The Project Gutenberg eBook of Szindbád utazásai by Gyula Krúdy

A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu, éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski.

Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra föstött képeknek, amelyeken a régen megholt -6- szentek játszadoznak egymás között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur.

A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket.

A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt.

A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra, éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél. (Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.) -7-

Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)

Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott, visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre hallgatott, ki tudná, miért?)

Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak -8- nevezte. És Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal?

A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád, mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor haragusznak -9- meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü öklével az asztalra csapott.

Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor csendesen felelt:

– A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot hallgatna ki az irodában.

– Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.

Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza.

A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották -10- egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját.

– Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony megbuktat a Lubomirski.

Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát…

Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét.

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, – akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével.

Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.

Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt: -12-

A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.

Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.

Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa.

– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.

Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy, juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek. -13-

– Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.

Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.

A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba.

A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vizben.

A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott fel:

– Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző -14- érintette volna és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.

Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.

A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál…

De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos -15- medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán.

A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére.

Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.

Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére.

És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe.

Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan -16- kiszáll a folyosóbeli képrámából és már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a csónakba emelte.

A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával az arcába sugta:

Szindbád álma.

Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, -18- egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni.

Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már, kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanúl -19- figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.

Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. -20- Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. «Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.»

Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok -21- emléke, amelyek még nem régen külön-külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után.

(Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. «Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.)

És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.

Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja.

A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a -22- lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött.

Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki.

A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini, Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.

– Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött.

– Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk.

Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat. -23-

Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros, lekiáltott a negyedik emeletről:

Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított.

Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és kimerűlten a negyedik emeletre ért.

Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a szivarka:

– Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta, Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában?

– Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett. -24-

– Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.

– Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett még el engemet?

– Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.

A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körűl a régi butorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt: ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék harászkendő, mint legutoljára midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a -25- kezét és figyelmesen megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját.

– Tudja, Szindbád, – mondta rövid hallgatás után, – néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese – eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese volnék – hanem az édesanyja. De ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra.

Szindbád leült a karosszékbe, amig Majmunka gondosan begyűrte a lapot a regényben és a regényt a szekrénybe zárta.

– Ezeket a Paul de Cock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik? Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedűl olvasgassak. Nem is olvasok más regényt.

Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt és arcfestékkel már nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni és szeretett jóizű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni és a selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta, mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmü nő Pesten, hogy már szégyel közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.

– Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban, – mondta csendesen -26- Szindbád. – Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska-utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?

– Nem, fiam, – felelt komolyan az asszony. – Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve igéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény soha sem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom…

Szindbád a mult időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.

– Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők.

– Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyodott, visszavonúlt és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel-nappal mulatságon?

– De Szindbád! – szólt közbe borusan Majmunka. – Hisz tíz év előtt igérte egyszer -27- a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor igérte, hogy majd ha meggyógyúl, elvisz a cirkuszba és azóta nem vitt el. Egyedűl pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.

– Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban… Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakkolunk kosárba és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasuttal megyünk át a Dunán és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak és a kerekek jókedvűen gurúlnak a sineken. A Széna-téren gyerekek lapdáznak és egy földbe épített kis korcsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban és már régen házat akarunk venni -28- Szentlőrincen, ahol kis kert van és ahol maga csirkét és kacsát nevel…

– Ó, te gazember! – kiáltott fel Majmunka és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát.

– Nos, ez úgy-e sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? – kérdezte megelégedetten Szindbád.

– Százszorta jobb, – felelt Majmunka és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. – Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk és a füben heverünk.

– Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem láttam.

– Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni… Emlékszik az öcsémre, arra a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat éjjel az orfeumban és a vasutnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiu valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.

– Ugyan, kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal fejjel.

– Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska-utcába, abba a házba, ahol valamikor az egész első emeleten laktam és Mitrovics, a fiakkeres egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok és én repűltem velük, mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a környéken mégis csak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne hozzám, hát bizony kirugnám.

Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád és a kerek asztalt hatan ülték körűl. Szindbádon kivül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel figyelte a falról a történendőket és már évek óta nem szólt bele a társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.

A hölgyek, akik valamennyien a macska-utcai házban laktak, többnyire hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni, midőn megszólal a -30- nagydob a zenekarban és kezdetét veszi a művészélet. A hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot öltenek, most rendetlenűl, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte bizonyos érdeklődéssel tekintgettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután már a levesnél – tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette – kiderűlt, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg: Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé nem törődtek vele és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóizűen ettek itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra emlékeztette volna őket, mint a fűző, vagy az arcfesték. Most nappal volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az egyik – egy finom arcú, vöröskés hajú – parasztnótára gyujtott, amelyet a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló ujoncok nótája: «Édesanyám, ha bejön Egerbe»… A hölgyek figyelmesen hallgatták az érzéssel előadott dalt és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott eszükbe?

Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette -31- lábával lábát az asztal alatt és egyszer a fülébe súgta:

A leány elszaladt és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan, zsebredugott kézzel oszlottak szét a macska-utcai ház különböző részeibe, hogy estére, – midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében – tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel diszítve megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez és kedvükre sem énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán maguknak.

– Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! – kezdte Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. – Ez a mai ebéd próba-ebéd volt. Kiváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét, a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni. Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. -32- Szegény, szerencsétlen nő vagyok. Sohasem fogsz megváltozni.

– Nem értem kegyedet, – dörmögte. – A nyakamra hozza a táncosnékat, aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.

– Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! – Uram, Istenem, ha úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg fiam, hogy a nő a legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amig fiatal. De még ha megvénűl, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze és szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg, hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat viselni a hölgyeknek. Pedig már igértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A becsület! Ez ér valamit az életben. – És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom elherdálni. Rongyosan, -33- szegényen kerülnek hozzám és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se erénnyel, se ékszerrel.

Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő maga is tiszteletreméltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban közölte is vele.

Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tünt el arcáról. Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt kalitkájába, aztán lesimítva ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.

– A multkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked, – ha már benne vagyunk, – hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év alatt szerelmes voltál…

– Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek, mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa, magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz évvel és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig egész életemen. -34- Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes voltam beléd, – hisz gyakran évekig nem láttalak – szükségem volt tehát arra, hogy veled foglalkozzam. Igy tudtam meg minden léptedet, járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.

– Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat. Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.

Majmunka a szekrényhez lépett és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét vett elő.

– Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok elfelejteni. Itt van mindjárt 19** junius 21. K. ügyvéd neje, urától különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számu zárt kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig kocsiznak a lefüggönyözött ablakok mellett a hidegkuti uton. Ez a kocsizás minden héten megismétlődik juniustól októberig. Ugyanezen idő alatt hetenkint K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai halászbástyán… A hét két -35- délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik, ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.

– Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annakidején, de nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre biztam a dolgot. És ime, most itt ülsz ismét mellettem és állítólag szeretsz. De menjünk tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban. Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalit. Szindbád esténkint hazakiséri és hetek, hónapok multával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja. A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el magát…

– Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy szép, szomoru álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a párnába rejtve arcát.

– Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra élettörténete.

Egy éjszaka – ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen havazott – Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a szivében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte, – amilyent az utóbbi időben rendesen álmodott – női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarku cipőben; majd a nők hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak és a meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle bukfencezett el a szive tájékán… Felébredt és az álomképbeli nők úgy tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén visz keresztűl a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye: egy-egy barna nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy fényesszemű és tollaskalapú is eltünik a messziségben, – Szindbád egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra mulva meg fog halni.

Hamarosan felöltözködött és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt -37- a dolgot, bár az utóbbi időben már sulyos beteg volt és a hangja olyan fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiu… Szindbád, amint szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban mindig a Bignio-fiut hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.

– Meg fogok mindjárt halni, – mondta szótagolva a szavakat. – Igen, igen. A Bignio-fiu szólal meg mostan is a szomszédban.

Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett szempilláit ismét meg tudta mozdítani és a szívgörcs is engedett odabent.

Felállott és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt és a feje körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe, – aztán egyszerre rövidszárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi templom mellett bandukol a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak ülnek a torony keresztjén és a fagyos kutról vizeskannával jön egy tarkaruhás, pirosképű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város és ő megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen… Mire a régi templomot megkerüli, még lát egyet-mást, -38- fehérfüggönyös ablakból egy érett, nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az orra és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlen egyszer látott egy pillanatig valakin, – aztán eltünik a kép és ismét az erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.

És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori, hajlottorru, érett asszony jár az eszében, akit nagyon régen látott, mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont a kövérség és egy lencse is volt valahol… Fényes, apró körmök voltak a kezén és ezek a fehér körmöcskék egy egykori Szindbádot asszonyi bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul és sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott volna keresztül a szobán.

A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz.

Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. «Mire reggel lesz, elmegyek.» A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan, fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt gondolta magában, hogy ismét -39- szerelem következik a numeró 5-ben, mint hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott éjszakánkint és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.

Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda kivánkozott. A két karját széjjelvetette és a szemeit mereven, kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amig azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán.

A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amig az egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol… Valaha az apja, szép szomoru apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen és az ifju Szindbád két kézzel fogta a kezét.

Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmulnának a fájdalmas nyögések, jajok…

Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiu és Szindbád most úgy véli, hogy az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.

Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül Szindbád fejét.

Nemsokára megérkezett Majmunka és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád szempilláit.

Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős apáca viselt derekán és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul, csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen, pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél különbet igazán nem kivánhat magának egy nyugállomány után kivánkozó férfiu. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal ajtaján egy szürkeszakállu, fájdalmas arcu aranymíves lépkedett be, a halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt, miután -41- a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a szive a búbánatos szemű férfiucskán; magában azt gondolta, hogy odafönt valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak, megrugnak és akire kiváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak alatt, – lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.

A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem. De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerűl fésű alakjában. Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben. Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is kerűlhet, asszonykéz tapogatja és ez némely embernek még a halála után is jól esik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon, miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között. Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorusága ellen, csak egyetlen egyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? – gondolta a fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen meghült az éjféli misén és betegen feküdt a -42- plébánián. Ennyi jóság és áhitat közepette Szindbád elunta magát és fájdalmasan konstatálta, hogy nem született kegyes célokra és ha így megy tovább, sohasem kerűl abba a kellemes helyzetbe, hogy levezekelje büneit. Most már gyakran sajnálta, hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.

Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont széles, bőrfedelű hintón gurúltak ki a zárda kapuján, majd vonatra ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasuti szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet… «Az én öregem nagyon derék ember!» – mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a szemét és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a mult héten ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő. -43-

Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak és Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól. Szindbád a sinek közé gurúlt, vonatok mentek el felette, tüzes hamut lapátolt a fűtő és egy zsíros papiros is kerűlt a szomszédságába, amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást szinlelt, mig az éj leszállt és sikerült észrevétlenül elszökni a vasuti sinek mentéről, be a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.

Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult, – ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék szellőztetik a hegyet és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az este, kivilágítják a várost és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják: sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. – Az ének cseng, a zene zeng, a poharak zörögnek és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Egy ismerőse -44- volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött és azt kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon megcsókolta Szindbádot és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem, – akkor eljöhet utánam, hozzám. Igy kerűlt Szindbád az aranyvárosba, a bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott és krétával keresztet huzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd egyszer ujra erre jár. De meghalt közben… Fagyöngy lett. De a kaput mégis megtalálta és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.

A bányászné a tükör előtt ült és a haját fésűlte. Hosszú aranyszőke haja volt és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó vizén. Járt-kelt a fésű és természetesen ezen idő alatt ő volt a legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy pesti külvárosban. «Én is lehettem volna fésű» – gondolta Szindbád, de aztán igyekezett észrevétlenül maradni.

A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a selyemhuzatu ágy nagy boszuságára. Mert selyemből volt az ágy, -45- amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyujtózkodott – már amennyire egy gyöngy ezt megteheti – és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.

Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott és eltünt a selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.

Duna mentén.

Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szivét gyógyította. Idegen embereknél lakott és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténkint egy lámpa égett a víz felett és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vizen, meg-megálltak, horgonyt vetettek és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszu és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a -48- csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett szines ruháju asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehérnadrágos és aranyos sapkáju hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten és hódító pillantásokat vet a nyersselyemruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (biborpalástban és nagy sarkantyus csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszuderekú ruhát és arannyal himzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nem igen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a -49- nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában…)

A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejü parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek és egy kibontott hosszu fehér fátyolt lebegtettek a viz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova és elvitték hirét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek, – gondolta Szindbád – elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt feketeszemü, domboru keleti asszony füröszti fehér, gömbölyü térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad és a meleg hullámok körülfolydogálják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) – Aztán éjszaka lett és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai, – a magas töltésen tovarohanó vonatok… -50-

A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasuti töltésre látott, amely ott huzódott keresztül a falucska közepén és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurúltak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai tipusu szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltüntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladnak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyrabecsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. «I. e.» mondta a vashíd és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távirópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak álltak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villannak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra és a mozdony hídján komolyon és megfontoltan áll a kormos fütő. A hosszu kocsik sietve futnak céljaik felé és egy úr a -51- kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemében, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…)

Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye és sűrün ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurúl a vashídon és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a sineken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak ujév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvüséggel sorakoznak egymásután, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemü gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon füző nélkül ülnek kövérkés mamák és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, mig a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályu kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszu, jókedvü -52- szemü fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy feketeruhás, fehérharisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt haju leányok – talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek – világos bluzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasuti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér keztyüben lépne be a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemü menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…)

És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, mig a lámpások hosszu fénysávot vetnek előre a sinekre, a kocsik tompán görögnek és a nyitott -53- ablakok mögött sajátságos arcu és tekintetü külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül, megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete bajuszu és Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkájában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe és a szundikáló szép román asszonytól hüvösen, de finomkodva megkérdezi: «Asszonyom, nem parancsol még valamit?» És az expressz-vonat tompán gördül tova a sineken, mig az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a házigazda feleségével…

Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva huzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe huzott sapkával ül a gépész és hosszu füstöket szí pipájából…

Nem, a tehervonatra már nem igen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén.

