The Project Gutenberg eBook of A trachisi nők

This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

Title : A trachisi nők

Author : Sophocles

Translator : Gergely Csiky

Release date : January 22, 2021 [eBook #64367]

Language : Hungarian

Credits : Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TRACHISI NŐK ***

SOPHOKLES

*

A TRACHISI NŐK.

FORDITOTTA

CSIKY GERGELY.

MÁSODIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1899.

-2-

SZEMÉLYEK.

Dejanira.
Dajka.
Hyllos.
Kar: trachisi nők.
Hirmondó.
Lichas.
Aggastyán.
Herakles.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

-3-

BEVEZETÉS.

Sophoklesnek ezen tragœdiája nevét a benne szereplő kartól nyerte, ámbár ez a cselekvényre semmi befolyással sincs, s a karok szokása szerint csupán helyeslőleg, rosszalólag, tanácsadólag, vigasztalólag és részvevőleg kiséri a működő személyek tetteit. A tragœdia tulajdonképeni hősnője Dejanira, Herakles szerető neje, ki midőn férje szerelmét biztosítani óhajtja, tragikus tévedése által életét veszi el, s kétségbeesésében utána hal.

Oeneus, pleuroni király leányát a szörnyü folyam-isten, Achelóos kivánta nőül, s a szerencsétlen király-leány már-már áldozatul esett atyja kényszerítésének, midőn Herakles megjelent, s heves küzdelemben legyőzvén a folyam-istent, elnyerte Dejanira kezét. Nemsokára ezután Trachisba kényszerülvén menekülni, utközben a mély Euenos folyón kellett átszállniok. Az óriás termetü Herakles könnyen átkelt, de nejének rá kellett magát biznia Nessosra, a kentaurosra, ki e folyón bérért szokta átszállítni az utasokat. A folyó közepén Nessos illetlen módon találta érinteni a vállán ülő Dejanirát, s ennek sikoltására Herakles tüstént -4- visszafordult s mérgezett nyilával halálra sebezte a vakmerő kentaurost. A boszúvágyó szörny haldokolva azon tanácsot adta Dejanirának, hogy a nyilsebből ömlő vért, mint hathatós balzsamot őrizze meg, mert ennek oly ereje van, hogy általa Herakles szerelmét mindenkorra biztosíthatja. A férje szerelmeért aggódó nő hallgatott ez ajánlatra s Nessos vérét egy edényben magához vette. Herakles Trachisban sem maradt sokáig; új kalandokra indult, Lydiában Omphale királynő szolgaságába került, s már tizenöt hónapja volt távol minden hir nélkül, midőn végre aggódó hitvese azon tudósítást veszi, hogy férje szolgaságából kiszabadulván, Oechaliát, Eurytos király városát, haddal elpusztította, s foglyait előre küldve, az áldozat bemutatása után maga is haza készül; de egyszersmind megtudja azt is, hogy a fogoly nők egyike Jolé, Eurytos leánya, kinek szerelmeért dúlta volt fel Herakles Oechaliát: és itt kezdődik a tragædia cselekvénye, mely Trachisban a királyi palota előtti téren történik. Jolé a darabban mint néma személy szerepel.

-5-

(Dejanira és a dajka a palotából jönnek.)

DEJANIRA.

Az ős időkből származott e példaszó,
Hogy ember sorsát, mig sirjába nem jutott,
Jónak vagy rossznak nem mondhatni biztosan;
De az enyémet, bár nem ére még halál,
Boldogtalannak és gyötrelmesnek tudom.
Hiszen már Pleuron 1) földén, Oeneus atyám
Házában borzalommal tölte el a nász,
Minőt Aetoliában még nem érze nő.
Mert Achelóos folyam volt a vőlegény,
Atyámtól három szín alatt kérvén kezem:
Előbb bikának látszott, majd gyűrüzve jött,
Mint tarka sárkány, végre emberforma lett
Ökörfejjel; bozontos állán gazdagon
Csorogtak a forrás vizének árjai. 2)
Ily vőlegényhez jutva én boldogtalan,
Inkább halál után epedtem szüntelen,
Mintsem megoszszam a násznyoszolyát vele.
Hosszú idő multával végre megjelent,
Nagy örömömre, Zeus s Alkméne hős fia; 3)
S amazzal harczra kelve győzedelmesen,
Megmente tőle; mint történt a küzdelem,
Nem mondom el, mert nem tudom; ki rettegés
-6- Nélkül végig nézhette, hadd beszélje el.
Én félelemtől elkábulva ültem ott,
Nehogy szépségem majdan kínommá legyen.
A harczbiró Zeus végét jóra forditá,
Ha mégis jó volt; mert mióta Herkules
Választott nője lettem, folyton rettegés
Gyötör miatta; egyik éj meghozza őt,
A másik éj elűzi új munkák után.
Vannak bár gyermekink, de egyszer látja csak,
Mint a földmives távol fekvő telkeit
Csak akkor látja, ha aratni, vetni jő.
Ebből áll férjem élte: egyre majd haza,
Majd meg hazulról küldi őt szolgálata, 4)
És hogy most minden munkának végére járt,
Félelmem most miatta még sokkal nagyobb.
Mert a mióta megölé hős Iphitost, 5)
Száműzetésben, idegen födél 6) alatt
Élünk Trachisban, és nem tudja senki sem,
Hová ment férjem; azt tudom csak, hogy nekem
Merő gyötrelmet hagyva hátra, távozott.
Ah! csaknem bizton sejtem, hogy baj érte őt.
Mert nem kevés idője mult, tizen felül
Öt holdja már, hogy hirt nem adva elmarad.
Szörnyü baj történt; hisz midőn eltávozott,
Ez irást hagyta hátra, melyért annyiszor
Imádkozám, nehogy balvégzetű legyen.

DAJKA.

Oh úrnőm Dejanira! sokszor láttalak
Könyhullatások és kinos panasz között
-7- Herakles távozásaért kesergeni;
Engedj tehát kevés szót szólnom, ha ugyan
Rabszolgától tanácsot a szabad vehet:
Miként van az, hogy annyi gyermeked levén, 7)
Férjed keresni még sem küldöd egyikét,
Hyllost kivált, a kit leginkább illet ez,
Ha atyja boldogságát szívén viseli?
De itt közelg im fürge lábbal ő maga,
S ha mit mondék, helyes volt, itt az alkalom,
Tanácsomat követve felhasználni őt.

(Hyllos fellép.)

DEJANIRA.

Oh gyermekem, oh én fiam! Nemes szavak
A nemtelentől is jöhetnek; im e nő,
Rabszolga bár, szabadhoz méltóan beszélt.

HYLLOS.

Mi volt az? Mondd anyám, ha szabad hallanom.

DEJANIRA.

Hogy oly régóta távolban levő atyád
Hollétét nem kutatni, szégyent hoz reád.

HYLLOS.

Hiszen tudom, ha szóbeszédnek hihetek.

DEJANIRA.

És mely hazában hallád lenni őt, fiam?
-8-

HYLLOS.

Mondják, a mult év folytán hosszu ideig
Egy lydiai asszony rabszolgája volt.

DEJANIRA.

Ugy mindent várhatunk, ha ezt is eltüré.

HYLLOS.

De mint hallottam, innen már kiszabadult.

DEJANIRA.

S most hol van, élő vagy halott? Mit mond a hir?

HYLLOS.

Euboea földén Eurytos városát 8)
Haddal támadta meg, vagy készül ellene.

DEJANIRA.

Tudod-e, oh fiam! hogy biztos jóslatot
Hagyott számomra hátra ez ország felől?

HYLLOS.

Mily jóslatot, anyám? Ezt még nem ismerem.

DEJANIRA.

Vagy életének végét éri e helyen,
Vagy győzve harczán, boldogságban tölti el
Jövőre élte hátralévő napjait.
Válságos helyzetében nem sietsz, fiam,
-9- Segítni őt? Holott megmentve életét,
Mentek vagyunk, s ha elvesz, elveszünk vele.

HYLLOS.

Igen, anyám, megyek; s ha ezt a jóslatot
Ismertem volna, ott lennék régóta már;
De hallva most, el nem mulasztok semmit is,
Hogy mindenről megtudjam bizton a valót.
Bár megszokott szerencséjét ismerve, nincs
A félelemre s csügggedésre nagy okunk.

DEJANIRA.

Menj hát fiam! a későn érkezőnek is
A jó szerencse, melyet hall, hasznára van.

(A dajka a palotába, Hyllos másfelé távozik. A kar fellép.)

KAR. 9)

Első versszak.

Te kit a csillaghimes éji homály
Elhunyva szül és újra ölébe temet,
Helios, oh ragyogó nap! 10)
Kérve kérdlek, hol van Alkmene fia, mondd, hova lett,
Oh mondd, sugárfényben lobogó tünemény!
A tenger árján nyugszik ő, vagy a világ mely oldalán.
Oh mondd, ki mindent látsz szemeddel.

