint azt, hogy nem fejedelemnő. Ez akadály eltünvén, birom föltételes -47- áldását, s nem szükséges egyéb, mint megbizott alter egoját fenséges atyámnak, a derék Björnsfieldet beavatni magas titkunkba, melyhez ha ő megnyugvással járul, egybekelésünk között semmi akadály nem leend.

Annának eszébe jutott, hogy Radziwill mire kérte: ha férjhez mégy, várj meg engem, hadd legyek legalább násznagyod; – a szőke előtte járt a leány eszének.

– Egybekelésünkkel pedig sietnünk kell, és azt legnagyobb titokban kell végrehajtanunk, mert jól tudod, hogy Rómában protestáns esketés nem mehet végbe nyilvánosan.

– Tehát még ma este. A mára hirdetett szinjáték alatt, midőn mindenki a röppentyűk bámulatával lesz elfoglalva, jöjjünk e pavillonban össze. Björnsfield fog itt várni reánk, két tanuval, kik igen tiszteletreméltó férfiak, mint atyám hajóhadához tartozó tisztek. Az esketési szertartás öt percz alatt be van végezve; akkor fedett hintón, mely a sikátorban vár reánk, észrevétlen eltávozunk, rendelés lesz téve váltott előfogatok iránt egész Civitavecchiáig, ott horgonyoz atyám negyven ágyus hajója, a «Drache», s ha annak a fedélzetén leszünk, senki sem szakíthat le keblemről többé.

Minden úgy történt, a hogy kivánták. Ég és föld kedvezett e cselszövénynek. Az esteli kerti ünnepélyen derült ég fogadta a tűzijáték emelkedő csillagait, ide lent pedig száraz avar fogadta a leszálló csillagokat; a cziprusberek valahol kigyuladt, az égésből nagy zavar támadt, a növendékek sikoltozva futottak szerteszét, a férfiak nagy igyekezettel láttak az oltáshoz, kiki elfeledte a másra való gondját, s a közzavar órájában senki sem ügyelhetett rá, hogy az égő cziprusberek világítása mellett a kertilakban mi megy végbe?

A férfiak közül kettő a násztanu, egy a vőlegény, egy a pap, a leány a menyasszony.

A protestáns szertartás rövid és körülménytelen. Az áldás kimondása után a tanuk aláirják a házassági okleveleket, egy a vőlegénynek jut, egy a menyasszonynál marad.

Azzal a két tanu Björnsfielddel előre siet, hogy a megrendelt előfogatokat eleve kiállítsa a futók számára; míg Anna vőlegényével együtt a kert utain keresztül a park ajtaját siet elérni, hol a rejtett kocsi vár reájuk.

Odáig eljutnak észrevétlenül, Anna kedvesétől emelve a hintóba felszökik, utána boldog vőlegénye, a hintó ajtaja becsapódik és már most előre!

Ott ült már a szép szőke ifju mellett, ki álmainak eszményképe volt, vállait annak karja tartá átölelve, és mégis úgy borzadozott e perczben, mintha egymáson verő szíveik közé Radziwill rút, jóságteljes arcza emelkednék ijesztően s számon kérné: «miért árultad el magad, miért árultál el engem?»

A hintó sebesen gördült tova; még lámpái sem voltak meggyujtva, hogy az üldözők észre ne vegyék.

A legelső állomásnál, hol lovakat váltott, a kocsis figyelmeztette az uraságot, hogy a távolban fényes pontok látszanak sebesen közeledni.

A fénylő pontok az éjben hol közelebb jöttek, hol távolabb maradoztak. Anna reszketett: ha utólérnék! -49-

A legutolsó állomáson, mely Róma és Civitavecchia közt volt, a szőke alkuba ereszkedett a postamesterrel valamennyi fogata iránt, hogy azt mind magával viszi, az utánuk jövőknek ne maradjon váltani való friss fogat. A postamester vonakodott, mentegetőzött. Utoljára Anna gyémántos gyöngylánczát veté neki oda díjul, s ez használt. Minden előfogat a menekülőkkel ment, az üldözők nem válthattak paripát.

Midőn Civitavecchiához elértek, már akkor hajnalodni kezdett; s a hogy a csillagok egyenkint kialudtak a felpirosló hajnal előtt, úgy aludt ki a félelem is Anna szívében a szerelem előtt.

A kikötőben várt rájuk a sajka, mely a tengermagason horgonyozó hajóra volt szállítandó a boldog új házasokat.

Anna könnyebbült szívvel foglalta el helyét a csónakban, s midőn a parttól eltaszíták azt, még annyit sem mondott, hogy «addio».

Pedig a szép olasz partok, bókoló narancsfáikkal mintha mindazt integetnék utána: «addio, addio! Mi téged úgy szerettünk itt, soha sem hullott sárga levelünk a fejedre; addio, addio! Itt védve, oltalmazva voltál; narancsfa, olajfa árnyéka szent, nem bánthatott benne senki, addio!»

Anna nem viszonozta a bucsúzó zöld partok szavát, elfordult a csónak másik oldalára, hogy a hajót lássa, mely kedvese országának színeit viseli.

Ott lebegett a sík víztükör felett büszkén a pompás két sor ágyus fregatta. A legdrágább gyöngysor, a mivel a legnagyobb urak büszkélkednek.

Annának nagyszerű fogalmai támadtak azon német fejedelemség hatalma felől, mely ily pompás ékszereket viseltet a tengerrel.

Az evezőcsapások mind közelebb vitték a szép hadihajóhoz, -50- már kiveheté, hogy a hajószemélyzet mind föl van állítva tiszteletére a hajó-mellvédeken, a tengerészek a vitorlapóznákon, egész fel az árboczkosárig, a tisztek díszöltözetben állnak az emelvényen; ez mind az ő tiszteletére történik.

A csónak odaért a hajóhoz; az emelő-daru vaskarja átszállítá róla a hölgyet, a férfiak felkúsznak a kötélhágcsón.

A födözetre érve, a szőke karja alá vette Anna kezét s a sorfalat képező katonaság között odavezeté őt, a hol a tisztek álltak az emelvényen. Ott egy perczre magára hagyta s ő maga felszökött az emelvényre a tisztek közé.

Először az, hogy Björnsfield, a ki őt eddig mint lelkész oktatá és megesketé, ezúttal pompás aranyos admiráli egyenruhában áll előtte, széles selyemövvel, gyémántos érdemrendekkel rakva, háromszögű tollas kalappal. Másodszor pedig az, hogy férje, a szőke fejedelem egész alázattal lép Björnsfieldhez s halk susogással mond neki valamit, mire az leereszkedő arczczal megveregeti a jelentésttevő vállát.

Azután pedig Björnsfield lelép az emelvényről, odamegy Annához, megfogja a hölgy kézcsuklóját s nyers hangon e szavakat mondja neki:

– Tarrakanoff Anna leányasszony! én tégedet az én úrnőm, a czárnő parancsára, e hajó födélzetén, mely Oroszország területe, ezennel foglyommá teszlek!

Ébren kellett lennie, és látnia, éreznie mindent; nem mondhatta: «álmodjam mást!»

Látnia kellett, mint lép oldala mellé kétfelől, jobbról, balról egy-egy fegyveres őr, míg a hajóporkoláb, süvegéhez emelt kézzel, a tengernagy parancsát várja.

És ez az ember, a ki lelkébe lopta magát, mint ábrándjai -51- eszményképe, felé se tekint többet, hanem föllépve a hajóemelvényre, a többi tisztekkel szorongat kezet, s nagy tréfásan mesél nekik valami vidám történetet, valószínűleg azt, hogy mint keríté e hajóra Tarrakanoff Annát.

E perczben tudta meg Anna, hogy milyen borzasztó arcza van az ördögnek, mikor szőke.

A kétségbeesés és utálat erejével taszítá el maga mellől az őrt a szerencsétlen hölgy, s egy szökéssel a hajó mellvédén termett.

Nem sikerült magát a tengerbe ölhetnie: megakadtak a mellvédben menyasszonyi köntösének virágfüzérei, s a másik perczben már erős kezek ragadták meg fejedelmi liliomfehér karjait.

Most a nyomorult teremtés küzdeni kezdett bakóival; azok lerántották a földre, összetépték lenge ruháit, megkötözték, és hosszúra lebomlott hajánál fogva hurczolták a hajófödélzet alá, s ott azután szűk fülkéjében odalánczolák a hajó gerendáihoz.

Radziwill! Ha valami fekhetett még nehezebben a rútul elárult áldozat szívén saját nyomorú sorsánál, s ha kínozhatta valami még jobban, mint az árulás fölötti iszonyat, úgy az ez a név volt.

Ezt az embert, ki picziny gyermekkorától annyi jót tett vele, ki őt oly mélyen szerette, s kinek semmi más vétke nem volt, mint hogy arcza rút, ő átkozottul elárulá, kezébe adta egy pokoli ellenségnek, kinek bűnei között a legkisebb az, hogy arcza szép.

Elméje egészen megzavarodott e gondolatban. Az egész mennyországot felforgatta képzeletében, a hogy az eddig vallásos áhitattal alkotva volt; a szép sima arczú lényeket, a hogy az angyalokat festik, repülő szőke hajakkal, mind leküldé a poklokra; rút, ripacsos szörnyek az angyalok; az az igazi Isten-arcz, az ördög alkotott mindent, a mi kivül ragyog, belül rohadt. -52-

És ha az ördög nem volna olyan hatalmas úr, a tengernek kellene elnyelni azt a hajót, hogy soha ne lássa a finn partokat.

Szegény Anna! hasztalan imádkozott a zivatarnak, hogy sujtsa oda a gályát, mely tömlöcze lett, a legelső kősziklához, a zivatar sem hallgatott rá. Kedvező szél fujt az orosznak.

Szerencsésen megérkeztek a kronstadti kikötőbe, onnan más hajóra szállíták Annát, s abból egyenesen börtönébe vivék.

A börtönnek a Newa parton kellett állania, mert a hajótól odáig nem messze volt az út. Itt Anna lábaira két hosszú lánczot vertek, miknek végei a két átellenes falba voltak megerősítve, s a kettő együtt fekhelyéről eltávozni nem engedé.

Itt ült a szerencsétlen ifju hölgy naphosszant, éjhosszant, homlokát térdeire fektetve, s fejét átfonva karjaival és nem tudta, hogyan kell meghalni?

Még azt sem, hogyan kell aludni? A rettenetes ébrenlét el nem hagyta sem éjjel, sem nappal. Folyvást kinzá öntudata, hová jutott, mivé lett?

Naponkint egyszer megnyilt ajtaján egy négyszögű szelep, s azon egy hosszú vasrúd benyult hozzá, felfűzött vizes korsóval és kenyérrel, azt letette lábaihoz, a tegnapi vizeskorsót felölelte kampójára s visszahúzódott, mint valamely vadállat kaliczkájában!

Az ajtóval átellenes falon pedig egy ablak volt, hanem az be volt falazva egészen, csupán legfölül volt rajta hagyva egy tallérnagyságú lyuk. Azon keresztül jöhetett tömlöczébe a napvilág.

De a napfény is meg volt törve valami tárgy által, mely kivülről e nyilást elállta, s csak órai időközönkint tünt el egy-egy pillanatra.

Anna sötéthez szokott szemei felfedezték, hogy ez a tárgy, mely közte s a napfény közt áll, egy emberi arcz.

Őr van állítva börtöne elé, ki óránkint fölváltva, folytonosan -53- reászegzi szemét és el nem mozdul onnan. Éjszakára az ajtó négyszögű nyilásán át lámpafényt vetnek reá.

Ez borzasztó kinzás volt a szemérmes hölgyre nézve; éjjel-nappal szüntelen-szakadatlanul egy idegen férfi tekintete előtt lenni; egy felnyitott szem elől nem menekülhetni sehova.

Arról, hogy az a világító rés az ablak legmagasabb részén volt, s a künnjáró léptekből sejtheté, hogy börtöne félig földalatti építmény.

Néha úgy tetszett neki, mintha lábai alatt lánczcsörrenéseket hallana; vagy tán csak képzelte így; saját láncza csördült.

Egy álmatlan éjjel azonban világosan hallá, hogy mélyen lábai alól, tán félöles boltozaton keresztül, egy teljes férfihangtól énekelt zsolozsma tör fel.

Tehát ott lábai alatt még egy másik börtönosztály van egy mélyebb emelet lefelé a sötétség országában. Ott már sem éjjel, sem nappal.

Ki is lehetne az más, a ki oda lenn a de profundist énekli, mint Radziwill? Az ő vallásának zsolozsmája ez.

Bizonyosan azért hozták őt ide, az ő tömlöcze alá, hogy az áruló hadd hallja meg áldozata kesergő énekét s álmai még egy rémmel szaporodjanak; azzal, ki az ő könnyelmű szerelme miatt még egy öllel mélyebb sirba jutott elevenen.

Anna lelkét azontul csak e rémkép foglalta el. A meglánczolt Radziwill. Miatta jutott ez élők sirjába az is s a leleményes kegyetlenség azt gondolta ki, hogy épen Anna börtöne alá zárta be áldozatát; hadd hallja annak mindennapos gyászénekét ott lábai alatt.

Az apostata, ki elesküdte magától apai vallását, nem -54- tisztult hitből, de vak szerelemből, most elhagyva az égiektől, mint eleven gát fekszik útjában az imádkozónak, kinek imája, rémhite szerint, az ő börtönén nem törhet keresztül.

Oh mint szerette volna ez énekhangok után halkan utána rebegni: «Kyrie eleison», de attól félt, hogy a sötétség rémei kaczagni fognak e szavára.

Más szerencsétlennek reményt az ád, hogy a halálban hisz; neki még a túlvilágtól is félnie kellett: hogy fognak elfordulni tőle ott is ama fényes arczok, miktől elfordult ő egy mosolygó halandó átkozott lárvájaért?

Anna sorsában semmi változás nem történt. Senki meg nem látogatta; börtönajtaját soha meg nem nyitották. A mely öltönyben elfogták, abban volt azóta éjjel-nappal, és gondolkozhatott felőle, ha annak virágos himzetein végignézett, hogy ez menyasszony-öltözete, s ez lesz halotti meze is, akkor már talán lerongyolva, szétmállva, elszakadva, mert ebben a börtönben öltönyt nem változtatnak.

S amaz örökké ébren levő szem a félvilágos gömbölyü nyiláson át folyvást áldozatán függött.

Csak ez mulna el onnan! Csak egy napra, csak egy órára. Ne állna közte s az Isten napvilága között egy ellenséges emberarcz!

Egy éjjel kinos rémlátó álmaiból ágyudördülések ébreszték fel. Még sötét volt odakünn is, de a falakon keresztül lehete hallani a dobszó riadóját, a siető nehéz lépteket, a szitkozódó vezényszót; később azokat a rejtelmes zürhangokat, mint mikor utczai harcz van, a csapatok előre-hátra futnak, a rend felbomlik, a vezérek szavába a közemberek belekiáltanak. Távoli ordítás, félrevert harangok és földrengető ágyuzás.

Annának egy gondolat villámlott át szivén. Tán kitört a lázadás ő miatta. A nép megtudta, hogy törvényes fejedelemnője -55- börtönben szenved, s most megostromolja a nagyok palotáit; győzni fog, börtöne kapuit betöri, lánczait leveri s diadallal fogja magával vinni.

Reggel, mikor a nap kisütött, bámulva látta, hogy az a kerek nyilás most nincs emberi arcztól elfoglalva; a hajnalsugár szabadon süt be rajta börtöne sötétjébe.

Ezt a gömbölyű fényfoltot, mely homlokára esett, jövendő dicsősége előhirnökének képzelé Anna.

Milyen szép szőke fő és milyen rút szív hozzá! A mit a természet elrontott, azt ő helyrehozná, elválasztaná a szép főt a rút szivtől, a főt bebalzsamozva kristálykoporsóban ott tartaná magánál, a szivet kidobatná az ebeknek!

Csalóka álmok! Az a kerek fény nem dicsőségének hanem halálának hirnöke volt.

Nem néplázadás volt az, a mi a távoli morajt költé. A harangszó, az ágyuzás nem a zendülés uralgó hangjai voltak, a börtönt nem a győzelmes nép elől hagyták el sietve a csapatok, hanem azért, mert a Newa elönté a várost.

A nyugati szél megtörte a jeget s erőszakosan hajtá a Newa torkolatán fölfelé, mitől a visszaszorult hullám nehány óra alatt öles magasságú árral borítá el az utczákat.

Az ár oly gyorsan jött, hogy a börtönökbe zárt rabokat bizony ott feledték; s azon a napon másfél ölesre emelkedett a víz a földszine felett. Annának nem sokára ki kelle ábrándulnia utolsó kisértő reményéből, mikor a földalatti börtönökben elkezde zuhogni a réseken betóduló ár.

Hallhatá ezt egyre közeledni, a mint a haldoklót a boltozathoz közelebb emelé a víz, hallhatá annak utolsó -56- halálordítását és azután nemsokára láthatá, mint kezd el azon a gömbölyű nyiláson át, melyen rövid ideig az éj világa sütött fejére, egy világoszöld vízsugár beomlani börtönébe, mint tölti meg e vékony sugárú zuhatag kétségbeejtő lassúsággal börtöne üregét, hogy emelkedik a hideg ár lelánczolt termetén följebb, följebb, míg eléri homlokát, mely fölött nem lebeg a mentő fejedelmi korona többé.

Az ár elvonulása után minden rabot, ki e földszinti és földalatti börtönökbe volt zárva, halva leltek azokban. Ki tehet róla? Isten csapása volt.

E sorsot osztá Erzsébet czárnő leánya is, a szép, az imádott, az ünnepelt Tarrakanoff Anna.

Orloff Alexis, a szőke imádó pedig gróffá lett és kapott ajándékba jutalmul tízezer parasztot.

BARÓTHY ILONA.

Róbert Károly idejében két fiatal lovag kötött egymással jó barátságot az udvarnál: Doria Rafael és Baróthy Simon.

Az egyik a királylyal együtt bejött olasz levente, a másik magyar dalia; mindkettő életkorra és kedélyre nézve egyenlő; harczban, harczjátékban mindig egymás mellett; erszényük közös, becsületük is közös; a ki az egyiket sértette, mindkettőt sértette.

Mikor Baróthy Simon egy napon azt mondá Doria Rafaelnek: «én megházasodom», Doria azt felelte rá: «akkor nekem is meg kell házasodnom, mert nős és nőtlen ember között nem üdvös a barátság».

És ő is utána látott, hogy nőt kapjon; kapott is; mind a ketten egy napon tartották ki lakodalmukat Visegrádon.

Doria azután ott maradt fiatal nejével Visegrádon, Baróthy pedig hazament balatonmelléki várába.

Baróthy feljött nejével együtt Keszthelyről, a király hivatta, hogy rábízza a zalamegyei bandériumok vezetését; a havasalföldi vajda ellen kellett készülni.

Az egyik nem hozhatta fel magával, a másik kénytelen volt a magáét egyidőre Budára küldeni. Mind a kettőre nagy ok volt. -58-

– No, ez derék! szólt Baróthy, mi egy napon lettünk boldog férjek, s úgy eshetik, hogy egy napon leszünk még boldogabb apák.

– Ejh, azt te sem tudhatod. Azt szeretném tudni, vajjon fiam lesz-e, vagy leányom?

– Meglehet hogy bolondság; de mi ifjú legény korunkban sok bolondságot megtettünk egymás kedvéért, tegyük meg most azt: menjünk oda s kérdezzük meg tőle.

– Könnyű neki jóslani, miután csak kettő közül van választás: vagy fiu, vagy leány; nagyot nem tévedhet.

És a két bohó férj lement a várkert alá, a jósnőhöz, és felszólítá őt, hogy mondjon neki jövendőt.

– Ez jól van mondva, helyeslé Doria s egészen meg volt elégedve a jóslattal.

– A gyermek, kit nőd szülni fog, úgy fog élni, mint hű dajkája unokádnak!

Baróthy kissé kedvetlen volt, hanem azért csak megadta a fogadott tiz aranyat a jósnőnek.

– Igen. Együtt, folytatá Doria. Itt az udvarnál, én nálam mind a kettőt.

– Ohó, bajtárs! tiltakozék Baróthy. Azt nem úgy értettem; a míg kicsinyek, hét esztendős korukig, jobb a gyermekeknek falun nevelkedni, mint egészségtelen nagy épületekben, hol rossz a viz, rossz a levegő, a test nem fejlődhetik ki. A falusi élet a gyermekek legjobb dajkája. Hét éves koráig mindkettő nálam legyen, azontúl legyen a te gondod.

– Ah, erre nem állunk rá! A hét első esztendőt! mikor a gyermek legkedvesebb, mikor az anyjának még az ölében fetreng; mikor a bajuszomba kapaszkodik s úgy tánczol a térdemen! Azt nem adom oda! Hogy én ne magam tanítsam őt arra a vakmerő vállalatra, mikor a gyermek legelőször megkisérti az apja csizmája hegyétől az anyja kebléig a maga lábán elmenni gyalog: abból semmi sem lesz.

– Tehát mást mondok. Azt tesszük, hogy három esztendős koráig mindegyik legyen otthon, akkor azután felváltva, egyik évben nálam mind a kettő, másik évben nálad.

– Nem úgy lesz. Egy egész év megint hosszú idő. De gondold meg, a mit én mondok. A józan ész is azt tanácsolja. A te eszméd nem ér semmit. Egyik esztendőben falusi, a másikban meg városi nevelés. Ez képtelenség. Az én eszmém sokkal jobb. Legyenek a téli félév alatt mi nálunk, kik szüntelen az udvarnál vagyunk, itt a leányod finom, tanult nevelést kap: arra valók az apáczák. Nyáron -60- meg legyenek mind a ketten ti nálatok. Ott meg az én fiam tanul meg ijászni, lovagolni. Nos? adj kezet rá.

– Szembe is! Micsoda? No az igaz, hogy eddig mindig az történt, a mit ő kivánt; de csak azért, mert én is úgy akartam.

– Úgy akartad, mert ő kivánta. Ezt nevezik parancsolásnak és engedelmeskedésnek.

– De apró dolgokban, igen! tüzeskedék Doria. Hanem az öregénél nem szándékom engedni. Ez pedig öreg dolog: mikor két családnak az örök frigye, boldogsága forog kérdésben.

Baróthy visszarántá mentéjénél fogva tüzeskedő barátját, ki nagyon is nekiindult a hegynek buzgalmában, pedig gyalog sorban voltak.

– Ne veszszünk ezen össze bajtárs. Hiszen még az is meglehet, hogy mind a kettő leány lesz.

Két hét mulva ugyanazon az úton találkozik a két bajtárs, az egyik a Dunáról jött fel, a másik a várból lefelé. Mind a kettőnek valami fanyar komolyság ült az arczán.

– Látod, szólt Doria, nem jó az embernek előre valami -61- jövendőt olyan szépen kiálmodozni. Már én azt hittem, hogy családaink milyen világ végéig tartó családdá fognak összeforrni. Bolond volt az a jósnő! Most kapok tudósítást Budáról.

– Úgy-e hogy bolond volt? Én is mondtam. Engem is most értesítenek Keszthelyről.

S azzal a két jó barát, ország-világ bámultára, utcza közepén egymás nyakába borúlt és összecsókolózott.

A mint a két gyermeket az anyatejtől elválaszták, azontúl mindegyiknek két anyja volt és két nevelő apja: majd az egyik, majd a másik úr lakában növekedtek, mint két testvér. Eleinte a szülők maguk akarták, hogy egymást megszeressék, később aztán annyira elválhatlanok lettek, hogy az anyáknak saját érzelmeiket kellett megfosztani, midőn majd egyik, majd másik hónapokig nem láthatta gyermekét.

Olyankor aztán, mikor hosszú idő mulva mind a két gyermek ismét apai lakot változtatott, az átcserélt szülők alig ismertek rájuk. Mennyit szépültek! milyent nőttek! Milyen kedvesek! és mennyivel jobban szeretik egymást! Különösen Baróthyt fogta el a bámulat, midőn újra látott gyermekei évről-évre tudományos előhaladásaik próbáival lepték meg. Hiszen Baróthy is tudott írni, olvasni, s egy-egy levelet is képes volt becsületadással megszerkeszteni szomszéd urak czímére; de a mennyi mindent a visegrádi barátok és apáczák a két gyermek fejébe vertek, azoknak nagy részéről bizony neki fogalma sem volt. Milyen szépen tudtak együtt énekelni mindenféle szent zsolozsmákat! -62-

Csak azon panaszkodott, hogy a gyerekek nagyon is gyöngéd arczszint kapnak a visegrádi anyjuknál, a sok betütanulástól.

Persze, hogy nem olyan színben voltak, mikor ő a Balatonmellékén töltött félév után ismét visszaszállítá őket télire, akkor meg Dorián volt a sor bámulni, hogy nem csak a fiu, hanem a leány is mily piros-pozsgás arczczal kerül haza, hogy veri fel a házat vidám lármájával; hogy megerősödött mind a kettő; hanem annyi igaz, hogy a sok szép tudományt, a mit magával vitt, szépen el is felejtette, mert bár való ugyan, hogy nagy Lajos király idejében még Magyarországon nem tanulhatott meg senki káromkodni; – ez a szokás a török idő alatt támadt, – de bizony a nagy tudákossággal sem igen rontá el a termetét. Volt azután megint egy ideig dolguk a barátoknak, apáczáknak, míg a két rugkapálózó napsütötte porontyból ismét szép illedelmes, könyvbekönyöklő tanítványokat szelidíthetének.

És a tudós tanítóknak évről-évre nehezebb lett a dolguk. Baróthy rendszere annál nagyobb hatalmat vett a tanítványokon. Nagy gyermekek lettek már: a leány nem is gyermek többé, éveit tekintve; az ifju Bálint sem az már, herculesi idomait nézve; hanem kedélyében még most is mindkettő gyermek, még mind a kettő testvér.

Azt tanulták mindig, hogy nekik egymást szeretniök kell, mint testvéreknek, ezt taníták nekik barátok és apáczák, ezt a könyvek, ezt apák és anyák, és az erdei hangok, a miket annyiszor hallgattak, egyedül lovagolva patakok mentében.

Már tizenhét évesek voltak s még mindig azt hitték, hogy úgy szeretik egymást, mint testvérek szokták.

Nagyon is rendes dolog volt, a mi felvilágosítá őket arról, hogy ez nem úgy van.

A visegrádi vár akkorában hemzsegett a rómaiaktól, kik a forradalmi izgalmak elől a magyar királyhoz menekültek, tőle várva az olaszországi zavarok lecsillapítását -63- s azok között volt a Cefrani grófok egyik ivadéka is. Cefrani Felipo, két gyermekével: Enricoval és Pelinettával.

Enrico husz éves délczeg lovag volt, Pelinetta pedig Ilonával egykorú, csakhogy ő már a nápolyi udvar légkörében növekedett, s hallotta Boccaccio regéit, a hosszú pestis korszaka alatt.

Enriconak megtetszett Ilona, kivel már akkor a királyi udvarnál is találkozhatott s apjaik régi ismerősök lévén, házukhoz is eljárogatott. Könnyen sikerűlt neki az őszinte, nyiltkedélyű Doria Bálint szivét is megnyerni.

A római úgy tette magát, mintha valóban Doria testvérének tartaná Ilonát. Ismeretségük rövidebb volt még, hogysem családi titkaikat tartozott volna ismerni, s kissé maga Ilona is engedte szívesen, hogy őt Doria grófnőnek tekintsék, mert apja után csak nemes leány volt.

Egy napon Enrico kilesve az időt, melyben Bálintnak, ki már akkor a király testőre volt, a várpalotában kell lennie, Ilonát felkereste, s a hajadont, fogadott anyja Doria grófnő előtt egész ártatlan arczczal fölkérte, hogy legyen olyan jó, adja át testvérének, Bálintnak e hímzett kardkötőt, melyet testvére Pelinetta igért számára készíteni legutóbbi találkozásukkor, hogy a virágvasárnapon tartandó tornajátékon viselje.

Doria grófnő is vette észre, de Enrico is azt a hatást, a mit ez izenet Ilona arczán láthatóvá tett. A leány elsápadt, reszketett. Mégis erőt vett magán, s azt kérdezte Enricotól:

E percztől fogva tudta Ilona, hogy mi külömbség van testvérek és szeretők között.

Nem várt reá többé azon bizalmas örömmel, mint eddig, és mégis jobban várta megérkeztét, és mikor megérkezett, akkor kerűlte őt. Mikor távol volt, mindig vele beszélt lelkében, s mikor jelen volt, egy szava sem volt hozzá. És a mellett egyre halaványodott; mindig szomorú, mindig mélázó volt, s ha észrevette, hogy figyelnek arcza változására, olyan rosszúl illett rajta a hirtelen erőszakolt derült kedv.

A ki leghamarább észrevette Ilona kedélyének változását, az maga Bálint volt.

Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy ez a szomorú arcz, ez a szemrehányó bánat neki szól.

Hiszen gyermekek szoktak egymással koczódni, s azután rövid időre megharagszanak egymásra; de ez már nagyon soká tartott, s Bálint nem tudott magának számot adni felőle, hol és mikor bánthatta ő meg Ilona hugát, hogy az ilyen ferdén néz rá?

– Ilonka hugom, te engem egy idő óta rossz szemmel nézesz; mi bajod velem? mondd ki egyenesen; ha az én hibám, helyrehozom én; ha a te hibád, helyrehozod magad. De én rám haragudnod nem szabad.

– Nem haragszik te rád senki, kedves bátyám; felelt neki Ilona. Inkább nagy örömet akarok neked szerezni s azt titkolgatom előtted.

– No azt bizony hát jól tennéd, ha nem titkolgatnád sokáig; mert a nagy öröm miatt már kezd a kedvem elmenni az egész világtól.

– Te egy szép hölgynek elmondtad, hogy a jövő virágvasárnapi tornán először fogsz lándzsát törni a sorompókban.

– Az a szép hölgy meg akart lepni téged egy himzett övvel, melyet a tornán fogsz viselni.

– Ugy-e bár? Az a szép hölgy hozzám küldte ezt az övet, hogy bátyámnak adjam át. Nézzed, itt van.

Bálint még az öv átadásakor is mind azt hitte, hogy a szép hölgy, a kiről Ilona beszél, senki sem más, mint ő maga, s miután a hímzett övet igen pompásnak, gyönyörűnek nevezte volna el, hálából egy csókot akart érte adni az ajándékozónak. Hanem az távol tartá őt magától.

– Oh, kérlek, ne enyelegj. Te jól tudod, hogy ki küldi ezt. Ne tréfálj velem. Te jól tudod, hogy az Pelinetta.

Bálint azt hitte, hogy Ilona csak kötekedik vele; hanem amint azután látta, hogy Ilona szemében lassankint ragyogni kezd az a kicsiny kis tenger, a min a legjobb hajósok is annyiszor hajótörést szenvednek, akkor egyszerre dühbe jött s olyat kiáltott Ilonára, hogy az majd összeroskadt ijedtében.

Ilona úgy meg volt rettenve Bálint dühös arczától, hogy az első ijedtségben kiejtette előtte Enrico nevét, a mit azután megbánt nagyon, mert Bálint oly dühbe jött rá, hogy szerteszét tépte az egész övet, s szörnyen fenyegetőzött, hogy Pelinetta lábaihoz fogja annak rongyait hajítani, ott, a hol legtöbb ember fogja látni.

Ilonának nagy könyörgésébe kerűlt erről lebeszélni, s a tépett rongyokat kihizelegni összeszorított ökléből.

– Lásd, hiszen utoljára is, az nem vétek, ha egy szép leány egy lovagnak kardkötőt hímez, azért nem kell haragudni.

– Hazudott, ha azt mondta neked. Azt is tudom, hogy -66- miért mondta neked. De megtanítom becsületre, ha Rómában meg nem tanították!

Bálintot nem birta Ilona visszatartóztatni. A fiunak minden ujja hegyéből szikrázott a verekedési vágy. Egyszerre három felé is futott; a lovászmesterhez, az apjához, meg Baróthyhoz, fellármázta minden ismerősét, hogy ő Cefrani Enrikóval meg akar verekedni életre-halálra, a király és a lovagkör előtt; mert Enrico oly rágalmat terjesztett ő ellene, a mivel becsületes lovagnak tovább élni nem lehet.

Hanem azt egyiknek sem akarta megvallani, mivel rágalmazta őt Enrico? Csak hogy ő annyira meg van sértve általa, hogy gyalog, lóháton, pánczélban vagy puczéron, dárdával, karddal, alabárdhegygyel, akár buzogánynyal kész megverekedni vele; míg lábát torkára nem teheti, és hazug rágalmait vissza nem vonatja vele.

A kihívás a királynak is tudtával lett, s Lajos nem volt megakadályozója az ilyen becsületi kérdések kivívásának Maga elé hivatá a két apát, a lovászmestert és a fiut. A király azt mégis meg akarta tudni, hogy mennyire főbenjáró az a sérelem, a miért valaki ordáliákra akarja idézni ellenfelét?

Bálint úrfinak tehát elő kellett hordani jó okait, a mik végett Enricoval verekedni akar.

– Az volt, hogy rám fogta, mintha én testvérétől, Pelinettától egy övet kértem volna, a mit a tornán viseljek.

– Meggondoltam. De nem az a kérdés, hogy mivel rágalmazott? Hanem az, hogy ki előtt rágalmazott?

Bálint úrfi félreszegte a nyakát, szerette volna, ha -67- ilyesmi felől nem lett volna ő felsége olyan nagyon tudnivágyó: végre is csak kimondá:

– Vagy úgy? szólt a király mosolyogva. No fiam, csak eredj haza, majd elvégezzük a többit.

– A te fiad szerelmes Ilona hugába, szólt mosolyogva a király, s jól teszitek, ha mentül előbb összeházasítjátok őket.

A király és a lovagkör azután a jelen esetet megvitatván, ezt a határozatot adták ki mind a két lovagra nézve, hogy:

«miután és mivelhogy Doria Bálint lovag magát rágalmazottnak véli Cefrani Enrico lovagnak azon állítása által, mintha ő Cefrani Pelinetta úrleányt, fegyverzetén fölül viselendő, a harczjátékban szineit bevalló kardkötő ajándékozására kérte volna fel, – s minthogy e tagadásával azon esetben, ha Cefrani Enrico állítása igaz, viszont Doria Bálint sérti meg Cefrani Pelinetta úrleányt: annálfogva mindkét fél egyenlően sértő és sértett lévén, határoztatik: hogy közöttük lovagias párharcz fog dönteni; minthogy azonban a sérelem tárgya nem főben járó ügy, és így véres kimenetelre nem jogosított; annálfogva sem szúró, sem vágó, sem öldöklő, sem zúzó fegyverek kezeikbe nem adatnak, hanem mind a két fél öldöklő szerszámok nélkül, könnyű szövet ruhában fog megjelenni a küzdtéren, és mindegyiknek kezébe adatik a heroldok által – egy zsák.

A melyik a másikat a zsákba bele tudja húzni, az ellenfelét oda viheti a sértett úrleány lábaihoz, s addig a zsákból ki nem bocsátandja, valamig a legyőzött ott be nem vallja hazugságát és ünnepélyesen meg nem követi a sértettet.» -68-

A zsákpárbaj az olasz udvaroknál nem volt szokatlan neme a tornának, s épen oly ünnepélyes ordáliának vétetett, mint mikor két keresztyén ember kifent karddal tör egymás ellen, s voltaképen semmivel sem nagyobb bolondság az utóbbinál.

Virágvasárnapját megelőző szombaton ment végbe a különös párharcz, az udvar és a nép szeme láttára.

A két küzdő fegyvertelenűl jelent meg a küzdtéren, föveg és sarkantyúk nélkül. Ott megvizsgálták, hogy nincsen-e náluk rejtett tőr, vagy egyéb ártó eszköz, a mivel egymás életében kárt tehessenek; azután mind a kettőnek kezébe adtak egy durva szövetű zsákot.

Doria Bálint elhajítá a magáét. Minek több egynél? Ellenfelét saját zsákjában is megfoghatja, ha tudja.

Hanem ez a tudás a legkeservesebb feladat. Mert az ellenfél, termetre jóval magasabb, erejére nézve sem megvetendő; aztán eleven embertől, a ki lovagczímert visel, ennyi szem láttára nem lehet azt kivánni, hogy mint egy akarattalan tömeg, magát egy szűk zsákba, akár alulról, akár felülről kezdve bele engedje szép szerével rázatni.

Azonkívül még Ilona jelenléte is fokozta a két ifjú erélyét, kibe Cefrani nem volt kevésbbé szerelmes, mint Doria.

Midőn Cefrani üres kézzel látta maga felé közeledni Bálintot, ő a maga zsákját karikába gyűrve jobb markába fogta s eldugta a háta mögé, míg előrenyújtott balkarjával ellenfelét kötekedő tusára ingerlé.

Cefrani ügyes öklöző volt, s nem volt kevesebb szándéka, mint Bálintnak alkalmilag egy hatalmas ütést adni az arczára, s míg annak a szemei kápráznak, jobbjával hirtelen a fejére vetni a zsákot.

Bálint azonban észrevette a goromba szándékot s midőn Cefrani ökle nagyon közel járt az orrához, hirtelen megkapta azt mind a két kezével s öklénél fogva egyet facsarított a karján, a mitől az kénytelen volt egyszerre háttal -69- fordulni felé s a következő pillanatban már a fején volt a zsák.

Hiába szabadította már azután ki öklét Cefrani Doria kezéből, hiába feszíté oldalbordáiba könyökét, hiába rugdalt, kapálózott; a zsákból nem birt menekülni. Utóbb elestek a földre, ott hempergőztek, egymást tépve, döngetve; de azért mégis az lett a viadalnak a vége, hogy Bálint egész a bokájáig húzta Enricora a zsákot, s a két lábánál övével összekötötte a közönség rengeteg hahotája között.

Akkor azután felveté a tele zsákot a vállára, s odavitte azt az emelvényre, Ilona elé.

Ott azután lábra állítá, s megfogván fogával a zsákot, ott a hol a varrás volt rajta, egyet repesztett azon, – kése nem volt, hogy szakíthatta volna, – épen csak akkora nyílást repesztett rajta felülről, a hol Enrico kidughassa a fejét.

A begyűrt lovag csak nem felelt, s midőn Doria egy kis csendes hátbaütéssel figyelmezteté, hogy most ne sokat gondolkozzék azon, hogy mit mondjon? akkor vette észre, hogy a kihez beszél, az egy élettelen alak; arczában semmi vér, szemeiben semmi fény.

Hirtelen végigrepeszté az egész zsákot, mire Cefrani, mintha minden tagja úgy lett volna külön összerakva lábaihoz roskadt.

Talán elájult – talán tetteté magát, – vagy talán megölte a szégyen?

Cefrani gróf, mikor fiát legyőzve látta, hirtelen eltávozott, leányát Pelinettát is magával vivén; a király az élettelen Enricot is utána küldé. Az olasz család még azon éjjel elutazott; azt mondák, Görögországba mentek. Élve -70- vitték-e el magukkal Enricot, vagy halva? az nem tudatott meg. Nem is tudakozódtak utánuk.

Hanem ez eset után Doria és Baróthy átlátták, hogy a gyermekekkel tovább tréfálni nem lehet, mert azok nem gyermekek többé.

A király is azt mondá nekik: Házasítsátok őket össze minél elébb, mert külömben ez a tüzes ficzkó minden nap megeszi egy lovagomat, a ki a kedvesére mer nézni.

Úgy is történt. A lakodalmat megülték még azon évben új kenyérrel, s alig volt az új pár a mézes hónapokon túl, midőn Lajos királynak Lengyelországba kellett menni, hadjáratra gonosz északi népek ellen. (Bár akkor láttunk volna hozzá, hogy jól elkerteljük magunkat előlük!)

A királytól Doria Bálintnak sem lehetett elmaradnia. Atyja beteges volt már, nem mehetett a téli hadjáratba; a fiúnak kellett folytatni a haza iránti kötelességet. Egyébiránt ipja is vele ment, Baróthy, ki még mindig megülte a nyerget.

Bizony öt hónapot ültek ottan, és Bálint és Ilona öt hónapig nem láthatták egymást. Izenetet is csak gyéren vehettek egymástól. Lengyel kereskedők hordták akkor a levelet.

Az ötödik hónap végén mind a kettő izenetet kapott egymásfelől, Bálint örvendetest Ilonáról, Ilona szomorút Bálint felől.

Bálintnak apja irt Budáról, hogy neje fiat szült, szerencsésen; gyermek és asszony ép, egészséges.

Ilonának is apja irt Lengyelországból, hogy Bálint ugyan kitűntette magát a harczban; hanem nehéz sebet kapott; soká tartott, míg felüdűlt, most azonban már kigázolt a bajból, s mihelyt annyira fellábad, hogy a hosszú utat tengelyen megteheti, a vezér parancsára, haza fog Budára indulni.

Arra a hírre, hogy férje hazatér, Ilona egészen boldog lett; arcza visszanyerte elébbeni életszinét, s ha aggódó -71- szívét árnyékolta is néha felleg, mit a betegen fekvő férj miatti gond támasztott, a repeső gyermek arcza elmosolyogta azt onnan.

A királyné megigérte neki, hogy tudatni fogja vele a napot, melyen Bálint útra kelhet, Lengyelországból vett tudósításai után.

Egy napon Ilona örömhírként fogadta a királyné meghívását, hogy jelenjen meg a várkastélyban.

– Rövid napi járásokat tehet csak, mert még sebei alig hegedtek be, viszonzá hidegen a királyné; egyébiránt elég jókor fog megérkezni, hogy a rossz hírt megtudja.

Ilona végigborzadt e név hallatára. A tenger fenekén szerette volna az embert tudni.

E szónál a királyné egy négy rétre hajtott pergamentet tartott Ilona elé.

– Szó szerint: «Kedves barátom! Férjem nehéz beteg. Nem tudom mi történik velem, ha ő meghalna! Segíts, vigasztalj. Azt igérted, hogy ha ismét visszahívlak bárhonnan, eljösz hozzám. Ha valaha szerettél: jöjj sietve.» -72-

A királyné zord tekintettel nézett Ilonára, midőn a nő a levél tartalmát elmondá.

– Én e levelet Fra Gaetanonak írtam, ki gyermekkori nevelőnk volt, s mindkettőnket nagyon szeretett. Fölséged tudja, hogy innen mint orvos a florenczi udvarhoz hivatott meg, hol világhírűvé lett. Hozzáírtam, hogy jöjjön minél előbb, férjemet gyógyítani; a levelet a követ, Delfini vitte el.

A királyné homlokáról elsimultak a redők, de arczán megmaradt az aggály köde.

– Akkor, gyermekem, e levél rossz kezekbe került, Delfini bizonyosan találkozott Florenczben Cefranival, s ráruházta a megbízást, ez a nyomorúlt pedig maga jött e levéllel ide és most azt hireszteli, hogy ezt neki irtad.

– Én nem tudom – szólt a királyné. Magam elhiszem, a mit te mondál; de a világ, tudod, mindig a rosszabbat hiszi. Most eredj haza, és várd be, míg férjed hazajön. Ez a férj dolga.

Jó híre, neve így megszeplősítve, a házas örömek örök kútforrása ily undok féreggel megfertőztetve! Miért nem férfi ilyenkor az asszony, hogy saját kezével vághatná a rágalmazó arczába a visszatorlást?

Azt hitte: az ilyen undok rágalom ellen fel kell lázadni az egész világnak. Ki a női erényt csúfolja, az Istent csúfolja, s azt kötelessége a legelső férfiúnak, a ki vele találkozik, leütni, mint egy veszett ebet, hogy többet ne harapjon. Bizonynyal Enricot tizen, huszan kihívják párharczra a rágalomért, mielőtt Bálint hazaérkeznék; hiszen a két családnak annyi rokona van, Bálintnak annyi jó barátja van.

És aztán a kis gyermek is mosolyogva tekinte rá s a -73- gyermek mosolya lecsendesíté a háborgó tengert az anya keblében.

Hanem a számos rokon, a sok jó barát csak nem jelent meg a sorompók előtt sem másod-, sem harmadnap, hogy Doria Bálint fegyverzetében megjelenjen a rágalmazót istenitéletre hívni, a nő erényét a napsugárban és a vérben tisztára, fényesre mosni. Azok mind azt mondák, hogy ezt végezni a férj dolga.

És negyednap már a gyermek mosolygása alig-alig tudta lecsillapítani a háborgó tengert az anya szívében.

Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»

Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az asszony angyal!»

És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából; nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik, rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével koczkázni?

Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban, férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő kelepczéből szabadulást.

E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap neje rágalmazóját a sorompók -74- elé Istenitéletre hívja, karddal, pánczélosan, élet-halál harczra.

A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett kihirdettetett.

Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni, hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el nagy vigyázattal egész Hatvanig.

A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi ujság Pest-Budán?

– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz, Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.

– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk, trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.

– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen. Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl. De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt, mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!

Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott -75- fogadj Istent a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.

Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is látszott a távolban Buda vára.

Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá. Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.

A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni, a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.

A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót; leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.

Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna. A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.

Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, -76- mely paizsán ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le van eresztve.

De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj meg!» a küzdtérre kilép?

Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.

Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.

Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.

Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve, minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem értett a fegyverválasztáshoz.

Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.

– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e megvívni hitvesed ártatlanságaért?

Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle, hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok Doria Bálint!»

De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta. Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.

A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem szándékszik védni, csak támadni s két kézre -77- kapva a rettentő «nos ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve annak oldalára.

Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és teste minden erejét!

Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.

Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.

A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s átható hangon kiálta:

A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka véres.

– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a hirnök.

A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv hegye mondott.

Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s tőrét kirántva öve mellől, azt -78- markolatig döfte ellenfelének oldalába, ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.

Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.

Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint ifjú nejét.

A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó tekintetét vitte magával a pokolba.

A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.

Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté magát előtte.

De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?

A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt mondá: «nem fáj soká».

Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.

– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre? Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.

A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan rebegve:

– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz – gyermekünkért?

Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a férjre, a ki zokogott.

És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem fájt soká.

A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva, suttogá rejtelmesen.

A RÚTAK RÚTJA.

Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.

A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait «lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.

Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják, kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító, ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.

Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy el is veszi.

Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval; Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés; mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz -81- ahhoz nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály, mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában egyesíti, a szép asszonyra!

