The Project Gutenberg eBook of Igy is történhetik, by Endre Ady

Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem háromszáz ujság-novellácskám csomójából huzogattam ki és össze, találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek, kikivánkoztak a líra fegyházából s távoli mezőket akartak látni a mások szemein át vagy legalább is ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy könyvrevalót. És csak azt érzem, hogy ezuttal más formájú versekkel állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt becsülik, hallják ki e könyvből a Halál dominiumáról hazabandukoló aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen -6- Ady-verseket is kissé ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a világon, csak amit érzünk, de – így is történhetik.

AZ ÖREG BORKONYI.

Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? – igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a koldus-köny, a köny.

Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, -8- mintha ez az úr lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát?

A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.

– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? – kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.

– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.

Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr, akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta -9- meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes apa.

Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak, hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy, mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.

A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.

– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, – csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.

– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.

S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, -10- özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét.

Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba, mintha hazajönnének.

Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.

„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett -11- rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.

Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel.

Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük vacsorázott.

Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:

– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.

A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, pici, apró jószágok.

Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.

– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, -12- az az Eta, az, Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.

Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a Nagyúrral nem lehetett birni:

– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket.

És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják.

– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba. Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.

És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.

Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették, ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri. -13-

MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.

(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld – kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők, szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas, kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély, kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az mindennél jobb.)

Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson, akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának, a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s ahol szivesen pihen el örökre az ember.

Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott, mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete, kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának, vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:

– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény, ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?

Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen, rossz kék -15- szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase fordulhattak ki szerelemtől.

Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk, mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam, hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam egy napon:

– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.

Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott, meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak, mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“

Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs -16- kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy, csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne. Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:

– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel, akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.

Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.

(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)

Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem -17- vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt s ezt mondta:

(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú, fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit mindhárman utáltunk.)

Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos szót nem ért a tettes.

– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész országban nincs számomra hely azután.

Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan, csúnyán, közém és Kun Marcella közé? -18- Itt valakit keresnem kell, itt valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt, megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan komiszkodni.

– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a hozzád méltó férfiu?

Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már veszélyes csókokat is váltott.

Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott meg.

Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem Mihályi Rózsikát.

– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?

– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.

No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már -19- sokszor láttam, amikor mást öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.

Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.

Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas, perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára. Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója – filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.

(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)

Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem. Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a csók-vipera e különös kergetésében.

– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a karban sokkal csinosabb nők is vannak.

A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban, temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket is a fülembe súgta:

– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben halt meg szegény.

(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“ = Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom, hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru üzeneteket kap.) -21-

A BIMBURA HALÁLA.

Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt, ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott, szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata, hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta. Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai alá helyezték.

Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen -22- éppen azért teáztunk ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje, titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe. Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában. Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét, mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:

– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben, emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és Navarrában?

– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint ezek itt. -23-

Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:

– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen, halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a gavallérok.

Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb, legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló síp-hangot adni, megszólalt:

– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?

Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett, mintha ott se lettünk volna:

– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék, hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van. Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a féltékeny düh és a szerelem.

Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:

– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban. Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet reggelenként. -24- Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek, hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír, hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos, girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép, fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok, mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“. Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se hallottam.

– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.

Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.

– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk kellett Henryvel az apám előtt, -25- hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus, vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas, két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk. Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért. Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény, szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt, hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes, tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva, éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes, fájdalmas, dühös ordítást hallottam.

– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry hogyan került a falak mögé? -26-

– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a kezemet.

Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek, Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még befejezte a történetet:

– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura? -27-

FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt, újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén, jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett. Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes, nagy, -28- nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról, vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.

Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja naphosszat a leveleket.

Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.

Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.

– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az idő és a kert?

– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne, mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.

– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem, hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha -29- könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket, mint kiránduláson az üres üvegeket.

Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú, lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.

Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl lehetett használni ezeket a levelekben.

– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget velem, mintha valóságos bolond volnék.

– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen. Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez, jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek, akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már így van s mivel az asszony mégis csak -30- kedves és alkalmas valamire, hát béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony előtt, ez pláne őrült veszedelem.

Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám doktorra.

– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.

– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem, minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.

És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.

Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:

– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember. -31-

A CIRLE SZEMEI.

Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével, azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.

Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt, vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének. Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be, ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.

De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában, -32- ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.

Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos, fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának, aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves, testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek, különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.

S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg, egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, -33- szomorkodott, forró, teli szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban. Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű, tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni, égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.

Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát, bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú, orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.

De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény? Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen. A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg, hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya, vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos akar lenni.

Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert a feje ketté volt hasítva. Semmi se -34- derült ki s a halottat elhozták, hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.

A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus, különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak, akit pedig úgy szeretett:

A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál. -35-

SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.

Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is. Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja, aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte, úszította.

Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már -36- így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf igazságot:

– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.

– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani s a diner után táncolni.

– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé jönnöd.

– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk. Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek legjobban.

Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott, csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső szélcsöndek évszakában.

Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“ itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot, azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki tudta s annak is, aki nem tudta.

Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt, ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott, felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a -37- városba, amely neki egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet, ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi vadlúdak.

Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a „Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva, néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság, szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se fordította az arcát.

Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az emeletre.

Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a -38- levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt, amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott. Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony, mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:

– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.

– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony s már el is tünt.

Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor – nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.

A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani kellett.

– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a nyavalyát.

Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette Szabó Mártonba.

Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta -39- megszerezni az érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu tört franciával, lázban el-eljajgatta:

– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a kapítány.

A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült s néha-néha mondogatta vidáman-durván:

– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a kölyköt is visszaadjuk az anyjának.

Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut aludt s nagyon különöset álmodott volna.

Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton, hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek, itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.

Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban. -40-

Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház emeletéről lejött sétálni a két nő.

Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő, fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő, rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:

Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s félénken mondta:

Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó Mártont.

Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre, szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg, akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is. -41-

AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiúk és unokák.

Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.

Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház tulsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik, betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.

A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiuk. Egy agglegény volt közülük, három pedig özvegy ember. -42-

A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette. Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy rá se ért az anyaságra.

A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak, amikor feleségeik megboldogultak.

Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.

II.

Pándyné: Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

Pándyné: Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

Mártha: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret. -43-

Pándyné: Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak, az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.

Mártha: De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős vagy.

Pándyné: Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan, kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a legalacsonyabb -44- sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.

III.

Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.

Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.

Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus dolgozott.

Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött, elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett, föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült Pándyakon, intett a cigánynak:

– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem fog -45- sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan, magatok lesztek.

Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír. A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy dühösen ezt hajtogatta:

– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül bele. -46-

HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok, kész, aranyos nők pólyabontás óta.

Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.

Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg, zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy, roskatag, sok szobájú falusi kurián.

Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak. Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.

Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal. Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos -47- faluba, hol éltek a leányok, inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához, Melániához és Jutkához.

Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak, holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.

Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült. Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta és flörtölte a világot.

Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.

Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta, hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“ -48- Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt, sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma falusi házában és verte-verte a mellét.

Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz, Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni, lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos, harmatos nyári melegeken.

„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes, egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors, a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.

– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.

Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között. Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. -49- És így tartott ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.

A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla, Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is, szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:

– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon szeretni.

Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó, feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, -50- teltek. Egyszer a parkban meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.

Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt Jutkához Pál úr:

– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.

Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a virág:

A „KÉT ELEFÁNT“.

A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát. Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.

Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor, körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett -52- a legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség, se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.

Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni, fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen, akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak, olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy mi fáj az öregnek.

De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak, jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg -53- kellett értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is. Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek, lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek, Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén, bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:

– Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is, Áron.

A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely, jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket, kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss, falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát a „Két Elefánt“-ban.

A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára. Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a hordók, akár csak Áron és az édes apja.

Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva Áron öregebb lett, mint az apja, -54- csak éppen ősz, hosszú szakálla nem volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:

– Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg vendégeket.

Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron jelez:

– A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a pénzüket, ha még van vagy maradt.

– Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött haza.

Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki odajött köréjük:

Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott. Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat kiáltott:

Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták -55- a dolgot tréfának venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy ordító, lecsapó villám.

Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:

– Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell engedni.

Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott szabadulni az ital-árból a kancsójával.

Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol, hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha veszedelem jön. -56-

ANITTA, A JÓSNŐ.

Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el, hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig. Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat, kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.

Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz, egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.

Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát és elszántságot szerezvén, felöltözött.

Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer látta az ember. Pedig -57- fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok, megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot csinálnak belőlünk utóvégre.

Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni, változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre. Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű, fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de Futtonikká.

Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz, rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?

– Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.

Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett -58- s dacos öregség integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.

– Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul fenyegetően.

– Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, – mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.

Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt, megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg gyermek.

– Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet, megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett, így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.

– Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék, jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat, a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat, halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához. -59-

Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni, különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh, Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.

Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, – íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet. Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.

Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt. Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész hiúz.

Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló röpítette a hintóját, de szamárháton ült.

A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős, csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen -60- nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.

Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve, – haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután, nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.

Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának, ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált, sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy akaratokból.

Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.

– Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám, olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?

Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.

– Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem, csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.

Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan -61- s nagyon szomoruan nézett visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:

– Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.

Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek, nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele kell bolondulni.

Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a szemembe.

Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem, sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan, mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani. -62-

GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó, nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és bús ez a mai világ.

Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér. Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó gyermekként csörgette -63- a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó, fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és pálinkát iszik a káposztás kertben.

A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében. Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt, becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.

A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik, hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül, komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.

Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti Gyelley Farkasnak -64- a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek. Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta, a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap akasztófája.

A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi, kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan. Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig újuló s mindig vén világba.

Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek -65- nézni a káposztákat? Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes, dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e szép álmokat a káposztás kert lakójának.

És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be szomoruan halt meg a káposztás kert lakója. -66-

AZ ÉRZÉKENY RUBEK.

Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös, panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt, vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az, ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok megmagyarázásán buzgólkodnak.

– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső, legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig asszony kell és pénz – sóhajtotta.

– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött kantint.

Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság, kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló tábori rend.

Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a katonák között, hogy segítsen -67- síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció áldott csodáját, a vasutat.

Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:

– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.

Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.

Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.

– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint az öreg, örökség-igérő nagynéniket.

– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, – nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és most erre van szükség.

– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne rontsák az Isten levegőjét, mint te.

Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem értette a pajtása ilyes -68- elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van – gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember, egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.

Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.

– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy nyereség legyen belőle.

A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.

Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg. Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat, megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem fehéren -69- megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.

– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság, hazamegyek és dolgozni fogok.

Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész testét elfoglalta a dűh.

– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz menni rajzolni?

– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.

– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.

– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.

Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves, hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.

Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában, sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.

– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos, pocakosodó, szőke mérnök. -70-

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz osztozkodni.

– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy berugtál tőle?

– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény, őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.

Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy indulóban van.

– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak. A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.

– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s pusztulj innen a pokolba.

Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka, kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk. -71-

A TILALA-TÓ TITKA.

Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat, mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás, félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia született egyszer. Mikor ebből a fiuból iskolás gyermek lett, megkérdezte tőle szeretettel a tanító:

– No, Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk én, az apád, az anyád és a kis társaid.

Ákos fölfujta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg szemeit s ezt mondta:

Mindenki röhögött az iskolában a tanítón kívül s azóta a Tilala olyan igazi szó, akár a Pókota.

Igy keletkezett a Tilala-tó, amelyről mi, gyermekek, mikor beszéltünk, tréfásan beszéltünk.

Labdázáskor, tavasz idején, a Falurétjén, például, mondta az egyik fiu, talán Urváry Bence:

Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett, belsejükben szomoru, sokat halló és tudó paraszt fiuk. -72- Ezek már másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis, pimasz, maszatos arcaikkal:

– Miért csufolod te Bodor Ákost, mondd, miért csufolod te Bodor Ákost, Urváry Bence?

Ezek a kiméletes fiuk voltak, de nem mindegyik fiu volt kiméletes és olyik túlment a határon:

– No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka gyermekét is?

Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte, hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúabban néznek. Ők, ezek, az ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemes elődeik emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra, leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük. Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész világ előtt: szörnyűség.

Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s utána kiabálták fiuk és leányok:

– Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyilt hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence, odamenjen.

A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek, csak úgy beszéltünk, mint egy csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz felé kendert áztatnak, később pedig, mi, puskás úrfélék, odajárunk vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen nyugtalanított és gonoszított.

Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyiltan, de mi többet tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk, hogy Terkát az ifju tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz, belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek és gonoszak voltunk.

Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki- és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak valamit.

