The Project Gutenberg eBook of Nincsen ördög; A Magláy család; A ki holta után áll boszut by Mór Jókai

A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz, hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos, gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.

A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék, addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson, a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, -4- a lámpás mellére akasztva. Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett, azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész uti költségét megtérítené Zürichig.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét. Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső kabátomon.) -5-

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival, hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a roncsoló toroklob, mint a mult években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.

Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy baba; fejére utazó sipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem, a kis fiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni. Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával. -6-

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a salonkocsi balesete miatt.

Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében, csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta, hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert süketnéma.

– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré. -7-

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni, a míg beszélni nem tanul.

Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki: ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem türte fel.

Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik. A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát, a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről. -8-

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott. Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat. Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.

Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt? Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?

A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte, aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy hogyan furta azt keresztül? -9- az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.

A FEKETE ISTEN.

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, a mit a megtüzesült tengelyű waggon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrudba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tünnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, a hol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen s a míg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét: mint egy vészjósló kisértet.

De a kisérteten is keresztül tör az érczkigyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltünik a vonatunk a hegy mélyében s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk, csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem. A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy tele szórva rengeteg szikladarabokkal, a mik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Roszberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt: az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A mint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold -10- gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbujni, a mik belé harapdáltak fényes korongjába. A vasut mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, a mihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Roszberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, ujabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakolonczok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának; a fehér kecskék, a mik felágaskodva tépik a rekettyét, a pásztor, a kinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakőtetejével, a magas jelző pózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébb járó waggonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, a míg a «mopsz» az utolsó waggonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok futták a kürtjeiket s a waggonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült s fujtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előre tekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Roszberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elől egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a waggon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtól. A többi waggonokból már ugráltak ki az utasok, koczkáztatva a lábtörést: a vonat -11- még mindig gyorsan haladt: mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kis fiut s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: a ki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem, meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porczikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a waggon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a waggon lépcsőjén. Kezemet nyujtám neki. – «Gyorsan miszszisz!»

Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban helyet foglalni!

E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz alkatrészei szerteszét repültek, három futó -12- kereke összetörött s azzal a nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleum-lámpás világított.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.

– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az egész vonat lezuhant a mélységbe.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első -14- perczekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?

Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre. Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni. -15-

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső waggonok már égnek.

A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!» -16-

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé; annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra. Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.

Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két karját hátrafacsarni.

– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én -17- már nem bírok vele. Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.

– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát. Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».

«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»

A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában. -18-

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planeta felé.

Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.

Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a ficzkónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres shawlját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. -20- A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.

A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.

– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi -21- kalauz, a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az, a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.

Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.

Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete Isten!

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a -22- mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem és mencsikoffom van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda. De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám szemközt.

Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a feljárónál.

– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön hozott ide.

– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?

– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind odavesztek.

A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek. -23-

Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.

A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»

Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!

Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán kis gondolkozás után felelt:

– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki angolul.

– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.

E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. – Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.

A NÉMA ANYA.

Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.

A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró közönségnek a foyerben kell tartózkodni.

Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem, mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.

Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A kis fiút a kezemen vezettem.

Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»

A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr, a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején -25- gömbölyű nemez kalap, felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.

A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak magyarul kiabált.

A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.

Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott, széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.

Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott, mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.

És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá, hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.

A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a hölgynek az agutiprémes -26- karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt. Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai szokás?

De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból, én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.

Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.

No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már «monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.

A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.

– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.

S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok; még a választókerületemnek a nevét is tudta. -27-

Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a Silver-King.

– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az apa.

Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a kapuczinus-majomért is extasisba jönni.

Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?

De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?

Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul beszél, azt pedig a misztress nem érti.

Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította megnémulni?

Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.

Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam szülőföldén, mikor vidéken utazom, -28- de ha Párisba jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy szt.-germainei pénzkirály palotájában.

Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit megfogott, azt elereszsze.

– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.

– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.

(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az nekem kedvencz tanyám?)

Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a vasuthoz.)

A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük. -29-

A «SILVER KING.»

Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura popularis ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok irni egy tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképen azon talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család, meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a latin nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg? Valakinek még is kell lenni, – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma intézetekben csak németül tanítanak.)

Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk, megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni. Hogy kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni, vagy elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, ujra tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.

Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor hozzájutok, fáradt soha sem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.

Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál; most azután egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mozsdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.

(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! a kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)

– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.

(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez nem «shoking!»)

Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint nem mostoha gyermek.

Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.

Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva találtuk már a cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó szoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó izlés és comfort, minden fitogtató pompa nélkül.

Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben mondva elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogy ha levelet -31- akarok irni, itt van az iróasztal, ha pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a hirlapokat.

Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle. Leveleket, a hová kellett, már Zürichből irtam.

Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a legujabb hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.

Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még fordításban sem.

Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl, uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. – Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.

Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőző szobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis ablakokkal s az ablakok közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt csendélet képekkel.

A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságu kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.

Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk, hogy az oceánon -32- túl szállíttassanak, a hol az ezüstkirály newyorki palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.

Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már számbavehető művészeink.

– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki gallériámban egy Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy Benczur. Itt csak a franczia és a német művészeket tartom.

A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi productumával Magyarországnak, a miből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.

Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete lesz Dél-Amerikában.

Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely szerint az amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos politika is érvényre jut Német- és Francziaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak megsinyleni.

Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra. Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlelkedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente conversio». Nem ád neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedék-papirokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizon fölötti álláspontját constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül helyeselte -33- annak bosniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a függetlenségi pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a czéljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert a nélkül nincs független állam a világon.

Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon sokat olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Szinházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch, meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy szinvonalon állnának.

Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi magyar specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.

Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két levelet hozott be az urának.

Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.

– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha fölkel.

– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik -34- a belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghivásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.

A KÖZTÁRSASÁGI GRÓFNŐ.

Siettem eldobni a szivaromat s hagytam magamat a grófnő boudoirjába átvezettetni.

A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam meg, a mi nincs ott. Az ősök arczképei. Azok a vertugadinos, fehérre puderozott haju ősanyák, meg a pánczélos szép apák, csipőjökre támasztott marschallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a newyorki képtárba vándoroltak. A másik volt teljes hiánya mindenféle élő állatnak, a mi előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott, semmi papagáj, majom, selyempincs és bernáthegyi.

Ajtó nem volt rajta; nehéz brocat függöny takarta félig a bejárást. A belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul fel előtte. Volt valami hasonlatosság a Capri szigeti kék barlang és e szoba között. Kék világításban minden. Szemközt valami nagy lugasforma látszott amerikai folyondárokból s annak a hátteréből jött a világosság a szobába. S ez a háttér egy végtelennek látszó téli kertet mutatott, csoportosítva üde, virágzó tropikus növényzettel. S e keletindiai pagonyban tarka-barka apró -35- madársereg repkedett, csicsergett az örökzöld lombok között, veszekedve a fészkek felett. Az egész téli kert felülről kapta a világítását, s ez tette olyan tündérgrottaszerüvé a boudoir félhomályát.

S hogy a téli kert növényzetének kipárolgó ambrájától gutaütést ne kapjon az ember, az egész nyilás el volt zárva valami átlátszó lemezzel. Csak hogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vizből. Valami folytonos vizesés képezett egy olyan üvegvékonyságu lemezt a téli kert és a boudoir között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez az állandó vizablak zárta el a téli kert forró és fűszertelt legét a boudoirtól. A madárkák is óvakodtak annak neki repülni. Egy rugó nyomásával meg lehetett szüntetni az átjáró előtti vizesést, s akkor be lehetett lépni a téli kertbe. – Ugy hangzott folyvást, mintha csendes eső esnék.

A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus faragványu asztal, fölötte egyszerü rámában mr. Du Many Kornél életnagyságu arczképe.

A grófnő reggeli toiletteben volt, a mi, ha jól sejtem, nyers selyemből lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszu, tömött szőke hajfonadék volt háromszoros tiarának körüle csavarva.

Olyan leányos termete volt: karcsu és hajlékony, az ember azt hihette, hogy hajadon.

Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arcza, hogy szinte félelem volt rá nézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne azokkal a sötétkék szemekkel s beszélne a karminpiros ajkakkal.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, szólt simán folyó hangon, s jól artikulált franczia nyelven, a hogy azok beszélik, a kik könyvből tanulták. A férjem ma estére két vendéget hitt: az egyik egy kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van dolga, a ki a roszbergi -36- catastrofánál szerencsétlenül járt utasok hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás, mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek lelki üdveért tartson holnap requiemet. – Nagy vonásokban Mr. Du Many minden áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez asszonyok inkább értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak? hányan? miféle emberek, a kik ott szerencsétlenül jártak? Ki menekült meg? És milyen állapotban? Segített-e rajtuk valaki? Hát a mi hozzánk tartozókból maradt-e valaki élve? Mindezekről ön adhat nekünk legjobban felvilágosítást. Azért kérettem ide: mondja el nekem az egész vasuti szerencsétlenségnek a részleteit, úgy a hogy azokat tapasztalá.

– Grófnő, mondám, ezeket a részleteket végighallgatni nagyon erős idegzet szükséges.

– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más asszonyé; – hanem én tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is, hadd fájjon nekem is. Ez vezeklés. Ne kimélje ön a flagellumot. Kezében van! üssön vele!

S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkinzást. Nem engedett elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a legizgalmasabb részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor lehajtotta a fejét s kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: «mea culpa!»

Már azon is megütődött, hogy a salonkocsi kikapcsolása miatt támadt a vonatkésés.

– E szerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a mieink is a rendes kocsikban foglaltak volna helyet, a hol más tisztességes ember megfér egymással, akkor a vonat hamarább áthalad a veszélyes helyen, mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát a Silverking fiának salonkocsit kell berendezni: ez nem szíhatja azt a levegőt, a mit más Istenembere. S ezért a mi bolond kevélységünkért kellett annyi jó embernek kinhalált szenvedni.

Iszonyut kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam előtte: a catastropha előtti perczeket. A szive dobogását lehetett hallani a szünetekben.

Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernantnak, hogy lesegítsem a lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította volna mind a két kis kezével, úgy hivta a nevénél: «no hát! Alice! ugorjon hát!»

– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha! Soha sem jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha a fülét meglátja valaki. Hahaha!

– Szegény jó Alice! Legjobb barátnőm volt a világon. Hogy szerette azt a gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért engedtem meg neki, hogy a gyermeket kisérje?

Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is legelőször arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.

Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem női életszervek számára való leirás lett volna. Azt mondtam, hogy a vonat nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.

– És a többiekről mit tud ön? A hozzánk tartozókról? A kik a gyermeket kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-tel! A derék doktor Mayer?

– Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy alligátortól -38- szabadított meg. Vasruddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket kapott tőle. S csak nevetett rajta.

– És a szegény kis Topsi? a kis játszó társ? Jemmynek a tejtestvére. Az ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte a gyermekét, hogy felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen szavamnak álltam. Szentet, martyrt csináltam belőle! – És egyet sem lehetett közülök megmenteni?

Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a mentést lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig már késő volt.

– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. – Estélyen voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami. Az az elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor senki sem vette észre: «God bless us!» – Akkor történt meg az irtóztató csapás. Hát ki az a rettenetes lény: a ki ránk les, s ha rajta kap, hogy egy este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez fohászkodni, letaszítja az örvénybe azokat, a kik hozzánk tartoznak? Ki az?

Az a fehér arcz, azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e beszéd alatt, mint valami sirőrző nemtő.

– Talán az az egy fohász: «God bless us!» őrzé meg önnek a kedves gyermekét a nagy veszélytől.

– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Ő miatta kellett elveszni annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, a melyben ez a gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő ártatlan. Nem tehet róla. Én vagyok a bűnös, a ki őt világra hoztam. – Mondjon ön uram még több rémlátást; hadd szenvedjek ki benne. – Nekem ez jól esik.

Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtől. Inkább egyet fordítottam az előadáson s beszélni kezdtem a hölgynek az angol utazóról, ki a pásztor kecskéit őrzi, a míg az a szomszéd állomásig elszalad; – aztán meg a phlegmaticus -39- festőről, a ki az egész rémjelenetet lekapja a vázlatos könyvébe.

– Azt a képet nekünk minden áron meg kell szerezni. Egy fogadalmi kápolnában fogjuk elhelyezni.

Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy mrs Du Many kedélyének alapját vallási rajongás képezi. Ebből ered a mély bűnbánat, mely a szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az anyának feltünő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt még sem találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy egy anya, a halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.

– Minő szerencsétlenség! rebegé, összekulcsolt kezeit térdére feszítve. Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?

Én megkisértém őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most rövid idő alatt mennyi nagy catastropha rendíté meg Európát. Az eszéki hid leszakadt a vonat alatt, s egy egész század derék huszár lelte halálát a Dráva folyamban. Hát a skócziai hidszakadás, a melynél egy lélek nem menekült meg a hullámokból. Aztán Szeged elpusztulása az árvízben. Egy egész város romba dőlve. Majd az Arrogante hadihajó elsülyedése. Legközelebb az ischiai földindulás, melynél nyolczszáz embert zúztak agyon a romok. És maga ez a roszbergi hegyomlás, mely már a század elején, ugyanazon a helyen négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az églakók haragja intézi ezt, hanem planétánk geologiai és meteorologiai phasisai. Ha valakit hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy legfeljebb a vasuti mérnök az, a kinek a veszélyes roszbergi hegy-vápa előtt nem mellvédet, hanem bástyát kellett volna emelni.

Félbeszakította a beszélgetésünket mr. Du Many közbejötte. A férjnek persze nem szükség magát bejelentetni.

Azzal az ürügygyel lépett be, hogy levelek és hirlapok érkeztek a számomra. -40-

– Hogyan? Hát mint tudhatja a postás, hogy én itt vagyok? Én a Hotel d’Espagnehoz czímeztettem azokat.

Én siettem visszavonulni. Leveleim sürgetős feladatokkal voltak megterhelve. (Még ugyan nem bontottam fel őket; de ürügynek jó volt.)

Pontos voltam az ebéden való megjelenésnél; tudtam, hogy az angolok ebben nagyon szigoruak.

A két meghivott vendég úr már akkor elintézte a maga ügyét a háziurral és urnővel.

Gyors megismerkedés után a vendégtársakkal, mindkettő közlékenysége nagyhamar a helyzet szinvonalára segített emelkednem. Az államtitkártól megtudtam, hogy mr. Du Many nyolczszázezer frankot bocsátott a két kormány, a schweizi és a franczia rendelkezésére, a szerencsétlenség következtében meghaltak családjainak, s a munkaképtelenné lett megmentettek kárpótlása czéljából. Azonkívül a szolgálatból elbocsátott vasuti őrnek, a hírt vivő kecskepásztornak egyenkint tízezer frankot. Szintén tetemes összeget a segélyvonat személyzetének. Azonkívül elrendelte a baleset szinhelyén leendő emlékkápolna felállítását.

Mrs Du Many pedig gondoskodott róla, hogy a holnapi requiem a legnagyobb pompával legyen megtartva, s alapítványt tett évenkint e napon megtartandó gyászmise ceremóniáira.

Az ebédhez mrs Du Many fekete ruhában jelent meg, s egyetlen ékszere volt egy szalagon függő kereszt a legsötétebb -41- gyémántokból. Az a kereszt egészen feketének látszott, csak a kivillanó kék, zöld, veres szikrák árulák el, hogy azok gyémántok.

A lakoma olyan ünnepélyes hangulatban folyt le, mint akármely halotti tor: a mihez elég jogczime is lehetett. A menu becsületére vált a franczia szakácsművészetnek.

Mrs Du Many bocsánatot kért tőlem, hogy eltávozzék; de ilyenkor már a gyermekeit kell lefektetni.

Mr. Du Many közölte velem, hogy a mrs ezt soha nem engedi másnak, s ha az operában, vagy a theatre françaisban van is, kilenczre haza jön; s ezért nem tudja soha, hogy mi a vége a darabnak. Neki ez a legkedvesebb szinház. – Én ez által nagyon meg voltam hatva. – Valami olyanformát koczkáztattam, hogy nálunk Magyarországon is így szokták a hölgyek.

– Mi férfiak azonban még nem mehetünk aludni; mit csinálnánk reggeli kilencz óráig?

Ellenben még egy csésze theára s egy pár szivar elhamvasztására átmehetünk mr. Du Many hálótermébe.

Igazán terem volt. Magas, mint egy templom. Ha volna bennem chauvinismus, azt mondanám, hogy nemzeti szinű világítás volt benne. A remekművű függő lámpa adta a zöld fényt, a kandalló parázsa a vereset, s a gyönyörű faragványu ágymennyezet párkányán végig pislogtak, mint álomőrző csillagok, a fehérfényű villanylámpák. A szoba csillagfényben derengett tőlük, míg a mennyezet alatt álomtápláló sötét lehetett. A kárpitok le voltak eresztve.

Alig jártunk végére az első szivarnak, a midőn egy szőnyegajtó megnyilt s belebbent rajta mrs Du Many. Ezuttal fehér, gazdagon himzett pongyolát viselt, mely karjait egész vállig engedé látni.

– Ez a gyermek mindenképen az apjánál akar aludni. A hogy szokta, mielőtt az intézetbe küldtük.

Mr. Du Many aztán ölébe vette a kis fiut, kigombolta a czipőcskéit, lehuzta a harisnyáit. A mistress nézte csendesen. – Már ezt bizony ő maga is megtehette volna.

Mr. Du Many levetkőztette a kis fiut, s szépen dajkálkodva odavitte az ágyához; félrehuzta a függönyöket: letérdelteté az ágyba, összetetette vele a két kezét s megimádkoztatá. Olyan suttogva mondta a gyermek, hogy nem lehetett a szavakat kivenni.

Akkor aztán lefekteté, betakarta az angora pokróczczal, s jó éjt kivánt neki. A függönyöket összehuzta.

A gyermek széthuzta a függönyöket s a fejét kidugta rajtuk. Olyan volt, mint egy kis cherub.

Hát csak az kellett neki, hogy még egyszer meg akarta csókolni az apját. Akkor aztán csintalanul vihogva bujt el az ágytakarók közé.

Mr. Du Many visszajött ismét a kandallóhoz. Azonban észrevevé, hogy nekem kialudt a szivar a számban.

S ő maga vette kezébe azt a kis sárkányalakú japán gyertyatartót, melynek viaszgyertyájánál a szivarainkat felelevenítettük, hogy majd a szobámba vezet.

– De azt már nem engedem. Majd megmutatja a komornyik, hogy merre van az ajtóm.

Ez ugyan csak három szó; de azért még is elég volt arra, hogy én nekem az álmot kiverje a szememből.

– Ön nem ismert én rám. Én pedig önt nagyon jól ismerem. – Hiszen kollégák voltunk egykor.

– Ugyanaz, a mi most. Csakhogy magyar orthographiával irva: «Dumány Kornél».

– Nem ám. Mert csak egy napig lehettem képviselő. Másnap kidobtak az ajtón.

– Ah! Most jut eszembe valami. Ön volt az a bizonyos «egy halott képviselője».

AZ EGY HALOTT KÉPVISELŐJE.

Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától megfosztani egy éjszakára.

– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?

– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.

– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a történetét, hogyan lett «tekintetes -44- és nemes Dumány Kornél urból, a kis kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem öntől és semmi egyebet.

Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:

– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.

Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.

Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.

Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek, nagyot sikoltva.

– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó? -45-

– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.

Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.

– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.

Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.

– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem kerül semmibe. Csupán a süteményekhez -46- való lisztet veszem pénzért. Az magyarországi. – Ott én nem birok semmit.

– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.

– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért, mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük; aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt a beszédben, annak a szeme közé nevet.

Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval együtt 2 frt 40 kr.)

– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a vagyonomat: még csak az eszemmel -47- sem szereztem azt a Dárius kincsét, a mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel, a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással, a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.

Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.

– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot, mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.

– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a «csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok -48- bort isznak: az intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha inná.

Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.

És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik. 1)

Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.

Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet. Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam, ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.

Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld toll szavazatai épen egygyel haladták túl.

A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth Jánost» a gelencsért. -49-

A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.

«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót. Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»

Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is egy házban lakott a megboldogulttal.

Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét foga megvan.

«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a két első fogát!»

A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz forintig.

«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet 10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz gondoskodva.»

A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát: aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.

Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.

Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az egyik lába már a koporsóban.

Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.

Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.

Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.

Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük boldogsága függ ettől az egy szótól.

Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva (az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»

Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó perczében a bizottság elé. -51-

«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző szava.

Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt rebegé:

«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta «Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)

Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban szóljon a szavazó.

S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők beirták a szavazatát az én rovatomba.

Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének megválasztatott.

A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot tartani.

Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával indítsa méltó haragra.

Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. -52- Utána jártak a bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba Gallicziába.)

Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott exhumáltatását és agnoscáltatását.

De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.

Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával. Pedig keményen volt érte fizetve.

Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a vizsgáló biróságnak.

A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási «kutyalagzit».

DIOGENES BÁCSI.

Hát a ki ezt az episodot ismeri az életemből, az (miként te is czimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:

«Hiú, elkapatott gentry kamasz, a ki keresztül bukott az érettségi vizsgán, annál fogva egyedül a képviselői állásra birván kvalifikáczióval, be hagyja magát ugratni a politikai hajczihőbe a kutyúpajtások által s a hiú ambicziójáért elvesztegeti az őseitől ráhagyott tisztességes birtokát. -53- Ez is sport neki, mint az agár és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő».

Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doktor medicinae voltam s harmincz éves koromban a hirlapok emlegettek, mint igen keresett speczialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, a hol pedig ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.

Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Az alatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már, abban a korban, a mikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól, hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül állt a világ idehaza.

Nekem sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkre megyünk. Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből, s reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem vettem azokban részt; a míg az elkeseredett celebritások a lelkesítő dalokat énekelték, én az alatt a magam kis szobájában a német és franczia nyelvtanokat búvárkodtam.

Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanus embereknek, mint az apám, nem osztogattak.

Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához akarok kezdeni, a mi kenyeret ád. -54-

– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor! Mingyárt agyonlőlek!

– Ahoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit. Azokat a chemia már mind analyzálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem a mitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.

Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, a mik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.

– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van rigázva a gazdaságunk: majd regresszirozni fogjuk magunkat.

«Regresszirozni!» Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság ki próbálná irtani a magyar szótárból, lebontanák a hazafiak az akadémia palotáját!

– Itt van Dienes bátyád, ne félj lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszirozva leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene. Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!

Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak testálhatja a saját vagyonát, a kinek akarja.

– Épen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy garast sem, hogy nekem doktorságot -55- tanulj. Eredj, kérj a Dienes bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.

– Akkor hát ne mondd, hogy schmutzigoskodom. Én is kiszurok – huszon – husz forintot.

Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra? Egy hónapra-e, vagy egy esztendőre?

Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem a mennyi kellett, franczia leczkeadással.

Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva. Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta, úgy hűtötte ki, -56- hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni miasmák spóráit távol tartsa magától.

Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta. Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és meggyőződése tiltá.

Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt hivatkoztam?

Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?

Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit keresni, hogy tisztességesen megélhettem.

Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt. -57-

Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar fájdalmaim.

Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem voltak, megéltem a keresményemből.

Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza. A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.

Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett dobzódva.

Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.

Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok ideig volt összegöngyölitve.

«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem nehány napra szegény házamnál meglátogatni.» -58-

Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet mellékelve hozzá:

«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul szolgálatára lenni.»

Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon. Bérkocsit kellett fogadnom odáig.

Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!

Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta őket sorban elmenni a temetőbe.

Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott élni orvos nélkül.

Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron, hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.

Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára kocsival behajtani -59- nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes: az beereszti az embert.

Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.

Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu voltam erre a különösségemre, nem tagadom.

Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza ránczokkal most is, mint tiz év előtt.

Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó sárgarépát hozott üstökénél fogva.

– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.

– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a -60- szivverésem után: a pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.

Csakugyan nem találtam még olyan ép organismust sehol, mint annál a kilenczvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asthma, se hypertrophia. Még az excema senile se bántotta a nyakát.

– Hát tudod öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilenczvenöt esztendő huzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt én nekem egy juhászom, a ki száztiz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod? Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az álmomban szent Nepomuczénus János, s azt mondta: «Dionysius! Tudd meg, hogy még három esztendőd van élni.» Esztendőre rá, ugyanazon a szent napon megint megjelent előttem s azt mondá: «Dinikém! Nem tehetek róla: de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a földön.» Az idén ismét ugyanazon a napon megint oda jött hozzám, megcsóválta a fején azt a négyszögletü süvegét, s azt mondá: «Dénes! Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő mulva.»

– Édes urambátyám! Ha szent Nepomuczénus a baja, akkor papot hivasson; ne doktort. A kolerából ki tudom rántani: de a szentek kezéből ki nem tudom szabaditani; mert azt én nem tanultam.

– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem is azért hittalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyujtsd. Nem alkuszom én a halállal.

– Majd mindgyárt elmondom. Hát tudod; te vagy a familiánkból az az egyetlen ember, a ki az eszével pénzt szerez. Mert még a hány eszes ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a vagyonát -61- elverje vele. Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én te neked egy száz forintos bankót elküldök, te azt nekem posta fordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró száz forintos bankókban soha sem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az atyafiságom kvétáncziája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt kölcsön adtam. Soh’ se hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra határoztam el magamat, hogy te neked testálom minden fekvő és ingó vagyonomat. Ezért hittalak magamhoz.

Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött kedélylyel.

– Kedves bátyám! Erről meg már épen nem lehet velem beszélni. Én egy rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségeért sem zaklatom azokat az urakat, a kik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a fáradságom után s nem vágyom gazdagságra.

– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem épen benned, hogy te nem imádkozol a halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom, hogy még az én életemben, most mingyárt vedd át az egész birtokomat, így a hogy áll: a kastélyomat. Mindent!

Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg el kezdett nevetni: a száz redő az arczán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el akarok szaladni, mert megfogott.

– No csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én, hogy «így» lakjál ebben a piszokban s ebédelj velem együtt sült burgonyát, meg főtt almát. Sőt épen ellenkezőleg.

– Hát, tudod doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, a mit más keze készített, nem ettem már régen; mert attól féltem, hogy megmérgeznek, -62- a kik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy egy esztendő mulva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert már most nem kell mindennap rettegnem, hogy «holnap» jön el a halálom. Van egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán «laute» élni. Kedvem szerint: a hogy csak a testem megkivánja. Jó pecsenyéket enném! Meg turós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem rá! Az 1809-iki diaetán, mikor juratus voltam a personalis mellett: a mi bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott juratusoknak. Ej de jó volt!

– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te itt. Nem csak örökösöm lennél, hanem házi orvosom is. Azt nem teszem, hogy szakácsnét fogadjak a házhoz s azzal főzessek magamnak. Ismerem a kutyatermészetemet. Fél esztendő mulva én azt feleségül venném, s aztán rá hagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jőjj ide. Foglald el az egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, a mibe már beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép fiatal feleséget: olyat, a ki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép szobaleányai; azoknak az orczáját én nekem majd jól esik megcsipkedni: a szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép fehér puha kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem, hogy mit főzzenek délre az én számomra? te határoznád meg, hogy mi nem árt meg? vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem tul az elégségesen. Aztán délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, a mit most nem merek tenni Az volna nekem a szép átmenetel ebből az ócska világból a mennyországba.

– Lásd ad vocem «mennyország», én most a templomba -63- sem tudok járni, odakinn imádkozom a lépcsőn a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, a ki nem tud, csak tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató parasztbüz van odabenn, a mitől én megfulladok. De ha te idejönnél, bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna s olyankor üres volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi magunk volnánk a templomban hárman! Hát ha még egyszer keresztelő is lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!

Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a diagnosist. Vallásos rajongásból eredő hallucinatió, ascetai életmód szülte idiosyncrasia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nymphomania, hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.

Helyeselni a szándékolt életrend változtatást egy orvostól qualifikált gyilkosság volna. Mindenek előtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy megfogadja a tanácsomat.

– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szives részvéttől, a melylyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghivásának engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam mutatott nagy jó voltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom el. Én magamnak életpályát választottam, a melyet szeretek: azon szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, a mire büszke vagyok s a miből uri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák vannak előttem, a kiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az életem. Földesurrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.

Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, -64- én vagyok a beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.

– Hallod-e édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, a mit senki sem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja valaki az országutról, vedlett vakolatu falaival, fakó salugádereivel, hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidenczia lehet ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül látogatóba jön hozzám, azt abba a szobába vezetem, a melyben magam lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábu asztal, almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélekzetet vehet odakinn. Pedig azon az én piszkos szobámon tul következik egyik muzeum a másik után. A hogy mondom megannyi muzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott butorok, kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekas műhely, mind a régi századokból, a harmadikban egész fegyvertár, pánczélok, paizsok, nyergek, a negyedikben régi öltözetek, himzések, szőnyegek, egy szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész könyvtár, a stukaturig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek, hogy két kézzel kell őket felnyítni. Ez az én apámnak a gyüjteménye. Az én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt) a míg élt, a legnagyobb zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz, a mit láttam tőle, az az utravaló volt, a mivel a pozsonyi diétára eleresztett juratusnak: tizenhat darab régi két garasos. Azontul soha se kaptam tőle semmit. Husz esztendeig voltam kanczellista a vármegyénél. Ott tanultam meg a frugalis életet.

Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból. Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szükmarku mód mellett -65- rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás. Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitünt, hogy azok egy egész kincset képviselnek. Szakértők, a kik idejöttek a hagyatékot felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S a mellett az öreg aként intézkedett a végrendeletében, hogy mind ennek a ritkaságok tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy darabot is elidegenitene belőle, szálljon az egész gyüjtemény a pesti muzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy fizetéstelen hivatalt: muzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a vegetarianusságra. A míg kanczellista voltam, havi harmincz forint fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de a mint ebbe a nagy bolond dominiumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a koplalás? Porczellántál volt itt elég; de egy kanál liszt nem volt beletenni való. Később aztán hozzá szoktam: belegyakoroltam magamat. Hanem a muzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, a ki ma meglátod. Gyere be, nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek való mulatság, a min elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. A ki egyet azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok; de te «Frájgászt» vagy: tudom. S ez mind a tied lesz!

Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidencziája. Még a mazúrok uralkodása alatt épült, Albert idejében. Bástyaszerű -66- falak faragott kövekből, az ablakokon kidülő vasrostélyok. Az épület főajtaja, a lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen megvasalt tölgyfaajtó zárta el e bejáratot, melynek a kulcsát az öreg mindig magával hordta. Mikor a Zrinyi dolmányának a hosszú lebernyegét visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé dugott pisztoly agyát. Észrevette. «Hja öcsém, itt vigyázni kell az embernek magára. Janotyik 2) ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem tarthatok a házamban, a ki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg két okból nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát csak magamnak kell magamat őriznem.»

– Hagyd el öcsém. A ki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja az benne a kulcsot előre is hátra is: akár napestig.

Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a toronyőr lakása.

A butorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, a miről nem tett említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejtek-lakattal, aztán meg egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa száraik voltak.

Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett, látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy tornáczba lehetett átmenni, a hol már elkezdődött a kincses ház.

Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, a mik a szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem előtti kultura és luxus.

Diogenes bátyám maga volt az eleven catalogus. Rávezette a figyelmemet a legritkább műdarabokra. Megtudta mondani, melyik minő korból való: s ki volt a mestere? Csak hogy az idegen neveket úgy ejté ki, a hogy írva voltak, magyar olvasás mód szerint: «Zsàn Guzsón» neki Jéán Góújon volt, «Zsül Romén» pedig Júlesz Rómáin; a hogy az apja tárgyjegyzékéből bemagolta.

Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy műremekért: hogy vett egy cseréptálat, a mi csak mázas fayence, de Luca della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget? s hogy azokért milyen mesés árakat kinált már egy Rothschild Alfonz báró, meg egy Pourtalés gróf? de nem adta oda semmi kincsért.

Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett régiségkabinetek sajátszerű doha, a mit a molyvédő arsenicum és kámfor már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, a mi az ócska pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a szellem, a mi azokban a szobákban kisért. A sok mindenféle fajtái között az őrültségnek ez a souverain dæmon, a régészeti mánia. A kit ez megkap, az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a faragott bálványok, mind azt beszélték: «Ahá! Itt van már megint egy uj ember, a ki a mienk lesz!» A bezárt könyvek így -68- kinálkoztak: «nyiss fel csak! Csak egy sort olvass el. Abban az van írva, hogy te neked itt kell maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, a hogy az első, meg a második tette. Te is itt vénülsz meg, a hogy azok. Elfelejted, hogy van élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó czimborák s a szép asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, érczben, szövetben, pergamenben megvalósulva.»

Azt mondtam az öregnek, hogy daczára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb ezeket a szobákat magukra hagyni; a levegő arsenicumszaggal van tele.

Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott expectoratiója a nemesi büszkeségnek.

– No lásd öcsém; ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, a kinek pénze van: lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, tele rakhatja az asztalát ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az ereklyegyűjteményt, a mit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te egyszer idehivod a statutióra a Bisztriczay bárókat, meg a Vernőczi grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi lakik az ősi Dumányi kastélyban!

Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom nevetésemet.

Ezért az öreg egy kissé megorrolt s aztán nem is mutogatott több szobát; pedig volt még egy pár, a miben lehetett még nézni való. -69-

Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál, mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: «vagyok olyan csontváz, mint te!»

– Hát csak nevettél az előbb öcsém ugy-e, mikor azt mondtam, hogy majd mikor a beiktatási lakomára meghivod a szomszéd bárókat és grófokat, tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájától, üres pinczéjétől ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára nincs egy szál széna az istállóban, ha csak a fűre ki nem csapják. – De hát segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!

S azzal az öreg még azt is megtette, a mit igazán még álmában sem tett meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol minden Wertheimcassát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a három kulcsot egymásután elforgatni a három zárban, hogy azok összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert egyik zár ütközője a másikat akadályozza.

– Nézz ide, öcsécském. Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüst tallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind te rád néz. Most el van hanyagolva az egész uri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban. – Itt a görbe felföldön ezt már uri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén van, a ki rablógazdaságot űz. De ha te átveszed, pénz lesz hozzá elég, hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a maguk tizenkétezer holdjából, a minek fele vadaskert. Valamelyik gróf kisasszonyukat elveheted: – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba, még nem mondtam el mindent. – Az előbb, -70- hogy a szobámon keresztül mentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre költsem a pénzt! – Az ott az én bankó-pénztáram. Mert hát ha a bérlők nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne. Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak azt a kis szobámat tartom meg. Addig az «egy» esztendeig jól akarok még élni. – Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, a hogy akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, a mit tanácsolok. – Könyvből ne gazdálkodj; – nagy urral jót ne tégy, – asszonyra meg ne haragudj.

– Kedves urambátyám: mondám az öregnek; most beszéljünk önről, mert hisz azért jöttem ide. Magamról majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide híva.

– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, a mit bátyám eddig következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztiz éves kort, mint ama juhász gazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el ne térjen. Ha most egyszerre el kezdene szokatlan táplálékokkal élni, az önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilenczvenöt esztendős férfit, a ki a mellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbbé, mivel hogy ezt már szent Nepomuk meg is izente, a kinek jól értesültségét nem vonom kétségbe; de van a halálnak egy neme, a mitől urambátyám mégis megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli, vagy valami alkoholfélét -71- talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog kapni. Ez ellen nem biztosíthatja önt szent Nepomuk.

– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a «nagy kaszás» elé, s mikor ő a kezét nyujtja, csak a balkezemet tudjam neki adni. Ettől rettegtem teljes életemben.

– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. A mi pedig engemet illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapitom. Ha kedves bátyám gyülöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni: örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti czélokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, a melyek a gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az emlékezetén.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit. Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy ujabb kéréssel terhellek meg. Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, utba kell ejtened a megye székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, a mit nem merek a postára bizni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos okiratok vannak benne.

Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül összevissza pecsételt csomagot, az alispán nevére czimezve.

– De reversalist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha megint meglátogatsz, akkor elhozhatod.

Az öreg kikisért a kertjébe, a hol a remontant rózsák másodszori virágzásban voltak.

Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen virága volt. Csaknem fekete rózsa. -72-

– Ez a «marokkói szultán». A legfeketébb rózsa, a milyen még senkinek sincs az országban. Egy Napoleon aranyat adtam egy szemző ágért. Most nyilik az első virágja. Nesze.

S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma is megvan még.

Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa. – Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a «Deuil d’Alsace» (Elszász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelenczéjében pihent s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a zsebe, hogy vesztette volna el.

«MEGHÓTT.»

Alig mult el három hónap, midőn a hirlapi tudósitásokból olvasám, hogy a hirhedett fösvény tót király meghalt. Igy czimezték az én Dienes bátyámat. Az történt vele, a mit előre megmondtam neki: a lakomázó életmódtól indigestiót kapott, s egy szélhüdés bevégezte az életét. Nem fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.

Néhány nap mulva a gyászhir vétele után, két levelet kapok a megyénk alispánjától: egy folió nagyságút, hivatalból, a megye pecsétjével s ugyanazon kézirással egy magánlevelet.

A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai «vitézlett» Dumányi Dienes táblabiró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé, azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.

Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám, szálljon minden világi birtoka a «Maticzára». -73-

Ez volt az a csomag, a mit saját magam által küldött el az öreg az alispánnak.

A magánlevélben erről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam; mert akkor azt a Maticza fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság ügyére nézve.

Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahoz a tervéhez, hogy belőlem földbirtokost csináljon: én hasonló szívóssággal tartottam magam ahoz az elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorból táblabiróvá átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s a mi a nemzeti féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden fogékonyság.

Annyit tudtam, hogy ez egy tót irodalmat gyámolító társulat, s az én felfogásom szerint akárminő nyelven terjeszszék is a közművelődést, annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.

Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen hajlottam a cosmopolitaság felé.

Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista, mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya ellen fertőzetlenítő szer? -74-

Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen szavazata a nagy zöldasztalnál?

Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom, miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a terhes föltétel miatt visszautasítom.

Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek részt a mai alakuló közgyülésben.

– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen a jogon mehetünk a gyülekezetbe.

A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában, különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.

A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy «éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző kihuzta a nevét.

A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven ezt a magánhangzó nélküli -75- szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak: csupa csontból van.

S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte mindenki olyan nyakerőltetéssel.

– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki, hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»

Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.

Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes, barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny ezeken a barázdákon a szürke szakállába.

Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a gyülésteremből.

– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt; magyarázá a szomszédom. -76-

Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél szolgált. Ergo «meghótt».

A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem akart észrevenni.

«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres öves.

S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára kaczagni.

Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita. Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.

– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én vagyok Dumány Kornél!

Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés -77- kisérte. Az alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes kérdésben kiván felszólalni».

«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot kiabálnak neki.)

Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a szappantól!»

Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.

A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja -78- ez ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot, politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban. Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat, vagy a vállaikra vesznek.

Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével, visszavették a lajstromba.

Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét gyermekes hazafinak.

Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy daliás termetű fiatal úr:

– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried gróf.

Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy «meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.

– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget nekünk: a Maticzának.

– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett belőle Bécsben?

Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a metropolisban: – hazajöttem -79- Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az apám elhagyta.

Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak azt tenném.

AZ ÉN SZIGFRIDEM.

Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.

De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve; lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.

A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni, hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.

– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most -80- rögtön jösz oda hozzá: plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.

– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell valahogy látnom.

– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz, akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla medicamina in hortis.

Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.

– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az alispánnál.

Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)

– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per tu vannak.

– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe adjuk a kulcsokat.

– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy reggelre meghalt), -81- azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett bejelentve.

– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben: kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.

– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy házbontás nélkül el nem emelhető.

– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába szállítani.

– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.

– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.

– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett, hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.

– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni. Abba beletelik jó egy «magyar hónap».

– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne ki?

– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság: minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.

Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum inventariuma.

A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.

Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is folytatta a nevetést.

A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».

Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal felfogás ellen.

– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az -83- egész életén át minden jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy melyiknek mi volt az ára.

– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor sehol. Mondá az alispán.

– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.

– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled senki. Szólt az alispán.

A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke kétszázezer forintra felrug.

– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz te ehhez. Du Quacksalber.

– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád elenchusa után pedig kilenczezeret.

Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.

Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte a tenyerére s ujra rátöltött. -84-

Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.

Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.

Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár. Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.

– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.

A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat szorította össze:

– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a pipaszárak tele vannak bankóval?

Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából egy irnok megjelent.

– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s vegye fel a jegyzőkönyvet.

Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam. Azt nekem alá kellett irnom.

– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő -85- összeget is mint a Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó flegmával az alispán.

– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle keserves nagy illetéket.

– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.

– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy följelentsem.

Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes fogatán.

A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem téve földesúrnak.

Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához. Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.

Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz darab százas.

Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték. Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator, reversalis mellett, átvette.

– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva Szigfrid. -86-

– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.

– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben, vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni, marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele egészen.

S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott is egy coupéeban utaztunk.

S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák császárvárosban.

Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam, annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s röpített a pompás országúton tovább.

Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget, hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.

Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben igen jó izlése volt.

– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot, gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned, egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.

– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám készpénzhagyatékát a zár alól.

– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.

– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk. A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen nélkülözhetek húszezer forintot belőle.

– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»

Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem -88- fel azt a pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.

Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált; takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.

– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel, feljárhatsz a székvárosi casinóba.

Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait, én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.

A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak megyei kaliberüek.

Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen szívesen fogadtak.

Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.

– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején. Barátom, te elsőrendű debatter vagy!

A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye új hajnalcsillagát. Mindenki -89- odajött hozzám poharat koczintani. Tíz czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét is megtartottam az emlékezetemben.

A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei ekeversenyre és sajtkiállításra.

A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.

Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.

– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra, se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól, elveszszük a kastélyoddal együtt.

Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.

Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való -90- ban rendkívüli volt: ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam, egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs abban, hogy hozzám jó legyen.

Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.

– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist. Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled. Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda rémdolgokat beszélek otthon felőled.

Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak, hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.

Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a species!

De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)

Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt és megcsókolta az arczomat.

Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal, hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a helyét!

A LÓLÁB.

Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy: «kedves barátom, a tegnapi párt-conferentián elhatároztuk, hogy a küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt jelöltjét.»

– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy a midőn az esztergomi primás a «pisetarius regni,» a tárnokmester pedig az «ország kincstárnoka», tehát melyikhez a kettő közűl kell nekem folyamodnom dohánytermelési engedélyért?

– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált oly hangosan a radicalis reform után, mint a közegészségi ügy. De hát nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános nagy principiumokról van szó: az elvhűség a programm. Ebben a mi kerületünkben erős campagnera készűl a demagógia, a haeresis, a panszláv velleitások. Ezeknek a parallelizálására kell minden erőfeszítést elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotismust és vallásosságot s a józan conserváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló tulajdonokat ismerte fel te benned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod a megtisztelést, a melylyel egy egész kerület többségének bizalma feléd fordul. Hát nem szereted-e a hazádat? mi? Engeded-e, hogy a kifelé gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A Hussziták ivadékai uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e buzgó catholicus? A nazarenismusnak engeded-e a győzelmet? Te nálad van bátor szív, éles elme, erős convictió. Ez a képviselő criteriuma.

– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt -93- győz: az agrarius mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztsociálisták földfelosztást hirdetnek, a regálet követelik az úraktól maguknak, s a congrua eltörlését pengetik. Barátom! Ez a próza!

– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a választási campagnera való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy zár alá vannak vetve.

– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a múlatságra. Láttam az apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem az én kedélyemnek való.

– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, a mi a «nervus rerum gerendarum»-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy petákot sem kér. Nekünk van pártcassánk, a mi a választási költségeket fedezi. Téged nem vonunk a condolentiába. Azután semmi dolgod a választást megelőző actióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a választóinak, az «díszlakoma»; azt a hirlapba is kiírják; de ha csapra üttet egy hordó «karczost» s egy tányér birgetokányt ád a választóknak: az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te mi ránk. Én már minden kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A tisztelt választó polgárok lakomázhatnak. De a «saját pénzükért». Két krajczár az ebéd, három krajczár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint adhatja ezen az áron? az az én gondom. Neked még csak egy körútat sem kell tenned a kerületben. Majd elvégzi azt más. Neked legfeljebb az lesz a kötelességed, hogy a kinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt beflastromozod. -94- A választás napjáig elő sem jösz az odúdból. Csak akkor jelensz meg, a mikor muzsikaszóval, banderiummal és zászlóerdővel érted jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi mondani valód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első toasztot a királyra, s azzal punctum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.

Daczára ennek a nagyon kecsegtető prospectusnak, még sem éreztem hajlandóságot kötélnek állni.

– Nem nekem való dicsőség az! Új gazda vagyok. A jószágom után kell látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.

– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegrafoz, hogy «nagy szavazás van!» Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz; megvárod, míg a nevedet felolvassák: elkiáltod, hogy «igen». S aztán jösz haza Tótországba s csinálod a brinzát.

– No hát nem úgy lesz. Odamégy; részt veszesz a debatteokban. A maidenspeechedre tele lesz a casinoi karzat. Furorét fogsz csinálni. Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngni fognak ellened. S te akkor fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Te neked kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele egy gyönyörű szép úri bírtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis áldozatot.

– És végül is kedves barátom: minket már nem compromittálhatsz. Itt van a conferentia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.

S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, a mire valami határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, -95- s annak mindenféle kaligrafiával ákombákolt nevek alá firkantva. Legfelül megláttam közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, a kiknek az intentiójától eleve óvott az én Szigfridem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek valahogy kártyázni.

Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristol papir volt benne, Vernőczy Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:

A mit minden argumentatio, capacitatio, minden hivatkozás hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt megtette egy szép asszony szava.

Csak azután, a mint szavamat adám, kezdék elgondolkozni rajta, hogy tulajdonképen «ezért» kellett hát énnekem olyan «okos» embernek lennem eleitől fogva!

A WALKÜRÖK.

Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek. Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok, se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kiváncsi vagy rá, hogy olvasd el az akkori hirlapokból az én történetemet. Ott apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressiók, kriminalitások egész bűnlajstroma, a mi mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes journalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.

Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnestiát kaphat, még rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet sem a király, sem a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.

Hová legyek már most? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. A ki ellenségem, az kigúnyol, a ki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem mehetek vissza többé, hogy folytassam a hol elhagytam, az orvosi pályát. Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nymbusznak kell körülvenni, mint a papot.

Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! senki sem is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim azt hiszem a «kertek alatt» kerülték meg a falut; ha ezen volt az útjok.

Ott jártam aztán végtül-végig a kastély régi kertjének begyepesedett útjait.

A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többet dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajczihő alatt. Minden növény úgy nőtt, a hogy neki tetszett. A nagy gonddal meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép rózsarabattokat felverték a fattyuhajtások, az amerikai liliomot eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az óriáshangyák egész pyramisokat építettek az út közepén, s a töviskes disznók ott cziczáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, a mit régen láttam az anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti opium-mákot, egy árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkés, az ásósbot, a kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős virágokat a gaz közűl, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vad hajtásaikat lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán már akkor terebély volt: lehetett róla ójtani.

S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a muzeumomban s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyító üveggel a régi pénzek feliratait.

Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam legalkalmasabb hálószobának.

Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy itt van.

Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az -98- ágyam mellé tettem. Féltettem a pénzem. Zsugori vagyok már!

Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S megszerettem a sült burgonyát, meg az aludt tejet.

Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, a míg övig ér, aztán szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldes-fehér lesz: mint a Diogenes bátyámé volt.

Egy szép délután épen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat össze-vissza turkálta.

Arczom hét napos szakáll tarlójától felverve, fejemen egy taplósipka, a blouseom panyókára vetve, lábaimon hosszúszárú csizma, bokáig sáros.

A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon keresztűl ki és be lehetett látni.

Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas czilinderkalap. Arczaikat a kalapra kötött kék selyem fátyol takarta.

Az egyik valódi Zenobia-alak: magas, délczeg, telt idomu; a másik karcsú, nyulánk, páva-mozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges, izgékony.

Csendes trappban jöttek, a mit a házam elé érve léptetéssé lassítottak. Átellenben a kastélyom verandájával -99- félbeszakították a lovaglást. A délczeg hölgy megállítá a paripáját s csak úgy félrefordított fejjel nézett be az udvaromba.

A nyulánk néhány lépést tett a rácskapum irányában s egyszerre felém fordult.

Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá s át adott neki egy általam jól ismert ládikát, elől egy gömbölyű üveggel. Ez egy fotografgép.

Ahán! Ezek amateurök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőből ide, az ódon alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökíteni. Érdekes objectum!

Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, a midőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról fényképezni.

S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben, (pedig épen akkor túrt a lábam előtt a vakand) a míg az Istennő fel nem szabadított.

Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyulánk hölgy is odakerült a fényképlapra.

Már most hát elmondhatom, hogy «non omnis moriar». (Nem halok meg egészen.) Ime értem jöttek a walkürök, szegény csatában elesett hősért, s elvittek a Walhallájukba, mely valószinüleg marokinba van kötve ezüst kapcsokkal.

Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról -100- leugorva, egyenesen a nyakamba borult és megölelt.

– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldus szakállal. Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egy hetes bajuszszal, szakállal úgy néz ki az ember, mint egy gorilla.

Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon nekik szénát, abrakot. Éjfél tájon vissza fog menni.

Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes nagybátyám; hanem annak a gavallér öcscse, a ki a látogatásra jött czimborákat tartozik megvendégelni.

– Azt hittem, hogy a ki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.

«Kedves Nelli. Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új választásnál candidaturádat fenntartja, s minden áron keresztülviszi. Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg szerdán. Szigid.» -101-

Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a czímzést a boritékra az inasával iratta fel. Így olvasható volt.

Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az idegeimen.

Hát még sem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett, tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem!

Ez az elégtétel jól esett; hanem még egy kicsit akartam adni a Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet s visszadugtam a zsebembe.

– Vártunk tegnap egész nap, mondá Szigfrid; de persze, hogy ha fel sem bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De bíz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljőjj egyszer Vernőczre.

– El voltam foglalva. Épen most virít a marchal Niel, meg a maroccoi sultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hirességek.

– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgalyakat magaddal Vernőczre, ott is van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.

– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.

– Szappermán! Hiszen te már egészen bele tapostál a Diogenes bátyád nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje, hogy kibújj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.

Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, a mint -102- másodmagammal voltam s az első pohár bor után mindjárt más szinben láttam a világot.

Szigfrid barátom igen jó hireket hozott. Az új választás határnapja húszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a chinai császár kőhadserege. Az ellenfél le van hangolva. A Maticza nem adhat több pénzt. Most aztán az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antisemita programmal lép fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye miatt, a főhadiszállást Vernőczre teszszük át. Diodóra grófnő elvállalta azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyilt házat tart a korteseink számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.

– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetődzött, hogy ide jön a két leánynyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.

– Ők voltak azok. Az az amazon termetű a nagynéném. Bámulsz ugy-e? Te azalatt a szó alatt «nagynéne» egy elhizott dámát képzelsz, a ki patiencet játszik s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harmincz esztendős. Classicus szépség! Az a nyulánk hölgy a «Flamma» volt, a ki benézett a kerítéseden. Bizonyosan a maroccoi sultánodat nézte. Bolondja a rózsáknak. Az a fürgencz kobold pedig a «Cenni», a ki lefotografiázott a kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy «ne mozogjon kend!» S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. -103- Ez érdekes kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te megteszed, a milyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjjön meg.

Mennyire külömböznek ezek a mágnásnők a mi gentryleányainktól! Mintha csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai vezérszerepet visz, az unokahug, ki dúvadra les és fényképez. Nekem még is legjobban tetszett az a harmadik, a ki csak a rózsákért rajong. – A neveik is milyen különösek, szokatlanok.

Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: «Flamma», láng! Talán a lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.

Az utolsó pohár bornál már a pénzes ládámra sem volt gondom; az inasomra bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha elmegyek.

Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyilt rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. Ott fogom őket szemzésre felhasználni a vernőczi kastély vadrózsafáin.

S majd mikor nyilni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt fogja kérdeni, hogy jött ez ide a Dumányfalvy kertből? -104-

Az egész úton az én házamtól a vernőczi kastélyig a kezemben tartottam a rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép holdvilágos éjszaka volt.

És így csakugyan a walkürök vittek el engemet, szegény csatában elesett viadort, magukkal a Walhallába.

A TENGERI GERLICZE.

Dumányfalváról az országut két órai kerülővel visz Vernőczre. Mi azonban ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztül vágva Szigfrid vadaskertjén, mely lehetett valami tizezer hold. Egészen be volt kerítve sodronynyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt husz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény ránk, két puskával, a ki a kaput ismét bezárva, felkapott a kocsis mellé hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.

Gyönyörü erdő volt, a melyen keresztül robogtunk: csupa százados veres fenyő, melynek ámbra illatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy granát szemeikkel bámulva néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a bozóton áttörve: a felébredt fáczánok a fejünk felett huztak végig a lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos hangok törtek elő, a mikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be. A süketfajd kurrog kerepelve, az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög repedt kürthangon; mély mormogás jelenti -105- a maczkót; éles kiáltások árulják el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez, mint az én kis husz holdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim, meg szürke mókusaim, a mik ott ugrálnak, jongleuröznek a fákon, hajigálóznak makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim, és fekete rigóim, fülemüléim és czinegéim. Nekem ez a vadállományom.

Hiába akarjuk a főuri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni, elválaszt bennünket a vadaskert. A gentry ott csak vendég lehet. Szivesen látott: de mindig vendég. Revanchet ő nem adhat.

Én csak abban az érzésben erősödtem meg mind jobban: hogy bizony véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!

Szép nagy schweiczi stylben épült ház volt az: a keleti oldalán verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben terült egy széles tó, melyet füzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás fehérlevelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen ellenkezve a kettőjük közül kimagasló vereslevelü bükkel. A tavon fehér és fekete hattyuk uszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kuszó rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú szines üvegekből voltak, kivül fatáblákkal elzárhatók, a miken szivalaku lyukak vannak vágva.

Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vad hajtásoktól. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő működési terepet.

A vadászlak harmincz vendég kényelmes befogadására volt berendezve: a legnagyobb uri comforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva; a butorzat is mind az épület styljével összeegyező. A folyosó végig diszítve vadász diadaljelekkel.

Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely törekvésem sikerült is. Még harmatos -106- volt minden levél, mikor én már oda lenn voltam a rózsák között, s hozzá kezdtem legelébb is a kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, a minél szükséges a melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztitása. Egy vizes pohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, a miket be akartam szemezni.

Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a balkezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ójtó kés, a fogam között tartottam az ójtó háncsot.

E perczben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.

Az egyik szőke, csigákba omló haju szépség, eleven, fehér-piros arczszinnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy lencseszemölcs; a két szemöldöke sürü és kérdőjelként kigyózó; alatta két kökényszinü villogó szem; félig nyitott korállpiros szájának a szegletei nevetősen huzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.

A másik halavány, alig rózsázó arczszin tiszta derült homlokkal, melyről a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen rajzolt szemöldökei úgy illettek a hosszu pilláktól árnyalt nagy zöld tüzü szemekhez, s valami kimondhatatlan piczi szája volt, a minek a hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.

Mind a ketten faluhoz való reggeli toilettben voltak. A szőke lány ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és madarak voltak festve. A halavány hölgy niluskék egyszerü öltönyt viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.

A mint engem megpillantottak, egyenesen oda siettek -107- felém, úgy a hogy egy régi ismerőshöz szokás sietni, vagy egy házi cselédhez.

Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák? A tegnapi fényképező amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.

Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.

– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonból egyet; a melyik még nincs kinyilva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.

Egy perczig tétováztam, hogy mit csináljak? Ez engem kertészlegénynek néz. Pedig egész correct vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől talpig. Touristaczipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam inggallér, Bismarken-colere szinü nyakkendő, panamaháncs kalap: szivecském, mit kivánhatsz egyebet? Még is kertésznek néz.

Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha szobalány az, a ki félreismer: annak mutassam be magamat?

– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!

A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész szokás szerint a fogam között tartottam.

Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a marokkói szultánt.

Egy perczre a kebelfodrai közé tüzte, aztán megint kivette onnan s az ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.

Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.

Én visszamentem rózsát ójtani, a hol a másik hölgy azalatt ott maradt a rabatt előtt.

A szőke felhágott a lábtón odáig, a hol az ablak párkányt elérhette a kezével s oda tette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arcza folyvást felém volt fordítva, -109- haragosan villogó szemekkel: hogy merek ránézni, mikor ő a létrán felmászik? Pedig hát azt megteszi az ember.

Mielőtt az ójtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik kinyilt rózsa kelyhében van egy zöld «cetonia», némelyikben kettő-három is. Ez a pompás aranyzöld zománczú bogár a leggonoszabb ellensége a rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztitja el; erről vette a népies elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyülölettel viseltetem e gonosz ellenség iránt. Hatlábu ördög, a ki a paradicsomot megfertőzteti! A hol egyet megkaphatok, menten eltaposom.

S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarább elrepült, mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kaczagott fel, s a kezében tartott szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.

Ez is különös! Egy lányka, a ki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a pusztitóját! «A rózsáért nem kár.»

A szőke lányka leszállt a létráról s oda sietett: láttam az arczáról, a lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.

Nevetni való volt! Felmászik az «én» ablakomba, megajándékoz «engem» a tőlem elvett rózsával s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép karcsú bokáit azokban a rózsaszinü harisnyákban.

Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői poseba helyezve magát, adá ki a parancsot.

Ebben megint igaza van. «Ezért» vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy napra két forintot.

Hozzá láttam a dologhoz. Ők azonban az alatt valamennyi rózsabogarat mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attól tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen boszút fogok állani a védenczeiken s magukkal viszik őket.

A mellett félszemmel mindig engemet néztek s suttogtak egymás közt. Kezdtek valami gyanut fogni.

A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi carniol pecsétnyomó gyűrű, meg egy solitaire: egyik patiensemnek az ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám s ezzel a kérdéssel támadott meg.

Én épen sietős munkában voltam: a beójtott galyat csavartam körül a háncscsal; nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.

«Volt egyszer egy német ujságiró, a kinek angolból kellett lefordítani egy czikket a tengeri teknőczről: ennek a neve angolul «turtle». Az iró sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta «turteltaube» lesz az; s irt a tengeri gerliczéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti homokba lerakni: a gerlicze! Következett, hogy a homokba tett tojásokat a «hátulsó lábaival» bekaparja a homokba a tengeri gerlicze. A hátulsó lábakról kezdett gyanut fogni, hogy hátha még sem gerlicze? Ugy látszik, hogy vannak állatok, a miket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy nem gerliczék. -111-

– Hein? Monda a szőke, kedvesen bamba arczkifejezéssel: a milyet csak egy iskolás leány tud csinálni, a ki nem tudja a katechismusát.

Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leczkéjét.

Ettől a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csint tett gyermek, a ki fél, hogy tetten kapják.

Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a vendégszobámba, Szigfrid is elé került.

Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez: a grottánál.

– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt. Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.

Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, a mi kétszer is az enyém volt, s odatüztem a gomblyukamba.

– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? kérdé Szigfrid. Az én komornyikom jól borotvál.

A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előre tolt nyujtványa a messze felmagasló bércznek: a homlokán girbe-gurba nyirfák, sürü moha közül kivirító lángszinü parlagrózsák, a lábánál pedig egy nagy körönd ültetett fenyőfákból, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai befuttatva rézszintobozos alkekengivel, s nagyvirágu -112- iszalaggal; az aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely tovafutva a nefelejtses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.

Falusian urias nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal s azokon ragyogó ezüst edények, porczellánok és velenczei poharak.

Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangját hallottuk a grottában: ők ott a jeges kávét készítették – állításuk szerint.

A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatu alak, fiatal ruganyossággal. Creol arczszine teljes összhangzásban volt nagy mandulametszésü szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és csigavonásu piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltüzött sürü fekete hajfonadék, a minek a vége el volt a tekercs alól szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános divat.)

– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél meg rajta, hogy most ilyen pavián képe van. Fogadása tartja, hogy jövőre szakállt bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza ez áldozatot. Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.

A grófnő mind a két kezét nyujtá elém, megszorítva erősen a kezemet: a mivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szivélyesen mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!

– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép aczélcsengésü alt hangja volt.)