És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép történet, de nem érdekel többé.

Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt, hogy olyan jó dolga van.

Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.

A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát. Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.

S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.

Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a vaniliaillatú havannát.

– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval odakisértetni. -82-

– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.

– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.

– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges lesz.

– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog játszani.

– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a hogy a szinpadon csinálják.

– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és hegedülni fog.

– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy elragadó lesz.

Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le csipkeőrzőtt keblére.

– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.

Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal. -83-

– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól van szerencsém értesülve lenni.

– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.

– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan szeretetreméltónak?

– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme elfeledteti azt.

Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem harapja őt meg.

– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta egy asszonyra.

– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi meglepetésében kialudt.

– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak. Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.

– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát azután mit mondott?

– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának adta át minden hypotheca nélkül.

– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem tudta ön még előre ugy-e?

Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.

– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát biztosítani.

És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka van arra, hogy elkezdjen neheztelni.

– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek öntől.

– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már rá jogom.

Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.

Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor nevetett).

Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.

És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen kilöksz!»

S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben legillendőbb expediens a pisztoly.

II.

A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki megtetszett volna neki.

A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.

Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette, hogy egy sousnak -86- sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui kormánytól akar kapni.

Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje, midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar még értekezni.

Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet is hallotta már elégszer emlegetni.

A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett, nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez tanult «úr lenni».

– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a legközelebb álló székre.

– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime, ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem. Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is jövedelmező.

– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a bérlet ára annak az elsőbbinek?

– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél becsületes emberekhez. Én tegnap -87- még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt. Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom, a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?

– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?

– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni. Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.

– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána, hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és rozsdamentes -88- természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül, a mit valóban nem is lehet csodálni.

Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra. – Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…

A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.

A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve, nagy szárazon mondá:

– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.

Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva, úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»

A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.

III.

Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt guano-szigetre.

Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát elkölteni.

Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre elkészült.

A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne. Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.

Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb, bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.

Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető. Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a szalonnája.

Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, -90- a mik keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt, mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog, csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó pézsmáját, a perui guanot.

Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban, szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz közepén áll.

A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a «mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek, miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.

Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte venni Jacinth ezen a szigeten.

Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két kisérőjével; az inas az első héten scorbutot -91- kapott, annak kénytelen volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.

A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.

Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol elvesztett millióit akarta újra feltalálni.

Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak, apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet, pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.

Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is; ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre, öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?

Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?

A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört, ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen folyjon a munka. Az a rettenetes munka.

Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott -92- por, mint a szitált méreg száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.

Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A mellett tolvaj és irigy.

Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén, ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján, kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg, igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség. Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.

És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani, megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta volna, hogy ez a fél vad ember, -93- feketére sült torzonborz arczával, övig érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?

Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!

Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi hang nem hallható.

Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.

Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő, hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet látni, fele útja a meghalásnak.

Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.

Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három hónap alatt annyi chilii salétromot -94- elárusított Sabron, hogy nemcsak az egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már félre téve.

E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá, hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját, Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.

Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az érett embereket.

Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert neki még sok dolga van a világban.

Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi neki sem fogyott ki a foga alól soha.

Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül -95- feküdt már, azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van, még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember azután vagy megél, vagy meghal.

Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az egészségével.

Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának, s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely a tűzön sistereg.

A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb, hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.

Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A mire az szívesen vállalkozott.

Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja, nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.

A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.

Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen nyugtalan éjszakája volt. Mindig -96- azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?

Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte magával.

Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem tudott magán segíteni.

Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete lehetett itten.

Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve, elfelejtve.

A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki kellett állania.

Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki azt a kígyót elűzze onnan!

Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.

Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él, nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból. -97-

Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták, hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón: kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik, kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne mindennek.

És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán. Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!

Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most egy női hang!

Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen felkapaszkodik, majd csak megöli már.

E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg fölötte:

IV.

A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat visel, mint felesége és leányai. -98-

A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek, vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a pírnak.

A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá Jacinth ajkaihoz.

Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott neki.

Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki, mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb volt.

Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel elkezdé dörzsölni a lábait.

És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá változnék át.

Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő álom.

Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt virraszsza.

És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa, szilvamag-alakú szemekkel találkoztak. -99-

Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:

– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.

Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.

Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona, hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt szeretné, ha mesélnének neki.

Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről, ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik, regélt neki kifogyhatlan csodákat -100- hazája növényeiről, virágairól, állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.

Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet. Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek, veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön (mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a mesékkel, hogyan kergeti bele -101- a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől; aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.

Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem ápolják.

Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez idomtalan ajkak regéit naphosszant.

Egy reggelen, midőn szenderéből felveté szemeit, azt vette észre, hogy az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.

A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá azt, hogy nem sír.

Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak akkor sírt, mikor Jacinth aludt.

Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is visszaadta egészségét.

Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival több szúnyog.

Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek árnyéka alatt naponta pihenhetett.

A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott. Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál, a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és nyugalom.

Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.

Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben, megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába, felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.

Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani -103- a kereskedőnek: «uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?

Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és becsületes embereken elvesztett.

Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen visszamenjen.

Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.

– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva, mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani, elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor, én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom. Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a pensylvaniai bank is. Jó lesz?

– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. -104- Egész comfortot szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?

– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.

– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi kosárral rakni tele.

– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz időközben meghalt.

– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?

Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt, felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.

– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat, megkétszerezzük a jövedelmet.

Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan, ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a megcsalatott részéről».

Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt Xinre bizhatá -105- a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme előtt úgy, mint háta mögött.

Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor sütött-főzött a konyhán.

– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék, jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már el is vitorlázott ismét.

Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?

– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek kékek.

– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak (nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.

– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy -106- önbizalommal Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a meredek, kormoránlakta sziklák választák el.

Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet bejárhassa.

Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között. Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor ünnepelnek.

A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes helynél összetalálkoztak csoportosan.

Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az összejövőket.

Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták, tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik annak a Buddhának áldozzék.

Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket, kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél istenének.»

Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak. – -107- Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése felett!

Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.) Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.

Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt már nem ment volna ilyen könnyen.

Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg volt elégedve.

Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot, hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba kapott és birkózik folyvást.

Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban gyönyörködnének.

A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két birkózó, egy kék meg egy sárga.

Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen -108- az öklére csavarva, a jobb kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a koponyáját bezúzhassa.

Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik összecsattanása hangzott néha.

Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon kiálta rájuk:

Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva. Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és maga is dühbe jött.

– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva Jacinth kezét.

– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják elereszteni, s aztán el lesznek választva.

– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené ön.

– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.

– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik él.

Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára. Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a fejeiket késő estig.

Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban valami mozgás neszét hallja.

Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid idő mulva visszatért.

– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani, de én megkisértem.

Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.

Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.

A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.

Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, -110- gunyhóikat, nem keresik a találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.

Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni, munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette azt.

Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.

Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.

Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem adni neki vizet.

Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.

A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.

Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért. Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.

Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, -111- mondják el az udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.

Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.

Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak, viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik, hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.

Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.

Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni, nem lesz semmi veszély.

Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.

Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát, behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába. -112-

Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.

Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.

«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra, felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a barlangját ostromlókra.

A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!

– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk. Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.

– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani. Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.

– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók! vesszetek hát el attól, a mit imádtok!

Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra kilőtte azt a légbe.

Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.

A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi futott tova és nem sietett a meggyuladtak -113- segélyére. Sokáig lehetett látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.

Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már akkor vége volt mindennek.

– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett tőle.

VI.

– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője látszik rajtad kivül.

– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.

– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak között is rút vagy.

– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad, mint a mennyi van.

– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez talán mégis szép? -114-

– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy, párt nem teremtene hozzád.

– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?

Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe, kiméletlenül, irgalmatlanul?

Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?

Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek lenni!

Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában szokta látni.

Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett, mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»

Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető leánynak!

Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők között!

Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a szobába.

Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében akkor véghez ment.

Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt! -115-

És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül végig.

Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:

– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek téged.

VII.

Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy urat, aki rögtön akar vele beszélni.

A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt brillánt gombokkal.

– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban el lesz sülve.

– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?

– Ez nagyszerű: ötven perczent! No, de megérdemelte, ha hű volt. Az Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről, hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem szakadtak.

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője legyen, akármilyen csúnya legyen.

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy most már megtudja ön válogatni az asszonyokat. -117-

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm fele!» Ez az igazi gavallér.

VIII.

Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.

Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?

Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.

Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.

– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos szörny! -118-

– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»

KÉT MENYEGZŐ.

– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton uram.

– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet, Gubodi Márton uram.

– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük nagy jó uramat!

– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének a foga? nem?

– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?

– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz nyavalya? no ne is törje.

– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő szegénykét?

Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.

Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási -120- Orbán uram városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza; mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit, kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére, csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét, gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?

S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább rákezdhette a veszekedés új tárgyát.

S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit -121- mond, azt a másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.

Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:

«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak, hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak, becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába két ezer forintokat!»

S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz esztendővel.

Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas szólásformákkal támadták meg egymást.

Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem szabad, az is bizonyos.

Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre -122- nézve, mikor a találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot, miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét, jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára? pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.

Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.

És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy egymást megbecsüljék.

Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat -123- nyájas ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán elveszítse a birságot.

Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.

– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó uramat.

– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd uramtól.

És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a kapujáig.

Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.

– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját, együtt és különvéve.

– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a juhászbojtárt.

S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép -124- keveredett az utczán körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott keresztülhajtani a nagy sokaságon.

– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.

S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.

Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt, kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.

Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig nem lehet tudni semmit. A mint illik.

Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából; hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben; hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan olvasta el diák korában.

Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni, hogy Évi leányasszony kendőzi magát, -125- azért van olyan piros színe; hogy nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál három esztendővel öregebb.

Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor, becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.

Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva, meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor egy furfangos ötlete támadt.

Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással bekoczogtata hozzája.

Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a leányasszony valahol szomszédolni voltak.

– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.

– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék legény! -126-

– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám házasítani.

– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.

Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.

– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az Évi leányzót venné el.

Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.

– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki venni az Évi leányzót.

Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet végig kergetni -127- az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe; mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát megkéri.

De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb házasságban élni, mint égni.»

– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a mit keresett, tehát tartsa is meg.

Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.

– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.

– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával. Egyebekre nézve Istennek ajánlom.

Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.

Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, -128- hogy «no majd meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.

Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta, hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!

Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia gazdálkodott.

– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal István diák.

– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e azt csinálni?

– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket, s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az Évit.

De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában volt; ölelte, csókolta.

– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – -129- dehogy az ördög sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte otthon bevallani.

Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon, hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a fiának.

No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.

Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi keresztyén.

Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?

A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a legajánlatosabb módon emlékeznek.

A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá; s azt hagyja -130- meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle, de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.

S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta, hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».

Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai szerint.

A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal; biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével, megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.

E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott, mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra kijárni dísztelen, -131- szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni, dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból kicsapatnak».

Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.

Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.

Gyönyörű alak is volt az Évicza: olyan sugár termet, mint a darázsé, s csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke, ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt, hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny láb mindig rossz utakon járt.

Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.

Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon belül meg ne kapják!

Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.

Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó» kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak. -132-

– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál, dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz, kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.

– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.

– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.

– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni a kézfogónak.

– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak, hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.

– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót; most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?

– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. -133- Azt is megpróbálom hát, hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.

– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.

– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni rajta, a nyámnyila strázsák miatt!

Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott, miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a leányos házhoz.

Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját, hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a templomból hazamenő nép közt Csukásiékig. -134-

Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem nekik való.

Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.

Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen megilleté.

Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem már benne voltak, hát csak folytatni kellett.

Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?

– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.

Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.

Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka szalagcsokraival -135- majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett fodrai kitündököljenek alóla.

– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez alakot.

– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két szemének.

– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.

De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat; visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:

– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe ne mondjam meg az igazi titulusodat!

Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal van! -136-

– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s azt tolva a dühös vőlegény elé.

– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek mondtad azt, hogy akasztófáravaló?

– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy szeggel magasabbra!

– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?

A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.

A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az orczátlanra:

– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni megtiltatott és fuss, a merre látsz!

– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez nem vesz valaki.

– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva feléje.

– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. -137- Mert ha a vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.

– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája viszketett a veszekedhetnémségtől.

– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el nem vesz.

– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen kitesz.

Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon penderíteni.

De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle, s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a kályhazug erősségébe.

A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem kisérték a városházára.

– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni kegyelmeteknek?

És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.

– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram. Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.

Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»

– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék jőjjenek velem békén.

Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr, indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.

– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon -139- azt az akasztófa czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.

– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az ifjura, kemény fenekedéssel.

– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe hasítalak!

– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles, haragos pallosát nagy ostentátióval.

– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá apritalak!

S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből, melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna; így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele, saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.

Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi magát rekettyegalylyal.

Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla, almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált -140- visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé egyenesre.

Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt ideje.

Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.

Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra verni!

S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell állni az árkot! Ki ne menekülhessen.

Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát elfogja, a hol kapja.

Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg. Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az, pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el? Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.

Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik». -141-

Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.

Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező napok.

Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás, égvereslés verte fel a lakosokat.

Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el nem terjed.

Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a tűzeső.

Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha még tortura nem előzte meg.

Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment; az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.

És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki -142- minden kapu egy ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a városnak akkor.

A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki simára elnézetik.

Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására kecsegtessék.

De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden ember.

Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy fővételre itéltetett.

Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő most az utczára kifut, a -143- tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az öcscsét levágta.

Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni». Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a gyilkost megfogja.

Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt van, tessék!»

Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne zavarja; csak hadd tévelyegjenek.

De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el ne hagyja.

A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.

Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a halottat, s másikkal a gyilkost siratta. -144-

Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a min ő ide felmenekült.

A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett kiegyezkedvén.

A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta vele.

Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet elkergesse.

A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:

Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle, hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:

Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra -145- el nem sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.

– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová; mindenfelé keresnek a városban.

– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam elvenni a Viczát, ugy-e?

A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát, azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.

Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még veszteg.

Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a városból.

Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.

És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista ott ragadt a góré padlásán.

És Évikét nem győzték dicsérni, milyen gondja van a baromfira; késő éjjel, mikor már mind lefeküdtek, még -146- enni inni visz fel nekik, s míg mindenki alszik a háznál, már ő fenn van és megnézi, nem esett-e bennük valami kár?

És aztán hogy eltud velük gyügyögni! milyen nyájasan suttog hozzájuk! – nagyon szereti az állatokat.

Igen bizony, szegény Pistát csak kell valamivel vigasztalni. Azt meg sem merte neki mondani, hogy minő kegyetlen itélettel sujtották a város atyái; csak arra kérte összekulcsolt kezekkel, hogy az Isten szerelmiért el ne árulja magát, mert abból nagy baj lehetne.

A gyújtogatások idején többször is beszélt Évi Pistához, tudósítva őt rejthelyén, hogy mely tájon van a tűz? Ne féljen. Le ne jőjjön. Nem jön idáig a veszedelem.

Olyankor példálózott Pista, hogy ha ezt a házat találnák meggyujtani, s ő megszabadítaná a tűzből az Évikét, meg a gyerekeket, akkor talán megbocsátanának neki a szülői a kiontott rokon vérért.

– Nem, nem! inté őt Évike, ekkor se mutasd magadat. Ha mi benn égünk is, hagyj ott égni. Csak te fuss akkor, a merre látsz.

Hát még mikor azt hallotta Évi minden embertől, hogy azt keresik százszoros halálra: már egy szót sem tudott hozzá szólni sírvafakadás nélkül. És ő nem védelmezhette őt a rossz nyelvektől; nem mondhatta: «hisz itt van ő, meg sem mozdul, itt ügyelek rá, a tyúkjaimmal együtt».

S már a búbos tyúkok is megszokták Pista társaságát, ő igen udvariasan bánt velük, megosztá velük kenyerét, vizét; tenyeréből etette a kakast; s azok nem is ütöttek többé lármát miatta, sőt mikor reggelenkint leszálltak a beszédes tyukok az udvarra s megjelentek a kukoriczát szóró gazdasszony előtt, valószinűleg arról dicsekedtek fel előtte a saját nyelvükön, hogy milyen jeles, jómagaviseletű idegen ifju tévedt közéjük; a mit a kakas is helybenhagyott.

Távolról sem lehet mondani, mintha István diák napjai abban a szűk kóterban valami nagyon élvezetesek lettek volna. Kánikulai melegben egy akkora téren kuczorogni, a hol a fejével éri a tetőt, s a két kiterjesztett karjával a receptaculum két oldalát; náddal és kukoriczakóróval körülfalazva, a mi jó meleget tart; és ott is mozdulatlanul lenni, hogy senki neszt ne foghasson ottléte felől, ezt alig számíthatná valaki az irigylendő állapotok közé, még ha olyan kárpótlás járna is vele, mint a szép Évike naponkinti látogatása, biztató hű szavaival.

A próféta a sivatagban nem várta nagyobb áhitattal az ő tápláló hollóját, mint Pista szokta várni szerelmesét, ki az éj leszálltával az ő árva menhelyét naponkint felkereste.

Hogy imádkozott ott magában az éj leszálltáért! pedig milyen hosszúk, milyen lomhák azok a nyári napszámoskinzó nappalok, milyen nehezen akar bealkonyodni; milyen sokáig tud az esthajnal világa elmúlni az égről, s még azután is mennyi ideig késlekednek azok a fáradt csillagok, míg meggondolják magukat, hogy előjöjjenek.

Akkor jön az ő kedvese az ajtóhoz, kis kosárkával, melyben eleség van és friss ital; a mire szinte nem csekély a szükség oda fenn; de még édesebb és óhajtottabb az ő nyájas suttogása, az ő hű biztatása; az a féltő aggodalom, a mivel kedvesét rejtegeti, óvja az észrevétetéstől, inti, hogy ne csókolja kezét oly hangosan, valaki meghallhatná; s tanítja jó szívvel, hogyan kell hangtalanul csókolni, úgy hogy neszt ne költsön.

Odabenn aztán azt szokta mondani a leány, hogy a lajtorját elvenni ment a góréhoz, nehogy a menyét felmehessen rajta, reggel meg ugyanazt teszi vissza, mikor korábban kel.

És napfélen eljár a góré közelébe, s mintha a tyukokhoz beszélne, mond érthető dolgokat.

– Szép kakas, szép búbos kakas, vigyázz magadra: kánya el ne kapjon, szomszéd el ne lopjon; ki ne menj -148- az udvarból, mert bizony nyársba húznak. Maradj a te gazdasszonyod körül.

Hanem ez a fogság mégis borzasztó sokáig tart már! És éjjelenkint egyre szaporodik a tűzi lárma; minden éjjel nagyobb zaj van az utczákon; már a szérűskerteket is őrzik; teljes lehetetlen Gubádi Pistának ebből a dugaszból most kiszabadulni!

Egy este a holdujság erős fölszéllel jelent meg: az ég beborult egészen, s tíz óra táján már teljes sötétség volt. A vihar nőttön nőtt; csak úgy csikorgott eresztékeiben a rossz kukoriczagóré. Hej ha most veszedelem üt ki, az lesz ám a hires nap.

Még egy órával odább oly csúf idő támadt, hogy a jó kutyát nem kellene ilyenkor a házból kicsukni, a szél egész csoporttal szórja az őrjárók szeme közé a felkavart porondot; az embernek szinte kedve sincsen ilyenkor strázsára sétálni, oknélkül az utczán botorkálni.

A nagy vihar a boglyákat tépi széjjel s hordja a szénát, szalmát a szomszéd utczára, az udvarokban a kútostorok elszabadulva vedrestől olyan nyikorgásokat visznek véghez, mintha száz kisértet siratná szomorú halála okait, s a kéményhasadékok huhognak, mint valami vén bagoly.

Bizonyosan nem eresztik azt most ki szülői ebben a zimankós időben; bizonyosan mondják neki: «ördög vigye a te buglyos kakasodat, érdemes azért ilyen förmetegben kimenni a szobából; inkább hordja el minden pereputtyostul a görény!»

Egy karcsú leányalak, könnyű, ruganyos léptekkel, sötét kendőbe burkolva. Kötényével félig letakarva hoz egy kosárkát, a kosárkában bögre, kancsó látszik, a mint a szél meglebbenti rajta a kötényt.

Csak István szemei birják azt kivenni, ki már hozzászokott a sötétben nézéshez.

A leány a góré hágcsójához érve, hirtelen széttekint, nem látja-e meg valaki; azzal gyors, ruganyos léptekkel felhalad a hágcsó fokain, kötényével folyvást takargatva kosárkáját.

István ott várta Évikéjét az ajtó mellett, s várta, míg az szólítni fogja őt halk suttogással.

Hanem ez a leány nem szólt semmit, csak letette a góré padjára a kosárkáját, kivette belőle az egyik szilkét, mely fedővel volt letakarva, s leemelve róla a fedőt, hirtelen előre nyujtotta azt.

István is nyujtotta eléje a kezét a sötétségben, mire a leány hirtelen lefelé fordítva a szilkét, épen a tenyerébe tölté annak tartalmát.

István egész lélekjelenléttel összeszorítá egyik markában a tüzes taplót, a másikkal pedig megragadá annak a kéznek a csuklóját, a mely azt odalökte.

Erre egy ádáz sikoltás metszette keresztül a vihar süvöltését. A megkapott gyujtogató önfeladó rémkiáltása volt az, ki a pokolbeliek kezében érezte magát, midőn ily véletlenül megragadták.

Most már aztán István is megfeledkezett minden egyébről: még a saját bajáról is; s elkezde torkaszakadtából kiáltozni:

Az pedig kétségbeesett küzdelmet kezdve a férfival, ki akarta magát szakítani kezéből, a minek az lett a következése, hogy a hágcsó kettétörött alatta s a leány ott maradt -150- megkapott kezénél függve, melyet István vasmarka el nem bocsátott.

Ott kapták meg a lármaharangra előtóduló utczai őrök, s letépve fejéről a kendőt, arczába világítottak a lámpással.

A fenevad rugott, körmölt és harapott, míg meg tudták kötözni, azután is tajtékot köpködött elfogóinak arczába, s szidta, átkozta őket mind városostul együtt; hiszen csak még ezt az egy éjszakát fűthette volna be nekik, nem maradt volna hamunál egyéb az egész város helyén!

Ruhái közt meglelték a többi csóvákat is, a mik még az éj kivilágítására voltak szánva, és a tűzszerszámot; nem tagadott semmit, átkozta az egész népet.

Míg ez a nagy lárma tartott az udvaron, Csukásiék ki akartak rohanni a szobából s akkor vették észre, hogy a pitvarajtó be van kötözve; a gonosznak még erre is volt ideje; azt akarta, hogy mind családostul odabenn égjenek.

Mire kibontották az ajtót, s a háziak is előjöttek lámpásokkal, már akkorra hire futamodott, hogy el van fogva a gyujtogató, s elsőbiró uram, ki ez éjjel maga járt lóháton őrjárást a városban, vágtatott lóhalálában a Csukásiék portájára.

Épen akkor érkezett oda, mikor az egybecsoportosult vasvillás sokaság körülfogta a megkötözött gonoszt, és azt, a ki őt kézre keríté.

Nagy volt a csodálkozás mind közönségesen, midőn a haza megmentőjében Gubádi Istvánt ismerték fel, a kit épen a gyujtogatással vádoltak.

Legelébb Gubádi Márton borult a fia nyakába, ő volt az első, ki annak segélykiáltására a szomszédból átrohant, azután pedig Csukási Évi állt elő s kimerítő felvilágosítást adott biró uramnak, hogyan került István az ő góréjuk padlására, hogyan táplálta ő a szerencsétlen ifjut azalatt -151- rejtett buvóhelyén; milyen Isten rendelése volt ez városukra nézve, mely most István ottléte nélkül bizony porrá égett volna; azért is a bátor leány követelte főbiró uramtól, hogy a hirdetmény értelmében most már Pistának minden főbenjáró bűne megbocsáttassék, és Csukási uramat is körülfogta szépen, könyörögvén, hogy Pistának engedje el bűnét; ki bizony nem volt gyilkos szándékkal, hisz inkább atyafiságot kötni jött a házhoz, szeretetet kinált, ők feleltek neki éles karddal; most hát bocsássanak meg neki, mert életüket neki köszönhetik.

Csukási uram nagyon meggondolta magát erre a szóra; biró uram megelőzte karonfogva Istvánt és azt mondá neki ünnepélyes szóval:

– Édes fiam, ki e mostani órában szegény városunkat az elpusztulástól megszabadítottad, tekintsd te is magadat szabadnak, s minden eddigi bűnöd legyen e világon megbocsátva; számolj vele majd ama másikon s iparkodjál úgy élni, hogy a felszámoláskor jó tetteid sommája lenyomja vétkeidet. Azonkívül még a gonosztevő fejére kitűzött kétezer forintot is megkapod.

– Köszönöm kegyelmednek a drága jó grácziát, elsőbiró uram, s azt fejemre nézve elfogadom. A mi azonban a kétezer forintot illeti: úgy értesülvén Évikétől e szomorú idők folytán, hogy a családaink közt kitört újabb háborúság miatt a nemes tanács pert indíta a szegényeknek fizetendő kétezer forint birság megvétele végett s a felől inquiráltatik, ki volt hát eredeti indítója e gyászos végzetű versengésnek: nehogy e gyűlölködésre vezető inquisitio még tovább űzvefűzve legyen s hogy a perpatvarnak örökmindenkorra vége szakíttassék; de meg a szegények cassája se szenvedjen rövidséget abban, a mi neki dukál, már de jure competál: ime én ezt a nekem itélt kétezer forint vérdijt a szegények cassájának visszaajánlom. Azokért történt, azoké legyen. Nekünk pedig -152- ne adjon az úr Isten egyebet, mint békességet a mi házainkban.

Ezeknél a szavaknál aztán már csakugyan nem volt mit tenni más a két szomszéd családra nézve, mint fejenkint egymás nyakába borulni és a közös megszabadulás éjszakáján fogadást tenni Istennek, hogy soha többet háborúságot támasztani nem fognak.

Csukási uram is megengedé Évikének, hogy gondoskodjék már ezután az ő buglyos kakasa ő róla, ne pedig ő arról. Úgyis köztudomású lett a dolog.

Azzal meghuzatták a kettős torony valamennyi harangját, s éjnek éjszakáján nagy processióval ment a népség a templomba, Te deum laudamust énekelni.

«Minekutána Csukási Orbán és egész familiája által, rokonuknak Csukási Pongrácznak megöletése a megölőnek, Gubádi Istvánnak condonáltatott: ezen actus tanácsilag is egész ünnepélyességgel helybenhagyatik».

(Példány tanujele azon kor bölcseségének, hogy a rokonnak odaajándékozzák a bosszú tisztét az ellenük vétkezett ellen, s a törvény helybenhagyja azt. E határozat maig is a város archivumában letett jegyzőkönyv lapjain feltalálható.)

Évike tehát menyegzőjét fogja ülni Istvánnapkor, vőlegényével, Istvánnal.

A kegyetlen törvény tűz által való elpusztíttatásra itélte a gyujtogatót.

Istvánnap előtti délután, mikor az itélet meghozatott, egy fiatal wallon hadnagy a szomszéd táborból látogatá meg elsőbiró uramat s discursusba eredt vele. -153-

– Mi a mennykő, biró uram, kegyelmetek meg akarják égetni a szép leányt? Nem elég már, hogy azt a szép hosszú haját levágták, még pulverisálni is akarják?

– Persze hogy itéltetett, de bizonyosan csak azért itéltetett, hogy a leány megijesztessék; de csak nem akarják tán az itéletet végre is hajtani?

– Azt tudom, hogy ott vagyon; de abból nem következik, hogy Debreczenben is ne legyen. Ezt a bolondot ne tegyék kegyelmetek.

– No már én pedig tanácslom kegyelmeteknek, Debreczen városi urak, hogy ilyen vastagon ne üzzék a tréfát, mert szekérenment úgysegélyen, mi is bele fogunk tréfálni a kentek mulatságába.

– Tessék megpróbálni, szólt vállvonva a főbiró; mi a magunk égetni valóját megégetjük, s abban nekünk a zsinat sem parancsol.

– No majd meglássuk, szólt a hadnagy. S nagy kardcsörtetéssel távozott el a városházától.

Másnap jó hajnalban már jelenték az őrtornyokon álló strázsák főbiró uramnak, hogy a város minden kijárata előtt egy csapat wallon lovas ütött tanyát, kik ott nagyon vigyáznak a kimenőkre.

Biró uram megtette már a maga intézkedéseit, a miket szükségesnek látott.

Hét órai harangszókor pedig a Czeglédutczán egy erős csapat lovasság vonult végig, a tegnapi hadnagy vezénylete alatt, kinek-kinek kezében levén a muskétája; s azok szép hadirendben felállának a városháza előtt. -154-

Biró uram kitekintett az ablakon s meglátván a hadnagy urat, szerencsés jó reggellel üdvözlé ő kegyelmét.

– Fogadj Isten, biró uram; viszonzá a vitéz ur emberséggel. Hát eljöttünk, hogy kiséretül szolgáljunk az executiónál.

– Nem bánom, ha a végső ijesztésig viszik is a tréfát, de ott aztán, a hol vesztésről van szó, meg kell állni s visszatérni.

A harangszó elhangoztával, tompa dobpörgés hangzott a városház udvarán, s midőn a kapuk kitárultak, előjött a gyászmenet, mely az elitélttel a vesztőhely felé volt indulandó.

Elől a városi dobos, fekete posztóval bevont dobot verve, utána négy lovas drabant, azután két alabárdos, kék köpönyegben; azután jött a négylovas kocsi, azon ült a leány, gyászfátyollal sarkig leborítva; vele szemközt az a félelmes férfi, a hóhér, csuklyáját egész a szeméig lehuzva arczára. Utána egy másik szekéren a birák, tanácsurak, és azután megint két alabárdos, az elitélt szekere mellett is ballagott kettő-kettő. Tehát mindössze nyolcz czúczás ember és négy lovas. Ez bizony nem nagy erősség! A wallon urak nevettek nagyon. Ők voltak legalább százan, s közülök egy is elszedné ezektől mind azt a sok régi módi ütőszerszámot.

A hadnagy odarugtatott a biró kocsija mellé s enyelegve beszélt hozzá. -155-

– Aztán biró uram, a meddig az ijeszgetés tart, addig minden szabad; hanem mikor én azt mondom, hogy «halt», akkor ez annyit tesz magyarul, hogy «czurukk».

Mikor a templom elé értek, ott megálltak; a fátyolos leányt kiemelték a szekérről, s elitélt, bakó, tanácsbirák mind bementek a templomba.

– No hát csak adják meg az utolsó vigasztalást, ha az is a tréfához tartozik.

… Ez alatt a Csukásiék portájáról egészen másnemű menet indult ki: lakodalmas menet.

A Gubádi Pista viszi haza a maga tanyájára, tul a nagy erdőn, a menyasszonyát.

Czifra lakzit csaptak. Ugyancsak kitett magáért mind a két öreg. Nyolcz szekérrel vannak, elül a czigánybanda, utána vőfélyek, nyoszolyóleányok, közepső szekéren a menyasszony a boldog vőlegénynyel; a menyasszonyon fehér, paszomántos ruha van, hosszú csipkefátyollal letakarva az arcza, hogy ne piruljon a sok bámulótól, bőre le ne égjen, por be ne mocskolja; mellette a vőlegény, ezüst gombos dolmánya félvállra vetve, nyusztprémes süvege félrecsapva, piros mellénye messzire kivirít; gyolcsinges lobogós karjával átölelve tartja szerelmes menyasszonyát, s úgy sugdos a fülébe, bizonyosan szerelmes szavakat. E szekéren násznagyok, örömapák ülnek, a másik meg van terhelve tulipántos ládákkal, azokban bizonyosan a menyasszony hozománya lesz, szép sávolyos vásznak, kendők, selyem fersing. A leghátulsó szekéren egy gönczi hordó, vasabroncsos: abban lesz bizonyosan a jóféle érmelléki, a mit ma csapra ütnek.

A lóhátas legények előre vágtatnak, az ostorok megcserdülnek, az állott paripák mint a veszedelem vágtatnak -156- a könnyű teherrel, tarka kendő mindegyik kantárába fűzve, a czigány ott elül huzza a víg nótát, a fiatalság rikongat, s kinálja a jövő menőket kulacscsal, de nem ad belőle. Igy vágtatnak ki a város kapuján; az út mellett felállított wallon harczosok két oldalt helyet csinálnak a víg nászmenetnek, míg egy pár jó kedvű fiú «juhé»-t is kiált utánuk.

A templomban ez alatt végződött a szertartás. A hivek kilépdelnek rendén; hanem a mint a szekerekhez érnek, a leány hirtelen leveti a sarkig érő gyászfátyolt s mint fehér ruhás menyasszony áll elé, a hóhér ledobja a csuklyát s mint ezüstgombos vőlegény tünik ki, az alabárdosok elhajigálják ócska vasaikat s előrántva köpönyeg alól hegedűt és klarinétot, rárántják a lakadalmast s azzal megfordul a menet, felujong a népség: «a Gubádi István násznépe volt az, hadnagy uram, és lakodalom, nem embervesztés! Az a leányzó ott Csukási Évike, nem Tarka Vicza!»

– Köszönjük szépen a tiszteletet, hadnagy uram! köszönt tréfásan a főbíró a wallon vitéz urra.

Az a menyasszony volt a tűzre itélt leány; az a vőlegény volt a hóhér, a ki a menyasszonyát azért ölelgette, hogy a szekérből ne menekülhessen, azok a vőfélyek voltak a hóhérlegények; azok a násznagyok és örömapák voltak a tanácsbirák. A tulipános ládákban nem nászhozomány volt, hanem gyantával itatott fa: abban a gönczi hordóban nem érmelléki volt, hanem gyúló kátrány. Azt a leányt vitték – nem szerelmeskedni, hanem megégetni.

– Utána! utána! kiálták a wallon vitézek s vágtattak szélnél sebesebben a nászmenet után.

Biz az hiába való fáradság volt. Mire kiértek a nagy erdőre, már akkor a násznépet a lobogó máglya körül állva -157- találták; és a máglya közepén nem volt már semmi, csak por és hamu.

– Mi történt itt? rivalt dühösen a lovas vitéz a másodbiróra, ki kezében tartva egy összegöngyölített pergamentet, hideg vérrel nézett a tűz közepébe.

A másodbiró kigöngyölíté előtte a pergamentet, s odamutatva annak öregbetüire s tallérnyi fekete pecsétjére, nyugodtan válaszolt:

A VÉRONTÁS ANGYALA.

Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.

Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő creol-dal.

A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.

Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s kezdődött az ünnep.

Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai -159- házára, s mintha rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.

Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle: hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.

Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.

Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.

Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.

Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.

Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az ujjongatást.

Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.

Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt dalolva valamennyivel. -160-

– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.

A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.

Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros, feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.

– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.

– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok, s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.

Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.

– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz, hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.

– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani, hogy minő halállal halj meg?

A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá beszélőt.

– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni előttem!

– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha bár dühödben megvesznél is előttem.

– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam s kiért tégedet elárult.

– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko. Neked egy szép leányod is volt.

– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.

– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy igen szép volt?

– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, -162- mint a másik… Mit tehetett szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.

– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.

S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.

Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.

– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát, Leon barátom.

Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.

Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.

Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az már nem messze van.

Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.

A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana. -163-

Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyiláson s tapogatózva közelít felé.

Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.

– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes, egyetlen gyermekem!

– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk apám.

Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.

A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított mestiz léptei voltak azok.

– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.

Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.

Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló -164- danája verte föl az utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult égen.

Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát, míg maga sorsa után indul.

Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.

Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.

Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s ment tovább.

Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.

Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok, melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…

Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy népes városba.

Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.

Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.

Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány -165- húnyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.

– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét. Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!

Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.

A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.

És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.

– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!

Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.

– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok esett le a körűle állókra.

– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt. -166-

«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva az utczákat.

«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon, azon perczben indulandók Acapulco ellen.

Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.

«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket leöldösik?…»

«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!»

És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az napon minden creolt a városból.

II.

Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány gyermeket.

Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a fekete hantokat.

Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé szemeire. -167-

Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő fejfája legyen egyetlen gyermekének.

Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:

És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.

Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz, sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel és égő városokkal.

Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni, míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő, olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.

A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai. Öltözése a pusztai ebanéróké.

Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly -168- nyájassággal enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró karjaival.

– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a gyermeket.

– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.

– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet, soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett guerilla-vezér.

– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged meglátogatni?

– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s holnapután talán valahol a föld alatt.

– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este, hogy megőrízze a bajtól.

A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló összecsókolá mind a kettőt.

– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy kicsoda?… a ki engemet megver.

A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s -169- kengyelébe felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.

Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.

– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől, hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.

– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket, hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol minden gyermek rád ismerhet.

– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam? Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.

– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát, templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg, hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal, verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még nem öltem embert.

– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény, sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat -170- a harczmező. A harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet nevedről.

– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom, szép, becsületes halállal!…

– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…

– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált, és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének, hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.

– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?

– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a kikkel parancsolsz.

– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a csatatérig.

– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk? -171-

– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem. Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni, – én más felé megyek.

S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt, kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli robogás sejteté, merre jár.

Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi csárdába.

A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá.

Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze daczára a legbiztosabb ügyességgel.

Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb és jobb. Azt egy -172- carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik, ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel, hogy ha veszélyt érez.

Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon. Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok, gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében, fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott látszott egy messzünnen sötétlő erdő.

Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász tudta, merre jár.

Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott kigyuladó pásztortüzek között.

– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi távolból, hol őt találni fogják.

Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre elkészűlve, várták a közelgőket.

Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá, hogy ismerősök jőnek.

– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél benne.

A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s azután felemelé könyes ábrázatát az égre. -173-

– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…

Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze, fegyverrel, paripával legjobban ellátva.

– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk, beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti be?

Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki vérünket».

– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod: hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit, megteszem.

– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek, hogy kit foglaljanak imádságaik közé.

– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld szinéről. Szólítsatok -174- d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.

– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!

S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére lesújthat.

Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.

És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek legdélczegebb hőse, – a kapitányért.

Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt közötte.

Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a nap és hold», mint a példabeszéd mondja.

Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány, idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza, márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte hazájáról, vagy ha ő beszélt -175- felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal, tele angyalokkal.

És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei ragyogtak, mint a felkelő nap.

Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból, a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri, hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja, ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.

– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm napján? Miért nem jött holnaputánra?

– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani, hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény büntetése halál.

– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e hazádat?

– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.

– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és örökös bánat. -176-

– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.

Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a mazatlani zendülők indulóját.

És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.

A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és megcsókolá.

– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé, odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért, hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám, pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá -177- aztekül, egy szót sem értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.

– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha kivánod; a második menyegzője előttin esik el.

– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem: jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot, spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt, mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled jegyajándékul.

– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére. Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?

Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az elitéltet.

Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon, szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren ült a tábori pap, keresztet -178- tartva kezében, s mellette fehér ingben, hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.

Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel; levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.

A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru, könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.

Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő, úgy hallgatta végig az itéletet.

A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé, tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»

E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves, növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»

A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó -179- biró intett a kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte fel karabinját.

A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák lábai elé.

E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló paripák porfelleget vernek a mezőn.

A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.

A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár elé lépni.

Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt halálra.

Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé, boszut kiáltva birája fejére.

– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a vőlegénynek.

A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.

Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a segéd lépett be rajta, fáradtan, -180- porlepte ruhában, halovány arczczal, az izzadtság csorgott le homlokán.

– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.

– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.

– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.

A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé, «látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.

Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel, hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.

Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.

Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon -181- itt-ott csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.

Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:

A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel, hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.

A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták, tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.

A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt, kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra nem talál eléggé öldöklő szavakat.

Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté hasította, megszólítja.

– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd; lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam egy sebet, ne félj semmit, kapitány. -182-

A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította meg.

A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a kard aláhanyatlott kezében.

Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s kitörő lelkesültséggel felkiált:

S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja, alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.

A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben, a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.

Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány arcza lebeg lelke előtt.

Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég, ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi, ellenségének véres fejét látja képzeletében.

A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik dübörgése elhangzik az éjben.

A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai ragyognak a hegyoldalokon.

III.

Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kisértet-kiáltás.

Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.

A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással felelgettek neki.

– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen. Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.

– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.

A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.

– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.

Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva -184- jött a sánczok felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.

– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva helyeikből.

– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert elveszek.

A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből menekültem».

– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény elbámulva.

– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.

Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.

– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. – Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.

– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve, a ki menekülni tudott. Ott szemem -185- láttára egy égő házfedél szakadt rá, azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh, átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!

A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére irt szavakat.

S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva életet és halált.

IV.

Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott. Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az ostromlók dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek. Számítottak a bizonyos diadalra. -186-

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek már.

Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.

Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.

– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett dæmonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz. -187-

– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?

A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel a sánczra a győztes spanyol had.

Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva, Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az Isten».

A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa -188- lőpor volt összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki megmaradt.

Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva: «csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?

Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.

PETŐFI.

Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar nemzetnek.

A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában; emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.

De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók zsolozsmáit?

Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a szemtanu maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.

Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között? Lehetetlen-e ez?

Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek, meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte utól?

De hát lehet-e onnan egy bányaüregben évekig haldokló fogoly sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?

Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy 1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja, anyja, testvérei rég holtnak hitték?

És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát? tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak. -191-

De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem lehetséges-e Oroszországban?

Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?

Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött, a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére; évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e tenni?

Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még most is.

Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt. Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne. Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről, melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes pályakörét.

Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni faluról-falura, különösen Segesvár környékén. -192-

Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz. Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban? másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?

Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?

A MAGYAR «ÚR» AMERIKÁBAN.

Azért tettem macskaköröm («–») közé ezt a szót «úr», mert Amerikában vannak ugyan gazdag «emberek», de ez a szó «úr» európai bevett fogalom szerint nem létezik. Ott ezt csak, mint minden emberrel közös czímet használják, miszter ez és amaz, az államtitkár, a szabó, a csizmadia, a milliomos, a napszámos; miszter a kereskedőnek az inasa, az apának a fia; hanem, hogy valamelyik ura volna a másiknak, abból ugyan semmi sincs. Az államfő nem ura az állampolgároknak, a farmer nem ura a béresének, a biró nem ura a fogolynak, a férj nem ura a feleségnek, az apa nem ura a fiának. Itt senki sem úr valaki másra nézve, s a míg rabszolgák voltak, a rabszolgatartó sem volt úr, csak «gazda» a rabszolgára nézve, valamint hogy nem úr senki a szántóvető igásjószágaival viszonyítva, hanem csak tulajdonos.

Eleinte nehezen nélkülözi a magyar ember a «kisztihandot» és «euer gnadent»; hanem utóbb aztán nagyon jól esik, hogy nem kell érte borravalót fizetni. Rettenetes furcsa is az odahaza nálunk, hogy valaki borravalót adjon valakinek azért, hogy az a valaki őt úrnak hireszteli, pedig meglehet, hogy az a valaki nagyobb úr, mint ő.

De azon kezdem, hogy itt nem is ér arra senki, hogy úr legyen. A szegény el van foglalva azzal, hogy pénzt csináljon, azért, hogy élhessen, a gazdag ember meg azért, -194- hogy még több pénze legyen. Mindenkinek dolga van «to make a monney»: pénzt csinálni. A ki nem dolgozik, annak a neve «rowdie», szelid fordításban annyi, mint «betyár». A kávéházakat csak rowdiek lakják.

Legtöbb magyar hazánkfia, kit politikai számüzetés vagy kevésbbé jó firmájú balszerencse Amerikába űzött, csakhamar bele találta itt magát az életbe, s levetkőzte az urasággal járó fogalmakat. Többeknek jól megy a dolga, többen nehéz munka után élnek; vannak köztük hires katonák, kik most kitünő iparosok, egy nevezetes politikai kapaczitásnak patense van igen népszerű fogyasztási czikkre, melyet saját felügyelete alatt készíttet; másik híres megyei férfiu nagyszerű szőlőültetvény és bortermelés által küzdé fel magát; egy volt kormányférfi tősgyökeres falusi farmer; többen emigrált oppositionalistáink közűl igen jól bánnak az ekével; egy könyvárus tábornok lett, s most petroleumkutakat szivattyúz; egy hős hazánkfia pedig érdemessé tette magát a szabadság-háború alatt nyolczezer dollárnyi nyugdíjra. Fut, fárad és boldogul a magyar ember is Amerikában.

Egyszer az ötvenes évek elején betoppan a dohányraktáramba egy ismerős alak, szakasztott mása azoknak, kiket a váczi-utczán mindennap láthatunk déli 12 és 2 óra között flanirozni, szem elé csiptetett monoclival, félrevágott kalappal, kifogáson felül álló nyakkendőcsokorral, fénymázos czipőben, a járókelő beau-mondet critizálva, legújabb operák dallamait fredonirozva, mindenkinek ismerősen köszöngetve, a félvilággal «per tu»; és soha semmi dologban. Ha valaki kérdi, hogy mik ők? nem tudja senki. Urak. Fiatal urak. Örökké fiatal urak.

– Szervusz Guszti! hát téged mi hord itten? Úgy megfogyott már Haynaunak a tennivalója, hogy te rád is kerül a sor?

– Kutyavilág van ott barátom! szólt az én ismerősöm. Nem állhatja azt ki tisztességes ember tovább. Végünk van úgy is, nem lesz már a magyarból semmi. Megesz a -195- német. De még a német hagyján; de a sok veszekedett zsidó. Nem lehet azoktól már maradni Magyarországon, barátom. Most még az adós személyfogságot is behozták.

– Értem. Ez volt a végső csapás. Tovább nem lehetett tűrnöd a haza elnyomatását.

– Igazad van. Eljöttem örökre. Barátaim között odahaza egy kis «nemzeti kölcsönt» csináltam, s eljöttem vele Amerikába.

– Ah, ne félts te engem. Tudom én, hogy Amerikában dologhoz kell látni, nem fogok én itt lebzselni, mint otthon, majd találok valami rangomhoz illő foglalkozást.

Az én barátom jó köpczös legény volt, de már kezdett kissé túlhizni, s úgy tudom, hogy a gyaloglást soha sem igen szerette.

– Valami gyapottermesztő farmerhez megyek, a hol a rabszolgákra kell felügyelni, majd elbánok én azokkal.