Első ellenversszak.

Im érte mint árva madár epedez,
Meg nem szünő vágygyal Dejanira, kiért
-10- Annyi csatára kelének!
Nyugtató álomra ah! nem hunyja kisirt szemeit,
A távozott férjért remeg egyre szive,
S osztatlan ágyán gyötrelemben várja szörnyü végzetét,
Boldogtalan sorsán kesergve.

Második versszak.

Mint ha a tenger özönlő
Habjai összetolulnak,
S éjszaki, déli vihar közt
Tornyosul egyre az ár:
Ugy hajtja a kadmosi törzs 11)
Fiát nehéz harczai közt
A viharos sors, Kreta zajos
Tengereként. 12) De lépteit
Isteni kéz megóvja
Hades szomorú lakától.

Második ellenversszak.

Halljad azért ajakimról
Szende szavakkal a feddést:
El ne riaszd kebeledből
Égi remény vigaszát.
Bánattalan sorsot a föld
Fiára nem küld soha sem
Jupiter, a mindenségnek ura.
Váltva kereng fejünk felett
Bánat, öröm, miként az
Ég csillaga forg körében.
-11-

Végdal.

Az éji csillagsereg
Sem marad helyén örökre,
Sem nyomor, se’ kincs; tovább
Megy innen és amarra tér
Felváltva bánat és kedv.
Reményt ez adjon, oh királyi nő! neked
Szünetlenül. Hisz’ ki látta, hogy Zeus
Segély nélkűl hagyá övéit!

(Dejanira, ki ezalatt a háttérbe vonult, előre jő.)

DEJANIRA.

Azért jövél, mint sejtem, mert jól ismered
Fájdalmamat; de bár ne éreznéd soha,
Mit szívem szenved, a mint most sem érezed.
Saját tanyáján lakozik az ifjuság,
Hol nem kinozza őt az isten lángheve.
Sem zápor, sem vihar nem gyötri életét;
Örömben, könnyü szerrel tölti napjait,
Mig fölcseréli nő nevével a szüzét,
S az éji gondból osztályrészét elnyeri,
Majd férjeért aggódva, majd szülöttiért.
Önnön sorsát szemlélve, akkor érzené,
Melyek rám súlyosodnak, a gyötrelmeket.
Könyhullatásra hajh! volt már elég okom.
De olyant mondok most, minő eddig nem ért.
Hogy végutjára kelve elhagyá lakát
Herakles fejdelem, egy régi iratot
Hagyott számomra itthon, s az volt irva rá,
-12- Mit eddig bár sok küzdelemre indula,
Egyetlen egyszer sem mert nyilvánitani,
Mert mindig tettre indult s nem meghalni ment.
De most, miként ha már nem volna, megszabá,
Mit nyerjek özvegyrészemül, s az atyai
Birtokból mennyi illet minden gyermeket,
Időt határozván: ha esztendőn felül
Távol marad honunktól három hónapig,
Úgy vagy halál lesz sorsa ez idő alatt,
Vagy áthaladva a megirt határnapon,
Baj nélkül tölti hátralévő életét.
Mondá, ily véget rendelt a nagy istenek
Határzata Herakles fáradalminak;
Igy hirdeté ezt Dodonában egykoron
Az ősi tölgyről két galambnak jós-szava. 13)
S itt az idő, mely megmutatja a valót,
Miként kell a jóslatnak teljesülnie.
Azért oh kedvesim! gyakorta felriaszt
Legédesb álmomból a szörnyü rettegés,
Hogy túl kell élnem a férjek legjobbikát.

KAR.

Légy jó reménynyel; im füzérrel homlokán,
Örömhirt hozva, itt közelg egy férfiú. 14)

(A hirmondó fellép.)

HIRMONDÓ.

Legelső hirnökül jövök, félelmedet
Elűzni, Dejanira! Alkméné fia,
-13- Tudd meg hát, él s a győzedelmes harcz után
Zsengéit küldi a hon istenséginek.

DEJANIRA.

Mit mondasz, oh öreg! mi szót kell hallanom?

HIRMONDÓ.

Hogy nemsokára hőn óhajtott férjedet
Házadban látod győzedelmi fény között.

DEJANIRA.

S mily idegen vagy polgár mondta ezt neked?

HIRMONDÓ.

Lichas, a hirnök hirdeté a legelőn
Nagy néptömegnek ezt. Alig hallám szavát,
Hozzád siettem tüstént első hirnökül,
Hogy dijat nyerjek tőled és kegyelmedet.

DEJANIRA.

S miért nincs ő még itt, ha ily jó hirt hozott?

HIRMONDÓ.

Nem oly könnyű ezt véghezvinni, asszonyom!
Mert Meliának 15) összes népe állja őt
Körül kérdésivel, s igy nem mehet tovább;
Kiváncsian mindenki vágy őt hallani,
S el nem bocsátja, mig nem hallott eleget.
Igy kedve ellen kedvükért még ott marad,
De nemsokára szinről szinre láthatod.
-14-

DEJANIRA.

Oh Zeus, ki Oeta szűz virányain honolsz, 16)
Nekünk is adsz hát valahára örömet!
Ujongjatok, oh asszonyok! a házban úgy,
Mint a falon kivül; mert nem remélt öröm
Világát kelti most e hir fejem fölé.

(Dejanira a palotába megy. A hírmondó másfelé távozik.)

KAR. 17)

Zengjen ujongva most öröm
Danája csarnokidon
Oh nászi lak! Vegyüljön egybe hangotok,
Legények, zengve pártfogónkat,
Apollót, a nyilast! De zengjen
Pæant is, Pæant 18) dalotok, oh
Szűzleányok! És ortygi Artemist
Áldja az ének, a szarvasölőt is, a fáklyatüzűt, 19)
És a nymphaserget. 20)
Magasra szökellek, és a síp
Dalának ellenállni nem tud a szivem.
Immáron a borostyán, 21)
Evoé! 22) felizgat,
Tánczra hajtva Bakchos égi mámorában.

(Dejanira kijő a palotából.)

Ió, ió, Pæan! 23)

(Lichas és kisérete fellép a fogoly nőkkel, kik közt van Jolé.)

Ime, drága asszonyom,
-15- Tekintsd saját szemeddel,
Előtted állnak immár.

DEJANIRA.

Jól látom, kedves asszonyok; nem csalta meg
Szemem figyelmes őrködését e menet.
Örömmel látom oly hosszú idő után
A hirnököt, ha ő is örömet hozott.

LICHAS.

Jóval jövünk valóban s jó üdvözletet
Érdemlünk, asszonyom! Ki bátran harczola,
A férfiút jó szó jutalma illeti.

DEJANIRA.

Mondd, kedves ember, legelőször azt, miért
Leginkább vágyom: élve látom Herkulest?

LICHAS.

Én bizonyára jó erőben hagytam őt,
Életben, virulóan, kórtól mentesen.

DEJANIRA.

Hol? Itthon-e vagy idegen földön? Beszélj!

LICHAS.

Eubœa partján, hol oltárt emel s a föld
Gyümölcseit Kenæos Zeusnak szenteli. 24)
-16-

DEJANIRA.

Fogadást teljesitve, vagy jóslat szerint?

LICHAS.

Fogadásból, hogy meghóditá fegyvere
E nők hazáját, kikre most szemed tekint.

DEJANIRA.

De istenért, kik hát ezek, ki lányai?
Ha nem csal sorsuk, részvételt érdemlenek.

LICHAS.

Megvéve Eurytost, őket szemelte ki
Herakles önnön s istenek sajátjaul.

DEJANIRA.

E vár előtt tölté el hát a végtelen
Hosszú időnek számlálhatlan napjait?

LICHAS.

