The Project Gutenberg eBook of Utazás a Balaton körül (2. kötet) by Károly Eötvös

(A Kettős Évangyélista. – Kiteszik a zsöllérségből. – Még egyszer megnézi házát, szőlőjét s aztán beadja a kulcsot. – A remete-barlangban. – A Ferkó gyerek és kutyája. – A holt asszony fejkötője és gyüszűje. – A zsöllér és a király együtt porlanak.)

Volt a tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója, a ki dicsérte ugyan az istent, de semmiképen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában talán nem is volt vétkes az uraság.

Kettős Évangyélistának nevezték pajzán barátai. Ugy nevezték a csufolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent keresztségben pedig a kis-szőllősi öreg pap Márk nevet adott neki. Igy lett Máté Márk. Két évangyélistának volt annyi neve, mint ő neki egymagának. Nyilvánvaló tehát, hogy a pajzánoknak és csufolkodóknak volt némi igazságuk, mikor Kettős Évangyélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, a mit cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgy, hogy a fiatalság már nem is tudta valóságos igaz nevét. -2-

Kis-szőllősi származásu és kálvinista volt a Kettős Évangyélista. Hogy történt, hogy nem történt, Aszófőn megüresedett egy kis zsöllérség. Kis házból, kis kertből meg egy kis szőlőből állt a zsöllérség, a szőlő lábjában kis szilvás is volt s a szilvásban nádból készült méhes. Öt-hat kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsöllérnek árvája maradt. Kóczos haju, mezitlábu, napsütötte kis lányka, a kit pártul fogott az Évangyélista. Ő maga is árva. Összekeltek-e, nem keltek-e törvényesen: azt se tudta a falu népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is bántotta őket senki. Csöndes, jóravaló pár ember volt mind a kettő. Uraság dolgát elvégezték, a vármegye robotját panasz nélkül teljesitették, a plébánosnak kezet csókoltak, az asszony rendesen gyónt, bucsura is minden évben elment Andocsra, békességben éltek. Addig éltek, míg meg nem öregedtek s mig az asszony egyszer csak meg nem halt.

Alig jött haza az Évangyélista a temetőből, a hol az asszonyt eltemették, jött a kisbiró s oda rendelte a falu házához.

A falu házánál ott volt a tihanyi ispán ur. Valami uj ispán, a ki az aszófői jobbágyság és zsöllérség dolgát vizsgálta át: nincs-e benne valami rendetlenség. A mikor a lajstromot átnézte: rá akadt a Kettős Évangyélista zsöllérségére. Az a zsöllérség akkor is üresen állott a lajstromban. Kérdezte a birót: mért áll az üresen. A biró az felelte, a mi igaz is volt, hogy nem áll az üresen, hiszen benne van az Évangyélista. Egyik kérdésből másik lett s utóbb is megmondta a biró az ispánnak, -3- hogy ő nem tudja, mikor és hogy került az Évangyélista a zsöllérségbe s azt se tudja, micsoda vallásu.

Öreg ember volt már, alig volt járni való ereje. Az asszony halála amugy is megtörte. Nem is ment, hanem csak ugy vánszorgott az ispán ur elé.

Az ispán ur huszonöt éves volt, a vén zsöllér hetvenöt éves volt, hanem azért az ispán ur a zsöllért nem kendezte. Nem ugy volt szokásban. A vén zsöllér kezében tartotta kalapját, neki támaszkodott a kályhának, máskép talán meg se tudott volna állani a lábán. Arra a kérdésre nem is felelt semmit.

– Az nem ér semmit. Zsöllérséget csak az uraság rendelhet. Micsoda vallásu vagy?

– A mig győztem, addig kálvinista voltam. De most már semmi se vagyok, mert nincs járó erőm, hogy Szőllősre vagy Füredre templomba mehessek.

Aszófő tiszta katholikus falu. Vigyáztak is rá gondosan, hogy oda valami idegen vagy hitetlen keresztyén ne keveredjék. Azonkivül az ispán ur uj ember volt, be akarta az uraságnak bizonyitani, hogy ő előtte a vallás szent dolog s ő a falut tisztán akarja tartani. Egyébként pedig a Kettős Évangyélista csakugyan nem -4- tudta bebizonyitani, minő jussal tudott ő hatvan esztendő előtt bejutni a zsöllérségbe. Nyilvánvaló törvényes hatalma volt tehát az ispánnak arra, hogy a vén zsöllért kiszállitsa a zsöllérségből.

– No hát holnap elhagyod a zsöllérséget. Abba beleül a Birnbaum kőmives. Kend meg biró gazda ügyeljen arra, hogy a háznál és a pinczénél semmi fogyatkozás ne legyen, a vén Évangyélista semmit onnan el ne takaritson.

A jegyző nyomban beirta a lajstromban az üres zsöllérségbe Birnbaum kőmives nevét.

A biró gazda szintén jó katholikus ember volt. Az ő eredete is sváb volt valamikor, természetében volt tehát, hogy a nyakas kálvinista magyart nem szerette ugy mint saját felenyáját. De hát már azért mégis csak elmagyarosodott s kis gyerek korától kezdve jól ismerte a Kettős Évangyélistát, a ki már akkor is meglett ember volt, mikor ő még a porban játszott.

Ott ült a padon; sokáig nem szólt az ispán ur szavaira, föl se nézett, biróbotjával czifrákat rajzolgatott a szoba poros földjére, jól meg akarta gondolni szavait.

A biró most se nézett föl. Tovább rajzolgatta a czifrákat a szoba földjén. Megint nagyon meggondolta, mi legyen a szava.

– Hátha bent hagynánk még a házban egy pár napig, nemzetes ispán uram? Hadd fordulna sorsa valamerre -5- az Évangyélistának. Különben a falu nyakába szakad koldusnak.

Az ispán ur egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsöllért még egy pár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig az övé volt, melyet ő épitett s ő tartott jó karban. De mielőtt felelhetett volna: szóhoz jutott az Évangyélista.

– Ne féljen biró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is kimegyek, ugy sem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe vitték. Hanem azért szives jóindulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába ajánlom kigyelmeteket. Ha valamit vétettem, nemzetes ispán uram megbocsásson.

Oda ballagott a biró gazdához s kezet szoritott vele. Ugyanezt tette az előljáróval s a kisbiróval. Azután kiment a szobából, az utczán föltette fejére tizenöt esztendős zsiros kalapját s elment haza.

Nagy kő esett le a biró gazda szivéről. Az ispán ur pedig nem gondolt tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját.

A Kettős Évangyélista pedig a mint haza ért, leült a tornáczban. Ott volt egy vadkörtefatörzsök ülőkének készitve: arra ült le. El is fáradt az utban: jól esett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg ember, elnehezedett ember pedig csak ülve tud már gondolkozni. Azután meg egyszer-másszor a köny is kitört a szemeiből. Ejh, no, hogy az a szegény asszony még nem tudott néhány napig várni! Pedig úgy megkérte őt, hogy ne siessen. Ugy megmondta neki, milyen -6- szép lenne az, milyen jó lenne az, ha együtt tehetnék meg az utolsó útat is! Hallgatott is rá az öreg asszony egy darabig. Ugy nézett rá, de ugy nézett rá két szemével az Évangyélistára, mint menyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak még egyszer felnyithatná azt a két szemét!

Durva dolmányának ujjával megtörülte arczát a Kettős Évangyélista; kipihente magát s fölkelt. Bement a házba s körülnézett konyhában, szobában, kamarában. Volt egy ádventi malacza: azt megetette, megitatta, meg is vakargatta. Igy szokta az asszony is. Ne vegye észre az az ostoba állat, hogy az asszony már kint van a temetőben. Ne sirjon utána.

Még egyszer bement a szobába. Nyakába keritette lószőrtarisznyáját s a tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szürét is s azután kiment, a konyhaajtót bezárta maga után s az ajtókulcsot is beletette a tarisznyába.

Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ő ültette negyven év előtt. Hejh még akkor java erőbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa mellett s végignézte a háztetőt. Azt is ő csináltatta már. Egy kissé most is ráférne a tatarozás. A tetőt ujra kellene szegni s itt-ott néhány marok náddal meg is veretni. De hiszen már ugy sem övé az a ház. Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az uj zsöllér, a kőmives.

Ha hatvan esztendeig ő lakta, ha időközben ő csinálgatta, ő tatarozta, ha fiatal korától kezdve benne élt: -7- miért nem halhatna meg benne békével? Miért kell őt abból a házból kidobni? Hiszen nem adósa senkinek.

Ugy rendelte az ispán ur. A mit az ispán ur rendel, annyi mintha az uraság rendelné. Az uraság az apátur.

Az apátur Horváth Pál, jóravaló, emberszerető, kegyes öreg ember. Talán a vármegye tehetne az öreg zsöllérért valamit.

Vén zsöllér az uraság ellen, kálvinista zsöllér az apátur ellen mikor nyerte meg a pörét? Aztán hol lakik a vármegye fiskusa? Miként tudna ő oda elmenni s panaszát előadni? Mikor lenne uriszék? Nem éri ő meg a pörnek végét.

De ha megérné is, de ha pörét megnyerné is: ő abba a házba lábát többé be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem kell már se a ház, se a szőlő, se semmi.

Elballagott a pinczébe. Bizony lassan tudott botorkálni, de azért déli harangszó körül oda ért.

Megállt a szőlő lábjában. Megnézte szilvafáit. Ő ültette valamennyit. De belepte már a sárga moha valamennyit. Ezek se élnek sokáig. A szilva már kékült a fákon, de ő hozzá nem nyult egy szemhez is.

Két kis vágóból állott a szőlő. Sárgult, piroslott rajt az idei termés. Egy kis jó szüretet mutat az isten. De már ez se lesz az övé. Áldja meg az isten vele az idegent, a ki utána jön. Egy fürt nem sok, annyit se -8- szakitott le egy tőkéről sem. Pedig ő ültette, ő metszette, ő kapálta s még az idén is az asszony kötözte, fattyazta, levelezte.

Szegény asszony, ha még egyszer, csak egyszer megláthatná a szőlőt! De hát a temetőből nem jöhet ide.

Benyit a pinczébe, ott is körülnéz. A maga helyén minden. Egy kis hordó félbeli bora van még csapra ütve. Ereszt egy pohárral belőle s iszik egyet. De másik pohárral már nem ereszt. Mintha valami történt volna azzal a borral: sehogy se izlik. Pedig se nem virágos, se nem szinehagyott. Egy hét előtt még olyan jól esett, mikor itt járt az asszonynyal. Egy pohárral még az asszony is jóizüen ivott belőle.

Kimegy a pinczéből. Épen be akarja tenni az ajtót maga után, mikor szemébe ötlik az asszony tekercse a sajtógerendán. A tekercs mellett az asszonynak egy régi – – régi kék fejrevaló kendője.

Kezébe veszi a kendőt s elnézi sokáig. Megint csak kicsordul a köny szeméből s végig folyik ránczos sovány arczán. Hiába, a vén ember már gyönge ember, le kell kissé ülnie, nem birja a lába, mikor szivén erőt vesz az érzés. Utóbb magához tér s a kendőt beleteszi a tarisznyába.

Bezárja a pinczeajtót s a kulcsot magához veszi. Hazafelé ballag s bemegy a biróhoz.

– Itt van biró uram a házam kulcsa, itt meg van a pinczém kulcsa. Rendben hagytam mindent a maga helyén. A malacznak is adtam enni-inni, az is ellesz estélig. Mostantól fogva pedig nem látnak többé kigyelmetek, elköltözöm. Nem vagyok idevaló termés, nem -9- akarok a falu nyakába szakadni. Köszönöm hozzám való minden eddigi jóságukat. Ha valamit vétettem: bocsássanak meg kigyelmetek. Istennek oltalmába ajánlom kigyelmeteket mind közönségesen.

A biró harmadmagával iddogált. Egy pohár borral megkinálta a Kettős Évangyélistát s egyuttal szerencsés utat kivánt neki.

Azóta nem látták az Évangyélistát Aszófőn. Nem is törődtek vele. Nem látták Balaton-Kis-Szőllősön se, szülő falujában. Oda se ment. Hiába is ment volna. Hatvan esztendeje származott el onnan s akkor is árva volt. Ki emlékezett volna már rája? Nem látták Balaton-Füreden se a kálvinisták régi templomában. Hiszen ott se ismerték. Ott is csak az egyházfi tudott róla valamit, a mint egyszer-másszor az istentiszteleten megjelent, az ajtónál helyet foglalt s kongó krajczárját a szegények tányérjába beletette.

Kecskéit legeltette Ferkó az Óvár tövében, a remete barlang környékén. Akkor még megengedte a nemes vármegye, hogy a jobbágyok kecskét tarthassanak. Ott mászkáltak a kecskék a sziklapart meredek oldalain, hogy a borbolya, kecskerágó, somfa, iharfa és bodzabokrok sovány vesszőit legeljék; a Ferkó a víz partján sütkérezett, kutyája pedig erre-arra kószált, szaglálódott.

Egyszer a kutya megállt a remetebarlang előtt s elkezdett ugatni befelé. Ugatott-ugatott s ugatás közben le-lenézett kis gazdája felé. -10-

Látta a Ferkó ezt a dolgot, de nem ügyelt rá. Az ugatásról ugyan mindjárt észrevette, hogy a kutya talált valamit, de hát azt gondolta: tüskés disznó van a barlangban, azt ugatja. Tüskés disznóért ő a barlangig föl nem mászkál.

Utóbb a kutya belátta, hogy őt a Ferkó olyan messziről meg nem érti. Lejött hát a part oldaláról oda ment kis gazdája mellé, ott kezdett ugatni s ugatás közben oda-oda mutatott szemével, orrával és fülével a barlang felé. Igy aztán csakugyan megértette kis gazdája.

Fölment a Ferkó a barlanghoz s imhol ott feküdt egy öreg ember. Szürével betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állitva. Ősz haját az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, nem szól, csak néz.

A Ferkó lement a Balatonra, kobakját megtöltötte vizzel s a kobakot szépen letérdelve oda tartotta az Évangyélista szájához. Talán ivott is az öreg egy pár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált. -11-

– Vedd ki fiam a tarisznyát fejem alól, találsz benne kenyeret, szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is.

Nem is nyult a tarisznyához és azután, hogy az Evangyélista nem szólt, ajánlotta őt az Istennek, ujra megemelintette kalapját és elment kecskéire vigyázni.

Másnap megint arra legeltetett a Gelencsér Ferkó, de ő már el is felejtette az öreg zsöllért. Azt gondolta: kialudta, kinyugodta magát s tovább ment. De a kutya úgy gondolkodott: mégis illő dolog megnézni az öreget s azért ő felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg most is, hírt kellett erről adni a Ferkónak.

Az Évangyélista most se szólt, most se mozdult, csak ugy feküdt mint tegnap. De azért most is nézett.

A Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen öreg embernek.

Igaz a! Tovább ment a Ferkó kecskéit őrizni, gyíkot kergetni, vadrózsa-gyümölcsöt szedni, somot keresgélni.

Az Évangyélistának is igaza volt. Az a barlang se volt az övé, hanem az uraságé. Hiszen minden az uraságé. Ha házából, szőlejéből kiszoríthatták, pedig ő építette, ő ültette mind a kettőt: hogy ne szorithatnák ki -12- abból a barlangból? A Ferkó gyerek elmondja a gazdának, a gazda a birónak, a biró az ispán urnak, az ispán az apáturnak: hát ha nem hagynak neki itt se békét?

A vad, ha végét érzi, elássa magát a földbe, elbuvik az avarba, elvonul a barlang mélységébe, elmenekül sötét erdő hangtalan árnyékába. Nem akarja, hogy ellenségei bántsák, irigyei örüljenek, gyönge szivek szánakozzanak rajta. S a mi szabad a vad állatnak: mért ne lenne szabad a zsöllér embernek? Még a házi macska is, ha halála közelget: fölmegy a padlásra, elbujik a rag alá, hogy senki se lássa vonaglását. Igy gondolta ki ezt együgyü eszével az öreg Évangyélista.

A következő napon a Dobogóra hajtotta ki kecskéit a Gelencsér Ferkó. Közel se járt a remetebarlanghoz.

De harmad vagy negyed napra megint csak visszatért a barlang környékére. Kutyája megint csak ellátogatott a barlanghoz, de mikor annak szájánál megállt, most már nem ugatott, hanem hátrahajtott füllel, föl tartott orrával hosszan dúdolt.

Fölballag a Ferkó a barlanghoz s ime az öreg ember most is csak ugy fekszik, mint előbb. Szűrével betakarózva, a tarisznya a feje alatt, botja a sarokban. Most se mozdul, most se szól. De most már nem is néz. Mind a két szeme bezárva.

A kutya végig szaglászsza az öreg zsöllért. Elkezdi csizmájánál s végzi a fején s a feje alatti tarisznyáján. Azt már a Ferkó gyerek is tudja, hogy a kutya az eleven ember arczát nem szaglássza. Orron üthetné ezért az eleven ember.

A kecskerágó levele még zöld ilyenkor. De gyümölcse már kinyilt. Az a papsüveg alaku aranysárga és biborpiros négy gerezdü gyönyörü gyümölcs. A legszebb virág se szebb ennél. Egész öllel, egész nyalábbal tördel a Ferkó gyerek kecskerágó galyat s körül rakja vele az Évangyélista nyugvó testét.

Jöhet most már az uraság, jöhet most már az ispán úr is. Adhatnak most már az Évangyélistának békés zsöllérséget: mind nem ér az most már semmit. Most mutassák meg, mekkora az ő erejük-hatalmuk! Annyit se érnek már, mint a kecskerágó aranybibor virága. Pedig a vén zsöllérnek az se ér már semmit.

Kinéz az a barlang a Balatonra. Ellát messze, végtelenbe. Az őszi nap sugarát láthatatlan köd teszi bágyadttá, e miatt nem látni a távol partokat. De az őszi nap sugara is be-benéz a barlangba s végig hullámzik a vén zsöllér redős arczán. Az őszi szél is be-besuhan láthatatlanul s megmozgatja a kecskerágó galyakat s a vén zsöllér ősz szakállát, fehér hajfürteit. -14- Hejh vén zsöllér: ne bánd, hogy az emberek elhagytak téged, – a napsugár és a szellő és az őszi virág ime meglátogat.

S az emberek se hagytak el. Az a Ferkó gyerek s a kutyája minden nap fölkeresett. Sőt a mint a gyerek este hazahajtott s elbeszélte a dolgot gazdájának: ime másnap már ott volt egy előljáró a kisbiróval s két napszámos emberrel, hogy neked a parton sirt ássanak s oda téged eltemessenek!

Megvizsgálták a vén zsöllért. Tarisznyáját kivették feje alól. Tele volt száraz ennivalóval. Szürét lekanyaritották róla. Fölösleges ruháját haza kell vinni a falu szegényeinek. Kigombolták dolmányát és mellesét is.

És a mikor oda értek meztelen öreg testéhez: a szive fölött találták annak az öreg asszonynak fejkötőjét, gyüszüjét és ócska kék fejrevaló kendőjét. A ki az ő társa volt. A kit egyszer szeretett, de örökre szeretett. A kit egy hét előtt a temetőbe kisért. És a ki nélkül nem tudott tovább élni. És a kinek minden kincsét oda rakta szive fölé, hogy a míg az a szív dobog: az az öreg asszony tudja meg, hogy érte dobog.

Eltemették. A fejkötőt, gyüszüt és fejre való kendőt szive fölött hagyták. Sirja fölé a fejéhez három darab követ oda hengeritettek. Mikor nekem gyermekkoromban megmutatták a Kettős Évangyélista sirját: a sirhalomnak már nyoma se volt, de az a három darab kő még ott volt és együtt volt. A sirhalmot széthordták már akkorra a szelek. -15-

Ki emlékszik ma már a szegény Evangyélistára? De ki emlékszik ma már a hatalmas királyra?

Lent a viznek partján a nyomorult zsöllér van eltemetve, fönt a partnak ormán a hatalmas király van eltemetve. Az egyiknek fejéhez három darab követ hengeritettek, a másiknak sirja fölé kettős tornyu templomot épitettek. A nyomorult zsöllér sirhalmát széthordták már a szelek, de a templom se áll már sokáig. Azt a sziklaormot is pusztitják már a szelek, a melyre a templom van épitve. Az az orom foszlik, porladoz, hull alá a mélységbe s ötven év, száz év: lehull a templom keleti oldala is. Ha csak az egész hegyet nagy falakkal meg nem támogatják.

Mindegy; – a hatalmas király is porrá, hamuvá vált már, mint a szegény zsöllér. Mikor amazt eltemették: a nemzet ékes drágaköves arany koronát tett a fejére. Hova lett ez a korona? Ellopták, földarabolták, eltékozolták, nincs meg. Hejh szegény zsöllér, a te öreg feleségednek gyüszüjét nem lopja el, nem tékozolja el senki. Az még megvan ott a föld alatt és ott a szived fölött. Hiszen a természet erői ezt is csak fölemésztik egykor – az igaz. De ha a gyüszü is ép ugy semmivé válik egykor, mint a korona: mi külömbség lesz akkor már a király között és a zsöllér között.

A zsöllér emlékén nem élődik senki, a király emlékén százan és ezeren élődnek mind maiglan.

A TIHANYI BARÁTOK.

(Endre király. – Miök van a tihanyi barátoknak? – Kocsi Sebestyén Gábor követ s Bresztyenszky apátur. – Mit csinál a barát a szobalánynyal? – Miért kell bohócz a zárdában? – Mi a nevetés? – Állitsatok nevető kórházakat. – A remete és a szentgáli nemes. – Szent Gellért püspök. – Utazik a püspök. – A nyéki lány dalolgat. – A püspök és a barát nem tudnak aludni. – A bölcs tanulság.)

De ne bölcselkedjünk. A milyen sokat ér a bölcseség: olyan keveset ér a bölcselkedés. Becsüljük meg Endre király emlékezetét, a ki nyolczszáz és negyvenöt év előtt 1055-ben megalapitotta a tihanyi apátságot.

Én legalább megbecsülöm. Kegyetlenül elverte rólunk a németet s alapitó levelében megőrzött számunkra egy darab magyar nyelvet. Mind a kettő nagy érdeme és nagy szerencséje én előttem.

Azon a nyelven beszélt ő is, a melyen mi. S azon a nyelven beszélt Árpád is, a melyen ő. Bizonyos ez én előttem, akármit beszélnek a töröktatár és finnugor tudósok. Engem százhuszonöt év választ el az én öreg apámtól, s én ugy beszélek, mint öreg apám s I. Endre királyt se választja el több idő Árpádtól, tehát neki is úgy kellett beszélni, mint a hogy Árpád beszélt. -17- S a hogy én nem lettem ennyi idő alatt se németté, se tóttá, se ugorrá, se törökké: ép ugy nem változott el Endre király se. Igaz, hogy a királyokról minden rosszat föl lehet tenni, noha semmi rosszat se szabad föltenni. De Endre király nem volt ám mindig király. Sőt fiatal korában inségből, nyomoruságból ugyan csak kijutott neki, mert itthon még csak szolgabiróvá se lehetett, itthon még csak maradása se volt. Egészen rossz ember tehát király létére se lehetett.

Ez a levél fényesen bizonyitja, hogy Endre király bölcs és jókedvü, okos és vidám gondolkozásu férfiu volt. Ilyennek kellene lenni minden királynak. De a tihanyi barátok se legyenek ám másfélék, mint a hogy őket a bölcs és vidám király a maga képére és hasonlatosságára alkotta.

Adott nekik húsz ekényi földet. Egy eke-föld akkor 256 és fél magyar holdnyi volt. Tehát több mint ötezer hold földet adott örök birtokul. Csinos uradalomnak illenék be ma is. Az erdőt és a vizet akkor se ekével müvelték. Hogy erdőből és Balatonból mennyit adott a király: azt most már nem tudjuk. Valószinüleg a király se tudta. Most mintegy öt ezer hold Balatonjuk van a tihanyi barátoknak. Halászni elég, fürödni sok is. Csónakázni fölösleges, mert tihanyi barát csónakázni nem szokott. A mi dolguk van a világban: elvégzik azt a száraz földön is. Szükség nélkül pedig okos ember nem megy a vizre.

Adott nekik hatvan tanyát, húsz szőlőt és ugyanannyi vinczellért, húsz lovas katonát, tíz halászt, öt csikóst, -18- három gulyást, három juhászt, két kanászt, két szakácsot, két csizmadiát, két kovácsot, egy aranymívest, egy ácsot, két malmot és két molnárt, egy esztergályost, egy ruhamosót, egy iparos legényt, tíz szobalányt.

Adott nekik harmincznégy ménlovat hozzájuk való elegendő kanczával. Adott száz tehenet és száz emse disznót, hétszáz juhot és ötven méhkast méhrajjal együtt.

Ebben a kérdésben Kocsi Sebestyén Gábor sehogy se értett egyet Bresztyenszky Albert híres, nevezetes tudós tihanyi apáttal.

Kocsi Sebestyén Gábor követ volt és jogtudós, Bresztyenszky Albert barát volt, apátur volt és számtudós. Az a követ kálvinista volt, de a megyegyülésen is, országgyülésen is, mikor a beszéd sora a vegyes házasságokra került, jobban ismerte a szent atyákat, mint valamennyi püspök és kanonok. Jobban ismerte a szent Irást is. De még a számtant is jobban tudta, mint Bresztyenszky apátur, a ki pedig még Deák Ferenczet is képes volt a matezisre tanitani. A pannonhalmi, bakonybéli és tihanyi benczések s a veszprémi kanonokok ugy féltek attól a Kocsi Sebestyén Gábortól, mint a rossz ellenségtől, hanem azért ugy szerették, mint a jó testvért. De akárhogy szerették: utóbb szent dolgokról nem viaskodtak vele, mert lemagyarázta és lebizonyitotta róluk a kámzsát. És pedig oly vidám észszel, hogy még csak meg se lehetett rá haragudni.

A nyarat Balaton-Füreden szokta tölteni. Országos hirü-nevü ember volt, Deák Ferencz maga is minden -19- nap órákon át élvezte nagy elméjét, melyben megfért minden tudomány s mely a tudomány minden titkát hatalmas pajzánkodással deritette föl. A komoly és tekintélyes apátur se maradhatott ki vonzó társaságából.

Kocsi Sebestyén Gábor meg tudta magyarázni I. Endre király alapitó levelét s az első tihanyi barátok szokásait, erkölcseit. Nemzeti történetiróink jól tennék, ha az ő magyarázatai fölött kissé eltünődnének.

A király nem mondta meg, hány barát számára alapitja Tihanyt. Csak annyit mondott: egy csomó barát számára. Az a csomó barát lehetett tíz is, lehetett száz is. De hát mennyi volt?

Ezt azzal bizonyitotta, hogy a király szerette a huszas számot, azért adott a barátoknak húsz ekényi földet, húsz szőlőt és húsz lovas katonát. Mert ámbátor húsz ekényi föld ötszáz barátot is képes volt eltartani, de nem a kenyér a fődolog, hanem a borocska; minthogy pedig egy vinczellér munkálta szőlő húsz akó bornál többet nem teremhet, ennyi bor pedig egy esztendőn át minden esetre kell egy barátnak: tehát a barátok száma húsznál több nem lehetett.

De legnagyobb bizonysága abból állott, hogy a király a barátok számára csak tíz szobalányt rendelt. A szobalányok a király rendelete szerint természetesen mind fiatalok, üdék, pirosak, egészségesek és hajadonok voltak s valamennyien a zárdában tanyáztak. Ott volt nappali -20- és éjjeli lakásuk. A zárda pedig nem volt nagy. Még akkora se volt, mint a mostani.

A király ezt az ő levelében nem mondta meg. E miatt a jó apátur számtudománya e kérdésre nem tudott megfelelni.

A szobalány csak ott van helyén, a hol urnő van a háznál. Agglegényről, papról, barátról, fiatal emberről föl nem lehet tenni, hogy szobalányt tartson magának a házi rend fentartására. Ilyen esetet föltenni nem szabad. Kivált a tihanyi barátról, a ki a jó rendnek és jó erkölcsnek példaképe.

Igaz, hogy nő látogatója sok volt a zárdának. A közel szomszédságban laktak a Berény, Eőrs, Mike, Vázsony, Csóron, Uzsa, Sárkány, Kálla, Megyer, Látrány nemzetségek s ezeken kivül még sok nagy uri nemzetség. Ezek asszonyai hol Veszprémbe, hol Tihanyba látogattak el, ha gyónni akartak, mert pap, püspök, barát, apátur másutt nem volt a közelben. Ezeknek ugyan kellett a szobalány, csakhogy ők hoztak magukkal szobalányt, a mennyi csak kellett. Ők nem szorultak a barátok szobalányaira. De a férjek se engedték volna meg, hogy rászoruljanak. A szobalány szeret fecsegni, a barátok szobalánya tud is fecsegni s a szobalány nem csupán csak istenes dolgokról fecseg, ha az urnő kiváncsi. A barátok ugyan nem félhettek, hogy róluk találnak fecsegni, mert hiszen ők mást, mint istennek -21- tetsző dolgot nem cselekedtek, de a férjek, ifju lovagok és apródok igen is félhettek, már pedig a gyónásra menő urnőnek csak a szentekre és saját bűneire s a bűneitől való megtisztulásra szabad gondolni, semmire se másra.

A bölcs és vidám király gondoskodott arról, hogy a barátok egészséges emberek s jó pajtások legyenek. S különösen jó mulató társak, a mikor a király és főemberei hozzájuk ellátogatnak vadászni, mulatni, dévajkodni.

Ámde a puszta vagyon, az egyedülvaló testi jóllét erre nem elégséges. A ki csak eszik, iszik, imádkozik és aluszik: az előbb-utóbb potrohossá válik, komorrá és kedvetlenné lesz, testében-lelkében elnehezedik, urrá lesz fölötte mindenféle nyavalya, csuz, köszvény, nyálkásság, keze reszketése.

A barát nem sétál, nem vadász, nem fürdik, nem lovagol, nem vív, nem tornáz, csatába nem megy, nem hadakozik: mi üditse föl tehát testét-lelkét?

A barátnak minden étkezés után nagyokat kell nevetni. Nagyokat és sokat. Akkorákat, hogy hasát fogja, ablakot reszkettesse, arczát-nyakát izzadás boritsa, csak épen, hogy széket-asztalt össze ne törjön.

Minden zárdának van adomagyüjteménye. Csakhogy adomáik nem nagy számuak és nem sokfélék. Csintalanságnak az adomában lenni nem szabad. Csakhogy a barátnál lassan gyülik az adoma. Nem jár ő ki a világba, honnan gyüjtené? Jól tudta ezt a király is. Egy-egy adoma száz esztendeig is elél a zárdában, de tudja is előre már mindenki. Az apáttól, perjeltől, gvárdiántól tízszer-húszszor csak meghallgatják, de már az ő tiszteletükre se tudnak nevetni. Unják, mint a kását. Ha pedig egyenlő rangu páter, fráter gyujt rá: az első szónál már hátba ütik, vagy a többi folytatja tovább. Kolduló barát egészen más. Az mindig hoz a vidékről ujat és ujat. A kolduló barát adomájának már menyecskés illata is lehet. De a tihanyi barát igazi uraság, nem kolduló barát.

Udvari bolond csak nagy uraságnak való. Ahhoz is van szokva. A püspöknek uraságot kell mutatnia, ha szegény is; – a barátnak szegénységet kell mutatnia, ha uraság is. Igy parancsolják a pápák, hitvallók és alapítók. Barátnak udvari bolond nem való.

Hanem mókás, bohócz és bukfenczhányó igen is való. Adott is ilyet a bölcs és vidám király kettőt a tihanyi barátoknak.

– Igenis, főtisztelendő szent atyám, be is bizonyitjuk. Nyilván benne van az alapitó levélben, hogy adattak és adományoztattak a tihanyi barátoknak két bohóczok, apinarii duo.

– Tekintetes urammal ugyan nem vitatkozom, de ha elődeinknek a dicső király ötven kas méhet adott: méhészt is kellett adnia, adott is kettőt. Apis azt teszi: méh; – apinarius azt teszi: méhész.

– Nem azt teszi főtisztelendő szent atyám. A méhészt a latin nyelvben mellifexnek hivják. Apinae azt teszi: bohóczságok, mókázások. Innen származik az apinarius. Igy használják ezt a szót a szent atyák: Augusztinusz, Tertulliánusz, Johannesz Damaszczenusz, nemkülönben Johannesz Krizosztómusz is. De így használják ezt a római világi irók is Krisztus után 117-ik esztendő óta. A mint ezt bővebben bizonyitják Faber, Gesner, Schneebergi Forcellini híres latin szótárirók és számos más tudós ember. Származik pedig e szónak gyökere a hellen nyelvből, a melyben apaté azt teszi: ámitás, időtöltés. Minthogy olyan bölcs királyról, mint I. Endre, föl nem lehet tenni, hogy latinul ne tudott volna s még kevésbbé, hogy a szent atyákat és azok nyelvét meg akarta volna sérteni: ennél fogva bizonyos az, hogy ő két bohóczot és mókás embert adott a tihanyi barátoknak.

Szeme-szája elállt az egész társaságnak erre a hevenyészett előadásra. Két előkelő ifju nyomban le is jegyezte magának. Az egyik Nagy-alásonyi Barcza Sándor, Zalamegyének egykor alispánja; a másik: Pápay Miklós, -24- Veszprémmegyének hires táblabirája. Mindenki a tudós Bresztyenszky Albert apáturra nézett: mit felel ő erre most már. Ő pedig elnevette magát s azt mondta:

– Hiába néznek rám a tekintetes urak, megmondtam, hogy nem vitatkozom, csak várom, hogy mi fog ebből még majd kitudódni. Remélem, a szobalányokról nem lesz többé szó.

De hát hova lettek! Meddig állott fenn ez a bölcs intézmény? Mért nincs most se Tihanyban, se Pannonhalmán, se Jászón, se másutt bohócz, bukfenczhányó, mókás ember?

Jól van. A barátoknak nincs többé szükségük mókás emberekre. Ott vannak a be-belátogató káplánok, a kik elmondják az öreg papok gazdasszonyos adomáit, és ott vannak a be-benéző öreg papok, a kik elmondják a káplánok istentelenkedéseit. Lehet ezeken nevetni eleget. És aztán a mai barát nem is egészen olyan, mint a régi. Tud irni és olvasni. Olvashat világi könyveket s okos és bolond ujságokat. Olvashatja, ha egyebet nem, a naptárakat. S ha egy-kettő olvas: ellátja adomával a többit.

Hanem azt kérdezzük: miért nincs mókás emberük a kórházaknak, a sinlődők gyülekezetének, az aggok és erőtlenek menedékházának? A kik helyhez kötvék s a kiknek nem áll módjukban szinházba, orfeumba, czirkuszba eljárni! -25-

S ha mikor az orvos patikaszert rendel: miért nem tud néhány adag jóízü nevetést is rendelni?

A léleknek dalra kerekedése, ropogós ugrándozása, vidám kurjogatása. Egészséges lélek fen nem állhat nevetés nélkül. E nélkül nincs is élete. A csecsemőben akkor támad a lélek, mikor nevetni kezd s az öregben és nyavalyásban akkor mulik el a lélek, a mikor már nem tud többé nevetni.

Nevetni csak az ember képes. A ló is röhög, a kutya is vinnyog, a macska is dorombol, de csupán az ember nevet. A fiatal állatnak is van jó kedve, de a természet megtagadta tőle azt az erőt, hogy jó kedvét nevetéssel bizonyitsa. Csak kézzel-lábbal bizonyitja. Gida, bárány szökell; csikó, borju ficzánkol; malacz, majom, kölyök-macska, kölyök-kutya játszik. Mind szép, mind kedves, de egyik se nevet.

Az angyal se nevet. Vagy áhitatos arczot ölt, vagy haragszik. Az ördög se nevet. Pedig az ő dolgában ő mindig biztos, nyeresége soha se marad el. Ezt a két ügynököt rosszul alkották meg a vallásalapitók. A majomnak mindig komoly képe van, akárhogy játszik. A királynak és a papnak mindig komoly képe van a trónuson és a katedrán, pedig mindakettő az emberek boldogságát hirdeti, ki az innenső, ki a tulsó világra. A halottnak is mindig komoly képe van. A halott arcza sokszor eltorzul, de nevetésre soha se torzul. Nincs igaza Vörösmartynak. Ő azt mondja, hogy a halottak a temetőben elkezdtek kaczagni, mikor Megyeri, a nagy szinmüvész -26- leszállt közéjük. Dehogy kaczagtak. Még maga Megyeri is komoly képet csinált az ostoba dologhoz.

Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, a ki jóizüen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bizzátok. A nevetni nem tudó lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, a kik nevetni nem tudnak, mégis az a legrosszabb ember, a ki álnokságból erőltetve nevet. A tigris arcza, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember arcza.

A jóizü nevetés megrázza a testet. Az egész testet. Az arcz ugyan elszélesedik és tele lesz redővel, a száj megnyulik s a szemek keskenynyé válnak: de azért a nevető arcz mindig szép. A komoly képü leánynak angyalarczába bele lehet szeretni, de ha a nevetést meg nem szokja: kiszeret belőle csakhamar mindenki. Legelőször saját férje. Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépitő szer.

A tökéletes életrend azt parancsolja, hogy lakoma után, gazdag ebéd után mindig nevetés következzék. S a nevető jó kedv legalább addig tartson, a meddig a lakoma tartott. A hány fogás volt az étel: legalább annyi hatalmas kaczagás következzék. Istennek különös áldása elmés, vidám, ügyes adomázó emberekkel lenni együtt evés közben. A kaczagás megtágitja a tüdőt, kihajt belőle minden ártalmas nyálkát, helyre rázza -27- az ételt-italt, egyenlő pezsgésbe hozza mindenütt a vért s az agyat és szivet felüditi. Semmiféle szeszes ital nem hat olyan jótékonyan, mint a jóizü nevetés. Tökéletesen ostoba annak az embernek a dolga, a ki kocsin olvas ujságot a helyett, hogy istennek szép napvilágában gyönyörködnék és a ki evés után rögtön munkája után fut, a helyett, hogy nevetne.

Magyar ember természete jól enni-inni, de lakoma után vidám ötletekkel és adomákkal magát jól kinevetni. Igy volt már Attila asztalánál is, a mint Priszkosz szépen leirja. Szólt a dal és zene s azután mókás emberek, bukfenczhányók jöttek s hangos kaczagásra birták a vitéz urakat. S a ki lakoma után jóizüen kaczaghat: nem is szedi az föl azt a sok divatos és gyalázatos betegséget, a mely ellen Karlsbadba kell költözni annyi jómódu magyarnak. Czukor, máj, lép, vese, gyomor, epebetegség, mind ismeretlen dolog a jóizü nevetők előtt.

S a betegnek a gyógyulást s az aggnak az élni való erőt a jóizü nevetés legalább megadja oly mértékben, mint az üditő álom. És sokkal nagyobb mértékben, mint a sok kinin, szaliczil, ipekakuánha, antipirin, ópium, morfium, jód s az egyéb százféle por, folyadék és kenőcs. A vérszegénység ezerféle kórsága ellen a jóizü nevetés minden orvosságnál többet ér. Nevettessétek meg minden nap néhányszor a haldokló tüdővészest s vagy megmentitek, vagy meghosszabbitjátok életét. Két hatalmas ellensége van mindenféle baczillusnak. Az egyik a napfény, a másik a jóizü nevetés. -28-

De rendezzétek be a kórházakat akként, hogy az arra való betegeknek módjukban álljon magukat minden nap igazán kikaczagni. Az elmebetegek gyógyintézeteiben csodákat miveltek. De csodákat értek el egyéb betegség leküzdésében is. Mókás embert jó pénzért kaptok eleget. Ha nem kaptok: képezzetek. De a mókás ember még nem elég. Olyan emberek is kellenek, a kik hatalmasan tudnak kaczagni. A nevetés is olyan ragadós, mint a nátha vagy az ásitás. S ha egyszer ráragadt a betegre: czélt értetek. S így kell berendezni az aggok és sinlők menedéktanyáit s így egy csomó fürdőtelepet is. Orvos, pap, gyógyszerész és czigány még nem elég a korszerü betegség ellen.

Mind jól tudta ezt I. Endre király, a mikor a tihanyi barátokat összegyüjtötte és megalapitotta. De mind elfeledte ezt király, barát, országkormányzó ember a lefolyt nyolczszázötven esztendő óta. De mind megmagyarázta ezt alaposan Kocsi Sebestyén Gábor a tudós Bresztyenszky apátnak.

És azt is megmagyarázta, mire kellett a barátoknak a tíz szobalány. Pedig most már a tudós apátur is kitalálhatta volna.

Jóizüen nevetni ugyanis jó kedv nélkül nem lehet. Jó kedvet csinálni pedig se égi, se földi hatalom nem tud oly igazán, mint a lány, ha vidám, szép és fiatal. De csak az olyan lány, a ki se nem egészen a mienk, se nem egészen a másé. -29-

– Főtisztelendő szent atyám ezt nem tudhatja, mert a tihanyi barátok rég eltértek már a bölcs király törvényétől s régóta nem tartanak a zárdában tíz szobalányt. Tenne csak szent atyám kisérletet e dologban, majd meglátná, mennyi jó kedvet, mennyi egészséges nevetést tudna okozni húsz barátnak tíz vidám, hamis szobalány.

– Szent életü embernek nem szabad ám vidám lányokkal játszadozni s haszontalan és kárhozatos nevetgélésnek magát átengedni tekintetes uram.

– A barátnak minden szabad, a mit a szentek, vértanuk és hitvallók isten dicsőségére, saját lelkük épülésére s a szegény bünös lelkek megmentésére cselekedtek. Ime szent atyám elmondom én, mi birta rá, ki birta rá a bölcs és vidám királyt, hogy szobalányokat adjon a tihanyi barátoknak. Különös eset ám ez! Lám a pannonhalmi barátoknak nem volt szabad soha lányokat tartani a zárdában, pedig azok még a tihanyi barátoknál is hatalmasabbak. I. Endre király se merte volna ezt megtenni, ha valóságos szent és vértanu nem adott volna neki erre utmutatást, eszmét és bátorságot.

Erre a szóra most már nemcsak az apátur, hanem mindenki mosolyogva és hitetlen arczczal nézett a mindentudó és dévaj elméjü veszprémmegyei követre. Hogy épen szent és vértanu adta volna a tanácsot: ezt már csakugyan nem hitték. -30-

Kocsi Sebestyén Gábor látta a hitetlenséget. De azért nagy bajuszszal beárnyékolt szája nem mosolygott, hanem két fekete nagy szeme igenis mosolygott. Hatalmas nagy fejü ember volt, de fejének nagysága még se volt olyan bámulatra méltó, mint szemeinek nagysága. Bikának és oroszlánnak szeme akkora, mint az övé volt.

Tudta ő azt jól, hogy az apátur csakhamar meghajlik az igazság előtt s akkor a többi se mer tovább hitetlenkedni.