S a kezében levő sétapálczával érthetőleg mutatta, hogy milyen szakértőleg el fog azokkal bánni.

– Tudod, sok jó barátom van itt Magyarországból, azok majd elrekomendálnak valakihez.

– No bizony, hát jól teszed, ha mentül elébb hozzálátsz, mert majd elfogy a pénzed.

Az én Gusztim csakugyan nyakába vette Amerikát s elindult «conditiot» keresni.

Két hónap mulva megint betoppan hozzám szörnyen echaufirozott állapotban, hanem azért még mindig hibátlan toiletteben.

– Hát már kitelt az ispánságod? kérdém tőle, nem igen bámulva azon, hogy úgy van. -196-

– Üsse meg a kő a ti bolond amerikai rendszereteket. Hiszen el kell itt az embernek veszni közöttetek. Nem birják itt az embert felfogni.

– Hát legelőször is elmentem báró Majthényihoz, régi ismerősöm otthonról. Gondoltam, hogy majd ott kipihenem magamat egy kicsit. Nagyon is szivesen látott, a mint megérkeztem hozzá, fiával együtt; igen kedves derék emberek. Mondtam, hogy itt akarok nálok maradni egy ideig. «Soha se jöhettél volna jobbkor» szólt a báró. «Maradj velünk, a míg tetszik, mi épen ma végeztük el itthon az aratást, holnap megyünk a fiammal együtt a szomszéd farmbe segíteni, nagyon jól fizetnek: öt dollár a napszám. Te is beállhatsz velünk, szivesen vesznek». Én csak hanyatt estem ijedtemben! Micsoda? hát egy magyar mágnás, egy volt főispán tíz forintért napszámra jár aratni? közönséges paraszt munkában törni a tenyerét! De hisz az én tenyerem nem arra született. Engem otthon nem ahhoz szoktattak, hogy ha valahova látogatóba megyek, meginvitáljanak öt dollárért napszámba. Alig vártam, hogy elaludjanak a háznál; Isten hozzád kapufélfa, úgy elszöktem tőlük, mintha soha se lettem volna ottan. Én ugyan nem megyek kévét kötni, ha éhen meghal is Amerika.

– Hát a merre csak vasuton el lehet menni; de mind bolondok itt az emberek, mind azt pretendálják, hogy az ember mindennap szolgálja meg, a mit megeszik. És még mit eszik! Hétfőn megsütnek egy ménkő nagy darab húst nyersre, s szombatig mindig rájárnak. Becsületes bor sincs az egész országban. Veszett volna el Columbus, mielőtt feltalálta. Én itt ki nem állom. Otthon mégis csak más világ van. Aztán azóta már sokat szelidült a német.

– Azt teszem biz én. Majd az itteni ismerősök között -197- egy kis «nemzeti kölcsönt» nyitok, s csak egyszer a tulsó parton lehessek, soha képpel se fordulok többet Amerika felé.

Ott aztán a magyarhoni ismerősök között létrehoztuk számára a nemzeti kölcsönt, melynek segélyével szépen visszavitorlázott a boldog óvilágba.

Két esztendeig aztán nem láttam, azt hittem elég volt ennek ennyi Amerikából.

De nagyon csalatkoztam benne. Egy este felzörget valaki a szállásomon, s a ki betappog hozzám, az senki más, mint az én Guszti barátom.

De már ezúttal nagyon is át volt változva. Nem jött úrnak öltözködötten, nem hozatta maga után hordárral a bőröndjét, egészen amerikaiasan volt kosztümirozva, s a batyut maga czipelte a lépcsőkön fel.

– No, ugy-e elbámultál rajtam, hogy megint itt vagyok. Ne félj, most már egészen más forma ember vagyok. Egészen amerikai ember fogok lenni. Gseftelni fogok! Azért is megmutatom, hogy gazdag ember leszek. Ha eddig mindig engem csaltak, ezután majd én fogok csalni mást. Ez az igazság a világon.

– Csak az otthonról ne szólj többet. Ott már nem lehet megélni becsületes embernek, ott csak úgy élhet meg az ember, ha vagy beáll Bezirkernek, vagy zsidóvá lesz, vagy elmegy rabolni. A legnagyobb urak, a kiknél az ember eddig csak elvolt úri módon, mind tönkre mennek; mind összehúzzák magukat; nincs semmi mulatság, semmi kereset; eszes ember, mint én, nem maradhat ott meg. Rávettem magamat, hogy még egyszer átjőjjek a tengeren. Otthoni barátaim egy kis nemzeti kölcsönt raktak össze a számomra, s most azzal elkezdek egy kis üzletet, kicsibe, de csinosan. Te is kicsibe kezdted ugy-e? No hát. Majd megládd, hogy milyen szolid ház leszek én itt. Most is -198- nem szálltam fogadóba, hanem hozzád, hogy megtakarítsam a szállásbért.

Másnap megkérdezte tőlem, hogy mit fizetek üzletemért mint boltbért; mondtam neki, hogy kétezerötszáz dollárt.

Azzal elment s három napig nem láttam. Harmadnap előkerült, s diadalmas orczával mondá, hogy már vett egy dohányüzletet, már most ő is velem fog konkurrálni, csak hogy ő szerencsésebb alkut tett, mint én, mert százharmincz dollárért jutott az üzletéhez, polczostul, szivarostul, boltajtóstul.

Én sejtettem, hogy valami silány üzletet csaphatott, s elmentem vele az új szerzeménybe.

Messze a világ háta mögött, egy szűk piszkos utczának rozzant épületében volt egy fakó ajtaju bolt, de már a feliraton ott ragyogott Guszti barátom neve aranyos betűkkel.

Gondolom várta is tőlem, hogy mondjak olyasmit: «ez mégis nagyszerű; ez mégis rendkivüli eset, hogy egy ilyen dandy, egy ilyen híres gavallér, aztán most egy boltos! Csodálatos a sors!»

Hanem én nem mondtam neki semmi ilyest; a helyett műértő birálat alá vettem a boltja belsejét és meglévő készleteit.

– Kár volt ilyen félreeső helyet választanod; mikor az ember üzletet kezd, ne azt nézze, hogy mi az olcsóbb? hanem, hogy hol van nagyobb forgalom? De most már benne vagy, hát csak azon légy, hogy a publikumodat kiismerd. Úgy látszik, itt matrózok laknak, azért sokkal több bagónak való dohányra lesz szükséged, mint szivarra, hanem ha utána látsz, tisztességesen megkeresheted a mindennapi kenyeredet. -199-

Azzal aztán, hogy jól kezdődjék a napja, magam is vettem tőle egy csomag szivart, mit a legelső szemközt jövő matróznak rögtön elajándékoztam, mert nem megenni való volt, azaz, hogy «csak» megenni való volt. Mikor az én Gusztim az első fél dollárt bekasszálta, homlokon ütötte magát tenyerével és megrázta a fejét.

– No ez mégis bolond egy figura. Én, a ki otthon mindig a trafikát szidtam, most végre magam is trafikás vagyok.

Biz ez hihetetlen egy történet, de csak az a vigasztalás benne, hogy majd úgy sem soká tart.

Fél évig kiállta az én Guszti barátom, hogy a trafikjától meg nem szökött. Én ezt is csodáltam nagyon. Valamint hogy semmit sem csodáltam, mikor félév mulva ismét berontott hozzám, s mint ki dolgait jól rendezé, végigvetve magát a pamlagon, azon kezdé, hogy:

– A mennydörgő mennykő csapjon bele valamennyi trafikás boltba! Majd én ott állok nekik reggeltől estig és strázsálom, hogy mikor jön egy fogatlan vén boszorkány két cent ára fekete tubákért, mikor hoz az ördög megint egy óra mulva egy kátrányos ingü matrózt egy pofára való bagódohányért; néha egész délelőtt sem jön senki; máskor meg hatan is jönnek, hatfélét is kérnek, s míg az egyiket keresem, a másikat ellopják. Éjfélkor is feldörömböznek egy szál szivar miatt; se éjjelem, se nappalom. A lábam is megpókosodott a sok álldogálásban. Aztán micsoda kereset! Hónap végén mindig kevesebb a bevételem, mint a mi a kiadásom volt: én nem tudom hova lesz? de soha sem üt össze. A kereskedő is megcsal. Én biz felhagytam az egész bolond tréfával, s eladtam a trafikámat harmincz dollárért czakumpak.

– Lásd kedves barátom, mondám neki, az amerikai meggazdagodásnak ime ez a titka, hogy neked kellett volna annak az egyik embernek lenned, a ki harmincz -200- dollárért megvette az üzletet és annak a másiknak, a ki százharmincz dollárért eladta, de semmi esetre sem annak a harmadiknak, a ki százharminczért vette s harminczért eladta.

– No hát sülyedjen el az egész Amerikátok! Zsidók vagytok valamennyien. Ezer perczenttel nagyobb zsidók, mint az otthonvalók, mert azok legalább nem kényszerítenek, hogy én is zsidóvá legyek. Visszamegyek, nem maradok itt. Engemet a czethal nyeljen el, ha valaha még hajóra teszem a lábamat, kivéve a császárfürdői Lokaldampfert!

Ismét elbúcsúztunk hát egymástól; egy újabb nemzeti kölcsön, s Guszti barátom ismét boldog hazafivá lett.

Most már csakugyan azt hittem, hogy nem látjuk egymást, a míg magam is haza nem kerülök Magyarországba.

Közbejött a polgárháboru, a mexikói expeditió, Miksa császár trónfoglalása; csupa nagyszerű dolgok, a mik a magánélet alakját is sokban megváltoztatták, az ember hozzá volt szokva, hogy addigi sima bugyogós ismerőseit mindenféle egyenruhában lássa maga előtt, kifent bajuszszal, felkötött kardokkal, hosszúszárú csizmában, sarkantyusan. Nem mertem ráfogni, hogy ő az, míg nyakon nem ölelt, s össze nem puszizott.

– De most ne ijedj meg. Csak átutazóban vagyok. Ezúttal bizonyosra jöttem. Hála Jupiternek, hogy Amerikában is van már asyluma magamforma magyar embernek. Megyek Miksa császár udvarába.

És ezt a büszke őnérzet hangján mondta, mely semmi kétkedést közel nem bocsát.

– Biztosítva vagyok felőle; itt a zsebemben a hivatalos kinevezés. Ha már szolgálni kell a németnek, inkább itt mint, otthon. -201-

Ettől a percztől fogva kezdtem bizonyos lenni felőle, hogy a mexikói császárság nem tarthat örökké.

No de csakhogy hát egyszer már rangjához illő helyzetet birt magának kivívni Amerikában, s bebizonyíthatta, hogy mégis csak lehet valaki úr Amerikában is; igaz, hogy csak az aztekek között.

Háromnegyed évig nem táplálta azután kiváncsiságomat sorsa további kifejlődésének tudatásával. De már háromnegyed év mulva megint nálam termett.

– Hjaj barátom! czudar élet van ott Mexikóban! Nem lehet azt kiállani. Nekem volt ugyan biztos állásom, de nem nekem való állás. Meguntam, otthagytam.

Hanem azt sehogy sem birtam belőle kivenni, hogy miféle állása volt hát a mexikói udvarban.

Nem nekem való állás volt, elég kitünő állás, körülbelül olyanforma funktio, mint Almásy Gyurié odahaza a magyar trón körül, de ez nem nekem való.

– Nem sokára azonban több hazámfia is szállingózott New-Yorkon keresztül Mexikóból hazafelé igyekezve, kik ott a legióban szolgáltak; természetesen azok is útba ejtettek.

Az aztán elmondta, hogy Guszti barátom «ajtónálló» volt a mexikói császári palotában, de nem csak tituláris főajtónálló zászlós úr, mint Almásy György gróf Magyarországon, hanem valóságos reggeltől estig talponálló és ajtónyitogató dignitarius, a mely dicsőséget ő sokáig nem viselhette, rosszak lévén a lábai, nem állhatta ki tovább a nem neki való állást és odább állt. «Ő a folytonos állás elől, én pedig a folytonos szaladás elől szöktem meg», monda a legionarius. -202-

Egy hét mulva aztán egy újabb nemzeti kölcsön hatodszor is keresztül segíté tisztelt barátomat az atlanti oceanon; kit a sors egészen világnak való urrá teremtett, csak azt hibázta el, hogy nem teremtett számára úrnak való világot.

A HOSSZÚHAJU HÖLGY.

Volt egy emberem, a ki minden reggel eljött boltomba, napi készletét bevásárolni szivar dolgában. Mr. Bhealernek hítták.

Hegyes spanyol szakállt viselt bajusz nélkül, magas keményített inggallért nyakravaló nélkül, nagy massiv óralánczot és azon egy kis ezüst órát, mely soha sem járt, egy antik gyűrűt az ujján, melyből hiányzott a kő, kurta zsemlyeszín kabátot nyolcz zsebbel, a mikben nem volt semmi és egy roppant bőrtáskát a hóna alatt, melyre arany betükkel volt sajtolva: «porte monnaie», de a miben soha sem volt pénz.

Hanem annál inkább tele volt az mindenféle nagybecsű jegyzetekkel, a mik a nagyra becsült ismerős merész vállalkozási szelleméről tanuskodnak. Azokkal ő engem minden reggel megismertetett az alatt, míg vásárlásait kiegyenlítette velem, s nem mulasztotta el, hogy megkináljon vele, ha nem volna-e kedvem «csendes Co.»-nak lenni vele leendő vállalkozásában?

Egyszer egy nyári korcsolyázó termet akart felállítani, melyhez a szükséges jeget ama számtalan new-yorki jegesverem szolgáltatta volna, miknek gazdáik Khináig kereskednek hideg áruczikkeikkel. A nyári korcsolyázó terem nagy közönségnek örvendett volna. Hanem persze tizezer dollár kellett hozzá. -204-

Másszor házassági bureaut akart felállítani New-York és San-Francisco között. Mivelhogy New-Yorkban olyan sok a férjhezmenendő hölgy, hogy minden férfira jut 1 egész és 33 perczent, Californiában pedig a férfi oly tömérdek, hogy minden elvehető hölgyre jut öt férfi. Tehát a forgalom biztosított leende e vállalatnál. Hanem ahhoz is kellett volna tizezer dollár.

Majd meg az az óriási terve támadt, hogy a mostoha időjáráson segítsen. A felhőket akarta pótolni szárazság idején, mikor eső nem akar esni. Egy léggömb száz quart vizet könnyen felemelhet a levegőbe, s onnan ismét alábocsáthat; annyi épen elég egy acre földre, a léggömb kötéllel visszavontatva naponkint húszszor fordulhat, s húsz acret megzáporozhat, a mi 100 perczent nagy szárazság idején. Hanem ehhez is kellett volna tizezer dollár.

Mindezek a vállalatok és még száz más ilyenek a tenyeremen feküdtek; mert mindegyikkel megkinált, hogy legyek bennük a «csendes Co.» (azaz azon bizonyos valaki, a ki a vállalathoz a tizezer dollárt oda adja, de a nevét nem teszi ki a firmára; hanem csak mint «és Társ» figurál rajta), de én elég szűkkeblű voltam azokba bele nem vágni, hanem engedtem minden reggel odább menni az én vállalkozó szellemű barátomat.

– Na, végtére fölfedeztem azt, a mi többet ér egy kaliforniai aranybányánál! kiált lecsapva árúasztalomra az ismeretes porte monnaiet s elkezdi fortélyos kulcsokkal annak mesterséges zárait kinyitogatni. – Itt van!

Azzal kivesz összefirkált jegyzékei közül egy fényképet, az ismeretes látogató-jegy alakban s odanyujtja kezembe.

Egy fiatal hölgy alakja volt azon, a ki elég fantastikus török-spanyol öltözetben volt föltüntetve, de a kin még az a rendkivüliség volt látható, hogy gazdag, koromfekete -205- hajsátor omlott alá termetén egész a sarkáig, s minthogy szintén sötét láma-szőnyeg volt a melyen állt, azt lehetett képzelni, hogy még a földet is beteríti körülötte.

– Nos, hát, mit szól ön hozzá? kérdé tőlem szakértő arcztündökléssel.

Erre már Bhealer tűzbe jött, megesküdött becsületszavára, hogy ez a hosszú haj nem humbug, mert az valóságos, egy emberi lény fejéről, egy continuitásból kinőtt termék, a miről ő magának már meggyőződést szerzett; a csodahölgyet itt mutogatják nem messze a harmadik utczában; neve «miss Leona Danger», 18 esztendős, connecticuti születés.

De pedig nem engedte, hogy ne bánjam; mert ő neki ez alapon egy igen szolid üzleti ajánlata volt irányomban, s üzleti ajánlatokat meghallgatni nem akarni, mindenképen az amerikai illemszabályok ellen való magaviselet lenne, ennélfogva meg kellett igérnem, hogy az üzlet bezárása után elmegyek vele «miss Leona Danger» kétségbe vont természeti rendkivüliségének valóságáról meggyőződni. Az én üzletem csak éjfél után egy óráig szokott nyitva lenni, miss Leona Danger pedig reggeli három óráig volt látható. Amerikában éjszaka is foly az üzlet, s az alvásra épen csak annyit vesztegetnek el, a mennyi mulhatatlanul szükséges.

Pontban egy órakor eljött értem mr. Bhealer, mert pontosnak lenni virtus, s együtt ketten az én esernyőm alatt (neki is volt egy, de azt nem lehetett kinyítni), elmentünk miss Leona Danger bódéját fölkeresni. Nem messze volt, nem lett volna érdemes odáig omnibusba ülnünk.

Ez épen azon az időtájon égett, mikor a lázadó déliek azt a hadi (?) praktikát kisérték meg, hogy New-Yorkot -206- leégessék, s rejtélyes utasok által egyszerre minden new-yorki szállodát felgyujtassanak. Csak abban az utczában, melyben az én üzletem volt, egyszerre hét hotelt láttam égni. Eloltották mind szerencsésen. Hanem némelyik egész a földszinti boltokig beégett, a mikből az árusok a tűz alatt kihurczolkodtak a holmiaikkal, s a mik azután üresen maradtak. Megvoltak ugyan épen, mert a boltozatokat a tűz nem rombolta le, hanem a romok új fölépítésre lévén szánva, a rendes bérlőknek boltjaikba nem lehete visszaköltözniök, hanem azokban ideig-óráig megtelepült valami átvándorló charlatan, csodamutogató, vagy más élelmes ember, a ki hallatlan olcsó áron épen csak két hétig vesztegeti hallatlan rossz portékáit, a mik két hétnél tovább nem tartanak.

Egy ilyen leégett hotel földszinti boltjában volt etablirozva a nagyon megismerésre méltó miss Leona Danger.

A helyiségnek valóban előnyére vált, hogy éjszaka jöttünk azt látogatni, mert így nem tüntek fel az emeletek kormos falai, csak a pompát és fényt láthattuk, mely a boltnyilást környezé. A pompa állt három vég vörös katunból, melylyel a portale falai be voltak függönyözve, a fény pedig tizenhat fotogen-lámpából, melyek egy óriási olajfestményt világítottak meg köröskörül, a mi a bolt mélyedését elfogta, mely ismét szellemdúsan körül volt tűzködve a világ minden nemzeteinek zászlóival, maga a kép pedig ábrázolta miss Leonát, a ki török salavarival, creol rebosoval, spanyol dolmánykával és lengyel négyszögű sipkával lévén ellátva, eléggé feltünő szépség volt a vásznon, a nélkül a hosszú fekete haj nélkül is, melyet már a festményen két szerecsen fiu emelt utána, mint uszályt, és még azoknak is vigyázniok kellett, hogy rá ne lépjenek.

Hanem még mind ez nem volt arra elég, hogy a közönség figyelme megállíttassék ilyen városban, mint New-York, a hol minden bolt fényben uszik, és minden ember fut az utczán; még azon kívül négy tarka papagály -207- is volt a boltajtó elé kifüggesztve, a mik a járókelőket kiabálásaikkal figyelmeztessék, s a kalapokra hajigált almahéjjal költsék fel a neutrális közönyt. S ha mind ez intézkedések hagytak még fönn valami hiányt, azt kitölté a tisztelt hölgy mutogató vállalkozójának becses személye, ki maga eszkimonak felöltözve állt az ajtóban, kékre és pirosra festett lárvával az arczán, egyik kezében csengetyüt tartott, a másikban trombitát; egyszerre csengetett és trombitált, azután rá kezdett declamálni, elmondta hölgye szép tulajdonait, rendkívüli ékesszólással, és «biztatta a járókelőket, hogy jöjjenek be a rendkivüliséget megtekinteni, a minőt soha többet öt penceért nem fognak látni ebben az életben».

Amerikában igen természetesnek találják, hogy ha valakinek valami eladnivalója van, mentül többet harangozzon, trombitáljon és ha czikkének kelendőségét jobban biztosíthatja azzal, ha eszkimónak öltözik, hát még azt is megtegye.

Az eszkimónak igen jó szemei voltak; a mint a lámpadicskör sphærájába értünk, nem csak azt ismerte fel az én barátomon, hogy az már egyszer volt itt, hanem azt is, hogy ismét ide jön s még egy neophitát hoz magával, a minthogy beértünkkor ismerős mosolygással fogadott bennünket. Ha mosolygást említek, senki se vegye annak, mintha már elfelejtettem volna, hogy az imént álarczról beszéltem, mely az ál-eszkimó arczát fedte, sőt inkább ez álarcznak volt olyan elmés mechanismusa, hogy ha azt belülről, az illető arczizmaival és fejbőrével mozgatá, tudott igen szépen mosolyogni, homlokát ránczba szedni és egyéb művészi arczjátékkal kisérni az előadást. Tehát az eszkimó-álarcz mosolygott; helyet csinált előttünk, hogy beléphessünk a boltmélyedésbe, odavezetett bennünket egy oldalvást épült emelvényhez, melynek vörös katunos asztala előtt kékselyem viganós asszonyság, hamis szőke fürtökkel őrizé a bejáratot; annak lefizettük az öt centet, s azután az eszkimó félre hajtott előttünk egy vörös -208- katunfüggönyt, s azon át bebocsátott bennünket miss Leona Danger szentélyébe.

A szobában az obligat vörös katun-draperián kívűl ismét nem volt egyéb, mint egy kis kerek asztal, azon egy fotogen-lámpa, mellette egy támla-szék, abban ült miss Leona Danger, élő valóságában.

Az eszkimó itt letette álarczát, s most a többi grönlandi kosztüm közül egy nyugalmas, kiborotvált, phlegmatikus arcz tünt elő, valóságos yankee typus, melynek vonásai csak akkor változnak el egy kicsit, mikor egy csomó bagót bedug a képe féloldalába.

Meginvitált bennünket, hogy lépjünk a misshez közelebb, és vegyük érdemleg szemügyre e természeti csodatüneményt, a ki valóban az is volt.

A misst nem találtuk ugyan abban az ethnografiai quodlibetben öltözve, melyben a vászon és photografiák hirdették, hanem az csak előnyére szolgált. Egészen divatszerű világos szalmaszín selyemruha volt rajta, mely termetének ifju karcsuságát kiemelé, természetesen állig érő szabással, s a mellett igen kedvező ellentétet képezett a rajta végighullámzó fekete hajsátorral, mely valóban a földet seperte, midőn a hölgy a karszékben ült, s midőn beléptünkkor egy perczre üdvözlőleg felállt, a ruhája szegélyeig takarta körül, mint egy fekete arafátyol.

Miss Leona Danger arcza szép, nemes idomokkal birt; kissé kreol szinezetű volt: ajkai finom metszésén is e faj typusa látszott. Szemöldei vékonyan rajzoltak valának, de koromfeketék. Szemeiről ez első látás után nem beszélhetek, mert azokat ottlétünk alatt fel nem emelte. A mint bennünket üdvözölt, ismét leült. Kezébe vett egy könyvet és olvasott. Hosszú selyem szempillái oly messze vetették árnyékaikat, hogy mikor olvasott, olyan volt, mintha aludnék. Olybá vett bennünket azontul, mintha ott sem volnánk. És igaza volt. Öt penceért nem tartozott nekünk egyébbel, mint hogy a haját megnézhessük. -209-

Hanem ehez azután teljes jogunk volt, a mibe az eszkimó formaszerint bele is vezetett bennünket.

Előbb sebesen pergő beszéddel elmondá a tisztelt hölgy élettörténetét: atyja persze generális volt, természetesen a csatában esett el, anyját szokás szerint megölték a lázadók, s hogy roppant vagyona a forradalomnak esett áldozatul, ez napi renden levő dolog. Már születésekor oly hosszú fekete haja volt, hogy a keresztelés alkalmával be kellett fonni, azontúl mindig termete növekedésével maradt arányban, szüntelen túlérve husz centimeterrel a sarka hegyén. Hogy ez a haj öt font és huszonöt centigramm szárazon, ha olajoznák nem volna képes a fején viselni, de nem is érte azt soha semmiféle kenőcs, miss Leona hajához soha nem járult semmi egyéb, mint tiszta hideg víz, melylyel haját háromszor szokta napjában megmosni; de az csak átszürt víz lehet, a miben semmi mineralia és vegetabilia nincsenek.

Azután rászabadított bennünket, hogy tekintsük meg közelebbről is a csodaszép hajzatot, tapintsuk meg kezeinkkel, összefogta az egészet s felhivott, hogy a közepén átfogott hajzatot két maroknak dolgot ád összeszorítani, azután belemarkolt abba, meghuzogatta előttünk, hogy lássuk, miszerint az mind egyenesen a fejbőrből van kinőve, azután kényszerített bennünket, hogy öt ujjainkkal, mint fésüvel dúljuk végig a dús hajat, meggyőződendők arról, hogy nincs mesterségesen szaporítva, azután kifogott három-négy szálat belőle, azt hosszan végighúzta előttünk, hogy lássuk: nincs az összeragasztva, nincs kitoldva, az mind valódi, eredeti, antik!

Miss Leona Danger mind e mesélés, czibálás, simogatás, fésülgetés, magasztalás és bámészkodás alatt folyvást közönyösen olvasott a kezében tartott könyvből, mely, a hogy egy perczre belenéztem, valami Sensationsroman lehetett; az őt nyilván jobban érdekelhette, mint látogatói.

Kérdeztem tőle: «szép az a regény?» Megbólintotta -210- fejét és azt mondta: «yes»; hanem azért nem tekintett fel a könyvből.

Vége lévén a «séance»-nak, ismét ajánlottuk magunkat; a hölgy egy perczre ismét felemelkedett helyéről, az eszkimó ismét feltette lárváját; kikisért bennünket, de már nem mosolygott, mert megkapta az öt penceünket; hanem újra elkezdett csengetyüzni, trombitálni és deklamálni, be is deklamált rögtön utánunk három fiatal yankeet, a kiknek épen fészkelődött a zsebükben az öt pence.

– Nos? hát? Mit szól ön hozzá? Kérdé mr. Bhealer, ismét esernyőm alá furakodva.

– Hát nem gondolja ön, hogy ha azt a kincset valami okos ember az eszkimó kezéről elüthetné, valódi kaliforniai aranybányát nyithatna vele?

– No, biz ebből öt pencével naponkint bevehetne ön husz-harmincz dollárt, s ha mindig jól megy az üzlet, ha a hölgy soha sem beteg, s ha a bolt árát, meg a hölgynek fizetett salariumot levonjuk, maradhatna belőle évenkint 3000 dollár; csakhogy az kissé mégis kellemetlen fogna önre nézve lenni, hogy eszkimónak felöltözzék, s napestig a boltajtajában fujjon áriákat a «Lammermoori Luciá»-ból egy szál trombitán.

Mr. Bhealer nagyon kinevetett e véleményemmel. Ugy a fogai közül szokott nevetni, s a fejét rázogatta közben.

– Nem érti ön azt. Fiatal kedély. Semmi üzleti szellem. Magyar kereskedő. Ez a Treaty valóságos bolond, hogy rá nem jött arra, a mire én. (Treaty volt az ál-eszkimó neve.) Ugyan mondja ön, mit fog ön csinálni, mikor most haza megy?

– Az igaz; de mikor levetkőzés előtt meg fog ön állani a tűkör előtt, hogy haját az éjjeli sipkahálóba bekösse, azt fogja mondani, ejnye de átkozott ritka ez az én hajam ahhoz a másikhoz képest! És aztán eszébe fog jutni, hogy mit -211- beszélt az a hülye Treaty? hogy miss Leona Danger haja attól nőtt meg, hogy mindig tiszta vízzel mosta, melyben semmi mineralia és vegetabilia nem találtatik. És ön erre azon fogja magát észre venni, hogy előkészíti a carbon plastique golyóját, mely czélszerű vízszűrő most minden háznál van már, s vizet szűr magának a holnap reggeli mosdáshoz, s azontúl háromszor napjában mosni fogja vele a fejét.

– No lássa ön, milyen élhetetlen némely ember! A sors a markába nyomja neki a quinternohoz való számokat; de ő nem ért hozzá, berakja extratora mind az öt számot, s azzal is beéri. Ezt az anecdotát valami európai anecdotagyűjteményben olvastam. Nem mindig azé a haszon, a ki az ötletet felfedezte, hanem azé, a ki azt gyakorlati erőre emelte. Fulton feltalálta a gőzhajót s százezer dollár adósságot hagyott hátra; James Watt tökéletesítette azt, s hagyott maga után két millió activát. Ez az élhetetlen egész nap trombitál, rekedtté kiabálja magát, elmondja tízezer embernek, az a tízezer százezernek, a százezer egy milliónak, hogy a csodaszép hajú hölgy mindennap tiszta hideg vízzel mossa a fejét, s erre a tízezer, a százezer, meg az egy millió egy esztendeig mindennap háromszor a kútszivattyú alá jár a fejét zuhanyoltatni; holott ha ez a nyomorult minden egyes bámulónak azt mondaná, hogy ime, a mitől ez a haj ily csodaszépre megnőtt, egyedül a Yucatansziget vad népei által ismert füvekből extrahált kenőcs; ára egy tégelynek csak egy dollár: hát az az egy millió ember mind behajigálná hozzá ajtón ablakon át a maga egy dollárját.

– Itt most tehát csak az a főfeladat, hogy lehessen a hosszú hajú hölgyet elütni az eszkimó kezéről?

– Még nem tudom; de majd holnap reggel megmondom önnek s akkor tovább beszélünk ez ügyletről.

– Kitaláltam már a nyitját, mondá midőn az első szivart a szájába dugta, és így csak fél szájjal beszélt hozzám, a másik féllel a szivart fogta.

– Miss Leona Danger pedig tud spanyolul, mert anyja creol nő volt. Én tegnap háromszor is elmentem miss Leonát meglátogatni, mindannyiszor vittem magammal egy új látogatót. Treaty már azt kezdi hinni, hogy colporteurjévé szegődtem, s rövid idő után rabattot kérek a behordott látogatóktól, tíz után egy tiszteletpéldányt. Én pedig mindannyiszor, a míg ő az ujonnan érkezettet felvilágosítja miss Leona családi és egyéb körülményeiről, magával miss Leonával suttogtam spanyolul, s megtudtam tőle a következő dolgokat. Hogy miss Leona nagyon unja magát ebben az életmódban, hogy Treaty nagyon rosszul fizeti őt havonkint 80 dollárral, hogy már Treatynak van kötelezve szerződésileg hat esztendőre, s a szerződés megszegése esetén tartozik neki fizetni háromezer dollárt. Ezt mind az eszkimó hallatára beszéltük spanyolul. Ő azt gondolta, hogy én mulatom magamat a szépséggel. Én azután a következő ajánlatot tettem a szépségnek: én adok önnek havonkint háromszáz dollárt; tartok önnek hat szobás szállást; elviszem önt minden hangversenybe, színházba, tánczvigalomba, kérni fogom önt, hogy mutassa magát mindenütt, a hol a szép hölgyek megbámultatják magukat, és nem vesznek érte öt kispénzt, s mindezért csupán csak egyetlen egy dolgot kérek öntől. -213-

– S azért az egyetlenegy dologért az ajtón kívül helyezte önt miss Leona Danger.

– Azért sem helyezett az ajtón kívül. Ne tessék balra magyarázni a dolgot. Ez az egyetlen viszontszolgálat semmi más nem lesz, mint hogy miss Leona Danger mondja mindenkinek azt, hogy ez a bámulatos szép haj akként növekedett meg ilyen hosszúra, hogy folytonosan mr. Bhealer Yucatan-dracœnamag-olaj-hajkenőcsét használta; s bizonyítsa ugyanazt egy hozzám irt elismervényben, melyet én kinyomathassak.

Mr. Bhealer magasra felhúzta a szemöldeit erre a kérdésre s kicsücsörített szájában előre tolva az égő szivart, azt látszott inteni hamis szemhunyorítással, hogy ne beszéljünk erről ilyen nyilvános helyen.

– Már hiszen akármi legyen a Yucatan-dracœna, annyi bizonyos, hogy ezen a módon értékesítve, megér – egy milliót. Érti ön már?

– Dehogy nem. Háromezer dollár kell az eszkimó szerződésének megváltására, kétezer dollár kell miss Leona szállásának bebutorozására, ötezer dollár hirlapi hirdetésekre, reklamatiókra, falragaszokra.

– Nos, meggondolta ön, hogy lesz-e a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-vállalatnál csendes Co.?

– No, mert nagyon sajnáltam volna, ha ön mást határozott volna, s én kénytelen lennék adott ajánlatomat ön irányában megtartani, miután már nincs szükségem az ön tizezer dollárjára; valaki más fogja azt nekem kölcsön adni.

– Igaz. Hanem ő neki meg szintén kölcsön adja a nagyon tiszteletre méltó mr. Happy.

– Ez egy igen tiszteletre méltó quakker kereskedőnek a fia. Holnap azt is el fogom ide hozni.

– Majd megmondom. Ez egy barátságos szivesség, a mit öntől kivánok. Mr. Happy úgy látszik, hogy bele van bolondulva miss Leona szép hajába. Ezt nem tiltja a quakker vallás. Mr. Happy azonban egészen önzéstelen és szerény ifju. Arra, hogy férjül kinálkozzék miss Leonának, nincs elég forgalmi tőkéje; mert hogy valaki egy ilyen csodaszépséget eltarthasson Amerikában, ahhoz nagyon sok pénz kell, miután a selyem drága; hanem annyi pénze mégis van mr. Happynak, hogy tízezer dollárt ajánlhasson a hosszúhajú hölgynek abból a czélból, hogy váltsa meg magát vele ez életmódtól, mely utoljára is csak a pokol útjára vezet s kezdjen valami szolid üzletet, valami -215- okos compagnonnal, a ki a pénzt nem vesztegeti el, sőt mr. Happynak abból bizonyos raisonable kamatot is fog fizetni.

– Ez a mr. Happy tehát egy tökéletesen okos és a mellett becsületes ember.

– Tökéletesen az. Már most az a mr. Happy, megtudva, hogy miss Leonának volna in petto ilyen rentabilis vállalata, azt szeretné megtudakolni, hogy vajjon én az az ember vagyok-e, a ki ilyen vállalathoz megbizható chef leend?

– De hát mit felelhetek én neki e tárgyban? Hiszen én a világon semmi egyebet nem tudok önről, mint hogy két év óta árutáramba jár szivart vásárolni, folyvást Porto-Ricot vesz, darabját 25 centeért s mindennap megfizet Én többet nem tudok önről.

– Csak annyit mondjon neki. Abból ő meg fogja tudni hogy két év óta folyvást egy helyben lakom, tehát solid ház vagyok és kitartásom van, és a mit egyszer elkezdtem, azt folytatom, hogy sem nem nyomorgok, sem nem prédálok és hogy rendesen szeretek fizetni. Többre neki nincs szüksége.

Mr. Happy alacsony czingár ember volt, akkora fejjel mely egy nálánál sokkal nagyobb embernek volt szánva. Különösen a homloka szörnyen emeletesnek indult és széles volt, míg aztán az álla felé mindig keskenyebbre szorult össze az ábrázatja, mintha az építőmesternek már akkorra kifogyott volna a materialéja; s azon fölül a haja is középen lévén elválasztva, olyan alakja volt a fejének, mint a hogy a szívet festik. Ez is jellemzé azt a férfit, a ki gyakran összezavarja a fejét a szívével. Azonkívül nagy méla világoskék szemei voltak, szüntelen oly felvont állapotban, mintha a szemöldökeit akarná meglátni velük; kicsiny, mindig nyitva tartott szája volt, melynek csakugyan nagy szüksége lett volna arra, hogy legalább egy szivarral be legyen dugva. -216-

Beléptekor egy nagy kötött shawl volt a nyaka körül tekergetve, úgy hogy félig az arczát is eltakarta, mindamellett oly félénken tekintett maga körül, mintha attól rettegne, hogy valaki meglátja, hogy ő egy dohányos boltba lép; s azonnal is oly módon látszott magát érezni ezen a helyen, mint mikor a keresztyén embert először viszi a kiváncsiság egy zsidó templomba s ott nem tudja, hogyan tartsa magát, hogy el ne árulja, hogy először van itt, hanem csak látni és hallani jött ide és mind ennek elárulásával meg ne sértse valahogy azokat, kik a látottakból és hallottakból a maguk részére egészen komoly dolgot csinálnak.

Soha szebben ártatlan potykákat ki nem horgásztak egy szál czérnával a tóból, mint a hogy mr. Bhealer kihorgászta miss Leona hosszú hajszálaival mr. Happy zsebéből a dollárok tízezerét.

Az én yankeem odáig vezetve a találkozás ügyét, a hol az én ismerős mosolygásomat, melylyel mint régi vevőm elé járultam, elnyerheté, rögtön megmutatá, hogy vannak saltusok nem csak in natura, hanem az üzletben is s mielőtt valakit szóhoz engedett volna jutni, úgy mutatott be engemet mr. Happynek, mint azt az urat, a ki szíves lesz az ő szerződésüket mint tanu előttemezni. Ez által egy fokkal előbbre tolta a kifejlődést, a mennyiben én azt hittem, hogy mr. Happyvel már egészen rendben van az ügye s csupán csak tanút keresnek, a ki hitelessé tegye az átadást; mr. Happy viszont azt vélhette rólam, hogy én a legszorosb összeköttetésben állok a nagyon tisztelt gentlemannel, a kit pedig nekem egyátalában nem volt szerencsém bővebben ismerhetni, mint a hogy ismerheti egy dohánykereskedő a naponkint nála vásárlót egy olyan nagy világvárosban.

De hát jól van, nem az én feladatom, s bizonyosan más sem tenné, hogy midőn valaki dollárjainak elkezd szárnya nőni s kezdik magukat kirágni a zsebéből, mint a selyempillangók a selyemgubókból, hogy e természetes átalakulásukban -217- őket meggátolja. A ki nem tud a pénzre vigyázni, nem is érdemli meg, hogy pénze legyen.

Némiképen tehát csak az én barátságos mosolygásom inaugurálta azt, hogy mr. Happynek a pénze mr. Bhealernek valahára már egyszer pénzt látott porte monnaiejébe került.

Mr. Happy ugyan a mellett állt, hogy ő ez összeget egyedül miss Leona Dangernek kivánja átadni, ő aztán tegyen vele, a mit tetszik; hanem erre mr. Bhealer azt mondta, hogy az tökéletesen mindegy, s még csak velünk sem jött, midőn én mr. Happy kivánatára, mint tanu elmentem miss Leonához, hanem megvárt a boltomban.

Mr. Happy az úton csak mind azon tudakozódott, hogy miféle vallásu vagyok? s nagyon sajnálkozott rajtam, hogy azon amerikaiak közé tartozom, kiket a római kérdés nagyon érdekel.

– Igen kár, igen nagyon kár, mondta mr. Happy. Ha ön mi hozzánk járna ájtatoskodni, mindnyájan az ön boltjában vásárolnók dohánykészleteinket.

– Nem is teszszük az utczán; hanem otthon igen. Magam is vennék öntől egy ládikó Havannaht, ha jövő vasárnap imaházunkban láthatnám.

E térítési intermezzo közben elértünk ama bizonyos bódéig. A veres ponyvák, a tarka vászonfestmény mind be volt már szedve, s az eszkimó sem volt eszkimó többé. Mr. Treaty annak rendi szerint értesítve volt már a csapásról, mely vállalatát fenyegeté; de az őt egy cseppet sem zavarta meg. Ő megkapja a maga kárpótlását, s majd fog magának valami más világcsodát, a mit odább mutogasson.

Miss Leona sem fogadott már ezuttal bennünket abban a fésületlen toiletteben, a miben első izben volt szerencsém őt tisztelhetni; pompás hajzata ezuttal be volt fonva s két csodaszép tekercsben köríté fejét, mint valami bámulatos -218- aczél korona. Mikor így be volt fonva a haja, úgy látszott, mintha szép fejét saját terhe huzná lefelé; búskomoran féloldalt hajlott az, s ezzel egészen más kifejezést adott arczának, mint az elébbi vad-indián tekintet volt.

Engem meglátva, rám ismert, s ismerősen üdvözölt; első szava is az volt hozzám, hogy: «ön jó barátja mr. Bhealernek?»

Ez a kérdés oly érdekes tekintettel volt kisérve, hogy én tartózkodtam volna rá nemmel felelni, abban a hitben, hogy azzal valami gyöngéd érzelmet találok megsérteni.

A pénz átadása után búcsut vettem; most már kezet is szorított velem a csodaszéphajú hölgy, s én azon vettem észre magamat, hogy a nélkül, hogy valami bűnöm volna benne, bele vagyok fonva ennek a pompás hajnak a fonadékaiból szőtt és font szövevénybe.

Bhealer a boltomban várt reám. Mondtam neki, hogy a pénz már miss Leona kezében van; mire ő azzal a valódi mosolygással, a mit ez a szó: «pénz» képes előidézni, szorította meg kezemet s elkezdett hálálkodni, szörnyen igérve, hogy e mostani barátságomért, mely a Yucatan-Dracœna-hajkenőcs-gyár megalapításában oly lényeges szolgálatot tett, Bhealer et Comp.-t örök hálára kötelezem le, s Bhealer et Comp. fog találni egy év alatt alkalmat, hogy háláját bebizonyíthassa irányomban.

Szerettem volna már Bhealer et Co.-t lerázni a nyakamról, s azt a kétkedésemet fejeztem ki előtte, hogy vajjon a tisztelt hölgy, ha már a hozzá való pénz a kezében van, s a titoknak is birtokába jutott, nem fogja-e a firma első felét kijátszani, és saját kezére kezdeni el az ő hajára alapított üzletet?

Az én yankeem szánalmasan nézett rajtam végig, mintha azt akarta volna mondani: «Azért jöttél te ide Magyarországból, hogy egy yankeenek tanácsokat osztogass?»

– Ne busuljon ön a felől. A miss nem csal meg engem. Én a missnek azt ajánlottam, hogy ha a dracoena-gyár -219- két év alatt kellő felvirágzásba jut, akkor én őt nőül veszem.

– By God! (Ezzel pedig Amerikában nem azt szokták kifejezni, hogy «az ám!»)

– Én úgy tudom, mondám neki, hogy Amerikában a házassági ajánlatokat igen szigorúan szokták venni a hatóságok, s azokkal tréfálni nem igen lehet.

Ezzel már hangosan kinevetett. Felcsapta a kalapját, félválról annyit mondott, hogy «jobban tudom én azt!» s azzal egy rövid «God bye»-val eltávozott.

De ha azt mondanám, hogy az alatt nem is hallottam felőle, akkor ugyan ellenkezőjét állítanám az igazságnak.

Mr. Bhealer ez utóbbi találkozása napjától kezdve egy esztendeig lehetetlen volt az embernek valami beszédet végighallgatni, valami hirlapot végigolvasni, valahol lélekzetet venni, a nélkül, hogy Bhealer et Comp. nevét és a Yucatan-Dracoenát ne hallotta volna az ember; hogy a villával, kanállal bele ne szúrt volna, s hogy a mindennapi levegővel, mely addig csak kőszénfüstből állott, a Yucatan-Dracoenát is be ne lélekzette volna.

Minden utczán állandó falragasz gyanánt lehetett látni a hosszúhajú hölgyet a Yucatan-Dracoena lapidaris betűglóriával feje körül, az omnibuszok falai azzal voltak kiragasztva; a ki leült ebédelni, az asztalkendője alatt a hosszuhaju hölgy reclameját találta; a gyalogjárdák itt egy lábnyira emelkednek a kocsiút felett, még ez emelkedés is tele volt rakva a hosszuhaj-termelő Yucatan-Dracoenával; mikor este a színházból tódult haza a közönség, az úton apró arany pénzek voltak elszórva, a ki azokat felszedte, először is tapasztalá, hogy azok aranyos papirosból vannak, és másodszor ott találta rajtuk a hosszuhaju hölgyet. Nagy meetingeken, a hol százezer ember volt jelen, léghajók emelkedtek a magasba, s azokból százezerével havazott alá a Yucatan-Dracoena hirdetménye; -220- vándor pyramisok kivilágított betükkel járkáltak alá s fel az utczákon éjszaka, miken Bhealer et Comp. üzlete volt hirdetve, s az ember, mikor este haza ment s levetette a paletotját, bámulva tapasztalá, hogy a hátára van ragasztva a Yucatan-Dracoena-pomádé hirdetménye.

Hát még a hirlapi trombitálások! Nem is említem az állandó rovatokat, feltünő nagy betükkel, gömbölyü, vagy keresztbe fordított parallelepipedon alakban, vagy romboid mintába szedett sorokkal; a tömérdek bizonyítványt hírhedett nagy férfiaktól, elkezdve Napoleonon, az egyiptomi alkirályon, egész a Fidzsi-sziget kaczikájáig, a kik mind rettenetesen elhálálkodtak, hogy elvesztett hajzatuk visszanyerését egyenesen a Yucatan-Dracoena csodaerejének köszönhetik. Ezek már elhasznált fogások. Az értelmes olvasó beléjök sem botlik tőbbé. De vannak más módjai a védtelen olvasó megejtésének. Apróbetűs történetkék az ujdonságok közé beszúrva; egy kitagadott fiatal örökös regénye a feuilletonban, ki elvégre a kopasz nagybátyját azzal hódítja meg, hogy Yucatan-Dracoenával ujra dús hajzatot varázsol fejére (kapható Bhealer et Co.-nál New-York). Majd meg egy rémtörténet a jégbe leszakadt korcsolyázókról, kik mind odavesznek, mire a segély megérkezett, kivéve egy fiatal hölgyet, kinek hosszú haja akkor is a víz szinén lebegett, a kit annál fogva kihúztak a partra. (Használta a Yucatan-Dracoena kenőcsöt, Bhealer et Co.-tól New-York.) Majd meg egy roppant sensatiót gerjesztő hír: «ujabb lázadás!» (Mikor a régi is elég volt már!) Kétezer parókacsináló összeesküvése, kik demolirozni szándékoznak a keresetüket végképen megrontó Yucatan-Dracoena-hajkenőcsgyárt. (Bhealer et Comp. New-York.)