Nem; Lydiában tölté a legtöbb időt,
S mint maga mondá, nem szabadságban, hanem
Rabszolgaként. De asszonyom, nem kell ezért
Haragra lobbanod, mert Zeus rendelte igy.
A barbar Omphalénak eladatva, itt
Töltött egy teljes évet, mint mondá maga.
De e gyalázat úgy megsebzé bensejét,
Hogy megfogadta egyben esküt tett reá,
Rabságra vetni nőstül, gyermekestül azt,
-17- Ki rá hozá e szégyenitő szenvedést.
S nem esküdött hiában; hogy megtisztula,
Serget toborzott és Eurytos városa
Ellen vonult; mert a halandók közt csupán
Csak őt okolta minden szenvedéseért;
Kinek házát, hogy régi jó barátjaként
Meglátogatta, sértő szókkal illeté,
S gyakorta rossz lelküleg ingerlé szivét,
Mondván: Herakles íja bár bizton talál,
A nyilcsatában többet érnek fiai;
Szemére hányta aztán, hogy nem is szabad,
Hanem csak szolga; s végre bortól ittasan
Kidobta házából. Haragra gyúlt ezért,
S hogy a tirynsi 25) halmon látta Iphitost,
A mint fürkészte eltévedt mének nyomát,
Másutt kalandozván szemével, másfelé
Eszével: a tornyos szirtről ledobta őt.
E tette volt az, mely Zeust, az Olymp urát,
Mindennek apját, felbőszíté ellene;
S rabszolgaként eladta, mert nem tűrheté,
Hogy csellel gyilkolá meg annyiak közül
Ez egyet. Ám ha nyiltan áll boszút, jogos
Győzelmét megbocsátja Zeus kétségkivül.
A gőgös sértést istenek sem kedvelik.
De kik gonosz nyelvökkel hetvenkedtenek,
Hades lakóivá lettek mindannyian,
És rabbá városuk. Kiket most látsz, e nők,
Gyászos sorsot cserélve boldogságukért.
Im hozzád jönnek. Férjed igy parancsolá,
S parancsát teljesitem, én, hű embere.
-18- Őt is magát, mihelyt a tiszta áldozat
Be lesz mutatva ős Zeusnak győzelmeért,
Azonnal várhatod. Sok szép szavam között
Ezt hallanod bizonynyal a legédesebb.

KAR.

Öröm derül reád most, oh királyi hölgy!
E nőket látva s hallva a hirnök szavát.

DEJANIRA.

Miként ne örvendeznék szivem mélyiből
Férjem szerencsés helyzetének hallatán?
Szükségkép hozzá kell járulnom nékem is.
De jó megfontolás rettegni kényszerit,
Nehogy bukás is érje majd a boldogot.
Mély szánalom fogá el szívem, kedvesim,
Im e szegények láttán, kik hazátlanul,
Árván bolyongnak idegen föld térein,
S talán szabad szüléktől nyerve éltöket,
Osztályrészük most a rabszolga sorsa lett.
Oh bajháritó Zeus! ne lássam azt soha,
Hogy ily keményen sujtod ivadékomat.
S ha mégis tennéd, vajh’ ne éljek akkor én!
E nőket látva, oly nagy félelem gyötör.

(Joléhoz.)

Ki vagy te, oh boldogtalan ifjú leány?
Még hajadon? Vagy anya? Nem, külsőd szerint
Mindebben járatlan vagy, de nemes szülött.
Lichas, kinek leánya ez az idegen?
-19- Ki volt az anyja? Mely atya nemzette őt?
Beszélj! mindnyája közt legjobban szánom ezt,
Ki egyedül látszik balsorsát érteni.

LICHAS.

Mit tudjam én? Mit kérdesz engem? Meglehet,
Nem a legaljasabb családból származott.

DEJANIRA.

Királyi törzsből? Tán Eurytos magzata?

LICHAS.

Én nem tudom; nem is kérdeztem hosszasan.

DEJANIRA.

Nem hallád egyik útitársától nevét?

LICHAS.

Nem ám; hallgatva végezém el dolgomat.

DEJANIRA.

Mondd hát te, oh boldogtalan, magad; hiszen
Balsors az is, ha nem tudjuk kilétedet.

LICHAS.

Bizonynyal fel nem nyitja most sem ajkait,
Mint eddig sem tevé; egyszer sem hallatá
Szavát az úton, sem halkan, sem hangosan;
Hanem nehéz sorsán kesergve, szüntelen
Csak sir, szegény, mióta elpusztult honát
-20- Elhagyta. Bizonyára keserű e sors,
Mely érte őt, de elnézést is érdemel.

DEJANIRA.

Hagyjuk hát nyugton, és a mint kedvére van,
Vonuljon palotámba; újabb bánatot
A meglevő bajokhoz tőlem ne vegyen;
Elég ez is már. Menjünk most mindannyian
A ház felé, hogy te siess, hová akarsz,
Én meg, mint illik, oda benn rendet tegyek.

(Lichas a foglyokkal a palotába megy. Dejanira utána akar menni, de a hirmondó fellép és elállja útját.)

HIRMONDÓ.

Maradj még itt egy pillanatra, hogy ezek
Távollétében halld, házadba kit vezetsz,
S megtudd, a mit kell, és mit eddig nem tudál.
Mert mindezek felől jól értesültem én.

DEJANIRA.

Mi ez? Mi végre állod így el útamat?

HIRMONDÓ.

Maradj s figyelj; nem volt hiú beszéd, előbb
Mit tőlem hallottál; hiszem, most sem lesz az.

DEJANIRA

És vajjon vissza hivjam-e a többit is,
Vagy csak velem s e nőkkel kivánsz szólani?
-21-

HIRMONDÓ.

Veled s ezekkel szólok; a többit bocsásd.

DEJANIRA.

Eltávoztak már, mondd tehát, mi szándokod?

HIRMONDÓ.

E férfiú, ki most beszéle, semmiben
Sem monda igazat; vagy most hamis követ,
Vagy akkor volt hazug, midőn előbb beszélt.

DEJANIRA.

Mit szólasz? Mondd ki tisztán véleményedet;
Nem értek semmit abból, a mit hallatál.

HIRMONDÓ.

Ez ember önnön ajkiról hallottam én,
Számos tanúval, hogy csupán ez ifju lány
Végett hóditá meg Herakles Eurytost
S magas tornyú Oechaliát; az istenek
Közt Eros volt csak az, ki harczra birta őt,
S nem szolgasága Lydiában, Omphale
Rabságában, nem Iphitos halála sem;
S ezt elmellőzve, most ellenkezőt beszél.
Nem birhatván Herakles arra Eurytost,
Hogy lányát titkos nászra adja át neki,
Hiú ürügykép fölkap egy csekély panaszt,
S haddal rohan e lány honára, hol – miként
Amaz mondá – Eurytos ült a trónuson;
Megölte atyját, a királyt, és városát
-22- Kiirtá. S most, mint látod asszonyom, haza
Jő, nem terv nélkül – mint a többit – küldve ezt,
Nem is rabszolgaként; távolról se reméld;
Hogy is lehetne igy, ha vágytól ég szive?
Jónak tartám, királyné, mind elmondani,
Mi a hirnök szavából tudtomul jutott;
Sokan hallották ezt a trachisi
Piacznak kellő közepén s rásüthetik
Hazugságát. Ha mit mondék, nem kellemes,
Sajnálom, ám igazság volt minden szavam.

DEJANIRA.

Oh jaj, hová jutottam én boldogtalan?
Mily romlást fogadék be öntudatlanul
Tetőm alá? Oh én szegény! Nem névtelen
Hát e leány, mint kisérője esküvék?

HIRMONDÓ.

A mily szép szemre, születésre oly nemes;
Mert atyja Eurytos, s hazájában neve
Jolé volt; törzsét nem nevezte meg sehogy
A hirnök, mert bizonynyal nem kutatta azt.

KAR.

Pusztuljanak a gonoszok, s ha mind nem is:
Az veszszen, ki méltatlan rosszat titkon űz.

DEJANIRA.

Oh mit tevő legyek most, asszonyok; holott
Egészen elkábítnak a hallott szavak?
-23-

KAR.

Menj és kérdezd ki Lichast; kétségen kivül
Elmond mindent, ha szigorún kivallatod.

DEJANIRA.

Megyek tüstént; tanácsod nem volt esztelen.

HIRMONDÓ.

Hát én maradjak, vagy más egyebet tegyek?

DEJANIRA.

Maradj, im önszántából és nem hirnököm
Által hivatva, itt jön ő a ház felől.

(Lichas kijő a palotából.)

LICHAS.

Mily választ küldesz Heraklesnek, asszonyom?
Beszélj; mint látod, induló félben vagyok.

DEJANIRA.

Miért sietsz oly késő érkezés után,
Holott beszélgetésünk meg sem újitám?

LICHAS.

Ha van mit kérdened még, im jelen vagyok.

DEJANIRA.

S igéred-e, hogy igazat fogsz mondani?
-24-

LICHAS.

A nagy Zeus látja, azt mindenben, mit tudok.

DEJANIRA.

Ki hát e nő, kit épen most hozál ide?

LICHAS.

Eubœából való; ki lánya nem tudom.

HIRMONDÓ.

Te ember, nézz reám! Tudod kivel beszélsz?

LICHAS.

Te meg miért fordulsz e kérdéssel felém?

HIRMONDÓ.

Felelj, ha eszeden vagy, kérdésemre csak.

LICHAS.

Kivel beszélek: Dejanira, Oeneus
Leánya, Herakles neje – ha csak szemem
Nem lát rosszul – s királynőm és úrnőm nekem.

HIRMONDÓ.

Ezt, épen ezt akartam tőled hallani.
Urnőd tehát ő, azt mondod.

LICHAS.

Valóban az.
-25-

HIRMONDÓ.

Nos hát, mi büntetésre tartanád magad
Méltónak, ha kitünnék, hogy megcsaltad őt?

LICHAS.