Szindbád és a szinésznő.

Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt és a teli hold köpenyegalakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a kocsiderékban és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajjon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett:

Szindbád – akkor még csak száz esztendős fiatalember volt – falura költözött egy barátja meghivására.

Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, mig a hegyeslábu varóasztalka mellett szomorúszemű, szép -56- édesanyja ül és fehér vásznat varrogat a pirosló alkonyatban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona, vagy valami leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy nemzetségből valók.

A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek és a házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmultnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik tudomást venni, hogy nem a százesztendő előtti ember ül az ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze -57- a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé állanak és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is történik.

Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború kebelű asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán és aztán a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő asszonyok sorát, örömét és bánatát.

A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt gyermeke és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett.

Etelkának hívták és észrevétlenül szokott eltünni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégis csak a cselédek gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda vendégéhez:

– Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a szinházba… -58-

– Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyratörő, bolondos emberek, elvégeztették vele a szinésziskolát. Gondolták, a szinpadon hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam szinpadon.

– Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a szinpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.

– Igen, mert megigértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet szinésznőnek. Én nem tartom vissza.

Szindbád nagyot szivott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között.

Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkivül menekült el a -59- házból, éjfél lett és a háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a szinészek a Rip van Winklét játszták ma este. Unalmában végiggondolt az operetten, a szinésznőkön, akiket valaha Lisbeth tarlatánszoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta ujra a kecses bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom…

Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a szinházból.

A házigazdának feltünően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna.

– Igazad volt, – mondta torkát köszörülve – kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem.

– A lehető legfurcsábban. A szinházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő szinésznőket és szinészeket. Előbb a páholyba csődítette őket, majd elment velük a szinpadra, vizitelni a primadonnához. Egy kopott, koravén -60- komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Szinész! Tudod mi van ebben a szóban? Minden ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a szinészek között jól érezte magát az én feleségem.

Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kivánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és a felesége feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.

Egy pár nap mulva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.

Igy történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros-szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt és visszatérésre birni.

A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap szinésznek, hogy együtt -61- pályázzon a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma és a tollas-föveg. Előbb tán a karban énekelne és onnan lesné égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.

Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az uton mély sár volt de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasoron, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett.

A fogadó az «Arany Elefánthoz» volt címezve és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról tudakozódott.

– Azért, – felelt fenyegetőleg az «Arany Elefánt» tulajdonosa. – Mert nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál.

– Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni, – felelt a fogadós és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.

Délután, mikor az utcára lépett, az «Arany Elefánt» tömlöc-szinű falán egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A szintársulat a városba érkezett és estére a Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme szinigazgató.

Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotografus bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó-főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszinű függönyei mögött egy -63- barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaniliaszagú boltocskába és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan fizetett és már el is ment, pedig szivesebben a cukrászdában maradt volna. Céltalanúl őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád lakk-cipőjét. Majd egy borbély-bolt előtt a vörhenyeges bajuszu gazda hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt fölhuzzák.

És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta és félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a szinfalak közül és halkan, szivére szorított kézzel énekelt valamely -64- dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:

Morajlás, zúgás, pisszegés, «csendet!» kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad és Etelka ijedten, könybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze.

Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak és hangosan kiabál valaki hátul.

Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.

Egy parókás szinész siet elő a szinfalak közül. Karját nyújtja Etelkának és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:

A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a szinre…

– Hogy kerűlt ide? – kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.

– Haza megyek, ha megigéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem trikóban látott.

Szent Jusztina estéje.

Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli névnapokat, mint akár a cigányok és ennek folytán sohasem hiányzott a kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról, – mondom, Farbaki helyett is közlöm önnel, hogy szent Jusztina napja a naptár azon részében foglaltatik, ahol a régi természet a hónap cimében taposókádban táncoló embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a pirosbetüs ünnepnapokon kivül minden hónapnak meg volt rajzolva -66- a kellemetessége. A fametsző szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi torony integet és nem hiányzik a havas országut mentéről a hókalapos kőszent sem. Mindjárt vége lesz az utnak és ott, ahol a kis torony mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában, mig szeptemberben emberfejnagyságu almákat szednek kötényükbe a meztelentérdü menyecskék. Betegen és szomoruan hányszor gyönyörködtem a kalendárium-csináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában, amely az utolsóelőtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron! – Szent Jusztina hónapjában tehát a pirosnadrágos zenészek vonják a nótát a képecske sarkában.

Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt és ez Csillai Jusztina volt.

Csillai Jusztina életének nagyrészét messzi a fővárosban töltötte. Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat és a pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége -67- miatt botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövidszáru csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorusággal tapadt az emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a szent Jusztina napja és megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.

Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a környékbeli uriasszonyságok nem igen szokták felkeresni. Hajh, miért nem ment férjhez. «Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos férfihoz» – pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az uriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos ifjuságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem állomásozik az ulánus-kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos volt és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott -68- azóta, mert Jusztina egy akkora sirkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz nyelvek szerint – mondja Farbaki – még virágot is árult Pesten Jusztina, de még szinésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők falusi lakán pedig a reperatura, a duplafedél és kényelmes szobák, ahol a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden az övék lett volna.

Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk uriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a hires hölgynél tisztelegjünk.

– Hadd lásson a gyerek egy kis világot – mondta nagybátyám, miközben a kocsira emelt.

Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk és amint eltünt a látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az országuton a kalapja mellé és kedves káromkodásán kivül még egy kis szónoklatot is tartott a lovakhoz.

Gurúlt, gurúlt a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a kálomista Mogyoród -69- határában és nem mutatott rossz időt, pedig a mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer csak ott voltunk Papfaluban és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.

– Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Úgy-e bár, nem lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?

Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival megtapogatta a fejem.

– Nem, – mondta – majd el lesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné, meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb néhány esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok formájára göndörödik itt a haja.

– Az a pajkosságtól van – legyintett nagybátyám és panaszkodva füzte hozzá. – Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem, farsangon esküdött, ha jól tudom.

– Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok -70- gavallér nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a háziasszonynak udvaroljon.

– Igaz, igaz – bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme fürkészve futkározott végig a háztájon, amig a nyitott verandán felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai Jusztina jókedvüen hátba nem vágja.

– Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.

(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását. Egy hegyesszakállú, búsképű festőt hozott magával, aki egész nap piros kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)

Engem, mint afféle kis fiut, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott és nyomban hizelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.

Az idősebb, egy elkeseredett, sovány vadgalamb-szürke ruhás asszonyság álmélkodva csapta össze a kezét.

A másik, egy kis fiatal szőke és buzavirágszemü, egy darab szappant tartott a kezében, amelyet a szobában talált.

– Úgy-e bár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az arcbőrt?

– Hoztam maguknak egy kis gavallért – mondta, és gyors mozdulattal lehuzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.

– Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már kezdenek részegek lenni – mondta vidáman és engesztelőleg nézett az asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.

– Jaj az uram – kiáltotta a sovány asszony. – Be csunya részeg szokott lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!

– Az enyém meg a szolgálót ölelgeti – sóhajtotta a másik, a buzavirágszemü. – Kérem, tiltsa meg neki.

– Nálam csak vénasszonyok szolgálnak – felelt megnyugtalólag a háziasszony és a következő percben már fordult is a kulcs kivül a zárban.

Az asszonyok leültek és egy darabig egymásra néztek, később a férjeik részegségére panaszkodtak és egyhanguan dicsérték Jusztinát, aki majd vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a -72- témát megunták, engem vettek elő és kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még nem is olyan nagyon öreg ember?

Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amig az idősebb asszony újra kezébe vette azt a himzett diványpárnát, amelyet belépésemkor az ölében tartott és jobbról-balról, előlről figyelmesen, hosszadalmasan nézegette a himzést.

A buzavirágszemü kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a nagy porcellán mosdóasztal rejtelmei között és csaknem felkiáltott, amikor véletlenül megérintette a vízcsapot és a víz a mosdótálba csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a toalett-szerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz nyult, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan csurogni kezdett a tálba és a finom szappannal olyan csendesen mosta a kezét a fiatal asszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett és hosszasan nézte rózsaszinüvé válott kezét, valamint többször megszagolta azt.

– Ezeknek a nőknek – szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony – szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyulnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész házért.

– Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas ember. Szégyelnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek között.

A buzavirágszemü félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.

– Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm, meg tán finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem függött. A gazdag Benedek úr – hallotta hirét? – mindig üzengetett az anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem küldött. -74-

– Engem is hivott az esperes – mondotta felvillanó tekintettel a kis szőke, hogy ő se maradjon hátrább.

A sovány asszony legyintett a kezével és megvetőleg fintorította az arcát:

– Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három háza volt a városon. Az övé volt a legjobb füszerüzlet. De ő csak este ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül őgyelgett és bizony Isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.

A buzavirágszemü e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak és csaknem olyan hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon függő képre mutatott:

– Láttam – felelt a sovány asszony epésen. – Az ilyenek még a lóra is felülnek. Könnyü nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a testüket. De kell is, hogy mindennap mossák – tette hozzá haragos megvetéssel.

Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a diványpárnára esett a tekintete. Végigsimította a kezével.

Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban és nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.

– Az a, Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy száradna el a torka – mondta a sovány asszony.

A buzavirágszemü félénk, de gyülölködő pillantást vetett társnőjére, majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány asszony felé fordult:

– Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy suszterné volt!

– Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt bábaasszony Bágyon.

A muzsika vigan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön. Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.

A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén és az öklét összeszorította. -76-

Aztán megint rikoltott a klarinét és a nagybőgő búgásába szinte megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn… Hosszasan elnyujtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki… Nem szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.

Később ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.

A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az időjárás.

Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja kissé kócos volt és a szeme furcsán kancsalított.

Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük benyult Csáki Pál is értem és addig el sem eresztette a kezem, amig kint a kocsin nem ültünk.

A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurúlt hazafelé és nagybátyám egész uton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.

Nagyapám jó táncos volt…

Hajdanában a nagyapám volt a leghiresebb táncos (a harmincas években, Magyarországon) és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.

Nagyapám sovány, karcsú és hosszúlábú fiatalember volt, aki még késő öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már kilencven esztendős is elmulott. Csak a nőkről változott meg a véleménye… Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten, az Üllői-úton egy sikos téli reggelen sietett. A leányka a villamos kocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt és a nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette. -78-

De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.

Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú Magyarországon akkor, akkoriban… Az apámról sohasem beszéltek nekem a nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni, hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron. Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte bodros fürteivel, énekes hangjával és anyám bizonyos elégtétellel látta, hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis tanítónőt.

– Mathilde – mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsipett – jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele… Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző nő: lemondott róla, midőn én ezt kivántam. -79-

Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem beszélt atyámról. Elpirúlt és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy falevelet valamely utbaeső fáról és a szájába vette a falevelet. Nem, sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a multban, hogyan udvarolt neki atyám és mit mondott udvarlás közben? És ezért aztán nemsokára abban is maradtak a kertek alatti séták, bár anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szivesen látta, hogy az unalmas és egyhangú kisvárosi életben a korcsma és korhely cimborák helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki «már egyszer letette a vizsgát», – mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem, amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám, a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni nagyságát, vagy komolyságát, vagy egyéb tulajdonságait… Ellenben abban az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt és az ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen nagyszerűen táncolt a harmincas -80- és negyvenes években… És általában milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek és igyekezzek nyomdokaiba lépni. – Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan, lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években táncolt.

… Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyárvége volt és én Pestre készülődtem az iskolába és a folyón, amely a kertek alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úri ház emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott… Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongoratanítónő volt a kisvárosban és azonkivül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze, már nem fiatal -81- és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna másképpen a kis leányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak? És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehérkezű és vörösbarna hajú zongoratanítónőnek!

Délelőttönkint, amig nagyapám aludt, én kisérgettem Siroki Máriát a zongoraórákra a kisváros girbe-gurba kövezetén. Még ma is emlékezem az utcákra, ahová órákra jártunk és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan várakoztam. A Három Péter-utcából mentünk a Rozmaring-utcába, ahol a szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására szivem hölgye! A Rozmaring-utcából ismét a Három Péter-utcába tértünk vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a kertek között vezetett. Jobbról és balról nyárvégi, elhagyott, csöndes kertek huzódtak, ahol őszi némaságba merűlt madarak üldögéltek a fákon. Siroki Mária, aki a girbe-gurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt, kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kisérgetem, a kerti úthoz érve meglassította lépteit és az én szivem is már hevesebben kezdett dobogni… -82-

Manapság egy kacér és szentimentális vén kisasszonynak látnám Siroki Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő ifjú-tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan a kacér szinésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított lassú hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már talán nem tudna megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú folyón ringattam az uszó falevelek között, Siroki Mária hevesen megdobogatta szivemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az ócska templom eresze alatt…

Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elől a keskeny gyalogösvényen és divatos szoknyáját kissé megemelintette magassarkú cipője felett.

Kalapjának structolla néha megérintette az arcom és a ruhájából kiáradó erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát és hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.

– Igazán szeret? – kérdezte és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb figyelmesen arcomba nézett.

A kezét nyujtotta, amelyet megcsókoltam… Néha, ritkán puderes arcát is engedte megcsókolni… (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az izére?)

Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbe-gurba utcácskára, a Három Péter-utcára, ahol kandi pillantással lesték már az ablakok mögül a zongoratanítónőt.

– Isten vele! – mondta suttogva a fátyola alatt. – Most már nem kisérhet tovább. Lesnek reánk… És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem feleségül.

– Isten vele! – ismételte. – Engem mindig meg fog találni. Mert én sohasem felejtem el magát.