Miss Leona Danger, a csodaszép haju hölgy volt a legsikeresebb reclame mr. Bhealer vállalatára nézve. Ő volt az, ki eljárt mr. Bhealer-rel tánczvigalmakba, hangversenyekbe, -221- színházakba, meetingekbe, szóval a hol sok embert lehet találni; rendesen felbontott s hosszan leeresztett hajjal, mely megjelenését annál feltünőbbé tette. Rendesen mr. Bhealer vezette őt karján, s mindenki abban volt megnyugodva, hogy a hosszu haju miss a mr. menyasszonya.

Mr. Bhealer pompás szállást tartott számára, melyben az irodalom és művészvilág celebritásai gyakran összegyűltek, felolvasásokat, hangversenyeket tartottak, s aztán hálából hirdették a hosszuhaju hölgy estélyeit, ki viszont élő hirdetménye volt a Yucatan-Dracoena-gyárnak.

A Yucatan-Dracoena-gyár egy év alatt ismeretes lett egész New-Yorkban, egész Amerikában, az egész világon.

Hatemeletes ház volt az, lefelé még két emeletet számítva pinczékben, s mind a nyolcz osztály sorában Yucatan-Dracoena-hajkenőcsöt gyártottak, hűtöttek, kevertek, tégelyeztek, csomagoztak s küldöttek a szélrózsa minden irányában lakó kopaszok számára. Legio volt a munkások száma, a kik ezzel foglalkoztak, s a legió munkás és a világ minden részéből eredő megrendelések felett, mr. Happy vitte a felügyeletet. Ő volt a titkár, a mindenhez látó csendes Comp., a mindenes. Ő ügyelt fel az üzletre kora reggeltől késő éjszakáig; ő lótott-futott detail-kereskedő után, ő tartotta evidentiában a collikat, ő vezette a főkönyveket, ő járt a Yucatan-Dracoena megszerzése után, s ő esküdött a vásárosoknak, hogy valóban saját maga hozta el Yucatanból vad indiánoktól megváltva, az igazi hajnövesztő Dracoena magot. És ezért az volt a jutalma, hogy esténkint neki is szabad volt megjelenni miss Leona concert spiritueljén.

Megvallom, hogy soha sem szerettem a humbugot, s a siker, mely ezt kisérte, épen nem vont magához, de érdekelt -222- megtudni, hogy mi lesz elvégre is a hosszuhaju hölgyből?

A creol nő nem mindennapi műveltséggel birt s egészen méltónak tartá magát arra a szerencsére, hogy egykor mr. Bhealer nejévé legyen.

Mért gondoltam ezt? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon ember, a ki egy millió embert meg tud csalni, hogyan tehetné azt, hogy az egy millió egyediket is meg ne csalja?

Engem is rászedett; nem tagadom. Még én is használtam csoda hajkenőcsét, pedig bizonyos voltam felőle, hogy az nem használ semmit. Hogy pedig egy millió embert legalább megcsalt egy év alatt, az onnan könnyen kiszámítható, hogy másfél év mulva félmillió dollárnak volt birtokosa.

És mind ezt azért adózta neki a félvilág, hogy miss Leonának olyan szép hajfürtei vannak.

Mennyi hálával tartozott ő ezeknek a szép hajfürtöknek! Ha aranyba, gyöngyökbe foglalta volna, ha oltárszekrénybe zárta volna, ha térden járta volna körül, mint búcsújáró a csodatevő szent képet, megérdemlette volna. Ez volt szerencséjének megalapítója, a legmesésebb meggazdagodásnak aranybányája, a tündérországi szomorúfűz, melyről a szellő aranyokat ráz le levelek helyett; hanem azért én még sem hittem soha, hogy ő miss Leonát el fogja venni.

A hölgy nemcsak szép volt, de kedélyes is. Költői ábrándozás volt lelkületének alapvonása, s rejtett tüzü szemeiből látszott, hogy képes oly szenvedélyre, mely egy férfit őrültté tehet.

De hát mi köze volt mr. Bhealernek a szerelmi őrültséghez? Ő okos ember volt, s a hol csak lehetett, inkább mást tett bolonddá, mint magát.

Engemet, mint mondám, régibb ismeretségnél fogva -223- gyakran meghítt magához. Én pedig őt nagy úr korában sem igen szerettem. Nem jól érzem magamat az ilyen hirtelen felcseperedett milliomosok fitogtató pompája közepett. De ő, a mint meggazdagodott, ismét fölkeresett s örömét találta benne, hogy egy olyan embernek mutogathatja mesés gazdagságát, a ki őt még nehány év előtt szegény legénynek ismerte. Iparkodott bizonyos családiasságot kötni köztem és saját környezete közt. Többször eljött hozzám is, s olyankor merész terveiről beszélt; mert a ki egy milliomot szerzett, annak soha sem elég egy milliom, annak másik milliom is kell.

Egy napon beszélgetés közben előhozta, hogy bizony ő neki is ideje volna már arról gondolkozni, hogy megházasodjék.

Ez egyenes felhivásra nem mondhattam mást igennél; s némileg meg is voltam vele elégedve, hogy tehát a hosszuhaju hölgy végre czéljához jut. Nem sokat nyer ugyan vele, mert az egész ember nem ér egy pipa dohányt; hanem azt már a hölgyek tudják, miért sietnek olyan nagyon bekötni a fejüket egy férfival, akármilyen legyen is az.

Azután a napot is megmondta, hogy mikor fog esküdni. Gondom volt rá, hogy aznapra úgy rendezzem ügyeimet, hogy rövid időre szabadulhassak tőlük. Az ilyesmi is kötelesség az életben.

A mondott nap reggelén maga jött el értem elegans fogatán mr. Bhealer. Vőlegényruhája sárgabaraczkszín bársony quekkerből állott, aranyozott gombokkal és fekete bársony pantallonból, fehér atlasz mellénynyel és azon korallgombokkal; úgy hiszem elég feltünő volt. Gomblyukába rózsacsokor volt tűzve, világos-kék szalaggal.

Miután tiszta fehér keztyüs kezével megszorítá kezemet, s háromféle illatszerrel beszagosította szobámat, melyet -224- önmaga körül árasztott, fölkért, hogy lehessen olyan szerencsés engem saját fogatán mátkája szállására elvihetni.

Kész voltam rá. Felültünk egymás mellé, s én úgy vettem észre, hogy ismerősöm semmivel sem elfogultabb, mint szoktak vőlegények hasonló esetben lenni.

Hanem a mint a fogat megállt, s az inas kinyitá a kocsi ajtaját, csodálkozva tapasztaltam, hogy a ház, melynek kapujában leszálltunk, nem ugyanaz, melyben tudtommal miss Leona lakik.

Kérdezősködés nélkül engedtem magamat általa előre utasíttatni, a ház belsejébe.

A folyosón végighaladva, a földszinti parloirba értünk, a hol az amerikai vendégei látogatását szokta fogadni. Megjelenésünkkor egy segéd, vagy inas, vagy clerc, vagy nem tudom mi távozott a teremből, azzal a biztatással, hogy hirül fogja adni jöttünket.

Bhealer úr tréfálózott, hogy az idő különben is hosszas szokott lenni, mikor a hölgyek toilettjüket végzik; hát még mikor menyasszonyi toilettet végeznek, az épen végevárhatatlan. Egy arafátyol feltüzése maga megtart egy óráig.

Én jónak láttam megjegyezni, hogy soha életemben szebb arafátyolt nem tudok képzelni, mint a minő miss Leona sarkig leeresztett hajhulláma volt, mikor őt legelőször megláttam.

Én okosabb themáról nem véltem beszélhetni, mint miss Leonáról, ebben az ünnepélyes órában.

– Ön valóban helyesen mondta nekem azt, hogy egy új Californiát fedezett fel; mert miss Leona csodaszép haja csakugyan az lett önre nézve. Ön két év alatt egy milliót sepert össze vele.

– Másfelet! igazítá ki szavamat mr. Bhealer. Igazán csinos kis aranyseprő bartwisch! -225-

Kötelességemnek tartottam, hogy még több szépet mondjak neki menyasszonyáról. Hiszen egy vőlegényt csak kell biztatni ilyenkor egygyel-mással.

– Azt hiszem, hogy miss Leona Dangernek határtalan jó szíve még ritkább kincs egy hölgynél, mint ama rendkívüli szépség.

– No de még! tódítá mr. Bhealer. Hogy milyen derék jó szívű hölgy miss Leona, azt még csak ezután fogja ön tapasztalni. No majd meglátja.

– Önt e szerint nem csupán hála köti e derék leányhoz, hanem egyuttal megérdemlett hajlam is.

Ez egész beszélgetésünk alatt valami olyan sajátságos sardonikus mosolygással nézett rám a szeme szögletéből mr. Bhealer, mintha ő volna az, a ki engem most valami nagyszerű megtréfáltatásba belevisz.

Most egyszerre robajos selyemsuhogás hallatszott felettünk, csalhatatlan előjele annak, hogy hölgyek közelítenek. Mi felugrottunk székeinkről, mr. Bhealer megrántotta kabátom szárnyát: «most azután egy szót se többet miss Leonáról!» sugá fülembe, s azzal karomnál fogva előre tolt, hogy az érkezőknek bemutasson.

A csigalépcsőn, mely a felső osztályokból a parloirba vezetett alá, egész csoport selyembe és illusionba öltözött hölgy, s utánok egy sereg idegen férfi szállt alá, kik közt épen csak miss Leonát nem láttam sehol.

Mr. Bhealer sorba bemutogatott mindenkinek; elébb egy vastag urnak, azután egy sovány asszonyságnak, azután egy vöröshaju kisasszonynak, meg egy hamis fürtös kisasszonynak; de a kiknek neveire én mind nem emlékszem, mert a mint a szőke kisasszonyhoz érve, azt úgy ismerteté meg velem, mint miss Lidia Corinthot, jövendőbeli -226- eljegyzett menyasszonyát, ez engem annyira zavarba hozott, hogy azontul nem hallottam semmit.

Az igaz, hogy mis Lidia Corinth is szép hölgy volt, hanem olyan sajátszerű szépség, a mihez én soha nem tudnék hozzászokni. Ha tíz esztendeig feleségem volna is, azt hinném, hogy valami idegen asszony. Tökéletesen olyan arcz, a mely, ha azt mondja valakinek: «ma nem vagyok itthon» hát elhiszik neki. Az ember mindig az ajtón kivül hiszi magát mellette.

Micsoda más volt miss Leona Danger, mikor az eszkimó boutiquejében legelőször is megpillantottuk! Szegény Leona! Hát a te szép fekete hajfürteid ennek a sárga frizurának a számára termették a gyémántokat?

No, hanem hát ez nem az én gondom. Engem tanúnak híttak ide, nem drámabirálónak. Mit avatkozzam én a más dolgába? Eredj, vidd a menyasszonyodat; bánom is én!

A rövidleges bemutatás után következett, hogy kocsira üljön a násznép s induljon a templomba.

A krinolinokat előre bocsátva, s nagy életveszedelemmel bepakolva a hintókba, mi ketten a vőlegénynyel leghátul maradtunk, a hogy szokás, s ezuttal nem az ő urifogatába, mely a menyasszonyt vitte, hanem egy bérkocsiba jutottunk.

Ez volt a nászmenetet bezáró utolsó kocsi, hanem a mint egy párszor a bérkocsis hátrafelé integetéseiből kivehettem, még valami más kocsi is jött utánunk, s a bérkocsis tartott tőle, hogy az a rúdjával beüti az ő hintaját hátul.

– Vinné az ördög, a hova tartozik; de mindig belénk ütközik a rúdjával, mikor a többi kocsitól nem mehetünk -227-

Én azonban csak még sem állhattam, hogy mr. Bhealernek szemére ne hányjam ezt a hűtelenséget. Hisz ez még amerikai szempontból is czudarság.

– No az természetes, szólt mr. Bhealer, igen előkelő képet csinálva. A boltjának czimtábláját csak nem veheti nőül az ember.

– Hát mondtam én, hogy hűtlen leszek hozzá, mint boltczímtáblához? Én gazdagon fizettem őt eddig, gazdagon fogom fizetni ezután. Jó barátok leszünk s meg fogjuk becsülni egymást.

– Akkor is csak ott lesz, a hol most. Két feleséget csakugyan nem vehetek, ha csak a «sós tó» mellé nem vándorlok ki; a biróság vagy arra fog elitélni, hogy bizonyos évdíjt fizessek az elhagyottnak, vagy egy meghatározott összeget, s én föltettem magamban, hogy a mit a törvényszék meg fog miss Leonának itélni, én kétszerannyit fogok fizetni. Ez reménylem, hogy gentlemanlike van mondva. Lássa ön, mr. Bhealernek is van nemes gondolkozásmódja.

Én pedig szerettem volna mr. Bhealert kidobni a kocsiból, ott, a hol legnagyobb volt a sár.

Nehány percz mulva a mi kocsink is a templom elé ért, a mögöttünk jövő boxcab szintén.

A mint hátra tekinték, láttam, hogy egy hölgy szökik le belőle, párducz-elevenséggel, ki fekete ruhát viselt, egészen mexikói divat szerint, bokán felül érőt, s fején a -228- kalap helyett hosszú fekete rebosot, a kreolnőket annyira jellemző fátyolt.

Én rá bámultam. Ez Leona volt, és még sem volt Leona. Az ő méltóságteljes arcza, az ő villámló tekintete volt az; az ő bájosan szilaj mozdulatai, az ő nyugtalan ajkfölvetései; de hol volt a csodaszép hosszu haj?

Ez a hölgy rövidre volt nyirva, kurta hajfürtei a reboso alól kiszabadulva, szabadon repkedtek homloka, égő arcza körül.

Itt baj lesz, gondolám magamban, s iparkodtam egy lépéssel hátrább állani.

A hölgy azonban sebes, ruganyos lépésekkel elhaladt előttem, s a baraczkszín bársonykabát után indult.

A násznép egész parádéban összecsoportosult már a templomajtó előtt, s épen csak a vőlegényre várt, hogy induljon az imaházba. Mr. Bhealer épen vis-à-vis állt már menyasszonyával, miss Lidia Corinthtal, midőn egy izmos kéz hátulról megragadta a baraczkszín bársonykabát gallérját s megállásra kényszeríté annak tulajdonosát.

Mr. Bhealer ijedten fordult vissza, de még jobban megijedt, mikor a gallérját fogó kéz birtokosnéját megismeré.

S azzal a másik izmos kéz a reboso alól egy kegyetlen hajlós rhinoceros-bőr lovagkorbácsot húzott elő.

Mr. Bhealer észrevevé, hogy itt hajótörés veszedelme forog fenn, s hirtelen elővevé tengerészi flegmáját, tekintélyével remélvén a boszús hölgyet lefegyverezhetni.

– Miss! ön takarodjék haza rögtön! kiáltá boszankodva Leonára, mintha éreztetni akarná vele, hogy ő neki gazdája.

Hanem abban a perczben olyat húzott miss Leona a fején keresztül a rhinoceros-szíjjal, hogy a szép sima czilinder rögtön összehorpadt, s a tulnan bevágó ostor végecskéje egy kikeresett helyecskén a szája mellett belecsippentett -229- a képébe, úgy, hogy onnan mindjárt kiserkedt a vér.

No mondhatom, hogy ez bolond egy helyzet volt. Akármely más országban is kellemetlen volna hasonló vitába keveredni egy hölgygyel; annál inkább Amerikában, hol a nőnem különösen az állam és minden egyes polgár védelme alatt áll.

Annál fogva mister Bhealer csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy az első ütközet után megváltoztatta a csatarend homlokát, s a hátát tartva a dühöngő hölgy elé, a fülére rántá a bársony kabát gallérját; akármi történjék az utóhadával.

A bájos furia pedig nem is kérette magát nagyon a folytatásért, hanem a kegyetlen rhinoceros-korbácscsal olyat húzott a hátán végig egyet hosszában, másikat keresztben, hogy annál különbet ugyan senki sem kivánhat magának vőlegény korában.

A harmadik ütés után aztán eldobta a korbácsot, sirva fakadt, eltakarta az arczát: futott a kocsijához vissza.

Minthogy pedig a bársonyfélén az ilyesmi nagyon meglátszik, annálfogva mr. Bhealernek a hátán úgy nézett ki az a két keresztbe vágott huzás, mint a keresztülhuzott számlákon szokott látszani, a mire azt irják, hogy «pour a quit».

No hanem azért ez a kis intermezzo ne zavarja meg a díszes nászünnepélyt. Hasonló incidensek a tulsó hemisphæriumon nem tartoznak a rendkívüliségek közé, s aztán inkább egy szép hölgytől három pofot, mint egy férfitől felet; praktikus szempontból felvéve pedig épen még lucrativusnak is nevezhető ez a «fatal accident», a mennyiben ily «self satisfaction» után most már a biróság semmi kárpótlást sem fog megitélni az elhagyott jegyesnek, s így a szökevény hátára rótt krixkrax csakugyan «pour a quit» s valóságos száz procent nyereség.

Tehát csak bementünk a templomba. A tapasztaltabb hölgytanúk már a jelenet elején befutottak oda, magukkal -230- ragadván a menyasszonyt, ki ott az előteremben egy kissé elájult, s így állítólag se nem látott, se nem hallott a jelenetből semmit, a mi a templom előtt végbe ment; hanem azért egész accuratessel felocsudott akkorra, mire a vőlegény ismét előkerült, ki ugyan elég elfogulatlan ábrázatot igyekezett mutatni; de a mi neki ismét igen nehezen sikerült ama bizonyos kis hosszukás daganat miatt, a mi az arcza közepétől a szája szegletéig sötétvörösen lenyult, s ott egy kis vérző repedésben végződött, melyet a tisztelt vőlegény himezett zsebkendőjével folyvást takargatni kényszerült.

Átkozott gondolat is volt az, a ki legelőször kitalálta, hogy a rhinoceros bőréből lovag-korbácsokat lehet csinálni.

Hanem hát a pap nem kérdezte azt, hogy mit takargat a tisztelt keresztyén polgár azzal a zsebkendővel az arczán, mialatt az esketési formát utána mondja az oltár előtt; hanem hivatalosan tudomásul vette, hogy az az egymás kezét tartó pár minden egyházi dogma és polgári paragrafus rendi szerint szereti egymást, meg is áldotta őket, be is írta nevöket a boldog házasok nagy könyvébe s azzal haza eresztette a násznépet a szülői házhoz, a hol úgy gondolom, hogy valami nászlakomának kellett volna következni.

Csak gondolom. Mert nem volt részem benne. Visszatéret a vőlegénynek a menyasszonynyal lévén szokás együtt haza kocsizni, én részemről a zsemlyeszínhaju nyoszolyólánynyal és annak mamájával jutottam egy hintóba. A zsemlyeszín kisasszony folyvást kiváncsian tudakozódott tőlem, hogy mi történhetett odakinn? mert ő nem látott semmit, nagyon ártatlanka volt szegényke, s szeretett volna nem az lenni; a mamája pedig, ki átellenben ült, folyvást fénymázos topánaimon taposott s basiliscus tekinteteket lövelt rám, nehogy valamit elmondjak, a mi igaz. Én aztán hazudtam keresztyéni kötelességből egész hazáig. Azt mondtam a kisasszonynak, hogy a -231- drastice megjelent hölgy Bhealer úrnak édesanyja, a ki nem akarja megengedni a fiának, hogy megházasodjék, mert még kiskorú; nem tudom, elhitte-e?

A lakodalmas házhoz megérkezve, én kötelességszerűen karon fogva bevezetém a rám bizott hölgyeket a parloirba, onnan felmentünk az ebédlőbe, ott egy hosszú asztal erősen meg volt terítve hideg sültekkel, kocsonyákkal és felczifrázott czukorsüteményekkel, a torták óriási dombjai közül, mint fiók münsterek tornyai magasodván ki a sok góthidomú palaczk-nyak.

Hanem daczára ennyi biztató körülménynek, a vendégek, kik az asztalt körülállották, rettenetes savanyú ábrázatokat mutattak egymásnak, s olyan távol tarták magukat a süteményektől, mintha mindenki attól félne, hogy ha egyszer valamihez hozzányul, ő is valahonnan a levegőből egy pofont kap. Sem menyasszony, sem vőlegény nem voltak jelen, sem az elébbi szülői, hanem csak álldogált a vendégsereg magára hagyatottan, s várta, hogy kezdjen beszédet valaki, és a mellett úgy érezte magát egyenkint mindenki a társaságban, mint a ki szeretne olyan valaki lenni, a ki nincs itt.

Jó egy óráig bámultunk így tetszésünk szerint hol egymásra, hol a tortákra, hol a mennyezetre, s még sem jött senki.

Egy óra mulva előkerült végre mr. Bhealer. Most már a hosszú daganat be volt ragasztva az arczán æquivalens flastrommal, a mi úgy tűnt fel, mintha fél bajuszt ragasztott volna magának, s ekként igen derült kinézést adott tekintetének.

Kinálta a vendégeket, hogy lássanak hozzá, egyenek, igyanak, legyenek vígan, mindjárt jön a házi úr is, az asszonyság mulhatlan teendők által van elfoglalva.

Nekem pedig fogcsikorgatva súgott oda: «Mi pedig osonjunk innen, mihelyt szerét tehetjük, félek tőle, hogy az az átkozott Medea még fölgyujtja a Yucatan-Dracoena-gyárt. Képesnek tartom arra is!» -232-

Nagyon hajlandó voltam az indítvány elfogadására, s mihelyt lehetett, eltűntem; Bhealer utánam.

– Azzal nagy baj van most. Mihelyt felé közelítnek, azonnal elájul. A mióta haza jöttünk a templomból, tizenkétszer ájult el, ugyanannyi ránézésem folytán. Most már nem akarok eléje jönni hamarább, mint ez a bolond huzás innen a képemről elmulik. Menjünk hozzám, szörnyű szükségem van rá, hogy egy palaczk búfelejtőt igyam ezen a szép napon, egy pár magános jó barát társaságában; ön szives lesz eljönni velem, majd felhivjuk mr. Happyt, s az megnevettet bennünket. Átkozott nászünnep! S hogy kiabált a fülembe ipamuram, meg napamasszony! No ez nem nekem való mulatság!

(De épen neked való mulatság! gondolám magamban, mialatt a Yucatan-Dracoena-gyár pompás épületéig hagytam magamat általa kocsiztatni.)

A comptoirszolga meglátta mr. Bhealert, s azt kérdé tőle, hogy talán duellálni volt?

Azt leszamarazta s kergette, hogy menjen Happyért s mondja meg mr. Happynek, hogy hozzon fel mr. Happy a pinczéből egy tok veuve Cliquot-t.

Mr. Happy nem sokáig váratott magára, alig ültünk le a kandalló mellé, már topogott be a szomszéd teremből.

Mr. Happy ezúttal egy araszszal magasabbnak látszott lenni, úgy feltartotta fejét s úgy ágaskodott lába hegyére. A hóna alatt hozott ugyan valami tokot, de az nem hasonlított semmi pinczetokhoz. Engemet meg sem látott, hanem egyenesen mr. Bhealer elé plántálta magát, olyan közel, hogy az orraik érinthették egymást.

Mr. Happynak a szája ezúttal nem volt nyitva, hanem inkább összeszorítva, mint az olyan embereké, kik a sirást akarják visszafojtani. Látszott, hogy valami nagyot akar mondani, de nem jött a nyelvére. -233-

Tehát képes beszédhez folyamodott. Felnyitotta reszkető kezekkel a dobozka tetejét s belemarkolva, kihúzta abból – miss Leona gyönyörű szép levágott haját.

S a mint azt a sajnálatra méltó nagy kárt oda tartá főnöke elé, a kisded emberke szemei megteltek könyekkel.

– Látja ön ezt? Ön cselekedte ezt! Ez volt az ön őriző angyalának a szárnya, a mit elvesztett.

– Vigye az ördög az egész őriző angyalt, ordítá rá mr. Bhealer, kinek nagyon jó oka volt miss Leonára haragudni. Vonuljon ön előlem, vagy kilököm önt hajastól együtt.

Ez a szó felnyitá mr. Happynél az ékesen szólás zsilipjeit; kétszer a kezefeje körül csavargatá a hosszú hajfonadékot, oly fenyegető mozdulattal, hogy én mr. Bhealerre nézve aggódni kezdtem, hogy no most következik a második bajusz!

– Micsoda? kiált mr. Happy, ön az ördögnek ajánlja azon angyalt, ki önt a paradicsomba emelte, és ezt a hajat, melyen ön a cloakából a mennyországba kapaszkodott fel; kit ön megcsalt, csúful elárult, kit a halálba űzött; mert tudja meg ön, hogy miss Leona e perczben útban van Sherman táborába, hogy ott mint önkéntes amazon, vagy tábori kém, a hazáért feláldozza drága életét. És önnek, háládatlan, itt küldi ezt az elpusztított mennyországot, egy ország büszkeségét, ezt a dicső hajat; megvette ön, legyen az öné; de tulajdonosnéja nem adta el önnek magát, az önt megveti és semmivé teszi!

Mr. Bhealer kezdett szintén dühbe jönni, háromszor is közbe kiáltott: «Mr. Happy!» de a kis quakkernek élesebb szava volt, elnyomta az övét.

– Igen is, az én nevem mr. Happy. Én adtam az első dollárokat ön szerencséjének megalapításához. Én szereztem meg önnek az áldozatul esett drága kincset. Én lótottam futottam városról városra az ön gyalázatos dracoenájának -234- hirdetésével. Én emeltem az ön üzletét oda, a hol az most áll. Én esküdtem mindennap százszor, pedig quakker vagyok, hogy az ön szere az egyedül csalhatatlan. És én azt nem az ön két szeméért tettem, hanem azért az angyalért, a ki ezt viselte.

És a kicsiny ember e szónál arczához emelte a szép levágott hajat; egészen belé temetkezett, s úgy hiszem, hogy sírt is közbe.

Mr. Bhealer pedig szekrényéhez sietett; felnyitotta annak szárnyait, kivett belőle egy pár keresztbe kötött csomagot, s oda dobta az asztalra mr. Happy elé.

– Itt van önnek a tízezer dollárja, két évi kamatjával együtt, aztán meg félévi titkári fizetése. Mától fogva el van ön bocsátva a Yucatan-Dracoena-gyárból; – alá is út, fel is út!

Mr. Happy rendbe szedte magát e szóra. Látta, hogy itt kemény szívű férfival van dolga.

– Igen? El vagyok bocsátva a dracoena-gyárból. Elvihetem a tízezer dolláromat?

– És ezt a kóczot is! No jól van. Nem esküszöm többet, mert quakker vagyok; de mondom önnek, bizony mondom, hogy elviszem az ön feje felül ezt a házat is.

Magam is nem sokára követtem, s örültem nagyon, mikor ismét otthon találhattam magamat a boltomban.

A következő napok megmutatták, hogy mit értett mr. Happy a boszúállás alatt.

Szemben a Yucatan-Dracoena-gyárral egy boltot bérelt ki, s annak a kirakatába üveg alá kitette miss Leona levágott haját. És azután minden hirlapba beiktatta ezen hirdetményt:

«A Yucatan-Dracoena nem létezik! Mr. Bhealer hajkenőcse -235- nem egyéb, mint disznózsír, zsályalé és krumpliszesz. Ezer dollár jutalom annak a vegyésznek, a ki abban valami egyebet is fel tud fedezni. Miss Leona Danger haja nem volt igazi, csak álhaj. A ki nem hiszi, megláthatja mr. Happy boltjában, vis-à-vis a Yucatan-Dracoena (???) gyárral.»

És ez minden hirlapban megjelent, minden utczaszögleten, minden szinházban és hangversenyben ugyanoda volt ragasztva, a hol mr. Bhealer hirdetményei pompáztak, mint a hogy jár fütyülve a kis ichneumon mindenütt, a hol a nagy krokodiluss riogatja szét a falánk fenevad elől a zsákmányt.

Eleinte mr. Bhealer azt hitte, hogy roppant gazdagságával agyon nyomhatja a kicsiny ellenséget, s még nagyobbszerű modorban feküdt neki a reclame-csinálásnak; hanem én úgy tapasztaltam, hogy az egyszer elvetett skepsis nagyon buján növekedik, az olvasó szeme inkább megakad azon a kis «Óvás»-okon, a mik az ő hosszú «attestatumai» után következnek, mint a charlatan kiabáláson.

És mr. Happy lerázhatatlan ellenség volt. Mr. Bhealer nem kereshetett magának olyan zúgot, a hol ő rögtön nyomában ne lett volna. Úgy hiszem, egész vagyonát képes volt rá költeni az ő leálarczozására.

Én aztán e reclame-háborút kivéve, mely az olvasóközönséget sok ideig derültségben tartotta, évekig nem hallottam mr. Bhealerről semmit. Menyegzője óta én sem voltam feléje soha, ő sem látogatott el hozzám.

Urias és leereszkedő volt mindig. Külsejére nézve nagyszerű és gentlemanlike.

– Hja bizony, tisztelt barátom, szólt széttekintve boltom falain. Nekem erre a boltra lenne szükségem, s én önt innét ki akarom árverelni. -236-

– Mit is fizet ön egy évre? Négyezer dollárt? Én nyolczezeret igértem a háziúrnak.

– Ugyan kérem, legyen szíves egy ládikával a szállásomra elküldeni, majd a titkárom átveszi és kifizeti.

Már menni akart, mikor eszébe jutott, hogy tárczáját pénzestől, szivarostól otthon felejtette.

A ládikát azután elküldtem egyik segédemtől a szállására. Segédem amerikai gyerek volt, praktikus fiú, nem sokára visszajött a ládikával, s azt mondta, hogy annak az úrnak a titkára nem fizette ki a ládika árát, s ő visszahozta azt.

Másnap megint eljött mr. Bhealer, szörnyen csodálkozott rajta, hogy a titkár nem fizetett. Persze nem volt előre értesítve. No majd holnap utasításba fogja neki adni.

Ez így ment még egy pár nap; mr. Bhealer minden nap talált ki valami okot, miért nem fizet a titkárja, s mindig elvitt öt darab szivart.

A hatodik nap aztán yankee-segédem a mistress ajtaján csengetett be, s annak a szobaleányától kért magyarázatot. Az aztán el is mondott mindent.

– Ne adjanak önök mister Bhealernek semmit, hisz annak semmije sincs. A gyár rég megbukott; ha a mistress -237- nem exequáltatta volna a neki móringolt részét, az sem volna neki, a hol korhely titkárával együtt meghúzza magát. A mistress ad neki naponkint fél dollár költőpénzt; aztán meg a kit a régi ismerősök közül itt-amott rászedhet.

Tehát mr. Happy boszúja még is csak sikerült! Szegény miss Leona hajával le volt vágva a szerencsefiának mesés talizmánja. Koldus lett; minden koldusok között a legnyomorultabb; a saját feleségének a koldusa, a kiért miss Leonát megcsalta.

– Mr. Bhealer, mondok én önnek valamit, de ne adja tovább. Azt mondom én önnek, mr. Bhealer, hogy ön egy semmirekellő bankrott gazember, s hogy ne jőjjön ön hozzám többé szivart válogatni.

Erre a szóra mr. Bhealer félrecsapta a kalapját, megfordult a sarkán, s mintha nem is neki beszéltek volna, fütyörészve odább ment…

Ugy-e furcsa merkantil-regény volt ez, tisztelt olvasóm? A legfurcsább benne az, hogy ez mind így történt valósággal.

A FRÁNYA HADNAGY.

Nem azért, hogy az én hadnagyom volt, de olyan víg embert soha sem láttam életemben.

Mikor magához fogadott, azt gondoltam szörnyű morózus képéről, no ez valami ugyancsak agyonharaplak úr lesz egyszer, hanem csakhamar át kezdtem látni, hogy ő azt a vadalmába harapott ábrázatot csak úgy kölcsön kérte s az alatt a legvígabb szívet hordja rejtve.

Ha én olyan szépen tudnék irni, mint a poéta és a tudós urak, gyönyörűséges regényt csinálnék az én gazdám viselt dolgaiból; de hiába, én azt nem tanultam, nem értek hozzá, ennélfogva csak annyit teszek, hogy leírok egyet-mást, a mi vele történt, össze-vissza, egybefüggés nélkül, a mint az a katonaéletben meg szokott történni.

Meglehet, hogy ezeket a históriákat nem fogják azok az urak, a kik többet tudnak, mint én, valami mesterséges szépséggel formáltaknak találni, de hiszen én azt nem is kivánom, csupán csak meg akarok emlékezni az én hajdani gazdámról, a ki hadnagy volt a honvédeknél; a kik ismerték, tudhatják, hogy milyen nagy gavallér volt a leányok körül, s milyen jó katona volt a háborúban.

Erdélybe tettek bennünket egy újonan alakított zászlóaljhoz, mely még nem volt egészen felszerelve. -239-

Csak a puska hiányzott még, meg a tölténytartó. Köpönyegje senkinek sem volt; egyébiránt az egész ármádia annyiban volt uniformis, hogy mind mezitláb járt.

Az én hadnagyom sokat panaszkodott a kapitánynál, a ki egy incarnatus cseh erdőmester volt valaha, később kávés Pesten, míg a leányának a férje őrnagygyá lett a zászlóaljunknál s az megtette kapitánynak. Tehát ennek, mondom, sokat panaszkodott a hadnagyom, hogy a szegény katonák fáznak, adjanak nekik legalább köpönyeget. De mind hiába, az őrnagy urak elkártyázták a pénzt, a mit a kormány a csapatok fölszerelésére küldött s a sok unszolásra végre is a jámbor cseh exkávés egy bonmotval fizette ki a hadnagyomat, melyet állítólag Napoleon mondott a katonáinak, mikor Egyptomban leszakadt róluk a ruha és zúgolódni kezdtek.

«Avecd pain et du fer on peut aller a Chine.» Annyit tesz körülbelől, hogy: «vassal és kenyérrel Chináig el lehet hatolni.»

Az én hadnagyom ezt a sort leiratta velem százötvenszer külön papirosra, azután kivitte a legénysége közé: «No fiaim, itt a köpönyeg,» s feltűzködte a vállaikra gombostűvel.

Csakugyan kaptunk is egy szép reggel háromszáz darab újdon-új suvixos iskátulát.

Engemucscse! ez jó gondolat, mondá a hadnagyom, csizma helyett suvixot küldeni! S másnap, hogy a kis szürke generális szemlét tartott a sereg felett, a mi századunk gyönyörű fényesre kisuvixolt mezitlábakkal defilírozott el a vezér előtt, hátul mindenkinek sarkantyú volt pingálva a sarkára krétával.

A kapitány végre elkezdett veszekedni az én hadnagyommal, -240- a hadnagyom pedig ő vele, s miután az egyik magyarul, a másik németűl nem értett, egyik sem végzett semmit a másikkal.

Utóbb is úgy szoktunk el a mezitláb járástól, hogy egy oláh falut dicsőségesen elfoglalva, az oláh menyecskék ott felejtett piros csizmáiban honosítottuk meg lábainkat, s azóta piros csizmás regementnek csúfolták századunkat.

A legelső csatában nem sok tennivalót találtunk. Messziről lövöldöztek felénk, nekünk csak állni kellett.

Az ujonczkatona kapkodta jobbra-balra a fejét, a mint valami láthatatlant fütyölni hallott a levegőben.

– Ne kapkodd a fejedet öcsém, kiálta rá olyankor a hadnagyom, mert még bele találod ütni valami golyóba.

Volt köztünk egy öreg süket ember. Erővel eljött velünk, hogy ő golyóbist visz haza a gyerekeinek játszani. Negyven esztendő óta nem hallott már egyik fülére sem. Csak úgy kézzel-lábbal lehetett vele beszélni.

Egy pillanatban nyolcz ágyút sütöttek el az ellenség részéről egyszerre. Rengett bele hegy völgy. A süket erre szétnézett és azt mondta, hogy valahol elsült egy puska.

Mi felénk azonban egy messziről irányzott golyó kezdett gurúlni. Már rég leesett röptéből a földre, gurúlva szép egyenesen s csak olykor ugorva egyet, ha véletlen kavicsba ütődött.

Az sem volt rest, lekapta a nyakából szűrzekéjét s a mint a golyó odaért, hirtelen lefülelte vele, mint az ürgét szokták.

Hanem a golyónak az a szokása, hogy még fáradt korában is jól birja magát; mire a mi emberünk elkiáltotta magát, hogy «fogom», már az akkor tíz lépésnyire volt tőle, szörnyű lyukat ütve a ráborított köpönyegen. -241-

Ez azután szaladt utána, kergette messze földre, hol előtte járt, hol utána, míg végre vagy ötszáz lépésnyi távolban csakugyan elfogta s hozta vissza nagy triumphussal. Otthon persze azt mesélte, hogy rajta volt a köpönyeg, mikor kilyukasztotta a hatfontos galacsin.

A szerencsétlen nagyon közel jött hozzánk, s mielőtt ránk lőhetett volna, a hadnagyom elhitette a legénységgel, hogy az a mi ágyúnk, melyet mindjárt elfog az ellenség, ne engedjük!

Nem is engedtük, nekiiramodtunk; ránk lőtt egy párszor, de soha sem talált, s míg ideje lett volna bámulásából magához térhetni, már útban voltunk vele hazafelé. Az egészet kevesebb időbe került megtenni, mint leirni.

Azóta nem csufolta senki a piros csizmás regementet, sőt nemsokára puskát is adtak a kezünkbe. Lőni persze bajos volt egynémelyikkel, de ütni mind igen alkalmasok voltak.

Végre-valahára megértük, hogy a kapitányunkat elmozdították a zászlóaljunktól.

Senki sem szerette szegényt, a tiszteken kezdve a legapróbb dobosig, magyarúl nem beszélt, csatába soha sem ment, jótékony czélokra soha nem adakozott. Csaták napján mindig kólikát kellett neki kapni, vagy ha előre megérezhette a salétromot, elküldette magát futárnak Debreczenbe; csakugyan addig is járt oda, míg ki nem nevezték őrnagynak, számfelettinek valamelyik garnisonba.

Mikor Komáromot feladták, csupán ott háromszáz darabból álló számfeletti őrnagy-gyüjtemény találtatott. -242-

Tehát egy szép reggel a mi exkávés kapitányunkat utolérte a promovirt und amovirt.

Soha Közlöny érdekesebb nem volt előttünk, mint a mely e jó hírt hozta, még akkor sem, mikor a «külföld» rovat alatt három hétig semmi egyébről, csak a californiai bányákról értekezett.

Ez estét rendkivüli szertartással kelle megünnepelni, s minthogy az új őrnagy nem szándékozott kineveztetése áldomását megtartani, maga a tisztikar tartotta meg azt. Látszott, hogy vannak, kik ez előléptetésnek jobban örülnek, mint maga az előléptetett.

Azon közben az én fránya hadnagyom volt a tisztikar által megbízva azon szeretetreméltó kötelességgel, miszerint az új őrnagy utolsó tisztességtételére valami rettenetes jó tréfát gondoljon ki.

Mikor már vége felé járt a vacsora, előszólíták a hadnagyomat, hogy lássuk már a medvét.

– Mivel teendjük az új őrnagyra nézve emlékezetessé e napot? kérdezék tőle.

– A legünnepélyesebb fáklyás zenét… ismétlé a hadnagyom, s komoly, mogorva vonásaiból előre lehete látni, hogy az valami fölséges mulatság lesz.

A czimborák teljhatalmat adtak hadnagyomnak minden szükséges intézkedésekre s egy óra mulva útban volt az ünnepélyes menet az ujdonsült őrnagy szállása felé s ott nagy dob- és trombitaszóval megállapodott.

A dobszóra és fáklyavilágra ijedten dugta ki fejét az ablakon az ujdonsült őrnagy, akkor bújt ki az ágyból, a paplant a nyakába vette, hogy meg ne hüljön, s a hálósipka nyakáig volt tarkójára húzva.

A mint tehát fejét kidugta, rettenetes éljenkiáltás fogadta -243- minden oldalról, s a dob és trombita ujra megzendült.

Az ember meg volt lepetve. Ennyi tiszteletet ő nem várt s erősen iparkodott azokra az érdemeire visszaemlékezni, mik ez enthusiasmust előidézték. Azonban fejét azért egész majestással hajtogatta jobbra-balra, miáltal a hálósipkán a fehér czafrang hol előre, hol hátra ugrott.

A zene elhallgatott, az én hadnagyom felállt egy szalmaszékre és monda a megtiszteltnek egy ilyen szép, körmönfont dikcziót:

A megtisztelt egy szót sem értvén a hozzá intézett nyelvből, levette a hálósüveget a fejéről és rendkívül hizelkedőnek találta a megszólítást.

– Nemes emberbarát, ki soha egy csirkének vérét sem ontottad ki, mégis őrnagy lettél, légy üdvözölve általam! Nem akarom szerénységedet az által megpirítani, hogy érdemeidet elősoroljam; hallgatok. Ámde emléked fenmarad azoknak hálás sziveiben, kiknek két havi lénungját szépen elköltötted. S bár ha elmégy is, itt maradnak a be nem fejezett számadások, mikről reád emlékezünk.

Az érzékeny hang, melylyel e szavakat hadnagyom elmondá, sürű könyeket idézett elő a kávés őrnagy szemeiben, valami olyast látszott rebegni, mintha ő ennyi magasztalást nem érdemlene. A hadnagyom az eddigi magasztos hangból a hősibe ment át.

– De bár ha szivünk forró óhajtása az volna, hogy akkor lássunk, mikor a hátunk közepét, reméljük, hogy ott, hol a jutalmakat fogják osztogatni, veled ismét találkozunk. Oh, te csaták hőse, ki elől jártál, mikor retiráltunk, s fedezted a bagázsiát, mikor előre mentünk!

Az őrnagy egészen el volt ragadtatva. Igérte, hogy a hazáért mindenre képes volna, de mindenre!

– S minekutána azt kivánnám tenéked, hogy áldjon meg tégedet az ég, mint a suhai malmot (notabene: hétszer ütött bele a ménkű egy nyáron), felhíva érzem magamat, társaimnak (itt az egész kompániára mutatott) azon őszinte óhajtását tudatni veled: vajha megláthassák egykoron a mi szemeink a te elevenen való mennybemeneteledet!

A megtisztelt szívére nyomott kézzel esküvék, hogy neki nincsenek ezeknél forróbb kivánságai.

Erre megzendült a Rákóczy-induló, a szónok és a megtisztelt egymás nyakába borúltak, az új őrnagy zokogva állítá, hogy ő annyira el van fogódva, hogy egy okos sententiát nem bir előhozni, hanem majd, ha a tisztelt urak beveszik Pestet, keressék föl az ő kávéházát, most a felesége főzi benne a kávét, mert a család férfitagjait az őrnagy sógor mind megtette kit kapitánynak, kit élelmezési biztosnak, ott tehát igen olcsón fognak reggelizhetni és ozsonnázhatni.

Ez igen érzékeny bucsúvétel után ünnepélyesen megvált az egész tisztikar a promoveált collegától, a kit, miután senki sem szeretett, maig is meghagytak abban a hitben, hogy őt az ő zászlóalja, mikor megvált tőle, fáklyás zenével tisztelte meg utoljára.

Később csakugyan megtudtam, mintegy fél év mulva, hogy micsoda zászlóaljhoz tették át a derék emberbarátot.

Volt abban a zászlóaljban egy őrnagy, három kapitány, két hadnagy és négy közlegény.

Voltak-e valaha többen is, s átszökdöstek más zászlóaljhoz, vagy eredetileg ez volt-e a zászlóalj létszáma? azzal nem szolgálhatok.

Egyszer Debreczenbe voltunk rendelve. A vendéglőben lakó tisztek panaszkodtak, hogy van köztük egy olasz, a ki egész éjjel énekel és fistulázik, senki sem alhatik tőle. -245-

– Ha csak ez a baj, mondá a hadnagyom, bízzátok rám, megszöktetem én innen.

S éjjelre tehát beköltözött az olaszszal tőszomszéd szobába, szépen levetkőzött, lefeküdt, nekem pedig meghagyta, hogy el ne aludjam, mert majd sokat fogják nyitogatni az ajtót.

Éjfél után vetődött haza az olasz s mint rendesen szoká, a helyett, hogy lefeküdt volna, kinyitott ajtót, ablakot s elkezde valamennyi alvók gyönyörködtetésére szebbnél szebb áriákat énekelni, egymásután tizenötféle operából.

Az én hadnagyom erre felült az ágyban s várta, mikor az olasz a legérzékenyebb andantéba kezdett keseredni; akkor elkezdett gyalulni és fürészelni a szájával.

Oly élethíven tudta e hangokat utánozni; minden furást, faragást, gyalutaszítást, fürészelést, az asztalosmesterséget reprezentáló minden czikornyákat, hogy a ki kivülről hallgatta, megesküdhetett rá, hogy odabenn egy igen szorgalmas asztalosmester dolgozik valami sietős munkán.

Az olaszt szörnyen confundálta a harmoniátlan fürészelés. Elhallgatott. Várta, hogy mikor lesz vége. Az én gazdám pedig egyre gyalult, fürészelt és faragott.

Nem kapván feleletet, azt gondolta, hogy itt az emberek oly nagy munkában vannak, hogy nem hallják a szót, s azzal fogta a gyertyáját, lement a vendéglőshöz, fellármázott valamennyi kellnert, marqueurt és szobaleányt.

– Mit jelent ez a háromszoros istentelenség, signor? kérdé a felriadt vendéglős.

– Először istentelenség az, hogy egy hôtel garniban meg van engedve, hogy egy asztalosmester műhelyt állítson fel, másodszor istentelenség az, hogy egy asztalosmesternek meg van engedve, hogy még ünnepnapon is dolgoztassa a legényeit, harmadszor és utoljára istentelenség -246- az, hogy meg van engedve egy asztalosmesternek, hogy éjfél után egy órakor felkeljen mind a hat legényével együtt, s fúrjon, faragjon, gyaluljon és fürészeljen, mintha soha több nap nem lenne.

