The Project Gutenberg eBook of Jegenyék alatt: Elbeszélések
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Jegenyék alatt: Elbeszélések

Author: István Tömörkény

Release date: July 22, 2020 [eBook #62725]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK JEGENYÉK ALATT: ELBESZÉLÉSEK ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






MAGYAR IRÓK ARANY KÖNYVTÁRA.

V. KÖTET.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

JEGENYÉK ALATT.

BUDAPEST, 1908.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV. Veres Pálné-utcza 16.

JEGENYÉK ALATT.

ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




Pusztai harangszó.

A harang az Isten nyelve, a ki ezen által szól az emberekhez.
Hétköznapokon reggel, délben, estve, ünnepnap azonban többször, mert
olyankor emberek is jobban ráérnek. De a hallgatása is egészen más
akkor. Lassan és méltósággal teljesen mondja el ilyenkor, a mit akar.
Hol misét hirdet, hol vecsernyét, majd meg az Ur Angyalát. Néha
halottat. Öreg halottat és kis halottat. A kis halottakkal könnyebben
bánik el, ellenben az öreg halottat hosszan és szomoruan siratja. Az
onnan van, mert az öreg halottak lelkének hosszabb ajánlás
szükségeltetik. De meg oda tekintély szempontjából is a hosszu harangszó
kell. Ha Kutyurkáék kis fia meghalt, elég annyit kiáltozni szét a
háztetők fölött: Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár, Kutyurka Gáspár.
Ellenben meghal, teszem azt öreg Biró András (úgy is eleget élt már),
akkor máskép szól a harang, a lélekcsöngetyűvel egyetemben: Öreg Biró
András uram möghalt. Adj Neki Uram Isten Örök Nyugodalmat. A nagy betük
itt azt mutatják, mikor kettőztet a harangozó a kötéllel.

Látják, kettőztetni sem tud minden harangozó. Persze, valamennyi
kettőztet, ki így, ki úgy; de valósággal kettőztetni csak kevesen
tudnak. Pedig az velejár azzal, hogy az Isten nyelve szépen szóljon az
emberekhez. Hogy megható legyen és ki lehessen belőle tudni, mit mond.

Az öreg Diósi István volt erről nevezetes, a kit még ma is emlegetnek.
Szent életü férfiu volt, ott is érte a halál a toronyban Istvánnapi
vásárkor. Mert hogy vásár lévén, Tahi Tóth Imre sok bort ivott és
ennélfogva ujságot olvasott a korcsmában. Az ujságban olvasott dolgok
fölháborították a tótok ellen. Az volt az ujságban, hogy a tótok
izgatnak.

– Embörök! – ordította Tahi Tóth Imre és leütött két üveget az
asztalról.

– No? – mondták az embörök.

Tahi lesepert még két üveget:

– Üssük agyon a vásznos tótot!

No, aztán ment is ki a nép a piaczra, hogy agyonüti a vásznas tótot. Jó,
hogy csendőrséget rendezett be a faluba a kegyelmes király, mert másképp
agyon is ütik. De a csendőrök utjukat állották s ijesztésképp a
levegőben lőttek. No igen, csakhogy a golyó fölment a toronyba s éppen
fején találta Diósi Istvánt, a miből az látható, hogy még az Isten háza
sem elég biztosíték a fegyveres hatalmak ellen (adj Uram neki örök
nyugodalmat).

Így állnak a dolgok a faluban, a hol az állapot mégis csak uras. Ott
Isten nyelvének szép lakása van. Magas torony. A teteje vörösre festve,
a fölött egy rézhordón a kereszt. Nagy ám az a hordó. Csak alulról
látszik kicsinek. Abba bele férne egy ember. A ki szent Demeter
éjszakáján arra fölmászna, tudna a madarak nyelvén. (A denevérek
kiveendők.) A torony be van meszelve fehérre kivülről s belül falépcsők
vezetnek föl hozzá, de voltaképpen föl se kell menni a harangig, mert
leszolgálnak a kötelek a kórushoz. És onnan akkor énekelni is lehet a
tanitó urral: Ez nagy Isten valóban… És olyankor, midőn a harangot
kettőzteti, a hang is kettőztetve száll föl magasra, a tetőkön,
föllegeken tul. És meghallgatásra talál bizonynyal.

Nem megvetendő emellett a harangozói állás. A régi római urakkal szólva,
inkább első harangozó, mint második biró legyen a faluban az ember.
Mindenek köszöntik. A tisztelendő úrral barátságos viszonyban áll. Ő
fejti nála a bort, s ilyenkor piros a harangozó és bámulatosan
kettőztet. De zokon ezt senki neki nem veszi, miután egyébként
szentéletű, ennek megfelőleg hosszu fekete selyemkendővel van
végigtekerve a nyaka, a mely fejének bizonyos méla állást kölcsönöz. De
bajusza sincsen kipödörve, ellenben lefelé hajtva, a mi teljesen a
kegyesség szinvonalára emeli.

Így van a falun. Lám, egészen más a tanyák között. Biz ott nincs fehérre
meszelt kőtorony, se sok harang. Ne gondolja senki, hogy öt-hat volna.
És nem is állnak ünnepies falak között, hanem falábon vannak a tanya
mellett, s voltaképpen az huzhatná meg a harangot, a ki akarja, mert az
az idők folyamán szinte öröklött hivatallá vált. Itt a széki közben
például az öreg Muha Teréz látja el a népet harangszóval. Nagy, szép
erős ember a Muha Teréz (lánynak keresztelték annak idején, hogy ne
vigyék el katonának), s a tanyája mellett áll a harangláb az uton. Onnan
szól a környékre szét, messze csendülve az alacsony pusztai házak barna
födelei fölött.

Muha is tud kettőztetni. Mikor kapál kint a földön s valaki a
családbeliek közül harangoz helyette, a kapálást kettőzteti, persze, míg
abba nem hagyja. Mert harangszóra minden munkát abban hagynak. A kalapot
leveszik a fejről s a födetlen koponyákra tüz a nap. A leányok az
aczatolás, kukoriczatörés közben abban hagyják a dévajkodást. És jön a
közön át Felemás Laosnak, a pusztai vándorkoldusnak a kordéja,
kenetlenül, mert a nyikorgása hirdeti a lapos mezőkön, hogy jön a Laos.
És ha elhal a nyikorgás, hallható Felemás Laos éneke a kordéból: Egy
nagy fényességben tulajdon Istenség…

Ha pedig ilyenkor Sáb Mihálylyal dolgoznak együtt az emberek, messze
mennek tőle. Sáb Mihály istentelen. Gonosz van benne – mondják az
asszonyok. Lehet, bár ezt bizonyosan nem tudni. Az való igazság, hogy
sokáig oda volt katonának a furvézereknél és erre fölöttébb büszke. Azt
mondja, a szekereskatona a legelső ember a világon, Illés próféta is az
volt, mert tüzes szekéren ment föl a mennybe. De Sáb Mihály hiába
beszél, nem hallgatnak reá. Sőt káromló beszédeire keresztet vetnek,
mondván:

– Uram, miatta ne érints minket.

Ünnepnap – – az valami mesés, ünnepnap. Isten szavának akkor szárnyai
vannak, nagy, fehér, bájos szárnyai, melyekkel lebeg az ürben. A fák
levelei remegnek. A nagy, karcsu jegenyék bólogatnak a harangszóra: Ime
az Ur küldötte. A fehér liliomok kelyhei integetnek és a kutyák nem
ugatnak ilyenkor. Ünnep van, ünnep, ünnep. Minden szép és fényes. Az
égen valódi tisztaság és a nap szeliden tekint le a rónák zöld
végtelenjére. A galambok tollászkodnak és a dúcz csapóajtójára állnak,
mert e napon nem bántja az ajtót senki. A füst a kéményből száll
egyenesen föl, a magasba. Az akácz kényesen hunyja össze leveleit. A
kocsik zörgése az uton oly ünnepi. Muha Teréz az eperfa alatt ül és
fönszóval olvas a családnak a Szent Könyvből:

_47. Az Judas az tizenkettőnec egyike el iöve és soc nép fegyverekkel és
fustelyockal az népnec vén biráitól._

_48. Az ki pedig őtet elárulá vala, adott vala nékiek telt ezt mondván:
Valakit én meg csókolok, az az (Jézus), megtartsátoc azt._

Mindenki elszomorodik ezen s a kis második utolsó hangja libegve, zengve
száll a mezőkön át.




Délelőtt a korcsmában.

Tegyük föl, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó
magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat
kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a
komája, a ki egy napi járóföldre lakik s így ritkán találkoznak.
Különben a látogató lehet más is, talán a biztosító társaság ügynöke,
vagy akár a varrógépben utazó vigécz. Elég az hozzá, hogy a látogatók
örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába
megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén,
kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami
csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel
magának emléket a halála után.)

E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek
okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával
való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki «bár
ujjaival evett, ruhái mégis tisztán maradtanak». A tanya Mátyás király
óta eljutott a bicskáig s azt oly szépen használja, hogy az étvágytalan
beteg embernek ehetnékje támad, ha meglát egy csülökből jóizüen
falatozót. Az úrféle nagyobb birkózással szedi szét porczelán tányérján
késsel, villával a gyenge csirkeczombot, mint kézből a koma a csülköt.
Utána szép ives karéjokat szelnek a kalácsból, valamint megérkezik
ekkorára az asszony is, a ki frissen szedett zöld paprikát hoz. Igy megy
a früstök egy darabig a törkölylyel, de egyszer hirtelen föláll a gazda.

– Hova? – kérdezi a másik.

– Baraczkér’ – felel Devecseri büszkén. – Van ojan is, a magam üstyin
főtt.

Most jön a baraczkpálinka s abból iszogatnak, a míg el nem érkezik az
idő, a midőn a komának menni kell. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy a
koma csak benézett ide éppen a komaság kedvéért (mivel a látogatások
tartják fönn a barátságot). Másként azonban egészen más hivatala van
ezuttal, a mennyiben levelet ad föl a postán a fiának, a kit Boszniában
sarczol a király. Persze a levelesládák a pusztán nincsenek a kutgémek
oldalára aggatva, hogy beledobhassa, mint a városban szokás, hanem azt
el kell vinni messze, messze. De a gyerek megérdemli ezt az utat s a
koma a baraczkból való italozás után jókedvüen hág a fürhéczre s a
kutyák üdvözlő csaholása közben kirobog nagy porfellegekkel a tanyából.

Devecseri néz utána hosszan a tanyavégből, az asszony pedig a
pitvarajtóból. A tanyán ez azon udvariassági ténykedés, a mit Knigge a
lépcsőig való kikisérés czimen ir elő.

Mikor a kocsi a fordulónál eltünik, Devecseri visszatér és a munkája
után akar látni. A munka ezuttal komolyabb, mert az udvart kellene
mércsikélni egy ujabb hombár fölállítása szempontjából. Az istállóból
borjuköteleket hoz elő, összebogozza és azzal próbálja
széltében-hosszában az udvart, hogy hol lenne legalkalmatosabb az a
bizonyos.

De a munka nem megy egészen jól. Az agya már nem tiszta, a torka pedig
kellemesen bizsereg és némi baraczkbéli folytonosságot kiván. A józan
életü Devecseri Istvánnál szokatlan érzés ez nagyon, de ezuttal már
mindegy.

Ennélfogva eldobja a kötelet és az ereszet alá megy, hogy majd iszik még
egyet a baraczkból. De nem lehet. A zöldre festett asztal a
vadszőlő-lombok alatt már egészen üres, mert az asszony a vendégfogadás
maradványait mind a helyére hordta vissza.

A gazda ugyan utána mehetne, mert tudja mindenről, hogy hova van
elrakva, de ez mégis bizonyos röstelkedéssel jár. Az asszony is szót
ejtene utána, ha mást nem, legalább ennyit:

– De rágyütt kend az izire…

Sokkal jobb ilyenkor, ha az ember a fejébe nyomja a kalapot, botot vesz
elő, s azt mondja az asszonynak:

– Elmék egy kicsit.

– Hova?

– Biczókhon.

Tudni kell, hogy Biczóknak korcsmája van kint s ezt nem is állja meg
beszéd nélkül az asszony. Azt mondja:

– Ugyan?

– De bizon csak – feleli rá félig vidáman, félig pedig komolysággal
István.

– De ebédre előgyün kend?

– Elő.

István most már végkép nekiindul. A tanya-udvarban a két kutya összenéz,
az egyik lefekszik az ut közepére, a mi annyit jelent, hogy lélek az
ajtón se be, se ki, – a másik pedig ballag a gazda után. Félénken megy
az eb, miután nem tudja, visszakergetik-e. Egyszer aztán szőre a száraz
bojtorjánba akad, az megzörög s arra Devecseri visszafordul. A kutya
alázattal lapul, de a mint látja, hogy a gazda nem szól semmit, vidáman
ugrik föl, s most már ő járja elől az utat. István egyébként nem szokta
megengedni, hogy a kutya így komázzon vele, de most derült hangulattal
lépdel maga is és egész a csöndes kaczagásig fölmegy a jókedve, a mikor
látja, hogy az akáczos közében a Hattyu tényleg arra fordul, amerre
Biczók korcsmája fekszik. Most már István meg van győződve, hogy
valóságos Isten rendelése a mai napra szánt jókedv. Az a kis nehéz
érzés, a mi a szivén feküdt eddig az ut alatt, hogy oly könnyedén
odahagyta az asszonyt, eltünik s ő maga belép a tanyai korcsma udvarába.

Szép nagy hely az, kitapasztva szikes földdel, mert a nagy eperfa alatt
szokás tánczolni vasárnap délután. Most ott egy asztal van, meg pad.
Nyilvánvalólag ott reggeliztek Biczókék. István mellé telepszik, a kutya
a pad alá kerül és szétnéznek mindaketten. István gazdát keres, a kutya
meg kutyát. De nem látszik se gazda, se kutya s ennélfogva azt mondja
István jó hangosan:

– Biczók?

Az eperfa tulsó oldaláról azt mondja valaki:

– No!

Devecseri kihajol a fatörzs mögül, hogy jobban lásson és látja is aztán
Biczók Gergely uramat, a ki gyékényponyván fekszik a fa árnyékában és
két könyökre támasztva a fejét, ujságot olvas. De az olvasás nem megy
könnyen, mert gyürődött, zsiros nagyon az ujság. (Valami urinépek jártak
erre a héten, azok hoztak benne kácsaczombot.)

– Hát kend itt van? – kérdezi a vendég.

– Itt ám – mondja úgy hevertében éktelen nyugalommal Biczók.

– Hát mért nem szól kend?

– Majd szól kend, ha köll valami.

Persze hogy köll. István első sorban is bort kér. (Milyent? kérdezi
Biczók. Mindig csak egy fajta van neki.) A legjobbat kell előhozni.

– Más nem köll? – kérdezi megint Biczók.

– Mi?

– Szolda.

Erre most már Devecseri nagyot rikkant. Hát hogyne! No nézze meg az
ember, de nagyon is kell! De ha nem tudta, hogy van!

– Van itt mindön – mondja Biczók büszkén, fölkelvén a gyékényről s
leporolva a térdeit. Azután bemegy a házba, italt hoz és szikvizet, a mi
előkelő jelenség a tanyákon, mivel messziről kell szállitani. Így el
lévén foglalva az asztal, szó nélkül visszafekszik az ujságjához. A
vendég azonban nagyot ivott a nagy pohárból s miután így a félliteres
üvegnek s a fél szódának a tartalma eltünt, egybeereszti most a
szikvizet a borral.

– Olvassa kend hangosan – ösztökéli a gazdát.

Biczók belekezd a vezérczikkbe.

– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-

Mi az ugye?

– Aszongya, hogy aszongya: A va-lu-ta-kon-kon-ver-tá-lá-sá-ról…

István ezen akkorát kaczag, hogy a Hattyu kiszalad a pad alól.

– Bolond kend, Biczók. Hiszen nem ujság az, hanem valami diákos levél.
Mit akar kend ojat tudni, amihön nem ért. Jobb, ha iszik kend. Ehuné.

S huzván a palaczkból, Biczók felé legyinti a nyakát, Biczók
elhalászsza, föláll s azt mondja (mert köszönni is kell egymásnak
valamikor):

– Adjon Isten…

– Adjon Isten – feleli István s egészen kedvre kap. Évődni kezd. – Igyék
kend, igya ki mind. Nagyon jóizü bor.

Biczók nagyot esik a szóra:

– Jó ugye?

– Jó ám, verje el az Isten a tüvit utrul-utra.

Ezen aztán mindaketten nevetnek, mert nem mától fogva ismerik ők
egymást. Biczók szó nélkül megy be a házba s most nagyobb üveggel hoz
bort, meg egy sor szódát. Kinálják egymást.

– No.

– No.

A bor fogy.

– Máskülönben hogy van kend? – adja föl a szót Devecseri.

– Vagyok, – feleli Biczók. – Hát kend hogy áll?

– Nono, az embör csak mögvan valahogy. Isten á…

– Isten á…

A ldja mög elmarad, mert ez a koczintó köszöntés is azon magyar szavak
közé tartozik, a melyek elejéből egészen ki lehet találni a végét.

Így aztán megint megvannak egy darabig. Egyszer István leveszi a kalapot
a fejéről.

– Kend már hallja? – kérdi Biczók.

– Ügön. Harangoznak ebédre.

– Gyék kend velünk.

– Én nem. Csak aztán kigyüjék kend.

Nem is kell reá sokáig várni, mert ünnepnap délutánján akad elég dolog a
korcsmában s így rövidre kell szabni az ebédet. Biczók fiatal leánya már
tesz-vesz is az udvaron, üvegeket mosogat, a tánczhelyet söpri, a mit
Devecseri István szótalan kedvteléssel néz a borospalaczkok mögül. Csak
a mikor már egészen előtte porzik a seprüvel, mondja neki:

– Aszongyák, Roza, az őszre hazagyün az ezred Boszniából.

Roza úgy tesz, mintha nem bánná, de mikor tetten kapja magát, hogy
elpirult, ledobja a seprűt s megszalad.

Eleven lény nélkül marad az udvar. Devecseri szeme keresztbe áll kissé s
az üvegek felé fordulva, mosolyogva ezeknek mondja el, miközben a
pipaszár végével a megfutott leány felé mutat:

– Mind ilyenök voltunk legénykorunkban.

Azzal iszik ujra s mert valami régi emlékezés támadhatott föl az
agyában, ezuttal igen nagyot. Azután elővesz egy szódát s a kutya fejére
fecskendez vele.

– Ne aludj, ha a gazdád nem alszik.

A Hattyu föl is ugrik, a fejét bele is üti az asztallábba s mert fáj
neki az ünnepi megemlékezés, vonít. István meg nevetve veszi föl ismét a
poharat, mikor kijön a házból Biczók, egy darab lepénynyel a tenyerében.

– No – mondja s elébe nyujtja – kóstolóba.

Elfogadtatik.

– Fecskefarokra ögye kend.

Az megint külön tudomány a lepényt fecskefarokra enni, hogy minden
harapás után egy félszigetforma álljon ki belőle, kinálva magát uj falat
gyanánt. Devecseri azonban érti ennek is a módját s az étek után, a
mikor bevégezte, még jobb izű a bor. Koczintanak és beszélgetnek. Az idő
mulik. Egyszer az óráját vonja elő Devecseri s kibontván a réztokból,
megtekinti. Éppen fél kettőre van.

– Fizetök, Biczók – mondja.

– Hát elmén kend? – marasztalja a csárdás.

– El.

S nehogy azt higyje Biczók, mintha az asszony kedvéért menne haza (a
mint hogy igaz is), vontatottan teszi hozzá:

– Hogy a béröslegény elgyühessön a tánczhelyre.

Ezzel aztán kifizeti, a mi rész az italból reá esett s kezel Biczókkal.
A Hattyu megértvén a dolgok állapotát, előre megy, István utána s
lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akáczok szükes déli
árnyékában a tanya felé.

Otthon az asszonyt a kut mellett találja az ingadozó léptekkel érkező
István, a mint a tüzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István
szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja:

– Oda maradtam… Haragszol ugy-e Viktor?

Azt mondja Viktor:

– Bizony kár volt a sok szép jó ételért.

Azt mondja István:

– Sajnálom is már nagyon… Mög a sok pénzt, a mit a borért elfizettem.

Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a
földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akáczok alatt. István még
egyszer szól:

– Nagyon sajnálom.

Viktor csendesen törölgeti kötényével a kut kávája sarkát. Aztán
mentegetőzve rántja föl a vállait és szelid hangon védi Devecseri
Istvánt Devecseri István vádja ellenében:

– Azért nem köll olyan nagyon évődni… Ha rágyütt kend az izire.




Elveszett.

A csősz néha valamely ujságlapról megolvas egyet-mást az abban irt
dolgok közül kint a napon, a földbe ásott ház oldala mellett. Lassan
betüz, mert a betük tréfálkoznak vele s nem mindenik mutatja magát a
való alakjában. Az _ipszilont_ betünek olyan furcsa farkakat
kanyarítanak mostanság, hogy alig ismerjük mög a _gö_ betütől. A csősz
még a régi iskolában tanulta a betüket s ha valamelyiknek a formátumára
nem emlékszik, kénytelen elmondani az egész versezetet, melyben a betük
külső testállásai le vannak írva.

  Kis igenyös, éggy puntum van fölötte:
    I, i, i.
  Kis igenyös, gácsérfarkas:
    Rö, rö, rö.
  Olyan mint az asztal lába:
    Iksz, iksz, iksz.
  Lefelé a szára, jobbrul a pofája:
    Pö, pö, pö.

Ilyformán az olvasás lassan megy, de megy mégis. A csősz megolvas
mindent s nyers pusztai kritikát mond a dolgok fölött:

– Nem igaz ám ebből egy szó sem – véli a pipa mellől.

– Nem hiszi kend?

Megvonja a vállát.

– Nem hát. Hanem – mondja úgy engesztelés okáért – szép azért az ilyen
_kitalálás_…

Ez, úgy látszik, általános vélemény a mezőség emberei között. A
pusztalakó, a mikor a kalendárium adomás részét forgatja, így szól:

– Nem hiszem én ezt el… De az eszét csudálom annak, a ki kigondolta.

Hanem az mindegy, hogy hiszik-e vagy sem. A dolog mégis ott áll, hogy
minden ilyenféle kitalálások tetszenek, s az öreg csősz elolvasott
minden nyomtatványt, a mi a keze ügyébe került. E módon sok dologról
csodálatos véleményei támadtak. Egyszer azt mondta a többi embernek
véletlenül, hogy a nap egy helyen áll s a föld mozog. Azután más ilyféle
zöldségeket beszélt össze-vissza, a miknek az lett az eredménye, hogy
nem vették komolyan az öreget.

Szalmaügyekben elismert szaktekintély maradt azután is, mert hiszen a
szalmáskert őrzésével foglalatoskodik s ezen a téren teljesen járatos,
de másként nem sokba vették. A béresek nem érintkeztek vele, a számadó
juhász, e tekintélyes ember, a ki számtalan rézpitykét visel a
bőrnadrágján, azt tartotta felőle, hogy bolond.

Bánta is ő… A szalmáskert úgy is kívül esett mindenféle egyéb gazdasági
terrénumon. Jobb szerette, ha nem zavarják. A kert csendes, fű terem
benne, a szalma száraz illata leng a levegőjében s a dombos helyről
messze ellátni a határban, az ér kigyózó fényes vizén át távoli karcsu
jegenyék közé. A háza félig földbe volt építve, a fala is földből, a
teteje is földből. A tetején is fű nőtt s a kicsiny ablak elé függöny
gyanánt egy öreg utilapu terjesztette ernyős levelét. Olyan ház volt az,
mint a czigány putrik, de rendesebb, formásabb s az évek hosszu sora
alatt körülvéve buja füvektől, bizonyos kaczkiás külsőt váltott.

Vagy husz éve lakott itt az öreg csősz meg a leánya. Ő tavaszszal,
őszszel a napos helyen, nyáron a kazal árnyékában olvasott, pipázott s
nézte a nagy semmit. A leány odabent tett-vett, főzött paprikás
krumplit, ünnepnap csirkehust vagy pörkölt tarhonyát, a melynek illatára
a major összes kutyái előkerültek.

Nem olyan kicsi csitri leány volt ez, mint gondolni lehetne, hanem szép,
magas és karcsu s fekete haja volt neki. Úgy kell lenni a dolognak, hogy
a földgunyhókban valami nagyon egészséges a lakás, mert ez a leány ott
született, ott nevelkedett ilyen szépre, ott lettek ilyen formásak a
kerek vállai – no az igaz, hogy onnan is veszett el végképp.

Hova tünt, merre ment, a mikor elveszett: ki tudná megmondani. Az
emberek nem nagyon törődtek vele, mert hogy ő maga is olyan volt, mint
az apja, tudákos s okosabb akart lenni mindenkinél. Az apja leánya volt
valósággal, nyári vasárnap nem ment a rétre labdázni, de még a siróhegyi
csárda sem érte meg a kitüntetést, hogy kopott padlóján valaha tánczolt
volna.

A legények között bizonyára akad, a ki kedve szerint való, ha egyáltalán
megismerkedett volna velük. De nem ment sehova. Otthon maradt és
dolgozott. A földgunyhó belseje olyan tiszta volt, mint egy gépház.
Nyáron, csak persze nyáron. Télen nem lehet oly tisztán tartani az
ilyesféléket. Aztán akkor egyéb dolog van. Hordják a béresek a szalmát
és azt számon kell tartani. Azután disznóölés van. És egyéb ilyenféle
dolgok. És fát kell hordani az erdőből.

Fiatal béreslegények, a kik nem rég mentek haza a katonasorból s a munka
nem ölte még meg bennük a fiatalos kedvet, incselkedni próbáltak vele az
erdőszélen. Nem ért ez semmit. Oda sem hallgatott.

Az utolsó télen, a midőn így történtek a dolgok s a midőn Annus eltünt,
egy vándor trupp érkezett a tanyák közé. Szinészek voltak ezek,
valóságos szinészek: egy asszony, egy lányforma, azután az igazgató úr,
meg egy másik, egy fiatalabb. Egy kocsin jöttek négyen a podgyászszal és
vasárnap délután játékot rendeztek a juhistálló felső végén. Ott volt
arra hely szépen és meleg is volt a hely, okosabban már nem is lehetett
kiválasztani. No és azt aztán elmondani nem lehet, a mit ott mindent
előadtak. Ez volt csak az igazi kitalálás. Az öreg csősz maga is
előbiczegett a szalmáskertből a leányával, nézni ezen királyok
osztályoskodását és villongásait a juhistállóban. A Belizár király volt
az igazgató, a hosszú hajával, a Sármány királyfi pedig az a szép magas
fiatal ember, vörös köpönyegben, aranyos karddal és szines papirosokból
való koronával, nem egészen aranyból és ezüstből, hanem csak a milyen
egy király fiát illeti. És azok a drága szép szavalások…

A társaság igen jó kedvvel játszott, mert hoztak tojást, tyukot, az
ispánék ott voltak, a vadászék és több ifiur a szomszéd majorokból, meg
a közönség mind, a ki csak az istállókból és béresházakból eljöhetett.
Az igazgató úr a művészet e szép és ritka pártfogásán igen fölbuzdult s
oly apai átkokat dörgött a Sármány királyfi felé, hogy öregebb asszonyok
a hátulsó hallgatóságban sürün vetették a keresztet magukra. A dolog
tetszett is s bár az uri nép hamar elvonult, a nagy közönség ott maradt
s vége nem volt az éljenzésnek, a mikor a hős Sármány aranypapirral
bevont kardját az istálló teteje felé tartva, sok veszedelem után örök
hűséget esküdött a herczegkisasszonynak, a kit a társaság leányforma női
tagja képviselt. Az is igen szépen játszott és a haja úgy volt
föltüzködve a fejére, mint az uri kisasszonyoké s nagy ékességek
csillogtak a hajában, mint azt városokban lehet karácsonyfákon
tapasztalni a tortásboltok ablakaiban.

Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a
Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt
tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az
őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme
réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy
égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a
szalmáscsősz leánya állt…

Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a
Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi
körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel
küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg
ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag,
elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet
szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a
fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának
verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert
hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják
Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány,
macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek
futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.

Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A
koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük
mentek.

Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából
megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után.
Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad.

Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon,
a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek
Belizár királyok.

Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe
kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet,
hogy megéri, a midőn a _Beérfalu és Környéke Lapja_ elismerő sorokat
szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat
első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba
művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.

Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg
nagyon.

– Rágja a szú a csontját, – mondja róla a számadó juhász.

A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok
szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit.
Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell
emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.

  Olyan mint az orosz templom:
      Hö, hö, hö;
  Emez meg mint a szij-nyakló:
      Lö, lö, lö…




A ravasz Kabók.

Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában
elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanubizonyság Hadadi
Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog
ugy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden
holmiját eladta az ember, már az ugy szokás, hogy megéhezvén, eszik
valamit. Vesz egy tizpénzes czipót a piaczon. Azután bemegy valamely
korcsmába és paprikás hust kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen
könnyen. A kenyérpiaczon alkudni kell s végig próbálni a czipókat.
Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a
ki megveszi. Más ellenben a jóravaló czipó. Ez meg van a maga
természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az
tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember.

– Aztán hogy adja? – kérdezi az ember.

– Tizenkét pénz – mondja a kofa keményen.

– Hatot adok érte.

A kofa most oldalt néz és meghuzza a derekára kötött nagykendő rojtjait,
a minek bizonyos megvetés-szerü jellege van.

– No akkor nem is öszik kend belüle.

Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a
czipóra. Látnivaló, hogy a piaczon nincs több ilyen s ha már egyszer az
ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.

– No adok érte nyolczat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe
néköm.

Az agyafurt Mihály ilyképp egy garast lealkud a czipóból, a mit a hóna
alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás hust.
Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem
azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a czipó felét fogyasztván
el a húshoz, koczog az asztalon.

– Sok húst főztek? – kérdezi.

– Sokat – mondja az étekfogó.

– Akkor hát sok leve van?

– Sok.

– No akkor adjon még levet ehhöz a czipóhoz.

Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn
megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva.
Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát
becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi ujból, hogy koczoghasson
vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna
olyan magyar nemzetiségü Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet
kérne, ital gyanánt.

Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés,
ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még
másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért
háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be
az ajtón egy másik czipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetü
Baráczius József.

– Nini – mondja Mihály.

– Nini – mondja József.

Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar
sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején
Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott
van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az utja más. Ugyanis
bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut
Mihályhoz. Kabók, míg szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a
földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki
a városból, a vasuti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a
lába s ezreket fizetett a vasut a láb helyébe. Pedig a láb egészen
összeforrt (az emberi csont nem porczellántányér) s Kabók azóta gőgös
ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.

Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson.
Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló, hogy kivel
minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor
szintén leteszi a czipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy
ingyenben ülni az asztalnál.

No adjanak bort – mondja.

Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő mulik, megint
Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:

– De már most –

– Mönjünk – egésziti ki a másik.

Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki
vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben
megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek
lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihály
neki ereszti az ostort, hogy utólérje az előtte haladó sógort. Az ut
elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, koczogva s beszélgetnek.

– Rég járt kend mifelénk – mondja Baráczius.

– Hát ha nem löhet a Kabók miatt.

– Dehogy nem. Hiszen szabad az utja. Ma láttam.

Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik
ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a
Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántit a lova. Megnézi, látja, hogy
ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat).

Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul.
Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a
káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg
a ló lábába.

Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít.
A szeget kihuzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig
alig pitymallik, utra kel vele Dorosma felé. Ott ugyanis vásár van, el
kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaér s kiáll a lovával.
A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad
azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.

– Hm – szól és végig tekint Mihályon – hát ez is eladó.

Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít.

– Hisz ez sánta! – kiált föl a csiszár.

– Sánta? – kérdezi Mihály.

– Hát.

– Az ám – toldja a gazda a szót – vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a
lábát.

Így beszélnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupecz már régen
látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az.
Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupecz nem lát semmit. A bolond
még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a
lóért, a kupecz huszat igért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupecz
megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád
furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:

– Mit kupeczkodik, ha nem ért hozzá.

Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:

– Tán neköm szaval kend?

Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupecz a
lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arcza hirtelen.
Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a
miért hogy ujra kinyitotta az utját.

– Adjon Isten – szól és egyben nyujtja is a kezét.

Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a
beszédje is egészen helyes.

– Kend is ló irányában? – kérdezi.

– Hát – bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü
ember.

– Vövő kend vagy eladó?

– Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mását. Gyüjjön kend
deputálni.

Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az
nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül
ki kell tapasztalni.

– Hogy adta kend el a lovat – kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen
dolgokban.

– Száz forintért – feleli Mihály. – Hanem nyolczvanért vöttem tavaly…
Most is ilyen formásat szeretnék vönni.

– Persze, persze – feleli Kabók. – Hanem nyolczvan forintért bajos
olyant kapni lóban, a ki húz is futós is…

– Csikót is nevel…

– Mög a testi állapota is röndös.

Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a lovak sorai között s Mihály az
ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:

– Nono.

Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási
szándékot észre véve, olyan állatot kináljon, a melyik nem tetszik. A
lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben
abból áll, hogy az eladó emberek hosszu sora meg ne lássa rajtuk, hogy
tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van!
Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak
sétálás szempontjából jöttek volna ide, a mely czélra ugyanis a dorosmai
vásártér fölöttébb alkalmas.

Igy haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van
azok között különféle fajta.

– Szödik a katonák is – mondja Kabók.

– Az ám – felel Mihály – háború lösz.

Most egy kupecz rájuk kiált:

– Talán lovat akarnak kendtek.

– Azt, azt – válaszolt Kabók.

– Hát akkor ide jőjjenek, van itt megvenni való elég.

– Csakhogy nem vönni akarjuk – vág vissza Kabók széles mosolylyal –
hanem csak úgy akarni akarjuk.

Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten huz végig lovain. De
hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők
csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét.
Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.

– Látja kend? – sugja.

– Azt ott? – sugja emez vissza.

– Azt hát. A három közül a harmadik.

– Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda
feje van neki.

– Nono – véli Kabók. – Olyan nyolczvan forintos formáju… A király
ménössiben van bizonyosan szöbb is.

Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes
állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant,
Kabók kettőt s ezzel el van íntézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig
megy a bizonyos ló felé, de csak tél-tul, mintha mire sem lenne gondja.
Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért
vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy
darabig, azután hanyagul odaszól:

– Ez a vénség is eladó?

A gazda kissé ingerülten felel:

– Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb mint kend.

– Nono – szelidül Mihály, – nem látta kend az én körösztlevelemet.

Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni s félválról felel:

– Kend se a lóét.

Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a
dologból. Mosolyog s azt mondja:

– A lónak a foga a keresztlevele.

– Persze. Azt kell megnézni.

Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyilt viselkedésü állat, a mely soha sem
tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak irva a fogaira.
Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hét esztendős, a mi lónál
körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon
öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már
megállapodottabb az észjárása és nem tesz oly könnyen kárt sem magában,
sem másban.

– No ugy-e – mondja diadalmasan a kun.

– Hm – feleli Mihály savanykásan – ez még nem határoz, mert a mellett
akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a a háta, mint a
beroskadt tanyatető. Meg a feje… Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be
sem fér vele az istállóajtón.

A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a
vevőt. Az vesz, a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a
magyarban, hogy alkuval megy a vásár.

– Hát – mondja – hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna,
a katonák is megvennék.

Most Mihály kaczagni kezd s lóbázza kezében az ostort.

– Ezt? – kiáltja – ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a
szömit?

– Adjon Isten jó napot – mondja most valaki a háta megett. – Mit nevet
kend.

Mihály megfordul s Kabókra ismer.

– Nini – mondja – kend is itt van?

– Itt ám – feleli a ravasz Kabók. – Talán lovat néz kend itt?

– Nézöm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll
rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék… Nevetni
való ez.

– Ha hibája nem volna – mondja bosszusan a kun – el is vinnék. Nem
mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna.

Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát
előre teszi s összehuzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.

– Ez az a bizonyos ló? – kérdezi komoran.

– Ez.

Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a
vállait.

(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolászsza végig, hogy
nincsenek-e ott rejtek daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása
szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a
gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza
szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit
lehuzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső
gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy
fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj
mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állon üti
vele Kabókot. – Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára – véli ez. Még most
a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy
nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az,
a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára
gyujtson a kocsiban.

Nos, idáig elment a vizitáczió. Most következik a hát megvizsgálása,
valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt
lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az
alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.

– Hej, de ugrálsz – feddi ez – talán az ördög bujt beléd?

S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell
menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol
pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót
soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló
farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez aztán valósággal
tanyacsufság lenne.

Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a
tenyerébe fogja s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.

Amazok várakozva tekintenek reá.

– Hát ezt vinnék el a katonák? – kérdezi végre a nagy hallgatás után.

A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát.

– Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, – szólt összehuzott
szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiura.

– Értöm, értöm – feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált
Mihálylyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg
kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.

– Értöm én azt – folytatja a beszédet a kunhoz – a mit kend mond. De ha
ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.

– Már miért? – kötekedik a kun ember.

– Azért – förmed rá Kabók – mert akkor nem maradna meg belőle semmi.
Csupa hiba az egész ló.

Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De
elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:

– Aztán hogy adná?

– Hetvenöt forint.

Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A
mely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért s ennélfogva
igérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik
följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán ujra
haladnak ugyanennyivel. Végül következik az «Isten neki», a hatvan
forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár
elkészült, a passzust átírják s miután Mihály odakötötte volna a maga
kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.

A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból
áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires
czigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a
kiakasztott korcsmaczégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz,
ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren
egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez
a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi
tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a
puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell
szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember
a tányért, mint a hust.

Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár
emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak.
Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján
megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a
másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály,
zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók
eszét, okosságát, alkuvó képességét csodálja s mert hogy a mai nap
nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kinálja a
kulacscsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál az mondja
Kabók:

– Álljon kend mög.

– Minek? – kérdezi Mihály.

– Hát mert én majd erre tartok, hazafelé – feleli Kabók.

A háladatos Mihály azonban erősködik:

– Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig.

– Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő
nagyon – véli Kabók.

– Hiszen ott az ut a kend földjin – vitatja Mihály, a ki minden áron
szolgálatot akar tenni.

Kabók mosolyog ravaszul:

– Arra ne járjon kend – mondja – mert a mi törött cserép csak a tanyába
kerül, mind az utra van hányva. Belehág a ló.

Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol
sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen
Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a
dologról semmit, csak annyit kérdez:

– Hát miért nem zárja kend el inkább az utat?

Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit
pedig összehuzza.

– Ha bezárom az utat – mondja, engöm szid az egész környék. Hát nem
zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer
arra járt, többet nem kivánkozik.

– No nem – mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dülőbe,
Mihály pedig koczog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók
ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.

– Fiskális esze van ennek az embörnek… fiskális esze… – mormogja s
kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt.




Csata a katonával.

János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban
a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett
venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra
lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is
kellene fizetni.

János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az
adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog
fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez
mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is
kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta
kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr
növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a
midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább
abba irkáljon, mint a ház falára.

Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott
tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon,
olyan aranyos a háta, akár a biblia.

– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal
János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a
könyvbe szerkeszt.

Így elválnak.

A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe
akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában
való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.

János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a
szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre,
lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön,
mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve
is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja,
villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa
is igen jó lesz a gyereknek.

Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához,
mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső
zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig
nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg
elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.

Most addig be nem nyul a zsebbe, a míg a tanyára nem ér.

Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig
odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.

Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a
házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel.
Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy
reátegye az órára a karikát.

Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s
kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a
néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.

Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép
hátra.

A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem
fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.

– Nini – mondja János.

Odamegy hozzá s lefekteti.

De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong
jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen
neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.

– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.

Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?

Leteszi most már keményen az asztalra s meg is nyomja, hogy jól fekve
maradjon. Úgy is van. Erős keze alatt megfekszi az asztalt a katona és
semmi mozgása nem érzik.

Ámde kezét hirtelen elvonva onnan, ujra csak fölpattan, hajlong, megint
előtte áll meg s két festett szemével reá tekint.

– Üssön mög a part! – kiáltja János és mérgesen csapja le ujra.

Ezuttal politikával él. Nem kapja föl hirtelen a kezét, hanem lassan
fogja elhuzni. Meg is próbálja, de ime mi történik megint. A hogy szelid
vigyázattal emeli föl az ujjait, akként kél utána lassan a katona,
mignem ismét teljesen egyenesen áll és karját Jánosra emeli.

– Éngöm ne fenyögess – mondja János s elmegy az asztaltól egészen a
sarokig.

Onnan gyanusan nézi. Csönd van kint, bent. Kissé alkonyodik s a pusztára
leszáll a téli napáldozat ólmos fátyola. Semmi zaj sem hallható, a
boglya-kemenczében összeomlik néha a zsarátnok s koppan a tapasztott
falon. A notesz az asztalon fekszik, János a kemencze-padkára ül, a
katona áll az asztalon s mereven nézi Jánost.

Meg sem mozdul.

János erős pillantásai egyre gyengébbek, végül lesüti szemeit a katona
tekintete előtt.

– Én nem loptalak el – védekezik halkan – feküdtél a földön. Akkor minek
feküdtél… Mert le voltál szorulva. Köszönd, hogy fölemeltelek! Ez nem
lopás. Más is elvitt volna, hallod-e? Engöm ne verj mög szömmel, mert
leütlek az asztalrul. Leütlek!

Erőt gyüjt és fenyegetve közeledik hozzá. János már-már leüti, mikor uj
gondolata támad. Az asztalon a kancsó, körülötte vizes az uj deszka.
Hirtelen elkapja a katonát és fejjel belenyomja a vízbe.

– Ne kutya! – hörgi s homlokán verejtékcsöppek ütnek ki.

Mikor elveszi róla a kezét, fölkiált.

A katona nem kelt föl, ott maradt fekve a vízben.

János vigadozva nézi.

– No most ott vagy… Most mozogj, kutyafülü!

Mozog is. Ijedve veszi ezt észre a küzdő felek nagyobbika. A víz nem
birta teljesen leragasztani a zöld festékhez a kékfestékes katonát,
egyszerre mozogni kezd s hopp! megint egyenesen áll már, de előbb
előre-hátra hajladozik fölemelt karjával.

Hát ha ez nem czélzatos fenyegetés, akkor egyáltalán nincs fenyegetés a
világon.

János meghőköl, derekát az ágyhoz üti s fölsziszszen. Dühös lesz.

– Minek is hoztalak ide! – kiáltja. – Engöm ne bánts mög. Ne ronts mög.
Összetörlek!

Előkapja a botot a sarokból s tisztes távolban maradva, le akarja azzal
nyomni a katonát. Nem megy. Kitér a bot elől s minél jobban hozzá sujt,
annál hevesebben fenyegetőzik.

János homlokán ismét ott van már a hideg veríték. Mit tegyen, mit
tegyen?

Eh, egyszer hal meg az ember. Hirtelen el-elsiklik az asztal mellett,
hogy az ablakhoz jusson. Ezt reszkető kézzel kinyitja. Akkor
visszafordul bátran, nagy kezével megmarkolja a kis embert, hogy egészen
elvesz az öklében.

– Gáspár… Menyhárt… Boldizsár… – mondja, s kilöki a katonát az ablakon.

Repül, repül egy darabon, azután a fagyos göröngyök közé bukik s
hentereg ide-oda.

János utána néz.

– Huh! – csattan föl egyszer.

Már megint áll a katona egy hókupacz tetején, hajlong, integet, emeli a
kezét és erős szemrehányás van a tekintetében.

– Loptál, loptál, loptál…

János hallani véli a szavakat és szivét névtelen ijedtség szorítja
össze.

És rontások rontása, hogy épp most jön haza a gyerek az iskolából.
Látszik az uton. Közeledik, ő meg kiáltani akar reá.

– Kerüld el, kerüld el!

De nem bir. Rémülten, elzsibbadva látja az ablaknál, hogy a fiu
észrevette a katonát, fölemeli s diadallal hozza befelé.

Már az ajtónál kiáltoz:

– Nézze kend apám, nézze…

Az apja felhördül s kezét tiltakozva tartja maga elé.

– Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen…

A fiu nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert
s kaczagva kiált:

– Nézze kend, ólom van az aljában. Ha léfektetöm, fölugrik. Nézze kend
mán!

Jánosról lefoszlik most a zsibbadtság, rémület s benső indulatai
elcsöndesülnek.

– Oh! – sóhajtja megkönnyebbülten – ólom van benne.

Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violencziának.

– Azt hittem: lélök.




Thurzó útja.

Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkeszsze össze
kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen
kitanulhatlan a bognár mesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor
megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki
erre a fiut, az élet, a mely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután
pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül
megöli. Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy
valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, a ki született, az
öreg Lévai Mihályt kivéve, a ki még százöt éves korában sem halt meg,
hanem agyonütötték.

Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el
kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe.
Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak s ennélfogva az
nem is olyan különös, mint a milyennek látszik, ha valaki meghal.
Elmulik s emlékezet marad utána, a melynél fogva még sokáig emlegetik,
minél czifrább életü volt, annál tovább. Ha valami igen csendes,
nyugalmas, munkás életet élt, a családján kivül alig emlékszik valaki
utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak
kocsival valamely kopár dombaljban:

– Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.

De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy
öttel. Most ugyan nem verekedne meg egygyel sem.

Ezt gondolni néha szomoru. Hogy az a nagy erős ember fekszik
mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, a mivel
csempészkedni lehetne.

Ez, a kiről most itt szó van, nem az ilyen fajta emlékezetü emberek
közül való. Nagyon csendes viselkedésü volt világéletében az öreg, most
se külömb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta szemeit.
Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha s azt
mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szive is reszket. De nem volt
ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, a míg aztán ujra
előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:

– Nem tudom, mi bajom van mán mögén.

– Miért? – kérdezte a felesége.

– Nem köll a dohány.

No már ez komoly baj s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi,
ha intézkedik az elmulás iránt. Mert hogyha valakinek sajogtatja a hátát
az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szive gyökere is, az
mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a
pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derekaljában a szépen kisimított,
féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a
pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel
dolgában pedig ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud
olyant főzni, a mi kináltassa magát a tálban.

Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett
a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai
ember, éppen csak akkora földdel, a mekkorára tanyát lehet építeni. A
neve, ez a hires magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs
benne semmi feltünő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek,
Thököliek, Rákócziak, Szécsenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban
van, másik másban, de mindannyi magyar ember.

Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt
Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt
volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne
fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba és
valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül és
még azt sem mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor
költik, de hiába költik, mert nem hallja.

Az asszony sirva fakad, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban
mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:

– Möghalt az apád.

A legény meredten bámult az ágyra és nézi az apját. Mikor az anya a
siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja
tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a
tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik és kitekint a tájra.

Végig fehér minden. Az ut, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt
bozótok teteje tünik elő. A csönd végtelen. Az uton nem jár senki, a
kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varju, a
mely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek,
a melyben elvesz a tanyavilág és ebből a szürkéből ha szél támad, apró
fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballangó-gyökerek gömbjei, a mik
végig zörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok,
mert ilyenkor senki sem jár kint, csak a kinek okvetlenül menni kell.
Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak.
A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyaszsza, későn kel, korán fekszik,
az ebéd pedig eltünt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a
föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszurni
lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj s a dél
világossága sem több, mint a nyári alkonyaté, nyolczkor kelnek, ötkor
feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen
börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az sem birja ki messzire.

A betegség és a halál mindenütt szomoru, de legszomorubb ezeken a
helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?…
nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor
óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat sem
lehetett elvinni több napig a messzi sirjához. Addig a hideg
konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, a hol csonttá fagyott.

… Belülről egyre hangosabb a sirás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra
válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.

– Hova mégy?

– Majd hirt adok.

Nagy bottal a kezében utnak indul a tanyák felé s beszól egyenkint:

– Jó napot.

– Jó napot. Mi járatban vagy?

– Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.

Mire a táj tulsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a
fehér havon mozgó alakok látszanak. A hallottlátogatók ezek, a kik e
foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok
hosszu, rókaprémes köpönyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az az
elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet
eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő,
hánynyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harcza, a
mely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja s a pénz sehol
sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki liczitálna rá? Savanya Pál,
Kabók Gergő, Gél Mátyás… Gél Mátyás, Gél Mátyás – van is ennek pénze…

A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmulik, a sirás ideje
is elmult. Csak a szemek könyesek és a fekete hangulat terjed. A kutya
sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát s ez attól van, bár
mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi
hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, a ki megy a Tisza
közepén s hirtelen kilövik a csolnakából. Bár ez irányban mi bizonyosat
sem lehet tudni.

A tehén is kilépett az istállóból s megállt a befagyott vályu előtt.
Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig,
odament s huzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána s mig ivott,
nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajjon még egy vödörrel
huz-e.

– Huzhatok – mormogta Savanya Pál – ámbátor nem jó ennyi vizet inni
hidegön.

Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, a mi
tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával
el nem tud érni. E közben ér be Gél Mátyás a kapun, mivel hogy ő
lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az uton, pálinkával tartván
magában az egyenességet.

– Nézd el nézd – beszél magának italos emberek szokása szerint – ez mán
egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgy is ráliczitálok.

Majd odakiált Savanyának:

– Hát kend?

– Ehun e! – felel Savanya.

– Ajnározza kend a tehenet?

– Az. Mögsajnáltam szögént.

Odabent pedig már asszonyok vannak, szomoruan lépve a házba. Már maga a
bemenetel is… Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, a midőn nem lehet
köszönteni. Se áldásbékességet, se jónapot kivánni nem lehet és ez
valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt.
Thurzó már meg van mosdatva és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az
asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, a mennyi
kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt
mindig, most is az, dorbézolások soha sem törték meg, a mi kis
vánnyadtság van az arczán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert
bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot
rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér
zsebkendőt, a mit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az
ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás,
hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is
látszik, hogy az a csöndes részvét, a melyet mostanában a gyászleveleken
kérni szoktak, nem uj dolog. Sok minden nem uj, a mi ujnak látszik,
például Thurzó Pál, a meghalt egyszerü pusztai ember épp olyan
asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint a milyent most a városi
urak hordanak franczia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az
asszonyok.

A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek s a kik
az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemencze padkája között, az
utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.

– Anyám, melyik ruhát vöszi magára? – kérdezi egyszer a leány.

– A sütétöt, fiam, – feleli az asszony s ujból rendezkedik, hogy a szoba
a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.

– Kiviszöm mán ezt a korsót – szól szomoruan – még ivott belülle az este
a lelköm.

A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle s egymás feje
fölött kézről-kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony
visszatérne a szoba másik felébe, de a mint a pad mellett elmegy, a
melyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel
huszonöt esztendőt töltött.

– Thurzó, Thurzó – rebegi végtelen szomorusággal – jaj én neköm most mán
végképp.

Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után, midőn özvegy
Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.

Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a
halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó
nemkülönben.

– Svábkocsi kéne ide – mondja Savanya Pál.

– Az ám – feleli Gél Mátyás.

Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy
hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a
torontáli sváboké, a kik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat
tartanak.

No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a
halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A
kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra
csusztatják s beterítik subával. Az asszony, a ki szorgos gonddal nézi a
segítő férfiak tetteit, azt mondja:

– Jaj, ne ezt a subát.

Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen uj suba, azon
egyenes lelkü emberek szokása szerint való, a kik nincsenek világi
hivalkodásban és nem tetszelegvén, a komoly egyszerüséget keresik. A
kaczagányt kivéve, a mely fekete bárány, fehér irhás bőr az egész suba
és semmi rajta a czifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az
alján huzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit
mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a
saját izlése szerint s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész
ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az
ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait és a suba
belső bőrfonatai, a melyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az
ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket
a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terigeti rajta, helyezgeti
merev czombjaira a bőrt, valószinüleg azon okból, hogy ne fázzon.

Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek
otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, a mely a szivekbe vág,
mert az utolsó Thurzó, ki lelke szakgatásait reggel óta türtőztette,
most, a mint apját a kocsin elhelyezé, mélyet bődülve végig esik a
halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja,
öleli, s mindazon szeretetét, a mely az ő hideg szokásaiknál fogva a
szive fenekén maradt, most kiönti, a midőn fölkuszik az apja arczához s
fejét annak fejére fekteti.

– Edös tanító apám!

A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét
félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:

– Imre, Imre.

Idő multán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről
a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorhegygyel szeliden érinti a
cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak
megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:

– Jézus szent nevében.




Bucsu a homokon.

Sokféle bucsu van a világon, félbucsu, teljes bucsu, meg czifra bucsuk
mindenféle mozsárdurrogással, sok-sok pappal, parádés körmenettel. Ott a
szent Istvánnapi Budán, a szegedi zarándoklat az alsóvárosi fekete
Máriához, hol is enyhülést találnak minden lelki gyötrelmekben szenvedők
és segedelmet az elesettek, ott továbbá a radnai Mária, hova heteken át
gyalogolnak poros országutakon zsolozsmát éneklő táborok és térden
csusznak föl a hegyre, megalázkodván teljesen s véres térdeiket nyujtván
az elérhetetlen magasba áldozat gyanánt.

A homokon nincs hegy, a min csuszni lehetne, sőt a puszták fiaiból azok,
a kiket katonának idegenbe el nem vittek, még hegyet sem láttak. A
homokon csak homok van, a sárga, meleg, folyó homok, a mely kalászt
termel és szőlőtőkét nevel. A tanyák köröskörül messze mind homokra
vannak építve, homokban állnak a fák, a vetések s az izzó, meleg
levegőben a homok fölött mutatja csalóka játékait a puszták ingyen
fotografusa, a délibáb. A vetések, kukoriczák, szőlők között vékony utak
kanyarognak, az is csupa homok, hogy csak lépve megy benne a ló s
nehezen huzza a kocsit, mely keskeny kerekeivel mélyen lesüpped. Utána
finom, lengő por száll föl, a forgó kerék pedig fölkapja magával a
homokszemeket, a melyek úgy peregnek le róla, mintha vízben járna a
kocsi. A tájon a csendek csendje, csak a tengeri száradó levelei
susognak és a szarka olykor cserreg a nyárfa tetején. Oldalt a szőlőket
lapos, széles koronáju gyümölcsfák terítik be. Onnan méhek járnak ki s
dönögve keresik az utszéli virág kelyhét. A tájon messzire ellátni nem
lehet, mert sok a fa, a jegenyenyár, de meg maga az akácz is csodálatos
magasra megnő s olyanok szoros egymás mellett való létükben: hosszu,
egyenes törzsek, mintha az óriások kertjéhez verték volna le kerítésnek
valamennyit.

A csöndes táj közepén, a különféle kanyargó utakon ha odajut az ember,
nagy árnyas térséget talál. Itt széles akáczok ágai érnek egymáshoz és
alattuk a fű küzködik a homokkal, mert a homok és a fű nem jó barátok.
Egészen középütt pedig áll, körülvéve döngő méhekkel és vadgalambok
fészkeivel az ágakon, a maga csöndes, mohos mivoltában a kápolna.
Megilletőbb helyet nem lehetne neki találni a környéken, mint éppen itt,
a hol vastag, alacsony, esetlen tornyával megbuvik a zöld levelek
között. Mellette füvek nőnek, nagy magas füvek, akkora utilapuk, hogy ha
Japánban terem, bizonyára elfogadó szobák dísznövényét képezi. Mivel
honi, ennélfogva csak paréj számba megy, de azért itt jó helye van
nagyon és széles zöld lapjaival eltakarja a lehullott vakolat helyét.

A keskeny, ives ablakok szögelletében fecske tanyázik és a gólya a
tetején. A fészke oda van drótozva, hogy vihar le ne tépje. Alant pedig,
a hol a kálvária tizenkét stáczióját apró, kőből rakott oszlopok jelzik,
zöld gyikok futkosnak ki a haraszt alól.