És délután, midőn Siroki Mária utrakelt a zongoraóráira, már a nagyapám várta őt az utcasarkon és harmónikás nadrágjában, amelyet acélgomb tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollaskalap mellett.

A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette és puha kalapját félrecsapta fején.

A kis girbe-gurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők beléptek az utcába.

A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.

Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!

«Nem csoda, – gondoltam elkeseredve – hisz már a harmincas és negyvenes években is a legjobb táncos volt Magyarországon.»

A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között és megint csak azt gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt és én semmi sem vagyok, csak egy fiatal tanuló…

S egyszer meglestem őket a gyalogösvényen, a kertek között, ahol az én életemnek a boldogsága szokott lejátszódni és összeszoruló szívvel láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára. Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent áhitattal… Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.

… Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami fiatal szivemben történt. A bús szomoruságom, a kedvem, a bánatom nem maradhatott előtte titokban.

Eleinte nem feleltem, de később könnyezve és elkeseredve árultam el nagyapámat.

Később, bánatom láttára, elkomolyodott és megigérte, hogy majd segit a dolgon.

A tanácskozáshoz megérkezett György nagybátyám a szomszéd faluból és a férfiak elkomolyodva hallgattak már a vacsoránál. Még a régi családi képek is szinte fejcsóválva nézegettek alá a falakról, csak nagyapám látszott vidornak és megelégedettnek.

Én a szomszéd szobából hallgatózva, repeső szívvel hallgattam anyám vádbeszédét az asztalbontás után. Szenvedélyesen, szinte haragosan támadta meg nagyapámat magaviselete miatt… Atyám csöndesen ült helyén, mig György nagybácsi többször dörmögte:

Sokáig és hevesen folyt a vitatkozás, nagyapám eleinte nem hagyta magát és csak sokára engedett.

– Helyes, nem kisérgetem többet Siroki Máriát, de a kölyök sem! – kiáltotta. – A föld -86- alá bújnék szégyenletemben, ha a saját unokám elől kellene megretirálni.

– A fiú sem kisérheti többet a dámát – mondta ki atyám a határozatot.

Én nemsokára ezután elmentem a folyóról, a falevelek között ringó csónakból, de gyakran büszke voltam, amikor hallottam, hogy nagyapám milyen pompás táncos volt a harmincas és a negyvenes években.

A katona.

Balkáj György, vagy más néven Bőrcsuha, középkori zsoldoskatona volt és egyszer késő ősszel a Kárpát pirosló vízmosásai között utazgatott.

A háboruk akkoriban szüneteltek és Bőrcsuhának igen rossz kilátásai voltak a közelgő télre. Húszesztendős kora óta (most már ötven felé hajlott) megszokta, hogy a háboruból éljen. A koponyáját beszakították, a fülét megcsonkították, a kezéről is elhagyogatott néhány ujjat, de mindig megvolt az enni- és innivalója. Végigverekedett Európán és csak homályosan emlékezett már arra, hogy hány embert küldött a másvilágra. Jó álma, pompás étvágya volt és hatalmas fogai közül alig néhányat birtak kiverni a tusakodásokban. Még teljes erejében volt és ime a királyoknak egyszerre eszükbe jut békét kötni. Bőrcsuha valahol egy düsszeldorfi korcsmában üldögélt akkoriban (egy régi barátnál) -88- és a szász háboru kitörését várta. A háboruból nem lett semmi és a düsszeldorfi barát szépen kiadta az utját az ingyenélő zsoldoskatonának. Bőrcsuha csupán azért nem ütötte agyon a hűtlen barátot, mert korábbról ismerte a német börtönöket. Annyit azonban megengedett magának, hogy tüzes taplót dugjon az eresz alá és hátra sem fordulva, megindult régi hazája, Magyarország felé.

Utközben verekedett, ahol lehetett, majd eladogatta a fegyvereit, – késő ősszel, amikor átkapaszkodott a Kárpát hegyszorosain, eszébe jutott Lőcse és Lőcsén Gadiva János, akivel együtt verekedett Spanyolországban. Gadiva valamely kolostor elfoglalásánál szerencsésen ráakadt a kincseskamarára, teleszedte a tarisznyáját az egyházi aranynemüvel és kijelentette, hogy otthon, Lőcsén várja őt a leányzó.

– No, majd megnézem, hogy szerencsét hoztak-e neki a spanyol kelyhek? – dörmögte magában Bőrcsuha és serényen folytatta utját a pirosló hegyek között. (Arra gondolt, hogy Lőcsén fűtenek-e télen?)

Alkonyattájban érkezett a vámhoz, a kassai kaput még nyitva találta és jókedvüen nézegette a csinos háztetőket, tornyokat, magas erkélyeket.

– Itt, úgy látszik, rendes emberek laknak, – dünnyögte magában, amikor egy kurtafarkú malacot minden felügyelet nélkül látott szaladni -89- az utcán. Egy darabig önkéntelenül figyelte a malac futását és kiszámította magában, hogy hány napra való eleség tellene a malacból?

Majd a házak földszintes ablakain pillantgatott be és alázatosan levette a süvegét egy szembejövő pap előtt. Barátságosan nézegetett az utcán futkározó gyerekekre, még a kutyáknak is pattintott ujjával. Tudniillik már akkor elhatározta magában, hogy a telet a kellemes tiszta városkában tölti és a kovácsműhely előtt, ahol egy lovat patkoltak, segített nézni a polgároknak. Azt ugyan észrevette, hogy a városban senki sem örül valami nagyon az ő megérkezésének, egy kövér polgár haragosan kiáltotta, hogy a szolgáló reteszelje be a kaput; majd egy bőrkötényes ember méltatlankodó fejcsóválások közepette szemlélte a Bőrcsuha csizmáit. Bizony azok a csizmák régen voltak csizmák. Később beszélgetésbe próbált ereszkedni a kovácsműhely előtt, de senkitől sem kapott feleletet. Már éppen odalegyinteni akart egy polgár fejére, amikor a toronyban megkondúlt az öreg harang és a városháza felől előnyargalt egy fehérlovas vitéz. Körülnyargalászott a piacon, aztán gyorsan visszaszáguldott a várba.

– Hát még holnap sem lesz meg a kivégzés! – dünnyögte egyik polgár a másiknak.

Erősen esteledett, Bőrcsuha céltalanul csatangolt a városban, mert senki sem állott szóba a lerongyolódott zsoldoskatonával. A kapuk becsapódtak orra előtt, egy asszony sivító hangon csitította sirdogáló csemetéjét:

– Hm, – dörmögte magában a zsoldos, – ha soká tart ez az állapot, nem mondom, hogy bele nem nézek a templom sekrestyéjébe! Hol lehet az a huncut Gadiva János?

Egy régi korcsma terpeszkedett az útmentén, hatalmas boltívei alatt egy mécsest hintáztatott az esteli szél és a nyitott ajtón át kellemetes illatok sodródtak a zsoldoskatona orra alá.

– Legfeljebb itt hagyom a süvegemet! – gondolta magában Bőrcsuha és elszántan belépett a fogadó ajtaján.

A sötétes ivóban egy össze-visszafarigcsált hosszú asztal mellett foglalt helyet és bátran zörgetett az öklével.

Egy széles, potrohos, bőrkötényes férfi jött elő. Az arca vörös volt, mert éppen bort húzott le a pincében és az nem könnyü foglalkozás. A zsoldos nem mert a fogadós szemébe nézni, hátha kiolvassa az arcából az üres zsebeket. Lehorgasztott fővel dünnyögte:

A fogadós tetőtől-talpig végignézett Bőrcsuhán, aztán a fejéhez nyult és levette a bőrből készűlt, megvasalt süveget a fejéről és belenézett.

Bőrcsuha, mikor a potrohos ember hangját meghallotta, nyomban felkapta a fejét.

– Gadiva János! Hát nem ismersz már? Én vagyok a Bőrcsuha! – kiáltotta teli tüdőből.

A fogadós tagadólag rázta a fejét és figyelmesen nézett a zsoldoskatona arcába. Aztán lassan-lassan elkomorodott, mig végűl tökéletesen megmérgesedett:

– Mi a manónak jöttél ide? – dörmögte. – Itt nincs háboru, aztán az idegen frátereket a tömlöcbe szokták csukni. Jobb lesz, ha tovább mégy. A kassai kapu még nyitva van, mert hazatérő kereskedőket várnak a kapuőrök.

– János, János! – örvendezett Bőrcsuha, mintha nem is hallotta volna a mogorva beszédet. – Csakhogy megtaláltalak, öreg cimbora. Emlékszel a spanyol háborura?… Mikor Madridban gyujtogattunk?

A potrohos polgár ijedten fordult hátra, hogy nem hallja-e valaki a zsoldos szavait? Az pedig nyugodtan folytatta:

– Hát csak azért jöttem… Pénzem nincs, fegyverzetem nincs. Te talán azóta polgár lettél Lőcsén? -92-

– Az vagyok! – felelt a fogadós. – És azért jó lesz, ha csendesebben beszélsz. Mit akarsz?

A fogadós betuszkolta a hirtelen nekividámodó Bőrcsuhát egy mellékszobába és ott rázárta az ajtót. Enni-innivalót hordott neki, miközben fenyegetőleg forogtak a szemei és dühös pír borította be a homlokát. A zsoldos teli tüdővel kacagott, közben hatalmasan dolgoztak nagy erős fogai. A torkán tüneményes gyorsasággal folyt le egyik kupa a másik után.

– Mind ezt mondjátok ti, polgárok. Pedig tán emberemlékezet óta sem volt tűz Lőcsén.

– Bőrcsuha, esküszöm, hogy igazat mondok, – felelt a fogadós. – Tavaly csaknem az egész város a tűz martaléka lett.

– Ha ez igaz, akkor te voltál a gyujtogató, öreg bajtárs. Te értesz ebben a városban egyedül -93- a szép tűz csinálásához. Remélem, megszedted magad a rémületben, zavarban?

– Keresztény ember vagyok, Bőrcsuha. Ami volt, az elmult. Minden héten gyónni járok. Megtisztúltam. Nem akarok a pokolra jutni.

– Hát én tán pogány vagyok? – kérdezte fuldokolva a kacagástól. – Mi már csak egyformák vagyunk, Jánoskám.

A fogadós komoran, nyugtalankodva nézegetett az ajtó felé. Aztán aggodalmasan mérte végig a zsoldoskatona testi izomzatát. Nem, ezzel az emberrel egyedül nem bir meg.

Bőrcsuha tréfálkozva vont elő a zekéje alól egy rövid, zömök tőrt, amely arról nevezetes, hogy az acélinget is keresztüldöfi.

– Csupán ez maradt meg a fegyvereim közül. De ez éppen elegendő! – dünnyögte és ásított.

– Nono, – dünnyögte a zsoldos. – Azelőtt volt akaratom. Nem tudom, van-e még most is? Kivel kell verekedni?

– Gyujtogatni sem kell, csak valakinek a fejét kell venni, akit már két hónap óta őriznek a lőcsei városházán, mert a mi hóhérunk most másfelé dolgozik.

– Ez másféle munka. Egy szép asszonyról van szó, a Schmidt mézeskalácsosnéról. Megölte az urát, ez a büne. Aztán az utolsó éjszakát vele töltheted. A törvény megengedi.

– A legszebb asszony Lőcsén, még nincs húsz esztendős, – folytatta a kövér fogadós és a nyelvével csettintett. – Olyan fehér a nyaka, mint a galambé. A járása, mint a páváé. A szeme pedig zöld meg kék. A balvállán van egy lencse. Egy pici anyajegy.

– Talán egy esztendeje sem láttam asszonyt, – dünnyögte. – Mióta lerongyosodtam, a tallérjaimat elkockáztam, a szakállamat nem nyirattam. Az ördög bujjék belé. Pedig azelőtt hogy szerettek!

– Most is derék szál ember vagy, Bőrcsuha. Látod, én milyen vénség lettem. Én már nem kellek az asszonyoknak! Meg aztán ennél az asszonynál, a mézeskalácsosnénál, másképpen van a dolog. Éppen egy esztendeje üli a tömlöcöt. Az megörülne még a mi öreg hóhérunknak, Mayercsiknak is, pedig hetven esztendős.

– Okos ember vagy te, János. Pénzhez is juttatsz, meg egyszerre meg is szabadulsz tőlem. Mert hisz Lőcsén aztán már nem maradhatok. Hát majd megnézem holnap azt a menyecskét!

Lassan álomra kezdte ereszteni nagy bozontos fejét. A fogadós azonban még szólott hozzá:

– Aztán csak azt mondjad, ha kérdik, hogy már máskor is hóhérkodtál… Németországban vagy ahol éppen akarod. -96-

– Jó, jó, – dörmögte Bőrcsuha. – Voltam én már minden. Lehet, hogy hóhér is.

És ezután bóbiskolni kezdett az asztalnál és durva, rőt szakállával lesodorta az elébe akadó cinpoharakat.

A zsoldoskatona arra ébredt, hogy világos reggel van és a városi drabantok a lőcsei biró elé cipelik.

– Hej, megkeserüli ezt János, de még a város is, – mormogta fogcsikorgatva.

Super Mátyás volt akkor a biró Lőcsén. Erőszakos, kegyetlen ember volt, aki tudta, hogy mire való a város pallosa.

A zsoldoskatona vállat vont. Megszokta, hogy a nyelvére vigyázni kell a birók előtt.

– Tehát megparancsolom neked birói hatalmamnál fogva, hogy a fogva levő férjgyilkos Schmidt Friderikát holnap, a város piacán, annak rendje és módja szerint kivégezzed! – mondta szigoruan a biró.

A tanácsterem hátulsó részében egy külön szekrényben őrizték a pallost, amelyet most ünnepélyesen átnyujtott a biró Bőrcsuhának. Széles pengéjű egyenes kard volt az, a zsoldos végigtapogatta az élét és elolvasta a rajta levő felirást: Wenn ich dieses Schwert thue aufheben… -97- So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben! Bőrcsuha bólintott a fejével.