– Főtisztelendő szent atyám jól tudja, hogy szent Gellért igazi szent. Remete is volt, püspök is volt, hitvalló is volt, agyon is ütötték, vértanu is volt, semmi fogyatkozást tehát az ő szentségében találni nem lehet. De nem is szabad, mert első rangu szentjei közé sorozta őt az egyház.

Nos hát egyszer egy szentgáli nemes embert halálra itélt a király, még pedig szent István király. A nemes ember nagy bűnt követett el, pogány is volt, bizonyosan megérdemelte a halált. A halálraitélt ember azonban, mielőtt a bakó rátette volna a kezét, arra kérte a szent királyt, engedje meg neki, hogy ő bűneinek töredelmes megbánására harmincz napig imádkozzék. A szent király ezt a kérelmet meg nem tagadhatta.

A halálraitéltnek azonban eszébe se jutott imádkozni s büneit bánni. Imádkozik is szentgáli ember! Bánja is a bünét nemes ember! Csak azt várja valaki.

Hanem e helyett eszébe jutott, hogy ő egykor egy nyavalyás remetének megmentette az életét. Ott vadászgatott a Bakonyban, a Bakonynak is a legsürübb erdejében, a Hajszabarna oldalában, a hol a remetének volt -31- rozoga gunyhója. Gunyhó előtt a fakereszt, a fakereszt előtt térdepelve a remete. Körülötte három farkas. Egyik a jobboldalán, másik a baloldalán, harmadik előtte a gunyhó ajtajában. Üldögélt mind a három s kiöltött piros nyelvvel lihegett mind a három. Elhatározták már, hogy a remetét megeszik s szép szeliden meg is mondták neki. Megnyugodott már sorsában a remete is, csak arra kérte a farkasokat: engedjék meg neki, hogy három Miatyánkot elmondhasson. A remete szent életü ember volt, hát csak megengedték neki. Éhesek voltak ugyan, de már ezt az utolsó kivánságát csak megengedték. Megbánták ugyan csakhamar, mert a három Miatyánk átkozott sokáig tartott, de hiába, becsületes farkas csak megtartja adott szavát, ha éhes is. Ez volt a veszedelmük. Mert a mikor a remete a harmadik Miatyánknak is a végére jutott s épen e szavakat mondta: »de szabadits meg a gonosztól,« csak oda toppant ám a szentgáli nemes ember. S a szentgáli nemes ember fogta a fokosát, két farkast agyonütött, a harmadikat világgá kergette, a remete életét megmentette. Nosza hálálkodott most a remete a szentgáli nemes embernek.

– Nem küldött bizony remete, mert én még igazhitü pogány vagyok, hát csak magam vetődtem ide. No de igyál egyet!

S kezébe adta kobakját a remetének. A kobak tele volt kegyetlen erős lótejpálinkával. Nagyot huzott -32- belőle a remete. Pogány ital volt, de azért jól esett a három Miatyánkra. No meg a kis ijedtségre.

Ez a remete azóta a királyi udvarba került, Imre királyfinak oktatója lett, püspök lett, szent lett, hatalmas lett. Ez a remete volt szent Gellért püspök.

Ez jutott a halálraitélt ember eszébe, a mint ott ült a veszprémi várban, a vármegyeház kapuja oldalán, kezén-lábán száz fontos vasakkal; a bakó kutyái ott ólálkodtak körülötte.

Egyszer csak ott termett a fia. Tizenöt-tizenhat éves siheder. Erős, piros, bátor kölyök. Apját akarta látni.

– Ejnye kölyök, épen jókor jöttél. Fuss csak haza tüstént, ugorj föl a Sólyom lovam hátára, iramodjál át a Dunán-Tiszán, keresd föl ott Makó vagy Oroszlámos körül Gellért püspököt s mondd meg neki, hogy három farkas öltögeti rám a nyelvét, mint egykor ő rá a Hajszabarna oldalában. Az Iró, a Biró és a Bakó leskelődik rám. Ha van ideje: szólhatna egy szót a királynak. Ezt mondd meg neki. De siess ám kölyök; tudod, hogy az imádkozást nem szeretem. Valami nagyon ne mentegess a püspök előtt.

No hát ilyen volt akkor a szentgáli nemes ember. Nem attól félt, hogy négy felé vágják, hanem attól, hogy neki harmincz napig kell imádkozni. Volt is mellette egy nagy szakállu, kopasz fejü, mezitlábu, kerek hasu, vörös orru német barát. Nem csoda, ha pogány létére a németet, barátot és imádságot nem szenvedhette se külön, se együttvéve. -33-

Jó ötven mérföldnyire találta meg a kölyök a szent püspököt. De megtalálta négy nap alatt. De a szent püspök is megemlékezett a Hajszabarna oldaláról; rögtön felöltötte palástját, papucsát és tarisznyáját és sebten megindult a királyt fölkeresni.

Ebben az utjában tudta meg a szent püspök, hogy mi az a szobalány, ha a szobalány jókedvü magyar lány. A mint ez a szentek életében szépen meg van irva.

Bizonyosan nyár volt, mikor Gellért püspök ezt az utat végezte. Ha nem nyár lett volna: papucsban és palástban nem indul utnak. Télen hatalmas debreczeni bundában szokott utazgatni. Juhbőrből készült a bunda, fekete báránybőr gallérral; övén talitarka selyemhimzéssel és buzavirágszin kék szironyos varrással. Ne is higyjék ám a mostani püspök urak, hogy csak ők értenek a világhoz és a régiek nem értettek.

Nem egyedül utazott. Valami Valter nevü barátot, a ki különben szorgalmas falusi tanitó volt, vitt magával. Megengedte volna szivesen, hogy a kölyök is vele menjen, a halálraitélt szentgáli nemes fia, de erre a kölyök rá nem állt. Ha püspökkel és baráttal látták volna együtt, még rosszat gondoltak volna felőle az emberek. Azt gondolhatták volna, hogy ő is valami istenes ember, pap, barát vagy harangozó akar lenni. Hova lett volna akkor a becsület? Szentgáli nemes ilyesmire nem adhatja fejét. E helyett megetette, megitatta, megczirógatta Sólyom lovát, felpattant rá s lassu koczogással útnak indult.

– Azért sietek, hogy előbb a királyhoz érjek, s megmondjam neki, hogy te is útban vagy hozzá. Valahogy el ne hirtelenkedjék az apám dolgát.

A püspök Budán kereste a királyt, de bizony a király Székesfehérvárott volt. Oda kellett utána menni.

Nyéken elesteledett a püspök. Nem volt holdvilág. Az utat is rossz karban tartotta a vármegye. Meg kellett ott hálni.

Akkor még Nyék környéke rengeteg erdő volt. A nadapi és verebi erdők lenyultak a sikra. Az erdők tele voltak disznóval és kanászszal. A püspök azt gondolta, de még Valter uram is azt gondolta, jobb meghálni a paplanos ágyban, mint kódorogni a disznók és kanászok közt.

Éjjeli szállásra bementek egy nyéki nemes úrhoz. A nemes ur szivesen látta őket, étellel-itallal jól tartotta őket, adott kettőjüknek egy szobát, a püspöknek puha ágyat, a barát számára pedig leteritettek egy bundát a szoba földjére, alugyék a hogy tud. A nemes úr se alszik más vaczkon. Az ágy csak püspöknek és betegnek és gyerekágyas asszonynak való, egyébre nem való.

Aludt volna is a püspök meg a barát, ha a szobalány nem lett volna. De hát istenadta csitri lánya: oda telepedett a szoba ajtajába. Bizonyosan nem tudta, hogy a szobában püspök van, meg barát. Vagy ha tudta is, gondolhatta, hogy a püspök esze olvasón, imádságon, szent iráson, nem pedig ő rajta.

A lánynak dolga volt. Kenyeret kellett sütni hajnalban, de meg pogácsát is, langallót is. Jó tepertős pogácsát s jó zsiros és borsos langallót. Szemét tehát le -35- nem hunyhatja az éjjel, mert lisztet kell késziteni és kovászt tenni, éleszteni, dagasztani, fűteni, szakasztani, berakni, kiszedni. Élesztő, asztal, szakasztó, pemét, tévő, sütőlapát, szénvonó, eleven parázs, száraz galy el volt már készitve s oda állitva a maga helyére. Csak épen a liszt hiányzott.

Leült tehát az ajtóba a földre a gabonás zsák mellé. Papucsát lerugta, két kövér piros karján az ingujjat feltürte, felső ruháját derekára hajtotta, az őrlető követ két ruganyos térde közé szoritotta s el kezdett őrletni vidáman és szaporán. Gömbölyü válla, gömbölyü csipője, gömbölyü két melle csak ugy izgett-mozgott, a mint a követ hajtotta.

Nézed-e püspök, nézed-e barát ezt a lányt? Látod-e szeme ragyogását, testének mozgását, fiatalságának tudatlan bübáját?

Gellért püspök még akkor java idejebeli erős jókedvü férfiu volt, az a Valter barát se lehetett idős ember, mert hiszen hosszu útra útitársnak nem öreget, nem nyügöt visz az ember magával. Mikor a kézi őrlő lassu zörgését, csöndes moraját meghallotta a két pap: bizony leszállt az egyik az ágyról s fölállt a másik a bundáról, kitekinteni, mi okozza a morajt. Bizony látták s jól meg is nézték ők az eleven mécsvilágnál azt az eleven leányt.

Azután csöndesen visszafeküdt mindegyik a maga helyére. Nem szóltak volna egymásnak semmit. A kézi őrlőnek halk mormogása mellett, úgy gondolták, majd -36- szépen elalusznak ők. Először az egyik, azután a másik, utóbb mindakettő.

Mert az a lány gondolt egyet s édes, erős, ezüst hangon elkezdett egy vértesalji, bakonyalji, mezőföldi szép magyar dalt énekelni.

– Porfelhő támad, Lódobogás támad, Hejh az a barna legény – Ide hozzám vágtat!

Meghallja a dalt a püspök és megrezzen a lelke. Erre a dalra nem lehet elaludni. El kell azt a lányt csititani.

De ha fiatal is, szép is s ha a dala is szép: miért kellene elvenni a kedvét?

De mi lesz igy az éjszakából? Mi lesz az alvással? Ébren tölteni az éjet? Mikor két lépésre egy gyönyörü fiatal lány dalolgat? Gonosz helyzet az egy szent püspöknek. Még gonoszabb, mint künt az erdőn a fák közt, a disznók közt, a kanászok közt.

– Szilaj a hóka, Pattog a lépése, Hejh de a barna legénynek Szilaj a nézése.

A falon egy kis fakereszt, a kereszt alatt egy madzag vastagságu vékony viaszgyertya pislog. Fogja a püspök a mécset, meggyujtja a viaszgyertyánál, előveszi a szent könyvet, elkezd abból olvasgatni. Ördög is lehet még annak a lánynak a dalában, menekülni kell tőle.

– Nem félek lovától, Nem félek magától, Hejh csak az a barna legény – Ne féljen a lánytól! -37-

Elneveti magát a püspök. Hiába van a kezében a szent könyv. A szeme a könyvön, de a füle a dalon, a lelke a lányon. Oda szól a baráthoz:

Dehogy aludt a barát, dehogy aludt. Csak ugy szinlelte, mintha aludnék. Három kérdést is megvárt, míg utóbb addig törülgette két öklével a két szemét, hogy csakugyan elhitette a püspökkel, hogy csak most ébredt föl.

– Hallom szent atya. Hiábavalóság! Locska-föcske beszéd! Istennek nem tetsző dolog!

A püspök elhallgatott. Azt gondolta: ez a Valter barát mégis szamár, de nem akarta kimondani. Tovább nézegette a szent könyvet.

A lány uj dalba kezdett. Őrletője csak ugy zugott, édes hangja csak ugy csattogott. Mint a rigó hangja.

– Napnyugotról jön a pap, Fapapucs a lábán. Napkeletről jön a legény – Pej paripa hátán!

– Nem kell nekem fapapucs, Paripa kell nékem. Megetetem, itatom, – Tartom selyemféken!

De már erre kaczagott a püspök is, a barát is. A hasát fogta mindakettő. Az a lány ugyancsak odadalolgatott nekik. Csakugyan nem tudja az a lány, kik feküsznek ott mellette egy ajtóköz távolságban. Különben csak nem dévajkodnék azzal, hogy ő jobban szereti a paripát, mint a fapapucsot s jobban szereti a legényt, mint a papot. Hogy lehet valakinek ilyen rossz izlése? -38-

A dal azonban tovább csengett. Egyik dal a másikat váltotta föl. Nem fáradt el annak a lánynak se a térde, se a karja, se a malma, se a dalos szája. De a két papnak se fáradt ám el a füle. A püspök ugyan már a barátra való tekintettel is mindig a szent könyvet nézte, de azért időnként jóizüt nevetett. Pedig abban a könyvben nem volt mulatni való dolog, hanem csupán szent dolog.

Micsoda? A barát ne tudná, ki lakik annál a háznál, a hol ő egy éjszakára megszáll? De sőt nagyon is jól tudja. Azt is tudja már, hová való, mi a neve, él-e apja, él-e anyja, nincs-e katonatestvére, nincs-e szivbelije, nincs-e vőlegénye, szőke-e, barna-e, sovány-e, kövér-e, vidám-e, morcz-e, kik a lánypajtásai, hol született, mikor született, rab-e, szabados-e, nemes-e, zálogban van-e a háznál vagy közel rokon vagy szegődséges.

Tud a barát mindent. Neki is csak két szeme van ugyan, de azért száz szemmel fürkész és száz füllel hallgatódzik. Meg is felelt a püspöknek azonnal.

– Ez a lány, szent atya, a mi szállásadó gazdánknak szolgálólánya. Most őröl. Lisztet készit a hajnali sütéshez. Nem alszik ez egész éjjel, de azért reggel is csak olyan üde lesz ez, mint most. Ilyen a magyar lány mind.

Hát hiszen a szent püspök is ismerhette volna már a magyar lányt, de nem igen tudott a nyelvén beszélni. Akkor még olyan világ volt, hogy nem igen tudott -39- ám magyarul beszélni mindenki, a ki a magyar kenyeret ette. Most már bizonyosan másként áll a dolog.

De ha jól-rosszul beszélt is magyarul a szent püspök: a szavakat nem tudta jól kiejteni a száján. Német vagy mi volt az eredete. Ha azt akarta például mondani: babám, azt mondta: papám. Ha azt akarta mondani: puszi, azt mondta: buksi. Férfiak-asszonyok kinevették. Mert akkor is olyan rossz szokása volt a magyarnak, mint mai napság. Kineveti az idegen hangoztatást. Azért azután a szent püspök nem is prédikált magyarul. Igaz, hogy ha magyar lett volna, nem is lett volna szent soha. Egypár királyunk ugyan eljutott a szentek seregébe, de száz meg ezer derék magyar püspökünk közül egy se. Az ördögök ügyvédje nagyon haragszik a magyar püspökökre.

– Ime barát, gondold meg azt, hogy az emberi nemzetséget miként táplálja egy ily gyönge leányzó harmatkeze!

A barátnak ezt áhitatos lélekkel meg kellett gondolni. Pedig az a harmatkéz még arra is jó lett volna, hogy az ő borostás arczát megsimogassa. Ez azonban nem a barátnak jutott eszébe, hanem csak Kocsi Sebestyén Gábornak. -40-

Ily beszélgetésben telt el az éjszaka. Végre készen lett a liszt, elhallgatott az őrlő és a dal. Ekkor mondta a szent püspök eme bölcs szavakat:

– Lásd barát, minő szép volt ez a dal! Meg nem győzné a munkát az ember, ha őt a müvészet érzete nem lelkesitené! Ime, mily boldog ez a lány, a ki szolgáló, másnak hatalma uralkodik fölötte s mégis oly vidám dallal zugolódás nélkül végezi munkáját!

Igy van megirva az eset a szent püspök életében, a mint azt gróf Batthyány Ignácz erdélyi hires püspök könyvében meg lehet olvasni.

Csakhogy ott még más is van. Ott még az is olvasható, hogy reggel a püspök a szobalánynak sok aranyat, nagy tenger pénzt adott borravaló gyanánt.

De ezt nem szabad félreérteni. Szent püspök teheti ezt, de már közönséges, mindennapi uri ember nem teheti. Ilyen ember csak egy-két forintnyi borravalót adhat, mert ha aranyokat, száz forintot adna: pajkos gondolatot támasztana a szállásadó gazda házanépében.

Ezt az esetet s azt a bölcs szót elmondotta Gellért püspök mindenkinek. Elmondotta utóbb I. Endre királynak is, mikor ez közölte vele szándékát a zárda alapitás tárgyában. Erre buzdult fel aztán a vidám király.

– No püspök, neked igazad van. Te szent vagy és bölcs s neked saját példádban mutatta meg az isten, hogy a jó kedvhez, vidámsághoz, boldog élethez szükséges a fiatal szép lány s annak dalos müvészete lelkesiti a munkában az embert. Minthogy pedig én azt akarom, hogy azok a tihanyi barátok boldogan éljenek -41- s lelkesen munkálkodjanak: adok nekik fiatal lányokat. Minden kettőhöz egyet. Tíz leányhoz húsz barátot s húsz baráthoz tíz leányt. A te szent példád a követésre méltó példa. Ti is ketten gyönyörködtetek a nyéki lány dalában. Ha te ott nem vagy: az a Valter barát bizonyosan segitett volna annak a lánynak őrletni s a miatt elkéshetett volna a hajnali sütés.

Igaz, hogy százféle csintalan kérdést intéztek még hozzá a hallgatók, de ő azokra már meg nem felelt. S a tudós apáturnak nagy lelki megnyugvására volt, hogy meg nem felelt. Annyit azonban mégis megmondott, hogy ez az egész történet ugy öregéből szent Gellért életében részletesen meg van irva, s a mit ő tett hozzá, azt se a kis ujjából szopta, hanem a szóbeli hagyományból meritette.

A TIHANYI ERŐSSÉG.

(A királysirok. – Nem jól temetik a királyokat. – A nemzet utolsó menedéke. – A bölcs Piusz barát s a még bölcsebb főapátur. – Pisky uram és Ibrahim aga. – A bajvivás és a becsület. – Ibrahim aga három felesége egyszerre szül. – Az aga levelet ir. – A bajvivás mégis megtörténik. – Honnan ered a káromkodás?)

A földek, erdők, mezők, legelők, szőlők, álló vizek, folyó vizek, malmok most is megvannak, de se húsz barát, se tíz szobalány, se két bukfenczhányó, se nagy urak látogatása, se királyok vendégsége, vadászata. Öt szegény barát s néha ritkán egy-egy apátur. A mult században talán csak három apátur volt. Ha egy-egy apátur meghal: be nem töltik a helyét évtizedekig.

I. Endre király, mikor meghalt: oda ment el hideg teste örök pihenésre Tihanynak ormára. Hová temették el: nem lehet ma már azt a helyet megmutatni. Se a templom, se a zárda nem ott állt hajdan, a hol most. A mostani nincs még kétszáz éves. A mostani óvár helyén állott a tihanyi vár s az a vár bizonyára nagy részben a régi zárdából és templomából állott. Ott voltak a királyi hamvak is. -43-

Kevés ember tudná ma már megmutatni, hol állott a régi vár is. Mikor a török világ elmult s tihanyi várkapitányra nem volt többé szükség: magyarirtó német barátok ültek bele a nagy uraságba. Első dolguk volt elpusztitani a régi várat, régi zárdát s épiteni köveiből az uj zárdát és templomot.

Németek dulták fel a királysirokat is Székesfehérvárott. Pogány török, kutyafejü tatár: de jól történt, hogy te itt házsártoskodtál nálunk vagy másfélszáz évig. Büntetlenül rád foghatunk minden dulást, minden pusztitást, a mit nem te követtél el.

Ott mutogatják Tihanyban I. Endre király szemfedőjének rongyait. Bizony rongyok azok: elfekhetett alattuk akármelyik szegény szolgaember.

Ugy sincs királysir Magyarországon. Pedig volt királyunk elég. Több is, mint kellett volna. A régiekkel senki se törődött, az ujakat pedig más országban temetik el. Én nem is bánom. Holt király se lakjék nálunk, ha eleven nem lakik. Igy gondolkodtak őseink is. Hogy a király itthon lakjék, mindig követelték; – hogy a holt királyt itt temessék el: sohase kérték.

Nincs is az jól, a hogy a királyokat eltemetik. Azt hiszem: turáni őseink okosabban intézték a temetést. Ők a király holttestével együtt lovát, szolgáját, miniszterét is eltemették. No az igaz: lovát ma már én se temetném el, hanem néhány minisztert minden király mellé czélszerü lenne a föld alá dugni. Ne csak ürge, -44- vakandok vagy patkány legyen társaságában, hanem afféle szelid állat is, a ki az udvari szertartásokra s illemszabályokra ott is ügyel s a ki a sok ürge, vakandok, patkány közt pártfegyelmet tud ott is tartani.

A tihanyi vár kicsiny vár volt. A Balaton zalai partját sohase birta a török. A Balatonon nem járt át, hajóval nem vesződött. De télen se járt át, pedig a jég megbirta volna. A szárazföld felől pedig elég volt egy széles árok, hogy az ellenség közel ne jusson a várhoz.

Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége.

Jött Haynau, jött Paskievics, jött az orosz és az osztrák fölös erővel. Perednél, Komáromnál nem tudtunk győzni, ellenség kezébe került az egész Dunántul.

Mit csináljunk? Komárom szűz vára nem elég az országot megvédeni. Átellenben még egy bevehetetlen várat kell emelni. Középen a Bakony rengetege, mely a két várat összekötné. Az uj bevehetetlen vár Tihany lenne.

Csak a szárazföldi bejárót kell elzárni. Csak ott kell a félsziget nyakát átmetszeni s a Balaton két vizét összeszakasztani. S ha ez megvan, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmi szerrel, ágyuval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is, orosz is.

Esztendeig-kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek. A hegyet megmászni lehetetlen. Az alatt segitségünkre jön az angol és franczia, a török és az ázsiai ősi magyarság, Uj Attila, uj Árpád, uj -45- Hunyadi János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz népét.

Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari tisztek és úti biztosok, kijelölték a csatorna vonalát s száz és ezer oda rendelt ember elkezdte ásni, vésni, lapátolni a kemény földet. Ma is megvan a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fü, de ma is tanuságot tesz arról a keserü ábrándról, a mely a magyar nemzetet Tihany ormain akarta megmenteni.

Öreg, szegény, zsöllérkedő ember volt Balaton-Füreden Prépost István. Hajlott dereku, sanda szemü, mindig rongyos, de mindig jókedvü kis szőlősgazda. Hol a maga szőlejét kapálta, hol a másét. Ő is elment Tihanyt elzárni, várat emelni, magyar nemzetet megmenteni.

Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel-szalonnával a tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg. Maga beszélte el nekem.

– Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Oda sütött a nap. Egy bokor tövében leheveredtem. Járni való erőm nem volt. Fejem fájt, szemem káprázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja dalolni is kezdett. Hej de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg az isten német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is már, a mint a német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó szál emberig. -46-

– Ugy kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem költött fel senki. Hát a mint szememet fölnyitom: csak a fülem zug. Nem hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt én velem? Süketté lettem? Vakká lettem?

– Dehogy lettem uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A seregélymadár fölöttem röpült el: zugását hallottam. Csak ember nem volt a munkánál, egy lélek se.

– Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már csillogott a viz, a mint a föld alatt átszüremkedett. Láttam, hogy magam vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van, azért nem dolgoznak. Ejh mit, az országot ünnepnapon is meg kell menteni. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát.

– Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segiteni. Egyszer csak észre vettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát csak magam ballagtam be Aszófőre. Egyenesen a biróhoz.

– Hejh biró uram, micsoda hanyagság ez már? Hiszen egy hét – két hét, itt lehet nyakunkon a német s a tihanyi bejárón mégse dolgozik senki. Micsoda dolog ez?

– Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hirmondó sincs már belőle. Vége a mi országunknak. -47-

– Elkeseredtem uram. Keserüségemben bolondságot cselekedtem. Fogtam az üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbőrnek már rég lekopott róla a szőre. Fényes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha már a mi országunknak vége: minek nekem akkor az üres csutora? Fogtam a sziját s ugy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy száz darabra törött széjjel. Igy ástuk mi a tihanyi csatornát uram.

Igy beszélte el az esetet nekem a balaton-füredi szegény zsöllér-ember. Nem feledtem el. Hogy tanuságot tegyek arról, hogy a szegény ember is el tud keseredni igazán, ha azt látja, hogy nemzete, országa, hazája elveszett. A kinek százezer hold földje volt: annak szivét nemzetünk bukásán nem fogta el úgy a keserüség.

Rég meghalt már a tudós Bresztyenszky apátur, de uj apátot nem tettek helyébe. Csak Piusz barát kormányozta a nagy tihanyi urodalmat.

De hát barát hogyan kormányozhat urodalmat? Hogyan tud az elbánni annyi kalmárral, kupeczczel, árossal, vásárossal, szép asszonynyal, hamis cseléddel, a mennyi egy nagy urodalom árnyékában rajzik?

Kocsin ült örökké. Jó barátságban volt mindenkivel. Öt szép asszonya is volt, a ki szivesen látta egyszer-másszor hol ebédre, hol vacsorára. El tudta adni azt a termést előre, a melyet csak három esztendő mulva hoz a föld. Csinált százezer forint adósságot s aztán -48- egy szép reggel halva találták zárdabeli komor kis szobájában. Olvasója akkor is kezében volt. Kibékült tehát istennel, mielőtt örökre bezárta szemét.

Rémülve, sopánkozva közölte a szomoru hirt az öreg tudós Czinár a pannonhalmi főapáturral. Tékozlás! Menyecske! Százezer forint adósság! Borzasztó!

Örökkön-örökké való igaza volt. Minden ember önmagáért van. Minden élet annyit ér, a mennyit önmagának ér. Bolond ember az, a ki nem örül, mikor örülhet s akkor is busul, mikor nem kénytelen vele.

Van olyan lélek, mely csak másnak boldogságán tud örülni. Van olyan lélek, mely csak a hazáért lelkesül. Van olyan lélek, mely csak a jövendőre néz s azok boldogságára törekszik, a kik ezután születnek.

Nagy lelkek, nemes lelkek, de ritka lelkek. Emlékezzünk rájuk példának okáért, tiszteljük meg őket önmagunkért s hirdessük dicsőségüket, hogy mindig akadjon hozzájuk hasonló, nagyságukra törekvő s dicsőségüket tulszárnyaló.

De a nagy tömeg nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Dolgozzék annyit, a mennyi szükséges, de örüljön annyit, a mennyit tud. Gyüjtsön önmagának, de ne gyüjtsön másnak. Ne a világ minden vagyonát, hanem az életnek minden képességét szerezze meg gyerekei számára. Erőt, egészséget, jókedvet, felebarátjának kedvelését. És -49- azt az erkölcsöt, mely becsüli a munkát, megbecsüli másban is, de nem rajong érte. Az a korszak boldog, az a nemzedék szerencsés, a mely csak önmagáért él, munkál és örül. A dicső korszakok nem a boldogságnak, hanem a hősi erőfeszitésnek korszakai. Vér és köny nélkül, győzelem és szenvedés nélkül az emberiségnek nincs dicső korszaka.

Az se illenék a baráthoz, hogy tőkét gyüjtsön. Mit csináljon vele, ha gyüjtene is? S aztán kinek számára gyüjtené? Se fia, se lánya, se hamis felesége.

Vonuljon magányba, imádkozzék, dicsérje az istent, látogassa a betegeket, gyámolitsa az özvegyeket és árvákat.

I. Endre király harmincznégy ménlovat adott a tihanyi barátoknak a hozzájuk való kanczákkal. Egy ménlóhoz negyven kancza. Ezenkivül még évenként ötven csikót is adott nekik a királyi ménesekből.

Az az igazi uraság, akinek több lova van, mint a mennyire szüksége van. Lóbul, asszonybul, betegségbül csak annyinak szabad lenni, a mennyit az ember már ki nem kerülhet. A kinek több van, az már uraskodik. Endre király tehát egyenesen azt akarta, hogy a tihanyi barátok uraskodjanak. -50-

Az ő akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoztatás is érte az ő emlékezetét. Hátha még a tíz szobalányt is visszaállitotta volna! Akkor dicsérnék ám csak igazán.

Épen most háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje birta Somogyvármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn köztük, a mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak olyankor, a mikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a béke, noha csakhamar kiütött a hosszu és kegyetlen háboru.

Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami kőröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött összekoczczantak. Jó nevelésü ur volt mind a kettő, tettlegességre nem került a sor, hanem a bajvivás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezitelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok. -51-

Becsület és bajvivás akkor is gyakran együtt járt. Minél több vér ömlött: annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a becsület. Ha az egyik bajvivó meghalt: akkor már épen szent volt a becsület. Azé is, a ki meghalt, azé is, a ki megmaradt.

Nem uj dolog volt a bajvivás. A világ teremtése után húsz év mulva már fennállott ez az intézmény. Ádámnak két siheder fia találta föl. Ők még furkós bottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmü ficzkók voltak, a bajvivó kodekszekre nem ügyeltek, alkalmas segédeket nem választottak, a fegyverbiróságot is elmulasztották. Előre lehetett látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet.

A világ teremtése óta sok idő folyt le. A bajvivás intézménye is egyben-másban megváltozott valami kevéssé.

Eleintén az volt a kérdés: ki a hatalmasabb? Döntse el a bajvivás. Ezt a kérdést nem is lehet semmivel se jobban megoldani, mint a bajvivással. A királyok még ma is ezt vallják. Ha két király összevesz e kérdésben, mindegyik kiállitja a maga embereit a mezőre. Üssék, lőjjék, vágják, apritsák egymást. A királyok ez alatt a miniszter urakkal együtt tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen eltemetik s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két király összejön, összecsókolódzik, -52- összeházasodik s azután együtt játszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetirók elzengik a hősök dicsőségét s a királyok jó kedvvel tovább játszanak. Míg megint össze nem vesznek: ki a hatalmasabb?

Később az volt a kérdés: kinek van igaza? Kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom? Döntse el a bajvivás. Gyöpre legény! Elő azzal a karddal, dárdával, buzogánynyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas tehén vagy a kővári urodalom, a ki agyonüti a másikat.

Ez is természetes. Jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és királyok bölcsesége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvivást. Legalább nem kell annyi biróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval, ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsan is eldől az igazság. Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a pörösködés. Nem is lesz annyi pör, huzavona, biróskodás, mint mai napság. Biztosra lehet venni, hogy a kit agyonütnek: az se nem felebbez, se pört nem ujit ezentul. Sőt minden haszontalanságért az se pöröl, a ki életben maradt. Mert a tárgyaláson rendesen ő is ott hagyta egyik szemét vagy egyik kezét, a másikra tehát jobban vigyáz ez után.

Mikor Pisky uram összekoczódott Ibrahim agával, épen 108 esztendeje volt már halott igazságos Mátyás király. A ki azt mondta, hogy a bajvivás még se egészen jó -53- igazságszolgáltatás, adjuk tehát a pöröket csak a biróság elé, a bajvivást tartsuk meg a becsület számára. Mert, hogy kié legyen a borjas tehén vagy a kővári urodalom: ez mégis csak fogas kérdés lehet, a melyet nehéz dolog buzogánynyal vagy öreg fejszével eldönteni. Csak a becsület kérdése egyszerü és könnyü kérdés.

A becsület például hasonlit némileg a szinházi jegyhez. Van első osztályu, másod osztályu és harmad osztályu becsület, mint a hogy van különféle osztályu és áru szinházi jegy. Sőt van még katonajegy, diákjegy és ingyenjegy is és utolsó osztályu munkásjegy is. S a hányféle a szinházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.

Az első osztályu becsületnek nincs szüksége a bajvivásra. Annak se nem árt, se nem használ. Deák Ferencz és Vörösmarty Mihály sohase vivott bajt. Nem keveredett bajvivásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencznek azt mondták szemébe az 1832-iki országgyülésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasuttal csak a saját zsebjére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a szemére, hogy ellopta az ország pénzét.

Ha ők e miatt bajvivásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a második vagy harmadik osztályba. -54-

A második osztályu becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a bajvivást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt s a bajvivást utólag mindig restelli.

Teljes becsület a harmad osztályu is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok ember érzi, hogy ha bajvivásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása valahol, valamiben és valamikor gyönge lehetne. A harmad osztályu becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvivással megköveteli a világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei vagy ha vannak: gondosan hallgassa el azokat.

Az ingyen szinházi jegyesek fölötte állnak a bajvivásnak. – Uralkodók, miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell, akár nem kell, mindjárt verekesznek. – Katonák, diákok, képviselők, ujságirók, müvészek.

Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.

A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli bizonyitványra; – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér az neki, ha egyebe nincs? -55-

Szelid és mivelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja meg: mi a becsület. A ki a törvényt megtartja s bajvivó jegyzőkönyvét kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy akkor volt-e becsület és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vivmánya ez a haladás szellemének!

Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek s hogy szerencse, vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be a golyó vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a bajvivásban épen az a fölséges dolog, hogy a kinek hasába ment a golyó, annak becsülete ép ugy be van bizonyitva, mint azé, a kinek hasát kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben lenni.

Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még nem vettek föl jegyzőkönyvet s akkor még nem is a laktanyákban és vivótermekben végezték a bajvivást. De hát el kell ezt néznünk az akkori kor bárdolatlanságának.

Ibrahim aga a kitüzött helyen és időben a Balaton jegén a szántódi csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya és két -56- huszárja hiába volt tanuja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt. A hitetlen török elmaradt.

Ez se baj. Kitünt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is kerül többé Pisky uram szine elé. Igy vélekedett Pisky uram s ebből nem is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott Ibrahim aga fülébe is.

Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is feledékenységből maradt el a jégről, hanem igen is nagy okból.

Zászlós aga volt ő, tehát Endréden nagy ur. Volt is neki három felesége és hat odalikja, tehát kilencz asszonya. Allah pedig a kitüzött napra csodát rendelt. Olyan csodát, a minőt még a hatalmas szultánnal se csinált, a minőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja s mindegyik egy piros képü erős pufók kis Ibrahimot hozott a világra.

Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, a ki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedül való igaz próféta.

Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvivásról elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett. Szeretném azt az embert látni, a ki ilyen határtalan családi öröm közepéből bajvívni menne le a jégre. -57-

Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz nemes ember, nem szabad jó vitézről és zászlós agáról valami gyalázatos, csuf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost s hirtelen való első haragjában levelet irt Pisky uramnak.

Magyar nyelven irta és pedig kitünő szép magyar nyelven. Jobban tudott magyarul, mint mai napság sok iródiák. Megvan a levél eredetiben, ott őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szivesen mindenkinek.

Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak, ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k...finak. Ujra felhivja, jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. »Egy korlátban ketten menjünk be, sem tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem én hozzám török vitézek ne jöhessenek«. Hanem ketten ott vijjanak életre-halálra, a mig egyik ott nem marad.

»Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim aga, az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.«

»Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K... fiának, Pisky Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.«

A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót még igazhivőnek se, annál kevésbbé hitetlennek. -58-

Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvivást, üzenet utján meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen s a mikor sebjük behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.

Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert maguk se tudják.

Felelek a kérdésre s tudásomnak okát adom, a hogy illik igaz tanúhoz s komoly történetiróhoz.

Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél most is megvan s most is Tihanyban van.

Hogy elfogadta a bajvivást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csuf dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csuf dolgot elköveti: akkor a levelet a kandallóba dobja s nem hagyja meg csufságának örök emlékeül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan ember, a ki megállja helyét a gáton.

Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez épen kétségtelen. Mert ha levágta volna: iródiákjával ráiratta volna a levél hátára, hogy »szegény bolond aga, ott hagyta fogait a jégen.«

De ép oly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a krónikákban ez nincs megirva, a tihanyi várkapitánynak ily gyászos haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna. -59-

De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen, hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.

A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt, magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett minden jó magyar szokást, a mit azzal bizonyitott be, hogy tökéletesen megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz vitézek, a kik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.

Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele van csufoló szavakkal és káromkodásokkal.

A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól tanulták a káromkodást.

Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák, kucséber, német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt, poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar káromkodás.

A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a szüz Máriát és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török. -60-

Azokon a részeken, a hol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s belső Zalában, Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt soha se lakott a török. Nem igen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.

Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás: akkor szüz Máriát nem emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak használná.

A szent lelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall. A keresztyének istenképéből a török megértette az atyát és a fiut, de a szent lelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem teszi a magyar se.

Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az ártalmas nedveket, a lélek is kiizadja az ártalmas indulatokat. A léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de még se az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni. Homér látta vak szemével az átok istenét s nőalaknak látta. A káromkodás ő előtte bizonyára férfialaku isten lett volna. Az egyház is százféle átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a káromkodás vétek. A pokol és a tisztitó tűz is átok. A kiket Dante itt talált, azoknak -61- csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. A ki csak jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A magyar ember nem igen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan kikáromkodja magát s tudja, hogy ez által nagyot könnyit lelkén. Az ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert a kit jól összeszidna: annak aztán békét hagyna.

BALATON-FÖLDVÁRTÓL BADACSONY HEGYÉIG.

(Milyen felekezethez tartozik a hullám és a napsugár? – A kis kapitány. – Salamon Ferencz dévajkodik, Gyulai Pál ur megijed. – Szentirmay a parton vár.)

Hagyjuk el azonban Tihanyt s utazzunk tovább. Hagyjuk el nyugati ormát, a gyönyörü Csucshegyet s keleti fensikját, Óvár sziklapadjait. Kopár helyek ma, gyönyörü pihenők és messzelátók villatelepe majd a közel jövőben. Tündértanya lesz még Tihany nemsokára.

Ott vezet el útunk a Földvári csárda mellett. Mikor arra jártunk, csak a csárdát láttuk, pár száz ölnyi távolságban a Balaton vizétől. Ma legszebb és legnagyobb fürdőtelepe a Balaton somogyi partjának.

Tihany két nagy tóvá választja el a Balatont. Füred, Csopak, Alsó-Örs, Almádi, Kenese és Siófok nyaralói csak az egyik tavat látják, Tihanyon tul nem repülhet tekintetük. Igy vannak a nyugati tó nyaralói is. Ő előlük meg a veszprémmegyei Balatont zárja el Tihany. -63- Csak a balaton-földvári fürdőtelep vidám lakói látják mind a két Balatont.

Szerencsés multja, virágzó jelene, ragyogó jövendője van Balaton-Földvárnak.

De csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok, birtokterületek darabokra nem tördelik szét.

Balaton-Földvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnok fürdő, Balaton-Füred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És igy tovább.

Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, a kik azt hiszik, hogy ez a viz különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendü, rangu, osztályu és felekezetü emberek bőre között.

Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám keresztyén, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balaton-Földvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztyén hullám.

Szakemberek azt mondják, hogy ilyen a tenger vize és szele és napfénye is. Csakhogy az idegen nemzetek herczegei, bárói és nemesei tökfilkók. Ők a tengernek -64- ezt a természetét fel nem ismerik. A Cambridgei herczegek és Montmorency grófok például annyira dőrék, hogy ők képesek még Lewi bankárral s még Hugmayer sütővel is egy tengerben fürödni.

Be kell azonban ismerni, hogy orvosaink meglehetős tudatlanok. Ők például nem igen törődnek azzal, hogy a hurut, csúz, köszvény, vérszegénység, angol kór, idegesség keresztyén vallásu vagy zsidó vallásu, főnemesi vagy közpolgári betegség-e? Nyilván nagy könnyelmüség ez. Ők e betegségek ellen derüre-borura csak a Balatont rendelik általában a helyett, hogy határozottan megmondanák: melyik betegség ellen melyik felekezetü vagy rangu hullám és napfény használ leginkább.

Hogy a muzsikus czigány ott a balatoni fürdőn mind neveletlen s hogy hegedüjén csak egyféle húrt használ s dalát egyenlően huzza s a különböző rangu és felekezetü húrok, dalok és pénzek közt épen nem tiszteli a különbséget: ezen már meg sem ütközünk. Vad müvésztől, tanulatlan embertől, fekete czigánytól nem is lehet egyebet várni.

Készül azonban törvényjavaslat, mely az efféle bajokon segiteni fog. E szerint a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang, osztály és felekezet szerint s a vízbeli határokat kikarózzák. Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A zsidókat beszoritják az akarattyai és gamászai -65- öbölbe Siófokig. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kis hivatalnok és munkás ember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java szinvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké. Valamelyes részt átengednek a katonaság számára.

Baj lesz ugyan, hogy az isten napja egyenlően süt ezentul is mindenkire, de ezen már nem igen lehet a törvényhozásnak segiteni. Ez ellen a segitséget a magán tevékenységnek kell átengedni. A finomabb izlésüek keztyüt huznak majd a fejükre, hogy a fejüket legalább az a napsugár ne érje, mely a parasztra, iparosra, zsidóra és munkás osztályra is egyaránt ragyog.

Balaton-Földvár tehát akkor még nem volt a világon s mi vasut szárnyán repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle ugy maradtak el mellettünk, mint utszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt akkor még egyik se az.

Boglárra értünk. Dél felé járt már az idő. Az ebéd dolgában nem intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, iró embernek, képviselőnek, ha vidékre megy, főgondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát van valaki, a ki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az mi ránk is.

– Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi hajóskapitány vagyok. -66-

Rózsás képü, tejes száju, szőke haju, mosolygós arczu gyerkőcze áll előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombu, arany vállzsinóru testhez álló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes nadrágja s fehér keztyüje is kapitány; de az egész alak még se hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek.

Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor még meg se irta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak. Legjobban örült Gyulai Pál ur. Mert a kis kapitány még ő nála is kisebb embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül.

– Mekkora lehet az a hajó, a melyiknek ilyen kicsiny és fiatal a kapitánya?

Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volt a Balaton második gőzhajója. Első volt a »Kisfaludy.« Ennek azonban nevet se adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg se keresztelhették. Somogyi birtokosok és kereskedők épittették, hogy követ, bort és személyt szállitsanak vele Zalából. Boglár, Fülöp és Badacsony között közlekedett. A viharok azonban gonoszul bántak vele s azért nem sokára el is adták tyukültetőnek. Volt egy kis mentőcsónakja is. Kóczmadzaggal volt a hajó farához kötve. Volt két födetlen nagyobb uszályhajó is. Ezt szokta Fülöp és Boglár közt vontatni.

A kis kapitány tudatta velünk, hogy őt Szentirmay József, az én komám, megbízta, hogy késedelem nélkül -67- vigyen bennünket Badacsonyba, mert vár bennünket az ebéddel. Engedelmet kér azonban tőlünk, hogy egy kis kerülővel egy vontató üres hajót átvihessen a Fülöpi révbe.