Hogyan? Megcsaltam? Mily talányokban beszélsz?

HIRMONDÓ.

Én nem; de te bizonynyal ebben sántikálsz.

LICHAS.

Megyek; rég balgaság volt, hogy hallgattalak.

HIRMONDÓ.

Nem addig, mig egy kis kérdésre nem felelsz.

LICHAS.

Beszélj, mi kell hát; látom nem vagy szófukar.

HIRMONDÓ.

A hadifoglyot, kit e házba vezetél.
Bizonynyal ismered?

LICHAS.

Mondám. Mért kérded ezt?

HIRMONDÓ.

Nem mondtad e leányról, kit most nem akarsz
Ismerni, hogy Jolé, Eurytos magzata?
-26-

LICHAS.

Kinek mondám? Ki az, honnan jő, hol van az,
Ki bizonyságot merne tenni ellenem?

HIRMONDÓ.

Akárhány polgár. Trachis nyilvános terén
Saját ajkadról hallá ézt nagy néptömeg.

LICHAS.

Igy mondám hallomásból; ám hirt hordani
S határozottan szólni – két külön dolog.

HIRMONDÓ.

Miféle hirt? Nem esküvéssel állitád,
Hogy e leányt mint Herakles nejét hozod?

LICHAS.

Én, mint nejét hozom! Az istenekre, mondd
Kedves királyném, kicsoda ez idegen?

HIRMONDÓ.

Oly ember, a ki hallá tőled, hogy e lány
Kedvéért dőlt meg a város; nem Lydia
Okozta pusztulását, csak a szerelem.

LICHAS.

Kergesd el ezt az embert, oh úrnőm! Hiszen
Őrülttel nem fecseghet józan férfiú.
-27-

DEJANIRA.

Nem, Zeusra, a ki Oeta erdős ormain
Szór villámot – ne titkolj tőlem semmit el.
Hisz nem hitvány asszonyhoz intézed szavad,
Ki ne ismerné emberek természetét,
Hogy egyben mindig nem találnak örömet.
Mind esztelen, ki Erossal csatára száll,
Bajvívóként kezét emelve ellene;
Hisz istenek felett is győz, ha kedve jő;
Győzött felettem is, miért ne másokon?
Botorság volna kárhoztatnom férjemet
E szenvedély miatt, mely keblét égeti,
Vagy e leányt, ki semmit el nem követett,
Mi szégyent hozna rá, vagy bánatot reám.
Távol van tőlem! De hazudni ha talán
Gazdád tanitott, nem szép dolgot tanulál;
Ha meg te voltál tenmagadnak mestere,
Úgy jó óhajtván lenni, rosszként állsz elő.
Mondd hát ki hímezés nélkül az igazat,
Szabad emberre szégyen a hazug neve.
Ne is reméld, hogy eltitkolhass valamit;
Mert soknak elmondád, kitől meghallhatom.
Ha félelem tart vissza, nincs reá okod,
Hisz a bizonytalanság jobban gyötrene.
Mi bajt okozhat a valót meghallanom?
Nem szeretett-e sok más nőt már Herkules?
És egyikét sem érte tőlem bántalom,
Sem rossz szó e miatt; bizonynyal erre sem
Száll haragom, bármily forrón szeresse őt;
-28- Sőt inkább szánalommal nézek rá, hiszen
Szépsége volt az, mely megrontá életét,
S szülőföldét feldúlta és rabbá tevé
Szándéka ellen. Ámde hagyjuk a maga
Útjára ezt. De téged intelek: lehetsz
Mindenkihez csalárd, de engem meg ne csalj.

KAR.

Fogadd a jó szót, úgy panaszra ellene
Nem lesz okod, s kiérdemled hálámat is.

LICHAS.

Látom kedves királyné, nem vagy oktalan,
És ember dolgát embermódra fontolod:
Elmondok hát mindent, semmit sem titkolok.
Valóban úgy van, mint ez ember állitá.
Forró szerelmi lángra gyúladt egykoron
E lányért Herakles, s miatta verte le
Oechaliát, szegény hazáját, fegyvere.
S ezt ő (mert meg kell adnom, a mi illeti)
Nem titkolá s titkolnom nem parancsolá;
Én voltam, oh királyné! a ki vétkezém,
Rettegvén ily beszéddel kebled gyötreni, –
A bűnös én valék, ha bűnnek tartod ezt.
És most, hogy mindent, a mi történt, megtudál:
Férjednek úgy mint tenmagadnak kedveért,
Légy e leányhoz jó szivvel, s miként előbb
Beszéltél róla, tartsd meg állandón szavad.
Mert őt, ki hős karjával minden mást legyőz,
Legyőzte e leány szerelme teljesen.
-29-

DEJANIRA.

Ez szándokom, s a meglevő bajt nem fogom
Sulyosbbá tenni istenek ellen való
Haszontalan küzdéssel. Térjünk vissza most
A házba, hogy átadjam izenetemet,
S ajándokáért, mint illik, viszont az én
Ajándokom; üres kézzel nem volna szép
Távoznod, a ki nagy csapattal érkezél.

(Dejanira és Lichas a palotába mennek. A hirmondó másfelé távozik. A kar egyedül marad.)

KAR. 26)

Első versszak.

Örökös diadal koszorúzza dicső Kypris fejét. 27)
Nem hozom fel
A nagy isteneket, se miként szedi rá Kronosfiát,
Sem komor éjjeli Hadest,
Sem Poseidont, földeket a ki remegtet. 28)
Ám Dejanira kezéért
Mi dühös viadal vala ketteje közt!
Mi szörnyü küzdelemre keltenek
A csatatér fövényén.

Második versszak.

Achelóos az egyik, alakja bikáé, szarva nagy,
Négy a lába,
S rohan Oenia tájairól; 29) s a ki szembe száll vele,
Bakchosi Theba felől jő,
-30- Rázva kézíját, gerelyét s buzogányát:
Zeus fia ő. Az aráért
Vadul összerohannak a tér közepén;
S a harcz birája Kypris egyedül,
Nászöröm alkotója.

Végdal.

Felharsan az öklök és íj zaja most,
Egyben megrecseg a bika szarva;
Birkózva egymást
Átölelik, dühösen összecsapódnak
Homlokaik, nyög a két mell.
S távol halmon ül a
Szép, gyöngéd menyasszony,
Várva a hőst, várva vőlegényét.
E harcz felől anyjaként beszélek.
Kisirt szemekkel, kesergve várt ott
A szűz, a harczi díj,
Elszakadva e nyomban anyja
Mellől, árva üszőként.

(Dejanira lopva jő a palotából).

DEJANIRA.

Mig a fogoly leányokhoz búcsúszavát
Intézi vendégünk a házfalon belül,
Titokban hozzátok siettem, kedvesim,
Hogy elbeszéljem, mit készite két kezem,
S előttetek sirassam szenvedésemet.
Mert, úgy hiszem, nem szűzleány, de asszony az
Kit felfogadtam, mint nagy terhet a hajós,
-31- Érzelmeim szégyenletes jutalmaul.
És most egy ágyon ketten várunk ölelő
Karokra. Igy fizet Herakles engemet,
Ki mindig jónak és hűnek neveztem őt,
És házát oly hosszú időn át őrizém.
Bár nem tudok haragra gyúlni ellene,
Ki oly gyakorta lett e kórnak rabja már;
De mely nő volna képes, egy fedél alatt
Lakozni ezzel, egy nászt osztva meg vele?
Látom, miként nő ifjuságban e leány,
És én miként fogyok; gyönyörrel néz a szem
Nyiló virágra, hervadótól elriad.
Félek hát, hogy Herakles név szerint uram
Lesz bár, de férjül majd ez ifjabb birja őt.
Hanem haragra gyúlni, mint mondám, eszes
Nőhöz nem illik; s e bajon segiteni
Módomban áll még. Halljátok hát, kedvesim:
Elrejtve érczedénybe régen őrizem
Egy ősi szörnyetegnek ős ajándokát,
Mit ifjú lány koromban a halálra vált
Szőrös mellű Nessos sebéből nyertem én.
Karjával vitte át Evénos mély vizén
Bérért az útazókat ő, sem evező,
Sem csónak, sem vitorla nem kellett neki;
Igy vitt át engem is, midőn atyám lakát
Először hagytam el, mint Herakles neje;
S hogy vállán űltem, a folyamnak közepén,
Hozzám nyult vakmerő kezével; én nagyot
Sikolték, s gyorsan megfordulva Zeus fia,
Rálőtt szárnyas nyilával. Keblét érte ez,
-32- És átszegzé süvöltve tüdejét. A szörny
Igy szóla haldokolva: «Halld ősz Oeneus
Leánya, kit legvégsőnek szállitok át,
Szolgálatomból hasznod lesz, ha szót fogadsz.
Ha az aludt vért sebeimből felfogod,
Hol a lernæi hydravérnek fekete
Mérgébe mártott nyilhegy érte keblemet: 30)
Herakles szivét azzal megbűvölheted,
Hogy bárminő asszonyra vessen is szemet,
Jobban mint téged ne szeresse azt soha.»
Megemlékezve erről most, oh kedvesim!
(Mert házamban tartám azóta zár alatt,)
Bekentem ezt a köntöst, nem feledve el,
Mit életében monda. Meg van téve már.
Boszorkánysághoz bár nem értek, és nem is
Akarnék érteni, s ki igy tesz, gyűlölöm:
De hogy ha ily varázs által legyőzhetem
E lányt s Herakles szivét megbűvölhetem:
A munka kész, ha csak nem látszik vakmerő
Dolognak ez; s ha mégis, – felhagyok vele.