A városháza pincéjét az itélet óta hármas pecsét őrizte. Azokat a pecséteket csak a hóhérnak van joga letépni onnan. Az eledelt a fogolynak egy felhuzó géppel küldik az emeletről. Sűrű vasrácsos ablakon a borongós őszi nap világossága szürődik a börtönbe. Bőrcsuha a pallossal a kezében belép és megáll az ajtónál.

A fogolyasszony fekete ruhában ül az asztalnál és riadtan takarja el a szemét. Bőrcsuha megnézi jobbról-balról. A fogadós nem hazudott. Valóban nagyon szép asszony volt a halálraitélt. Még a börtön levegője sem hervasztotta el arcának üdeségét, ajkának harmatosságát. A zsoldos az asszony füléhez hajolt: piciny, pirosas fülkagylót öveznek az aranysárga fürtök.

Az asszony az egyik kezével a pallosra mutat, a másikat a szeme előtt tartja.

– Ez a kard nem fog hozzád nyulni, – mondja a zsoldoskatona. – Én véletlenül kerűltem ebbe a városba, ahol hóhért keresnek. Én azért jöttem csupán ide, hogy láthassalak, mert hallottam, hogy nagyon szép vagy.

Az asszony most már levette a tenyerét a szeméről és tetőtől-talpig végigmustrálta Bőrcsuhát.

– Valóban, – mondta csöndesen és megnyugodva – nem látszol hóhérnak, inkább katonának. -98-

– Hát tetszem neked? – kérdezte Schmidtné és a katona szemébe nézett a tengerzöld szemével.

– Már akkor tetszettél, mikor még nem láttalak, mert én zsoldoskatona voltam és harminc év alatt csókoltam már mindenféle asszonyt, lányt, markotányosnét meg haldokló zárdaszüzet, öreget, fiatalt, ahogy jött, csak olyan asszonynak nem éreztem még a csókját, akinek a feje fölött a hóhér pallosa függ. Aki utoljára csókol. Hát azért vagyok itt. És te nagyon is tetszel nekem. Estére majd visszajövök s akkor tovább beszélgetünk.

Este, mikor a zsoldoskatona visszajött, az asszony merően a szemébe nézett és a két karját a nyakára fonta.

– Te, katona, én nem hiszek neked. Te azt gondolod magadban, hogy mégis csak levágod reggel a fejem…

– No, majd meglátod, hogy nem fogod levágni! Mert én megboszorkányozlak. Nem fogod birni a kezed felemelni, nem látod meg az utat a vérpadig és a lábad elbotlik a lépcsőkön. Ha meg akarsz ölni, akkor ne nyulj hozzám, mert nem tudsz majd megölni. Te már a harmadik hóhér vagy, akit fogtak, kettőt megbűvöltem, te leszel a harmadik.

– Én a boszorkányt szeretem, – nevetett, – mert nagy ördög vagyok magam is.

– Igen. A férjemet is azért öltem meg, mert már annyira szeretett, annyira vágyakozott, epekedett a gyönyörűségek után, amelyekre én megtanítottam, hogy a végén már a halál is édes volt neki, amely az én kezemtől származik. A ruhámat csókolta, letérdepelt előttem, megragadta a kezem és őrjöngve kiáltozott szerelmében. Napokig, hetekig nem léptünk ki a házból. Ő mindig csak az után vágyakozott, hogy ölném meg. Szemben ültünk és a szerelemből már csak az ismeretlen, sohasem próbált kéj izgatta a testünket, amely a gyilkolással, a vérrel, a halálhörgéssel van összekötve… Tehát még egyszer utoljára megöleltük egymást és az ölelkezés közben én egy hegyes tőrrel lassan keresztűlszúrtam a szivét és mámorosan, boldogan halt meg a két fehér karomban. Az volt a legboldogabb ölelésünk… -100-

Bőrcsuha, a kalandos zsoldoskatona kimeredő szemmel hallgatta az asszony szavait, aztán kiszáradt ajakkal mondta:

– Hallottam valaha erről… A spanyol kolostorokban ölik meg a nőket ilyenformán.

A zsoldos ledobta a bőrzekéjét és a meztelen karját az asszony elé tartotta:

Az asszony szájában tündökölve villantak meg a fogak és vadállat módjára harapott a zsoldos karjába. A vér szétfreccsent. Bőrcsuha egész testében megreszketett és szinte meggörnyedt a háta a harapás gyönyörűségétől.

… Reggel a városi drabantok nyugodtan aludva lelték Schmidtnét, a krónikabeli mézeskalácsosnét. A rőtszakállú zsoldoskatona a sarokban hevert félig öltözetlenül és egy rövid, páncélütő tőr volt a szivébe verve. Az őrök megesküdtek, hogy éjjel ébren voltak és egyetlen jajkiáltást sem hallottak.

Régi kocsikon.

Egyszer valahol már említettem ns. Csák Pált, (anyai nagybátyámat), aki arról nevezetes a familiában, hogy nagyon szeretett utazni. Még Párisban is volt egyszer, igaz, csak «tengelyen», de hát ő még azokból a régi nagy utazókból való volt, akik a gőzvasutat módfelett lenézték és az utazást nem tudta másképpen elképzelni, mint kocsin, amelyet személyes felügyelete mellett félesztendeig épített Horseczki, a hires váradi kocsigyáros. Késő öregségében is el tudta mondani a kocsi szegelését, vasalását. Sőt arra is emlékezett, hogy mennyibe került a hajólámpás, amelynek világosságánál utazása közben a kocsiban olvasni szokott. Amint némely embert nem lehet elképzelni a kedves agara, kiszivott tajtékpipája vagy egyéni anekdotája nélkül, ilyenformán volt Csáki Pál az utazókocsijával. Mindenhová magával hordta, mindenkor megemlítette. Ha a tőszomszédját, Gábornoki Ferencet -102- látogatta meg estéli időben, olyanformán beszélt a hires uti-hintóról, mintha azon tette volna meg az utat a kocsiuton át. Temetések, torok, esküvők vagy keresztelők nem mulhattak el a hires utazókocsi nélkül. Valamiképpen, szinte észrevétlenül belekeverte a diskurzusba vagy a pohárköszöntőbe, mint ahogyan az ember arról a nőről szeret beszélni, akinek képét szive közepében hordja. Pedig az utazóhintó már réges-régen a kocsiszinben állott azok között a régi kocsik között, amelyeket már senki sem használt, csak a tyukok.

Igaz ami igaz: nem utolsó dolog a bécsi császári muzeumnak az a része sem, ahol a régi császári kocsikat tartogatják. Mária Terézia koronázási hintaja előtt elmerengve megállunk, Leopoldus csukott, vaspáncélos gyalogkocsija régmult idők hangulatát juttatja eszünkbe. De én azt hiszem, hogy a Csáki Pál kocsijai, azok a régi, pókhálós és rozsdavert kocsik mégis csak érdekesebbek voltak a császárok hintainál. Volt ott olyan kocsi, amelyről azt mondta a legenda, hogy ezen szokott kocsikázni a megboldogult Csákiné, – a felejthetetlen édesanya; egy másik kocsi valamely főispáni installációhoz készült; a harmadik azért volt, hogy rajta jóbarátokat, komákat, atyafiakat szokott volt meglátogatni Csáki Pál. Mint kis fiú, természetesen sokat tanyáztam a régi, viharvert kocsik között és képzeletben elutaztam messzi, ismeretlen tartományok -103- felé. Nagybátyám néha a fejemre tette a kezét és így szólott:

– Az én vérem van benned és nem a tunya és lusta Gaálok vére. Utazó-ember lesz belőled, aki majd nem elégszel meg kis falud határaival. Te talán eljutsz még abba a messzi, mesebeli országba is, ahová nékem már nincs elég időm elutazni…

– Hymen-országának nevezik, ahová nekem nem volt időm elutazni. De most még kis fiú vagy, nem érted ezt a dolgot.

– Azt a kocsit – dünnyögte elmerengve – mindig szerettem volna Horseczkivel megcsináltatni. Egyszer már meg is rendeltem nála, de aztán meggondoltam a dolgot… Ejh, most már ez nem fontos. Az a nagyszerü ebben az ügyben, hogy nagy utazó lesz belőled is, mert szereted a kocsikat.

A családbeli öregasszonyok ugyan váltig izgattak Csáki Pál ellen, hogy fuvarost akar nevelni belőlem, de az öreg ember makacsul ragaszkodott kedvenc gondolatához.

– Kár, hogy nem uton születtél, mint én, de ezen még lehet segíteni – mondta egyszer. – Szüret felé majd elmegyünk együtt utazni… Tanulj, láss, más faluk is vannak még Papkerekin kivül. -104-

És addig is nagy lelki gyönyörüséggel nézegette, amikor a régi kocsik között bujkáltam az elhagyott kocsiszinben és titkon a kezét dörzsölgette. Csak akkor komorodott el, amikor gyerekpajtásaimat is magammal vittem az ócska kocsik közé. Félrehivott és ezt mondta:

– Nem szabad az embereket megtanítani az utazásra, mert akkor majd mindenik elkivánkozik hazulról. Nem szabad kiokosítani az embereket, mert kellenek otthon ülő, tunya és álmos emberek is a világon. Csak arra vigyázzunk mindig, hogy ne hatalmasodjanak el a szenvedélyek.

És ilyenformán történt, hogy egyszer késő ősszel, amikor már elcsendesedett kis falunk és az öreg emberek különös mosolygással kezdték nézegetni a bucsuzkodó őszi napot a házak előtt a padkán, nagybátyámmal utrakeltünk. Természetesen nem a régi kocsikon utaztunk, hanem Kecskés fuvaros fogatán, de nagybátyám azt mondta, hogy így célszerü a dolog. Az ő kocsijait már mindenki ismeri, holott húsz esztendeje nem utazott. Egyebekben is rendkivül titokteljes és zárkózott volt. Nem mondta meg az utazás célját, állomását, csak a bajusza alatt dörmögött valamit.

– Mit lehessen azt előre tudni, hogy hova megyünk? Ha egy ilyen régen pihent régi utazó ismét utrakel, sohasem lehet kiszámítani, hol végződik az utazás. Meglehet, hogy két-három esztendeig haza sem jövünk. -105-

– Lehet is idegen emberek közt vigyázni ilyen pajkos fiúra. Ha például Párisban elszalad mellőlem az utcán, hát talán többé sohasem fogom megtalálni.

– Tehát ne menjetek Párisba – mondta csöndesen az anyám és ezután elhelyezkedtünk Kecskés fuvaros fogatán, amely rendes körülmények között ügyvédeket, végrehajtókat és más efféle embereket szokott hordozni kis falunk határában. Sokáig tartott, amig Csáki Pál rendben találta a bundákat, lábzsákokat és melegítőüvegeket, Kecskés fuvarossal megigazíttatta a nyergesló szerszámját és kövér testével háromszor-négyszer rávetette magát az ülésre, hogy kipróbálja az ülést tartó bőrszijak erősségét.

– Hopp, megálljunk csak! – kiáltotta nyomban és az utazósapkát visszatolta homlokára. – Nézzen a szemembe, Kecskés!

A fuvaros megfordult – sárga, töpörődött, félig-meddig pupos emberke volt, vizenyős, közömbös szemében egykedvü unalom tükröződött – és nagybátyám figyelmesen megvizsgálta.

– Tekintetes úr is olyan, mint az egyszeri malac… A farkánál fogva húzta a cigány és azt kérdezte tőle, hogy miért visít?

– Csapj a lovak közé! – szólt most Csáki Pál és teljes komolysággal hátradőlt az ülésben.

A lovacskák megindultak, egyet-kettőt nyikorogtak a kerekek és egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy odakünn gurúlunk az országuton. A távolban rozsdavörös hegyek, mély és csöndes erdő a baloldalon, amelyből az ősznek sóhajtó és csöndes hangjai hallatszanak. Levélzörgés és a bujkáló szél hangja, amely olyanformán hangzik, mintha éjszaka egy nyitva felejtett ablakon át éjjeli madarak röpülését hallanánk. A mezőkről a varjukárogás már élesen hangzik a megritkult levegőben és a rozsdás hegyoldalban kopott gunyájában, amelyet szürke pókfonalak borítanak, csöndesen ballag a szőlőpásztor. Messzire, a szürke égboltozat alján egy falu fehér tornya világít, mint egy fehér ablak. Nagybátyám csöndesen morog:

– Az egész világ megismeri a kocsidat a kerekek nyikorgásáról, Kecskés. Mért nem kened a tengelyt, Kecskés?

A sárga, töpörődött fuvaros hátrafordult, a szemével sietve pislogott, amig megszólalt:

– Tekintetes úr is úgy van vele, mint az egyszeri katona… A háborúban ellőtték a -107- lábát és azt kérdezték tőle, hogy miért sántikál?

– Nem szeretem, hogyha valahová megyek, ott előre tudják az érkezésemet…

– Éppen mint az egyszeri mester… A háta mögé dugta a nádpálcáját, hogy meg ne ismerjék.

– Bolond vagy, bolond vagy! – kiáltotta Csáki Pál és az uton először: lassan, meggondoltan, dörcögtetve nevetett. És ez a nevetés, amely lassan mulott el, mint a vén lovon nyargaló öreg lovasnak hangja az erdő mélyén, mintha megváltotta volna az öreg embert az eddigi világfájdalmas hallgatásból. Többé nem nézte összehuzott homlokkal és elkeseredetten az őszi tájat, hanem összeszorított kezét kivonta a rókabőrből és sapkáját hátratolva, nagyot szippantott az őszi levegőből.