Mikor elindultunk: Badacsony napkeleti oldala állt előttünk. Mint öreg, hatalmas uraság, a mint leül a parton s lábait füröszti a vizben. Feje kopasz, arcza mosolyog, dolmánya tele boglárral és pitykével. Minden boglár egy-egy szép pincze, nyaraló, szőlőhegyi hajlék. A távolból valamennyi fénylik a déli napsugárban.

Hajh, de erdélyi barátaim nem gyönyörködtek fényes alakján. Csak Nagy Miklós nem tudta szemét levenni róla. Szilágyi Sándor csak csevegett, Salamon Ferencz csak dévajkodott, Gyulai Pál ur csak kötekedett.

Salamon Ferencz lement a hajóterembe. Ott talált egy vékony mestergerendát, hasonlót a testgyakorlók vasrudjához. Láttam, hogy kedve kerekedik athléta rudgyakorlatokat csinálni. Gyulai Pál ur mosolyogva nézte, mikor pottyan le a rudról. Mert hogy lepottyan, szentül hitte.

Gyulai Pál ur mosolygása gonosz ötletet szült bennem. Fölmentem a födélzetre s megkértem a kis kapitányt, hogy a hajót forditsa egy kissé hullámhosszant. Most ugyan csöndes idő volt, a falevél se mozdult, de reggel volt egy kis vihar s még délben is mozogtak, miatta a hullámok, noha már nem tajtékzottak. Hajónk keresztbe vágta a hullámokat; azt akartam, oldalt kerüljön a hullámok utjába. -68-

Lemegyek a hajóterembe nyugodtan, ártatlan arczczal. Salamon Ferencz akkor is lóbbálódzik a rudon és Gyulai Pál ur akkor is mosolyog.

Egyszerre csak oldalra hajlik a hajó s Gyulai Pál ur oda tántorodik a terem falához. A másik pillanatban másik oldalára hajlik a hajó s Gyulai Pál ur megint meglódul, alig tud a mestergerenda oszlopában megkapaszkodni. Salamon Ferencz ugyan nem vett észre semmit, mert ő csak himbálódzott a rudon, a hajó hentergése csak még inkább segitette a mulatságban.

Tulajdon szavai. Egy kis ijedtség és igen sok félreértés volt e szavakban. Járt ugyan már vizet Gyulai Pál ur is, mert a mióta él, jóbarátok társaságában már hétszer meglátogatta a Margitszigetet s nehányszor Leányfaluba is elhajókázott, de azért azt első pillanatban még se vette észre, hogy a hullám hányja a hajót s nem Salamon Ferencz dévajkodása s hogy a hullám se hányná ennyire, ha a kormányos igazán vezetné s nem csalfán vagy ügyetlenül a kormányrudat. Ilyen félreértés azonban kivált a politika mezején, igen sokszor hatalmába ejtette Gyulai Pál urat. Pedig a politika is olyan ám, mint a tenger vize. Hol viharos, hol csöndes. S ha baj fenyegetett, Gyulai Pál ur sohase -69- látta meg a kapitány és kormányos hibáját vagy mulasztását, hanem a baj okát mindig másban kereste. De igy kell ennek lenni. Mentsen isten attól, hogy a kritikusnak mindig igaza legyen. Ugy szép a kritikus, ha téved. A tévedés az ő benső igaz természetének alkotó része. A manó élne tovább a világon, ha a papnak és kritikusnak mindig mindenben igaza lenne.

Kikötöttünk Badacsonynál. Kikötő ugyan még akkor nem volt, tehát elő kellett venni a mentőcsónakot, ezen jutottunk ki a partra. Ott várt bennünket Szentirmay József! János püspök rokona és főembere, az én jó keresztkomám, mostan pedig vendégváró szives házi gazdánk. Elbucsuztunk a kis kapitánytól, nem is láttuk az életben többé s mentünk házi gazdánk elé.

NEGYVENÖT ÉV ELŐTT.

(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)

Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édes testvérei.

Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok közt. Találtam is valami Dús János nevüt. Erős, vaskos fiu volt Őcsényből, Tolnamegyéből, bizonyosan rég el kellett mulnia, mert azóta hirét se hallottam.

Keszthelyről jókor indultunk el dél tájban, estére Szigligetre akartunk jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szent-Mihályhegy kápolnája.

Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál, egészen a víz közelében van egy kis hegy. -71- Talán husz-harmincz öl a hossza, tiz-husz öl a szélessége, nehány öl a magassága, köröskörül lapály. Kisfaludy Sándor a költő félgombolyagnak nevezi.

Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A kápolna csak némely ünnepnapon és csak bucsujáráskor van nyitva. Akkor szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van fölszentelve. Búcsuján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában, se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.

Mikor még élt a költő s irta nemesi bájos regéit: a század elején még nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának faltöredékei álltak ott s ezeket a költő egyszer-másszor meg is látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-le szállt kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Ugy látta és úgy irja: »Mohos, mesés régiség.« Ifju nejét is elvitte oda egyszer s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének szinterét. Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, a ki az omladék mesés történetét elbeszélte előtte.

Jóval később, de még a költő életében a keszthelyi apát buzgólkodása az omladék köveiből annak helyére a mostani kápolnát emelte. Gróf Festetich László, a nagy György grófnak a fia segitette némi költséggel. Mikor én ott jártam, a kápolna falán olvasható volt irónnal irva e szó: »Itt halt meg szegény Bodor Imre, a remete, a kinek emlékezetét megörökitette Kisfaludy Sándor«. Tele volt irkálva sok ismeretlen névvel is a -72- fal. Legtöbb volt a nevek közt a pápai diák, de volt debreczeni és pataki is. Ezek mind az 1848 előtti évekből.

A költő szerint a korábbi századokban a Gersei Pethő nemzetség volt e vidéknek ura. Ez igaz. E nemzetségé volt Tátika, Rezi, Keszthely vára és urodalma és sok más urodalom. Árpáddal jött be a nemzetség s utolsó férfi sarjadéka Sigmond a mult században halt el. A Balatonból e családnak volt legnagyobb birodalma.

Azt mondja a költő, hogy a kápolnát Pethő Mihály épittette, a ki a szigetvári Zrinyi Miklósnak barátja volt s a török fogságba esett. Ez is igaz lehet. A költő tudhatja, honnan vette a történetet.

E Mihály egyik unokája Menyhárt volt, kit a csatában épen le akart vágni egy nagy bolond török, midőn apródja Bodor Imre oda ugratott, a törököt agyoncsapta s urát ekként megmentette. A csata után hazamentek. Menyhárt ur valamennyi fiát, lányát összehivta, beszólitotta Bodor Imrét is s akkor igy szólt gyerekeihez:

– Gyerekek tudjátok meg, hogy ez az apród mentette meg életemet, e nélkül már hollók, farkasok ettek volna meg. Nosza apródom Bodor Imre, nem akarok hálátlan lenni, akármelyik falumat vagy pusztámat választod, válassz, neked adom, tiéd legyen!

De ott volt ám Menyhárt urnak Lilla lánya is, a kit szeretett az apród s a ki szerette az apródot. Az apród tehát elszánta magát s himezés-hámozás nélkül igy felelt:

– Nem kell nekem jó uram se falud, se pusztád, se ökröd, se szamarad, se semmiféle jószágod, hanem itt van a Lilla lányod, az kell nekem, semmi más. Add nekem azt. -73-

Az a düh, a mi erre elfogta Menyhárt urat, leirhatatlan. Hiszen épen a Lilla lányát oda igérte már Dersfy Laczkónak, a ki nagyon eltalálta kedvét egy fényes, ékes nyeregszerszámmal, melyet ajándékba kapott tőle. Ez már mégis csak nagyobb dolog, mint Bodor Imre vitézkedése. És aztán igaz, hogy az apród is nemes ember, de bizony csak koldus kutya, annak a Lilla lányát oda nem adhatja.

Hanem e helyett összeszidta apródját is, leányát is s elkergette szeme elől mind a kettőt.

Az apród lóra ült, elvágtatott, élő világ azt hitte: neki ment a Balatonnak.

Lilla a búnak adta a fejét, szivét. Nem volt kedve a világhoz. Hervadozott éjjel-nappal. Minden kérőt elkergetett, még Dersfyt is. Megbánta utóbb Menyhárt ur is keményszivüségét, kerestette is az apródot mindenütt, de hiába. Az apród remete lett, beleült a Szent-Mihályhegyi oduba s ott addig imádkozott, mig meg nem halt. Meghalt pedig két esztendő és két nap mulva. Négy halász és egy uj remete temette el. Találtak azonban keblén egy irást, melyet bevittek a keszthelyi apáthoz, olvassa el, ő tudott olvasni. Az irás bucsuzó levél volt Lillához. Menyhárt ur a családi sirboltba temettette az apródot s néhány nap mulva Lillát is, a kinek szive bánatában megszakadt. A halálban kerültek össze.

A Gersei Pethő nemzetségben soha se kereszteltek Menyhárt névre senkit. Azután Lilla nem is Menyhártnak, hanem Pálnak volt a lánya s nem is Lilla volt a neve, hanem Erzsi. Az apródnak se Bodor Imre volt a neve, hanem Bodor János. Nem is lett Bodor János remetévé, hanem szépen feleségül vette Erzsit s lett tizenkét gyerekük, fiak és lányok egyenlő számban.

Ott üldögélt a juhász a kis hegy élén, a kápolna ajtajától tíz lépésnyire. Kádi Vendel volt a neve, öreg legényre vallott szőke szőrös arcza. Apró pénznek való durva bőrerszényt varrogatott csizmadia bőrből, árral, fonállal. Kutyája mellette vakaródzott. Nem igen ügyelt ránk se ő maga, se a kutyája. Se a nyája és szamara. Ránk se néztek, mig mi a kápolnát körüljártuk s a falon volt irkafirkákat olvasgattuk.

Elmondta, hogy szegény juhászbojtár volt a Bodor János. Olyan erős legény volt, hogy a Lesencze-folyó malmán fél kezével meg tudta állitani a vizes kereket, a farkast pedig agyon tudta ütni a kalapjával. Nem is félt ő se a számadótól, se az uraságtól, de még a dobosi kanászoktól se. Hanem egyszer az uraság lánya beleszeretett. -75- Az uraság kegyetlen ember volt s mikor ezt megtudta, a szegény Jancsi bojtárt el akarta emészteni. Maga azonban nem merte megtámadni, hanem ugy gondolta ki, hogy sok vadászszal, sok cseléddel, sok hajtóval meghajtja az erdőt, Jancsit bekeriti s a hajtásban majd a vadászok valahogy elpusztitják. Vagy őt magát éri gerely, vagy a nyáját szétkergetik, ha pedig azzal beszámolni nem tud, akkor meg fölakasztják. El volt már határozva a vármegyével is. De az uraság lánya megizente neki kéz alatt, mi a szándék. Egyuttal megintette, hogy vigyázzon a bőrére is, de a nyájára is. Jancsinak se kellett több. Volt ám esze a bojtárgyereknek. Ott legeltetett a Sárkányerdőben Ederics fölött a vitai határon. Ott kezdték meg ellene a hajtást. Volt háromszáz juha és három szófogadó kutyája. Az egyiknek a neve volt Csiri, a másiké Biri, a harmadiké Csiribiri. A juhait háromfelé szakitotta, százat-százat egy nyájba keritett s minden kutyájára rábizott egy-egy nyájat s megmagyarázta nekik, ha őt nem látják is, csak őrizzék a nyájat s ha valaki elhajtja a nyájat, utána menjenek, neki arról hirt adjanak, ha pedig ő ugy parancsolja, a nyájat neki azonnal a lábához tereljék. Ugy is lett. A Jancsi csak menekült a vadászok elől. A Sárkányerdőből a Feketehegyre, onnan a györöki oldalra. De menekülése nem volt; nyomában voltak mindenütt. Utóbb is ide jött a Szent-Mihály-hegyre a remetéhez. A remete szerette a juhászembert, ótta a menekülőt, megvédte a Jancsit. Szőrzsákot adott a testére, szőrkötelet a derekára, fapapucsot a lábára -76- s egy nagy keresztet a kezébe. Aztán fogott egy tégladarabot, köpött rá nagyot s oda dörzsölte a Jancsi fejéhez, orrához, képéhez, nyakához. Olyan vörös remete lett a Jancsiból, párját se lehetett találni. Mikor pedig a kegyetlen uraság és a vadászok, cselédek, hajtók oda értek s a remete-lakot körülvették: nyoma se volt a bojtárnak, hanem a helyett ott találtak két remetét. »Hol a juhászbojtár te remete?« »A nyomát se láttam, a hirét se hallottam.« »Hát ezt a vörös barátot hol vetted?« »Utban találtam, erdőn fogtam, kötelénél fogva ide hoztam.« »Minek neked ez a vörös barát te remete?« »Téli remetének. Én már öreg vagyok, gyönge vagyok, eb legyen tovább téli remete!« »Hazudsz te remete, ez a vörös barát lesz a juhászbojtár.« »Hazudsz nagy ur, magad; hol láttál te juhászbojtárt a kutyája nélkül?« Ez a szó már igaz szó volt. Erre megadta magát a kegyetlen uraság is. Remetének nincs kutyája, juhászbojtárnak meg van kutyája, a ki a gazdáját el nem hagyja. Vissza is fordult az uraság sok csürhe népével s átadta az ügyet a főbirónak, vármegyének, pandurok hadnagyának. Ők vegyék kezük ügyébe a juhászbojtárt. Arra azonban volt gondja, hogy az egyik nyájat elhajtsa az uzsai völgybe, a másikat az örsi hegyre, a harmadikat a szigligeti ingoványba. Mégis csak kötélre kerül a Jancsi bojtár, mert hát hogyan kerithetné ő vissza a nyájakat? Nosza jött is másnap a pandurok hadnagya tizenkét pandurral egyenesen a remetéhez. »Add elő remete a Bodor Jancsit, orv lett, tolvaj lett, utonállók czimborája lett, uraságnak -77- háromszáz birkáját a kezükre adta, vármegye nevében kötélre keressük.« E szóra a vörös barát csak leteszi ám kezéből a hasábfa keresztet, csak eltépi ám szőrkötelét, csak földhöz vágja ám a kámzsát, ingujjával csak letörli ám arczáról a téglát, csak fejére teszi ám süvegét. Ime ott áll egy szempillantás alatt Bodor Jancsi, a juhászbojtár. Oda szól a pandurok hadnagyának. »Az se becsületes ember hadnagy uram, a ki rólam ilyet beszél. Itt a rovás. Tizenöt kos, husz meddő, ötven ürü, nyolczvanöt anya, ötven toklyó, nyolczvan bárány: kerekes háromszáz. Menjünk az akolhoz a Sárkányerdőbe, ott lesz valamennyi.« Nevetett a pandurok hadnagya. Tudta ő jól, hogy nem lesznek ott a birkák. De azért nem tett bilincset a Jancsinak se kezére, se lábára. Tudta ő jól, nincs az a bilincs, a melyet a Jancsi össze nem szaggat, ha ugy akarja. Mentek, mendegéltek, mig a Sárkányerdőben az akolhoz nem értek. Oda értek, körül néztek, hát egy birkát se láttak. »No Jancsi, hol a háromszáz birka?« »Mindjárt hadnagy uram, hadd fujjuk ki előbb egy kissé magunkat.« A Jancsi erre kiált egyet. »Csiri kutyám, ide ne!« Egy köhintés – két köhintés, csak jön ám a nyáj az uzsai völgyből. Mögötte a Csiri. Megolvassák: épen száz. »No de Jancsi, hol a kétszáz birka?« – »Mindjárt hadnagy uram, hadd gyujtsunk előbb pipára!« Erre kiált egyet. »Biri kutyám, ide ne!« Egy pipa dohány – két pipa dohány, csak jön ám a nyáj az örsi hegyről. Mögötte a Biri. Megolvasták: ez is épen száz. »Jól van Jancsi, de most már hol a száz birka?« -78- »Mindjárt hadnagy uram, hadd alugyunk előbb egyet.« Erre nagyot kiált. »Csiribiri kutyám, ide ne!« Alig szundikálnak kis ideig, csak jön ám a nyáj a szigligeti ingoványból. Mögötte a Csiribiri. Megolvassák, a birka száztizennégy. »Hahó Jancsi, több ez a birka száznál!« »Hogy ne volna több? Tudja azt az én kutyám jól, hogy ilyen nagy munka után minden pandurlegénynek jár egy birka, hadnagy uramnak pedig kettő. De azért az uraságéban fogyatkozásnak lenni nem szabad.« Vállára üt e szóra a hadnagy a juhászbojtárnak: »Emberséges ember vagy fiam, de a kutyád se utolsó legény.« Ugy elment onnan a pandurok hadnagya a tizenkét pandurral, mintha ott se lett volna. De a tizennégy birkát sem hagyták ott. De Bodor Jancsit se hajszolták többé számadásra. Ilyen legény volt urfiak ez a juhászbojtár. De össze is kelt utóbb az uraság leányával, csakhogy ennek megint más a története.

Hogy kelt össze utóbb a bojtár az uraság leányával: nem irom le. A ki a népmeséket ismeri, úgy is tudja.

A népmese költészete csak szegény ember költészete. Rokon a hitregével s a nemzetek gyermekkorának hősi költeményeivel. Homér Iliásza sok tekintetben csak az, a mi a szent-mihályhegyi juhász Bodor Jancsi története. Ez a Jancsi bojtár volt, szolgalegény volt, de erős és eszes legény volt. Testi ereje volt a magasabb hatalom, mely az észszel kezet fogva, végre az uraság lányának édes birtokához s ezzel együtt urasághoz -79- juttatá. Bizonyára vagy az apát, vagy a lányát farkastól vagy töröktől vagy egyéb halálos veszedelemtől mentette meg s igy nyerte el a lány kezét. Százszor megirt, ezerszer elmesélt történet.

A népmese költészete nemesebb, mint a korszerű regényeké. Hősének jellemében soha se engedi meg se a bünt, se a számitó szerelmet, se a gyülölködő boszut, se a szennyes szenvedélyeket, se a puszta vagyon, kincs, uralom után való vágyat. De nem engedi meg a nemi ösztönök uralmát se.

A népmese hőse mindig szegény vagy üldözött, még akkor is, ha királyfi vagy királylány. Ha férfi: szépsége, alakjának kellemessége soha se szerepel. A szegény embernek is feltünik ez másban, de nem enged neki szerepet az életsors alakitásában. Csak lánynál enged, ha a lány a népmese hőse.

A férfit vagy nagy testi ereje, vagy különös eszessége s mind a két esetben szívbeli jósága segiti diadalra. E jóságnak meg kell lenni a lánynál is.

A népmesében a fiatal mindig jó, valamint az öreg ember is. Még akkor is, ha király. De a vén asszony s a hatalmas ur, akár király, akár uraság, mindig rossz, gőgös, hatalmaskodó vagy kegyetlen.

Van végzet is a népmesében. Vagy tündér, vagy táltos ló, vagy egy elváltozott jó ember alakját ölti föl a végzet, ha jót akar. Ha rosszat akar: boszorkány vagy vasorru bába. Ördöggel, angyallal, szentekkel, papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar. Jött-ment idegen minden meséje, melyben ezek szerepelnek. -80-

Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény ember, cseléd ember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak, hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.

Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában a délszlávnak népmeséi egyuttal népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az elnyomatás ellen s hőssé tettek mindenkit, a ki egy ellenséget agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által.

A magyar népdalok és népmesék a nemzettel s annak történelmével nem foglalkoznak. Még Toldi alakjával sem. De nem foglalkoznak istennel, vallással, vallásalapitással sem. A héber, arab, ó-iráni és hellen ős népmesék vallási és nemzettörténelmi hősköltemények. A magyar csak az egyént rajzolja dalában és meséjében. Ölés, gyilkolás, háboru, fosztogatás, emberirtás, országpusztitás, valláshirdetés a magyar dalban és mesében ismeretlen. Az életről a magyarnak van a legtökéletesebb felfogása. Nem sokat törődik se a másvilággal, se a jövendővel. Minden órájának leszakasztja virágát. Évekre terjedő tervekbe nem öli se erejét, se kedvét, se vagyonát. A magyar nemzet igen messze áll a világ első nemzetei mögött, de a tökéletes magyar ember a legtökéletesebb ember a világon. Korlátlan világhelyzetben a magyar nemzet volna a legboldogabb s szomszédnak minden országra nézve a legkellemesebb.

A VILÁG LEGSZEBB VIDÉKE.

(A Lesencze völgye. – Szent-György hegye. – Szigliget pusztulása. – Deák Ferencz az ifju női test szépségéről. – A csárdák és azok látogatói. – A kutyafarki korcsmáros nem ád enni. – Éjjeli tanyánk a mező.)

Jó délesti idő volt már, mikor a szent-mihályhegyi juhász elvégezte a maga meséit. Ajánlottuk isten oltalmába s megindultunk Szigliget felé.

Mikor Meszes-Györök irányába értünk, a hol az ut északra fordul: a nap már nyugodni készült. Sugarait még teljes erővel ontá az előttünk elterülő tájra, de a sugarak már sárgulni és piroslani kezdtek. S a pirosló sugarak fényénél felnyilt előttem egy tájkép, a melyhez hasonlót még lángész nem alkotott. De nem is álmodott.

A szigligeti öböl mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak. Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, a hol megálltam a meszes-györöki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a messzelátást. Balfelől nyulik be a szigligeti öböl messze mélyen félmérföldnyi távolságra. -82-

Az öbölre völgy nyilik. A Lesencze és Tapolcza patakok völgye. Amaz az öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegyláncz, föl egyenesen észak felé, Sümegh felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő. Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek, malmok fehérlenek. E hegyláncz a Lesenczevölgy és szigligeti öböl napnyugoti oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kup, mint testvérjei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több testvérje nincs is ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ságh hegye, de ide most nem látszik.

A Lesencze völgynek és szigligeti öbölnek nyugoti oldala leirhatatlan. Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és szobrász nem jön segitségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely érezni tud és rajongani s minden ízében magyar.

Ott áll Szentgyörgy hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tüzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyüre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem szobormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem a Badacsony, a másik fönt Veszprémmegye nyugoti -83- sikján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani?

Szentgyörgy hegyén kisded falvak. Valamennyinek ide látszik tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminczhat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. Áhitat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. A hol állok: Szentgyörgy hegye elzárja előlem Csobáncz várának és Hegyesd várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert fényében én azokat is érzem.

Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege. Ugy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak, ablaknak nyilásán áttör a nap fénye s az a fény a távolból mintha drága köve volna a koronának.

Hejh Szigliget omló vára, te sok kötelességet mulasztottál! A török téged nem bántott, a németet te nem bántottad. Nemzetünk nagy harczaiban nincs szereped. Pedig uradnak Zalában és Somogyban kétszáznyolcz városa és faluja volt, de te azért békén éltél mindenkivel. A nemzet nagyjainak ott kell lenniök a nemzet minden küzdelmében. Csatát, börtönt, hóhérpallost nem szabad kerülniök. De nem szabad a békés idők áldozatát se. Mit nyertél nyugalmaddal, gyávaságoddal, böcseségeddel Szigliget vára? Kétszázhuszonhat év -84- előtt rád szállott az istennek haragja s villámai szétszórták büszke tornyaidat. Urad is elmult nyomtalan. Fiága kihalt, leányágai elszéledtek, elszegényedtek, magad romvár: idegen kézre kerültél s az egykor hatalmas Lengyeltóthy nemzetségnek se híre, se hamva. A multban se volt, mig élt; – hogy lehetne most, a mikor már rég porrá vált!

Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezg még az esti napsugár. Kerek halmok meredek oldallal, éles, hegyes csúcscsal. Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi piramisé. Kotlóstyuk mellett csirkéi: ugy állnak az öreg Badacsony mellett ez ifju sziklakúpok.

Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét erdős ormai zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett tovább siklik szemünk s eljut Tihanynak kék vonaláig s keletről és délről Somogymegye száz falutornya forditja felénk mosolygó fehér arczát. A boglári és fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállani többé tekintetünk. Mit keressünk ott ezen tul, ha már előttünk áll Badacsony vidékének tündérországa?

Sohasem felejtem el azt a pillanatott, a mikor én ezt a tündérországot először megláttam.

A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arcza állt előttem. A majorbeli kutyák ránk estek s duhajkodó ugatással ijesztgettek. Elkisértek majd egy dülőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy -85- minél tovább kisérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek tárulnak elém. Alig vettem észre az utnak éjszakra hajlását. Egyszerre előre nézek s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek gyüjteménye.

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkényten kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt.

Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, utszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bérczek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége s az a Balaton, mintha rám nevetne s az a nádas, mintha nekem súgna-búgna s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesitve: im ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados multnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?

Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi ehhez Nápoly környéke? Ha a nagy nemzetek közül valaki ilyen vidéket fölfedezett volna: millió meg millió kép volna arról forgalomban még Budapesten is.

Nekem talán nem is hiszi el a világ, talán rajongásnak, talán magyar vérmességnek tulajdonitja véleményemet. Majd megmutatja a jövő. Az a meszes-györöki fok, a hol engem megállitott az ámulat, egykor s talán nem sokára a világ összes mívelt ifjainak s hölgyeinek gyülekező pontja lesz. Csak fedezzék föl egyszer. Tisztitsátok ki Meszes-Györöknél a Balaton partját, söpörjetek el a parti vízből nádat, követ: ez lesz a Balatonnak legelső fürdőtelepe.

De miből áll hát a tájnak szépsége, melyért rajongani lehet s melylyel a mivelt agynak és nemes szivnek betelni nem lehet?

Festett kép, faragott szobor, merészen emelt épület: ezekben kell keresni a tájnak szépségeit. Egyenes és görbe vonalak, méret, arány, tömeg, tömérdekség, szinek változata s mindezek összhangja: im az alakitó müvészet alkotásának anyagja.

Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifju és csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg soha sem. Egyik napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre s kiment a tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a kavics és torzs. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki szépsége. -87-

Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferencz is látta s még ő utasitotta a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le s kisérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.

Eleven társalgás fejlődött ki rögtön a fölött Deák társaságában, vajjon a női test alaki szépségének titkai miben állanak? A vonalak alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud alakitani s művének hatása meg se közeliti az eleven női test hatását. A szinben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon előállitani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszinekkel diadalmasan birkózik.

– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a müvész alkotása. Egy fiatal szép női arcznak mosolygását se festő, se szobrász hiven nem tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcznak, szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes. -88-

Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése, patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele, nappala s örökké változó szinpompája egy szempillantásig se hagyják mozgás nélkül, elevenség nélkül. S eszmét, gondolatot és érzelmet nemcsak ezek szülnek. Hanem hegyeinek váromladékai. Ez omladékok magasságából ezer magyar esztendőnek, száz nagy családnak, ezer szerelemnek és balsorsnak s egész nemzetünk történetének élő képe tekint le ránk. Ezt a gazdagságot nem nyujtja a legszebb női alak se. Mert az ifju szép női testnél senkinek se jut eszébe arra gondolni, milyen volt ennek az öreg anyja vagy milyen lesz ez öreg anya korában. Ezért szebb a hegyes-völgyes, tavas és folyamos tájkép, mint az alföld vagy a kiskunsági homok. Ez is szép. Én is szeretem. Petőfi lánglelke csodává tette ennek szépségeit. Hejh, de mégis csak más Badacsony és Szigliget környéke!

Költő és festő keresheti szerencséjét e táj szépségein. Zenész, szobrász és épitő soha. Sokkal kisebb méretekben kell e három müvészetnek dolgozni, semmint azokba e csodálatos táj varázsát beleilleszthetné. Még a festő is csak egyes részecskékkel tud megbirni.

Ligethy ismerte e tájat. Néhány gyönyörü képe van is róla. Ujabb festőink nagy tájak nagyarányu szépségei iránt nem éreznek rajongást. Ugy látszik, más nemzetnél is így áll a dolog.

Rég Tatika vára mögött volt már a nap, mikor én rajongásomból, álmaimból, káprázatomból felocsudtam. Ibolyaszinü árnyék volt már a völgyeken, csak a magas bérczkúpokon égett még a napsugár. De én gyors lépésre biztattam utitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre érjünk. Semmi se lett belőle.

Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség és fáradság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes voltam, mint a farkas.

Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az ut itt háromfelé ágazik. Az egyik, a melyen mi jöttünk. A másik fölmegy északnak, egyenesen Tapolcza felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez utolsó egyenes, mint a nyil; a végén a vár omladékai meredeznek az ég felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait.

A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. A másik neve a földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven ismerem.

Megálltam a csárda előtt s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda, de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam. Jó egy órányi időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó nádasra, az öböl síkvizére. Öreg este lett volna, mire Szigligetre érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt kellett az éjszakát tölteni a csárdánál. -90-

Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos sötét ivó szoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A korcsmáros zsidó. Nagy családdal van s a konyhán tul csak egy lakó szobájuk. Hol fogunk itt hálni?

Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utas ember éjjeli szállást kapjon.

A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el északfelől a látást. E két erdőben s ettől délre a Lesencze és Eger patakok völgyeiben egyik csárda a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a Sanyaru, a Kinlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfü, a Kaparó, a Legényes, a Rostavető, a Három zsidó csárdák hol az utfélen, hol a faluvégén, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga csárdája. Minden csárdában zsidó korcsmáros, magyar szolgalegény. Vendégszobája egyiknek sincs.

Vásározó mester ember legföljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott nem maradna éjszakára Dárius kineséért. Az éjszakát városban vagy nagyobb faluban tölti. Rossz hire van a vidéknek. A Dobos tele van kanászszal, juhászszal, szegény legénynyel, tüzhely nélkül való járó-kelővel. A Sobri-világ elmult ugyan már, de az se nagyon régen. Sobri elmult, de száz ijafija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el nem mulik soha.

Kanász, juhász, szegény legény. De nem azért megy oda, hogy alugyék ott. Ott ad-vesz, ott csereberél, ott -91- csinál magának jó napot; ott kérdezősködik rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha bucsura, ha temetésre vagy gyónásra megy: ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni valója van valakivel: ott békél vagy ott zuzza be fejét vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egy pár rossz czigány is akad: ott dalolgatja el szomoru vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak, lánynak nem szabad az éjszakát kihuzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre való ember csak mulatni megy a csárdába.

Megyegyülés, követválasztás, tisztujitás lesz holnap vagy holnapután. Két-három kocsira való nemes ember összeverődik. Pipáz, vitatkozik, nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral, de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija elállja az utat. Nemes ember nem fél se vármegyétől, se szegény legénytől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát s őt védi a maga jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemes ember fejét csak nemes embernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán szabad.

Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tized része sincs meg. Rég elmult egy nemzedék életkora, mikor ott jártam utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és -92- dobosi erdők oda dülnek a veszprémi Bakonyra s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó, hajléktalan ember nem igen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda, onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már bizonyára másként áll a világ ott is.

Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, a mit adjon, ennivalója. De az éhes gyomor péntek este daczára is lázongott.

Kohn rá nézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett ebben az összenézésben.

Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat, állást, udvart, kocsiszint ő tartott tisztán; szegény legények titkaiban ő volt az izenethordó. Volt is a szegény legények közt becsülete.

Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jó izü, keményre sütött rozskenyeret. -93- Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszu vastag nyaku osztrák üvegben egy iczcze bort.

Hitvány fagygyugyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag, bagariacsizmaszag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arczáról már lemaradt a piros fösték s ezüst fénynyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint vacsorálni.

Sovány vacsora, de jól esett. Még Dus János társamnak is jól esett, a ki pedig a meszes-györöki fokon, mig én a táj szépségein rajongtam, utra hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A Szigligeti öböl ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóizüen falatozott most is a rozskenyérből.

Földönfekvő vadkörtefa törzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem Répától:

Az út tulsó oldalára mutatott a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el félkörben a nádasig s a sarju is már bokán felül ért. Ott bizony puha fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az orrába be nem költözik.

Ez valószinü. Csakhogy a mit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.

Mikor jóllaktunk, átmentünk az uton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy, vakandturás a vánkos, csillagos ég a szobamenyezet. Tücsök a kapus, szunyog a pinczér, őszi bogár a szobalány. Julius végén voltunk, az őszi bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttünk. A legszebb furulyahang a világon, csakhogy iczi-piczi. Engem mindig elandalit esténként.

Nem tudtam elaludni. A szunyogok ellen kalapomat arczomra kellett volna boritani, de a csillagos égről nem tudtam levenni szememet. Védelmezni kellett arczomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy illata se tudott elszenderiteni. Ébren voltam, álmadoztam.

Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó szolgálatában. De jó ember, jó szivvel, jó lélekkel. Milyen szivesen adott kenyeret is, pokróczot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal. Hiszen vidám lélek, bizonyitja beszéde, gondolkozása. Okos is, mert keveset beszél, csak arról szól, a miről megkérdik s arról is csak annyit, a mennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.

RÉPA ROZI TÖRTÉNETE.

(Répa Rozi menekül. – Sobri Jóskával találkozik. – Répa Rozit megbecsülik az emberek. – Sobri szerelme. – Egyszer csak elmarad Sobri örökre. – Répa Rozi elbujdosik. – A tudósok, nagy urak, együgyüek és szegények szerelme. – Sobri Jóska fája.)

Répa Rozi – Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja: Száját csókra igazitja.

Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifju, bátor, csodaszép, legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyüjt, szegény embert nem bánt. A mit urtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kisérője, csillagos ég szabad hajléka, Répa Rozi a szeretője. Senki se tudja azt: ki volt apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt elmulása. Tizenkilencz esztendő óta nincs már róla hír a világban. Alugyatok tovább vármegyék kormányzói, Sobri Jóska hamvát elhordta már a szél, hirét-nevét csak kevesen őrzik. -96-

Hát szeretője őrzi-e még? Él-e még Répa Rozi? Szőke volt-e? Barna volt-e? Van-e kis hajléka vagy kitaszitották a világba? Vagy czédán éli világát vagy szive megszakadt?

Rá gondoltam. Róla álmadoztam. Dus János barátom mellettem ott a pokróczon jó izün hortyogott.

Az edericsi és vitai kakasok szava rég elhangzott. Megkerestem a Gönczölszekeret. Nagyot hajlott már a rudja, éjfél körül járt az idő s én még se tudtam elaludni.

Csöndes volt a világ. Talán a föld kerekségén nincs oly hely, a hol akkora volna a csöndesség, mint a Balatonon, mikor nem fuj a szél. A nádas lakói is rég elaludtak s még egy se ébredezett.

Egyszer zörgést hallok a csárdánál, mintha járkálna valaki. Felülök, oda nézek. Répa Ferkó áll a csárda előtt kalap nélkül. Napkelet felé néz. Talán azt nézi mutatkozik-e már a hajnal?

– Hallotta-e kend ezt a népdalt: Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri ölében.

– Mert kendnek is Répa a neve, meg annak a lánynak is, meg hogy Billege is ezen a tájon van.

Répa Ferkó hallgatott. Sokáig hallgatott. A tele hold épen az ő alakjára világitott s én jól oda néztem. -97- Akart is szólni, nem is. Balkezével oldalt hajtotta haját a homlokán. Utóbb még is csak szólt.

– Eszembe jutott lássa ez a népdal s aztán eszembe jutott a szegény Répa Rozi. Él-e még vagy hová lett?

– Nagy eset az urfi, látom, hogy jó szivvel emlékszik meg Roziról, hát csak elmondom, ha már nem akar aludni.

Oda jött hozzám, négy lépésnyire leült az árokpart szélére s elkezdte beszélni Répa Rozi esetét.

– Igaz, hogy a Rozi az én édes hugom volt, de csak egy esztendővel fiatalabb, mint én. Ha élne, vagy ha most is él, harmincznyolcz esztendőnél nem idősebb. Derék, szép, szemrevaló lány volt, de nagyon szegények, zsöllérgyerekek voltunk, hát el kellett szegődnünk.

– Én elszegődtem erre-arra, volt több helyem is. A hugom elszegődött a Diskay uraság malmába a molnármesterhez. Nem messze van ide az a malom; ott van Kis-Apáti körül az Eger vizén. Nem lett volna talán rossz helye, de hogy történt, hogy se történt, az uraság valamelyik rokona rávetette a szemét s elkezdte a lányt hitegetni, csábitani, csiklandozni. Egy izben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, ugy föltaszitotta az urat, hogy az a fogas kerékhez esett; az isten őrizte, hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a gazda, látták az őrlők és a cselédek s az az ur boszut esküdött. Nem is maradt ott a hugom egy pillanatig se, pedig estefelé járt az idő, hanem nyomban átmenekült az Ürgelyuk csárdába. -98-

– Az Ürgelyuk csárda ott fekszik a Szentgyörgyhegy lábánál a kocsiut mellett, a melyen Kis-Apátiból megy az ember Tapolczára. Alig egypár puskalövésnyire volt a malomtól. Most is megvan s most is az a zsidó van benne, a ki akkor volt. Ő is csak úgy tudja ezt a dolgot, mint én. Ismerte is már a hugomat, mert nem egyszer ment oda borért hugom az őrletők számára. Meglátja a zsidó a lányt, a mint szomoruan odaér a csárda elé s azt mondja:

Zsidó ember kiváncsi. Szereti tudni, mi történik a szomszédban. Addig faggatta a lányt, mig ez el nem mondta az egész esetet.

– Igazad van Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább ne menj. Este van, hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel, maradj itt éjszakára.

Csakhogy estére kelve alig egy óra mulva megjött Sobri tizenketted magával. Az nap valami csetepatéja volt Sümegh körül a pandurokkal s ide jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, a mi kedve ellen volt, mert mogorván szólt a korcsmároshoz.

– Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a feleségemnél. -99-

Rozinak be kellett mennie az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri Jóska, kalapját hátra vágta, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte feküdt az asztalon, czifra szüre a szék hátára téve. Három gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokás minden csárdában, a hova Sobri éjszakára benézett.

A lány reszketett. Ha a Diskay-uraságnál se volt maradása, mi lesz most a haramiavezérnél? Hét-nyolcz rabló, haramia ott ivott már a vezér közelében, a többi pedig kiállt az utra vigyázónak. Az egyik Kis-Apáti felé, a másik Gyula-Keszi felé, a harmadik Raposka irányában, két legény pedig Tapolcza felé. Ott lakott a szolgabiró.

Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én hugom, de annál inkább gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandurhadnagyok szép lányokkal szokták a hires duhajokat megejteni.

De az én hugomra hiába gyanakodott. Olyan igaz járatban volt az én hugom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány mégis reszketett.

– Ne reszkess édes hugom. Nem látja az többé fölkelni a napot, a ki miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába, segits kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól. Talán lesz még egy szavam hozzád. -100-

A leány kiment a zsidó asszonynak segiteni. Sobri utána nézett, mig csak ki nem ment az ajtón. De a mikor betette maga után az ajtót, még akkor is utána nézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is látta volna azt a lányt.

– Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal irjon becsülettudó levelet, a melyben szánja-bánja bolond tüzességét és szive szerint való bocsánatot kér a lánytól mindazokért, a melyeket ellene vétett, de még azokért is, a melyeket ellene gondolt. A levélre pedig irja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgáló lánynak az Ürgelyuk csárdában. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogy ha pedig ő azt a levelet meg nem irja a ti szavatokra, akkor oda megyek hozzá én magam még ezen az éjszakán, legyen is rá elkészülve jól s majd az én szavamra aztán megirja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét ragasztom rá pöcsétnek.

Mógor és Fümag szó nélkül felálltak, magukra keritették a szürt, hónuk alá vették a puskát s mentek utjokra.

Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá s nézte azt a barna faggyúgyertyát, mely ott serczegett előtte s melynek kanóczán izzó gombák alakultak -101- a halavány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak. A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.

Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay-uraságtól.

Neki adta a levelet. A lány felbontotta, elolvasta, a szeme is könybe lábbadt. A becsülete, jó hirneve immár tiszta.

– Volna még egy szavam édes hugom. Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, a mióta élek. Ugy érzem, mintha a szivemhez nőttél volna. Egész éjjel nem hunytam le a szememet, csak te rólad gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel nézhetsz rám, jó szivvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze a Billege csárdába jó -102- emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy hüséges szivbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a tied leszek. Szegény legény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak, kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának s ha te is ugy akarod s ha isten is ugy akarja, valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát édes hugom. Vagy mégysz vissza a malomba, vagy mégysz haza jó anyádhoz, vagy jösz velem Billegébe.

Hejh hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a sarkantyu! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókjára a lányt, csak ugy csattogott a lánynak ajka! Hogy rugta be Sobri Jóska a csárda rozzant ajtaját s hogy rivallt be a legényekhez!

Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló lányt.

– Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szivbéli jegyesem, igaz hű mátkám. Ha sors ugy akarja, szerencse ugy hozza, isten ugy rendelte: esztendőre vagy kettőre ott leszünk együtt a menyegzőnkön!

– Az isten áldjon meg benneteket Jóska e tisztes leánynyal együtt, kivánjuk tiszta szivvel mind közönségesen. -103-

A duhajok egymásután oda mentek a vezérhez s mindegyik elmondta a maga áldását Sobrinak is, Rozinak is.

– Asszony: vesződség; szerető: keserüség. Utra menőnek üres zsák is teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle asszony?

Igy lett az én hugom Sobri Jóska szeretője. Igy ment oda a Billege csárdába s igy maradt ott.

A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is ugy, mint cseléd, hanem ugy, mint édes lányuk volt ott az én hugom.

De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá akármit, tudom, hogy a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se elégedett meg. Hanem tudtára adta főbirónak, pandurok hadnagyának, hogy a Rozi hugomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjufióknak se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi hugomat bántják: minden csepp könyéért az urak vére folyik s olyan boszut áll, hogy maradékról maradékra megsiratják.

De nem is bántották soha. Hanem a mikor megtudták, hogy a hugom hol van s hogy ő a Sobri szivbeli mátkája: elmentek abba a rongyos csárdába még -104- az urak is Tapolczáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy hugomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy uri kisasszonynyal.

Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri ölében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben ugy bánt vele, mintha templomban lettek volna s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak s rájuk nem mert volna nézni senki.

De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok szegény legény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a seregébe. Kit fölvett, kit nem. De a kit fölvett, annak az élő istenre meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én hugomat el nem hagyja, inségre jutni nem engedi, betegségében gondját viseli s örökké megbecsüli.

Egyszer aztán Sobri Jóska hosszu időre elmaradt. Ennek épen tizenkilencz esztendeje.

Rozi hugom várta-várta. Eljárt a templomba s imádkozott buzgón a jó istenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Hire járt, hogy eltünt, elmult, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.

– Engem Rozi föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam. -105-

De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt elhagyhatta?

Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Hugom elkisérte a billegei majorig. Szegény hugom kiült az utszélre s órákig el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, uton, erdők nyilásán; nézett, hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd Sobrival, milyen jól esik majd annak, hogy ő eléje ment.