A korcsmáros szemet szájt tátott e beszédre s kérte az olaszt, hogy mutassa meg, melyik szobában lakik itt az asztalosmester hat legényével?

Benyitnak hozzá. Ő fekszik a fal felé fordulva és horkol. Én intek, hogy lábujjhegyen járjanak, fel ne költsék.

Szétnéznek gyertyával, látják, hogy itt sehol gyalunak, fürésznek vagy asztalosműhelynek nyoma sincs.

S azzal mentek, a másik szobában lakókat fölverni, azután a harmadikat, sorban valamennyi vendéget mind fölzavarták, mindenikkel kinyittatták az ajtót, a mi néhol nem ment minden késedelem nélkül. Az asztalosműhelyt nem találták sehol, hanem annál több szitkozódó, káromkodó félálmos embert, kik ugyancsak emlegették a hóbortos csendzavaró teremtését s kergették kifelé a szobáikból.

Visszament szobájába, de nem énekelt, lefeküdt mérgesen és sokáig dohogott, míg végre el tudott aludni.

A mint a hadnagyom sejteni kezdé a szuszogásból, hogy szomszédja aludni készül, rögtön elkezde ismét gyalulni, fürészelni, fúrni, faragni, mintha heten dolgoznának egyszerre nagy sietős munkán.

– Sacramento! ordíta dühösen ágyából felugorva az olasz s most az egyszer kivont karddal rohant át hozzánk. Ajtónkat készakarva nyitva hagytuk, hogy bejöhessen.

Az nem felelt semmit, hanem miután sehol sem veheté észre a zajt okozó instrumentumokat, szitkozódva visszahúzódott és lefeküdt.

Már ekkor nem szitkozódott, hanem kérve könyörgött, hogy akárki legyen az az elkárhozott lélek, mely őtet fürészhangban kisérteni följár, pusztuljon a mélységes pokolra; mely kivánsága be is teljesült, miután egy nagy viaszgyertyát igért az elkárhozott lélek üdvösségének.

Korán reggel elhurczolkodott az olasz a vendéglőből s esküdve bizonyítá, hogy ott őtet egy legió elkárhozott lélek kisértette asztaloslegények képében.

Egy időben sokszor meglopták a hadnagyomat. Vagy egy, vagy más elveszett a szobájából és sohasem tudtunk a nyomára akadni, hogy kinek a kezéhez ragadt?

Végre egy örmény vargát kezdtünk gyanuba venni, a kivel a gazdám dolgoztatni szokott, s ki e végett sokat járt a házhoz, de erre sem lehetett világosan kisütni a csinyt.

Valahányszor benevolum alá vettük, mindig oly szent képet tudott vágni: én nem láttam, én nem nyulok semmihez, én soha egy gombostűt sem vettem el, nekem, ha utánam hajigálnák sem kellene a másé, stb. eff.

Egyszer azonban egy pár kedves, emlékbe kapott pisztolya tünt el a hadnagyomnak.

– De már ez több mint kettő, ennek végére kell járni, mondta, s egy szép fényes délután kilovagolt velem az erdőbe, ott a lovakat egy fához megkötöttük s azzal elindultunk az erdőben a harasztos közé, a hol legsürűbb volt a hullott falevél.

– Keress nekem egy kígyót, de nagyot, szólt a hadnagyom, s ha találtál, füttyents. -248-

Nem sokat kellett fáradnunk, az az erdő tele volt ilyen szeretetreméltó paradicsomi állatokkal, s nemsokára megpillantottam egyet. Szép nagy állat volt, csigaformán összetekeredve feküdt egy fa tövében, a nyirkos zöld mohában és aludt; zöldpikkelyes bőre aranyat és pirosat játszott a rásütő verőfényben.

A hadnagyom odajött a füttyentésre; mire odaért, már akkorra én lefüleltem a lábatlan állatot, a köpenyegemet borítottam rá, abba tekergettem, meg sem mozdulhatott.

Haza vittük, előkerestünk egy nagy skatulyát, abba beleráztuk, ráraktunk egy csomó papirost, hogy ne mozoghasson, s azzal a skatulyát bekötöztük spárgával, a spárgák végeire iszonyú hivatalos pecséteket ütöttünk, s szép lapidaris betűkkel felirtuk a skatulya tetejére:

Épen apropos az nap délután belátogatott hozzánk. A hadnagyom eltávozott, s én egy pillanatra kifordulva a szobából, mire visszatértem, az örmény szemközt jött rám, s a skatulya már nem volt többé az asztalon.

– Ugyan kérem, nem látott az asztalon egy ilyen skatulyát? kérdezem kétségbeesett hangon.

– Hogy miképen láttam volna édes lelkem? Bizony oda sem néztem én. Én nem tudom: maguk engemet tolvajnak tartanak, vagy mi? nekem az orczám kiég, ha magukhoz jövök, a nagy szégyen miatt. Hiszen, ha engem olyannak hisz, nem bánom, vizitáljon meg itt az utczán az egész világ előtt, ha talál-e nálam valamit? -249-

Rettenetes nagy kürtős köcsög kalap volt a fején. Tudtam, hogy abba van téve a skatulya, hanem nem bántottam, sőt én kértem tőle engedelmet, s hagytam haza menni, később távolról követve, hogy észre ne vehessen.

Haza ment az örmény, bezárkozott a szobájába feleségével együtt s tanakodtak. Én meg oda lopóztam az ablakhoz, s a terebélyes sárgarépa-muskátlibokrok mögül lestem, hogy mitévő lesz?

Az ember elővette kalapjából a skatulyát, szemei még egyszer akkorára nyiltak fel örömében, midőn ismét és ismét elolvasá a ráírt 2000 p. forintot tizenötkrajczárosokban.

Hirtelen krétát kapott a kezébe, s elkezdte az ajtón számolni, hogy ha a boltos tizenötkrajczárosokért minden százra 25 garas ágiót ad, mennyit nyer rajta?

Elszomorodott, a summa kevésre ütött ki. Letörülte. Harmincz garast fog kérni.

– Miért ne kérnél ötvenet? szólt a felesége. A boltos szükében van a váltópénznek, megadja.

Az örmény marhába akarta verni, a felesége azt vitatta, hogy első dolog az ő számára három öltöző ruha selyemből. Ezen összevesztek. Az örmény megverte a feleségét, s azután, hogy megengesztelje, kénytelen volt neki négy öltöző ruhát igérni, meg egy rókatorkos mentét. A többiből azután marhát vesznek. Azt megint eladják jó drágán s borokat vásálnak rajta.

Ebben aztán mindketten megnyugodtak, s hozzáláttak a skatulya felbontásához.

– Ugyan össze-vissza van kötözve. Látszik, hogy féltős jószág van benne. Még sem nyilik, még a pecsétek tartják. Hozz egy gyertyát, fel kell olvasztani.

A gyertya sütötte a skatulya oldalát, képzelhetni, hogy a benn szorúlt élő állat rossz kedvét mennyire emelte a sütögetés.

Végre engedett a födél, a skatulya kinyilt a házastársak -250- kezei között, s abban a pillanatban mint a tüzes istennyila ugrott ki belőle a másfélrőfös kigyó, sziszegve és nagyokat csapva a farkával.

– Jaj szent ezek és amazok! segítsetek! ordítá az örmény, székestől együtt hanyatt esve ijedtében, míg a felesége metsző sikoltással szaladgált köröskörül a szobában, rázva magán a ruhát, s minden lépten azt gondolva, hogy rajta van a kigyó.

Az pedig futott sziszegve sebesen hol ide hol amoda, felmászott a falra, megint visszaesett, az örmény feleségestől rá-rátapodott a szaladás közben, s ha olyankor aztán feltekergőzött a lábaikra, ordítottak, mint a kit sütögetnek.

A kigyó előlük, ők a kigyó elől szaladgálva oly contratánczot jártak, hogy csak azt sajnálom, hogy nem volt a ki lefesse.

Végre a kigyó felfutott az ágyra, ott belebújt a dunnákba, s a gyilkos lármára összefutott szomszédok rátörték az ajtót a házastársakra, kik akkor már kékre, zöldre ijedve jobbra-balra dültek a falnak, s csak annyit tudtak mondani, hogy ott az ágyban a kigyó.

A felhányt dunnák között csakugyan meg is találták a szép állatot, mire az még mélyebben a szalmazsákba bújt be; az örményre még csak akkor következett el az ijedtség, a mint látta, hogy jóakarói a szalmazsák szétbontásához fognak.

– Jaj, ne bántsák, kiáltá odaugorva. Ne bántsák azt a szegény kigyót, hadd legyen ott szegény. Hisz az is az Isten állatja. Majd elmegy magátul is, ha itt nem akar maradni. S azzal taszigálta el az ágytól a szomszédokat.

– De én szeretem a kigyókat nagyon, nem akarom, hogy az én házamnál valami állatot kínozzanak.

– Gergucz, te bolond vagy. Hisz az elébb ordítottál, -251- mint a veszett állat féltedben. De, ha nem akarod, hogy megöljük, hát majd kifordítjuk a pitarban, s menjen a merre akar.

Végtére is Gergucz ellenkezései daczára kifordították a szalmazsákot a tornáczban. A kigyó egész öntudattal iramodott tova az udvarban a gyepű bozótjai közé.

Az örmény nem bánta volna, ha a többi tárgyak is utána szaladtak volna, mik a szalmazsákból kihullottak.

Mindazon eltünt ingóságok, órák, melltűk és pisztolyok, miket a hadnagyomtól aprónként ellopogatott, s mik ez ideig nyugodalmasan pihentek a szalmazsák fenekén.

Egy pár rossz hírbe jött csapat egészen elrontotta ennek a névnek a renomméját.

Ezek szüntelen ott jártak, a hol nem volt ellenség, a népséget sarczolták, maguk közt semmi fegyelmet nem tartottak, s mikor aztán beszédre került a sor, mégis ők voltak a legvitézebb emberek a világon.

Mikor mi csatáztunk, természetesen nem értünk rá ütközet után minden bornyut és patrontást összeszedni, a mit az ellenség elhányt, s akkor ezek a jó fiúk, mindenütt a sarkunkba következve, eljöttek, összeszedték a sok mindenféle ottmaradt czókmókot s míg a mi vezérünk alig találta érdemesnek a csatáról tudósítást írni, ők rettenetes bulletint küldtek Debreczenbe az általuk elfoglalt lőszeres talyigákról és szuronytokokról.

Parancsokat mindenütt a mi hadvezérünk nevében osztogattak, pedig aztán, ha valamit akart nekik parancsolni, hogy ide vagy oda menjenek, rendesen azt felelték, hogy ők önállóan működnek s viselt dolgaikról csak a kormánynak felelősek, nem is fogadnak el parancsokat, csak egyenesen a hadügyminiszteriumtól. -252-

Azután maguk között minden harmadik embert megtettek kapitánynak, a legszájasabbat nevezték őrnagynak, úgy, hogy utóljára több volt köztök a tiszt, mint a közlegény.

Végtére is nagyon megunták a rendes csapatvezérek alkalmatlankodásaikat, s ismerve a hadnagyom leleményességét, felszólíták, hogy adjon azoknak az embereknek valami foglalkozást.

Egy alkalommal tehát elévette komoly képpel az egyik csapatvezért a hadnagyom, s vezérsegédi állásánál fogva felszólította, hogy akar-e most egy hasznos szolgálatot tenni a hazának?

– Tehát tudja mit? Vonuljon a csapatjával arra az erdős hegyre. Az ellenség ama tulsó hegyről ezen akar lopva átvonulni, hogy hadseregünknek hátába kerüljön. Ön meg ne mozduljon onnan. Rakasson éjjel tűzeket az erdő közt, hogy az ellenség azt higyje, miként ott egy nagy erős tábor tanyáz. A hegyen csak egy szakadékos sziklás mély út vezet keresztül, ha az ellenség minden ijesztgetés daczára is megkisértené az ezen keresztülnyomulást, ön adjon nekünk hírt, s mi önnek segélyt fogunk küldeni. Még egyet igérjen meg nagy férfiú!

– Ön igen tüzes és vakmerő ember. Igérje meg ön nekem, hogy bármennyire furdalná is önt a csatavágy, támadólag semmi esetre sem lépend föl az ellenség irányában.

– Én tudom azt, hogy az öntől nagy áldozat, nagy lemondás, de a hazáért úgy hiszem megteendi.

Azután a másik guerillavezért vette elő a hadnagyom, azt meg a tulsó hegyre utasította, hogy majd, ha meglátja az ellenség tüzeit az innenső hegyen, rakasson ő még egyszer annyit mint amaz, de a világért meg ne támadja -253- s csak akkor vonuljon vissza, ha amaz túlnyomó erővel közelednék.

Megigérte az is szentül, hogy szigorúan fog ragaszkodni az ajánlott defensivához.

A mi seregünk odább vonult, a két guerilla szerencsésen elmaradt, ott őrzötte mind a kettő a két átellenben lévő hegyet és rakta az őrtüzeket, egyik többet, mint a másik. Éjjelenként szörnyen illuminálva látszott mind a két hegy.

– Kiküldött kémeink az irányukban fekvő ellenség számát 20–24 ezer emberre teszik, 80 ágyuval és tíz röppentyüvel.

– Mult éjszaka az ellenség rohamot kisértett meg az elárkolt hegyi út ellen. Mi vitézül visszavertük. Két ágyuját elfoglaltuk, de lovak hiányában magunkkal nem hozhatván, kénytelenek voltunk a tengerszembe vetni.

– Az ellenség részéről számosan elestek és megsebesültek. Azoknak számát, minthogy szekerekkel vitték, tudni nem lehet, egyébiránt kétszáznál mindenesetre több.

– Mi közülünk csak a vezér kapott sebet. Egy veszélyes kardvágást a tyukszemére, mely miatt most seblázban fekszik s a csapat főtörzsorvosa kétségesnek találja felgyógyulását.

– Kitüntették magukat X. kapitány, Y. főhadnagy és Z. alhadnagyok, kik mindnyájan bámulatos vitézséggel küzdöttek a golyózápor közepett.

– Egyébiránt lőszerünk a hosszas csatázásban igen megfogyott, minél fogva bátorkodunk vagy ezer pengő forintot igényelni.

A tulsó guerillavezér bullentije szinte az napról szólt ilyen formán: -254-

– Mult éjszaka személyesen indulék ki az ellenség irányábani recognoscirozásra.

– A mult éjszaka egész erejével ki akart bennünket erős positionkból verni.

– Két óráig tartó czélirányos tüzelésünk által azonban e törekvése meghiusíttatott.

– Az ellenség visszavonulása után egy kirohanást próbáltunk meg, mely alkalommal sikerült egy gyanus egyéniséget elfognunk, ki is egész vakmerőséggel szénégetőnek állítá magát, de a ki bizonyosan valami titkos emissarius lehet.

A tudósításokat hozó futárok mindegyike kivallotta, hogy bíz ők azon este hallottak valami nagy lövöldözést a tulsó hegyen s arra ők is elkezdtek lövöldözni s ekkép puskáztak egymásra két álló óráig félmértföldnyi távolságból. Különben panaszkodtak nagyon, hogy a positiók igen rosszul vannak választva. Az embernek nincs hová bemenni. Három mértföldnyire nincsen falu közel. Nem kapni sem enni, sem inni. Az ember ott ázik s még csak nem is kártyázhat. Jobb szeretnének valami népes városba rendeltetni, az ő feladatuk különben is nem a csatázás, hanem a pecsovicsok összefogdosása. Egyébiránt, ha segítséget nem kaphatnak, bizony nem tudják, hogy sokáig fognak-e ott maradhatni?

A futárokat azzal az utasítással küldtük vissza vezéreikhez, hogy csak tartsák magukat, a meddig lehet. Azt hittük, hogy addig úgy elmehetünk előlök, hogy utól nem érnek.

Hasztalan reménység. Már harmadnap megint ott voltak nálunk. Egyszerre érkezett meg mind a kettő, egyszerre referálták, hogy az ellenség oly túlnyomó erővel -255- támadta meg positióikat, miszerint ők, nehogy körülfogattassanak, czélszerűnek látták odább tenni a főhadiszállást.

Ami egyébiránt a szász vendégszeretetet illeti, az már a régiek előtt is ismeretes lehetett, különben nem mondaná azt a példabeszéd:

Az én hadnagyomnak különösen rossz szállást rendeltek a templom háta mögött. A szoba mélyebben feküdt fél ölnyivel az utczánál, az ablakba benézegettek a libák, olyan alacsony volt, s a sár oly örökkévaló volt előtte, hogy semmi időben és semmi oldalról sem lehetett az ajtóhoz téli csizmák nélkül férni. Végtére, hogy semmi se hiányozzék az örömből, az átelleni toronyban reggel elkezdték a harangozást, s harangoztak elszántan és makacsúl késő estig. Éjnek éjszakáján végezték a harangozást azokkal az éleshangú harmoniátlan kolompokkal.

Egy halottra elharangoztak három napig is, úgy, hogy utóbb a hadnagyom által hivatalos kötelességemmé lett téve, minden reggel és este imádkozni a szászok életéért együtt és különvéve; nehogy valaki azalatt, míg mi ott tanyázunk, meghalálozzék csupa boszantási passióból, hogy azután három napig harangoztathasson magára óránkint három verset azokkal a visító harmóniátlan harangokkal.

A városban mindennek háromszoros ára volt, míg ott voltunk, később plane bezárták a boltokat, s ha valami szolgálatot kelle megvásárlani, az ember apai anyai jussát oda fizethette érte. -256-

Egyszer fuvarosra volt szüksége az uramnak. Odahivat két furmányost. Az ajtóban mind a kettő összebeszélt, hogy egyik se kérjen kevesebbet, mint a másik s egyik se engedjen belőle. Úgy tettek.

Volt a hadnagyomnak egy fortélyos kulacsa, melynek belseje meg volt osztva, úgy, hogy ha az ember a száján egyet csavarintott, tetszés szerint vizet vagy bort itathatott belőle.

Mikor látta, hogy nem boldogul a furmányosaival, elővette a kulacsát, megkinálta vele az egyiket.

Vigyorogva vágott az a másiknak a szemébe, mintha mondaná: a borát megiszszuk, de nem engedünk.

Nagyot húzott a szász a kulacsból. Tetszett neki. Vette a nyaka a jóféle somlait hosszú kortyokban. «Igen jó bor», mondá.

Ekkor egyet fordított rajta a hadnagyom, mintha a száját törülné meg a kulacsnak, s a másiknak nyujtá.

Nagyot lélekzett a szász s a szájához tette a kulacsot és egy rettentőet nyakalt a legrosszabb vasszagú kutvízből, a minőt csak ingyen kapni lehet.

Mérgesen kapá le a kulacsot szájáról, de nem mert szólni, csak úgy háta mögött mutogatta az öklét a pajtása felé.

A mint kiléptek, neki esik egyik a másiknak: – Hát te mért mondtad, hogy bort ittál? mikor abban a legczudarabb kutvíz volt.

Mind a kettő érezve állításának igazságát s azt vélve, hogy a másik luddá akarja tenni, addig allegáltak, míg utóbb is ökölre került a dolog, aholott is midőn eldögönyözték volna egymást, visszajöttek, kiki a markában hozva a maga bevert orrát, s elkezdtek daczból egymásra liczitálni lefelé. Utoljára kettő közül a mérgesebbik ingyen vállalta el a kivánt szolgálatot, hogy a pajtását megtruczczolja. -257-

Mind ezeken kivül még szinészek is voltak abban a szép városban, természetesen németek.

Én nagyon hiszem, hogy a német szinészek közül azok, a kik jók, igen jók, de hogy azok, a kik rosszak, igen rosszak, azt már nem csak hiszem, de tudom is.

Én furirsitz létemre bizony nem vagyok valami noble izlésekhez szokva, de a mi kevés æsthetica rhetorikát végzett koponyám belső falaira ragadt, szörnyen ellenkezett ezekkel a vidéki buffoneriákkal.

Soha annyi aljas comœdiát, meztelen kétértelműséget és szinfalszaggató páthoszt, mint a mennyi az itteni Gratia templomában napirenden volt.

Hanem azért el kellett a szinházba járnunk, mert mit csinálhatott keresztyény ember egyebet az unalmas pihenő időben.

Egyidőben, hogy nekünk is kedvünket keressék, valami magyar vitézi játékot adtak elő a helybeli múzsák; irta-e valaki vagy nem, azt nem tudom, meglehet, hogy csak úgy beszélt benne mindenki, a mi eszébe jutott, vagy a sugó maga improvisált valami drámát, a mit restelt leirni, s csak úgy könyv nélkül diktált el.

Denique az van benne, hogy a magyarok verekesznek a törökkel s híven a históriához hol az egyik veri meg a másikat, hol a másik az egyiket.

Az összes szinpadi személyzet mindenestül együtt csupán nyolcz darabból állván, ebből a két ellenséges hadsereget minden mesterséges átváltoztatásokkal sem lehete kiállítani, felszólíták tehát a hadnagyomat, hogy vagy egy pár bajuszos legényt a századjából engedjen át a mai ütközetre magyaroknak, majd ők a maguk Flitterstaatjából kiállítják a törököket.

A darab igen szépen ment. Az emberek kiszaladtak, beszaladtak, kiabáltak, lövöldöztek s egyenként mindenik különös strategiai fortélyokkal iparkodott legeslegközelebb juthatni a súgólyukhoz. -258-

Vége felé az fordult elő, hogy a magyarok felmásznak egy papiros-sánczra, onnan megostromolnak egy ponyvaerősséget, azon ez egyszer visszaveretnek s azután fognak megint új erővel a csatához.

Pompás volt nézni a mi kifent bajuszu honvédeinket, mily ügyetlenül viselték magukat ebben a festett csatában, az elibök állított komédiás generális szörnyű minden félét beszélt nekik, a mihez nem voltak szokva s csak nézték, hogy kit üssenek már?

Végre ostromra vezényelék őket. Már ekkor volt öröm, nagyot rikkantva rohantak a papirossáncznak, alig lehetett őket visszatartani, hogy be ne bökjék az oldalát.

Egyetlen lajtorja volt a sáncznak támasztva, azon kellett volna az egész hadseregnek felmászni.

A honvédek törték magukat a; lajtorjához legelső volt, a kit megláttam rajta, az én vén Gergő bátyám, a ki már húsz esztendő óta szolgál, s még sem vitte fel a káplárságig, mert sem ír, sem olvas, de annál többet iszik.

Mikor már annyira volt, hogy a bástya párkányába megkapaszkodhatott, egy istentelen honvéd kirántotta alóla a lajtorját, s a haragos vitéz ott maradt függve két kezénél fogva a bástya oldalán.

Odafenn a törököknek úgy kellett volna tenni, mintha a magyarokat visszavernék. Kiabáltak is Gergőnek, hogy retiráljon.

– Adjátok ide azt a létrát, kiálta le Gergő, mert mindjárt szétbontom a festungot!

Utoljára is mit volt mit tennie? leugorni röstelt, kapta magát, felmászott solo a bástyára, ott végig sétált valamennyi török armádia között, s úgy jött le túlnan a coulissák mellett.

Már ez a casus maga is nagyon elvadította Gergőt, hát -259- még a rákövetkező tableau, a mikor a törökök kirohannak a várból s a magyarokat visszanyomják.

Gergő bátya szeretett mindig elől lenni, ennélfogva természetesen ő kapta a legtöbb ütleget, míg neki egyátalában nem volt instructiója azokat vissza is adhatni.

Az én hadnagyom az orchestrumnak dűlve nézte kaczagva a jelenetet. Mikor már látta, hogy mindjárt legyőzik a magyarokat, rákiált:

Annak se kellett több. Megfordítja erre a szóra a dárdája boldog végét, végig sújt vele a legközelebb álló háromlófarku basán, az elnyaklik tőle, mint a megütött kuglibáb, azzal a nagyvezért belöki a súgólyukba, s elkezdi istenesen püfölni a spáhikat, janicsárokat és mamelukokat egymásután.

Hej megfordult erre a török hadsereg, bújt ki hová tudott. Gergő valamennyit bekergette a garderobba, azután meg neki fordult a magyar hadseregnek, azt is széjjelverte, míg utoljára egy maga maradt a csatatéren.

Képzelhetni azt a furórét, a mit ez a jelenet a közönségnél előidézett.

Ötször hítták ki egymásután az összes szini személyzetet, ötször kellett nekik ismételni a végjelenetet s másnap és harmadnap egymásután közkivánatra ugyanazon darab adatott újra, a czédulán alul-fölül nagynál nagyobb betükkel lévén kitéve:

«Gergő urnak utolsó előtti vendégszerepe»
és ismét:
«Gergő urnak legeslegutolsó föllépése».

Rendesen éjjel ástuk a sánczokat, a mikor atyánkfiai a szászok rendesen azzal bosszantottak bennünket, hogy kijártak oda nézni bennünket. -260-

Egy alkalommal a hadsereg nagy részének titokban össze kelle húzatni s titokban ismét elvonulni a városból; de hogy maradhatott volna ez titokban, mikor ez a kiváncsi nép mindig ott őgyelgett s referált a császári generálisoknak minden mozdulatjáról a hadseregnek.

Az én fránya hadnagyomnak kelle ismét valamit kigondolni. Névtelen czédulákat szórt el az utczán, melyek a várost felgyujtással fenyegették azon éjszakán, melyen épen a seregeinknek össze kelle vonatni.

A lakosság megrémült s a hatóság a térparancsnokhoz folyamodott, kérvén, hogy intézkedjék, miszerint ilyesmi meg ne történhessék.

Az komoly képet csinált a dologhoz s kirendelte a hadnagyomat egy századdal czirkáló őrjáratra a város utczáin, hogy minden gyanus kóborlót fogjon el azon éjszakán.

A rettegett éjjel valamennyi circumspectus szépen mind otthon őrizte a házát, vizes kádak és öntözők mellett, s ha valaki vakmerősködött kiütni az orrát az utczára, azt a hadnagyom fogdosta el személyválogatás nélkül, s hordta rakásra a városházához.

Az éjjel elmult, a nélkül, hogy tűz lett volna. A hatóság nem gyözte a hadnagyomat magasztalni erélyes felvigyázásáért (vagy hatvan embert behordott a városházához), s másnap estére a polgármester meginvitálta magához egy kis barátságos mulatságra.

De megdicsérte őt a vezér is, mert azon éjszaka összehúzhatta a városban egész sergét a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Nagyobb feladat maradt azonban másnap este szintoly észrevétlenül az egész sereget kilopni a városból.

Azután, mikor az esteli harangszót húzták, felmentem a -261- toronyba a harangozó fiúkkal, s mikor vége volt a három versnek, igértem nekik valami pénzt, ha felmennek a gerendák közé s fognak nekem bagolyt.

A fiúk felmásztak, én az alatt a három harang nyelvére rákötöttem a három zsinegköteg egyik végét s azokat lehajigáltam a sötét utczára.

Én kifizettem nekik az árát s a köpönyegem alá kapva a tudós szárnyas férfiút, leballagtam velök a nyaktörő lépcsőkön, jójczakát kivántunk egymásnak s mentünk jobbra balra.

Odalenn megkerestem a lehajigált zsinegcsomagokat s átellenbe lévő lakásunk ablakán bevettem.

Azzal elmentem utasításom szerint a syndicus lakásához, ki szinte a polgármesternél volt lakomán ez este annak az ajtaján volt egy nagy oroszlányfejű kapukopogató, ahhoz az én ártatlan bagoly-madaramat hozzákötöztem, s azután a velem hordott zsinegekkel elkezdtem az utczákat összekötözni, először egyik ablakvastól a másikig, hogy az azon menőnek az orra akadjon fenn benne, azután egyik pinczeablaktól a másikig, hogy a lábát rántsa ki alóla.

Az utczák csöndesek voltak már és sötétek. Az eső esett Mindenki otthon volt és vacsorált, csak néha ment egy-egy vargainas végig, a kit borért küldtek, dalolva, fütyölve féltében.

Lámpás az egész városban csak a városház előtt égett, az sem sok kárt tett a sötétségben. Nekem tehát szépen sikerült spárgával az utczákat mind elbarricadozni, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Ezalatt vigan folyt a lakoma a polgármester házánál. Valami czigány húzta erősen a kállai-kettőst, a vendégek össze-vissza kiabáltak, a mint szoktak jól evett és jól ivott emberek.

A hadnagyom tartotta mesével, anecdotával a companiát. -262- A syndicus, egy kis potrohos ember, majd-majd hanyatt esett nevettében, míg veje ura, a tiszti irnok is megpróbált egy pár grimászt csinálni a nélkül is furcsa ábrázatjából, a miből azt kellett volna megtudni, hogy nevetett.

Erről az emberről mindenki jól tudta, hogy kém, hanem azért nem törődtünk vele. Nálunk a kémek nem sok veszedelmet tehettek, miután a történteket és történendőket a vezéren kívül senki sem szokta tudni.

A hadnagyom e közben nemcsak másnak, de magának is kivánva mulatságot szerezni, elkezdett arról beszélni, hogy bizony nemsokára elhagyandjuk a várost.

– Hová mennek, hová? kérdezék nem titkolható örömmel az urak, még kevésbbé titkolható szomorúsággal az asszonyságok.

– De már mégis. Hiszen mi el nem áruljuk. Mi mind jó barátok vagyunk itt.

– Először is azért, mert másfelé mind el van zárva az utunk, másodszor, hogy a törököt segítségül hívjuk, azután, hogy fegyvert hozzunk be, s végtére: ha megveretünk, hogy ott hajóra ülhessünk s elmenjünk Amerikába.

A syndicus veje szintúgy nyelte a mondott szavakat. E percz óta nem volt nyugodalma, szüntelen fészkelődött, mintha hangya-kupaczon ülne, alig várta, hogy a vacsorának vége legyen, rögtön búcsuzott, azt mondta, hogy a feje fáj, a felesége otthon rosszul van, meg dolga is van még ma s több afféle hazugságot.

A syndicus, látva, hogy veje készül, szinte fogta a kalapját, mert szeretett volna bár tovább is ott maradni, de félt egyedül haza menni a sötétben; egyszer már ily alkalommal az ördögök elkapták s a szomszéd határban tették le, tehát ő is elment a veje urával. -263-

A mint a hosszú, sötét, sáros utczán botorkálnának végig, szorgalmasan az utcza közepén járva, nehogy valaki véletlenül megrohanja őket, egyszerre a kis syndicusnak fejéből valami láthatlan kéz kiüti a kalapot.

Szétnéz, semmit sem lát: «Der Deifel», mormogja magában, s összeszedve a leütött kalapot, odábbmegy; alig halad tíz lépésnyire, ott meg valami láthatlan láb gáncsot vet neki s hasra ejti.

Valami dolga végett hátul maradt veje látva ipa-urának elestét s tapasztalásból tudva, hogy az ilyesmi lakomák után máskor is meg szokott történni a jó uron, futott nagy sietve, hogy majd felemeli. A mint azonban odaért, hol az öreg úr fejéből kiüté valami a kalapot, miután egy fejjel magasabbnak termett az ipánál, az átkötött zsineg épen a kiáltani akaró száján akadt keresztül, majd megfult tőle, de ketté harapta.

– Mörder! ordítá a tiszti irnok s miután nádbotjával előre-hátra ütött, magát védelmezve futott odább hosszú bakugrásokkal s egy percz mulva olyan bukfenczet vetett az utcza közepén, hogy majd berugta lábaival az eget.

A syndicus hallva, hogy valaki szalad utána, szintén nem vette tréfára a dolgot, hanem hirtelen lába közé vette az utczát s nyargalt rajta végig, a kalapját megint kiütötte valami a fejéből, azt fel sem vette többet, hanem csak a két tenyerét tartotta maga elé, hogy mikor esik, ne épen az orrára essék.

Hanem a vejének meggyült a baja a sok láthatatlan kezekkel-lábakkal; alig szabadult ki az egyikből, már a másik várt rá; itt egy elkapta a hosszú lábát s levette róla a czipőt, amott a másik az orrába kapaszkodott, úgy hogy az ipa már haza ért, míg ő folyvást a zsinegördögökkel harczolt.

A jó syndicus lélekzetfogyottan rogyott le az utczaajtóban, odakapott sebesen az oroszlánfejű zörgetyűhöz, hát akkor meg valami ismeretlen vadállat kapaszkodik bele -264- nyolcz éles körömmel és éles fogakkal, nagyot visítva a fülébe, s villogtatva két fényes zöld szemét.

– Vermaledeit! ordítja a holtra rémült ember, s kiragadva magát az éles körmök közül, rugtat visszafelé, szemközt jövő vejét megragadja lajblijánál fogva s czipeli magával. Oda ne menj! Ott az ördög áll silbakot kilencz porontyával, ni hogy fénylik a szeme.

És azután megtette még egyszer mind a két férfiú ugyanazt a tourt visszafelé, melyen idáig jött láthatlan kezeken és lábakon keresztül.

Félóra mulva visszaértek, a honnét kiindultak, a polgármester házához. Beestek az ajtón, sáros volt mind a kettő és halálsáppadt az ijedtségtől.

Beszéltek iszonyú dolgokat repkedő ördögökről, vasvillás kisértetekről, hétfejű sárkányokról, s más rettentő tüneményekről, mik őket visszakergették.

A vendégek becsületére legyen mondva, a két kisértetlátót mindenki kinevette s voltak okok, miknek elfogadásában mindenki megegyezett az összesározott ruhákat illetőleg.

Az asszonyok azonban annyira el voltak rémülve a két megkergetett előadásától, hogy már most világért ki nem mertek volna menni az utczára, a minek az lett a következése, hogy mindnyájának ott kellett hálni a lakomát adó úr házánál, a ki nagyon megbántva érezte volna magát, ha valaki azt a kérdést intézte volna hozzá, hogy tud-e mindenkinek hálóhelylyel szolgálni? Kisvárosi házaknál minden szobában legalább három ágy szokott lenni, a miből szükség esetén ismét komplét másik hármat lehet szerkeszteni.

Mikor tehát elálmosodtak a vendégek, szépen lefektették őket. A férfiak, kiket egy szobába összefektettek, rögtön elkezdtek külömb-külömbféle hangnemekben horkolni, míg az asszonyok a másik szobában sokáig vijjongtak, sikoltoztak és kaczagtak, mint szokták, a hol sok asszony van egy rakáson, lefekvés előtt. -265-

Mikor már mindenki aludt, a gyertyákat eloltogatták, az én hadnagyom szép csendesen fölkelt, megnedvesítette a gyertyák hamvait, hogy meg ne gyuljanak, s azután mindenik alvónak össze-vissza cserélgette ruháit és csizmáit, egynek-egynek két különfajta csizmát postirozva az ágya mellé, s az öltönyöknek az egyik ujját, úgyszintén a nadrágoknak egyik szárát szorgalmatosan kiforgatva.

Mikor mindez istentelenség systemába volt szedve, jelt adott nekem az ablakon át, mire én hazamentem, s szállásunk ablakából a zsinegeknél fogva elkezdtem a harangokat félreverni.

A harangszóra felugrik a hadnagyom fektéből s elordítja magát: «Tűz van!»

Kiáltásaira mindenki fölébred, hallják a félrevert harangszót, ijedten talpra ugrálnak és keresik a ruháikat.

Mikor valakit az álmából azzal költenek fel, hogy «tűz van!» különben sem szokott valami nagyon eszén lenni, hát még a mikor az ember előtte való egész nap ivott.

A nők is felugráltak ágyaikból; ki a férjét, ki az apját kiáltotta, a kinek egyik sem volt, az is kiáltott valakit, az én fránya hadnagyom pedig mindenkinek, a ki kiáltott, azt felelte, itt vagyok.

A férfiak közt ezalatt tökéletes volt a zür-zavar. Itt az egyik nyakig esett egy nem az ő lábára szabott csizmába, míg szomszédja mind a két fülét lerepeszté a felmenni nem akaró lábtyűnek. A mi pedig a lábravalókat illeti, azt mindenik hatszor kifordította, hatszor befordította, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik szára tul van, a másik innen. Hát még a kaputokkal mekkora vita volt! Senki sem tudta egészen magára venni, böködte, turkálta az öklével, de nem talált a másik ujjára.

– Gyertyát! gyertyát! világosságot! ordíták minden szegletből eszeveszetten.

Végre találtak egyet, nekifogtak, hogy majd meggyujtják. -266- Az persze sehogy sem ment, minthogy a bele meg volt nedvesítve. Az emberek egymás kezéből kapkodták ki a gyujtószereket, mindenik esküdött, hogy csak ő tudja meggyujtani.

Végtére-valahára a konyhából vagy honnan, behoztak egy égő gyertyát. Az asszonyok visítozva futottak szét a világosság elől, s ki mit kapott, hirtelenében vette magára.

Hanem a férfiak gyönyörűen voltak kosztümirozva. A syndicuson a veje frakkja volt felöltve, mely hosszúnak ugyan oly hosszú volt, hogy a körme vége sem látszott ki belőle, de a mellett oly szűk, hogy majd megfeszült benne. A pantalonnak az egyik szárába csak valahogy beleerőszakolta magát, de a másikba sehol sem találva a bejárást, azt csak amúgy törökösen csavarta a dereka körül öv gyanánt, és a csizmáinak féloldalán járt.

A syndicus veje ellenkezőleg úgy kongott az ipja mondurjában, mint a mogyoró a hajában. Bőnek elég bő volt a kaputja, még egyszer beleférhetett volna, de az ujjai csak a könyökéig akartak érni s a rettentő kamásli, a hányat lépett, annyiszor leesett a lábáról.

Mindeniknek volt magával valami baja s a kisértetien kongó harangszó egynek sem adott időt észrevenni a fatalis tévedést.

Végre mégis annyira tudtak menni, hogy kijutottak az utczára. Nagy zaj volt mindenfelé, de tüzet nem lehetett látni. Szaladtak az emberek alá is fel is, mindenik a vele szemközt jövőtől kérdezve, hogy hol ég? egy sem tudott rá felelni, az utczák zsinegzete a rohanó tömegektől nemsokára széttépetett, s az okosabbak át kezdték látni, hogy itt bizonyosan valami csintalan gonosz csont űzi istentelenkedéseit s felmentek a toronyba, megnézni, hogy ki harangoz? Ott természetesen nem találtak senkit, összekerestek minden zeget-zugot, de csak nem találtak senkit; igértek neki ütleget, huszonöt botot, igérték, hogy ledobják a toronyból, a láthatlan harangozó mind e kecsegtetésekre -267- sem jött elő s a mint a circumspectusok eltávoztak a toronyból, rögtön ismét elkezdte a harangokat kongatni.

Igy háromszor négyszer rákezdtem a harangverést, az emberek kétségbe voltak esve, csaknem imádkoztak, hogy ne harangozzon már, akárki az ördög van odafenn.

Nagy sokára lelték meg a harangnyelvre kötött spárgát, a mikor magam is felszedtem a sátorfát, s iparkodtam szépen odább állni a lőcs árával.

Természetesen a spárga nyomán a szállásunkra jutottak s ebből kitudták az egész gonosz csíny okozóját.

– De már tréfának ez csakugyan sok attól a fránya hadnagytól, szólt méltatlankodva az egyik.

– De nem addig van az, hogy tréfa! kiálta egy másik. Nem csupán tréfa van itt.

– Hát az még, hogy mi itt lótunk-futunk, keressük eszeveszetten a tüzet a sötétben, azalatt a feleségeink egyedül ott vannak mind egy rakáson.

Most következett még csak az igazi ijedtség és sakkermentirozás. A családfők rohanva rohantak a polgármester háza felé, nagy üvöltéssel, ott a hozzátartozóik azzal a kérdéssel faggatták őket, hogy «el van már oltva?» mit ők igen méltan szörnyű rossz néven vettek s kutatták aztán a hadnagyot padláson, pinczében és ágy alatt, s kiki rettenetes gyanus pillantásokkal bandzsalgott a maga élete párjára.

Pedig most az egyszer minden ok nélkül gyanusították az én ártatlan hadnagyomat, mert ő azon pillanatban, midőn a gyertyát behozták, kiosont a szobából, hazajött, lóra ült s a zavar alatt elvonuló hadsereg után nyargalt; fél óra mulva én is követtem per avia et devia. -268-

A tréfa által azonban tökéletesen czélt értünk; e város népessége, oly sajátságos mulatság által lévén elfoglalva, csak másnap vette észre, hogy a katonaság azon éjjel mind elvonult, senki sem tudta merre.

Csak a syndicus veje képzelte, hogy ő igen jól tudja, s nem is késett a hadnagyom szavai után értesíteni az illető parancsnokokat, hogy Törökország felé tartunk, mely értesítés, hogy nem téveszté el hatását, bizonyítja az, miszerint másnap a szászok fővárosában voltunk.

Kanikula volt már, ruházatról nem kellett gondoskodni. Három hónap óta nem kaptunk lénungot.

Egyszer egy szép napon a hadnagyom rettentő sürgetéseire csakugyan küldtek pénzt. Tizenöt darab százas bankót.

A ministerialis hivatalnokok fizetéseit tizenötkrajczárosokban adták ki; a mi napi élelmünkre valót száz forintosokban. Persze, abban a faluban, a hol állomásoztunk, semmi sem lehetett könnyebb, mint tizenöt darab százast apró pénzre fölváltani.

Míg a hadnagyom azon ógott-mógott, hogy mi módon oszsza el ezt a kevés nagy pénzt sok kis részre, jön egy futár hozzá, s egy levelet ad neki által…

A hadnagyom elolvasta a levelet és szörnyen felkaczagott rá, azzal összehivatta a katonaságot, melynél egyedül ő volt tiszt, miután két kapitány és egy őrnagy szüntelen sétálni volt és azt sem tudta, merre jár a zászlóalj, hanem mindent az egyetlen hadnagyra bizott; ott a katonáknak tudtára adta, hogy a lénungot épen jókor küldték meg a számukra s elővett egy ollót, meg a százasokat, egyenként odahívta a katonákat s mindeniknek vágott egy darabot belőle. Másképen nem oszthatta ki.

Azzal fütyölve, danolva bejött a szobájába, nevetett, viczczelt, kötekedett, bolondozott velem, s azt kérdezte, hogy van-e itt valami száraz ruha valamit feltörülni? -269-

És folyvást nevetett és bolondozott, igen jó humorban volt, de siess, kiálta utánam.

Bizonyosan tudtam, hogy valami tréfát fog velem elkövetni, valami famosus ostobaságot, oly hamisan, oly bohókásan, oly ravaszul mosolygott, mikor kiküldött.

Míg a ruhák között keresgéltem az előszobában, valami fegyvert hallok elsülni a szobában. Ráakadva a keresett ruhára, benyitok hozzá. Az iszonyú füsttől nem látok semmit.

– Ezt a vért itt! szól a hadnagyom, előttem fekve a földön, melléből bugyogott ki az élet piros forrása, kezében tartotta a pisztolyt és a levelet.

Abban a levélben tudósították a világosi eseményekről. Hét percz mulva meghalt.

MÉG SEM LESZ BELŐLE TEKINTETES ASSZONY.

Kondor János uram tisztességes polgár ember volt Debreczen városában; hivatására nézve hentes mester. Ott lakott a Nagy Péterfia-utczán, saját házában; czifra czimere nem volt ugyan, a mi az embereket az utczáról behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, a kinek valami igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a nagy bécsi szederfáról, a mi kihajolt a kerítésen át az utczára.

De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt sonkáinak, pörkölt szalonna-oldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő kolbászait, gömböczeit hirlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok messze földön.

Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreczeni kolbász az azért. Kondor János uram ismerte is mindazokat a mende-mondákat, a mik a külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti kedvenczeinket annál kivánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s azért az olaszok olyan rossz katonák, a kik azzal élnek. Hát a német frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg ilyen volt; a ki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít hozzá egy szabólegény, -271- s kérdi tőle: piros szalag volt a kis kutya nyakán úgy-e? Az ám. No hát itt van! szólt a szabólegény, egy kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé. Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De épen rémséges eset volt az, a mit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János uram, pedig könyvből olvasta, a melyikben a történet is le volt rajzolva fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a jámbor párisiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak, kik az idegenek húsából lakmároztak. A mit végre az angol kolbászokról hallani, az épen leirhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan dolgokkal táplálják, a minőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, a mitől világít sötétben a hurka, mint egy csomag krajczáros gyufa, s a ki eszik belőle, soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel lettek volna már fedezve, a miket csak a mult években találtak fel a németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna csak Kondor János uram nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leirhatatlan, fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha senki a jó debreczeni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan készül? elkezdve a kukoriczának sertéshussá átalakításától, egész annak czitrommal, fokhagymával, vagy majorannával összekevert állapotában bekövetkező behüvelyeztetéseig.

Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, a mit űzött. Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi megelégedése.

Csak egy fogyatkozást érzett: azt, hogy egyetlen gyermeke -272- nem volt fiú. S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.

Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére lehetne bízni az üzletet, a hogy tett ő vele is az apja, avval meg a nagyapja és így föl, ki tudja hányadiziglen? Hanem már ő utána nem következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni, a ki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piaczon fentartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.

Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.

Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette biz ezeket az Isten.

Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába. Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni. Irni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek mulhatatlan tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és mit tettek az őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no még a physica sem árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a «Tytire, tu patule recubans sub tegmine fagi» versére vágni a kolbásztölteléket, mint apósa szokta, ki -273- szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy tudjon valamit, nem hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki épen megrontani a termetét a tanulással; nem kivánja tőle senki, hogy eminentiát hozzon haza kalkulusában, elég ha tisztességes «primát» szerez, csakhogy épen «szekundába» ne essék. Igy is végigjárhatja a klassisokat, egész fel a physicáig. Hanem ott azután «megállj! jobbra át!» mert ott már a jus következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert eltörik a lábad.

Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert, prókátort, birót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került, biró elé került, kétszáz forintjába került, a min vehetett volna egy egész bodzafa-erdőt. Ettől fogva tüzet fujt a prókátorok ellen, pedig nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de már ő azért csak a prókátorokra haragudott.

Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen tanult, hanem kitünő eszű gyermeknek mutatkozott.