Az év legnagyobb részében a pusztai kápolna körül ezek az eleven lények:
a gólya, a fecske, a gyikok s a vadgalambok, bár ez utóbbiak csak
átutazóban látogatnak ide. A csend lakja a fák alját, kivéve, hogy
naponkint elsétál oda a harmadik dülőből a tanító s meghuzza a harangot.
Ugy van megszerkesztve az épület régiek tudományával, hogy a torony
alját tornáczos hely képezi s csak azon belül következik az ajtó, akár a
Rue Rivoli hosszu házsorainál. És a nehéz, várforma toronytól leszolgál
ide a kötél a bolthajtásba furt lyukon s csüng ott. A tanító pedig
elmegy naponta hozzá, megfogja s huzza kivülről a bezárt kápolna
harangját. A harangszó ítt nem az, a mi máshol. Nem veri vissza a
szikla, mint a hegyekben s nem zsong, számtalanszor ütődvén a
háztetőkbe, mint városokon. Hangja itt szeliden terjed szét és
ringatózik a kalászok, kukoriczák fölött. Tiszta és nyugalmas, mint a
táj, a melyet a rónák szabad derüje fekszik végig.

Évente egyszer-kétszer a harangszó is más, a mikor valakiben a fehér,
alacsony házak lakói közül fölébred a vágy prédikáczió és szent-mise
után. Ilyenkor barátért küldenek kocsit be a messze városba. A tanyákon
végig megy a hír, szállva háztól házhoz: (igazabban mondva a béresgyerek
viszi) – Holnap mise lesz.

Akkor összegyülnek a közellakók és egy negyedévre ki van véve a köteles
rész az áhitatból. A fák alatt öreges emberek mozognak, valamint sötét
ruháju időses asszonyok s elhallgatják a misét, a mit a termetes barát
mond. Vége lévén az ájtatosságnak, haza mennek s most már meg van
nyugodva mindenki. Mert ime, kevés időt, alig két hónapot kell várni ez
aktus után, a midőn elkövetkezik a bucsu a kápolnánál, a bucsu, a mely
csodálatos elevenséget támaszt a tanyák emberei között.

A vén, vasvirágokkal kivert ajtók megnyilnak ekkor az ódon épületen s
hűs belsejében rendezkedés tartatik ahhoz értők által. Uj gyertyák
kerülnek a tartókra s a lobogókat helyes állásba hozzák. A kálvária
oszlopai meszelésben részesülnek és kántorkönyvében lapoz a tanító úr,
próbaképp énekelvén némely részeket a vallás költeményeiből, a melyek
rendszerint mód fölött szabályellenes összeállításu versek, de hiszen
talán éppen ezért mondhatók annyi sok közvetetlenséggel.

Odább pedig, a fákon tul, a tiszta füves térségen, a melynek
bekerítettsége mutatja, hogy csikólegelőül szolgál, czöveket vernek a
földbe. Ezekre gyalulatlan deszkalapok kerülnek; a hova egy deszka, az
pad, a hova két deszka, az asztal. Ilyen készitmény sok kell oda, mivel
sok lesz a vendég.

– Fölkarolják az embört – mondja a korcsmáros.

Föl is. Épkézláb ember nem marad el arról a területről, a meddig elhat a
harang szava, de azon tulról is jön nagy tömegekben a közönség. Ki így,
ki úgy. Egyik gyalogosan, másik kocsin, de mindannyi ünnepi ruhában, a
mi föltétlen nagy testi melegséget jelent, mert föl kell ölteni a magas
mellényt, meg a kabátot, a mely leginkább úgy szép, ha szücs is, szabó
is dolgozott rajta, vagyis ha asztrakán prémből készíttetik a gallérja.
A leányok pedig már előttevaló szombaton nagy vasalásban vannak. A
viganók legjava kerül elő, azután az uj harisnyák, az uj czipellők, bár
az utóbbit nem huzzák fel az uton. A mint megindulnak, a czipőt s a
harisnyát kézben viszik és csak úgy lépegetik a homokot. Az ok részint a
takarékosságban, részint abban keresendő, hogy a homok, akár a víz,
befolyna a félczipőbe, de meg a hosszu ut megviselné a pillangós
eberlasztingot. Különösen ha fehér. A fehér legszebb, s ez okból
kiméltetik. A gyülekezés aztán az iskola kutjánál van, a hol a puszták
leányai megmossák lábaikat s felöltöznek harisnyába és czipellőbe,
vigyázattal menve most már végig azt a kicsi utat, a mi még onnan a
kápolnáig vezet.

Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak.
A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint
az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a
mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s
ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a
szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a
kereskedelmi szak, a melyet földönárulók néven neveznek. Kinálják az
árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát,
pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a
másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a
vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.

Ezt egy csoport hallgatja, a legények pedig alkudoznak erre-arra a
sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű
pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük
befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.

A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és
boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda
reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás.
De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a
megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét
lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön
legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák
fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár
lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten
világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét,
tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét
az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan
vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban
vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.

A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló
ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó
pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a
polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a
keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a
melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem
egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a
korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is
festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére.
Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a
lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna
keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének
csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel,
miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik
szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly
lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű
virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes
Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe
bele sem néz és éneklik utána mindenek:

  Hófehér Mária,
  Egek királynéja
      Könyörögj érettünk!

És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak
ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.

Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi
van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára
a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de
bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e
honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha
odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep,
azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a
térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó
legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert
ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös gyermekei
vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna
drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a
fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki
széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul
elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő,
melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a
melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok
van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt
akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az
egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy
Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az
oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik
imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé,
letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában.
Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a
leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak
az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát
csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia
mondásának szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly
méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki
nézi, nem állja meg csodálat nélkül…

No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját
ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek.
Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok
vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi
járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég
kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg
hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig
megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek
az asztalra.

A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta
magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek,
dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg
gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal
körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán,
a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem
látni együtt. A nap áldozni kezd s bucsuzva tekint végig a vidám mulató
tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal
őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a
kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló
jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja
ülni.




A szárnyékember.

A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép,
harántos állásu akáczrudakból.

Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje
deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi
asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.

Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a
beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.

– Mit csinál, Mihály?

Az öreg fel sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:

– Kanalat.

No, ez amúgy is látni való.

Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába
szépen hat darab.

– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?

Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy
most már a lapátos végét faragja ki.

– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A
kanál ügön változandó.

– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig
ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.

– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van.
Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…

– Akkor annak a kanalát tűzbe dobják…

– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a
kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.

Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát
feszítgette le róla.

Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a
mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el
lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén
hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem
mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág
bólogatott.

– Arra szél van – mondta Mihály.

– Látom. Bólogat a nyárfa.

– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén
pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés
helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van
szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.

Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van
kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.

– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.

Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb
feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes
napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy,
mint mikor vad van kergetni való.

– Buju, buju… – ezt kiabálják.

A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely
sikoltó kürtzaj.

– Mire ugatnak ezek?

Mihály egykedvüen felel:

– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.

*

Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint
ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik
köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajjon
Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való
viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly
máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy
igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért
mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért
vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a
szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való
hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel
az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány
képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha
csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:

  Uj hold,
  Pénzös zacskó,
  Uj reménység
          Lészön.

Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a
napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát
becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s
miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az
Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni
az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti
az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért
kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a
nomád gyerek a fogyóholdra:

  Ideadó,
  Visszavövő
  Kárász
  Kis kutyája…

És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:

  Fogd meg pajtás a vasvesszőt,
  Verd meg véle a temetőt…

No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki
tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog
az ősvallás áldozati lángja.

Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.

*

Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak,
másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán
árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső
csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített
fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni
térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár
egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az
állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák,
meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak
annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s
éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.

Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba,
hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy
harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a
gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem
vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak
a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát
kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának
ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja
egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy
rugott borjuval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku
üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás,
tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind
tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak
úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert
nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…

*

Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és
faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt
a föld pereme mögött.

A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb
ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi,
megbarnult fadarab.

Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon
faragott egyet.

– Az a mustra-kanál?

– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?

Fölemelte, maga elé tartotta és szeretettel nézett reá.

– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult,
megöregedett.

– Mint a gazdája…

– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a
melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én…
Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.

– Hát hol van?

– El van mönve – felelt s lerázta ruhájáról a fadarabokat.

Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s
akkor megint szólt, úgy odavetőleg:

– A feleségemé volt.

– Volt felesége, Mihály?

– Volt. Volt ám. Régön.

– Most nincs?

– Nincs, – mondta s hozzátette, újból sóhajtva:

– El van az már mönve régön.

Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy
_humni_. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre
terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a
fejéhez feküdt.

Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint
tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye
valaki a zsebéből.

*

Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van _elmönve_ az ő
felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el
a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd
valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld
alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve,
megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot,
hanem ráborult és siratta.

Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt
Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak,
más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a
gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.

Ugy hivták, hogy a Bikás Mihály.

Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a
bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót
nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem
akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit
megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára
hajtott.

Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak
vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen
szomorúság vált belőle.

Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal
ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből.
Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt,
előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.

Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen
testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem
hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a
tekintélyét ez a bátor viselkedés.

Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó
Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen
gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:

– Nem jól teszed, Örzse!

– Miért ne tenném? – mondta hetykén a leány.

– Kaphatsz te még mást is.

– No nekem nem kell más.

De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint
egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az
asszony kedvéért nem törődött most már az állatjával és a féltékeny
jószág megérezte ezt nagyon.

Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó
Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját,
a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy
rengeteg bakugrással.

Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta
szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály
oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem
volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus
levével.

A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák
lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert
ölt.

Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és
ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.

Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala
maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga
Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit…

Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy,
a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben
nyugovók iránt.




Néhány birkák irányában.

Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen
sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a
lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen
szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból,
hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a
kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga
pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai
ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid
tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az
ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol
van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s
begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen
odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön
leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az
asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután
meglátja, hogy a szőnyegen áll.

– Nini – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja
gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást
eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében
látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi,
hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a
pokróczkoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A
kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a
mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött
papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két
ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött
átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint,
bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.

– A pöcsét… behoztam.

– Be?

– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak
mög. Nem tom, mire mén vele.

A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért
hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen
szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy
kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos
czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no mög. Maga jobban érti.

S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi
természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja
előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja
meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s
nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész
tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel
huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel
illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János
igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak
mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha
sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek
találná az egész dolgot.

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert
alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van
annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?

Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a
vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt,
a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé
a nyakravaló csücskét.

Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt
nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet
lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják
a biróságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve
kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda
mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson
dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan
szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a
mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza
végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a
kapitányra.

– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni
rögtön?

Förgeteg indulatosan kezd beszélni.

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi
hősök szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm…
Hunnan? Mibül?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi
viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak
nagy egykedvüséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes
bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be köll hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.

– No az már igaz.

Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre,
lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s
odavetőleg mondja:

– Hát elmék no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra,
mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarczból_
valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen
mintha az eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint
a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.

– Hát a pöcsétöt nem adják vissza?

A kapitány unja már a dolgot és boszusan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Förgeteg lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen
ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit
okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s
odalöki az asztalszélre.

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek ez magának.

– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik,
mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg
hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba
pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan
valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van
restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak
lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba
mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.

– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó
lösz?

– Jó, jó.

János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a
_gelebébe_ megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg
még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait,
forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja
s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a
papirosok közé.

– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a
bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány
birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban
csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az
állat.




Az elesett ember.

A kis állomáson leszállva a vonatról, az a kellemetlen meglepetés ért,
hogy nem jött értem kocsi. A táj végig volt borítva hóval s annak a
fehérjén semmi mozgó pont sem látszott, a mi nyilvánvaló jele annak,
hogy nem azért nincs itt a kocsi, mert elkésett, hanem mert el sem
küldték. Nem kapták még kézhez a négy nap előtt küldött levelet, a minek
az oka a helyi viszonyokban rejlik. A helyi viszonyok többfélék.
Példának hozom föl: Sándorfalva látja Szegedet s Szeged látja
Sándorfalvát. Őszszel azért a sándorfalvi utas, ha a városba akar menni,
nem a város felé megy, hanem ellenkező irányban. Elmegy Szatymazra, ott
megvárja a vonatot, arral fölül s így beér Szegedre. A föntebb való
esetben a levél járja ilyformán az utat. Előbb fölmegy Félegyházára
vasúton. Ott a viczinálisra teszik, a mely Csongrádig viszi. Akkor a
kocsiposta kezeibe kerül s csak negyednapra a lovaslegény tarisznyájába.
Ha aztán valamelyik szállító eszköz késik (gyarlók vagyunk
valamennyien), akkor öt napos utat tesz a levél a pusztára, a mely a
városhoz annyira esik, hogy mikor a szinház leégett, oda látszott a
füstje.

A kocsi denique nem jött, a mi leginkább azon oknál fogva kellemetlen,
hogy most már nincs bunda, meg lábzsák. Mert fogatot azért lehetett
kapni könnyen. A közeli faluból ott állt az állomásnál négy-öt fuvaros
ember. Kettő hamar kapott pár hatosos utast be a faluba, azok nagy
ostorpattogás között megindultak. Az állomásfőnök bement a szobájába, az
egyetlen vasuti szolga is elment valamerre másfelé, a vonat már a
harmadik határban szaladt, magam maradtam a három emberrel, a kik
várakozva sandítottak felém.

Még mindig abban a reménységben voltam, hogy hátha megjön a kocsi s az
állomás lépcsőjéről néztem ki az utra, a mely szélmalmok között
kanyargott egy darabig, azután neki vágott a hónak s a vége elveszett a
téli ködben, a mely ilyen napokon már korán be szokta teríteni a határt.

E közben egyik ember, az ostort tétova lóbálván a kezében, közeledik. A
mint megmozdult, a többi is indult utána lassan.

– Talán kocsit vár az úr? – kérdezte az első:

– Azt.

– A pusztáról?

– Onnan.

– No hát az pedig nem jön.

Nagyobb bizonyosság okáért kifordult a táj felé s kezét a szeme elé
tartva, szétnézett.

– Nem jön, – ismételte.

– Hanem mink, – szólt a másik, egy kövéres ember uj csizmában – mink
elvinnénk.

– Mindhárman?

– Nem, nem, – felelte – hanem valamelyik… Már a kivel hogy meg tud
egyezni. Mert itt meg kell egyezni, uram.

Lassan, kunosan beszélt _e_-vel s huzta a szavakat.

– Az már bizonyos, – hagyta rá az első bátrabban – egyességből áll a
világ. Ki hogy tud egyezni, úgy boldogul.

Mindaketten nevettek erre s egymásra tekintettek alattomosan. Előttünk a
világ, koma – gondolták – most ne engedjünk ennek az úr félének.
Körülbelül igazuk volt. A konkurrenczia rajtuk kívül ki lévén zárva,
valamelyiket meg kellett fogadnom, ha csak estig nem akartam várni
megint a vonatra. De meg dolgom is volt.

– Hát aztán mi a díj odáig?

A nagy csizmás azt mondta:

– Rossz az ut nagyon.

– Azaz, hogy nincs is ut, – javította ki a másik – mert a mi volt, a
szánkók elrontották.

– El – szólt szerényen a harmadik ember, csakhogy ő is mondjon valamit.

– Jó, jó. Hát mi az ára ennek az útnak?

– Hát, hát – szólt ujból az uj csizmás, ki ezen tulajdonságánál és
hasban vállasságánál fogva bizonyos tekintélylyel volt a többi között, –
nem akarjuk sarczolni az urat, nem is sarczoljuk, ha négy forintra
mondom.

Sohasem volt akkora az ára ennek az utnak, még derék nyáron sem, mikor
nagy a napszám és drága a fuvar.

– No, – mondom – ugyan kihasználják kendtek az utas ember szorultságát.
Már hogy lehet ilyen sok pénzt kérni azért az utért?

Az ember nevetett.

– A pénz sose elég. Különben velünk is úgy cselekszik mindenki… Minket
is kihasználnak. Mink sem cselekszünk másképp.

Ha a vidékembeli tájszóláson mondja, talán meg is örülök ennek a
logikának. De most bántott ez a sok e betű a beszédben; olyan volt,
mintha könyvből olvasná.

– Hát pedig most ugyan rosszul cselekszik, – mondtam mérgesen, – mert én
a maguk kedviért nem nevettetem ki magamat. Inkább nem megyek.
Begyalogolok a plébánoshoz a faluba, ott maradok estig, aztán
visszamegyek a vasuton.

– Ahogy gondolja, kérem, – nyujtotta a szót az ember. – Az sem utolsó.
Most jó bora van neki.

Azzal megfordult s verte az uj csizmaszárát az ostorral. Félvállról
szólt vissza:

– Mindenki azt tesz, a mit akar.

Hirtelen utána fordult a másik, azután kissé tétovázva a harmadik. Ez a
harmadik vékony, görnyedtes ember, lehajló, fakó bajuszszal, az arczán a
gond tömérdek ráncza. Ruhája a szegénységé. A szokásos asztrakánprémes
felső helyett vattás kabát rajta, a min folt hátán folt, egyik kék, a
másik piros, a harmadik sárga, a szerint, a mint elszakadt kötőből,
kopott asszonyszoknyából vagy zsákdarabból varta reá durva czérnával a
felesége. A lábain bocskor, annak elszakadt szijjai kóczmadzaggal voltak
összekötve. A nadrágja a fehér szinével kifordítva, a mi többnyire csak
azoknak szokása, a kiknek egy van ez öltönydarabból s a valódi szinén
csak ünnepnap viselik. Ez az ember esengő tekintetet vetett reám s igen
lassan fordult el, de mégis elfordult.

Lassan lépegettek a hóban, míg nem az uj csizmás, a ki elüljárt,
megállt.

– Hát még egy szót szólok, – mondta.

– Mondja no.

– Hát mondom, – mondta keményen. – Én nem viszem el négy forinton alul
az urat. Hiszem az Istent, hogy a komám sem viszi el (megkopogtatta a
második ember vállát az ostorral, hogy az a koma. – No nem – mondta a
koma is határozottan.) Hanem itt van ez a harmadik ember… Egy szó, mint
száz, ez az ember elviszi harmadfél forintért. Ha kell, kell, ha nem
kell, nem kell. Többet most már egy szót sem szólok.

A bocskoros visszafordult. Szürke szemeiben ujra fölcsillant az előbbi
kérő, esengő sugár. Fogadj meg, uram, fogadj meg – mondták a szemei.

– Hát melyik az a kocsi?

Az ember hirtelen ugrott egyet a hóban s futott a kocsijához. Ócska
szerszám volt biz az egészen, kis macska lovakkal, kenderből a gyeplő,
az ülés meg olyan kukoriczaszárból, a melynek levelét már leették a
lovak. Igen szorgoskodott, levonta a macskákról a takarót (boldog időben
pokrócz lehetett a szolgabiró ámbitusán) s mire az ülést elrendezné,
maga is helyet foglalna, a másik két fuvaros már a falu alatt járt…

– Nagyon rátarti az a két másik fuvaros, mondtam.

– Nem, kérem szépen, – felelte a bocskoros.

– Dehogy nem. Rosszlelkü ember az, a ki annyira ki akarja használni az
utast. Én csak csak, de hátha valami szegény utas kerül elébük…

Nem szólt egy darabig, csak hajtott, rángatta a kengyelgyeplüt. Öreg
fuvaros-lovak szokása, hogy nem tudnak menni, ha nem érzik a szájukat.

– Inkább áldja meg őket az Isten, – sóhajtott föl aztán – mert csak
azért tartották ki magukat, hogy ne az ő kocsijukra kapjon az úr… Jobb
kocsi, féderes ülés, jobb ló… Mikor az urat sarczolták, engem kiméltek.

– Ugyan? aztán miért?

A fehér báránybőr sapkát, a miről a prém már egészen lekopott, lejebb
huzta.

– Azért kérem, – felelte – mert én nagyon elesett ember vagyok.

Koczogtunk. Az utról egy helyen letért s a falu elhagyatottabb része
felé hajtott.

– Nem jól megy, ember.

– Tudom, de csak beszólok haza egy kicsit. Erre lakok a juhszélen.

Egy szélmalom meg czigányputrik közt haladtunk át. Kutyák szaladtak ki
az alacsony, tapasztott kerítések mögül, melyeknek tetejét elmosta az
őszi esőzés.

– Hó! – mondta egyszer az ember.

A lovacskák megálltak, bár előbb igen nagy szándékuk volt, hogy
beforduljanak az udvarra. Ha ugyan udvar az olyan udvar, a melyhez ház
nem tartozik. A ház, a melyhez tartozandó volt, csak beomlott falait
mutatta, meg üszkös, fekete gerendáit, a miken beesett a hó. Hátul az
istálló, mellette a szinből való lakásféle. A tenyérnyi ablakhoz a
kocsizörgésre sápadt asszonyfej nyomta az arczát.

– Leszállhat addig, míg subát hozok magának, – mondta. – Nincs kutya.

Még csak kutyája sem volt neki, bár hiszen minek oda kutya, a hol őrizni
való sincsen. Beszaladt, kis vártatva kijött, foltos subát hozva a
karján. A suba gőzölgött, a mint a fagyra ért vele.

– Ezt most vette kend le az asszonyról.

– Most, – felelte csöndesen. – Nem tüzelünk ilyenkor, hát csak így a
subában…

– Hát csak vigye vissza neki.

Akart valamit szólni, de aztán hirtelen megfordult s bevitte a subát.
Mikor kijött egy vászontarisznyával, a melyben szemmel láthatólag csak
egy darab kenyér lötyögött, szó nélkül kapaszkodott a kocsira. Egy
utczába bevágott s hamarosan áthaladtunk ezen a kellemetlen falun.
Daczos nép lakja, a mely csak ránéz az utasra, de nem köszön. Igazság
szerint nem köteles vele, de mikor az olyan jól esnék, valamely
Dicsértessékre rámondani a Mindörökkét. Ez már vele szokott járni a
faluval.

Az ember egyre jobban nógatta a lovait. Néha azonban a kis macskák nem
birták a poroszkálást, lépésben mentek s ilyenkor kelletlenül
izgett-mozgott, hogy talán ebből baj lesz. Szivarral kináltam. Már hozzá
is fogott, hogy végignyálazza, mely esetben lassabban ég s tovább tart,
de azután csak visszanyujtá:

– Már csak köszönöm. Inkább majd ha egy pipa dohányravalót ad az úr.

– Hisz nincs is itt a pipája kendnek.

– Nincs ám, – szólt megzavarodva s körültapogatta magát. – Mostanába nem
szoktam… Gyü Kesely, olyan szénát kapsz, hogy az ritkaság.

Nem tudni, e csábító ajánlat vagy egyéni buzgalom következtében-e, de a
Kesely csakugyan nagyot rántott a rudon s így oldalba ütvén a Sárgát,
mind a ketten neki fogtak. Mentünk, mentünk. Az uton jegenyefák álltak
sort, deres ágakkal, a havas földeken varjak keresgéltek más teremtett
lélek sehol nem látszott.

A mint a csárdánál fordul az út, az ember leteszi lassan a kezéből az
ostort és azt mondja szomoruan:

– Meg vagyok én átkozva mindenféleképen.

– Már miért?

– Ott jön az úrért a kocsi.

Csakugyan, a ködből kibontakozott a Badár vékony, száraz feje, meg a
Nóniusz csillagos homloka. Mögöttük János volt, János mögött a kocsi, a
bundával, zsákkal, de még bizonyosan cognac is lesz a bunda szélében.
No, ez nagy öröm. János is így vélekedik, mert a mint odaér s látja az
igen nyárias készséget, az ostorral a bundára mutat és azt mondja:

– Kivöttük a doktor zsebibül a tiz forintot.

Csak éppen át kellett lépni. A bocskoros e kászolódást némán nézte és
lehajtotta a fejét.

– No, ehol a kend pénze.

Átvette, aztán szétnyitotta a tenyerét s belenézett.

– Kérem szépen, mondta szégyenkezve – még a fele utján sincs, de ne
tessék haragudni, hogy nem utasítom vissza. Nagyon elesett ember vagyok.
Másképp…

– Nono. Hiszen a dohányra valót úgy se kapta meg kend.

– Az – szólt – az ám.

A mint János megfordult, kihuzta a fejéből a bőrsipkát s ujra rávonta.
Lovai megindultak, ő keresztbe ült a kukoriczaszáron s előkotorászva a
vászontarisznyát, ebédbe kezdett.




A tengeri város.

Kabók Mihályék lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már
eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire
eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt
aztán, miután úgy lehet, jövőre már gügyük járnak a házhoz, czélszerü
előre bevásárolni minden olyast, a mire annak a lánynak szüksége van.
Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a
városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig
győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, a miket ilyenkor be
kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán
meg, a mi igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira
eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem
sokat. Inkább eladták a lud tollát, mert igaz, a mi igaz, hogy Kabókék a
maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezuttal a
dolognak már más formája van. A hol egyszer kilátásba vétetik, hogy
olyan emberek járnak majd a házhoz, a kik körül is tekintenek, ott
tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli
ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, ludmellből tépett pelyhek
tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, ha csak nem királyi vérből
származott herczeg, mert az csak dísz és mutatója a jólétnek, bár a szép
fehér libák nagyon szomoruan gágognak, a midőn a mellhusukról tépik le
kegyetlenül a meleg pihés takarót.

Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész.
Voltaképen maga Kabók Piros sem sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok
is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánynyal, csak vigyék, ha ugyan
jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsirt is vitetett át a minap
az ujabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így
kiadni a házból.)

Akkor ezen fölül még kell butorzat is. Kinek micsodás. Némelyik
megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni,
mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolczban, a
forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több
ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a
fináncz mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésü
pálinka, hol valamely titkos szerzésü dohány irányában fájlalván, (mert
az mindakettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a
haza most az adón fölül más áldozatokat nem kiván, bár el kell ismerni,
hogy ezt ugyancsak bekivánja. De a hol jut is, marad is, ott ilyenkor
gondoskodni kell a lányról s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az
az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, a
hol nyoszolyákat, asztalokat, székeket és fiókra járó almáriumokat
árulnak az asztalosok.

*

A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele
az árát s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem
küldenek ki semmit, ha csak az ki nem viszi, a ki vette. Őszszel, télen,
mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az utszélén szomoru
meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót egy sáros asszony egy
kis keresztet. Kabók Mihálynak sem küldik ki az árut hanem, a mint
megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal
fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutczába s ott a
szomszéd fölügyelete alatt marad, a ki kaszakövet jött be venni, de nem
talált kedvére valót s most mód fölött mérges. Azt hiába is hivnák
vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad,
mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy
böcsületös kaszaküvet kapni.)

Igy Kabók csak maga indul el az asszonynyal végigjárni a belső vasárt.
Ez nem kis megpróbáltatás. Jövőmenők lökdösődnek jobbra-balra s igen sok
vidám ismerőssel lehet találkozni. A korcsmák zajosak s Kabók alig birja
legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos
tótok okoznak lelki kint. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a
fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble – mondja az arczátlan
gyolcsos tót, a min Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Igy
mennek, mendegélnek, míg a Mars-térre jutnak, a hol mindenféle
bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek és egyéb taliánok. Itt
fehér egér huzgálja a lutriczédulákat, amott meg kalitkában sárga madár.

– Veréb az – véli Kabók – csakhogy be van festve.

Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket,
emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papirra, mint a
tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga
valóságában, és azontul nagy vászonbódék, a mikben zene szól és kivül
lisztes képü elhizott asszonyok ülnek és nagy képek vannak a vászonfalra
akgatva kivül is és azok különbnél különbfélék. Egyiken ég egy város, a
másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy
urasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az
ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e
látványban, bár az urasszony teljes ártatlanságát nem hiszi, Különben
lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.

Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre s miután a
bámész gyermekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd
vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni,
hányva a fejét a török sapkában.

– Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak
tiz krajczár pémenet és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm
minden, képekek láthatom és burkus császár gége operáczión! és a naty
franczia háboruk asz Ásiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat,
születte az Áfrika-Gebiet, a Niagara-flusz… mekél száz esztende, erek
kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer… mekszik ed párántot
s ed kisasszont rózen ruhában!… Peffele matyarók! Láthatom az élethiv
arczmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senkisem asz alkalóm;
dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen.

Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyermekseregben
a szónokló férfiu. – Weck von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet
uraságnak és tensasszony…

Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul s bár takarékos ember,
sokallja a dicsőséget, a mivel a piros sapkás ember illeti. De azért
gálánt. Szó nélkül szurja le a két hatost, bele is nyulnak mindaketten a
fekete ládába, a honnan «kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén». És ez
aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálczája által, a
rejtélyes dolgok függönye s Kabókék belépnek.

Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt
emberfejek vannak viaszkból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy
franczia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két
perczben kinyitja a szemeit s az orvos minden két perczben bánatosan int
neki. Egy ilyen mienkfajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is
mozognak.

– Masina az egész – mondja Kabók.

Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.

– Mégis, szól. – Miért nem hagyják néha pihenni?

Valósággal úgy kell elhúzni onnan, mert még sok minden vár a
megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, a
mely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva
s élczekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb
álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép,
nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne resteljen az
uraság két krajczár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére.
Kabók boszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban,
hogy mindenen megesik a szive. A kisded szörnyeteg részére a barna
szoknya ránczai közül előkeről a két krajczár, a láda tetejét lecsapja a
férfiú s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a
gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás
kimegy s bejön a lisztesképü asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von
Konstantinopl, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek
jönnek, a miből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán
következik egy nagy kép, a mely eleinte csak csupa kékítőnek látszik.
Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.

– Nézze kend – mondja Kabókné, a ki néhány ablakkal előbb jár – vizbe
vannak a házak itt.

Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.

– Akkor az a szögedi nagy viz lösz – feleli.

Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék viz fölött.
Végig hosszu utczák köztük, a mikben emberek járnak ladikon. Fölöttük
hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.

– Jaj! – szól az asszony – itt mán hid van a házon.

– Sz’ mondom, hogy a szögedi nagy viz. A városháza hidja az… magyaráz
Kabók, a ki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy
a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos
méltósággal tekint az üvegbe, sorról-sorra s bár ha csodálatosat lát is
itt-ott, nem mutatja.

Most jön be megint a vászonház tulajdonosa és folytatja a magyarázatot:

– Ansicht von Venédig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa
tenger, csupa.

Ugy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek
ablakoktól s egymásra néznek. Az asszony arczán, a szemében fölvillan a
mosoly, aztán végig szalad rajta a szomoruság, mint fölleg árnyéka a
virágos mezőn.

– Venéczia… szól halkan.

– A Venédig… mondja Kabók.

Az asszony a fejkötő kendő csücskéit huzogálja, a mi sirás előjele
szokott lenni.

– Ha édös apám látná… – suttogja, mintha magának beszélne.

– Ha láthatná… felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.

Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába
óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek
vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten – láthatom – a
nagy temflom és ott vannak a kalambok, sok. És ott gyűn a Rialtó, ott
régi idők sok sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss… Akó
tyün naty hász… két elemetes, három elemetes… die Palást… asz kérem ed
nakszerű épület… csupa tengerbe… Und auch die gondolieri… itt
csolnakászik tengerbe… csupa…

Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.

– Csak édös apám ezt láthatná… – sóhajtja újból nehéz szivvel az
asszony.

– Ha láthatná… makogja Kabók. – Ha láthatná, se láthatná.

A mint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs
neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág
irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát
többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze
padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok
mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban.
Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha
előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima
formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember.
Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak
előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a
Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát
senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt
világéletében, Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas,
gyakran fordul hozzá tanácsért.

Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet
könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:

– Hát öregapád?

– Pipál odabent – mondja Piros.

Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony
beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó
estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:

– Jaj, édös apám, mit láttunk!

Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember
szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.

– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon
örülsz?

– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri
várost, a hun kend járt… a Venécziát.

A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen
a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata,
vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat,
mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt s ő
járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos
kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt
fegyverével.

– Láttátok?

– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak…
mennyi ablak…

– Az.

– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony
s az öreg a szavába vág:

– Az a szent – – várj csak… várj, majd mingyár mögmondom.

Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak
mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az
Arzenál, csak a templom neve nem.

– Nem, már nem tudom – mondja azután. – Elfelejtöttem a nevit…

– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul
szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.

– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod…
Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a
part, nem linke, rekte, rekte!

– Micsoda? – kérdezi az asszony.

Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az
ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól
bele a beszédbe.

– No, az csakugyan ott van.

– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális
elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra
sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn
gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség
osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már
rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak,
mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.

Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna
különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek
orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz
fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett
öreges hangon:

– Ettutitisimize – tempozebon…

– Ez valóságosan szép nóta, – mondta rá Kabók Mihály.




Vallatás.

János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben
találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már
az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka
szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a
birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen
utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a
birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis,
a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy
észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás
kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az
akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is
esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni.
A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. Ily különféle
tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a
ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb
mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.

Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A
pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára
gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja
neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála
az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint
azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út
homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el
a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem
vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a
harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot
megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s
azt mondja:

– Mingyárt gondoltam.

Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és
semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem
vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy igaz is. A pusztázó pedig
megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége
mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak
két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János
pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog.
János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem
krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a
fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.

– Az ördög a kend dolgát, – szól a rendőr – mit pipál kend?

János a subáról csak most fordítja oda a fejét.

– Pipát – mondja.

Amaz méregre kap a kurta válaszon.

– No – véli – nem sokáig pipálja kend azt a pípát.

– Miért? – kérdezi János. Nincs ennek a pipának semmi baja.

S félkönyéken eltartván magától a pipát, szemléli figyelmesen.

– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna
kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát.

János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan
válaszol vissza:

– Nem t’om ki?…

– A börtön! – kiáltja rá a pusztázó.

De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon,
kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt
mondja:

– Nem t’om mér?…

A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a
gyereknek:

– Hallod-e, hej! Hány ez a birka?

A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan
lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:

– Ötvenhat!

János szívja tovább nyugodtan a pipát, a lovas meg visszakiált:

– Avval a hattal együtt?

János kiveszi szájából a pipát.

– Ne mozogj, mert rád lépök, – mordul a katona a lóról.

János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy
darabig, de aztán kérdőre fogja:

– A melyik az éjjel gyütt?

A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás jelenik meg, János pedig
káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:

– No most csak föl abba a subába, aztán gyerünk.

– Én? – kérdezi János.

– Persze. De leginkább jó lösz, ha mingyárt ugrik kend.

– Ugyan? – kérdezi János. – Aztán mért?

De amazt most már nem hozza ki a sodrából.

– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent
mögmondják.

Nincs mást mit tenni, föl kell kelni a subáról s haladni befelé.

Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes
emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint
legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már
akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is
tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt
mondja rá:

– Nem igaz ám ebbül egy szó sem… Nem csinálok én rossztéteményt.

– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz
mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig
János.

– Mi a kend neve?

– Förgeteg János.

– Melyik Förgeteg János?

– Hát a külső Förgeteg János.

– De melyik külső Förgeteg János?

– Hát a Halbőr.

– No jól van. Hát a kend kora?

János előbbre hajlik.

– Hogy mondja?

– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos
asztal mögül.

Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul,
mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.

– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert
nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán,
de tán hogy mög is vótam mán házasodva…

Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az
tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:

– Ötven kend most, mert most öt éve volt kend negyvenöt.

– Én? – kérdezi meglepetten János.

– Kend ám!

– No akkor löhet.

Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül azt is megkérdi: – Kend
miféle foglalatosságban van?

– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás
vagyok odaki a tanyán.

– De juhászkodik is kend?

Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van
minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:

– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a
hogy tud.

– De nem kell azért lopni.

Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy
Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen
hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.

– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én
valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még
csak panaszt is mert vóna tönni?

A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s
ráolvassa Jánosra:

– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén.
Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.

– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm világa ér annyit, mint a
tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én –
–

A tekintetes úr a szavába vág:

– Ugyan, János, hiszen mind a hat birka jelös.

– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre
venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak
ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után
kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a
másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely
ismerőssel, a ki ráköszönt:

– Bent járt kend, János bácsi?

János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a
vállán keresztül integet be a város felé:

– Az ám. Dolgom vót bent az adóhévatalban.




Asszonykérő.

A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen
szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni
Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte
be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A
majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük
pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó
szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a
koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a
tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára
maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát,
ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors
ezt a halált.

Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve,
nem is gunyhó volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás
a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen
vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak
előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből
szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott
gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe
helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van
a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág
és rendes bejárót csinál az épületbe.

Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben
néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen.
Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt
nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem
szegénynek, akkor mit csináljon.

Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére
kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az
egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó
tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s
bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a
reménységeinek él. Ki volna reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre
vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a
koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi
után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből
vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt
elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor
Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.

– Akarsz-e béres lenni, Lajos? – kérdezné az ispán.

– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a
béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik,
Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól,
lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági
alkalmazottaknál szokás.

Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet,
azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez
után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük
(mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az
Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek
szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt,
apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert
mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott.
Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s
belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.

Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki
merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak
meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a
sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban
élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen _másikjuk_ lenne, azt újra
csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.

Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az,
ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem
megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban
megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves
helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos
kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem
egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik
ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi után néha
sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy
ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is
lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú
sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya
nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek
nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.

Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok
között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról,
mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a
karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy
nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor
kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével
együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi
magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert
hetekig jár-kel, mig cselédkönyvet meg szolgálatot kap, a hol hét-nyolcz
forintban részesül. A gyermekét dajkaságba adja, fizetvén érte mind azt
a pénzt, a mit ő keres. Minél kevesebbet fizet, annál bizonyosabb, hogy
a gyermek elpusztul, mert az anyagyászok sorsa ez. S azután hova tovább?
Az ember minden nappal öregszik, egyszer a cselédségből is kimúl s
megint csak nincs előtte más, mint a Tisza. Jobb-e később, mint
hamarább?… Az asszony, ülve a verem oldalában, gondolkozott ezen s
megemlékezett Hab Lajosról, a ki elment a föld alá s őt ezen nagy
kietlenségben hagyta.

Néha azonban a mindeneket intéző harmadik formáját is tudja keríteni a
dolognak. Történt, hogy Tóth Zakar hazajött a katonaságtól. Több évet
töltött ott már, őrmester is volt s nem is akart visszatérni. Hab
Lajosné körülbelül ezért is lett Hab Lajosné annak idején. S lám, mi
történik, Tóth Zakar őrmester nem értvén meg a német ezredparancsot
teljesen, a század reformátusait küldé el egyszer a gyónáshoz, a miből
patália keletkezett. Zakar büntetést kapott s a midőn «kapituláns»
esztendejét kitöltötte, odahagyta az ezredet. Hazajött. Az özvegy szive
nagyot dobbant erre a hirre, azután pedig elszomorodva sóhajtott, mert a
szegény ember minden búját, baját csak ebbe tudja ölni. Pedig még ekkor
nem is látta a Zakart, csak hallotta róla, hogy megkapta a bérességet, a
miről az ő elhunyt ura álmodozott. Egy kis protekczió is segítette
ebben, mert az apja volt az öregbéres, de meg hát nem is volt más
hamarjában, a kit oda lehetett volna tenni.

Ezen is lehetett gondolkozni most már és buslakodni az üres veremben.
Bizony, a verem kezdett üresebbre válni. Tüzelő csak volt, mert hiszen
gallyat lehet szedni itt, ott, de más mindenféle megfogyatkozott. A
tarhonyás zacskó egészen üresen lógott a szegen s a lisztesben is
könyökig kellett vájkálni. Egyik melléből a tej is elapadt, az anyagyász
ugyancsak könnyű koszton éldegélt s árvábbak voltak ők ketten már, mint
a sátoros czigány, a midőn egyszer elhomályosul a verem bejárata s bejön
rajta, zökkenve a nagy belépőn Tóth Zakar. Szét nézett a sötétben vakon,
mig a szeme világa kitágult annyira, hogy láthatott. Akkor mondta:

– Jó napot.

Az asszony szólt volna rá, de nem tudott. Elfogta a szivét a névtelen
ijedtség, a torkát meg összefacsarta. Ő, a ki az előbbi pillanatban a
jég alá akart bujni, most megrendült azon hiedelemben, hogy kikergetik a
hajlékából. Megnémult és el is halaványodott volna, ha már egy ilyen
elszítt asszony lehetne halaványabb, mint a milyen. Átölelte a kicsiny
mindenségét s várta a halálitéletet.

Akkor azt mondta Tóth Zakar katonásan:

– A keserves pillangóját ennek a komisz világnak, hát ettél-e ma, Ilon?

– Nem – mondta az asszony.

Zakar pedig átbukván a kis széken, ölébe meríté fejét, annyira, hogy
épen csak a rövidre nyirott haja látszott ki abból. Ujból előfogták az
asszonyt azok a hideg, tompa ütések, a melyeket megátalkodottságában a
szív néha okoz.

– Ilon, Ilon – bőgte az ember – hát így kellett viszont találkoznunk?

Pedig Zakar látott sok mindent. Oda szolgált a külföldön. Járta
Novibazár hegyeit és csörgött kardjával a bécsi Rossauer Laendereken, a
melyek talán veszedelmesebbek, mint amazok. Mégis ime itthon van, a tág
pusztán. Az ember idegen utaiban sokat próbál, de haza vágy. Ki mondta
Zakarnak, a nyalka őrmesternek, továbbá a nyugdíjképes, konvencziós
béresnek, hogy ő Ilon sivár vermébe térjen. Bizonynyal senki, mert ő
maga sem árulta el maga előtt tiszta magyar pórias lelkének ezen
egyetlen titkát. Lám, miként fekteti végig az elhagyott asszony lábain a
fejét s amaz miként tűri mindezen hirtelen jött dolgokat.

Legföljebb azt bőgi ki néha Tóth Zakar a szoknyaránczok közül:

– Ilon, Ilon…

Majd pedig hirtelen fölugrik, szinte vadon s reákiált arra, a ki neki
egyetlen:

– Ilon, Ilon…

Ujra elsötétül a pinczeajtó s bebiczczen rajta Tóth Zakarjás öregbéres
sántán (egyszer a vasvillába esett a szénahányóból) s ezt mondja:

– No?

Erre Tóth Zakar föleszmél lelke nagy elvádolásaiból. Ez idő alatt
emlékezete átfutotta hirtelen katonaéveit, mignem maga előtt látná a
bosnyák devojkákat, a Ljubiczákat és Dánákat, a bécsi Mariczliket és
Margotokat s ujra csak oda esik az asszony elébe, mondván beszédesen:

– Ilon, Ilon…

Ekkorra az asszonyt is elhagyja az ijedtség fagya. Elönti a meleg végtül
végig, de azért félve suttogja:

– Engöm, engöm.

Most Tóth Zakarjás felel rá, közelebb biczczenve a veremben:

– Hát feleséginek akar tégöd.

Sokat gondol e szavak alatt az asszony, de még mindig hitetlen abban, a
mit neki mondanak:

– Evvel az anyagyászszal? – szakad föl belőle a szó.

Tóth Zakar térdenálltából úgy kuszik föl hozzá, mint a kigyó és
aczélszin hajának azon részére tapasztva ajkát, a mi a fékető alól
kimaradt, a hajszálaknak beszéli el búgva:

– Evvel vagy te neköm a mindönöm.




A Duna lánya.

A valódi neve ennek a kis lánynak Aranka volt. Egy apró, édes teremtés,
abból a szőke fajtából, a milyennek Bajorországban a Madonnákat festik.
Úgy emlékezem reá, mintha most is látnám, hallanám apró czipői kopogását
a a födélzet deszkáin, csilingelő ezüstös nevetését, a mint meglátva
valamit a holdas éjben, a víz tükörén, vidám kaczajjal hívta föl a
domentátumra nagyapót, ezt az öreg hajókormányost, a ki Isten különös
kegylméből választatott ki a mindeneket intéző sors által Reladl
nagyapjának.

Mindössze egyszer volt pedig szerencsém hozzá, a gyerekhez, s kétszer a
nagyapóhoz. A gyerek olyan édes volt, az öreg kormányos olyan
patriárkális, hogy évek multán még mindig emlékezem kettőjükre, mikor
pedig már egyik sincs meg. A természet rendje szerint úgy kellett volna
ennek történni, hogy az öreg megy ki lakni állandóan a szárazföldre, a
_zárt_ _hajóban_ a föld alá s Reladl élve marad, hogy ő is élhessen a
világban. Azonban máskép történt. Reladl nincs már meg, az öreg ellenben
most is valahol a Tisza vizét járja.

Ez az öreg ember egy hajókormányos, egy egészen közönséges
hajókormányos, a milyen százával van a magyar vizenjáró emberek között.
Napégette arcza van, minden regényhősi szándék nélkül, a feje ősz,
hosszú szakálla deres, egész nap a keréknél ül s hajtja jobbra-balra, ha
pedig áll a hajó, vagy szelet hever valahol a partokon, kátrányos
ponyvákat számlál, köteleket olvas s barkácsolja a ladik megromlott
oldalát. Viselkedésében szótalan, a beszédtől elszokott, alig használ
pár száz szavat, azok is csak a hajóra, a matrózokra s az árukra
vonatkoznak, a miket harmincz év óta hurczol egyik országból a másikba.

Az öreg azokból a szegedi emberekből való, kik a Tisza habarcsos vize
partján születve, legénykorukban hol vizi molnárok, hol halászok, hol
hajóslegények a buzás hajókon, vagy a kavicsszállító luntrán. Egyformán
kezeli a szekerczét, a hajót, a kuttyogatót, az evezőt, a csáklyát s
barnára pörkölt karjában olyan az izom, hogy a kikötőkötél fakolonczát a
Tisza közepéről kihajítja a partra. Ügyeskedik, egyszer bekap
vitorlásnak a gőzhajós társasághoz, ott megmarad s úgy ismervén a vizek
medrét, mintha a homokos hullámokon át mindenütt belátna a fenékre,
idővel kormányossá érik. Nem kellemes mesterség ez, egy életen át lent
lakni a födélzet alatt s a házából fent csak akkora gulyiba van, a hol
ki se nyújtózhatik. Örökké a kerék mellett ül, nyáron ott meleg, őszszel
esős és a hajnali ködben a hajóért remeg. Az ország két nagy vize, a
Duna és a Tisza úgy változtatja medrét, mint a gyerek a játékait. A hol
ma fövenyes a part, egy hét mulva mély a hajóút; a hol Romániába menet
zátonyt talál, mikor egy hónap mulva megy föl Bajorországba, se híre, se
hamva. Az a kerék az élete, azt rángatja folyton s ha tönke viszi a
hajót, lecsapják a tisztségéből. A fizetés kevés, ha valami kis bajt
talál a váratlan vizsgálat, ha leszalad egy pillanatra a kerék mellől,
kész a bírság. Nem jó mesterség, azonban idővel bele lehet szokni, de
meg is szeretik. Hosszú éveken át a vizen járva, beleszerelmeskedik a
hajóba, úgy, hogy télen, mikor befagy vele valamely kikötőben, nem tud
lemenni róla. Furcsa neki a föld, a mely nem kong, ha rálép vastag,
halzsiros csizmáival.

Van annak tizenöt esztendeje, hogy ez az öreg ember – akkor is a 713-as
chaluppön járt – a Bajorerdő hegyei alatt árut rakodott a Dunaparton,
valahol Straubing és Osterhafen között. Még derekasan bírta magát, a
feleségével lakott a hajón, a leánya férjnél volt egy «tiszai» embernél,
a fia hajóinas az Adrián s Barczellonáig járt. Pár heti munka volt a
rakodás, a kormányosnak nem sok dolga akadt, pipázott a hajón s megnézte
időnkint a kiakasztott piczéket. Itt született Reladl. Ők úgy mondták,
hogy «született». A hajósnak a Duna nem az a folyóvíz, a minek a parti
ember nézi, a nagy, széles, rengő víztükör, a hallgatag folyású tömeg
neki eleven lény, melynek a kegyelméből él. Ismeretlen erők tömegéből
álló titkos hatalom, néha jó, néha rossz, ma kedves, holnap bosszuálló.
Rejtélyes hullámait, a mint a holddal játszanak s csobogva verik a
hajót, éveken át nézi és szereti valami mondhatatlan tisztelettel. S
akármilyen kelletlen is néha kedvteléseiben a folyó, ez ad mégis
kenyeret, a hajós oly szivbeli viszonyban áll a vízhez, mint az alföld
Förgeteg Jánosa az ő széles rónaságaihoz.

Itt, valamely csöndes estén, mikor a munka zaja elült, pihent minden s a
hold lassan bujkált az ócska lovagvárak fölött, oly módon került a
713-asra Reladl, mint a Fáraó leánya karjai közé Mózes. A parti fák
alatt csobogó víz csöndes lármájából vékony gyereksirás hangja verődött
elő és szétszállt, libegvén a völgyi ködben, a víz tetején. Az emberek
eltörődve aludtak a hajón, a kormányos ült a kerék mellett, az asszony a
vacsora maradványát hordta le s rajtuk kívül senki sem hallotta meg az
ártatlan emberi lény síró segélykiáltását. Csak egy valaki hallhatta, ha
igaz: az anyja, bűnös, elvetemült, rossz anyja, a ki odatette a rongyos
pólyába burkolt gyermeket a vízpartra s elfutott, hogy soha többé
egymásra ne találjanak: ő, meg a gyermek.

A kormányos hallgatta a hangot, azután beugrott a csolnakba s néhány
csapással fölment a vizen. A fák lecsüngő ágai közt bujt be vele, hol
kijött, hol eltünt, a sirás egyre elhalóbban zokogott a sekélyben.
Messze árnyat vetettek a Bayerwald lombos hegyei.

Azután előtünt a ladik a holdfényben, az első padkáján valami fehéres
csillogott, a kormányos állva hajtotta, a széles tiszai evező mélyeket
merült a csolnak alá. A ladik orra a slepp oldalához ütődött, az ember
kikötött s felszólt a hajóra: – Asszony…

– Megyek – mondta a felesége s odalépett.

– Fogd meg ezt, a míg én fölmegyek.

Fölnyujtotta a csomagot. A csomag nyöszörgött, az asszony majd
elejtette.

– Mi ez, János? – kérdezte megütődve.

– Gyerek – mondta János kurtán – s fölmenvén a hajó oldalán, megemelte
fején a kormányossapkát az arany koronával, a mit rendesen megtesz a
vallásos vizenjáró, ha valami szokatlan dolgot művel.

Az asszony a gulyibához szaladt a lámpa alá. Mire az ember odaért, már
ki is bontotta a pólyás babát.

– Nem gyerek ez, te!

– Nem-e – szólt bámulva az ember – úgy sírt a parton, félig a vizben,
mint a gyerek. Csak nem macska…

– Macska, macska – boszankodék az asszony – ugyan ne beszélj ilyet.
Hiszen embernek ember, de nem gyerek, hanem lány.

Az ember elgondolkozva nézett ki a vízre, föl a feketülő égre, a honnan
reánevettek szeliden a csillagok. Pipáját kiveré, hamuját beleszórta a
vízbe s rácsukván a tisztába helyezett készségre a kupakot, lassan
szólalt meg:

– Az se kér több kenyeret.

Az asszony azzal a félig szégyenkező, félig bizalmas mosolylyal, a mely
szokása a magyar közpolgári feleségnek, ha az ura valami előtte
tetszetőset mond, szeliden simogatta az apró Dunatündér szőkés haját.

– Még meg vannak odalent valahol a Márta ruhácskái…

Kis csönd volt. Azután az ember azt mondta:

– No hát akkor…

Többet ez irányban akkor este nem beszéltek, mert a sok beszéd először
is nem szokás, másodszor fölösleges azok között, kik hallgatagon is
megértik egymást.

A leány ott maradt, az anyja sohasem került elő. Mikor a chaluppöt
levitték a magyar Dunára, megkeresztelték magyar pap előtt.

A neve azonban csak az maradt, a minek a jólelkü parti munkások
elnevezték Bajorországban, Reladl, az aranyszőke haja után.

*

Az igen nagy hujjahózás volt fenn Bécs városában, a rossaui kaszárnya
emeletén, mikor a komám berobogott hozzám azzal a hírrel, hogy az apja
hajója megjött Galaczból, megy Linzbe s itt áll két nap a nagy Dunán.
Sok embernek természetesen nem teljesen érthető ez, a mint nem is az,
hogy mi örülni való van abban, ha egy másiknak megjön az apja egy
sleppen, a melyen kormányos. Azonban mi már sok ideje kerülgettük a
magyar földet, hol itt, hol amott csavarogva, az albán határtól az
osztrák havasokig, – ezen az egyszerü fekete teherhordó hajón jó magyar
dohány, jó magyar bor, szegedi halpaprikás s dunamenti búzából sült
kenyér várta az embert. A komám fia volt a hajókormányosnak,
tengerésznek sorozták, baka lett, zászlótartó, vidám és jókedvü fiú, a
ki vagy hat nyelven beszélt és énekelt, hosszú, magas legény. Ha csákós
állapotban valahol megjelent az utczán, rögtön megszólalt reá a magyar
katonát szerető bécsi humor: Da kommt wieder unsere Telegrafenstange.

Vasárnap délután mentünk ki, végig a Wurstl-Práteron, le a nagy Dunára.
Az öreg meghajolt, deresedő volt már, várt a hajón, a sapkát megemelte,
s Istennel köszöntött. Katonák módjára csörömpölve másztunk föl. A hajó
fával volt rakodva. Az öreg jó lélekkel figyelmeztetett:

– Vigyázzon uröcsém, a vállával bele ne akadjon valami rúdvégbe, mert
nincs kerítése a tornácznak s hamar kiér az ember _az udvarra_.

Felesége is előkerült, már idős asszony, szinte abban a korban, midőn
sötétkék ruhát szokás viselni, letünvén teljesen a világi hivalkodások
ideje. A Duna ünnepnapos volt, csend mindenütt, a rakodó parton
beterítve minden kátrányos ponyvával, a túlsó parton a nagy malmok
álltak, gyenge vizi szellő lengette a zászlókat. A kis gulyibában
terítettek, fehér, sávolyos abroszt tettek az asztalra, az öreg beült a
sarokba, a hol föl volt írva a festett deszkára a hajósfohász:

ISTVÁN KIRÁL KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK.

Kenyeret hoztak, sót, zöldpaprikát, bort s halat bográcsban. Annak csak
a levére kellett nézni, lassú, olajas mozgásán meglátszott a tiszai
halászművészet. Tányér öt volt az asztalon s négyen öltünk hozzá. A mint
kérdőleg néznénk a komára, hogy ki lenne az ötödik, az öreg megszólalt:

– Arany bizonyosan szégyenlősködik már megint.

A mint hogy úgy is volt. Csak lassan jött föl a hajószobából Reladl,
kétszer is kellett hívni. Ekkor láttam először s utoljára a bájos szőke
gyermeket. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, aranysárga haja sűrű sátor
gyanánt hullott a vállaira, kék szemeit félénken rejtette el a hosszú
pillák alá, kicsi sárga szattyán bocskor volt a lábain, a ruhája
katrincza, himzett vállas ing, apró, rézzel vert tüszőcske a dereka
körül, a mint ezt a készséget Oláhországban vették neki ünnepi czifraság
gyanánt. Félt, a koma kedveskedésekkel halmozta el, valami czukrot adott
neki, melyben gyönyörű czukornyulak ettek gyönyörű czukorsalátát egy
kicsi czukorkertben, arra összecsucsorította piros ajkait, mert azt most
meg kellett volna csókolni, de nem lehet így, idegenek előtt.

Beszéd közben aztán félénksége eltűnt s ha nem szólt is, nagy szemeivel
okosan nézett a többire s megcsodálta rajtunk a ruhát. Az idő siet, a jó
baranyai bor megoldotta a hallgatag hajós nyelvét s mikor a Reladl
lement, hogy lefekteti az ujonnan kapott nyulakat, elmondta a
történetét. Szűk, kevés jelzővel való beszédéből kilátszott a leány
iránt érzett szeretet. A rövid pipából fölleget fujt maga elé, ha
elérzékenyült, hogy ne lássuk.

– Nagyon szeretjük – mondá csöndesen. Ha az Isten meg hagyná érni, hogy
valami jó embert találnánk neki… Idd ki fiam a borodat, majd öntök.

A zászlótartó elpirult s czigarettjét a pohárba ejtette. Az öreg
nevetett s könnyek fakadtak a szemében, felesége elgondolkozva, az
asztal sarkát simogatta a kötényével.