Két esztendő is elmult már, de Sobri csak nem jött. Szegény hugom hervadt, fogyott, fejét bubánatnak adta. Nem hallgathattam keserves panaszát, nem nézhettem omló könyeit. Kiléptem a szolgálatból s elmentem Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hirét nem hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy ur volt, nemes ur volt s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a duhajruhát, felöltötte selyem dolmányát s most nagy úr Pesten, talán főispán is.

Ezt nem mondtam meg szegény hugomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt meghallja. És azután magam se hittem.

Egyszer ugy két esztendő mulva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához, lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, sugva hívta félre hugomat. -106-

Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt, képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri idejében.

– Megmondom hát Rozi hugom. Erdő szélben, hegy tövében, hársfa árnyékában, virág nyilik körülötte, senki se üldözi, senki se háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide s mégis megöregedtem, mire ideértem.

S elmondta Sobri Jóska halálát és utolsó perczeit. A hogy történt két év előtt Tolnavármegyében, Lápafő határában.

Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, a hogy őt az én hugom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.

Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hirt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy igy kellett annak történni. De azért mégis ugy fájt a szive, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.

– Utolsó szavát nem hallottam, mert a mikor a katonaság körülvett bennünket s pajtásaink már elvesztek vagy kézre kerültek, én odább álltam s egy dombos csalitba menekültem, de a mint a domb oldaláról -107- visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: »Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, a mit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, mig éltek, el ne hagyjátok!« Én Rozi hugom, nem is hagylak el téged, azért jöttem ime hozzád, pedig most már az én életem kutyát se ér.

Ugy sirt, ugy zokogott szegény hugom, könnye ugy omlott, mint a záporeső. De mégis oda fordult Pap Andorhoz.

– Köszönöm kendnek bátyámuram, szives jó indulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegit engem.

Hiszem, hogy meg is segitette, csak azt nem tudom, milyen uton-módon. Elbucsuzott másnap édes anyánktól, harmadnap én tőlem s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sirját megy fölkeresni.

Megtalálta-e Sobri sirját vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt vagy neki ment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.

Igy végezte Répa Ferkó a szomoru történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, csak épen hogy a nap még nem bujt ki a Balatonból. Hanyatt feküdtem, a vakandturáson nyugodott fejem, ugy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.

Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal vagy elhidegszik, -108- vagy hütlenné válik s a másik aztán vagy utána hal, vagy vigasztalódik vagy hütlenséggel fizet a hütlenségért. Tizezer regényben és százezer elbeszélésben megirták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltünik vagy utálatossá lesz s a beteg sziv aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.

Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S a mely oly ritkán van otthon a társadalom fensikján élő lelkek szerelmében.

De a gondolkozás mértékében kiszámithatlan különbség van az emberek közt. Az egyiknek agya független tud lenni érzéstől, szenvedélytől, önimádás babonájától, – a másiké nem. Az egyik a csillagok nyomait méri föl s ezer esztendős jövendőnek javulására dolgozik, hogy a születendő nemzedékek jobbak s boldogabbak legyenek, mint mi. S a másik gondolkozás a teremtés legnagyobb ügyének a kamatláb változásait tekinti. Newton és Shakspeare agya az istenekkel száll versenyre s a földhöz ragadt szegény ember agya elvész abban a kérdésben: mit eszik holnap s miként szerzi be téli gunyáját?

A szegény lány szive ugy érez, mint a királylányé s a betyár ugy megőrzi szerelmének titkait, mint a lovag. Észszel, tudománynyal, magas miveltséggel keveset törődik a sziv. A legtudósabb elme s a legmagasabb gondolkozás -109- mellett is satnya és nyomorék maradhat a sziv s erővel és érzések gazdagságával lehet tele a nyájőrző tanulatlan bojtárgyereknél is.

Érzéki dolog a szerelem s az érzékek mindenkinél egyenlők. Igy tanitják a tudomány emberei. De ez nem megoldás. Hiszen az agy és a gondolkodás is érzéki dolog s ebben mégis óriási változást idéz elő a tanulás és a miveltség.

A bölcseség arany, a bölcselkedés aprópénz. Keveset adnak érte, elvesztése se nagy kár, rozsda is megeszi. A tudós elmék, erős gondolkozók, számitás emberei bölcselkedésük mértéke alá vonják szivüket, szerelmüket.

Megengedjék-e erősödni az érzést? Nem lesz-e ez akadály életük utján? Nem árt-e meg az egészségnek? Melyik lánynak szerelme lesz biztosabb, kényelmesebb és hasznosabb? Mit nyerhetünk ezzel? Mit veszthetünk amazzal? Melyik gyümölcsöz jobban és gyorsabban?

Ez az elmék bölcselkedése. S minél kisebb úr a sziv, annál nagyobb ur a bölcselkedés s annál hitványabb a szerelem. A hatalom és miveltség birtokában lévő ugynevezett nagy családoknál a szerelem nagyon hasonlit a vállalathoz. Tárgyalás, alku, megegyezés, mérleg, egyensuly, szállitás, kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlitése s gyakran per, felszámolás, csődbe jutás.

Itt már a szerelemnek alapszabályai vannak, mint a részvénytársaságnak. Itt már aztán vigyáznak arra, hogy az egyes szakaszok ellen senki se vétkezzék. Az »élek érted, meghalok utánad« nincs bent a szakaszokban. Ezt nem hagyná jóvá se a törvényszék, se a miniszter, -110- se a közgyülés. A »hűség« benne van az alapszabályokban. De föltételhez és birságokhoz kötve. A ki megszegi a hűséget: fizet ennyit és ennyit. S mig fizetni tud: fennáll a szerelem szegett hűséggel is. De a ki nem tud fizetni: azt kilökik a vállalatból. Annak többé nincs joga a hűséghez, a szivhez, a szerelemhez.

S minő fenség az, a mikor a társadalom magasán is néha előáll a sziv s nem engedi magát megkötözni vagy széttépi kötelékeit s elveri maga mellől az alkuszokat, birákat, ügyvédeket, közbenjárókat s a számitás és bölcselkedés egyéb szállitóit!

Igy volt annál az erdei duhajnál, a kinek a neve egykor Sobri Jóska volt. S igy volt annál a nyomorult lánynál, a ki addig élt, a meddig szeretett s a mikor szeretője meghalt, ő is elmult utána örökre.

Mig e sorokat irom: az alatt tudósit egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány év előtt kivágták s körülötte a csalitot is kiirtották. »Sobri fája.«. Igy nevezte a nép. A melynek oldalához utolsó harczában puskáját támasztotta; a melynek árnyékában magát agyonlőtte; s a melynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállt a fánál s egy sóhajjal vagy egy áldással gondolt arra, a ki ott porladozik. Együgyü léleknek már ez a természete.

Vajjon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könyeivel megáztatta-e, mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, a honnan származott?

SZENTIRMAY JÓZSEF.

(Branyiszkó ostroma. – Az orosz ágyugolyó. – Flórenczben. – A mogorva kapitány és vidám felesége. – Az olasz hazafiak. – Szentirmay nem szerette a pénzt. – Tuli és a királyasszony. – A magyar bor.)

– – Mikor a nap fölkelt: akkor aludtam el. Talán két óra folyásig aludtam. Mikor fölébredtem, Répa Ferkó már nem ült mellettem az árokparton, hanem utitársam mosdott a harmatban s törülközött zsebkendőjével. Némely madár is megmosdik a harmatban, a hiu lány is megcselekszi, akkor nekem is jól esett.

A vár omladékait összejártam. Ott is találtam egy kis juhászbojtárt, kerepőt faragott egy döledék fal árnyékában. Ennek is Répa volt a neve, de ez se Sobriról, se kedveséről nem tudott semmit.

Még nem volt dél, a mikor Badacsony hegyére értünk. Napkeleti oldalán értük el a csodálatos szépségü hegyet. Csakhogy akkor nem várt bennünket a parton Szentirmay József. -112-

Mint várt most, mikor Gyulai Pál ur kiugrott a csónakból, hogy minél előbb szilárd talajt érezzen lába alatt.

Széles váll, domboru mell, egyenes derék, piros arcz, oroszlánfej, de kék szemekkel, állandó mosolylyal.

Jókedvü igaz magyar ember. A minőt én szeretek. Jó kedve sohase szünt meg. Még akkor se, mikor Branyiszkót ostromolta. Még akkor se, mikor az oroszszal ütközött s az orosz ágyugolyó egyenesen derékban találta. Még akkor se, mikor a függetlenségi harcz végén besorozták s Olaszországba hajtották.

Mikor Branyiszkót ostromolták s pár utforduló sánczot bevettek: a véletlen Guyonnal hozta össze, a vakmerő tábornokkal. A tábornok valami ok miatt toporzékolt haragjában. Pedig a golyók ott fütyörésztek körülötte. Látta, hogy a rózsásképü fiatal szőke vadásztiszt mosolyog. Pedig hideg is volt a tél miatt, meleg is volt a csata miatt.

– Az, hogy mindjárt kiverjük minden állásából. Nézze tábornok ur, minden német jobbra-balra tekintget, mintha jobbról-balról félne s mintha azt keresné, -113- merre könnyebb futni. Ha meg akarná állását tartani: mereven nézne ránk, mint a sas.

A tábornok jól megnézte látó csövével a hegyoldal német csapatait s rögtön észrevette maga is, hogyan tekintget jobbra-balra a legénység.

Jó jel volt. Elismerésül kezet szoritott a fiatal hadnagygyal s azontul neki is jó kedve lett.

Szentirmay zászlóalja egy domb oldalán állt szálas nyárfaerdőbe vonulva. Az orosz seregnek, ha kifejlődni akart s előre akart hatolni, ezt a zászlóaljat az erdőből ki kellett verni. A vadászok azonban ügyesen lőttek, bátran megálltak; lovassággal nem lehetett, szuronyrohammal nem volt tanácsos őket megtámadni. Védték őket a szálas fák. Az orosz vezér tehát egy félüteg nehéz tábori ágyut vezényelt ellenük s lőtte az erdőt alattuk, fölöttük, körülöttük.

Pedig nem egészen nevetséges ez a hadi játék. Erdei nagy szálfát ugyan tábori ágyu le nem dönt, de az ember egy pillanatig se biztos, hogy a lelőtt, letördelt, leszaggatott faágak a szemét ki nem ütik. Érdekes állni az ilyen ágyutüzben. A karvastagságnyi ágak ugy hullanak, mint a záporeső s az irtóztató zúgás, recsegés még az ágyu hangjánál is jobban rázza a lelket.

Szentirmay látta, hogy az orosz egyelőre csak ágyuval akar dolgozni. Odaszólt zászlóaljához: -114-

Oda állt egy félölnyi vastag nyárfa mögé, hátát neki támasztotta a fának, elővette makra-pipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt s az égő pudvát rátette a dohányra, sőt már a kupakot is rászoritotta a pipára.

De szippantani már nem volt ideje. Esett hasra, csak ugy zuhant. Az a nagy fa, melyhez támaszkodott, ugy ütötte hátba, mint a menykő. Egy tizenkét fontos orosz ágyugolyó épen a fa közepének ment neki s az lökte meg a fát. Ha az a fa ott nincs, Szentirmayt derékban ugy vágja ketté az ágyugolyó, mintha ollóval szelték volna kétfelé. Az az ágyugolyó épen a derekának tartott.

– Az a baj fiaim, hogy a pipám kialudt. Ujra ki kell csiholnom. Adta muszkája, mennyi bajt csinál az országban.

S szedte elő készségét, szerszámát, hogy kicsiholjon. De már ezt a fiuk nem engedték hamarosan. Dörgő éljen-rivalgással fölemelték a hadnagyot s megmutatták a muszkának. Ma is töri még a fejét a muszka, miért örültek, miért kaczagtak, miért éljeneztek a honvédek olyan nagyon?

Mikor a harcznak vége lett: besorozták osztráknak őt is. Közlegénynyé tették s gyalog hajtották Olaszországba. -115- Adtak rá komisz ruhát, de olyan rongyosat, piszkosat, hogy igazi osztráknak nézhette mindenki. Sebaj. Neki jó kedve volt örökké.

Lelkes barátja akadt az utban. Burián pesti ügyvéd. A kit később egyenes termetével, hosszu szakállával, tekintélyes komolyságával együtt minden ember ismert és tisztelt Budapesten. Szentirmay mérnökségre, Burián ügyvédségre készült; Pesten már jó ismerősök voltak, Olaszországban ismét összekerültek s gyöngéd barátságuk halálukig tartott.

Hogy történt, hogy se történt, Szentirmayt mint besorozott osztrák katonát Florenczbe helyezték. Egy kegyetlen szivü mogorva kapitány kezére került. Csakhogy ennek volt egy kegyes szivü vidám kis felesége s két apró porontya. A mint a kis feleség meglátta Szentirmayt: ennek deli termete, mosolygó ifju Apolló-arcza rögtön szemébe tünt s nem nyugodott addig, mig őt a mogorva férj oda nem rendelte magához privátdinernek.

Hamis szeme volt a menyecskének. Két nap alatt már mindent kinézett a privátdinerből. Azt is, hogy magyar fiu; azt is, hogy mivelt fiu; azt is, hogy jókedvü fiu; azt is, hogy tiszt volt, hogy kitünően tud rajzolni, gyönyörü hangon tud énekelni s hogy egyáltalán nem arra való, hogy csizmát tisztitson, szobát söpörjön, piaczra járjon, a konyhára fát, vizet hordjon s a menyecske kutyáját sétáltassa s két kis porontyát mulattassa.

Hohó! Álljunk csak meg kissé. Talán mégis arra való, hogy a két kis porontyot mulattassa s azon kivül a menyecskét rajzolni és dalolni tanitsa. -116-

Nehány hét mulva Szentirmay katonai ruhában járt ugyan, de se privátdiner nem volt, se a katonai gyakorlatokra menni s mindenféle katona-munkát végezni köteles nem volt. E helyett mulattatta a két kis porontyot s tanitotta a menyecskét.

– Hé kölykek, mogorva kapitányomnak osztrák porontyai! Ide hallgassatok rám! Én ugyan játszom veletek, szépséges mamátokat is megtanitom dalolni és rajzolgatni s a mellett itt is maradok katonának, a meddig innen el nem mehetek. Meg is kapom én ezért a fizetést jó szóban, körömfaladékban, meleg kézszoritásban, édes mosolygásban s ki tudná, mi másban. De ez nekem, adta osztrák porontyai, mind nem elég. Hanem van nekem itt egy Burián nevü jó barátom, adjatok annyi szabadságot annak is, a mennyi nekem jut. Azután van nekem itt Florenczben egy-két hires honfitársam, egy híres festőmüvész s annak fiai, a kiket már hazulról ismerek. Az öreg Markó és családja. Szabad járásom legyen nekem oda mindenkor. És végre nagyon szeretem az olasz hazafiakat. A kik minden osztrákot a pokolra kivánnak. A kik élnek, dolgoznak, rajongnak és meghalnak a szabadságért. A kik ellen apátok és bajtársai irtó háborut viseltek s a kiket ma is börtönre, golyóra, kötélre keresnek. Hadd mehessek én ezek közé szabadon, hadd mulassak velük igazán s hadd szidjam én az osztrákot velük együtt kedvemre. -117- Nosza tehát kis osztrák porontyaim, mondjátok ezt meg a mamának, mama a papának, papa a generálisnak, mert különben én többé se veletek, se mamátokkal nem játszom. Dörgöm-morgom-csikorgom-adta osztrák porontyai!

A két poronty meghallgatta a kemény szót. Az egyik lehetett három éves, a másik két éves. S bizonyosan eljárt mindakettő a nagy megbizatásban. Mert az én jó Szentirmay barátom ettől kezdve teljes szabadsággal mulathatott Florencz városában.

Mindennapos volt a Markó-családnál. Benső, gyöngéd barátság erősödött meg köztük. Rajzban, épitészetben, müizlés nemesitésében kincset gyüjtött Markóék segitségével ifju lelke.

Burián barátja is szabadon járt-kelt ezután. Együtt töltötték napjaikat. Együtt vigadtak sorsukon s busultak hazájok állapotján.

De megismerkedett a fiatal olasz hazafiakkal is. Hajh minő lelkek voltak ezek! A honfikeserüségnek és honfirajongásnak minő mérhetlen tengere zajgott ezek szivében! A tüzokádó lángja nem ég akkora tüzzel, mint a hogy égett ezekben a gyülölet a pápai uralom ellen, a német betolakodás ellen és a szanfedisták ellen. Ha az olasz nemzet még egyszer olyan nagy tudna lenni, mint volt akkor, a mikor szerencsétlen volt! Ha a magyar nemzet úgy tudná ellenségét gyülölni, mint tudta az olasz! Ha mindig úgy tudna gyülölni, mint a hogy tud néha verekedni!

Szentirmay és Burián el-elment mulatni egyik-másik Albergóba s annak titkos szobájába az olaszokkal. -118- Bámulta, szerette, csókolta, itatta az olasz a magyar fiut. Egy florenczi ifju gróf majd megette Szentirmayt.

– A magyart bámulom! Hát ti vagytok a magyarok! Mindig, mindig, régóta látni akartalak benneteket. Kezed is megcsókolnám, ha nem nevetnél. Mi vagyunk húsz millió, ti vagytok öt millió. A mi gazdagságunk és miveltségünk harmadfél ezer esztendős, a tietek száz esztendős. Mi palotákban élünk, ti a pusztán. Mi óriási templomokban, müvészetnek fönséges csarnokaiban imádjuk az istent s szerezzük meg a tudományt, ti pedig ott őgyelegtek erdőn, mezőn, szabad ég alatt. Nyugati mivelt nemzet vagyunk, ti pedig ázsiai hunnok, tatárok. Minket is legyőzött a német, titeket is. De ti magyarok legalább megvertétek a németet igazán, porba gázoltátok lobogóját, hátához paskoltátok gőgjét s megtanitottátok futni és segitség után rimánkodni. Ti is véreztetek, de győztetek is. Mi csak véreztünk!

Kicsordult az olasz ifju szeméből a köny. Igy adta okát annak, miért bámulja a magyart, ha osztrák baka is ez.

A magyar kormány, mikor 1848-ban Szeged várát átvette, a várnak földalatti nyirkos oduiban több mint száz foglyot talált, köztük sok olaszt. Nagyobb része olasz volt. Megkérdezte az osztrák kormányt: kik ezek? Miért vannak elitélve? Mikor szabadulnak, hová valók? A bécsi kormány nem tudta. El se voltak ezek itélve. -119- Olasz hazafiak voltak s elhozták őket a Tisza mellé, eldugták őket Szegeden a föld alá, ott haljanak meg, ott rothadjanak el. A magyar kormány egyszerüen haza eresztette őket.

Elfogták ezt a Bixiot is. Ő azonban Udine körül kisérőjét leszurta és megszökött. Szerencsésen eljutott a piemonti király seregéhez s oda állt be katonának. »Még egy átkozott németet megölni s azután meghalni«: ez volt örökös jelszava.

Szentirmaynak sok följegyzése volt Bixio elbeszéléséből. Minő borzalmak pihennek e följegyzésekben! Ez is ugy ragaszkodott Szentirmayhoz.

De nem sokáig ragaszkodhatott. Szentirmaynak szegény szülei pénzt kaptak a veszprémi káptalantól, hogy fiukat kiválthassák a katonaságból. Ötszáz forintot kaptak s ezen kiváltották.

Haza jött, mérnök lett. Baranyában tagositott harmincz falut, fölmérte Veszprémet, megnősült s rokona és egyik főigazgatója lett János püspöknek s tervezte és épitette János püspök nőnevelő intézeteit. Lángeszü és jókedvü ember volt mindig, szerette mindenki s költő és jeles iró lett volna, ha gazdag ember nem lett volna.

Kinevette, utálta, lenézte a pénzt. Honvéd korában, olaszországi baka korában csak ugy becsülte, mint diák -120- korában. Akkor pedig becsülni nem tanulta meg; szegény fiu volt, sohase volt pénze megbecsülni való.

Mérnök korában pajtásai közt osztotta föl busás keresetét. Veszprém városa ma is adós neki több ezer forinttal. Szülővárosa: hát csak elengedte neki. S mikor már nagy ur lett, négy lovon járt, kastélyban lakott, száz szófogadója volt, százezrekben turkált: hosszu utra, hetekig tartó urodalmi körutra akkor se vitt magával többet öt forintnál, tiz forintnál. Röstelte, hogy őt azért becsüljék, mert nagy urnak tartják. Szivesen adakozott minden felé. Erre kölcsön kérte a pénzt uton-utfélen paptól, zsidótól, kasznártól, kocsmárostól, bérlőtől, jó baráttól. Titkárjának jegyzéket kellett vezetni s hazulról kinek-kinek megküldeni a kölcsönpénzt.

Ő volt tehát a mi házigazdánk. Ő rendelte oda a partra a kocsikat s ő vitetett föl bennünket János püspök villájába. Gyulai Pál urral ő ült egy kocsiban.

János püspök villája ott feküdt Badacsony déli vállán a legszebb ponton. Emeletes fölház kényelmes szobákkal. Ablakaiból napkeletre, napnyugatra s déli irányban a végtelenig látni. Mögötte észak felé a hegy zárja el a látást. Ott van az Omlás, a Tornyok, a Gyapju-zsákok s tetejükön a Kereszt. Valamennyi kősziklából.

Mindegyikünk megkapta a maga szobáját s egyuttal a sürgető meghivást az ebédhez. Szentirmay az első pillanatra észrevette, hogy piperézkedő ember nincs közöttünk. Egyiknek sincs kipödrött bajusza s bodoritott haja. Egyiknek sincs se fekete, se fehér keztyüje. Egyiknek -121- sincs fényes hüvelye se fején, se lábán. Szóval: irók, tanárok, szerkesztők, tudósok vagyunk mind. Már olyanok, a milyenek.

Ügyelt arra, hogy mindenféle inas, komornyik, huszár, vadász ne lábatlankodjék körülöttünk. A szolgálatot szobában és asztalnál az öreg Tuli és Tuliné végezte valami csitri falusi lány segitségével. Hadd lássák az urak, hogy otthon vannak.

Valami házfelügyelő vagy vinczellérféle. Közönséges paraszt egyik szomszéd faluból. Szentirmaynak régi felszolgáló embere. Minden nap borotválkozva s tisztán öltözve. Kevés szavu, komoly tekintetü, lassu és ünnepélyes mozgásu maga is, felesége is. János püspököt csak egyszer látta. Azon kivül a legnagyobb ur csak tekintetes ur volt előtte. Nagyságosat, méltóságosat, kegyelmeset nem ismert.

Pár évvel előttünk ott járt József főherczeg a főherczegnővel és a belga királynéval. Föl akartak menni Badacsony tetejére. János püspök volt már egyszer-kétszer ugy honvédszemle alkalmával a főherczeg házigazdája, tehát csak az ő villáját keresték föl vezetőért. Hoztak magukkal Keszthelyről hideg sültet, pogácsát, uj kalácsot, ezt a hegytetőn akarták elkölteni. Egész kiséretük egy huszárból állott.

Tulit kérték meg, vezesse föl őket a Kereszthez. Tuli szó nélkül vállalkozott. Kevés beszéde, lassu mozgása szemébe ötlött a főherczegnek. -122-

– Mit gondol a tiszt ur! Ha ezek a fehér népek föl tudnak menni, hát akkor én csak föl tudok.

A huszárnak ugyan nem volt szabad az utazók kilétét elárulni, de attól félt, hogy ez a paraszt valami ügyetlenséget, valami gorombaságot talál mondani. Félre inti Tulit.

– Vigyázzon kend a szavára. Fölséges asszonyok ám azok. Az egyik a belga királyné, a másik az alcsúthi főherczegné.

Tuli uram a pipát se vette ki a szájából, de el se hitte egy szavát se a huszárnak.

Mert a mikor a fejedelmi személyek fölértek a Kereszthez s ott ozsonnájukat elkölteni le akartak az aszu gyepes sziklára telepedni, Tuli csak oda szól az asszonyokhoz:

Intett a hátul kullogó fiunak, annak a kezén volt két szép selyem pakrócz, ezeket kivette kezéből, szépen leteritette a sziklára. -123-

– A tiszt ur férfi ember, gondoskodjék magáról. Aztán férfinak minek is a pakrócz?

Az ebéd egyszerü magyar tuladunai ételekből állott. Erdélyi ember hadd ismerje meg ezeket is. S hadd ismerje el, hogy nem csak Erdélyben van hires sültje-főttje a magyarnak. Ital dolgában csakhamar általános meggyőződéssé vált, hogy a badacsonyi és somlyai bornál nem jobb a rózsamáli; hogy a badacsonyi ürmöst erdélyi ember nem ismeri, mert ilyen bor se Erdélyben, se Spanyolországban nincs s végül, hogy a badacsonyi kéknyelü borhoz hasonló értékü és finomságu bor nincs a kerek földön. Még a tokaji aszú se éri el.

Végig biráltuk ugy elméletben a leghiresebb erdélyi borokat. Különösen az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi borait s a jó Sámi Lászlónak hires borgyüjteményét. Nem fukarkodtunk az elismerésben. De hát a badacsonyi mégis csak más.

Ma már Magyarország a bortermő országok közt a huszonötödik. Huszonnégy ország áll előttünk. Megelőzött már bennünket a nyavalyás Ausztria s a még nyavalyásabb Görögország is. Nálunk huszonöt év alatt terem annyi bor, mint Olaszországban egy év alatt s -124- ötven esztendei termésünket kell összegyüjtenünk, hogy Francziaország egy esztendei termését egy csomóba összehozzuk.

A rajnai borok s finomabb franczia borok tízszer értékesebbek, mint a mi jobbfajta boraink. Leáldozott a tokaji aszubor napja is. Egész Hegyalján nincs már háromszáz igazi szőlős gazdánk. Rossz idő, rossz féreg, rossz tudomány tönkre tett bennünket.

Azt az embert, a ki először hozott be hozzánk franczia szőlővesszőt, elevenen kellett volna feldarabolni s egy darabját minden szőlővidéken ijesztő például karóra huzni. S ezt cselekedni mindenkivel, a ki példáját követte.

Volt nekünk negyven-ötven fajta kitünő magyar szőlőnk. Magyar talajban, magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. A hogy buzánknak, cseresznyénknek, sárga és őszi baraczkunknak, sőt még gesztenyénknek sincs párja a világon, ugy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai mézes, a somlyai rakszőlő, a balatonmelléki juhfarku, bajor és tulipiros föl nem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van ezek párja?

Miért kellett ezeket a vizenyős izű franczia, spanyol, olasz és rajnai fajtákkal fölcserélni? -125-

Azért, hogy behozzák a szőlőférget, a szőlőpenészt, a szőlőnek minden fehér és fekete, minden földalatti és földfeletti betegségét.

Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamokat elvégezte. Isteni lángelméje volt hozzá. S mikor ezt a hosszu gyakorlattal megedzette: akkor készité e hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyuttal élő lény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében, barátságát déli melegében, szerelmét borában érezi és nyujtja.

Azt mondják: ki kell zsákmányolni a talajt, sok bort kell termeszteni, a mennyiségre kell törekedni. Azt mondják: sok franczia szőlőnek holdja négy-ötszáz akót, sőt többet is terem évenként.

De nem mindenütt. A tüzhányó hegyek bazalt oldalain, a bérczek sziklás meredekjein sohase teremhet sok bor. S mig lesz ur és gazdag ember ez országban: kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is. Egerben hajdan az volt a közpéldabeszéd: »mihelyt szőlőm holdanként öt akó bornál többet terem, mindjárt nem egri bort terem.« Jó bor, jó bor, ha husz akó is, de nem »egri bor«.

Lehet, hogy tulzás. De jellem van e példabeszédben. Hiába mondanák a mádi és tályai szőlősgazdának, hogy holdanként két hordó helyett húsz hordó aszút termeljen: nevetne rá. -126-

A mely asszony sok szerelmet terem: igaz szerelme nincsen annak. S nem terem igaz bort az a szikla, a mely sok bort terem.

De mégis sok borra van szükségünk. A magyar ember lelkét sörnek, pályinkának át nem engedhetjük. Ám termeljétek a sok bort az alkalmas sikokon és hegylábakon, de a hegyek büszke meredekjén hagyjátok meg az ősi magyar szőlőt s ha urak akartok maradni: szürjetek a magasban olyan bort, a milyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek való. S ezeknek is csak ünnepnapon.

Igy gondolkodott Szentirmay. Igy terjesztette elénk borról, szőlőről, magyar emberről szóló meggyőződését.

Addig nem keltünk föl az asztaltól, míg az utazási rendet meg nem határoztuk.

Holnap reggel fölmegyünk a Badacsony tetejére. Délután átrándulunk Gyula-Keszibe s megnézzük Csobáncz várát.

Holnapután Tapolczán ebédelünk s átmegyünk Sümeghre. A többi majd azután jön.

MIKÉNT KEZDŐDIK HIMFY SZERELME?

(A költő hajléka és jövendőmondása. – Kisfaludy Sándor látni szeretné Szegedy Rózát. – Keresi mindenfelé. – A két angol lord. – A testőr megmenti a nemzeti becsületet. – A Kisfaludyak régi nagy hire ujra föltámad.)

Huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben szivének nem egyetlen, de örök szerelmét Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét vagy nyolcz napot töltöttek együtt a szüreten s ez idő alatt a közeli Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem is aludt el soha, még házasságuk alatt se.

Ez a szüret nem Kisfaludy szőlőjében folyt le. Akkor még nem volt neki itt szőleje. Később már házassága alatt 1800 után szerezte ezt a szőlőt.

Ott fekszik a hegy keleti oldalán egy satóut szélén, mely a bazalttornyok alatt a hegynek legmagasabb körutja.

Kisded hajlék, kis szobákkal, kis ablakokkal. De a kelő nap már betekint s jó délutánig el se fordul tőle. A sajtóház ajtaja az udvarról a ház közepén nyilik -128- s a sajtóházból jobbra a lakó osztály, mely egykor egy kis dolgozószobából s egy hálószobából állott. A hálószoba volt egyuttal az ebédlő is.

Mikor ott jártunk, már akkor harminczegy esztendő óta nem élt a költő. Már akkor Eszterházy herczegé volt a szőlő. Valami lelkes tisztje figyelmeztette rá a herczeget, nehogy a hajléka idegen kézre szálljon.

Nagy gond nem látszott a szőlő kezelésében. Akkor már rég bérlők kezelték a herczeg csobánczi urodalmát, melyhez Badacsony nagy része s a költő szőleje is tartozott. Miért költöttek volna a bérlők a szőlőre? Még csak márványtábla se volt a falba erősitve, melyre rávésve lett volna: Itt élt nyaranta a költő, itt volt nagy az ő alkotásaiban, itt volt boldog az ő szerelmében!

»Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett váromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy tántorithatlan hazafinak szivvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet visszavivni, szóval a magyart önmagának visszaadni segitették.«

Ezt irta a költő 1844. évi február 25-én Batthyányi Fülöp herczegnek. Somlyai szőlejéről irta, de jobban illik badacsonyi szőlejére. Arra kérte a herczeget: vegye meg ezt a szőlőt, hogy a költő halála után méltatlan kézbe ne jusson. -129-

A herczeg nem vette meg. Önmagától nem volt annyi esze, tanácsadója pedig idegen volt és ostoba. Ha Széchenyi István grófot figyelmezteti rá: az bizonyára megvette volna.

De badacsonyi szőleje most is ugy áll, a hogy halálakor, 1844 október 28-án épen kedves szürete után elhagyta. Huszonöt év előtt, mikor mi megnéztük, legalább úgy állott.

Még megvolt az a fiatal gesztenyefa, melyet a költő maga ültetett. Kövér, fényes, aranyba játszó nyalkazöld levelei mosolyogtak ránk a napsugárban. Mint kisded fát hagyta ránk a költő, gyümölcsét ő még nem izlelheté.

De Rózájának, szive királynéjának, költészete istennőjének virágos kis kertje már nyomtalanul eltünt.

Tuli megmutatta, hol volt az a virágos kis kert. Most zöldséget termeszt benne a vinczellér. A hol a szerelmes szép nő szemei sugaránál viola és szegfü nyilott: ott most burgonya és sárga répa terem. Igy kell annak lenni.

A ház kis ablakai előtt sokáig álltunk s a messze vidékre szélyelnéztünk. Balra az ábrahámi és kővágóörsi hegyek s a nagy messzeségben Tihany ormai. Előttünk és alattunk a nyugvó Balaton fensége. Szemközt a boglári domb és Somogynak roppant határai.

Ah, ha azt, a mit éreztünk, meg tudtuk volna örökiteni, ugy, a mint a költő!

A költőt azonban az istennek és az emberszivnek legnagyobb ereje, a szerelem segitette. Hiszen Kisfaludy Sándor Badacsonyban szerette meg Szegedy Rózát. -130-

Egy költőnk szerelméről se irtak annyi könyvet, mint Kisfaludy Sándoréról. De szerelmének történetét se irta meg egy költőnk se annyira, mint Kisfaludy Sándor. Se Petőfi, se Csokonai. Pedig ennek boldogtalan, amannak boldog szerelméről oly gyakran zengett a lant. Vörösmarty szerelméhez alig mertek iróink hozzá nyulni; Arany Jánoséról, Tompa Mihályéról szólni ledérségnek látszott volna. Kisebb költőink lóti-futi szerelme épen nem ébreszté föl a nemzet kiváncsiságát. De hol lehet megismerni Kölcsey és Kemény Zsigmond, Jósika és Eötvös József szivének ifjukori paradicsomkertjét? Hejh de kezdetén vagyunk mi még csak annak a műnek, mely irodalmunk és iróink élettörténetét igazán állitaná elénk!

De akármennyit irtak Kisfaludy szerelméről s akármennyit irt ő maga is: még sincs teljesen megirva az se. S bizony nagy mulasztást követtem volna el, ha mikor Badacsonyban voltunk, e miatt Gyulai Pál urral nem évődtem, nem kötekedtem volna egy sort. Mit tudott ő akkor Himfy szerelméről?

Kisfaludy az ő Rózájával nem Badacsonyban találkozott először. Első találkozását leirja ő maga elég részletesen.

Kisfaludy Sándor, mikor apja őt Pozsonyból haza hivta, meglátogatta öreg anyját Sümeghen. Itt egykor egyik kedves barátjával Oszterhuberrel a vármegyebeli leányokról beszélgetett s beszélgetés közben szóba jött Szegedy Róza is. Oszterhuber kérdezte: -131-

– Nem is baj, ha nem ismered. Igen szép és igen okos lány, de igen nagy urnő. Szegény legény ne forgolódjék körülötte, mert nagyra van nevelve.

– Ha igen okos lány, akkor lehetetlen, hogy minden nagyságos urfi szerencsével és minden szegény fiu hiába forgolódjék körülötte. Hiszen vannak nagyságos tökfilkók és igen derék szegény fiuk.

Már ez az észrevétel is bizonyság arra, hogy a nagyratörő ifjut, kinek lelkében viharként zajlott a nemes önérzet és magasra vágyás, Oszterhuber intő szava nem ijesztette el, hanem inkább daczra és vállalkozásra hivta fel.

Hallotta, hogy Róza hol atyjával, hol Feri bátyjával, hol valami nagynénivel szeretett országos vásárok alkalmával a közeli városokba berándulni s ott a vásári élénk jelenetekben gyönyörködni. Hallotta, hogy a legközelebbi keszthelyi vásárra is berándul.

Sietett Kisfaludy Keszthelyre, de mire száz kérdezősködés után megtudta, hogy Róza rokonánál, a hahóti apátnál vagy unokatestvérjénél a keszthelyi grófnál van szállva s mire oda bekopogtatott: akkorra már csak azt a hirt hallotta, hogy Róza ez előtt fél órával haza indult.

Sebaj. Egy kis mérgelődés, egy egészséges káromkodás – s aztán megint csak utána. -132-

Átment gyömörei birtokjukra. Oda nem épen messze van Eötvös puszta, Szegedyék birtoka s kastélya. Fogta puskáját, szólitotta kutyáját s ment vadászni. Mint eltévedt vadász akart Eötvösbe estennen bekopogtatni s a helyes utbaigazitást kérni.

El is tévedt, el is esteledett szerencsésen, csakhogy ugy eltévedt, hogy Eötvös helyett Türjére botlott be s ott kellett az éjszakát töltenie a barátoknál. A teremtés remeke helyett: Róza helyett nagyhasu öreg barát.

Uj vállalaton törte fejét. Nem is csinált titkot belőle, hogy ő Szegedy Rózának szeme közé akar nézni. Tudta ezt öreg anyja is, tudta ezt egy közeli rokona Forintosné is, a ki ott lakott közelben Mihályfán s egy vasárnap reggel bejött gyónni Sümeghre a barátokhoz. Korán meg is gyónt s gyónás után bejött Sándorfiékhoz, Kisfaludy öreg anyjához látogatóba. Kisfaludy az átmulatott éjszaka után későn kelt s épen tollászkodott, még nem volt felöltözve, mikor betoppant Forintosné.

– No Sándor csak öltözz szaporán, Szegedy Róza a templomban van a barátoknál, most gyónik, most megláthatnád, ha el nem késel.

Nesze neked költő. Szép sötétkék magyar ruhája volt az ifjunak, sietett magára hányni, fejére nyomta kócsagtollas süvegét s nyargalt a barátokhoz.

Szemközt jött már a hintó, a melyben Róza ült s hajtott hazafelé. Az ifju szemei előtt káprázattá vált a világ, a mikor azt az arczot megpillantotta. Odaállt -133- a robogó hintó mellé, fölnézni nem mert, de mélyen meghajtotta magát a lányka előtt. Törődött is azzal a lányka! Törődik is azzal a madár, mikor magasban száll, hogy egy virágos fa utána sóhajt: ide szállj az én ágamra, az én karomba!

Tovább nem futkozott a lány után, hanem irt hozzá egy verset. Nagyon rossz vers lehetett, nincs is meg a versek gyüjteményében. Tartalma az volt, hogy Jupiter, Apolló, Merkur s valamennyi olimpusi isten ott hagyta az eget s elment ki erre, ki amarra; az ördög maradjon az égben, ha Szegedy Róza onnan a földre szállott s itt akar mulatni.

Ezt a verset később Skublics Imre barátja által Róza kezébe juttatta. A leány el is olvasta s azt mondta rá:

– Bolond vers biz ez, nem is eredeti; – a mit egy bolond felkap, száz hordja utána!

Szegedy Ignácz 1773-ban nősült. Róza nem első gyereke volt, tehát 1774 előtt nem születhetett. A jelenet ott a hintóban 1792-ben tavasszal történt. Róza akkor legföljebb tizenhat–tizenhét éves lehetett. Tehát mikor a költővel 1800-ban megesküdött, már legalább huszonnégy évesnek kellett lennie.

Az első találkozás tehát se versben, se prózában nem volt nagyon biztató.

Róza édesanyja Rosty Katalin volt. Abból a Rosty-nemzetségből, melyből később báró Eötvös József és Trefort Ágoston neje származott. Ősrégi család, ama 108 nemzetség egyike, mely Árpád vezérlete alatt az országot elfoglalta. Jeruzsálemi András király óta folyton beszélnek róla az irások.

Róza anyjának testvére Rosty Pál, ha jól tudom, ez idő tájt Hosszufaluban lakott. Neje Nedeczky Nina Rózának nemcsak többszörös rokona, hanem jó barátnéja is volt. Róza igen gyakran megfordult Hosszufaluban.

De Kisfaludy is. Hiszen a szarvaskendi Sibrik, a Niczky, Nedeczky, Szegedy s több nemzetségek révén ő is hol közelebbi, hol távolabbi, de osztályos rokonságban állott Rózával is, Rostyékkal is.

Róza a sümeghi hintótalálkozás s kivált a hozzá intézett költemény olvasta óta jól tudta, hogy ő Kisfaludy ábrándjainak állandó tárgya. Bizonyára megmondta ezt neki Skublics Imre s igen is megmondták neki az öreg nénik s kivált Forintosné. S a lánysziv tele lett kiváncsisággal. Talán némi ábrándozással is.

A költő a következő évben 1793. évi januárban nemesi testőr lett s Bécsbe ment az udvarhoz. Ha nemesi testőr: bizonyára délczeg termet, deli ifjú, bátor sziv, büszke lélek. Afféle legény, a kin megakad az udvari urnők szeme, a kiktől a herczegnők se idegenek s a ki egészen oda illik Szegedy Róza imádóinak seregébe. -135-

Ily seregnek kell lenni. Róza büszke lány. Se nem ujonczoz, se nem toborz sereget, mégis van serege. »Ez a sziv, ez a százaktól keresett és imádott sziv.« Ezt irja saját szivéről egyik bizalmas levelében. Pedig szerény. Imádói elől félrevonul, de azért azok megmaradnak, fölkeresik, utána járnak mindenütt. Milyen csillag lenne az, a melynek nincsen fénye? Milyen lány lenne az, a melynek nincs imádó udvara? S ha van, ha lenni kell: a deli testőrnek bizonyára helye van ott.

S hátha az a deli testőr valamivel több is még, mint csupán délczeg termetü s büszke és bátor szivű ifju? Hátha magasabb géniusz csókolta homlokon? Hátha nagy erővel áldották meg szellemét a halhatatlan istenek? Hátha dicsőség, hirnév, nagyság, történeti szerep vár rá a nemzet életében?

Eszterházy Miklós herczeg volt a nemesi testőrök kapitánya. Két angol rendkivüli követ jelent meg Bécsben, lord Spencer és lord Granville. Mindakettő barátja a herczegnek. Megkérték a herczeget: mutassa meg nekik a nemesi testőröket. De hirt ne adjon nekik. Ők meg akarják lepni, ők pongyolájában akarják látni a magyar nemesi ifjuságot.

Reggeli órában bemennek a testőrök laktanyájába. Benyitnak Kisfaludyhoz. Az ifju ott ül iróasztala mellett. Ezüst zsinóros kék nadrágja fel van huzva, ezüst sarkantyus kordován csizmája a lábán, de azontul mellény nélkül, egy rét ingben, nyakravaló nélkül, hajadon fővel. Hosszuszáru pipából szivja a jánosházi dohányt, fujja a füstöt, mint a kémény s szobájában ugy gomolyog -136- a füst, mintha a Vezuv most ott akarna kitörni. A kopogtatásra csak annyit kiált: »bujj be!«

S belép a herczeg! S belép két angol lord, Nagy-Britannia és Irland királyának két rendkivüli követe. Nesze neked magyar nemesi becsület a te pongyola ingeddel s hosszu száru szutyakoló selmeczi cseréppipáddal.

Kisfaludy feláll, összeüti sarkantyuját s katonásan üdvözli a testőrkapitányt.

A herczeg beszél vele magyarul, azután németül, azután latinul. A két lordot meglepi, hogy ez a vad magyar milyen szépen beszéli azt a három nyelvet. Azután franczia nyelven kérdi tőle: mit dolgozik épen most?