Eleinte tetszett az Kondor uramnak, a míg csak annyiba ment a tréfa, hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az examenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végig hallgatni könybe lábbadó szemekkel; hanem a mint Lajos kezdett kinőni kabátjaiból s belenőni a diák tudományokba, a mint elkezdték «humanissime»-nek híni, s a professorai jövendölgették, hogy ebből nagy ember lesz, hova-tovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli ipa ura.

– De mi a gutának neki úgy erőtetni a derekát a nagy tudákossággal, zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal; minek az egy leendő hentesnek? elég volna neki az is, a mi ráragad, ha mindennap feljár az iskolába. De -274- éjjel-nappal a könyveket bujni! Ide áthallik korán reggel, még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: «vocalem breviant alia subeunte latini». Hát bánom én, bánja a szomszédasszony, bánja egész Debreczen városa, akár rövidítik, akár nyujtják a maguk magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy mi az a magánhangzó?

Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a «sertvés», mert az hangzik magában is.

– Jól van. Mássalhangzó meg aztán ugy-e bár a «harang», mert ahhoz kell még egy másik, a ki a nyelvét hozzá üsse. De mi a tatárnak azt a gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd meglássa nászasszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom, hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.

Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét, hisz a nélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, a melyiknek a tetejéről le ne szedné a rigófészket, laptázni is olyan jól tud, hogy a «longá»-ban mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi két garasossal, a mi pedig a birkózást illeti, arra épen nem szükség őt biztatni, mert vasárnaponkint olyan ütközeteket játszanak a temetőben, hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig egész bombázást követtek el -275- ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiut, s aztán mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy meg fogja a lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.

Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak a mondó volt, hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a tudományba, s prókátor lesz belőle.

Lajoska azonban évről-évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz. Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak, Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.

– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, examenkor én bucsúztattam el a klassist a konrektortól; azt mondták, pap válik belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.

– No no, ne mondjon szomszéd uram olyan nagyot, feddé őt szomszédasszonya kegyesen. A püspök úrnál?

– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenő napom, vasárnap; neki meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikácziót mond, én gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadtságot a homlokáról; ha pedig valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad engemet felkölteni.

Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg -276- végül, hogy más útja is van a nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például senátor Debreczenben.

– A hányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, a ki két keze munkája után el nem tud élni.

– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.

– Az meg épen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár, magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skárlát üt ki, a kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle. De ’isz az én unokáim apja doktor nem lesz.

Már pedig nagyon valószinű volt, hogy ha Isten úgy rendelte, hogy Kondor uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más, mint Daczos Lajos.

A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még karcsú és vont arczú, de egészséges szinű gyermek. S a gyermekek most is nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.

Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát: felöltötte duzmadt ujjú selyem réklijét, feltette fejére tornyos főkötőjét, a mire 35 rőf csipkét varrott fel a debreczeni masamód, s átrontott a szomszéd urához, épen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt nagy kegyetlenül, a miért az akként állt boszút, hogy a szomszédasszony beszédének bevezetéses teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy -277- szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.

A míg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy Évát minő czélra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan mint a másik, és az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy a kinek az Isten egy talentumot adott, használja fel azt az egyet, a kinek pedig tizet adott, használja mind a tizet…

– Au bau-bau! ásított közbe egy czifrát Kondor uram, mind tudom én azt már a bibliából! S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.

De hirtelen kiment az álom a szeméből a mint Daczosné asszonyom egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.

– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább taníttatom, hadd legyen végzett ember.

Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram. Fel is ugrott a lóczáról, s elkezdett a szobában végig járkálni, utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt s nagyot sóhajtva, ekként szólt:

Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit végre csak nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne rá nézve, ha pap lenne.

– Pap ugy-e? szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. Hát vegye a krétát szomszéd asszonyom és rója a zsoltár táblájára, a hogy mondom. Lajoska most 16 esztendős, -278- és biennis diák; mikor sexennis diák lesz, akkor lesz husz; akkor elmegy akademika promóczióra; mire visszajön, lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vén leány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze: ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony nem veszi feleségül egy debreczeni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló fiatal csemetéi?

Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység; sírva fakadt, s azt kivánta, hogy inkább sülyedjen el mind a két ház, a hogy van, mint hogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát mondjon Kondor uram valami okosabbat.

– Az akar lenni? szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette fejére s odaállt az ablakhoz és kinézett az utczára és folyvást csóválta a fejét, mintha az egész utcza tele volna pilinczkét játszó gyerekekkel, s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.

– Hát csak prókátor akar lenni? szólt visszafordulva szomszédasszonyához.

– No hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreczeni prókátor.

– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan czímekkel illetnék fülem hallatára, a miket nem szeretek.

– Micsoda czímekkel? pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést vélt ebben felismerni. Mit ért ez alatt?

– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, a hol én lakom, a leányomat «tekintetes asszonynak» hívnák.

Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentes boltot.

Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitünő volt; aztán felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre jurátusnak; husz éves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a neve.

A fiút épen haza várták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor uramhoz.

Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia: kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem épen ágyú: tüzérnek állt be a legény!

Daczosné asszonyom épen nem úgy fogta föl a dolgot, a hogy a költők, meg a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska neki egyetlen egy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az egész szép világ! -280-

– Katonává lenni! az egyetlen egy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna, naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelid volt, jó volt, itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifju! Tükre lehetett volna a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke, hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon közbakancsosnak, a ki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldséges kosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz kitlit öltse föl rá, s a szép lakkos ujdonat új topánkáját fölcserélje azzal a csunya fontos talpú bakkancscsal, a mit nem is az ő lábára mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni, mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlen egy Lajoskám.

Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom, csak az lett légyen, a ki hallgassa.

Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül nézte ezt az esetet.

– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való. Most veszedelemben van a haza, minden jó vérű fiatal embernek kardot, puskát kell ragadni, hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi, sohase látja többet. Azért kell épen a tanult fiatalságnak jó példát mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészinű attiladolmányt -281- kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a csákójuk piros lesz, azon is nemzeti szinű rózsa. Gyönyörűség lesz azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, mint hogy nekünk itten rusnya, idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, asszonynépek, menjenek majd férjhez a tülökorrú ellenséghez.

– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy máskép beszélne.

– No hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az enyim.

Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, a ki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem húzhatta.

– Nem bánom. Legyen úgy, mondá a szomszédasszony, letörölve könyeit. Én hát viszem Sárikát magamhoz.

– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz már most csak nekem van jogom.

Daczosné asszonyomnak természetesen jól esett, hogy özvegysége magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja; s Kondor uram naponkint rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a szemei.

– Hát mikor most láttam azokat az új honvéd-katonákat, a kiket itt keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram, teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakadt el az anyjától. De’iszen beszélhet én nekem szomszéduram arról a czifra kávészinű mundérről, -282- a mit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi ruhája, mint egy vászon lebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan jár-kel a világban! Egész nap rájok foltoztunk Sárikával, s verset potyogtak könyeink a rongyos ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint a kinek legjobb kedve van. De mikor azt a nótát énekelték, a minek az a vége, hogy a szegény katona «csillagot néz vacsorára», akkor igazán elfacsarodott a szivem, s valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük. Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?

– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.

– No ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.

Mert hogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának irja leveleit, az pedig a neki irt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki mi tűrés tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, a mit a tudós emberek egymás között irásnak neveznek, nem igen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig épen sehogy sem.

Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy ő kigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, a helyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szivét ne terhelje aggodalom. -283-

Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert a mit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.

Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.

«Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoriczából, a mi igen jól ízlik a fris sertéspecsenyére, a mi úton-útfélen kinálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.»

«A sok sanyarúság után, a mit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, a hol megélhet az ember. Egy nagy kukoriczaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoriczával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.»

– Jól van! dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, a hogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kinálkozó pecsenyévé átváltoztatta. Tovább! – Sárika folytatta.

«Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgy, hogy a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon maradottakért.»

– A kegyes jó fiú! sohajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom. – Kondor uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát, mintha azt akarná -284- neki mondani, hogy «te! ne igen hajigáld olyan messze a sulykot, mert majd észreveszik!»

Az állt tudniillik a levélben, hogy «már egy hét óta úgy szakad az eső, mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.»

Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, mikor Daczosnénak olvasott a fia leveléből.

Hanem következett azután valami, a hol neki is elmaradt a mást megtréfáló kedve; egyszerre csak összefutottak szemei előtt a betük, a mint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, még sem tudta élőszóvá változtatni, a mit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy Sárika most mindjárt sírva fakad s elárulja a jámbor csalást, maga vágott közbe:

– No hát nem látod, vagy nem tudod olvasni? «ma éjjel neve napja volt a generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk nagy illuminácziót, reggelig tartott a lakzi. Én fujtam a nagy trombitát, a mi annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal kinevezett tűzmesternek.» No hát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a levélről?

Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyunál, hol én szolgálok, három ember esett el; én helyt álltam emberül.

Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a tűzmester? -285-

– No hát az, a ki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs; magyarázá Kondor uram.

Mert hogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia épenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna, hogy az ő fia ágyuk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még csak keserves világ!

Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, bucsút vettek családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.

Lassankint még Daczosné asszonyom is hozzá szokott a háboruhoz. Egészen rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás kalappal lássa végiglovagolni az utczán, mint debreczeni lovas nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móczczal; koplalt szász vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt; segített városokat felgyujtani, s aludt aztán a leégett romok között; teleszedte kalapját golyóbissal, a mit mind rá lövöldöztek el, s eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.

És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint a miknél semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap Sárikával együtt; ez volt akkor a legátalánosabb asszonyi mulatság.

Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán hoztak róla. Nem igen volt postajárás. Debreczenben magyar kormány székelt, de a Tiszán túl czifra világ volt; mindenfelé portyáztak, verekedtek. Hanem aztán ha egy-egy futár a felső táborból odavetődött, az -286- nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől, ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.

Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból egyszerre olyan katona váljék, még pedig tüzér. Több csatában kitüntette magát, már hadnagyi rangot is kapott, még pedig érdeme után, nem barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál földalatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyustól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál hiján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarczali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyuit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe.

Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna el egy év alatt, mint a mennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt vett, mint katona.

És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya és leendő ipja.

Kondor uramnak különösen az tetszett leginkább az egész állapotban, hogy a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes asszony. Most minden ember «polgártárs», «polgárnő», nincsenek többé czímek. Nem is lesznek ezután. Minden ember azzá lesz, a mivé maga tudta magát megtenni. Az ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem foszthatja meg többé.

Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. -287- Tüzér főhadnagy! Ezt már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt is megtudták, hogy irt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a puskába fojtást.

Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délczeg egyenruhában. Valami debreczeni diák, ki rajzolni tudott, s most vele együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá; hanem azért Sárika mégis üveg alá tette és koszorút kötött rá örökzöldből.

A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól Debreczennek. Hanem hát ágyuval kellett maga előtt tisztogatni az útat, s nagyon sok útonállóval volt dolga.

Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok Debreczen fő útczáin; a ki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a muszkának ágyuval; ő neki meg a muszkák.

Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kivánhat magának az olyan ember, a ki a hátán viszi a borjút meg a puskát, meg hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg voltak főve ebben a pogány melegben, mégis csak megálltak, szembefordultak és harczoltak az ellenséggel.

A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony, leány: azt hitték, az ő ágyui jőnek. -288-

Egyszerre haza érkezett, mikor épen nem várták; korán hajnalban, trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.

Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna, piros zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az attilának a színe alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helytt le volt szakadozva róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatlanúl ki volt szakadva, lábaira hosszú, czombig érő lovag-csizmák voltak húzva, azok is végig sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még ezt a sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az izzadságtól nem volt szine; s arcza fekete volt a napsütéstől és a portól, mint a sátoros czigányé.

Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arcz és dolmány, ott ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arczon a büszke öntudat és szeretet mosolygása.

E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult, átölelte két karjával, megcsókolta poros arczát, és sírt, mint a zápor.

– Isten áldjon, Sárikám lelkem; szólt a hadfi gyöngéden, ne érj most hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.

Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese arczát, nem csókolná-e meg azt a földet?

– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így, mert a szíve megszakadna érted. Jer, -289- öltözzél át; ő még alszik, mire fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.

– Bizony, Sárikám lelkem, tiz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott veszett a vadkerti csatában.

Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanuló szobájába; hozott neki fris mosdóvizet, tiszta fehérneműt s aztán magára hagyva, sietett Daczosné asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.

Bizony, bizony, azt a napot, a mi akkor következett, talán jobb lett volna mindnyájunknak egészen el is aludni.

Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, sátkiáltozta a kerítésen édes apját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsipéssel odabenn, hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.

Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette és helyre igazította, de azután meg végkép leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.

– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból, dörmögé Kondor uram. Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.

– Hiszen majd lehet benne része! nyögdécselé a jó asszony. Majd estig, meg holnap, meg holnapután. Úgy-e, sokáig itt maradsz most, kedves, egyetlen egy fiam?

– Egy óráig maradhatok, ismétlé Lajos, s arczán nem látszott semmi tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak, megöleljelek. Azután mennem kell vissza ágyuimhoz; ott a helyem.

– De biz innen nem eresztünk! szólt belecsimpajkózva fia karjába a hentesné. Innen ugyan egy tappot sem mégy, -290- a míg ki nem beszéltük magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!

– Ne izéljen az ilyen izékkel nászasszonyom! Azt maga nem érti. Katonának ott kell lenni, a hová parancsolják. Annak nem parancsol sem apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.

Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könyező arczát, s azt zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.

– Azért sem látszik, tromfolt vissza Kondor uram. Mert én ugyan nem hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam ime: – azzal kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. Gondolván, hogy a katonaember szomjas ember, s nem kivánja, hogy az egerekkel együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy óránk van az együttlételre, azt használjuk fel okosan. Már pedig okosabb dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.

E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést nyert. Sárika futott a konyhába s pár pillanat mulva a kellemesen biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelhez jó kivánsággal készülnek.

Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egy órai szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett, csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restelte azt nagyon. Miért is széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy poharat s unszolta, hogy üljön le hát és igyék.

Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nem igen mutatta szomjas voltát. Csak félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.

S a mint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a pillanatba egy ágyulövés hangzott a távolból. -291-

– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene lennem.

– Csak nem akarsz rögtön elmenni? sikolta Daczosné, elállva útját az ajtó előtt. Hol van még az óra?!

Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édes anyját, s fülébe súgta: «nem sokára visszajövök».

Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül sietve megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy, majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt az utczára kikisérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az úton ráér elmondani.

Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utczaajtóból: «ejh mit! nem szabad katona után könyes szemekkel nézni, mert elfogja az ellenség!» azután sietett Lajost utólérni.

– Kedves apám uram, azt a reggelit, a mit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyulövés nem csal, azt kell hinnem, hogy előörseink már találkoztak. Meglehet, hogy nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza. Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. A ki katona, az verekedni fog tehetsége szerint, a ki pedig nem az, az maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyunak. Ha az -292- ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább megy. A csatatéren van, a ki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apám uram nyugodt.

– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debreczenbe? Ide, Debreczennek a közepébe? Soha sem esett még hasonló szégyen ezen a városon. Hiszen czipóval agyondobáljuk őket.

– Az nem lehet, apám uram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget dobáljuk őket, nem is czipóval, mégis sokan vannak. Csak a mint mondtam. Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál, hogy valami baj ne essék.

– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk valamennyien a tanyára.

– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem birunk mozdulni.

– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el együtt!

Lajos most katonás állásba helyezte magát s vezénylő hangon kiáltott az öregre:

– Semmi okoskodás. A mint mondtam, úgy kell tenni. «Jobbra át!» aztán «indulj!»

Az öreg megtanulta nemzetőr korában a subordinátiót. Erre a katonás parancsra ijedten szalutérozott, megfordult és hazament. Hátra sem mert többet nézni leendő veje után.

Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a -293- szép biztatásokból, a miket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.

Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvencz eledelét, a köny kicsordult szeméből.

«Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzesz te mostan? Ki fogja a te süteményeidet elkölteni?» sóhajtá magában és iparkodott mosolyogni.

Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem a kik a halál számára aratnak. A magas kukoriczaültetvények között szerteszét villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.

Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Ujvárosnál táborozott; a magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két ellenséges had alig három mértföldnyi síkság által volt elválasztva egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.

Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sürű kukoriczaerdő lepte, mely még jobban elrejté az ágyukat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek feladata volt rejtekben maradni.

A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte után azzal bízta meg, hogy kúszszék fel a dombra és távcsövével kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, nesztelenül térjen vissza és tudósítsa a látottak felől.

Lajosnak a tengeri sorok között csúszva kellett előhaladnia a legutólsó kukoriczasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupacz tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat. Neki egy örökkévalóságnak -294- tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni, ágyudörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a fel-feltünedező, majd előre, majd hátra haladó porfellegeket. Azok ott lovascsapatok, a mik egymást üldözik vagy csalogatják.

A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen a közelgő porfellegek felé, nem sokára azokból sem látszott egyéb egy távozó poroszlopnál, melyet egy forgó szél felkavargatott az égig.

Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.

Beletelt félóra, míg a két, egymáshoz közeledő poroszlop összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.

Ez nem tartott sokáig; néhány percz mulva a porfelleg ismét kétfelé vált s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.

– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az ujvárosi úton, rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság üldözi őket.

– Jól van, mondá az ütegparancsnok. Most adja ön ide a távcsövet s fogja ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.

Az a másik perspectiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jól esett neki, ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett. Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.

Oh! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés! Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujoncz katonának erre a hangra kapja meg a szivét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul a világ, -295- vagy vérbe vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor, előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.

Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal ficzkó, ki ott az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonkint metélve kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.

Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő kanóczokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.

Nem sokára láhatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonkint vonult vissza.

Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin dzsidás ezred volt az.

A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a négy század huszárt a várostól elvágják.

– Kár, hogy homloksorban közelednek, szólt Lajos a tűzmesterhez, milyen derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.

Ezen a kivánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.

Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a szőlőkerti ütegtől, onnan hat fontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre felbukott hol egy ló, hol egy lovas.

– Mi ez az idvességre, dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy kergeti el a másik üteg kezeügyéből az ellenséget.

Az orosz lovasság azonban erre nem hogy visszavonult volna, hanem kétfelé vált, s egy részével a huszárokat -296- üldözé tovább, másikkal pedig a szőlőkerti üteg ellen fordult.

Az ágyuk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s a mint a lövés után elkapta a szél a füstöt, a sikon csak egy összezavart futó lovastömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat, halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak nyerítése, a kinlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor meghallani?

E csapás után a dzsidás ezred másik fele is megfordult, s összetört szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arczczal fordultak elleneik felé, s üldözőkké váltak.

Az orosz lovas-osztály mögött lassankint felvonult két gyalog hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták a tüzelést a magyar harczvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran fogadák el a kinált vitézi próbatételt.

Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harczban nekünk maradt.

– Fel a dombra! hangzott a parancsszó. Most nem rejtekből, hanem szemtől szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen. Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!

S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztül tüzesednek a sürű lövés miatt, a föld köröskörül fel van már szántva az ellenség golyóitól; egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.

A tüzér-tisztek mind lovaikon ültek, legjobb czéltábla az ellenségnek. -297-

Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a kettőt érte a szele.

Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.

A kozákok vezetője fehér arabfaj lovon ült, melynek sörénye és farka pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok vezényelte, kinek almásszürke lova volt, legrosszabb szín a ráczélozónak.

Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.

Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden granátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranását hallották, egyéb kárt nem tett.

Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét épen Lajos ágyúja fölött az orosz granát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az egész világ szakad rá, s mikor felocsudott, azt látta, hogy a földön fekszik.

Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott granát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig egy vasszilánk, letépve posztóstul -298- az érdemrendet róla, s egy hosszú karczolással hasítva végig a bőrét.

– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen; mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz, megtöltette golyóra.

Ez a golyó az ellenséges granátvetőnek volt szánva. Lajos czélba vette az ellenfélt s nyugodtan irányzott felé.

Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kiséretével, s kalapot emelt a győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.

A mint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: «annál jobb, ha te is jösz!» s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette czélba.

– Tüzet! vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind a két lábát elhordta a golyó.

A mint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában az elszörnyedés zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása hangzott fel: «előre! előre!» harsogott végig, mint az erdők sudarain végigzugó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg az ellenséges had arczvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előre vontatták. Előre! előre!

Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a perczben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott s az egész üteg Lajosra maradt.

Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az ellenség felé. Eddig nyolczszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most Lajos háromszáz lépésnyi -299- távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a tüzelést. Két ágyú kartácscsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele golyókkal rombolta az ellenség ütegét.

Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott az oroszok hada, s ilyenkor utczákat seprett közöttük a jól irányzott kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta azt saját harczai között.

Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.

– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobb szárnyat tönkre tették. Maga Paskievics negyvennyolcz ágyúval nyomult Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.

– Megértettem, szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altisztnek, hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az ütközet eseményeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon tova, a város felé.

– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobb szárnyon fut, a ki merre lát. Ti előttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra pajtás, mert te magad is meg vagy sebesítve. -300-

A futár figyelmezteté Lajost összetépett attilájára, mely alól az ing véres rongyai látszottak elő.

A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nem sokára eltünt.

Hanem Lajos, a mint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre, hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.

– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! kiálta daczosan; s visszavágtatott arra a helyre, a hol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harczi riadalban el ne szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldult homokban.

Vakmerő kisérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk, hogy jól hallhatá, a mint a kozákok diadalmámorukban az orosz hymnuszt énekelték, egy-egy «hurráh» kiáltással a trombitaszót is túlharsogták. És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a porondban.

Lajos már arczaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elől lovagolt őrnagyuk, egy széles képü férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros sörényű fehér paripán, a mi Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet alatt, hogy szerette volna – lelőni.

Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s egy pattanással nyergében termett.

Most aztán sarkantyúba kapta lovát s igyekezett előre küldött ágyúit utólérni.

Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most alatta; arról fittyet hányt volna minden -301- üldözőnek. Ez a másik csak egy közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva. No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőtetett nyargalástól, s azok elől még elmenekülhetett; hanem az a szép piros sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét, pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.

Mikor húsz lépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört németséggel:

Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: «cserélhetnék csak veled lovat, majd én fognálak el!»

Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött, újra rákiáltott keményen:

– Majd mindjárt, felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, czélzott, s nyargalva, nyeregből rálőtt üldözőjére.

A lövés után a szép fehér arab mén hirtelen két hátulsó lábára ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.

Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről feltápászkodó őrnagyot s «szerencsés utat» kivánjon neki.

Többet vissza se nézett feléjök, míg a város alá nem ért, ott meg már annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.

A város főutczái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű menekvők összezavart tömegétől. E tömegen -302- keresztül nem volt reménye Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok; azért egy mellékutczát választott, hogy mint a ki igen jártas szülötte városában, majd eléjök kerül, mire a főtérre fognak érkezni.

A mint Lajos egy mellék utczán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatánál egy csapat kozákkal találkozik szembe.

Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelől bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utczák tömkelegében s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttára megdöbbenve, mint az maga, a mint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak.

Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, a kik ellene jönnek? hanem a mint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? a kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha korcsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyél-ütéstől.

Egyszer aztán eltört a kardja. No most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, s mind a ketten lovastól hanyatthomlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Biró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában épen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák -303- ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, a mik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.

Igy is tudta az útat Debreczenen keresztül. Mikor kis botos volt a kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta, hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette hogyan? Vagy azok is ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előre siettek. Az volt a terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, a míg az orosz sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.

E közben Debreczen minden utczája megtelt már a riasztó rémséggel. A magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.

Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény azt sem tudta, hová legyen? Egyszer a pinczébe, máskor a padlásra akart bujni, s szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.

Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett máskép lenni. Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, a mi enni való, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz mit enni, majd odább mennek.

– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam meg; alig egy pár órája, és már soh’sem látom többet.

– Nászasszonyom! csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram; nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk, hogy érte-e Lajos -304- fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a veszedelmet, a mi most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a pinczekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni inni valót; mindent készen találjon az ellenség. Az ólból kifogok egy mangaliczát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig, mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék szép kegyesen; majd talán az úr Isten, ha mást nem is, de kegyelmedet megsegíti.

Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott s leült a belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba s lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Pesze, a henteslegények mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánynyal küzködni, s az mindig ledobta a hátáról, mikor már fogta volna a fülét.

– Oh, uram Istenem! sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram, csak most toppanna ide az a Lajos gyerek.

E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek egymásra.

– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az attilád, mert összetéped.

Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint a hogy a gránát, meg a kozák, meg a sok nádkerítés összetépte.

Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az ártányt, melynek aztán vérét is vették. -305-

– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat s állj be hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.

Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanuskodott gazdájának hivatala felől.

Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta. Sárikának kellett bizonyítania, hogy nem álmodik.

A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.

– No, hanem most már Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én kommandirozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent akképen cselekedjél, a hogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a kommendánsod!

– Te fiam odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a süldőt, a hogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a konyhában. Én meg magam majd kiállok az utczaajtóba, s fogok magamnak az ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.

A páterfamiliasz intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő maga kiállt az utczaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének észrevenni, -306- hogy meg van sebesítve. «Csigavér!» mondta Kondor uramnak, mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi. Majd beheged.

Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a harczi áradat az ő utczájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának mindjárt muszkatisztet.

Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak a mint a tiszt megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt «wutki» a mennyi kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvéd-falára, mint a varjuk a háztetőre, s várták a további parancsolatot.

Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A familiáját ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez az asszonyom.

Németül történt az értekezés. A muszka tiszt is törte, Kondor uram is törte benne a közös ügyet.

– Az a henteslegény, felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette nászasszonyát, ki úgy reszketett mint a kocsonya, s alig talált meg valamit abból a kevés német szóból, a mit a pesti vásárokon egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele. Annyit még is megértetett ő nagyságával, hogy leánya nem jöhet be a konyhából, mert jó ebédet akar főzni.

Kondor uram pedig elébb az urságot megkinálván szilvoriummal, aztán egy egész hordócska törköly-pálinkát fogott nyalábra s kivivé a kozák uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.

– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz. Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten. -307-

– Tyhü! lánczhordtát! fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. Ezzel hát ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.

Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de nagyhamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll előtte a kis kupiczába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még csak hozzá sem nyúlt.

A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert a mint előjön a szolgáló, hogy a vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:

Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint a ki nem értette, hogy miről volt szó.

– No hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.

– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a háznál.

– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember együtt egyék velem annál az asztalnál, a hol nekem tálalnak.

– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk az étel közé? szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.

– Én azt hihetem, a mit akarok; pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt; én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, a kinek az asztalához leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek. -308-

– De nem a magyar emberek! Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt úrral, az asszony, én magam, és a leányzó; a ki az urat meg akarná mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.

– Az arra nézve mindegy lehet, a ki el van rá szánva; két-három emberrel több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a ficzkó odakinn azt keverhet a hús közé a mit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm, hogy minden ételből ő vegyen legelőször. A ki valamiből nem eszik, azt rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.

– Na fiam, Lajos, monda odakinn a fiatal honvédnek. Benne vagyunk a hinárban nyakig. Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki, s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa ő kegyelme, miként nincs benne nadragulya.

– De nem azt teszed most fiam, a mit magad mondasz, hanem a mit én mondok. Tehát bejösz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet, mintha prókátor volnál, aztán a saját irásodra kellene mondanod, hogy nem ismered. No egyszóval, te ne érts meg semmit abból, a mit az beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No hát fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a speisczedlit elédnyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan mint mi, hogy a muszka ki ne -309- olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig a vitéz honvédkapitányt.

Lajos megigérte, hogy vigyázni fog magára, s a mint Sárika feltálalta a levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére neki szánt helyet az asztal végén.

A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, a meg csak jámborul belenézett a tányérjába s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.

Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az ő legényére s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az ördögöt s ide hozta a házhoz azt, a ki Lajossal csak az imént verekedett odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.

Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy megkinálta a párolgó gulyáshúsos tállal: «tessék!»

– Hát az mind az enyim, a mivel kinálnak? kérdé a tiszt, mosolygásra fordítva mérges ábrázatját.

Mire a tiszt esküvel állítá, hogy a szép kinálkozó maga is egészen megenni való.

Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérgett evett mint paprikát a gulyáslében.

Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék -310- a fiú; s aztán hogy maga is segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.

– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön hozzám lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.

– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka tud szeretni.

Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát, – megfelel ám ez a leány magáért, nem kell félteni.

Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hizelkedjék eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz kisérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét nem hagyta kitörni.

A kozák tiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett, mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.

– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreczeni suhanczokhoz, szép galambom; a kik itthon ülnek a kályhasutban, mikor ottkinn a magyar sereg harczol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas ficzkó, mint az ott az asztal végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik. Konty való az ilyen embernek, nem feleség. -311-

Kondor uramnak ez alatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát, nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, a mi nem megenni való.

Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.

A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen Lajosnak kezdett beszélni.

– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal, vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség, csak ő sokat zabálhasson s csak ő jól meghizlalhassa magát.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.

Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva, tekinte kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, a mik a szónál is jobban elmondták neki: «oh, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, a mit mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!»

Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán szörnyű szorongattatásában.

Lajos azonban nagyon jól viselte magát; a míg a kozák tiszt szidta, mint a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott el az arczán.

– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram, szólt Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz kisértést is kiállotta.

– Elég hiba, ha nem tud, veté ellene az orosz. A magyar -312- nem akar tanulni semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, a mit ő nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a háborúban is, ha franczia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem birtak volna helyt állni.

– Ah, uram, azok nem voltak franczia tüzérek! vágott közbe hirtelen Kondor uram.

– No bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly pontosan, oly hidegvérrel lőttek, a hogy magyar nem fog tudni soha. Oh, uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a franczia kormány küldött ide tüzéreket.

– De uram, az nem valóság! bizonyozott Kondor gazda; én jobban tudom, én ismerek akárhány, azaz, hogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most mindjárt ő fog valamit kitálalni, a mi nem megenni való) azaz, hogy én olvastam a neveiket a «Közlöny»-ben, mikor kineveződtek.

– Ah, az nem bizonyít semmit. A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy magyar neveket adott nekik, de francziák voltak. Francziák, ha mondom. Az a ficzkó, a ki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a Szen-Klú-i iskolából való, mint a hogy én itt ülök. Egy lövést sem tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga állt az ágyúhoz és czélzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt. Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb vitéze volt seregünknek, mondhatom.

Lajos arcza e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor sem szökött a vér az arczába; tudott parancsolni magának.

– S még ezután az én francziám ismét lóra ült, s csaknem -313- a szájunkba jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy franczia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó szárnyon elveszett az ütközet, az én francziám észrevette, hogy elveszté az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a lováról, s ott, a hol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak franczia tehette. Hogy mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben, hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.

– Én minden áron el akartam fogni ezt a tisztet, folytatá az orosz. Szükségem volt élő tanubizonyságra, hogy a magyar hadseregben franczia tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzér tiszt alatt rossz, fáradt tüzér ló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte keresztül jó ezer rubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt bukfenczet vetettem. Ily vakmerőségre csak franczia képes. Ha magyar lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.

– Elég volt! ordíta az ifju honvéd, s kirugta maga alól a széket és olyat ütött öklével az asztalra, hogy a hány tányér, a hány pohár volt azon, mind tánczra kerekedett.

Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.

– Elhallgattam, kozák! hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkre lőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! -314- (Ezzel felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, a mit kaptam, még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, a mi jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, a mit a halál lábai alól szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér arab lovadat, piros serénye volt, úgy-e? És most kiáltsd be kozákjaidat, hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!

A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arczán valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta kardját oldaláról s székéhez támasztotta.

Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz, vállára tette kezét s halkhangon így szólt hozzá:

– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk…

A lengyel híven szavát tartá; a míg az oroszok Debreczenben tanyáztak, nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:

– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza, akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy. Tartsd magadat, míg elmulik a vész.

Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, a ki le nem roskadt a türelem keresztje alatt. -315-

E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a henteskést az ügyvédi diplomába.

«A kit a két keze el bir még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyülölt birákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, a mi apám volt.»

Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van becsülete és megelégedése.

És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya még sem lett tekintetes asszony! a mitől úgy borzadt teljes életében.

És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debreczen városában, s ismeri mindenki azt a férfit, a ki, ha a világ fel nem fordul, most talán városbirája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán tábornok lehetne; de a ki most mégis több mindazoknál: – mert most boldog ember.

A FEKETE SEREG.

«Meghalt Mátyás király, oda az igazság!» kiálta fel a nép a nagy király halálával.

Hogy is támadna fel, mikor olyan mélyen eltemettük! Egész Magyarországot, mit ő fölépített, rombadöntve, sírja fölé hordtuk: az alá temettük; – még most is temetjük.

Dombay Ferencz, Mátyás híres fekete hadának fiatal hadnagya, a nagy király halála után is hű maradt a meghalt királyhoz, annak egyetlen fiához, Hunyady János királyfihoz, kinek Isten és emberek előtt igaza volt a trónon ülni dicső atyjának halála után.

Mi volna most ez a Magyarország, ha úgy történt volna? Kinek könyörögne mostan egy kis szabadságért? Melyik tengerpartnál volna most határa? Kivel cserélne most széles e világon?

Dombay Ferencz azt hitte, hogy magyar embernek az a kötelessége, hogy a milyen messze a lélek elrepülhet a jövendőkbe, olyan messze gondolkozzék hazája boldogságáról. Nem csoda, ha rövid ideig élt; nem hagyta magát megtanítani arra a bölcseségre, hogy minden embernek a legelső kötelessége, hogy a hazájától a maga gyomrának mentül többet elfoglaljon, az unokák hadd sírjanak.

Ott lakott Dombay a királyi palotában, melyet akkor a -317- királyfi tartott elfoglalva; s bizony szerény kis szállással beérte. Ha elhelyezte csatlósát, nőcselédjét, úgy jutott, hogy maga egy szobába szorult össze feleségével, leányával, agarával és sólymával.

De hát mikor a feleség olyan hű volt, a gyermek olyan kedves, az agár olyan okos s a sólyom olyan kezes, hogyne fért volna meg velük a fiatal vitéz. Nem is unatkozott; tudott latinul, fölhozta magának Mátyás király könyvtárából a pompás kapcsos könyveket, a mik most a stambuli szerály könyvtárában penészednek, s tanult belőlük hagyományos bölcsességet. A feleség a szövőszéken ült s tarka csinvat mintára abroszt szőtt maga-fonta fonálból; olyan volt az, mint a selyem: királyok ebédelhettek volna róla; kivált az, a ki nem sokára következett: az a Dobzse László, a kinek a mészáros nem adott hitelbe húst.

A kis leány pedig a földön mászkált apja lábainál, s a mi nagy betűket az apja térdén fekvő nagy könyvből ellesett, azokat krétával a padlón utána rajzolta, s aztán oktatni kezdte a figyelmes agarat, hogy ez az A, ez meg az Ú; – az agáron nem igen fogott az; pedig ő már vén bolond volt, a gyermek még csak három esztendős.

E csendes házi időtöltést a folyosón hangzó sarkantyús lépések zavarták meg, miket az ajtó felnyilása követett minden koczogtatás nélkül; úgy hogy a meglepett házaspárnak ideje sem maradt a vendéget illőn elfogadni; a férj mellényre volt vetkőzve, az asszony pedig mezitláb, mert szőni nem lehet papucsban. A belépő úr izmos, daliás alak volt, piros arczáról csakúgy sugárzott a büszkeség; pedig bizony nem volt valami szép ember. Gyerek korában nagyon megverte arczát a ragya, de azt hihette, hogy azt már régen elfelejtették, mert igen felcziczomázta magát; haja mesterséges csimbókokba volt fonva, s bajusza kígyóforma kacskaringósra kifenve, palástja nehéz volt a láncztól és aranyhímzéstől, s csak a mellén viselt ezüst halálfőt fekete bársonyra hímezve, mi mutatá, hogy a fekete sereg egyik vitéze. -318-

A házi gazdának is ilyen fehér halálfő volt dolmányára hímezve, hanem csak fehér szironyból s a dolmány is egyszerű fekete posztó volt.

– Megbocsáss, hogy ilyen pongyolán fogadunk, szólt a házi úr az érkező elé sietve. Szegény az ember, egy szobája van élni és aludni.

– Soha se szerszavaskodjál velem; monda az érkezett fényes úr. Dóczy Sándor bátya nem idegen a háznál; láttuk mi egymást nagyobb pongyolában, mikor együtt táboroztunk. Hugomasszony sem szégyenkedik miattam. Régi jó barát vagyok a háznál.

Azzal sorban kezet szorított a gazdával; megcsókolta, magyar szokás szerint a házi asszony arczáját, még a kis gyereket is felvette, azt is megcsókolta, az pedig csak azt bámulta, hogy mikor ez a nagy úr azokkal a fényes csizmákkal az ő betűire rálép a padlón, nem fogják-e azok a csizmák is utána mondani az A-t meg az Ú-t?

– Bizony szükecskén vagytok itt, kedves bajtársam, szóla Sándor úr, helyet foglalva a medvebőrös kereveten, melyre az asszony leülteté maga mellé; – János herczeg nem igen herczegileg látja el a hadnagyait saját királyi palotájában; pedig bizony nem tudom, hogyan lenne ő e palotában herczeg, ha mi nem volnánk itten hadnagyok?

– Hiszen megférni megférsz; de csak örökké nem akarsz itt koncsorogni az urad kedvéért; hiszen csak annyiba vesz, mintha kapusa vagy ajtónállója volnál, aztán tíz esztendő mulva meglehet, hogy tizedmagaddal fogsz lenni, s megunod a fejedelmi pompát egy szál bivalybőrből nézni.

– Hát, ha megunom a bivalybőrt, felveszem a császári bőrt, szólt nevetve Dombay; s hazamegyek az ősi viskómba szántani, vetni; s túrom a földet, a hogy apám tette. -319-

– Bizony öcsém, az nem nagy becsületére válik az uradnak, hogy olyan hű szolgája, mint te, csak viskóval bir a Sárréten valahol.

– Már másodszor mondod a királyfiról, hogy az «én uram», hát neked nem urad? kérdezé Dombay.

– Nekem bizony nem. Kereken kimondom. Én csak azt fogom uramnak nevezni, a ki királyom lesz. Királyom pedig az lesz, a kit én akarok, hogy legyen.

– Én mondhatom, hogy fia vagyok az apámnak, de János herczeg nem mondhatja azt magáról.

– Ez a tollfaragók dolga, felele Dombay vállvonva. Mit keresem én azt, jobb kézre, bal kézre esküdtek-e meg? A király elismerte őt fiának, a rendek elfogadták őt trónörökösnek.

– Még sem fog király lenni soha! szólt Dóczy Sándor, lekönyökölve az asztalra, s tenyerébe fektetve állát: ha csak bosnyák király nem, annak szivesen eleresztjük; de magyar király nem lesz soha, soha.

– Hiszen jó barátok előtt beszélek, nem titok. Nem csinálhat belőle senki felségsértést, mert királynak azt választhatom szabadon, a ki nekem tetszik. Azt tudod, hogy János herczegen kívül még három kérője van a koronának. Igazi királyok mind a hárman.

– Te Ulászlót választod a négy közül? Ulászlót Mátyás fia előtt. De hát mi neked Ulászló? -320-

– Nekem semmim; de az özvegy királynénak valamije. Ulászló Beatrix királynő jegyese.

– Hát nem te voltál az, a ki a király halálakor legjobban rágalmaztad az özvegyet? azt mondtad, ő mérgezte meg férjét.

– Az akkor volt. Annak már vége van. Bánom is én, ha Ulászlót is megmérgezi, meg sorba a többi kettőt; ha hozzájok mehet. Barátom, mindenikünknek közelebb az ing a subánál. Olyan országos osztozás van, a miből csak a bolond menekül ki üres kézzel. Zápolyának Ulászló már elkötötte örökbirtokul a szepesi városokat; püspök bátyám Revistye várát kapta; a főurak, a püspökök kezében van a hatalom, s azok már mind meghódoltak – a maguk hasznáért.

– De a mi kezünkben van a kard, és ez fogja megmondani, hogy ki lesz Magyarországon a király.

– A kard annak a kezében van öcsém, a ki pénzzel győzi; a hadvezérek is Beatrix zsoldját huzzák már.

– Ha nem hiszed, eredj csak és lovagolj ki arra Örs és Kelenföld tájékaira, s ha találkozol feles számú lándzsásokkal, a kik tovább nem eresztenek, kérdezd meg tőlök, mit táboroznak itten?

– Kérdetlenül is tudom. Az erdélyi vajda emberei, a kik a király fiát őrzik, hogy Budáról el ne fusson, s ha szót nem fogad, és Zápolya itéletének meg nem hódol, meg is támadják Buda várát. Jőjjenek vagy maradjanak. Ha jönnek, elvárjuk őket, ha pedig mi akarunk menni, bizony ott megyünk rajta keresztül, a hol akarunk.

– Ne tüzeskedjél öcsém, csitítá az ifju hadnagyot Dóczy; nem használsz azzal magadnak, János herczegnek sem. Jobb lesz neki, ha megkoronázzák Bosznia királyának, -321- s lesz horvát és dalmát király. Szent Zvonimir koronája is igen szép korona.

– Hát tegyétek azt Ulászló fejére: ő úgy is szivüktől szakadt cseh ember.

– Hallgass a szóra. Kezdjünk himezés-hámozás nélkül a dologhoz; te a fekete sereg hűségére számítasz, arról tégy le; tarsolyomban van már a százezer arany, a mit a királyné küld számukra, hogy hűségüket neki eladják. Ebből tízezer arany jut nekem, a miért rábeszéltem őket; ötezer jut neked, ha Corvin hadait hozzánk áthozod. Hej, abból sok szép selyem viganót vehetsz majd a feleségednek.

Dombay úgy elbámult erre az ajánlatra, hogy elakadt a száján a szó. Nem volt egy mondásnak ura, úgy megrettent rajta.

– Hallod-e, Dóczy, nem illik, hogy asszony beleszóljon férfiak okos beszédébe; de te az én viganómról szóltál: arra hát én felelek neked és megmondom szemedbe, hogy én nem engedem férjemnek, hogy nekem viganót szabjon az ország zászlójából. Tőled pedig azt kérdem, hogy a tízezer arany, a mit te kapsz, vajjon elég lesz-e misét szolgáltatni a te bűnös lelkedért? mert ha az ország minden klastromában minden pénteken de profundist énekelnek is érted, még sem énekelhetik le rólad azt a hitszegést, a mit Isten előtt elkövetsz most.

– Üm. Hugomasszonynak úgy látom, jól fel van vágva a nyelve. Miféle hitszegést tetszik emlegetni?

– Miféle hitszegést? Hát nem ott álltál te is a haldokló király ágya mellett, mikor az országnagyok az ő megdicsőítő orczája előtt esküdtek, hogy utána királyul fogják választani egyetlen fiát: nem te is ott rebegted-e összetett kézzel az Ament? Vagy magadban visszafelé mondtad az esküt, mint a patarényok? -322-

– Azt az esküt levitte magával a király a földbe, a fiának pedig nem esküdtem semmire.

– Dóczy, vigyázz! Gondold meg kétszer is, mielőtt kimondanád, hogy az eskü csak tréfa. Te most nősültél újra, fiatal feleséget vettél, s ha te nem tartod meg azt a hitet, mit királyod fényes arczának tettél, kivánhatod-e, hogy egy asszony megtartsa azt, a mit a te ripacsos pofádnak tett?

No – már ez nagyon érzékeny oldala volt Dóczynak, a mit a szókimondó asszony megszúrt. Különben is féltékeny volt, s azt meg épen nem szerette, ha ragyás képét emlegették.

Fel is ugrott mérgesen helyéről, s daczosan, dölyfösen, félvállra rángatva bársony mentéjét, Dombayhoz intézte a szót.

– Bajtárs! Nálad úgy látom az asszonycseléd viszi elől a keresztet. Tanítsd meg rá a feleségedet, hogy hogyan szokás bánni úri vendéggel, mint magam, ha otthon az anyja házánál meg nem tanulta.

– Mindjárt megtanítom rá, szólt Dombay, s azzal fölkelve székéről, az ajtóhoz ment, kitárta azt egészen s rámutatott a kőműves hagyta nyilásra. – Az ajtón át rálátsz a nyolczszögletű toronyra. Az óra egy negyeddel kevesebb ötnél. Mielőtt ez az óra az ötöt el fogja ütni, te már a vár környékében meg ne találtassál, mert bizony vason hozlak vissza. Ellenségének, ha vendége volt, a török is enged egérútat; tehát úgy biztasd a lovadat, hogy egy negyed óra alatt jó messze elvigyen innen: «mint oroszlánok kezdtétek, mint kóbor kutyák fogjátok végezni». Minden közösséget megtagadok veletek. És azután vigyázz Dóczy, hogy össze ne találkozzál velem odakinn a gyepen: atyámfia vagy, régi jó pajtásom, de bizony megpróbálom rajtad, hogy fogja-e a bársony mentét a kardom? -323-

Dóczy egy szót sem szólt ezután, hanem a kitárt ajtón keresztül dobogós léptekkel eltávozott.

Nehány percz mulva lehetett látni, mint vágtat alá sebesen a várhegy kígyózó útján.

– És most vedd az ollódat feleségem, és fejtsd le mellemről ezt a halálfőt, monda Dombay feleségének. A szégyen billyoga lesz ez már ezentúl. Viseljék a rablók.

A nő lefejtette ura öltönyéről az annyi dicsőséggel tetézett jelvényt, mely egykor Mátyás király diadalait hirdette a félvilágnak, s mely most a legrútabb árulást hirdette az egész világnak.

– Én csak nem eresztettem volna őt ki ebből a szobából, szólt az asszony e munka közben; – hanem elfogattam volna és kóstolót adtam volna fejéből azoknak a hitszegőknek, a kik dicső királyuk fiát ilyen rútul elárulták.

A kis gyermek pedig elkérte magának játékul azt a lefejtett czifrát, a miről ő még nem tudta, hogy az halálfő, hogy az czímere a mult dicső napoknak, czégére a fizetett jövendő szégyennek.

Játszott vele, szalagra fűzte, s felcziczomázta vele a kedvencz agár nyakát.

Még azon éjjel János királyfi szekérre rakatta kincseit, a koronát, s odahagyta a budai várat: hiveinek seregével menekülve ellenségei közül Slavonia felé.

Hunyady Mátyás fiának futni kellett saját hazájából. Magyar vette üldözőbe: magyar seregek száguldtak nyomába.