– Azt hittem, – mondotta szinte felvidámodva – hogy már nem ismerem erre az utat… Igaz, igaz, hogy régen jártam erre. Túlságosan is régen ahhoz, hogy minden öreg fára emlékezzem, de ime már látom, hogy jó nyomon járunk. A legjobb nyomon. Jegyezd meg magadnak azt a bedőlt hidat ott jobbra a dülőuton. Mikor ezt a hidat látod, akkor tudd meg, hogy Törökfái közelében jársz, ahol a templom patrónája Simkó Gabriella úrnő és Fegyvernekinek hívják a papot. Anno dazumal: sarkantyus csizmát -108- és piros huszárnadrágot hordott a reverenda alatt… Gabriella?… Nos, éppen az ő kedvéért rendeltem meg akkoriban Horseczkinél a Hymen-országába vivő kocsit… De te még gyerek vagy ehhez és a megrendelést is idejében visszavontam Horseczkinél. Jobbra, Kecskés, jobbra hajts, ha mondom! Gabriellához megyünk látogatóba.

– Tekintetes úr úgy beszél velem, mint az egyszeri borbély… A fogfájós parasztot a másvilággal vigasztalja. Hiszen már harminc esztendő előtt az apám is mindig jobbra fordult ezen az uton, amikor a tekintetes urat vitte.

– Igaz a’! – kiáltott fel Csáki Pál. – Az apád volt az az akasztófáravaló, aki egyszer kifordított…

– Csak azt cselekedte, amit az egyszeri fuvaros, – felelt nyugodtan Kecskés – zab helyett ostorral traktálta a lovait.

– Megsántultam, pedig éppen vőlegény voltam. Sántán, bénán, betört orral nem mertem többé a menyasszonyom elé kerülni – folytatta nekitüzesedve Csáki Pál.

– Az egyszeri asszony is otthagyta a kelő kenyeret, amikor szeplőmosó tavaszi permeteg hullott az égből!…

– Bolond vagy! – dörmögött a nagybátyám. – Azért vontam vissza Horseczkitől a Hymen-kocsijának a megrendelését. Éppen az -109- apád miatt, az apád részegsége miatt. Kár, valóban nagy kár, hogy előbb fel nem kötötték!

A fuvaros felelni akart valamit, hátra is fordult, de mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hát csak újra a lovait nézte, elgondolkodva azon a régi mondáson, amely sehogyan sem akart most nyelvére jönni. A nagybátyám is hallgatott és figyelmesen vizsgálta a mindinkább közelgő fehér tornyot. Mintha aggodalmat okozott volna neki, hogy a torony olyan gyorsan közeledik a messziségből. Olykor-olykor ijedt pillantást vetett az árokra, mely az út mentén huzódott és a homloka gondterhes lett.

– Attól félek, – mondta végre csöndesen – hogy te is az árokba fordítod a kocsit, mint az apád… Nem vagy te részeg, Kecskés?

– Most jutott eszembe… Az apám is úgy volt vele, mint az egyszeri cigány. Mikor akasztani vitték, hát folyton azon sopánkodott, hogy fáj a lyukas foga.

– Vajjon nem fordítasz-e az árokba, Kecskés? – kérdezte a nagybátyám szigoruan.

– Arra felelj! – kiáltotta Csáki Pál – hogy nem fordítasz-e fel? De hiába is mondasz akármit, látom előre, bizonyosan tudom, hogy ott annál a cserjésnél, ahol az út balra kanyarodik, -110- az árokba vezeted a kocsit. Olyan bizonyosan, minő a kétszerkettő. A szemedből látom ezt. Azért tehát csak fordítsd meg nyomban a szekér rudját és menjünk vissza, haza. Ebédre még otthon is lehetünk.

Kecskés, miután nem jutott eszébe semmi argumentum, szótlanul engedelmeskedett. Kocogtunk vissza, hazafelé!…

Csáki Pál hátra-hátranézett az eltünedező fehér torony felé. És midőn azt elfödte az erdő, megkönnyebbülve felsóhajtott.

– Mert vajjon mit mondhatnék neki a Horseczki elmaradott kocsijáról? – kérdezte tőlem.

Ferenc császár éjszakája.

A Dunában abban az időben még Ferenc császár áztatgatta a lábát vasárnap délutánokon, mint ez a bécsi polgárok divatja volt és a császári kertek alatt messzirül virított az orgonabokrok közül az öreg Ferenc tarka napernyője, amelynek árnyékában a császár kolbászt evett, sört ivott, horgászott és a lábát áztatta. Az arra tévedő bécsiek kedélyesen emelték meg a köcsögkalapjukat, mintegy integettek neki, mint egy kedves söröscimborának szokás vasárnapi délután a Práterban.

A kedélyes Bécs talán azóta se volt vidámabb, mulatságosabb és «brüderlich»-ebb, mint ebben az időben, amikor messze nyugat felé villámokkal terhes sötét felhők huzódoztak fölfelé az égboltozatra és Párisból nap-nap után aggodalmas hireket hoztak azok a sötétarcu, bőköpenyeges, kalapjukat mélyen a szemükbe huzott utazók, akik rendesen estefelé, csaknem -112- kapuzárás előtt döcögtek be nehézkes utikocsikon a Három oroszlán-vámon és szállást vettek a Jámbor utazó-nál vagy a Piros almá-nál. Mintha csak azt akarták volna megmutatni a bécsiek, hogy ők nem félnek a francia forradalmi széltől, a tornyosuló felhők nem érik el az István-torony keresztjét: már régen orgona nyílott a mödlingi kertekben, amikor Bécsben még egyre tartott a farsang. Az öreges császár akarta így, vagy óvatos tanácsosai? A sörös- és boros-pincéket akár éjfélig nyitva tarthatták a korcsmárosok és a hatósági gyámkodáshoz szokott Bécs gyerekes örömmel élt a kinálkozó alkalommal. A zenekarok késő éjszakáig zengedeztek a pincékben és Michl, a hires népénekes arról danolt a publikumnak, hogy forradalom azért nem lesz soha Bécsben, mert az asszonyok kiteregetik az alsószoknyájukat a Mariahilf-úton és ezek a bő alsószoknyák elnyelnek minden fekete jakobinust. Az öreg Ferenc császár egyszer gyümölcsárusnak öltözve, nagy kedvteléssel hallgatta végig Michlt egy mödlingi korcsmában, sőt még azért sem haragudott meg, midőn a népszerű énekes a császár lábairól énekelt, amelyek miatt a halak nem mernek Linz felől a Dunán leúszni.

– Átkozott kölyök! – dörmögött Ferenc császár és a könyei potyogtak a nevetéstől.

Gróf Saurau, a rendőrfőnök hiába rángatta hátulról a kabátját, a császárnak eszeágában -113- sem volt elhagyni a sörházat. Pedig az idő már éjfélre hajlott és a táncoló fiákeresek és diákok között kezdetét vette a szokásos verekedés a mosónők miatt, akik ez időben még korlátlanul uralták a sziveket Mária Terézia rendelkezése folytán. «Szép mosónő» nélkül nem élhetett legényember a bécsi falak között, hiszen a nagy császárnő mintegy privilégiumal ruházta fel a mosónőket a szerelem terén. A kapucinusok őrizték a halottakat, a mosónők táncoltak és énekeltek. Az öreges császár is kedvtelve nézegette a pirosképű, fehérhomlokú és belisztezett nyakú leányokat, akiken repkedett a frissen vasalt szoknya. Saurau gróf hiába súgta a fülébe, hogy véleménye szerint néhányan már felismerték a mulatók közül. Egy barettos, sötétköpenyeges, pirosorrú és nevető arcú férfiú, aki eddig látszólag semmivel sem törődött, csak a kancsójával, most lekapta a fejéről a barettot és hangosan felkiáltott.

A barett alatt a császár saját szemével láthatta a hegyes jakobinus-sapkát. Hanem a félelmetes sapka csöppet sem volt ijesztő látvány a pirosorrú, kövérkés uracska fején.

Inkább komédiának látszott az egész dolog, amint a pirosorrú háromszor jókedvüen az asztal lapjához verte az ólomkupát.

– Hidegvér, Saurau! – mosolygott a császár. – Mi bécsiek szeretjük a tréfát. Hadd mulassanak a polgárok úgy, ahogy nekik tetszik. -114-

De ebben a percben elhomályosodott a nagy pincehelyiség, alig egy-két lámpás maradt égve és a zenekar elhallgatván, a táncoló párok a falak mellé húzódtak. Mindenfelől jakobinus-sapkát viselő férfiak gyülekeztek a középre és Michlt, az énekest, feltolták az emelvényre.

– Az eipeldaui dalt halljuk! – kiáltozták a forradalmi sapkások és Michl habozás nélkül ütötte meg húros hangszerét.

És felhangzott az eipeldaui dal, amelynek különös zenéjében, vad szövegében már benne morajlott a közelgő forradalom zúgása.

Most nem kellett Sauraunak a gyümölcsárust biztatni. Az olasz kabátos, papucsos narancskalmár magától felemelkedett és ijedten tipegett az ajtó felé. Szinte sietve haladt az orgonavirágos kertek között, amelyekre szeliden borúlt a csillagos égboltozat.

Valahol fülemile énekelt és az éjszaka enyhe szelídséggel ölelte át az Istvántorony kivilágított óralapját.

A hűséges Saurau három lépés távolságból követte a császárt, amíg az kimerűlve megállott egy terebélyes fa alatt.

– A gyaloghintó a Vas-szűznél várakozik, felség – szólott tiszteletteljesen a rendőrfő.

A beteges császár keservesen felsóhajtott és szinte könybe lábbadt a szeme, mint egy gyermeknek, akit legkedvesebb játékszerétől fosztanak meg. -115-

– Ó, Saurau, minek hoztál engem erre a helyre? Nincs nekem elég fájdalmam, bánatom, álmatlan éjszakám? Saurau, te már nem szeretsz engem. Ugyan mire való volt nekem megtudni, hogy az én hűséges bécsi népem mulatozás közben azt az utálatos dalt énekli? Hát már elfelejtették Augusztin régi nótáit? És még a Michl is, akinek ujesztendőkor húsz tallért küldtem?

– Azt nem szabad tenned, Saurau. Mit szólna hozzá a bécsi nép? Talán én énekeljek ezután nekik a sörházban? Nem, Saurau, nem szabad megrontani a nép mulatságát. Michl csak hadd énekelje tovább az eipeldaui dalt, de az újesztendei talléroktól örökre elbucsuzhat.

– Ó, te bolond, – kiáltott fel a császár – hát azt hiszed, hogy Bécsben lehet forradalom? Tartsd reggelig nyitva a sörházakat, ha félsz balgatagon és vasárnaponkint mulathasson ujra a nép a medvéknél, amelyet eddig eltiltottunk. Csak mulassanak. Jőjjenek vissza a taliánok a szinházaikkal és a Kolosszeumban bált rendezzenek a «szép mosónők».

– Ezt már mind megengedtük, – felelt -116- konokul a rendőr – a forradalom mégis a levegőben van. Engedje meg, felség, hogy emlékeztessem arra a pirosorrú, kövér emberre, aki ólomkancsójával jelt adott az eipeldaui dalra. Az a Hebenstreit, aki midőn a sörözést abbanhagyja, hadigép feltalálásán töri a fejét. Már feltalált egy lándzsás szekeret, amelyet a lovasság támadása ellen akar felhasználni. Biztos tudomásom van róla, hogy a szekér tervét már közölte a francia konventtel. Délutánonként a Hackel boltjában a Grábenen titokzatos emberek szoktak összegyülekezni, akik a Moniteurt olvassák és átveszik a Franciaországból érkező leveleket, amelyeket rejtélyes utazók hoznak a forradalmi Parisból. Sőt a «barna Mici» révén, felség, akit mindnyájan ismerünk elragadó táncáról, énekéről és gyöngysor fogáról, azt is sikerült megtudni a rendőrségnek, hogy általános felkelés készül Bécsben. Egy reggelen jelvényes férfiak jelennek meg az utcákon és felfordítják a városban a rendet és nyugalmat. Diákok és polgárok, magyar nemesek és francia összeesküvők suttognak éjjelenkint rejtett tanyákon. Felség, vannak kézszorítások, kopogtatások és titkos jelek Bécsben, amelyeknek a jelentőségét még a rendőrség sem tudja.

A császár, aki eddig némán ballagott és látszólag egykedvűen hallgatta a Saurau izgalomtól remegő szavait, most fázósan burkolta nyakára a köpenyegét. -117-

– Miféle rendőrség az, amely tűri a titokzatos dolgokat? – kérdezte ingerülten.

A síp-szóra a bokrok közül, kapuk mélyedéséből köpönyeges titkosrendőrök léptek elő és acélok villantak meg az éjszakában.

– Jól van, Saurau, látom, minden rendben van, – mormogta fogvacogva a császár. – Idáig azt hittem, hogy úgy járhatok-kelhetek a bécsi utcákon, mint bármelyik békés polgárom. Sohasem hittem volna, hogy titkos szemek kisérik lépteimet, midőn vasárnap délután a Práterben sétálgatok. Többé nem szólítom meg alattvalóimat, hiszen bizonyos, hogy csak titkosrendőr kerűl az utamba.

A csillagok már halványodtak az égboltozaton, amikor a Vas-szűznél váró gyaloghintót elérte a császár. Sóhajtozva, szinte búskomoran nézett a bécsi háztetők felé, amelyek szürke árnyakként emelkedtek ki az éjszakából. A régimódi hegyes háztetők felett könnyü hajnali felhők úsztak a messziség felé, a lilienthali országuton hosszú sorban döcögtek az álmos zöldségesszekerek a város felé. Szinte érzett a könnyü hajnali álom, amelyben Bécs szendereg és az öreges Ferenc sóhajtva fordult a rendőrhöz: -118-

– Nem, sehogy sem tudom elhinni, hogy az én polgáraim a sörükön és feleségeiken kivül mással is álmodnának ama csöndes háztetők alatt? Hiszen senki sem bántja őket!