Ez már a herczeget is meglepi, de nem mutatja meglepetését. A kérdést és feleletet értik a lordok is. Oda mennek az asztalhoz. Kezükbe veszik Tassot. Ime a vad magyar igazat mondott. Kezükbe veszik a kéziratot. Ez tatár nyelv, ezt nem értik. Kezébe adják a kéziratot Kisfaludynak s udvariasan megkérik, hogy forditson le nekik abból élőszóval néhány sort németre, latinra, francziára, olaszra. A vad magyar ezt is megteszi.

A két angol lord annyit tud a magyarokról, a mennyit Marco Poloból olvasott. A magyarok vagyis más néven kirgizek, helyesebben a tatárok ott laknak a pusztán, csikót őriznek s a ló hátáról soha le nem szállnak, ott eszik a nyers hust s ott isszák a lótejet. Itt pedig Bécsben világtudóssá lesz valamennyi s azt -137- mondják: nemesi testőrség, hát pedig voltaképen tudós akadémia. Teringettét, ő felségének Nagy-Brittánia és Irland királyának csakugyan nincs ilyen testőrsége.

– Igen tisztelt uram, bocsásson meg, ha egy bizalmas kérdésem van önhöz. Ha ön, igen tisztelt uram, kiszolgálja a testőrséget s visszamegy a pusztára, hát akkor ön, igen tisztelt uram, megint csak csikót őriz?

Kisfaludy ránézett a herczegre. A herczeg szemein büszkeség és jókedv mosolygott. Igy felelt tehát a lordnak:

Nagy csodálkozással ballagott el tőle a két lord s meg is köszönte a herczegnek a rendkivüli élvezetet. Csakugyan érdekes emberfaj ez a vad magyar. Csak az kár, hogy ugy elzárkózik a polgárisodástól. Pedig ime, erre is lenne képessége.

Ezt a kalandot is meghallotta Szegedy Róza. Elbeszélte neki apja is, testvér bátya is, egész rokonsága is, nők, férfiak egyaránt. Tudta ezt egész Túl-a-Duna. Minő tudós a magyar! Minő lángeszü a magyar nemes ifju! Hogy mentette meg a nemzeti becsületet! Hogy pipálta le a két ángliust! Minő jó hirünk lesz ezentul az angolok közt! Nosza jó hangzásu lett egyszerre a Kisfaludy név. Most már mindenki ismerte a deli legényt. Piros arcza, tüzes nagy szeme, pelyhedző barna vöröses bajusza és szakála; fehér lova hátán, párduczbőr kaczagányában olyan kényes, olyan fényes, olyan büszke, olyan nagy jövő -138- vár rá. Apjánál Téthen egyik vendég a másiknak adta a kilincset. Ujra virrad a Kisfaludyak napja. Honfoglaló Szabolcs, ellenségirtó Csák, Esseghváryak, Döbrenteyek, Himfyek hires bajnokai s mind a dicső ősök, kik Kisfaludynak egyenes ágon való elődei, büszkén pödrik a bajuszukat, ha arra a nemesi testőr legényre gondolnak. Ez most már méltó lesz hozzájuk.

SZEGEDY RÓZA SZERET.

(A hosszúfalusi találkozó. – A badacsonyi szüret. – Ki az öreg Pityók? – Az öreg Pityók megjött. – A deli testőr is megjött. – A költő és a lány egymásra néznek. – Viganó és Medina. – A ballet. – Az igazi magyar táncz. – Szegedy Róza táncza. – Egy kocsin ülnek. – Szigliget romjain. – Egyszerre támad a két szerelem.)

A büszke szép lány szivében ott volt már a deli testőr képe. Hogy egyedül az volt-e ott: ki tudná azt megmondani? Hisz addig még igazán nem is látta az ifjut; mások, kitünő ifjak pedig ott röpködtek már évek óta körülötte.

Az 1795-ik év augusztus havának egyik napján ott volt a lány Hosszúfaluban Rostyéknál. Ott volt atyja is, bátyja is, sok más vendég s atyafi is. Épen ebédnél ültek a hosszu asztal mellett.

Kocsi robog be az udvaron, cseng a csengő, két ifju leugrik a kocsiról s hangos kopogással jön az ajtó felé. Sarkantyu pengése, kard csörrenése hallatszik az ajtó előtt. Skublics Imre jön, nagyreményü ifju, később Zala főjegyzője s hires követe, Deák egykori barátja. Vele jön Kisfaludy Sándor. -140-

Róza fölnéz, meglátja Skublicsot, megörül, fölugrik az asztal mellől s megy az ifju elé, hogy kezet fogjon vele. S ebben a pillanatban meglátja Skublics mögött Kisfaludyt.

Megáll, mintha megmerevedett volna. Még senki se mondta, hogy ez a délczeg ifju az ő hőse, de ő már tudta. Az ész gyakran még alszik, mikor a sziv már mindent tud, mindent látott, mindent érez.

Kisfaludy maga is megnémult, midőn azt a lányt meglátta. A csillagos ég minden szépsége rajzott szemei előtt. Ugy állt ott, mint egy Fa-Jankó. Hiába üdvözölték az asztal körül levők, hang nem jött ajkára. Hejh de ostoba is a lángeszü ifju a rajongó szerelem fellobbanásának első pillanatában!

De jó, hogy ilyenkor a lánynak mégis több esze van. És sokkal több ereje önmagán uralkodni. Róza kezet szoritott Skublicscsal, de szivének háborgása közben ugy megszoritotta az ifju kezét, hogy ez nem tudta, mire vélni a dolgot. Ha tudta volna, kinek szólt az a kézszoritás! Erről a kézszoritásról később a vallomások édes perczeiben sokszor megemlékeztek a szerető szivek.

Mig a kézszoritás tartott s mig Rosty üdvözlé az uj vendégeket s nekik az asztalnál helyet és teritéket -141- készitettek: az alatt a lány egészen magához jött s érzelmeinek eltitkolására mosolyhoz, jó kedvhez és csevegéshez folyamodott. Egy-két szót Kisfaludyhoz is ejtett, állandóan azonban Skublicscsal beszélt; utról, látogatásról, honnan jöttek, hogy mulattak-féle dolgokról csak tőle kérdezősködött. Mintha mondta volna neki: legyen ám eszed arról a deli testőrről minél többet beszélned.

Ebéd után fölvetette a badacsonyi szüret kérdését. Lelkes toborzást vitt véghez, hogy az a szüret meglegyen, fényes legyen, kedves legyen, mindenki ott legyen, senki onnan el ne maradjon. Van ott szőleje a Hertelendy, Bogyay, Szegedy, Biró, Skublics, Rosty s egyéb atyafinemzetségnek, hetekig el kell tartaniok a szüreti lakomáknak, lesz majd ott alkalom a testőr ifjuval is szót, eszmét és érzelmet váltani. De azért épen ezt az ifjut csak nem unszolta a szüretre.

»De midőn a többit szüntelen a badacsonyi szüretre unszoltam: magamban azt gondolám: ha mind elmaradnak is, csak »ő« jöjjön el.«

Mindenkit hajszol, hogy ott legyen, csak annak az egynek nem szól. Pedig mindenki elmaradhat onnan, csak az az egy legyen ott.

Mérhetlen kincs az a lánysziv. Égnek-földnek minden örömét, egész életnek minden boldogságát, csak az a lánysziv tudja megadni. Ha az az ifju megvárja a szót, ha szó nélkül meg nem érti azt a szivet s ha -142- életre-halálra nem törekszik azzal találkozni, annak melegéhez közel jutni: akkor az az ifju nem is érdemli meg azt a szót. Akkor arról a rózsabimbó ajakról tékozlás lenne az a szó s attól a csillagtisztaságu lányszivtől ledérség lenne az a szó.

Ősz van. Szeptember utolsó s október első napjai. A levegő tele illattal és sugárral. A napfény tiszta még, de már nem éget. A költöző madár elbujdosott már, a szerető kis madárkák nem csicseregnek többé. Nem virágzik most már se az erdő, se a mező. De levelét se hullatja még. Zöld még a nádas, zöld még a lapály, de fának és cserjének lombja a szivárvány minden ragyogó szinében mosolyg előttünk. Sárga és piros és lilaszin a szőlő levele. Fönt a bazalt Tornyok alján, az Omlások peremén biborszinü a szömörcze, fakó a bangita, fényes zöld a fagyal, haragos a kökény, narancspiros a vadrózsa gyümölcse, arany és bibor a kecskerágó, ezer apró rózsácska mosolyg a galagonya és somfa ágairól.

Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bus dallam. Száz kerepü recsegő nyelvét mozgatja az őszi szellő. Kong a hordó a pinczék előtt, a mint szegény emberek a szürethez igazitják. S ha leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a csillagokra.

Ott ülnek az urak és az urnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott ablak, nyilt szivek és nyilt érzelmek. -143- Mint csecsemő anyjának emlőjén: ifju és lány, öreg és ifju oly boldog a tündérhegy oldalán.

Csak Róza nyugtalan. Csak az ő szive szorong. Második napja már a szüretnek s a deli testőr még most se jött el. Mindenkinek gyorsan mulik nappala, éjszakája, csak az övé mászik lassan, mint a csiga.

»Midőn az idő nékem oly kimondhatatlan hosszu vala, valamig meg nem jelentél. – Midőn jó atyámnak szinte mindenre visszáról feleltem, hogy már azt se tudta, mit csináljon velem; – mig utóbb éles tekintete, mások nyelvétől segittetvén, a dologba nem látott.«

– Szeret, szeret. Könnyü azt mondani! Azt látom, hogy andalog a lelke! De hát kit szeretne?

Örül is, aggódik is az ősz apa. Róza az ő legnagyobb lánya, most még a legkedvesebb lánya. Körül-körülnéz az ifjak között, igazi párját nem látja ott az ő édes lányának. Ki is lehetne annak igazi párja?

Megjön Pityók tizedmagával. Az öreg Pityók. A hires Pityók. A kinek a hegedüje ha megszólal, az angyalok is tánczra kerekednek. A kinek a hegedüje minden szivet megtölt s minden erszényt kiüresit. A ki Bihari Pesten és a Tisza mellett, az az öreg Pityók tul a Dunán. A kinek hegedüszavára egyszer Győrben a bucsujáró népek falhoz támasztottak zászlót, feszületet, Jézust Krisztust és elkezdték járni a kopogóst. Vén asszony a kontyát, vén ember a süvegét félre vágta; imádságát, -144- könyörgését, nagy büneit, nyomoruságát mindenki elfeledte, ugy járta bolondját. Nem hallatszott már a kegyes szó: boldogságos szüz könyörögj érettünk. Hanem csak a dévaj szó hallatszott: ej-haj nem bánom, nekem is van virágom! Fölfordult minden rend, kegyes lelkek nagy megbotránykozására.

De példás büntetést szabott is ki a világi hatóság. Huszonöt bot minden czigánynak s azon kivül az öreg Pityók hegedüjének arra való itéltetése, hogy az a város háza kapubálványához paskoltassék s ekként izzé-porrá törettessék.

Szerencsére idején meghallották az esetet a nemes urak, oda mentek a város házára és szószólói lettek az öreg Pityóknak. Oda hivták a Benczés barátok gvárdiánját is, a ki lágy szivü jó ember volt s igy aztán a czigányok valahogy megmenekültek s az öreg Pityók hegedüje is egészségben maradt.

– De azután Pityók meg ne kisértsd többé ezt az istentelenséget, mert ha a papok megharagusznak rád, véged lesz örökre!

– Mit-e? Oda megyek a zárdába, rá-rántom a Sárga csizmás Miskát s pöre gatyába, sarkantyus csizmába, darutollas süvegbe öltözik minden barát, ugy tánczol az utczán.

Arcza elé tartá két kezét a jó öreg Benczés, ugy megijedt a czigány szavától. Még most is reszket, ha eddig meg nem halt. Ördög adta gonosz czigánya. Hogy a kegyes barátok pőre gatyában tánczoljanak kint az utczán mindenki szeme láttára! Hujh-hujh!

Országos hirt szerzett Pityók magának és hegedüjének. Balaton-Füreden sokat muzsikált nyaranta a század elején. Győrben, mikor a francziák elfoglalták Győr várát, ő muzsikált a franczia tánczvigalomban. Ő volt leghiresebb zenésze 1809-ben az inzurgens nemességnek is. Mikor Kisfaludy Sándor ezelőtt hatvanöt esztendővel viszályba keveredett a Tudós Társasággal s Helmeczy örökké tudós munkák készitésével zaklatta, azt irta a tudós uraknak:

– Ne zaklasson engem a Tudós Társaság. Nem vagyok én czéhbeli tudós. Olyan vagyok én csak a poéták közt, mint Bihari és Pityók a muzsikusok közt.

Ezt irta már Bacsányinak is 1808-ban. Eltalálta. De még se egészen találta el. Bihary és Pityók hegedüje örökre elnémult, de a költő szerelme örökké melegit s költészete örökké buzdit, mig lánysziv és honfisziv lesz a világon.

Hát ez a Pityók jött meg tized magával s kacskaringós hosszu szóval beköszöntött a ház urához.

Hejh mikor őt meglátta a fiatalság, mint a siserahad, ugy ugrált, ugy tapsolt, ugy vette körül a vén czigányt.

– Itt a Pityók! Itt a Pityók! Ettek-e már, Pityók bácsi? Vinczellérné – elő csak hamar azzal az ennivalóval. -146-

Szegedy Róza is oda fut a czigányok közelébe. Az öreg Pityók mögött nagy bőgős áll. De a nagy bőgő mögött is áll valaki.

Ezüst zsinóros világos kék huszár ruhában. Feszül a ruha rajta, csak ugy csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehuzva homlokára. Tüzes szemmel, szó nélkül némán nézi azt a lányt, álmainak istenképét, szépségnek és üdeségnek örök mintáját.

Hajadon fővel van a lány. Arany fényü szőke haja gazdag fonatokban köriti homlokát és arczát. Kék szemének nagy mélységéből, rózsás ajkainak finom hajlásaiból mosoly ragyog a redves vén czigányra.

Észreveszi az ifjut a bőgő mögött. Csak két fekete tüzes szemét vette észre. De az a két szem az egész világ.

Abban a pillanatban hajnal tüze lobban fel a leány arczán. S midőn az ifju csendes hangon azt mondja:

Akkor már a hajnal eloszlik az arczon, a megrohant lánysziv vissza követeli minden vérét s a mélységes indulat rohama alatt elhalaványul az a tiszta, fényes hajadon arcz.

Alig tudja az üdvözlést egy néma fejbólintással viszonozni. A zürzavarban megfordul, befut szobájába, leborul a kis asztalra s hull könnye, mint a záporeső.

Az első szerelemnek könnye. Abból a forrásból, mely csak a szüznek szivében s a menyországban fakad.

Ah minő szentség az a lánysziv, midőn a nemes szerelemmel először van tele!

Azután könnye eláll. Arczát letörli. Hajfonatait megigazitja s most már nyugodtan megy az ifju elé.

És mégis elhagyja nyugalma, mikor közelébe ér, kezét kezébe teszi s kezét meg akarja szoritani. Oly édes és oly nehéz az ifju szemeibe tekinteni! Ugy szeretné lehunyni szemeit, de még sem meri. Hátha annak az ifjunak merész szeme észre veszi az ő érzelmeit.

Mennyit gondolkodott, mennyit ábrándozott utóbb érzelmeinek e rohama fölött. Lehetetlen, hogy az ifju e találkozás pillanatában észre ne vette volna e rohamot. Negyedfél év mulva igy ir erről:

»Oh jól észrevette azt maga is, midőn kezem ugy remegett kezében, – midőn szemeimet elforditani akartam, de nem tudtam, – hogy magamat el ne áruljam!«

Hajh te angyallélek, mi nagy baj lett volna abból, ha magadat elárulod? Ha szivednek hőse észreveszi, hogy te forrón szereted? Ha megtudja, hogy te egész tested minden varázsát, egész lelked minden kincsét az ő boldogságáért cserébe adod?

És aztán te édes lányka, hogy gondolhattad te azt, hogy az az éles szemü és szerelmes lelkü ifju a te szived dobbanását meg nem hallja?

Hanem ugy-e, az aztán jól esett, mikor vacsora után az ebédlőből minden butort kidobáltak, mikor Pityók -148- rázendité azt a kurucz andalgó dalt s te a délczeg ifju karján virágtipró piczi lábaiddal ellejtetted azt a deli magyar tánczot?

Gyönyörüen tánczolt Szegedy Róza. Tánczának kellemei még Medinát is felülmulták.

Mikor Kisfaludy a testőr-tisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt akkor Bécsben egy európai hirü tánczos férfi és nő, kik tudományukkal, müvészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk számára s egyuttal a szinmüvészet számára is.

A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mindakettő korának első tánczosa.

Tánczot azelőtt is ismert a szinpad. De csak egyes tánczot. Az egyén ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása nem volt a táncznak. Volt tömeges táncz is, de ez is csupán a termek társas mulatságát s a népfajok kölcsönös tánczait mutatta be a mivelt, a magas és a legmagasabb társaságnak.

Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánczczal eszmét, cselekményt, érzelmeket, egységes és egész szini müveket lehet ábrázolni, előadni, megteremteni s igy a tánczból, csupán a tánczból szindarabot alkotni. Ha az arczvonások és karok mozdulatai alkalmasak arra, hogy a zene segélyével s néma arczjátékkal egész szindarabot alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arcz, a karok és a test mozdulatainak segélyével s nekivaló zenekisérettel ugyan arra. -149-

A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörüen megvalósult. Létre jött a ballet-szinmü. Az a melyik ma is fennáll s a melynek Vigano és Medina az eredeti alkotója.

Sok minden kell az ily szinmühöz. Szoborszerü szép testalkat, domboru mell, telt csipő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és természetes mozgások. Főképen pedig testhez álló mez, mely a termet minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad müvészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapoczka mozdul meg; a váll és a lapoczka mozgásában pedig alig van élet, alig van változatosság. Költészet, müvészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki se lett szerelmes női lapoczkába. Még Petrarca se énekelte meg Laura lapoczkáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyü, köralaku marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem támadnak. Mozgását is alig lehet látni.

A láb domboru izmai uj alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom rezgéseivel állandó mozgásba jön a csipő s ennek minden alakulása bájos, mert kör és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul alkalmazkodik a derék s a felső test is a lábak -150- mozgásához. A karok játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azon felül a képzelet által nyujt is müvészi élvezetet.

A mai ballet-szinmü már részben romlott müvészet. Mikor a tánczosnő lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a tánczosnő lábujjain pörgetyü módjára pörög, mint a bugó csiga, vagy a mikor a tánczmester karján félköralakba hanyatlik: akkor már vége a müvészetnek. Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőmüvi izommüködés és nem müvészet. Olyan, mint a kigyó-ember vagy mint az a bolond ember, a ki saját fejére ül. Nincs olyan szobor, a melyben a hős vagy az istennő lábának csak hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, a mely saját tengelye körül pörgetyü módjára pörögjön vagy a mely félkör alakra hanyatt hajló nőtestet ábrázoljon. A táncznak pedig egyetlen müvészi feladata mozgásban állitani elő a tökéletes szoboralakokat.

Medina táncza még nem volt elfajult. Az ő táncza még igazi müvészet, igazi mozgószobor táncza volt.

Azt irja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza tánczában, mint Medináéban. Apolló se tudná leirni tánczának gyönyörüségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját s minden tagja oly édesen kisérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a tánczot tökéletesen megérteni.

De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza táncza. De azért a költőnek mégis igaza volt.

Mert az igazi magyar táncz akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő járja, a legszebb táncz a kerek világon. Nyugati nemzetek táncza meg se közeliti. Csak néhány keleti nép tánczában lehet a magyar táncz fenségének néhány elemét megtalálni.

Nem a csárdást értem s kivált nem ugy, a hogy mai napság járják. Nem is azokat a mozdulatokat értem, a melyeket tánczmesterek fedeztek fel: hamissá, idegenszerüvé tenni az eredetit. Az ősi tiszta alakot értem.

Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik kar a csipőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyunak pengő összeverődése, komoly arcz és kemény tekintet: ezekből áll az igazi magyar férfitáncz. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, a mikor tánczol. Hanem hódit.

– Ide nézz lány, ide nézz menyecske, lásd ezt a termetet, vedd észre erejét, tüzét, büszkeségét. Én vagyok a férfi, én vagyok a te végzeted, szivednek és sorsodnak ura. Ha megszeretlek: meg is védelmezlek. Karom is a tied, szivem is a tied; magam is egészen a tied vagyok. Örök társam vagy, ha szived is ugy akarja, de legény vagyok, ha magam maradok is.

A lánynak, ha tánczol, társa arczára kell nézni folytonosan. Ez a legénynek jutalma, biztatása, lelkesitője. Az a nézés szelid legyen és komoly legyen. A bokázás, az egyenes derék, a magas fejtartás ott van a lánynál is. De lépései kicsinyek és hangtalanok, mint a galamb lépései. Egyik karja csipőjén vagy a férfi vállán, másik karja szabadon himbál s vagy kendője vagy virág a kezében.

Ruhájának megbomlani nem szabad. Rengő keblét is kendő takarja. Csak arcza és nyaka van szabadon. Csak bokáig szabad látni lábát; térdeinek mozgását vagy meghajlását már a ruhán át se szabad látni. Arczának pirja, szemének ábrándos tüze, felső teste mozgásának bája s lábainak a legénynyel is, a zenével is összehangzó mozgása: ez a lány táncza.

– Látlak legény, veled tartok, el nem fáradok melletted; ha megérdemelsz, tied is lehetek, de csábitást, de kacsintást tőlem hiába vársz.

Hogy szoknyáját libegtesse, két csipőjénél fogva rázogassa, köténye csücskét emelgesse s ezzel bájainak szentséges titkára ráutaljon: ez a magyar tánczban lehetetlen. Ezt magyar nő meg nem teheti. Még azt se, hogy belekiáltson a tánczzenébe.

Szegedy Róza magyar tánczát mindenki bámulta. Ez a táncz rajongásba hozott mindenkit. Pápay Miklós öreg barátomtól hallottam, ki maga is ismerte őt s kinek apja Pápay Sámuel magas gondolkozásu iró, és Kisfaludy Sándornak kortársa és egyik legjobb barátja volt – tőle hallottam, hogy megtörtént Pápán, -153- nyilvános vigalomban, hogy a mikor Szegedy Róza a magyar tánczot járta, az összes párok lassanként félreálltak s az egész közönség rajongó lelkesüléssel nézte a költő nejének édes bájos, aranyos magyar tánczát.

Igaza volt tehát a költőnek és a szeretőnek. Hogy érhetné utól balletnő, ha Medina is, idegen tánczban a magyar szüznek báját s fenséges kellemeit?

Pedig Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse nem volt, csak deli szép alakja volt. De mikor azután meglátta Róza tánczát: ugy elmult Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a viharos tengeren.

Hajnal felé lett vége Badacsony szüretén az első vigalomnak. Aludni is kellett valamit.

Csakhogy a badacsonyi szőlőhegyi hajlék nem akkora s nincs ugy berendezve, hogy ott huszonöt s harmincz férfit éjjeli szállásra kényelmesen el lehessen látni. Három szoba s a pinczelejárat fölött a sajtóház: ez az egész.

A három szobát és a sajtóházat elfoglalják a nők. Külön az öreg asszonyok, külön a menyecskék, külön a lányok. Menyecskeszó: dévaj beszéd; – nem való a lánynak. Leánybeszéd: madárcsicsergés; unalmas az öreg asszonynak, de a menyecskének is. Minden korszak együttesen jobban érti egymást. -154-

A hány elfér: a vinczellérnél alszik a szoba földjén idei puha zörgős buzaszalmán. Takaródzik lópokróczczal vagy a saját köpenyegjével. A kinek van: elmegy a maga hajlékához, visz magával vendéget is. Nehányan, kivált a fiatalabbak, a hintókban alusznak. Ugy ülnek az ülésekben, mint a pulykák.

De azért a reggelinél olyan üde, olyan piros, olyan nyalka valamennyi, mintha lakodalomra készülne. Szüreten még az öreg urak is kipödrik legalább a fele bajszukat. Hátha még ma ők is tánczra kerekednek? Az ördög nem alszik. Kusza bajuszszal tánczolni pedig annyi menyecske közt nem lehet.

A testőr még meg is borotválkozik. Testőrnek diszben kell lenni mindig. Kivált mikor Róza égszinkék ruháját ölti fel, a melyről azt mondta varrónője: ez áll rajta legjobban.

Reggeli alatt az éjjeli szállás körülményeit beszélik el a nőknek. Vidáman, elmésen, tulozva. Mint az ezüstnek csengése: ugy szól a menyecskék és lányok kaczagása.

Van esze a czigánynak. Észrevették, hogy a padlás tele van illatos sarjuval. Oda takarodtak. Jobb fekvésük volt, mint az uraságoknak. Elő se kerültek előbb, csak a mikor az ebédhez kellett muzsikálni.

Szép őszi nap volt s langyos a levegő. Valaki inditványozta: menjünk sétálni.

A tomaji oldal felé mentek, a Koldusok utján. Az ut itt gyönyörü szálas erdőben vezet. Nincs a napkeleti zultánoknak olyan puha és illatos szőnyegük, mint a milyen ott az avar. A testőr és Róza többnyire együtt voltak. De Róza észrevétlenül gondoskodott arról, hogy a társaságtól el ne maradjanak. Sétájuk egészen a Vaskapuig tartott, onnan aztán visszafordultak.

Mikor Kisfaludy, mint a francziák hadi foglya már szabadulóban a genuai tengeren utazott s irtózatos tengeri viharban a hajó népe már elveszettnek hitte magát: akkor jutott eszébe ez a balatoni csónakázás. A fenyegető halál Róza alakját állitotta lelke elé.

»Bár most itt volna velem Ő is a habok között. Mint akkor, hogy a szerelem Lánczával megkötözött. – Megragadnám karjaimmal, És szivemhez szoritnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig boritnám, S kétségbe esve bele vetném, S a tengerben eltemetném Együtt véle magamat. – Ha boldoggá engem nem tesz: mást se üdvözithessen!«

Kegyetlen gondolat. De hőshöz, szeretőhöz, költőhöz méltó gondolat. És mégis szép gondolat, hogy a mikor ott ordit körülötte a tenger haragja s minden pillanatban bekövetkezhetik a kikerülhetetlen halál, kétszáz mérföld távolságban akkor is az a lány jut eszébe, a kit már esztendeje nem is látott, s a kitől, mikor utoljára látta, akkor is keserüséggel kellett elválnia.

A lány nem tüntette ki a költőt. Talán tartózkodóbb volt vele szemben, mint másokkal. De a költő figyelt. Asszonyok körül volt is már jártassága. A női lélek szerelmi változatait meglehetősen ismerte már. Olyan mély lélekkel és magas gondolkozással ugyan még nem találkozott, mint Szegedy Róza, de Teréz, a pozsonyi lány szintén fiatal szüz hajadon volt s a lánylélek, mikor a szerelem illatát érzi maga körül s mikor szivének fölmelegedését érzi, bizonyos fokig mind egyenlő. Tünődés, némaság, gyakori elandalodás, érzelmeinek gondos titkolása, szive választottját mindig felkeresni s mindig kikerülni s édes és szent titkát a mindenség elől elrejteni: ebben egyik szüz lélek csak olyan, mint a másik.

A pozsonyi lányt régen elfeledte a költő. Az a szerelem csak harmatcsepp volt a virágon. Medina szerelme pedig felhőszakadás, vad zuhatag, tengernek habzó hulláma, melyben kényére fürödhetett az ifju s melyben el is merülhetett, ereje is elsorvadhatott. S most megint ott állt előtte, a huszonhárom éves ifju előtt Szegedy Róza. Megint az a tiszta harmatcsepp, mely a fényes és magas égből szállt le, melyen ott ragyog minden üdvösségnek jele s melyen át érezni lehet azt, a mi minden üdvösségnél szentebb és drágább: a hajadon sziv első ébredését, első mozdulatát.

És mégis – nem a hosszufalui első találkozásnál s nem is a badacsonyi szüret első két napján és éjszakáján vert örök gyökeret a szivbe a szerelem.

Kocsin rándultak át Szigligetbe. Róza Rostynéval ült a kocsin s a költő volt lovagjuk. Rostyné megengedte, hogy az ifju ne lóháton kisérje őket, hanem velük menjen s ne a bakon, hanem az első ülésen a nőkkel szemközt üljön.

A régi hintó más alaku volt, mint a mostani. Rugója csak félig volt vasból, félig vastag szijból. Nagy zökkenésnél majd kidobta az embert kebeléből. Bárkája sokkal nagyobb, mint a mostani kocsiké. A szemközt ülők térdeinek érintkezni nem volt szükséges. De szabad se volt. Tiszta ösztöne megsugta a költőnek, hogy ez ellen véteni s Rózát örökre elvesziteni egy dolog. Ezt a leányt csak imádni lehet, ez előtt csak leborulni lehet, mint az oltári szentség előtt.

És mégis ez az együtt-kocsizás volt egyik nagy fejezete annak a történetnek, melynek neve Himfy Szerelme.

Szemközt ülni a lánynyal. Mindig reá nézni. Tekintetével gyakran találkozni. Édes lehelletét, édes illatát belélekzeni. Fölszállásnál, leszállásnál kezét fogni. Ernyőjét egy-egy perczig kézben tartani. S ruháját egyszer-másszor érinteni.

Nevessetek irók, lélekbuvárok, sorvadt szivek, vén gonoszok, hitetlen és avar lelkek! Tartsátok ezt a szót ostoba ábrándnak, holdvilágban járó érzékenységnek! És mégis örök igazság, hogy a sors nagy kegyének tartja minden nemes ifju, ha az imádott lánynak véletlenül ruhaszegélyéhez hozzáérhet.

A kik egy család kebelében összevonulnak: bizonyos bensőség köti össze azokat. A kik egy kocsi bensejében -158- összeszorulnak: azok közt is bizonyos rokonszenv, valami kölcsönös vonzalom támad. Ha különben idegenek is. Együtt átdőzsölt éjszaka is gyakran évekig terjedő bizalmat szül férfiak közt. Férfi és nő, ha szivük szabad, ugy kocsikázzanak együtt, hogy készen legyenek arra, hogy egymásba beleszeretnek. Lelkük erejétől és nemességétől függ aztán, hogy szerelmük milyen mély és milyen tartós leend.

Skublics megmondta Rostynénak, hogy Kisfaludy Sándor a hegedün kitünően játszik. Rostyné egyik czigánytól elkérte hegedüjét s eldugta a kocsiládába. Mikor a vár omladékait bejárták, megálltak a nagy lovagteremben s annak falnyilásain át gyönyörködtek a Balatonban.

A vár omladékai ma egészen mások. Mikor a költő ott járt imádottjával: akkor még csak 123 esztendő telt el a vár leégése óta. Most már 228 év pergett le azóta. A várromok pusztulásában száz esztendő óriási idő – minálunk. Akkor még a lovagteremnek padlógerendái is mind meg voltak.

A legkedvesebb beszélgetés közben Rostyné honnan-honnan se, előveszi a hegedüt s oda nyujtja a költőnek.

– Itt van Sándor, vegye csak a kezébe. Hallottuk ám, mit tud. Róza kedvéért huzza el a legszebb nótát.

– Ha a hárfája itt volna: énekelne. Róza nagy mester ám a hárfán és a dalban.

Csakugyan kitünően kezelte a hárfát. Csakhogy az akkori idők gonosz szokása szerint más dalt, mint német dalt nem tudott énekelni. Elhitették az urakkal és urnőkkel, hogy a magyar dal csak paraszt lánynak, paraszt legénynek való.

Kisfaludy Lavota dalait huzta s utánuk néhány kurucz dalt. A lány előtt ismeretlen dalok voltak ezek. De gyöngéd, érző lelke csak ugy szítta magába azt az édes-bus dallamot. Könye kicsordult.

Róza nem szólt, de a költőnek szeme közé nézett. Ezt a nézést és ezt a szótlanságot a költő néma vallomásnak tekintette.

Megjött bátorsága s midőn a várhegy oldalán a csalitban jártak s egy pillanatig tanuk nélkül voltak, igy szólt a lányhoz:

– Róza meg ne haragudjék rám, ha megmondom, hogy én igazán és mélyen érzem, hogy jövendő sorsom aligha magától nem függ. Én már alig tudok Bécsbe visszamenni. -160-

A lány fényes arczán rózsaszin kergetődzött a liliommal. Hol pirult, hol halványult. Látta, hogy az ifju nyilatkozatot vár. Utóbb halk, reszkető hangon mégis felelt.

– Korán van még ilyenre gondolni, oka se lehet ilyenre gondolni, hiszen először vagy másodszor látjuk egymást.

– S Róza, maga jó néven veszi, nekem megengedi, hogy gyakran lássuk egymást?

– Azzal csak megtisztel engem s én köszönettel veszem. Hiszen mi rokonok is vagyunk.

– Én heves természetü és nagyravágyó vagyok. A rokonság nekem nem lesz elég, attól félek.

Róza nem felelt. Egy száradni kezdő kosborvirágot vett a kezébe s azt nézegette. Idő után mégis annyit mondott:

Pedig szerette az ifjut. Ugy szerette, mint az ifju őt. Csak szentségekkel teljes tiszta lelkében kétségnek felhője borongott. Hallott ő már arról, minő barátság volt a deli testőr és Medina között. Sokszor vitte őt apja Bécsbe. S a megyei ifjuság, a menyecskék s a nénikék akárhányszor beszélgettek füle hallatára is a deli testőr szerelmi kalandjairól. Oly sziv, mint az övé, az a »százaktól imádott sziv« nem akart, nem tudott lenni »egy a sok közül«. Ha méltó lesz az ifju hozzá: az a sziv az övé legyen. Ha nem lesz méltó hozzá: az -161- a sziv másé akkor se legyen, inkább sorvadjon el vagy szakadjon meg. Ahhoz pedig idő és meggyőződés kell, hogy az ifju méltó lesz-e ahhoz a szivhez.

»Én nem vagyok közönséges leány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak s azokat magukhoz édesgetik.«

»Egy leány, a ki magába zárkózott és magát a világ által kevélynek szidatja, mintsem hogy oly dolgokból üzzön játékot, melyek tiszteletre méltók.«

A szerelem és a szerelmi édelgés dolgait érti. Ezek szentek ő előtte. Legszentebb szivének önérzete. Szereti a költőt. Érzi, hogy ő méltó ahhoz. De érzi azt is, hogy szerelme nagy kincs. Könnyelmüen azt a költőre se bizhatja.

Kisfaludyt ezer kétség gyötörte: szereti-e őt vagy tudná-e szeretni őt Róza?

»Az én szerelmem a magáénak semmit se enged, sziveink bizonyára azon egy időben gyultak el.«

Róza szive még talán-talán előbb gyult el. Hiszen Kisfaludy egy helyütt ugy gondolja, hogy urrá szive fölött Róza alakja Szigligetben lett.

Mint hadifogoly Draguignanban ült. Ott irja naplójába 1796. évi augusztus 31-én:

»Estefelé kisétáltam a hegyre, mely a város fölött emelkedik. A nap épen az átellenben levő hegynek tulsó -162- oldalán ereszkedett az alvilágra, sugárai csillogva szökdécseltek az olajfáknak levelei között. – Az alattam fekvő szőlőtáblák, a szüretnek közelgetése elevenen emlékeztetnek tavaly Badacsonyban töltött napjaimra; és megujultak bennem mindazok az érzemények, melyeket Szegedy Róza gerjesztett bennem, kivált Szigligetben.«

»Általában sokféleképen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony! S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az igazsághoz.«

AZ ELVÁLÁS.

(Szép volt-e Szegedy Róza? – Visszaemlékezés Gógánfára. – A költő vad szenvedélye. – A szüznek szent haragja. – Ki volt a hibás? – Az igaz szerelem féltékeny. – A rágalmazók. – Az ifju lelkének kinjai. – A szilaj vidámság. – Zokog most már az a büszke lány is.)

Arczképének valahol meg kellene lenni. Hogy lány korában a család leföstette volna: nem gondolom. Némi adatok vannak arra, hogy férje 1809-ben vagy 1810-ben leföstette. Nagy kár volna, ha eltünt volna képe. Hiszen magyar költő lantja akkora hévvel s oly gazdagon nem örökitett meg senkit, mint Kisfaludy őt.

Én csak Pápay Miklós barátomtól hallottam róla. De ő már csak a negyvenöt éves Rózát ismerte. Akkor már régóta és sokat betegeskedett. Arra emlékezett, hogy sovány volt, fényes fehér arcza s még akkor is gyönyörü kék szemei.

Himfy szerelmeiben százszor le van irva minden szépsége. Teli kebel, rózsaszáj, tüzes szem, nyiló arcz, deli termet, gazdag szőke hajfürtök. -164-

De költő szemén, szerető szemén keresztül a szivárvány szinében ragyog minden.

Hogy nagy ész s mélyen és nemesen érző gazdag sziv: azt minden emlék bizonyitja.

Irói, költői kisérleteket is tett. Egyik leánykori költeményét, mely szerelmi költemény, czime: Föltételeim, 1799-ben elküldötte Kisfaludynak.

Nagy érzéke volt a tájak szépsége iránt. Ez nőnél sokkal ritkább, mint férfinál. Az ókori népek, a gyermekek és a nők nem igen lelkesülnek a tájak szépségein.

Anyja korábban elhalt, apja a badacsonyi szüretre következő tavaszon, 1796-ban halt meg.

Két lányöcscse volt, Antónia és Katalin. Halála előtt pár nappal azt mondta édes apja:

– Mig te élsz édes leányom, addig tudom, hogy jó gondviselőjük lesz gyermekeimnek. Légy olyan jó hozzájuk, mint eddig valál és én megnyugodva hunyom be szemeimet.

Csodálatos véletlen: Kisfaludynak is volt ilyen lánytestvére: Teréz huga. Alig tizenhárom-tizennégy éves volt e lány, mikor édesanyja meghalt s apja Kisfaludy Mihály nagy gazdasággal s több kis gyermekkel, lánynyal özvegyen maradt. S az a tizenhárom éves lány átvette a gazdaságot és háztartást. Vezette mindakettőt példás renddel és sikerrel s vezette a kis fiuk és lányok nevelését. -165-

És még csodálatosabb. Ez a lány már kis lány korában egyedül Szegedy Rózát tartotta Sándor bátyjához méltó feleségnek. Egykor ott volt Eötvösben s nagyon megfigyelte Rózát s akkor otthon azt mondta:

– Föl mernék fogadni életembe, hogy Sándor, ha esztendőkig keres is, még se talál kedve szerint való leányt; mert ne csak tyukokat ültetni, kötni, pipeskedni tudjon ám az. Az egyetlenegy Szegedy Rózát merném neki ajánlani.

A gondviselés és a kis lány szive tehát összeszánta őket. A badacsonyi szüret össze is hozta a két szerető szivet. S a gógánfai találkozás mégis majd meg nem ölte a két szerető sziv boldogságát.

A költő maga többször megemlékezik a gógánfai jelenetről. Minden emlékezése kinos emléket hoz napvilágra. Különböző időközökben igy ir Rózának:

»Midőn én magának legelőször szólottam a szerelemről, maga engem mint egy mindennapi embert, mint csábitót lehordott, még most is cseng füleimben. Gógánfán nem szántam volna magamat megfojtani.«

»Maga rajtam egyszer immár ugy is kiadott és szive talán már mást választott.«

»Ki tudja, ha életem folyását én másfelé nem intézhettem volna-e, ha oly makranczos bolond nem lettem -166- volna. Nem akarok azon időkről gondolkodni, mert még a falba verem fejemet.«

»Ne boszankodjál többé gógánfai viseletemen, hejh, eléggé bünhödtem már bünömért. Be bolond valék én akkor. De mond meg kegyetlen Szeretettem, ki volt mégis annak oka? – Valóban csak magad, a ki kegyetlen büszkeséggel megveté szerelmemet, mely oly igaz, oly hü, oly méltó vala!«

Ezek a levelek évek mulva, az 1798-ik év végén s az 1799-ik év folyamán keltek. A gógánfai jelenet 1796-ik évi márcziusban történt. Fájdalmas jelenetnek kellett ennek lenni, hiszen a szerető sziveket több mint három évre szakitá el egymástól s emléke még három év mulva is oly élénk, oly keserü volt.

Kisfaludynak el kellett hagyni a testőrséget. Módjában állott lemondani a katonáskodásról, de a büszke és bátor ifju sok mindenféle okból a csaták elől kitérni nem akart. Csak Szegedy Róza szerelme, szivének és kezének megnyerése birta volna rá. A badacsonyi találkozás óta kereste is az alkalmat meggyőződni arról, hogy az a sziv biztosan, gyorsan és teljesen övé lehet-e?

Gógánfa közel van Sümeghez, szomszédos Gyömörővel, hol Kisfaludyéknak birtokjuk volt. Gógánfán Gyömörey, Kisfaludy s egykor Szegedy-féle s egyéb előkelő családi részbirtokok voltak. Itt volt 1796 márcziusban Szegedy Róza s ide ment át látogatóba a költő. Azzal a komoly elhatározással ment át, hogy -167- Rózától nyilatkozatot kér, vagy elnyeri üdvét, vagy neki megy a világnak, a háborunak.

Róza komoly, de édes arczczal fogadta, sőt megengedte, hogy édes forró illatos kezét megcsókolhassa.

»Bizakodó reményekkel Közeliték hozzája, És epedő bus szemekkel Tekintettem reája. És szép kezét megcsókoltam. A szerelem vakmerő!«

A lány elpirult, de nem felelt. Hanem a költő észrevette, hogy keble gyorsan hullámzott, hogy a lány lelkét erős indulat rohanta meg s hogy zavarában a nyakán könnyedén átvetett hálószerü kendőt hullámzó kebelén összevonja.

Nap közben a lány mindig nagyon komoly volt. Mintha megbánta volna, hogy kezét csókra átengedte. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy szerelmének semmi jelenségét az ifju többé észre ne vegye.

A kastély mögött kert, a kert mellett erdőcske. Az ifju, érzelmeitől kergetve, estennen kiment az erdőcskébe, nagy fához támaszkodott s lelke tele lett viaskodással, vajjon kisérletet tegyen-e Rózát nyilatkozatra birni vagy tovább várjon? Ugy érezte, a visszautasitás halála lesz.

A mint ott tünődik: lánydal hangjai ütik meg füleit. A hang felé néz s Rózát látja. Szép tavaszi enyhe -168- száraz este volt. Róza kiment a kert mellett levő gyöpre s ő dalolt. Édes hangja mintha a szentek zsolozsmája volna. Az ifju tekintete rámeredt, lélekzete elakadt, indulatainak hatalma keblét feldagasztá.

Nem mert pisszeni, nem mert mozdulni sem. Elhallgatott a dal. S a lány egy perczig mozdulatlanul nézett arra, a hol a nap lenyugodott. Az esthajnal fénye még eleven volt az égnek peremén s a szüznek arcza ugy ragyogott az esthajnal fényében, mint az imádság, mint a dicsőség, mint az üdvözülés.