– Ha nem csalódom: a grófnő volt az, és két kedves unokahuga, a kik kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni. -113-

– Gyere csak Cenni! monda a grófnő. Itt van a tegnapi kapás, a kit lefényképeztél: kéri a borravalóját.

De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok? Meglátta a rózsáját (rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durczás kedvvel, mint egy kis furia, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s megczibálta.

– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem mondta, hogy kicsoda?

– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett benneteket.

Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta a tenyerkéit összeütögetni.

– De ugye bár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megigéri, adok önnek egy igen szép csókot.

Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint a ki nem érti, hogy miért feddik meg?

– Bravó! Dreimal hoch! applaudált Szigfrid. Uzsorás adósságnak nevezi a csókot. -114-

A grófnő akademiai discussiónak declarálta a vitát s berekeszté azzal, hogy a reggeliző asztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma grófnők mellé jutottam.

– De úgy-e, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlicze? Monda Flamma grófnő.

– Mit beszéltek tengeri gerliczékről? Hisz ti nektek már egész titkaitok vannak egymással: kérdé Diodora grófnő.

Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a szájam felé tartá a tenyerét: (azt a rózsaszínű tenyeret) s röptiben elkapott.

– Ah! Lovagias adott szó, és kertészlegény? szólt fejcsóválva Diodora grófnő. Hogy lesz ebből rim? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti magatok mondtátok el nagy panaszszal.

– Igen. A rózsabogarakról! vágott eléje Cenni. Arra majd rá jön a sor. De nem szabad szólni erről a háromról: «lajtorja», «marokkói szultán», «tengeri gerlicze».

– Ez aztán az œdipusi talány! Nem ismerik ezt az urat s már complottot csináltak vele!

MILYEN IS HÁT AZ AZ ÖRDÖG?

– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron arcz.

– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha -115- csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.

– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút, hanem szép.

– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.

– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratu lényt, az embert megalkotá.

– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.

– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.

Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém. -116-

Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.

– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?

Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!

Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.

– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi -117- vagy lelki bajt, a minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.

Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg ez a zsibbatag mélaság tartott.

Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, -118- ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.

Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg sugár.

– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.

– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.

– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.

– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.

Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen egy chinai napmadár félig kész alakja -119- látszott. A leggyönyörűbb zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.

Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javit is, ront is rajta.

– Tehát maguk 3) azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.

– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.

Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.

– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)

Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között insultusnak vettem volna.

A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s félretolja maga elől a madarat.

– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak a szent, scarabæus rögtön eltünik.

Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.

– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút áll!

Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.

Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.

Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől.

Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert komoly a dolog.

Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, -121- s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!

Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az eszközöket!

A NÉGYLEVELÜ LÓHERE.

Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya; a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a tapissiérnél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az -122- volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.

No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan: egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a «consortium» felé. -123-

A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.

S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a legrészletesebben.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg itatás nélkül: czélszerű massage által.

– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem fogadok el.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.

E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.

Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy szeretetből jőjjön hozzám.

– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.

– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, -126- hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.

AZ ÉN KEDVES BARÁTOMNAK A TÖRTÉNETE.

Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten letelepedett a fűbe.

Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A méhdöngés képezte a chorust. -127-

S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni; magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.

Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»

Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból nyaklánczot dugdosott öszsze.

– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak. A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette. Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig adott.

– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt, hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a mit tőle kaptam.

A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget, ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra itélték s az arczképét a bitófára szegezték.

– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van akasztva! szólt közbe Cenni. -128-

– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak egy követ, még keresztül utazni sem engedé.

Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket, különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni, s a maga emberségéből megélni.

Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták, volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.

– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz illő pár!

Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után, a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után. -129-

«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul Calaisba.»

«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem nem lehet önt Párisba kisérnem.»

«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»

S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.

Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette, kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell; Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva; Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak; elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz -130- szakálla volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? – Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt; repülhetett, a merre akart.

(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)

– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze, mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!

Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre közeledését.

– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.

– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.

A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.

– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém Szigfridtől. -131-

– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni. Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?

– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.

– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről beszéltünk?

– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te Cennit.

– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.

– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol, csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.

– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. -132- Aztán más is van a dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember elüti a kezemről? Pardon!

– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz. Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát. Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga techtl-mechtlez Cennivel?

– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán én futhatok innen, a hogy a négy -133- kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.

– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három milliója van s nem akar férjhez menni.

Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem rimánkodni.

– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet Kornélnak kereszteltetem.

– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered! S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.

– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem zsebkendőjével eltakarta szemeit.

HOGYAN ÓJTJÁK BE A RÓZSÁT?

Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra beójtani.

– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő. -134-

Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.

Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta. Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki visszahajigálja.

Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku duplametszést kell csinálni.

– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.

– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki akar velem tréfát űzni?

– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy brünni szinész lesz, a neve Seestern.

– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S őt minden akadály ellenére nőül akarja venni. -135-

– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy. – Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.

– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya, a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?

– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?

– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv. Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle. Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött -136- mennyasszony már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön, nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál. Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.

– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás». Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run», hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba. – Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. – Ne fordítsa arczát a játszók felé.

Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.

– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én -137- Szigfridnek? Mi érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?

– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek, csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa» rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak plein airben.

S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az embert.

– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát lawn tennyst játszani.

«POTYA UR.»

Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet, hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon szoktam hozzá. -138- Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem fér hozzám.

Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan lepett meg.

Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót tenni?

Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».

Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.

Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. – Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti, kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér: azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.

Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, -139- hogy egy Bécsből hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek potyára?

Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna, hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja, hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»

S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette szabályairól!

Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.

Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.

Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?

Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós örökség az övé: Flammáé. -140-

Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás mellett?

Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon? Miért? Miért mondta ezt el?

Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor beszélt!

Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet. Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a látogatásomat.

Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»

– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a képviselői jelöltségtől.

Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör kiment a hátamból.

– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla a választási elnököt. Addig ülj le.

Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel többet.

– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj választás le nem pereg.

– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet a kezemben ez a pénz.

– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék neki.

Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg, annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.

– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról lemetélje a pecséteket.

– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak: igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni képviselőválasztás?

– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a többi bajtársak -142- giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási periodusod expens-nótája.

– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta, hogy ő neki heverő pénzei vannak.

– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga mondhatom, hogy «uszik».

– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem tart kalendáriumot.

– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy, hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá marad.

Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne Gegend».

– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?

– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak megbocsátanak idővel.

– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg, hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü? -143-

No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is szép magyar szó.

KI JÁTSZIK?

Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek, hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott 20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát, felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva van.

Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus dühös bolond.

Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az, a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem. -144-

Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal az angyal?

Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!» NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.

«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora. Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»

A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban, mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.

Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára. Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a násznagyságot.

A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.

– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.

Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a kápolnában a baráttal együtt.

Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. -145- Ide érve magunk leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.

Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.

Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt életének e forduló pontján el nem hagytam.

Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom iránta ezentul is törhetlen marad.

Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején, fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.

Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a kétségbeesett szemérmet.

– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen elfutnom: suttogá Szigfridhez.

De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette, hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.

Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.

Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat. Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával. -146-

De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek. Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt, valószinüleg csak tótul tudtak.

Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.

E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá őket.

Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.

A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.

– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.

Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi -147- ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát kapott a ministrans gyerek.

Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.

A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján, páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.

Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt. A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.

Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik, én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!

Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer és Röderer között.

Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy. -148-

Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz, hogy száz darabba törött.

Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az ünnepélyes szónoklat.

– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.

– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri annak a medicinális hatását.

– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus ugrani fog tőle.

(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal együtt.)

Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá összekoczintásra a magáét.

– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller «Wallensteins Lager»-ében?

Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe; ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»

A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány elbámulva hebegé: «csoéto?»

Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.

– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus Seestern?

– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja compromittálni.

Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt menyasszonynak.

– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem lesz hajtóvadászat, a vad kitört.

– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük» 4) volt.

Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.

– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem történt semmi.

– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod, magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a képviselőjelöltségről.

– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül! Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»

– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»

Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve valamennyit s odatettem az asztalra.

– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?

– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.

– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést miattad. -151-

– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a névjegyemet.

Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a tárczámért nyúltam.

– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett váltóknak.

(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)

– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit nekem kölcsön adtál?

– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed, hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt, hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.

– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy kegyeskedjék őt meglátogatni. -152-

– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.

– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva. Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz mirákulumot!

Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy, mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.

Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a kigyókat.

Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult meg.

AZ ÉLŐ MÁRVÁNY.

A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad döngeni. -153-

Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes a betegnek.

A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt. Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.

Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s kezét nyújtá.

– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte rajta, hogy bort ivott.

– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem ivott bort? Leheljen rám.

A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.

Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát, betéve maga mögött az ajtót.

Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve, Diodora grófnőt a fekhelyén.

Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan, egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös vonaglással, mintha tépni akarná. -154-

Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.

Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról lecsúszott.

Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát megnyomva.

Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a sternocleidomastoideus között.

– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a mit tud.

Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.

Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a «sacrospinalis».

Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta. -155-

Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket. (No már nem mind valamennyit!)

A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni, dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».

A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».

Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus működésének.

Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet is visszatért jogaiba.

– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat minden zsigerével, izom- -156- és idegrendszerével, vénái és lymphái hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el, egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen mint az angyaloknak.

És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.

Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.

Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva, mint egy élő márványszobor.

Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy a lábait jól -157- befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.

Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette észre, hogy kiléptem.

Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért a fejezet elejére s újra kezdte.

Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt. Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?

Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág: kerek és fényes.

– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni reggelig. Hagyjuk őt magára.

– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.

– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé bólintva a fejével.

– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.

– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.

– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni. Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a vadásztanyára.

Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.

Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit tett, vagy mondott?

A HARAP-CSÓK.

A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol aludni fogok.

– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék -159- lekötelezve, ha nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.

Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam: köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem doktor.

Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.

Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam más nő képével eltörölni.

Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a borotvát, hozzáfogtam a munkához.

– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább figurában is.

– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater Paphnutius».

– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».

– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy belevágjon az arczába.

– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben a kés.

– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.

Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.

– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére. Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha végig játsztuk volna.

Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott menyasszonyt elszöktetem?

Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus præcipitatuma? -161-

– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva: pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».

– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok, tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek. Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját, bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.

Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt működhessen a borotva.

– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi, hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény vagyonu férjet. -162- Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön nem találja ki magától?

– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!

– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek, hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni! -163-

A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől, hogy Flamma szeret.

S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a rágalom megaczélozza.

Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor meg fogjuk szeretni.

KI A GYŐZTES?

Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig, a míg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toilettkész állapotban lesznek? ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt. Husz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt összekötve. Gyakran mondta, hogy a mint az államvasut kiépül, viczinális vasutat fog a birtokán végig huzatni, a tej értékesítése végett. A majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, a ki a vasutat tracirozza. Ebből azonban kiábrándították a fejő leányok, a kik rám ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakodalomból a panye násznagy: a panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát czifra jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat -164- dalolt, a mire őket is megtanította. Ott vigadtak első kakaskukoritásig. Mondtam nekik, hogy hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. «Jaj csak a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.» Készek voltak lekenyerezni. No nem azzal, a mivel az uri tündér kecsegtetett, hanem valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. A mit én nagy élvezettel el is költöttem. Azzal az Anyicskának is, meg a Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok, mint tegnap voltam: a mit én készpénznek is vettem.

Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon volt s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik már s az idegbaja is elmult.

Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után: azért nem reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.

Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem; a mit a jeles közbenjáró ad referendum vett.

Nem is soká kellett várnom. A míg kabátot és czipőt váltottam, már visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát, legközelebb végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni; megbizva őt azzal a missióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni, s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán kitalálhatta a markába nyomott napoleonaranyból. Kértem egyuttal, hogy figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizes ibrik alatt az ő számára is van valami tanujele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb sajnálatát fejezte ki megmásíthatlan elhatározásom -165- fölött. Azzal elvezetett addig a teremig, a hol a grófnő várt reám; ott kétfelé nyitotta a szárnyajtókat s engemet bebocsátva, maga visszavonult.

Az erkélyre nyiló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen pleine air tableau volt.

Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszinű reggeli öltözetet viselt, pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még úgy volt, a hogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknönczhéj fésü volt még bele tűzve. Igen jó szinben volt. Meg sem látszott rajta az elmult éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült; előtte a theás service a velenczei mozaik asztalon. Ugyanazon asztal másik végén ült Flamma és Cenni. A chinai napmadár befejezésén dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni? A veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd figyelmet tanusított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a szobában. Egyszerübb lett volna ugyan épen nem szivaroznia.

A mint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a perczben jutott arra a meggyőződésre, hogy még is galantabb dolog lesz, odakinn az erkélyen folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát, hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.

Épen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltünésre; felszedte a thea servicet Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.

Diodora igen szivélyesen fogadott: megkinált, hogy üljek le a mellette levő fauteuilbe, kezét nyujtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát? Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:

– Fölségesen. A hogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban is gyermeknek álmodtam -166- magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt. Ezentul úgy fogok önnek hinni, mint az oraculumnak. Visszavonok minden rosszat, a mit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha ezt a rossz testet izről-izre levenné rólam s aztán egy jobbat, egy tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad magával a végtelenségen keresztül; holdak, csillagok maradnak el mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.

Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a junoi szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont felbátorította s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.

Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől, talán nem is lett volna csoda, ha megbolondultam volna.

Én ezekre a szavakra felkeltem a székről s egészen ünnepélyes declaratio poséba téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.

– Grófnő. Én rám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e perczben bátorságot öntenek a szivembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem, mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal, hogy családjához forraszt.

Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett Diána szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a massage curáig. A homloka meglátszott nőni, a szemei elbujtak a szempillák alá, ajkai -167- keményen összeszorítva lehuzódtak, az álla megfeszült s tokát csinált, orrczimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.

Gondolta magában: «te is az a vándor madár vagy, a ki bolond fejjel nekirepül a világító torony reverberált fényének s agyonüti magát rajta».

– Ön félreértett engem, kedves doctor. Én nem arra gondoltam, amire ön szavaim által felbuzdítva hiszi magát.

– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahugának a kezét kérem meg.

Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arcza és a kedélye. Elkezdett kaczagni.

Ismerem ezt a kaczagást. Ez a boszúságnak, a megsértett dölyfnek, a kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarczozzák az asszonyok azt az indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni és törni engedi magát.

– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon derék! A Cenni unokahugomat, a kis Cenni comtesset! Derék pár! Hahaha!

Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az ember egy ideges hölgygyel félbeszakíttatja a nevetést.

A nagy kaczagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a nagynénjéhez:

Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyedrész nevetés közé felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink kezét.

– Kedves grófnő, mondám: úgy látszik, hogy a félreértés chronicussá kezd válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben, nőül venni «Klára kisasszonyt!»

A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehuzódik, az egész arcz megnyúlik, az orr hegyes lesz.

Most már Diodora is felállt a helyéről s Semiramishoz illő mozdulattal nyujtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fenhangú mondást:

Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva. Valamelyikünknek el kell esni.

Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy daczos fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő ördögidézésére.

– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te conspiráltál ellenünk! Te rontottad el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.

– Ezért meg fogsz lakolni! Kiabált Szigfrid s egy lépést tett Flamma felé.

– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az én védelmem alatt áll.

– «Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból.» Henczegett Szigfrid pöffeszkedve. -169-

– Szigfrid! Szólítá meg őt keményen Diodora. Kikérem, hogy az én szobámban az én vendégemet megsértse. Ehez önnek semmi szava.

– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én ősapám már akkor harczolt a magyar zászlók alatt a Thábor hegyén, a mikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.

Megbántam rögtön, a mint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész uri család egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphaticus kedélyét.

– Flamma! szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?

Szigfrid elővette a szivartárczáját. Leharapta egy szivarnak a végét, azt kiköpte, rágyujtott, összefonta a karjait s felfujta a füstöt a csillárra.

– Én nekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt, monda fagyosan Diodora; de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentől rövidebb határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.

– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni -170- a dispensátiót, s a mint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.

– Azt is óhajtanám, monda Diodora, hogy az esküvő mentől egyszerűbben menne végbe.

Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet s tudva annak az okát.

– Nem! Nem az erdei eremitageban, mondá Diodora. Itt a kastélyban van egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.

– Hanem engemet ne híjj násznagynak – szólt közbe Szigfrid, mert engem Volhyniába hittak bölényvadászatra, holnap elutazom.

– Még egyet. Szólt Diodora. Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma hozományát, a mit nagyatyjától kapott örökbe. Egy millió forint jó értékpapirokban.

– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy a ki a családból a római katholikus hitet eltalálná hagyni, attól az oldalrokonok az örökséget elvehetik.

Legelőször is Flammától búcsuztam el, ki mind a két kezét kezembe tette, s halkan mondá, hogy jőjjek vissza minél előbb.

Akkor Diodora is kezet nyujtott, hideg, lágymatag, erélytelen kezet. Én csókot nyomtam rá; olyant, a milyen a kéz volt.

Egy hét mulva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.

Délután esküdtünk s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a menyasszonyomat.

A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.

Már most te barátom azt hiszed, hogy vége van a regénynek s te mehetsz aludni.

A NÁSZÉJ.

Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt gondoltam, hogy csak álom.

Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm mindazt a kényelmet megtalálja benne, a mit nagynénjénél megszokott.

A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint s aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az izlése szerint van.

Aztán az első estebéd, a mit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van, mint az étvágy.

Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: «meglátják» – cselédek jártak, keltek.

A mint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át az én dolgozószobámba.

Én előre mentem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az aczélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karpereczére volt akasztva.

A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt 5000 forintról szóló. -173-

Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát, meg a griflit és irnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapirokat s diktálta a czimeket, meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények? Az egyik értékpapirnak a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én irtam.

Hiszen úgy in abstracto egy millió forintnyi értékpapirt, a mely mától fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeirogatni nem is nevezhető rossz mulatságnak; de concret esetben, épen az első menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtól kölcsönzött időt, mégis csak abstrusus gondolat!

Kétszáznál több tétel volt. Mikor összeadtam, egy millió százhetvenöt ezer forint jött ki belőle.

– Úgy, hogy mi a névszerinti értéket vettük fel: a tényleges értéket pedig a börzeárfolyam szabja meg.

Szent Pythagoras! Ez most ki akarja velem számíttatni az igazi árkeletét az értékpapiroknak.

Azzal felvett az asztalomról egy ujságot, mely még fel sem volt bontva; leszakította róla a keresztborítékot, (Pester Lloyd volt) kikereste belőle az illető tételt: magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó ausztriai 88, erdélyi 82. -174-

S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255,000 forintnyi magyarországi 85 cursussal hány igazi osztrák forint? és utána a többit, végre összeadni a resultatumot.

Ekkor megint valami 30 ezer forintnál kevesebbre ütött ki az összeg egy milliónál.

Ajh, de szivesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a differencziát, ha elengedte volna a magyarázatot.

– De én nekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt? mert én nekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.

– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam különbözet lesz. A mikor az értékpapirokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban állt az értékük.

Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az édes szemei. Valósággal a tavalyi árfolyam volt.

Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát s kiszámítanom az értékét az akkori árfolyam szerint.

Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat kért.

– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll. Addig ezek nem az én tulajdonom, a míg az én nevem nincs rájuk jegyezve. Addig nem értékesíthetjük.

És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a feleségem a nevét, szép férfias fraktur betükkel, még pedig az egész nevét: «Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy Flamma Mária», kétszáz darab államkötvénynek a hátára.

Megadtam magamat. Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben. Majd üt aztán a bosszuállás órája!

Akkor aztán visszarakta az értékpapirokat a szekrénykébe, s ezt, a benne lévő kulcscsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a Wertheim-pénztáramba.

– Még van valami közleni valóm; mondá Flamma s azzal előhuzott a zsebéből egy összehajtott iratot, mely -176- nemzeti színü zsinórral volt átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.

Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben Vraniczai Vernőczy Flamma Mária grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egy millió értéket képviselő államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse, azoknak jövedelmét s magát a tőkét is oda fordíthassa, a hova akarja.

– De kedves Flamma! minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozzá?

Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az északfénytől bevilágítva.

– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.

Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, a kit a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.

– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy distingvált férfihoz, a kinek jó neve -177- és állása van, hogy a házasság ne kivánjon magyarázatot.

– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A tanut ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen s az alatt ön velünk megismerkedjék.

Ez az egész vallatásszerü párbeszéd hasonlított ahhoz, a midőn egy hypnotizált medium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélküli feleleteket ád.

Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az átszellemült szeráf arczczal, a mire esküdni lehetett, hogy az az ártatlanság égi mintaképe.

S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, a ki megöli testem, lelkem, a ki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik! Mikor odajött hozzám, szemrehányást tenni, hogy miért nem futottam el ő vele, hisz ő szegény leány nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta, hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni és átkozni fogom a sorsot, -178- ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít, – óh ezek úgy ismertek engem, mint a hegedüvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, a hogy akartak!

Meg voltam dermedve. Megszüntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy holdkóros bámultam magam elé. Az iróasztalomon volt egy kétélü kalábriai tőr, a mit papirvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az aczél patinájába arany betükkel voltak bevésve e szavak: «buona notte».

Erre ő, mint egy gép-báb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó felé.

Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen, lelkemen. Egy perczig úr volt bennem az az őrület, hogy utána ugorjam egy szökéssel, s azt a kétélü kést hátulról a szivébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők megöltek engem.

Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten kezében van.

S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, a midőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: «megöltem az asszonyomat, – mert más asszonya volt». – Ez a pillanat nem tér vissza többé soha. Elszalasztottam. -179-

Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Épen úgy, mint az a jó barátom, a kinek a történetét a két leány előtt (leány előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Óh én okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, épen mint az; magamra hagyva egy «good bye» nélkül. – No de nem egy shilling nélkül. Nekem legalább ide adták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.

Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek ma tanácsot!

Azt mondta az a márványszivü nő: «ha az Istent megtagadod, az Isten megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az boszut áll!»

És én tartottam nekik egy dissertatiót arról, hogy nincsen ördög, nincs lény, sem test, sem szellem, a ki tegye a rosszat, csak azért, mert rossz; a ki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak, csak azért, hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott felém a dæmon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, a ki rám les!

No hát én bennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglátjuk, hogy melyikünké tud czudarabbul harapni?

Utána menjek Volhyniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő kitünően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem s aztán kinevetnek.

Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony -180- egy napig ájuldozni fog, egy hétig kisértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe, – s akkor duplán kinevetnek.

Válópört indítsak? a «si fuerit dolus» alapján. Hát kell nekem az eddigi hirességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd tárgya legyek az országban?

Akár merre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum gunyhahotájával találkozom.

Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arczoknak, a nevető szemeknek a lángja.

Ne hagyj el édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, a mi nekem egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, a mi nekem megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig, a kik idefenn maradnak, elvegye a nyugalmát örökre.

Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De szabad a halálnemekben válogatnom.

Meghalok; de nem fog kinevetni, megátkozni, elitélni senki. Becsület, jó hirnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog elfelejteni, a míg csak él; s a míg rám visszaemlékezik, addig nem lesz boldog. Keresni fog, hívni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni minden nap azt, a mit velem elkövetett.

Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, a mivel ő neki megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. – Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kivánni. -181-

AZ ÉN TERVEM.

– Mi itt nem maradhatunk. Egy esztendeig külföldön kell lennünk. Párisba fogunk menni.

Akkor elmentem a megye székvárosában lakó ügyvédemhez, s azt megbiztam, hogy vegyen fel a birtokomra annyi kölcsönt, a mennyit csak lehet kapni a földhitelintézettől. Azt adtam okul, hogy birtokot akarok vásárolni. Erre az ügyvédem megsugta, hogy ne siessek nagyon a birtokvásárlással, mert a hogy be van avatva a viszonyokba, úgy tudja, hogy Szigfrid gróf vernőczi birtoka egy év lefolyása alatt eladó lesz; másfél millió forintért. Nagyon uszik már. Akkor a feleségem hozományát is hozzátéve az örökölt és kölcsönvett összeghez, megszerezhetem magamnak ezt a birtokot.

Ez egy kis villanyszikra volt. Egy perczig világított és melegített. Hát még azt a vernőczi kastély homlokzatára kifaragott vízi tündért is birtokomba keríthetném? Hogy egészen «otthon» legyek!

Jól van, mondám neki. Várni fogok rá. Addig küldje utánam a pénzt Párisba, mind a kölcsönt, mind az örökséget, utasítsa azt Hirsch párisi bankárhoz.

A nőm hozományát tartalmazó szekrényt pedig feltettem a postára s szabályszerü biztosítás mellett elküldtem Brüszszelbe egy elsőrendü bankházhoz letéteménybe.

Én az egész úton azt a gyöngéd figyelmet tanusítottam a nőm iránt, a mivel a fiatal férj tartozik a feleségének a nászutazáson.

A schweiczi útvonalat választottam. Ez által kikerültem mind azt az alkalmatlanságot, mely ezekben a napokban, -182- a Németországon keresztül Francziaországba utazókra bőségesen várakozott.

A háború a levegőben függött: – a világ két legnagyobb nemzetének háborúja. Minő zürzavar van ilyenkor a vasútakon és pályaházakban, az elképzelhető. A Schweicz azonban semleges volt. Dél-Francziaország nyugodt. Csak Párisba megérkezve sejteté velünk a boulevardok néptömegét ellenőrző mouchardok nagy serege, hogy itt valami rendkivüli izgalom van.

Kék blouseos munkások nagy tömegekben vonultak fel a Concorde-térre, fehér zászlókkal és rúdra szegzett táblákkal, a mikre e szavak voltak irva: «A bas la guerre.» – «Vive la paix.» (Le a háboruval! Éljen a béke.) Népszónokok tartottak beszédeket a háboru iszonyai felől; tiltakoztak a dicsszomjas zsarnokok ellen, a kik Francziaországot veszedelembe viszik.

«Bellona» is szép asszony. Mentül jobban rágalmazzák az irigyei, a szeretői annál őrültebben imádják.

Én már értesülve voltam az egész politikai helyzetről. Erre volt alapítva a tervem.

Épen Párisba érkezésünk utáni napon lett közzétéve Napoleon hadizenete Poroszország ellen.

A lelkesedés általános volt. «A Berlin!» hangzott minden utczán. A tömegek a Marseillaiset énekelték, fölváltva a «le depart»-tal.

Én a nőm számára egy hotelt béreltem ki, melyet egy a hadizenet következtében hirtelen elköltözött diplomata hagyott el. Butort, kocsit, lovat, cselédeket mind átvettem. Jutányosan lehetett hozzájutni.

Láttam az arczából, hogy szeretne valami megjegyzést tenni, hogy ez mégis túlságos fényüzés. Ez a pompa, kényelem nem áll arányban a mi vagyoni tehetségünkkel. De -183- ő is talán leolvashatta az én arczomról az adandó választ: «Kedvesem: Ön rám bizta, hogy tegyek önnek a milliójával, a mit akarok, hát én azt elpazarlom – önre».

– Én felajánlottam a franczia kormánynak a szolgálatomat, mint tábori orvos a háboru tartamára. El lett fogadva. Megkaptam Palikao herczegtől a kinevezést. Ma este indulok a rajnai hadsereghez.

Elég hosszu idő mult már el a menyegzőnk óta; két hetes házasok voltunk. Hajh, nekem úgy tetszett, mintha hét tél, hét nyár mult volna el azóta!

– Ne tagadjon ön meg magától az alatt semmi élvezetet, folytatám; itt hagyok önnek visszatértemig negyvenezer frankot.

Én még azon nap fölvettem a Hirsch bankházánál az ügyvédem által utánam küldött pénzt, a mint annak megérkezéséről értesítve lettem.

Ott azt kérdezték tőlem, hogy váltókban akarom-e fölvenni, vagy cheeck-ekben? – Én azt mondtam, hogy cheeck-eket kérek. Háborus időben a váltót nem szeretem, mert megeshetik, hogy a kormány behozza a moratoriumot.

Mit? Moratoriumot? Napoleon kormánya? – Hogy a szemem közé nevettek! «Tête quarrée» (szögletesfejü: – idegenek czime.)

Én ezzel a legközelebbi gyorsvonatot fölhasználva, elpályáztam Brüszszelbe. Ott legelőször fölkerestem azt a bankárt, a kinek a czimére a szekrénykét elküldtem. A szekrényt felnyitottam előtte s constatáltam, hogy abban egy millió százhuszonötezer forint névértékü osztrák és magyar állampapirok vannak. Kértem azokat honoráltatni. -184- A bankár 75 perczentjét a névértéknek bocsátá rendelkezésemre: 3 havi lejárattal, 15% provisió mellett. Én átadtam neki a nőmtől kapott meghatalmazást, közjegyző által hitelesített másolatával együtt s aláirtam a kötvényt, melyben felhatalmazom, hogy a letéteményezett értékpapirokat, a határidőre meg nem történt beváltás esetén, értesítés nélkül eladhatja.

Az eként fölvett összeget a saját pénzemből kiegészítettem két millió frankra.

Akkor ezzel az összeggel elmentem a legelső legjobb hitelü börzeügynökhöz: átadtam neki az egészet, s azt mondtam neki, hogy játszszék az egész összeggel franczia értékpapirokban «baisse»-re.

– Hát szolgálok egy pár adattal. Minden franczia értékpapir emelkedőben van. Páris lelkesül a háboruért. A finánczkörök pénztárai a kormány rendelkezésére állnak. A franczia hadsereg csatakészen áll a Rajna mellett; a poroszok még most készülődnek. Bajorország semleges marad. Dánia készül Schleswig-Holsteinba betörni. A burkusok veresége biztos. Annyira biztos a háboru kimenetele, hogy egy párisi financièr 200 ezer frankot ajánl fogadásul 100 ellen arra, hogy augusztus 15-én a francziák Berlinben lesznek.

Az ügynök vállat vont, s elfogadta a megbizásomat, hogy játszani fog az átadott összeggel baissere. Megállapodtunk egy titkos irásban, melynek chiffreivel terminusonként értesíteni fogjuk egymást. Sürgönyeim a Hirsch-házba utasítandók. -185-

Én aztán Brüsselből visszatértem Párisba. Ott beszereztem a tábori szolgálathoz szükséges sebészeti eszközöket; felvásároltam három szekeret, jó erős trakéhni lovakkal, magam és szerszámaim számára, esetleg sebesültek szállítására s ezzel a készülékkel, a genfi egyezmény védjegye mellett, mint önkéntes tábori orvos, csatlakoztam a számomra kijelölt hadtesthez.