A Vas-szűz, amely tulajdonképpen egy félig rombadőlt épület volt, amelyben néhány száz esztendő előtt a templomos vitézek laktak és mulatoztak, még ebben az időben is telve volt földalatti rejtekhelyekkel, ahol könnyedén meghúzhatták magukat azok, akiknek ártalmas volt a napvilág. Saurau Ferenc gróf kitünő rendőrfőnök volt. A Vas-szűz kazamatáit és annak lakóit éppen úgy ismerte, mint a titokzatosságot kedvelő kor bármely bécsi rejtekhelyét. Számos titkos társaság volt ez időben Bécsben és a jakobinusok szépen elvegyültek a többi titkos társaságok közé, amelyek politikai céljaik helyett inkább az erkölcsi világ összeomlasztására törekedtek. Középkori orgiák elevenedtek meg az elhagyott házakban és az emberek gyermekes és naiv szertartások között istentagadást üztek.

Saurau kézenfogta a császárt és bevezette a Vas-szűz bokrokkal benőtt romjai közé. Valami mennyezet nélküli teremben leültette egy kőpadra, ahonnan az öreges Ferenc csupán a csillagokat látta, ő maga eltünt, de néhány perc mulva visszatért egy talpig fehér köpenyegbe -119- burkolt női alakkal, aki törökös turbánt viselt kígyózó hajfürtei felett. A nőalak leborúlt az álmélkodó császár lábai elé.

– Pardon szegény fejemnek! – rebegte idegenes németséggel és megcsókolta a császár papucsát.

– A policia kezei hosszúak. Ez a nő ismeri a jakobinusok főnökét. Nevezd meg őt, Borbála!

– Akit én szerettem, aki engem egykor szeretett, aki engem elhagyott és akit én örökké szeretek: az a főnök, – zokogta a nő franciául és a fejét a földre sülyesztette.

A régies Ferenc nem tudott egészen jól franciául, csak egyes szavakat értett meg a nő beszédéből. Saurauhoz fordult.

– Ez a hölgy egy francia leány és foglalkozására nézve szinésznő, – felelt a rendőr. – És ösmeri a legerősebbet, a leghatalmasabbat a jakobinusok között. Nevezd meg!

– Nem, nem, – zokogott a leány. – Amig meg nem igéri a felség, hogy kegyelmet ad neki. -120-

A császár felállott helyéről és fáradtan tipegett a fal mellett. Idegesen intett a kezével és Saurau megragadta a leány vállát.

– Távozz! Holnap te is fogva leszel, ha nem beszélsz, – dörmögte a fülébe. – Ki a főnök?

– Elmehetsz, – felelt Saurau és a fehérköpenyeges nő eltünt a Vas-szűz romjai között.

A császár nagy felindulással hagyta el a romokat. Nyugtalanul, fáradtan nézett maga elé. Majd figyelmesen megvizsgálta a gyaloghintó hordárait, mielőtt elfoglalta volna helyét a hintóban.

– Saurau, – mondta fáradtan a hintó belsejébül, – én nem szeretem a titkokat, rejtélyeket. Csinálj rendet Bécsben.

… Mire megvirradt volna, már a bécsi rendőrség foglya volt Martinovics Ignác József, a szászvári apát, akit jóismerősei Democrite Lamontagne néven is ösmertek.

A középkori város.

A városka kőfallal volt kerítve és két kapuja mellett zömök bástyák őrködtek. Észak felé az égbe nyúló Kárpát kékes-zöldes köntösén kúszott fel az országút, mint egy világos szalag, amig elveszett a hegység hófödte kebelén. Dél felé nyájas völgyek, kerek halmok mutatkoztak, ahol vadalmafák virágoztak és rózsaszinű bokrok között kolompoló nyájaikat terelgették a pásztorok. A városka közepén álló őrtoronyból a világ mind a négy tájéka felé vigyázott Herman, a toronyőr, mig a felesége, egy tagbaszakadt asszonyság, letette a főzőkanalat, ha arra kerűlt a sor, hogy a rezes tülköt megfújja a piros cserepes háztetők felett. A kémények békésen füstölögtek odalent és az ereszeken macskák nyujtózkodtak a napsugárban. A mély udvarokban vásznat fehérítettek a napon és a kapitányné éppen virághagymákat dugdosott cserepekbe. Béke és csend honolt a kis hegyi városkában, -122- mintha a tavaszi napok a végtelen tél után elhozták volna a nyugodalmat onnan dél felől, a nyájas völgyekből, kerek halmokról. Csupán a Poprád zúgott még tavaszi árjával, de a zavaros habok már zöld, virágzó galyacskákat, friss leveleket sodortak a Kárpát hosszan elnyúló, kék köntöse felé. A zord tél süvöltő viharai, jeges zivatarai után a hegyi városka házikói szinte megifjodni látszottak. A fatáblákat leszedegették az ablakokról, az ablakközből eltávolították a fürészport és a vakolatot, amelyek a téli szelek, hidegek ellen védelmezték a ház lakóit. Itt-ott már az ablakot is kinyitogatták, habár az öreg emberek eleget morogtak ezen újmódi szokás ellen. Akkoriban kezdett divatba jönni a kinyitható ablak. Az ólomkarikás, szines üvegcserepek szinte megremegtek, amint a friss szél meghimbálta az ablaktáblát. A sárkányfejes esőcsatornák csöndesen csurgatták még a tetők vizét, de hó már csak az észak felé eső háztetőkön látszott. A nap mind közelebb jött a Kárpát ködbe, felhőbe borúlt fejéhez. A távoli szorosból már idáig látszott a fenyők élénk zöld szine. Herman, a toronyőr, husvét vasárnapján kihúzta fejét a medvebőrsüvegből, amelyet az első őszi szelek megérkeztével fülére húzott és hajadonfővel szólaltatta az áhítatos hangú husvéti harangot. Hermanné kinyitotta az eldugaszolt kürtőlyukat és alantról a városka polgárai gyönyörködve nézték, hogy ismét fehér füst kanyarog -123- elő kedves öreg tornyuk tetején. Az öreg városkapitány udvarából jókedvűen integetett kezével Kéti felé a toronyba, amidőn az belefújt délben a kürtbe, mig Stoller János, a városka mechanikusa és műszerésze előszedte a zugolyból ócska táskáját és szerszámai tisztogatásához fogott. Nemsokára bekövetkezik ugyanis az idő, amidőn a toronyórát meg kell igazítania a téli havak, óramutatókat elsöprő viharok után. A kéményseprő, Klebák Pál, mindennap egy másik kéményből dugta elő kormos fejét, a kéményekben a hosszú tél után csupán korom maradt a sódarok helyén. A bástyák tájékán a városka vitézei rozsdás kardokat és dárdákat cipeltek elő a bástyapincékből, mig Horeczki, a sánta trombitás, teli tüdővel fújta trombitáját a sáncokon kivüli mezőn. A városka vitézei, akik megrokkantak, megöregedtek a háborukban, amelyekért egykor külső országokba is elmentek, kinyujtóztatták fáradt tagjaikat és arról beszélgettek, hogy harminc esztendő előtt ilyenkor kezdődött a háboru odaát, lengyelföldön. Akkor elmarsiroztak a városkából és csaknem harminc esztendeig mindig verekedtek. Szolgáltak olyan királyokat, akik azóta a másvilágra mentek a hadakozást folytatni. A pápák meghaltak és az akkori gyerekekből szakállas-bajuszos emberek lettek. Öregségükben még egy rendes csetepátéjuk sem akad itt a békés hegyi városka szolgálatában, hiába őrzik a rozsdás kapuzárakat és begyöpösödött -124- sáncokat. Igazán nem érdemes elővenni se már a régi bivalybőr zekéket. Az asszonyok, leányok, akik hajdanában három országon keresztűl tapogatták az ujjaikkal a zsoldoskatona bőrkabátját, annyira megöregedtek, hogy már az imádságos könyvben is csak az öreg betűt látják. A polgárok erkölcsei megjavultak, nem kell többé beütögetni a fejüket a korcsmaasztalok mellett. Csupa unalom a városi katona élete.

És ezekben a szép tavaszi napokban történt, hogy egy délutánon egy cudar fekete felleg emelkedett fel a Kárpát csöndes völgyei közül. Szállt, szállt a felhő a hegyek felől és rövidesen megtelepedett a városka öreg tornya felett, hogy egyszerre sötétség lett tőle a városban.

Kéti asszony megszólaltatta a rézzel kivert tülköt, Herman ijedtében a fejébe húzta a medvebőr süveget a fekete felleg alatt és a polgárok rémülten futottak ki házaikból. Ott nyüzsögtek, futkostak az utcákon. A biblia-író szent barát régi kolostor pincéjében abbanhagyta az iniciálé festését és lengő fehér szakállával a nép közé elegyedett.

A felhő mind lejebb ereszkedett, már csaknem elérte a toronytetőt, amikor odalent a polgárok rémülten vették észre, hogy a felhő hátán egy fegyveres fekete vitéz ül. Tollbokréta van a süvege mellett és horgas orra alatt hegyes bajusz látszott. Ott gubbasztott a fekete fellegen és sarkantyús lábait lelógatta. -125-

Az öreg városkapitány rémülten kiabált fel a toronyba, hogy a szent harangot, amelynek Péter volt a neve, húzná meg Herman, de a toronyőr a fülébe húzott süveg miatt mit sem hallott.

A sötét felleg pedig ott lógott a városka felett és mind sötétebb lett a városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyujtotta le saruit és az asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amig összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva, félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük, vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó víz felett. Öreg reszkető polgárok futottak a kapuk felé és kincses ládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában és az órákat és másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a falakon és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arról felől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyu dördült volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána és egy kósza villámsugár tünt el észak felé az éjszakában. -126-

Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa, mélyhangu üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések és jeges szélvihar süvöltött el a városka felett.

– A világnak vége! – kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi hangnak mondható.

Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel és a rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához fogtak. A lengőhajú zsoldosok hosszúnyelű fejszékkel estek a pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak, – az ajtó nagy roppanással beszakadt.

Néhány másodperc múlott el és a földön fekvők érezték, hogy szagos borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város boroshordóit és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymásután szakadozott be és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt és az ajkak megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a pinceajtóhoz a megvadult vitézek és az egyik elordította magát: -127-

A hordó beszakadt és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé és részeg, vad üvöltözés hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld ujra megrendült és valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.

– Hol vannak az asszonyok? – kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a Stoller János hangja.

A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra és letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a sötétségben és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt boroshordóban.

Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás hangzott a nappal még szelid és napsugáros hegyi városka piacán, a borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.

A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai után, egy mámorban alvó, túlvilági sáppadtságú arculatú emberek feje felől kergette el a sötét fellegeket.

Fru-fru.

A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig, manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamos kocsin lehunyom a szemem és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasuton utazom a Krisztinába, a lovacskák vigan poroszkálnak és mindjárt megszólal a kocsis tülökje, – mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.

Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Soha se járok cukrászdába, csak ebbe a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjuság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van és a billiárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi képes ujságon merész tekintetü nők láthatók szines ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki -130- városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papirszivarkát füstöl el az ember a fru-frus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bünjeleket az ujságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja bukkan föl és az égő cigaretta villámgyorsan tünik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián-utca felé.

Tehát, Budán azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a krémes-béles és a fru-fru. Talán már nincsenek is másfelé fru-frus hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a fru-fru az itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arckép-albumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen meghalt, de képei megelevenedtek itt a kis budai cukrászboltban. Fru-fru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.

Most lép be az ajtón és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már -131- valahol. Regényben vagy az életben? Mosolygott és olaszul köszönt, habár olaszul már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom és illendőség, lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.

Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája és bár gyakori vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete, (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nem igen ismerik az életet és tőle félnek), gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide a máskor vidám boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgy is a Krisztinában kell lennie és francia leckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem ne haragudjanak.

Ez a bejövetel. Sokáig nem igen meri fölvetni a tekintetét, amig az asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját, csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közelg a kávéval és -132- a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajjon igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.

Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember mohón olvassa az esti lapot, mig én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem és máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szivem körül, mint halk szellőcske lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd bérlőnél és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérnemüjét. Vajjon mikor kerül a sor a barna fru-frura?

Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár már mulatni, akkor a kivánságai nem sokáig váratnak magukra. A fekete rigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl ez a hallgatag madár?

Amint a kávézásnak vége és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tünnek el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most már megszokottabb e helyen és bátrabban néz körül a kis boltban. A -133- tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul lapozzák előlről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi élclap, a merész tekintetü trikós hölgyekkel most mozdulatlanul függ helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.

A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja és a táska oldala leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körül néz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a fru-fru szálai között. Szép, nagy, de csak gyöngén fodorított fru-fruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előre dől és a fru-fru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsájtja.

És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos fölállott helyéről és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most köhint egyet az ezredes. -134-

A kis nő ijedt, őz-szemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant és összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán, már fölállott, odakünn fizet és vékonyka, szomoru alakja a következő percben az utca tulsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a fru-fru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszinű kis cukrászdában.

Régi kép.

Valamikor régen – mintha csak álmodtam volna, mint valami gyermekkori csókot – a szomszédunkban lakott Vezéri Pál. A háza előtt kis kert volt és a kerten olyan kapu, amely várkapunak is beillett volna. A kapun vasból kovácsolt zászlótartó, az egyetlen az egész városban. Ide dugták a zászló nyelét követválasztáskor és március tizenötödikén. Vezéri mindig kitette a zászlót, ha erre alkalom kinálkozott.