KAR.

Ha van bizalmad abban, a mit készitél,
Nekünk nem látszik oktalannak szándokod.

DEJANIRA.

Bizalmamat csak véleményre épitem,
Próbára még nem tettem erejét soha.
-33-

KAR.

De a tudásra tett kell: kisérlet hiján
Tudásod is csak látszat lesz és nem való.

DEJANIRA.

Megtudjuk nemsokára; ime már kijött
A házból Lichas: útazása gyors leszen.
Csak el ne áruljátok titkom. A homály
Megment a szégyentől, tégy bár szégyenletest.

(Lichas kiséretével jő a palotából.)

LICHAS.

Parancsolj Oeneus leánya mit tegyek?
Hosszú időre nyúlt már késedelmem itt.

DEJANIRA.

Hisz épen ebben jártam, Lichas, mig te benn
Az idegen leányokkal beszélgetél;
Vidd hát férjemnek, mint kezem ajándokát,
E finoman szőtt köntöst s add nevemben át.
De átadván, mondd, a halandók közt előbb
Mint ő, ne öltse ezt magára senki sem;
Ne lássa ezt előbb a nap sugára sem,
A szent oltár, az izzó tűzhely fénye sem,
Mig nyiltan nem mutatja benne önmagát
Az isteneknek a nagy áldozatnapon.
Mert felfogadtam, hogyha látom egykoron,
Vagy hallom boldog visszatértét, szentül e
Köntössel ékesitni s mint új áldozót
-34- Új öltönyben mutatni isteneknek őt.
Bizonyságúl vidd e gyűrű pecsétjegyét,
Könnyen megismerhetni, s ő megismeri.
Menj hát, s elsőnek tartsd eszedben e szabályt:
Hirnök lévén, felesleges dolgot ne tégy:
Hogy így az ő hálája egyesülve az
Enyémmel, egyből kétszeres kegygyé legyen.

LICHAS.

Ha biztosan viszem Hermes szolgálatát, 31)
Ne félj, hogy a te dolgodban tegyek hibát;
E szekrényt, ugy a mint van, átadom neki,
Hiven hozzácsatolva, mit mondál, szavad.

DEJANIRA.

Most elmehetsz már; hogy mily rendben állanak
A házi dolgok, azt eléggé jól tudod.

LICHAS.

Tudom s elmondom, hogy minden jó rendben áll.

DEJANIRA.

Azt is tudod, saját szemeddel látva, mily
Jó szivvel fogadám az idegen leányt.

LICHAS.

Hogy láttán szivemet öröm ragadta el.

DEJANIRA.

Mi mondandód van még? Félek, nehogy előbb
-35- Beszélj érette égő vágyaim felől,
Mintsem megtudnád, vágy-e értem ő viszont?

(Dejanira a palotába, Lichas kiséretével másfelé távozik.)

KAR. 32)

Első versszak.

Kik ott a meleg haboknál,
Szirteken s a rév mögött,
Fenn laktok az œtai ormon, és ti ott a
Melia öblénél,
Az aranyijas szűz 33) partjain,
Hol Hellas pyli dicső
Tanácsa egybegyűle: 34)

Első ellenversszak.

Felhangzik a bájdalú síp
Hangja köztetek hamar,
Nem harczra riasztva, nem, egybefolyva zengő
Isteni múzsával,
Immár hazatér zsákmányival
Zeus és Alkméne dicső
Szülötte, hősi diszben:

Második versszak.

Tova tengereken, honát
Elhagyva bolyonga egész nagy éven át, s hirt
Nem adva váratott magára; ám szerelmes hitvesét,
Szegény boldogtalan szegény szivét,
Bánat gyötörte szüntelen;
-36- De most bőszült Ares bevégzé
A munka napjait.

Második ellenversszak.

Legyen itt, legyen itt! Előbb
Ne lelje helyét siető hajója révben,
Mig el nem éri városunkat; erre térve a sziget
Felől, mely látta áldozatjait:
Jöjjön meg onnan e napon
A balzsam gerjesztette vágygyal,
A szörny tanácsaként!

(Dejanira jő a palotából.)

DEJANIRA.

Oh asszonyok! mint félek, hogy tán messze is
Mentem mindabban, a mit épen most tevék.

KAR.

Mi történt, Dejanira, Oeneus gyermeke?

DEJANIRA.

Én nem tudom; de rettegek, jó szándokom
Nehogy nagy bajt hozzon fejemre csakhamar.

KAR.

De csak nem most küldött ajándokod miatt?

DEJANIRA.

Azért valóban! Nem tanácslom senkinek,
Bizonytalan dologban bizni teljesen
-37-

KAR.

Mondd el, ha mondható, mi az, mitől remegsz?

DEJANIRA.

Olyasmi történt, mit ha nektek, asszonyok,
Elmondok: hallatlan csodának vélitek.
A bodros bárány tiszta gyapja, melylyel én
A köntösön végig keném a balzsamot,
Eltünt, de nem más által semmisitve meg
Ott benn, hanem önnön magát emésztve fel,
És elenyészett a kövön. De hogy egész
Valójában megtudd, mi történt, halld tovább.
A mit a szörny, a kentauros mondott nekem,
Midőn a gyilkos nyíl átszegzé oldalát,
Szót sem feledtem abból, nem, megőrizém,
Mint érczlap eltörölhetetlen iratát;
Ez volt a mit rendelt, s én mindent megtevék:
A balzsamot a nap meleg sugárítól
S tűztől megóva tartsam jól rejtett helyen,
Mig friss kenésre nem használom iziben.
Így tettem. S most midőn szükségem volt reá,
Titkon szobámba vittem és fölkentem ott
Gyapjúval, melyet enbárányomról vevék;
Majd összehajtva, napsugártól mentesen,
Mint tudjátok, szekrénybe rejtém a ruhát.
De visszatérve olyant láttam, mit a szó
Leirni nem tud, sem felfogni ember-ész.
A gyapjat, melylyel fölkeném a balzsamot,
Véletlenül oly helyre dobtam, hol a nap
-38- Sugára fénylett. S itt a mint fölmelegült,
Egészen eltünt, elporlott a padlaton;
Midőn tuskót reszel a fűrész vasfoga,
Porát oly módon láthatod szétomlani.
Ekként hevert a földön. Ám ott, hol feküdt,
Tajtékzó hólyagok bugyogtak fölfelé,
Miként ha Bakchos kékes szőlőfürtinek
Kövér nedűjét a földön szétöntözik.
S most nem tudom, mit véljek én boldogtalan!
Mert látom, borzasztó tettet követtem el. 35)
Miért lett volna hozzám jó indulatú
A haldokló szörny, ki halálát okozám?
Oh nem! Megsemmisitni vágyva gyilkosát,
Hizelge csak nekem; s én későn ismerem
Meg a valót, midőn már minden hasztalan.
Mert hogyha nem csal sejtelmem, csak én vagyok
Az, oh boldogtalan! ki meggyilkolja őt.
Tudom, hogy Chiron isten is sebet kapott 36)
E nyiltól, és mihelyt érinté a vadat,
Tüstént elhulla mind; s e nyil ütötte seb
Fekete vére hogy ne lenne gyilkoló
Méreg férjemre is? Ah! bizton sejtem ezt.
De föltevém, ha ő meghalna, úgy vele
Együtt és egy csapással én is elveszek.
Hiszen rossz hirben élni nem tud az a nő,
Ki nem-rossz-voltát nagyra szokta tartani.

KAR.

Veszélyes tettnél szükséges bár félni is,
De a reményt ne vesd el, a mig vége nincs.
-39-

DEJANIRA.

Gonosz tetteknél nincs oly sejtelmes remény,
Mely a kebelbe bátorságot öntene.

KAR.

De a boszú nem sujt le arra súlyosan,
Ki szándék nélkül vétkezett; így vagy te is.

DEJANIRA.

Nem igy beszél, kinek a rosszból rész jutott,
Hanem csak az, kit otthon nem bánt semmi baj.

KAR.

Jobb lesz a többi szót elhallgatnod, ha csak
Fiad tudtára nem kivánod adni; itt
Van ő, ki atyja nyomdokát keresni járt.