Erre egy új jelszó adódott ki s erről mi, gyermekek, is szomoruan tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy oláhos faluban, tehát Terkát kimélni kell. Ezenfölül kimélni kell a tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.

Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye, kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet játszotta itt, hogy szinészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya- és magyar-kötelességük volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például – a Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen és nagyobb legyen, mint – a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök: -74-

– Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jól lett volna a tanítóval?

Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:

Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.

Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A csendőrök után birósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá fejlődött.

Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi, gyermekek is elszédültünk, megszelidültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.

Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre, hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem áztatnak, de ahova mindenki kerül, ki a Pókotába nem kerülhet.

Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették, mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölnivaló szégyene van, jőjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet külömb, mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és daloljunk: tilala, tilala, tilala. -75-

GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez. Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy Judithnak, a feleségének lánya született.

Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e ragaszkodásban.

Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.

Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű, hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber nem is érdemelt -76- jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok a sírásra.

Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket fogadhat, barátnőket látogathat Judith.

Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.

Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű, kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.

Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle szeretet kapcsolta.

Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság tisztjét: szeszélyesen, olykor -77- hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy zseniáliskodó, türelmetlen félművész.

Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől, se léhaságától megfosztani.

Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését: leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban. Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a bizonytalanságot.

De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a legnagyságosabb fájdalmon.

Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.

Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett -78- meg tíz órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.

Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta, elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja látni, beszélni akar vele.

Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen híradást akart.

– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és haragosan megérkezett.

– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta kenetesen a doktor.

Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.

– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve szakadtak föl melléből a szavak.

– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a doktor.

– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt ez a kiáltás.

– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.

Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából, ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony -79- boldogan halt meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz, álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.

S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát. -80-

JOHANNA HÁROM FÉRJE.

Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna kenyeret szerezni Johannának és fiának.

Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára. Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a Johanna szépségét.

E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták igaz hittel:

– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám, olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan mindíg a feleségére gondol Amerikában. -81- Ez pedig vígan erkölcstelenkedik a gazdag Botos-portán.

– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.

– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem üdvösségét. Inkább, inkább…

Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna fehér, úri szép arca.

Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes, gazdag Botos:

– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap, Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.

Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg a hites ura.

Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb, Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket -82- küldtek hozzá. Ezek a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:

– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.

Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.

A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi lesz veled, Johanna?)

Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.

Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre misék után, a templom előtt:

– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő él.

Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét vesztette.

A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem -83- égett szobájában, de lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.

– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor a fiamért cselekedtem.

Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura. Nem kívánta a csókját, nem.

Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda fog esni.

Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.

Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan kérdezte:

Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához. Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva mondta:

– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az Úr, aki ezt bizonnyal így akarja. -84-

ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.

Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja, tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében, melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással, emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem, mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból, meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket -85- – hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.

Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt. Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták, abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért, mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat, izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre, mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam, ha az utcán szóbaállott velem.

Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez nálunk. Miként -86- csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban, szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy most már megszánhatná az urát.

Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:

– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral. Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint -87- Sára, kellettem volna is, vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam, hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a leányánál, aki szintén jómadár lesz.

Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta, hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember, mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a menyecske, – újságolták -88- a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni, furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul sejt.

Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű). Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában. Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre, az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról, jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam elszaladni két menekülő pajtásommal.

– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát egészen odaszorította a vasrácshoz.

Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott, meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni: -89-

– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.

Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt, dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn, virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát, akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt levegőre hajtogatta le-le a fejét:

– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.

Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem és -90- félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén, az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták, hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük. Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal, boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról, aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten. -91-

EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.

Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót elmondtunk már egymásnak.

– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta: alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön, először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.

– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak éjszakájából.

– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.

Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s valamikor elkiváncsiskodott -92- a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak, fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.

– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.

Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos, mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni, mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe jusson minden, amire szüksége volt.

– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb veszedelem, ami csak élő embert érhet.

– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek, de a meglepetéstől és az irtózattól.

A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek, lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.

Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, -93- hegyi, tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.

Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga világra.

A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve, aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú, fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő kutya-beszédjét hallottam volna.

Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.

Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.

Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos, alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.

Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.

A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem s a házat mutatta. Valami -94- afélét kellett értenem, hogy csak idáig hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos és hangos házból senkise jött ki.

Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú, ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi pénzdarabot.

Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt, végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.

Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett, hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott voltam félig.

Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.

– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s a kínai kocsis.

Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom, – valóban dr. Nyerges Ignác.

– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a történet nem igaz-e? -96-

TAMÁS ÉS TILDA.

Vidám, kis egérke volt Tilda, apró, sűrű, fehér fogait mindig mutogatta a világnak. (Vigyázz, világ: ezek a fogak erősek és én vidám vagyok.) És nyomában kullogott gyakorta, de nem mindég, az ura. Sötét lomposságával beárnyékolta Tildát. Beteges, görény-férje egy vidám kis egér-asszonynak: Tamás. Elfértek ők a nagy emberi társadalomban, melynek sokasága ők: élődő, emberkedő, kis jószágok.

A görény-férfi oktalan dicsekedés céljából megszerezte a tetszetős, kis vidám egeret. Mivel pedig Tildának nem volt hozománya, de kivánkozott az élet úribb éléskamráinak közelségébe, feleségül ugrott Tamáshoz. Mert Tamásnak boszorkányos híre volt, hogy görény-lelkének nagy rátermettségével mint tud ő pénzeket szerezni.

És éltek együtt: két, kis együgyű jószág. Tamás csatangolt, bujkált, fáradott a pénzért. Tilda pedig mutogatta szép, kis egérfogait a világnak és új és új kalapokkal bőszítette a barátnőit.

Nem is igen gondoltak arra, hogy milyen nagy ez az élet. Ők ezt még májusi éjszakákon sem nagyon érezték. Ha megcsókolták egymást, tették talán azért, mert ez úgy van rendjén. Tildának nem volt hozománya s Tamás nagy érdemeket szerzett az új és új kalapokkal. Viszont Tamás úgy vélte, hogy szeretnie is illik olyan asszonyt, kivel büszkélkedni szokott az utcán. -97-

De hallották, hogy körülöttük nagy vágyú asszonyok és férfiak is élnek. Hallottak rejtelmes mennydörgésként zúgó véleményeket néhány ismerőseiktől, hogy az élettől mindent lehet követelni s az életet viharozva kell élni. Tamás ilyenkor pénzkeresésnek iramodva, futtában dörmögött magában. (Csak az egészségem volna jobb. Megálljatok csak. Azért így is megcsinálom, amit akarok. Több pénz kell, akkor majd élni fogunk mi is.)