Vezéri Pál maga is olyan volt, mintha örökösen választásra ment volna. Vannak emberek, akik ünnepélyességre születtek. Mintha arra teremtődtek volna, hogy mindig a menet élén haladjanak, zászlóval, forgóval sapkájukon és az Éljen kiáltás ott látszik lebegni a kifent bajusz alatt. Régi királyok, gazdag grófok idejében, amikor a kalendárium minden napját megünnepelték, -136- Vezéri megfizethetetlen ember lett volna. Manapság már ugyancsak résen kell lennie, hogy egy kis ünnepélyt találjon. És akkor a menet élére állott… Szép nagy szakálla volt, nagy fekete bajusza, Bubenik, a sánta borbély csigákba fodorította haját. Bár nyakas kálvinista volt, úrnapján résztvett a pápisták körmenetében és nyomban a főur után haladt, miközben kalapját olyanformán tartotta kezében, mintha csak a meleg miatt vette volna le fejéről. Mert, mondom, kálvinista volt. Szerette a szarvasaggancsot a sétapálcán, szerette a piros nyakkendőt, szerette azokat az embereket, akik szépen, tiszteletteljesen köszöntötték az utcán. Egy szép köszönésért elment a város másik végére. Egy kis görbe foltozó-varga kalapált az alvégen egy szenes tuskón, követválasztásoknál nagy harcos, aki hőssé lett a választás izgalmaiban, különben néma, szótalan emberke, aki sűrűn kikapott feleségétől. Vezéri elsétált az alvégre és a kis varga felállott a szenestuskó mellől. Már messziről meghajolt és a sapkájával félköröket írt le a levegőben. Mindez addig tartott, amig Vezéri a közelbe érkezett. Ekkor tekintetet váltottak. A varga néma panasszal, mély sóhajjal és fejbólingatással jelezte mostoha sorsát. Vezéri homlokára vonta a szemöldökét és arca igéretet, biztatást fejezett ki. Mintha csak azt mondta volna, hogy közelg az idő, amidőn megtörik -137- a gonosz varázslat és egyenranguak lesznek ismét a követválasztás rendezésében. A varga megnyugodva, földerűlve hajlongott, amig Vezéri pompázatos léptekkel tovaballagott.

Máskor a Morgó temetőbeli sírásót kereste fel Vezéri Pál. A vén sírásó valamely oknál fogva szerfölött tisztelte Vezérit és sapkáját mélyen levette a temető kapujában, mintha maga a főúr jött volna teljes ornátusban, kántorral, ministránsgyerekekkel.

Lehet, könnyen lehet, hogy a vén sírásó a város elhunyt előkelőségeinek elmult temetéseire gondolt, mikor borravalót kapott és Vezéri Pál a menet élén haladt.

Jogosan lehet tehát elmondani, hogy Vezéri Pál, egykori szomszédunk számon tartotta a szép köszönéseket. Elment értük és behajtotta őket. (Csak Udvarhelyi, az adás-vételi iroda tulajdonosa nem köszönt már többé, miután egy ócska vizipuskát szerencsésen eladott Vezéri uramnak, bár neki arra semmi szüksége nem volt.)

Igy élt, éldegélt Vezéri Pál szomszédunk, családjában éppen úgy élvezte a tekintélyt, mint a külvilágban. A sors egy hallgatag és sáppadt képű asszonykát jelölt ki számára, bizonyos Kárász Zsuzsannát. Ziza, miután csak egy kovácsnak volt a lánya, módfelett tisztelte férjét. A többi Kárászok elmentek, elszármaztak és Vezéri -138- Pál gyakran mondta a feleségének, hogy most már szerfölött kell vigyázni, mert az elszármazott Kárászok helyett is az ő családjának kell fenntartani a tekintélyt a városban.

Két gyermeke volt, akiket kis földbirtokából nevelgetett. A fiának azt mondogatta, hogy egykor földes úr lesz belőle, mig leánya, Katalin már a bölcsőben jegyet váltott egy bizonyos gőzmalomtulajdonos fiával. A malom régen leégett, a molnár más vidékre költözött és voltaképpen tudni sem lehetett teljes bizonyossággal, hogy élnek-e még valahol, valamerre a molnárék. Katalinnak azonban sűrűn emlegette atyja Simonyi Róbertet, aki egykor eljövend. Természetesen azon a hintón, amelyen egykor itt járt az öreg Simonyi.

Jól emlékszem a napra, amikor egy lompos, csapzott, fekete emberke jelentkezett szomszédunknál, Vezéri Pálnál. Alkonyattal jött és miután sokáig ácsorgott a várkapu előtt, amelyen nemzetiszinű lobogó lengett (tanító-gyülés volt a városban), hosszas habozás után beosont a házba. Beosont és ott maradt, bár Vezéri Pál kiáltozása sokáig hallatszott.

Nagyapám, aki vénséges-vén ember létére éppen úgy szerette az eseményeket, mint a fiatal lány a bálokat, estefelé magához intett görbe botjával. -139-

– Gyerünk egy kicsit nevetni a félbolond Vezérkéhez, – dörmögte. – Vajjon miféle futóbolondot szedett fel megint?

Máskor is jártunk a szomszédhoz «nevetni» amikor Vezéri Pál katonai rendben tartotta családját és megmutatta tíz pár csizmáját és ugyanannyi sétapálcáját. A csizmáknak nevük volt. Az egyiket Fabinyi Teofilnak hívta Vezéri. Mert éppen ő volt a követ városunkban. Volt ott gyászcsizma, lakodalmas csizma. A Kakonyai nevű csizma a végrehajtóról volt elnevezve. Állítólag ennek a csizmának dupla-talpa volt, benne a nagy bankók és drága papirok.

Nagyapám, bár vénséges-vén ember volt, szerfölött mulatott ezeken a dolgokon.

A szomszédék az udvaron ültek, a csillagok alatt és a vén diófa szokás szerint nyögött, sóhajtozott az udvar sarkában. («Odazárom az ellenségeimet, a faoduba» – mondta egyszer Vezéri.) Az asztalnál ketten ültek. A lompos ember – de már csizmában, (nagyapám egész este a csizmát fürkészte, vajjon melyiket húzta rá Vezéri) – és a házigazda. Asszony és gyermekek tiszteletteljes távolban.

A házigazda felállott és a legnagyobb ünnepélyességgel -140- bemutatta nagyapámnak a rongyos embert:

– Hm, – mondta a nagyapám. – Valóban. Hisz kitalálhattam volna a csizmájáról.

– Nos, igen, – folytatja elkomolyodva a házigazda. – Öcsém nagy utazásból jött, jogosan kopott el saruja.

Egérszemű, törpebajuszú, kékzubbonyos emberke volt Vezéri öccse, aki láthatólag nehezen fékezte mozgékonyságát. De a szemén és a bajuszán sem tudott uralkodni. A szeme a nagyapámon tetőtől-talpig végig ugrált, majd engem vizsgált meg. Aztán megint a nagyapámra ugrott a tekintete. A bajusza mintha valami láthatatlan cérnával volna a szeméhez kötve. Izgett-mozgott a törpe bajusz. Csoda, hogy megmaradott a helyén.

Nagyapám, valamikor királyi ügyész volt, ezért szerette az ismeretlen embereket fogas kérdéseknek alávetni.

– Hm, – ismételte rövid idő mulva. – -141- Ügyészkoromban arrafelé az országuton kirabolták a postakocsit. (Felemelte a hangját és bozontos fehér szemöldöke alatt vészjóslóan villant meg szelid szeme.) Pisztollyal lőtték le a kocsist. És a tettesek eddig nem kerültek kézre.

– Huh! – kiáltott fel tréfás komolysággal a kis ember. – Pisztollyal lőtték le a kocsist – utánozta szakasztott hiven a nagyapámat.

Majd, mintha egy nem régen abbahagyott mondókát folytatna, előrehajolt az asztalnál és a borospoharakat megtöltötte.

– Tehát, kedves Pál bátyám, látom, tapasztalom, kezemmel tapintom és torkomban érzem, hogy a jóisten megáldotta szorgalmadat. Látom, hogy eszed, tehetséged és szived megérdemelt gyümölcsökhöz juttatott. És igérem neked, hogy ezután másképpen lesz. Vezéri Ignác mondja neked, akinek hamis szó még nem hagyta el az ajkát, hogy Vezéri Pál többé nem lesz választó, hanem ő lesz a választott. Te leszel a követ ebben a városban, ha van még erő ebben a két karban. (Pedig van!) A te dicső neved leng a magasan lengő zászlón… Éljen Vezéri Pál!

Ezután nemsokára Vezéri Pál emelkedett szólásra. Felállott és a két kezét az asztal lapjára -142- helyezte, miután befelé fordította a pecsétgyűrűjét, amely a szavak megindításánál már sokszor jó babonának bizonyult.

Némely gyermekkori emlékeken megkezdve, hosszadalmasan magyarázta meg öccsének, hogy milyen kiváló férfiú lett belőle. «Csak azt sajnálom, hogy nem voltál osztályostársa küzdelmeimnek», – mondta többek között.

Éjfélre járt, amikor nagyapám megunta a nevetést és hazafelé kocogott. Az utcán az akácok alatt megállott és görbe botjával számtalan vonalat húzott a porba.

– Ha tíz-tizenöt esztendővel öregebb volna ez a bizonyos Vezéri – mondta mély meggyőződéssel – bizonyosra venném, hogy ő a postarabló. Nyomban vasraveretném a csendbiztossal.

Még sokáig hallottuk szobáinkban a csendes csillagsugaras éjből a két Vezéri pohárköszöntőit. Behúnytam a szemem, de mindig az egérszemű embert láttam, szemben vele a kipirult és felhevült nagyszakállú bátyját, a háttérben, a diófa alatt szótlanul lapul meg a család, a szép Katinka anyja ölébe hajtja fáradt fejét. -143-

– Azt hiszem, még se ő volt a postarabló – mondta. – Ahoz több bátorság kell, mint amennyit ebben az emberben észleltem.

Az uton csakhamar találkoztunk Vezéri öccsével. Egy fűzfagalyat faragott a bicskájával és a csizma nagyon fényes volt a lábán. Sunyin köszönt a nagyapámnak. A kész fűzfasíppal pedig engem ajándékozott meg. Amikor tovább mentünk, egy utcasarokról láttuk, hogy a Vezéri öccse az utca közepén áll és csizmájában gyönyörködik.

Téli út.

Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján elhelyezte és a gondolatok mint búcsuzó vándormadarak mind ritkábban, mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél, midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában és mintha még a küszöbön állana a feketeselyemruhás, pirosálcás uridáma, az álmok dámája, kis lakk-topánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül, – ebben az időben Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis fekete szinésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas kis kalapban és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen fésült, mint -146- ahogyan Szindbád a kis szinésznőt egyszer, utoljára látta.

Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt kéjek óráiban a szinésznő, amig Szindbád, a csodahajós egy napon elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban jelentkezik.

Elmult éveiből, búbánatos, kalandos ifjuságából ugyanis emlékezett arra, hogy vannak rejtélyes álmok, álmodások, amelyek egyszerre két szivet keltenek fel, mint egy fészekből való fecske-testvérek, amelyek egymástól messzire röpdösnek.

Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis szinésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán, titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire látja a párnán maga mellett.

Lehetséges, hogy a kis szinésznő valamerre óhajtja őt, mert a szive üres, szabad és az elmult dolgokkal édeskedik; messzitünt férfiú feje körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakál nem látszik a kis szív tükörén.

Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett, útnak indúlt, -147- – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.

A városkát öles hó sáncolta körül és a hófuvásban a régi házak olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből megindúlnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy értelmes szemű, rablóképű korcsmárosra, aki pontosan tudta, hogy vándorszinészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között és a kis vonat talán már nem is kapaszkodik.

Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a szinészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak zálogban a fogadósnál.

Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint utána indúlt. Igy szinte becsesebbnek látszott előtte a kis szinésznőcske, mint a szinestollas madár, amely az erdő mélye felé menekűl a közelgő lépésekre. -148-

– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában bolyongott és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után szaglászódva.

A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanúl károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyaloguton végre egy orosz-sapkás, rövidbundás urihölgyet látott közelegni. A dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád őt megközelítette, kiderűlt, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj körül keskeny, kedvetlen ránc vonúlt el. Csak a nefelejts-kék szempár tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az urihölgyeknek, mert szerette, ha ismeretlenűl is udvarias és vallásos embernek vélik.)

A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú lovag-keztyűjét még egyszer megvizsgálta és magában azt gondolta:

– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék és Eperjesen maradnék!

Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebédutáni feketekávéját -149- azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.

A kávés felesége volt ő; egykor kaszirosdáma Pesten, de most figyelmesen olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján és az idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már nem kiváncsi az idegen urak mondanivalóira.

Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszinű keménykalapjaikban és gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú primás kezet csókolt az asszonynak és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely délutáni lakodalomhoz.

– Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga, – mondta komoly, anyáskodó hangon a kávésné.

Szindbád később francia konyakot rendelt és emígy magára híva a kávésné figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony titkon, csendesen megrázta a fejét: «Nem, nem lehet… legalább is itt nem lehet…» «Pedig maga tetszik nekem és máris szerelmes vagyok» – felelt Szindbád a szemével. «Igazán?» – kérdezte az asszony. «Igazán, – mondta Szindbád dióbarna -150- szeme, – de kérem ne haragudjon ezért reám.»

A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen a tekintetét. «Nem haragszom!» – mondta neki nefelejts-kék szeme sugáraival. Később titkon megigazította a fésüt hajában, a hátamögötti tükörbe pillantva.

A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett, Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna, elment, mint aki dolgát jól végezte.

A hófuvásos éjben, a jéghideg vasuti kocsiban, miközben a beláthatatlan, sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi kölyökkisértetek, a kis vasut felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete sapkáját az eperjesi kávéházban és a kávésné most fekszik le magányos ágyába. Most húzza a harisnyáját és a vaskályhából a parázs úgy villog, mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét, a gyertyát elfújja és mig kinyujtózik, egy másodpercig – vagy talán tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban. -151-

A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges, strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér asszonykar csendesen, dédelegve átöleli a párnát, mintha a Szindbád nyaka volna.

A vonat jéghideg, szeles fensíkon gurúlt olyan lassúdan, mintha szerte a hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurúltak a kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette magát és elbúcsuzott az első álmát aluvó kávésnétól.