(Hyllos fellép.)

HYLLOS.

Anyám! bár választhatnék e három közül:
Volnál halottként sírba téve; vagy ha élsz,
Nevezne más anyjának: vagy jobb érzetet
Cserélnél, mint a milyen lakja kebledet.

DEJANIRA.

Mit tett ily gyűlöltté előtted, oh fiam?

HYLLOS.

Tudd meg tehát, hogy férjedet, kit én magam
Atyámnak mondék, meggyilkoltad e napon.
-40-

DEJANIRA.

Oh jaj! mi szó hagyá el ajkadat fiam?

HYLLOS.

Oly szó, mely tetté vált. Mi egyszer létre jött,
Ki volna képes nem történtté tenni azt?

DEJANIRA.

Mit mondál, oh fiam? Mily ember oktatott,
Ily iszonyú bűnnel vádolni engemet?

HYLLOS.

Nem idegen nyelv mondá, enmagam saját
Szememmel láttam atyám szörnyű kínjait.

DEJANIRA.

De hol találtad őt, hol álltál oldalán?

HYLLOS.

Mindent elmondok hát, ha tudni akarod.
Hogy elpusztítá Eurytos nagy városát,
Győzelmi jellel és zsákmánynyal gazdagon,
Kenæon tengermosta hegyfokára ért
Eubœa földén, hol Zeusnak, ki atyja volt,
Oltárt emelt s lombos ligettel övezé;
Vágyó örömmel itt láttam először őt.
A mint nagyszámú áldozatra készüle,
Megjött hazulról Lichas, házi hirnökünk,
Hozván ajándokod, a gyilkoló ruhát;
-41- Magára öltve ezt, kivánatod szerint,
Előbb kiválasztá a préda legjavát,
Tizenkét ökröt vágva; aztán összesen
Minden fajú baromból százat áldozott.
Kezdetben a szegény jó kedvvel végezé
Imáját, örvendezve ékes köntösén;
De hogy a gyantás ágak és az áldozat
Tüzéből fellobbant a véres lángözön,
Izzadtság tört ki bőrén, testéhez ragadt
A köntös, mintha művész vonta volna fel
Minden tagjára, s a vonagló fájdalom
Átmetszé csontjait; majd mint a gyilkoló
Kigyónak mérge marta megtört tagjait,
Reá kiálta ekkor a boldogtalan
Lichasra, a ki bűnödben nem osztozott:
Mily álnoksággal 37) hozta hozzá e ruhát?
Nem tudva semmit e szerencsétlen, csak azt
Mondá: ajándokod úgy hozta, mint adád.
Ezt hallva fájdalmában, a mint a kinos
Vonaglás át meg áthatotta tüdejét,
Lábcsuklójánál megragadta hirtelen
Amazt, s a hullámverte sziklához dobá;
Széttört agyából és keresztül fürtjein
Vérrel vegyest ömölt ki a fehér velő, 38)
És az egész nép szánakozva jajgatott
Ennek halálán és amannak kínjain;
De közelébe lépni nem mert senki sem.
Mert majd a földön fetrengett, majd felszökött;
Ordítva, bőgve; szirtek, Lokris 39) ormai
Viszhangoztak reá s Eubœa hegyfoka.
-42- A sok vonaglás végre megtöré szegényt,
Elbágyasztá a sok keserves jajgatás,
Átkozva gyászos ágyadat, boldogtalan,
Átkozva Oeneus nászát, melynek élete
Irtózatos megrontását köszönheté:
Felnyitva ekkor ködtől fellegzett szemét,
A nagy tömegben észre vett engem, fiát,
Ki ott zokogtam; rám nézett s megszólíta:
«Oh! jer közel fiam, gyötrelmimtől ne fuss,
Habár halálom által halnod kellene.
Vígy innen engem el; legjobb lesz, vígy oda,
Hol emberek közül ne lásson senki sem;
Ha szánalommal vagy hozzám, minél előbb
Vigy el e földről, hogy ne itt haljak meg én.» 40)
Parancsát téve csónakot vevénk, s reá
Helyezve, sok baj közt e földre érkezénk,
Míg ő kínjában ordított. Megláthatod
Tüstént, vagy élve, vagy végsőt lehelve ép’.
Ime, anyám! ezt terveléd s tevéd atyám
Ellen te, hogy büntessen érte boszuló
Diké s Erinnys! Ezt kivánom, ha jogos.
S jogos bizonynyal, mert te adtál rá jogot,
Meggyilkolván az emberek legjobbikát,
Kihez hasonlót nem látsz többé itt soha.

(Dejanira a palotába megy.)

KAR.

Mért távozol hallgatva? Nem tudod, hogy a
Vádló szemében vallomás a hallgatás?
-43-

HYLLOS.

Hagyjátok menni. Kedvező szél hadd vigye
Minél előbb; ne lássa többé őt szemem.
Mit ér hiún ragyogni az anya díszes
Nevével, hogyha nem cselekszik anyaként?
Menjen hát örvendezve; s jusson részeül
Oly élvezet, minőt atyámnak szerze ő! (El.)

KAR. 41)

Első versszak.

Látjátok, oh lányok! hogy az isteni szó
Ős jóslata mily sietéssel
Teljesíti, mit kimondott:
Ha beköszönte tízen felül a második vetés, 42)
Élete műveinek, keserű fáradalminak
Zeus fia végit éri; és valóban
Teljesül im a végzet.
Mert kit a halál vett el,
Soha se’, soha se’ gyötri azt a munka többé.

Első ellenversszak.

Hiszen ha álnok végzete átövezé
Véres szövetével a szörnynek,
S tomporához ért a méreg,
Mit a halál szüle és gyarapított a hydratest:
A mai napon kívül ah! hogyan érne más napot,
Kit kebelére zárt a szörnyű sárkány?
S a fekete fürtös szörny
-44- Csalfa szava, mint gyilkos
Tövis, ereiben össze-vissza járja vérét.

Második versszak.

Nem igy érté ezt a szegény,
Sem a szörnyü veszélyt, mit a csalfa tanács fedett,
Nem sejté ő; de látta remegve
Romba dőlni biztosan
Házának üdvét új nászi kötés után.
Hajh! sóhaja száll immár,
Hajh! öntözi orczáját
Friss harmata könnyének.
Immár kiderült, mily veszedelmet hoza rá
A siető végzet.

Második ellenversszak.

A könyek forrása kitört;
Iszonyú nyavalyája – nagy istenek! – elfogá
Zeus szülöttét; nem érte az ellen
Keze soha ily keményen őt.
Oh hadvezérlő gyászos kelevéz, miért
Hozta e leányt győző
Harczod a vihar szárnyán
Oechalia ormáról?
Kypris keze volt, mely diadalmadra segélt,
Ő vezeté mindezt.

(A palotában jajgatás hallatszik.) -45-

FÉLKAR.

Eszemen vagyok-e? Való, a mit hallok?
Mi siránkozás tölti be a palotát?
Mit mondok?

FÉLKAR.

Tisztán hallatszik, ámde szivet szaggatón
A jajgatás; új baj szülője lett e ház.

(A dajka fellép.)

FÉLKAR.

Tekintsd ez
Agg nőt, sötéten, felhős arczczal jő felénk,
Bizonynyal új dolog felől hoz hírt nekünk.

DAJKA.

Ah gyermekim! mily nagy bajoknak kezdete
Volt az ajándék, melyet Herakles kapott.

KAR.

Mily újabb bánatot jelentesz, oh öreg?

DAJKA.

Ah! mozdulatlan lábbal Dejanira már
Megtette életében a végső utat.

KAR.

De csak nem mint halott?
-46-

DAJKA.

Mindent hallottatok.

KAR.

Meghalt tehát szegény?

DAJKA.

Másodszor hallhatod.

KAR.

Szegény, oh a szegény! Tudod-e mily halála volt?

DAJKA.

Iszonyú a csapás, mely érte.

KAR.

Asszony! oh minő
Csapás ölte meg?

DAJKA.

Önnön magát sujtotta.

KAR.

Mily őrület, mily láz veré
Ah! keblébe a bősz csapást?
Halálhoz új halált miként
Adhata ő egyedül?
Mi vezette kezét?
-47-

DAJKA.

Keblét a gyilkoló vas érte.

KAR.

S te láttad, szegény, e borzalmat?

DAJKA.

Bizonynyal láttam, mert ott álltam oldalán.

KAR.

Ki volt? Mint tevé? Szólj!

DAJKA.

Önnön kezével hajtá végre önmagán.

KAR.

Mi szó ez?

DAJKA.

Valóság.

KAR.

Ah az új, ah az új ara mily
Iszonyú harag boszúját
Hozá e födélre!

DAJKA.

Valóban; ah! de mint szánnád még akkor őt,
Ha szemtanúként láttad volna, mit mívelt.
-48-

KAR.

