The Project Gutenberg eBook of Átkozott józanság!
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Átkozott józanság!

Author: Géza Gárdonyi

Release date: July 11, 2020 [eBook #62620]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






GÁRDONYI GÉZA

ÁTKOZOTT JÓZANSÁG!

A zöld sfinksz. – A mutter. – Melyik a kettő közül? – Erdei történet. –
A dugóhuzó.

BUDAPEST 1907

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fentartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




Átkozott józanság!

Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu
szabályozása.

Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet
és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.

A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben
főzött, este sátort csinált.

Igy tartott ez augusztus végéig.

Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely
csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy
nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne
alkalmatlankodjanak.

Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra
heveredve szivta.

A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a
csendes sziklás tájat.

A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy
szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni
akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte,
mikor kővé meredt.

Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre
emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág.
Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos
homlokon. És a sárkány orrán megáll.

Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden
mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett
volna a világosságánál.

Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe.
Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…

A viz nagyot locscsant.

Az öregúr felugrott:

– Hamar a csónakot Istók!

Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban
voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá.

Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra
megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz.

– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán
mégegyszer fölvetődik?

Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt.

A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba.

Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A
ruhája fekete szalonruha.

A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és
rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött.

– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel
egy bögre vizet teának.

Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett,
mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták
Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a
szűrét.

A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta
vele a beteget.

Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta
fölnyitni.

A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a
tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh?
Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?

Azonban az idegen meghörgült:

– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü!

Magyar! – gondolta örömmel az öregúr.

A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt:

– Kérek még teát!

A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt.

S hallgattak.

Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott
az Istók szürébe. Elaludt.

– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök?

Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott
szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.

Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő
napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője
fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra
dagadt és véres.

De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu
fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott
be, mikor a parton felforditották.

Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen
házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek
avatkoztam a dolgába?

Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a
reggeli köszöntést.

A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet.

A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott.

Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát
viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt
valamikor.

Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott.

– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze
teát?

– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom.

Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott:

– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon.

Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos
üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.

– Cukrozza, rumozza izlése szerint.

Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt.

A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra
mentek.

Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a
dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is
öröm találkozni.

Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva
találták.

A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a
ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest
bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s
jól megpaprikázták.

Az idegen fölnyitotta a szemét.

– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó
paprikás mérnöki levessel?

– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen.

Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont
elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz.

– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva.

Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt:

– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én
sem kérdezem, hogy ön kicsoda?

Az öregúr vállat vont:

– Nem vagyok kiváncsi természetü.

Az idegen folytatta:

– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem
vagyok azért hálás.

– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de
arra gondoltam, hogy ön talán _sietett_. Alkalmat óhajtottam önnek
szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja.

– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen.

Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges
sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre
nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap
ráragasztotta a hajat.

A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az
idegennek egy jókora spongyával együtt.

– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr
mintha a szivarja füstjének beszélne.

– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról.

– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta
az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne
heverni.

– Gazdag vagyok, – felelte az idegen.

– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan
gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan
ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.

– Sohse voltam beteg.

– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt.
Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő.

– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha.

– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem
kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre
emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha
valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.

– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a
fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem.

– Meggondoltan?

– Meggondoltan!

Az öregúr boszusan hümmentett:

– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki
gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van
itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember,
szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé.

Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga
elé. Végre is vállat vont.

– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám
olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak.
Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek.

– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a
szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt
mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg
azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól,
akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze
meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy
kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki
egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó
ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy _Meggondoltan
cselekedtem_.

Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte:

– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan
vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön
fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom.

Az öregúr leült az ágyra:

– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem
kell meghalnia.

– Hát fogadjunk! Mibe?

– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó.

– No és aztán?

– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz
gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem
magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.

– Hát jó. Hallgasson meg:

Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy
bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg
volt, mikor elcsapta.

A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor
kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és
vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével:

– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is,
gyermekedet is, ha születik!

Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az
anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült.

Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély
volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat
tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett.

Folytatta:

– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek
voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől,
csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem,
mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban
már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu
volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent,
mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már
Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a
korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló
asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is
a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a
porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy
kiló borjuhús!

Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres
átkát elmondani: _Verjen meg az Isten józansággal!_ Mindenki nevetett
rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az
átok megfogott.

Józan voltam, mindig józan voltam!

Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt
tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon
forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó
lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr
lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő.

Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni?

Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet
hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat
és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az
elemezés.

Az átok következtében én mindig elemeztem.

Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és
az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek
izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az
alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a
festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki
Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott
csodálkoznak. Ticián „_kettős szerelme_“ ha az ön szobájában lógna,
esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el
mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere.

Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében
játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás.

Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön
az okára pillantok. Azt kérdem: _Miért?_

Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik.

Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet,
klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem
gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel
bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne
a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló
piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat,
vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan!

Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él.
A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az
embereket?

A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás,
– a kártya, – a vadászat.

Ez a férfiemberek nyolc boldogsága.

A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban
megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki,
a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom.

Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a
kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az
eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt
azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról.

Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit
pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába,
mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve.

A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor
zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a
dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre
figyelek, nem a zenére.

Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos
hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a
zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat.

A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott
idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az
izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene
nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz?
hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc?

Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan
devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás
boldogságára nem gondolhattam.

Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam,
hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés.
Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég.

Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már
gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló
kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.

Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat.

A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek
nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem
ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya
mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a
legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie!

– – –

A székely köhögött.

– No mi kell? – kérdezte a mérnök.

– A kávé is felforrt.

Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól.
Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét:

Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk.

A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát
látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben
folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat.

Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban
sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot,
amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes
éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és
kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok
reggel keresik őt…

Mi öröm van ebben?

No megtudom.

Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük
lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi
nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért?

A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé.

A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos
volt. Itt-ott egy madár csicsergett.

Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon:

– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt!

A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint
halkan beljebb…

Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára
gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata
ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!

És mi öten vágytól lehegve keressük őt.

Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát
egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól
csillogó erdei pázsiton legelész.

Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle…
Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti.

A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a
vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És
a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott.

Mit gondolhatott az az állat mirólunk?

– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan.

És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra.

Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot
puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?

A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem
örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.

Hát ez a nemes sport?

Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert
egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!

Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam.

Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan!

Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a
szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is.
Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.

És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan
érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az
emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és
völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi
mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek,
mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a
kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés
szarvasokra és az erdő boldog madaraira.

És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor
százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…

Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar
tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a
legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog
leghamarabb táncolni is.

Vigan ittak, boldogok voltak.

Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg
oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!

Ittam.

Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom
vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat
már az én lábam idegeire is.

És tovább ittam.

Annyit ittam mint ők.

Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a
lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én
percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról
fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan
tekeredik rá a kis-agyamra?

De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint
ők!

Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek,
mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg.
Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a
pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan!
Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán
szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza!

Tehát énrám még az alkohol se hat!

Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít.

Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben
irt rám ebben az ügyben.

Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik
felében, én a másikban.

Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és
mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő
aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai
nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt
látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél
velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk.

Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben.
Ceruzával irt. Hallgassa:

– _Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet.
Tudod, hogy csak ketten vagyunk._

Feleltem:

– _A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van.
Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem
magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok._

Irt:

– _Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában
levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle
emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes
gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik
hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni,
a világtörvényre. Most én mutatok oda._

Feleltem:

– _Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság
szereteten épül._

Irt:

– _Nem értelek._

Feleltem:

– _A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi
házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés._

Irt:

– _Mégsem értelek._

Feleltem:

– _Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár
nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy
szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy
széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan
keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy._

Irt:

– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a
vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a
családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy
valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor
leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan
ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen
egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy
attól tartok, nőtlenül hagylak el!_

Feleltem:

– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és
három nap mulva lesz menye._

Irt:

– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném,
ha te választanál._

Feleltem:

– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges
tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._

Erre három napig nem kaptam cédulát.

Akkor ismét irt:

– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is
van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_

Feleltem:

– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a
névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága?
Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga
erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló,
gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a
férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes
anyám, azonnal feleségül veszem._

Irt:

– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért,
olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága
éppen hozzád illő. Azonnal felelj._

Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát
feleltem:

– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja
az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!=
Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A
komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam,
csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._

Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:

– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa
zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő
családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._

Feleltem:

– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha
valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó
háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára
karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját
fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha
kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi
a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át
azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._

Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De
az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el
kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal
beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket
megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei,
sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák.
S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és
pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!

Végre is az anyám belefáradt.

– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?

Vállat vontam.

– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a
lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a
szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A
feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb
volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza
lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen,
aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a
mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy
tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a
könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott
néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se
meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték
volna, sepedig a világ nem nevetné.

– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről?

– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És
az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk
kockára.

Akkor már sirva fakadt az anyám.

Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A
tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása
a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek
is.

– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy
leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem.

Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme
pilláján, de már a szeme mosolygott:

– Melyik az?

Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s
nyugodtan feleltem:

– A Lóri.

Az anyám boldogan csapta össze a kezét:

– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is.
Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?

– Ha akarja még ma.

Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal
állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak.

Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót
kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?

Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem
beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru
leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott
a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva
nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy.

Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett
azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban
megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit
veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a
házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül,
ház asszony nélkül, valóban üres látvány.

Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz
egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én
természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni.
Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom
valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat
is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem
nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.

Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel.
A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az
óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön,
mert méltónak itél magához.

Erre nyeltem egyet.

Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy
hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de
vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül.

Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket
hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit
mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy
időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja.

Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a
nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy
bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt
hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.

Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy.

Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy
vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős
házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös
tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora
parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura!

Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle
bukfencezik az ölembe.

Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a
szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a
nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a
kocsimat. De én nem vagyok babonás.

A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, –
megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis
parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.

– Hát Lórika?

– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.

Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem
jön. Végre is az apó megszólal:

– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét.

És döcögve nevetett.

Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy
helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira.

Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A
vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt
szidott:

– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így
ütöm le.

Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy
méternyit röpült.

A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá.

Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis
nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A
leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott.

– Nini! – kiáltotta, – kit látok?

És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója
van.

– Hát maga vadászik?

– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl
és azokra lövök.

Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább
sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott.

Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.

De én is hallgattam.

Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat,
hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a
számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A
kavics halkan hersegett a lábunk alatt.

Megálltam és ránéztem:

Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A
test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát
regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak
kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes.

– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle
betegségek voltak?

Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott:

– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!

– Mégis.

– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.

– Őrült nem volt a családban?

– Nem.

– Se tüdővészes?

– Az se.

– Az öreg szülőket mi baj vitte el?

– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a
nyelvemet is.

És láttam a szemén, hogy boszankodik.

Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt
kis kék hernyó legelt.

Sohse láttam azt a fajta hernyót.

– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?

S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott.

A leány arcát utálat torzitotta el.

– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!

– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?

– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!

– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg
ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek
véletlenül megmenekültek.

– De utálatosak!

– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak
közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok!

– Én meg nem nézem!

– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos?

– De kártékony!

– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?

A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én
csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre?
Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani.

A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám:

– Maga éppen olyan, mint Adria!

– Ki az az Adria?

– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.

– Adria… Talán Adrien?

– Nem: Adria.

– És mért vagyok olyan mint Adria?

A leány a vállát vonogatva nevetett:

– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!

Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és
szórakozottan simogatta.

Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel
környezett kis árnyékos téren megálltam.

– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?

Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában
megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai
közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak
menye legyen!

A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.

– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család
meglátogatja a másikat?

– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy
nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…

Itt elhallgattam.

A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott:

– No, és mért nem nyitott be?

– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek
belülről nincsen kilincse…

E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér
batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul.

– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…

És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.

Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése
olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott
termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az
a hirtelen megjelent könnyü pirosság…

Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint
egy hat éves gyermeké.

Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:

– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.

Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt
sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira
megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld
környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok
közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán
rózsákat pillantanánk meg.

– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A
kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem,
a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem
beszéltetek valami fontosat?

– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is
puskával sétál a kertben?

– Óh dehogy.

És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette:

– Remélem…

– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem.

Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a
magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!

A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke
mosolygással.

– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás!
Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!

És hozzám fordult:

– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.

Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:

– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod
annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak.
Megengeded ugye hogy annak adjam?

És hozzám beszélve folytatta:

– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a
jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt:
„_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén
ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt
is!

A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam,
mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán
átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni.
De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem
is láttam még se képben, se szoborban.

Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg
vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul
szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap.

Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam,
hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk
beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.

Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az
arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint,
mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…

Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem
mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint.
Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben
van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De
az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár.

A leány mintha magában beszélne, megszólalt:

– Magának el kellene vennie Lórit.

Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a
nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a
kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen,
mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit!

De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha
mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam.

A leányok egymással beszélgettek.

– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.

És Adria felelt:

– Mért kérdezed ezt nevetve?

– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál.

Hozzám fordulva folytatta:

– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.

Adria mentegetődzött:

A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a
háza mindene…

Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér
iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az
egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte.

– Köszönöm, – mondotta Adria.

És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja
a gyermekét.

Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.

– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.

– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves
nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem
olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne
bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág.

Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam,
folytatta:

– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a
bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak,
gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot
teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri?

Lóri mosolygott:

– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A
természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem
gondolkodik.

Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani.

Adria elkomolyodva rázta a fejét:

– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a
szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az
embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik.
Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud
forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél?

És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.

– Milyen szép! Milyen szép!

Hirtelen Lórinak nyujotta:

– Csókold meg!

Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.

– Csókolja meg maga is!

Megtettem, amit kívánt.

Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem
benne, mint ő a virágban.

Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat.
Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is
édes, és az akácvirág nekem is jószagu.

Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és
átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a
víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér
batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta
előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá.

– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.

Én is a kövön mentem át.

Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór
heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón
emelte föl a két kezét:

– Rájok ne lépjenek!

– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.

Lóri unatkozó hangon szólott:

– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.

Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:

– Bravó! Végre egy _ember!_

Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen
volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.

Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de
századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak
fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük,
az arcuk mozgékonysága.

Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül.

Megértettem.

Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:

– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást?

– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem
arra senki.

– Bizonyosan az édesanyja.

A leány szomorún pillantott reám:

– Anyám? Nem ismertem őt.

– Akkor bizonyára az édesatyja…

Elmosolyodva rázta a fejét.

– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a
hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár
ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja
mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget
vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban
haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg,
tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy
én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?

– Verekedtek.

– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint
derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan
elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át.

És álmodozva nézett maga elé.

Aztán elmosolyodott:

– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert
télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs
miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a
napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor
már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_.

– Igaz.

– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér
fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró
harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…

Rám nézett:

– Hát a pókkal hogy van maga?

– Békességben, – feleltem kitérően.

– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat
borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt
is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok
nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban
tavaszig. Maga megöli őket?

– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az
édesatyjától tanulta ezt?

– Mit?

– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.

A leány mosolyogva rázta a fejét.

– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még
nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.

És hálásan nézett reám.

Én tovább vallattam:

– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal?

– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is
szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora
után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a
napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom,
de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban _érzem_.
Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! _Fehér lelkek_…

– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is
tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen
olvassa.

Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca
piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De
elpirosodott még a füle is.

A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani,
majd Lórira pillantott:

– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell!

Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal
átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.

Lóri bámulva nézett utána:

– Mi lelte ezt?

Én is csodálkoztam:

– Mit nevettek az imént?

– Hogy maga azt mondta: „_más vallásbeliek_“, „_nagytiszteletü úr_.“
Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt?

Én már értettem.

És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána.

A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt
kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu
fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt.

Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak
játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát.

A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet
abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: _Holnap_.

Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim
előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben.
Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon.
Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat.

Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a
gyeplőt:

– Gyi!

Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam:
az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.

Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot?

Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam:

_Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot.
Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele._

– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy
ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a
cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld
meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen!

Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba.

A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében.
Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek
ki az utcára.

A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva
visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: _Adria_,
és csupán ez az egy ceruzával irott szó: _Köszönöm_.

Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott
állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi
porfellegben haza.

Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az
anyámnak?

Hazudjak, hogy nem voltak otthon?

Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom
inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.

– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem
vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt
mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy
katona-iskolába járt.

– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám.

– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az
egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el
tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket
csinált belőlünk.

Az anyám sóhajtott:

– Nem fogsz megházasodni soha!

– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam
járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget,
elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek.

Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos
leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom
az asszonykereséssel.

Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai
pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, –
gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok
közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: _Nem akarom!_

De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás,
kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy _ember!_“ Még
álmomban is!

Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi keritésen!

Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal?
Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a
szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek
csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem
érintik meg a természet jelenségei.

Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el
a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van
arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a
levegőt, mint mink; bennünket nem támad meg gyilkos szándékkal; éli a
maga életét csendesen, békén.

Hogy az a leány ezt meg tudja érteni!

Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt
úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne
próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele?

Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon
halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet
meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a
kedves leány?

Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort,
hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más
is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? _Főtisztelendő
Plébánia-hivatal_, – megtalálják.

Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket.
Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a
gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél
alatt ott volt a neve: _Bentzefalvy János_.

A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány
olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez
vagdalják a bibliát.

Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam!

Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor
beléptem a parókia ajtaján.

Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A
folyosón egy öreg púpos pap sétál. A reverendája fakó. A kezében csaknem
földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula.

Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly…

Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett!

Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet,
elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé:

– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja.
– _Az igazság győzedelme_ és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág.

Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit:

– _Bornemissza Péter: Fejtegetés_… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék
beljebb…

Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, –
bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy
kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök
neki. Elpirulva bólint.

Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében
fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott
szobába.

Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el:
hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna
mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha
elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék…

Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta ő. Alig ültem le az
ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal
nyujtotta a kezét:

– Isten hozta!

És a paphoz fordult:

– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál találkoztam.

A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél
szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett:

– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy
találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön?

– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem pusztítanak.

Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is
megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját.

Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott
könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég
sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék!

Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra
maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora,
és hogy azóta hova sülyedtünk.

– Hova _süjjjettünkk!_ – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel
gyanánt rázogatva a levegőben.

– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony
szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért,
amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés.

Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az öregúr szeme úgy
kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott
volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a
szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér
asztalkendőt vetett az asztalra:

– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés
közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy
elfogadhatja!

No lám, a kis ravasz!

Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit
mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a
küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő.

– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram?

– Mindenfélét, – feleltem kitérően.

– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga is.

– A régi időket.

– Dehát milyen irányban?

– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm.

– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes
költészet. No majd keresek valamit viszonzásul.

Azzal a könyves polcnak fordult.

– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele.

De az öreg tovább kaparászott a könyvei között.

A leány megszólalt:

– Mennyire meglepett… De most velünk fog uzsonnázni. Az uzsonnát mindig
magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más.

És susogva esdeklő nézéssel folytatta:

– Nem fog elsietni, ugye?

– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem.

– Óh, az én kertem csak olyan hitványka…

– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért
maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam
rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok.

A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán
beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét.

– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt.
Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik.

Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem.
Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a
kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom.

Nem is álltam meg szó nélkül:

– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan
keveri?

Adria mosolygott:

– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából
hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát
megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy
icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a
különös zamatja.

Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt arccal hörpölte a
kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar
Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között.

– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor
gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv
címe ez lehetne: _Ovidiusz sarkantyus csizmában_.

Leggyentett:

– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az
a predikátor Gyöngyösinél is!

Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves polcra.

– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét.

– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat
meg a pókhálóidat.

Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi
kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert
érdekelt engem, hanem a leány.

Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté
választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem.

Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri
bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a
formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos
ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát
mért örült? mért tündöklött a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a
fehérséggel?

Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit,
szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam
volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott.

Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek.
Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban
mennyi a fióka?

A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam.
Közelebbről nézem, hát bádognyiradék.

– Mire való az?

– Macskák ellen.

Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek
körülöttünk. Csaknem a fejünket verték.

Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik
a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a
fészkéhez közeledik.

Adria azonban szüntelen csevegett velök:

– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem
ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere!

És hozzám fordult:

– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan
szeretnek ezek engem!

Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok,
látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak
Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek a feje
fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a
tenyeréből.

És ő kedveskedve beszél hozzájok:

– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is
Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no!
Vedd el a számból ezt a morzsát!

És egy kis idei veréb az ajkához röppent.

Én ilyen csodát soha nem láttam!

– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot
szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni?

Mosolyogva vont vállat:

– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat
megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam.
Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök,
és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös.

Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva
csipogott:

– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most
reklamálja. Gyere no kis bohó.

Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár felé.

A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje
közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a
morzsákat.

Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a
fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe.

– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka
korától fogva neveltem föl szegényt.

Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér
felhők között, s madarak röpködték körül.

Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék:

– Szokatlan volt, azért izgatott!

De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime
ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz
emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem
valamely leány születésének az előzményeivel? Hány _vólgebórene_
leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az
erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül!

Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a
szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem.

Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak
meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az
anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát
láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat,
amelyiken termett…

Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához.

De mi történt?

Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába,
amelyet az anyám alapitott.

A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani.
Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott
talált a reggelinél a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett.
Az anyám megszólitotta:

– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön?

– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák,
– de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr
leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt
mondják igen nekem való, jólelkü leány…

Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni
éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy
szerettem volna ráköpni!

Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy
megszólalhattam:

– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is
adok a házasságához egy szép svájci tehenet.

A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást.
Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem
volt már annyira utálatos.

Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket
válogattam a padláson és vittem az öregnek.

Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy
uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte.
Tisztázott. Anyakönyvet.

Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is
kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem:

– Mondja meg igazán, mért örül?

Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint _akkor_, a kertben.

– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha
rokonok volnánk…

– Beszélt azóta Lórival?

– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne
nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek
libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön
néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el.

– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri?

A leány nyugodtan felelte:

– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak
hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog.

Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám.

Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül
vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit.

De leakartam rázni a varázslatot teljesen:

– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon.

A leány nyugodtan nézett reám:

– Hogy érti ezt?

– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján?

– Nem is leszek.

– Csak nem akar tán aggleány maradni?

– De.

– Komolyan mondja?

– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen gondolkodom.

– Talán csalódott valakiben?

– Nem.

– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek beszélnek…

Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét:

– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim.

– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne
volnának álmai.

– Álmaim nekem is vannak.

– No és nem jelenik meg az álmaiban _valaki?_

Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám futott át:

– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én
álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának,
hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket.
És én oly boldogan ébredek!…

– Hát mondja el egy álmát.

– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én
többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy
fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér
ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És
különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven
levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött…

Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy
irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s
vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu
barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna
leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan
fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a
vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy
nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek,
aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt.
Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett.
Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve
fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az
atyámnak.

És akkor elmosolyodott.

De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak
játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a
levegőbe: mintha ujra látná az álmát.

Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való
volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros…

A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján:

– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén
vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok
furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó
kenettel. Szegény ördögök!

Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára könyökölve ültem és
néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü
kék szemet…

A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón
pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt:

– Szivart hozok önnek.

– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is.
Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában?

– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor ráérek.

Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott
a nyomtatáshoz.

– De különös irás. Kitől tanulta?

– Nem tetszik önnek?

– De nagyon is.

– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt
utánzom.

Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a
szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán
korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam,
hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem
a gondolatait.

Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog.
Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki.

– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek.

A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam,
hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be.

Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta:

– Mért siet?

Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az
volt hogy _mért sietek?_ de az értelme az volt: _Mikor látlak ismét?_

Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem.

A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a
fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról:

– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise?

– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor.

Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem
a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel?
Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla.

Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és
otthagyom.

Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt
futják meg a lovaim az útat?

És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam.

Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány
szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én
leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek
vonzzák egymást.

Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki
mindent megtud magyarázni, annak a poézis berke nem virit.
Visszarendeltem a lovakat.

De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a
szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra,
megint csak elbolygott a figyelmem másfelé.

De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a
képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi
különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy
lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet.

S a következő reggelen mégiscsak elindultam.

Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak
a harangok.

A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább,
hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem.

Hát sikerült is.

Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó
lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet.

De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér
flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó
lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a
zsoltárt:

– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram…

– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én Istenem!

Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér
burbon-rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár
körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény
aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy.

És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a
hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a
válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak
egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán.

Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már
az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap
volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést
neki.

Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze
folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal
járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette.
Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban!

Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom
kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor
kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok
gyermeke!

De énbennem nincsen poézis!

Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely
ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne
mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba
parasztfiu lődörög körülötte.

A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása
kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott.

Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a
mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a
karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a
pap előtt lépegetve a sekrestyébe.

Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak:

– Jó reggelt!

Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt:

– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére?

– Egy szent fogadalmat.

– Elmondja?

– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem
és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről
elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három
fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira
megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban
mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és
nőtlenség. Ezek közül kellett választanom.

– No és mit választott?

– A nőtlenséget Lórika.

Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyujtott kezet:

– Gratulálok!

Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá:

– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… _leányoknak_.

Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról.

Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm hazafelé.

Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon
miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül
felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul.
Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy
levelecskével, amelyben csak ennyi van: _Gyer azonnal! Nagy ujságot
mondok!_ S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira,
mint ahogy az a hegyes nyelvü leány!

Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus
Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele:

  _Megindul a násznép veres kalpagokkal,_
  _A kimosdott Dámák a Gavallérokkal._
  _Tsendes lépésekkel páronkint sétálnak,_
  _Egymásnak szemébe lopva kandikálnak._
  _Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak,_
  _Spékelik cubákját az őznek, a nyúlnak;_
  _Rotyog a káposzta, sülnek a kalátsok,_
  _Törlik homlokokat az izzadt szakátsok._

És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával.

Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más
ó-könyvek kinálására buzditsam.

Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És el is találtam az időt:
az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt.

Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor
kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt.

– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok.

– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól érti.

És beszólt a konyhaajtón:

– Marcsa néni!

Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten
kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá.

Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga
félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó
nélkül:

– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van
ennek falun?

– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat
egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja,
hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem
akarok szégyenkezni.

– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak?

– Csak mikor nő-vendégek érkeznek.

– Dehát hogy tudja azt?

– Lóri átküld egy cédulát.

– És ha férfi vendégek érkeznek?

– Akkor nem megyek át soha.

– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan
érdekesek mint a nők?

Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt:

– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy
azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és
más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak
ezek engem!

Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki:

– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én
is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam
magát. Tudja, hogy ott voltam a misén?

– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt.

– És Lóri nem szólt róla?

– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát
volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze.
Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi?

– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót.

– Még nem kérte meg?

– Nem.

Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a
beszédet:

– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az oltárt?

– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan
rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a
virágokban.

– Benne van? Én nem emlékszem.

– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon minden
dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. Oly szép a
virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már
elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állitani. Olyan lesz,
mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még
anyámról maradt.

– És tán misézni is fog?

– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér
talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár
lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És mikor besüt a
reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt
mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog
átváltozni. De az mindegy.

A pad mellett, ahol ültünk, fehér burbon-rózsa viritott.

– Ebből volt ma az oltáron?

– Ebből, – felelte Adria. Télfagyig virit.

Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. Leszedte a
töviseit és nekem nyujtotta:

– Ha akarja… beletüzni a kabátjába…

Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két tenyerembe
fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az ajkamhoz emeltem.

Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme megnedvesedett.

– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a jóságért,
hogy a madarak árváit nevelgeti.

Adria elmosolyodott:

– Hogy jutnak eszébe most a madarak?

Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság faképnél hagyott, és
csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem
igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen hogy
meglepett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak a mindenre kiáradozó
képzelődése.

Hazafelé menet sajnálkozva mondottam:

– Milyen kár, hogy rendetlen születésü! Ezt az egyet szivesen elvenném!

Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért itélek a
születésben különbségeket?

Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel kerül ki az
ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre
a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt értelme. Akkor a
rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és a családok úgy
ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük.
Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? Magamnak én elvenném
Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak?

Erre még csak gondolni se lehetett!

Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De
különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra
szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni.

Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány
civakodását, és befogattam.

Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi
rózsaszállal tértem vissza.

Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. Volt úgy,
hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent
maradt. Vagy megbizott a lányában, vagy nem értett a leánypásztorsághoz.

Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy
tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tudom hagyni a
barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban olyan érzelmek, amelyek
oktalan reményekkel füzik hozzám?

Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt kérdeztem
Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk?

– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az a
káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én
szobám már két éve ott a sarokban.

– Szeretném látni a szobáját.

– Szivesen megmutatom.

Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy léptem
utána.

Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy
keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis
ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatu
kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri
térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) – mellette Munkácsi
Jézusa a Pilátusi képből.

Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü könyv állt
benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életrajzai, imádságos
könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, utleirások,
szakácskönyv, Petőfi, Brém.

Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete bőrbe kötött
filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A legutolsó
kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három kötet breviárium.
Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. A negyedik kötet ott
hevert.

– Csak nem imádkozik tán breviáriumot?

– De. Minden este.

– És maga ért latinul?

– Atyám megtanított rá.

Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: _Bentzefalvy
Adria_. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy?

Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is állott.

– Szabad megnézni?

– Tessék.

Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő menyasszonyruhában, fejét
a tengerész vállára hajtva.

– Kik ezek?

A leány szeme könybe lábadt:

– A szülőim.

És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. A
kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a feleségét és
Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott iratja be a
születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem kell
katonáskodnia.

– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta Adria. Az
egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy vártak… A hajón
születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik szerencsétlenség az
volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren ért bennünket és a hajót
összetörte. Apám anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a
viz és Katániában kifogtak.

– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember vagyok
én!

– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta el ezt
előbb?

Adria csodálkozva emelte föl a szemöldökét:

– Mért kellett volna ezt előbb mondanom?

Felelet helyett megragadtam a kezét:

– Maga édes! kedves! maga egy leánynyá vált liliom!

És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban a
pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög jelent meg
a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros napernyővel. Oly
hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant volna oda.

Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája szinte
halottivá tette az arca sápadtságát.

Én csak néztem hogy mi baja?

– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez az úr
senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem korrekt…
hogy enyhén fejezzem ki magamat…

– De kérlek, Lóri… – rebegte Adria ijedten.

Lóri ziháló mellel folytatta:

– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála Istennek
elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te odajöttél…
odatolakodtál…

Erre már közbe vágtam:

– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy illendőségre kell
önt figyelmeztetnem.

Nekem fordult, s dühének lángját reám fujta tovább:

– Ön figyelmeztet? Önök figyelmeztetnek? Önök mernek engem korrigálni?

Adria összetett kézzel könyörgött:

– De hát Lórikám, mi bajod?

Lóri a keztyüjét dühösen lefelé vonogatva folytatta:

– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira hiányos a
nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert!

S nyomatékul a levont keztyüvel csattantott a levegőben.

Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre közéjök
álltam.

– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit beszél,
vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert ha egy leány
a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak tisztelni való
ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány ily határozottan veti
azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha vétség ez, _mért vétség?!_ s az
a leány legkevésbbé jogosult arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen
a szemére!

Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy lépést
hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta:

– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a hölgynek…
hogy aki azért jár hozzám, hogy magához csábitsa a férfi vendégeinket,
az nem olyan karakterü nő, akivel én csak ismeretségben is lehetek!

Ezt mondva bőszülten ellobogott.

No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A szemében
két könycsepp jelent meg.

Én boszankodtam is, nevettem is rajta:

– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem vettem
feleségül! Noiszen jól jártam volna vele!

– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem
csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki!

És a két könycsepp legördült az arcán.

Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet és
felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is öleltem.

– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek az a
leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem!

– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát melyikünk
hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a köpüben a
méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt haragosom
soha, senki…

Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy történt. Az
anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. Azontúl minden
hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a napot. Adria boldog
volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a legboldogabb.

Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. Kocsin jöttünk. Jó két óra
ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az inasom a gyepre uzsonnát
teritett. Mi ketten addig felsétáltunk erre a kősziklára, és megálltunk
ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe ugrottam.

– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi divatu mohos
kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt élni ebben a
mennyei csöndességben!

S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy
átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte:

– Ugye álmodunk?

– Álmodunk, – feleltem. Álmodjuk, hogy megcsókoljuk egymást!

Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete betűk
között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet elérzékenyülten
szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is elmázolta. Tudja mire
gondoltam abban a szent pillanatban? Arra gondoltam, hogy ime micsoda
oktalan állatként engedelmeskedik az ember annak a törvénynek, amely épp
úgy vonzza egymáshoz az ég madarait, mint a pillangót, bogarat, földi
gilisztákat!

Hát nem megfogott engem az átok?!

Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad ege
alatt volt az eljegyzésünk.

Most e napokban lett volna az esküvőnk.

Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy ahogy ő
beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár köré, és
világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is csináltattam
neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, aranycsattosat. Minden
reggel misézünk. Én fogok neki ministrálni. És az anyám imádkozik.
Különös, hogy az anyámnak is tetszett ez a gondolat.

Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a
lelkiismeretnek zord hangja:

– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria _milyen jó lesz
neked_. De hát arra gondoltál-e, hogy _te milyen leszel Adriának?_

Ez a kérdés hideg jégborsóként gördült át a hátamon.

Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt kiragadom
az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági szerződés
felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő egy napon arra
fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak a felesége, hanem
egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy békáé!

Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány csupa
költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, amelyen még egy
füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs virág. Az én szivemben
nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! Hiszen gyilkosságnál is
kegyetlenebb bün az, amit elkövetni készülök! Csalásnál is undokabb
csalás, hogy én a boldogság koszoruját illesztem a fejére, és esküvő
után levelenkint tépem le onnan egy rút életen át.

Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, jónak,
kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen sivatagon egy
virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni onnan azt a bokrot?
Micsoda fekete szerencsétlenségbe vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az
rám, ha megismer engem?

Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az eggyetlen jó
amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a kötelezettségből, hogy
hozzám ne jöjjön feleségül.

És hogy ezt átgondoltam, szinte vért verejtékeztem.

Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan tudom
elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az életemnek?
Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset találok, és még azt
se szabad feleségül vennem, akkor az én életem annyit sem ér, mint az a
szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás után elvet!

És akkor egy belső hang azt mondta: _Végezz!_

Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra
gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk alá,
innen kell nekem a halálba indulnom.

Rövid levelet irtam neki:

_Kedves Adria! Mikorra e sorokat olvassa, én a Duna fenekén fekszem, ott
ahova a maga kék szeme lenézett._

_Ne kérdezze, miért? Nyugodjék meg abban, hogy én a halálommal is javát
akartam._

_Isten veled szép fehér rózsám! Isten veled szép fehér álmom, Adria!_


Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam:
_Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye
át._ Szerencsémre szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a
levél még most is ott hever.

Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje
meg, érdemes-e nekem élnem?

S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra.

– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással
legjobb a vizbe ugrani.

– Nohát ugye!

– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön
elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat
követi el! Ön nem józan uram!

A fiatal ember megrándult:

– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy
percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!!

– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól
átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem
éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a
leggyengébb.

A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a
mérnökre.

– Mond valamit!

– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el a
reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy
éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az
itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy
azt józanon nem dobja el senki.

A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá…

– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! _Nem vol-tam
jó-zan!!_ Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még
én boldog is lehetek!

És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa
örömtüz volt:

– Boldog lehetek! Boldog lehetek!

– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a
tanácsomat.

– De nagyon megfogadom!

– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem
valami kitünően végezte.

– Bizony csupa elégséges voltam.

– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a
neuraszténiát.

A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát.

– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy
ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba
vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn.

– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az
elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek
most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes.

A doktor bólintott:

– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is analizálni?

– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, csak azért, mert tudja,
hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy
ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a
napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy
mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet.

A doktor bólintott.

Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros
kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás:

– Erre! erre!

A fiatal ember megrezzent, felfülelt.

– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat!

És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé.

– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből
recsegne.

Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja
ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte:

– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük!
Siessenek! Siessenek!

És a kezét a halántékára szorítva jajgatott:

– Illéském! Eggyetlen Illéském!

Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a csónakot.

A doktor felugrott és a parthoz futott:

– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne
ess a csónakból!




A zöld sfinksz.

– _Egy imprezárió elbeszélése._ –

Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor
elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra,
mikor elitéli, meg mikor kiereszti.

Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön
vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember
magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az
élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől
elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy
megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít.

A _véletlen!_ Micsoda nagyhatalom ez a Földön!

Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet,
olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De
mindenkor vele foglalkozunk.

Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek
köszönhetek.

Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió
vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót.
Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol
másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a
kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!?

Elmondom:

Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a
Bakonyba megyek festeni.

A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból
nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.

Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket
kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra
gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni.

Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola,
sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s
köröskörül erdő.

A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket:

– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék.

– Úr?

– Úrféle, akinél meghálhatnék.

– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem
lehessen meghálni.

– Mért?

– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya.

Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa
mellől:

– Ű a legszögényebbik ember a faluba.

A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig.

– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma embert.

– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem
szobám, akár a püspök is meghálhat benne.

– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek?

– Vadászi Máté.

Azzal megindúltunk.

Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol
elhagytuk:

– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a
parasztnál.

Vadászi vállat vont:

– Bolond.

– Bolond-e? De nem veszedelmes talán?

– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se.

– Családos?

– Nem a. Csak magányosan él.

– Magányosan?

– Magányosan. Ki se jár a házból.

– És ki gondozza?

– Senki.

– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá?

– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven
krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.

– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr?

– Mivel? Semmivel.

– Valamit mégiscsak csinál?

– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is.
Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát.
Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze.

A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán.
Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát?

– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen
láttam.

Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint
valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony
egyforma parasztházak.

Mi ez?

A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán
felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.

Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase
hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő
hangzatokat.

Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt.

A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett:

– Ez az. Itt lakik.

Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt
korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és
tamaricska sűrűn.

– Csitt!

S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba
szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.

Nekem a lélekzetem is elállott.

Hiszen ez az őrült, művész!

Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét.

– Ugye furcsa?

– Csitt!

A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint
visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag,
harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön!

– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit.

– Csak maga van egyedül.

– Lehetetlen!

– De. Bizonyosan tudom.

– Csitt!

A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti
hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang
kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy
embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.

Nekem még a lábam is reszketett.

Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész
hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt.

Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal
volt tele.

– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy
tíz házat meghaladtunk.

– Bajos lesz, – felelte az emberem.

– Hát csak lehet tán látni?

– Nem lehet azt uram.

– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt?

– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej.

– Hát akkor mért nem lehet látni?

Vállat vont:

– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs.

– De hát mikor nem hegedül…

– Akkor se jár ki.

– Sohse jön ki?

– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a
szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.

– De hát takaritani csak jár hozzá valaki?

– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz
neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.

– És senkit se ereszt be?

– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is
beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.

– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr?

– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal.
Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos
magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van
nála.

– És mi a neve annak az úrnak?

– Dió Dénes.

A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu
útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította.

Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem.
Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt
tele.

A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez
a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete!

Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy
lapuló gonosztevő?

Itt valami titok rejlik!

Nyugtalanul aludtam. Ezer _hogyan?_ bukkant föl és merült vissza az
agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne
halljam!

És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok
egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés.

Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak
szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt
álldogáljak!

Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas
szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt,
vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.

A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott,
kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon
hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!

Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam.

Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában
muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.

Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda
festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló
barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld
lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü
szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást…

S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok
tarkítják.

No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is elküldhetem!

A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt
egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte
futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé,
és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a
pacsirta.

No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle
hangot egyszerre zengetni!?

Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon.

A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös
finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha
szárnyak emelték volna fölfelé!

Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt sülyedt; ideiglen
megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.

A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra.

Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt.
Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a
csigát a házából!

Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam.

Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is
megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról.

Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a
kárpitja se mozdult.

Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált.

– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az
ember.

– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág
süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak
lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja.

Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn
volt, s amig én festettem, aludt.

– Hány órakor kel a hold?

Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s
beleforgatott.

– Kilenc óra és négy perckor.

No azt megvárhatjuk.

Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát,
hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?

A fiu jelentette, hogy szól.

Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr
háza felé.

A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette
a kutyatartást.)

Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan
enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, –
bizonyosan találkára indult.

De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.

Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a _Holdnak!_

Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy
semmit se veszítsek el a hangokból.

A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A
hegedü úgy tetszik az udvaron szól.

Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy
tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén
hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés.
Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná:

– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem
zendít soha!

Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!?
Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig
annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is
hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske.

Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a
zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél
az idő.

Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem:
miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És
ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini
ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett!

És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon
mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok…

A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen
az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva
kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent
énekelne a csendes éjben a nád között!

Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon
nyirkosan elküldtem a zenésznek.

A névjegyemre ezt irtam:

„_Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este
Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével._“

Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.

Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun
papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt
gondolta, hogy festeni akarom.

– Dicsértessék a Jézus!

– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?

– Én, angyalom.

– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a
fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék
még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a
falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek
a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném
meglátogatni.

Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!)

– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más
vidéki urak, tavaly egy _iciklis_ úr is, de Dénes úr nem eresztette be
őket.

– Hát igazán bolond?

Az asszony vállat vont:

– Abbezony nincs ki négyszögre.

– Haragos természetü?

– Nem a. Inkább nagyon is csendes.

– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.

Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.

– No mit szólt az úr?

– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta.

– Hát az izenetet megmondta-e neki?

– Meg.

– Mit felelt rá?

– Nem szólt rá semmit.

– Semmit? Éppen semmitse szólt?

– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik
az a képföstő úr?

– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?

– Nem.

– Azt se mondta, hogy köszöni a képet?

– Nem.

Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte
meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!

Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd
előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam
el a lócán, benyit Vadászné:

– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy
bejöhet-e?

– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel.

És kisiettem a vendégemhez.

Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot
volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes
ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte
a kalapját, kopasznak láttam.

– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet
szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!

– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért
is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért,
amelylyel szives volt meglepni.

Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg,
valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott
fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a
kezében.

– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. –
Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak?

– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a
szivar-füstöt.

– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg
bort!

Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.

– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem.

A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült,
ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a
társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik
ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt
vannak ilyen okosnak tetsző emberek.

– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt
hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet.
Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan
művészettel?

Vállat vont, s mosolygott:

– Mi nekem a világ?

S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:

– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.

Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült
előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.

– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott
tündökölni?

– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom.

– De bizonyára készült reá.

– Nem.

– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere
volt!

– Nem tanított engem senki.

S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:

– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal.
De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább.

– És azontul senki?

– Senki.

Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.

– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam!

Ő csak mosolygott:

– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga
tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb
semmi.

– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét
szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön.

Mosolyogva vont vállat:

– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én.
Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani.
Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én
ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem.

Ezt mondva felkelt.

– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek?

– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha
önnek nem alkalmatlan.

– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.

Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán
csak kezet nyujtott:

– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.

Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:

– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös…

No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a
látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.

Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.

Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az
udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett.

Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.

– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk.

Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a
gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette.

Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a
belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az.
Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.

– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van
kert is hozzá.

– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a
parasztoké.

A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében.

– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan
szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen
szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.

Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:

– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne
gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen
valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor
hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal…

– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék
félreérteni.

– Nem, azt nem fogadhatom el.

– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a
lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem
ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.

– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára
kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet
elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a
gyermekeim volnának. Mind én ültettem.

Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette:

– Tessék rágyujtani.

– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját
szívjam, amit megszoktam.

Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda
lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek
nincsen ágya!

Azonban Dénes úr nem engedett:

– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné.

Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:

– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét.

Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.

– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok.
Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.

– Hát akkor tessék pipában elszíni.

Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.

Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos
szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a
tokaji bornál alábbvaló a csömöri.

S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz
havanna-szivar?

Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán.

– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel.

– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül?

– A kertemben van; csak egynehány tőke.

Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de
csodásan zamatos, illatos.

– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve.

– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora
izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le.
Azért édes.

Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt
gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a
tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.

– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan
tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit
tudok.

– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam
önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit,
de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest.

– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én
Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani
egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak,
mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek.

A szivar csaknem kiesett a számból.

Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan folytatta:

– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit
tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy
azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az
eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította:
_Sári, sári, sárivári alma_. A _Sá_ a második húr, a _ri_ a harmadik
húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót,
mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a _Sári_.

Ennél több nem maradt meg az eszemben.

Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen
azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a
cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a
foga közül.

Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás!

Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez.

Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam,
és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el
birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.

Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az
összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az
ördögnek ez az egyetlen szava: _Többet!_

Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is
kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék
inni, ha izlik.)

Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam,
hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön.

Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa
szomszédi földbirtokossal kártyáztam.

– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba!

Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett
holdakat.

Hát játszottunk holdakba.

Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold.

– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten.

Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt
hold is elmúlott.

– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van
huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a
megszokott ágyamban.

Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja
a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti:

– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget?

És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék
inni, ha izlik.)

A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet?

Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek.
Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan,
becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha
többé kártyát nem veszek a kezembe.

Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A
szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.

Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim!
Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim,
ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése,
olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai
bor hordószámra…

Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a
veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek
kártyát a kezembe!

Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és
elutaztam a Riviérára.

Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s
földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával,
mint más ember.

Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak
hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott
találtam.

De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen
ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő
ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az
akaratom erejének.

Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én
esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.

– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel
biztosan lehet nyerni.

– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva.

– Tiz ezer forintot.

– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany
is elég.

– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a
vetőmag.

És akkor elmondta a tervezetét:

Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik
szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a
másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni
a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont
zsebelhet!

Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba
viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint
csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat
teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább.

Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt,
hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem
nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.

Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem.

Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való
gondolatból vettem, hogy előre meglegyen…

Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása.

Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én
is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el
Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is
hozzávette.

Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik
nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.

Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra.

Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb
ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg
pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha
kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim.
Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az
idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A
jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik.

Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy
nem izlik a borom?)

Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban.
Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa
zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott
át a lelkemen.

A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a
pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet
váltottam.

Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált
arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá.

Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet.

Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam;
hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg
a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is.

Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a
muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a
hurjaiból.

Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem.

Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék
hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék.

S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a
szomszédomnak is.

– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki
akar.

– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek,
mert attól tartok hogy gorombaságot mondok.

S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok.

A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét,
valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, –
és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar.

– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel,
szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta.

Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe.

Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a
játékán, s hogy csaknem összevesztünk.

A művész mosolygott.

– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. Nekem csak ártott az, hogy
iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit
tudnának, mint én, nem volnának professzorok.

– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a
zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet
odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek
ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere!

– Miért?

– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e
földi világban?

A művész mosolygott:

– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt
mingyárt a vacsoránál.

Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta:

– Tud valamit?

– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni
a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik
leereszkedik.

– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat dolga.

– Ugyan ne tréfáljon!

– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket
tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a
hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden
egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már
mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a
csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy
a kettős hangok világát felfedezi-e?

– Jó a hallásom.

– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is
álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika
nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus
Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt
még tovább is.

Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer
forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.

– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi.

Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról,
de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy
mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul.

Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza.

Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott:

– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem
gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de
nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok.

Mérgesen fordultam ellene:

– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a
pénzemet?!

Ismét nyugodtan felelt:

– Az a közöm, hogy ember vagyok.

– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban
akarod szorongatni!

– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a
lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna
más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani
akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.

Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban
nyugodtan felelte:

– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy
megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked,
hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem
meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot,
hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem.

Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta,
hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két
tanu láttamozta, s a biró tette el.

Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is
érkezett. A bank adta neki az úti-költséget.

Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat
elkártyáztam.

– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a sorsomat.

– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona
az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok
a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked
becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél
ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden
évben fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá
egyet-kettőt.

Hát bizony bajos volt arra aludni.

A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is
bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.

Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi,
aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett
egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot
hagyott az unokáinak.

Aztán eszembe jutott a hegedü.

Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a
hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék
hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet!

Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe.

– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az
életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és
oda vonúlok.

– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted.
A családi képek is a tiéid.

– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám
könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson…

Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet
vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után
visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk
a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot,
ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz
csak eleinte volt szűkös, most már sok is.

De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni,
pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette,
mikor ott katonáskodott.

Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik
nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom
nem volt, gyakran a kezembe vettem.

Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De
mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.

Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak
unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra
végigkeresem a hangokat?

Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a
hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a
hegedün!

De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a
hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne
találtam volna.

Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem
lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.

De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a
hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat
így szól: _Minden hangot idealizálj!_

A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot.

A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel.

A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel.

Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint
azonban engedelmes paripáva szelidül.

Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem
ez a hegedü.

De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a
kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe!

– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte meggyőződéssel.

– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék.
Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly
rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a
hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.

… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a
hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.

A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban.

Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az
ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő.

– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie
és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember
van és hegedü ezen a földtekén!

– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába.

– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé.

Vállat vont.

– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a
kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a
sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan
voltam.

A pipáját tömögetve beszélt tovább:

– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem
kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés,
rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni.

– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg:
remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A
művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az
emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az
emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A
művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy;
századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom
istenhivő ember-e ön?

– Vagyok annyira értelmes.

– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az
emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki
lop!

Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a
lelkemből.

Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc.
A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.

– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes
elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt
gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig
tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy
vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a
tengerre ment.

– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is
panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát,
de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van
valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre.

Szinte ijedten kelt föl a székéről:

– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!…

– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél
is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett.

– Nekem nem kellenek a milliók!

– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az
ősi birtokát!

Az ember elsápadt.

– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit.

– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok
mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti
összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a
művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok
bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét.
Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről,
plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell
elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást,
terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom.

Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az
elevenére talált.

– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni.
Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.

– Este, – mondotta, – csak este.

Azzal elváltunk.

Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem
ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat
kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a
sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és
áldd!

Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem
neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót
cselekszem! A világ is hálás lehet érte!

Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan
a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet.
Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám.

Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és
apró pénz.

– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond?

– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb
elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a
toronyórára.

Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond
volt szegény Diódy, bolond!

Dehát akkor még nem tudtam.

Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá.

Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és
dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack
várt. A tányér mellett egy palack bor.

Megkínált a barackkal:

– Tessék. Az én fámon termett.

Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott
atilla.

Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam.

Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból
összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat
cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény.
Egyéb semmi.

– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap
indulunk.

Mosolyogva rázta a fejét:

– Nem.

S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta:

– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen
elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem.

– Játszhatik atillában is, ha tetszik.

– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek
folynak.

– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül
kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut
előre egy évvel?

– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e
művésznek?

– Ugyan, kérem…

– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki
nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga
nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel
ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi
lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad?

– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.

– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt
lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a
gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre
megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek.
Ma már ötvenéves vagyok.

– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok!
Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti
föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség
aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt!
És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon!
Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két
kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?

A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a
lelkemből özönlő gondolatokon.

Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:

– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon
segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm
előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven…

– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja!

Legyintett.

– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki
véleménye a sokaság véleményéről. Füst!

– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!

A fejét rázta.

– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak
értéke.

Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.

– Akarja, hogy hegedüljek?

– Hálával hallgatom.

– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit
itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy
megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi
nyelvet és a görögöt.

– Dehát mi a csudának jó az?

– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen
Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán
kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha
nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily
tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely
legalább a földet porhanyítja.

Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:

– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem
őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő
politika, meg a kártya.

Legyintett:

– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ
legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk!
A gyémánt is kicsi.

Álla alá nyomta a hegedüt:

– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt
meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest.
Operában hallottam egyszer effélét.

Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt
játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női
hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne.

A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda.
A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes
finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal.

Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára.

– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a
pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a
világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet!

Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam.

– Jön?

Dénes úr meghökkenve nézett reám.

A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst
kigyózott a kezemben maradt darabból.

Fölvettem a másik százast.

– Jön?

Dénes úr a karomhoz kapott.

– Kérem, ne folytassa!

Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam
hogy a keze remeg.

– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy
bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!…

– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget
ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez
kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!

– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én
oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek…
A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?

– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit!
Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel
se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és
folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk!

Töprengve járt föl és alá a szobában.

– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön
fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar!
Tegnap izlett.

Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:

– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?

– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.

Különös volt a pillantása. Mért?

Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem
hasonlított.

– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik.

Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi
dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához.
Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki
egymuzsikába.

Meg is mondtam neki.

– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz.

Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.

– Itt vannak a kótáim.

Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon
összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák,
nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.

Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni.
De azok is furcsák voltak: _A szerelmes leány sóhajtásának utazása a
fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a
patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó
zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén._

– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat
nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e
nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e
magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat
eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat
is.

– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva.

– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan.

– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója!

– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább
kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt
zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok
ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy
temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor
talán minden muzsikus így van.

Ismét felvette a hegedüt és szólott:

– Ezt hallgassa meg. A címe: _Dávid király a holdban_. Két-részü. Az
első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen
játszom.

Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte.

– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné.

Másik kótát vont elő.

– Ezt játszom el inkább: _Piros hajnal az erdőn_. Ez nem annyira zene,
mint inkább gyermek-játék.

És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a
falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a
másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben
szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…

Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan
engedelmes rabja a hegedü!

Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor
reá. Fogtam hát a kalapomat.

– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!

– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban
meggondolnia!

– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e,
szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom.

Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá
írva:

_Mit határozott?_

Feleltem:

_Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik._

A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza:

_Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után._

Egy órakor már nála voltam.

Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel.
Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte.

– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már
fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem.

Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a
szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át
senkit az udvarába.

Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók
voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen
aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem
láthatott ottan a dohányból semmit.

– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen
földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn
ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel
öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.

Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet
élt az az ember!

Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből.
Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.

Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg
bepecsételte és átadta a község birójának.

És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!

És útnak eredtünk.

*

Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá.

– Pesten nem!

– Dehát mért?

– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.

– Micsoda csúfságot?

– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus
cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő
nótáját!

Nem lehetett a fejével beszélni.

– Hát akkor talán Bécsben.

– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!

Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.

– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik.

Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan
elindult: Monte-Karlóban.

Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona
utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon,
amelyről a művészet első lángja szállott reá.

Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy
alapot vessünk a hírnek. Diódy a _Diego_ nevet vette föl: _Dionis
Diego_. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába
példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra
vinni.

– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti.

– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!…

– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.

Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát
kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá.
A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt.

Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt.

A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a
zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy
kecskeszakállu szőke fiatal ember.

– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak.

Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót.

– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki
kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.

Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a
hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a
legszebbeket nem játszotta.

A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A
zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet
zongorán kisérni.

Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai
művész úrról, aki először van Európában.

A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy
a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől.

Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot.

– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék.

– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került!

Megrándult, s rám bámult.

– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem
érték.

Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.

Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs
az üzlet iránt.

Dürán helyeselte a nézetemet.

– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám
nem világítja meg, homályban marad.

Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is
szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte.

Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven
ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben.

Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem.
Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben
más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig
valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna.

Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az
oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s
időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg
morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a
lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt
hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga
előtündöklött a feje fölött.

Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám
közül.

– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az
első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele!

Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.

– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.

– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?

– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat.

– Hát nem a szerzeményeiből játszott?

– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.

Rábámultam.

– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat.
Az bizonyosabb.

– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.

– Hát mit játszik a második szakaszban?

– Folytatom ahol elhagytam.

– De hátha ugyanazt hallják?

Vállat vont.

– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a
másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor
eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az
emlékezés is melódiává alakul.

Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán
újra Diegó következett.

Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly
gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana
valami őrült kergetősdit.

Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a
lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be.

A közönségnek nagyon tetszett.

– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam
mindenfelől.

Ismét rohantam hozzá:

– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik
szakasz?

– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly
ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.

Megrőkönyödtem.

– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?

– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani
itt nem lehet.

– Már hogyne lehetne.

– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a
csöndesség.

– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen.

Vállat vont.

– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha
pénzért.

– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?

– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom,
amit abban a pillanatban gondolok.

Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az
a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!?

Visszarohantam a művészemhez:

– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi
meg a nő váltakozva énekel.

– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.

– Nohát akkor azt.

Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye
egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak!

– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól.

– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik.

Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul
örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.

– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség
ítélete példátlanul lelkes!

Diegó nyugodtan vonogatta vállát:

– Tetszett. Éreztem hogy tetszett.

– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy
csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall,
mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek!

– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap.

– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell
éreznie a lelkében!

A fejét rázta.

– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.

A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.

– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva.

Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.

– Ime egy rész az adósságomból.

– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz.

– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven
frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha,
fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok
nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött.

Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt
egy pohár bort is ivott.

A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak
kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a
dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat
árasztott.

Diego közömbösen olvasta.

– Hiába nem tudok örülni.

Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek
plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem
postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A
francia elolvasta a szelvényt és nevetett:

– Ön ügyes imprezárió!

Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba
osztottam.

Harmadnapra tértem vissza.

A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a
művészemről.

A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a
hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem
írt a lap kedvezően.

„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a
kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak,
hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt,
hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről
értesíteni.“

No ez keserü korty!

Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása
volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.

Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte.
Nézte komolyan, hidegen.

Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.

– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem
hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön,
osztozzunk.

És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját:

– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!

– Olvasta amit a lapok írtak?

– Nem én.

– Kedvezőtlenül írnak.

– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!

– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud
többet.

Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s
hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a
sergőhöz.

– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva.

– Nem, – felelte, – csak nézem.

Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt?

– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok
fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét.

– És a közönség hogy viselkedett?

– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt.

– És Diegó úr nem volt izgatott?

– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.

– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják
ellenünk?

– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések
képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.

Rohantam vissza a játékterembe.

Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött
állt és annak beszélt:

– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög!

A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen
mordult Diódyra:

– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.

S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.

– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje!

S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek.

– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen.

Intettem, hogy nem játszom.

Megfogtam a karját és félrevontam.

– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak.

– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!…

S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét:

– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!

S rászólt egy kisasszonyra:

– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre…

– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra
az asztalt, hiszen úgyse játszik.

Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő
érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó
vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:

– Lássa! Megmondtam!

– De kérem a mi ügyünk…

Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:

– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező
színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!

Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele
tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk
ugat?

Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még
csak nem is sejtettem.

A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a
szeme pillája se rezzent meg.

– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden
cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi
estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra,
hogy egy-két számot én is betöltsek.

Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz
baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek
meg.

Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám
kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg.

Hol lehet?

Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember
ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a
játék láza betegítőbb a maláriánál!

Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába
jegyzett.

– Játszik? – kérdeztem aggódva.

– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék
kijön-e?

– És kijön?

– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot.

– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg?

– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan.

– Nem azért? Hát mért?

– Próbálom magamat.

S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta:

– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény.

– Engem nem vonz.

– Csupa titok, csupa rejtelem.

És újra az asztalhoz fordult.

– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert.

*

Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra,
hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember.
Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember
haragszik rám valamiért!

Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam
meg? Nem tudtam eltalálni.

No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki
ne lehetne vasalni!

Diódy azonban nem jött.

Ugyan nincs-e a játékteremben?

Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak.

Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!…

– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma?

– Most reggeliztem. Majd csak este felé.

És tovább jegyezgetett.

Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom
meg. És olvasom a következőket:

„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez,
Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem
mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a
csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a
laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs
nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt
Thalbergnek.“

Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz.

– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg?

– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért
kérdi?

– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse?

– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt
látták, hogy tartalmatlan ember.

– Nem értem önt.

– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot.

– Mi a csuda az a középjáték?

– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal
kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt
azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a
jelentőségét. Orfeumi művészet volt.

Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák.
Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: _A hegedü Thalbergje_. A
velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni.

Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy
jégverés után a vetésének a megtekintésére.

Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról.
Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a
játékasztalnál.

De már akkor bementem érte.

Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen
keverték. Intett, hogy lássam.

– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett
volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank…

– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem
ebédelt még, és át is kell öltözködnie.

– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon!

A kártya csosszant. A száz arany elveszett.

– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön
megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!

– Dehiszen ön nem vesztett semmit se.

– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint.

Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők.

Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt
tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat.

De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik.
Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem
fog tudni hegedülni.

– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van
kockán.

Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a
ruhatár felé.

– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a
hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl,
megcsappan a dicsőségünk.

– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete.

– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem
játszik?

– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét
nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a
titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is.

És elgondolkodva bólogatott.

Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös
bort melléje.

Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy.

– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt.

Az értetlenül nézett reá.

– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai
gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség
kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így
szuggerálják…

Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se
kérdezte, hogy hol az a Figaró?

Én csak ott sápadoztam mellette.

Végre nem állhattam megjegyzés nélkül:

– Csodálatos az ön hidegvére uram!

Elmosolyodott:

– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem!

Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá:
Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit
árthat a hirlap kiáltása?

Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász
király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.

Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni.

Diódy az úton vigasztalóan szólott:

– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok
sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu
fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni.

Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk.

Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette.

Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg
vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:

– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való?

– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye.

A francia belenézett az _s_ alaku nyiláson, aztán belefujt és megint
belenézett.

– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer
frankot testvérek között is.

Diódy elbámult:

– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon.

– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is.

A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett.

– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól.

– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer.

Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás
közönségnek!

A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira
földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a
hangverseny többi része.

Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát
bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első
volt.

Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva.

A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen,
mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé
emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna,
hogy ez a dal zenei kincs!

Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is
kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a
báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a
gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet
érzett minden dalában.

Ha most a pesti Vigadóban volnánk!

Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete
volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette
a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar
dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján.

Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással
befejezte.

A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A
taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem
volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató.

Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig.

– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába
belépett.

– Semmi, – felelte.

– De ön olyan hirtelen végzett.

– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani.

– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem
lehet.

Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé.

Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja
a publikum, hogyan fogadja a többit?

– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt,
mint valami rekviem!

Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc.

– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen
megjegyzésektől tartózkodjék.

– Bocsánatot kérek, de…

A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A
közönség nyugodtan hallgatott.

– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell
játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos,
dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely
pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént
sirt, próbáljon most nevetni.

Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség
hidegsége.

S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak
szoktak.

Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a
falaknak játszott, több kedvvel játszott.

De nem mertem vele beszélni.

Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A
homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól.

– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok.

Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem
Diódynak.

Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő.

A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon
remekül kontrázott hozzá.

Én örömömben a bokámat is összevertem.

Dürán fülelt és az orrát fintorgatta.

– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve.

– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik.

Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé.

A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más
cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik,
tetszik-e a többinek?

Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam
még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra,
s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem!
Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e
hogy nagy művész!

De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások,
szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a
lábához nem tette volna a hegedüt.

Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott.

– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet.
Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új.

Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Épp úgy cifrázott,
mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat.

Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a
közönséget elnyelte volna a föld.

Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De
semmi… fagyos semmi…

Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent:

– Fűű! Ez bukás.

Én csaknem elájulok.

Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül.

Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán
valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre:

– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság!

De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott.

Végre meglöktem Düránt:

– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül hosszabbat.

Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek,
és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.

A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar
hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája.

Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal.
Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.

De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran.

– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü
szonáta!

Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta.

– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime
ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az
agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer
tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.

Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban.

– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön
hivatkozott!

Diódy megvetően legyintett a levegőbe:

– A közönség egy ezerfejü szamár!

– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett
volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A
versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal
eléjök.

Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt.

A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki.
Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a
művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen.

Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre,
mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem
forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe
szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy
más városba menjünk?

Ekközben a párizsi zenész is belépett:

– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé
kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a
Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne
ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés.

– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos
tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen
hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát
szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika!

A művész a vállát vonogatta:

– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában
dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.

– Micsoda hibát?

– A programon most már negyedik este mindig ez van: _Diegó Dionis úr
játéka_. Mi az a _játéka?_ Semmit mondó szó. A közönség szereti a
fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is
micsoda cimekkel jelennek meg: _Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád.
Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli!_ Vegye ön le
a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni.

Az énekes kisasszony belépett.

– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt?

Mentegetődzve fordultam Diódyhoz:

– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát
megváltoztassuk.

– Minek? – hörkent fel Diódy.

– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani?

– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én
következem.

– De…

– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar.
Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a
publikumnak, hogy a következő játék címe: _Szent Dávid a holdban_.

Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a
címet:

A teremben nevetés moraja áradt széjjel.

– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt.

Az is mosolygott.

– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan…

Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze?

Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a
félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor
szinészkedni.

Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról
is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett.

A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam
Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is
bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok,
szégyelletemben megszököm.

Irgalom istene! mi lesz ebből!

Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a
teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is
egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte
volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a
mezőn.

Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán
magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép _á_
hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a
természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt.

Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek
mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét
alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is
mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami…

A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva
érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene,
hanem a hangok a levegőből gyülnének oda…

A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk,
kövült arcok, kriptai csöndesség.

És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az,
ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás
vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a
leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg
elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón…

Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony
üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros
hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties
hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját…

A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató
hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket…

A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és
hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép
alvajáró arccal.

Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a
tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben
nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva,
kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak:

– Bravó! Bravó!

Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és
nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.

Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban.

– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán.

És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak.

Az közönbös arccal fogadta.

– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg
kell ismételnie!

– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen.

A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek,
viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést.

– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva.

Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé.

– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség őrjöng!

– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek,
eljátszottam.

S leült.

– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja?

– Követelik? – kérdezte sötéten.

S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el.

Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt.

Megindult nyugodtan.

A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és
végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a
nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra
recscsent széjjel.

Azzal megfordult és ellépett.

*

Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt
előtte. Játszott.

– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni?

Idegenül nézett reám, s félvállról felelte:

– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem.

Tett egy százfrankost. Elvesztette.

A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott:

– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor
ül mellette a szerencse.

S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre.

– Meglássa, hogy most nyerni fogok!

S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább.




A mutter.

Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az
eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen.

*

Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy
naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal egy jól sült
grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor aztán az egészségem
visszatér.

Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam
kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak.
Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben
pihengettem is, ha szép volt az idő.

Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam,
pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam,
mint a silbak.

Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek.
Az út mellett pipacs és szarkaláb. Az útféli akácfák bágyadt lombokkal
állták a nap hevét.

A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A
kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is.
Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem
köszön az úrnak.

Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én
köszöntem neki:

– Kit vár, bátya?

– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító hangon,
– a fiamat várom.

– Hát jó türelmet!

Azzal tovább-haladtam.

Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, ugyanúgy
támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város felé.

– Még mindig a fiát várja?

– Még mindig.

– Hát hol a fia?

– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki
haza-jönnie.

– És tegnap óta mindig itt űl kend?

– Itt.

– Itt is hált talán?

– Itt.

Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a
tarisznya lapos.

– Tán nem is evett kend?

– Bizony tennap dél óta…

– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a kenyér. Talán nem olyan
jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik.

Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca felderült.

– Kenyér csak kenyér, – mondotta hálásan.

S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott.

Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az
étvágyát.

– Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad?

Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan
felelte:

– Törvény erányába van odabe.

– Talán bizony bemarasztalták?

– Be.

– Tegnap?

– Dehogy.

– Hát?

– Félesztendeje.

No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem
tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele.

Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis
szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme
varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint
emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt
nagy, meg a botja.

– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy
valamit beszéljek.

Az öreg készségesen felelt:

– Van. Hét vagy nyolc… De már én csak úgy számítom, hogy nyolc.

Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával.

– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az enyém.
Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs különbség. Még
jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek.

Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a
felét. Másik felét eltette a tarisznyájába.

– Hát csak ilyen keveset eszik kend?

– Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok.

– Hát ihol egy szivar, gyujtson rá!

Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá
tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy
szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor
el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, mintha magában
beszélne:

– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük.
Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre.

Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy
hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize
csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell
csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok
mindenféle csudát összeírt.

A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár
ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz a levél, nem elégséges rá egy
billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél.

– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a Barcsa még
egy billogot.

De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet.

Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a
lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy vékony-lábu
fiatal úrral.

Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy
borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, hogy
vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A
Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a
kőltségöt.

– No, mondok ez nem kezdődik rosszúl.

Az annyuk is aszongya:

– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné
ténsasszony lösz a lányunkbul.

A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta
ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora.

A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény
jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kivül kerüljön a
katona-soron.

– No mondok, csakugyan selyöm-embör.

Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele.

Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még félesztendő is
elmúlik.

Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez
is ment már?

Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, az ispán urho meg
tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta.

Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk?
Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is,
annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád,
vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán
férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te
tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is.
Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy
„bakfitty.“

No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam,
csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban.

Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög
az Isten azt a borbély-legényt!

– No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég.

– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi
történt is vele.

A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa:

– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a
szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll mindig
kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni tróbáltam. De
ha mán fartatnak, mögírom…

No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok,
ne is halljak rúla!

– De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával!

– Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte vóna.

Aszongya az anyjuk:

– Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a farkas!

A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a
városba.

– No aszongya a fiam, beszélök én avval a szappan-gavallérral!

Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját.

De mondok:

– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert
lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem
kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra fordítja amit vétett?

Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak
már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán.
Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul ért az embör.

Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok,
jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély
jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú,
ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza.

Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be
vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk.

A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest megösmertük a
kép szörint.

A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja:

– Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra!

A borbély mögmerevödik.

– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez meg itt
az apánk.

– Mit akarnak? – aszongya a borbély.

– Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a szégyönt.

– Micsoda szégyönt? – hebögi a borbély.

– Tudja azt maga, – feleli a fiam.

– No, aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs magukkal!

Avval el akar farkalni.

De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába
beszakította a fejit.

Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak
meg nem lett semmi bántódása.

… Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit mondok?

– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja a
törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani.

– Igaz…

– Vigyázzon magára minden leány.

– Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem megfizettetik-e?

– Hát nem ítélték meg a tartás-díjat?

Az öreg legyintett:

– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt a kórházbúl, fölszedte
a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a városbúl. Most aztán otthon a
lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a
fiamnak a pénzét is elszödték.

– Micsoda pénzét?

– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor
betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték
tűle.

– Tolvajok?

– Nem: a bíróság.

– Visszaadják azt.

– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha
maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen
ide-odaragad…

Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett.

– Ahol jön, – mondotta megvidámultan.

Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc éves forma
legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca.

Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért?

Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel
szivarozik az apja ott a hídon?

Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a kalapján.

– A pénzed…? – szólalt meg az öreg.

– Visszakaptam, – felelte nyugodtan a legény.

Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret.
Átnyujtotta a fiának:

– Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta.

– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda
ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az
kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak
mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz
forintot.

Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból kifelé.

A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten
terjesztették fölénk a lombjokat.

A legény csendesen kocogott az apja mellett.

A szavamra megrázta a pálcát a levegőben:

– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a
fejét!

– Nono, – szólt rá csendesen az öreg.

– Be én! – tüzeskedett a fiu, – ha kétszer akkora is mint én.

És hozzám fordulva magyarázta:

– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent
haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot űltem én
ezér.

Ránéztem a pálcára… Vékonyka hámlott spanyolnád volt az.

– Ezzel szakitottad be a fejét?

– Evvel.

– Nem értem, hogyan lehet ezzel…

A legény nyugodt szempillantással felelte:

– Egy mutter is vót a végire rácsavarva…




Melyik a kettő közül?

Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak
szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne a
zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen
senkinek sincsen.

Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci
régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja
megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott valamikor.
Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott rajta a címer
is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt Krisztus alak, amint
jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő mécset emel.

Amig csinálták, várakoztam.

A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. A
muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám.

Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. Vénasszonynak csak
olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán éktelenebb is. Orra és
álla a vénségtől annyira előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt
inkább, mintsem ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem
is tünt volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt
sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha
díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem csillogott
rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta livrés inas, akkor
is láttam volna, hogy paloták lakója.

De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta
elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret
kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a
tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; akinek
dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet annak?

Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a ruhája
fénytelen fekete.

S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a bú kékes
árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló.

A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal
borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az elfojtott
ásítás.

Az agg hölgy megnézte a zsebóráját, s fölkelt:

– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez fordulva, –
hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert elutazom.

Ezt mondva megérintett egy kocka-alaku üvegládát, s eltávozott.

Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu
köszörült üveglapokból volt összeállítva. A lapokat vékonyka ezüst-keret
foglalta össze. A fenék ibolyakék bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap.
Az ezüstlapon _B. M._ betü és két évszám: _1824–1847_. Legfölül kereszt.

Mi lehet ez?

S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit tudott
mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy a hölgy két
hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete selymet óhajt belé. Ők
olyan ládát sohase csináltak.

Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a ládika?
Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy nem felelt a
kérdésére.

Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még azt
gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában 1847-ben
még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se.

Ereklye tartó volna?

Semmiféle szent nem született 1824-ben, és nem halt meg 47-ben.

Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt leánynak
az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja tartani.

Csak azt csodáltuk, hogy zárat nem csináltat a ládikára.

Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben ezüsttel is
megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a pénz-sajtóból.

Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az orvosi
muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni szokott. Széles
diványa van ott, s nem juthat oda be más, csak egy-két bizalmasa, vagy
akit maga rendelt oda.

Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali képek
nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa üvegszekrények. Mik
vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról írok, hogy imitt-amott a
szekrényekben és sarkokban csontvázak állanak. Már amelyik áll. Mert
vannak olyanok, amelyek futó mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle
táncfigurákat mutatnak az élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a
szekrények tetején is, meg a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy
a belépő megrémül.

A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. Előtte is
koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje szinte beleillett
abba a környezetbe.

A terem levegőjében valami avas spiritusz-szag lengedezett.

– Az ördög vigye el magát! – hallok egy boszankodó hangot.

Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül és
mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga áll.

– Mi baj? – kérdi az orvos.

– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem tudom
melyik a főhercegé.

A sváb elvörösödve mentegetődzött:

– Leesett az üveglap… Nem én vertem le…

– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. Majd ha
megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az udvari
hivatalhoz.

Az ifjak boszankodva távoztak.

– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát vonogatva.
Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra vére; abból
felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon összehasonlítják
más ember vérével. Már három napja játszanak vele. A másik vér a
söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt véli, hogy az
alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod mi az? Nem tudod.
Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az emberi vérnek egyik
elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban mindenféle ferde téglát
látsz, meg csillagokat. Hát az a heminkristály. A fiúk sok pancscsal és
fáradsággal elkészítik a vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az
én buzgó sváb szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett
az üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a
szolgáé?

Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele volt
könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban föltünően
kifehérlett kettő.

– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu koponyák
voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat is
papirospépből és celluloidból.

– Nem, ezek igaziak, – felelte az orvos. Vizsgálatra küldték ide.

– És mit vizsgálsz rajtok?

Kedvetlenül legyintett:

– Meg kell állapítanom, hogy miféle emberek voltak?

– És lehet?

– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben azért ilyen fehér,
mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta őket.

Megkinált szivarral, aztán a fejét rázva mondotta:

– Ilyen bolond tudományos kérdés még nem volt a kezem ügyében.

Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két gazdag,
fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint a milói
Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita klastromban nevelt
szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, tudományos is. Elméjének
kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz éves korában lefordította
Hégelnek egy kötetét magyarra.

Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira imádják
egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át mindennap
leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát eljegyezkednek, a
lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a leány kastélyában akarják
ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség egy része is ott van már este.
Reggelre azonban a vőlegény eltünik.

Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és ájuldozott.
A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. A mamák
szétvitték a pletykát az ország minden tája felé.

Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól szökött
meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. Napokig, hetekig
kerestette, kereste maga is.

Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt
jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán
megtudták, hogy egy puska hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf bizonyára
arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep örömére, és
visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se maradt
fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még csak egy
gombja se találódott meg soha.

Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is ment
férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. Ma már
olyan vénség, hogy az orra összeér az állával.

Hát barátom mi történik?

Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a
gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki:

– Ösmeri-e méltóságod ezt a tárgyat?

A hölgy szeme rámeredt a medájonra:

– Istenem! Hiszen ez Miklósé volt!

Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a munkácsi
várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha meghal, keresse
meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt valamelyik úri családból.
Annak a családnak adja át azt a medajont.

– Dehát hogy jutott ez az ő kezébe? Hova lett az én Miklósom?

– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt is
elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben bujdosott.
És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este meghálni. A
holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be az erdőbe. Arra
gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, pénzével átjuthat
vadászalakban Romániába. Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert
megfojtotta.

Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt felocsúdott,
sirva kérdezte tovább:

– És hova tette az a gonosz lélek, hova tette az én kedves Miklósomat?

– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott egy
gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát.

– És ez a medajon?

– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A képet egy
határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy keressem meg és adjam
át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. Könnyü volt kinyomoznom az
eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, hogy az elhunyt méltóságodnak a
vőlegénye volt. De a családjából már nem él senki. A medajonnal hát
vártam. Tegnap értesültem arról, hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal
vonatra ültem, hogy méltóságodat a gyónási megbízásból értesítsem.

A pap azzal átadta a medajont és elbúcsúzott.

A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen magával,
hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját családi
sirboltjába akarta eltemettetni.

A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt való
napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap is.

Mingyárt az első ásónyomokra fehér csontok fordultak ki a földből.

A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte össze egy nagy
fekete kendőbe. Senkinek másnak nem engedett hozzájok nyulni.

Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a kalapjokat
levéve nézték.

A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok fordultak elő…

Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy
embernek szokott lenni.

– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel szedjék a
földet!

A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. Azok között
még több csont hevert.

Egyszercsak kifordul egy koponya is.

Az öreg hölgy sikolt és elájul.

Mikor fellocsolják, két koponyát lát a terítőn.

– Mit jelent ez? – kérdezi elbámulva.

A szolgabiró a vállát vonogatva, zavarodott arccal feleli:

– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már meg
kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. Az a
gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt szoktak
ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány kosár meszet
szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember már benne volt,
mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő mind a kettőjüket
behányta földdel.

– Dehát melyik az én vőlegényemnek a feje? Melyik?

Emelgetik, nézegetik a koponyákat. Tünődnek, tanakodnak. Nem tudják.

– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja végre a szolgabíró.
Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik az akasztott
emberé?

Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében,
padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak.

Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves rablógyilkos
volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de mészárosságot
tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is megfojtott csupán a
rajtok levő fülbevalóért, gyürüért.

A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de sehogyse
boldogul. Arcképet kér.

Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az elégett a
szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt róla, mert
hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, s nálunk alig
híréből ismerték. A mészáros haramiának meg éppenséggel nem maradt képe.

Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A Gall
Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok biztosan
megállapítják.

És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot,
Franciaországot, Svájcot, Olaszországot.

A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda vizen
nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább.

Végre is azt mondták:

– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó
embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani.

És akkor került a két koponya hozzám.

– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, ha ezt
a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy szent emberé
volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü léleké, egy angyalé. A
másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy hóhér kezére jutott emberi
fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik írást nem ismerő, buta. És az én
Miklósom főrendü nemes volt, a másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne
lehessen különböztetni!… Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc
és egy bihari oláh között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és
elefánt értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen
megválasztani az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd!

Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem bíztam abban
se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy minden vonására
emlékszik, csak be kell hunynia a szemét.

– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy micsoda
mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. Mekkora
terjedelmüek voltak azok?

De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a vőlegény
jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici fekete bajusza
volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, mikor beszélt és
hogy a szavajárása ez volt: _Csodálatos!_

– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a tulajdonságok
olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a víz, marad a sár,
meg a kő.

Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve kért, hogy szedjem össze
minden tudományomat, és vessek véget a gyötrelmeinek.

Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van
valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott bőr,
hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak?

– Mondd neki, hogy temesse el a csontokat együvé.

– Mindenki azt mondja neki, de ő szegény éppen attól irtózik, hogy a
vőlegénye egy haramiával fog együtt porladozni.

… E pillanatban belép az orvos szolgája, és jelenti, hogy a grófhölgy
várakozik.

Az orvos fölugrott és bekisért egy feketeruhás agg hölgyet, az én
ötvösbolti ismerősömet.

Ugyanazon fekete ruhában volt, csak éppen a pincsijét hagyta el,
bizonyosan a hintóban.

Félrevonultam az ablakhoz, hogy zavartalanul beszélhessenek.

– Megvan? – kérdezte a hölgy aggódva.

– Meg, – felelte határozottan az orvos.

A nő arca megélénkült.

– Tehát melyik az?

Az orvos határozott mozdulattal vette fel az egyik koponyát és
átnyujtotta.

– Ez.

Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel nézett
reá, s megcsókolta a koponya homlokát.

– Oh Miklós! Miklós! Hogy így kerültél vissza hozzám!

És percekig némán, nedves szemmel nézett reá, csak a feje rezgett.

A koponya némán nézte vissza.

A teremben ünnepies csend volt ezalatt.

Aztán a hölgy az orvoshoz fordult:

– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. Teljességgel
bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet különböztetni! De az
orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a különbséget?

– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem
tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is
felolvasom. Mert ez érdekes valami…

– Hogyne! Magam is elmegyek arra. Tehát teljességgel bizonyos?

– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig is
becsületszavammal biztosítom.

– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a nő.

És a koponyát a szivére szorítva könnytől áradozó szemmel távozott.

Én csak bámultam a barátomat.

– Te most hazudtál!

Mosolyogva vont vállat:

– Orvos vagyok. Mesterségem nem az igazmondás, hanem a gyógyítás.

– De micsoda bizonyítékokat irsz össze?

– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a halottját.
Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem.

– De ha mégis…

– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, hogy az
írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a jegyzeteimet szétszórta
a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, el fogja felejteni, mert nem
kételkedik többé.

– Dehát nem bántja a lelkedet az a gondolat, hogy…

Az orvos vállintott:

– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel gyógyítok-e
vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a világnak semmi
köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon.

Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem ő; ha a
húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a szobaseprőével.

Hát mi akkor az ember?

Bőr?




Erdei történet.

A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart
lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt.

– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök majd ti
is céduláért!

A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem
szedhet az erdőn gallyat.

*

Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben
fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.

Tomboréknak nem volt cédulájok.

Az asszony napok óta nógatta az embert:

– Erigy be az erdészhez: kérleld meg!

Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő
minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.)
Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A
szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a
hátán a fiával, a tizenötéves Imrével.

De apránkint a szilvafa is elfogyott.

Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is
hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a _nyakasoknak_.

– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az ember. –
Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán
veszünk tüzelőfát bőven.

Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte.

Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre
keményedett.

Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál
forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:

– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az
erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj.

A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a
grófnak.

Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre.

A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson
prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő.
Az is zuzmarás, – fehér erdő.

Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A
derekát is érdeklette a hideg.

– Valahol ki van csúszva az ingem, – gondolta Imre.

S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a
bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen
bontakozik az ember.

Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét
a hideg könnyezésre csípte.

Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; korához
képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári
báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban.

Az erdőszélen megállt és hallgatódzott.

Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése.

Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen
találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a
kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt
gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.

Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a lába
alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben.

A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak
vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti terhet,
hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!

S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd
az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában,
áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha
elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára.

Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatódzott.

Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a
szemébe.

Megszeppenve állt meg.

A folt mozgott…

Nem medve, valami asszonyféle…

Megkönnyebbülten lélegzett.

Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül
való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott az erdőn?

Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva
közelített feléje.

A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s
hallgatódzott. Körül is pislantott.

Imre akkor megismerte:

– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!

S megvidámultan indult a leányhoz.

Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában
éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie
kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme
is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már hogy elhagyták az
iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé.

A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten nézett
Imrére.

– Ni! Te vagy?

– Én, – felelte vidáman Imre.

S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet.

Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások között
szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak.
De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak.
Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg
gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte.
„Szépen kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét,
mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott.
Imre se mert neki szólni.

Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt
a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiu és ő.

Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü csemegét,
– s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával,
piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk
úri lányok az ananászt.

Egy kisfiu megkívánta s kinyujtotta a kezét.

– Adj.

– Kérj szépen!

– Szépen kérlek, adj.

– Szebben.

– Kedves Éva, szépen kérlek…

Éva adott neki.

– Adok nektek is, – mondotta a többinek.

S mindegyiknek vágott.

Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.

A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott.

Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel
szólott:

– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet…

Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott
kissé a _kedves_ szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött.

Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton
kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre
lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé
föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva
meg-megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a
tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé
fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett
és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a
zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet
róla.

Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is kiáltotta,
amit sugdostak:

– Éva az Imre szeretője!

A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak
egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola
egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.

Máskor csak titokban pillantottak egymásra.

Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor
az utcán vagy a templomban.

Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra.

– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány.

– Ehe.

– Itt van bőven.

– Szedek is. Neked van cédulád?

– Nincs.

– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő…

A leány legyintett:

– Ne félj attól. Én már két hete kijárok.

– És nem bántottak?

– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is
vettem fel az anyám kendőjét.

S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezébe belelehelt.

– Ma cudar hideg van, – mondotta Imre.

Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte.

Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította
a kötelet.

– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre.

– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, míg
besötétedik.

Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket.

Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég
állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt
akkora hó, mint a tisztásokon.

És a leány a fiu gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat.

Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől.

A két gyerek megrettent.

– Az erdész! – rebegte a leány.

– Fussunk!

Hátukra kapták a gallyat, és futásak eredtek be az erdő mélyébe.

Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elől a fiu, utána a
leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt.

A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A
leány is.

A kutyaugatás már közelebb hallatszott.

Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy
lepsifülü vadászkutya!!!

A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány
eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta.

S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a
gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.

Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedség
hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu
fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A
leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja.
Sárga haja fürtökben röpködött utána.

Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten lihegett.

A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan
dobogott.

– Csitt…

A kutyaugatás nem hallatszott többé.

Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a
fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.

Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva.

Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét;
átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul.

– Jaj, ha megfogtak volna, – lihegte mikor szóhoz juthatott.

– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak volna
bennünket.

Újra hallgatództak. Semmi nesz.

Egy harkály kopogott valahol a vén fán.

– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiu aggodalmasan.

– Meghalljuk, ha a kutya ugat, – felelte a leány.

– Futunk tovább, akár a világ végéig!

– Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam!

– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy
kővel!

– Jaj, talán megszabadít a jó Isten!

S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.

A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire
kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte.

– Szél lesz, – mondotta a fiu.

– Sötétedik Imre, – szólt a lány, – hogy találjuk meg a fánkat?

– Későn kerülünk ma haza.

Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas
arccal hallgattak.

S néztek egymás arcára, percekig.

– Milyen szép a szemed, – szólalt meg egyszer a fiu.

De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk.
Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz.

Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava
mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a
szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És
a napnyugvás felé volt fordulva.

A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor
modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha.

És szeretettel nézett a fiura.

– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a szemedet,
mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is.

– Én nem. Te haragudtál.

– Nem, én szívemből nem…

– Hát csak úgy?

– Csak.

– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.

Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza.

Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók.

A fiu egy helyen megállt.

– Nézd már Évi: szarvasnyom!

– Én láttam a szarvast is, – felelte a leány.

– Igazán?

– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek,
hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… Szép két
ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is.

– Őzet már én is láttam.

– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és
riccs-reccs eliramodott a fák közt.

– Szerettem volna látni, – mondotta a fiu.

A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett.

– Csitt…

Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel
nyári zápor fut át a falun.

– Ihol a szél, – mondotta a fiu.

Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű
havazásként hullott a zuzmara a fejükre.

– Ugy-e mondtam! – kiáltotta a fiu a fejét megrázva.

A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan összeborzadt.

A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is
homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a
nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek
söpörnék az erdőt.

Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták
a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta
Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott
az arcukba.

– Istenem! – sírta magában a leány, – hogyan jutok haza?

– Ne maradozz el! – kiáltott a fiu.

S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e
vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.

A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat
kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz
sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett
menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé
tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A
szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott.

És a szél már harsogva tördelte az erdőt.

Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele.

Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt.

– Eltévedtünk!

A leány reszketett.

– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. A szél
terelt el bennünket az irányból.

S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett
a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is van.

De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a
szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban.

Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát
meg a fájokat megtalálják.

Csak haza bírjanak jutni!

Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte
őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.

– Pihenjünk, Imre, – mondotta a leány, – már nem bírom.

– Várj, talán valami száraz helyet találunk, – felelte a fiu.

S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább.

Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák
a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna…

– Megint az ó-erdőben vagyunk, – szólt megdöbbenve a fiu.

Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült
és szepegett.

– Sohse ríjj, – vigasztalta a fiu. Addig megyünk, míg ki nem találunk.

– Sohse találunk ki!

– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold
is.

– Megvernek otthon…

– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy…
Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is
meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is…

Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé
iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“

Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének
a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.

De a szél csak nem akart csillapodni.

Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy
öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele
a homályba.

– Nem lehet tovább!

A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült.

– Ülj ide, – szólott, – itt nem ér a szél.

A leány melléje kuporodott.

– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell várnunk a
holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.

Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s rátakarta a
fiu fejére is.

– Hogy ne fázz, – mondotta.

S a kendő végét átvette a fiu mellén.

– Ugy-e, jó így?

– Jó, – felelte hálásan a fiu. Irtómód fázott már a fejem.

Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották,
hogy ne fázzanak.

– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a faoldalában.

– A szoknyám is lehasadt, – felelte aggodalmasan a leány.

A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével
alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.

– Kutyául szomjas vagyok.

– Én is, – mondta szomorúan a leány.

S ették a havat.

– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – én ugyan
nem töltök több telet itthon.

– Hát?

– Fölmegyek Pestre.

– Csak nem?

– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. Az ő
bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.

– Hogyhogy?

– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé.
Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.

– Igaz az?

– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több
ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó
lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva!
Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök…
Rám se ösmersz.

Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu
behúzta a nyakát.

Aztán a leány szólalt meg:

– Hozz nekem valamit.

– Hozok, amit akarsz.

– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr
lányának van. Azt mondják, nem drága…

– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked.

Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek
magammal. El én. Elveszlek feleségül.

– Oh, hazudsz!

– De Isten szent uccse nem hazudok.

– Osztán elviszel Pestre?

– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden
reggel.

– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél…

– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába
jártunk…

A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a
szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát félkarral átölelte.

– Te, Imre… – gügyögte boldogan.

A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két
gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket.

– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk
esküdni?

– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras.
Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol
olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a
vadonatúj.

– És nekem is veszel?

– Hogyne.

– Fehér ruhát?

– A legfehérebbet.

– És hosszu fátyolt?

– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a
bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel.

– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha
volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert
az drága.

– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva,
selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb
úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is
elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép
úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes,
mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk.
Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani.

– Istenem, de szépeket beszélsz…

Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S
kisideig hallgattak.

– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány.

– Miért? – felelte álmosan a fiu. – Ki ellenezné?

– Anyád.

A fiu vállat vont:

– Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy.

– De szegény vagyok.

– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk
rajta almát.

– Az ablakra csipkekárpitot veszünk.

– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy
csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún
voltam keresztapáméknál.

És ásított.

Ismét hallgattak.

A leány bágyadtan rebegte:

– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer
szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt
soha.

És ismét hallgattak.

– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. –
Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni…

– Én is hallottam, – felelte bágyadtan a leány.

– Megfagy az ember.

De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De
már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.

– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a koronát… a
fején…

Egy percnyi csend…

– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány.

Percekig tartó csend.

– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiu.

És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan
rebegte:

– Te… Éva… el ne aludj…

– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony hegedü…

A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.

– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt szemmel.

A leánynak már alig mozgott az ajka.

– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak…

S feje a fiunak a vállára hajlott…

*

A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket
összehajtottan.

A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas.

Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az
orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és
legelgetett.

Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét.

Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva.
Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér
zuzmarával.

A szarvas rájok bámult.

Aztán nyugodtan legelt tovább.




A dugóhuzó.

Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás
ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy szürke-kalapos urat
is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve
ismerem.

– Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás?

– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – törvényház ez.

– Csak nem rólad ítélkeznek tán?

– Nem hálistennek. Egy béresem van bajban.

– Gyujtogatás? Verekedés?

– Még annál is rosszabb.

– Ember-ölés?

– Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral.

A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők gomolyogtak
a város felett; morgott is már.

– Kellene az esső, nagyon kellene, – mondogatta Bálint.

Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk szobájába tért. Én
beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték
megszállani.

Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú fiatal
paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak
padján.

Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás
hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a kezét csapkodva:

– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos főbíró
uraim…

Az őrök kilökdösték a teremből.

Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen.
Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak.
A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan,
kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat
régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a
szemök csillog okosan.

– Mi neved? – kérdezte az elnök.

A legény egyet köszörintett a torkán.

– Dobos Menyhárt, szolgálatjára.

Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja
neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek.

– Hány esztendős vagy?

– Huszonnégy, instálom.

– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek érzed-e
magadat?

A legény vállat vont:

– Nem tudom instálom…

– Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat mondod.

A legény a padlóra pislogott:

– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… másik órába…
azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a
vége, hogy engem vasra vernének.

– Hát szándékosan ölted meg?

A legény emelgette a vállát, szemöldökét:

– Hát… nem csupa véletlenül…

– Mondd el hogyan történt?

– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán…
ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:

– Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám.

– Hallom, aszongya.

– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó
kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok
minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény.

Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya:

– Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj!

– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán
nagyobb kokast is az urak szemetdombján.

Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt
aszongya, hogy aszongya:

– Elhallgass, te dugóhúzó!

Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag:

– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember
vagyok.

Aztán… elbántam vele.

– Erre kést kaptál rá.

A legény bólintott.

Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést.

– Ez volt az a kés?

– Az.

– A csizmádszárában vitted oda.

– Abban.

– Előre készültél a szóváltásra?

– Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön.

– Ez a kés meg van köszörülve.

– Megköszörültem.

– Minek köszörülted meg?

A legény a padlóra pislogott:

– Dohányt aprítani.

– Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts?

– Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába.

– Dehát minek taszitottad be?

– Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy…

– És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó.

– Ne mondja nekem azt senki.

– Dehát mit jelent az?

– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az
uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, oszt
aznap belső szolga vagyok.

– Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó?

A legény nem felelt.

Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres;
Menyhártnak barátja.

Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell
esküdnie a szavára.

– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor kezdett a
kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy
igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az
uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse
megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki.
Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez
az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? – Mondok: Menyhárt
is éppen így beszél. – Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém.

– Csak a tárgynál maradjon, – szólott rá az elnök.

– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. Egyszer hogy a
kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony
is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne rossz, aszongya, ha a
kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a
faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse
tudott Menyhártról.

– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan
vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?

– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a
Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist,
mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom
ahogy igaz.

– Fenyegette-e előbb a kocsist?

– Nem hallottam.

– Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni?

– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még
törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom…

– Mi az a dömhes?

– Hát hogy olyan nagyétkü ember vót, azér mondta úgy.

A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe-szólt:

– Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz.

– Tessék.

– Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál.

– Nagyobb másfél fejjel.

– És erősebb is.

– Sokkal.

– Kérem ezt jegyzőkönyvbe venni.

A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a
kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett.
Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán
ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor
veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot.

A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a
vádlottat:

– Hát miért nem mondtad, hogy pofon vágott?

Menyhárt röstelkedve felelt:

– Elfelejtettem.

– Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni?

Menyhárt vállat vont:

– Katona vótam én…

Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon
kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem
szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy
akarta…

– Milyen természetü ember ez a Menyhárt?

– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, –
ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került
volna ilyen bajba.

– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja el
miképpen történt?

– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes
beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya a
Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend
nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy
aszongya:

– Mit csiripelsz itt nekem?

– Értsük meg egymást, – mondotta erre Menyhárt, szölideden.

Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél.

– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha
valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva; – ez a becsület!

A kocsis egyet horkan, oszt aszongya:

– Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó?

Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a
pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson
fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.

– Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény?

– Hát bizony…

– És a kocsisnál nem volt kés?

– Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni.

– Hát nem védekezett a kocsis?

– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik
tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát
a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat.

Az ügyész szólalt meg:

– Dehát kend hazudott az imént…

– Én?

– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson hemperegtek.
Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.

Az öreg boszusan pillantott:

– Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott.

A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás
előtt?

– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem.

Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent
fülledt volt a levegő.

Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu ötvenéves
ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan
és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő
persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő
nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig
van verekedés. Őt azért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr.
Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort
rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli
parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.

A védő ezt ismét megjegyeztette.

Következett valami nyolc más tanu, köztük Bálint barátom is.

Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék
figyelmébe.

– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról
semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem,
hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt tisztelt
törvényszék, mert…

Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be,
nempedig védőügyvédnek.

Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte:

– Hát kérem tessék kérdezni, felelek.

Aztán csak igennel és nemmel felelgetett.

Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt:

– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze
azt igennel és nemmel elmondani nem tudom.

– Hát beszéljen ahogy óhajt.

– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló
terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék
üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez
sulylyal esik az igazság fontjába, ezt óhajtom megvilágítani, ha szabad.

– Tessék.

– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A
mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez
a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy oldalt pillantok, látom,
hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi
valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő
ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a
cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll
egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon.

A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal
ült le mellém.

Következő tanunak a biró a leányt hivatta.

A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a
nyakukat a vérontás okozója felé.

Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, és
hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi falusi
leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü virágos
szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra
szembeötlő volt, hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna
haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya.

Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér
arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete.

A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, hogy
remeg.

– Ösmered ezt a legényt?

A leány a bíróra pillantott aztán a legényre és halkan rebegte:

– Ösmerem.

– Volt valami viszonyod vele?

A leány nem értette.

– Szeretője voltál neki?

A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A zsebkendőjét
a szeméhez emelte.

A biró folytatta a kérdezést:

– Eligérkeztél neki?

A leány ismét bólintott.

– Dehát a kocsisnak is eligérkeztél.

A leány fölemelte a fejét:

– Nem igaz.

– Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy?

– Mondhatni mondhatta.

– Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette.

– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a
tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.

– Dehisz az asszonyoddal beszéltél is róla.

– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul
okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták,
hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.

– Mért nem mertél?

– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is
tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra.

– Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel?

A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte:

– Igértem.

– Mikor?

– Régen.

– Mégis mikor?

– Mikor elvitték katonának.

– Akkor bizonyosra mondtad?

– Bizonyosra.

– Hogy mondtad?

– Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom.

– És meddig vártál rá?

– Három esztendeig.

A védő kérdezett:

– Férjhez mehettél volna-e azalatt?

A leány elmosolyodott:

– Kétszer is.

Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést.

A legényhez fordult:

– Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá?

– Mingyárt elejin mondta.

– Hogyan mondta?

– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. Szólogat is
olykor, de én csak nevetem.

– Tehát nem panaszosan mondta?

– Eleinte nem. Csak mikor már hozzábiztatni kezdték.

– Mikor panaszkodott utolján?

– A búcsú előtt való estén.

– Akkor hogyan panaszkodott?

– Akkor mán keservesen.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan
azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen.

– Sirva panaszkodott?

– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én
kivül a kertbe.

– Aztán mit mondtál neki?

– Nem mondtam én semmit se.

– De magadban gondoltál valamit.

– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert tetszik
tudni, keserű falat vót a nekem!

Az ügyész a leányhoz fordult:

– Igazat mondott a legény?

– Igazat.

– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal!

A leány habozva felelt:

– Nem azt nem mondta.

Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet.

A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása
következett.

Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava
göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a
közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból.
Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok
egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd
végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi fenevadat a
törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.

A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A
vádlott sápadozott.

Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az említett
szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket,
hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal,
lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani.
Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó
élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus,
nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója.
Igavonó-társ. A paraszt már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és
úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az
ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime
odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A
legény figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó:
durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt.

Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint
inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De
neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Menyhártra
vonatkozólag.

A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bológatott mellettem:

– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb
csúszott a kés, mint ahogy akarta.

A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal
ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében.

Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet:
öt évi fegyház.

– Megnyugszik-e? – kérdezte az elnök.

A legény habozva felelte:

– Előbb Bözsivel szeretnék szólani.

Azzal intett a fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá.

– Megvársz-e Bözsi? – kérdezte könnyes szemmel.

A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott:

– Meg.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


22 |Ot nyelven |Öt nyelven

27 |képrázó szemmel |káprázó szemmel

75 |konstatálni a ncuraszténiát |konstatálni a neuraszténiát

76 |hangzott egy parasztkálitás |hangzott egy parasztkiáltás

86 |helyen meggszüntette |helyen megszüntette

125 |Nekem a lában |Nekem a lábam

162 |oda be mas |oda be más

176 |Évi, Buray Evi! |Évi, Buray Évi!]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.