Már most aztán világosan látható a tervem, melyet amaz átkozott éjszaka megszült.

Halott vagyok; keresem a halált. Öngyilkos nem akarok lenni, mert azt megvetik, elitélik, elfelejtik. De ebben a titánok harczában lehetetlen, hogy meg ne találja a halált az, a ki keresi! A gyútűs puskák, a Krupp-gránátok, a mitrailleusök rettentő tűz-záporában csak lehetetlen, hogy meg ne találja valaki azt a megváltó vasdarabot, a melyért imádkozik. Ott fogok meghalni a becsület, a dicsőség mezején. Nevemről lemos minden szennyet a vér. – És az az átkozott pénz, melylyel kifizették a gyalázatomat, el fog repülni a levegőbe. – Mikor az az asszony meg fogja hallani dicső halálom hirét, keresni fogja, hová lett a saját vagyona, meg az enyém? Nem hagytam róla semmi nyomot hátra. – És akkor kénytelen lesz leszállani az uri pompából, fényüzésből és meghuzni magát az én kis szegény tót kastélyomban: és küzdeni a létfentartás nehéz munkájában; törleszteni keserves termesztményeiből a terhelő adósságokat, és mindennap rólam álmodni és álmában kérdezni, hova tettem az elveszett kincseket? és eljárni kártyavetőnőkhöz, asztalkopogtatókhoz, azok által tudakolni a halott titkát és kiáltani fog utánam kétségbeesetten! Én pedig ravasz leszek, s nem fogom elárulni, hogy hallom a hivását! – Nem jövök másodszor elő! Akár csókot igérjenek, akár kutyaharapcsókot! Nem kell hinni, hogy a holtak haza járnak! Okos emberek azok! -186-

TALÁLKOZÁS.

Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem terjedt a klinikán és a boncztermen túl.

Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.

Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást, mint az uralkodónak születésnapján.

Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s kezdődik a munka.»

Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget. Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen. -187-

De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor közül kell a sebesülteinket elhordanunk?

Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.

A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német szolgálatban levő tisztek.

Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában, fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak, feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi, az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.

Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.

Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay tábornok hadtestét Weissenburgnál.

Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel megtámadni a poroszokat.

A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között foglaltak állást, tovább harczolva. -188- Halottakkal és sebesültekkel volt fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.

– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére az ambulanceokkal.

– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.

Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.

Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna, kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.

A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött süvöltöttek el.

Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását akadályozza. -189-

Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki először kerül derék ütközetbe.

Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át kell esni mindenkinek.

Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.

– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál utban, legázol bennünket.

Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a harczvonal mögé jutni.

Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors koczogásban.

Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról, lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.

Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a porosznak mögötte járt. -190-

Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas dechargeal üdvözölte a chasseuröket.

A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg, huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük, diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.

A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.

Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott, magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.

Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.

– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó sebet.

A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.

A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.

A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.

A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg turcok, nem igazi francziák.

Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.

Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában: még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!

De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől. Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei -192- közé, Strassburgot ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.

A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a csatatéren.

Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg győzött.

Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott, nagy győzelemhirek!»

Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.

A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a szekereimet. -193-

Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által. Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk, melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?

A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a lovamra s siettem a futók után.

Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének, hogy a sekélyen átgázoltassak.

Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal hadnagy volt a vezetőjük.

«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a homlokomnak szegezve.

Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem neki.

– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a sebesülteimet.

Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak szegzett pisztolyát.

S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.

Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta, golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.

Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.

Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az öreg úr:

– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.

– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet, holott te nem vagy franczia?

Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül -195- beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga van árulásról álmodni.

És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele? Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»

Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind katonaszállításra voltak lefoglalva.

Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete kávénak neveztek.

A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és aztán futni ki tudja merre.

A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok hirdették nagy fennen:

«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»

Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam életben maradtam.

A «SVEET HOME» (ÉDES OTTHON.)

Már előtte való napon folyvást vert bennünket az eső. A nagy ütközetekre rendesen meg szokott jönni a zivatar. A poeták azt mondják, hogy az ég leakarja mosni könyeivel a földről az emberek által kiontott vért; a természettudósok pedig azt mondják, hogy a tömérdek felrobbant lőpor gáza idézi elő az esőt. Tény, hogy minden nagy ütközet után bőrig ázunk.

Mikor az egylovas bérkocsiból kiszálltam a hotelem előtt, azt kérdezé a portásom, hogy kit keresek? «Magamat». Nagy mesterségembe került megértetni vele, hogy én vagyok a gazdája. Arra kinyitotta előttem a lépcsőajtót s beeresztett. Aztán meghúzta a csengetyüt háromszor. Ez azt jelenti, hogy az «úr» érkezett meg.

A komornyik az előszobába jött ki elém. Szemet, szájat tátott, mikor megpillantott. Szép figura lehettem. Fejemen egy kopott veres keppi, átlyukasztott ellenzővel, a homlokom piszkos, véres kendővel átkötve, arczom feketére égve s három hónapos bozonttal benőve, egyenruhám piszkos, foltos, a fölött egy gummi köpenyeg csuklyával, lábaimon czombig érő csizmával, felkötős sarkantyúval, piszkosan, sárosan, oldalamon kard és revolver és szalonnás tarisznya.

– Mondja ön neki, hogy megjött «monsieur», aztán csináljon tüzet a szobámban, át vagyok ázva.

A komornyik emberszerető férfiú volt; azt mondta, hogy sétáljak be csak a salonba, ott már ég a tüz a kandallóban.

Aztán mondja még valaki, hogy nincsen democratia! mikor egy ilyen ágról szakadt marodeurt bebocsátanak a salonba; a saját felesége salonjába. -197-

Csakugyan égett már a tüz a kandallóban. Oda álltam eléje, hogy egy kicsit átjárjon a meleg.

Pár percz mulva a komornyik eltávozása után bejött az asszony. Sietve lépett be, hanem aztán megállt az ajtóban.

De ha az én alakom ijesztő volt ő rá nézve, az ő alakja meg épen gyülöletes volt nekem.

– Esztelenség! Hisz önről annyi dicséretet irtak a lapok. Hányszor veszélyeztette az életét a sebesültek miatt.

– Épen azzal lettem gyanus. Tisztességes feltser nem őgyeleg az ütközetben.

– Igaza van. Hadd legyen ott. Legalább van rajtam egy «folt», a melyik becsületes. Beszéljünk másról.

Egy csatákból megjött katonának a kapott sebéről vagy a kapott érdemrendéről beszélni a felesége előtt? Mikor én nem vagyok igazi katona, a sebem nem igazi seb s a -198- feleségem nem igazi feleség. S még az érdemrendem sem az én érdemem.

S aztán kikérdeztem, mint egy lelkiismeretes házi orvos, hogy érzi magát? Egész szakszerüleg. Ő felelt, a hogy patiens szokott nyilatkozni az ordináriusa előtt, adtam neki tanácsokat, hogy minő életrendet kövessen.

– A rendőrségnél bontották fel, az idegenek külföldről érkezett leveleit egy idő óta mind felbontják.

Én úgy tettem, mintha nem volna rám nézve sürgetős a levél elolvasása. Beszéltettem magamnak az asszonnyal a párisi élményeiről. Tarka világ volt itt az alatt!

Csak akkor hagytam el a salont, mikor a komornyik jött jelenten, hogy már ég a kandallóban a tűz.

– Elszoktam én már attól; majd sütök magamnak egy darab szalonnát a tűznél.

A szobámba átmenve, ott találtam az iróasztalomon a levelet, lenyomtatva egy bronz súlyzóval.

Az ügynökömtől jött a levél. A titkos irás kulcsa a zsebemben volt, egy cigaretta hüvelybe felirva. Ha véletlenül elestem volna a vérmezőn, azt is elszivta volna valami Krankenwärter.

– Önnek a rámbizott összege megkétszereződött. Most van nálam négy millió frankja. A baisse folyvást tart -199- A párisi börzén pár napig roppant hausset idéztek elő hamis győzelmi hirekkel. Annál nagyobb lett a visszaesés. A francziák mindenütt vesztenek. Ha ön beleegyezik: én tovább dolgozom a pénzével baissere.

– Sapristi! Én nem így alkudtam! A sors ironiázik velem. Én elakarom veszíteni azt az elátkozott pénzt, melyért életem, lelkem üdve, becsületem lett becserélve, s a vak szerencse a helyett megkettőzteti azt. Megduplázva sem kell!

Rögtön megirtam a választ az ügynökömnek, azt a határozott utasítást adva neki, hogy rögtön forduljon át az egész összegemmel a haussera. A levelet átdolgoztam chiffrekre s elküldtem a póstára a komornyik által.

S aztán elővettem az iszákomból a szalonnát, profontot s a kandalló tüzénél elkezdtem azokat megpirítani.

A ki négy millió frankot kidob az ablakon, az csak megengedhet magának ilyen fényüzést.

Hanem a cognac már nem izlett rá. Három hónapig egyebet sem ittam, mint cognacot Az jó hideg és meleg ellen, éhség és szomjuság ellen; jó az influenza ellen, a váltóláz ellen, aztán meg a félelem ellen.

Ah, milyen régen nem ittam már tiszta vizet. Beh jól esett! Még is csak nagy boldogság az az édes otthon! Kap az ember friss vizet inynya.

VOX POPULI…

Az utczán éktelen nagy zsivaj volt; behallatszott a szobámba a záró redőnyökön és belső táblákon keresztül. Én ezt egészen normalis állapotnak találtam. Párisnak nem lehet befogni a száját. Ok pedig van elég a kiáltásra. -200-

– Ehez a hotelhez. Ön előtt egy német diplomata lakott itten. A nép megszokta ezt az ő lakásának tartani: valaki odadobta közéjük a jelszót, s most ide jönnek a házat megostromolni. Már két német nevü bankárnál minden ajtót, ablakot összetörtek.

– Majd beszélek a fejükkel. Ön menjen madamehoz s kérje fel a nevemben, hogy vonuljon a téli kertbe, s akármi zajt hall ne jőjjön elő.

Azzal felkötöttem a kardomat, feltettem a sipkámat s lementem a lépcsőkön.

A kapus már akkor bezárta az ajtót. Kivülről hatalmas döngetés hangzott rajta.

A sokszor látott kép tárult elém. Minden osztályból összeverődött csőcselék: blouseos férfiak, czilinderkalapos járdataposók, diákok, gaminok, kofák és divathölgyek festői egyvelegben.

A ki az ajtómat döngette, az egy lakatoslegény volt; gondolom hogy nem volt egyéb oka rá, mint hogy volt neki hozzávaló kalapácsa.

Mikor kiléptem, a kik legközelebb estek a kapuhoz, vissza vonultak. Többen kiabálták: «nini! egy katonatiszt».

– Citoyens! Itt ebben a házban egy beteg asszony van. A ki ezen az ajtón be akar törni, annak a fejét én kettéhasítom.

Ez bizony nem olyan szónoklat, a mivel a fellázadt népet le lehet csillapítani.

Egy pár legközelebb álló gommeux, a kit a skandalum hoz ilyen helyre, gyorsan visszahuzódott a hölgye mögé, -201- hanem a kalapácsos erősen ütötte a mellét és kiabált, hogy az ő fejét próbáljam kettéhasítani. A távolabb állók felemelt botokkal és esernyőkkel hadonáztak.

Ő aztán tartott szép beszédet a néphez. Soha sem hittem volna, hogy ilyen szépen tud deklamálni.

– Citoyens! Mi nem vagyunk németek, ellenségek; hanem magyarok, jó barátok. Férjem a franczia hadseregnél szolgált. Nézzenek a homlokára: Francziaországért kapta e sebet; nézzenek a mellére: Francziaországtól kapta a becsületrendet.

– Madame! Menjen a szobájába! Rivaltam rá. Itt önre nincs szükség. Bocsássa el a kezemet! Hadd vágok a canaille közé!

De olyan erősen átszorítá mind a két karjával a jobbomat, hogy nem birtam azt kiszabadítani.

Utoljára felkaptam a nőt az ölembe, s nem törődve azzal, hogy mit üvölt a nép, felrohantam vele a lépcsőn; bevittem a különszobájába s ott ledobtam az ágyára.

– Hát akkor maradjon ön itt mellettem. Esengett. Ne menjen vissza a nép közé!

– Eh! Ettől a parasztos csőcseléktől megtudom önt védelmezni, de egy görcsrohamtól nem: s ez önnek az életébe kerülhet.

Azt hittem, hogy az alatt a mosoly alatt az a gondolat rejlik: «féltesz úgy-e? ha meghalok, vissza kell adnod a hozományomat a rokonaimnak!»

Mért nem jönnek hát utánam? Mit késik rám rohanni a megharagított oroszlán: a nép? Nem a szemébe vágtam azt, hogy «canaille!»

A következő percz meghozta a magyarázatot. Az utczán trombitajelszó hangzott; azután paripák robogása. A császári gárda maga érkezett meg, s az nagy hirtelen megtisztította az utczát a zendülő tömegtől. Az utczai zaj elvonult másfelé. Másutt is van beverni való ablak.

Az asszonyt még egyszer kértem, hogy maradjon az ágyban csendesen s kimentem a terembe.

Midőn meglátott, nyájasan üdvözölt s a komornyiknak inte, hogy hagyjon magunkra.

Én megköszöntem neki a gyors segélyt, mely házunkat a rombolástól megszabadítá.

– E felől meg lehet ön nyugodva: ez elmult, mondá a biztos; hanem valami más, komoly baj van.

– Önnek. A rendőrségnek tudomására esett, hogy ön egy chiffrekkel irt levelet kapott Brüsselből.

– Ön erre a levélre válaszolt. Szintén chiffrekben. A levél ezelőtt egy órával lett feladva a postára.

– De uram, az a levélváltás üzleti titkokat rejteget, a miket én egy harmadiknak nem árulhatok el.

– Biztosíthatom önt felőle, hogy rendőrségünk ép oly titoktartó, mint a velenczei nyelvtelen kőoroszlán. -203-

– S mi történik velem, ha nem adom oda önöknek a titkos irás jegyeinek kulcsát?

– Akkor rögtön kitolonczoljuk önt Párisból s a belga határig a lába sem éri a földet.

– No hát tessék velem a dolgozó szobámba jönni s hüvelyezzük le mind a két levél tartalmát.

Egészen meg volt hatva az által, hogy ime, egy idegen ennyire bizik a francziák diadalában: összes vagyonát fölteszi rá!

Én pedig szerettem volna magamnak tapsolni: «Bravo Dumány! Ezt a komédiát jól játszottad!»

Ekkor a rendőrügynök bizalmasan megszorítá a kezemet s nagy suttogva így szólt:

– Jól van uram. Ez rendben van. Hanem már most adok önnek egy tanácsot. Ne maradjon ön egy napig sem tovább Párisban. Ma még mi parancsolunk itt, de hogy holnap ki fog parancsolni? azt senki sem tudja. Azért pakoljon össze rögtön s fusson az asszonyával együtt, a merre még ma szabad az út. Holnap lehet hogy én is futok.

Ezzel átadtam a derék férfiúnak az útlevelemet láttamozás végett. Két óra mulva már kezemben volt az utlevél. A hajnalt már a vasúton láttuk meg. Az asszony megvallotta, hogy nagyon boldogul érzi magát, a midőn Párist elhagyhatja. -204-

FORTUNA ÖRDÖGASSZONY.

Két egész nap telt bele, a míg Párisból Brüsselig el tudtunk vergődni. Minden vonat túl volt zsúfolva kiutasított idegenekkel és menekülőkkel s minden állomáson hosszú ideig kellett várni a renden kívüli vonatokra, a melyek tartalékos katonákat, nemzetőröket, hadiszereket szállítottak Páris felé. Azonkívül minden városban ki kellett szállni valamennyi utazónak s a rendőrbiztosok előtt igazolni magát útlevelekkel s a málháit megmotoztatni.

Rám nézve még azzal is meg volt nehezítve az igazolás, hogy a homlokomon levő seb elárulta, hogy valamiféle katona vagyok. Az effélének pedig Trochu kemény parancsa szerint meg volt tiltva Francziaországot elhagyni. Nekem tehát még az útlevélen kívül az elbocsátási decretumomat is elő kellett mutatnom Trochu parancsa szerint. Ezen aztán eltanakodtak a messieursök, hogy melyik parancsát tiszteljék Trochunak? a melyik kikerget, vagy a melyik bennmaraszt.

A határnál pedig épen négy óráig kellett időzni a vonatnak, az általános podgyász-átmotozás végett, s nekem ez alatt be kellett mennem a térparancsnoksághoz, és igazolnom magamat, hogy nem vagyok katonaszökevény, sem spion, hanem szabályszerűen elcsapott idegen önkénytes tábori orvos; s becsületszavamat adnom rá, hogy a hölgy, a kit magammal viszek valóságos törvényes feleségem.

Mikor végre késő éjjel bevergődtünk Brüsselbe, alig tudtunk szálláshoz jutni. Minden hotel túl volt tömve. Nagy nehezen tudtam szert tenni egy harmadik emeleti szobára. Oda felbocsátottam az asszonyt a lifton; magam pedig lementem a kávéházba egy pohár punchot meginni.

Ott is ember ember hátán volt. Úgy látszik itt nem akar éjszaka lenni. Öten-hatan olvastak egy hirlapot. Valami nagyon érdekes hir lehetett benne. Olyan lárma volt, hogy nem értettem semmi szót. -205-

Megsugta, hogy ezek már régiek: esti lapok; hanem ha nem sajnálok öt frankot kiugratni, elküld a nyomdába s hozat számomra egy reggeli lapot. Természetes, hogy nem sajnáltam az öt francot.

Mint tapasztalt hirlapolvasó, a lap hátulján kezdtem: ott vannak a táviratok.

Az egyik Arlonból kelt s azt a hirt hozta, hogy Mac-Mahon állása nagyon jó, erődítvények mögött áll, melyek képesek 300 ezer embert feltartani; a tegnapi ütközet a francziák győzelmével végződött.

A másik sürgöny Meziersből azt táviratozta, hogy a tegnapi véres csata a franczia sereg vereségével végződött, mely a német sereg által a belga határ felé szoríttatik. A császár Mac-Mahonnál van. A csatavonal Bariletól Lachapellig terjed. 3000 franczia 500 lóval belga területre szoríttatott át s ott a fegyvert lerakta.

Az asztalszomszédom (úgy látszik franczia) udvariasan kért, hogy mutassam meg neki is a táviratokat.

– Eh! Ezek még a tegnapi esti lapból vannak ismételve, elkésett előfizetők boldogítására. Lesz ujabb. Nézzük a lapnak az első lapját.

Ezuttal volt. Épen a lapnak a homlokán. Akkora betükkel nyomtatva, mint egy darázs.

«Szerdán. Szeptember 2. délután 8 óra. Mac-Mahon hadserege megadta magát, lerakta a fegyvert. Mac-Mahon sulyosan megsebesült, helyette Wimpffen tábornagy vette át a vezényletet. Ő irta alá a kapitulácziót. Napoleon személyesen maga adta meg magát a porosz királynak.»

Az én szomszédom elájult és lefordult a székről. A garçonok kivitték a szabadba, fellocsolni. Ez szenzácziót keltett a vendégtömegben. Valaki elájult. Valamit olvasott. Mit olvasott? A legelső kérdezőnek adtam a hirlapot. -206- Nekem már elég volt. Azt azután feltolták a billiárdra, onnan olvasta fel a táviratot a sokaságnak.

Ébren volt; ruhástól együtt vetette le magát az ágyra. Minthogy csak kettőnknek volt egy szobánk: nem vetkőzhetett le. Egy idegen férfi előtt!

Bocsánatot kértem tőle, hogy háborgatom a nyugalmát; de ezt a nevezetes eseményt tudatnom kellett vele.

Erre neki is egyszerre kiment az álom a szeméből. Felkelt az ágyról s odajött hozzám.

– Lássa ön, milyen isteni gondviselés volt az, hogy önt elbocsátották a hadseregtől. Most ön is el volna fogva. A mi rossznak látszott, milyen jó lett belőle.

Az első pillanatra magamat is megkapott ez a hálaérzet. Bizony furcsa komikus megoldása lett volna az én tragœdiámnak, ha én, a helyett, hogy a halálomat találam, találtam volna egy átkozottul unalmas dolce far nientét Mainz vár sánczai között! Tehát a «rosszból» lehet valami «jó».

Szegény asszony! Ha sejtenéd, hogy ezzel a catastrophával a te egész vagyonod hamuvá lett!

Jó alvást kivántam neki. Azt mondtam, elmegyek valami jó szállást keresni magánházban. Itt nem maradhatunk.

Visszamentem a kávéházba. Egy lélek sem volt már ott a szolgálattevő személyzeten kívül. Hová lettek? Minden ember elszaladt a börzére.

Hja! ezen a napon nem volt se éj, se nappal a börzén. Éjjel, nappal ki voltak világítva a folyosói; a gáz égett a nagy kandeláberekben. Ilyenkor nagy dolog folyik ott.

A bejutáshoz igen jó ajánlólevelem volt, a két öklöm; -207- a nélkül be nem jutottam volna. Benn a teremben már öklöződtek. Egy sánczostrom Spichenernél csupa symphonia ahhoz a lármához képest, a mi oda benn folyt.

Én egy börzeszolgának husz frankot igértem, ha kihíja a kulisszák közül egy pillanatra X. urat, az én börzeügynökömet; átadtam neki a névjegyemet.

A czilindere be volt zúzva, a kabátgallérja lehasítva, három gomb hiányzott a mellényéről, s a nyakravalójának a máslija hátul volt a csigolyáján. Csorgott az arczáról az izzadtság. Kezében volt a jegyzőkönyve.

Mikor engem megpillantott: extasisba jött az arcza. Odarohant hozzám. Megölelt, megcsókolt.

– Uram! Barátom! Félistenem! Ön egy próféta! A sedáni catastrophára óriási hausse ütött be a börzén!

– Az ám! Ha csak elvesztették volna az ütközetet a francziák, erre nagyszerű baisse állt volna be; de hogy lerakták a fegyvert, erre az egész börze megfordult, s most őrült módon szöknek fel az értékek. Ön csodaember! Hogy ezt megszagolta! Eresszen vissza! Hadd megyek milliókat csinálni. Az ön pénze haussera van engagirozva. Ma Tortoninál reggelizünk pontban 12 órakor. Nyolcz milliót hozok önnek haza. Ereszszen! Vagy itt hagyom a kezében a kabátom szárnyát.

Én pedig rábiztam magamat egy kifelé törekvő népáramlatra (ez bizonyosan a megvert contremine volt) s szépen kitolonczoltattam az utczára.

Hát lehet a feketéből fehér? A tűzből jég, a jégből tűz? Lehet a szerencsétlenségből szerencse?

Reggel volt már. Betértem egy kávéházba theázni. A thea mellé hirlapot is adtak.

A legujabb kiadásu hirlapban már a börzetudósítás is benne volt: «Általános hausse! Franczia értékek keresettek! Valuta erősen áll! Pénz bőven!»

Délig elácsorogtam az időt. Pontban tizenkét órakor ott voltam a megjelölt restaurantnál, mely a legdrágább. Az ügynököm már ott ült. A reggeli meg volt rendelve: négy tuczat osztriga, erdei szalonka, árticsóka vaczok, giardinetto; chablis, château Lafitte, grand vin Mumm, sect.

– Lesujtó diadal! mondá az ügynök. Ecrasant vereség a contreminere! Uram! Napoleon kapitulált Vilmos király előtt: én pedig kapitulálok ön előtt. Ön jobban ismeri a börze psychologiáját, mint én!

– Nagyon megérthető! Ön a franczia táborból jött. Bizonyosan nem azért volt ott, hogy törött kezeket, lábakat egymáshoz ragaszszon; hanem hogy közvetlen közelből szerezzen tudomást a hadseregek állapotáról. Hja, ha azt a többi börzematadorok is így csinálnák! Hanem hát ahhoz kurázsi is kell. Önnek már két nappal ezelőtt tudomása volt róla, hogy Mac-Mahont körülfogják, hogy le fogja tenni a fegyvert császárostól együtt. Ön idejekorán megugrott. Nekem avisot adott. Én szót fogadtam. S itt az eredmény. Négy millió frank a mai nap nyeresége.

– Még ön kérdi tőlem? Hiszen nagyon kiszámította ön, hogy a franczia főhadsereg capitulatiójával a császár elfogatásával vége van a háborunak. A francziáknak nincs több mozgó hadseregük. Kénytelenek békét kötni. A börze előre escomptálja a békekötést. Ezért szállnak fel a franczia értékpapirok olyan rohamosan. Mit csináljak önnek a nyolcz millió frankjával? -209-

Hát már én nekem nem sikerül ezt az átkozott milliót agyonverni? Én kidobom a tengerbe, s ő visszauszik negyedmagával! Tapad hozzám ez a gyűlöletes pénz, mint a maszat: mentől jobban mosom tőle magamat, annál aranyosabb leszek Úgy teng rajtam, mint a bélpokloson a viszketeg sömöre! Hát már Fortuna nem istenasszony, hanem ördögasszony. Megfojt ez az arany!

– Mondok önnek valamit. Egy itteni bankár, contremineur, a mai differentiák kiegyenlítésére a lakházát ajánlja fel; neki négyszázezer frankba került, nekünk kétszázezerért kinálja.

– Rögtön be lehet költözni. S a többi pénzzel mit tegyek? A házi gazda egészségére!

Koczintottunk. No lám, milyen egyszerre házi gazdává lettem Brüsselben, a hol még az éjjel szállást sem tudtam kapni.

– Hát most térjen ön át az egész összeggel a baissere. Mondám X. urnak.

– Akkor menjen ön valami psychiater orvoshoz. Vizsgáltassa meg magát. Önnek valami kedélybaja van.

– Meglehet; de azt a pénz nem gyógyítja meg. Tegye ön fel a pénzemet egy heti határidővel baissere. -210-

– No már, uram, egyszer sikerült önnek az, hogy az ördögnek a szakállát leborotválja, másodszor sikerült az ördögnek az üstökét levágni, most az ördögnek a farkát akarja ön kitépni? Már abba nem megyek bele. Nekem adja ön ki az eddigi nyereségből a provisiómat, s a többi pénzével játszszék ön maga a börzén.

– A provisióját húzza ön le magának, hanem a többi összegemet csak kezelje úgy, a hogy mondtam. Én a börzére nem mehetek üzleteket kötni, mert nekem vissza kell mennem Párisba.

– Párisba? Most? Hisz akkor ön tökéletesen meg van bolondulva. Hisz ott most revolutio van.

– Épen azért megyek oda. A nőmnek minden garderobeja, ezüstneműje, ékszere, szőnyege ott maradt az elhagyott palotámban, azokat el akarom hozni.

– De uram, az Isten áldja meg! Ebből a nyolcz millióból, a mit ön nálam hágy, vehet ön a feleségének annyi új garderobeot, ezüstnemüt, szőnyeget a mennyit akar: s nem dugja érte a fejét a guillotine alá.

– Ejh! uram! ön nem érti az én dolgomat! Szakítám ketté bosszúsan ezt a kelletlen párbeszédet.

Mert hisz az egész normális állapot, hogy egy sokszoros milliomosnak, a felesége mellett, még egy «mostoha feleségének» is kell lenni. -211-

Ha veszedelem üt ki, hát akkor honnett ember legelőször a hites feleségét menti meg. Hanem azután igaz gentleman visszatér a szeretőjéért a vész színhelyére s azt is megszabadítja.

Még az nap átköltöztettem az asszonyomat a most szerzett palotámba. Bámult nagyon; de nem tett semmi észrevételt.

Megkérdeztem tőle, hogy van-e még költsége? Még volt huszezer frankja. Jól takarékoskodott: három hónap alatt nem költött el többet huszezer franknál.

Azt mondtam neki, hogy csak rendezkedjék be tetszése szerint, nekem halaszthatlan utam van valahová. Nem kérdezte hová? S nem marasztott.

A határon tul felvettem a tiszti egyenruhámat s jól jártam vele. A kik idejövetelemnél akadékoskodtak, most az egyenruhám, érdemrendem láttára csupa engedelmességgé váltak. Egy tiszt, a ki Mac Mahon seregéből törte magát keresztül, megsebesülve! Agióm nőtt.

Párisba érve, meglepett az utczák megváltozott alakja. Minden kapu fölött, minden erkélyről trikolor zászlók lengedeztek. A katonák ölelkezve fraternizáltak a néppel. Láttam, a mint a császári lovas gárda katonái a kaszárnyájuk fölött büszkélkedő császári sast a kardjaikkal vagdalták széjjel. Ugyanazokkal a kardokkal, a melyekkel négy nap előtt a forrongó népet verték széjjel az én hotelem előtt.

De az én hotelem is szépen megváltozott. Mint a hernyóbáb, melyből egy éj alatt pillangó lett. Ez is szárnyakat kapott. Az erkélyről két óriási háromszínű zászló lengett le a földig e felirattal: «Vive la Republique!»

Olyan gyöngyen ment mindez végbe, mint mikor egy szép menyecske ma eltemeti az urát, s holnap férjhez megy máshoz. Azt a szegény halottat biz egy napig sem gyászolta senki.

Már az új kormány is megalakult. S az e feletti nagy öröm letörülte a nagy keserűséget, a mit a sedáni kataklyzma okozott.

Az utczákon nem lehetett látni egy rendőrt, mouchardt. A nemzetőrség tartotta fenn a rendet.

S az idegeneket, a kik Palikao uralma alatt csunya üldözés tárgyai voltak, senki sem hajkurászta többé, sőt ellenkezőleg nagy veres plakárdok hirdették a felhivást, hogy az idegenek, kik barátjai a szabadságnak, lépjenek be a szabad csapatba, mely a zsarnokok leküzdésére lesz hivatva. Elég volt valami exoticus szabású ruhában megjelenni az utczán, hogy az embert a hölgyek összeölelgessék.

Hát ide is hiába hoztam el a fejemet! Nincs itt se guillotine, se barrikád, a hol az ember olcsón túl adhat az életén. Csupán a szabad csapatba beállás van kilátásba helyezve. De hisz az meg épenséggel életbiztosító intézet!

A hausse kitartott állhatatosan. Napokon keresztül. Egész Európa hitte, hogy a békekötés küszöbön áll.