Mit jelentett ez a dal? Mi történt a hajadon lelkében? Öntudatlanul nyiltak meg tán ajkai, hogy kétséggyötört lelkének érzelmei a dal hangjaiban csillapodjanak el?

Volt Rózának két hófehér kezes galambja. Him és jércze. A galamb-duczban laktak, de ha Róza hivta őket vagy ők meglátták a lányt: odamentek hozzá s kedveskedtek neki.

Délután a férfiak a szobában együtt poharaztak és pipáztak. A szoba ajtaja a folyosóra nyilt. A folyosó másik végén Róza egy kis asztalka mellett dolgozgatott. A két galamb, a mint őt meglátta, oda repült s az asztalkára leszállt.

E pillanatban kilép a szobaajtón a költő. Meglátja Rózát s a két fehér galambot. Megáll szótlanul és mozdulatlanul, ne vegye őt észre se a lány, se a galamb.

A lány arcza mosolyra derült, mikor a két galamb oda rebbent. De az a két hófehér szelid madár nem -169- járt nevelésbe, nem volt zárdában az apáczáknál, nem tanulta meg a finom társalgás szabályait s minthogy hiven és igazán szerették egymást, elkezdtek ott a lány előtt csókolódzni. Piros szemük csak ugy égett, kicsi csőrük csak ugy csattogott.

A lány rájuk nézett. Két kezét leereszté, feje lehajlott s arczát bú és ábránd és fájdalom boritá el. Két harmatcsepp gyülekezett szemeiben. Ugy nézte a két galamb édes szerelmi játékát. Azután felállt, nagyot, mélyet sóhajtott, szemeit megtörlé s bement szobájába.

A költő ezt is jó jelnek vélte. Azt hitte, a lány szive tele van szerelemmel. Ebben igaza volt. Csakhogy abban a szivben kétség is volt, nemcsak szerelem.

A következő napon a költő engedelmet kért a lánytól, hogy érzelmeiről és szándékáról beszélhessen. Szorongó lélekkel, halvány arczczal, reszkető hangon adta meg a lány az engedélyt.

– Én Róza szeretem magát, imádom mint az istent s elhatározással várom végzetemet. Ott folytatom, a hol Szigligetben elhagytam. Érzem, hogy a maga szive is hajlik hozzám. Én magának szivét és kezét kérem most: vagy nagygyá tesz és boldoggá, vagy megöl.

Deli szép alak volt az ifju. Fényes huszáröltönye kidomboritá termetének előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, tűz és elszántság lobogott. A lány nem tudta róla levenni szemeit. -170-

A lány, a ki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban a szerelmi vallomás szilaj kitörését. A ki a szerelmi vallomás száz alakját olvasta már s másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól ismerte. A ki annyiszor gondolt erre, annyiszor álmodott erről s annyi ábrándot szőtt: mit mondana ő majd, ha őt rohanná meg ily vallomás?

És most mégis zavarban van. Mint a tigrisvadász, a ki előtt a rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön? Védje magát? Vagy gyilkoljon?

Leküzdte felindulását s bár belső érzelmek fojtott vihara tette hangját reszketővé s arczának halvány és rózsaszinét változóvá, mégis halk hangon felelt.

– Sándor, én már gondoltam erre s mindig örömöt okozott, a mikor a maga vonzódását és figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát s jól éreztem magamat közelében.

– Legyen türelme Sándor. Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó nekem is végzetem, de annak még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy könnyelmüség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnók. Én jó rokona és hű barátnéja maradok magának, nem is akarom letörni se a maga reményét, se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot, de az én végső feleletemet én ma meg nem mondhatom. Magának Sándor még várni kell. -171-

– Nem értem magát Sándor, vagy maga nem ért engem. Jövendőnknek utját bevágni én nem akarom s ha érzelmei oly igazak és oly tiszták és oly erősek, a mint azokat látom: akkor türelmének is kell lenni, mig az én lelkem a maga állhatatosságát is megismeri s abban megnyughatik. Várnunk kell!

Az ifju egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arczán szerelem, ihletés és elszántság vonásai kergetődztek.

– Nekem Róza a maga szivéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom.

A lány szomoru is volt, boldog is volt. Kinozta is, üdvözité is az ifju szerelmes indulata. Fejét lehajtotta s kereste a szót a felelethez.

E pillanatban az ifjut vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Oda ugrott a szüzhöz s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szüz szabadulni akart s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifju vállainak feszité. Arczán a hajadon lélek szent haragjának lángja lobbant föl.

Az ifju észre tért. Karjait levette a lány derekáról s térdre esett előtte.

A szüz arczán ott lobogott az a láng. Most már nem kereste a szavakat. Most már minden szót rögtön megtalált.

– Ne hivjon engem Rózának. Semmi közünk ezentul egymáshoz. Az én lelkem szentegyház, annak oltárához se csábitó, se duhaj közel nem juthat. Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé, a kiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata vegye őket körül. Távozzék tőlem.

Az ifju görcsösen kulcsolta össze kezét s ugy emelte föl e lány előtt. Csaknem zokogó hangon mondta e szót:

Megigazitá vállán és keblén kendőjét s mint haragos istennő, fölemelt fővel kiment a szobából. Ott hagyta a térdeplő ifjut enyhe szó és enyhe tekintet nélkül.

Az ifju szemei előtt egy hulló csillag esett le az égről. Fényes nyomát még látta, édes illatát még érezte egy szempillantásig, azután eltünt, elenyészett mind a kettő.

Bizonyos, hogy az ifju volt vétkes. Bizonyos, hogy nagy szerelmében van nagy mentsége. Bizonyos, hogy ismert már olyan nőket, a kik nem arra tanitották, hogy nemes ifjunak csak az áhitat szentségével szabad fenséges nő közelében megállani. Bizonyos, hogy a huszonhárom-huszonnégy éves ifju lelkén mélységes szerelem -173- érzetében még szabadon száguldoznak a viharok s minden rohamnak az a lélek nehezen tud ellentállani.

De hibázott-e Szegedy Róza? Nem volt-e kegyetlen? Szüz lelkéhez, fenséges érzelmeihez, igazi szent szerelméhez nem lett volna-e méltóbb az engesztelő szó, mint az a könyörtelen szó?

Szerette a deli ifjut. Csak ugy szerette, mint az őt. Mért nem talált tehát mentséget az ifju nagy szerelmében?

»Minden jót hallottam ugyan maga felől, de karakterében állandóságot nem véltem.«

Ha a lány szive más ifju látásán könyedén felolvad; ha kezét oda adja a legelső arra való férfinak; ha búval, bánattal, epedő lélekkel és sorvadó szivvel nem vár évekig; ha nem őrzi szerelmét oly tisztán és oly alku nélkül, hogy az inkább a siré legyen, mint sem hogy másé legyen: akkor talán hibás lenne kegyetlenségében. De Róza szivének joga volt ahhoz, hogy az a sziv csak hozzá méltó szivért jusson cserébe. Olyan szivért, mely osztatlan tiszta szerelemmel dobog érte s melyért magas férfi jellem türelemben s fájdalmakban töltött hosszu évek állandóságával tud jót állani.

Gazdag lány volt, csodálatos szépségü lány volt. Nagy és fényes család. Százezrekre menő örökség. Apja-anyja elhalt, a szerencsés vőlegény azonnal eljut mindenhez, a mi az életben becses és boldogitó. Száz kérője volt. -174- Köztük egy gróf Nitzky, egy Szent-györgyi Horváth, egy Rosthy, Tallián, Bezerédy, akárhány bécsi katonai bárócska és grófocska. De ő szerelméhez hünek maradt.

»Barátom, hetekig sem beszélhetném el, a miket szenvedtem. De most már tul vagyok. Szabadon és vidám elmével állok most itt, és hálaadó sóhajtásokat röpitek és hálaadó tekinteteket vetek az Égre, a ki erőt ada nékem és türelmet. Hajlandó valék már többször az atyafiak unszolásainak és barátaim tanácsaiknak engedni és szomoru példájaként a kénytelenségnek, egész életem boldogságát testvéreimnek feláldozni. De ugy volt, mintha valamely titkos hatalom utolsó lépésemnél mindig visszarántott volna engem. Ugy volt, én engedtem a titkos sugallásnak és most meg vagyok elégedve!«

Ez a levél oly női lélekbe világit be, a minőt keveset irt le a világirodalom. A női jellem egyes részeiből a költő ihlete alkothat eszményi női alakot. Alkotott is minden nagy költő s minden nemzetnek meseszövő képzelete. De Szegedy Róza élő alak volt s nem a költő s nem a nép képzeletének szüleménye. Benne mégis a nő eszményének fensége áll előttünk. Oly tisztán, oly magasan, oly nemesen; őt nem szárnyalta tul a nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem.

Himfy Szerelme két nagy részből áll. A bus szerelem az egyik része, a boldog szerelem a másik része. A bus szerelemnek csak első korszakát beszélem most el a -175- gógánfai elválásig. Talán lesz időm és kedvem elbeszélni egykor a második korszakot s a boldog szerelem egész történetét is.

A hajdankor őstörténetében s a női lélek belső viharaiban igen nehéz a tájékozódás. Amazt sok ezer évi feledésnek köde boritja, emezt a szüzi önérzet némaságának át nem látszó finom leple. Mégis ismernünk kell mind a kettőt. Az ős hajdankornak emlékei vannak. Egy rom, egy szobortöredék, egy oszlopfő, egy fegyverdarab, egy siremlék, egy mese, egy példabeszéd. Ezekből kell népek és nemzetek életét, történetét, harczait, támadását és elenyésztét fölismernünk. A női lélek belső világából is ki-kitör egy-egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, egy elpirulás, egy kis irott levélke, egy olvasmány, egy dal, egy vidám vagy keserü kaczagás. Képek, gondolatok, vágyak, érzelmek harcza, tolongása tölti meg a női lelket. Annak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállitanunk.

»Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai közé.«

A tisztán szerető női szivnek kötelessége a féltékenység. Abban a női szivben, a mely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. A mely sziv megtüri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtüri az alkut, a -176- megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri azt a szerelmet, a mely az égben támad és csak a halálban ér véget. Az a sziv még mindig lehet tisztes feleség, gondos anya, jó gazdaasszony, de szentség már nem lehet, a kiért az istenek ott hagyják az eget s a kiért a hősök, a költők és a nemzetek rajongnak.

A költő elmult szerelmeit megbocsátotta, de még el nem mult szerelmével osztályos egyezségre nem léphetett. Ő csak hozzá méltó ifjunak egész szivét fogadhatta el. Ő nem fontolgathatta ezt a kérdést. A szüznek fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött. Vagy – vagy! Ha az ifju egész szive nem az övé: akkor abból semmit se fogad el. Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szivének ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a sziv.

A társaság, a melyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól épen sokat tudott adomázni. Hiszen Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel tudott az ifju szabadulni s a badacsonyi szüret óta alig telt még el hat hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt kalandokkal.

Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy Róza a férfiaktól hallja meg az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akkor se, -177- ha Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbbé. Hiszen a badacsonyi és szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy az emberek erről még évek mulva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát csak hetek és hónapok mulva? Róza szerette a költőt. Minden jó és minden rossz megkötötte tehát figyelmét, a mit róla mondtak. Kivált azok a jó nénik, kik Róza kezét, szivét és vagyonát valamelyik idegen ifju öcsém-uram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem fordithatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ő pedig szent titok gyanánt őrizte szerelmét.

A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is harag tombolt lelkében a nénik ellen. Minő szavakban örökiti meg a fecsegő jó öreg néniket!

Jó hir s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a sziveknek. A becsületnek gyilkosai. A teremtésnek förtelmei. Töpörödött boszorkányok!

Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint a moly. A Belzebubnak kajlája ez, ki csak alig mozog már, de a nyelve azért mégis kelepel. Ez az a banya, kit a pokol nyilt karokkal vár s ünnepet rendez a számára, ha oda jut. Ez a pondrónyelvü!

El lehet képzelni, minő fekete szinben állitották ezek Róza elé a költőt.

Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szivében a kétségnek bürökmagvait. S lehet-e csodálni, ha az -178- ifjunak szenvedélyes és váratlan csókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd sziv megrettent s az ifjut eltiltá magától?

Az ifju fölkelt térdelő helyzetéből. Utána nézett a lánynak, de az eltünt, elmult, elszállott, mint egy égi tünemény. Irtóztató indulatok gyötrötték lelkét.

De hiszen végtelen szerelme fölszabadithatná őt a lány szemében. Gőgös, kegyetlen, vad istennő ez a lány?

Elveszteni őt? Nem lehet. Mégis el kell veszteni őt? De hát mi marad akkor az ő számára? Mit ér akkor ő neki ez az egész szép világ? Mit ér ifjusága, büszkesége, minden reménye, egész élete?

Kiment a folyosóra. Nem találkozott véletlenül senkivel. Bement egy vendégszobába, ott egy szarvasbőrrel teritett ágyon végig nyujtózott, karját feje alá tette s oda bámult a padlás gerendára.

Mindennek vége. Most már bizonyos. Mi vár ő rá? »Megbolondulni, gazemberré válni vagy önkényt bucsut venni az élettől.« Hogy Róza másé legyen s ő azt lássa, türje egész életén át: ez nem lehet. Minden lehet, de ez nem.

Huszárdolmányát kigombolta, sarkantyujával a szarvasbőrt összevágta, öklével nagyot ütött a falra, csak ugy döngött a ház.

– Ejh, van még halál innen távolabb is! Vissza a katonasághoz! El Olaszországba! Ott jön egy óriás. Most még kicsiny, mint egy párduczkölyök, de homloka már világit, mint az üstökös csillag. A világverő Napoleon. Ha eltiporja a világot: hadd legyek én is elmulandó az ő utjában. Elébe!

Pipára gyujtott. Igy van megörökitve a hagyományban. Ujra végig feküdt az ágyon s fujta a füstöt, mint a tüzokádó s gombolyogtak gondolatai, mint a viharhajszolta felhők.

Nyilik az ajtó s a szüznek napsugaras alakja belép a szobába. Nem tudta, hogy ott van az ifju, valamit keresett volna ott.

Az ifju se szólni, se mozdulni nem mert. Szemeit a szüznek fényes arczára szegezé. De egy szempillantás alatt a lány is észrevette őt, hirtelen megfordult s szó nélkül kirebbent az ajtón. Akkor ugrott föl az ifju, akkor vágta a falhoz pipáját s szilaj indulattal sietett a lány után.

Visszatántorgott szobájába. Őrjöngő fájdalom fogta el testét-lelkét. Fogait csikorgatta öntudatlanul. Azután leborult az asztalra s keserü könyei megáztatták dolmánya ujját.

Meddig volt igy: maga se tudja. Beesteledett, hivták vacsorára. Dolmányát begombolta, sarkantyuját összecsapta, bajuszát kipödörte s ment vacsorára.

Késő volt már. Elment az a lány szó nélkül. Befogatott s haza hajtatott az eötvösi kastélyba. Egyetlen bucsuszava, egyetlen bucsu tekintete nem volt az ifjuhoz.

Bement vacsorára. Még mindig nagy társaság volt együtt. Férfiak, nők, hajadonok, gyereklányok.

»Hogy ki ne tanulják szivem keserves állapotját, jó kedvet kelle szinlelnem és dühösségemben szilaj vidámságra fakadtam.«

Oly vad kedve támadt, hogy elbámult rajta mindenki. Ötletei csak ugy szikráztak, bókjai szédülésbe hozták az asszonyokat, dalaira pezsgésbe jött öregnek és fiatalnak vére.

Rákezdett egy hires kuruczdalra, a melynek hangjánál a legénynek lába nem maradhat nyugton, hacsak nem sánta, béna, isten nyomorékja. Torzszövege él már csak annak a dalnak. »Megismerni a kanászt Csosza járásáról, Üzött-füzött bocskoráról, Tarisznyaszijáról.«

Huzta egész lelkéből, egész bolond keserü szivéből. Azután fölkelt az asztal mellől s huzta is, dalolta is, járta is. Sarkantyuja csak ugy pengett, erős hangja csak ugy zúgott, szilaj kedve csak ugy áradt, szerelmes vad szive majd megszakadt. -181-

Azután földhöz vágta hegedüjét. Darabjai csak ugy robbantak szerteszét. Karjára vett egy kis leányt.

Zalabéri Horváth Rozit. Tizenöt éves kedves barna gyönyörü lány volt. Gyerek volt még. Álmodni se tudott arról, mi a sziv, mi a szerelem. Csak nézte, csak bámulta azt a deli szép ifjut. De belé is szeretett. Nem szivből, nem is szinből, csak úgy a gyereklánynak képzeletéből.

Ezt fogta karjára, ezzel dalolt s ezzel tánczolt mind az egész társaságnak nagy gyönyörüségére.

A lányka megáll, nyugalomra inti a költőt is és csókolni való édes, aranyos, teljes komolysággal azt feleli:

– Ez komoly ügy, Sándor bácsi, beszéljen először édes mamámmal, intézze el vele a dolgot, akkor megnyeri az én szives beleegyezésemet is.

Az öreg Gyömörey akkorát nevetett, hogy rengő poczakja majdnem feldöntötte az asztalt.

Az a derék ifju pedig hajnal felé lóra ült. Onnan fölül, Somlyó felöl kegyetlen hideg havas esős vihar támadt. Elkelt volna a bunda is, de az ifju megint csak kigombolta huszár dolmányát. Hadd vágja a vihar azt a kutya szivet, talán használ neki. Ártan -182- most már ugy se tud a világon semmi annak a szivnek.

Reggelre Sümeghre ért. Másnap elment atyjához Téthre, bucsut venni apjától, szülőföldjétől, édes hazájától, jó testvérjeitől. Elment, elbujdosott idegen országba, véres háboruba.

Nem telt bele egy nap, két nap: Róza mindent tudott. Siettek vele közölni az esetet. Az ifjunak szilaj vidámságát, vad mulatságát, leánykérő elhatározását, idegen országba költözését, háboruba indulását.

Befogatott s fölkereste Zalabéri Horváth Rozit, a kedves kis lánykát. Megölelte, megcsókolta, bodros haját megsimogatta s azt kérdezte tőle?

Szegedy Róza ajka reszketett s szemei, sötétkék mély tüzü szemei, olyan különösen fénylettek. De a kis csitri lány ezt nem vette észre.

– Oh édes kedves kis barátném, ha az a derék ifju egykor hozzád visszajön: tedd őt igazán boldoggá!

Az a fenséges szüz ráborult annak a csitri lánynak a vállaira és zokogott keservesen.

BADACSONY TETEJÉN.

(Magyar ember nem fürdik. – Az ősnémaság. – A vaskapu. – A pipa lélektana. – A szapora beszéd és az ékesszólás. – A tüzokádó. – A mulandóság. – A Harangozó Börcz. – A rosz testvér és a jó testvér története.)

Ime egy fejezet Himfy szerelméből. Nem ugy, a hogy Kisfaludy megirta. Nem is ugy, a hogy azóta iró emberek kidolgozták. Hanem ugy, a hogy én akkor badacsonyi sétánk alatt öregéből-nagyjából barátaim előtt elbeszéltem. Hogy Gyulai Pál ur százféle megjegyzést tett elbeszélésemre, azt mindannyian természetesnek találtuk.

A sétából jóval napnyugta előtt visszatértünk Szentirmayhoz János püspök villájába.

A villa Balatonra néző oldalán erkély van az emeleten. Nagy Miklós kiállt oda az erkélyre s szemeit le nem vette a Balatonról. Mi többiek az erkélyes szobában szivarozgattunk és társalogtunk.

Akkor még hire-nyoma se volt annak, hogy Badacsony fürdőtelep vagy azzá lesz valamikor. Náddal volt beszegve a hegy lába, a mint ott érintkezik a vizzel. -185- Csak a nagy vendéglő irányában s még alig egy helyütt volt tiszta a part. Nagy Miklós ezt a tiszta bejárást nézegette. Oda szól egyszer Szentirmayhoz:

Nagyot néz ugy féloldalvást elfelé Nagy Miklósra az én derék Szentirmay barátom. Eképen néz a macska a légyre.

Jó Nagy Miklós ugy megijedt ettől a bölcs mondástól, elő nem hozta volna hamarjában a világért se, hogy ő fürödni akar. Szentirmay azonban mégis megszánta s embert adott melléje, a ki lekisérje a vízhez fürödni. De azért még se ment a fejébe, hogyan fürödhetik magyar ember. Igaz is az.

Hiszen fürdik, fürdik most már a magyar ember. De ez már nincs az ő ősi természetében.

Ha viz mellett lakik: azért nem fürdik, mert hiszen ott a viz, ha akar: minden nap fürödhetik. Ha pedig a viztől messze lakik: azért nem fürdik, mert hiszen nincs ott a viz, ha meg akarna is fürdeni. Szükségtelen utat pedig meg nem tesz a magyar ember azért, hogy vizet lásson. Inkább otthon pipál. De még se ez a fő oka annak, hogy ritkán támad feredő kedve.

A magyar lónép. Atillától kezdve mindig lónép volt. A lóember felül az ő lovára s bekalandozza a sikot s egész teste szabadon fürdik az üde szabad levegőben. -186- Nem huzódik sátor alá, gunyhó alá, paloták födele alá vagy barlangok odujába. Bőrét szélnek, viharnak, levegőnek hullámai verdesik. Magyar ember nem keresi az erdőt se. Hadd süssön rá szabadon az isten napja. A ki minden nap a napon és a levegőn van: annak nincs szüksége fürdő vizre. Elég, ha mosdik. Annak nincs oka félni izzadástól, meghüléstől, csúztól, köszvénytől, huruttól, náthától, fele-feje-fájásától s egyéb efféle alávaló nyavalyától. Nem ismeri az az idegességet s annak mindenféle ostoba növevényét.

A zsidó, német, szláv, latin fajok, az árják, irániak, kaukáziak s efféle népek egészen más népek.

A zsidó eredetileg juhnép; a hindu, német, szláv, latin faj eredetileg tehénnép és ökörnép. Ökrön, birkán, tehénen nem lehet lovagolni, nem lehet naponként a pusztát bejárni. Ez a nép hasra fekszik: ugy őrzi ökrét, juhát. Bebujik sátorába, meghuzza magát odujában, épit kőházat s ellenség elől erdő sürüjébe menekül. Ennek bőre mállik, keze-lába pállik, egész teste hámlik; huruttal, náthával örökké csatázik. Ennek szüksége van az eleven vizre, hogy üdén maradjon teste-lelke. De szokása most már jó szokássá vált s bizony most már nekünk is, ide szorult szegény magyarnak erre a jó szokásra rá kell vetemednünk. A tudomány és miveltség minket is juhnéppé, ökörnéppé alakitott át immár.

Vacsora után az egész társaság az erkélyre vonult ki. A tele hold ott állott a Balaton fölött. Épen a kellő közepén. Nyári este, nyári éj volt. Csodálatos a holdvilág a vizek fölött. Itt még Gyulai Pál ur is -187- elfeledte birálgató természetét. Látta, hogy se a hold, se a Balaton nem törődik azzal, ha valami széptani hibát födöz fel benne. Nem is födözött hát fel semmit.

Ez az ősnémaság van Badacsonyban éj közepén, ha tiszta az ég s a szellő se mozdul s ha a nyári nap nagy munkája után mindenki elalszik. Más vidéki népnek, fővárosi embernek fogalma sincs erről a némaságról. Még a szigligeti, tördemiczi, tomaji kakasszó se zendül meg itt vagy nem hallatszik ide. Ez az ősnémaság lepte meg legjobban a társaság erdélyi tagjait. Nem is csoda. Erdélyben soha sincs némaság. Ott a szász mindig morog, az oláh mindig jajgat, a magyar pedig mindig káromkodik. Mindig szidja azt a másik kettőt. Ott nem lehet némaság.

Nem hagytam őket az éjszakát átvirrasztani. Hiszen hat órakor fönt kell lenni a Badacsony tetején. Azt akartam, napkeltével lássák azt a tájat, melyen Rezivár, Tátika, Sümegh és Somlyó emelkedik.

Keveset aludtam. Attól féltem, elalszom a fölkelés idejét. Alig mult el négy óra, már készen voltam s mentem Salamon Ferenczhez, hogy felköltsem őt.

Kis szobácskája volt, melynek ablakja Szigligetre nézett. János püspök nyaralója magasabban fekszik a tenger szine fölött, mint a szigligeti vár. Salamon Ferencz az ablakon át lefelé nézhette azt a várat. -188-

Virradat óta, hajnal pirkadása óta mindig azt nézte. Azt a várat s azt a tündéri szép tájat. Felült ágyában pőrén, mint a gyermek, szemeit le nem tudta venni arról a vidékről.

– Köszönöm barátom. Ilyet még soha nem láttam. Ezt a reggelt soha el nem felejtem. Áldjon meg érte az isten, hogy ide hoztál.

Fél óra alatt talpon volt mindenki. Salamon nem nyugodott addig, mig az ő ablakján Gyulai Pál ur, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós is le nem nézett Szigligetre. Azután indultunk.

Szentirmay barátom nem jött velünk. Nem kecske ő, hogy hegyet másszon. Hanem Tulit, a komoly képü jó Tulit elküldte velünk holmi kellemes folyadékkal és harapni valóval. Azt hitte, hegyre mászó embernek különben éhen-szomjan kell elveszni.

A Koldusok utján ballagtunk fölfelé. Megnéztük az Apáczák forrását s megizleltük éltető üde vizét. Jámbor falusiak, nyájőrző emberek mindig tartanak ott tiszta nádcsöveket, hogy azok segélyével elolthassa szomját a szomjazó.

Furcsa szó ez. Talán már Herodotosz is ismert Vaskaput. A porta ferrea már közszó volt az ó-korban is. -189- Az ázsiai turáni népek is ismerik a Demir-kaput. Van Vaskapu a sziriai sivatag felé. Van a Kaukázusban. Van a Balkánon, van az alsó Dunán. A Bakonyban is ismerek egyet a Nagy-Esztergári határban s ime Badacsony tetején is van Vaskapu.

Szoros ut két meredek szikla közt: ezt hivják minden világrészben Vaskapunak.

Miért kapu? Miért vas? Hiszen se kaput, se vasat nem láttak e sziklaszorosok soha. A jámbor badacsonyi szőlőkapás pedig csakugyan nem olvasta Herodotosz könyvét se eredetiben, se forditásban. Sőt hirét se hallotta.

Két óriási bazalt torony alig négy-öt méternyire egymástól: ez a badacsonyi Vaskapu. Ezen a szük nyiláson át roppant meredek feljáró vezet a magasba. A feljárót óriási görgeteg kövekkel tölti meg minden felhőszakadás.

Mikor János püspök a badacsonyi kőkeresztet épittette: negyven bivaly vontatott föl egy-egy faragott követ ezen a szoros meredek uton.

Badacsony teteje csaknem egyenes fensik, talán százötven vagy kétszáz magyar holdnyi területtel. Nyugoti része gyöpös jó legelő, keleti része tövis bozóttal, ruhatépő cserjékkel tele. Kökény, galagonya, vad rózsa, törpe ihar egymásba gubanczolódva s páfránynyal, még sürübbé tömve; áthatolni rajta lehetetlen.

Sok benne a szagos meggy is, sőt néhány hold csupán szagos megygyel van telenőve.

Hajdan kereskedelmi czikk volt a szagos meggy s a gulácsi, tomaji, tördemiczi szegény emberek szép pénzt láttak évenkint a szagos megyfaszárért.

Ez volt a legjobb pipaszár s csibukszár. S hajdan minden ember pipázott s minden ur csibukozott, a ki dohányozni akart. A tobákolás és bagórágás sohase fért össze a magyar ember természetével. Az áztatott dohánynak erős kiállhatatlan büdös szaga van. Büdössé teszi a pipaszárt és csibukszárt is. De ha illatos megyfából volt: ennek kellemes finom édes szagán sohase tudott győzelmeskedni. A bagószag nem volt olyan erős, mint ennek a meggyfának illata.

Azt mondják: Mahomet szultán küldött először Bethlen Gábor fejedelmünknek egy zacskó dohányt s hozzá egy csibukot: – azóta pipázik a magyar.

Nem tudom: de jól teszi, ha pipázik. Nem csak az időt és a szunyogot kergeti el a pipafüst.

Zsémbel a feleséged? Gyujts rá! Vedd elő a pipádat, vedd elő a zacskót, vedd elő a pipaszurkálót, az aczélt, a taplót, a tüzkövet; nézd meg jól valamennyit, készülj el lassan s ha elkészültél: szippancs nagyokat. Ha látja az asszony, hogy csak a pipádra ügyelsz s nem az ő nyelvére: elhallgat és ott hagy.

Patvarkodik az anyósod? Gyujts rá! Fujj akkora füstöt, hogy anyósodat ne láthassad. Akkor ő se láthat téged. Ha pedig nem láthat: nem is patvarkodik. A szemeivel épen nem tudja véredet ontani.

Megcsalt a szeretőd? Gyujts rá! Nézd a pipád bodor füstjét, azzal együtt s annak példájára oszlik el keserüséged. -191- S mire pipád kiégett: akkorra tisztába jösz azzal is, mi ér többet? Egy pipa dohány-e vagy a hütlen szerető?

Megsértett valaki s pisztoly után, fokos után kapkodsz, hogy agyon üsd a sértegetőt? Gyujts rá! Azonnal belátod, hogy haragudni nem egészséges, veszekedni nem üdvösséges s azt is belátod azonnal, hogy rágalmazó rossz embered arra se méltó, hogy miatta a pipád egyszer kialugyék.

Pörbe szállsz? Pörben állsz? Rokonaiddal osztozni kell? Üzlettársaddal számolni kell? Hiteleződ nyuzni készül, adósod világnak akar futni?

– Gyujts rá! De megkináld egy pipa dohánynyal ellenfeled is. Iróra, biróra, ügyvédre, közbenjáróra ne bizd igazságodat, mert pőrére vetkőztetnek. Pipaszóval végezd el ügyedet. Bizonyosan nyerni fogsz.

Nem pipázik ma már senki. Szivarra és czigarettára vetemedett ma már az egész világ.

Szivarhoz, szivarkához nem kell most már pipaszár, nem kell az illatos meggyfa. Meggyfa-erdő Badacsony tetején most már vad madárnak termi a gyümölcsöt s tüzrevalónak a gallyat, szárat, hajlós sima ágat. Nem kell most már aczél, kova, tapló, kostök, dohányzacskó, pipaszurkáló s egyéb efféle szerszám és dohányos készség. Szivart, szivarkát készen kapni; gyufát is százötven szálat adnak egy krajczárért, boldogság az élet.

Mig a pipaszó járta: a legnagyobb munka közben is időbe tellett, mig az ember pipájával elkészült s dohánya igazán égett. Addig pihent a lélek, de az indulat is. Kutyának való a szakadatlan munka, meg a miniszternek. Okos ember csak darabonként dolgozik s óránként pihenőt tart. Minő jó volt erre a pipával való vesződség.

Hát a harag, az indulat, a kifakadás! Pipázó ember könnyedén meg nem haragszik. Szippant egyet-kettőt, mielőtt kitörne. S a mig egyet-kettőt szippant: az alatt egy darab haragja elenyészik, egy darab esze meg megjön. Kettős a nyeresége.

De semmi ellen se volt olyan jó a pipázás, mint a szapora beszéd és az ékesszólás ellen.

A szapora beszéd sulyos nyavalya. A szapora beszédü embert se megérteni, se félbeszakitani, se türelemre birni nem lehet. A szapora beszéd ellen csak egy mentőszer van: a süketség. A szapora beszédü emberen boszut állani pedig csak ugy lehet, ha kerit az ember egy másik szaporabeszédüt s azután a kettőt összezárja. Magyar ember nincs szapora beszédü. Ha van: az csodaszámba jön. Köszönhetjük a pipának. Lángeszü ember lehet, de okos ember nem lehet szapora beszédü. Azok közt, a kiket a világtörténet névszerint följegyzett, egyetlenegy se volt szapora beszédü.

Ez is nyavalya. Olyan, mint a nyilallás. Nem veszélyes, de nagyon kellemetlen. Ezt a pipa se tudta kiirtani a magyar emberből. Ezt csak a tudomány képes -193- kiirtani. A törvényhozásban már alig van ékesszólás. Igaz, hogy nem a tudomány miatt, hanem a szokás miatt. Az ékesszólás betegsége csak korszakonként tör ki, de akkor járványos is, ragadós is. Most oly korszakot élünk, a mikor nem dühöng ez a betegség. De a mikor legjobban dühöngött is: mig az ember szájában ott volt a pipa: addig a baj sohase mutatkozott. Csak akkor, ha kiégett a pipája vagy elfogyott a vágott dohánya.

A mint elhagytuk a tövises cserjét s az illatos meggyfaerdőt: nyomban elértük a tüzokádó torkolatát.

A Badacsony tüzokádó volt valamikor. Fensikjának kellő közepén ott van a torkolata. Kerek alaku mélyedés, akkora, mint jó nagy szérü, tele kihült lávakővel.

Bizonyos, hogy lávája teljesen olyan szinü és alaku, mint az, a mely Herkulánumot és Pompéjit eltemette. Ép olyan lyukacsos, ép olyan sárgás s ép olyan könnyü. Engem nagyon meglepett a teljes hasonlat. Pusztán a láva után azt gondolhatnók, hogy Jézusnak élt még egy-két apostola, a mikor Badacsony utoljára tüzet és forró követ szórt ki belsejéből.

Azt a torkolatot sohase tisztogatta senki. Vihar falevéllel, eső és hó, tél és nyár mindenféle hulladékkal századok óta, ezredek óta tölti. S a kerek mélyedés mégis ott áll tele lávakővel. Látjuk, mekkora volt az -194- a lyuk, melyen át a föld alatti tüzek fölrobbantak az ég felé. Utolsó látogatójegyüket ott hagyták a lávakőben.

Mikor volt nálunk az utolsó özönviz? Sokkal több idő mult már el azóta, mint százezer esztendő. S Badacsony az özönviz előtt volt tüzokádó. S nyoma ép ugy megvan, mintha ötven év előtt háborgott volna utoljára.

Mégis van mulandóság! De mi büszke emberfajzat, mi csak magunkon vesszük azt észre.

Derék olvasóm, akár férfi légy, akár nő, te majd a nyár kezdetén meglátogatod a Balatont. Felülsz a budai vasutra s elkarikázol Fehérvár felé. A mint elhagyod a dinnyési állomást s kiérsz a velenczei tó völgyéből: egy kis alacsony fensikra kapaszkodik föl vasuti kocsid. Nézz akkor ki az ablakon. Az emelkedés kezdetén négy-öt keréknyomot látsz a vasuti töltés mindkét oldalán. Negyvenhárom év előtt készült a vasuti töltés. Néhány szegény ember akkor ott a gyöpön kocsival ment keresztül. Fakó kocsival, görhes lovakon, rongyos szerszámmal, maguk a szegény emberek is rongyosak. Az ő kocsijuk hagyta ott azt a keréknyomot. Azóta kocsi arra többé nem mehetett, mert a vasut töltése nem engedte. De az a kocsinyom most is megvan, most is ép oly üde és világos, mint régen. Negyvenhárom esztendő óta, mikor arra megyek, mindig megnézem: változik-e, enyészik-e, mulik-e az a kocsinyom? Nem mulik. S ha emberkéz vagy ekevas meg nem háboritja, századok mulva is ott fog állani a kocsinyom. -195-

Királyok, fejedelmek, gőgös kormányzók, henye főpapok, hetyke hatalmasok, éhes milliomosok, hivalkodó szépségek, könyek, fájdalmak, szerelmek, gyötrődések, hitvány boszuállások mind elmulnak.

De az a kocsinyom megmarad. Nagyméltóságu kormányember ül a miniszteri széken; ott bókol, ott hizeleg körülötte száz kéregető; vagy jó pajtás, vagy alattvaló valamennyi; görnyedő tanácsosának aláirja valami irását; másnap elhirdeti országnak-világnak, miként tette boldoggá a nemzetet, a királyt, a hazát és az emberiséget.

Senki. Ugy eltünt minden nyoma, mint a köd a szélben. De a szegény paraszt görhes lovának, fakó szekerének keréknyoma megmarad.

Mert abban a keréknyomban igazság van. A természetnek igazsága. Puha volt a gyöpös mező, sulyos volt a kocsikerék, elvágott a sulyos kerék a puha mezőben: ez az igazság. S a természet megőrzi a maga igazságát.

S százezer év mulva is megőrzi Badacsony teteje az ő tüzokádó torkolatát. Nagy Miklós hozott is emlékül onnan kis lávadarabot.

Ott van a Kereszt a fensik déli peremén Fonyód egyenes átellenében. Hatalmas négyszögü faragott kövekből -196- emelt óriási feszület. Hogy megláthassák az utazók a partról, a hajósok a vizről. S hogy a mikor föltekintenek a hegyre, eszükbe jusson, hogy bérczen, sziklán, ormokon túl, égen, földön s minden magasságon felül van még fenség, az igazi fenség: a Megváltó.

Balatonmelléki zalai ember börcznek nevezi a bérczet, ezért hivja börcznek azt a harangozó követ is.

Hatalmas bazalt kőpadok feküsznek egymás fölött. Alulról és messziről ugy tünnek fel a száz ölnyi magas s teljesen függő irányu egyenes falak, mint egyenesen álló oszlopok. A nép ugy hivja: Tornyok. Ugy is hivja: Gyapju-zsákok. A képzelet tele zsáknak nézheti is el, a mint egy-egy torony ott áll egyenesen. Az a bazalt olyan kő, mint az üveg. Voltaképen üveg is. Köss egy ökölnyit egy madzagra, üsd meg kővel és csengő hangot ad, mint az üvegpohár. A Kereszt alatt fekvő legfelső kőpad kis részben szabadon nyulik ki a levegőben. A viharok kiszedték alóla a törmeléket. Ha e kinyuló kőpadot nagy kalapácscsal megütik: oly hangot ad, mintha óriási harang kondulna meg. S a harangszót elviszi a szellő hegyeken, völgyeken, erdőkön, vizeken keresztül. Gyakran akad nyájőrző legény, a ki oda áll a kőpad mellé s nehéz kővel nagyokat üt rája. Ilyenkor mondják: szól a Harangozó Börcz. Kegyes ember, kegyes asszony ilyenkor keresztet vet magára s felfohászkodik. -197-

Volt két testvér Badacsony-Tomajban valamikor; ugy hivták őket: a Csicsai testvérek. Az idősebb: Ferkó, a fiatalabb: Jóska. Ferkó erős, egészséges, gonosz szivü; Jóska fonnyadt, beteges, gyönge és ártatlan. Maradt rájuk örökségül egy kis ház, meg egy kis szőlő. A Ferkó halászgatott, a Jóska imádkozott.

A Ferkó megkérte egy lánynak a kezét. A lány szép volt, Ferkó bele bolondult, de a lány nagyralátó is volt.

– Leszek én kend felesége, de én mással egy födél alatt nem lakom. A mikor az a nyavalyás legény bucsut vesz a háztól: akkor megyünk esküvőre. Addig nem.

Ferkó gonosz szive ugy értette, hogy neki a gyámoltalan Jóskát el kell tenni láb alól. Egyik este azt mondta Jóskának:

Olyan sötét arczczal, olyan rejtelmes hangon mondta ezt, hogy annak a gyönge, beteges gyereknek látó lelke rögtön megérezte, hogy bátyja őt holnap elemészti. De ellenkezni nem mert. De meghalni még sem akart.

– Csak a hajnali harangszót várjuk meg édes bátyám, tudod, hogy nekem akkor imádkozni kell.

A Jóska gyerek imádkozott áhitatosan. Önmagáért is, édes bátyjáért is. Vezérelje jóra isten az ő elméjét is. Ne jusson pokolra, gyehenna tüzére. -198-

Egészen odáig mentek, a hol a kaczér billegett a vizek fölött. Az a szépen kötött gyékény-kaczér. Ezt is a szegény beteg gyerek kötötte.

Tudta ezt a beteg gyerek. Nem is ellenkezett. Sötét volt még. Csak ott volt egy kis szürkeség, a hol a nap szokott felkelni. A partról senki be nem láthatott, a hangot se hallhatta meg. Csöndesek voltak a vizek, néma volt a levegőég. Nem ébredeztek még a vizi madarak sem.

– Oh én uram, én istenem, ments meg engem büntől, nyomoruságtól, hirtelen való haláltól. Tedd boldoggá és szerencséssé, a kik engemet szeretnek s ne büntesd meg azokat se, a kik engemet nem szeretnek. Adjál nekem s az én édes testvér-bátyámnak bocsánatot és örök üdvösséget. Ámen! -199-

Mig a szegény gyerek imádkozott s két összetett kezét az égre emelte: addig a gonosz testvér elővett a tarisznyából egy zsineget, rákötötte a kőre s a zsinegből még nyakbavető hurkot is csinált. Mikor hallotta, hogy beteg öcscse ő érte is imádkozott, eltévesztette a hurokkötést. Egy szempillantásig gondolkodóba esett. De azután észrevette a tévedést s a hurokkötést jól csinálta.

A gonosz testvér fölemelte a zsinegnél fogva a követ s a hurkot szétfeszitve, odalépett öcscséhez.

Mély, tiszta, fönséges hang búgott a sötét égből, a vizek mélységéből, a hegyek magasságából, a távol messzeségből, Badacsony ormáról. Megszólalt a Harangozó Börcz! Istennek tiltó szava volt az.

A mint a gonosz testvér meghallotta a harangszót, megbillent alatta a csónak s ő hanyatt-homlok a vizbe zuhant. A nagy kő zsinegje kezefejére hurkolódott s a kő is a vizbe esett vele együtt. Sohase találták meg a holttestét, a hullám se sodorta ki a somogyi partra.

Maga ment haza a beteg gyerek. Meggyógyult, megerősödött, isten megáldotta, maradékai ma is élnek. De imádságába azóta is befoglalta testvérbátyját.

A harangozó sziklától tovább mentünk a fensik napnyugati peremére. Itt már sima, gyöpös mező van. Innen szabadon el lehet látni arra a hegyvonalra, mely kezdődik a Balaton partján a Sárkányerdőnél s vonul -200- észak felé Reziváron, Tátikán, Szentgyörgyön át Sümeghig, Ságh hegyéig, Kemenes aljáig, Somlyó hegyének méltóságos alakjáig. A fölkelő nap sugarai ragyogó fénynyel boritották az egész szigligeti völgyet s a messze távol tündöklő szépségeit.

Alig voltunk száz lépésnyire attól a ponttól, a hol tökéletes a látás s ime akadályra bukkantunk. Társaságunk benső egyetértését fölbomlás fenyegette.

GYULAI PÁL UR.

(Gyulai Pál ur termete milyen magas? – Deák Ferencz czime. – Deák levelei Vörösmartyhoz. – Gyulai Pál ur nem akar mozdulni a vadkörtefa alól. – De azért mégis csak felugrik. – Tóth Kálmán Gyulai Pál urról. – Gyulai Pál ur költészete. – Nem ismeri a szenvedélyt. – A rosz vers. – Mit beszél a szemek tüze?)