Ötfogásos vacsorával ülték meg házasságuk kétéves fordulóját. Tamás meghívta vacsorára Dénest, kivel együtt tanulta Horácius ódáit valamikor. Buzgó, izgató, forró hangú férfiu volt Dénes. Fekete, dús haja homlokába csapzott. Nyugtalanító véleményeket közölt sűrüen az életről. Tamás nem régen fedezte fel újra. Eldicsekedett neki a feleségével. Tildának pedig ezt mondta:

Dénes azt hitte, hogy ő Don-Juan. Pedig ő csak egérfogó volt. Tilda megunta a fogait mutogatni. Különös dolgokat hallott a világról s elhatározta, hogy most már torkoskodni fog.

Tamás pedig görénykedett. Lomhaságát mindig és mindig letiporva, szaladgált a pénz után, mely kellett a konyhára, az új kalapokra s arra az időre, ha majd ő és Tilda másként fognak az élettel bánni.

Csak pár esztendő mulva vette észre, hogy hiányzik valaki. (Ejnye, ejnye, hol van Dénes?) Tilda összefogott ajakkal járt-kelt hetekig: ez különös volt egy kicsit Tamásnak. Aztán szaladgált tovább, de mert sajnálta az asszonyt, hogy unatkozik, haragudott Dénesre. (Jó, jó, azt írja, hogy a tengert tanulja festeni, de hát várhatott volna még egy-két hónapot.)

Tildának pedig nem a szerelem hiányzott: a -98- lelke égett némi vádtól. De nem érezte, hogy szeretett, sem azt, hogy csalt. Hallott később asszonyokról, kik őrült dolgokat míveltek, mikor a szeretőjük elhagyta őket. Erre megnyugodott egészen: ő mégis külömb ezeknél. Ő nem csinál őrült dolgokat, egyébként is kezdte nem érteni, hogy miért ne lehessen egy asszony hű az urához. Már-már esküdözéseket tett titokban, mikor megismerkedett Tiborral, ki új és igen barátságos ismerőse volt Tamásnak.

Ez a Tibor már majdnem szenvedélyeket tudott kihozni a Tilda kis egér-lelkéből. Néha világosodásai voltak gondolatban Tildának. (Ez a Tamás mégsem én hozzám való. Olyan, olyan, mint egy görény. Igen, görény. Hát nem elég, ha én jó felesége vagyok?)

Közben Tamás bővebben kapargatta a pénzt. Kezdett ideje lenni arra, hogy meghallgasson emberi fecsegéseket. Sőt kezdett egy kis fantázia is tüzesedni a lelkében. Fiatalabbnak kezdte érezni magát s biztatni. (Végre is a szerelem: ez a valami. És nekem olyan szép feleségem van.)

És kigyuladt a szívében egy rettenetes gyanu. Ahogy ez a gyanu először megmelegítette a vérét, szaladt haza. Szerencsére Tibor éppen egy félórával elébb távozott s Tilda igen szomoru volt. Érezte, hogy Tibor unja a szerelmét. Tamás kiabált:

– Tilda, vallj be mindent. Te szereted Dénest. Azért vagy bús. Én már ezt egy év óta látom.

Alkonyodott. Illatos volt a Tilda szobája. Tilda úgy érezte, hogy neki egy derék, jó kis ura van. Átfogta Tamás nyakát, össze-vissza csókolta az ő kis görény-urát. A könnyei megeredtek s úgy zokogta:

– De rossz vagy. De rossz vagy. Miket gondolsz rólam. Sohasem szerettem Dénest. Mindig is utáltam. Csak a te kedvedért hallgattam ezt el. -99-

És úgy érezte, hogy nagyon igazat mondott. Boldog volt Tamás. És mikor a gaz Tibor csakugyan elmaradt, Tilda majdnem hogy szerelmes lett az ő kis urába.

Ám jött Tildának pillangó-kergető, képes-kocka rakó, régi, gyermekpajtása, Dezső, ki híres ember volt. Nagy énekes. És Tilda sóhajtott. (Ő az igazi. Miért is nem vártam én ő rá?) És úgy vélte, hogy most kezdi érteni azokat, kik az élet nagy éléséről s a nagy vágyakról beszéltek előtte.

Már nem szaladgált olyan makacsul mindig pénzért ez időben Tamás. De valahogy tudatosabban büszkélkedett a feleségével, mert most már több ideje is volt rá. Sőt némi lelki életet is kezdett élni Tamás. Sőt igen nagy kedvvel megfigyeléseket is gyűjtött. Dezső akkoriban mindig velük tartott. Egy vacsora alatt váratlanul kiabálni kezdett Tamás:

– Tilda, te mindig elpirulsz, mikor a Tibor nevét kimondják. Hát nem gyanus ez, Dezső?

Mikor aztán együtt maradt a feleségével, valahogy nyugtalanítani kezdte a saját mondása Tamást. Visszaemlékezett igen sajátos jelekre. Tilda bajt sejtett:

Tildának az jutott eszébe, hogy most már mennyivel több telik kalapra s az ő szegény kis ura hogy kinozta magát ezért a kis módért. Gyöngédeket gondolt. (Milyen jó ember ez a Tamás!)

Két kezével egyszerre kezdte szerelemmel simogatni a Tamás arcát. Gőgicsélt:

– Kis szamár uram. Kis csacsi uram. Hogy jút ilyen az eszedbe? Az az utálatos fráter. Egy örökkévalóság óta nem is láttam. Amig idejárt, addig sem nagyon szerettem. Hogy jut ilyen az eszedbe… -100-

És valóban csudálkozott Tilda, hogy ilyen lehetetlenség jut a Tamás eszébe.

És valóban Tamás is kezdte szégyelni, hogy ilyen eszébe jutott. Elhatározta, hogy jóvá teszi a dolgot. Különben is, Dezső nemsokára elutazott. Tilda valósággal kényszerítette az urát, hogy az módot adjon a penitenciára. Évek teltek el, míg megengedte az urának, hogy csak be is mutasson neki egy idegen férfit.

Mert gyászolt kicsi egér-lelkében Tilda. Gyászolta évekig Dezsőt. (Ő volt az, akit úgy festenek, hogy hozza valakinek az életet. Érzem: ő volt nekem az élet.)