Az őrt álló hajón tizet kongatott a matróz, készültünk vissza, a kis
darab magyar földről a császárváros németjei közé. Reladl kint ült a
gulyiba előtt a padon s dudolt magának valami halk nótát.

– Isten áldja meg – mondta a bucsuzáskor, mindkét kezét nyujtva. – Mikor
jönnek megint?

Mikor? Hogy lehetne azt tudni?

– Majd… Majd találkozunk egyszer, otthon…

– Otthon… – szólt ismét elgondolkozva. – Én itt vagyok itthon… a hajón…

Hirtelen, hogy elhallgatott, hozzátette:

– Én itt születtem – s lemutatott a széles vízre, a mely halkan futott
el a hajó alatt.

– Majd találkozunk, Reladl – szól a zászlótartó – majd ha nem lesz már
rajtam ez a csunya ruha.

– Nem csunya az! – vágott vissza gyorsan.

Szemét lesütve, fehér fogai közé kapta egyik ujját, elárulván az örök
asszonyi dolgot, hogy neki is tetszik már a kétszinű posztó.

– Majd visszajövünk – mondtam én is – egyszer. Akkor már maga nagy lány
lesz és én elveszem feleségül.

– Oh – felelt szemérmesen, féloldalt fordulva – kellenék is én magának…

Azután félénken megsimogatta a kardomat.

*

A történetnek rövid vége van. A 713-as most három esztendeje őszszel
Oláhországba igyekezett borral. A hajó átvergődött a felső Dunán s lent
járt az alsó részen, az Osztrovó szigetei alatt. A viz ott már kiterjed,
mintha tengerré akarna válni, a sziklák fölött nagy habot verve haladnak
le a Vaskapu felé a hullámok. Nem kedves tájék annak se, a ki naponta
rajta jár s a víz fenekén nem egy szerb dugárus holtteste fekszik, a ki
pedig minden szikla gerinczét ismerte.

Estére hajlott az idő, az őszi köd leszállott, a remorqueur-hajó lapátja
messze elől kavarta a vizet, csak a zugását lehetett hallani a sleppen.
A köd befogott mindent, a vizet, a hajót, a partokat s hideg cseppekben
rakódott le a kátrányos ponyvákra. A kormányos a kerék mellett ült s a
matrózok minden perczben ledugták a vízmérő csáklyát, a slepp csak a
saját erejéből uszott, a kötél, a mivel a gőzös huzta volna, lanyhán
ereszkedett meg s belelógott a vízbe. Nem lehet itt sietni. Az édesvizi
hajós mesterségének legnehezebb titka az a munka, a mi itt folyik,
haladni előre a fenék láthatatlan szörnyei között, a mikor rászalad a
hajó… nem jó erről beszélni. ✝✝✝ ne add uram Isten senkinek.

A Duna hulláma ott már haragos, lármás s ez a lárma benyeli magába a
messzi part minden zaját. A ködben nem is szalad szét a hang, néha
egy-egy fegyverdörrenés hallatszik, zsandárok lövöldöznek bizonyosan
határháboritó szrbszkik után. A hajó kanyarog, hosszú, esetlen testével
a széles vizen, a ki a partról látja, azt hinné, a kormányos megőrült,
pedig csak tapogatózva keresi a mély utat.

A slepp megy lefelé. Tompa koppanás hallatszik, mintha kalapácscsal a
hajódongára ütöttek volna, azután hosszú, zsurmoló zaj.

– Megállj! – ordítja a kormányos.

Meg is álltak minden további nélkül, a hajó sziklához ütődött s a hogy
sebes haladásában hirtelen állva maradt, megmozdult rajta minden. Azután
egy hangos, kétségbeesett sikoly, egy bőszült káromkodás és ujra a
kormányos rekedt kiáltása:

– Csolnakba legények!

Az ám, de hiába. Reladl ott állt a hajó orrán, mikor megállott a slepp s
a gyors rázkódás bedobta a vízbe. Leesett, hiába kapva a fölhuzott
vasmacska láncza után. A hajó lassan fordulni kezdett, látszott már,
hogy csak ütődést kapott, nem léket, de az édes gyerek elveszett végkép.
Lement a sziklák közé a fenékre s hiába szálltak csolnakba az emberek,
hiába nyult utána valamennyi csáklya, lent maradt, mint a ki nem akar
visszajönni többé.

– Duna ideadta, Duna visszavötte – mondta az öreg kormányos, pipálva
erősen.

*

Valami töltés állt rossz lábon az alsó Tiszán, azt mentünk nézni egy
apró csavargőzösön, a mint ott találtam az öreget. Rangban előbbre
haladt, kormányos s kapitány volt egy személyben. Megismert s hogy
kérdezősködni kezdtem a dolgai felől, szűk szóval elmondta Reladl
halálát. Azonközben folyton pipázott s a gépcsövekbe kiabálva, szidta a
masinisztát.

– Duna ideadta, Duna visszavötte, – ezt mondta utoljára s egész erővel
rángatta az apró propeller lánczos kerekét, pedig akár keresztben is
uszhatott volna a Tiszán az egész alkotmány.

Látszott rajta, hogy megsajnálta azt is, a mit mondott, mert egészen
beleveszett a munkába. A nap magasan járt az égen, a parti füzek
szeliden mosták törzseiket a vén folyó sárga vizében, csendes tavi táj
volt a vidék, a Tiszának hulláma se rezdült, fönt a kanyarulatnál egy
oláh tutaj uszott lassan bele a napos vízről a parti árnyékba.

– Régen itt jár már a Tiszán? – kérdeztem, csak hogy éppen mondjak
valamit.

– Rég – felelt kurtán.

A sapkáját lehuzta a szemébe. Egészen ősz volt az ember.

– Azóta – mondta aztán.

Hallgatott egy darabig, azután köhögött, a mi valószinü, hogy sóhajtás
volt nála. Nagy harcsabajuszát meghúzta párszor s mintha szégyelné, hogy
a nagy folyó országjáró hajójáról idejött erre a ladikra, mentegetőzve
rántotta föl a vállait:

– Csak nem járhatok – mormogta halkan – hajógerinczczel a halottam
fölött…




István kutyái.

István ifju korában juhász volt, de később a kocsisságra adta magát. Nem
tudni, miért, mert ez irányban sohasem beszél, s ha kérdezik tőle,
egyszerre a leggorombább embere lesz a világnak. Valaha felesége volt,
de elmaradt tőle már régen, azóta egyedül él, minden világi hiuságról
letett, még a juhászkalapot is elcserélte más, kisebb karimáju
fejrevalóval s régi emlékeiből mások nem maradtak meg, mint a pulik. A
pulik, mint azt minden magyarnak tudnia illenék, kutyák, és pedig nem
közönséges kutyák, mint a milyeneket vadászemberek szoktak használni,
hanem ebek, a melyek a juhokat őrzik, azokat rendben tartják s bizonyára
jobban értenek ehhez a mesterséghez, mint akárki más a tulajdon
magáéhoz.

A puli különös fajtája a kutyáknak, kicsi, apró, loncsos eb, sáros, a
szőre tele van ragadva giz-gazzal, a feje is csupa szőr, úgy, hogy csak
az orra s a két szeme látszik belőle ki. Ha valaki látná az utszélen
csavarogni, bizonyosan megdobná röggel vagy kitérne előle, hogy a
ruháját ne érintse ez a szennyes állat. Ellenben juhásznak nagyobb
gyönyörüség, mintha két szamarat kapna ajándékba, mert a szamár csak
szamár, ellenben a puli – puli.

Csak meg kell nézni, mikor a pulira reá van bizva kétszáz darab birka,
hogy hajtsa be az akolba, hogy mit tesz. Annyi esze föltétlenül van
neki, hogy belátja, mikép egymaga egy egészében nem bir a tömeggel. Bár
előbb megpróbálja, izgatottan szaladgálva körül a nyájat. De nem megy.
Az akol egyetlen ajtaja előtt megköti magát néhány elüljáró birka, hogy
nem megy be és hát nem is megy.

A juhász maga könnyen segíthetne ilyenkor rajtuk, ha az elejébe odavágná
a kampós botot, de ez nem lenne helyes dolog, mert a pulit is benne kell
hagyni a foglalkozás gyakorlatában. Ilykép a behajtás reá bizatik. A
puli idő multán belátja, hogy a konok elüljáró birkákkal így nem bir.
Eltávozik ezért a csapattól s aztán úgy harmadrésze táján oldalról
dühödt ugatással nekik rohan. Igy elválasztja a falkát, a melynek egy
részét odább hajtja s akkor visszatér emezekhez megint. Ujra kezdődik az
ugatás, a minek csak az a haszna van, hogy a birkák még összébb
szorulnak. Akkor a hátukra ugrik a puli, a fejüket harapja, vastag
bundájukat tépázza, a mig megriad a tömeg s ijedt rohanással bevonul
oda, a hova való, az akolba. Ezzel készen lévén, uj falkát hajt az ajtó
elé s mikor ez is bent van, veszi elő a harmadikat, kötelmeinek így téve
eleget. Akkor az apró állat büszkén széttekint az udvarban, hogy no hát,
van-e itt még elvégezni való dolog valami? Nincs, ennélfogva lassan
elkoczog a gazdája után, a ki ad is neki jutalmul kenyérhéjat, ha van.

A pulira nyáron jár jó világ, a mikor a birka kergül. A komoly birka
ugyanis, a mely semmiféle pajzánkodásra nem alkalmas, miután hetekig
csodás étvágygyal ette a füvet, egyszerre igen vidám lesz, forogni kezd
önmaga körül sebesen, egyre sebesebben s mikorra abba hagyja, vége a
szép életnek. Ilyenkor a puli duskálkodik a husban és kövér. Télen pedig
sovány az istenadta.

Hanem azért télen is puli és igen becsült jószág. Egy jó puli mindig
többet ér, mint egy lusta bojtár, de meg nem is embernek való mulatság
az, a mit vele végeztetnek. A birkákban vannak törekvő egyéniségek.
Mikor a puszta közepén az egész nyáj delel s a juhász is alszik a füvön,
egy birka föláll s menni kezd. Megy, megy előre, mert neki úgy tetszik s
úgy elmegy, hogy mikor a juhász föláll s utána tekint, már csak messze,
a rét füvében látszik belőle valami szürkeség.

A puli ilyenkor szidást kap, sőt esetleg oldalba ütést is, a miről ő
egyébként aligha tudja, miért kapja, mert szintén aludt.

– Oda van egy birka – mondja neki a juhász.

A puli erre nem szól semmit.

Akkor a juhász kinyújtja a karját arra felé, a merre a birka távozott,
de a puli erre sem szól semmit. Csak néz bele a zöld táblába, meg ismét
a gazdájára vissza, a mi azt jelenti, hogy ő nem ért ebből az egész
előadásból semmit. Ez természetes is, mert a juhász a maga magasságában
ellát a birkáig, de a puli szemei igen közel lévén a földhöz, kisebb a
látköre. Ennek a megnagyobbítása szempontjából megfogja a juhász a bőrt
a nyakán, fölemeli magasra s úgy mutatja neki a birkát.

Most aztán, a hogy ott csüng a juhász kezében a bőrénél fogva, azonnal
kapálózni kezd a pulinak mind a négy lába s már a levegőben is rohan a
birka után. Mikor a gazda ledobja a földre, nekiereszkedik s megy
mindenen keresztül a juh után. No de annak sincs ilyenkor jó dolga, mert
valóságos rendőr-eréllyel támad reá a kutya. Azután visszahajtja a
nyájhoz, végezetül ugat reá néhányat s ezzel aztán rendben van a dolga.

A puliról e fajtákat lehetne írni sokat, de hiába volna, mert a ki nem
ismeri, az ugyan ebből úgy sem ismeri meg.

– A kutya nem ismerkszik mög mindön embörrel – vélte István egy napon,
midőn kint ült a tanyavégben a nagy eperfa alatt az ócska malomkövön s
ünnep délután lévén, vágta a jövő hétre való dohányát. – A kutya nem
olyan, mint az embör.

– Nem. Az csak kutya. – Hallgatott egy darabig s néhány dohánycsumát, a
mit leejtett a földre, fölszedett a homokból. Mert ez serczeg legjobban
a pipában s igen szép szaga van neki.

– No nem éppen – vélte aztán ismét. – Nem a kutya az, a ki csak kutya,
hanem az embör az, a ki _csak_ embör. Nézze – mondta s a kőhöz fente
kését – hányszor változtat egy élet alatt gazdát az embör? Ma itt,
holnap ott. Ma béres, holnap kertész, azután kocsis. Azután
pásztorembör, azután kubikus, mög mindön. A kutya nem így tösz. Az
mindig egy helyben van…

– No de ez nem egy kaptafára megy, ez a kettő – mondtam. – Az ember nem
menne el egy helyből, ha nem kellene.

– Hát miért köll neki elmönni? – szólt István.

– Miért? Mert elküldik – feleltem.

– No látja – mondta most diadalmasan – mert elküldik. Miért küldik el?
Mert nem végzi el a dolgát. A kutya mög elvégzi, a mi rá van bízva, oszt
azt nem küldik el.

A vágott dohányt megmorzsolta kissé, betette a zacskóba, a vágófáról
lefújta a port, a hóna alá vette s az istállóba ment.

A pulik – négy tanítványa volt ekkor – szép sorjában mentek utána.

*

Másnap a fiatal erdő szélén hevertem, a tisztáson. Nyulat akartam lesni,
de nem jött egy sem; hazamenőben voltam, mikor az erdő szélén elhajt
István a kocsival.

– Hova megy?

– A járásra – felelte. – Úgy hallatszik, nagyon rossz kint a fű, mög
köll nézni, nem-e volna érdemösebb dolga a jószágnak a tanyán.

– Ugy?

– Üres a kocsi…

Fölültem. Három kutyája a szekér után koczogott, egy pedig, a melyhez
nagy reményeket fűzött, a lábainál hevert a szalmán.

– Gyű Kesej! – szólt aztán a lóhoz.

Kőrülnézte a határt, az ég alját s azt mondta:

– Eső lösz, mert a Kesej nem indít. Nem akar elmönni messze a tanyától.

Azután nem szólt egy darabig. A gyeplőt a lőcsre akasztotta s a pipáját
kezdte tömni. Azután réz masinatartót vett elő. Mikor készen volt ezzel
is, a füstöt illendőség okáért oldalt fújta, s mintha a tegnapi beszéd
csak az imént szakadt volna félbe, folytatta, a hol elhagyta:

– Nézze, az embör mindig jár-kél ide-oda. Gazdát változtat. Mindig
keresi, hun jobb és sehun se találja ezt. Utoljára vége szakad az
életének ott, a hol legrosszabb dolga volt neki. Nézze, a puli mit kap?
Kenyérhajat, kevés aludttejet, vagy ha kerge birka van, azt – mög a mi
nyulat véletlen foghat. Azért látja, mikor mén el a gazdátul a puli?
Mögmondom. Vagy akkor, ha fölhagy a juhászattal, oszt akkor eladja, vagy
ha elhal a gazda és a kutya akkor elszéled.

– Csavarog.

– No ügön, egy darabig csavarog. Mögy addig, a meddig juhászra nem
talál. Ott beáll szolgálatba újra. Látta már, hogy egy puli beállt volna
házőrzőnek tanyára? Olyan nincs. Az mindig mögmarad a régi
mestörségiben, nem mint az embör. Ha elvesz valahun a gazdája, keres
másikat. Befogadja szivesen a gazda.

– Hát a többi puli?

– A többi puli? – ismétlé, mintha fölöslegesnek találná a kérdést. –
Azok is. Nézze, más kutya folyton marja egymást, a pulik sohasem. Ha két
juhfalka a pusztán egymás közelébe ér, látta már, hogy a pulik
marakodtak volna? Olyan nincs.

– Nincs? – kérdeztem, éppen csak hogy szóljak valamit.

– Nincs – mondta határozottan. – A gazdák ugyan összevesznek néha,
veszeködnek is, halott is marad utánuk, de a puli ilyesmit nem tösz.

– Nem?

– Nem ám – felelte s újból szétnézett a lapos tájon. A nap végigfeküdt a
füveken, könnyű szellő járt, a mely elfújta az útról a port s ingatta az
ökörfark sárgavirágos kórójait. Az ég alján a föllegből rézsutos mozgó
fátyol ereszkedett alá: ott esett már. István gazda megcsapkodta a
lovakat s meggyőződéssel szólt:

– A puliknak több eszük van, mint a gazdájuknak.

*

Történt, hogy kereszt-szentelés volt a közelben. Ez nem is kis dolog, ez
nagy, igen nagy ünnep. Mihály Mihályt és a feleségét, Lebedi Zsuzsannát
lehet köszönteni érte. Ők gondolták ki legelsőbb, hogy az útszélre
kereszt kellene, szép vaskereszt, kőalapzatokkal, mely alapzatokba be
van vésve, hogy kik által emeltetett. És azontúl mindenek, kik arra
járnának, kalapot emelnek ott, az asszonyok, leányok keresztet vetnek
magukra és az oszlop árnyába tér fohászkodni a szenvedő. Azontúl a
tájéknak elvesz a régi neve, nem neveztetik többé Szinlaposnak, hanem
annak a helynek, a hol a Mihály Mihályék keresztje áll.

Ezt a keresztet szentelték akkor, sok nép volt ottan, ünnepi ruhákban, a
barát kijött a városból és beszédet mondott, szólván a megalázkodásról.
Meg kell adni a barátnak, hogy szépen beszélt, az emberek összefogott
két kezükkel tartva a levett kalapot, fejüket lecsüggeszték s tünődve
hallgatták szavait. Az asszonyok imádkoztak, mellüket verték, mondván:
én bűnöm, én bűnöm ez is s néha meghúzták a fejkendő csücskeit az álluk
alatt. István is ott állt, hátul a fák alatt, mert sohasem volt szokása
neki, hogy előre tolakodjon s hallgatta a beszédet elmerülve. Szép, igen
szép ünnep volt ez.

Ki hinné mégis, hogy mikor az egész tájék népe a kereszt által Istenéhez
járul, bűnös szenvedélyek támadnak némelyekben és bűnök követtetnek el.
Ki hinné, ki hinné?

Az bizonyos, hogy az emberekben van előérzet, a mely szomorú események
következtét jelenti. A beszéd végével ment hazafelé István a közön s míg
lassan lépegetett a homokban, valami belső baját érezte. Igen
elgondolkozott s egy kicsit túl is ment a tanyán, annyira elfelejtkezett
magáról.

Mikor föleszmélt, ezen elcsodálkozott. Hogy lehet ez? Hát hol vannak a
pulik, hogy egy sem jön elébe? A szive megdobbant. Hirtelen átlépte a
szőlő alacsony kerítését s hátulról ment a tanyába. Azután fütyült
juhászosan egyszer, kétszer, háromszor, kiáltozni kezdett:

– Puli, huppuli!

Csak a présház ajtaja verte vissza a hangot az ünnepi csöndben:

– Puli, huppuli!

István megrendült. Megállt s a földre tekintvén, hegyesorrú csizmák
nyomait pillantotta meg, hegyesorrú csizmákét, a milyeneket a juhászok
viselnek.

Most már tudta, mi történt. Nem kiabált tovább, hanem elborult homlokkal
egyenest a kapásház ereszete alá ment, a hol két puska is lóg a szegen.
Előbb a kétcsövűhöz nyult, a mely sörétre van töltve s a kányák ellen
használtatik, de azután mégis csak a kóczmadzagos egycsövűt vette le, a
melyik golyóra jár.

Azzal aztán megindult sebesen. De a mint az udvar közepére érne,
megállt, az ócska fegyver agyát a földre eresztette és fölsóhajtott
mélyen:

– Büszkeségemben íme én is meg vagyok alázva…

Szétvetett lábakkal, kezét lógatva, megtörten állt. A szintén hazatért
kapás megértvén a dolgok állapotát, odament hozzá, hogy vigasztalja, de
nem tudott egy szót sem szólni a jó ember.

– Láttya kend, láttya kend… – motyogta.

István azonban ütött egyet kezével a levegőbe.

– Nono – mondta. – Ha nem gyünnek haza, nem kár értük, ha pedig jó
kutyák, úgy is hazagyünnek… Jó kutya haza jár.

– Ügön – felelt vigasztaló hangon a kapás és visszaakasztotta a szegre a
puskát.

Ezután részint ünnepelni, részint búfelejtő italra a csárdába mentek.
Késő estére járt az idő, mikor a holdas éjben az ingatag kapást
hazahozta a tanyaudvarba István és átadta feleségének e szavakkal:

– Jó kutya haza jár.

A kapás ezzel bement a házba és mihamar elcsöndesedtek. István is
csöndben volt, de nem bírt aludni. Nem is ment az istállóba, hanem leült
a fa alá, a malomkőre, két könyökét a két térdére rakta, két kézzel
fogta a pipa szárát és szipákolt erősen. Olyankor szokása ez a
magyarnak, mikor a fölindulást palástolja és bizony István föl is volt
indulva nagyon. A kutyák esete szaggatta a szivét. Mit tegyen most már,
hogy mindene elveszett? Itt úgy se marad, fölmond a kocsissággal és
elmegy a tanyáról, hogy ne is lássa többé ezt a helyet. De azután, hova
aztán? Nem tudta, nem is sejtette. Kiverte a pipát, újra tömte és
meredten bámult a tájra.

A hold magasan járt a jegenyék fölött s a fák hosszu árnyait végig veté
az udvaron. Csend volt. A tyukok udvarából néha a kakas kiáltott egyet s
az éji madarak nesztelen suhantak fönt a sötét aczélmezőben.

Az öreg fölemelte a fejét s azután nagyot kiáltott. Szemei könnyes
szivárványán látta, hogy az alacsony glediczia kerítésen át kis fekete
tömeg esik be az udvarra s feléje szalad. Ez bizony a Matykó kutya s
lám, hirtelen utána ugrik a Talpas, ez után a Hunyorgó, végül pedig
(mert mindig leglustább volt az istenadta) a Stiglicz. És odaszalad
valamennyi hozzá.

István eldobta a pipát, előrehajolt, a kőről lecsuszott a homokba,
térden állt és morogva valamely üdvözlő beszédet tartott a megtért
ebekhez.




A magának való ember.

István is kocsis, meg Imre bácsi is kocsis; István öregebb ember mint
Imre bácsi, de mivel Istvánnak mindenki Pista s Pistának csak az öregje
István, ennélfogva az István mellé nem kell még oda az is, hogy bácsi.
István egyébként egészen más fajta ember s egy napon nem is lehet
emlegetni a kettőt. István ugyanis özvegy, a ki két lovat hajt,
azonkivül tehenekre visel gondot s mellékesen juhász-kutyák nevelésével
foglalkozik, mig Imre bácsi a lovon kivül mi egyébbel sem törődik a
világon, még az asszonyokkal sem, mert agglegény volt mindig s ha így
marad, az is lesz, a meddig él.

Az agglegénység igen ritka családi állapot kint a tanyák között.
Akármilyen szegényes a sorsa valakinek, csak akad azért neki is
feleségnek való, mert mint mondani szokás, minden zsák megtalálja a
foltját. Ugyanis János egyszer azt mondja Julisnak:

– Hallod-e, Julis?

– Persze hogy hallom – felel Julis dévajon.

– Hát akkor – szövi most már a beszédet tovább János – elgyünnél-e
hozzám feleségnek?

– Hát elmöhetök – válaszol Julis.

Igy azután összekerülnek. Nem is mondják másképp a megházasodást,
feleségeskedést, férjhezmenést, csak ezzel a szóval:

– Tiz esztendeje annak, hogy összekerültünk a mostani feleségömmel…

Imre bácsinak sohasem volt ilyen mostani felesége, a mi meg is látszik
rajta. A pusztalakó rendszerint szótalan viselkedésü ember, de a kevés
beszéd természeti tulajdonsága és nem mogorvaság. Élete folyása egyazon
körben, egyazon dolgok körül esik meg s a mely fa alatt játszott
gyermekkorában a kutyákkal, mint vén ember is az alatt szivja az esti
pipát, talán ugyanazon a kis széken, a mit ötven év előtt kocsi gyanánt
használt a homokban. Dolgaiban is javarészt egymaga van; ha legeltet, ha
szánt, ha a szőlő hártyáját kapálja, kivel sem beszél, hanem csak pipál
és gondolkozik. Ilyenformán lesz a csacska gyerekből szótalan ember, de
szótalansága mellett szive megmarad érző és megfigyelő állapotában s
rendesen igen kevés közöttük az olyan, a ki mogorva, medveszokásu, vagy
mint egyszerü szavaikkal ők nagyon szépen mondják: magának való ember.

Imre bácsi pedig éppen ilyen, a magának való emberek közé tartozik, a
csökönyös vén agglegény minden hóbortjával, minden bajaival. Ő az uri
agglegénynek éppen megforditottja; kerüli az asszonynépet s még a szinét
sem szereti látni. Ha a kocsiján behajt a városba s úgy jön ki éppen a
dolog sora, hogy valamely asszonycseléd is megy a kocsin, akkor Imre
bácsi az asszonyok iránt érzett mélységes megvetését azzal mutatja, hogy
nem ül föl a kocsira, hanem gyalog bandukol mellette, akár hó van, akár
sár.

Nem tudom, Diogenes bölcs volt-e, de ha bölcs volt, akkor Imre bácsi is
az, mert Imre bácsi folyton magával hordozza mindenét. Nincs neki egyéb
czókmókja se égen, se földön, mint a mi a kocsiülésbe belefér. Ingóságai
között a legnagyobb területet a suba foglalja el, de köztük a
legértékesebb mégis egy pár rengeteg csizma, a mely ebbeli minősége
mellett pénztár gyanánt is szolgál. Testi ruhája sem sok lehet az
öregnek: az egyik, a mit visel, a másik, a melyet mosnak. A kabátja
szörnyű vastag vattás kabát, azt ő maga szokta foltozni, elszakadt kék
kötők vásznát vetve reá ott, a hol az megkivántatódik.

Ennek az összes czókmóknak a magával hordása valóságos félteher a
kocsira, de hát mit lehet tenni? Nem kivánhatja senki tőle, hogy
megfagyjon, már pedig e gunyák nélkül bizonynyal megfagyna valamely
szép, hideg napon. Ugyanis Imre bácsi nem csak az asszonyokat gyülöli,
hanem minden olyan alkotmányt, melynek négy fala meg teteje van.
Tudniillik valaha fiatal korában juhászos ember volt ő s annyi ideig
élte a pusztát, hogy teljesen elszokott a házaktól. Ma sem megy bele, ha
csak valami dolga nincs benne. Ilyképp az alvást sem ott végezi. Nyáron
a kocsi alatt szokott aludni a földön, hogy hirtelen eső ne érje, máskor
pedig gyékényt terít a kocsira s az alatt nyugszik a subában. Hogy aztán
ez jó-e, nem jó-e, nem tudni, de eddig nem panaszkodhatik a szokása
ellen. Valaha szép erős ember lehetett az öreg, de azért lehetősen birja
magát ma is s ősz bajuszának téli hava mellett a nyár pirossága lakik az
arczán.

Hosszu ideje szolgál a vén mogorva ember, negyedszázada régen elmult,
mikor legelsőbb abba a tanyába került, a hol most van. Hogy annyi ideig
mi tartotta egy helyben, azt csak a jó Isten tudja. Huzni nem huz
senkihez, csak a lóhoz, senkivel sem beszédes s még a kenyérhéjat is úgy
dobja el az udvaron, hogy a lánczos eb el ne érhesse. Másként meg
ellensége van neki sok, ugyszólván ellensége neki mindenki, mert a vén
pusztai világgyülölő mindenben sértést talál.

Ezek között első sorban volna említendő bizonyos Terka néni, egy
rendkivüli mozgékony, dolgos és csodálatosan szapora beszédü
öregasszony, a ki mindig tesz-vesz, soha nem pihen, de a nyelve is
örökké malmoz. Ha kell, ha nem kell, Terka néni szaval folyton s mivel a
tanyában a szavára már úgy sem ad senki semmit, csak Imre bácsi,
ennélfogva a nyelve, a mikor csak teheti, éppen az Imre bácsi becsülete
körül forog.

Terka néni leányokkal szereti összeköttetésbe hozni Imre bácsit.