A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni, hogy valahol nem messzire, az országuton farkasok kullognak lehajtott fejjel és egymás háta mögött a falu felé.

Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.

A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis vonat döcögve megindúlt.

Szindbád a soványkás kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt az út közepét jelentő állomás előtt. -152-

Vajjon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?

A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugarakkal fényesítette be a kis határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy Paula nevű kis szinésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a vándorszinész-trupp és esténkint a Nagy Bercsényihez cimezett fogadóban vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője, drámai anyája és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja, a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott és a kastélyból nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a korcsmában ebédelni – jelentette Pápai, a sugó, akit Szindbád körülbelül háromszáz esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki szintársulatok után gyakran utazgatott és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz. Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe -153- fujta az orrát, felire vágott szivart nyomott az agyarára és egy régen használt gyufaskatulya oldalán idegen gyufát próbált meggyujtani, de többet nem mondott Pauláról.

– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig azokkal a szinésznőkkel?

– Három korcsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a gyalogútra.

Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik a hó alá megritkult galyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan tiszták és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más ártatlan látogatók lábnyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide a szarvasbokáju delnők rózsaszinű arcu lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de boldogan, mig a vártemplom -154- árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó férfiu.

Minden csendes, tiszta, szüzies volt, egy öreg varju lomha, fekete szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.

Szindbád csendesen nézdelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a rombadőlt kastély a hó alatt úgy terűlt el, mint az örök enyészet.

Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy volt, fején kis sastollas kalap és valamit evett, eszegetett egy barna papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban a táskájába rejtette.

– Ez Paula – gondolta Szindbád és gyorsan megindult a hölgy felé, aki fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat és egy lépést előretett a hosszúkabátos dáma.

– Uristen, hogy kerűlt ide? – kiáltott fel és tetőtől-talpig végignézett a férfin.

Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, -155- a keztyű megett megcsókolgatta, majd az álla alá nyult félkézzel és hosszasan nézett a szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek szine olyan volt, mint az emlékkönyvbe préselt virágnak a szine.

– Egyszer álmodtam, a mult héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a szinpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag. Hogy kerűlt ide?

– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a szinésznő.

– Kiváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak és a partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt magába.

– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk gondolkozni!

– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől-talpig. Hm. Semmit sem változott.

– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a cipőjét, a harisnyáját. Keztyűt jobbat kell hordani. Ez a kis szalag nagyon bájos a nyakán.

A szinésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a Szindbád karját.

«Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó hányszor felejtettél el azóta!» – De azért mégis jól esett neki a Paula érintése, valamint igen kellemes megelégedést érzett a szivében, midőn félcipőben, friss szalagcsokorral és könnyü harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a fehérnemü között őrzött sarjué és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben -157- felmelegítette a szivét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány gyürődések és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kiváncsian nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt bélelve és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után oda benyulott.

– Nagyszerü tervem van délutánra, – mondta a szinésznő, mialatt vállával könnyen megérintette Szindbád mellét – jőjjön el velünk a pincébe. Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe invitálta délutánra. Ott jó borok vannak és itt nagyon divatos dolog a pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.

– Helyes, majd ott felkeressük, – most pedig kisérjen haza, nem messzire lakom.

A cukrászbolt mályvaszinű függönyei mögött még javában elgondolkozva üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú -158- tanár nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának nevezte és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.

– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó van a pincéig.

A szintársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas fiatal szinészek, két szinésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki már úgyis tudja, hogy az idegen férfiu miért tartózkodik a városkában.

Hátul Pápai sugó pipázott és a szinészujságot olvasgatta, mint akinek semmi köze sincs az egész dologhoz.

– Menjünk gyermekeim, – kiáltotta a jókedvű tanár és a kabátja belső zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.

Amint a városból kiértek és egy kis kanyargós uton a hegyoldalba fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.

De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója és a fiatal szinészfiuk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek. -159-

Paula a Szindbád karjába kapaszkodott és boldogan, büszkén simult a vállához.

– Ugyan nem várhatsz addig, amig besötétedik! Nincsen puhább pamlag a hónál!

Szindbád a magas, puha, szüzies hómezőre nézett és magában igazat adott a vén sugónak.

Pesti farsang.

Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci-utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a Váci-utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.

Zoltán akkoriban Debrecenben szinészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az ujságokban és Zoltán, bár nem volt táncosember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körűlnézzen a pesti szállákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemrevágyók és szenvedélyesek, mint Stuárt Mária.

Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta -162- Zoltánt és szinészpajtásait töltött káposztával és hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszinű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál) szivesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:

– Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha itt marad.

Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és szélesvállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, – karját és mellét már előbb megtapogathatta – de Völgyi és Pataki szinészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készűltek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.

– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szivesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat, – mondta Völgyi és Pataki.

Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre pályáztak. -163-

Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci-utca, a girbe-gurba Belváros mindig olyanformán tünt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.

– Hacsak el nem költözött, – mondta habozva két órai keresgélés után.

Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból és Zoltán csak egy hét mulva jutott kalaphoz.

– A teremtésit, – mondta a nagyapa, – ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!

És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.

… De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:

A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek. A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek immel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: «nix ungris»; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajjon hol van ilyenkor a policáj?

– Ha tudnák, hogy ki vagy, – dörmögte Pataki szinész a Zoltán fülébe, – bezzeg majd leesne az álluk.

– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a szinész utánairamodott a menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:

Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni szinész most már valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferdevállú keztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; -165- egy aranygombos sétapálcát viselő úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.

– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a szinész kinyithatta volna a száját.

Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.

– Eh, mit, – kiáltott föl Völgyi, – Pest már az édesapád idejében is komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!

És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett korcsma előtt.

– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci-utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?

– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből, – folytatta a szinész.

– No, jőjjenek, – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért megteszem.

Megindúlt sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől -166- tartana, a polgár nyomában bandukolt, mig Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak.

– Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?

– Hasonlít valamicskét az anyjához, – dörmögte és gyorsan elsietett, mintha valami veszedelemtől tartana.

Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.

– No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jőjj vissza. Majd elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a szinészek és írók járnak, Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.

A két szinész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé -167- a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyilott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.

– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.

– No lám, – méltatlankodott a vén cseléd, – én szamár, még azt hittem, hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra mulva kezdődik a bál és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.

– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem, – felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.

Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszinű gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszinű krinolinban, aranypaszományos, -168- zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Julia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga keztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.

Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját meghallotta.

– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.

– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál? Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.

– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.

– Ostoba! – felelt haragosan Julia anya. -169- – Mégis csak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?

– Kiváncsi voltam a báli ruhádra, – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szivesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a szinésznőknél.

Julia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását. A fiához lépett és keztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.

– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől-estig koptatja a lábát, nem kiméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól akik a világ legutolsó emberei.

– Az apád! – sóhajtott Julia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem szinész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala -170- özvegyi emlékeimet a különböző szinésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a szinészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.

A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncs-szoknyát térdenfelül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.

– Fordulj el, Zoltán, – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.

– De mikor olyan szép anyám van, – felelt a fiú és anyjához lépve csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.

– Elrontod a frizurámat, – kiáltotta nevetve Julia. – Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.

– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb -171- édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.

A cipő fel volt húzva és Julia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.

Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék, fésük, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszinűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Julia anya kezében.

– Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amig holnap helyet csinálok neked a nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.

– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy nagyon szép bálba.

– A tied is, – felelte Julia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedűl maradsz a házban. A cselédem elkisér és megvár a redout előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.

Julia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci-utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.

– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások gyalog mennek.

– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.

Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két szinészpajtását. Völgyi, mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, -173- mig Pataki karos-gyertyatartókkal ödöngött egyik szobából a másikba.

– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk ilyenben.

– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit, – folytatta Pataki.

– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.

Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal. Borospalackok, sonkák, füstölt husok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek az asztalra.

– Láttam az előszobában két pár csizmát, – csemcsegett Völgyi. – Hát az olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a milliomos jár.

Völgyi észrevette a rózsaszinű dobozt, benne a szépítő szerszámokat. Nyomban kiszedegette a jószagú fésüket. -174-

Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkivüli dolgot hallana:

– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja magától a festéket. Van belőle elegendő.

– Jól van. Hiszen szeretem én is Juliát, bizonyisten szeretem, csak olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.

Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a szinészt. Felállott és a rózsaszinű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.

– Inkább egyen, aki még éhes, igyon aki még szomjas, – kiáltotta borus hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No igyatok fiúk.

– Itt vagyunk mi, a barátaid, – felelt Völgyi. – A jóbarát mindent pótol, igaz, Pataki?

Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta és szeméből vad tekinteteket lövelt szerte-széjjel.

– Ezernyolcszázötvenben, – horkant fel és az asztalra csapott, – a Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt, meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.

– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.

– Igyunk, fiúk, hagyjuk a multat, – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk inkább egyet.

De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban -176- voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.

– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony, – dadogta alig forgó nyelvvel.

Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.

Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáros csizmájával a selyem paplanra.

Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott… Sipogó hangon felelt:

Hancuroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a párnára:

– Egy negyedórácskát én is pihenek, – dörmögte mintegy önmagának és belebújt a puha ágyba.

Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket. -177-

– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve, mámorosan járt fel s alá. A butorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.

Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette és az arcához szorította.

Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a feje alá tette.

Régi pesti fametszet.

Farsang volt akkor Pesten és az Arany Sasnak, valamint a Griffnek minden szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a vasuti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss podgyászokat. Maguk az utasok inkább a lóvonatot választották, vagy a fiákert. A fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő omnibuszt és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a podgyászokat. Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az esztendőben. Hogy valamire való leányok nem maradtak odahaza, arról nem lehet még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból, Borsodból, Abaujból. És a kisasszonykák délutánonkint a mamájuk felügyelete alatt -180- elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való igaz, hogy Pesten egészen más formájuak az emberek, mint odahaza Hevesen. A férfiak mily büszkén viselik a cilinder kalapjukat és mily méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncs-szoknyáikban. A cipők, amelyek alig láthatók, nem érik a havat. A hevesi kisasszonyok bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique ur cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag bokrétája tartja és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakit minden arcot. És mily nagyok, karcsuak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják és az urak mily finoman emelik meg nagy cilinder kalapjukat… A kirakatok üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét dörzsölgetve áll a kistermetü borbély boltja ajtajában és a keztyüs nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki kedves, szeretetreméltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér napjában tán tizszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok tiszteletteljesen köszöntgetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesről ismerné a kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vigan emelintik lábaikat, az aranysapkás -181- portás fütyül a fogadó előtt a hintóért és reggeltől estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten, amilyen szaga a tekintetes urnak szokott lenni, midőn háromnapos kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve és a tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a városban. Estére a szinházban tündöklő lámpafény és a zenekar végtelen bájjal, gyönyörüséggel játszik. A szinpadon tarkaruhás népek, egy selyemruhás dáma olyan szeretetreméltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy szinte meg lehetne csókolni. Ez igy van Pesten.

Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink, akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének és miután a szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégis csak jobb a tej, mint Pesten. A mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok gyöngéden egymásra néztek és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az elmult bálon a tiszturral. -182-

Az ifju tiszt szürke köpenyege eltünt a hóesésben, dámák érkeztek a cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog rájuk, Dominique ur leveszi sapkáját és pörkölt kávé illata szálldos be a konyhából.

Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Julia vetélkedve kiáltják.

A mama is elmosolyodik és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál. A háza a Kalap-utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy bámulatára azt mondta a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen és három szobalányt tartanak.

Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejü dáma egy sárgaképü fiatalember kiséretében megérkezik. Feketehaju, szépszemü és büszkearcu delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyénél különb tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka mellett egy hamvasodó fürt… Dominique ur a piros plüssel bevont székeket huzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a kalaputcai háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi asszonyságnak. -183-

A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy: «mi gazdagok tartsunk össze.» A kalaputcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok társaságához tartozni, ezért közelebb huzza székét, keskeny szájáról letörli a kuglófot és halkan, gyorsan igy beszél:

– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiu még az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bir százezer forintnál is.

A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert ime nagyszerü mondanivalója akadt:

– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt és irt az emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit irt Petőfi az emlékkönyvembe!

– Igenis, mi olvastuk, – feleltek egymást megelőzni óhajtván a kisasszonyok.

De a mama szigoruan pillant és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak. Istenem, csak -184- nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?

Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok most ő róla beszélnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már, hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárgaarcu, boglyasfejü fiatalember melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek, akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen és vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét. De egyszerre megenyhül buskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb, a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey unokáját.

Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról, mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt figyelmére méltasson. A nyájasképü és nagyon fehérarcu cukrászleányra vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképü maga is azzal volt elfoglalva, hogy egy nagybajuszu jogász pillantásait viszonozza a cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan szinü függöny. -185-

A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és Zrinyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyu, amelyet, hogy a rátapadt hótól megtisztithasson, féllábon állott, de szemét még sem vette le a Dominique cukrászda belsejéről.

Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette szemügyre. Madárképü, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhitatosan, kitartóan, szent odaadással nézni.

Nézték tehát egymást, mert a kalaputcai háziasszony most már egészen közelhajolt, amint a gazdag Szendrey lányáról beszélt. Gabriellának ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva mondott szavakból.

– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.

Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös pillantással mérte végig a két sugdosódó asszonyt.

Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl voltak, hogy elelkapkodják a tekintetüket egymásról. A madárképü kisasszony szinte visszafojtotta a -186- lélekzetét, Zoltán a hajához, serkedő bajuszához nyult igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó és a jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a laktanya előtt.

Az óra négyet ütött és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique cukrászdájában.

– Tehát ugy volt, – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni, midőn már a haja fehér volt, – hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való ifju volt és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiu, szegény Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.

Tartalom.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZINDBÁD UTAZÁSAI ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.