Így sóhajtozott önmagában s nem vette észre, hogy a Tamás lompossága csodálatosan elsímult. Nem tudta észre venni, hogy Tamáshoz új vágyak, nagy görénynagyságú új vágyak érkeztek meg. Mert ő egér volt s az ő szerelmei csak egérnyiek voltak. Tamás beleszeretett a feleségébe. Éppen akkor, mikor Tilda mégegyszer nekiragyogtatta az életnek szép, kis fehér fogait s elhatározta, hogy a nyártól búcsúzik. És Gézával búcsúzik el.

Jött aztán egy május: Tamásnak valaki Dezsőről beszélt. És orgonavirágok nyíltak és Tamás szerelmesebb volt, mint valaha. A szenvedély új erőket adott neki. Durván a vállába markolt neki akkor este:

Mindent tudok: te Dezsőt szeretted. Most is szereted, hiába tagadsz, hiába tagadsz.

Kertre nyiló ablakaik tárva voltak s bemuzsikált hozzájuk az illatos élet. Tildát sírógörcsök fogták el, aztán lebukott a szőnyegre. Átkarolta balkezével az ura térdét, jobb kezét esküre emelte:

– Esküszöm mindenre neked, hogy kínozol, hogy rossz vagy. Nem is érdemled meg, hogy hű vagyok, hogy szeretlek. Esküszöm neked, hogy sohasem szerettem Dezsőt. -101-

És Tilda nem is tudta elgondolni, hogy élt valaha Dezső. És ellágyult nagyon-nagyon Tamás, lelke tündéri éjszakát jósolgatott. Lázban dadogta, míg csókolta az asszonyt:

A májusi éjszaka pedig kegyesen hintette arany mámorporát minden földi egerekre és görényekre. (Éljetek okos, boldog kis egerek, görények s más vidám kis jószágok: ti éltek igazán.) -102-

MATILD, ELZA, MARY.

(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő. Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)

Mary: (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein, de egyszerre megáll.)

Elza: (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s olyan fehér lesz, mint egy halott.)

Matild: (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes, olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt? -103-

Matild: Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.

Mary: (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)

Elza: (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot, de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész. Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a szemei könyesek, leejti az ujságot.)

Mary: Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán vagy háromszor hallottam játszani.

Matild: És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó barátunk, gyakran járt hozzánk.

Matild: Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor hazakerült Budapestre.

Matild: Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit a világ legelső zongoraművészének tartotta.

(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana. „Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva. Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi, voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált. És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt, de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé -105- vált a Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze nagyon aljas asszonynak vélik őt.)

Mary: No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta, amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.

Elza: Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.

Mary: Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.

Matild: Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi szomszédokról.

Mary: (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével Matildot.)

Elza: (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni is kell.)

(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál, mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)

(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra. Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)

Elza: (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.

Mary: Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék kerültek, jöttek az útjába.

(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését. München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett halálosan megállott.) -107-

MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a hosszu sváb kocsis is, aki látta:

Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse. És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.

Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is -108- csak az adott csöpp bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri. Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások. Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba kötni.

Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura: hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak: igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.

A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.

A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult. Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.

Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak. Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér -109- azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas, hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.

Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket: Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.

Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.

De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke fölfedezéssel Klárikának:

– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor lelocsoltalak.

Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát. Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem. Egyszerre csak látom, hogy a két -110- jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási, tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott. De ennek az arcát nem ismertem.

Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott még ilyen furcsán.

Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös színnel süt be a Hold.

– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.

– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.

Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam. Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy az arcomba vágta a virágot, fájt.

A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség támadhatott a Bodrira?

Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek. Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen ellenségek?

Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba. Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy fájó ugrással lesurrantam. -111- Féltem, remegtem s mentem a romos Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ haldokolt volna.

Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz? Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még folytatódik a világ.

Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az ágyban.

Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak. -112-

BÉNI AZ APOSTOL.

Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta, hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s Lencire gondolt, kinek az apja sírásó volt s az Alvégen lakott. Mindig köhögött a Lenci apja, köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit és Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vídám fiu volt Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.

Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni. Vékony finom bőre alatt bujósdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága jókkal megrakott papírskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze-messze fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért Lencivel.

Az alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette. Piros-barna, mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az apja bizonyosan. Könny-folyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az arc, mint egy térkép. De víg arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár. -113-

Béni mosolygott. Öreg jóságos mosolygással. Nagyon fontosan és mindjárt először jelentette:

– Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.

– Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek.

Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz, szomorú hangon beszélt?

Béni szíve reszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta:

– Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret.

Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az út. Tavaszi mocsarak mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt:

– A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Cipőben jársz mindig. -114-

– Én lehúznám. Én szeretnék mezitláb járni. Nem szabad. A multkor lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát.

– De van a te perzselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha pénzt.

Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbujt a nap, a Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A falut alig látták:

Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sírva mondta:

– Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tiéd. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és kalapot.

Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy búsul. Ő bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a földre. Arcát bemázolta a nedves fű. És zokogott.

Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a -115- földre s lehúzta a cipőjét. Lenci egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:

Béni a kalapot is odadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni. Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóvíz. Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a vízbe is. Izzadott s fázott s a falu alatt kérlelte Lencit:

– Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek így hazamenni, holnap elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a perselyből. Neked adom a kis lakk-zsizmám is. Így fázom én most.

Lenci egy tréfás nótát fütyölt, diadalmasan dobálta a cipőket a madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső, de ő vígan táncolt: ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró, mezei isten: pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se volna Béni, paskol ugrálva a vízben, néha előre szalad, egyszer hátrafordul:

– Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiu vagy.

Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud köszönni Lencinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog. Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot, amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja lenne Lencinek. Holott jó fiu Lenci. És úgyis veri az apja. És nincs neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félre beszélt, a vajas kenyeret nem vihette el Lencinek, tíz nap mulva meghalt Béni. -116-

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS.

Náci, a Lipótváros hisztériás és csenevész fiacskája, Ferenc páter bibliai magyarázatait hallgatta. Keresztelő Jánosról mesélt félelmesen gyönyörüeket a páter s a beteg képzelő-masina vágtatva megindult. Kis, terhelt, szomoru gyermek volt ez a Náci és különös dolgok is történtek a palotában. Jött a püspök, kápolnát csináltak a vörös szalonból és ők reszketve letérdeltek. Apa, anya, Licu és ő, mind térdeltek lehajtott fejjel s a püspök vizet öntött a fejükre aranyos csészéből. Sokan voltak ott, nagyon előkelőek, orgona búgott s az emberek sírtak. Nácit megcsókolta a püspök s nyolc éves szép, sápadt homlokocskája azóta még sápadtabb. Náci hallgat, szenved, kínosokat álmodik s Ferenc páter tanítja őt hittanra és a bibliára. Csudanehéz tömjénfüstben látja a palotát, az utcát, a várost, a világot Náci. Ragyog ki a füstből a menyország s lobog a gyehenna: Jézus szállong s körülötte apró angyalok énekelnek. És most, hogy Keresztelő Jánosról beszélt neki Ferenc páter, Náci reszketni kezd, mint akkor a püspök előtt. Szabó János úrra gondol s forrón, biztosan és halálosan tudja, hogy Szabó úr az a keresztelő.