A hatodik napon, mikor az én börzei kötésem terminusa beállt: jelent meg a republikánus franczia kormány manifestuma, melyben kijelenti, hogy a háborut a végkimerülésig folytatja Francziaország s addig nem nyugszik, míg az ellenséget le nem söpörte a haza földéről.

Ez a nyilatkozat a békereményeket úgy leforrázta, mint egy Orbán napi dér a viruló szőllőket. Beütött nagy rohammal a baisse.

Az én pokolnak áldozott millióimat megint visszazúdította rám a csudálatos forgatag: ismét megduplázva!

NINCSEN ÖRDÖG.

«Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint a milyennek hiresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor én nekem most már tizenhat millióm van? Hát van én nekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: «magaviselete: hűséges; erkölcse: kielégítő.» Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, oda jön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrü «Hathor», a mandulaszemű «Anaitis», a piczi szájú «Milytta», a szép keblű «Baaltis», akikkel a rossz nyelvek gyanusítják a tátit. Hát mért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az első szülöttével, Kain urfival. Ájh, hájh! Az a historia Sátánnal, meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa illuzió. Ha analyzáljuk, csupa «fex». Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, a ki hisz; de nagyobb bolond, a ki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördöghirével a merre akarsz.»

– Dehogy hagylak én el! Most vagy már csak igazán az -214- enyim. Nem halsz meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz belőled épen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz: ártatlan szűzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled átokmagotvető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, a ki önmagától visszaundorodik, mikor egyedül van, a ki teszi a rosszat, azért mert teheti, a kinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így szeretlek látni.

Nem álltam be a franc tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére, úgy tudom: «Varjassy.» Visszamentem Brüszszelbe. És azután ott maradtam.

X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai «Czafèàt-Panèàkh», az álommagyarázó «József». Vakon fog ezentúl követni. Mit csináljunk tovább?

– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többé a börzének, hanem őrizzük a juhainkat szárazon.

Ő is megkapta a maga provisióját, s vett rajta magának egy földbirtokot s kiment tejgazdaságot kezdeni.

Én pedig ettől az időtől kezdve egészen fashionable gavallér lettem. Eljártam a jockey-klubba, a szinházakba; a palotámat megnyitottam estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s nagy ambitiómat helyeztem benne, hogy a toilettjeiben senki által felűl ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.

Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös háladatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét az aggodalomnak vettem nála észre.

Néha, midőn bejelentetlenűl léptem be a szobájába, azon kaptam rajta, hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába. -215-

Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző háztartásunk?

Ha csak azt összegezi is, a mit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb százezer frank. Ezt az ő értékpapirjai bánják.

Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártól, aki az előleget adta rájuk.

Ez alatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes családi esemény.

Én azt indítványoztam madamenak, hogy csak egy hónap mulva kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt az otthoni előkelő körökkel: beleegyezett.

Az alatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arczszinét, sylphidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kis fiút megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt. Dajkát én magam választottam ki a számára.

Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy délután egy czédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele vagyoni kérdésekről behatón értekezni.

Erre én azt a rózsafaszekrényt, a melyben madame értékpapirjai voltak, aczélfogantyújánál fogva átvittem az ő boudoirjába.

Ekkor is épen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, a melyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.

– Asszonyom, mondám neki; épen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi észrevételt; mert ön olyan egészségi állapotban volt, a minőben mi orvosok minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre -216- nézve. Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel ápoltam önt és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtól megóvni törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége egészen normalis állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve, van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egészen őszintén. Most is tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy engemet válaszszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s elismerem, hogy a büntetést, a melyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlensége miatt; mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? az nem lehetett önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét megkellett tartania: igaza volt. Azonkivül is ön nagylelkű volt; annak, a ki által ön megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet végig kiálltam. Most visszaadom önnek a hozományát, úgy a hogy nekem átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt vegye ön kezébe az elefántcsont-táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények czímeit, a hogy én diktálni fogom.

Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a kötvények czímeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.

– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is, úgy a hogy ön nekem azokat kézbesíté.

– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.

– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a börtönéből kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, a mit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom. Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. A hol az éj meglep, ott aluszom.

– És most háromféle út áll ön előtt, folytatám kegyetlen hidegséggel. Választhatja tetszés szerint, a melyiket akarja. Az egyik az, hogy félrevonulva csendes falunkba, szomorú ősi kastélyomba, ott elzárkózik a világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztaltatni, sajnáltatni s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb halálhiremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.

A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett. Versenyez a bolondokkal s keresi a hirnevet az őrültségben. Ez is szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj, nem leszek a közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.

A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert nagyatyjának végrendelete, megfosztja az örökségétől, ha protestáns hitre tér át, a mi nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a -218- melyben eddig vígaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.

– Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom; de önnek egyet választani kell a három közül; még pedig most, még a mai napon: azért, hogy ha ön a harmadik útat, az elválást tartja jónak, azon esetben lemehessek önnel Erdélybe, unitarius törvény szerint eszközölni az elválást. Gondolkozzék rajta. Éjfélig várok.

E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arcza lángolt.

– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan nagylelküség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy asszonynyal, a ki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki torturát, hogy egy nőnek az arczán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést, a mit megérdemlek? Kivánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végig szenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön üdvözülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban sem akarok önnel összekerülni.

Csodálatos volt! E durva sértő szavakra Flammának az arcza egészen átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s széttárva, olyan volt, mint egy martyrnő, a ki várja, hogy a máglyát meggyújtsák alatta.

– Igaz! Mind igaz, a mit ön mond; rebegé, midőn dühöm alább hagyott s szóhoz tudott jutni. Nem gyűlölet; de annál rosszabb indulat volt, a mit ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették, -219- hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt, gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, a mit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a fényűzés, a mivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák, fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig óh mint szerettem volna önt becsülni. Mikor a hirlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen férfinak? ilyen nemesnek? bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy őt lenézzem, megvessem, útáljam? És most ideteszi ön elém az egész hozományomat, úgy, a hogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt hozzá. Nem volt igaz, a mit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön nekem: nem leszek tovább a tied! A mikor megismerteti magát, jellemének egész fényében; a mikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja, elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen kinokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok azokért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön által elém írt útak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben elégni, sem ascetai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én szeretni akarok!

– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha meg nem csókolom és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok, mintha -220- a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem leszek neki soha!

E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal akarná meggátolni eltávozásomat.

Én azon a titkos ablakon át, a melyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni, végig néztem a saját énemen.

Itt most két ember beszél egymással, a kik közül az egyik igaz érzésből szól; a másik tettetésből.

Nem a legnagyobb hypocritaság-e az én tőlem, hogy én itt most játszom a nagy charactert, a ki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott ennek a sokszoros koczkáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom, nem tartozunk egymásnak semmivel. Ő lángoló szerelmével vesz körül, s én lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S aztán jövel Hathor, Mylitta, Baaltis! Törpülj el, nyomorúlt tettető ez asszony igaz nagysága előtt!

– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök; hanem ítéletet. Legyen ítélő bírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, a ki engemet így megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, a midőn meggyilkolta a lelkemet!

De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön; s csókjaimmal árasztottam el arczát, ajkait, szemeit.

– Tettem volna, ha te is maradsz annál, a mire abban -221- a pillanatban gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az asztalodon. Ha te követed azt, a mit akkor a szived sugallt, hogy felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád: «nem akar ön még valamit kérdezni tőlem?» Te némán intél: semmit.

Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, a kire az atyja rátalált.

– Te nem vagy bűnös. Mondám én neki. Hanem én az vagyok. Már most hallgasd meg te, hogy miket vétettem én te ellened, azóta, hogy férj és feleség vagyunk? S aztán, ha megszán a szived, bocsáss meg érte.

Elmondtam mindent, a mit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott! Mentűl rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.

Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.

Az új világban is folyvást beczézett a szerencse. Akármire vállalkoztam, az mind sikerült.

Európába csak azért jöttünk vissza, hogy Jemmyt gyógyíttassuk, aki egyszerre csak néma kezdett lenni; s Amerikában a ki doktor, az csak universal gyógyszereket árul.

Értheted, hogy egy délamerikai nábobnak az öt esztendős fia, mikor a némaságából megtér, miért szólal meg magyarúl? Ki tanította erre? -222-

Soha sem szeretett ez a gyermek senkit, csupán engem, és senki sem szerette őt: egyedül én.

Én pedig szeretem egész lelkemből és igazán; mert ennek a gyermeknek köszönhetem egész boldogságomat. Nem csak a gazdagságomat; a nélkül lehet az ember boldog; lehet a mellett boldogtalan. Hanem ezt itt.

(A nábob elővett a tárczájából egy fényképet, négy nevető gyermekarcz egy fürdőkádból előkandikálva, olyan egyformák: gömbölyű rajtuk minden. Az egész, mint egy madárfészek.)

– Látod barátom: nincsen ördög. Engem a pokolba taszítottak s a mennyországba estem.

– Óh az most igen hires ember. Egész honett módon keresi a kenyerét: itt van a párisi hyppodromnál, jó fizetéssel alkalmazva mint lóidomár. Azt mondják, hogy igen szépen tud ugratni: én még nem láttam. Nagyon dicsérik, a kik látták. Én nagyra tudom becsülni, ha valaki a talentumát értékesíti.)

Ez alatt szépen ránk virradt az idő. A felkelő nap a bezárt redőnyök résein át aranypiros karikákat rajzolt a falszőnyegekre, hosszú fénykorongokat toldva hozzá a sűrű szivarfüst ködén keresztül.

A mi, puncstól és cognactól ráspolyos hangjaink közé egyszerre egy csengő hang vegyült.

S egy kis szárnytalan Kherub-fej jelent meg az alcoven függönyhasadéka között.

A gyermek a hivásra kiugrott az ágyból, s mezítláb, egy ingecskében odafutott az apjához, s felkuporodott az ölébe, belecsimpajkozva mind a két karjával a nyakába.

S ennek a pajkos sikongatására aztán a szomszéd szobában is egyenrangú visítozás támadt. Az volt a gyermekek hálószobája. Úgy volt ez, mint a madaraknál: ha egy a fiókák közül el kezd csipogni, a többi pulya mind felüti a fejét és utána csipog.

De nemsokára megjelent maga a főhadszertármester; az oldalajtón benyitott az asszony. Reggeli pongyola volt rajta.

A nő megállt előttem s néhányszor csendesen megbólintá a fejét, mintha azt mondaná: «már most értesülve van ön?»

S a gyermek nagyon jó fizető volt. Húsz csókot adott vissza egyért, s azután egyik karját az anyja, másikat az apja nyaka körül fonva, egymáshoz szorította a fejeiket. Az ő feje volt legfelül. Soha szebb képet nem láttam életemben.

S átvitte őt a másik négyhez. A gyermek csókokat hányt a kezével az apja felé.

– Ez a nap ünnep lesz a családunkban örökre: az első anyacsók ünnepe. -224-

– És most még egy felvilágosítással tartozom, szólt a nábob, búcsuzásunk előtt. Meglepő lehet, hogy egy családapa ilyen titkait a családéletének elmondja egy jó barátja előtt, a kiről tudja, hogy az azokat tovább fogja adni. Hanem hát mi rólunk annyiféle mesét költött már a népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme voltam a poroszoknak, azoktól kaptam kincseket, a miért a francziák hadállásait elárultam nekik; a másik azt hireszteli, hogy a nőm egy király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a másik azt állítja, hogy még most is az, s én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik, hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja nekem a mesés kincseket. Ezekkel szemben az őszinte igazság leleplezése a legjobb védelem. Ember voltam, emberi dolgok történtek velem, amiket nincs okom eltitkolni. Nincsen ördög!

A MAGLÁY-CSALÁD

Egy szép reggelen Magláy Sebestyén úgy találta, hogy a feleségének a szemei ki vannak sirva.

Hisz az egész föld tekintete másforma lesz záporeső után, hát még az asszonyi szemeken hogy ne látszanék meg?

Kivált az olyan szép szemeken, mint Klarindáé, a miknek az örvényébe, ha valaki belenéz, hát beleszédül.

Látni azokban mindent, a mi az égen van: csillagot, szivárványt, villámlást, holdudvart, napfeljövetelét.

A lehunyó szárnyas szempillák még egy ragyogó könycsepppárt zúztak szét. Kész volt a felelet.

A Lóri, az a madárfejü ember, a tarka szárnyú, a ki beszélni tud háromféle nyelven, de legszívesebben németül; a ki úgy szerette az asszonyát, hogy annak a szájából ette meg a narancsszeletet s minden embert vérig harapott, a ki az úrnőjéhez közelített, s urat, cselédet egyformán «filounak, spitzbubnak, betyárnak» czímezett; ő neki pedig sorba csókolta mind az öt ujja hegyét, olyan hangos csattogtatással, hogy a ki nem látta, hogy madár, azt hitte: vőlegény, a ki menyasszonyától kérdezősködik; s mikor annak a nevét kimondta: «Liebe Klarinda», azt annyi hízelkedéssel tette, olyan beczés hanglejtéssel, hogy -228- az csupa csoda volt; néha még azt a szót is hozzátette: «Liebst du mich noch?»

És mégis el tudott szökni. Itt áll a szép czifra kalitka üresen a kitárt ablak előtt.

– Nosza minden ember, a ki csak mozoghat: hajdú, szerezsán, vadász, kertész, csősz, erdőkerülő! Jobbágyok! Naplopók! Kenyérpusztítók! Neki az erdőnek! Száz arany üti a markát, a ki a beszélő madarat meghozza! Ne félj bálványom: visszakerűl a madarad.

A maglái uradalom vadas erdősége tesz valami hatvanezer holdat; de ember is van hozzá elég, a ki azt felhajtsa egy madárért.

II.

A Magláy-család történetében valósággal történelmi szerepet játszanak a kajdácsok.

Mint a név maga is sejteti, a család Bosniából vette eredetét; a hol az ősei régi magyar nemesek voltak abból az időből, a mikor Hollós Mátyás volt Bosnia királya, vagy talán még régibb időből, a mikor Nagy Lajos elvette a szép bosnya királyleányt. Egy közülök ott esett el a Rigómezőn Szibinyáni Jankó oldala mellett, a hogy a bosnyák népdal Hunyady Jánost nevezi.

Magláy Sebestyénnek az ősapja unokatestvére volt Karposznak, a ki rövid ideig Albánia királyául szerepelt, míg a törökök a fejét le nem ütötték.

Ez akkor történt, a mikor Piccolomini tábornok nyolczezer emberrel betört az ozman birodalomba s egész Balkánig hatolt győzedelmesen. Számításba vette a török járom alatt nyögő keresztény népeket: szerb, bolgár, bosnyák, macedón nemzetet, hogy azokkal fogja szaporítani a seregét.

Kiáltványokat azonban hiába bocsátott volna hozzájuk, mert azoknak az olvasás nem mindennapi foglalatosságuk; ellenben ott vannak a guszliczárok, a kik a hosszúnyakú -229- hegedűjök mellett a hősballadákat éneklik minden csárdában. Ezeknek a szava ott az oraculum.

A délszláv népballadák legfényesebb hőse a «királyfi», a «Deli Markó»; a ki ott alszik a hármas érczkapuval bezárt barlangban, míg a menyasszonya érte nem jön, fel nem költi: akkor aztán feltámad és felszabadítja a rab népeket és visszahozza a hajdani fényt és boldogságot.

A Deli Markó nem jön ám pusztán emberi erővel; hanem annak kiséretében lesznek olyan lények is, a minőket emberszem soha nem látott, emberhez hasonló ördögfattyak, s emberi nyelven beszélő szárnyasok!

Ezt a népmesét használta fel a furfangos Piccolomini balkáni hadjárata alatt. Nissza elfoglalása után tömérdek majmot és papagájt zsákmányolt a török főurak háremeiben: kapta magát, azokat odakötöztette a dromedárok púpjaihoz s ezeknek a kiséretében vonult a nép elé.

«A Deli Markó jön!» hangzott az üdvkiáltás mindenünnen; s a majmok és papagályok segélyével elfoglalta Piccolomini az egész Balkánhegylánczig minden tartományaikat a török basáknak, a kik úgy látszik, hogy még annyit sem tudtak a hadviseléshez, mint a Deli Markó csodaállatjai.

Már ennél a történelmi emléknél fogva is kedves állatja lehetett a Lóri papagály Magláy Sebestyén úrnak.

III.

De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete miatt.

A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr óriási uradalmaiból kihúzott.

Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték -230- azok; Sebestyén úr dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere volt.

Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál, mellékházakban tanyáz a szolgahad.

Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek, többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e század elején viselt divat szerinti jelmezekben.

A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen; a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.

Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek, ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, -231- akkori divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a ránézőt.

E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.

… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák! Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.

Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre hozott, egy sincs.

Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik. Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az egész vadcsapat keresztül -232- gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.

Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne, előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.

Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.

Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság. De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj, akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben úgy úszik, mint a delfin.

– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most ott lehetne lepni.

A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.

– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte a szememet. -233-

– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja, felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa ütött meg.

– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki szoktak menni együtt…

– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a lovagkorbácscsal.

– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!

– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből -234- s ő a földre hibbant, a ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.

S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.

– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.

A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt mondani meg világos hazugság.

– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. – Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.

– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott leszek lesben a huszonnégyágúra.

IV.

Sebestyén úr kiment az erdőre, meg is találta, a mit keresett. Ott volt a Sardanapál a sűrűben, a hol a fővadász jelezte. De azért még sem tudta azt meglőni, mert ez a szultánja a szarvasoknak úgy körülvette magát háremhölgyeivel, hogy az egész csorda suta közül épen csak a -235- huszonnégy ágú koronája látszott ki. Ott robogott el a szeme előtt az egész had, a nélkül, hogy magát a vezérgimet czélba vehette volna.

Sebestyén úr pedig fejébe vette, hogy éjszakára is ott marad az erdőben s törik-szakad, elejti a Sardanapált.

Nem volt vele más, csak Mirkó. Ketten együtt meghúzták magukat egy leskunyhóban, s hogy az idő teljék, kézről-kézre adták a nagy tízpintes kulacsot.

A kulacsban jó tengermelléki veres bor volt s minthogy csak ketten voltak hozzá, a fejükbe mehetett.

Mirkó egészen beletalálta magát a pajtásságba s «komámnak» czimezgeté a gazdáját. A főur viszonozta a bizalmat.

Egyszer csak nagy lárma támad az erdőn; mintha hajtóvadászatot tartanának, száz torok kiabálásától zendül meg a liget; a fákat ütögetik.

– Száz milliom ördög! ordít fel a főúr. Ki a bolond hozza ezeket most a nyakamra?

– Hát biz az a bolond te magad vagy, komám; szólt rá Mirkó. Te rendelted el, hogy minden hajdú, vadász, csősz menjen keresni az elszökött Lóri madarat. Hát most azt hajtják fel.

– Megint igazat mondtál; én voltam az a bolond. A huszonnégyes agancsot már elkergették pokollá! No hát igyunk. Csak legalább a madarat megfognák!

De hát azért is hiába hajtották fel az erdőt. A szolgahad a mint rábukkant a lesben ülő gazdájára, nem tudott egyebet felelni, mint hogy hiába fáradtak.

– No, ha elfáradtatok, feküdjetek le. Majd reggel folytassuk. E szerint se madár, se huszonnégyes agancs! Igyál komám!

Mirkó még egy nagyott húzott a kulacsból s azzal még jobban feloldódott a nyelve.

– Hej komám! mondá hamis hunyorítással; tudom én, hol van a te elszökött Lóri madarad; de még azt is, hogy hol van a te huszonnégyes agancsod? -236-

– Az utóbbit szeretném előbb megtudni; hát hol van a huszonnégyes agancsom?

– Mikor otthon vagy, akkor az is ott van a kastélyban; mikor elmégy hazulról, akkor nincs ott.

– Nem. Mert akkor nem tudnád meg tőlem, hogy hol van a beszélő madarad. Azt pedig te nagyon szeretnéd tudni.

– Nem úgy, komám! nem úgy, uram. Én hű szolgád és pajtásod, nem vehetem a lelkemre, hogy ezt a gyalázatot elhallgassam előtted. Tudod, hogy dalmata vagyok: morlák nemzetségből. A ki egy morlákot arczul üt korbácscsal, az olyan adósságot vállalt, a mit keservesen fizet vissza s nem viszi a másvilágra. Elmondok mindent, hallgass rám. Hát a mint én a kapott ütés után vérző arczomat eltakartam a tenyeremmel, csak annyit láttam, hogy maga a gróf segítette fel a méltóságos asszonyt a nyeregbe. A madarász-gyerek hozta a kezén utána a Lóri madarat, a mit mindig magával szokott hordani az asszony, mikor kilovagolt; ezüst láncz volt a madárnak a lábán; az felült a vállára s mikor vágtatni kezdett a paripa, a madár is repkedett a szárnyaival, mintha ő is segitene hozzá. Olyan volt az, mint valami tündér, mint maga a «Vila».

«Mikor ketten együtt elrobogtak, én kimentem a vad ménes közé, a mi ott a zsarnói völgyben legelész; kiválasztottam egyet azok közül a mokány lovak közül, a miknek a sörénye a csülkéig omlik le; arra felkaptam; de nem a -237- hátára, hanem az oldalára. A hogy a vad indiánok szoktak lovagolni, mikor meglopják a bölénycsordát. Félkezükkel a mén sörényébe, fél lábukkal a farkába kapaszkodnak; a fejüket lehúzzák a ló nyaka mögé; az egész emberből semmi sem látszik elő. A kiválasztott ló a vezérmén volt; a mint az megindult, egész falka ló indult a nyomába; azok még jobban eltakartak.»

«A Szentkutnál utólértem a lovagló párt. Távolabb, a hol az ut a hegyoldalba felkanyarodik, láttam egy hintót négy lóval befogva. Az a grófé volt.»

«A Szentkutat eltakarják az óriási cserfák, a miket a piros bogyót termő dalmát boróka sűrűje vesz körül. Én a lovammal ebbe a sűrűbe hatoltam be.»

«A lovag és a lovagnő itt leszálltak a nyeregből s odamentek a forráshoz. Itt a hölgy megfogta a lovagnak a kezét a balkezével, a jobbjával a vállára támaszkodott.»

«Francziául beszéltek. Én értem ezt a nyelvet. Sokáig voltak a francziák az uraink Napoleon idejében.»

«Az asszony azt mondá: «Hát el akarsz engem hagyni? Nem emlékezel már az esküre, a mit nekem ezen a helyen tettél?»

«Az úr felelt rá: «De erősebb az eskü, a mit haldokló anyámnak tettem: hogy Isten tizparancsolatját meg fogom tartani!»

«Hiu beszéd! mondá a nő. Megtartottad-e a tizparancsolatot? Nem ejtett ki a szád istenkáromlást soha? Nem imádtál bálványokat? Nem öltél? Nem gyilkoltad meg párbajban a legkedvesebb barátodat? Akkor nem jutott eszedbe az anyádnak tett eskü? Hát igaz ember vagy te?»

«A lovag ujra mentegetődzött. «Hát igazat mondok. A még erősebb eskü, a mi innen távozni késztet, a szent barátságra tett fogadás, a mit mi egymással kötöttünk; én és Magláy Sebestyén, mikor hadczimborák voltunk. Megesküdtünk egymásnak, hogy minden nagy veszélyből -238- kiszabadítjuk egymást, hogy feláldozzuk egymásért még a vérünket is. Látod, ezt fogadtam az én barátomnak.»

«Megint az asszony szólt: «De hát akkor elfeledted a neki tett esküdet, mikor arra biztattad, hogy vegyen engem feleségül? holott jól tudhattad, hogy én leszek rá nézve a nyavalya, én leszek a halál, én leszek a pokol? Üres kifogás ez?»

«A lovag erre figyelmessé kezdett lenni a bozótban közeledő paripára s inté az asszonyt, hogy vigyázzanak.»

«Ejh mit? oktalan barom az. Csak nem félsz, hogy egy ló meglát és kihallgat? Hát nem látott-e bennünket ez a forrásvíz tükre elégszer s a csermely tud csevegni, beszélt-e ki valamit? Nem hallott-e bennünket a cserfa lombja s a lomb tud susogni, árult-e el valamit? Nem! Nem félsz te semmitől. Hanem nem szeretsz. Nem a haldokló anyádnak, nem a fegyvertársadnak adott eskü távolít el innen, hanem az, hogy mást szeretsz! Szép arának adott eskü tart fogva téged!»

«Ezt olyan indulatos hangon kiáltotta az asszony, hogy még a kajdácsot is tűzbe hozta vele, az is belekiabált: «Filou, betyár!»

«Erre a lovag azt felelte: «Úgy van. Igaz. Nekem menyasszonyom van otthon Csehországban.»

«Ekkor a hölgy megfogta mind a két kezét a lovagnak s arczát az övével szemközt fordítva, azt kérdé: «Szebb mint én? Jobb, igazabb, mint én?»

«A lovag válaszolt: «Se szebb, se jobb, se igazabb nem, mint te vagy; de én el lettem vele jegyezve, mielőtt téged ismertelek volna?»

«Ekkor a hölgy elkezdett hevesen zokogni, a kezeit tördelte. A lovag figyelmezteté rá, hogy ne sírja veresre a szemeit, mert a férjének majd fel fog tünni.»

«A nő aztán elcsendesült s csak egyre kérte a lovagot: «No, ha elmégy innen, ha elszakadsz tőlem örökre, akkor -239- vidd el magaddal ezt az én kedvencz madaramat; vidd el a Lórit. Hadd mondja ez el legalább előtted mindennap a nevemet; hadd kérdezze ez meg tőled: «Liebst du mich noch?» mikor már engemet nem látsz többé.»

«S ráerőltette a lovagra a kedvencz beszélő madarát. Lekapcsolta az ezüst lánczot a saját karjáról s annak a karjára csatolta át: a madár a lovag vállára költözött át. És akkor aztán búcsú fejében megölelték egymást s szapora csókok hangzottak; de azt már nem tudom biztosan, hogy nem a madártól származtak-e, a mely a csókolás hangját igen jól tudta utánozni.»

«Azután elváltak egymástól. A lovag felszökött a paripájára s elvágtatott az erdei uton, a hölgy azonban még ott maradt állva, a legelésző paripája nyergéhez támaszkodva, mindaddig, míg a hegyoldali uton álló hintónál újra meg nem pillantotta a lovagot. Még akkor is integetett felé a fehér zsebkendőjével.

«Ezt én mind így láttam és hallottam a mokánycsődör oldalára kapaszkodva. Itt nyeljen el a pokol tüze, ha mind egy szóig így nem történt.»

… Mikor vége volt a szolga meséjének, azt mondá az úr: «Nem beszélted el ezt még senki másnak?»

– Bizonyosra veheted. Ő nehéz, fedett hintóban utazik, felfelé a hegyi uton; éjjel bizonyosan pihenőt is tart. Ha mi paripára kapunk, jó holdvilágnál reggelig utólérjük, mielőtt a csinált Károly-utra betérne.

Azzal kiment Magláy Sebestyén a leskunyhóból a szerteszét heverésző csatlósai közé.

Nem kellett nekik több biztatás. Négyen lekapták a puskafelhuzót a tiz körméről s ketten kétfelől jó friss -240- mogyoróhajtásokkal olyan félszázadot hegedültek el rajta, hogy visszhangzott bele az erdő.

Mikor készen voltak vele, azt mondá Sebestyén úr szép, nyájas, oktató szóval Mirkónak:

– Tanuld meg, komám, hogy ez a jutalma az olyan gazficzkónak, a ki egy nemes úrhölgyre leskelődik és árulkodik.

Ezzel aztán megtudta Mirkó, hogy mi az az egyetlen eset, a miben nem kell elmondani az igazat.

IV.

Fáklyákat gyujtottak s megindult a hajtó vadászat éjszaka a szökevény madár után.

Keresztül a rengeteg erdőn, a kopár Karsthegy borókabozótjain, kecskejárás ösvényein, gyalog, a hogy az ősvad morlákok szoktak menyasszonyrablásra vagy vérboszura járni. Reggelre eléje kerültek a grófnak, a ki az éjszakát valamelyik utféli csárdában tölté.

Sebestyén úr olyan helyen állta el az utat, a hol az hegynek visz fölfelé, ott a menekülés esélye ki van zárva.

Sternberg Alfréd gróf csendesen aludt a hintó mélyében, a póstakocsis aludt a bakon s a papagály aludt lánczrakötve a hintó előülésén. Ez a madár még horkolni is tud álmában, mint az ember.

Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.

Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.

– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a -241- gróf kezére. Hát így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus módra? Aztán még meg is lopni a házamat?

Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni: «zsivány! betyár!»

Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a modorán s magas hangon kezdett beszélni.

– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom, hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy kardra.

– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az ilyent megbüntetjük.

– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok. Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra fog veretni!

A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe; s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.

A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.

A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; -242- azt hitte mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.

Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.

Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari tornáczra.

El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)

Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.

Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a karmaival annak a vállzsinórjába.

– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam. Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.

Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.

Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg, arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége, bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke, csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem szerette, a -244- szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági parfummé vált tőlük az athmosphaera. -245-

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt. Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva, elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő, bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már idejutott volna a híre?»

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja, mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet Taglianinak! Az a te dolgod.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján -247- töprengeni, mert nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju, fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő szemragyogtatással.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne szökhessen.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész. -248-

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld. Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek, aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri, Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott -249- sem talált nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok, tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a ki bejövetelénél megszólította.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva, inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek, mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli el a füleit.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát visszaidézni arczára a delnő.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott találta már Bebust és -251- Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve. Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a másik kettő volt Thuri és Nelli.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás. Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A segédek pisztolyt választottak, -252- harmincz lépés az indulási távol, tiz lépés a sorompó, három golyóváltással.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt, meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal háromszor csattantott a tenyerével. -253-

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket. Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban. Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám -254- bőszíted. Ezért az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt! hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott, mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal külön szegre akasztották. -255-

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet alatt.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt suttogá:

VI.

Eddig csak négy évszakát ismerte meg Fülöp annak a szép földi világnak, a minek asszony a neve: epedni, élvezni, félteni, csalódni; egymásra következnek ezek, mint tavasz, nyár, ősz és most egy egészen új világra talált, a mi külömbözik minden eddig ismerttől: a minek a fogalmai közel járnak a hithez, az imádathoz.