Volt ott a tisztáson egy lombos vadkörtefa. Szép zöld fényes pázsit terült el alatta. Gyulai Pál urnak nagyon megtetszett ez a pázsit s a fa árnyéka. Se szólt, se beszélt, csak leheveredett a fa árnyékában. Nézte az eget és a falevelet.

Hiába volt. Gyulai Pál ur nem az az ember, a kit férfias, komoly elhatározásából könnyedén ki lehet zavarni.

Mi elmentünk a fensik szélére. Ott pár lábnyival magasabb a domb, mint a hol a vadkörtefa áll. Onnan -202- még egyszer szólitottam Gyulai Pál urat. Buzgólkodásomat föl se vette.

Ötven lépés távolságról jól megnéztem akkor azt a fekvő alakot. Csakugyan kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur.

Talán a látó csalódás játszott velem. Nem is első eset volt életemben. Vadász emberek, utazók, éles figyelők jól ismerik ezt a csalódást.

A földi párák köde óriásokká növeli az alakokat. A tihanyi Csucshegyet egykor egy őszi reggelnek ritka ködében a Himalája magasságában láttam. Egykor negyven év előtt egy legelésző fekete csordát láttam a debreczeni homokbuczkákon a savósguti erdő mellett. Fogadtam, hogy bivalycsorda. Hát pedig fekete juhnyáj volt.

Más alkalommal a szentgáli Bakonyban vadásztam a Halyag egyik völgyében. Két vagy három puskalövésnyi távolban egy irtóztató állat ugrott le szemem láttára egy vizmosásba. Óriási bölénynek látszott, de sudár termettel. Pedig csak őzbak volt, nem bölény. Gyakran igy játszik szemünkkel és képzeletünkkel a délibáb is.

De megforditva is gyakran bele esünk a látó csalódásba. Van valamely köde a napfénynek is. Fekvő szarvast őznek látunk, őzkecskét hitvány nyulnak. Ott fekszik a hatalmas bika kétszáz lépésnyire az avarban. »De füstös a nyaka, de hosszu a szarva annak a rugott borjunak.« »Nem borju az uram, hanem czimeres bika.« Juhnyáj legelész a hegyoldalon. Nyüzsgő féregnek látszik -203- az a nyáj. A Gellérthegyet hol kavicsdombnak, hol sziklaóriásnak nézi az ember, a mint földi párának vagy napfénynek ködén át tekint reá.

Milyen magas lehet ő? Ugy hiszem, százötvenöt czentiméternél nem magasabb. A francziák bevennék katonának, a poroszok nem.

Deák Ferencz nagyon szerette Gyulai Pál urat. Sokszor volt vele, mikor kivált Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta. Gyakran találkoztak Vörösmartynénál is, Bezerédy Istvánnál is, Ráth Mór könyvkereskedőnél is, de Deák Ferencz Angol Királynő-beli lakásán is.

Gyulai Pál ur erdélyi ember. Megszokta Erdélyben, hogy mindenkit igaz czime után szólitson. Erdélyben megkivánja ezt a társaság. Gyulai Pál ur nem tudta elgondolni, miként szólitsa Deák Ferenczet. Mi lehet ennek igaz czime?

E czim illetné meg mint birtokost, mint táblabirót, mint okleveles ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e czimen senkise szólitja.

E czim illetné meg, mint képviselőt s ez a legáltalánosabb megszólitás. Igy szólitják a pinczérek, hordárok, levélhordók, kéregetők, képviselőházi szolgák s körbeli alkalmazottak. Ámde a »Nagyságos« czim Erdélyben a fejedelem czime s egyébként is Gyulai -204- Pál ur nem az az ember, a ki könnyü szerrel alkalmazkodjék a közönség szokásához.

E czim illetné meg talán, mint 1848-iki minisztert. 1848-ban a miniszteri állásnak nem volt külön czime. Minden minisztert az a czim illette meg, a melyet hazulról hozott. Kossuthnak és Deáknak, Szemerének és Klauzálnak »tekintetes miniszter ur« volt a czime. Madarász József még a »tekintetes« czimet se adta meg. Az öreg Táncsics pedig »kend«-nek szólitotta a minisztereket. Eszterházy »főméltóságu« volt; Batthányi, Széchenyi, Eötvös »méltóságos« volt; Mészáros csak maga volt a »nagyságos«. 1865-től kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a 48-iki volt minisztereket »méltóságos«-nak czimezte. De mit szólna ehhez Deák?

Isten mentsen! A ki Deákot kegyelmes urnak szólitaná, azt vagy kinézné vagy egy hatos alamizsnával bocsátaná el szobájából.

Igy beszélnek egymással a képviselők. De Deák Ferenczet csak 1848 előtti képviselőtársai szólitották »te«-nek; minden uj ember más szóval tisztelte meg.

Nagy tünődésben volt tehát Gyulai Pál ur, mit csináljon társalgás közben Deák czimével. Egyszer aztán neki rohant a kérdésnek egyenesen.

– Ugy szólitson a hogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha barátjának szólit.

A ki Deákot ismerte, az jól tudja, hogy ez a szó tőle se enyelgés, se pajzánság, se leereszkedés nem volt, hanem komoly szó volt. Deák csakugyan méltónak tartotta Gyulai Pál urat arra, hogy vele barátságban álljon. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól össze is szidta. A mit Gyulai Pál ur rendszerint meg is érdemelt.

Egyszer arról volt szó, hogy Deák ritkán mehet a szinházba, – pártkör, miniszterek, értekezletek, látogatások minden idejét elveszik. Deák Ferencz a régi Nemzeti Szinház nagy alakjaiért lelkesült. Egressy, Lendvay, Szentpétery, Megyery, Laborfalvi Róza, Schodelné: ezekhez kapcsolódtak ifjabb korának édesebb szinmüvészeti emlékei.

– Csodálatos, mondja Deák, hogy mostanában nem támadnak a szinpad számára olyan nagy tehetségek, mint a negyvenes években.

– Hát képviselők, szónokok, államférfiak támadnak? Hiszen azok se támadnak!

– Szinész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon teremti az egyiket ugy mint a másikat.

Első pillanatra nem tetszett Deáknak ez az elmélet. Hiszen a képviselőben nem a tehetség, hanem a kötelességérzet -206- a fődolog, a szinészben pedig tehetség nélkül semmit se ér a puszta kötelességérzet. Hanem utóbb mégis csak kiengesztelődött Gyulai Pál ur elméletével. A körben, a mely akkor az Uri utczában volt, már maga beszélte el jókedvüen.

Mikor Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta: életrajzi adatok forrásaként Vörösmartyné átadta neki azokat a leveleket is, melyeket egykor Deák Ferencz intézett Vörösmartyhoz. Volt vagy negyven levél, de talán több is. Hiszen Deák és Vörösmarty barátsága 1830 körül kezdődött. A leveleket Vörösmarty gondosan megőrizte. Vörösmartyné egy szalaggal szépen összekötött csomagba adta át Gyulai Pál urnak.

Elvitte azokat Deákhoz s rettentő fontos képpel megkérdezte töle, hogy a nagy költő életrajzához fölhasználhatja-e a leveleket.

No hiszen kikapott akkor Gyulai Pál ur. Diákkora óta olyan fenyitésben nem részesült.

– Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? Hogy meritek az én bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az olyan irásokat használni föl, a melyek nyilvánossá tételét irójuk meg nem engedte? Hol vannak azok a levelek?

Gyulai Pál ur odaadta a leveleket s Deák azon módon s abban a pillanatban bedobta a levélcsomagot az égő kályhába. -207-

S ez megtörtént a nélkül, hogy Gyulai Pál ur a leveleket előbb gondosan lemásolta volna a nemzet számára.

És Gyulai Pál ur ezt megcselekedte akkor, a mikor jól ismerhette Deák Ferencz nézetét arról, hogy miként szabad vagy nem szabad közférfiak élettörténetéhez a magán cselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt iratokat felhasználni.

Az ifju Deák Ferencz tizennyolcz éves korától kezdve ezekben fejti ki gondolkozását és nézetét Vörösmarty költészetéről s az irodalomnak arról a hatalmáról, melylyel a nemzetet fölébreszteni, öntudatra kelteni s ujjászületését előidézni képes.

Ezek a levelek világot deritettek a nagy költő szerelmének történetére. Mikor és miként ismerkedett meg Csajághy Laurával? Miként nőtt szerelme s a szerelem miként lett élete sorsának intézője? Mit remélt, mitől félt, mik voltak aggodalmai? Minő aggodalmakat táplált Deák a nagy költő házasulási szándéka fölött? Vörösmarty és Laura szivének tiszta és fönséges mozgalmai örökre eltüntek szemeink elől.

Deáknak a nőkhöz való viszonya rejtély. Életében is az volt s halála után még sötétebb lett az a rejtély. Sohase nősült. Szivének szerelmi föllángolásáról senki se tudott bizonyosat. Az a sziv pedig nagy volt, nemes volt s mélyen érző. Az elégett levelekben száz észrevétele -208- volt Deáknak a szivről, szerelemről, házasságról, férfinak és nőnek benső szövetségéről. S ez észrevételek nagy része saját tapasztalatából, saját érzéseiből eredt. Deák nem volt nőgyülölő. Nem kerülte a nőket és sohasem mondott róluk rosszat. Tehát az ő szive is meghajolt egykor a természet örök törvénye előtt. Öreg korában szerette a sikamlós adomákat, de adomáiban is csak szerelmes nőkről beszél, feslett erkölcsü nőkről sohasem beszél. A nőkről való magas gondolkozását sohase boritotta el semmi árnyék. A nagy költő egyik legbizalmasabb barátja volt. A nagy költő egészen feltárta szivét ő előtte, tehát legjobb barátja elől ő se zárhatta el egészen a magáét. Az elégett levelekkel minden adat, minden tapasztalatnak és érzésnek minden irott emléke elenyészett.

Mi szükség volt arra a kérdezgetésre? Mi szükség volt arra, hogy azokat a leveleket a zsebében tartsa? Hogy lehetett le nem másolni azokat?

Volt Gyulai Pál urnak két apró termetü jó barátja. Az egyik Szabó Károly a történetbuvár, a másik Szabó József a kő- és földbuvár. Mindig önérzet dagasztotta Gyulai Pál ur keblét, mikor ezekre gondolt. Akkor is, mikor Deák meghatározta az ő termetének nagyságát.

Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. Gróf Mikes, Csengery, Trefort. Gyulai Pál ur hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben. Azt mondja valaki: -209-

Ezt Deák Ferencz mondta. Gyulai Pál ur ellenvetését elnyelte a zajos vidámság, a mi erre nyomban következett.

Nem egy Deák-adoma van Gyulai Pál ur személyével kapcsolatban. A hevesi dinnyetermesztés s a budai keserüviz nem utolsó a sok között. De a hány csak van: mind eszembe jutott, mikor néztem őt ott a vadkörtefa alatt hevertében.

– Álljatok mellém! Oda nézzetek, ott áll Tátika vára! Annak tulsó lábánál vonul el az országut Sümeghről Keszthely felé. Tátika mögött észak felé fél mérföldnyire fekszik Bazsi falva. Egész addig mindig jól lehet látni észak felé Ságh hegyét és Kemenesalját. Bazsitól délre van egy lejtő, az ut is fordul ott, ha azon lejövünk, nem látni többé Sághot sehonnan. E lejtő magasán állt meg Berzsenyi, midőn szülőföldéről, Kemenesaljáról 1808-ban végkép elköltözött. Itt bucsuzott el örök szép költeményében Kemenesaljától: -210-

»Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentul elrejti a Bakony erdeje Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer s reád visszanézek. – Ti kékellő halmok gyönyörü vidékek! Vegyétek bús könyemet!«

Még akkor megvolt hangom tisztasága. Politika, hurut, hanyatló kor, mezei gazdálkodás s egyéb efféle nyavalyák még akkor nem bántak ugy hangommal, mint rozsda a vassal. Berzsenyi gyönyörü költeményét erős hangon mondtam el. Hangomat elvitte a reggeli szellő a vadkörtefa alá Gyulai Pál ur füleihez.

A zerge is ugrik, a mókus is ugrik, a szöcske is ugrik, de mind semmi ahhoz, a hogy Gyulai Pál ur felugrott. Vadkörtefa árnyéka, zöld pázsit illata, daczoló szeszélye: mind erről lemondott abban a pillanatban.

– Hol az a pont? Hol állott meg Berzsenyi? Honnan nézett ő vissza Ság hegyére és Kemenesaljára?

Mire mindezt elkérdezte: már ott is volt mellettem s villogó szemeiben költői merengéssé alakult át minden tüz, minden dacz, minden villogás.

Hát hiszen csak ezt akartam. Az én szavamra, a mi szavunkra oda nem jött volna, Berzsenyi szavára pedig rohanva jött oda.

Gyulai Pál ur is elhagyta egykor Erdélyt, az ő szülőföldjét huszonötéves korában. Nem végkép hagyta el, mert hiszen még 1851 után is visszatért oda s menyasszonyát, ifju nejét is oda vitte a Szamos partjára. De a mikor először elhagyta, ő is megállott Erdély határán, a bércz tetején, ő is érezte még sokáig Erdély levegőjét s ő is leborult még szülőfölde határán, »mint -211- a vándor gyermek, ki édes anyjának sirhalmán pihen meg.«

Rég nem találkoztam Gyulai Pál urral s erről a dologról huszonöt év óta nem beszéltem vele. Szinte bánt a kiváncsiság: emlékezik-e még mindezekre?

Emlékezik-e még arra, hogy egykor jámbor lelkü, nyugodt vérü s óriás szellemü nagy irónk, Kemény Zsigmond báró mily hosszasan beszélgetett vele Berzsenyi költészetének szépségeiről? Emlékezik-e még arra, hogy ő maga is egykor mennyire rajongott Berzsenyiért s kivált a multra visszasóhajtó költeményeiért?

»Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelid szerelmek s vidám nyájasságok – Örömmel telt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!«

»Hiv szivünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyiló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink. – Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét – S későn hullnak könyeink!«

Im ez Gyulai Pál ur költészete. Száz év előtt Berzsenyi irta ezt, ötven év óta Gyulai Pál ur lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy Berzsenyit utánozza vagy akárki mást utánozzon, hanem azért, mert költészetének már ez a természete. Ilyennek született s ilyennek maradt.

Az elégia a multban mereng. Nem előre néz, hanem hátra. A mi történt, a mi elmult, a mi vissza nem jő, a mit mégis látunk, mégis érzünk, soha el nem felejthetünk: arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjuságunk, szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a képzelet. Ott telik meg a lélek bölcsességgel és hangulattal s ennek a bölcsességnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.

Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a multban, az is elmult; – a mi fájdalom volt benne: az is elmult. Se bubánatra, se vidámságra nincs igazi okunk: akár örömünknek, akár fájdalmunknak elmulásáról emlékezzünk. És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong föl a magasba; merengés, mely nem merül el a fájdalomban; emlékezés, melynek már se könyje, se kaczagása; néma öröm, a mely nem dicsekszik; édes bánat, a mely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény, melynek alig van melege, de azért megvan szelid ragyogása: ime ezekből áll a költő lelkének minden gazdagsága. -213-

»Csak a mult hervadt mezején – szakitgatok egy-két virágot« – irja a költő 1853-ban, mikor a lányt, kit ifjukori szerelme rajongott körül, ujra látja. S bizony egész költészetét jellemzi Gyulai Pál ur ezzel az ő egy-két szavával.

Nem volt termékeny az ő költészete. Verses költeményei elférnek két kis kötetben. Elkezdett irni 1846-ban s irt egész ötven éven keresztül. Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rugnak ezerötszáz versszakra. Egy esztendőre harmincz versszak. Természetesen öt sorral számitva. Tehát Gyulai Pál urnak két egész napra s még vagy nyolcz órára volt szüksége, hogy egyetlen sort el tudjon késziteni. Ha Petőfi igy dolgozik; épen háromszáz esztendeig kell még élnie, hogy összes költeményeit megirhassa.

Igaz, hogy a költő nagyságát s költeményeinek becsét nem a méter, liter és kilogramm törvényei szerint kell megmérni. De hát milyen rangu költő a mi irodalmunkban Gyulai Pál ur?

Fiatal koromban meglehetős figyelő voltam. A mi szemem elé került vagy a minek közelébe jutottam: azt iparkodtam jól megnézni s ha lehető volt, jól megismerni. Hogy az a csillagos ég volt-e vagy egy kis ebihal, Deák Ferencz volt-e vagy csak egy osztálytanácsos: ebben nem tettem különbséget. Az én észlelésem egyaránt kiterjedt mindenre. Rossz szokás, nem is ajánlom senkinek. A ki a közpályán boldogulni akar, annak nem tanácsos az embereket jól ismerni. Az minden embert akkorának lásson, a mekkorának a tömeg -214- látja. És minden embert ugy becsüljön, a hogy időnként a tömeg becsüli. A ki az embereket jól ismeri: az nem igy cselekszik. Az az embereket belső értékük szerint becsüli meg. Az jellemre, őszinteségre, meggyőzödésre, igaz érdemre, lelki erők valódi mértékére s egyéb ilyféle dolgokra tekint. Holott a gyakorlati bölcsesség szerint az embereket csak vagyonuk, napdijosztálybeli rangjuk s a napi sikerek látszata szerint kell becsülni és megitélni.

Az emberek belső értékét gyakran nehéz dolog fölismerni. S a fölismerésnek sok módja van. Mindegyik módon meg kell kisérteni.

Egyik módja az: ki kell puhatolni, mint vélekedik az én emberem oly egyénekről, a kiket én jól ismerek s a kiket neki is ismerni kell? Ha becsületes embert rágalmaz, ha hitvány embert becsül, ha az igazi nagyot fitymálja, ha az önzőben vagy széltolóban vezért lát, ha méltó küzdőtársát gyülöli vagy utálja, ha az embereket s a világ tüneményeit saját haszna vagy kára szerint itéli meg: akkor már lelkének nagy rejtekeihez megvan a kulcsom. A rejtekek már akkor fölnyithatók s én azokba egymásután betekinthetek. Ha kedvem van hozzá!

Irók, bölcsek, költők lelkéhez müveik adják kezünkbe a kulcsot. De az egész lélekhez még azok se adják.

Csodálatos vágy vonzza az embert a bölcsek és költők gondolkozásának és érzésének világában körültekinteni. -215- Abban a világban, a hol az öröktől fogva élő és sohase uj emberi eszmék és érzések és hangulatok uj alakjai megteremnek.

Tóth Kálmánt akartam egykor megismerni. Az ötvenes években sok költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, bubánatos szerelmi dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták s küzködő szerelmesek e dalokat idézték viszályaik közben egymás fejére és szivére.

Együtt voltunk képviselők, ott ismerkedtem meg vele igazán a törvényhozásban.

Egy szép nyári napon 1872-ben kiszálltam a Margitszigetre. Néhányszor megkerültük a szigetet s addig enyelegtem vele, mig beszélgető kedve egészen megjött. Gyönyörü szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s egy nőnek lelke tévedt belé s nála is maradt haláláig. A haragot, a boszut, az elkeseredést nem ismerte. Az igazi rosszról még fogalma se volt. Magában nem találta, másban föl nem ismerte. Talán el se hitte. Lelkesedéssel beszélt multjáról, örömeiről, csalódásairól, szerelmeiről. Ott a százados fák alatt, rezgő lombok alján, zöld napsugarak közt.

Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrinyi Miklósról, Kossuthról, Deákról, az Orleánsi Szüzről, Shakespearról, Hugo Viktorról. Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolva mondta el véleményét.

Ugy rémlik előttem, hogy 1855-ben bajvivásra keltek egymással s valami semmiség miatt perczekig lövöldöztek -216- egymásra. Gyulai Pál ur akkor irtó hadjáratot inditott a füzfapoéták ellen, a kik iszonyu tömegekben sátoros czigányok módjára ellepték Helikon berkeit és ligeteit s onnan a múzsákat kiszoritották. S a hadjárat alatt ugy beleszokott a hadakozásba, hogy utóbb mindenféle poétát, még az igaz poétát is ki akarta kergetni a ligetből. Igy akadt össze Tóth Kálmánnal is, a ki pedig nem üres kézzel sietett oda.

Hogy ne lettem volna hát kiváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai Pál urról?

Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla és költészetéről.

– Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet ugy a megirásával: én irtam volna meg. Meg is mondtam neki nem egyszer, hogy tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el pajtás, tőlem lopta el. Nem ismered? Ez a »Szeretnélek még egyszer látni!…« Ugy-e emlékszel rá?

Oda állt egy óriási szilfa alá, közel a szent Margit-féle zárda romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyü feje, fényes, fehér homloka, karikaszemei, pörge bajusza, hegyes kis franczia szakálla s egész arczának sugárzó mosolygása bizony nem valami ábrándos, merengő, világfájdalomérző alakot állitottak elém. De mikor el kezdte nekem szavalni azt a költeményt: »Szeretnélek még egyszer látni!« – akkor ihletésnek szent párázata fogta el huszárgyerek-arczát s én áhitattal tekintettem rá. -217- Le nem birtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott még engem is.

»Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyitna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldulnám – Éretted ifjuságomat.«

Ez a költemény utolsó szaka. A könyje kicsordult, mikor idáig jutott. Az utolsó sorokat kétszer is elmondotta.

S elbeszélte egy ifjukori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a kitört viszályt, az elválást, az ujra találkozást. S minő tüzzel beszélte el!

Hanem az is igaz, hogy Gyulai Pál ur költeményeire csak ezután kezdtem forditani figyelmet. Eddig főképen csak kritikusnak, beszélyirónak s mérges deákpárti vezérczikkirónak tekintettem, pedig nehány költeménye, igaz hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán illik. De számot tesz a többi is.

Gyulai Pál ur lassan dolgozik. Látom müveiről. Még azok a költeményei is, melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei. Őszinte és igaz iró. Minden eszméjét jól megfontolta s minden eszméje az övé. Nem uj eszme az. Hol van uj eszme? De addig le nem irja, mig az ő életében és tapasztalásában az ő egyéni tulajdonává nem válik. Minden érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott fejlődött ki s ha már hervatagon is, ott él az ő szivében. Az ilyen irót becsülöm. Az ilyent tartom igaz irónak. -218-

Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem. Vannak románczai, balladái s elbeszélései is. De ezek is telvék elégiai hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezektől sehol se tud szabadulni. Szinte gyöngévé teszi itt-amott ez az erőssége. Még Romhányi is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete meg nem engedi, hogy az eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a költészet igaz és benső törvényei szerint oldja meg.

S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat abban, hogy Romhányiját befejezhesse. Tett ő kisérletet arra eleget, hogy meséjét tovább szőjje-fonja. Bizonyára van asztalfiókjában egy csomó töredékes versszakasza, melylyel azonban nem akar a világ elé lépni. Vagy elégeti, vagy örökség gyanánt akarja hagyni maga után. Gyulai Pál ur ma hetvennégy éves s mikor Romhányi utolsó énekét irta, akkor negyvenhat éves volt. Az utolsó huszonnyolcz év óta ne dolgozott volna Gyulai Pál ur?

Hiszen utazásunk közben azt is megigérte, hogy Badacsonyt beleszövi nagy költői elbeszélésébe. Ha megigérte: erre is tett kisérletet. Költői ereje nem hagyta cserbe. A Balaton körüli utazás csak fokozta ezt az erőt. Hiszen épen az utazás évében 1875-ben irta legszebb költeményét, melynek czime: »Egy fiatal leányhoz«. Ezt se Petőfi, se Byron, se Göthe szebben meg nem irták volna. -219-

Gyulai Pál ur a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szeretetben, se gyülöletben, se szerelemben.

Hogy szelleme az ő eredeti alkatában képes lett volna-e nagy szenvedélyeket szülni s fölnevelni: oly kérdés, mely fölött hiábavaló minden elmélkedés. Ha képes lett volna is: életpályája nem engedte e képesség kifejlődését.

Sohase volt olyan szegény, hogy egyszerü ruhája s mindennapi kenyere hiányzott volna. Nyomor nem kényszeritette daczra.

Sokat tanult. A nagy szenvedély kikerüli azt az embert, a kit sokszor lát könyvek között.

Nevelő volt, tanár volt, akadémiai tag volt. Bizonyos foku rendet, pontosságot, tekintélyt és komoly magatartást követel mind a három állás. A nagy szenvedély pedig utálja ezeket a polgári erényeket. Képzeljétek el csak Petőfit, Byront, Heinét, a mint az ábéabot tanitja valami gróf fiucskának.

Kritikussá vált. Birálgatás és nagy szenvedély nem férnek össze. A nagy szenvedély se önmagát nem birálgatja, se a világ javitásával nem törődik. A nagy szenvedély csak önmagáért él s csak példaként oktat vagy ijeszt.

Van Gyulai Pál urnak egy istentelen rossz szerelmi verse. Huszonhat éves korában irta. Azt irta a lányhoz, a kit imádott: »Nem vagy te legszebb a világon, Tán oly szép sem, mint képzelem.« – – »Mért lennél -220- szebb, mért lennél legszebb? – Hisz akkor nem volnál enyém!«

Hogy egy huszonhat éves ifju ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád? Hogy a költő ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád s lantjával megörökit? Hogy rögtön lemondjon arról a lányról, mihelyt az volna a legszebb? Hogy elismerje s bevallja azt, hogy a legszebb lányhoz se joga, se ereje s azt a végzet másnak szánta s nem neki? Bevallja ezt s ebben megnyugodjék a helyett, hogy inkább összedöntse a világot, mintsem az ő hölgyét másnak engedje át? Mit szólt volna ahhoz Beatrice, Laura és Szegedy Róza, ha Dante, Petrarka és Kisfaludy fölöttük ilyen összehasonlitó, birálgató, egybevető, megfontolt, érett, józan, higgadt, lemondó, bölcs és mérsékelt kiegyezésre jutottak volna?

Ejh-hajh Gyulai Pál ur – ezt a verset a költő, a kritikus s az egykori fiatal ember legnagyobb bünének közakarattal fogadjuk el!

– – A nagy szenvedélyt nem ismeri hát Gyulai Pál ur szelleme. Minthogy pedig Romhányiban ott a hol félben szakadt, a hős és hősné oly helyzetbe jutott, a melyből csak a nagy szenvedélynek ismerői képesek a költői kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál ur nem fogja befejezni soha. Jól legalább semmi esetre.

Arcza nem tökéletes magyar arcz. Szemeinek csillogásában van valami, a mi nem magyar. A magyar -221- ember szemén kevés a fénypont, de a fénypontok nagyobbak, mint a román, a szerb vagy az örmény ember szemén. Gyulai Pál ur szemén is több a fénypont, mint a magyar szemen szokott lenni. Valamelyik apai vagy anyai őse nem magyar volt s szemeinek fénye arra ütött vissza.

Fiatal koromban a jellemet a szemek tüzéből s a szem körüli finom vonásokból meglehetős biztossággal föl tudtam ismerni. Voltak azonban észlelésem biztosságának határai.

A nők arczáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni. Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, a hol a férfi életkora nem messze esett az enyémtől. Kis gyermeknél, öreg embernél sohase voltam biztos. Legkevésbbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál, különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak tul a Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, czigánynál már épen nem biztam észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kinait láttam: meg se kisértettem a szemekből és arczvonásokból puhatolni ki a jellemet.

A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé. Ezt mindenki tudja. Igy van ez az állatoknál is.

De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, a kiknek lelkében valamely határozott nagy bünre való erős hajlam él. A tolvajnak, a gyilkosnak, a hazugnak megvan a maga jellemző szemefénye. De ez a szemfény -222- nem minden fajnál egyenlő. Az egyik faj szemefényéből vont következés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a tul-a-dunai magyarnál kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek, hirtelen haragunak s gyilkos hajlamunak vélhetjük. De már a délszlávot és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé leereszkedése, a többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.

A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka és sörittas emberről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a borittasra teszek észrevételt.

Együtt van husz borittas magyar. Az egyik dalol, a másik vitatkozik, a harmadik némán ül. Van, a ki dicsekszik, van, a ki sir, apjának, anyjának minden keserüsége eszébe jut. Némelyik hőssé lesz s szónokol s a másik házsártos s valakibe belevesz minden áron. Van, a ki jó pajtás s az egész világot keblére öleli; van, a ki komolyan bölcselkedik. Olyan is van, a ki szerelmes s minden lányt és asszonyt meg akar hóditani. Olyan is van, a ki ha részeg, mindjárt németül beszél.

Egyetlen józan emberről se lehet előre megmondani: melyik jellemvonás domborodik ki nála, ha sok bort iszik. De ha sok bort ivott s agyát megnyomja már a szesz: akkor szemefénye megváltozik s a szeme körüli finom vonalak módosulnak. Ezt figyeljétek meg sokszor és gondosan, de a fiatal ember éles szemével s aztán figyeljétek meg akkor is, a mikor józan: eljuttok oda, -223- a hova én jutottam, hogy a szemnek fénye s a szem körüli finom vonalak az ember valódi jellemének nagyobb vonásaira nézve tájékozódást nyujtanak.

Bizonyságom a fénykép. Ez, ha hű, nagy áruló. A jó embert és a rossz embert kegyetlen hűséggel megmutatja. Jobban csaknem mint a tükör. A nagy festőknek a nagy rajzolóknak óriási tehetségük van az arczok legfinomabb vonásait is megismerni s azokat megörökiteni. Szerencse, de egyuttal furcsa sajátság is, hogy ők a jellemekkel s azok erkölcsi értékével nem törődnek. Ha nem igy volna: a legtöbb embernek nem volna tanácsos hozzájuk közeliteni. A jellemnek minden nagy titkát nyomban fölismernék.

Ha Gyulai Pál ur tul-a-dunai magyar volna s ha ősei közt nem lett volna vagy román vagy örmény: őt irigy, házsártos, kegyetlenkedő természetü embernek kellene tartanunk. A két szeme közt való némi eltérés, felső pilláinak kissé ereszkedett volta, a szem fénypontjainak sokasága, a szem körüli vonalak s alsó állkapcsainak némi vaskossága erre vallanak.

Igaz, hogy rég volt, huszonöt év előtt volt, a mikor őt megfigyeltem. Mig ő ábrándos arczczal, merengő szemekkel nézte Rezivár és Tátika romjait, a méltóságos Szentgyörgy hegyét s azt a pontot, a hol Berzsenyi utoljára látta édes szülőföldjét, a tündérszép Kemenesalját s míg szemei a látás határán körüljártak s ott azon a határon a sötét Bakonyt, a fényes Tihanyt és Somogy végtelen ligeteit végig legelték: addig néztem én meg őt gondosan. -224-

Visszatérő utunk alatt nagy vitába keveredtünk. Akkor még nemzeti irodalmunk történetéről Toldy Ferencz felfogása uralkodott s ezt vallotta Gyulai Pál ur is. E szerint nemzeti irodalmunk ujjászületése Kazinczy nevéhez és müködéséhez füződik.

Ezzel szemben én azt állitottam, hogy Kisfaludy, Berzsenyi s társaik a tul-a-dunai irók s költők alkották ujra a század legelső éveiben a nemzeti irodalmat. Azt állitottam, hogy olvasó közönséget Kisfaludy teremtett s a magyar nők szivét, s a magyar ifjuság képzeletét Himfy dalai s az édes bus nemesi regék s Berzsenyi lantjának harsogó dalai hóditották meg a költészet és szépirodalom számára. Uj alakban kell tehát összeállitani irodalmunk történetét.

Gyulai Pál urnak ma is sok élcze van az én felfogásom rovására, nekem pedig ma is sok igazságom van az ő felfogásának rovására.

CSOBÁNCZ VÁRA.

(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)

Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, a mikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol találhattunk volna mi közelben valamely posta vagy táviró állomást?

Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenczczel és Gyulai Pál urral maradtam.

Tördemicz felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül Gyula-Keszin, föl a várhegy oldalának virágzó szőlők közt szűk és mély satóuton. A szőlőhegy közepén kis tisztáson leszálltunk a kocsikról s gyalog indultunk utnak fölfelé. -226-

Gyulai Pál ur itt is csak megállott egy ponton s nyakát hátra szegve, esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szurva, harsány hangon kijelenté:

Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Fél óra alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!

Hát hiszen igaza volt. Tapolcza városára s a körüle elterülő völgyön fölséges táj nyilt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szentgyörgy hegyei, szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok, csárdák, malmok, tanyák, utak, dülők, patakok ezer változata.

Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.

S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál ur, a miről még eddig semmit se tudott.

Hangosan beszélgetett Salamon Ferenczczel. S beszélgetés közben lassan-lassan ballagtak a mély uton fölfelé.

A mint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jó képü, szálas termetü paraszt ember, valamelyik gyulakeszi szőlős gazda. De nem a mély uton jött, hanem fönt az útparton a gyepes pázsiton, a szőlőutak végén. -227-

A mint jön: meglátja lent az ut fenekén azt a két úrforma embert. Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvü mind a kettő s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.

Megáll s nézi őket. De Gyulai Pál ur és Salamon föl se tekint, ballag tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is s kiséri őket ott a part tetején fölfelé.

Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz a nagy beszélgetés közben nem halották a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A gazda azonban onnan az utpartról még egyszer hangosan lekiáltott:

Ezt már meghallották. Gyulai Pál ur felnézett a magasba, megállt s nagy fennen visszakiáltott:

Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna ur bizonyosan messze vidékről tévedt erre felé.

– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pinczém előtt már akkor el nem mennek az urak a nélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!

A mély ut csakhamar a felszinre jutott. Ott feküdt mellette a pincze balkéz felől. Kőboltos pincze nádfedelü előépülettel. Kettős ajtaja az utra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörü pázsit. Sietett előre a gazdaember s mire az erdélyországiak oda értek, ő már a nyitott ajtóban állott s egyik kezében a lopótököt lóbálta.

Gyulai Pál ur még ott is tünődött, még ott sem tudott a helyzet magaslatára emelkedni. Salamon Ferencznek kellett őt biztatnia, hogy a pinczébe betérjenek.

S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott, vendégeit is megkinálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál ur a gazdától a maga ingerkedő magas hangján:

– Nehéz feje van az urnak! Nem mondtam már, hogy a pinczém az ut szinén van s hogy az urak a pinczém előtt mentek volna el?

– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy lelketlenség lett volna. Csuffá tenni nem szabad a szegény -229- embert. Azonban ne feleseljünk most már, tessék leülni.

A sajtógerendáról levett az ember egy üveg poharat. Biz az nem volt kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblitette kissé s aztán szinültig eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.

– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem az urakat erőben, egészségben, jó kedvben, békességben. Kik légyenek az urak és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak szerencsével és isten áldásával. Ha pedig haza térnek: bút, bajt, szomoruságot otthon ne érjenek s otthonvalóikat jó egészségben találják. Az én istenem áldja meg az urakat, a miért e mi országunkat jó szivvel meglátogatták.

Gyulai Pál ur mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogyse értette meg, miről van szó. Már nyult a tele pohár után, de a gazda nem adta a kezébe.

Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak azután töltötte meg ismét s nyujtotta egymás után vendégeinek. Salamon Ferencz előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a fiatal paraszt ember ősmagyar ember, a ki minden poharát köszöntővel issza s szivesen adja az utasnak, a mije van, de jó szót vár a maga jó szavára.

Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember Veszprémben is, Zalában is. -230-

Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő mindig ut mellett, a darab szőlő a dülők közt fekszik. A kinek szőleje ut mellé esik: az már oda pinczét épit.

A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt összejárhatja s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól, üres hordó harsány hangon kong.

Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete, hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szive s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A sziv, az agy és az erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást. Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek. Szivnek, agynak és erszénynek hizelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a hizelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza. Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hizelgőnek. A közönség hite időszakonként változik. A uj minisztert mindig lángésznek hiszi, a bukott minisztert mindig szamárnak. Igy van a bankárral is.

Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boros hordó, mint a miniszter, vagy a bankár? A jó -231- bort hiába rágalmazzák, a rossz bort hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve. Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase izlelt.

Az asszonysziv hasonlit sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódit, de gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csinján bánj mindkettővel, mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni mindkettőbe. Üres hordó, üres nősziv egyaránt keveset ér. Ha te miattad lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszivet már csak más töltheti meg.

Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd guruljon le a völgynek. A nőszivet sohase oszd meg mással, borodat sohase magad idd meg. Erre hivd magadhoz jó barátaidat.

A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne sajnálkozzanak rajta.

A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a sütő és főző edények -232- Ide hivja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső pinczéből s itt kinálgatja jó szivvel, szeretettel, vidám orczával. Csak arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.

Drótos tót, bugyros zsidó, babkár, kucséber, vándorló legény, magános czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa arra visz, meg kell kinálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek pedig az isten áldása de mindig jól esnék!

Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csak a satóut mellett fekszik. Mert amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották előljárónak még az olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országut mellett levő pinczéjébe. »Elbujt az utonjárók elől.« E szóval vége lett a becsületnek.

Hát az olyan ember miként utazott, a kit nagy vidéken mindenki ismert, a kinek száz rokona; ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országut mellett levő szőlőbirtokosok közt?

Sehogyse utazott. Vagy éjjel kellett az országuton a pinczék előtt gyors hajtással elszöknie. Apám egyszer -233- a nagy Forintos-harczok idején a márcziusi megyegyülésre indult el Zala-Egerszegre és csakugyan oda ért a májusi közgyülésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni Somogy vármegyének, őszre se ért volna máskép haza.

Ebbe keveredett bele Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz is Csobáncz hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb beleszoktak s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket föltaláltuk: Gyulai Pál urnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra fakadt.

Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha nem hallottam.

Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke multnak szomoru emlékei, annyi dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!

Meleg juniusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, a mint a várurak utján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy, a záporeső, a vizomlás, a kecske és birkanyájak taposása. Nem is út már az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép Gyulaffy-lányok, a várnak deli urnői. Talán öszvérháton, talán szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.

Szilágyi Sándor a történetbuvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár alapvonalait. Itt volt a várur lakása, -234- amott a vendégek palotája, a várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, a hol annyi átok szállott törökre, németre s annyi áldás szállott a mindig üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?

GYULAFFY LÁSZLÓ.

(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy tanusága.)

Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok el a nagyhirü hősről, a mint azokat a hagyomány a mi számunkra megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz mindakettő.

Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobáncz várában.

Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobáncz várába. A követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fujni. Hangja rekedt, szavát alig hallani. -236-

– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram Zrinyi Miklós, nyargalj a királyhoz s mondd meg neki tennenmagad, sok a török Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország határát, jöjjön segitségül.

Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára pattan s a Gönczöl szekerének rudja még alá se fordul, sötét éjjel már ott terem Győr várának kapujánál, beszélni valója van magyarok királyával.

Hajh de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német papnak hosszu miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is elmul, déleste is elmul, mire a lovagot eléje eresztik.

– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a te hatalmad, adj minekünk segitséget, védelmezd meg magyarok országát, magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege

Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt; – hogy hallgatták volna meg a magyar szót?

De hogy a sereg hiába ne henyéljen: a király másnap egy nagy csapattal mégis elment a Csilizközbe vadkacsára vadászni. Ott maradt egy hétig. Az alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait s ontotta a magyar vért.

Ő volt Csobáncz és Tihany várak kapitánya. Ő segitett visszavivni Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél egy török sereget s kétszáz vitéz lovasával ugy gázolta szét a török tábort, mint a párducz a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen nemzetek szeme rajta veszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak még lovai is. Megbámulta maga a király is s fejedelmi asszonyok szemei csak ugy csillogtak, ha rá tekintettek.

S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.

Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrinyi Miklóst megvédelmezni, a törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél a király parancsára, hogy annál Szolimán zultán serege se nem nagyobb, se nem erősebb.

Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen rossz tanács előtt nyitja ki.

Csobánczi és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz minden lovag.

Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz, szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, -238- Szent Mihály napja után való vasárnapon ott legyenek Csobáncz várában. Emberséggel, becsülettel várja őket látja őket Gyulaffy László.

Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagy dolog az, a miért ő az urakat hivatja.

Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a Lengyeltóthi Lengyel urak: András és István urak.

Ott volt Veszprém vármegye főispánja Devecseri Csóron András. S ott volt sógora is Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferencz.

Három Batthyányi jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraibol a gersei Pethők is, László és Ferencz.

Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd ura Sárkány János s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János urak.

Eljött az öreg felső-lindvai, rima-szécsi és szécsi-szigeti Széchy György is s még fiát is elhozta, az ifju Tamás urat.

Megjött az országbiró is, alsó-lindvai Bánffy István, sőt még a főlovászmester is, alsó-lindvai Bánffy László.

Jöttek többen is. Mind rokonok és jóbarátok. Ott voltak a csobánczi és tihanyi hadnagyok és a várbeli és urodalombeli tiszttartók is. Megtelt velük a nagy lovagterem.

Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt a győri táborban a királynál. -239- Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell kihullani a magyar vérnek.

– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hivtalak benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük s engem se láttok többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús fajunknak ott még menedéke lehet.

Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.

– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon? Hiszen Sziget még el se esett, Zrinyi maga is elveri a törököt. Mégis csak kell bízni a királyban. Király – – nem király, még se lehet bízni a németben.

– Két dühös kutya mar bennünket, szeliditsük legalább az egyiket. Én már a némettel tartok, a mig a természetem kibirja. De te Laczkó bátyám, tedd: a mit szived parancsol.

Szegény jó Mihály ur, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év mulva őt is csakugy elárulta a német, mint -240- Zrinyi Miklóst s a szengyörgyi csatában őt is csakugy levágta a török, mint Zrinyi Miklóst.

– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra jöttünk. Azt cselekedjük, a miért ide jöttünk.

– Igy akarom én is atyámfiai. Ne jöjjetek ti én velem napkeletre, én majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok e mi országunkért. Fogjátok meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szivvel, vidámsággal.

A szolgáló emberek az urak közé keveredtek s nyujtották szó nélkül a tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.

Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a kecskelábu nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a németet is s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják mérgesebben, hangosabban.

Közben-közben mindenki kisérletet tett arra, hogy rábirja a vendéglátó urat, halassza el bujdosását jobb időkre.

A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzenczei várkapitánytól.

Szigetvár elesett, Zrinyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére -241- omlott annak, a ki azt őrizte. A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!

Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hirmondó azzal a szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S a mikor elmondta az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért, hogy keserü könnyét hullassa bele.

Most már torozhattok urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet. Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső hős vezére, elveszett ujra három vármegyéje.

Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé Csobáncz várát. Közel ötszáz év óta birták elődei, de ő ott hagyta várát, kincsét, urodalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét s elment örökre.

Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény pánczélos vitéze alatt az Eger patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához, Gyula-Keszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Urodalmának jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is oda hurczoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön. Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.

Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá először. A szent keresztet és istennek áldását nyujtották feléje. A keresztet megcsókolta, az -242- áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzá rohantak népei, csókolták kezét, ruháját, lovát, sarkantyuját. Siratták elbujdosó jó urukat.