Szabó János úrra gondol Náci, Szabó úrra, akit apa ki akart dobni. A szemüveges, a rossz ruhájú, titokzatos Szabó úrra, aki neki a nevelője. Ahogyan -117- bejuthatott e palotába Szabó úr, már is csoda volt. Heródes idejében próbálta volna csak ezt egy rontó-bontó álmokat szövő tanárjelölt. De Szabó János úr mértéke is betelt már: nem sokáig járhat a palotába. Náci ismeri a bűnök lajstromát s e bűnök miatt gondol áhítattal Szabó úrra. Hallgatja, hallgatja Ferenc pátert s egyre jobban ráűl kis lelkére a biblia és istenfélelem szent köde. Nyilván okoskodik áhítatos nagyot gondolással Náci, nyilván örökéletű a biblia. Ha volt valamikor Keresztelő János, az itt van talán most is. Az el-el fog jönni gyakorta még az emberek közé a prófétákkal együtt. És ez a Szabó János úr csak ez a János lehet.

Van Szabó János úrnak egy öreg anyja, aki vak. Elsején annak küldi, ha kikapja az apa irodájában, mind a pénzt. Ő hozzá Nácihoz annyi szeretettel van, mint senki e házban. Még a számtan is gyönyörűség Nácinak, mert Szabó úr csöndesen és édesen beszél a csúnya számokról. Olyan ember az, akinek az álmokat is elmondhatjuk. Szomoru arca megmosolyodik, de nem kacag ki bennünket. Nem a bűnökről és az erényekről dörög keményen, mint Ferenc páter. A bibliát is máskép tudja. Ahogyan sokkal szebb, vigasztalóbb, ahogyan Náci mindig ki tudja találni a történet folytatását. És azt szokta mondani, legyen jó az ember, bár a jó embert sok szomoruság éri. Utánuk jönnek az igaziak s akkor lesz szép a világ. Ezt mondja Szabó János úr s Náci boldogan keresztet vet, bár nem érti Szabó úr szavait. De jó szavak, szép szavak Szabó úr szavai.

– Egy istentelen ember az, egy rossz katolikus. Megkérdeztem s ő azt mondta, hogy ő tiz év óta nem volt misén. De bezzeg jár szocialista gyülésekre, megtudtam. És írt egy szamár füzetet az új -118- nevelésről. Na, nem fogja az ő új nevelését az én gyermekemen kipróbálni, a rongyos. Kidobom, elsejéig várok s kidobom.

Ez éjszaka azt álmodta Náci, hogy Keresztelő Jánost elfogatta Herodes. Borzasztó álom volt, mert Herodes arca az apa arca volt. Keresztelő Jánosról csak azt látta először, hogy szemüveges. Sikoltott álmában Náci: Szabó úr. Ferenc páter egy korbáccsal állott Szabó úr mellett s valahányszor Herodes intett, rácsapott Szabó úrra. Két napig hideglelősen járt-kelt Náci és sokat imádkozott az imákból, melyekre Ferenc páter tanította. Szerette volna az álmát elmondani Szabó úrnak, de már a szemébe se mert nézni. Tudta, hogy Szabó urat, ezt a jóságosan jó Szabó urat ki fogják dobni s majd megszakadt a szomoru titoktól a Náci kicsi szíve.

Pár nap mulva rémséges és durva dolgok történtek. Vacsoráztak s ott volt Ferenc páter is. Apa későbben érkezett, piros volt az arca s úgy lépett, mintha valakinek a nyakán taposna. Egy levél volt a kezében. A levelet Licu elé tartotta, aki nagy és büszke kisasszony, majdnem tizenöt éves és nénje Nácinak.

Licu ijedten felállott s szó nélkül a szőnyeghez vágta magát. Anya is elájult, apa ordított. Ferenc páter doktorért szaladt. Náci remegett egész testében, hangosan imádkozott, mikor a nevelőnő ölébe fogta s bevitte a szobájába. Egész éjszakán láza volt s félrebeszélt: reggel megtudta, hogy Licut elküldték a Mártha-nővérek zárdájába. Licu levelet, szerelmes levelet írt Szabó úrnak, Szabó úr elvitte a levelet apának s kérte, hogy vigyázzanak a Licura. De szomoruan és jóságosan, mint ő szokta, azt is kérte, ne essék bántódása Licunak. Ezt apától hallotta délben, aki ismét dühöngött: -119-

– Szerencse, hogy kis tisztesség még van ebben a Szabóban, hogy megmutatta a levelet.

Náci behunyta a szemét s úgy gondolt Szabó János úrra. És fényesnek látta a Szabó János fejét, mint ahogy a szenteké fényes.

Délután azonban nem jött Szabó János úr: apa kidobta Szabó urat. Két nap mulva anya sírt: apa nyugtalanul, remegve beszélt, mint egy gyermek, aki bajba került. De az is elmult, Náci hallgatott s nem mert kérdezni semmit se Szabó úrról. Pedig érezte, hogy Szabó úrral történt valami. Jött Ferenc páter a hittan-órára: Jézus csodás gyermeksége volt a lecke. Nem hallotta Náci, mert kis beteg szíve nyugtalanul kalapált. Este megtudta a cselédektől, hogy Szabó urat holnap temetik. Kifogták a Dunából: azt írta egy levélben, hogy őt, Nácit csókolja. Meghal, mert nincs kenyere s nem tud pénzt küldeni vak édesanyjának.

Náci elájult igazán, nem mint Licu, három doktor is volt az ágyánál. Mikor először felnézett, sikoltozni kezdett, az apját látta, aki Szabó urat kidobta. Ott állott apa Herodes-arccal s Náci lázasan kiabált:

Görcs fogta el a testét Nácinak, aztán elcsöndesedett, pihegett. Tüzes bibliai képek táncoltak a Náci szeme előtt, siránkozóan, fenyegetően, csöndesen nyögte Náci:

SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte, a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel. Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen, csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan. Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a -121- menetben a fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.

Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan, vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is. Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a legénységéből.

Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon. Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal, mert megoldotta -122- derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan, szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül, ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is. Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem szeretni.

A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, -123- feketék, csúnyák s hamm, elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be az asszonyt.

– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell feküdni a sírban?

A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt. -124-

KIS VINCE SÁNDOR.

A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától, elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember. Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről jötteket.

– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.

Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.

Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves, húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni -125- s különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is volna.

Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben, valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.

S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.

– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt, azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.

De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni. Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig néznie -126- Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen kissé ősszel és télnek idején.

– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.

Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt, mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval, ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló, gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta, fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről, ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.

Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s emiatt az evés is későbben -127- történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt, hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint gyakrabban kinézni.

– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát, szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt háromszor lakjam jól naponkint.

Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment, körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna. Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.

– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha adnának.

Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától, talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik lámpás után.

Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás -128- Kis Vince Sándort s még egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt, ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:

– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s elment a dolgára.

Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a felindulástól alig tudott beszélni.

– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg férfiu. -129-

VÍG AVAY ÁBRIS.

Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én valamikor, régen, kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay Ábris, Ágnes néninek szomoru Ókuthy Ágnes volt a neve. Volt egy fiuk, Zoltán, akire ma is kacagva kell gondolnom: bolondos lurkó volt. Másik magzatjukat, az Enőke nevű furcsa leányt, nem is merem megidézni, mert elsírom magamat. Víg és bolondos volt Zoltán, síró és bús volt Enőke és ők nem tehettek arról, hogy ilyenek. Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt, Ágnes néni túlontúl sokat sírt s ez volt a hiba. Ábris bácsi irnoknak jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de a daloktól nem ment el a kedve. Nagy, öreg pörökből olykor-olykor kis summák érkeztek, vagy hónap elsején fizetés volt. Mi esténként összeültünk lesrófolt lámpa mellett szomoru Ókuthy Ágnes nénivel. Zoltán, Enőke, három kosztos diák, távoli atyafiak, keveset fizetők. Kávét vacsoráztunk sok kenyérrel és fogadtuk a híreket a rossz gyermekről, Ábris bácsiról. Be-bejött egy-egy régi cimbora tanyáról, faluról s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiuk, keveset fizettünk s Ágnes néni ebből a mi kis pénzünkből gazdálkodott. Ábris bácsi néha eltünt dalolni három-négy -130- napra s olykor éjszakánként riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi s még rekedt se volt, a víg vén, rossz gyermek még mindig dalolt. „Az alispán kalapomhoz rózsát tett“, avagy „Fölszállott a páva a vármegye-házra.“ Négyen háltunk egy kicsi szobában, Zoltán és mi hárman, a kosztos diákok, tizennégy-tizenöt évesek. Mi, a kosztos fiuk, Ágnes nénire gondoltunk és arra, hogy íme, megzavarják az álmunkat, Zoltán azonban vígan ugrott ki az ágyból, mert az apja mindig ajándékot hozott neki. Ágnes néni és Enőke ott háltak a szomszéd szobában s mi hallottuk, hogy sírnak. Hangosan, jajveszékelve, olyan hangosan sírtak, hogy majd elnyomták az Ábris bácsi nótáját. Mi dideregve, bosszusan, kíváncsian és keserüen forgolódtunk az ágyunkban. Zoltán szaladt ki az apja elé s mi hallgatóztunk, remegtünk, jaj, mi lesz.

Szomoru Ókuthy Ágnes néni hangját hallottuk először, kétségbeesett vad hang volt:

Ábris bácsi bevégezte először a nótát, egy öreg revolverrel járt mindig s hallottuk, ahogy az asztalra dobta:

– Batizfaluban voltam, Dobos Pista vitt ki, négy lóval mentünk, röpültünk. Hát nem hallatszott ide a hangom, mikor három nap óta mindig daloltunk? Anyus, feleség, a te nótádat daloltuk legtöbbször, a te nótádat. Ejnye-ejnye, nem hallottátok, hiszen hat mértföldre sincsen ide Batizfalva. Tudod, azt daloltuk: „Szép asszonynak, jónak, a jóljáró lónak.“

Nem volt több beszéd: Ábris bácsi végigdalolta a nótát. Ágnes néni sírt. Enőke már ilyenkor nem sírt s mi valami csodálatos, finom, majdnem babonás gyermek-ösztönnel jobban szerettük volna, ha -131- Enőkét is halljuk sírni. Enőke már tizenhat éves elmult, bokáig ért a haja, ha kibontotta s szomoru, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város.

Azután Zoltán beszélt, derüsen, élénken, mintha nem is álmából zavarták volna föl:

– Mit hoztál apa, Dobos Krisztike nem küldte el a hímzett cigaretta-tárcát? Még tavaly nyáron megígérte, úrileánynak illik az ígéretét beváltani, ugy-e, apa?

Az Enőke hangját ezután se hallottuk. Ábris bácsi se dalolt tovább. Ágnes néni egyre fáradtabban és halkabban sírt és hajnalra csönd lett. Zoltán bejött, nem hagyott bennünket aludni, mutogatta a tárcát, amelyet Dobos Krisztike küldött neki. Mi zavartak és álmosak voltunk, de Zoltán beszélt, ragyogott az arca:

– Négy nap óta nem aludt apa, de még négy napig bírná. Csak anyus és Enőke ne nyafognának, apa nem olyan ember, hogy sírjanak neki. Apa dalolni szeret, én is dalolni szeretek, dalolni kell. Visszafeküdt az ágyába s dúdolta, hogy mi szinte fölizgultunk belé, hetykén, legényesen: „Barna legény fekete subája.“