Sternberg Adelaide otthon nevelkedett az atyai háznál; anyját korán elvesztette, a ki orosz grófnő volt; azontúl az atyjának egy nagynénje vette gondjai alá. Tizennégy éves koráig annak a felügyelete alatt volt; akkor ősi szokás szerint beadták kolostorba s onnan csak akkor került elő, a mikor a világba be lehetett vezetni. Az alatt az atyja is meghalt; azt különben is igen keveset látta, mert a katonai szolgálat távol tartá a családjától.

Ritka eset, hogy egy fiatal leány azt az első férfiarczot, a mit megszeretett, örökévé tegye. Adéllal az történt. A tévedésből adott csókot soha sem bánta meg.

Ez sok édes enyelgésre adott tárgyat a hosszú időszak alatt, a mi az eljegyzés és a menyegző napját elválasztja.

– Látod, ha olyan nagyon nem hasonlítottál volna a bátyámhoz, soha sem szerettelek volna meg.

– Ég és föld! Te olyan vagy, mint a milyennek szerettem volna mindig a bátyámat látni. Mindig azon ábrándoztam, miért nincs meg nekem ez az én bátyám két példányban, hogy a míg az egyik teszi azt, a mi neki tetszik, a másik tenné azt, a mit én akarok? És ime most csakugyan megvan, a miről ábrándoztam. Az egyik Pipó szalad a vadak után az erdőben, a városban meg ki tudja mi után? a másik meg itt ül mellettem szépen és engem mulattat. Annak csak a hirét hallom: itt leesett a lóról, karját -257- törte; amott megsebesítették a párbajban; de most már nem esem kétségbe miatta; hiszen megvan kettősben: a másik itt kiséri az én hárfámat a fuvolájával. A mende-monda hír elhatol hozzám, mennyit vesztett az egyik bátyám a kártyajátékban, hogy viszik haza mámoros fővel. Most már nem szörnyűködöm rajta, mint azelőtt, mikor még csak egy volt: hiszen a másik itt van, és engem tanít sakkozni; mámorunk is van, de együtt, mikor Shelleyt, vagy Byront olvassuk. Látod: ilyennek kellene lenni a bátyáknak, mint te!

– Az a csodálatos, hogy a bátyák nem szoktak a hugákhoz annyira ragaszkodni.

– De én pedig, látod, azt szeretném, ha én nekem örökké testvérem maradnál. Akkor is lakhatnánk egy házban. Mindig egymás mellett lehetnénk. Aztán szerethetnénk egymást nagyon. Nappal te tanítanád nekem a kertben, a mezőn, a napkeleti virágnyelvet, a mit én nem tudok, éjjel meg én te neked a csillagismeretet a mit te nem tudsz.

– Testvérek között ezek mind igen szép tudományok, mondá enyelegve Magláy Fülöp, hanem én ezeknél sokkal jelesebb tudományokat is sejtek.

– Oh, minden esetre. Ilyen a vallás. Tudod, hogy mi volna az én vágyaimnak a netovábbja? Az, hogy ha te szerzetes lennél, én pedig apácza.

– No, ne nevess ki; mert szomorú leszek. Hát milyen szép volna az! Te abban a szép fehér talárban, kék selyem övvel a derekadon. Milyen magasztos alak lennél. Az a te szép csengő hangod hogy vinné égnek a zsolozsmát. Az enyém pedig utána szállna: odafenn összetalálkoznának, együtt repülnének a csillagokig.

Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok régi bolygóknak, és így a ki a csillagokba -258- vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s nyugodjék meg benne.

… A menyegző határideje az őszi hónapokra volt halasztva, a mikor Adelaide a tizennyolczadik évét betölti, az alatt a menyasszony hol Bécsben, hol Felső-Ausztriában volt a nagynénjénél; Magláy Fülöp csak rövid időközökre távozott el mellőle; mikor a jogi és gazdasági ügyeinek rendezése személyes jelenlétét követelte.

Félbeszakítá ezt az idyllt a bekövetkezett vadászidény, a mikor az a másik Pipó, a szeleburdi, szintén odakerült a nagynénjéhez a nimródi élvezetek ösztönéből. Egynéhány jó pajtást is hozott magával: egyszerre megnépesült a csendes kastély kopókkal, vizslákkal, terrierekkel.

Hanem Adelaide nem eresztette velük vadászni a maga Fülöpjét. Elég ha az egyik üldözi a vadakat.

– Ugyan nem fájna a szived érte, meglőni egy olyan kedves állatot, mint egy őz? Azt mondják, hogy az elejtett szarvas sír, mikor meghal, s a könnyei csorognak a szeméből, akár egy embernek. Hát abban ugyan mi vitézség van, azt a szegény kis futó nyulat orozva lelőni? a ki még panaszkodni sem tud. Azt meg épen lelkiismeretháborító öldöklésnek tartom, mikor a vadászok a fajd himét olyankor lövik le, mikor az épen menyegzőjére készül? Szeretnéd te, ha valami náladnál hatalmasabb lény épen akkor, midőn te az esküvőre indulsz, egy fa mögül, lesből, ledurrantana? Gondolj a túlvilági lények bossszújára! Ne bántsd te az ártatlan állatokat, a kik az Isten cselédjei!

Sternberg Fülöp kinevette a hugát ezért a sentimentális beszédért; hanem Magláy Fülöp szót fogadott neki; ezért aztán őtet is kinevették. Adél annyira vitte a varázshatalmát a vőlegény fölött, hogy az még az elejtett vadak husából sem evett, egészen következetes maradt a kedvese nézeteihez.

Egyszer aztán az egész vadásztársaság felkerekedett, Sternberg Fülöp meghivására átrándulandó a grófi majorátus ősi uradalmába, Radomitzba. -259-

Ide már férfi-bátorság kell. A medvét nem lehet azzal vádolni, hogy gyáva, hogy nem tudja védeni magát. Nem is a husáért lövik meg, hanem azért, mert dúvad; a szegény jobbágyok zabját learatja, marháit levágja. Veszélyes ellenség. A medvével szemben legény kell a gátra!

Adélnak azonban épen ezért legkevésbbé tetszett ez a neme a vadászatnak, ha abban az ő kedvesének is részt kell venni.

– Ne menj oda! Bizony szerencsétlenül jársz. A Frigyes nagybátyámat is medvevadászaton lőtték agyon; a legkedvesebb barátja lőtte meg véletlenül. Az apánknak egyszer a meglőtt medve összetörte a kezében a puskaagyát, s a czombján sebet hasított. Nézd ezt a kiterített medvebőrt itt! Rettenetes állat volt az, a mi ezt viselte, egy fejjel nagyobb az embernél; milyen iszonytató körmök, milyen agyarforma fogak! Kérlek: ne menj oda!

De már a veszedelem élénk leirása épen arra való volt, hogy Magláy Fülöpnél az ellenkezőjét érje el a kivánt hatásnak.

– Akkor, kedves Adél, ha olyan veszedelmes állat az a medve, mégis csak felkeresem és beszélek vele.

– No hát csak egyre kérlek. A medvének is van hímje és nősténye. Ne lődd meg a nőstény medvét! Hátha kis fia van!

Ezzel a szavaival általános derűltséget keltett Adél az egész társaságnál.

– Kedvesem, galambkám, szólt Fülöp bátya nevetve, csak az a baj, hogy nálunk a medvehölgyek nem viselnek a fejükön főkötőt. Nem ismer rá az ember, hogy úr-e vagy asszonyság, mikor bemutatja magát!

– Csak ti ne nevessetek azon, a mit én mondok: mert én nekem van valami érzésem, a mi azt súgja, hogy szerencsétlenség -260- lesz annak a vége, ha Fülöp egy nőmedvét meg talál lőni.

VII.

A radomiczi kastély a Sternberg grófi családnak ős fészke. Még azokkal a sánczokkal van körülvéve, a mik a husziták támadásait diadalmasan kiállták. A régi emlékek mind jó karban vannak fentartva; a várfelügyelő sorra megmutogat mindent a látogatóknak, a kiket a kiváncsiság idehoz: a fegyvertermet, a kaszabörtönt, a vas szűzet, az ódon himzéseket, a kitömött állatok gyűjteményét, s sorba elmagyarázza a falakon függő ősi képek neveit, viselt dolgait; a mennyiben azok nem volnának a kép szegleteire felírva lapidár veres betűs sorokban. Az ősi sirbolt is megnézni való, azokkal a századokat jelző márvány emlékekkel, az oroszlánra taposó pánczélos alakokkal, kik vaskesztyűs kezeiket imára összetéve tartják. Maga a várkastély kápolnája is megnézésre méltó, freskóival, oltárképével és nagybecsű monstrancziájával.

Csupán egy szobának az ajtaja szokott rendesen elzárva lenni, a legutóbb meghalt Alfréd gróf hálószobájáé.

Ennek a szobának a kulcsa az ifjú Fülöp grófnál szokott állni. S ez nem is nyitja fel annak az ajtaját más, mint a családhoz tartozó rokonok előtt.

A medvevadászat két első napja sikertelen volt. Az első hajtásban a medve kitört és elmenekült. A másodiknál a megriadt vadász, a kire ráment a maczkó, nem mert rálőni. (Először látott hajtott medvét.) Hanem aztán a harmadik hajtás bő kárpótlást nyujtott: egy nagy anyamedvét vertek fel, két hathónapos bocsával együtt. No ez már ugyan magával hordta nemének bizonyságát a két fiában; de azért Magláy Fülöp csak leterítette azt egy jól irányzott lövéssel, a két bocsnak pedig a másik Fülöp oltotta -261- ki az életét szép kettős lövéssel. Az elejtett anyamedve gyönyörű példány volt, sokszor volt már a hajtásban; a lehúzott bőre alól valami tizenkét mindenféle kaliberü golyót szedtek ki (volt köztük egy rézgolyó is), a miket különböző alkalmakkor ajándékoztak emlékül a vadászok a maczkónak, s a miket az szépen megköszönt és elvitt magával. A Fülöp golyója azonban épen a szivén ment keresztül; az már egy medvének is sok.

Fülöp bátya megirta a diadalt a hugának. Kellemetes örömmel és ijedtséggel kevert kedélyhullámzást remélt vele okozni a kicsikének.

A következő napon nem volt hajtás, azt pihenőnek hagyták. A többi czimborák változatosság kedvéért elmentek pisztrángot fogni, Sternberg Fülöp azonban otthon tartotta druszáját és leendő sógorát, hogy holmi prózai ügyekről értekezzék vele. Meg akarta ismertetni az atyja végrendeletével, mely intézkedik a vagyon felosztása iránt a fiú és leány között. A vőlegénynek ezt szükséges megtudni. Az anyai birtok egészen Adél hozományát fogja képezni; az apai birtoknak pedig a becsárából készpénzben fizeti ki neki a bátyja a járandó negyedrészt az esküvője napján.

Könnyen megegyeztek: gavallér ember volt mind a kettő. A mit az egyik mondott, a másik ráhagyta.

Akkor aztán, a horgászó társaság visszatértéig még marad egy kis elölni való idejök.

– Jer velem, – mondá Sternberg Fülöp. – Tekintsük meg, a míg magunkban vagyunk, azt a szobát, a hol az atyám meghalt.

Az egész szoba azon módon volt hagyva, a hogy a gróf halála napján találták. Hirtelen és véletlen volt a halála. Még erőteljes férfi volt akkor, az életősz kezdetén.

A szarvasbőrrel terített ágyon még ott hevert a kis zsebbeli imakönyv, a mit a gróf magától soha el nem -262- hagyott. Az éji asztalkán a gyertyatartóban fenékig kiégett a viaszszál; tehát éjjel kellett a halálnak történni. A mellett volt egy kis fekete üvegcse: bizonyosan digitalisz-cseppekkel, meg egy kis arany kanál; a pohárból a víz elpárolgott régen. A vadászöltöny szépen rendben volt rakva egy székre, a czombtakaró saruk, meg egy vastag nemez kalap, a mi teli volt tarka madártojásokkal, azt tanusíták, hogy a megboldogúlt aznap gázlókra cserkészett a kokojszásban.

A szoba közepén pedig volt egy nagy bőrkarszék, rézfejű szegekkel kiverve.

– Ebben a székben találták az öreget meghalva, – mondá Sternberg Fülöp.

Az egész hálószoba tölgyfa táblázattal volt burkolva, a mibe művészi vésővel voltak faragva mindenféle vadászdiadal jelvények; lábaiknál felakasztott fáczányok, nyulak, fajdok. A székkel szemközt álló fatáblát épen egy szép pávamódra szétterjesztett farkú fajdkakas ékesíté.

Sternberg Fülöp egyet fordított a kifordított fajdkakasnak a fején, s arra az egész tábla félrehúzódott a helyéből. Alatta egy nagy életnagyságú olajfestmény tünt elő. Vénus, a kis fiával, Ámorral. A nő háttal van fordúlva, csak a fejét fordítja hátra visszanéző arczczal, s a kis eleven, szerető, piros arczú gyermek a vállára kapaszkodva, néz azon keresztül. A kövér, rózsaszin kis kezek -263- olyan ellentétet képeznek a fehér rózsa szinével vetekedő vállon és nyakon.

Hosszan végig omló aranyveres hajzat takarja a csodaszép női termetet, a hogy az a fürdőből kiszállt.

Magláy Fülöpnek a szívverése elakadt, a mint azt a képet meglátta. Ez a nő, és ez a gyermek ottan!

– Hát téged mi lelt? – kérdezé Sternberg Fülöp, a mint a szobát ismét rendbe hozva és bezárva utána sietett.

– Semmi, semmi, – hebegé az. – Nem tudom mi bajom támadt? Úgy elszédültem egyszerre.

A hazaérkező vendégtársaság lármás zaja aztán új hangulatot hozott a termekbe, a kisértetek lábcsoszogása elveszett benne.

Félrehúzta magát a társaságból, alig lehetett rátalálni, mikor az ebédhez keresték; ott meg se enni, se inni nem akart. Szavát nem lehetett venni. Beszéltek előtte bolondnál bolondabb adomákat, a miktől a többiek veresre nevették magukat: az ő arcza még csak el sem mosolyodott.

– Tán biz az elejtett nőmedvének a lelke kisért Pipó! – szólt nevető kötődéssel a druszája hozzá.

Magláy Fülöp csak a fejét bólintotta meg rá, magában mondva: «Bizonyára lélek volt az, a ki megütött; de ugyan a földig ütött.»

Még az nap búcsút vett a barátaitól, azt mondta, hogy sürgős izenetet kapott a jogigazgatójától, haza kell sietnie Pestre. -264-

VIII.

Pargha fiskális úr ismeretes alak volt a fővárosban. Széles vállú termete, hatalmas nagy feje, dörgő hangja, magában is feltünővé tették; de a mi hírt, nevet szerzett neki egész országszerte: az a páratlan ügyvédi gyakorlata volt, összekötve rendkivüli ismeretekkel, és a mi ezekhez csatlakozott, az a meseszerű becsületessége. Igazságtalan ügyet el nem vállalt soha, s a mit megkezdett, azt meg is nyerte. Sok nagy főúri családnak volt a jogigazgatója; azok között legrégibb kliense volt a Magláy család; fiatal korában annál kezdte, mint uradalmi ügyész, mielőtt Budapestre felköltözött. Sebestyén úrnak nagyon kedves embere volt. Le is járt a birtokára minden esztendőben a nyári juristitium alatt vadászni.

Magláy Fülöp a radomiczi vadászat után egyenesen Budapestre sietett, s csak ruhát sem váltott, úgy ment uti gúnyában Pargha úrhoz.

– Arra van okom. Azért jöttem önhöz, hogy egy nagyon sürgetős ügyet elintézzünk minél hamarább.

– De hisz ez képtelenség! Ez érthetetlen dolog! Hogy ön elvesztette mindenét! Hát ki nyerte el?

– Az Ernő öcscse? Hisz az itthon sincs. Odaát Afrikában lövi az oroszlánokat, hogy csak úgy ordítanak bele. Ha soká ott lesz, nem marad oroszlán, csak a menazsériákban.

– És azért mégis ő nyerte el az egész vagyonomat. Én átiratom az ő nevére a maglái majorátust: legyen az ő tulajdona.

– No hát mi baj van? Szerencsétlen szerelem? Hűtelen lett a szép menyasszony?

– Az egy angyal, a kire halandó nem érdemes. Ő imád engem. Ő is kolostorba fog menni.

– Fiatal ember! Fiatal ember! Ön valami nagy bolondot csinált! Vallja meg igazán. Amerikai párbaj nyomja a lelkét?

– De hát akkor mondja meg ön, hogy mi az indító oka egy ilyen megfoghatatlan elhatározásra? mert ha nem tudja ön okát adni, akkor nem kolostorba, hanem Döblingbe, az elmekórok házába kell önnek bekérezkedni.

– Hát megmondom őszintén. Megtudtam, hogy én nem vagyok az apámnak a fia.

– Minden ember Sternberg Alfréd fiának néz el. Úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik néger a másikhoz. Sternberg Alfréd gróf abban az időben még nőtlen volt s itt járt Magyarországon: kastélyunkban is lakott, a mikor én a világra jöttem.

– No no, fiatal ember! Gondolja meg ön, hogy mit ejt ki a száján. Saját anyja ellen akar-e ön ily megbélyegző vádat emelni, s maga itéletet hozni? Az erény mintaképe ellen, a ki már halott, s magát nem védelmezheti.

– Legyen önnek esze! Hisz ez semmi egyéb, mint egy rég megoldott természeti talány. A nőknél bizonyos állapotban uralkodó idiosyncrasia teremti ezt. Az egyik asszony megbámulja Napoleon képét, s a szülötte Napoleon-arczot kap, a másik rábámul egy majomra, s a fia majompofát hoz a világra. Hisz ezt az igazságot már Jákob pátriárka ismerte, mikor Lábánnál juhokat őrzött. Sohse kutassuk azt. A jus romanum már kimondta: «Pater est, quem nuptiae denominant.»

– De én nem kérdezem sem a római jogot, sem a természettudományt! Engem csak a becsületérzés vezet. Én nem fogom eltűrni azt, hogy a Magláy család elsőszülötti jogait egy korcs bitorolja! Én követelem, hogy azokba a törvényes igazi utód helyeztessék bele. Nekem nem kell sem a birtok, sem a név. A kolostorban majd adnak valami nevet: «Frater Paulus». Az leszek. A Magláy nevet nem viselem többé. Azért kivánom, hogy ön végezze el azt az ügyet minél előbb.

– Nevezetes bolondság. Hm, hm! Nekem pedig elvem, hogy igazságtalan ügyet soha sem vállalok el.

– No, ha ön azt hiszi, hogy igazságos, hát akkor legyen az akarata szerint. Én rögtön kurrentáltatni fogom a bécsi franczia követség útján az Algirban tanyázó Ernő úrfit, s a mint az hazaérkezik tudósítani fogom önt felőle; -267- akkor aztán majd jőjjön fel. Addig elkészítem a lemondásról szóló okiratokat.

– Jól van. Addig itt fogok maradni Pesten, nem megyek ki a házból, s kérem önt, ne tudassa senkivel, hogy hová lettem?

IX.

Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de felvilágosítást sehonnan sem nyertek.

A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a fiskális házában.

Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…

Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott, a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel, mint a hogy a feje volt.

Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!

Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj felfelé s meg sem mozdul fektéből. -268-

Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal angolra fordítja az üdvözlést.

Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével oda néz a megszólítóra.

– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem tegezzen?

Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két tenyerével, kiáltá indulatosan:

– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.

Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá: -269-

– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron bátyám akar lenni.

Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.

– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája, semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele. Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…

– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi kastélyban.

– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába került.

– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána. Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú. Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita barátnak: várják! -270-

– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.

– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés rejtélyét?

Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család gyarapult utánuk.

Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a Pargha fiskális?

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

HOGYAN TÁMADT EZ AZ ELBESZÉLÉS?

A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta, szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az én időmben).

Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban gyarapította a patvarista joggyakorlatait.

Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó hely.»

Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk. A Simi már jurátus -274- volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt, tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.

Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban, tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy szerelmes voltam valami nagyon -275- kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi úriszékeknél.

Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.

Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak szalmazsákok voltak.

De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás, mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok, ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra feneket ér.)

Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása, annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet, felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem, hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát és a hálószobám kulcsát egy szekrényre -276- letéve, s aztán magam magamnak világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.

Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset, hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!

És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is! Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!

Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket, a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy legalább annak hivták valaha.

Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy nevezték, hogy «a gróf».

Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a «Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban, Komáromban, a hol nyilt titok -277- volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám, hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy: «lesz belőle valami, de prókátor bajosan».

Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»

De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.

Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós is lett érte!

A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt, hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt. -278-

Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni való volt az nagyon!

– Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.

A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a miből nem kell a kis leányoknak kapni.

A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát visszatartóztatni.

– Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták Eglantine -279- von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.

A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá kedélyesen a megkezdett regét.

– Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt. Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.

– De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.

– Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.

– No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen kitalálsz mindent. -280-

Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha parázson pirítanák.

No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az asztalhoz a mesélésre.

– Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.

– Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé examináló minával.

– Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall, míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a Palárdy gróf tragœdiájának.

– Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?

– Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.

– No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné az éjjel, elmondani a maga történetét. -281- Mert feljár ám az ebbe a kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után meghal.

– Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős akarok lenni, mint az öregapám volt.

– Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director, pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura helyét: az is meglátta s rossz vége lett.

– Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele történni az éjjel.

– Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet protokollum-tisztázást félbe nem szakított.

Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak. Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.

A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.

Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz -282- falevelet; mintha egész szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.

– A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.

Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!

Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben, mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a fehér asszonyt!

– Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.

– Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén) igazi világításba helyezve a -283- hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.

– Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben, rebegé az ember fogvaczogva.

Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől. Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.

Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán én haladtam odább gyufavilágítás mellett.

A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.

Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített tenni a szobát.

Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet, ártatlanul megölt «fehér asszony?»

«Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?» Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra» elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.

A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, -284- már nem az asszonytól, hanem a férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»

A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy az ember ne kimélje őket.

Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az utóbbiak közé tartozzam.

Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány megoldása előtt?

Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj, mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:

A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe -285- már belefáradt. Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit… (kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!

A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg, folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra» kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a háztető tornyacsain. Minden alszik…

Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel álmodó rém.

Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.

Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.

Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs ég.

Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi alakot is fel lehet ide csempészni.

És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.

Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ karos tartóban nyolcz szál gyertyát.

Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos zsolozsmának. -286-

A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni egy férfi alak.

Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az egész ülő alakon, s azt betakarja.

A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.

Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik az odujából s a szárnyait összeveri!

Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga és a férfi alak körül.

Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De az ő haragja hideg.

A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.

Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait adva. Hymnuszét!

Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.

– Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.

Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül betoppant az asszony hálószobájába.

Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri megérkezett urát, rémsége örömre válik.

– Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek? Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?

A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az ölelkezéssel megölte az asszonyt.

(Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)

Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni; két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott; az -288- onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután belefektette a halottját asirba, rátakarta a többi földet, visszahelyezte a márványkoczkákat s rájuk tolta ismét a virágvázákat.

Ismét visszatért a hálószobába: elővette a neje hárfáját s azi a három accordot, a mit tegnap hallott, elpengette a hurjain. E jeladásra azonnal csikorogni kezdtek az emelőgép csigái: a padlatkoczka félrecsuszott s a sülyesztőből kezdett kiemelkedni a tegnap látott férfialak, leterítve fejtől talpig fehér lepellel.

Palárdy a spanyolfal mögött leskelődött, mig a gép megállt s a férfialak egészen előtte termett.

Akkor odarohant hozzá, jobbjában kivont karddal, s baljával letépte róla a takaró leplet. Látni akarta az arczát s aztán kétfelé hasítani az egész alakot egy csapással.

Azonban a felemelt kard kiesett kezéből, mintha villám ütött volna bele. Az a férfialak volt – a mi urunk Jézus Krisztus, viaszkból kiformálva.

Palárdy reszketve tántorodott vissza. Nem bűntárs, hanem birája jelent meg előtte.

Csak lassankint vezette vissza az emlékezete eltévedt elméjét a látott valósághoz. Eszébe jutott, hogy a feleségét otthon, Németországban, apáczák nevelték. Azok tanították meg viaszkép gyömködésre; látta is a szülői háznál több szüz Mária képét, miket leánykorában készített. A szobor lábainál ott hevertek a gyömködő pálczikák, a viaszfestékek; csak az utolsó zománcz hiányzott még a szent szobron. A nő ezt a férje születésnapjára készítette; meglepetés akart lenni: azért volt a titkolózás. Ezt megtudhatta Palárdy attól a gépésztől, a kire a sülyesztő titka volt bizva, ez értett egyet az asszonynyal. -289-

A Krisztus-szobor azon hires és mindenütt ismeretes minta szerint készült, melyen az isteni alaknak a szive kivül látszik a mellen, sugároktól körülfogva. Ezt csókolta meg az asszony, mikor a férje rálesett. Ennek a szivnek szánt ő egy tőrdöfést.

Szerette volna most már tiz körmével felvájni a sirból az ártatlanul megölt hitvest: szerette volna elhitetni magával, hogy csak álom volt az egész; bejárta az egész kastélyt, egyik termet a másik után; sehol sem volt maradása. Utoljára visszatért ismét a neje hálószobájába. Félrehuzta az ágyfüggönyöket. Ott feküdt az asszony. Fel is riadt a lépteire, miként nem rég.

Az asszony ajkára tette az ujját, s egy vércsepp maradt utána az ujja hegyén.

– Ártatlan voltam. Gyónás nélkül, halotti szentségek nélkül küldtél a túlvilágra. Jőjj utánam: légy tanum, hogy igaz lélek vagyok.

Palárdy félőrülten rohant ki e rémteljes szobából, futott a saját ágyasházába s levetette magát a kerevetére. De alig huzta magára a medvebőr takaróját, midőn egy kéz levonta azt róla s ott látta ismét maga mellett ülni azt a halovány alakot, azzal a véres ajkkal s hallotta a hivogató szavát.

Mindenütt rátalált az. Ha a zsölyeszékbe dült le álomra, odaült a szék karjára, onnan költé fel a szavával; hasztalan taszította el magától, elesett, megint fölkelt. Hasztalan védte magát ellene kardjával; vághatta négyfelé: ujra egyesült, megint odaült az ölébe. Most már az szorította őt a kebléhez olyan erőszakos öleléssel; most már az csókolta az ő ajkait olyan fojtogató csókkal, hogy fulladozott bele. Rettegés volt rá nézve az álom. Csak mikor megvirradt, tünt el a rém előle.

Leszállt a virágtelelő csarnokba s hüledezve látta, hogy -290- két virágcserép jobbra-balra feldült s egy márványkoczka kiemelkedett a helyéből.

«Sok volt rajta a föld!» Kiásott belőle a mennyi elég, hogy a kőlap helyére álljon. El volt a halott temetve megint jól.

A következő éjszakán daczolni akart a rémmel. Megérkezett a vidám vadásztársaság; borozó asztalhoz ültek, muzsikust hozattak, czimbalom, török síp kisérte a danát: «Elindula Szent Péter Rómába. Botját veté vállára haragjába!» Egyszer csak azt hallja Palárdy, hogy a vad tivornya közepett valaki ezt énekli a fülébe: «Gemitus mortis, dolores inferni Circumdederunt me!» Oda néz. Megint ott ül a nő a széke karján.

A rém megizleli a bort; és egy vércsepp ott marad az ajkáról a serleg szélén.

És azontúl Palárdyt hiába erőltetik a czimborái, hogy áldomásozzék velük: inkább a fejére hagyta önteni a bort, mint hogy szájához értesse a serleget.

Majd őrjöngések veszik elő. Egész éjjel beszél a semmivel. Küzködik a puszta léggel. Kergeti magától a saját árnyékát. Repülő szunyogot üldöz buzogánynyal. Ágy alá buvik. Félholtra iszsza magát. Utoljára barátokat hivat, azokkal énekeltet szent zsolozsmákat maga körül, mig maga szőrcsuhában imádkozik a Jézus-szobor előtt térdepelve. Az sem ád neki irgalmat. Réme ott is közéje áll s útját szegi a mennyei malaszthoz.

A negyvenkettedik napon ott találják Palárdyt holtan elterülve, nejének nyoszolyája előtt.

Az én gyertyáim azonban csonkig leégtek, a papirtakaró lobogott a tartókban. Tovább nem is lehetett volna már folytatni. Magam is siettem az ágyba kerülni: az is olyan -291- hideg volt már, mintha egy kisértetet ugrattam volna ki belőle. Azonban nem kellett ringatás; aludni mindig jól tudtam: az álom a jobbik fele az életnek. Csak az igazán a mienk, a mit elaluszunk. A kastély rémasszonya olyan kegyes volt, hogy nem háborgatott, a nap fényesen sütött be a redőnyök között, mire fölébredtem.

A sok kegyetlen protokollum ott hevert mind az asztalon letisztázatlan s az urasági hajdu már ott dörömbölt az ajtómon, hogy viszi authentizálásra; aztán siessek kávézni, már az uraságok mind ott ülnek.

No iszen szép kis dicsériáda várt rám a tiszttartói lakban, mikor kirukkoltam vele, hogy én bizony egy betüt sem másoltam le a tegnapi jegyzőkönyvekből, hanem a helyett megirtam a kastély «czifra asszonyának» a novelláját.

«Óh, maga poéta!» Ez volt az abszoluczió. Ebben a szóban megvan az általános bűnbocsánat. Elfelejti az ember a leglényegesebb rábizottat? Oh, maga poéta! Ott mondja ki az igazat, a hol nem kérdezték? Oh, maga poéta! Bakot lő a kártyában? Oh, maga poéta! Ez az egy mindent indokol s egyúttal konstatálja az emberi társaságban való inferioritásunkat.

A fiatal pajtások csinálták ehhez a legsavanyubb képet, a kiknek már most velem együtt meg kellett osztozni a jegyzőkönyveken, hogy hamarább elkészüljön a letisztázás.

«Egy föltétel alatt megbocsátunk a poétának!» mondá ki az itéletet a jurium director; «ha este felolvassa előttünk a novelláját. Hadd lássuk, hogy poétázta ki a dolgot?»

Nekem pedig semmi sem nagyobb gyönyörüségem, mint felolvasást tartani. Készséggel fogadtam.

Össze is gyült a legszebb társaság erre az én előadásomra. Ebben a tekintetben nem voltam már új legény. Pápán, Kecskeméten nagy közönség előtt produkáltam magamat, kitünő sikerrel (hirlapi nyelven mondva).