János királyfi magához vette a koronát, s Buda várát Ráskay Balázs őrzésére hagyva, hűnek maradt dandáraival -324- levonult Horvátország felé. Kincseivel terhelt hajói a Dunán úsztak alá.

Talán ha a Drávát elérhette volna, máskép fordul Magyarország sorsa s nem kapja Dobzse Lászlót a nyakára.

Átkozott legyen Kinizsi Pál lovának a lába, minek sietett oly gyorsan a királyfi nyomába! Hiszen ha gazdája elfelejthette Mátyást, a király apját, ki belőle, vadonnat molnárlegényből első zászlós urat csinált, legalább a lónak kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne vigye neki a szűzmáriás zászlót a hollóczímeres zászlónak, hisz együtt láthatta e zászlókat minden ütközetben! – De hiába, olyan idő volt, a mikor a lónak sem volt már józan esze, nemhogy a lovasának.

Tolnában érték utól Kinizsi nehéz lovasai a királyfi táborát, ott a hol a Csonthegy fensíkját a Sárvíz ingoványai veszik körül.

A királyfi dandárainak jó helyük volt a védelemre; a mocsáron át a királyné vasas ezredei nehezen gázolhattak volna hozzájok keresztül, ha ők elállják az ingovány keskeny útjait.

Hanem a királyfi azt hitte, hogy megakadályozhatja a vérontást, s engedte Kinizsit és Báthoryt a mocsáron keresztül jönni. Nem birta elhinni, hogy azok őt fegyverrel támadhassák meg.

Mikor a Csonthegy alá értek, a fiatal fejedelemfi kétszáz hű testőrével Kinizsinek eléje lovagolt; azt hitte, ha őt fogja látni az agg harczos, szive megfordul és királya gyermekének zászlója előtt meg fog hajolni. Még azt is megtiltá testőreinek, hogy pánczélt öltsenek, ne legyen semmi harczias színe jövetelüknek, hiszen magyar áll magyarral szemben.

De szörnyűt csalódott. Alig ért szóbeszédnyi közelségbe Kinizsi hadsoraihoz, midőn ez megfuvatta a trombitákat s minden szóváltás helyett hajrát parancsolt a királyfi ellen.

Ekkor látták a királyfi hivei, hogy kemény veszedelembe -325- jutottak, a miből most már csak a kard segít ki, a hogy segít.

A testőrök hirtelen közrekapták a királyfit, s míg egy részök Kinizsi lovasai elé veté magát, a többiek János herczeget iparkodtak kiszabadítani.

Negyven hű testőre a királyfinak esett el ott szemeláttára testvéri kardcsapásoktól. A királyfi nem nézhette tovább; takarodót fuvatott, ott hagyta kincseit a királyné hadainak, hadd osztozzanak rajta; maga elfutott hiveivel a csatatérről.

Más minden ponton is ily könnyű diadaluk volt a királyné vezéreinek, a királyfi vitézei nem akarták magyar vérrel beszennyezni fegyvereiket, inkább hagyták magukat ölni.

Az első szomorú összecsapásnál találkozott Dombay Ferencz Dóczy Sándorral.

Csak egy pár kardcsapásra találkoztak. A harcz olyan bomlott volt, hogy alig ért rá két ember egymással igazán verekedni. A második kardcsapásnál, a mint Dombay feje fölé emelte kardját, hogy az áruló Dóczy Sándorra lecsapjon, ez megelőzte egy döféssel, mely eltalálta Dombayt, s e döfés után Dombay leereszté kardját, és kezével melléhez kapott, azután megfordítá lova fejét, s a gomolygó lovas tömegben eltünt.

Sándor még gúnyosan utána kiáltott: «hát öcsém, fogja-e kardom a bivalybőrt?»

Az egész ütközet nem tartott félóráig. Azontúl nem harczolt senki. A királyfi hadai futottak, s a királyné hadainak nem volt kedvök őket üldözni.

A legutolsó harczos is érezte, hogy ez rossz munka, hogy ez szomorú győzelem volt.

A vezérek csüggedt fővel kullogtak vissza a csatatérre, a hol a legelső összecsapás történt, s szedették össze a halottakat és sebesülteket.

Hajh! rosszul eshetett nekik annyi régi jó ismerőst, bajtárst, atyafit, jó katonát megismerni az elhullottakban. -326- Hiszen egy sem volt ellenség. Mindenik szivüktől szakadt jó barát volt.

Most bánta már Sándor is azt a döfést, a mit régi jó pajtásának adott. Bár csak nehéz sebet ne kapott volna! Vajjon mi lett belőle aztán?

Amint félve vizsgálta, lováról leszállva az elestek és sebesültek arczait, ime egy nádasban nehéz asszonysírást hall s a mint odamegy, meglátja egy, a nádasba rejtett szekéren Dombay Ferencznét, a mint haldokló férjének fejét ölében tartja, s annak halványuló arczát könyeivel füröszti.

Az a döfés mégis jó döfés volt. Épen csak hogy felesége szekeréig el tudott jönni vele a sebzett lovag: ott hű csatlósa levette lováról s feltette a szekérre; de már az utolsó órája volt neki.

Sándornak a szive facsarodott el e látványra; odarohant a szekérhez, megragadta megölt bajtársa kezét; nevén szólítá: «Ferencz, kedves Ferenczem. Ne halj meg! Hiszen nem akartam én, hogy megöljelek; – élj meg, gyógyulj meg. Nyisd föl szemeidet, szólj egy szót, bocsáss meg.»

Hanem az ifjú lovag nem nyitá föl sem szemét, sem ajkát. Sándor későn jött tőle bocsánatot kérni. A megölt bajtárs néma volt örökre.

Hanem itt volt helyette az asszony, a ki megfeleljen azokra, a miket a halotthoz beszélnek.

– Verjen meg tégedet az Isten, férjemnek gyilkosa, te! Ne legyen neked nyugodt álmod többet soha; behunyt szemed előtt ez a véres arcz álljon örökké. Büzhödtté legyen az ital, dögletes az étek, a mi ajkadhoz ér. -327- Veszszen el becsületed ott, a miben legkevélyebb voltál; – legyen üldözött és becstelen a neved az országban, és az országon kívül! Legyen népek lábakapczája az a zászló, a mihez esküdtél! Légy földönfutója házadnak, hazádnak; idegenek ajtaján kolduló, nevedet eltagadó koldus és meggyalázott; s a hol legjobban fáj, szived közepébe adja vissza neked Isten ezt a kínos döfést!

A nő pedig ekkor megragadta Sándor vállát, s hörgő hangon, minő a bőszült tigrisé, végzé szavait.

– Megátkozlak. – Neked fiatal feleséged van, neked nagy legény fiad van. Az Isten verjen meg téged azzal, hogy egyszerre gyalázzon meg mind a kettő!

Azzal inte a nő csatlósának, az a lovak közé vágott; a szekér tovarobogott a nádas szélében az oszló tábor után.

Hátha volna az asszonyátokban valami? Hátha több az mint levegőben eloszló hang?

Minden szava fülében csengett: de a legutolsó, az a legutolsó tövis egyenesen a szívébe volt ütve.

Nem volt a táborban jó kedv a megnyert diadal után. Érezte azt minden ember, a közharczos úgy, mint a vezérek, hogy ez rossz győzelem volt.

A csőcselék rávetette magát a királyfi kincseire; elfoglalta a Dunán leusztatott hajóit, s megrakta magát a zsákmánynyal: az volt a díja, a haszna.

De elég keservesen megfizettek aztán érte: fizetett az egész ország. Tán még most is annak a vérdíját fizetjük.

Mikor este a sátorban összegyűltek a vezérek, hogy a közös bográcsból falatozzanak, azokon is meglátszott, hogy tor ez, nem győzelmi pompa.

– Boldog ember vagy Sándor, hogy ilyesmit is megérzesz; én nem érzek itt más szagot, mint a vért, rokonaink vérét körülöttem. Pedig tudod, hogy én már ebédeltem olyan asztalon, a mely hullákból volt összerakva; de azok törökök voltak. Csak egyél bátran. Egyéb hiba nincs.

A többi hadnagyok biztatták Sándort, hogy csak lásson hozzá, nincs annak a tokánynak semmi baja.

Ő pedig alig tudott egy pár falattal megbirkózni; oly átható bűzt érzett az ételen, hogy csak az éhség birta rá, hogy valamit lenyeljen belőle. Attól is megundorodott.

Odaadták neki a közös nagy kulacsot, melyből sorba ittak hadnagy társai. Egyet huzott belőle, akkor boszusan tette azt le maga elé.

– A lélekbe! Hisz ez eczet! Hisz ez olyan, mint a tatár lótej, mikor megvész.

– Édes öcsém, mordult rá boszúsan Kinizsi, ha máslás kell, csak egy ugrás ide Tállya; hat nap alatt oda érhetsz; de már addig csak érje be a finnyás torkod azzal, a mi nekünk jó.

Mindenki bizonyítgatta, hogy a bizony igen tisztességes bakator; a püspök pinczéjéből való, az pedig nem tart valami rossz borokat.

Sándor nem akart hinni nekik, eltávozott saját sátorába, előhozatta nyeregkápájából hólyagos ezüst kulacsát, mely kulcsra szokott járni. Csata előtt abból húzogatott mindig egy-egy korty szíverősítőt. Abban már igazi essentia volt. Az apród előhozá a kulacsot, de Sándor alig húzott belőle egyet, úgy vágta az apród hátához, hogy menten behorpadt.

– Beste lélek! Hisz ez méreg! Kiittad belőle a jó bort s seprővel töltötted tele.

Az apród fogadkozott, hogy ő hozzá sem nyult; hiszen -329- nem is áll nála a kulcsa: de Sándor egyre kergette maga elől s azt parancsolta neki, hogy öntse ki a kulacsból azt a moslékot és töltse meg tiszta vizzel. A borral nincs ma szerencséje.

A vizzel sem lett. Azt meg igen bűzhödtnek találta. No de nem csoda, csatatéren nem friss a víz.

Azzal ledőlt a leterített medvebőrre; olyan fáradt volt, minden csontja húzta alá; szemei majd leragadtak.

De bármilyen fáradt volt is, bármilyen álmosak voltak is szemhéjai, álom nem kereste őt fel.

Csak kínlódott, csak forgolódott fekhelyén és nem tudott elszunnyadni. Szemei égtek; s ha pilláit lehunyta, vérvilág gomolygott előttük, tele vérből alkotott rémalakokkal; feje majd széjjelszakadt a kábultságtól; de ez nem birta az ébrenlétet elnyomni.

Hallott minden neszt kívül a táborban, a mint óránkint az őröket felváltották, a sátora előtt fel s alá járkáló őr egyhangú lépteit, a lovak éjjeli kapálását, s a szomszéd sátorok alvóinak horkolását. Mindenki aludt, a ki lefekhetett, csak ő kínlódott éjfélen túl is ébren.

Akkor végre elnyomta az álom; de csak azért, hogy még nagyobb gyötrelme legyen. Az sem volt álom, csak folytatása az ébrenlét töprengéseinek.

Ismét ott ült az asztalnál, előtte hólyagos kulacsa. Pokolbeli szomj tépte beleit, és a bor dohos volt. Kiáltott, hogy hozzanak vizet; kiáltására belépett a sátorba egy gyászba öltözött asszony: úgy hasonlított az Dombay Ferencznéhez. Az vette a kulacsot, kiment vele s ismét visszatért, odanyujtá neki: itt van, igyál.

Akkor odahajolt fölé az az asszony, s olyan suttogással, mely névtelen borzalommal tölt el minden ideget, rebegé fülébe: -330-

– A mit mondtam, az mondva van. Átkozott az étel és az ital, a mi ajkadat érinti, átkozott az álom, mely szempilláidra leszáll. Átkozott a nászágy, melyben hitvesed fekszik, és tulajdon fiad az, ki házadból elűz. – Következik a többi.

Sándor fel akart szökni helyéből, hogy e káromló ajak torkát összeszorítsa; hasztalan erőködött, a Mátra súlya feküdt mellén; s midőn végre szét tudta törni álma bilincseit, bele volt izzadva egészen; testét kiverte a hideg veríték.

Még mindig azt képzelte, hogy folyvást látja maga előtt azt az asszonyt; olyan elevenen álmodott, hogy az ébrenléttől nem tudta álmát különválasztani; olyannyira, hogy kiment sátra elé s azt kérdezte az őrtől: «Ki eresztette be azt az asszonyt?»

Sándor ekkor kezdett magához térni, s észrejönni, hogy tán mégis álom volt az, – hanem a mint sátrába tért, mégis megnézte, mivel van tele a földön heverő kulacs; üres volt az, tartalmát beitta a föld.

Sándor nem feküdt le többé, palástját felölté s kiment a szabadba. Sorra járta az előőrsöket. Azt hitték, hadnagyi buzgóságból teszi. Odakinn érte a virradat.

– Akkor vissza se térj hozzám, hanem hazulról menj egyenesen fel Morvába: a fekete sereg vezetőre vár, s a mi kevés belőle itt van, az előre fog menni Nagy-Szombatig, ott rád várnak. Intézd el velük a dolgodat.

Sándor kezet szorított a vezérrel s a fekete csapathoz -331- tért. A marczona zsoldos had már nagyon várt rá. A János herczegtől elvett zsákmány fel volt garmadolva, s abból legelébb a vezérnek ki kelle venni a maga részét, mielőtt osztályra bocsáttaték. Ez így volt szokásban.

Sándor nem nyúlt e véres martalékhoz. Azt hagyta, hogy az ő részét adják a sárközi papoknak, szolgáltassanak miséket az elesettek lelkeiért.

Azzal rövid bucsút vett régi bajtársaitól, s megbiztatva őket, hogy Nagy-Szombatban ismét találkozni fog velök, egy csatlósa és egy apródja kiséretében elhagyta a királyné seregeinek táborát.

Sándor különben is babonás volt. Az akkori idők emberei még nagyon együtt vették a vallást a tévhittel; sőt néha még az utóbbit inkább, mint az elsőt. Sándor is az e fajta hivők közé tartozott: ha a szentekkel keveset törődött is, ha a feltámadás reményére kevés félretenni való jótetteket halmozott is össze, s a másvilági úthoz nem igen készítette is útitáskáját, de a kisértetekben annál inkább hitt; félt a hazajáró lelkektől; s ő, ki munkájához nem kezdett Isten áldásának lehivásával, a bevégzett rossz munka után összeborzadt az emberi átok miatt.

Szégyen és gyalázat kinn a mezőn és benn a házban; gyalázat az udvari palotában, a csatamezőn és a családi ágyasházban.

És azok meg is igérték neki, hogy szeretni fogják egymást, mint anya és fiu. De hát lehetne-e ez máskép?

Gondolhatna-e ki ily iszonyút más, mint egy átkozódó -332- nő, kinek férje karjai közt haldoklik, a gyilkos megátkozására?

Két lovat elnyűtt az útban, hogy négy napi járó földet két nap alatt bejárhasson; mégsem ért czélt. Két éjjel nem aludt, csak lóháton szunyókált; harmadik alkonyatra eljutott a malomudvarig, mely a birtoka határát szegélyző patak fölött épült; ott összerogyott a második ló is, s nem vitte tovább.

Pedig várkastélya olyan közel volt már: alig egy mértföldnyi távolban feküdt szemei előtt; a nap épen a vár háta mögött szállt alkonyatra, a hegyes toronycsúcsok feketén rajzolódtak az aranyfényű égre.

A molnár igérte, hogy bizonyosan hozni fog, addig pihenjen meg nála a lovag. Felteríté előtte az asztalt s tett eléje sültet és bort. Nem tudta, hogy ma mint borzad ételtől, italtól.

– Én nem szóltam semmit, menté magát a molnár és sietett lovat keresni a vitéz úrnak.

Sándor tenyerébe hajtá nehéz homlokát s úgy érzé, mintha egy feneketlen nagy mélységbe sülyedne folyvást alá, a honnan nincs visszatérés.

Hát valjon az az asszony, a ki ott a lobogó tűznél süt főz, hű-e az urához? Kivált ha szép és fiatal? Most háttal van neki fordulva.

A nő megfordul a tűztől, s odasiet az asztalhoz egy kancsóval, és a lovag poharába tölt belőle.

A lovag a halál fagyos ujjait érzé végigfutni idegein. Ez az átkozódó nő maga. A megölt jóbarát özvegye. -333-

– Nos uram, igyál! Szól a nő, szemeivel megverve a ránézőt. Ne félj tőle. Hideg ez már. – Igyál a hűséges asszonyokért.

A lovag a borzalom dühével csapta el maga elől a kupát és arra fölébredt.

Nem volt a malomteremben sem asszony, sem lobogó tűz, csak a messze elcsapott kupa hömpölygött a földön, szétöntve piros nedvét.

Aludni nem tud, a hogy más Isten teremtése, de a mint szemei leragadnak, mindjárt előtte áll megtestesülve a könnyű alak, kivel tele van minden gondolatja.

A molnár futva ment az akolig, futva jött vissza, még sem ért elég gyorsan ura elé, hogy szidást ne kapjon tőle késedelmes jártáért.

Sándor alig várta, hogy a mén föl legyen nyergelve, hogy a kengyelbe tehesse lábát, hogy sarkantyúit a ló véknyába vághassa. Nyargalt vára felé.

Csatlósa, apródja még a mult éjjel elmaradtak mögötte az ádáz nyargalásban; most már csak egyedül jár.

A mint az erdőből kijutott ismét a tisztásra, a honnan várát újra megláthatá, már sötét volt. Meglepetve látta, hogy várának négy ablaka fényesen ki van világítva. Felesége szobájának ablakai azok. Jól ki tudta venni. A többi várablakok közül is derengett egy-kettőben valami fény, a minőt a szokott mécsvilágítás terjeszt; de ez a négy ragyog, mint ünnepélyesen kivilágított termek ablakai szoktak.

Sándor még jobban sarkantyúzta lovát; vágtatva haladt fel a várhegy kígyó-útján; sietsége nagy volt. Minden -334- kanyarulásnál egyszer eltűnt előle, s másszor ismét eléje jött a nagy sötét kastély kivilágított négy ablakával.

A düh, a féltés ostorozta keblét a várkapuig. Az már fel volt húzva, s az ingerült lovag, mert kürtjét apródjánál felejtette, kövekkel hajigált a sánczárkon keresztül a felvont kapura, hogy ereszszék be.

A kapus megismerte hangját és lebocsátá a hidat. Sándor azzal üdvözölte, hogy torkon ragadta a jámbort, és odaverte fejét a falhoz.

– Miért késedelmeztél? Miért bocsátottál be oly sokára? Ficzkó! Jelt adtál ugy-e odafenn azoknak, hogy jövök?

A nyomorult nem tudta, mit feleljen a dühödt lovagnak; még ha a torkát nem szorította volna is markával, nem volt készen ilyen kérdésre semmiféle válaszszal.

Sándor sietve haladt végig a folyosókon. Lépteinek hangjára megnyílt egy földszinti ajtó, s azon öreg kulcsárja lépett elő, kezében mécset tartva.

– Oh, mi szörnyű véletlen ez uram! rebegé az öreg; miért volt most megjönnöd?

– Oh, bár soha meg ne tudnád. Ne menj fel, ne menj fel. Az öreg átkarolta ura térdeit, hogy visszatartsa; de az nem hallgatott semmi szóra, elrugta őt magától s rohant fel a lépcsőkön neje szobái felé.

Az előterem ajtaját felszakítva, ott találta egy mécs előtt térdepelve felesége öreg dajkáját: egy nagy könyvből olvasott; talán imádságos könyv volt.

– Jézusom, szent szűz! rebegé az öreg nő, midőn Sándor dúlt arcza előtte termett. Hisz oly ijesztő volt alakja.

– Hát te miért ijedsz meg tőlem, vén boszorka? Lassan beszélj, mert összezúzom fejedet. Hol van nőm? -335-

– Átkozott kerítőné! ordítá magán kívül Sándor, s még itt imádkozik és Istent csal! s azzal hozzá vágta a felkapott nehéz imakönyvet, hogy az agg nő földre roskadt tőle.

Jobb keze kis ujján volt egy nagy arany gyűrű, nehéz pecsétnyomós fejjel, azt ütésre igazította ökle végén: jaj annak, a kit megtalál vele.

Léptei zajára és kiáltására feltárult az ajtó, s nejének szobájából eléje lépett – fia.

Sándor egy perczig sem kért józan eszétől tanácsot, hanem a mint a szép, ifjú deli legény eléje lépett, úgy sujtotta őt főbe gyürűs öklével, hogy az ifju összeroskadt szótlanul.

Ott találta nejét, szép ifjú nejét az ágyon fekve; igen is: a halotti ágyon; arcza ismerhetlen volt a himlőtől; huszonnégy viaszgyertya égett kétfelől a ravatal mellett.

Amaz átkozódó asszony szavai úgy elvették eszét, hogy se látott, se hallott, se kérdezősködött, tört mindenen keresztül, mint a sebzett vadkan.

Fia valóban úgy szerette ifju mostoháját, mint édes anyját, s midőn a veszedelmes ragályos himlőnyavalyában kimult, senkit sem engedett a halott mellett virrasztani, egyedül ő volt mellette.

Ezért volt a nagy teremben a fényes kivilágítás, ezért -336- ijedt vissza minden a haza érkező férj tekintetétől; ezért volt mindenki magaviselete oly különös, a ki vele összetalálkozott. Ezért volt neje egyedül. Mert halott volt.

Nem kételkedhetett felőle, hogy az, a kit gyűrűs jobbjával úgy lesujtott, már nem mozdul meg többé.

Elrohant ki az erdőbe, az éjszakába. Ott hagyta kastélyát, cselédeit, halottait.

Meg sem állt, a míg hadseregéhez nem érkezett. Csak ott pihent meg, a midőn fegyverek között érezte magát megint. Kardok és lándzsák kerítése: ez volt most az ő lelkének való. Azok közé vette be magát.

Ő azt hitte, hogy üldözni fogja a törvényszék, mint fiugyilkost; attól ugyan nem félhetett az akkori sok gazdáju világban. Olyan hatalmas embert, mint ő, ki mert volna perbe idézni, és ki elébe? De még jobban rettegett a rossz hír üldözésétől. Híre fog futamodni, hogy Dóczy Sándor agyonütötte a fiát szerelemféltésből. Ki lesz kürtölve az egész világnak, és a világ mindig a csúfságot hiszi el inkább, mint a mentséget.

Az a boszus nő ugyan azt is megmondta neki, hogy ha van Isten az égben, még a fegyvertéren, a harczmezőn is szégyen fogja őt érni, és gyalázattá válik dicsősége.

Jó szerencse, hogy a kard becsülete attól függ, a kinek a kezében van a markolatja.

A harczmezőn szemközt mert nézni Sándor minden átkozódással: vitéz férfi volt, azt el kell róla ismerni. Csodákat mívelt, ha egyszer paripán ülve, egész csapat ellenség között kellett egymagának harczolnia, s a dandár, melyet vezetett, a kerek föld legvitézebb katonáiból állt, a fekete seregből; mind régi harczedzett vitézek, s mind igaz hívei, megvásárolva Beatrix királyné százezer aranyával. -337-

De ez a százezer arany volt a legnagyobb átok, mely Sándort és a hitszegőket megverte.

A megvesztegetett harczosok azt hitték, hogy ennek már most mindig így kell lenni. Lengyel Albert ellen vitték őket, csalogatta reményüket a sok zsákmány: Lengyelország jó kövér koncz, a lengyelek gazdagok, nem járta őket még a török; a világ zsidósága mind ott talált menedéket. Oda lesz majd betörni jó a fekete seregnek; a hol a pénzt nem is számlálják, hanem azt mondják, «egy véka lengyel garas.»

Volt is dinom-dánom a táborban; volt kelete a jó bornak, a czifra asszonycselédnek; annál nagyobb fogyatéka a pénznek. Hadd folyjon, hadd fogyjon! Lengyelország majd ád újat.

Lengyel Albert azonban nem adott újat, hanem a mint vette észre, hogy nem tréfa a dolog, s most mindjárt a saját rovására megy a háború: nem várta meg, míg a fekete sereg lándzsái nógatják az odábbállásra, hanem sietett békét ajánlani az új királynak, Ulászlónak.

A békekötésben minden jót ajánlott a lengyel, elismerést, jogokat, jó szomszédságot, békés várakozást Hunyady János halálára az oppelni herczegségeért; de pénzt: egy árva lengyel garast sem.

Még inkább ő követelt magának háromezer aranyat évenkint Ulászlótól azért, hogy nem bántja, s másik nagy sommát a testvérének azért, hogy az se bántsa.

A pénz pedig régen oda volt már. Azon iparkodott túladni minden ember, nehogy az új is ott találja.

Mert hogy azon idő szerint olyan kapós volt e mi szép Magyarországunk, hogy négy király is vállalkozott az eltartására. -338-

Az egyik a lengyel volt: az tatár és lengyel feles hadakat hozott be a felvidékre s végigpusztította vele Kassa és Eperjes környékét. Így kedveltette meg magát.

A második volt az osztrák Miksa, az német zsoldosokkal tört be az országba, Sopron és Vas felől. Ez is igen nyomatékosan bizonyítá be Magyarországhoz való jogát. Feldulatta hadaival Szombathelyt, Kőszeget, Kismártont, elfoglalta Veszprémet, s Székes-Fehérvárt rohammal bevette, levágatva a védelmező ifjuságot, kirabolva a polgárokat. A vitéz zsoldos hadak még királyaink sírjait is feltörék, s kihányva kőkoporsóikból a szent hamvakat, zsákmányt ütöttek a halotti pompa ezüstjén, aranyán.

A mint a lengyelekkel megtörtént a békekötés, Szapolyay rögtön lefelé indítá a fekete sereget a Fehérvárban dőzsölő németek ellen.

Hejh, jó dolguk volt azoknak! Fehérben, Tolnában, Somogyban, ugyancsak hirdették a közös ügyet, s hogy Budát el nem foglalták, épen csak annak köszönhető, hogy akkor a magyarok és szerbek jó egyetértésben voltak, s Kérey Bálint és Belmus Milos vezetése alatt véres fejekkel utasíták őket a határból vissza.

Becsületében állt az országnak, hogy Fehérvárt visszavegye. Volt is rá ereje elég.

Vége volt a lakmározásnak, a csapra ütött hordónak. Jó lett volna már a száraz kenyér is.

A zsoldot sem fizették már; denár, garas is kifogyott a tarsolyból. Dóczy Sándor a maga pénzét is rég kiosztotta már közöttük, hogy bedugja vele a szájukat. Mert az éhes száj nagyon fenhangon beszél. Végre ő is kifogyott, s a rendet nem birta többé hadai közt fentartani. -339-

Ugyanaz a sereg, mely Mátyás király kezében az ellenség félelme volt, most az ország rémülete lett. Ha zsoldot nem kapott, rabolt: Vácztól le Egerig a hány klastrom volt, mind kiitta a barátok pinczéjéből a bort, s kiürítette a nemes urak hombárjait. Nem birt velök sem szép szó, sem fenyíték; templomrabló haramia lett egyenkint, ki az előtt Mária katonájának, halálfejes hősnek nevezte magát.

Nem is lett vége elébb a dúlásnak, míg Osváth püspök, a kincstárnok, nagy hirtelen zálogba nem vetette a kormányjószágokat, vámokat, sóbányákat, s így nagy nehezen összecsinált negyvenhétezer aranyat.

Még akkor nem voltak olyan okosak a kincstárnokok, hogy papirpénzt nyomattak volna, s kifizették volna a katonáikat válogatott szép bankókkal: csak aranynyal tudtak még háborút viselni.

Valahára hát ki lett elégítve a fekete sereg, s indult Báthory István hadaival Fehérvár elé.

Ott bajor és sváb hadsereg garázdálkodott javában, s már régóta rabolta a környéket, kifosztva urat és szegényt, a ki keze ügyébe akadt.

– Hej, jó pecsenye lesz nekünk ez a német, biztatá Sándor kapitányt öreg hadnagya, Bági János. Ez most összerabolta a félvilágot; beszedte magának a sok aranyat, ezüstöt hetedhét országból; most mi egy csomóban kapjuk nála, a mit nekünk rabolt, s senki sem vitatja el tőlünk, hogy a mit elvettünk tőle, nem tisztességesen kerestük.

Bizony gondolkodott így más is. S a bajornak és svábnak nem csak az volt a veszedelme, hogy ide bejött, hanem az is, hogy ide benn meghízott.

Az ostrom neheze leginkább a fekete seregen feküdt; legnagyobb részt gyalogságból állt a sereg, őket küldték a falakra: a lovasság csak messziről nézi az ostromot, onnan irigykedik a mulatságra, s maga csak arra vigyázz, hogy az ellenséges felmentő seregtől meg ne hagyja lepni az ágyútelepeket. -340-

A király is eljött nézni az ostromot; vele voltak a palotásai, meg a lovas udvari kiséret.

Hanem a harcz csak akkor kezdődött meg Isten igazában, mikor Kinizsi is megérkezett a törökverésből, ötezer java vitézzel, s hozzálátott az ostromhoz.

Julius 23-án minden fal be volt már lyukgatva, az ostromréseket nem győzte védni a németség, pedig makacsul védte a bőrét. A fekete sereg egy éjszakai ádáz roham közepett elfoglalta a bakonyi kaput, s onnan kezdte lövetni az ellenség torlaszait.

A bajorság átlátta, hogy itt már nincsen menekülés, s nagy szűkültében felrántotta a fehér zászlót ugyanazon templom tornyára, melynek kriptájából még a magyar királyok csontjait is kihányta.

– Semmi fehér zászló! ordítottak a feketék. Gyepre legény! Egyikünknek meg kell itt enni a másikat!

Hanem a király, ki mint tudjuk, igen békeszerető volt, s szörnyen nem kivánta a vérontást, azt mondá, hogy meg kell őket hallgatni, ha meg akarják magukat adni; hátha kellemetes föltételeket szabnak, a miket becsülettel meg lehet nekik adni.

– Vasat nekik a torkukra! Ez az egyetlen föltétel! Dörgött maga Kinizsi is, ki nagyon orrolt rájok a vásonkeői rablás miatt, de a király csak gyenge szívű maradt: hátha jó föltételek alatt meg lehet tőlök kapni Fehérvárt. Hallgassuk meg föltételeiket.

A szabadkozó várőrség, a mint a király elé ereszték alkudozni, gondolta magában, hogy a ki alkudozni akar, annak a legnagyobb áron kell kezdeni, hogy aztán legyen miből leengedni; s annálfogva nem is kértek kevesebbet, mint azt, hogy engedtessék meg nekik síppal, dobbal, trombitaszóval elvonulni szabadon, fegyveresen; magukkal vihessék lovaikat, igavonó marháikat, társzekereiket, minden azokon lévő jószágaikkal egyben; és aztán az ország határaig a király költségén élelmeztessenek, elláttatván mindenféle jóval. -341-

Gondolhatni, hogy megelégedtek volna vele, ha utoljára fegyver nélkül, szekér nélkül, még a trombitát is itt hagyva, magát a puszta irhát elvihetik szárazon a maguk országába.

Hanem a királynak gyönge szíve volt; azt mondta mindjárt az első felajánlásra, hogy «dobzse.»

A bajorok, a svábok síp, dob, trombitaszó mellett vonultak el a feladott Fehérvárból, minden butyrostól, társzekerestől, s a fekete sereg szeme közé nevetve álltak odább a sok összehordott prédával, a mit hét vármegyéből betakarítottak.

Ekkor az egyszer juthatott volna a fekete sereg busásan pénzhez, az is a porba esett a szájából. Nem is látott aztán többet pénzt soha.

Mátyás király idejében fizették rendesen; s ha csatába vezették, ellenség földére jutott át rendesen; ki is tartotta ott magát rendesen.

De a fekete sereg legnagyobb részt cseh zsoldosokból volt toborozva, kik jó katonái annak, a ki őket jól tudta tartani.

A mi magyar volt közöttük, arra is elragadt a sereg szelleme. Zúgolodó, követelő banda lett belőlük; a minek legrosszabbul esett az, hogy nem olyan földön jár, a hol szabad volna magát ellenségképen viselni.

De legzúgolódóbb volt valamennyi katonája közt maga Sándor lovag. Minden pénzét kiosztotta már emberei között, abban a reményben, hogy a legközelebbi zsákmányból kárpótolja magát, s nem kerül visszaszerzésre a sor.

Sándor minden idejét tábori fáradalmak közt töltötte; -342- és a milyen gyanakodé természetűvé lett: látta, mint hervad el eddig szerzett babérkoszoruja levelenkint, hogy fog még ez örök zöldnek hitt leveleken is amaz asszony átka.

Csak három éve mult még Mátyás király halálának, s a győzelem koszoruzta hadsereg, mely egykor az osztrák hadakat összetörte, mely zászlóit a meghódolt Bécs ormára tűzte ki, a világ csúfsága, az ország átka lett.

A gyönge király lágy kezei nem birták emelni a rámaradt fegyvert, a fekete sereg nem vívott már diadalokat az ellenségen, csak békés földmívelők tanyáit pusztitotta. Elkésett a harczból; rest volt a viadalhoz; kifogott vezérén és beszennyezte régi szép hírét.

Dóczy Sándor napról-napra érezte amaz asszony átkának teljesülését. Mind az ő jó híre, mind seregének dicsősége enyészetnek indult.

Egyszer ismét kinálkozott számukra az alkalom a régi becsületet visszavívhatni.

Ali bég, szendrői basa, betört Erdélybe s végigpusztítá Olt kies vidékét. A fekete sereget küldték Erdélybe, hogy verje ki onnan a törököt.

Erdélyben is nagy volt a viszálkodás, egyik főur a másikat szorította ki a vajdai székből, a melyik belejutott, az meg nem sietett oda, mikor szűk volt az állapot. A török rabolhatta az utasokat kényelmesen.

A szegény szászok, székelyek ugyan imádkoztak mindennap háromszor is, hogy hozná az Isten már azt a fekete sereget az ő megszabadításukra.

A fekete seregnek azonban még egy kis dolga volt útközben. Szeged alatt tanyáztak már: Szeged akkor leggazdagabb város volt az országban, semmiféle ellenség sem járta még. A feketék gondolták, hogy hadd ismerjenek meg a szegediek legalább egyet, pihenést tartottak Szeged alatt, megmarasztalva magukat kelletlen vendégeknek.

Az erdélyiek, a hazai vezérek egyre izengettek nekik, hogy jöjjenek már, menjenek már, de ők csak nem mozdultak, -343- még egy kis dolguk volt, a szegedi polgárok elásott fazék pénzeit felkutatni; néhol nehéz is volt a munka, mert a gazda sok torturát kiállt, mig kivallotta, hogy hova dugta el a pénzét, néhol meg az egész tanyát le kellett rombolniok, hogy a befalazott kincsekre rátaláljanak s aztán verekedés nélkül sem ment mindig a dolog; a szegedi nép nem érti a tréfát, ha fejszére kaphat, nem nézi, ki visel uniformist, tehát azokkal is kellett valamit eligazítani. Fel is kellett mindennap gyujtani a várost, hogy a népet megijeszszék, s aztán megint el kellett oltani a tüzet, nehogy az egész város leégjen. És ez mind sok dolgot adott.

A szegény székelyek és szászok egyik követet a másik után küldözték Dóczy Sándorhoz, hogy jöjjön már, mert megeszi őket Ali bég.

Sándor lovag ment volna is szívesen, de nem tudta megmozdítani a sergét helyéből. Mind csak a holnappal biztatták egymást.

Végre aztán a szegény székelyek, szászok azt mondták: «segíts úram Isten, segíts te jó öklöm!» s kardra, kopjára kaptak, Telegdy István alvajda vezetése mellett útját állták Ali bégnek, s csak amúgy parasztosan, minden tudomány nélkül úgy elverték, hogy Vörös-Toronyig meg sem állt, kezükben hagyott minden zsákmányt, két ezer foglyot, két ezer agyonvert törököt, számba sem véve, a kiket a vizbe őltek.

Ők tehát elvégeztek a fekete sereg nélkül mindent maguk, még lábnyomát sem hagyták a törököknek Erdélyben, a mit bottal üthessenek a feketék.

Kinizsi nem tűrhette tovább. Alá volt írva az ítélet, hogy a fekete seregnek le kell törültetni Magyarország földéről.

Ugyanaz a vezér, ki őket annyi diadalra vezette, lőn megbízva, hogy temettesse el őket.

Még javában ott dőzsöltek Szegeden, midőn a király -344- lovassága megérkezett, s minden izenetadás nélkül riadót fúvatva, rájok támadt.

Hanem a feketék régi tapasztalt legények voltak. Akármilyen nagyon nekiadták is magukat a dőzsölésnek, arról az egyről soha sem feledkeztek el, hogy táboruk közepében szekérvárat állítsanak fel.

Ezúttal nagyon is erős váruk volt. Ezer szekeret adtak alájuk, hogy gyorsan érkezzenek Erdélybe, azokat a szekereket ők úgy állították körbe, hogy rúdjaikkal mind kifelé álltak, a hátulsó tengelyeikkel pedig összeértek, és saraglyalánczaikkal össze voltak kötve; úgy, hogy ha a lovakat a szekerek elé fogták s a lánczot megoldták, egy pillanat alatt fel volt bontva és útnak eredt az egész szekérsáncz, ha pedig kívülről akart betörni az ellenfél, az semmiképen sem birta a szekérkört megkezdeni.

Az első meglepetés után rögtön minden oldalról e szekérvárhoz futottak a feketék. Nem volt annak nyílása sehol, mert mindenünnen fel lehetett rá kapaszkodni, s ha egyszer a szekéren fenn voltak, a leghatalmasabb csatahomlokot képezték, a honnan egyenlő magasságról verekedhettek a lovagokkal.

A királyi lovasság ugyan, a kit a sánczon kívül kapott, azt társai szemeláttára lekaszabolta, hanem azután, hogy magát a szekérsánczot támadta meg, abba sehogy sem bírt betörni, különösen lóháton, gyalogságot pedig nem hoztak magukkal.

Háromszor is megkisérté a lovasság a rohamot, de soha sem tudott dárdahegyig jutni, a kiálló rudak még kaszákkal is el voltak látva.

Dóczy Sándor az ismételt rohamok alatt megismerte a lovasság vezérét, Bakács Simont, s a vezérek átkiabáltak egymáshoz.

– No az majd elválik! kiáltá Dóczy Sándor, kiben a dölyf volt már megsértve. Azt vélte, ez csak valami vezéri versengés ő ellene. Bakács mindig ellensége volt: nem ritka dolog, hogy egyik magyar vezér a másikat megtámadja; hisz János herczegnél adták a példát.

Azért is, a mint a királyi lovasság a harmadik rohamot is hasztalan kisérté meg, s felhagyva a további ostrommal, az elfogott feketéket, kiket a városban kapott, a szekérsáncztól két nyíllövésnyire sorba felakasztatta, s aztán kezdett Halas felé vett irányban lassan eltávozni: Dóczy összehívta hadnagyait s felszólítá őket, hogy ne engedjék ezt a gyalázatot magukon száradni; álljanak boszút a kivégzett bajtársakért. Azok ugyan lovon vannak, de ők meg szekéren, s ha egérutat kapnak is egy ideig, majd következik az áldott halasi homok, a hol könnyebben haladhatni gyalog, mint lovon; utól fogják őket érni és véres boszút vesznek rajtuk.

A tervet hangos ordítás helyeslé. A szekérvárat szétbonták, az egész sereg tengelyre űlt, s kezdték üldözni az előre haladt lovasokat.

A hogy Dóczy Sándor megjövendölé, a halasi homokpusztánál már utólérték a lovasokat, kik csak léptetve haladhadtak előlük a süppedő fövényben.

Itt ők is leszálltak szekereikről s csatarendben utána eredtek ellenfelöknek.

A tér kedvezőtlen volt minden lovassági működésre. Az a sivó homokpuszta tele van buczkákkal, mik a lovasság hadrendjét széttörik, törpe nyírfa- és boróka-erdők állják mindnütt útját, a ló csülkig dagasztja a homokot, s nem bírja hátán a lovagot, itt a gyalog katonának van előnye.

A feketék már beérték ellenfeleiket, csak egy buczkás jegenyeerdő választá el még őket, melyet a lovasok nagy sietve igyekeztek elérni.

Ha az erdőben megrekednek előttük, ugyan tizedelve fognak belőle kiszabadúlni. -346-

Hanem a mint az erdőhöz értek a feketék, egyszerre csak nyílzápor fogadja őket az alacsony bokrok közül.

És akkor egy trombita szóra egyszerre megelevenül az egész puszta, minden bokor, minden buczka rejtett vitézeket ád elő, kik íjjal, lándzsával, oldalt és hátba fogják a feketéket; szemközt pedig, az erdőben eltűnt lovasság helyett előnyomúltak Kinizsi rendes gyalogezredei; míg hátuk mögött a szegedi népfölkelés kaszaerdeje csillámlik föl.

A lovasság csak kelepczébe csalni volt ellenük küldve, s ők okvetlenűl belemennek a csaptatóba.

Mikor Sándor lovag Kinizsi seregeit megismerte, vissza akart fordúlni, hogy szekereit elérhesse, de már későn volt, azokat elfoglalták a szegedi kaszások s háta mögött épen olyan szekérsánczot húztak ellene, a milyennel ő szokta az ellenséget feltartóztatni.

«Meg kell nekünk ma halnunk itten!» kiálta Dóczy kétségbeesve, s azzal ismét visszafordult, hogy ha már el kell vesznie, legalább vitéz karoktól érje a csapás; ne kaszakapa verje agyon, mint a kutyát.

A halmok, a buczkák, mind el voltak állva lövészekkel, kik a feketéknek lehetetlenné tették a szétszórva elmenekülést. Neki kellett vágniok Kinizsi derékhadának.

Az ádáz viadalnak csak a késő este vetett véget. Maguk az elemek is a feketék ellen támadtak fel; olyan szél kerekedett, mely a puszták homokját épen arczaikba fútta, megvakítva a csatába rohanókat, kik tizével-huszával szétverve dulakodtak ellenfeleikkel, s nem kértek, de nem is kaptak kegyelmet, mert a ki megadta magát, azt rögtön felkötötték a legközelebbi fára. A ki elesett, azt legalább azonnal befútta a szél sivó homokkal, nem kellett neki sírásó, reggelre temetve volt szépen.

Így temették el egy nap alatt a hírdetett fekete sereg javát. Négyszázan estek el karddal kezükben; számtalanból lett erdők fájának átkozott gyümölcse. -347-

Csupán egy három ezernyi csapatnak sikerült magát eltorlaszolni az erdő sürűjében, hirtelen levágott fákkal; kiket onnan nem birtak kiszorítani késő estig. Ennek a csapatnak vezetői voltak Sándor lovag és Haugwitz hadnagy.

Kinizsi előbb rájok akarta gyujtani ez erdőt, hanem reggelig lehült boszúja, s szabad elvonúlást ajánlotta körülfogott maradványnak oly föltétel alatt, ha megesküsznek rá, hogy soha többet Magyarország földére be nem teszik lábukat.

És Dóczynak meg kellett esküdnie, hogy soha Magyarországot többé ne lássa. Oh! amaz átok nemcsak a földre verte őt le, még e földről is kiverte.

Hisz onnan származott e végzet, hogy ily dicső hősök eladták dicsőségüket nyomorult aranyért! Megkóstolták az árulás kenyerét: akkor ízlett az nekik, most aztán haláluk lett, a mivel torkig laktak.

Magyarország határán túl Haugwitz hadnagy vette át a vezérséget. Átmentek Ausztriába. A morva határszéleken kész rablóvárak voltak akkor, csak azoknak az uraival kellett összebarátkozniok, s aztán folyhatott a mesterség.

Miféle mesterség? Hát a rablás. Űzték ezt akkor elegen. Olyan tudomány volt, mint ma a börze-üzlet. Volt is miből gazdálkodni: Morva, Ausztria előttük állt; a mi szemüknek megtetszett, azt kezük ott nem hagyta.

Az ausztriai rendek megsokalták a rablást saját határaikon belől, s körülfogták a fekete sereg rablóvárait és megostromolták őket.

A hadszerencse sem volt már velök. Ők, kik néhány év előtt Bécs falait rombolták, s diadallal vonultak be Bécs -348- főpiaczára, elbuktak a harczban, s ugyanazon Bécs piaczán háromszázat végeztek ki közülök szégyenletes halállal.

Eyzinger válogatott kegyetlenségeket gondolt ki a kezébe jutott foglyok elemésztésére.

Németújvár új erődeit épen akkor építették, s roppant mészkemenczék voltak a földbe ásva, mikben a várépítéshez való mészkővet égették.

Eyzinger azt itélte, hogy a fogoly feketéket e mészkatlanokba hányják, mikor legjobban robog bennök a tűz; hadd vegyüljenek azon vakolat közé, melylyel ama várat újra fogják építeni, a mit annyiszor vívtak ők maguk, diadalmas zászlóikat kitűzve lerombolt falaira.

Dóczy Sándor arra volt itélve, hogy végignézze társai kínhalálát és maga következzék legutoljára.

Látta, a mint belehányták bajtársait egyenkint a füstölgő katlanokba. A mészkemencze kürtője, mely addig fehér füstöt gomolygott ki lomha foszlányokban, egyszerre feketére változtatta füstjét s azt megint lövelte fel, sűrű sziporkával vegyítve s pokoli üvöltést hallatott tűzokádó torkából.

Dóczy Sándor azt képzelé, hogy az örök tűzre jutott bajtársainak kínordítása az ott lenn. Pedig csak a kürtő búgása volt, melyben odalenn tánczolt a tűz az új tápláléktól.

Meggyalázva, számkivetve, rablóvá sülyedve, a hír legalsó fokán, a gonosztevő rossz hírében, úgy kell elveszni, mint dögvészes állatnak.

Azok a sziporkák, miket a mészkatlanok az égnek löveltek, tovább égtek, mint máskor, s a szél elhordta azokat negyedórányira is. Több közülök a lőporos körönd tetejére talált, s mikor legjobban kaczagták a mulatságot a bömbölő mészkatlanok s a boszuló német urak, egyszerre egy földingató robbanás némítá el a kaczajt és halálkiáltást: a lőporkörönd fölrobbant, ledöntötte egy óranegyednyi körületben maga körül a gyönge épületeket, lefordítá a sánczot, mely előtte állt, az árokba, s gerenda- és téglatöredékkel hinté be a pusztulás szérüjét.