De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden vitéze zokogásba tört ki.

Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.

Jó Gyulaffy László ur onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer megnézte Csobánczot és a Balatont.

A hagyomány megmutatja azt a dombot, a honnan még egyszer visszanézett s a honnan visszaküldte utolsó sóhaját.

»Sok halu Balaton, Jó boru Badacsony, Isten hozzád Csobáncz – Engem többé nem látsz.«

Igy beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Ugy is mondják, hogy ezt az utolsó lakoma alatt mondta fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta. Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Ut közben, az utolsó istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zugtak le a hős ajkairól.

Nagy-Vázsonykő felé Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át a Dunán s egy hónap mulva -243- mind a kétszáz vitézével ott volt Kolosvárott II. János magyar királynál.

A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit mesélem el.

Ötven esztendő mulva pör támadt Csobáncz várának urai közt. Beleavatkozott a pörbe a fiskus is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy László ur elvitte-e osztályrészét a csobánczi urodalomból? Kifizették-e őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint pártütőét.

Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi sirbolt üregében. A pör folyamán száz tanut hallgattak ki. Olyan tanukat is kerestek, a ki látta, a ki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz vitézével örökre elhagyta Csobánczot.

Mikor a tanukat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már bevégződött, Bethlen fejedelem háboruja még el nem kezdődött. Német volt tehát az ur tul a Dunán s kevés becsülete a magyarnak.

Öreg, nyolczvan éves jobbágyot faggatott a fiskus, a ki a világot összeharácsolta volna a németnek.

– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztitott, pogánynyal czimboráskodott? -244-

– Azért uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is csak ugy vágta, mint a törököt, tatárt.

Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ily férfiakra pedig még Nagy Miklós is büszke.

A GYULAFFY-LÁNYOK VIRÁGOS KERTJE.

(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden, de a virág most is nyílik.)

Megmutattam a Gyulaffy-lányok virágos kertjét. A hol a vár romba dőlte óta százhatvan esztendő mulva is még az a szegfü virágzott, melynek illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.

Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz nevü csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát. Harmincz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harczot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján. -246-

Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből.

No hiszen dühös lett ezért a német. Boszuval fogadta, hogy visszatér és kő kövön nem marad a várból.

A mig dicső fejedelmünk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De a mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő mulva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.

Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánynyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztitott mindent. Még a kápolna sirboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette.

A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lányok virágos kertje. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta.

Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit -247- boritja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben.

Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára? Hol van büszke tornya? Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyilása felelhetne, de csak zúgás, mormogás minden felelete.

Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek? István ur felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét? László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifju férjével elment volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a kiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek, hogy holttestét oda vigyék vissza? »Miért vigyünk oda aranyos lelkem?« »Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.« -248-

Hát Gyulaffy Róza, a kinek szive meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte? Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könyje, a mikor a vár ablakából el-messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját?

Elmulássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük. Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az őszi bogár hangja.

Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte a Gyulaffy-lányok virágait.

Zsálya, levendula, piros szegfü, fehér szegfü, pünkösdi rózsa most is ott nől az avarban. Ott nyilik szirma, ott árad illata, ott ragyog kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él, mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfü, szömörcze, szarkaláb, árva lányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-illatuk összeölelkezik. Talán a multból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot, melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délczeg mátkájuk süvegére.

A PARASZT ESZE.

(Farkas József kire adja szavazatát? – A divatos alkotmány. – A pártok és az elvek.)

Nagy Miklóssal és Szilágyi Sándorral megnéztük a virágokat s aztán a meredek várkerti uton ballagtunk visszafelé. A hol a szőllők már elkezdődnek, mi is találkoztunk egy gyulakeszi gazda emberrel.

Az ember neve Farkas József volt. Mikor közel értünk hozzá, megállt s jól megnézett bennünket. Azután kalapját megemelve tisztességgel köszönt.

– No az isten áldja meg az urakat, hogy ezt a mi országunkat is meglátogatták.

Épen követválasztás volt. A tapolczai kerületben is két párt állott egymással szemben. Én Farkas József uram politikai nézetét akartam ismerni.

– Kettő. Az egyik jobboldali: Kerkapoly Károly. A másik baloldali: Hegedüs Sándor.

– Nem én. Meghallgattam mindakettőt. Hegedüs urnak jó szava van, nagyon kedvemre beszélt. De ő olyan inczi-finczi fiatal ember, a másik pedig, az a Kerkapoly már idősebb ember, miniszter is volt, sokat forgolódott az ország dolgaiban, hát az bizonyosan jobban tudja, jobban érti az ország dolgát. Én csak arra szavazok.

Elbámultunk ezen az észjáráson. Bölcsesség-e, bolondság-e ez az észjárás: vitatkozzatok fölötte. Bizonyos, hogy uj, érdekes s megfontolásra méltó.

Nagy Miklós szépirodalmi szerkesztő, Szilágyi Sándor történetiró: tehát egyik se törődik sokat a politikával De azért ezentul Farkas uram politikai bölcsessége fölött elmélkedtünk egy darabig. -251-

Vagy jelszó vagy szenvedély. De a jelszót is, a szenvedélyt is elvnek mondják.

Minden kornak és minden tömegnek két elve van, valamint két szarva az ökörnek s két füle a nyulnak. A hány elv: annyi párt.

A tömeg tehát nem egyén szerint választ, hanem párt szerint. Vagy jobboldalit választ vagy baloldalit. Vagy kormánypártit vagy ellenzékit. Igy tanitják, erre izgatják, igy vezetik.

A gyulakeszi paraszt azt mondja: nem okosság. Ő is párthoz tartozik ugyan, erős is a meggyőződése, de már a mikor törvényhozót kell választani, nem arra néz, hogy egyik-másik jelölt milyen párti, hanem arra néz, hogy ő kit tart alkalmas embernek, melyiket tartja alkalmasabbnak, képesebbnek. A melyik az ő paraszt esze szerint jobban megfelel az ország dolgának: ő arra szavaz.

Volt harmincz év előtt egy képviselő: Kuhinka István. Többször választották meg, mindig ellenjelölt nélkül. Egyik választásnál megint csak maga volt a jelölt. Paraszt-küldöttség megy hozzá. A szónok azt mondja neki:

– Nagyságos uram, megint választunk, de nagyságos uram, megint csak maga a jelölt egyedül. Tessék nekünk megmondani, hogyan választhassunk mi egyből? -252-

Egyből bizony nem lehet választani. Legalább két ember kell ahhoz, hogy választani lehessen.

De a gyulakeszi paraszt sejti, hogy a törvényt nem a pártok, hanem egyes emberek alkotják s az országot se a pártok, hanem egyes emberek kormányozzák. Azt meg már nemcsak sejti, hanem igen jól tudja is, hogy a derék ember akármilyen párti, jobb törvényt hoz és jobban kormányoz, mint a nem derék ember, legyen ez bár akármilyen párti.

Nagy korszak nagy pártokat, hitvány korszak hitvány pártokat szül. Beszéljünk a hitvány korszakokról. A legtöbb nemzedék csak ilyeneket ismer. Nagy korszakot kevés nemzedék tud alkotni.

Akad erős akaratu ember. Nagy dicsvágya vagy önző czélja van. Pénzt, asszonyt vagy boszut akar.

Párt nélkül czélját nem érheti. A királynak mindig van pártja, oda akadály nélkül csatlakozhatik. Csatlakozik is a legtöbb.

Néha azonban ez a párt neki nem alkalmas. Minden hely betöltve, minden asszony lefoglalva, minden pénz ostrom alatt.

De pártjának mégis kell lenni. A ki emelje, a ki dicsérje, a ki tőle várjon, tőle reméljen.

Kikeres tehát magának egy elvet. Van a lexikonokban elég. Jó vagy rossz az az elv: nem kérdés. Okos -253- ember nem válogat. A tömeg se válogat. A rablás is dicső elv, ha alkalmas pártja van. A királyok elve rendszerint rablás és gyilkolás, csak hamis néven hirdetik. A királyok azért mégis dicsők és szentek, fölségesek és kegyelmesek, mert pártjuk így hirdeti.

Egy elv: akármilyen. Egy zászló: üde szinek s rajta az elv. Férfiak, kik összeszövetkeznek. Hirlap, mely hazudik és harsog. Készen a politikai párt.

Az elvre nemcsak azért van szükség. Hanem azért is, hogy legyen mit áruba bocsátani. Egy átvezetett pártért, egy elárult elvért sokat adnak a vezéreknek. Gyakran dicsőség is az árulás. A történet ráfogja az elvnek árusára, hogy bölcs ember, mert öntudatosan fölismerte a viszonyok változását, az ország életbevágó szükségeit.

S mindig ez az eset, ha a vezért egész tábora követi az árulásban. Akkor a vezér is bölcs és dicső s a pártja is az. Akkor az lesz az áruló, a ki hiven, becsülettel, de elszigetelten megmarad elve és meggyőződése mellett.

Ha meghalt kend: azt is jól tette kend. A kend két jelöltje ugyan egyaránt derék ember volt, noha mind a kettő miniszter volt, de azért kendnek mégis igaza volt, a mikor nem a pártot nézte, hanem az embert. Ha sokáig élt volna kend, de sok gazembert látott volna kend a hű pártember dicsőségének hamis leple alatt!

De azért ne adja kend át fejét a busulásnak. Kend okos ember s azért meg kell nyugodnia a világ rendjében. -254-

Igy beszélgettünk hármacskán. Abban mégis egyetértettünk, hogy a hitvány korszaknak is ép annyi nagy és jó embere van, mint a nagy korszaknak, csakhogy abban a nagy és jó emberek alusznak vagy félre huzódnak.

Oda értünk a nyitott pincze elé. Még nem láttuk, ki van a pinczében, de Gyulai Pál ur hangját már meghallotuk. Az ő hangja az emberek feje tetején járt. Jó kedve volt.

Betértünk. Mi is megittuk a vendéglátó gazda pár pohár borát s azután ünnepélyesen elbucsuztunk tőle. Meghivtuk, hogy ha valamikor utja isten segitségével Budapestre vezeti: ő is meglátogasson minket.

A JÓ ÖREG KORCSMÁROS.

(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)

A következő napon Sümeghre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villás reggelit. Tapolczán kellet ebédelnünk Mojzer uramnál.

Esős, szeles, hüvös idő támadt, pedig julius tizedike körül volt az évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én sürgettem az indulást, A Bakony egyik sik erdején a Sarvalyi erdőn kellett átmennünk s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.

Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett bennünket. Sümeghen is ő volt vendéglátó gazdánk.

Mojzer uram derék termetü férfiu volt. Nem tudom él-e még? Hatalmas bajuszát mosolygó jó kedvvel -256- pödörintette meg, a mint bennünket Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyilt vendégszeretetét megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.

Nem a haszonért örült. Mi ő neki a haszon? Kedves vendégén sohase volt ő neki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint a milyent kértek. Mindig többet adott, mint a mennyit vártak. Bort pedig olyat adott, a minőnek ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben Szentgyörgy hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő, zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágos kertbe jutott az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.

Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alaku üveg, mint az álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyaku. Czinkotai iczczének hivták hajdanán. De nem iczcze volt az. Belefért három liter is.

Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes czinkotai iczczében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek vagy a kire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.

Utálta a hiteles mértékü üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a mértékkel.

– Mind bolond ember az, a ki kevesebb bort ad, mint a mennyit kérnek. Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál jobban iszszák, annál több fogy el belőle.

– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én emberem mennyit akar inni és miként birja a bort. Ha jól birja: a többi bort is tisztán kapja. Ha nem birja és mégis mérték nélkül akar inni: akkor vizzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem szenvedem.

Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort mindig vizzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a legerőssebb bort is tisztán itta. Ugy rémlik előttem, mintha honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap egész éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor egyiknek se.

De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogyse ment a fejébe, hogyan lehet jó bort vizzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem szánt neki innia.

Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett s idő előtt meghalt. Húsz év előtt történt.

– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége. Hányszor intettem, ne igya a bort vizzel. Nem szabad a természeten erőszakot tenni. -258-

Ezen tul még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.

Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, a milyenben akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába s azt töltette tele, abból ivott s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy hires csutorás, a ki száz számra tudott egyenlő mértékü kulacsot furni. Nagy mesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából készitenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy bádogból holmi edényt, a melynek neve sincs.

A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készitenek s a csikóbőr többé nem ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba, mivelhogy ilyet csak gyüjteményben látna s ott is csak molyetten, szőrekopottan,

Jött a német, urrá lett az országban s megparancsolta, milyen üvegje legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblü, hosszu nyaku, meszelyes és iczczés. Oldalán pöcsétnyomó alaku kétfejü sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost, hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon bort, a milyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német az ehhez való észt és szelidséget. -259-

Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamire való vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.

– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az ur, magam is vele iszom.

A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda, de félig már korszerü kocsmáros. A vendéget a ki költ, szivesen látta, de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hivott magának. S hivott a legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.

A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakitani. Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden ujságot jól tudott, noha sok ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a kucséberek, német borvásárlók, tyukász hienczek és gyolcsos tótok. Ezeket kikérdezte a felől, a mit Bécsben, tengerparton és lengyel széleken tudtak az emberek s e fölött aztán késő éjszakáig elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz s nem az, a mit az ujság irt. Iddogáltak is az urak, de csak ugy mértékkel. Az estét mindig nagy czinkotai iczczés üveg zárta be, melylyel Mojzer uram adományozta meg a társaságot.

De a szél csak fujt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról-órára hüvösebb lett.

Beültünk a hintókba s Mojzer uram oda jött tőlünk elbucsuzni, látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kivánni.

Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi hegy és a Dobos erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a délesti szél, hüvösebb a levegő s tán az eső is nagyobb.

Gyulai Pál ur épen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak mosolygott a kis termetü ember nagy termetü hangján. Oda szólt a mindenesnek:

Kutból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyu.

Jó Szilágyi Sándornak csak ugy rogytak az inai, mikor a bundába beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál ur is nevetett, de azért a bundát még sem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen? Mojzer uram neki is nyakába keritett egyet, a fele bunda a földön úszott utána. Gyulai Pál ur utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön szomoru véget vet nagy súlyával Gyulai Pál ur egyenes testalkatának. -261-

A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolcza népe julius közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt a közönségben egy tudákos zsidó tanitó. Ez kitalálta. Mi vagyunk az eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudzon-öbölbe.

Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e jelenetre. Salamon Ferencz nem egy elmés észrevételt tett bundás állapotunkról.

Képzeljük el nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.

Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára s ugy járja meg a pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.

Mire az Urbér erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is, hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.

Szilágyi Sándor csak észreveszi az országut erdőnyilásán át Sümegh várát. Ott áll a város fölött a bércztetőn, -262- mint óriási korona. Rovátkos falai mint koronacsúcsok; ablaknyilásain át a fényes ég, mint drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany süveg.

A kocsikkal megálltunk pár perczig s gyönyörüséggel néztük a szép tüneményt.

Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton püspök épitette a mult században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek rá.

Sümegh vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor huzamos időkön át. Fönt a várban laktak s nem a várhegy tövében. Innen vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is. Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.

Sümeghi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy Sándor szőlejét. Megnézzük a költő lakását, a hol regéit irta s huszonöt éven át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és irattárt, Biró Márton gyüjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter boros pinczéit is.

De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál ur és Nagy Miklós szerettek volna már minél előbb Budapestre jutni. -263-

A mint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutczára. A nap épen már lenyugodni készült.

Épen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tizesével rohantak az utczán sirva és röfögve a koczák és malaczok, hogy minél előbb ennivalójukhoz jussanak.

Salamon Ferencz megállt s mereven nézte a nyargaló sertéseket. Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét s mintha szemeit törülte volna. Azt hittem, a port törli le arczáról.

– Tordán láttam utoljára a haza siető disznófalkát. Kis gyermekkorom óta most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge korom jut eszembe.

– És eszembe jut az egész kutyaélet, a melyet eddig átéltem. Nem lett volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni s a hazasiető disznófalkában gyönyör ködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!

A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, a kit valaha láttam. Egyike nagy tudósainknak, a kikre nemzetünk büszke. Vére hullott fönmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetlen kincseiből egy koszos malaczot se mondhat magáénak.

A KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.

(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely története. – A halott haza jön a temetőből.)

A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes nagy szobákkal, szellős folyosóval, kis kerttel.

Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilencz év választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák, melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal és Gyulai Pál urral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az az öreg fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.

Ugy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába s arra aranybetüvel vésték be, hogy e házban -265- született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori pulykalegelője s azon a költő szobra.

A ház anyai öröksége volt s Kisfaludy Mihály ur, a költő apja, mint fiatal házas oda huzódott. Később Győrmegyébe, téthi kuriájára telepedett s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott töltötte.

Serdülő korát a tanintézet, ifju korát a háborúk nyelték el. Feleségét, a ragyogó Szegedy Rózát, Vasmegyébe Kámba vitte. Itt élt majdnem hat éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leirása a legnagyobb lángelmék tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümeghi házába, öröklött birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kuria Róza öcscsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.

A sümeghi ház akkor kisebb volt, mint most s nem is oly diszes, mint később. A költő 1810-ben két szobát épitett hozzá s kapuját is átigazitotta s homlokzatát diszesebbé tette. Igy lett csinossá és kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hirneves férfiak, vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok, tudósok, a Kisfaludy és Szegedy-atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt nem egyszer Deák Ferencz és Csányi László és Festetich György gróf, a keszthelyi Georgikon alapitója s fia, László gróf, kivel mindvégig bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb intézetek lelkes ifjai, hogy a mikor a regék szinhelyét, Csobáncz, Tátika, Szigliget, Somlyó várait -266- megnézik, a regék költőjét is lássák s áhitatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.

Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka? Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna, még se volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább megvan svábhegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen. Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem láthatta többé.

Kisfaludy Sándor harmincznégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét éves koráig háboritlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek fészkét sohase pusztitják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta, rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben uj fészket rak, mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában uj otthont alkotnia?

Benéztünk a költő dolgozó szobájába. A hol iróasztala állt: ott lába alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már harminczegy év óta más lakta a házat.

A házat és a sümeghi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát képezi. -267-

A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt iróasztala, azon irótolla, tintatartója és házi sapkája s a sarokban sétabotja. Maga János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigoru rendeletben megparancsolta a vinczellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.

Elloptak mindent. A vinczellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a kézreadó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házisipka helyett egy bagósüveget, az irótoll és tentatartó helyett egy nyullábat s egy darab krétát.

A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott. Tiszttartó-lakás most is.

János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart emelni a költőnek Sümeghen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény, kurucz természetü emberek a Kisfaludyak. Még a ki labancz volt, annak is kurucz vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a püspökséget: pecsovicsnak, osztrák pártinak tartották. Már pedig Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.

Sok adomát halottam a költőről. Hosszu élete, sok oldalu gazdag élete volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerek koromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal koromban, hogy valamikor én is papirost -268- szántok és betüt vetek és konkolyt aratok s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!

De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett leveleiben, én ugy mondom el azokat is, a mint én hallottam.

Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József főherczegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a főherczeg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.

Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer a nádorispánt is megkinálta egy pohár ürmössel.

A badacsonyi ürmös csodálatos finomságu ritka bor. Tudtommal másutt nem is készitik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot lepárolják felényi mennyiségre: igy készül. Szine barna sötét. Ize édes, zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.

– Ha izlik fenségednek, most a szüretkor majd készittetek fenséged számára is.

Volt egy Ág Ferkó nevü gazdája. Nejének megirta, hogy a Ferkó gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.

Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az uraságnak. Maga szállitotta fel Budára a királyi várba mind a két hordót. Ugy egy akónyi lehetett mindegyik. -269-

Megizleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb és ritkább, mint a másik.

Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga számára szürt ürmöst adta a nádorispánnak.

Kisfaludy a király parancsára megirta a nemesi fölkelés történetét. De igazán irta meg. E miatt aztán Kisfaludyt elcsapták, két esztendei munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a jutalma.

Köztudomásu a »Kend az Alvinczi?« története. Nem is mondom el. De érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanuja volt.

A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom felé, a másik része Buda felé -270- vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes csapatai csaknem futva menekültek.

A tiszai megyék fölkelő nemessége épen Győr felé vonult, mikor a hátráló csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignácz ezredes a tiszaiaknak is a hátrálást parancsolta s ugyan ő vezette a visszavonulást. Magán utasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak s itt zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé s hátán hozza a francziát.

Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra ül s megy teljes diszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan nem hitte, de mégis teljes diszben ment, hogy bátoritsa s megtisztelje a nemesi sereget.

Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy fegyvereinek nevezték a nemes fiuk maguk között. Akkor még tűzkövesek voltak a lövőfegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, a mely fogja a tűzkövet és aczélnak, a mely szikrát ad a puskaport meggyujtani. Ámde a fölkelt nemességnek a vérmezőn Alvinczy nevében nem adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se sárkányuk, se aczéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett. Természetesen szurni se és ütni se.

Oda ér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll, sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignácz jelentést tesz Alvinczynek. A fölkelő seregben -271- lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az Alvinczy. Ekkor történt aztán, a mi történt.

A kérdést »Kend az Alvinczy?« egyik tiszai megye valamelyik fiatal nemese tette s ugyan ő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan neki az ifju nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai fegyelmetlenség is indokolt némileg.

Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta a dolgot s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nem sokára Kisfaludy Sándor előtt ujra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is nevetett a dolgon.

– Igaza volt annak a ficzkónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki 25 botot adni.

– – Római katholikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a Kisfaludy-családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbb valónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetü s nem vallásos természetü volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmadozásai közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy-nemzetség ősi dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferencz pártját kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvüeknek látta s a szabadelvüségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. -272- Ebből állott minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap, zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.

A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki kölcsönpénzt, törvényes kamatra.

Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek, tékozlók, könnyelmüek, pártütők, de pap sohase volt egy se.

Franczia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyalogolásban s egy szamárhoz jutott. Felült a szamárra, a mi előtte, az egykori nemesi testőr, a huszár főhadnagy s a délczeg lovas előtt ugyancsak furcsa dolog lehetett. Hanem hát a hol ló nincs, ott a szamár is jó.

Van egy ledér franczia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes régi világban. E monda szerint az Orleánsi Szüz egykor ménszamáron lovagolt. S a szamár ismervén a Szüz isteni küldetését, fejét visszaforditá s utálatos szemekkel rá nézve a Szüzre, emberi szózatot hallatott:

Ez jutott a költő eszébe mikor a szamáron poroszkált Francziaország felé. Az ő szamara is ménszamár volt.

– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás franczia szüznek! -273-

– – Mikor Károly öcscse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is. Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.

Károly öcscse festőmüvész is volt. S maradt utána egy kép, Szent Ferencznek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem tudta, de ezt megtudni Sümeghről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az ut akkor belekerült volna egy hétbe.

De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt irta tehát neki:

– Ha az a Szent Ferencz-kép müvészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt kedves uram öcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha valami rossz mázolás, akkor adja oda a francziskánus barátoknak; ott a többi efféle szent társaságában ellehet.

Volt öcscsének, Károlynak, egy hitelezője, a kivel épen sok baja volt Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé hóbortos német ember.

Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s kivált Kisfaludy -274- Sándornak esett s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen Sándor ellen biztatta föl valaki s hozzá minden hónapban, néha hetenként intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó zsidók és gyolcsos tótok utján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a nevet meglátta: Spiridion.

1832-ben vagy 1833-ban egy kemény, hideg, zivataros, hóförgeteges deczemberi napon beállit a költőhöz egy vad ismeretlen egyéniség. Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos köcsög kalapja is tele hóval.

– Mindjárt megmondom s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik tudni, ma van Szent Spiridion napja.

No épen ez az ember kellett a költőnek. Ugyis épen az tette komorrá, hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal épen most kellett kiadni a Szegedy-atyafiaknak. Mérgesen oda szól a hóbortos némethöz.

A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és köcsög kalapjából.

– Tetszik tudni, én vagyok az a pesti Spiridion, a kinek a nemes Kisfaludy-familia ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem napján látogatom meg adósaimat. -275-

A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és a köcsög kalapot s ugy kilöki a folyosóra, csak ugy nyekken. A bundában és a kalapban volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:

– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján dobom ki házamból.

A költő hatalmas erejü izmos férfiu volt. Történeti arczképe a magas homlokkal és kopasz fejjel alig nyujt hű képet termetes alakjáról.

Haját Milanóban vesztette el 1796-ban, a mikor a milanói várat a francziák bekeritették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz ütött ki. Megkapta a betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a betegséggel, de haja elment s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak dús hajuak s a dús hajzat öcscsének, Kisfaludy Károlynak arczképén jól meglátszik.

Épen hetven éves korában 1842-ben karácson előtt Keszthelyre akart bemenni. Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak s tüskön-bokron át vitték a kocsit. Feldülés lett a vége s a költőnek térdkalácsa s vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen kigyógyult. -276-

Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Márczius 10-ike volt; erős, hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthült s hatalmas hurutot kapott lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen ellenállt s esze ágába se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No hiszen megrohanta öt napi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom napig egy percznyit se aludt s viznél egyéb nem fordult meg szájában. Még se gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset 72 éves korában, 1844-ben történt.

Méltán. Ma a huszadik századot éljük s az ő családi levéltárában a tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három urodalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékut. De egyik dédük anyja miatt sok rossz élczet kellett hallania.

Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi kormányzója. A törökök elfogták s nehéz vasat tettek kezére, lábára s Esztergomban föld alatt sötétben tartották.

Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesitsék. Szarvaskendi Sibrik Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte minden áldozatra. -277-

A török váltságdijul nyolczezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz kősót és tizenkét paplant kötött ki.

Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitünél is. Ez a kétszáz török rabért még többet követelt.

Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának oda adja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.

Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő Szarvaskendi Sibrik-sarjadék is volt, a kivel összetüzni nem volt tanácsos.

Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron vármegyébe. Férjét elküldte valahová.

Megvendégelte a várkapitányt, a hogy magyar nemes asszonyhoz illik. És szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendelylyel.

Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga fejéritette a vásznát, maga himezte ékes virágát. Elfogadja-e a német? -278-

Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, a melyik már volt egyszer Mária asszony harmattestén. Olyat is kapott.

Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemes ifju, a várkapitányt és kisérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.

Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy czafatos főkötőt a fejére kötöttek s ugy küldték be Győr várába.

Csakhogy ez a pendely több várat és urodalmat nyelt el, mint a tizenkét paplan.

A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panaszszal beáztatta nem is Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.

Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt az a Csák, a kitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyüjtöttek. De mire a paplan ára s kiváltképen a pendely ára kikerült s Kisfaludy László a hóhér pallósától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok várból és urodalomból.

Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercze hurczából haza szabadult: átölelte szerelmes hitvesét Mária asszonyt mind a két kezével, megcsókolta mind a két piros arczát bajuszos szájával s talán még valami könyet vagy mit is törölt ki a szeméből. -279-

– Most már ugyan semmink sincs aranyos lelkem, asszony-feleségem, de mégis csak ugy volt jó, a hogy te cselekedtél.

Nos hát a költőnek, mikor jó kedve volt, ugyancsak hallania kellett, miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.

Ha jó kedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt: nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.

Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.

Élt 1750 körül Téthen, Győrmegyében, egy előkelő gazdag nemes urnő. Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt: ugy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy veszprémmegyei egykori jóbarátomnak s birtokos társamnak öreg anyja volt. E barátom neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt s már nem is él. A ki az ő családi leszármazását ismeri, Théten pedig jól ismerhetik: az rájön ama gazdag nemes urnő nevére.

Az urnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranylánczot tettek a nyakára, aranygyürüket az ujjára, arany kösöntyüket a kezére, aranyos mentét hideg tetemére. Igy rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.

Egy-két rossz ember összebeszélt s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a sirt s meg akarta rabolni a halottat.

De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt s mikor a koporsót fölnyitották, felült.

De a jó emberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A szegény öreg urnőnek magának kellett a sirból kijönni, ruháját rendbe hozni s haza ballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek, közel se mertek hozzá menni.

A cselédek fölébrednek, kinéznek s ime látják a halottat halotti ruhájában, a hogy délután eltemették. A tele hold épen rá sütött s a hó is világitott. Jól látták, jól megismerték.

Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták magukra a keresztet és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segiteni egyik se mozdult.

– Keljetek hát föl gézenguzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!

Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó urasszonyát életben is, halálban is.

Ugy rohantak az urnőre, mint a dúvadak, de a mikor hozzá értek: kezét nyalták, hozzá dörgölőztek, jó szivvel üdvözölték. Mintha mondták volna:

Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy szivét, azt a melegen érző szivet szurják keresztül és csak ugy temessék föld alá.

Átszurták-e a holt költő szivét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt meghagyta, még Szegedy Róza életében 1830 előtt kelt. A költő még azután sokáig élt.

A LAKATLAN PALOTA.

(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van, de még sincs vége a könyvnek.)

Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán fél óráig sétálgattunk még a városban s azután leültünk a gazdag estebédhez.

Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal. Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümeghi festő s a Bakonyerdő, a mikor még benne a mammuth lakott.

Kapuszinje alatt falbavert szegen mammuthcsont lóg egy kóczmadzagon. Valami forgócsont vagy lapoczkadarab. Sümeghi határban találták valahol valami árhordta rétegben. A mikor találták: földünk őslakóival még akkor nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami -283- csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be s ott akasztották fel a kapuszin alatt. Vén asszonyok, csacska emberek sokat tudnak arról a csontról mesélni.

Nagyon kegyes, istenfélő öreg asszonynak volt egyetlenegy szép leánya. Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öreg asszonynak vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett, szolgalegénynek hátul volt a helye.

Az öreg asszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se tésztát gyurni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj ez. Adott gyertyát a templomnak; elment bucsujárni Kis-Czelbe, Szent-László Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem használt semmit. Testi fájdalmai is nagyok voltak.

Oda ment hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megczirógatta, könyökét megtapogatta s megigérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.

Ravasz a legény, babonás az öreg asszony. A lánya is csak arra kérte, tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból, kivette onnan s vitte az öreg asszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öreg asszony, hogy ilyen csontja nem is lehet másnak, csak előkelő rangu csodatévő szentnek. Bizonyosan meg is gyógyult tőle. -284-

Másfél száz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja. Mióta Koller püspök fölépitette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümeghi palotáját.

Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult sziv, uzsorás embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!

A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek, mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyilásai, vihar süvöltése a nyilásokon, forgó szél táncza a falromok között, vércse-bagoly a falak oduiban, vad virágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmulás és mégis élet mindenütt. Emlékek a multból, szájról-szájra szálló hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a puszta várat.

Hiszen az öreg asszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel, arczának szabályos redőivel, halk hangjával, szelid beszédével, a mikor ott ül zsölyeszékén s unokái körülveszik s nagy zsivajjal játszanak körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá s megcsókolja vagy a kezét vagy a homlokát.

Arcza szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szive nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából hiányzik a lélek, nem -285- hiányzik a számitás. Megcsalta azokat, a kik imádták. Szelleme fütetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei nincsenek. Nincs, a ki szeresse s nincs a kit szeressen.

Földszinten, emeleten húsz-harmincz szoba és terem egy végben. Mindegyik tele butorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.

Nincs lakója. A ki örömmel tanyázzék benne, a ki édes szeretettel fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek melegsége.

Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a szögletekben. Mintha barlangban volnál: ugy érzed magad a gazdátlan palotában.

A hatalmas Rozgonyiak, a kik szentek voltak az isten előtt s kemény hadvezérek az ellenség előtt. Könyjük hullott az oltáron, vérük a csatatéren s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.

Ott a daczos főpap, a ki kardot kötött a püspöki palást fölé s vitéz hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat Gersei Pethőt s ostrommal vette be Tátika várát. Nem birt vele még az országgyülés se s mikor kárhoztatták, a hitujitás élére állt. -286-

Hát a ki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A hatalmas Ujlaky herczegek utolsó sarja, a kit saját várában vertek agyon a kuruczok, mert hütlenné lett magyar fajához s a hitszegő osztrákhoz szegődött?

Püspökök voltak mind. Soknak ott az arczképe a falakon bajuszszal, szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima szenteskedő arczczal, a mikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal ostromolja az eget s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar nemzetét.

Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül multak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor urrá lehetsz, püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.

»Ej-hujh Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-hujh Sümegh-város, Ott lakik a komiszáros!«

Nem volt valami szép asszony a jó kulcsárnő. S azonfelül csak egy szeme volt. Nem is hivták másnak, csak a félszemü kulcsárnőnek. Már Pécsett is szolgálatában -287- állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar áthelyezte Sümeghre s az ottani palotát bizta rá.

Volt Juliánna asszonynak egy öreg édes anyja s egy öreg czirmos macskája. Azokat is elvitte magával a sümeghi palotába. Édes anyja volt már vagy nyolczvan esztendős, de a czirmos macska életkorát senki se tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase játszott, sőt még czirogatni se hagyta magát.

Nagyravágyás azonban nem bántotta és semmiképen el nem bizakodott abban, hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli finom hussal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az egér mellett. Minden pinczét, padlást összejárt s minden nyavalyás egeret összefogdosott. Hiába! Igy tanitotta az anyja kölyök korában, igy szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem tér.

Hejh ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságu s minden méltóságu főpapok és papi fejedelmek, ha ti bennetek is megmaradna az az erkölcs, a mi a félszemü kulcsárnő öreg czirmos macskájában megmaradt!

Ugyanez az erkölcse volt a félszemü kulcsárnő öreg édes anyjának. Ő is ehetett volna vadhust, hideg halat, pástétomot, marczipánt mindennap, de csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása mellett. Élt is töménytelen esztendeig s talán ma is él. Majorné asszonyom volt a neve. -288-

E nagy egyszerüség kibékité velük az öreg hajdut is. A kinek neve volt »Pál bácsi«.

Igy szólitotta őt az egész város. Serdülő gyerek és öreg ember egyaránt öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.

Régi hajdu volt. Hajdu is, hopmester is, várnagy is egy személyben. János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, a kit szolgált. Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség ugy kivánta, de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, a ki ideig-óráig szálló vendége ugyan a püspökségnek s aztán meghal vagy tovább megy s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy elment primásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmulik majd János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.

Soha le nem tette diszruháját. Ezüstfehér zsinóros világos kék huszárruhája hozzá nőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.

Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a palotába.

Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez hordta a költő leveleit Pestre -289- s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő urnő volt haláláig. Öltözködésben is a vidékbeli urnők mintaképe. Pesti és bécsi megbizásait csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is élnek a vidéken.

A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett lóczán üldögél Pál bácsi. Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet s azt mondja Pál bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte valakit.

Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, a kinek arra vezetett utja, hozza el a könyvet.

– Mit gondol a tekintetes ur? Szent István királyunk alapitott minket, hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?

Pál bácsi szentül meg volt gyöződve, hogy őt magát is Szent István rendelte oda s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.

Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi kisért, hanem a »Nyalka bácsi«.

Ez is hajdu volt s ez is öreg legény. Torzonborz hófehér hajából de egy szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre borotválva, teli vállán csak ugy feszült a dolmány.

Mi volt a becsületes neve az öreg »Nyalka bácsi«-nak, nem tudom. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a -290- könyvtárba beeresztett bennünket s maga megállt ott a nyitott ajtóban s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit csinálunk oda bent.

A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az urodalmak gazdasági irásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve. Urbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyuri terhek kimutatásai; szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési- és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek irásai; megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok; czéh-privilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és átadásának százados inventáriuma; visszahelyezések, hatalmaskodások, kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz iródeáknak, igazgatóknak, főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s urodalmi fiskusoknak ákom-bákom irásai.

Tudós társaság legyen az, a melyik átnézze, sok társzekér, a melyik elbirja az irásokat. Kilenczszáz esztendő óta áll fenn az a nagy birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakitott, mennyi története van ennek kilenczszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezered része van itt s ez is rendetlenül. S ez az ezeredrész is igen sok.

De kevés az a tudomány, a melyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset tudunk még abból is, a mit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok története -291- van nemzetünknek, a mely még nem jutott föl a napvilágra! A melyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papirosfoszlányok őriznek.

Két nagy történetirónk volt velünk. Salamon Ferencz és Szilágyi Sándor. Mindakettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen munkát végezett azóta mindakettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, a mit még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?

A 16-ik század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a magyar nemzet sem.

Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?

Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon és nem is volt soha, a kinek száz év alatt annyi hőse, annyi vértanuja, annyi dicső alakja lett volna, mint volt a magyarnak a tizenhatodik század folyamán.

Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetirók, kik a hősök, vértanuk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le előttünk?

Azt mondták: ezt a könyvtárt Biró Márton püspök alapitotta. A százötven év előtti könyvek vannak ott felhalmozva. -292-

Salamon Ferencz akkor már a Zrinyiek történetét kutatta. S kutatta azt is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrinyi Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő Zrinyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta a magyar törvények gyüjteményének is a Corpus Jurisnak néhány régi kiadását.

Az egyik kiadás boritékjának belső oldalán erős vastag ludtollu irással fel volt irva:

»Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok hiveim, égbeli seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és ti nagy tengerek!«

Mutatta Salamon nekünk ezeket az irásokat s egyuttal felolvasta. De a mikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet s oda dobta egyik asztalra.

Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter a menyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint a hogy az öreg hajdu vigyázott ránk és a kezünkre. Engem boszantott ez a nagy őrködés. Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.

Megkérdeztem, mi a fizetése? Elmondta. A lakáson kivül borban, gabonában ráment a fizetése évenként valami száz forintra. Ezen kivül havonként vagy három forint s viselő és ünneplő hajduruha.

Jól van öreg Nyalka! Kend még a régi világ maradéka. Kend még nem tudja, mitől reng a föld alattunk. Kend még nem azt mondja: munkaadó, hanem azt mondja: uraság. Kend még nem munkás, hanem szolga. Kend még barom. Azt hiszi még, hogy a könyvekben és irásokban vannak a titkok. Pedig a könyvek és irások: a mult s a multnak nincsen titka. A jövendő van tele titkokkal. Kend még a hűségről beszél! Ejh-hajh ez az igazi titok: a hűség.

Gyönyörü kérdés a munkás kérdés. Ezer nagy elmét nehéz munkára hiv, százezer tőkeurat ijesztget, milliók lelkét háborgatja. Elmélet és szenvedély, babona és igazság, hitvallás és káromkodás, vágy és boszu egy -294- szerre. Mindig oldják, soha meg nem oldják. Mert a szabadság, a mindennapi kenyér, a hatalmi erőszak vágya s az emberi önérzet van benne elválaszthatlanul összekeveredve. Az emberi léleknek nincs fölségesebb működése mint a munka. A munka nemesit, azt mondják a bölcsek. De melyik munka?

A melyiket játékból vagy mulatságból, szórakozásból, szabad kényünkből végezünk. Isten, mikor megteremtette a világot, ezer irányban félben hagyta a teremtést. Az ember folytatja a teremtést s a mikor ezt cselekszi: akkor munkát végez.

De vajjon, ha valami elképzelhetlen hatalom azt parancsolta volna s kemény hangon parancsolta volna istennek, hogy fogjon hozzá a teremtéshez s hogy hat nap alatt mulhatlanul megteremtse a világot, különben a rendőrség kezébe jut, birságot fizet, esetleg eltolonczozzák vagy pedig éhezni lesz kénytelen: vajjon oly csodálatos tökéletességgel hat nap alatt elkészült volna-e a világ? Volna-e napunk oly fényes, hajnalunk oly édes, földünk oly virágos, csillagaink oly ragyogók, asszonyaink olyan szépek?

A kényszerü munka nem fölséges s a lelket nem teszi nemesebbé. De az a munka se, a melyet a minden napi kenyérért minden nap el kell végezni nyolcz órán át rendes dijért, nyolcz órán tul szabad dijért.

Hol van annak az embernek szabadsága, a kinek -295- éheznie kell, ha egy napig nem dolgozik s éhen kell meghalnia, ha egy hétig nem dolgozik?

S hol van az az emberlélek, mely nyugodt maradjon, mikor maga körül a szabadságot és tölt gyomrot látja, azt pedig jól érzi, hogy ő csak szabadsága árán töltheti meg gyomrát?

Ott huzódik a jól töltött országut. Két utas jár rajta. Szemközt mennek egymás felé s összetalálkoznak. Az egyik kerek hasu, piros arczu, pörge bajszu, hetyke járásu. A másiknak hasa lapos, arcza hervadt, bajusza kajla, járása csosza. Amannak neve: Erős. Emennek neve: Gyönge. Találkoznak, üdvözlik egymást, szóba állanak egymással.

– Hejh Gyönge, jó hogy találkozunk. Dolgozzál nekem s én eltartalak. De hűséges légy.

Egyik kéz belecsap a másikba, szent a kötés. Szeretet és hűség összebarátkoznak. Uraság és szolga támad.

Támad azonban kétféle veszedelem. Az egyik a tudás, a másik a szükség. Mindakettő örökké sugdos az Erősnek és a Gyöngének fülébe. Bujtogatja őket. Megszólal a Gyönge:

– Hejh te Erős, te nem szeretsz igazán. Kössünk uj szerződést. Nekem jog is kell. Felmondás, megszabott munkaidő s több efféle.

– Jól van te Gyönge, te nem vagy hüséges, kössünk hát uj szerződést. Legyen jogod, elfogadom a felmondást, de megszabom a munkabért. -296-

Megkötik az uj szerződést. Hatóság hitelesiti az aláirást. Az uraság megszünt, helyette munkaadó lesz. A szolga is megszünt, előáll a munkás. Szerződő egyenjogu felek ezentul.

Csakhogy megint ujabb veszedelem fenyeget. Az Erősnek tőkéje van, a Gyönge pedig sokaság. A tőke is hatalom. Két hatalom pedig el nem lehet egymás mellett anélkül, hogy meg ne mérkőzzék.

Az egyiknél elfonnyad a hüség, a másiknál elfonnyad a szeretet. Üres edény a jog, igazsággal és emberséggel kell megtölteni. Földhöz vághatjátok, ha meg nem tölthetitek.

Öreg hajdu – nincs már olyan szolga, a milyen te voltál. Ha van is: kevés van. De olyan uraság is kevés van ma már, a milyen a tied volt.

Mi lesz a jövendő: ez az igazi titok, öreg hajdu, nem pedig az, a mit Biró Márton püspök könyvtárában a könyvek és irások beszélnek. A jog mellé és a szabadság mellé vissza tudjuk-e még valamikor szerezni a hüséget és szeretetet?

Pedig még nem fejeztük be az utazást egészen. Még hátra van a gazdag kékfestő, hátra van Tátika, Keszthely, Héviz és a Kis-Balaton. És hátra van Gyulai Pál urnak erőben, egészségben, jó kedvben való hazaérkezése. Ezekről is beszámolok valahol és valamikor.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UTAZÁS A BALATON KÖRÜL (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.