Meg is volt a kivánt hatás. A kisasszonyok a szemeiket -292- törülgették, a fiatal barátaim a nyelvükkel csettentgettek, a tiszttartó egy-egy «szapperment»-et szalasztott el közbe-közbe, s a jurium director szájában kialudt a pipa. Mikor véget ért a novella, azt mondták, hogy de kár, hogy nincs tovább. «Nem volt már több gyertyám!»

– Furcsa, furcsa, nagyon furcsa! mondá fejét csóválva a jurium director. Hallotta azt maga valakitől? («Nem én soha!») Csaknem úgy esett, a hogy leirta.

– De még azt is kitalálni, hogy van a kastélyban egy gödör, a hol egy márványkoczka ki szokott néha emelkedni magától! szörnyűködék a tiszttartó.

– Hát aztán nem néztek utána, hogy mi van alatta? kérdezém én nagy mohón.

– De igen. Csiperkegomba-telep volt alatta, az képes fölemelni a nehéz márványkövet.

A tiszttartóné azonban sietett azt helyrehozni: felmagasztalt azért, hogy nem követtem a szokott szellemidéző irók chablonját, a kik a hazatérő lelket obligát fehér köntösben hozzák elő, hanem a kisértő lelket minden éjjel más-más pompás öltözetben hoztam elő: válogatott garderobjában, hiven a cziméhez: «a czifra asszony».

A kisasszonyoknak azonban legjobban tetszett a halál neme, a mivel a hősnőmet megöltem.

– Hanem aztán fráter, valahogy ki ne adja ezt a bolondságot valami ujságba; mert a Palárdy grófok megölik érte: nem szeretik, ha ez a története az ősapjuknak publicitásra kerül. Ezt a tanácsot a tiszttartó adta nekem.

– Én is a mondó vagyok; folytatá a princzipálisom, de azon okból, hogy ha bele talál kóstolni az iróságba, soha sem lesz önből fiskális.

– Hát ugyan ki is adná ki az én novellámat? Nincs én nekem semmi ismeretségem Pesten.

Hanem a mint összepakoltam a firkámat, s odább álltam vele, egyike a pajtásoknak utánam osont s elkisért a kastélyig; -293- utközben addig kért, hogy adjam neki oda a novellámat: hadd irja ő azt le magának, bizony soha sem fogja mutatni senkinek, a míg hajlandó lettem ráállni; s oda adtam neki, örökítse hát meg legalább tintában. Másnap reggel vissza is adta készen. Olyan gyönyörü calligraphiája volt, mint a metszés. Én meg aztán azt kértem el tőle s az eredeti kéziratomat hagytam nála.

Mert nem voltam egészen igazmondó, a mikor azt állítottam, hogy nincs én nekem semmi ismeretségem a pesti irodalmi magas régiókban. Volt: egy jó pajtásom a diák életből; az ott volt egy szépirodalmi lapnál segédszerkesztő, javítnok; jól emlékezem a nevére: Petőfi Sándornak hitták.

Az még nagyobb bolond volt, mint én: az már egy pályát ott hagyott az iróságért.

Volt akkor már három szépirodalmi lap Pesten és Budán, hanem ezek közül az egyikkel ellenséges lábon álltunk. (Már én is.)

Ez valami külföldieskedő, előkelő modort igyekezett meghonosítani az irodalomban, (szalonképessé tenni); ezért a másik két lapban: az Életképekben és a Pesti Divatlapban ütöttük, a hol értük. Én egy rossz szójátékot is csináltam a lapja czimére: «Honte de rue», s ezt a Pesti Divatlap kiadta.

A mint a bántódi úriszékről hazakerültem, otthon várt egy levél Petőfitől, mely igy kezdé:

«No Marczi pajtás most már vigan vagyunk! Horváth Lázi azt irta rólunk valamennyiünkről a Honderüben, hogy «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ezért Imre (Vahot) kihivta; megverekedtek: nagy bolond lyukat lőttek a levegőbe. Hanem már most Imre arra kér, hogy több komáromi levelet ne irj neki, hanem inkább küldj valami humoreszket, a min röhöghet a publikum. Egyébiránt -294- van nálam valami epizód, a mit Kecskeméten irtál, azt legközelebb beszurom, stb.»

Szavának állt a barátom. A legközelebbi száma a Pesti Divatlapnak meghozta tőlem a legelső czikket: «A kártya» volt a czíme. Nem tudom én már, hogy mi volt benne; csak azt tudom, hogy a «makkfilkó» volt benne a hős. Olyan diákgyermekmunka lehetett biz az: hézagtöltő.

Kapok nyomba egy frankirozatlan (olvasd: bérmentetlen) levelet a postán, csunya fakó tintával irva. A tinta még hagyján, de a tartalom! A velem együtt élt kortársak előtt csak a nevét kellett kimondanom: «Simon István» s már tudták, hogy mi volt a levélben. Ez a Simon Pista volt a világ minden eddig ismert goromba emberei között az Attila, Isten ostora. Olyan dorongokkal, szeges buzogányokkal, gombos korbácsokkal soha kritikus nem dolgozott, mint ő. A ki Simon Pistát nem kóstolta, az nem is tudja, hogy milyen az ize az igazi csapról eresztett kritikának. Megirta az a véleményét mindenkinek, a ki csak feltünt valahol a hazai irodalom, művészet és politika terén; remekműveit zsebében hordta minden kitünő hazafi; mert szidatni rendesen nem kellemes dolog; de úgy szidatni, a hogy Simon Pista értett hozzá, pokoli élvezet! Nálam ezen kezdte a levelét:

«No gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit benned megnyert.» (Az a bécsi vörös torony a bolondok intézete.) Ez buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal az akadémiai pályadijat megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint a Simon Pista kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak.

Első dolgom volt, a mint Pestre felkerültem juratériára, Petőfit felkeresni a Pillwaxban: a «Közvélemény» asztalánál.

– Irtál-e valamit azóta? förmedt rám, vagy csak ferde száju portrékat mázoltál mindig? -295-

Szótlanul nyujtottam át neki a letisztázott novellámat. Szótlanul dugta el ő azt a Csokonai mentéje zsebébe. Azzal fizetett, szivarra gyujtott s odább ment. (A «Közvélemény» asztala «aufschreibent» nem türt.)

Másnap reggelizésnél már ott találtam Petőfit a Pillwaxban: reggelizve. Végre meginterpelláltam.

Ez épen olyan, mintha a mai világban egy fiatal ember folyamodik tiszteletbeli helyettes fogalmazói állásra s azt az elintézést kapja, hogy kineveztetett valóságos miniszteri titkárnak.

Tudniillik, hogy az Imre egy tiszteletpéldánynyal szokta honorálni a kezdő irók zsengéit; ellenben, a mit Frankenburg kiád a lapjában, azért harmincz erős forint honorárium jár ivenkint: s ez nagy különbség a qualifikáczióban. Ez a «főrendiház diurnummal».

Este találkoztam vele a szinházban. A nemzeti szinháznál akkor az a jó szokás uralkodott, hogy minden fiatal írónak ingyen bejárása volt az álló helyre. Képzelhetni azt a zsivajt! A tudósoknak ellenben adtak egy saját páholyt. Képzelhetni azt a lármát!

Még soha darabnak így nem tapsoltam, mint ezen az estén. Az igaz, hogy a leghatásosabb darabot is adták: Szigligeti «Szökött katoná»-ját. Először láttam. Egészen -296- magával ragadt. Kivált azok a gyönyörü népdalok, Füredy rokonszenves előadása mellett.

Hanem a hátam mögött Petőfi mindig veszekedett valakivel. Ugy zavarták az élvezetemet.

– Ugyan kivel pöröltél annyit a szinházban? kérdém, mikor vége volt az előadásnak.

– Egy németbe ojtott rácz, a ki a német szinház direktora számára fordítja a «Szökött katonát». Ott is elő akarják adni. De a szerencsétlen a népdalokat már nem tudja németre átcsavarni, s egyre engem ösztökélt, hogy fordítsam le neki barátságból: «Három alma, meg egy fél. Kérettelek, nem jöttél!» Én! Magyar népdalt! Németre!

Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy kurta korcsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel, tormával a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy pisztolyt esténkint = 2 deci). Én még akkor nem ismertem a bornak az ízét. Orlay Soma a festő és Várady Tóni is velünk voltak.

«Navita de ventis.» A hajós a szelekről beszél. Visszatértünk az én «Czifra asszonyomra». Vajjon csakugyan kiadja-e Frankenburg? Ha az nem, majd kiadja Vahot Imre. De hát ha ennek sem fog kelleni.

– De már arra fogadok, hogy ki lesz adva a novellád! hatalmaskodék Petőfi; Orlay és Várady hallgattak.

– No hát még többe. Ha te veszted a fogadást, megeszel egy tányér csigát s megiszol egy itcze ürmöst.

– Tehát, ha te veszted a fogadást, akkor te lefordítod németre a «Három alma, meg egy fél»-t.

Rám nézve az a jó volt benne, hogy én akár megnyerem, akár elvesztem a fogadást, mindenképen nyertes maradok.

Egy derék franczia nyelvmester, monsieur Rayée is oda szokott közénk ülni; egész Budapesten nagy tiszteletben részesülő alak. Akkor még szép fiatal ember volt.

Monsieur Rayée megigérte, hogy a mint a «Czifra asszony»-om megjelenik, azonnal le fogja fordítani francziára a Journal des Demoiselles számára.

De hisz az tiszta lehetetlenség. Hiszen nincsen abban se politika, se vallás, se közerkölcs ellen semmi.

Egy reggel a szokottnál is mogorvább arczczal ront be a szállásomra Petőfi, sarkig kivágva az ajtót, s elkerítve a Miatyánkját annak a censornak: «Itt van ni! Kitörülte a lapból az egész novelládat».

– Resetának hiják. Csodálom, mert külömben olyan derék, becsületes ember, nekem mindent elnéz: hogy ha valamennyi czenzor mind forró kénköves fürdőt kap is a pokolban, ennek az egynek hideg douchet adnak felülről az enyhítésére. Nem tudom, mi lelte ez uttal?

A jó öreg Reseta csakugyan megörökítésre méltó derék ember volt. Megkövesült bureaukratasága daczára még is derék, szabadelvü és hazafias érzelmü férfi. Ha természetemben volna a poétázás, a petrificált fához hasonlítanám, mely fa létére szikrát tud adni, mint a tűzkő. És mindenek felett nagy oltalmazója volt a fiatal iróknak. Mindnyáját tegezte.

Nálam különös joggal tehette azt, mert még se bajuszom, se szakállam nem volt.

Mikor beléptem hozzá s elmondtam neki, hogy ki vagyok és mi járatban vagyok, letette az egyik szemüvegét, feltette a másikat; az egyikkel betüt, a másikkal emberképet szokott nézni.

– No hát, édes ifju szabadelvü, kálvinista barátom, hogy tudtál te egy ilyen kisértetes história leirására tollat venni a kezedbe? Hát azért adta neked az Isten a talentumot, hogy babonát terjeszsz vele? Nemde, nem az-e a ti feladatotok, fiatal költőké, hogy a világosságot sugározzátok az egész népre? S te a helyett a sötétséget akarod sűríteni? Hisz a kik a te rémes históriádat elolvassák, mind lunatikussá lesznek tőle! Hát álmoskönyvet, csiziót akarsz te a közönségnek szerkeszteni? Pokolbeli viziókkal traktálod te a hivő népet? -299-

Megpróbáltam magamat gyöngén mentegetni, felhozva, hogy hisz ez csak költészet.

– Annál rosszabb, mert a költészet varázsa alatt behizelegteti a balhitet a szivekbe.

– Hiszen hasonló munkákat Dumas Sándor egész kötet számra irt: a «Mille et une fantomes» czim alatt.

Fölugrott a székéről s az asztalán heverő irásokra ütött a tenyerével: azt hittem, hogy mindjárt megesz.

– Micsoda? Hát te Dumasra hivatkozol? Hát nem tudod, hogy azt a jezsuiták fizették meg azért, hogy az «Ezeregy kisértet» könyvét megirja? Hát ez a te mintaképed? Hát te is Loyola Ignácz zsoldjába szegődtél?

Én a sárga földig voltam legázolva; ha nem szégyenlettem volna, sirva fakadtam volna.

Minden további szó nélkül kértem vissza a kéziratomat, s dugtam a karbonári köpenyem alá.

Ekkor aztán a derék öreg úr megszánt; (mert áldott jó szívü ember volt). Utánam jött, megállított az ajtóban, megfogva a köpönyegem vitézkötését.

– Ne vedd ezt a leczkét nehéz szívvel; édes öcsém. Nem árt az neked. Fordíts te hátat ennek a nyavalygós, tulvilágban járó ábrándoknak. Hagyd te ezt a franczia romantikusoknak. Keresd te másutt az eredetiséget. Irj azokról, a mik valósággal itt vannak körülöttünk: a magyar élet eleven alakjairól, a kikben van hus, vér, igazi érzés, tréfa és komolyság! Maradj te a földön; ne járj te se égbe, se pokolba; meglásd, hogy jobban oda találsz, a hova törekszel.

Még soha nagyobb fiaskót nem csináltam, (pedig elismerem azoknak szép számát), mint az én «Czifra asszonyommal». Hanem aztán meg volt bennem az a -300- démoni valami, hogy a mi nagyon fájt, az egyuttal nagyon felizgatott.

A legelső leczkének a hatása alatt neki ültem, s addig ki sem jöttem az odumból, a míg meg nem irtam a «Sonkolyi Gergely»-t.

Ezt aztán kiadta Fankenburg igazán, pompásan is dijazta. Petőfi sokat nevetett rajta (pedig hej, de ritka madár volt nála a kaczaj) s Reseta bátyánk megdicsért érte, mikor az utczán összetalálkozott velem. A nyájas olvasó ezt találja az összes munkáim elején, mint Numero 1-et.

Csak azután, mikor az uj megszületett, fogtam hozzá a korábbi szülött eltemetéséhez.

Valóságos temetés volt biz az. Az első szülött takarítása. Előttem volt a nyított kemencze szája s abba egyenkint hajigáltam bele a meggyujtott lapokat. «Ti a sötétséget akarjátok terjeszteni? No, hát támaszszatok világosságot! Égjetek el! És azután elnéztem, hogy zsugorodnak az elégett lapok egymás fölött, vándorló szikrák, mint tüzférgek, hogy tekeregnek bennök még sokáig; mintha az elüzött démon keresné még a maga eszméit.

Utóljára kivettem az elégett iráshalmazból egy reszkető lapot; a tenyeremre tettem, a fekete lapon még csillámlott a betük sora a tinta érczfényétől. Megpróbáltam, hogy el lehetne-e azt még olvasni? El lehetett. Volt benne valami gondolat, a mit nagyon megsajnáltam. Talán egy köny is esett a hamvadt lapra. Ráfujtam: elrepült.

A két lapszerkesztő, a ki az első munkáim kinyomatta; a czenzor, a ki kitörülte; a jó barátok, a kik mulattak rajta, a kritikus, a ki leszidott érte, mind por és hamu már.

A kedélyes táblabiró, a ki az eszmét adta hozzá, a tiszttartó, -301- a ki félt a közzétételétől, a grófok, a kik megharagudhattak volna érte: mind por és hamu már.

Maga az az emlegetett kis leány, első álmom, a kire gondoltam, mikor az első munkám írtam, mit fog rá mondani? Régen por és hamu.

És az a lelkemhez nőtt jó barát, a szabadság leghivebb dalnoka, az óriás valamennyiünk között, az is por és hamu.

És utána és körüle egész nemzedékei az isteni szikrától átvilágított dicső sziveknek: irók, tudósok, költők, æszthetikusok – por és hamu.

Valóban, ha a sok fényes por, a mivel ez a föld-teke már be van burkolva, elkezd tündökölni, úgy ez a mi kis planétánk a csillagos ég-ürben önfényétől ragyog.

Hanem a sok közül, a mi porrá, hamuvá lett, egy mégis feltámadt, a kire legkevesebb szükség volt, s ez az én novellám.

S itt kezdődik már most a valóságos igazi elbeszélés, a mit a czim igér; mert a mit eddig elfecsegtem, az mind csak előljáró beszéd volt.

Hogy el ne felejtsem: – ebből a gyászos történetből a szomorú nyereségem az volt, hogy a fogadást megnyertem és így Petőfi kénytelen volt a vesztett fél kötelességét teljesíteni: lefordítani a magyar népdalt németre. Meg is felelt gavallér módra tartozásának.

A műbirálók és irodalomtörténetirók iránti kedveskedésből ide iktatom az eredetit a fordítással együtt.

Hajh, boldog Isten, de sokszor eldaloltuk ezt a német verset magyar nótára, a mikor nagyon el voltunk busulva, aztán hirtelen jó kedvet akartunk magunknak csinálni: sötét, csunya, zivataros idők jártán, magányos oduinkba internálva, a mikor az volt a közös jelszó, hogy «czudar a világ» – hanem azért «hej-huj! meinetwegn! hab ich auch a Bluml gsegn, hej-huj, Sommers thu ichs pflücken pflegn», hát akkor muszáj volt egyszerre szivszakadva kaczagni minden embernek.

Mondok valamit! Azt hiszem, hogy azon a mezőn, a hol az eltünt költőt keressük a zöld pázsit alatt, mikor tavasszal a kikiricsek kidugják a fejeiket a fű közül, valamennyinek be van zárva még a kelyhe, ha olyankor valami ismerős hang rákezdené: «hej-huj! meinetwegn!» hát akkor egyszerre egy három lépésnyi területen valamennyi kikirics mind nevetésre nyitná fel a kelyhét. – Arról megtudnók, hogy ott játszsza a bujósdit «ő».

Tavaly az országos kiállítás alkalmával, a hiuság ördöge rávett, hogy kiállítsam az összes munkáimat. Megtelt velük egy egész könyvtár.

Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy: «Visszaszületek!»

Így azonban, miután már megvan, hát csak megnyugszom -303- benne. Maga az idő szerinti osztályozása az eredetinek, a nyelvek szerinti a fordítottaknak két napi munkát adott magamnak, de aztán mikor meg volt, én is azt mondtam, a mit a székely atyafi mondott, mikor elkészítette a portája előtt a szép nagy tanórkaput, czifra bálványforma zábéval, zászlókopja bunkós végű léczekkel, kiugró galambbúggal, arra kifaragta a saját maga csinálta kegyes mondókát ékes kezdőbetükkel, végre be is festette, kék, zöld, piros és sárga festékkel, nem kimélve tőle a tulipánt, gránátalmát és szekfüvet; akkor aztán megállt a müve előtt nagy elégedetten: «Sok ez egy embertől!»

Hát a mint ott állok, az átelleni orgonának vetve a hátamat, megbök valaki könyökkel oldalba. («Köszönöm.»)

– Pedig én akkor is ismertem ám önt igen jól. Jókat mulattunk együtt hajdanában.

Csak akkor kezdtem figyelmesen szemügyre venni diskuráló társamat. Alacsony tömzsi alak volt; ránczos képe olyan szinű, mint a kordovány, hanem egészséges pirossággal lazurozva, apró fekete tatárszemei azzal a hamis hunyorgatással csakugyan emlékeztettek rá, hogy szurkáltak felém valaha. Tudom is én, hol? Csavargó életem folytán ezer irókollegával, kétezer képviselővel, négyezer honvéddel, nyolczezer tisztelt választó polgártárssal lettem per tu pajtás; nem vagyok én Gyula császár (talán Julius Cæsar? corrector), hogy egy egész hadsereget a fejemben tartsak. Aztán negyven nem tudom hány esztendő mulva.

A tisztelt barátom izzadt a nagy sokaságban, annálfogva a kezében tartotta a kalapját; a feje egészen kopasz -304- volt, egész orographiát lehetett rajta tanulmányozni, csak a homloka elején volt egy tincs megátalkodott haja, azon kivül egyik fülétől a másikig egy keskeny sövény, mintha hátrafelé kötötte volna fel a pofaszakállát, a mit elől leborotvált. Valószinüleg ez is másként volt hajdanában.

– Hát bizony sokat össze tetszett irogatni azóta! mondá az én barátom, olyan hangon, hogy dicséretnek is vehettem, meg szemrehányásnak is. Hanem hát még sem teljes a gyüjteménye.

– De én bizonyosan tudom. Hiányzik belőle valami. No találja ki, hogy mi? Még azt sem találja ki? Segítsek egy kicsit? Hát a legelső munkája. Bizony talán már a nevére sem emlékezik? Hát a «Czifra asszony».

Erről a szóról aztán egyszerre a fejembe villámlott a neve az én régi ismerősömnek.

– Igen, igen! kapott a szavamba nevetve, a tiszttartóéknál. Szegény az is meghalt, a fia patikárius lett, mégis meghalt.

– Az voltam, de felhagytam vele. Egy kis örökséget csináltam. Jószágot béreltem ki, volt egy kis szerencsém, most magam ura vagyok; szereztem egy kis birtokot, adósság nélkül.

– No ennek örülök, bár én is azt tettem volna. Hát a falsche Catalanit énekli-e még?

– Hát ha ráér, látogasson meg. Nagyon fogok rajta örülni, ha a régi boldog gyerekkorunkról előhozakodhatunk. Teringettét! De szép fiúk voltunk akkor mind a ketten, mikor vis-a-vis tánczoltuk a franczia négyest. -305-

– Külömben is be akartam önhöz rontani. Nem jöttem üres kézzel. Hoztam valamit az ön számára, a minek ön nagyon meg fog örülni. Nem találja ki?

El nem tudtam gondolni, mit hozhatott nekem, a mit én olyan nagyon szeretek, faluról? talán barabolyt, vagy csíkot; ezeket Pesten nem lehet kapni, pedig én nagyon szeretem.

– Hahaha! nevetett, mikor bevallottam az élhetetlenségemet. Hát azt, a mi önnek hiányzik az összes művei közül: a «Czifra asszony-t!» Nem emlékszik már rá, hogy én tisztáztam le, s az eredetit magamnál tartottam?

Boldog Isten! Ez az ember negyven év óta tartogatja bebalzsamozva azt a halottat, a kit én magam elégettem.

Csakugyan kiváncsi voltam rá, megköszöntem a barátságát s megmondtam neki az órát, a melyen életveszedelem nélkül be lehet hozzám jönni, (a ki más időben jön, annak hátrakötöm a sarkát) s azután nem beszélhettünk egymással többet, mert rákezdtek orgonázni, hogy az embernek még a foga is vaczogott bele. A nagy orgona volt a tőszomszédom.

Elhozta azt a bizonyos kéziratot. Szép bőrtok volt a számára készítve, nagyon megbecsülte a tulajdonos. Láttam az orczáján, milyen nagy áldozatot cselekszik, a mikor ezt nekem visszaadja. Feltettem magamban, hogy nem fogadom el az ajándékát. Hanem azért mégis kiváncsi voltam meglátni az «első szülöttemet» halottaiból feltámadva.

Akkor még jó becsületes merített papirra irtunk, a mi nem fakul meg olyan hamar, nem törik, nem mállik, még a tinta sem veresedett meg rajta. Olyan volt, mintha tegnap irtam volna.

Ugyanazok a selyembogártojásforma betük, a milyeneket most irok, azok a sürü, egyenes sorok. Hanem a tartalom egészen idegen rám nézve. Úgy olvashatom, mint -306- valami idegen munkát. De a míg olvasom, lassankint visszatér minden körülmény az emlékezetembe. Látom a szobát, a miben tanyáztam, az ócska képeket a falakon; s eszembe jut, hogy ennél a szónál az éji őr hány órát kiáltott.

– Vissza fogom én ezt önnek adni, kedves barátom; látom, hogy becsben tartja. Rám nézve ez a munkám meg van halva. Elégettem.

– De pedig nem azért hoztam én ezt önnek, hogy ezt is elégesse, hanem hogy irja meg a folytatását.

– Azt bizony. Mert a mi eddig itt van, az csak fantázia, de a mi ezután következik, az igaz történet, és az túlmegy a legvakmerőbb költői képzelődésen is. Azért jöttem ide, hogy azt önnek elmondjam. Ráér meghallgatni.

– Szabad. Csak arra kérem, hogy mikor nem szíja ön azt a patkányfarkat, ne tegye ide mellém, mert mikor a holt szivarnak úgy magában vékonyan szálldogál föl a lelke, attól jobban félek mint a kisértettől.

– A bántódi kastély már azóta a negyedik kézen járja. Igazán mondom, soha sem láttam még vándorló kastélyt; ez az. Nincsen maradása, mehetnékje van. Ugy változtatja a gazdáit, mint a kikapó asszony szeretőit. Azt még talán tudja ön, hogy a legutolsó Palárdy gróffal mi történt? Nem tudja? Hisz az is tragikus dolog. Mikor az öreg gróf meghalt, a fiatalra egészen tehermentes szép birtok szállt. Volt ugyan magának szép csomó adóssága, de azokat még az apja életében (mint kiskorú) revocálta. (Zárjel között mondom: ön, mint honatya, keresztül vihetné az országgyülésen, hogy a kiskorúság harminczöt esztendőre megnyujtassék, az ország egyszerre ranzsirozva lenne.)

A fiatal gróf, a mint az örökségét átvette, azon kezdte, -307- hogy megházasodjék. Valami németországi princzeszt talált magához méltónak. A menyegző előtt lejött Bántódra a kastélyát lakályossá tenni; oda akarta hozni az ifju menyasszonyát a mézes hetekre. A nászutazás Olaszországba épen abban az időben nem volt ajánlatos. Tetszik tudni: «1848». Többet nem mondok. «Kennst du das Land, wo die Granaten blühen?» De nem granátalmák, hanem az égő granátok. Azoknak épen akkor volt a szüretje. Itt Magyarországon meg minden in dulci jubilo volt. A pesti revoluczió! Tetszett benne résztvenni. Paraplui alatt. – Kérem! Nagyon jól tette, hogy megkimélte az életét. Az a másik bolond is – pardon – akarom mondani, az az egyik bolond is jobban tette volna, ha megtartja magát az utókornak, s irja nekünk ma is a szép verseket, mintsem hogy ott áll a pesti dinnyepiaczon rézlábon, rézköpönyegben, s integet rézujjakkal a vásárosoknak, hogy itt kapni a jó cserhajút! – De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, visszatérek a bántódi kastélyhoz, a melyet az ifjú gróf pompásan berendezett, Bécsből hozatott uj butorokkal, rangjához illő kényelmet otthonosítva meg az ősi lakban. A sok ócska retyemutyát felhordták a padlásra. Külön lakosztálya volt a princzesznek, külön a grófnak; az utóbbi igen egyszerű, de mégis izléses bútorzattal; a felesége hálószobájában selyemmennyezetes nyoszolya, a magáéban jegesmedvebőrrel bevont kerevet. – De soha abban a selyemkárpitos ágyban a grófné nem hált; a gróf is csak egy éjszakát töltött a jegesmedve bőrön. Másnap korán hajnalban, senkinek annyit sem mondott, hogy «köszöntetem a plébánust», kocsira ült, ott hagyott kastélyt, jószágot, szép menyasszonyt; csak nagy tudakozódás után jöttek rá a jószág- és jogigazgatói, hogy beállt néma barátnak valami trappista kolostorba.

Könnyű volt kitalálni az okát. Ő is áldozatul esett a családi rémhagyománynak. Neki is megjelent a czifra asszony. Ezzel az egész lényéből ki lett forgatva! Azt -308- hitte, hogy e lélekjelenés után hat hétre meg kell halnia. Ezt az időt sietett felhasználni bűnbánással, testsanyargatással és éjjeli imákkal. A legkegyesebb carthausi lett belőle. A hat hét azonban elmult, meg is szaporodott s a grófon csak nem fogott az ősi átok: szépen életben maradt. – Azonban a családi hagyomány szerint a «czifra asszony» boszuállásának vannak stádiumai. Ha a megjelenése napjától hat hétre nem hal meg a választottja, úgy várhat a halálra hat hónap mulva. Prolongál neki. S ha még akkor sem váltja be a fenyegetését, akkor következik a hat esztendő. De ez az utolsó terminus. Ez aztán olyan, mint ha a financzdirekczió mondja, hogy «fizess!» – A gróf megunta a kolostorban várni be a hat hónapot, levetette a barátruhát, visszament az ezredéhez, a hol eddig szolgált (kürazér volt) s aztán verekedett odalenn az olaszokkal, később ellenünk is, elég alkalma lett volna meghalni, de biz a hat hónap is elmult, s a fatalis terminust átugrotta megint. Se kard, se golyó nem fogott rajta. Most már aztán igazán türelmetlen kezdett lenni. A hat esztendei időt nehéz végig várni helyben ülve. Elkezdett futni a világba. Elment Grönlandba jegesmedvéket vadászni, bekóborolta Afrikát mind a három oldalán, felmászott a Himalayára, körülkerülte a földet; az emberi nemzet mindenféle szinü asszonyait tanulmányozta anthropologice: (úgy hiszem koponyaméreteket vett fel róluk) – haza a tiszttartóinak csak annyit irt, hogy hová küldjenek utána pénzt, de sokat! hogy honnan vegyék? az az ő dolguk. Végre aztán emberevők közé jutott a hatodik év vége felé, s azok megették.

– Meg azok! Megették csizmástul. – Úgy szokták azok a kannibálok – ott Homburgban. Még akkor virágzott ez az anthropophagusok nemzete. Több embert megettek ezek, mint a Fidzsi szigeti karaibok. – Ez is halál. – Csunya halál. Mikor egy hajdani milliomosnak holnapra nincs mit ennie. – Én ott voltam a temetésén. – -309- Mikor a jószágot elárverezték. – Mert az ám a legszomorubb temetés, mikor a halott fölött dobszó prédikál. – Pontban azon napon történt meg, a melyen hat év előtt a gróf ott hált a kastélyban. Azóta ő meg van halva. Kisért ugyan itt-amott, de fél is tőle minden ismerőse, mint a vámpyrtól. Mert az az igazi vámpyr, az a félelmes kisértet a kit ha meglát az ember, keresztet vet – nem magára – hanem a bugyillárisára: «Jaj, itt jön az a kósza lélek, a ki engem megfog, s addig el nem ereszt, a mig tíz forinttól száz forintig meg nem szivattyuzott.»