Ezen évelődik egyremásra a két ellentétes vénség, az örökké szótalan
ember, meg a mindig fecsegő asszony.

Az öreg egy darabig állja a beszédet, úgy, hogy nem szól rá semmit.
Mintha nem is hallaná. Hanem a mikor elunja, elfutja a méreg s a karjait
fölemelve, olyan káromkodást visz véghez, hogy borzalom azt hallgatni.
De ez ritkán van. A dühe lassan forr meg, de nem is dühös máskor, csak
ha valami asszonyfélével mérgesítik.

A szüreten egy napon, délebéd táján járván az idő, hivják ki az öreget
az istállóból, a hol a lovát beczézte, hogy jőjjön enni. Az ereszet
alatt két karéjban ettek a dolgosok, külön az emberek, külön a lányok.
Imre bácsi szokása szerint késlekedett, mert igen restelkedő természetű
az ember s mire megjött, már csak a lányok karéjában volt egy üres kis
szék s előtte leveses tányér. Az öreg huzódozva nézte az ételt s készült
elvenni, a mikor rászólt egy fiatal legény:

– Látom már, nem mer kend a lányok közé ülni.

Az öreg erre fölrugta a széket és otthagyta az ételt. Aznap nem evett.

Ilyen erőszakos kedvű magyar az Imre bácsi, de hát ez neki módjában áll,
– mert Imre bácsi nem okvetetlen köteles azzal, hogy szolgáljon. Régi
dolog az, hogy a pénz adja meg az embernek benső erejét s a ki olyan
pénzes férfiu, mint Imre bácsi, az sohasem fogad oly lealázó
ajánlatokat, hogy a leányok közé üljön ebédelni. Ugyanis neki vagyona
van, valami ezer forint körül való, a mit hosszu életén át
megtakarított, mert ő se nem dohányos, se nem italos ember. Ez a pénze
szétszórtan ki van adva kamatokra a tanyák között s az adósságokról irt
kötelezvényeket a csizmájában hordja. Csizmát odakint csak télen
viselnek, a mikor hideg van, meg nyáron, a mikor olyan meleg a homok,
hogy másképp nem lehet rajta járni. Ezekben a kötelezvényekben van hát
az eredendő oka annak, hogy miért hordja mégis magával a kocsiban az
öreg a csizmáját.

Ennek a vagyonnak az állapotából folyólag büszke az öreg s minden
daczoskodása ide vezethető vissza. A maga egyszerű mivoltában,
igénytelenségében, magának valóságában fejedelmi úr ő azzal az ezer
forinttal, a melyből a maga gazdája gyanánt is meg tudna élni. A pusztán
kapna egy szobácskát, ha éppen kedve telnék ilyenben lakni, egész
esztendőre tíz forintért s kenyéren, szalonnán, kis pörkölt tarhonyán
kivül neki nem kell egyéb.

Imre bácsi tudja ezt s nem igen enged magával tréfálni, a mire példa is
van.

Tavaly történt, hogy a szárazság istene aszott ujjaival lesöpört minden
füvet a pusztákról. Rettenetes világ volt az. Árkok, semjékek, tavak
kiapadtak s földjük megrepedt, száraz, tátongó bensejét tárva a
kegyetlen ég felé. A legelői jószágnak csak a bőrét vitte haza a gazda.
Sok ló fölfordult akkor, s a szegény állatok tetemét, a mikor a kutyák
részére darabolták, gyomrukban földet találtak, mert azt ették a
legelőn, a mivel hogy nem volt más. Szomorú, nagyon szomorú dolgok
voltak ezek. Akkor történt, hogy a zákány-pusztai iskola tetején lakó
gólyapár agyonverte a fiait, mert nem tudott nekik enni adni. Akkora
volt a szárazság, hogy minden vízbeli csúszó-mászó állat elveszett a
tájról.

Ebből az időből valók a Kun László szekerei, második kiadásban, de
persze csak úgy könnyesebben. E szárazság előtt nagyon szegény,
elhagyatott ember volt az, a ki egy lovon járt s ha jól tudom, nem is
emlékezem ilyenre a homoki földek között. De más volt ezután. A
takarmány nincsetlensége odakényszerítette a gazdákat, hogy eladják a
második lovat, a hogy éppen veszik. Elég nagyon az egy is ilyen fekete
világban – s azóta tele van egylovas kocsival a határ.

Imre bácsinak pedig igazán nem volt szüksége, hogy két lovon járjon,
mert az ő szolgálata mindössze arra terjed, hogy behordja a városba a
bevinni valót. Egyszernél többet úgy sem fordulhat, ennélfogva mindegy,
akár két óra alatt, akár négy óra alatt végzi is el az utat.

Ilyenformán esett meg, hogy Imre bácsi a szárazság ideje alatt a
kétlovas kocsisságból egylovas kocsisságra fokoztatott. No ez nem ment
könnyen. Az öreg minden módon tiltakozott a lealacsonyítás ellen, de
hiába volt, a Sárgát csak elvitték s nem maradt meg más, mint az öreg
Kesej, a maga kiállt lábaival, a mely messze hires arról, hogy minél
jobban ütik, annál jobban állt, s minél kevesebbet szólnak hozzá, annál
jobban szalad. Szinte agglegény az is – lóban s valóságos párja Imre
bácsinak.

A Kesejt szereti nagyon az öreg Imre, de a degradálásra mégis csak igen
megharagudott. Nem szólt ugyan semmit, de hümmögött nagyon s egy
esztendeig forralván magában a bosszut, most, a szüret végén,
fölmondott.

Városi embernek, a ki úgy változtatja a cselédeit, mint a kabátját, ez
bizonyára nem nagy sor. De a tanyában ez más. Itt egy vén emberről van
szó, egy szinbecsületes, tiszta szokásu vén emberről, a kinek a
kellemetlen tulajdonságai tényleg kellemetlenek voltak valaha, de egy
negyedszázad alatt meg szokás szokni az ilyesmit, s bármily fehérre
meszelnék is a tanyát az ő sutuival, istállóival és hombárjaival
egyetemben, csak furcsa volna az – úgy az Imre bácsi nélkül.

Azonban a szokás-mondás, ez a szálló törvény azt tartja, hogy a
fölmondott cselédet ne kérleld, mert elbizakodik. Ebben van némi
igazság. Imre bácsit sem kérlelték. Ha fölmondott, hát menjen.

Ezután ment is. Elvitte a tanyából a subáját, a csizmáját, helyébe uj
embert fogadtak, valami katonaságot szolgált pötyke legényt. Nem illett
az sehogysem a tanyába, neki sem tetszett az ottani mód s éppen kapóra
jött Imre bácsi, a mikor a harmadik héten egyszer csak beköszön.

– Jó napot kévánok – mondja, de ezt is csak igen nehezen mondta.

– Jó napot – fogadják a köszöntést. – Hát mi járatban, Imre bácsi?

– Nem ögyébben – felelte az öreg, – hanem hogy visszagyünnék mán…

S komoran hozzátette:

– Ha még köllök…

– Köll hát – felelték a vén embernek s Imre bácsi, a ki vagy huszonhat
évi szolgálat után két heti szabadságot vett ilyképp magának, e
szavakkal ismét be volt iktatva régi jogaiba.

Ez nem is ment minden elérzékenyülés nélkül. Bár Terka néni kaján,
torzsalkodó képe elővillant a konyhaajtó légyfogó lepedője mögül, az
öreg megindult egy kissé s visszajöttét, jöttének okát magyarázni
óhajtván, a vén eperfára mutatott, a mely ágait benyujtja az ereszet alá
s potyogó fekete gyümölcseivel tönkretesz minden tiszta abroszt.

– Lássa, ezt én ültettem…

A magyarázat ez volt mindössze, de ez eléggé érthető. Estenden járt
ekkor az idő, Terka néni, a ki hirénél sokkal jobb, még egy kis széket s
még egy tányért tett ki a földre. Imre bácsi elértvén ebből a dolgok
mikéntjét, megfordult s a dombos udvaron át, lehajtva fejét a hires
eperfa ágai alatt, az istállóba ment.

A nap áldozott s a jegenyék sudarai között küldötte fényét az ereszet
alá. Csend járt a tájon, csak a darazsak zunogtak szokásuk szerint és az
istállóból hallatszott, hogy nyerít a Kesely és hogy Imre bácsi beszél
neki olyan dolgokat, a miket csak ők ketten értenek.




Burkus.

Burkusról irom e pár sor irásomat, Burkusról, a kivel személyes
ösmeretségben vagyok. Ha a tanyára megyek, Burkus engem minden oldalról
üdvözöl s télen, a szánkó alacsonyabb lévén a kocsinál, bele is ugrik az
ölembe. Ilyenkor röptében végig érinti a szájával a kezemet. Ez nem
kellemes s meg is mozsdom utána, akár csak valamely gróf a választóival
való kézfogás után.

Az ember tudja, hogy ily etikett-ellenes dolgokra Burkus csak önfeledt
pillanataiban vetemedik, midőn réglátott ismerősének látása bizonyos
extázisba ejti.

Ez szavain is meglátszik. Ha a nyulbőrös zsidó, ablakos tót, bolgár
kertész, vagy egyéb ilyen fajtabeli kereskedő tünik föl a messze puszta
végtelenjén, Burkus nem is ugat, csak vakkant.

– Eh, eh – mondja.

Ha kocsival halad el valaki, másképp szól:

– Buff, buff – így szól.

Mészárosokat, a kik eladó tinók, juhvágókat, a kik mustra-birkák
irányában jönnek, némi szeretettel fogad, mert megérzi rajtuk hihetetlen
messziről az állati vérszagot.

– Beő, beő, be–vevő – így nyilvánítja ilyenkor Burkus a nézetét.

Éjszaka, ha gyanus ember közeledik, Burkus a terep ügyes kihasználásával
bujik elő az árkokon keresztül s merészen kiáltja ki a feneketlen
sötétbe a halberdót.

– Hab, hab, hab-habbab, buffhabbab, buju, buju, buju.

Ha megint más kutya koncsorog a mezőségen, a nyugodt s előkelő Burkus
csak figyelmeztető szavakat kiált neki, hogy ne közeledjék idegen
territóriumra.

– Bek, mek, belem, melem, bekmek…

A darvakra, ha elrepülnek előirt ivekben a tanyaház fölött, szintén szól
nehány szót, nyilvánvalóan azért, hogy a gólyánkkal össze ne merjenek
verekedni.

– Balabuff-buff, balabuff – mondja, de ez csak oly csendes mondás, hogy
talán még a darvak sem adnak rá sokat.

Ily különféle szólásai vannak Burkusnak, a ki a kutyageneráczió apja a
tanyán. Van még egy másik is, a ki szintoly legöregebb kutya, mint ő, de
biz az nem sokat ér. A Talpas nem tud ugatni.

– Botnyelvű a szegény – ez az öregbéres véleménye, a ki szintén okos
ember. Járt Pádovába. Akkor még jó világ volt ott. Akkora sajtot kapott
egy garasért az ember, hogy csak győzze megenni.

Igen hát, a Talpas botnyelvű, de igen derék kutya azért. A nyulat
eltudja fogni, a mihez a Burkus nem ért. Burkus igen ügyetlen jáger,
mert ha nyulat lát, rögtön csahol.

– Ahhá, ahhá? – kiabálja.

A nyul ilyenkor elszalad. Ellenben Talpas szeliden oson utána az
erdőszéli bokrok alatt s derékon kapja. Akkor behozza a tanyába s akkor
ketten megeszik gombócz nélkül. Csupa szőr a szájuk, de nekik az
mindegy.

Burkust tavaly végiglőtték.

– Elharántolták – mondta a béres.

Valaki rálőtt s egy fáradt golyó végighasította a bőrét. Nyögött, mikor
hazatért, mert odakutyálkodott akkor is. Talpas Burkust szemrehányással
készült fogadni s várt reá az akáczok alatt.

Szép lombos akáczok, de felette görbék. Most négy éve meg voltak faragva
karónak. Ölbe voltak rakva a tanya háta mögött. Aztán kerítést csináltak
belőlük a virágos kert elé s nagy X-formába verték valamennyit a földbe.
Az Isten megáldotta azt a földet, az akácz pedig megfogta, lombos lőn,
az egyik arra görbe, a merre az X-nek a ballába van, a másik arra görbe,
a merre az X-nek jobb lába van. Itt várta Burkust a Talpas.

No csakhogy nem a régi méltóságteljes Burkus jött. Dehogy. Jött egy
Burkus, lassan, minden lépésnél belesüppedve a homokba, jött egy Burkus,
lomhán, lomposan, nyögve.

Talpas néhány lépést elébe ment. Megállt.

Burkus jött, fölemelte a fejét, ránézett élete párjára s lehajtotta a
füleit.

Aztán a jobb oldalával elvonult Talpas előtt.

Talpas látta a sebet. Nyöszörgött. Burkus megállt. Talpas gyógyítani
kezdte. Ötödnapra behegedt. Burkus ma Talpas rabja s örökre hálás.

Tíz éves házastársak között olyan kedveskedést sehol nem találni, mint e
két kutya közt. Burkus többszörös öregapasága daczára oly negédes
tánczot rop az udvaron Talpas előtt, hogy az elneveti rá magát, pedig
igen komoly rendszerint, mint minden szótalan állat. Mondta már az
öregbéres, hogy botnyelvű szegény. Soha sem tud szólni.

Burkus tavaly beállt zsandárnak. Neki vannak ilyen raplijai. Én ezt így
mondom: rapli. Az öregbéres, a kinek parasztember létére kötelessége
magyarul beszélni, azt mondja:

– Mög van háborodva.

Burkus valósággal meg volt háborodva zsandársága időszakában. Nem tudni
miért és hogyan, a kutya beleszeretett a csendőrökbe. E derék, szálas
fiuk minden harmadnap jöttek a pusztára a messzi örsről, gyalog
keresztül a nehéz sivó homokon, bementek a tanyára vízért s aláiratták
ellenőrző könyvecskéiket. Burkus azelőtt a béres kutyákkal egyetértőleg
dühösen fogadta őket, finánczokat sejtve bennük. Később fokonkint
szelidülni kezdett, s egyszer hizelkedve dörzsölte csodálatosan nagy
fejét a lábaikhoz. Azután velük ment, kisérte a közbátorság fegyvereseit
a napos pusztán, a meddig a szem ellátott, s csak este tért vissza
fáradtan, kiéhezve. Ez így ment talán három hétig, azután abbanhagyta a
dolgot, megint a régi dühös állat lett. Ezt a rejtélyt megfejteni azóta
senki sem birta, s Burkus viselkedésének oka gyanánt még ma is az
öregbéres föntebbi véleménye az irányadó. Az öregbéres föntartotta
nézetét.

– Mög volt háborodva – mondta – mög. De talán tanult tőlük valamit.

No, nem mondhatnám. A pusztai kutya gazdája holmiját csodálatos
erélylyel védi mások elől, de maga azért néha belekóstol. Városi
emberek, ha néha csöndes falukon utaztak keresztül, láthatták, hogy az
idegen szagu városi hintót mint ugatják végig az utczán az ebek. A kutya
kiáll a porta elé s szalad ugatva az üveges batár után, de csak addig, a
meddig az ő kerítésük tart. Erről a területről kiugatván becsülettel a
kocsit, a melyben valamely idegen támadót sejt, nyugodtan visszamegy a
kerítés végéről, a hol már a másik porta Tiszája vette át a szolgálatot.

A kutya itt nyilvánvaló tudását árulja el annak, hogy meddig terjed az ő
birtokuk, akárcsak az utczai bakter, a ki a reábizott házon kivül nem
bánja, ha az egész világot elviszik a betörők.

A pusztai kutyánál fejlettebb ez az érzék. Annak szeme előtt nincs
kerítés, a mely megmutatná, meddig terjed a gazdája birtoka, s mégis
tudja. Van olyan birtok az országban nem egy, a mely városi emberé s a
tulajdonosa nem tudja oly határozottan a földje szélét, mint a kutyája.
Az eb az ő vagyonát e határig védi becsülettel, éjjel és nappal, e
határig bátor, néha kegyetlen és durva, e határon túl gyáva, félénk s
megdobhatja röggel a messzi tanyai iskolába igyekvő béresgyerek.

Ilyen értelemben Burkus kitünő preventiv policzista volt, de máskép
csalfa gazember, a ki mindent lopott, a mihez hozzáfért.

A szitát kilopja a konyhából, hogy az apró kutyafiak beleállva, egy
ujfajtáju veloczipédsportot rendezhessenek.

Ellopja a téli vadász-sapkát csak azért, hogy beledughassa az orrát s
megjelenhessen Talpas előtt mint álarczos.

Ellop minden néven nevezendő húst. Ezeket nem huzza az orrára, hanem
megeszi.

Előszeretettel lopja a tollseprüt, dohányzacskót. Minek ez utóbbi neki?

A gazember elviszi az öregbéreshez, a kit nagyon szeret, mert az engedi,
hogy nyalogassa a csizmáit, a miket lopott gépolajjal ken be. Az
öregbéres kiüríti a zacskót, Burkus visszahozza. Megrugatva, följajdul,
kiszalad a házból, futtában elvisz egy papucsot s oly kedveskedéssel
teszi Talpas elé, mint az Aladárok az első ibolyát a Margitoknak.

Azután szokott helyéről, az öreg eperfa alól elzavarja a kácsákat, a
meleg homokba fekszik s ajkai körül kaján mosolylyal a ház ajtaját
nézegeti.




Legényavatás.

A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos
öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez,
hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is
bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen
erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak
selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a
levegőből, azután azt mondja:

– Hát kéröm mijen szömtelenségök történnek.

– Ugyan?

– Hát kéröm, mögáll az embör esze.

– Az?

– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet
mögmaradni a tanyába. Kéröm.

– Ugyan?

– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom.
Szörnyüség ez, kéröm. Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre
elsüjjednék szégyölletömbe.

– Dehogy.

– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a
kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék
a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye
montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én
mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd
Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!

– Az?

– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri
mögtönni?

– Ugyan?

S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt,
a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó
papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba
rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott
maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma
bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a
férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a
vénasszony pletykáját végig kelljen hallgatni, mert az rendesen
lélekveszedelmet jelent.

*

Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért
szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép,
mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a
hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a
becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak
nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit
bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok
vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)

Ilyesmik megeshetnek, de már a szemeit csak nem lehet kiszurni senkinek
sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos
szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De
közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy
üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás:
arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert,
mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével
babonázta az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az
ilyesmire rá sem hederítenek.

Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani
szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig
nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor
elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.

Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a
Vera.

*

Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak
emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem
külömb már, mint akármelyik másik.

No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel
szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog
eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna,
rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül
a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a
kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.

Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és
átszállott messze a beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök
megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a
kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény
(nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így
mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:

– Nono. Ha az isten szamarat teremt, teremt annak füvet is.

Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki
tudja, mondja ki az igazságot.

Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran
változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz
csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely
szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak
helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az
ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a
mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a
venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.

El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál,
pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, olyan a
szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít
legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az
volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor,
mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.

Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy
azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a
tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé,
egész a másik hétfőig.

*

A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott,
sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a
fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.

– Hát te? – mondja a gazda. – Te fiu?

– Nem – mondja a legény.

– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár
udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán
vereködött a tánczhelyön.

– Úgy, úgy – mondta a többi. – Ez így van.

Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos
fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske az
egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg
lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a
tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.

– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a
helyes kölkön, – de mögembörösödtél!

Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul
egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember,
hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem
lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal
kenik, begyógyul időnap előtt.




Pengetés.

Kaszát minden boltban árulnak mindennap, sőt még utazó boltosok
hordozzák is a tanyákon át, mégis miért vesz az ahhoz értő ember
bucsukor kaszát? Kétségtelen pedig és tudnivaló, hogy az itt vett kasza
sem külömb, (mert nem igaz az, hogy a bucsukra külön kaszákat
csinálnának azok, a kik ilyesmivel foglalatoskodnak), sőt lehet mondani,
hogy a legselejtese is éppen az ilyen tömeges vásárlásra kerül. De lám
mégis. Megtudja-e valaki mondani, hogy ünnepnap miért szebb a nap? A
felhők miért fényesebbek, az ég pedig miért kékebb, mint más közönséges
dolgokra rendelt napokon? Még a homok is más és a lábra öltött bőrök
másként ropognak benne. Továbbá ilyenkor bucsukor olyan szép minden,
hogy az, igazán mondva, valóságos tiszta szin gyönyörüség, a fák mintha
egyenesebben állanának, mint Úrnapkor a városban a katonák, ellenben az
úgynevezett bojtorján csodásan piros szinü virágát kinyitván, vele az
árok tulsó oldaláról az útfélre hajol. A jegenyenyárok levelei röpködnek
a szélben és – mint már ez nekik régi módjuk – susognak. Derekuk
ilyenkor halvány fehér, pedig derekaik nagyok és vastagok. Ezüstszín
kéreg veszi körül az egészet s helyenkint látszanak csak rajta
dudorodások. Biczók Péter az asszonyával, eladó leányával és legény
fiával a bucsu felé haladtában elmenvén mellettük, egynél megáll.

– Nézd e, – mondja ellágyulva.

Az asszony nem emlékszik.

– Mit? – kérdezi.

– Hát nem látod? – szólt ujból Biczók, a fára tekintvén.

– Az az! – kiáltja most már elpirulva az asszony és körültekint
szemérmesen – jajaj…

Voltaképpen pedig nincs semmi jajgatni való a dologon, mert nem történt
egyéb, mint hogy Biczók fölfedezte a faderékon azt a szivet, mit húsz év
előtt faragott bele. Vékony kis nyárfa volt akkor ez a jegenye, melyet
így megrontott Biczók, de a fa kiheverte a bajt, nőtt, vastagodott és ma
már annyira szétment rajta a vágás, hogy arra a tulajdon mestere is alig
ismerkszik rá. Furcsa is ez, különösen, hogy az akkori bicska még egész
állapotban van meg a Biczók zsebében, pedig a bicskaaczél holt állat,
ellenben a vele élőfába vágott dolog eleven, mégis ez már alig
mutatkozik, mikor amaz még teljes egészében él. Hát most már mondhat
mindenki azt, a mit akar, de az nyilvánvaló és ellenség sem tagadhatja
le, hogy a bicska rendes. Ha pedig a bicska rendes, akkor ráfordulhatunk
azonnal így szóbeszédben a kaszákra (mert tessék elhinni, hogy a kasza
is csak úgy embere szerint válogatódik).

Búcsú helyére érkezvén, hirtelen elmarad Biczók a familiától. A család
megy előre a kápolna keresztjéhez, a hol leborulva imádkozik. Biczók
pedig oldalt fordul.

A nagy téren, a mely fölött öreg akáczok nyitják virágaikat, egy oldalon
messzibbről jött búcsusok kocsijai állanak; középütt, de távol a
kápolnától, hogy oda ne hasson el vásári zajuk, mézeskalácsot árulnak,
továbbá fütyülőket a gyermekeknek, a kik már dudálnak is rajtuk erősen,
csapatostul járván. Ott mérik becsületes tótok az asszonyi hivalkodások
áruit, kendőket, nyakba való kereszteket, lánczokat és finom patyolatot.
Ismét tovább a kalendáriomos ember is ott van a sorban s históriákat
árul. Igen szívreható történetek ezek a sziklához lánczolt Gergelyről, a
Micz bánné hét gyermekéről, egy Ildikó királykisasszonyról, valamint
Attila három fiáról. A kalendáriomos ember olykor énekel belőlük egy pár
sort, a mit sokan hallgatnak, leginkább a legények közül. Késes is van,
a ki bicskákat hozott eladni, épp így a pipaszáras.

Mindezen többé-kevésbbé fölösleges és hiábavaló dolgoktól kissé
messzebb, egészen az utszéli fasor alatt, komolyan elvonulva, meglett,
élemedett férfiak rakták ki a földre áruikat, a kaszások.

Soha még aranyból és ezüstből, aczélból és vasból nem csináltak olyan
tisztességes eszközöket, mint a szántóvas és a kasza. A kasza
segítségével három hét alatt lehet megkeresni a buzatermő rónákon az egy
esztendőre való kenyeret. Ez a világ legszebb kardja. Ellenben
félelmetes eszköz is. Mikor a hosszú nyélen meglódul az erős munkás
kezében, azzal el lehet vágni az ember lábát csontostul. A fű harsog, ha
vele vágják, a búza ropog. Vásárlását élemedett, hozzáértő férfiak
eszközlik. Alkú itt alig van, mert az elárusítók szabott árakban
dolgoznak, mert a reputáczió sem engedi, hogy ha az egyiknek ennyiért
adta, olcsóbban adja a másiknak. De e helyett van választék, eléggé
kiterjedt. A vele való kereskedés nem nehéz. Kihoz az ügynök egy ládában
ötven kaszát, egy másikban ötven fenőkövet, a ládákat leteszi a földre,
a tetejüket fölemeli és készen van. Igy jön sorba sok, a különféle
gyárak megbizottai. Még csak egy zsákvásznat kell leteríteni s arra
sorba rakni a kaszákat, némely részét úgy fordítva, hogy a fokánál fogva
a vevő vehesse föl, más részét pedig a fokával befelé, hogy azt meg az
árus kaphassa föl s mutogassa. Ezenfölül, a kinek a kaszái delejesek, az
nehány marok szeget is szór a zsákra, legkiválóbban pedig szükségeltetik
a pengető. Ez némelyiknél egy darab aczél, a másiknál fél tégla, a
ravasz czigány azonban mindenképp nagy kvarczkavicsot hord magával, mert
azon szebben peng a kasza.

A humort és a tréfálkozást, a mi a nép pénzköltését más aktusnál oly
igen nagyon jellemzi, itt megtalálni alig lehet. Valóban komoly dolog
ez, a kenyéradó eszköz megválasztása.

Biczók elhaladva az árusok előtt, hirtelen fölvesz egy csillogó, fehéres
kaszát, a melynek a foka veresre van festve. Megnézi a végét, a melynél
fogva majd a nyélhez illesztődik. Végig húzza ujjaival a felső részét,
azután az élét s a körmével meg is pengeti. Ha a körmön meglátszik ennek
a nyoma, az nem baj, mert a köröm növendő, ellenben ha a kasza éle törik
ki, az ugyan ki nem nő többé. Most a hegyét és a fokát kell két kézzel
fogni s meghajlítani, tanulmányozván ezáltal az aczélosságát. Ha mindez
beválik és semmi irányban sem kelt aggodalmat, következik a dolog
főrésze, a pengetés. A kasza felső végén kell megfogni a vasat, hogy a
penge az élével fölfelé álljon s oda kell azt most ütni a kavicshoz. De
a mint az ütés megtörtént, azonnal fölkapja a próbáló s föltartja a
levegőbe, hogy ott pengjen.

Szépen hangzik.

– Hm, – mondja Biczók, illetve inkább gondolja s nézi a kaszát mindakét
lapján figyelmesen.

Azután az árát kérdezi. Biz annak szép ára van.

– Már ezt így adjuk, szólt az árús. – Ha olcsóbbat keres, találhat itt a
szomszédok közt.

Biczók le is teszi a kipróbált jószágot, de annyi figyelemmel él, hogy
legszélrül tegye. (Hátha visszajön érte az ember.) Megy odább s egészen
sötétkék kaszákba botlik. Azután jönnek régi fajtájú feketések, továbbá
czifrázott oldaluak. Egy helyen kikapja az árús a kezéből a pengét.

– Ide nézzen, – szól.

S odanyujtván a szegcsomóba, a kaszát fölkapja.

Hát négy-öt szeg ott lóg rajta. A körülállók jólelkű nevetésre fakadnak,
mintha mondanák: az ördög vigye el a tudományát, de játékos.

De nem rossz kasza ez se. Im Biczók elejétől végig a próbák alá veti,
utóbb fölragad a vászonról egy kaszakövet s az élén azzal erős
nyomásokat eszközöl. A mint a követ húzza, pattog kifelé a vasból a
szikra s minden nézők, venni akarók az árusra tekintenek, hogy mit szól.
Már ekkora dolog után egy pár büszkeségszavat csak szólhatna, de nem
szól az élelmetes ember. Inkább hátranyul maga mellé s onnan a
ládaaljából keres elő egy kaszát: – No ezt próbálja.