És mindezt gyönge női kéz mivelheté?

DAJKA.

Borzasztó módon. Hallgass meg és légy tanúm.
Midőn a házba visszatért magányosan,
És látta gyermekét, a mint ágyat vetett
Az udvaron s aztán atyjához készüle: 43)
Elrejtezett, hol nem láthatta semmi szem,
S az oltár mellett összerogyva, hangosan
Keserge árvaságán, s bármi tárgyhoz ért,
Mit azelőtt használa, egyre zokogott.
Majd fel s alá bolyongva a szobák során,
Ha látta kedves házi népe egyikét,
Rá néze és sírásban tört ki a szegény,
Átkozva gyászos sorsát, hogy gyermektelen
Leend ezentúl összerombolt létele.
Hogy ez kissé lecsillapúla, hirtelen
Herakles násztermébe látom törni őt.
Látatlanúl árnyékba álltam, meglesém,
Mit lesz teendő; és látom, hogy asszonyunk
Herakles ágyát szőnyeggel teríti le.
Megtéve ezt a munkát, gyorsan felszökött
Az ágyra és ledőlt a nászlak közepén.
Kitörtek aztán újra forró könyei,
S így szóla: Oh én ágyam, oh én nászlakom!
Isten hozzád örökre, nem fogadsz soha
Többé szerelmes nőként falaid közé.
Ezt mondva, lázas kézzel megragadja és
-49- Letépi öltönyét kebléről, hol arany
Kapocs kötötte össze; meztelen hagyá
Egész baloldalát s balkarját is vele.
És én a mint erőm engedte, elfuték,
Fiának tudtul adni anyja szándokát.
De mig mi erre és amarra futkosánk,
Szivén keresztül kétélű kardot döfött
Keblébe ő; hozzája érve, így lelők.
Ezt látva, jajgatásban tört ki a fiú.
Most érté, hogy haragja volt e tett oka,
Későn hallván a házi néptől, hogy a szörny
Szavára járt el anyja akaratlanul.
Nem szűnt meg ekkor a boldogtalan fiú
Szemében a köny, ajkain sem a nyögés;
Csókokkal árasztá el anyját, és szivét
Erősen szivéhez szorítván jajgatott,
Hogy oly hamis váddal meré illetni őt;
S hogy kettős árvaságra jut most élete,
Atyát, anyát egyszerre vesztve egy napon.
Im ez történt itt. Balga hát mindaz, ki két
Vagy tán több napra mer számolni biztosan;
Holott a holnap addig nem tulajdona,
Mig boldogul le nem futott a mai nap. (El.)

KAR. 44)

Első versszak.

Ki az, kit először sirathatok?
Ki az, kit utoljára hagyhatok?
Merre tekintsek én szegény?
-50-

Első ellenversszak.

Itt látom a házban az egyiket,
Ott várom epedve a másikat,
Innen is, onnan is halál.

Második versszak.

Bár kelne minél előbb
E ház felől erős karú fuvallat,
És vinne messze, messze innen engemet,
Hogy meg ne öljön iszonyú
Félelmem a pillanatban,
Zeus fiát ha látom itt;
Mert rettenetes gyötrelmeivel
Immár közelegni hallom.
Vért fagyaszt e látvány!

Második ellenversszak.

Nincs messze a fájdalom,
Mit hirdeték kesergő csalogányként:
Im idegen csapat közelg e hely felé.
Mint hozza őt! Mi csendesen
Jő, mily szomorúan erre,
Mintha volna jó barát. 45)
Jaj! Karjaikon van, szótalanul!
Ah! mit hihetek? Halott-e?
Vagy csak álmot alszik?

(Több férfi hozza Heraklest; a menetet egy aggastyán vezeti. Hyllos szembe jő velök a palotából.) -51-

HYLLOS.

Oh jaj nekem, jaj!
Te miattad atyám, oh jaj nekem!
Mit tegyek? Mibe fogjak én? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

Csendesen, fiam, ne költsd fel
Dühszállta atyád rettenetes kínjait:
Mert élve pihen még. Zárd le tehát
Ajkadat.

HYLLOS.

Mit szólsz öreg? Él még?

AGGASTYÁN.

Álmát el ne riaszd, mely befogta szemét,
Ébredése gyötrelem lesz,
Mert vele ébred
Baja, oh fiam!

HYLLOS.

Ah! eszemet veszi már
A reám nehezült iszonyú sors.

HERAKLES.

Oh Zeus!
Mily földre juték? Kik ezek körülem?
Hol fekszem e nem pihenő kínok
Közepett? Oh én boldogtalan!
Ah! újra mar a gonosz, jaj! 46)
-52-

AGGASTYÁN (Hilloshoz).

Ime ládd, mondtam, a némaság
Tanácsosabb lett volna, míg igy
Szempilláiról
Elűzéd álmát.

HYLLOS.

Oh! de ha nem bírom
Hallgatva tekinteni kínját.

HERAKLES.

Oh! Kenæon szirtoltára,
Mi dicső volt rajtad áldozatom,
S mi jutalmat adál nekem! Oh Zeus!
Mily szörnyű gyalázatba sújtál!
Oh vajha szemem soha ormaidat
Ne látta volna! Nem érzeném úgy
E kiirthatatlan gyötrelmeket.
Hol van az orvos, hol van a varázsló,
A ki e kínokat oltaná,
Ha Zeus nem nyújtja segélyét?
Mint várhatnék e csodára!
Ah, ah!
Hagyjatok engem aludni, nyomorultat,
Hagyjatok engem aludni, szegényt;
Hol érsz hozzám, hova fektetsz?
Hisz ez öl, hisz ez öl!
Pihenő kínom is felébredett.
Megragadott immár, jaj! jaj! tagom égeti újra!
-53- Mely haza szült titeket, hálátlan hellasi népség?
Hányszor adám éltem, boldogtalan én, e hazáért,
Tengeren, erdőben; s most nincs itt köztetek egy sem,
Ki a beteg kínját tűzzel, dárdával eloltsa?
Ah, ah!
Senki se’ vágja hát le fejem s vele
Gyűlölt életemet? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

Oh ki e férfiunak fia vagy! nem birja erőm már
Ezt a nehéz munkát; jer, tartsd velem őt. Szemeim tán
Jobban felfedik a gyógyszert.

HYLLOS.

Ime felfogom őt már;
Oh de szerem nincsen, mely kínjait oltani tudná,
Itt sem, a házban sem! csak Zeus adhat segedelmet.

HERAKLES.

Oh hol vagy, hol fiam?
Jöjj ide, jöjj ide, nyújtsd kezedet, segíts!
Ah! ah! jaj! jaj! átok!
Rám rohan, rám rohan újra
Iszonyú kínom,
A halálos, az olthatatlan kór.
Oh Pallas, Pallas! gyötrelmeit érzem ujonnan.
Gyermekem, oh szánj meg, vond ki szeplőtlen aczélod,
Üsd vele torkomat át; gyógyítsd meg bősz nyavalyámat,
-54- Melyet anyád gyújtott; hogy látnám őt is elesni,
Úgy a miként, a miként engem sújt! Jószivű Hades,
Isteni Zeus-testvér,
Küld a halált, a halált, hogy elaltassa
Kínjaimat tüstént!

KAR.

A borzadás fog el, ha látom, kedvesim,
A fájdalmat, mely ily dicső hőst így gyötör.

HERAKLES.