Összedült a börtön is, melybe a feketék voltak zárva, őröket, foglyokat maga alá temetve. S a fatetőzet a mészkatlanokra zuhanva, rettentő máglyát gyujtott a közös autodaféhoz; abban a máglyában aztán győztesek és győzők éghettek egyformán. Hanem boldog volt, a ki a rombolás helyéről menekülhetett.

Össze-vissza, egymás hegyén-hátán futott, bukdácsolt úr és közkatona, ingre vetkőztetett fogoly és perzselt ruhás főtiszt; egyik sem ügyelve a másikra, csak a rémséges veszélyre, mely eszétől fosztott meg mindenkit.

Igy menekült meg Sándor lovag is. Mire futtában valahol leroskadt, s ott megpihenve, eszméletéhez tért, egy erdő közepén vette észre magát, öltözetétől megfosztva, mezitláb, hajadon fővel.

Egy erdei csősz lakáig vánszorgott; annak azt mondta, hogy rablók fosztották ki az erdőben; az adott neki irgalomból egy rossz szürt, meg egy pár rossz papucsot, a mit már ő sem viselhetett, meg egy tarisznyát, hogy mehessen koldulni.

Még hátra voltak a koldusbottal vezetett évek, a miket végig kellett járni az egykor oly büszke lovagnak, a fekete sereg kapitányának, Mátyás király kedvenczének, a királyfi hűtlen elárulójának. -350-

Hosszú, hosszú ideig tartottak a vezeklés napjai a megmenekültekre nézve. A gyász, a szégyen és bánat napjai voltak azok. Kiket a németujvári mészkemenczék mellől a szó teljes értelmében világba sodrott a sors, azontul mint koldusok voltak kénytelenek tengetni nyomorult életöket, vagy pedig keserves munkával, miket erdők, bányák adnak. Nekik a napvilágot s a városok zaját kerülniök kellett. És mindennél jobban kerülniök kellett a haza földjét, dicsőségük szentelt földjét, Magyarországot.

Elkövetkeztek végre a magyar nemzet legsúlyosabb napjai. A török császár megindult a keresztyén hit védbástyáját, Magyarországot összezúzni.

A haza hívei, édes gyermekei siettek a király zászlói alá. Oh, be kevesen voltak ez édes gyermekek! Annál nagyobb áldás az ő emlékükre!

Azon seregek között, melyek Mohácsnál elég jókor érkeztek meg, hogy a haza vértanúinak sorába beiktassák neveiket, voltak fényes, voltak rongyos hadcsapatok, de egy sem volt köztük rongyosabb, rozsdásabb, mint az, mely Ausztria határszéléről gyalogolva jött idáig. Csupa ősz, tépett férfiak; arczaikon régi csaták sebhelyeivel s a későbbi nyomor barázdáival. Fegyverzetök is olyan rozsdás, mintha eldugva hevert volna évek hosszú során át barlangokban, faodukban; s a zászlónak csak rongy már a lobogója, de még kivehető rajta egyik felén a halálfő, másik felén az országczimer.

A kis csapat vezetője, hosszú, őszszakállú agg, odavezetteté magát a legelső nemesi hadnagyhoz, a kit a tábor szélén talált s fölajánlá neki csapatát.

– A kiket látsz, vitéz hadnagy: a fekete sereg rongyai. Nevünk nincsen, mert száműzöttek voltunk eddig. Most összeszedtük elszórt társainkat, hallottuk, hogy Magyarország nagy veszedelemben van. Itt akarjuk megérni a mi halálunkat.

– Légy üdvöz, öreg bajtárs, szólt a hadnagy s kezét nyujtá az öregnek; szívesen veszlek csapatoddal együtt -351- dandáromba. Haj, az én apám is a fekete sereg kapitánya volt egykor, a derék vitéz Dóczy Sándor.

– Te Dóczy Sándor fia vagy? szólt az öreg s nem ereszté el a neki nyújtott kezet. Hajdan azt beszélték, hogy Dóczy Sándor egyetlen fiát agyonütötte, őrült észszel.

– Megütötte, ma sem tudja senki, miért? de hogy nem halt meg, annyi bizonyos, mert különben nem beszélne itt most veled.

– Van, öreg. Van jó hű feleségem; leánya annak a Dombay Ferencznek, kit apám szerencsétlenül megölt egy ütközetben.

Az öreg hadfi nem szólt többet, hanem félre ment, a hol nem látta senki, és sírt.

Jött nemsokára az átkos augusztus 29-ike, János fővételének napja, mely hazánknak is fejét vette. Hogy soha ne virradt volna e nap!

Alkonyatra járt az idő, midőn megkezdődött az ütközet. Mire éjszaka lett, már akkorra minekünk is éjszaka lett.

Dóczy Gerő és csapata a Bali béget visszatartó Ráskayhoz csatlakoztak, s így maradtak ki a derék sereg romlásából, melyet a szultán négyszáz ágyuja halomra ontott.

Mikor a ruméliai lovasság egész erejével ráveté magát Ráskay gyengébb hadára, akkor a fekete sereg rongyos vitézei előre nyomultak.

Ők csak gyalog, az ellenség lóháton, mégis ők álltak -352- magasabban, mert dombot vertek maguk alá levágott ellenségekből.

Az ősz vezér úgy küzdött, mint a ki meg akar halni. Még fövegét is eldobta, hogy annál könnyebben érje a halál.

Hasztalan! Kikerülte őt nyíl és kopja, mintha csak azzal volna megátkozva, hogy ne birjon meghalni, hogy ne fogjon rajta a fegyver.

Pedig alig tizedmagával küzdött már, két kézre fogva pallosát. Fehér haja repkedett körülötte a szélben. Bőszülten ordít a tenger ellenségre, hogy miért nem jönnek többen?

Míg egyszer azon vette észre, hogy a puszta levegőben süvölt már minden csapása.

A fegyvertársak ott feküdtek már sorban, s az ellenfél csapatja más irányban száguldott el.

A zápor zuhatagban omlott s csak olyankor, midőn a villám egy perczre megvilágítá a tájat, az esősugárokat, mint millió ezüst hárfa húrját ragyogtatva, a fényözönben egy rémjelenet tárult az agg küzdő elé.

A török lovasság a magyar lovasságot közre szorítva, elgázolni igyekezett; azért hagyta el a tért, s ott a vívók közepette meglátta a vén hadastyán a csapat hadnagya kezében a fennen lobogtatott zászlót. Az a hadnagy Dóczy Sándor fia volt.

A vén harczos felordított, mint sebzett oroszlán, s egy gazdát vesztett paripa nyergébe felkapva, odavágtatott a küzdők közé, ádáz csapásokat osztva jobbra-balra. Vasból látszott lenni az egész ember, nem fáradt ki, nem sebesült meg; keresztülment a merre akart az ellenségen, nyilt előtte az út, mint a kaszás előtt.

– Ide, Dóczy! kiáltá, midőn a zászlós hadnagyhoz ért. Te előre, én majd hátul maradok.

Azzal a hadnagyot eresztve előre, maga födözetére maradt, -353- tíz ellennel is harczolva egyszerre; az a rozsdás szablya szörnyű zenét zengett a fényes kardok, kelevészek között; a haldoklók énekeltek hozzá.

És már kivágták magukat a körülfogó csapatból; akkor az öreg vitéz alatt összeroskadt a ló a kapott sebektől.

De az ifju lovag nemes vitéz volt; mikor azt látta, hogy hős megmentője alatt összeroskad a ló, visszaugratott hozzá s szétverve róla megtámadóit, kényszeríté, hogy üljön föl mögéje a nyeregbe.

Az öreg először azt mondta: nem, azután meggondolta magát, s fölkapott a hadnagy mögé a paripára.

Sötét volt már, ellenfeleik nem igen üldözhették őket bátran, hanem utánok nyilaztak sokáig; végre eltakarta a futókat az éj, a zápor és a nádas.

Mikor végre megállapodhattak egy tócsa partján, melyen kettős terhe alatt alig mehetett volna a paripa, a hadnagy azt kérdé öreg bajtársától:

– Ne bándd. Az esik nekem igen jól. Eddig nem fogott engem a fegyver. Most már fektess le a földre és engedj meghalnom.

– Azt nem teszem, öreg bajtárs. Itt vannak nem messze nőm, gyermekeim, anyósom; szekérre raktam őket, hogy ha menekülni kell, futhassunk Zápolya táborába, ki még kész hadsereggel áll Szeged alatt. Bár ide várták volna. Elviszlek magammal, ki életemet megmentéd, vitéz bajtárs; asszonyaim majd ápolni fognak. -354-

A hadnagy telemeríté kürtjét a tócsából, és odatartá a sebesült ajkaihoz.

Az öreg pedig nagyot ivott a kürtből, utolsó cseppig kiürítette tartalmát s aztán felsóhajtott:

Azzal a hadnagy maga gyalog ballagva a ló mellett, sebesült bajtársát odakötözé a nyereghez, nehogy leessék róla, s egész éjjel bujdokolt a réteken, mocsárokon keresztül, míg végre egy kompra akadt, mely az ütközetből menekülteket a tulsó partra átszállítá.

Azok már hallották az elébb menekültektől az elvesztett csata hírét, s kétségbeesve várták a parton, nem érkezik-e az, a ki mindnyájuknak egyetlene?

– Ez a hős társam fogta fel rólam a nyíl hegyét; ápoljátok őt helyettem, mert az ő vére most az enyim helyett folyik.

A nők bevitték a sebesültet a halászkunyhóba, a melyben megtelepültek; elővették a készen tartott balzsamot és kenőcsöket, hogy sebeit bekötözzék.

Az özvegy Dombay Ferenczné megfogta az agg harczos kezét, s azt kérdé tőle: fáj-e?

Mert ha még fáj, akkor van reménység, de ha nem fáj, akkor már közel a halál. -355-

Dombayné nem szólt többet, csak letérdelt mellé és halkan rebegett egy imádságot:

– Bizony halálos. Légy készen rá öreg keresztyén. Egykor szegény férjem is e helyen kapott sebet oldalába, és ő is karjaim közt halt meg. Isten legyen megbocsátó bírája annak, a ki megölte.

– Úgy készen vagyok az útra! hörgé a sebesült s kiszakítá kezével a testébe lőtt nyilat; ez a kéz ölte meg férjedet! Isten kegyelmezzen nekünk, szegény árva hazánknak…

Azzal megcsókolta előtte térdelő kis unokája arczát Sándor lovag s lehajtá fejét és meghalt.

A fekete sereg utolsó harczosai mind ott hullottak el a mohácsi csatatéren, sebeikben feküdtek szerte a vérmező körül.

A ki rájok gondol, csak dicső kezdetökre és végökre gondoljon, a szomorú gyász emlékét ne akaszsza sírjok fölé.

HOL LESZÜNK KÉT ÉV MULVA? 1)

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban.

Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr födi testét.

A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.

Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán, s nem hagyják aludni.

A mennyiben éjjelnek lehet nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.

A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti szinekben, délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.

Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak.

S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tünik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember és karcsú, mint a gyertyatartó. -357-

Lábán csónakalakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze-lába lógatva veri a nagy termet inát.

A termet hármat lép a láthatárról s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.

– Polgártárs, Pálfi Albert! felelt kinyujtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mértföldet jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

– De már úgy én jobban gazdálkodtam, szólt Imre; nekem kilenczven farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.

– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

– Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefujja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a helyén el lehetsz. -358-

– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, fölségeset!

– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, soha sem zugolódik, pedig ugyan sok dolga van, most épen kozáklevest főz, pompás comedentia. Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik, s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba, s el kezdtek hengergőzni.

A szánból ezalatt egy kis apró ember pattant elő, a sipkája épen a csipejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.

De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke túszli által.

– Isten jó nap, polgártársak, szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén magát kiküzdeni medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet.

Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:

– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja, honnét jön?

– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.

– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az erdélyiek?

– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagy tenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, az óta gfrorneszül hoztam volna ide.

– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt felépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyuval szépen kitapasztva.

Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti szinházban.

A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.

A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztenek magok körül. -360-

A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá, s köztük egy boldog emlékű operngucker.

A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra leheveredjenek, s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne vágjanak.

Ez alatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyuból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ága-bogát hordják?

Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.

Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Zuh. Tserv.

Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó pronunciatiókon keresztül botorkálni s úgy megsírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezitláb sétálniok.

Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemecath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj.

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok közt lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek -361- az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang s ha meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának hijják.

– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul. Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság is «nyitránszke stoliczi» név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Zvatopluk puskaportartója volt.

A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczymarsot húzni, helyette a «nyeksze hrusti saka mala»t kell fujniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a «Nyitra, ti viszoka Nyitra!» helyett a «hej huj nem bánom»-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.

– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?

– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták neki, hogy ég a ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta, hogy megeszi ő azt, de -362- arról nem gondolkozott, hogy kanala is legyen, a mivel megegye. Azt az egy pár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen fel és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőr csákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó turós haluskát, kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mind szélesebb tért kezdtek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőség.

– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a nemzetőrséget organisálni. Két hétbe került bele, míg a nemzetőrségi qualificatiót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója vagy piros. Utoljára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Nehány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban: a legelső faluban elcsipte őket a szolgabiró, mint lázítókat s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no -363- most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk: mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utoljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők irtak; s nehány hét mulva muszka ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18,000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt legyenek e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt, s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak és öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet. Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön agyba-főbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betüket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik t. i. szép volt: a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is elkelnek.

– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekre, most azok esznek ott zabkenyeret, s készítenek főzőkanalakat, a zsiros alföldet pedig beültették gyönyörű szép muszkanemzetséggel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték -364- Árvavármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokróczot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel, varjúvajjal sütött kenyereket csak hiriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött muszkaivadék, a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.

– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a «grad.»

– Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a 1-æ 9-us nem szentirás, s hogy a muszka a repræsentiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró B.... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus urist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki felett regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyülési dictiókat -365- tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt még is nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kigyótánczoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely félnapig el tud beszélni, a nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.

– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t. i. a vizet lecsapolhatják róla.

– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

– Nem tudni róla bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, a ki a királyokhoz verset mert irni, a miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.

– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult tavaszszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett, s Guszti legalább protopopa fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál. -366-

– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára irt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a czár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harminczezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s minden nap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka juratusoknak. Mikor a czárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának: 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics-ház vallattassék be örökös és elidegeníthetlen tulajdonául Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábas kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláirta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a statusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós czár csak akkor hült el, mikor liquidátióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát. Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az urálhegyi platinabányákat.

– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskievicscsel a «grober Sepl»-hez gabelfrüstückre, a kinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generalisnénak ád rendesen serenadot egy simpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni «a vitéz kozákhoz», hová az orosz hautevoléei elite szokott összeseregleni, ott egy portió -367- aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeo és Juliát, hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva tánczolja a kakukát. Rendesen a czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára, a Ráczvárosba csájára és ráczürmösre.

– Természetesen, hogy a nemzeti, a kerepesi-uton. Szinészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai szinészeink közül egy-kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy æstheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt, kivált mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a sugólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi «Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Seczki pogyszem!!! Zatráczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy «bravó!») hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a lehullott szereplők nem keltek fel többet. Az utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Fejenként egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, meg harmincz kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy, mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; a ki megbetegszik vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez -368- egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

– Bíz ezek szomorú dolgok, édes excollega, és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes százhatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni.

– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligentia meg volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem veszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, a kik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő mulva várat lehetett építeni az úri koponyákból. A nép izenként szedte szét legnépszerübb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok: hogy a tót ragad, mint a kulláncs!

– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik, hogy az academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: «van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?» A nyelvészeti ez: «micsoda -369- nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafor!?» Az orvostani ez: «miért van az embernek a szája az orra alatt és nem a háta közepén?» (Valóban szép figura volna egy tudós, a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: «fejtessék meg, hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?» A históriai ez: «vajjon Tamerlan piszkálta-e fogát ebéd után, vagy sem?» A philosophiai elvégre ez: «mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége: hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?» A pesti vagyis czarogradi kozák hetmant kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-iki országgyüles elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit sem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával 900 esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett, ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Irni csak azt szabad, a mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha irja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz érzelmes verset irni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában -370- ilyesmi áll: «Don Hernando Hernandez, i Bachamode i pena fulgida, ön semmirekellő!» rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítani: hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a czár évenkint százezereket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Sibériába?

– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…

… Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlök, mindig jobban ordítottak, mindig jobban, erre fölébredtem.

… Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja toborzott, dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy percz alatt felvillanyozta a várost.

Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengerikutya-fogakat.

Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit.

Hungariát nem hívjuk Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a hegyek között.

A Rákóczi-induló helyett nem huzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a boltfelirások hála Istennek még mind németül vannak. -371-

Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabirák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a municipiumokat és pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba a hónuk alatt.

Petőfit még mindig nem égették meg, sőt a «két ország egyesülése» verse óta a Pesti Hirlapban a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból superintendens.

A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, a hol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, a hol ez előtt tizenkét esztendővel volt.

Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindig magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges éjszakfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.

No de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte boszút, s ez arra mutat: hogy csakugyan nem vagyunk Sziberiában, s ha Isten úgy akarja, nem is leszünk.

EMLÉKBESZÉD BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS FELETT.

Másfél százada mult, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a krónikairó mondja, egy szívszerinti házasság estéjén az erdélyi fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta – örökre: hogy senki se vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó partján az utolsó, történelmileg nagy szellemű magyar is megszünt hazája nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor kivette Clio történetiró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s nehogy a mult ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs Lobkovitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére emlékeztetnének. Maguk az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy Magyarország története ezentúl csak a régen multé, azzal be van számolva a fatumnak.

És úgy látszik, hogy igazuk is volt; mert a mik azután maradtak ránk apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érczlapjai, hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyüjteménye, sürűn tarkítva kiadatni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.

A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon igazait védve, hajlongni tanult udvaronczok léptek, jól formulázott óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is jutottak Bécsbe, – ott is -373- maradtak – el is feledték hazájuk szent fájdalmait nemzetük megvetett nyelvével együtt. A történelmi országgyülések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem tanácskoztak nemzetük nyelvén, mintha két idegen jött volna össze, egymással megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S ha néha megnyilt is az a mező, hol a harczi kedv, az ősi szíverő dicsvágya czélját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra készen jelent meg a magyar nemzet, ott sem folytatta hazája történetét; vívott, vérzett, elesett vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára, egy fényes nevet nem igtatott a világtörténelembe, csupán egy óriási erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor ez által fentartá Európa symmetriáját, és önmagát elfogyasztá; mert az erőfeszített harcz után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer magyart mutatott fel. És e megfogyása is nem érdemei magasztalására, de fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.

A közelmult századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az országgyülések naplóinál: az akkori társaséletet nehány tört tükördarab mutatja Gvadányitól, keserű gunyoros élethűséggel.

A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az ifjuság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és középkort, s mentűl kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden folyamot bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból rövidségnek okáért a fejezetek czíme, a bevégzett tények, időszámlálási adataikkal, a harczokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet; a szigorú czenzurának -374- gondja volt rá, hogy Castalia forrásának ne minden pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a legtöbb tanodában irott kézi könyvek szolgáltak a magyar történelem tanulmányakép; jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes kevés, Erdély története pedig alig említtetett a magyar nemzeté mellett.

A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű szinezete volt ez a kornak, hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.

Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik épen nem ismerték, még inkább meglepő azok előtt, a kik már ismerték, s azon kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korábban tett, indokolt kicsinyléssel fogadták.

Én is poéta voltam akkor; nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.

Egy egész új világ tárult Jósika műveiben elém. Nemzeti alakok, a hogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős typusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletükben, alakjaikban, arczvonásaikban, de lelkük következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, -375- végzetük teljesülésében, hogy mindenkinek azt kellett mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket, velük érzünk, magukkal ragadnak – és az idők, és a helyek, hová magukkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arczulatja.

S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arczulat! A méltóságos bérczek classicus hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó völgyeivel, megszólaló erdőivel: a pazarló természet tündér szeszélyei, s köztük a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondata bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával csarnokaikban, lakályos otthoniasságukkal minden szögletükben; mind ez oly megkapón, elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni, s ez otthonban megszerette Erdélyt, s azon alakokban, mik e szép táj történetét szerelmükkel, haragjukkal egybefűzték, szivéhez csatolta egy külön választott testvérhaza sorsát.

Mind az új volt, mondhatni: ismeretlen, a mit Jósika elénk tárt történelmi regényeiben.

Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog egy néma táj lerajzolásánál, ne itéljük meg érte: a történet szelleméhez tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztük megjelenendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett, mindig élő alakot teremtett; ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk; az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószinűt, igazat nyujtott, s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos földön járjanak.

Első regényét, Abafit, követte az «Utolsó Báthory», a -376- «Csehek Magyarországon» s az előttem legbecsesebb, mert legtöbb teremtő erővel és legnagyobb költészettel alkotott «Zrinyi a költő» regénye. Apróbb közbe eső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet korára gyakorolt.

Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását, s e hatás egyetemes volt; kiterjedt ez az olvasó közönség minden osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkozott főrangú sphaerákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a külömbséggel, hogy mig a magyarországi főrend, ez időben, mint a korszellem újabb lendületét, új vívmányképen kezdé fogadni a nemzeti nyelv cultusát, addig ez az erdélyi főranguaknál, mint örök traditió, mint mindennapi légkör foglalá el a czímeres termeket: innét az erdélyi kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utoljára az embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi irón meglátszik az ma is, hogy Erdélyben a diplomatia nyelve is magyar volt.

De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait szélesre taposni indultak, de a valódi tehetségeket, kik a nélkül, hogy őt utánoznák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját adományaikat az ő előnyein nemesíték. Irók, kiknek lángelméje előbb dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához; mások, kik mély lélektani buvárlatokban, csak az érzelmek és reflexiók aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben is versenyezni kezdtek vele; új maradandó tehetségek ébredtek utána, kik az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a classicitásig tökélyesíték. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy -377- ünnep volt az olvasó közönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.

S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző korrajzokat Anglia történelméből, mint a normann és szász népfajok közti társalmi villongásokat, buvárlataira méltatni, s későbbi történetirók ő utána találták helyesnek regényirói részletességgel alkotni a történelmi főbb eseményekből egészszé kidomboruló képleteket; épen úgy ki lehet mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényiró, egész phalanxát sorakoztatá maga után a korrajzok figyelmes összeállítóinak, az emlékiratok buvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni törekedtek, s kiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos kisérleteket.

Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika iránt, mint maga a közönség. A tudományos akadémia igazgató tagjául választotta; «Utolsó Báthory»-ját az első díjjal, a kétszáz aranyos jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy-társaság elnöki székébe ülteté.

Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő pontja csillagzatának.

De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak közepe felé férfi kora már követelheté az égen zenitjét.

Hogyan történhetett ez? Hogy lett Jósika Miklós költővé? Némely életirója így adja elő: Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichewich Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely gyarló volt; Jósikának ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna irni, s igy jutott Abafi alkotásához.

Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is csalódott, vagy mesét mondott, hogy -378- költészete genesisét föl ne tárja profán kérdezősködőknek.

Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem; hogy valakinek ferde, biczegő s még hozzá szenvelgő muzsáját más valaki elszeresse a kezéből. Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, boszant, mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi; mások nagyságának ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A költőnek, mikor teremteni indul, irigynek kell lenni mindazokra, kiket maga fölött lát s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén maga alatt lássa mesterét, a kit imád.

Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós életébe, az ifjukor kezdetéig, nehány szóval időzve gyermekkora emlékeinél.

Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított, Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst, egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér, mint a czímerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólompénz a díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre vitte az ifjukori tettvágy. Korán árvaságra jutva, elébb végezte a tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával szokott bekoszorúzva lenni; s aztán, mint jogvégzett ifju főurnak nem maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol. Európa épen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harczolt az olasz hadjáratban, részt vett a napoleoni világdöntő -379- csatákban; együtt vonult be az egyesültek seregeivel Párisba; vitézségével századosi fokot, kamarási rangot vívott ki magának; hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a politikai kiábrándulással mindazt szegre akaszsza, a mit kardjával szerzett: rangot, harczi hírt és babérokat.

E házassága meg volt áldva gyermekekkel; de nem családi boldogsággal. Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjuk iránt, s mily féltékenységgel védték annak fényes hírnevét.

De első nejével nem volt boldog. A családélet gyötrelmes titkai nem tartoznak a közönség elé, s emlékiró nem avatkozhat azoknak felderítésébe; de nem hallgatja el azt, a mit maga a költő emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész borzalmában van kifejezve: «meggyűlölte nejét».

A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!

Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt; tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete; minden európai mívelt nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai. Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.

Tehát tanulmány, tapasztalás es érzelem volt nála annyi, mint ritka férfinál; a mellett hajlam a regényeshez, és mély elmélkedés. Mi kell még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.

Sok ember születik költői phantasiával, bir a költő adományaival: de soha sem találja meg ihletét s lesz más mesterember. Mást fölken a múzsa avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját: azután az élet egyszerre -380- letörli homlokáról az ihlet szentelt chrismáját – s a költőt nem találja meg benne senki: önmaga legkevésbbé.

Jósika költői hajlama előbb is csapongott ihlettelenül a vágyott téreken, a nélkül, hogy igazi igéret-földét feltalálta volna. Még a katonai pályától megválta éveiben irt, mint maga fejezi ki, három «keserves» drámát, de azokat maga megégette Szurdokon. Azok még jól jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társalmi és politikai munkáit, az «Irány»-t és a «Vázolatok»-at a kritika fojtogatta vizbe. Ő maga ugyancsak műkedvelőnek vallotta magát, de a kiméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.

Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljőve Pestre, itt megismerkedett azon hölgygyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére oly vezérlő befolyással legyen.

Báró Podmaniczky Julia akkor viruló, ifju, szeretetre méltó hajadon volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.

Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó lelke előidézni kivánt s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő lett.

A szerelem egész világosságával tölté be szivét, s e szerelem tiszta, magasztos lehetett csupán, minő két fenkölt lélek érintkezése.

Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyülölt neje ellen, s eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.

És a válóper tizenegy évig tartott, és tizenegy évig tartott a tiszta égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek két egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika Miklós második nejével s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz s mindenki tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.

És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a mester. -381-

Ez idő látta legkitünőbb remek műveit megjelenni, s mindazon dicskör-övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar regényirót túlhalad, nem arról tesznek-e tanubizonyságot, mily szentségnek, mily áhitattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a női eszményképet, mennyi szivárványszint tudott fölfedezni e földi tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján meglátszik, hogy az a költő szivét betöltötte, s a mi azt életre költé, az a költőnek saját szellemcsókja volt.

Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, a kit teremt arra a czélra, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A figyelemnek, mely szükséges egy jellem felfogásához, a kiváló alakoknál a rokonszenvig kell emelkednie. Csak e benső rokonszenv mellett alakíthat a költő egyént, jellemet; e nélkül, ha idealizál, csak szép modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven kereső skepsisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak hozományul.

S kinek lehetett ily rokonszenv-alkotáshoz több ihletése, mint Jósika Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes előtt az Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.

Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes alakkal, s különösen annyi kiválóan magyar nőalakkal, mint Jósika.

Hölgyalakjainak ily megdicsőítése mindmegannyi hű vallomás öneszményképe iránt; valamint a gyönyörű tájleirások, mikben Jósika fölülmulhatlan volt, mindmegannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az édesanyához, az édes szülötte hazához.

Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom nemzi.

Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy tizenegy évig múzsája legyen a költőnek, új -382- küldetést nyert a sorstól: hogy nemtője legyen azontúl. Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége, hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, a mi akkor eléje áradt.

Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, a kit magyar anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.

De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leirása, mely a költőt is messze elhajítá, mint a nemzet május-fájáról letépett zöld ágat.

Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcseség a multakra vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arczát takarja, kiket tisztelnünk kötelesség.

Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak, a szabad Belgiumban vonult meg, Brüsselben települve le, nejével együtt.

Ma is elvezeti minden míveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, a hol Jósika Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos vendégszeretetét.

Imerte őt ott minden mívelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart, a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak únott és úntalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

«A munka nemesít.» A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének mondatára: «omnia mea mecum porto!» S a hol partra vetette a vihar, munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban, hogy «kebelében kenyere.» -383-

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának helyes volt tollával keresni tisztességes életfentartását, úgy egy urhölgynek a Podmaniczkyak családjából sem vált a szégyenére, hogy a számüzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga a költészet: csipke-kereskedést.

Hiszen a brüsseli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény, selyemből bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék, maga oly örökbecsű, mint amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más árnya, csak a hontalanság s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt többször megtörtént vele.

Egyszer a Karthausi szellemdus szerzőjétől hallám, s magam is kész vagyok aláírni, mikép nekünk minden financiális tudományunk odáig terjed, hogy a mi pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végeig el kell tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is, bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második neje rendesen csak pár francot szokott nála hagyni, mert ha több pénzzel ereszté ki, bizonyos lehetett a felől, hogy pénz helyett ajándékot hoz haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak, kiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Külömben magánéletében igen rendes, csaknem pedans volt. Naponkint korán kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát, reggeli után rendesen három -384- órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ivet írt, s csupán ily rendszer mellett irhatott annyit, s aránylag annyi jót; mert elméjét nem engedé a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerübb volt; mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső csint egyszerüséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára vonatkoztak helyesen.

Politicai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt; egyetlen egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé, engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva előtte: «mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami zúgában a hazának».

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról álmodozott.

A nemzet május-fájáról letört ág az idegen földön sem szünt meg letörten is nemzetének virágot hozni; regényeinek kötetszáma a másfél százat meghaladja, s azoknak kétharmadát számkivetése földén irta.

Élete ez új stadiumában irt regényeit eleinte nem lehetett saját neve alatt az országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra az itéletet, hogy «meghalt!»

Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvenczét, s tudta mindenki, hogy «Eszter szerzője» kit rejt gyászfátyola alatt? Ezután is legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal -385- el «II-ik Rákóczy Ferencz» czímű regénye, melyet még 1852-ben irt, de a mely a viszonyok miatt csak kilencz év mulva láthatott napvilágot, ez időn át kinyomatva hevervén a kiadó papirraktárában.

E művei is sok élvezetet nyujtottak, s lankadatlan költői észről tesznek tanuságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, a ki az örök városban volt; ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum könyveiben lángjaival gyujt, a Tristum könyveiben már csak keservei nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy száműzött költő. Nem csak a kedély van ott megháborítva, hanem a mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él; bármennyire hallgat is, de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja, ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását, mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden ujítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme, reménye, aggodalma új eszméket súg meg, addig a távollévő nem lát s nem hall minket úgy, a hogy élünk és érzünk, s phantasiájának tündére, ki őt idehozza, csak álomtündér, a ki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol lévő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak; férfiás hallgatásunk csendjét a halál szünetének véli; míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek -386- vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk értte, és tanítgat valamire, a mit rég jobban megtanultunk; míg viszont elkerüli látkörét az, a mit mindnyájunk szeme kisér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak hazaálmodja magát.

Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész; kiméletlen bírálók gyöngéiből tréfát űztek; szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan nagy szerencsével, de az idegen földön, hol csak nejével és tollával beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a közönségre is, úgy, hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki szerződését.

Az ős alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a küzdfövényen, évről-évre halaványultak; de azért, mint a Hunregék monda-körének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arczczal újra kezdeni a harczot, s utoljára, mint önnön régi alakjaik árnyai maradnak már csak fenn, de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, mig láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a «hadak útja» mutatja már az égen.

Így láttuk Jósikát, mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima látkörén, vonalonkint alább hanyatlani; de a mint alább száll a tengerre a nap, aként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett; így a mennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi; úgy hogy midőn végkép elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: «ne csüggedjetek; hazánk ügyének győznie kell».

… Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, -387- hogy a hontalan, a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót nekünk, – a csüggedőknek, – kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, a minek reményével szép lelke e földet elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a catoi jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű mondást, ezt irva helyébe:

EGY SZÓNOK, A KI «EL NEM ÁLL!»

Ötödik napján a hosszú vitának (melyben a perlekedő felek «lányomnak beszélnek, hogy a menyem értsen belőle»), ki nem aludt hangulattal ballag a «mégnembeszélt» honatya az országház felé. Lakásától a sándor-utczai ci-devant lovas kaszárnyáig minden ismerőse azzal kiván neki jó reggelt, hogy «úgy-e bár, nem szónokoltok többet?»

Pedig az ő zsebében még ott dohog az elmondatlan orátio, a mit, ha tüzes programmeső esik is, el kell mondani, mert már odahaza a választók mind azt kérdezték tőle a szünet alatt, hogy hát már az ő képviselőjük megnémult? Mert hiszen nem azért választott az ország 400 képviselőt, hogy azok mind sorban, élőszóval el ne mondják, hogy bizony ő nálok is exequálják az adót. Bezzeg, ha azt a másikat választották volna, a ki ő miatta megbukott, beszélt volna az már azóta hatvanhatszor, nem engedett volna az egy napot is elmulni, hogy a neve ott ne álljon az országgyülési naplóban; szólt volna a házszabályok értelmében, indítványozott volna napi rendet, beadott volna petitiókat, megjegyzéseket tett volna a költségvetésre, beszélt volna a verificatiókban, kapczáskodott volna a jegyzőkönyvbe, s felvilágosította volna az országot sokféle olyan dologról, a mit minden ember tud, s ekként becsületet hozott volna választó-kerületére, melyet mint praedicatumot hangoztatnának a neve előtt! – Ez meg csak hallgat?

A gyülésterembe belépve, szorongó kedélylyel veszi észre, hogy a ködös naphoz még a függönyöket is mind leeresztette a háznagy, hogy ha már nem hallhatják egymást, legalább ne is láthassák a beszélők, s ez opticai morajban még a képeik is elmosódjanak.

A bűntudat nyomasztó érzetével sompolyodik a jegyzői székhez, tudakozni, hogy hányan vannak még felirva? A jegyző enormis summákról beszél, s panaszkodni kezd, hogy már a dereka fáj a sok egy-helyben való üléstől.

Azután helyét keresni indul, a mit sokáig nem talál meg, mert valaki más ült oda. Átalában kezdi észrevenni, hogy senki sem ül a saját helyén, a mi nagyszerű kilátást nyujt arra, hogy mikor az elnök csengetyűje megszólal, általános Mihály-napi költözködés támadjon a képviselői padokon.

Beszélnek hozzá innen, onnan, tegnapelőtt ótai ismerősök, s kérdezik tőle, hogy aludt? tudja is ő, hogy mit kérdeznek tőle, mikor fejében mind csak a mondandó szónoklat kezdő szavai donganak: «Nem czélom, tisztelt képviselő ház!» – «Meg vagyok felőle győződve, tisztelt képviselő ház!» – «Kötelességemnek érzem, tisztelt képviselő ház!» s a t.

Végre leülhet helyére, oly elmélázó arczczal, mint a ki az éjjel elhatározta magában, hogy ma bejelenti a cridát s közben salmiak czukrot eszik, hogy hangjának kellő lágyságot szerezzen.

E közben megtelik a terem, s támad lassankint az a félálomszerű zengés-bengés, mely az emberi méhkasnak a hangja, s legalkalmasabb arra, hogy az elkészült szónok fejéből minden gondolatot kikavargasson. Itt anecdotákat mondanak, amott a «Hon» és «Pesti napló» vitáiban keresik a kiderült igazságot, háta mögött két képviselő románul discurál, ki tudja miről? előtte fiatalabb collegák beszélnek szép asszonyokról, ki tudja miket?

Végre megkondul az elnöki csengetyű, igazi «szegény bűnösök harangja» ezuttal. A fényes homlokú elnök felszólítja -390- a fekete szakállu jegyzőt, hogy menjen a credencbe, s servirozzon valami tudósítást a tisztelt háznak – s míg a lesben álló szónok rájuk mereszti öntudatlan szemeit, egyszer csak azon veszi észre, hogy a fényes homlokú elnökből gesztenyeszín fürtű elnök lett, s a fekete szakállu jegyző átváltozott arany színűvé. Hogyan ment végbe a metamorphosis, az örökké titok marad előtte. Míg azok ott kicserélték magukat, ő beszéde kezdő pontjait recapitulálta magában.

A méhkas még mindig zúg, dong, zsibong; az elnök újra csenget, s a rövid szélcsend alatt olyasmi üti meg a szónok füleit, mintha az elnök arra kérné a tisztelt table d’haut-t, egy elkeseredett atya bánatos hangján, kinek szófogadatlan gyermekei vannak, hogy miután az eddigiek már minden húst kiszedtek a tálból, s nem maradt benne egyéb a híg lénél, ne méltóztatnának tovább kanalazni benne, hanem érnék be vele, hogy más jól lakott, azaz, hogy állanának el a további szótól.

A szónok halálítéletét hallja a ház örömzajában felzendülni. A vérszomjú mohikánok riadala ez, kik a skalpot akarják lehúzni körülfogott martalékuk fejéről. Itt nem a skalpot, de a mi alatta van.

Elébb azonban a jegyzők felolvassák a tovább szónoklásra feljegyzettek neveit, mindegyik felszólítottat a közvélemény mellre szegzett pisztolyával kérdezve meg, hogy «ha az élete kedves?»

És a maidenspechet tartandó szónok látja egyenként felállani a vádlottakat, bűntársait; a közvélemény proscribáltjait. Látja az agoniát sápadt arczaikon; látja mint tétováznak a lemondás és a supplicium között; némelyiknek tán jövő követségébe kerül az áldozat, mindegy! megteszi a hazáért; van közöttük tán kit gyöngén szerető hitves, ártatlan hajadon leány néz a karzatról, s várja, hogy tündököljék, de a közvélemény erősebb, mint az atyai szív, s lemondat vele; van, ki egy Cassius keserű világnézeteivel dől a lemondás karjaiba s tizenhét évi szenvedéseink -391- koronájául teszi fel, hogy nem beszél róluk; van, a ki föl- s leáll helyéről, csak a kezével int timoni embergyülölettel, hogy eláll; pedig meglehet, hogy ez az egy beszéd fordította volna meg Európa sorsát, de már ám legyen, az utókor lássa, ha ki nem akarták hallgatni. Van, a ki küzd az áradat ellen, s két ököllel mutogatja, hogy: de bizony beszélni akar, míg végre látva, hogy az «eláll» hullámai átcsapnak a fején, abban hagyja az uszást, leszáll a fenékre; és mindannyi, a ki eláll a szótól, kap egy igen őszintén szívből jövő, s soha jobban meg nem érdemlett általános «éljen» kiáltást.

Levegőt! Most már nemcsak a moraj, és a homály, hanem még a levegő is sürű kezd lenni.

Ha rögtön hozzá kellene kezdenie a beszédhez, nem jutna eszébe semmi. Szerencsére ez nem megy olyan hamar.

A mint felállni látják, rögtön minden szegletéből a háznak kiáltják helyette: «eláll!» «eláll!» Az indulatok és szenvedélyek minden hanglajtorjáján végig: «eláll!» Vannak már oly begyakorlott virtuozok, a kik ezt az egyetlen szót: «eláll», annyiféle modulatióval tudják előadni, hogy productiót tarthatnának vele, mint hajdan a «jer ide» variatióval; majd őszintén biztatva: «eláll», majd követelő kihívással: «eláll», majd a boszús unalom fanyalgásával: «eláll!» majd szelíden lázító könyörgéssel: «eláll!»

De a szónok áll rendületlenül, mint a szikla. Pedig rángatják legközelebbi szíves jóakarói áttilája szárnyainál fogva, hogy üljön le. Van egy percz, melyben ingadozik; de hirtelen észreveszi, hogy a karzaton most furakodott be egy roppant gombakalapú polgártárs s ki is könyökölt már a mellvédre a bundájával. Ez a gombakalap egy a választók közül! Ez döntött! A tisztelt ház ám vélekedjék, a hogy akar, ennek az egy gombakalapnak el kell mondani az egész dictiót! -392-

A mint az elhatározás kétségtelen, bomlik a ház, menekülnek távol és közel a buffet ajtaja felé; szomszédjai keresztül-kasul lépkednek rajta, valaki a háta mögött kérezkedik, hogy bocsássa az odacsukott kaputja szárnyát, azután mindjárt rágyujthat, csak őt engedje menekülni.

S még azok a legjobb akarói, a kik odahagyjak. De a kik ott maradtak! Az egyik glossákat csinál fenhangon a mondataira magyarul, tótul, diákul; a másik a szeme közé ásit; a harmadik jószivűleg segíteni akar rajta, tologatja, ha akadozik, s felfordított frasisokat told a beszédébe, a mik nem oda valók; a negyedik csak azért tubákol, hogy az orrát fúhassa beszéde közben; minden padban előveszik a félbeszakított discursust, s con amore conversatiót kezdenek; egy átelleni padban valaki karrikaturát rajzol róla, s ketten-hárman nézik és hasonlítgatják hozzá; vannak, a kik minden tételére azt mondják: «ez nem áll!»

A szónok ezek közt mind rendületlenül folytatja mondatait. Vannak criticus pillanatok az ember életében, mikor a külvilág minden hatását elveszti reá nézve.

Kölcsönbe esik. A ház sem hallgatja a mit ő beszél, de ő sem hallgatja a mit a ház beszél.

Egyszer egy furfangosnak, ki már nagyon únja a dolgot, az a hadi fortélya támad, hogy «éljent» kiáltson a beszéde közé. A padokon azt gondolják, hogy már vége van, s azért általános éljent kap minden oldalról.

Ez kiveszi sodrából. Erre nem itt számított. Később jön az majd, a hova az «éljen» dukál. Most nehány perczig általános csend támad, s e csend jobban megzavarja, mint az elébbeni zaj. Érzi, hogy minden szem egyszerre az ő arczát választotta tűzpontjának. Ez a rögtöni visszafelé fordulása a keréknek elszakítja beszéde rokkáján a fonalat. Nem jut eszébe, mi következik! -393-

Most aztán gúnyos biztatások hangzanak: «halljuk hát!» «no halljuk!» «hát hiszen hallgatnánk!»

Szónok kapkod a zsebébe, megkap valami irást. Keresi az elszakasztott fonalat: «három ing, négy zsebkendő, egy lábravaló.» Ez mosási jegyzék! A közben magától eszébe jut az elvesztett összekötő kapocs, s most már fölemelt homlokkal gyakorolja közfigyelem közt a szófolytonosság jogát. Kezd némi sikerre vergődni. A ház azon meggyőződésre jut, hogy ez ugyan unalmas szónok, de ha nem hibáztatják, hamarább véget ér.

Egyszer aztán, mikor a legszebb frasis kikanyarításába verte bele magát, valaki az első padokban óriási nagyot trüsszent, s erre az egész ház homeri hahotában tör ki. Szónok erre kijön a mérsékletéből s expectorálni kezd. Megfeszíti tüdejének erejét, hogy mondandóinak érvényt szerezzen. A mi nem sikerült indokainak, megkisérti hangjával: a közfigyelmet meghódítani. Nincs többé rossz acustica! Beszél össze-vissza, a mi eszébe jut; egyszer aztán a nagy hevélyben valami szót, vagy valami nevet elvétve mással talál felcserélni. Azt pedig mindenki észre veszi s mindenki siet jóakaratulag helyreigazítani. Szónok látja, hallja, hogy százan, hogy kétszázan, majd háromszázan mondanak feléje valamit, de ő sem a száz, sem a kétszáz, sem a háromszázból sem ért semmit, el nem képzelheti, mit vétett egyszerre? nem, tudja mi történt? csak azt tudja, hogy valahol valami nagy hordónak a feneke kilyukadt, s annak a tartalma mind az ő nyaka közé omlik.

Még egyszer óriási erőfeszítést tesz, hogy roncsolt hajójával befuthasson valami kikötőbe, de már nincs menekvés. A vihar végkép kitört; az emberi erőt leküzdik az elementumok: el kell sülyedni itt!

Végre szerencsésen megfeneklik azon a zátonyon, a hol azzal végzik a szónokok: «itt állok, nem mehetek tovább, Isten engem úgy segéljen.»

Mikor aztán leül, minden szomszédja gratulál neki, de nem mondja meg: mihez? -394-

Ő pedig zsebkendővel letörülve izzadt homlokát, siet legelébb is a gyorsirót felkeresni, hogy netalántán nem jegyzette-e fel hibásan a szónoklatát?

«Bizony Iszten tekintetesz úr, annyit sze hallottunk mi, hogy a miatyánkot tetszett-e elmondani, vagy a czikóbőrösz kulaczot szavalta-e el ebben a nagy hiányoszszágában a czendeszszégnek.»

No de se baj! Meg van a zsebben, letisztázva szépen. Még több is, mind a mennyi mondva volt, onnan leirhatják a gyorsirók; s harmadnap a választók láthatják az újságban, hogy a képviselőjük kitett magáért, s a hazatérő gombakalap is élőszóval fog tanuskodni, hogy a bizony egészen megadta neki a módját.

Lábjegyzetek.

1) Ezen munka iródott az 1848-ik év első felében s kiadódott másodszor az 1867-ik év elején, annak tanulságára, hogy a költőknek néha furcsa álmaik vannak.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19	Es azontúl	És azontúl
70	eza tüzes	ez a tüzes
93	itt. a messze	itt, a messze
108	masikkal a másikét	másikkal a másikét
110	alló küldöttség	álló küldöttség
150	fejéről a endőt	fejéről a kendőt
180	O halálhirnök	Ő halálhirnök
210	«séance«-nak	«séance»-nak
232	Yucata-Dracoena-gyár pompás	Yucatan-Dracoena-gyár pompás
260	bogy minden	hogy minden
284	nagy ílluminácziót	nagy illuminácziót
287	szép lehet bban	szép lehet abban
290	abban a pillanatbn	abban a pillanatba
309	vlami abolondot	valami bolondot
310	nem feleség,	nem feleség.
342	rámaradt tegyvert	rámaradt fegyvert
348	legalsó fokan	legalsó fokán
352	Dóczy! káltá	Dóczy! kiáltá
395	mulva 357	mulva 356
395	Józsika Miklós	Jósika Miklós

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIRRADÓRA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.