Ez sem különb ugyan, mint a többi, de mert rezelvált helyről kerül ki,
több figyelemben részesül. Szórja ám ez is a szikrát, de Biczók egyszer
csak szótalan leejti a többi közé s megy tovább. Végül pedig, mert
hiszen az a dolog vége, vesz egyet. Éppen gombolja az ünneplő mellényt
kifelé, hogy a tárczához juthasson, a midőn vállon érintik.

– No? – kérdezi a felesége, – talált-e már kend?

– Épp most fizetöm, – feleli Biczók és ki is fizeti a kasza árát, a
melyet most már bot gyanánt visz, haladván hazafelé a családdal.

Az asszony nem vett magának semmit, de az eladó kezében egy csinos
újmódi kendő van, a sarkában az ország czímerével.

– Ez az ezredös esztendőre van – magyarázza.

– Hát ügön, felel helybenhagyólag Biczók – de mán azt a nagy szivet mér
vötted…

Az eladó majd elejti a nagy mézeskalácsot, a mit a másik kezében visz,
erre a szóra. Pedig szép szív nagyon, még tükör is van benne, körülötte
pedig piros és sárga rózsák valóságos czukorból.

– Ezt-e – nevet föl az asszony vidáman. – Ezt nem mink vöttük.

– Nem? – kérdezi tünődve Biczók. – Hát?

Már az útszélen, a rozs között a piros virág nem sokkal pirosabb, mint
az eladó. Talán még a nevét sem tudná most megmondani, ha kérdeznék.

– Franczia Gergő vötte neki, kottyan bele a legény.

Az asszony boldogan mosolyog. Biczók menvén a fehér, ezüstös homokban,
vidámra nyilt szemekkel tekint végig a familián. Franczia Gergő… Ej, ha!
No nézd el, nézd. Gergely kétségkivül rendes legény, amugy birtokba sem
utolsó, lám, nem hiába nem eresztette napszámba járni a lányát. Szivébe
nagy öröm ül be, a farsangra gondol, a lakodalomra, arról vissza a
szépen igérkező termésre, mint a melyből minden költségek előadódnak.

– Ez mög ojan kasza, – szól boldogan – hogy a fa derekát is átnyesi.




A kompban.

Valamely ünnepnap reggelén évek előtt Vásárhely felé igyekeztem, a hol a
kis-homoki szőlők között akadt volna dolgom. Nem annyira dolog, mint
inkább mulatozás, egy barátom hivott meg tanyaszentelésre. Az ilyesmi
rendszerint kevésbbé szokott szentelés lenni, mint mulatság, s ez okból
többszörösen megigértette velem a meghivó, hogy elmegyek. Az igéret szép
szó, ha megtartják, úgy jó – véli a szokás-mondás s nagyon igaza van
neki, mert az igéretet nem mindig tartja be a magyar. Itt is majd úgy
volt. A vonat reggel négy órakor indult. Éjfélkor otthagytam a
törzsasztalt s hazamentem. Háromkor fölkelek s megyek kifelé a vasútra.
Elhaladva egy éjjeli kávéház mellett, gondolom: jó lenne egy kis reggeli
kávé. Talán csak van neki. Hiszen volt s nem ez lett volna a baj, hanem
az, hogy a tisztelt törzsasztal kompániáját bent találtam a kávéházban.
Én már ki is aludtam magamat s reggeliért jövök, ők még mindig a vacsora
után dukáló bort iszszák. Ugyancsak zsiros vacsora lehetett. A szótalan
ember bőbeszédüséggel tárgyalt vadászélményeket, a vén nőgyűlölő a
pénztár tündére felé kacsingatott s lábait olyként rakta egymásra, a
mint ezt színpadokon szokták tenni a Gastonok és egyéb grófok. A vidám,
anekdotás czimbora elhallgatott, csak a bort önté folyton és keverte
vízzel és semmi egyéb dologról tudomást nem vett. Az arczok pirosak
voltak, a szemek veresek, a kompánia túl volt a rendes mértéken s
erőszakoskodott. Nem akarták engedni, hogy kávét igyam, bort kináltak
parádival, a mi úgy reggel éhomra nagyon jó itat lehet, ellenben a
kávét, mint lanyha irányzatú gyarmatárut föl akarták lökni. A kompánia
kétségkívül igen érdekes volt s a jelenéből lehetett remélni, hogy
jövőjében még szebb lesz. Már mind egyszerre beszél, csak a beszédes
hallgatott. Elvették a botomat s míg ezt kialkudtam tőlük, lekéstem a
vonatról. A vonat négykor indul Vásárhely felé s négy óra öt perczkor
már csak a füstjét láttam, a gúnyos füttyentését hallottam, a mint a
baktói tanyák közé kanyarodva, a lapos messzeségből még visszakiabált.

Szép az nagyon, az igéretet betartani s itt már rövid útja nincs más a
dolognak, mint menni szépen a vonat után. A drótostót is így járja be az
országot vasúton, hogy a töltésen utazik csak gyalogszerrel. A mig
hajnali időben kocsi után járna, míg az fölkászolódna, fele útját már
meg is tette az ember. Azután az idő is neki való, a ruha sem olyan,
hogy abban ne lehetne országutat járni, csak épen a bot hiányzik, a mi a
kutyák ellen igen ajánlatos, mert a mi van, az igen vékony. Azt, ha
elkapja fogai közé a tanyai kutya, kettéharapja.

Különben mindegy volt már, az úton majd akad valami tört ág.
Megindultam, s miután megindultam, most érek oda, a mit elmondani
akarok. A vasút töltésén haladva elmaradnak kétoldalt a szegedi tanyák,
jön a gyevi határ. Itt a fás útra kell letérni, azon kimenni a Tiszához,
a Tiszaparton a komphoz. Lapos táj ez, miből egyedül a nagy töltések
magasodnak ki, arról meredélyes út vezet a parthoz. Túl a falu mentén
egy nepomuki János látszik, a kinek a szobrát vízvédelmi szempontból
szokás a partra helyezni s a míg be nem jön a víz, beczézik is, de ha
kiönt a Tisza s látják, hogy János mit sem tett a vidék érdekében,
elhanyagolják s többé nem fogják oly szorgos gonddal fehérre meszelni
rajta a kőpalástot.

Utas embernek mindig szerencse, hogy az innenső oldalon találja a
kompot, a legnagyobb szerencse azonban, ha indulóban van, mert a komp
egy-két gyalogutas kedvéért nem szívesen indul útnak. Ezúttal volt már
rajta egy kocsi két macskalóval, a miken madzaggal volt összefoltozva a
szakadozott szerszám. A révészekkel a gazdájuk beszélgetett s pálinkát
kinált nekik, a mit a zsebéből húzott elő. A hosszú üvegnek csak a
fenekén lotyogott, a többit beszedte a magyar s ez alapon igen vidám
állapotban volt már.

A kocsiban széna között félig fekve, félig ülve látszott egy sápadt,
beteg asszony, a ki rongyokba takart, egészen apró gyermeket szoptatott.
Szomorú volt, s olyanforma, mint a ki a halálát érzi, vagy pedig nehéz
betegségből lábbadt föl s még el van bágyadva nagyon. – Az ember
szavából, a ki folyton beszélt a révészekkel s a nyelve pergett, ha
kellett, ha nem, ki lehetett érteni, hogy a vásárhelyi rétre igyekszik s
oda is való. Egyre szavalt, közben meg-megtántorodva s hogy a pálinkája
nem kelletett a józan életű vizi embernek, most a dohányát szedte elő.
Pedig maga a megtestesült szegénység volt ez ember a maga gunyájában, a
mely az ünnep daczára köznapinak látszott s az asszony hosszas
betegségét mutatja, hogy a szakadásaira sem vetettek foltot. A gyerek
nyavalygott a vékony, sápadt nő emlőjén, keze-lába pedig oly nyugodtan
volt a rongyaiban, mintha már nem is élne.

Az ember ezen közben gyanusan nézett végig, azután csak téblábolt
tovább, mintha észre sem venne. Hanem a révészekkel, a kik a komp
köteleit oldozták el, most már lassan beszélt. Azok nem feleltek neki,
csak az öregebb nevetett rá viszonzásul a pipa dohányért, a mit kapott.

Ellökték a kompot a partról, mikor a töltés oldalában álló házból a
gazda lekiáltott:

– Hej, az a gyalogos nem fizette meg a vámot.

Nem ám. Nem tudtam, hogy ilyen külön pénztára van az ódon vizenjáró
eszköznek. A révészek ezt hallgatag tudomásul vették, ellenben a réti
ember most már hangosan mormogott.

– Persze, persze – mondta. – Ilyen az úr mind… Muzsikáltat, de nem
fizet… Hej, hanem megkövetelik a szegéntől…

Az elfojtva, de mégis elég hangosan mondott szavak a tanyai
szocziálistát árulták el benne. Kedvetlenül járt-kelt a kompban s
láthatólag nem tetszett neki, hogy nem védem magamat előtte.

– No kiáltotta boszusan – még a pipa is kialudt… Hej pipa, pipa,
belülled is csak a garasos fajta jut neköm, mög a kapadohán. Hej, hanem
jut a finom bűrszivarra, mög papirszivarra az uraknak…

– Pétör! Pétör! – szólt csitítóan a beteg asszony a kocsiból.

A rongyos ember odaszólt neki:

– Ne beszélj, asszony… Nem érted te ezt. Én beszélhetek. Én megfizettem
a vámot. Nem úgy, mint némely ember.

A két révész már nem hallgatott rá, a komp a Tisza sebes árjába jutott,
a víz megfeküdte, nyomta a keresztben álló hajót, elég dolog volt a
kötelekkel. Egész erejüket abba vetették. Most ő is odaállt, a pipát
félfogára kapta s nagy nekigyűrkőzés után szintén a kompkötélbe
kapaszkodott. Húzta, már a mennyire tőle telt.

Egyszer aztán rám kiáltott:

– Hát az úr? Mér nem húzza a kötelet?

A kocsiból újra hallatszott:

– Pétör! Pétör…

– Hallgass, hallgass! Mért nem húzza? Vámot nem fizet, de a kötél se
tetszik neki. Ilyenek ezek mind… Nem is tudom, miért nem tösz velük
valamit az Isten…

A víz közepén jártunk, a folyó tavaszi áradata egyre jobban nyomta a
kompot, az alattság-kötél megfeszült s a facsigák, a melyeken járt,
nyikorogtak. A zajukban egy vékony, szomorú hang szólt:

– Pétör, ne veszeködj… Ne bánts te senkit…

De már nem lehetett vele beszélni. Dühös volt, káromkodni kezdett s
annyira előre nyult a komp kötele után, hogy majd beleesett a Tiszába. A
víz közepén föltámadt benne a bátorság s bár nem jött arra az oldalra, a
hol álltam, a kötél mellől folyton kiabált:

– Hallja – kiáltotta – hát húzza vagy nem húzza?

Utóbb eluntam hallgatni. Az emberben sok szép káromkodás marad meg a
katonaságból, als Erinnerung an meine Dienstjahre. Ezeket most igen
czélszerű volt elővenni. Annyi bizonyos, hogy valamely
agrár-szocziálista fejtegetés nem hatott volna rá ennyire.

Egyszerre megcsendesült, szótlan húzta a kötelet s már csak egészen
halkan mormogott:

– Az, az… kiabálni mind tud… Persze, hiszen arra való a szegén, hogy azt
mindig szidják.

Parthoz értünk. Míg fizettem, kivezette lovait a partra, de nem ült föl
a kocsiba. Megvárt, míg kijövök. Nem akartam észrevenni, de a mint
elhaladnék mellette, előmbe állt.

– Uram, – mondta – haragszik még?

Nem feleltem, mert hiszen valamivel csak meg kellett mutatni neki, hogy
az előbb rosszul cselekedett. Nagyon bánthatta ez, mert még egyszer
szólt:

– Uram…

A kocsiból szólt az asszony:

– Pétör… ne alázkodjál sönkinek…




Nazarénusok.

Valahol egyszer egy ember gondolkozni kezd s miután bevégezte ezt a
munkát, kijelenti, hogy nem jól van ez így a mostani hittel. Másformát
kell csinálni, javítani kell rajta. Akkor ezt a véleményét elmondja az
embereknek, azok bólogatnak reá s azt mondják:

– Így van ez és nem másképp.

Ez a hiteknek a magva. Az új vallás aztán terjed, az emberek elmondják a
többi embereknek, mindig csak emberek embereknek, mert az asszonyoknak
elég, ha utólag vesznek tudomást az új hitről.

Mind ilyformán indult meg. Jézus, Mohamed, Luther, Kálvin ilyformán
kezdték a dolgot, ilyformán terjesztették új vallásukat, a mely
mindenütt a népben kezdett először terjedni, a népben, a mely egyébként
minden új dolgok iránt bizalmatlan szokott lenni. Mentek, röpültek
széjjel az új hitnek dogmái s hódították magukhoz a híveket
megmásíthatatlan erővel és országok épülének föl rajtuk.

… Kurta, kicsinyített kiadásban támad még most is mása ennek. A széles
Alföld valamely tanyaházában egy gazda, talán a karám mellett a gulyás,
gondolt magában valamit; a mit gondolt, elmondta a többinek, a többiek
bólogattak reá s azt mondták:

– Igy van ez és nem másképp.

És támadt az új hit kint a tanyák alacsony ereszei alatt, a cserények,
szárnyékok, karámok oldalában, a Tisza füzesében, a halászkunyhók előtt,
megszületett a maga csendes mivoltában a nazarénus szekta, a Názáreti
Jézus Társasága, a mint ők magukat nevezik. Apostolai sohasem voltak,
papjaik szintazonképen hiányzanak és ezek azért vannak mégis, a vallás
(mert vallás ez, a mit egy nagy, ismeretlen pusztai gondolkodó talált
föl) pedig terjed és egyre szélesebb köröket kapcsol magához.

Honnan keletkezett, ki volt az első, a ki azt mondta, hogy én vagyok a
Názáreti Jézus Társaságának a magva, nem tudatik. Illetőleg lehet, hogy
tudós lexikonok tudják, de nem kutattam bennük utána s csak azt beszélem
el róluk, a mit magam láttam. Látni pedig lehet sokat, mert annyi
bizonyos, hogy ez a szekta a keresztény, egy Isten hivő vallásnak
bizonyos depurátuma, visszaesve az őskereszténység ódon egyszerü formái
közé, a mostani pompákban és szélsőségekben bővelkedő modern
katholiczizmusból. Bizonyára furcsa volt eleintén ez a dolog, különös
volt látni a nazarénus papot halzsiros csizmában és gatyában a hívei
között s nevették is őket eléggé. Később alább hagytak az emberek a
nevetéssel s ma már alig van, a ki gúnyszót tudna találni reájuk.

Mert mindaz, a mit a keresztény vallás szépet tanít, benne van e szekta
hitelveiben, – azonban ennek a szektának a hívei ez elveket be is
tartják, nem úgy, mint mi gyarló bűnösök. Ime azzal, hogy eltiltja a
bélyeges papir használatát, egyszerre végét szakítja minden pörnek és
minden adósságcsinálásnak s eltiltva követőinek a szeszes italok
élvezetét, ez egyetlen szigoruan betartott dogmával messze kergeti tőlük
mindama bűnöket, veszekedést, ölést, költekezést, a család
elhanyagolását – már a mikbe az iszákos emberek bele szoktak esni.

A nazarénusok vallása tiltja mindennemű fegyver használatát. Ez ugyan
kétélű dolog a mi szuronyos világunkban, de azért el kell ismerni, hogy
az a pusztai paraszt, a ki e vallást föltalálta, midőn ezt a pontot
beirta a követendők és megtartandók közé, nagyot, igen nagyot gondolt –
kigondolta a háborús világ végét. Mert hiszen természetes, hogy ha az
egész világ elfogadná ezt a tételt, akkor senki sem hordana fegyvert s
lehetetlen volna a militarizmus meg a hadviselés.

Ők Istennek nevét hiába nem veszik. A nazarénus nem esküszik a törvény
előtt sem s vallásuk, elterjedtségük sulyát igazolja az, hogy a
törvényszéki tárgyalóteremben ma elfogadják azt, hogy a nazarénus ne
esküdjék Istenre. Amúgy is föltétlenül bizonyos, hogy igazat mond.

Csalni nem szabad, lopni nem szabad. Persze az más felekezetnél sem
szabad, de a nazarénus abban különbözik a többitől, hogy ezt a tilalmat
betartja. A szegedi Csillagbörtön rablakóinak száma állandóan hat- és
hétszáz között váltakozik, de nazarénus még nem volt közöttük.

Mindezen tételek közül magasan emelkedik ki a szektának egy fontos
alapelve: a segélyezés. Nincsen olyan egymást kölcsönösen gyámolító
szövetkezet, a mely bajában és szerencsétlenségében annyira ápolná
egymást, mint ez egyszerű emberek a vallásuk révén.

Pedig sokfelé vannak. Az aradi vár kazamatáiban, a katonai
brigád-áristom börtönében, a hova a fegyver el nem fogadása miatt jutnak
regrutakorukban, épp úgy föltalálhatók, mint a széles mezőségeken.
Novibazárban ismertem két közembert a zászlóalj legénysége között.
Azelőtt altisztek voltak Szegeden, korhelységökért lefokozták őket,
ültek az aradi várban is s onnan kerültek büntetésből a boszniai
zászlóaljhoz. Ekkorra azonban a két korhely már jámbor, szelid volt: a
brigád-áristom nazarénusai áttérítették őket a _hivők_ vallására.

Az ujságok közlései nyomán ismeretes, mily állhatosan tartja fogadását a
nazarénus regruta s nem veszi magához a fegyvert. A kikötés meg egyéb
katonai szigoruságok megtörik ugyan egyikét-másikát, de nem mind. Ezek
aztán mennek a katonabörtönök rabjai közé, hosszu esztendőkre, le a
vastagfalu kazamátába, a hol, mint a példa mutatja, nem hogy hitükről
letennének, de még hiveket toborzanak.

S a dolgok alapját igazán nem tudom, hol keressem. Honnan ez a
fanatizmus, a hitnek ez a csodás, mély bensősége, a lelkierő ez egyszerű
emberek legegyszerűbbjeiben? Ki tanítja őket, miként férkőznek agyukhoz,
szivükhöz? Ki kezdte el ezt a dolgot, ki folytatja, miként tesz ily
óriás, hihetetlen hatást a népre, a mely miatta, vagy inkább érte eltér
temploma homályos boltíveitől, oltára gyertyáitól, papjai aranynyal
varrott palástjaitól?

Az ok talán a formák és az elvek egyszerűsége, talán – és talán
legjobban – az, hogy ez elveket épp olyan egyszerű ködmönös ember
magyarázza nekik, mint a mily egyszerüek és ködmönösek ők maguk. És
lehet, hogy az tetszik nekik, hogy nincsen úr közöttük. Mert az úr nem
örvend valami különös tiszteletnek a tanyákon. Ur, a kitől földet bérel,
úr, a kinek pörét adja, úr, a ki gyógyítja, a ki eltemeti, a ki az adót
szedi s ez mind nem megy ingyen. Tiborczok ma is vannak fölöttesen s a
ki pantallóban van, azt azzal a gondolattal nézik végig, hogy: hej, ezt
is a mi pénzünk árából vötte az úr.

Mert sem úr, sem úrféle közöttük nincsen. Titkon és zaj nélkül üléseznek
és tartják az istenitiszteletet alacsony tanyaházak gerendás szobáiban.
Azonközben mindig akad ember, a ki belép közébük, annyira, hogy a
szegedi alsótanyán, a hol a pusztai plébános nem akarja eltemetni a
fölszentelt temetőbe a nazarénus halottakat, a Názáreti Jézus Társasága
részére külön temetőről kénytelen gondoskodni a hatóság.

*

Az alábbi jelenetet esküdtszéki tágyaláson láttam, a hova tanuságtételre
be volt idézve egy faluból valami tiz ember. Szokás szerint előzőleg
eskütételre szólították valamennyit s kilencz meg is esküdött. A
tizedik, egy igen csöndes tartású és viselkedésű öreg, előbbre lép.

– Arra kéröm a tekintetös biróságot, hogy én ne esküdjek, mert én hivő
vagyok.

Az öreggel nem is tétették le az esküt.

Aztán folyt a tanukihallgatás, a tanuzók szobájából egyenkint jöttek elő
az emberek s vallottak, ki ezt, ki azt. Minden egyes vallomás után
megkérdi a tanutól az elnök a költségeit.

– Mit fizetett a vasúton?

– Két hatost.

– Hát akkor oda-vissza négy hatos?

– Űgön – kapta rá az ember.

Az utána jövőtől már így kérdezte:

– A vasut oda-vissza négy hatos?

– Ügön.

Mind a kilencz a csöndes ügönt felelte a kérdésre. Utoljára jött tanuzni
az öreg. Elmondta, a mit tudott s azzal ujra kérdezi az elnök:

– A vasut négy hatos?

– Nem uram – felelte az öreg – csak két hatos.

– Tudom, tudom – mondja az elnök – ide két hatos, meg haza is két hatos,
hát össze-vissza négy hatos.

– Nem bizony, uram – válaszol ujra emez – ide egy hatos, oda egy hatos:
össze-vissza két hatos…

Kicsi dolog ez, nemde, és két hatos nem valami nagy pénz a mai világban.
De mégis végtelen sok jellemző van abban, hogy tíz ember közül épp az az
egy mondja meg az igazat, a ki még esküt sem tett arra, a mit mond.

*

A föltétlen igazmondás, világi hivalkodások kerülése és önmegtartóztatás
szektájába azért bejutni nem oly könnyű, mint gondolni lehetne. Ez a
csodálatos paraszt-vallás csak tiszta embereket fogad be magába s azok
számára, a kik nem tiszták, belépésükkor vezeklést ir elő. E vezeklés
reális és nincs benne semmi poézis, de annál több lelkierőt föltételez.
A vezeklő nem gyón és nem térden csuszkál, hanem mindazoknak, a kiknek
valaha kárt okozott, megtéríti, személyesen jelenvén meg náluk és
bevallva tettét.

Még ha álnéven, posta-utalványnyal küldené meg a kártokozás értékét,
hagyján volna a dolog. De oda el kell menni, el kell mondani: uram, én
vagyok az a tolvaj, a kit ekkor meg ekkor annyira kerestél, én loptalak
meg, itt vagyok, most mondd, mit fizetek, mennyi pénzt ér az, a mivel
megkárosultál?

Ehhez kell bizonyos foku elszánás, bizonyos benső erő, a mely ez
egyszerű lelkekben bámulatos módon támad föl egyszerre és él és uralja
az embereket. Mert egy szóval sem mondja a tolvaj a vallomás után, hogy
már most ezt titokban tartsa a másik s hogy senkinek el ne mondja.
Mondhatja az annak, a kinek akarja, a tolvajt beismerő vallomása alapján
perbe foghatja: a szekta uj hive mindezt nem bánja. Ő egész multját
eldobta magától abban a pillanatban, a midőn a hivők társaságának tagja
lett és Jézusban ujjászületett.

Ez az ő keresztelésük.

*

Pálfy Antalhoz, a ki kapitány a szegedi tanyák domaszéki részében, a
mint ülne az ereszet alatt a háza előtt, beköszönt egy szegény ember.

– Dicsértessék – mondja megemelve a kalapját azzal a kezével, a
melyikkel a botot fogja.

– Mindörökké.

– No – mondja ujra az ember – üsmer-e még?

– Vélök rád – feleli Pálfy – gondolom, itt szolgáltál nálam vagy öt év
előtt.

– Úgy ugy – válaszol a jövevény, láthatólag örülve azon, hogy
megismerték. – Én vagyok az, a ki jelönleg szolgáltam itt öt esztendeje…
Azuta elkerülköztem erről a tájrul.

– Jól van az no. Aztán mi járatban vagy?

Az ember durkálja egy kicsit botvéggel az ereszet szikkel tapasztott
földjét, azután bátorságra kap s volt gazdájának a szemébe nézve mondja:

– Nem ögyébben, mint hogy buzát loptam én akkor magátul… Most mög, hogy
az uj hitre tértem, elgyüttem: mondok, majd mögtérítöm a kárját.

– Buzát loptál?

– Azt ám – felel csendesen az ujhitü.

A gazda kérdi, hogyan és miképpen, a mire részletes választ ad az ember.
Úgy volt az, hogy nyomtattak éppen, ő pedig kint a rét szélén a
tanyaaljban gödröt ásott éjjel, nappal pedig hordta bele a buzát, a
mennyit éppen birt.

Pálfy Antal ma öreg ősz férfi s a mióta a gymnáziumot végig járta,
folyton a tanyán lakik. Ilyenformán ismeri jól az embereit, szokásaikat
s meglepte nagyon, hogy világos nappal, nyomtatáskor tőle még buzát is
lehet lopni.

– Aztán, hogy loptad? Hogy vitted a buzát a szérűről a gödörbe, mikor én
mindig ott voltam a nyomtatásnál?

– Hát a csizmaszárban – adta meg a fölvilágosítást az ujhitű. Ezután
pedig azt mondta:

– Hát mit fizetök ezért a buzáért, a mit loptam?

– Hát én azt nem tudom, hogy mennyit loptál.

– No felel megint az ember – gondolom, löhetött ugy öt forint ára.
Annyit fizetök is.

A mellény belső zsebébe nyul, kihuzza a kaszát, abból kivesz egy
sokrétbe hajtott ötöst, s leteszi az asztal sarkára. Most azután készen
is van a dolgával egészen. Elbucsuzik és megy kifelé. De a mint az
ereszet-kerítés kis ajtaját megnyitná, visszafordul.

– Már csak szólok még egy szót – mondja.

– No?

– Csak az iránt, hogy ölég-é az az öt forint?

– Mondtam már, öcsém, – felel a gazda – hogy én erre nem szólhatok. Te
tudod, mit loptál.

Az ember erre se szól, se beszél, csak visszamegy ujra az asztalhoz,
előveszi a kaszát megint s az ötös mellé tesz még egy ezüstforintot.

Most meg van teljesen nyugodva, áldást, békességet kiván s halad tovább
az ő becsületre vált útján az újhitű.

*

A másik eset szintén Domaszéken történt, most a szüret alatt Csikos
István birtokosnál. A szüret alatt a must forrt, a leányok szedték a
szőlőt, csöbörhordók pedig vitték a sutuba. Egy forduló alatt a
tanya-udvarban egyik leteszi a rudat a válláról s oda áll a gazda elé.

– Oda adta-e már a kapás a négy hatost?

– Micsoda négy hatost?

– Tegnap adtam neki négy hatost, hogy adja oda az úrnak.

– Hát hiszen nem tartozol te nekem négy hatossal – mondja Csikos.

– Nem ám – felel a napszámos – hanem hogy most áttértem az új hitre, mán
csak mögadom az almák árát… Mert én szödtem mög a kis almafát ott a
sarkon tavaly nyáron.

Elmondta azután, hogy a bátyjával lopták le a fáról a termést, a ki
abban az időben éppen csősze volt annak a tájéknak – s el is adták
nyolcz hatosért az almát.

Az előhívott kapás konstatálta, hogy csakugyan adott neki negyven
krajczárt az az ember.

Az újhitű ezzel nyugodtan vette föl a vállára újra a szőlőhordó rudat s
a mint ment, még visszaszólt:

– A másik négy hatost a gyűvő hétön elhozza a bátyám… mert ü is most
gyün át az új hitre.

A gazda pedig nézett utána, a mint a nazarénus ment a szőlő homokos
útjain s azt mondta önkénytelen:

– De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon.

Mint látnivaló, ez a szekta nem más, mint maga az ős kereszténység, a
Krisztus által tanítottak egyszerü, világos és üde formájában.
Alapelvek: szeretet, becsület, mértékletesség, megalázkodás és kerülése
minden világi hivalkodásnak.

A nazarénus nem üt vissza, ha megütöd, nem lop meg, nem káromol senkit
és semmit. Ha valaki kér tőle valamit s bizonyos, hogy ennek a valakinek
arra a segedelemre, a mit kér, szüksége van, a nazarénus hite szerint
ezt nem tagadhatja s nem is tagadja meg tőle.