– No hát, a ki megvette a hivatalos kótyavetyén a szép Palárdy birtokot, egy fiatal, derék magyar földbirtokos volt, a kinek a bevezető jellemzésére elég annyit mondanom, hogy «akkvizitor» volt. Kérem! Magyar – fiatal – gavallér – földbirtokos – és vagyonszerző! Unikum! Az ősi birtoka odafenn volt a Kárpátok között, a hol mindig fúj a szél. Fiatal nejének nem tett jót a havasok levegője, azért vásárolta meg ezt a mi sikságunkon fekvő birtokot, a hol az ember magától a levegőtől meghizik.

Szép daliás férfi volt maga is, a felesége is egészen hozzá illett. Ő maga barna-piros Attila-ivadék, a neje szőke, lengyel hölgy. Volt egy kis hat esztendős fiuk, a kit imádtak. Hajnalig mindig az apjánál aludt a fiú, akkor az apa felkelt az istállókat sorba járni, a béreseket felköltögetni, arra meg az anyjához ment a kis fiú tovább aludni. Igy volt náluk felosztva a szeretet.

Megjegyzem, hogy a birtokba vétel után az új földesúr nem ment ám a kastélyba lakni, hanem a tiszttartói lakban telepedett le. És ezt nem azért tette ám, mintha félt volna valamiféle kisértettől, hanem abból az igen helyes indokból, hogy egy olyan nagy kastélyban lakáshoz roppant -310- nagy léhűtő szolgaszemélyzet kell; ő pedig takarékoskodni akart. Az ott talált tiszttartót elcsapta (nem azt ám, a kivel mi mulattunk, az már akkor meghalt; egy morvát hozott a gróf a helyébe) s maga állt be tiszttartónak. Lett is ott rend mindjárt! Nem arattak vetés előtt.

A nevét is megmondom az új földesúrnak, de ezt ne tessék használni, az urak nem szeretik, ha az igazi neveiket megörökíti az ember valami regényben. Nevezzük csak «Lomniczy»-nak.

Hát egy pár esztendeig igen jól ment itt minden. A környékbeli uraságok ide jártak gazdaságot tanulni. S azt mingyárt az első belépésnél megkezdhették. Mert hogy a tiszttartói lakásban bizony szüken lehetett elférni a vendégseregnek: három négy úr is kénytelen volt egy szobában hálni, s ha nagyobb társaság volt, két szobában kellett teríteni s volt elég fejtörése a házi-asszonynak, a míg osztályozni tudta a vendégeket, melyiket ültesse a főasztalhoz, melyiket a mellék szobába. (Mert tetszik tudni, vannak némelyek, a kik az utóbbiért megneheztelnek, ellenben vagyunk többen, a kik épen ott érezzük magunkat nagy biztosságban.)

Lomniczy nem volt kártyás; sőt nagyot mondok, még csak azt sem engedte meg, hogy az ő házába kártyát vigyenek be. A kinek tetszett, nyáron kuglizhatott nála, télen meg biliárdozhatott. Hanem persze a tiszttartólak nem volt arra a czélra építve, hogy az valaha kávéház legyen. A biliárdszoba olyan rövid volt, hogy mind a kétfelől ki kellett nyitni az ajtót, ha az ember egy becsületes kvártot akart csinálni a piramidli partiban, s aztán megesett, hogy a kiugratott golyó átszaladt a harmadik szobába, a hol a hölgyek kávéztak s alig tudták előkeresni a krinolinok közül.

Ad vocem «krinolin». Akkor volt ez a csudálatos divat, hogy a hölgyek a léghajó kormányozhatóságát megvalósították. Nem szaporítanám ezzel a szót, ha ez is a motivumok közé nem tartoznék, melyek a história kifejlődéséhez -311- tartoznak. Ha már az urak nem fértek el a dákóval, hát a hölgyek még kevésbé fértek el a krinolinokkal. Pedig tánczolni is szottyant kedvük néhanapján; de a zongorának is kevés volt a hely, nemhogy a tánczolóknak lett volna.

Az uri kastélyban ugyan lett volna elég hely; csakhogy ott egész télen át nem volt fűtve semmi kályha: a hidegben nem esett jól a mulatság; ha pedig befűtöttek hirtelen, olyan fejfájasztó gőz támadt, hogy azt még a rinóczerosz sem állta ki.

Az ismerősök köre pedig egyre szaporodott, a tiszttartói lak csakugyan nem állta ki tovább az ostromot.

Egyszer, a mint Lomniczy a felsőmagyarországi birtoka megtekintése végett hosszabb időre eltávozott (úgy tudom, hogy nagyszerü sajtgazdaságot és pisztráng tenyésztést rendezett be), a neje minden előleges tanácskozás és beleegyezés nélkül, a bizonyos indemnity reményében, átköltöztette a háztartást az úri kastélyba. Nyár volt: szép meleg idő; azokban a hűs magas teremnagyságú szobákban gyönyörüség volt a lakás. Hiszen tetszik rá emlékezni, azok a pompás platánfák hogy integetnek be az ablakokon, a nagy kúszó rózsák meg keresztül bujnak a salugáderek nyilásain s bemásznak a szobába a virággirlandjaikkal. Aztán az erkélyről milyen fölséges kilátás esik!

Arra a halastóra ott a sík pázsit közepén, a mibe azok a rengeteg nagy gyászfűzek lógatják bele az ágaikat! Én nem vagyok poéta ember; de magam is óra számra el tudtam ott ácsorogni, bámészkodva, mikor más dolgom is lett volna.

Az ismerősök, úgy féltréfából, mondák ugyan az asszonyságnak, hogy nem fél-e a «czifra asszony»-tól. (Igy hivta már minden ember a kastély kisértetét, a mióta azon novellájában ez a név lett ráruházva.) De ő nevetve mondá: «Nem féltem én az én uramat semmiféle czifra asszonytól. Magam sem vagyok az; még csak krinolint sem hordok; -312- másféle czifra asszony volt az, a ki miatt az előbbeni földesuraságot utólérte a maga veszedelme».

A hazatérő Lomniczy egészen meg volt lepetve, mikor a háza népét már az új kastélyban elhelyezkedve találta.

Eleinte egy kicsit dörgött-morgott (a családfői jogainak megóvása tekintetéből), a dolgozó, pipázó, tekéző szobáival elégedetlen volt: azon patvarkodott, hogy semmijét sem találja: a volt lakásán tudta már, hogy mije hol áll? most pedig mindenért inas, kulcsár, szobaleány után kell kiabálni, hogy hová dugták el ezt? hova pratálták el ezt amazt? És a mi legnagyobb okot adott a zsémbelésre: az elhagyott kisszerű lakban szorosan egymás mellett voltak a hálószobáik, az övé, meg a feleségéé; itt pedig egész teremsor, folyosó, rejtekajtó választja el őket egymástól; már most a kis Bélácska hogy fog vándorolhatni egyik szülőnek az ágyából a másikba?

A nagy zsémbelésnek utoljára azzal szakitá végét az asszonyság, hogy tréfásan oda veté az urának:

– Tán bizony attól félsz, hogy téged is meglátogat a szobádban a «czifra asszony»?

Ez a tréfás csiklandás elevenre talált. Lomniczy nem szerette, ha a rovására nevetett valaki; igen komoly, mindenkinek becsületadó, de mástól is becsületkövetelő ember volt.

– No engem ugyan nem ijeszt meg semmi czifra asszony. Monda büszkén. Ha tetszik, látogasson meg. Szivesen látom.

– Inkább ha félsz, itt leszek én is melletted! kötődék vele az asszonyság.

– Köszönöm a grácziát: de mikor nekem egy ilyen érdekes hölgygyel készül légyottom, akkor a feleségem asszony csak maradjon a saját szobájában s ne rontsa el a mulatságomat.

S ezen a tréfán évődtek aztán egész este, a vacsora alatt is, s mikor eljött az ideje: a férj ment a maga lakosztályába, a nő is a magáéba. A Bélácska szokás szerint -313- az apjával akart aludni menni; de az azt mondta neki: «Csak maradj te ezentúl az anyádnál; reggel nem találnál oda hozzá.»

Éjszakán alig hogy elcsendesült a ház, roppant nagy dörömbözésre ébredt fel minden ember. A zaj Lomniczy úr szobájából jött: úgy tetszett, mintha a házi úr egész banda zsivánnyal dulakodnék. Asszony, szobalány, paplannal a nyakában, instruktor stiléttel, inas puskával, szakács palacsintasütővel rohantak a megtámadottnak vélt segítségére s mikor benyitnak hozzá, ott találják az ágyaszélén űlve egyedül az urat. A szobában szétszórva hevert csizma, famacska, gyertyatartó, a miket az ajtóhoz hajigált. Egészen ki volt kelve képéből.

Lomniczy nagyon restellte a dolgot, hogy annyi ember összeröffent, s még ő neki állt feljebb. Zsémbelni kezdett, hogy az inas nem hozott neki éjszakára friss ivó vizet, s minthogy ebben az új hálószobában nem talált rá a csengetyüzsinórra, azért hajigálta a csizmát az ajtóhoz; most menjen mindenki az ágyába s neki hagyjanak nyugtot.

Azonban a hangjának a reszketése elárulta, hogy valami másnak kellett itt történni; annyival inkább, minthogy az ivó viz is ott állt az éji szekrényen, a csengetyüzsinór is ott csüggött az ágya fejénél.

Ő azonban szigoruan megtiltotta, hogy erről a mai dörömbözésről valakinek említést tegyenek.

Hanem ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Magába zárt, buskomor lett; alig lehetett szavát venni. A mit soha sem szokott, ebéd után feküdt le aludni. Az inasa, a ki a földszinten épen az ura háló szobája alatt szokott aludni, azt beszélte, hogy az úr mindig éjfél után felkel csizmát huz s nagy dobogó lépésekkel jár fel s alá a szobában; s néha a szavát is hallani, mintha kérdezne valakitől valamit: mintha kiparancsolna a szobájából valakit. Egy reggel pedig, mikor még az úr aludt, a szobájába benyitó inas a vadászkést az ajtóba furva találta; -314- mintha valakinek utána hajították volna. S az úr rendkivül haragos volt, a miért azt az inas észre vette.

Hanem akkor aztán komolyan kérdőre fogta a felesége s egész szivszerinti nyájassággal kivallatta a férjét, hogy mi történt vele?

– Minden éjjel. Mindig ugyanegy órában. Pedig én nem vagyok se képzelődő, se holdkóros. Semmi bünömet sem tudom, a miért valakinek a halottja boszut álljon rajtam. Bántja a büszkeségemet, hogy a babona, a mi parasztnak való, engem is megnyergeljen. De ott áll előttem minden éjjel s nem tudom elkergetni. Ébren vagyok; megmosom az arczomat, s mikor meg akarom törülni, nem veszem észre, hogy az ő halotti köntöse akadt a kezembe, abba törülközöm.

Az asszony megijedt. Azt hitte, hogy ez kedélykórság. De eltitkolta a rémületét. Még derült kedélylyel mondá:

– Óh, ez ellen én igen egyszerü házi szert tudok. Meghivunk a környékből egynehány jó barátot, s a hogy más tisztességes ember szokott tenni: egész éjjel eltarrokkoztok ott abban a te megbabonázott szobádban.

Ez a házi orvosság csakugyan jó prophylacticus szer a kisértetek ellen. Ugyan a tarokkozók is szoktak babonákat hinni: vannak, a kik félnek a «rossz bibicz»-től, a «szurokmadár»-tól (Pechvogel), a kik a harmadik ultimo után helyet huznak, de a «dámá»-tól nem félnek: azt letenni jó. Sőt ismerek olyan tarokk celebritást, a ki négy dámával a kezében kimondta a «szólót». Nem! a czifraasszonytól a tarokkozók nem félnek.

Tehát az történt, hogy a soha nem kártyázó Lomniczy egyszerre csak elkezdett szenvedélyes tarokkistának felcsapni: még pedig az «ugrándozó» fajtából, négy tarokkal, nyolcz szinnel megjátszta a «kettőst», kilencz tarokkal az ultimot, kétféle vulpessel bevágott a solóba, s rekontrázott -315- ötödik vételre. Tetszik tudni úgy-e bár, hogy ezek micsoda dolgok?

– Vesztett is eleget, úgy hogy kezdték «kész-pénz bácsi»-nak csufolni: de hát azzal nem törődött. Kész nyereségnek vette, hogy agyonverhetett egy éjszakát a másik után. Mindig volt tiz-tizenegy összekötött kettős a táblán (tetszik érteni?), úgy hogy reggelig nem lehetett abba hagyni.

Egyszer megint hozzá ültek a játékasztalhoz, jól megvacsorálva elébb: csak még a thea volt hátra, a mit egész éjjel fogyasztottak. Lomniczy megint beugrott; kérte a talont. Az osztó egymás után felvágott neki négy dámát.

– Ejnye, bizony ha még egy ötödik dáma volna, azt is nekem adnád! mondá rá tréfálkozva.

Erre a szóra belép az inas, egy tálczával a kezében, azon hoz nyolcz findzsát, a szamovárt, czukortartót, tejszines ibriket, rhumos palaczkot. De ugyanabban a pillanatban az átelleni ajtó is megnyilik, s erre olyan légvonat támad, hogy minden gyertyának a lángja lefelé csapódik s a kártyák szétrepülnek az asztalról. Az inas elordítja magát: «Jézus, Mária, szent József!» S kiejti a kezéből a tálczát, minden porczellánostól; Lomniczy pedig elmeredve bámul maga elé, az átelleni ajtónyilás sötétjébe. Magkapta az «ötödik dámát».

Mind felugráltak az asztal mellől: Lomniczy aléltan hanyatlott hátra a karszékébe; magán kívül volt: le kellett őt fektetni. Éjjel futtattak a városba orvosért.

A jelenvoltak valamennyien mind esküdtek rá, hogy ez valóság volt; az egyik látott belőle valamit, a másik a hangját hallotta, a harmadik valami megnevezhetlen sirbolti dohot érzett; de leghivebb tanu volt az inas, a ki semmit sem szólt, csak a foga vaczogott össze, ha kérdezték, mit látott. Hiszen ok nélkül csak nem dobta el a kezéből azt a sok drága theás edényt. -316-

A minek annyi ember tanuja volt, annak nagy hamar hire futott. Egész szenzácziót keltett az a vidéken. A ki nem akarta hinni, azt megverték.

Mikor már a közönség kidisputálta magát e rémjelenet lehetősége fölött, fogja magát két fiatal katonatiszt (főhadnagy mind a kettő): «No, majd megfogjuk mi azt a czifra asszonyt»!

Még olyan «czifra asszony» nem volt a világon, a ki egy főhadnagy szobájába büntetlenül be mert volna lépni.

Szabadságot kértek a várparancsnoktól (K.... várában volt a garnizonjuk) egy pár napra. S kihajtattak a nem messze levő Lomniczy kastélyig.

Egyenesen elmondták odajövetelük czélját: komoly dolgot csináltak belőle. Ebben a kisértet históriában valami szemfényvesztésnek kell lenni. Az ujabbkori büvészet olyan tökéletességre vitte már e tudományt, hogy valóságos boszorkányságot űz vele. Spiritisták, lélekidézők mind, vagy szándékos ámítók, vagy professionatus komédiások; hátha van valakinek valami czélja azzal, hogy e kastély urait elrémítse? ők ketten majd rájönnek e kisértetjelenés titkára; csak engedjék őket egész erélylyel hozzá látni.

Lomniczy nem akart beleegyezni; de a neje rávette, hogy engedje a két katona vendégét abban a kisértetjárta szobájában hálni.

Vacsora után a két főhadnagy eltávozott; Lomniczy ezuttal a neje szobájába vonult alvásra.

(Nem állhattam meg, hogy ennél a szónál félbe ne szakítsam az elbeszélő hazafit: «De ugyan mért nem tette ezt hamarább is?»)

– Miért ám? Hiszen én is azt kérdeném nyomban. Nem tudok rá más okot gondolni, mint hogy nem akarta, hogy a kisértet még oda is utána menjen, s még a nejét és a kis fiát is megrémítse. Pedig az oda csakugyan nem ment utána. Nem üldözött az mást, csak azt, a ki ama -317- szobát foglalta el, melyben őt ártatlanul meggyilkolták. Éjfél után egy pisztolylövés csattanása verte fel az alvó kastélyt. Mindenki oda futott a háló szobába, a hol a két katonatiszt hált. Az egyik a pamlagon feküdt, a másik az ágyon. A pamlagon fekvő tiszt mély álmából ébredt fel a pisztolydurranásra, s a golyó által összezuzott fali tükör cserepeinek a hullására. Az ágyban fekvő főhadnagynak még kezében volt a kilőtt pisztoly, s még többször is lőni akart vele: felhuzta, meg elcsettentette, szemei mereven bámúltak a semmibe.

– Nem én. Csak a mi megtörtént. Annyira megháborodott, hogy meg kellett kötözni. Ugy szállították a várba vissza. Ott hagymázba esett. Gyógyította azt mindenféle doktor; még Bécsből is hoztak le kettőt. De még csak a betegségének a diagnozisát sem tudták megállapítani. Nem hallotta azoknak a kórtüneteknek soha senki hirét. Hatodnapra meghalt. A nélkül, hogy egy árva szóval is elmondta volna, hogy mit látott azon az éjszakán.

– Még két szivarom van, a mit kiszivok, azzal vége lesz. Ezt még meg kell önnek hallgatni.

– Csodálom, hogy nem ismeri ön azt a történetet: hiszen le volt irva a Győri Közlönyben, a hol még a főhadnagyok is névszerint fel voltak sorolva. Az, a ki ily gyászos véget ért, egyetlen fiivadéka volt egy előkelő stájer családnak. Ez eset után még a legskeptikusabb filozófus emberek is azt tanácsolták Lomniczynak, hogy hagyja oda azt az elátkozott kastélyt, legalább egy időre: menjen fürdőre, vagy induljon utazni Skócziába.

– De Lomniczy makacs természetű ember volt: vagy talán vonta valami fátum. Azt mondják, hogy vannak lunátikus emberek, a kiket a holdvilág felcsal a ház tetejére -318- éjszaka, mezitláb sétálni. Ezek sem tehetnek róla. Ámbár minden logika ellen van, hogy egy ember, a ki nem cserépfedelező, a háztetőkön sétáljon: még is ösztönözve érzik magukat ez indokolhatlan eljárásra. Ilyenforma lehetett Lomniczynak az a végzetes vágyakodása, csak azért is megtartani hálószobájául a megölt asszony termét. Nem akart félni. Aztán mitől? Egy semmitől! Egy agyrémtől! Hiszen gyermek az, a ki meg hagyja magát ijeszteni azzal a szóval, hogy «jön a mumus»!

Említém, hogy Lomniczynak volt egy kis fia, a ki azelőtt, míg a tiszttartói lakban tanyáztak, az apja mellett szokott aludni.

A czifra asszony kisértetregéjét már minden cseléd beszélte: a kis fiu is meghallotta azt, s akkor aztán addig nyügösködött az apja, anyja nyakán, hogy engedjék meg neki, hadd háljon ő a papával: majd ő olyan szépen fog imádkozni, hogy a kisértet nem jön oda; hiszen benne van az imádságban: «Ne vigy minket a kisértetbe!» míg engedtek az okos gyermeki beszédnek, s Lomniczy magához vette éjszakára a kis fiát az ágyába.

Ugy ébredt fel, azon az oldalán fekve reggel, a melyiken este elaludt. A kis gyermek karja a feje körül füződött, fejecskéje a vállán feküdt: kölcsönadta az apjának az álmát.

Hát nem szép költői gondolat ez, barátom uram! A kisértet egy nő. Mindenkit üldöz, ijesztget, öldököl erős férfiakat; hanem a mikor egy kis gyermeket lát maga előtt, akkor megenyhül a haragja. Ha fölkel, odajön éjféli órában, rátakargatja a kis alvóra a lecsuszott paplant, megcsókolja és odább lebben. Ezt ön így irná meg úgy-e, ha valami románczot csinálna belőle? A női gyöngédség még a kisértet szivét is uralja.

… Ejnye, de imfámis rosszul ég ez a szivar; pedig kiállítási specziálitás. Megengedi ön, hogy egy másikra gyujtsak?

No hát a hogy mondom: a valóság meghazudtolja a poézist. A kisértetnek nincs irgalmat érző szive: nincs nála gyöngédség, kegyelem, kiengesztelődés. Negyvenedik napjára az első megjelenésnek reggel halva találták Lomniczyt az ágyában. Vérömlés ölte meg, mint Attila apánkat.

– Igy történt; ezen módon. Ezt én bizonyára nem most találtam ki az ön szórakoztatására, sem pedig a rosszul égő szivarom miatt elkeseredésből. Halva találták a derék, erőteljes férfit az ágyában. Hiszen nagy hire volt annak! Ólomkoporsóban vitték a hulláját haza az őseihez sárosi sírboltjába: ott aluszsza örök nyugalmát. Az özvegye egy napig sem maradt tovább a kastélyban, rögtön összepakolt, a kis fiával együtt felköltözött Bécsbe; a jószágát áruba bocsátotta s mihelyt vevő akadt rá: azt sem kérdte, kicsoda-micsoda? aláirta a szerződést: a többit az ügyvédjére bizta. A kastély egészen ingyenben maradt az új birtokosnak.

– Az uj birtokos – valljuk meg igazán – egy bécsi bankár volt. Éktelen gazdag Dárius ember. A ki csak úgy komázik Szerencse istenasszonnyal. Ezeres bankóval gyújt szivarra. Azt mondják, hogy Bécsben az volt a legnagyobb gyönyörűsége, hogy a pénzestárczáját a külső kabátzsebébe dugva, belevegyült a kohlmarkti sokaságba s aztán nagyon mulattatta, ha a tárczáját kicsenték a zsebéből. Hires volt a börze manövereiről. Egyszer haussera, másszor baissera dolgozott. Először meggründölt egy nagy vállalatot, aztán lánszirozta, tovább pusszirozta, végre konterminozta s így nyerte a milliókat. Tudott is velök élni! Nagy Lebemann volt. Az Opera komikban ő tartotta az egyik proscenium-páholyt, a melyikből fölfelé -320- kell nézni a szinpadra. A leghiresebb bolondságokat ő rendezte. Hagyjuk neki azt a nevet, hogy «Lebemann Alfréd».

Én bizony megvallom igazán, hogy nehéz szívvel látom, mikor egy-egy ősi magyar család jószága a másik után gazdát vált. Tudom ugyan, hogy abból az idegenből is jó hazafi lesz időjártával; de csak még is nehezen esik hozzászoknom, hogy a mit őseink lóháton, karddal és kopjával a kezükben meghódítottak, azt a földet az idegen paruplival a kezében ragadja el tőlünk. Azonban utólag még is jól esett, hogy így esett; a bécsi bankár ezt a birtokot is csak spekuláczióra vette: rögtön parczellázta, harmincz évi törlesztésre elárusította; én is úgy jutottam belőle egy kétszáz holdas taghoz; de én hála Istennek, az első esztendőben kifizettem az egész árát; akkor nagy termés volt: tizenkét forintos buzaár, nem tartozom senkinek. Hát nekem, meg több apró gazdáknak egész javunkra vált az a birtokcsere. Lebemann bankár nem tartott meg a birtokból magának egyebet, mint a kastélyt meg a hatszázholdas parkot és vadaskertet. Az nem kellett senkinek. Hét forint luxus-adó a parktól holdankint; no köszönöm szépen. Ő azonban megengedhette magának ezt a költekezést; mert ezen az üzleten is nyert száz perczentet netto.

Ő is tudta azt jól, hogy ehhez a kastélyhoz micsoda kisértetes hagyomány van fűzve: épen ez csiklandozta az inyét szörnyűképen.

Itt, a kisértetek elhirhedett tanyáján tartani egy nevezetes dáridót. Ennek van valami pikáns zamatja. Egy olyan lakomát, a melyen száz arany egy kuvert; van minden: csemegék, a melyeket esznek, és csemegék, a melyek maguk is esznek. Tizenegy bonviván gavallér jött le vele Bécsből: mind válogatott sportszmenek és börzebárók. És tizenkét elegáns hölgyecske a balletkarból a szimmetria végett. -321-

Hej, ha ön olyan szépen tudna ilyesmit leirni, mint azok a franczia regényirók, a kiket mi olyan kedvtelve olvasunk ott falun (mikor a feleségünk nem látja), – ez volna az igazi tárgy.

Ezekkel tessék megküzdeni madám «czifra asszony!» Ezzel a féktelen vihánczoló csoporttal, mikor a kiivott poharaikat a falhoz verik s úgy hivják a kisértő szellemet: «Ide hozzánk! szép asszony a tulvilágról! Itt van egy üres szék, itt egy tele pohár a te számodra is! Igyál, mulass, kaczagj velünk! Tanulj élni! Éljen a kisértet!»

Az óra tizenkettőt üt. Az ajtó megnyilik. A lármás had elnémul, de a következő perczben még nagyobb vihongásban tör ki; hisz az éjféli kisértő nem suhanva közelgő rémszellem, hanem a bizalmas komornyik, ki az urának ezüst tálczán hoz egy táviratot.

Távirat! Éjfélben? Azt bizony K... városból hozta egy lovas staféta. Nagyon sürgős lehet. Bécsből érkezett, gyors továbbitás utasítása mellett.

Alfréd úr engedelmet kért a vidám társaságtól, hogy egy perczre a szobájába vonuljon a kapott táviratot elolvasni.

– No, csak el ne kapjon a czifra asszony odabenn! – kiáltának utána a dőzsölők gunyolódva.

Tizenegy pár ott maradt a tivornya-teremben, a tizenkettedik fele, a magányosan hagyott bacchansnő, nem tehetett okosabbat, mint hogy a többiek mulattatására felugrott az asztal közepére s szilaj merészséggel lejtette a pohártánczot, a mivel a dobzódókat még frenetikusabb őrjöngésbe hozta.

A hölgyek egyszerre ijedten huzódtak egy csoportba, nagy kendőikkel takargatva ludbőrző tagjaikat: a férfiak szájában is elakadt a dal. -322-

– Ejh, mit? kiálta közülök a legbátrabb. Alfréd most meg akart bennünket tréfálni.

Lebemann Alfréd ott feküdt az ágy előtti medvebőrön elnyúlva, keresztül lőtt fővel. Jobb kezében a revolver, baljában a távirat.

«Seeschiffart maga után rántott minden vállalatot. – Általános panik! Krach! Holnap másfél millió differenczia fizetendő. Pénztáros kasszával elszökött.»

Egyszerre kiment a mámor valamennyinek a szeméből. Nem kellett már nekik szép leány csókja; se esszbukéval kevert pezsgő; orczátlan dal, csábító táncz; futott valamennyi ki a kastélyból, felverni a kocsist álmából: – fogatni, vágtatni a legközelebbi vasuti állomáshoz. A dévaj hölgyek is siettek felkapkodni, ki mit talált az útiköntöséből, hogy itt ne felejtsék őket; a Sachertól hozott pinczérek sebtén takarították össze az ezüstnemüt és porczellánt: reggelre üres volt a kastély. Csak az agyonlőtt uraság maradt ott a czifra asszony szobájában, egyedül, végig nyúlva a padlón, a míg este felé előkerült a szolgabiró, meg a törvényszéki jegyző, hogy felvegyék az esetről a protokollumot.

No hát ki tudta seperni a kastélyból a «czifra asszony» az egész bacchanált, úgy-e?

Ez pedig olyan igaz történet, mint a milyenről csak valaha szolgabiró protokollumot vett föl s rányomta a pecsétjét.

Nem hiába mondja Göthe (vagy nem Göthe mondja?), egy szóval egy okos német, hogy: «Sok dolog van még a világon, a miről a bölcsek nem is álmodának».

… De már csakugyan nem szívom tovább ezt a szivart, mert úgy büzölg, mint a tőzeg; pedig «Cuba flór» volna. -323-

A krach, tetszik tudni, teljes mértékben beütött. Nekem, hála Istennek, nem volt egyéb papirosom, mint egy pár magyar dunagőzhajózási, egy pár bajai kiházasítási, egy nehány tisza-tűzkárbiztosítási, öt darab balaton-boglári gőzkompozási részvényem. Azokkal a kerti filagoriám belsejét igen szépen kitapetiroztam, a couponjaikat pedig czigarettnek használom; hanem azok a szegény Lebemannok bizony mind Sterbemannok lettek, a kik ott a «czifra asszony»-t inzultálták.

A kastély és a park kótyavetyére került. Potom áron vette meg egy spekuláns. Valami spiritusfábrikáns.

Ez aztán prakticze fogott hozzá a kisértet kiküszöböléséhez. Az egész kastélyt átalakítá szeszgyárrá. A nagy parkot pedig kivágatta: eladta ölfának; a telket köles, burgonya és tengeriföldnek használja, abból főz spirituszt.

És így jelenleg a szellem ellen küzd a szesz: az egyik spiritus ellen a másik spiritus.

De meglássa ön: (kivánom, hogy rossz próféta legyek) az a felingerelt kisértet még ennek a spiritusznak is ki fogja törni a nyakát.

Én elvégre is csak azt ismétlem, hogy daczára annak, miszerint ez mind való történet: az egésznek az összefüggését lehetetlennek tartom; hanem hogy a szeszgyárosoknak a rémmese utolsó szakaszával nem ütöttem-e szeget a fejükbe? azt nem tudom: azok aligha el nem hiszik a «czifra asszony» boszuját a mostani keserves antispiritista viszonyok között…

Lábjegyzetek.

1) Az 50 és 100 frtos bankjegyeken látható jelvények.

J. M.

2) Hirhedett felvidéki rablóhős a század elején.

J. M.

3) Akkoriban jött divatba, húsz éven aluli úrhölgyekkel per «maguk» conversálni.

J. M.

4) Csallóközi szerencse: mikor az utazó az átjáró révnél a kompot épen az innenső parton találja.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NINCSEN ÖRDÖG; A MAGLÁY CSALÁD; A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

22	ismernek, kogy	ismernek, hogy
63	En lennék	Én lennék
87	Tudod mít?	Tudod mit?
203	önöknek a títkos	önöknek a titkos
211	Jól takarékosskodott	Jól takarékoskodott
219	a mít önről	a mit önről
273	három csztendeig	három esztendeig
274	Bántódi úríszéken	Bántódi úriszéken
308	«fizess!«	«fizess!»
319	bécsí bankár	bécsi bankár