Ilyen éjszakák után mindig bőjtös, keserves napok következtek. Ágnes néni szemei vörösek voltak. Enőke szebb volt, mint valaha, de szomoru dac ült az arcán. Nem mertünk reánézni, olyan szép, olyan elszánt, olyan szomoru volt Enőke. Ilyenkor, ilyen napokon sírtunk mi külön-külön titkosan, három kosztos diákok, akik mindnyájan szerelmesek voltak Enőkébe. Ilyenkor, ilyen napokon, láttuk vagy hallottuk, hogy Enőkével a fiatal gróf sétált a főtéren. Enőkének le volt eresztve a haja, nagyon hangosakat kacagott s meg lehetett tébolyodni a szerelemtől és bánattól, aki ilyenkor látta. Ilyenkor -132- és ilyen napokon volt szabad a huszártiszteknek egészen hazáig elkísérni Enőkét. Szomoru Ókuthy Ágnes néninek erre és emiatt már könnyei se voltak, csak nézett és úgy nézett, hogy én megesküdnék, hogy órákig nem rebbentek meg a kisírt szemei. E bőjtös napokon viszont Ábris bácsi fölfordította az egész házat. Zsarnokoskodott. Ágnes néninek előttünk azt mondta, hogy őt rászedték. Ő nem is volt józan, amikor Ágnes nénit elvette, nem aludt, dalolva nem aludt azelőtt két hétig. Csak Zoltánt szerette, becézte az ilyen napokon is. Tőlünk, kosztos diákoktól fölkérdezte a német könyvnélkülit, pedig mi tudtuk, hogy Ábris bácsi nem tud németül. Átnézte a számtani feladványainkat s kijelentette, hogy gazember semmirevaló kölykök vagyunk, akikből nem lesz semmi. Délelőtt, amikor az iskolából hazajöttünk, nem kaptuk meg az almánkat és a darab kenyerünket. Beszélni, ellentmondani nem lehetett s arról is hallgatnunk kellett, hogy Zoltán némely este kiszökik és későn jön, lopózik haza. Gonoszul, a fiatal lények önzésével azért imádkoztunk ez esetekben: bárcsak elmenne dalolni megint néhány napra Ábris bácsi.

És Ábris bácsi nem türte a bőjtös napokat sokáig: a vármegyeházára sűrüen jöttek a régi cimborák. Egyszer az történt, hogy már három nap óta még hírek se érkeztek víg Avay Ábris bácsiról. Zoltánnak az osztályfőnöke kétszer üzent ez időben, hogy baj lesz. A fiu vásott, nem tanul s az utcákon leányokat kísérget. Mi azt is megtudtuk, hogy Zoltán korcsmába jár s szeret dalolni, oly nagyon, nagyon dalolni, mint az apja szokta. Egyéb nagy, síralmas dolgok is történtek a háznál, nagyon síralmasak és fájdalmasak. Früstökre kifli helyett száraz kenyeret s kávé helyett vizes tejet kaptunk mi, kosztosok. -133- Ágnes néni pedig már nem sírt, mintha nem tudott volna már sírni. Enőke pedig, az áldott, az agyonimádott, a szomorú Enőke olyan jókedvű volt, mintha megbolondult volna.

Elmult négy nap és még mindig nem jött hír Ábris bácsiról. Öt nap eltelt, hat nap eltelt s csak egy hét múlva érkezett Ábris bácsi. Akkor mi már, három kosztos diákok, írtunk apánknak, anyánknak, hogy jőjjenek, vigyenek el bennünket akárhova.

Dalolva és ismét éjszaka érkezett haza egy hét után víg Avay Ábris bácsi. „Bárcsak ez az éjszaka“, hejh, hol vannak a gyerekek?

Vártuk, hogy sírni fog Ágnes néni, de mert nem sírt, tudtuk, miért nem sír. És hallgatóztunk, mint máskor és jobban reszkettünk, mint máskor. Hallottuk szomoru Ókuthy Ágnes néninek száraz, jajatlan beszédjét:

– Enőkét elvitte a gróf, majd megláthatod, ha akarod két-három hét múlva egy pesti utcán.

Ábris bácsi, mintha semmit se értett volna, dalolt tovább s Ágnes néni is tovább beszélt:

Zuhanást hallottunk s ma se igen tudom, ki vágódott el. Másnap bejöttek a szüleink s elvittek bennünket más kosztadó helyre, három kosztos, megzavarított diákokat.

TARTALOMJEGYZÉK.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK IGY IS TÖRTÉNHETIK: NOVELLÁK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Igy is történhetik: Novellák

E-text prepared by Albert László
from page images digitized by
Google Books Library Project
( https://books.google.com )
and generously made available by
HathiTrust Digital Library
( https://www.hathitrust.org/ )

Megjegyzések:

IGY IS TÖRTÉNHETIK

ELŐSZÓ.

AZ ÖREG BORKONYI.

MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.

A BIMBURA HALÁLA.

FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

A CIRLE SZEMEI.

SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.

I.

II.

III.

HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

A „KÉT ELEFÁNT“.

ANITTA, A JÓSNŐ.

GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

AZ ÉRZÉKENY RUBEK.

A TILALA-TÓ TITKA.

GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

JOHANNA HÁROM FÉRJE.

ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.

EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

TAMÁS ÉS TILDA.

MATILD, ELZA, MARY.

MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

BÉNI AZ APOSTOL.

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS.

SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

KIS VINCE SÁNDOR.

VÍG AVAY ÁBRIS.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

9	elhatároz-ák	elhatározták
13	kitagadott eánya	kitagadott leánya
51	hagynia, Talán	hagynia. Talán
77	a kórházbsn	a kórházban
86	Eva utálta	Éva utálta
92	szemeí pedig	szemei pedig
101	Es Tilda	És Tilda
107	Szent Gyö kéken	Szent György-éjen kéken
129	víg Avay Abris	víg Avay Ábris

The Project Gutenberg eBook of Igy is történhetik: Novellák

E-text prepared by Albert László from page images digitized by Google Books Library Project ( https://books.google.com ) and generously made available by HathiTrust Digital Library ( https://www.hathitrust.org/ )

Megjegyzések:

IGY IS TÖRTÉNHETIK

ELŐSZÓ.

AZ ÖREG BORKONYI.

MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.

A BIMBURA HALÁLA.

FEKETE SÁNDOR LEVELEI.

A CIRLE SZEMEI.

SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.

AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.

I.

II.

III.

HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.

A „KÉT ELEFÁNT“.

ANITTA, A JÓSNŐ.

GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.

AZ ÉRZÉKENY RUBEK.

A TILALA-TÓ TITKA.

GENCS SÁNDOR LEÁNYA.

JOHANNA HÁROM FÉRJE.

ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.

EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.

TAMÁS ÉS TILDA.

MATILD, ELZA, MARY.

MIKOR BODRIT LEGYŐZTÉK.

BÉNI AZ APOSTOL.

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS.

SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.

KIS VINCE SÁNDOR.

VÍG AVAY ÁBRIS.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

E-text prepared by Albert László
from page images digitized by
Google Books Library Project
( https://books.google.com )
and generously made available by
HathiTrust Digital Library
( https://www.hathitrust.org/ )