Mindezekhez nem kell nekik czifraság. Ez a tan, a mit az ország
legegyszerűbb emberei, pusztai földművesek készítettek maguknak, nem
óhajt magas templomot, faragott szobrokat és skófiumos palástot. A mint
Péter, a halász, apostol volt, bár mezitlábbal taposta a Genezáreth
fövenyét – kaszálás után este, mikor a nap veres fényével elönti a
semjéket s a sarju friss illata nehéz köd gyanánt úszik a távol tanyák
fölé, akként prédikál a Jézus-társaságbelinek, gereblyével a vállán, egy
vén nazarénus ember.




Novella.

Juczi szerelme Gergő irányában még onnan datálódik, hogy Gergő mint
siheder fiú náluk őrizte a falkát. Nem nagy falka volt, néhány száz
rossz, hitványas bürge, a mikkel nem sok baj volt, mert soha sem voltak
csavargó hajlamuak szegények. Ime itt van mindjárt a különbség az ember
és a birka között, mert lám az utóbbi éppen akkor nem csavarog, ha
nincsen semmije. Hát ezeknek nem is igen volt. Urasági mustra jószág
gyanánt vétettek, olyanok is voltak az istenadták s nem híába mondta
róluk özvegy Baráczius Mihály uram, a ki (innen is láthatják) ama nagy
jegenyés tanyából fizeti az adót s az urakat, – mondom, nem hiába
integetett egy alkalommal, elmenvén mellettük, a pipaszárral ki a
kocsiderékból:

– Úrnak való étel ez valamennyi…

A mint hogy igaz is. E sovány, ócska jószágok oly bámulatosan keszegek
voltak mind egytől-egyig, hogy az valóságos szégyen az egész tájékra.
Nagy, csontos fejük a vékony nyakon, puffadt derekuk a sovány
lábszárakon: akár csak mint mikor kenyérbélből gyufaszálakkal állatot
komplikálnak a gyerekek.

Gergely ezeket őrizte, pedig igazán kár volt, hiszen úgy sem lopott
volna el abból egyet sem becsületes ember, mert csak kiverte volna vele
a tanyából a felesége. Az asszonynak nem sok szava van ugyan, de már ez
egy irányban engedéssel kell lenni, mert szégyen az ilyen sovány bürge a
háztájékon s nem becsület, akármely oldaláról keressük is a dolgot.

Hatalmas István ugyan nem a dolgot, hanem a birkák oldalát kereste
mindig s végíg markolta soványas csontjaikat. Mert úgy kell venni az
egész birka-gazdálkodást, hogy Hatalmas István uram husra szándékozott
nevelni e csomó juhot, de nem ment az sehogy sem. Volt ugyan itt némi
ok, a mit szinte röstelkedve mond el az ember: a nincsetlenség. Szóval a
nincs volt az ok, a mi elképzelhetetlen, de mégis úgy van. A
birka-létszámhoz legelő kellett volna, igen, kellett volna s ha van,
akkor nem kellene most az egész históriával untatni az embereket, mert
birkával és legelővel minden szamár tud gazdálkodni. Az virtus, hogy
legelő legyen s lopassék hozzá birka, vagy birka legyen s lopassék
legelő.

Gergely azonban érthetetlenül becsületes ember volt s mert nem tudott
lopni legelőt, elcsapatott.

*

Hogy az igazat mondjam, nem volt jó helyzet ez, mert hire megy az ilyen
kegyvesztett állapotnak a tanyákon. Szomorú sors, az embert csak
félvállról köszöntik s a ki abban volt, hogy juhok után való életben
éljen, letehet erről. Kinek kell az ilyen? De eltekintve az anyagiaktól,
Gergely szeretett, bár szokás szerint nem mondta ezt meg Juczinak soha.
Való tény, hogy Juczi sem szólt erről, de ez – elmondom, mert úgy van –
szintén nem szokás. A hosszú körmondatok csak a népszinművekben járják s
a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség
fiai. Igen csunya az, mikor sokszavú valaki a közönséges életben is, s
hát a szerelemhez kellett-e valaha sok szóbeszéd?

Dehogy. Juczi, ha ételt vitt, a kötényét simogatta s úgy ült le a
földre, hogy ne látszanak ki a bokái. Kell ennél több? Ellenben Gergely
új mellényt vett s az ünneplő kabátban hajszolta a juhokat, a mi jelent
valamit mindig, sőt sokat is jelent az ahhoz értő előtt. Apró dolgokból
támadnak a nagyok, ők szivesen beszéltek egymással, ha volt miről, de
nem mindig van az. Juczi néha bizonyos duhaj férfias szenvedélylyel
viselkedett, aztán megint félős lett és szelid. Gergely nem ment a
csárdába vasárnap, ha ráért volna esetleg, feküdt a tanyaház mögött a
földön, pipázott s nézte a föllegeket.

Bizonyára nevetségesnek találhatja egy és más ember ezt, de ez így van,
így készül a szerelem odakint s ott nem mondanak oh-ot a legények, sem
áh-ot a leányok.

Idővel persze melegebb lesz az érintkezés, a mi meglátszik azon is, hogy
Gergely többet fésülködik, mint kellene. Juczinak nem kell ilyesfélét
tenni, ő csinos és takaros volt mindig. Gergelynek egészen szive szerint
való, s Juczi nem vágyott többre.

Azonban mindennek meg van a maga átka s a mi egynek jó, másnak rossz s
mivel a birka rossz volt, Gergelyt jó volt elküldeni. Szomoru ez, a nap
feketébben süt s a jegenyefák gunyosan hajtogatták a fejöket a távolból
s a mezők megszokott virágai egyszerre oly ismeretlenekké válnak. El
kell innen most már menni. Ők ketten, mikor napáldozat után a tanya
közelében a kiszáradt tarlón hevert a birka és fektéből bégetett, sokat
beszéltek erről a kazal mögött, a hold árnyékában. E sok beszéd nem volt
más, mint Gergely kijelenté, hogy itt marad valahol a közelben és Juczi
sirt és azt mondta neki, hogy áldja meg érte az Isten.

Ámde mindez nem úgy történt. Gergely nem maradt a közelben s az Isten
áldása, a mit Juczi kivánt, nem mutatkozott. Voltak egyesek – besúgó
akad mindig – a kik tudták, hogy Gergely nem ment sorozásra, azon
egyszerű okból, hogy csúfság magyar embernek a német alatt szolgálni.
Ezek a Galeottók szót ejtettek erről a városban, Gergelyért pecsét ment
a tanyára, behívták s bent maradt. Kell az ilyen szálas ember nagyon,
mert oly igen széles vállúra vannak szabva a katona-blúzok, hogy azokba
lehetetlenség mindenféle esetre népet bújtatni.

Gergelynek a kaszárnyában a nyakára kötözték a hajszbindlit s ez
ünnepélyes fölszerelési részlet, a mely csak a fülek tekintetéből
érthető, tudniillik, hogy a fülek ne engedjék fölcsúszni a nyakból a fej
tetejére – mondom, ezen ünnepélyes mondurstück az ország fegyveres
harczosává tette Gergőt Isten és emberek előtt.

*

A második után a harmadik fejezet következik az egészen közönséges
novellákban is, itt is következik egy három esztendős fejezet, mely
alatt Gergely hasznos oszlopává fejlődőtt a katona-társadalomnak, részt
vett a csillaghullásban, egyet-kettőt elkapott, azt fölvarrták nyakára,
tekintélylyel viselkedett alantasai irányában, s abriktolta a regrutákat
méltóságteljesen. Kissé rövid volt az esze az elvontabb tudományokhoz,
ámde szép sugár legényként viselkedett, nyalka bajusza megnőtt és soha
sem dőlt ki a gyakorlat alatt. Mindezért igen kedvelték. Egyszer valami
császár jött idegenből látogatóba, a díszszázaddal Gergely is kivonult a
vasúthoz parádéban és kapott érte a többivel együtt valami idegen
pitykét a mellére. Gergő eleinte nem akarta elfogadni, mondván, hogy nem
tett ő ezért semmit, de fölvilágosították s Gergely azóta a generálisok
csillogó mellét látván, elgondolkodott, hogy de sokszor mehettek ezek a
vasútra idegen császár elébe.

Az idő eltelt, úgy volt, hogy Gergely otthagyta a fegyveres életet, mert
olykor még mindig Juczi kóválygott a fejében. De ugyanekkor igen
kecsegtető fölhivásokat publikáltak az ezrednél, hogy a ki az idejét
kiszolgálta, az menjen a csendőrökhöz. Le volt irva, hogy kinek mi jár
ott, lakás, ruha, fizetés, dijak és Gergely belátta, hogy neki odakint a
pusztán épp egy évben adnak annyi pénzt, mint itt egy hónapban.
Gondolkozott. Néha vágyakat érzett, vágyakat, a miknek nem tudott irányt
adni, de elfojtotta valamennyit. Határozott s azután jelentkezett.
Örömmel fogadták, fölütötték csendőrnek s a Manlichert fölcserélte
Kropacsekkel.

*

A kinek elég széles a válla, elég jók a lábizmai, van hangulat benne
ahhoz, hogy örökösen parancsokat fogadjon, s csatangolva járja a
pusztákat, elég jó dolog ez, s Gergely nem panaszkodott. Néha eszébe
jutott Juczi, de az emlékek halványodnak egyre, olyan az mindig, mint a
régi arczkép, melyből minden nap eltünik egy-egy jellegző vonás.
Csinálta a szolgálatot jóakarattal, bizonyos foku ambiczióval, s sokért
nem adta volna, ha kideríthet valamely rejtélyes bűnesetet.

Váratott pedig ez magára, s beletelt egy pár év, míg gyilkossági ügye
akadt Gergelynek. Épp a régi tájékon jártak, a hol egykor az urnak való
juhokat legeltette, a midőn hirül veszik, hogy Baráczius Mihály uram
agyon van ütve. Fölbuzdult. No végre egy szép eset. Sietve mentek arra.
Szinte látta képzeletében az eseményi jelentést, melyben bent
foglaltatik, hogy a Nagy Gergely csendőr (járőrvezető) vezetése alatt
álló portyázó járőr folyó hó 9-én az átokházi határból bevonulva
jelentette, hogy… satöbbi, satöbbi. Sok satöbbi, a miknek végén ott
fityeg egy hivatalos elismerő levél bizonyos Nagy Gergely részére a
parancsnokságtól.

Bemennek a tanyába, a háznál egy sápadt, sovány, összetört arczú asszony
fogadja, csupa szánalom az egész teremtés. Gergely megütődve nézi, ni…
nini, ki ez? Kié volt egykoron az a két szem, aranyos kétségben égő,
csillogó valamikor? Ez a száj, melynek a szélei most lefelé húzódva
vannak, kire nevetett vidáman? Nem sok idő telt bele, s Gergely
fölismerte Juczit, most már özvegy Baráczius Mihálynét. Ismét sok bajt
érzett egy pillanatra belül, de a szolgálat szent, az első. Gergely
levéve a válláról a szuronyos puskát, a tanyába lépett. Megtörtént a
szemle: bizony Baráczius Mihály uram agyon van ütve fejszével egészen.
Egy nagy ütéssel tisztelték főbe, mikor aludt, föl sem ébredt a
boldogtalan, a szomszédasszony sápítva említi is rögtön, hogy hiszen
olyan jó alvó természete volt neki mindig. A nyomozás megkezdődik, a
kamrában asszonyi ruhákra akadnak, véres valamennyi, alattuk a fejsze,
mind azon véres, véres viz a tálban, véres kendő a falon, a melybe
valaki a kezét törülte… megvan a gyilkos.

– Özvegy Baráczius Mihályné – szól Gergő – vallja be…

Lehet, ha Gergely egymaga teszi e fölfedezést, elhallgat vele, Baráczius
Mihály uramat eltemetik, s Gergely, letévén az egyenruhát, kimegy a
tanyára, hogy idők multán nőül vegyen egy özvegy asszonyt, a ki már nem
a régi Juczi ugyan, de a vagyonra is kell nézni néha.

Ámde ez nem történhetett meg, a másik csendőr is látta. Igy aztán az
asszony reszketve vallotta be a tragédiát, a régi indító okokat: a
fiatal asszony, öreg férj, iszákos, durva ember, s így tovább, a hogy ez
az ujságok törvényszéki rovatában minden héten le van irva. Lánczot
tettek a kezére, bekisérték, katonásan lépdelve a háta mögött.

Az asszonyt aztán becsukták. Gergely elgondolkozva néha ezen az első
dolgon, sóhajtozik, ha egymaga van a szobában. Egyébként nagy dicsérő
levelet kapott, arra nagyon büszke, gyakran puczolgatja az idegen
császár érdemrendjét, kemény csendőr gyerek, a mire igen sokat adnak a
fölebbvalói, s megengedik neki, hogy ünnepnap extra mondurban járjon.




Beszélgetés.

A konda meg a falka rendes időben igen távol vannak egymástól, oly
messzire, hogy akármennyire sík a legelő, egymást nem is látják. Ez,
egyéb okok mellett, leginkább azért van így, mert az állat nem állja
egymást. Az egyik terített asztalán ne járkáljon a másik. Nem is
közelednek; a mig csak van mit enni a nagy darab téren, mindig a két
szélében járnak. A fü azonban nem olyan, mint az ember körme, hogy
akármennyire pusztítják, újra csak kinő; bizony az ősz felé már a föld
alatt marad és nem igyekszik kibujni. Igy történik aztán, hogy ez
időtájban a két sereg állat, keresve a füvet, lassan húzódik egymás felé
a a mezőségen. Minden nap kisebb a terített asztal, minden nap jobban
közelednek a közepéhez, mignem egyszer már ott is vannak. Ugyan ekkor
sem egészen tőszomszédok, de mégis vannak akkora közelségben, hogy az
Imre juhász meg a Sándor kondás átbeszélhetnek egymáshoz, állván a
barmok között.

A dolgot úgy kell venni, hogy két major között fekszik a legelő s az
egyikhez tartozik a falka, másikhoz a konda. (Mert az állattenyésztésben
el vannak egymástól választva a nevelési ágak.) Igy Imre juhász és
Sándor kondás bizonyára régen találkozhattak s az utóbbi időkben nehezen
volt arra alkalmuk, hogy kicserélhették volna nézeteiket.

Most persze egészen más. Im a juhok és sertések egymáshoz jutottak a
levegőn, a mely olyan széles, hogy egyik végéről nem látni a másikat.
Azelőtt csak tudták, de nem látták, hogy a másik is ugyanazon
földmezőben jár s ez innen, az onnan nézi a fölszálló vagy áldozó napot.
Ilyenkor nem lehet diskurálni. Ha van is mellette valamely gyerek, azzal
a komoly férfi nem beszél, a komoly férfinak az a tulajdonsága, hogy
botvégre tegye két kezefejét, arra az állát támassza és így, mint
mondani szokás: «kinézze magát a világból».

Ám most délelőttre, mikor bejutott a lassu járásu állatsereg a
pusztaközepére: egészen szomszédságba értek. Imre juhász a midőn látja,
hogy a sertések közül Sándor feléje tekint, lassu mozdulattal föl is
nyúlt a kalap széléhez. Sándor is kis idő mulva ugyanezt teszi. Későn
hajnalodó, korán alkonyodó idő van, a jószág alig hogy kimegy, már
jóformán halad is visszafelé.

Egyszer azt kiálltja amaz felé Imre:

– Hát kend…?

Sándornak jól esik a szó s kivárván, mig Imre felé fordult a szél, hogy
jól oda vigye a hangot, visszafelel:

– Hát csak…

A comment-vous portez-vous s a wie steht das werthe Befinden sablonjának
ezzel most már elég is van téve s a két ember hallgatagon szemlélődik a
jószágai körül. Van ezekkel sok gond, lehetne arról beszélni eleget, de
hát minek. Ugyis elég mindenkinek a maga baja. A nap megy fölfelé az
égen, elég magasan jár, Sándor már épp a tarisznyát szedi elő, a mikor
látja, hogy ugyancsak neki ereszkedett az Imre falkájából egy birka. Az
néha szokása a játszibb lelkületű birkának, hogy vágtatni kezd s
ilyenkor, ha elibe nem küldik a kutyákat, kimegy a határból. Imre nem
látja, háttal áll, mert a táj szélén bólingó jegenyéket nézi már vagy
egy óra hossza óta, Sándor hát úgy gondolja, hogy által kell kiáltani:

– Ahun a!

Imre e szóra lassan visszafordul, látja a birkát, a mint szalad s
füttyent a puliknak, kinyujtott karral mutatva a szökevény felé. Azok
aztán vágtatnak utána, de már Imre oda sem tekint, hanem megint a
jegenyéket nézi. A három-négy fa köze máskor kék eget mutat, most pedig
ólmos szürkeség látszik ott. Lassan terjed, bontakozik, de mielőtt
följebb haladna, elönti a szemhatár alsó részét.

Imre példáját Sándor is látja csakhamar és nem telik bele egy óra,
szintén arra fordul. Most egyszer azt kiáltja át Imre:

– Eső lössz!

Sándor komolyan veszi szemügyre a határt. Ezuttal már nemcsak a jegenyék
felé eső tájékot tekinti, hanem köröskörül, az egész ég alját.
Tanulmányozza a szél miként való járását. Nem ad hamarosan feleletet, a
mit Imre olybá vesz, mintha Sándor kétkednék az ő időmondó tudományában.
Lehet, hogy joggal, s nehogy az időjárás mást hozzon, mint a mit ő mond,
az előbbi mondathoz még hozzákiáltja (vagy egy fél óra mulva):

– Vagy hó…

E vélemény ujból csak arra ösztökéli Sándort, hogy behatóbb megfigyelés
alá vegye az eget. Azonban határozottat szólni nem lehet, mert a
föllegek most vannak még csak a fölvonulás kezdetén és a szinük, miből
tartalmukra következtetni szokás, még nem tökéletes. – Továbbá az állat
viselkedése is tanulmányozandó. Ilyenkor az állatnak is van mutatkozása,
a mi szintén a formájához képest ezt vagy azt jelenti. Más, ha
szétszórva marad az állat, más, ha összebujik, más, ha hangos, más, ha
hallgat. Ezeket mind külön kell sorra venni, akár csak a meteorologus,
mikor hozzákészül csalhatatlan jövendöléseihez, mely szerint helyenkint
némi csapadék várható. Ezeket veti latba, egyenkint és összesen, közben
a haladó föllegeket is nézi, mérvén a szél erejét a határszéli fák
hajlongásából, néhány madár röptéből. Megbizonyosodván mindenek felől,
most már átkiált Imrének:

– Löhet dara is…

Imrén a sor, hogy véleményt adjon. A határt őszintén szemügyre veszi s
tekintete végigsiklik a felhőkön, melyek magasodnak s a hegyük olyképp
szalad a nap felé, mintha föl akarná nyársalni. Valamint birkáira is
tekint. Az egészen fiatal bürge még nem ért az időjósláshoz, de már az
anyabirkában több a tapasztalat. Az szintén jelez ezt vagy azt a
viselkedésével, s mind e nyilvánulások sokat nyomnak a latban a
hozzáértők előtt. Imre ezeket figyeli, de mire odáig jutna, hogy
észleleteiről számot adjon, látja, hogy Sándor megindult kondájával a
maga majorja felé s már messze jár. Füttyent hát ő is a kutyáknak, az
ebek ugatva megrohanják a falkát, a juh megindul, Imre lépeget utánuk s
úgy lehet sajnálja is, hogy nem fejezték be egészen teljesen a
beszélgetést.




A csempész.

Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt,
hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak
azon, a ki a pusztai világot lakja.)

Ámde más baj is van.

Mert, ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne
lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi
vetéshez, – ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben
elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb
utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még
az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidőtájban az embert), most mégis
gondolt valamit.

Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon’, egyet be lehetne a
városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s
annyi rágyujtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott
a masina a házból.

Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar
belegyőződik a dologba s a kamarába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most
a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványabbat ki is választja azok
közül. (Bolond ember az, a ki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a
zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti s megindul a tanyából csak
úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér s
ekkora utért nem érdemes a lovakat befogni.

Ámbátor hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.

Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a
tanyából:

– Gyere no, Puli.

Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal s megy vidáman előre az uton.
Igy haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A
bárány ilyenkor azt mondja:

– Bé…

– Ne bégess, szamár, – mondja neki nyugodtan János – hiszen a gazdád
visz.

Evvel a város széleig érnek, a hol a vámvonal kezdődik s János most már
letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön.

A vámvonalon kivül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok
közül kinéz egy igen alkalmatosat.

– Ez éppen jó lösz, – mondja magában s bodor füstöket ereszt a
pipájából.

Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsákot s hivja pulit.

– Puli ne, – szól neki.

A puli nincs ilyen szives hiváshoz szokva s szerfölött meglepődik a
hangon. Csak sunyi módon oldalog előre-hátra, a farkával igen mutatja a
bizalmas szó fölött való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a
derekát meggörbiti, a mint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik
látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájához, pedig voltaképpen egy szikra
kedve sincs hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszer-háromszor
visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután
elrugja: akkor aztán ilyen lesz – elvesz a hite a gazdában. Jegenyének
többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélnie hozzá, hogy magához
csalja.

– Gyere ide, Puli, kis Puli, – szólt neki lágyan.

A Puli egyre közelebb oldalog, mignem egyszer aztán János elkapja a
fülét.

– Au! – mondja a Puli.

– Ne vonyíts, majom, – felel neki János – hiszen semmi bajod sem lesz.

Míg a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A
kubikgödörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki? Mikor látja,
hogy, senki sem látja, nyugodtan fog a a munkához. A Pulit belevezeti a
zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a
földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással
egymáshoz van bogozva a lába.

Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy,
hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a
helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra
elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János
kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.

– Ohó! Hát kend? – kiáltják rá amazok.

János nem hall semmit, csak megy odább.

– Ember, hé, hé! – kiabálják megint utána.

De egy vámőr még felé is szalad.

Jegenye nyugodtan fordul meg:

– Mi kő? – kérdezi.

Amazok visszakérdik:

– Mi van a zsákban?

János éktelen nyugalommal felel:

– Kutya!

No erre nagyot nevetnek. Micsoda szamárbeszéd.

– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan
be nem csap.

– De mikor mondom, hogy kutya, – szól János érzékenyen.

A vámost elfutja a méreg.

– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul
jár.

– Ugyan?

– Ugyan ám.

– No, no, – véli János – ismeröm én a törvényt.

– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem
tudom, kitől tanulta volna kend?

– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem
csak úgy hallottam.

– Nem tudnám kitől? – feleli a vámos.

– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga
is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani,
kitől hallotta?

A vámos le van fegyverezve a disputában s most már csak arra
szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.

– Bontsa ki, – parancsolja.

– De elugrik, – védekezik János. – Nem bontom én ki.

Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a
muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s
mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután
vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy
lehetetlenség utólérni.

Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér,
folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb
a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.

– Szögény, – mondja, – de mög van ijedve.

Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a
vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost
az ujjával.

– Köszönjék az Istennek, – mondja – hogy elfogtam.

A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János
pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik.

– Hát kend – kérdi a koma.

– Ehuné – felel János.

– Ilyen későn halad kend befelé?

– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a
népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is
föl löhet huzni.

– No, no, – válaszol menőben erre meggyőződéssel a koma.




Iskola a pusztán.

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától
való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák
aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken
csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a
szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga
haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső
megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm
nézni.

Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és
egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a
méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát
és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen
alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez
fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra
forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava
libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák,
akáczok meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok
apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe.
A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között
a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei
fölött.

*

Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen
elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s
utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák,
Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a
földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a
ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és
malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban
mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok
megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az
avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor ujra rügyet vet a faág,
a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az
iskolának.

Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az
egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első
hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg
vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg
már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben
könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az
ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek
kutyái mérgesebbek.

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek,
harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért,
harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják
rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik
térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal
ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé
alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon
keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a
tanítás nem mindjárt azzal kezdődik reggel, hogy no most következik Béla
királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a
fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott
szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába
mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.

A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek
telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő
képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az
eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a
belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott
meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító
köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló
délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy
holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként.
A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az
apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában
tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem
szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga
tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit hozott. A kivel
olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a
tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való
étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj
kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az
ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a
pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval
fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket
büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja.
A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával,
fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz,
micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva,
hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és
Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna
kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az
ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az
legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, csak annyit kell tudnia,
hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű
ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az
iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet,
hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák
között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem
nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok
látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra
nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan
nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak
után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.

– Hát te mit csinálsz?

– Hát ezt e.

– Hát hol tanultál te festeni?

– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van,
az iskolában.

A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és
sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan
kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s
emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi a tanító úr elébe. Minden
változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi
annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a
szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt.
A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol
nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond
nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában
fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel
megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák
barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi
tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy
pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy
czipekedve, mondván:

– Ezt mög magának küldték a szülémék e.

– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat
huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan
hallgatják, a mint beszéli:

– Következik pedig a negyedik művelet: az összeadás…

Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy
némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a
kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás,
a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta
közepén.




Tiszai legenda.

Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban
változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban,
azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a
milyen vizhez épült.

A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek
kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert
egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a
negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen
dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem
tud meg ebből a történetből semmit.

Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a
lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik
ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára,
mind végtől-végig: a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály
arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek
között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig
egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak
olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és
előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez
bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az
«István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.

Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni.
De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király»,
nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér
betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt,
soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót,
kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba,
nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte,
a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra,
dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen.

Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius
Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a
hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem
is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment,
ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a
«Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak
valahol be nem fagyott.

Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és
Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe,
szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él
tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát
szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint
kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó
jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István
király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius
Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra
fakadt:

– Alhatnám nagyon.

El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás
végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.

Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan
illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között
arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a
vizeket.

Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül
szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai
szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön
és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a
milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig
czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.

Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a
friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre.
Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész
tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek
szoktak lenni.

Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra
egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a
vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták,
tutajos oláhok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz
teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok
ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.

Bement a padlón, föllépett a tetőre s szétkiáltott:

– Emberek!

Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon
csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett
és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.

Azt felelte erre Fónyai Imre:

– Mától fogva én vagyok a kormányos itten.

Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta
volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj
ember.

– Már hogy maga? – kérdezte gunyosan.

– Én hát! – vágta vissza keményen Fónyai Imre.

– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével
pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára.
Mikor járt maga a Dunán?

Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá,
gorombát is hozzá.

– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen
tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!

Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai
közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több
szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek
út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a
ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.

– Csak menjen kend, mert én ugyis itt maradok.

Az öreg ember rátekintett.

– Hát nem megy haza?

Már el is fordult tőle Fónyai Imre s féloldalt vágta csak oda büszkén:

– Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.

A pásztor belerázta magát a szűrbe és elment. Így volt bizony. Egy nap
megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment
útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el
parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az
ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját
Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes,
szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő
parancsok.

Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan,
méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen,
előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.

Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu
méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot
elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez
már többé. Nem olyan tökéletes.

– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius
Mihály uram lelke?

Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a
hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt
láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét.
Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány
ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a
honnan jöttek.

A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra
megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van
bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.

Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben
uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla,
ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját
folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre
nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve.
Százszor különbeket is látott.

A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy
nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a
szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a
hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a
szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a
fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s
valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész
karcsu leány.

– Uram, segíts! – ordítja az orom elejéről Vér András.

De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta
ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott
a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt
lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a
vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra
a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz
alá.

Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat,
ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.




TARTALOM.

  Pusztai harangszó  3
  Délelőtt a korcsmában  7
  Elveszett  15
  A ravasz Kabók  21
  Csata a katonával  33
  Thurzó utja  39
  Bucsu a homokon  47
  A szárnyékember  55
  Néhány birkák irányában  63
  Az elesett ember  69
  A tengeri város  76
  Vallatás  85
  Asszonykérő  91
  A Duna lánya  98
  István kutyái  108
  A magának való ember  117
  Burkus  124
  Legényavatás  129
  Pengetés  134
  A kompban  140
  Nazarénusok  145
  Novella  154
  Beszélgetés  160
  A csempész  164
  Iskola a pusztán  169
  Tiszai legenda  174








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK JEGENYÉK ALATT: ELBESZÉLÉSEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.