Oh mennyi munkát bírt már el vállam s karom,
Veszélyes munkát, mit kimondni is nehéz!
De annyi szenvedésre sem Zeus hitvese,
Sem ellenséges Eurystheus nem juttatott,
Mint Oeneus hitszegő leánya, e ruha
Csalárd hálóját vetve rám, mit furiák
Szőttek, hogy elveszítsék éltemet vele.
Mert oldalomhoz nőtt s lemarta húsomat,
Beszívódott tüdőmig és kiszárítá
Az éltető eret; kiszopta véremet,
Fölette, szétroncsolta testem tagjait,
Rejtélyes lánczként fogva át oldhatlanul.
Nem harczi dárda tette ezt, nem földszülött 47)
Órjások serege, sem vad szörnyek ereje,
Nem Hellas, nem barbár hazának férfia,
Sem más hon, melyen tisztogatva áthaték;
Nem, asszony volt az, és nem hősi férfiú,
Ki kard nélkül meggyilkolt engem egymaga.
Oh én fiam! légy méltó és igaz fiam,
-55- Ne tartsd nagyobbra nálam rossz anyád nevét.
Ragadd ki tenkezeddel a födél alól
Szülő anyádat s add kezembe, hadd tudom,
Kinek fájdalma gyötri inkább lelkedet,
Enyém-e vagy övé, ha boszúm széttöri.
Menj, oh fiam, s merd tenni ezt; szánj engemet,
Kit szán mindenki; mert miként ifjú leány
Sirok kínomban; nincs ember, ki mondaná,
Hogy sírni látott volna engem azelőtt;
Sóhaj nélkül viseltem mindig én a bajt.
De most asszonynyá tett a kín, boldogtalant
Lépj közelebb atyádhoz, állj mellém fiam,
Tekintsd saját szemeddel, mennyit szenvedek.
Im fölemeltem tagjaimról a mezet,
Nézzétek hát mindnyájan gyötrött testemet,
Nézzétek, én szegény mi nyomorult vagyok.
Jaj, jaj, gyötrelem, oh jaj!
A kín megint éget már, újra átnyilal,
És tomporomba hat; a gyilkos nyavalya
Nem enged megpihenni pillanatra sem.
Oh nagy Hades, ragadj el!
Zeus tüze, sujts fejemre!
Csóváld meg, oh isten, felettem, s küld le rám
Villámodat, atyám! 48) Mert újra megrohan,
S növekvő dühvel mardos. Oh kezem, kezem,
Oh hátam, mellem és ti kedves karjaim!
Ti vagytok hát valóban, melyek egykoron
Elpusztíták Nemea szörnyű honosát,
A hozzáférhetetlen arszlánt, 49) pásztorok
Ijesztő rémét; Lerna hydráját: a két
-56- Természetű vad szörnyek dúló seregét,
A szemtelen s erőszakos kentaurokat;
És Erymanthos vádját; meg a föld alatt
Hades háromfejű ebét, az iszonyú
Echidna kölykét; és a sárkányt, mely a föld
Végső határán aranyalmát őrizett?
Ezernyi más küzdelmet izlelék meg én,
S kezemből nem birt senki győzedelmi jelt.
De most minden tagom megtörve, testemet
Szétmarczangolta láthatatlan kór keze,
Ki a legjobb anyának viselem nevét,
Kinek nemzője Zeus volt, a csillaglakó.
De tudjátok meg ezt: bár semmivé levék,
Bár lábam sem bir: így is megtorlást veszek
Azon, ki ezt tevé. Hadd jöjjön hát elő,
Tanulja meg s hirdesse a világ előtt,
Hogy élve, halva a gonoszt megbüntetem.

KAR.

Szegény Hellas! mily gyászba látom arczodat
Borulni, ha e hősödtől megfosztanak.

HYLLOS.

Megengedvén, hogy válaszoljak, oh atyám!
Bajod daczára hallgass meg hát csendesen.
Nem kérek tőled semmit, a mi jogtalan.
Figyelj reám, s ne égjen benned úgy a düh,
Miként a kín gyötör; mert máskép nem tudod,
Miért vágyódol s mért boszankodol hiún.
-57-

HERAKLES.

Mondd el hamar mondandód s hallgass; kínjaim
Között nem értem én e szószátyárkodást.

HYLLOS.

Anyámról óhajtok beszélni, mostani
Sorsáról, s hogy nem vétkezett szándékosan.

HERAKLES.

Oh te gonosz! fülemnek hallatára mersz
Anyádról szólni, ki meggyilkolá atyád?

HYLLOS.

Olyan történt, miről hallgatni nem szabad.

HERAKLES.

Bizonynyal nem szabad arról, mit vétkezett.

HYLLOS.

Nem így fogsz ám arról beszélni, mit ma tett.

HERAKLES.

Beszélj; de őrizkedjél rossznak látszani.

HYLLOS.

Beszélek; most ölé meg gyilkoló keze.

HERAKLES.

Ki ölte meg? Csodát jelent baljós igéd?
-58-

HYLLOS.

Önnön magát ölé meg, nem más kéz tevé.

HERAKLES.

Hah! mért nem sujthatá karom le jog szerint?

HYLLOS.

Ha mindent megtudsz, majd lecsillapul dühöd.

HERAKLES.

Nagy szóba kezdél; szólj tehát, mint érted ezt?

HYLLOS.

Egy szóval mondom: jót akarva vétkezett.

HERAKLES.

Hogyan, gonosz! atyád’ megölve jót akart?

HYLLOS.

Látván az új nászt, bűvös szerrel akará
Szerelmedet megóvni, s ebben tévedett.

HERAKLES.

S ki volt a nagy varázsló Trachis népe közt?

HYLLOS.

A kentaur Nessos vette rá hajdan, hogy ily
Varázslat által gyújtsa fel szerelmedet.
-59-

HERAKLES.

Oh jaj nekem szegénynek, végórám ütött!
Elvesztem, elvesztem, nincs már számomra fény!
Jaj, jaj, most érzem teljesen balsorsomat!
Menj, oh fiam! mert nincsen többé már atyád;
Menj s hivd elő testvérid összes fajzatát,
Boldogtalan Alkménét is, ki hasztalan
Lett Zeus nejévé; hadd hallják a jóslatot
Éltem végéről, melyet ah! jól ismerek.

HYLLOS.

Anyád nincs már itt, más tanyára távozott,
Tiryns a parti város lett lakó helye;
Nehányát gyermekidnek elvivé oda
Nevelni, és a többi Thebában lakik;
Hanem mi, kik jelen vagyunk, atyám, ha kell
Szolgálatodra állunk; szólj hát, mit kivánsz.

HERAKLES.

Figyelj tehát szavamra, s mutasd meg azt,
Hogy méltó vagy magad fiamnak mondani.
Atyám igéje rég megjósolá nekem,
Hogy élő lény kezéből nem jő rám halál,
Hanem csak attól, a ki Hadest lakja már.
És most a szörnyeteg kentaur, az isteni
Jóslat szerint, elvette holtan éltemet.
De mondok nektek még egy újabb jóslatot,
Mely úgy szól, mint a régi, s egyenlő vele;
A hegylakó vad sellek 50) szentelt erdején
-60- Atyám soknyelvű tölgyéről hallottam ez
Igét, s felírtam minden szót, mit jósola:
Hogy a jelen napokban megjő az idő,
Mely a reám szabott súlyos munkák alól
Felszabadít. Boldogságot reméltem én;
Pedig mit igért nem más volt, mint a halál:
Mert szenvedés nem éri már a holtakat.
Tisztán beteljesülvén minden, oh fiam,
Légy újra hű segédem abban, mit teszek,
S ne várd, hogy zordonabb szavakkal intselek;
Kövesd önként parancsomat, s törvényedül
Válaszd a legszebbet: fogadd atyád szavát.

HYLLOS.

Bár reszketés fog el szavadra, oh atyám!
De teljesítem mindenben parancsodat.

HERAKLES.

Nyujtsd jobbodat hát mindenek előtt nekem.

HYLLOS.

Miért kivánsz e hittel kötni engemet?

HERAKLES.

Nem nyújtod iziben, nem fogadod szavam?

HYLLOS.

Im jobb kezem, nem mondok ellent semmiben.

HERAKLES.

S most Zeus atyám fejére mondd el esküdet.
-61-

HYLLOS.

Nem mondod azt is, eskümet mire teszem?

HERAKLES.

Esküdjél arra, hogy parancsom megteszed.

HYLLOS.

Im esküszöm, hatalmas Zeus legyen tanúm.

HERAKLES.

S ha esküdet nem tartod, átkozd el magad.

HYLLOS.

Megtartom; s ha megszegném, átkozott legyek.

HERAKLES.

Isméred Oeta ormát, Zeusnak szent helyét?

HYLLOS.

Ismérem, sokszor áldozék e hegytetőn.

HERAKLES.

E csúcsra vidd fel tenkezeddel testemet,
Kisérjenek kiválasztott barátaid;
Halmozd máglyába mélygyökű tölgy ágait,
Vágj hozzá vad olajfa törzséből sokat, 51)
És a magas máglyára tedd rá testemet;
Fogj azután égő fenyő szövétneket
S gyújtsd meg vele. Vigyázz, ne érje semmi köny;
-62- Sirás, sóhajtás nélkül tedd meg, ha ugyan
Méltó fiam vagy; mert ha nem, az alvilág
Mélyéből is üldözni fognak átkaim.

HYLLOS.

Oh jaj, atyám, mit mondasz? Mit bízál reám!

HERAKLES.

A mit tenned kell. És ha nem, keress atyát
Másutt, ne mondd többé fiamnak magadat.

HYLLOS.

Jaj, újra jaj! Mily tettre hívsz fel, oh atyám?
Hogy éltedet vegyem, hogy gyilkosod legyek?

HERAKLES.

Nem arra; ám hogy meggyógyítsad kínomat,
Hogy fájdalmimnak légy egyetlen orvosa.

HYLLOS.

Mint gyógyítnám meg tűzhalállal testedet?

HERAKLES.

Ha ettől borzadsz, tedd a többit legalább.

HYLLOS.

A hegyoromra felszállítlak szivesen.

HERAKLES,

A máglyát is felhalmozod, mint rendelém?
-63-

HYLLOS.

Ha csak nem kell, hogy enkezemmel érjelek;
A többit megteszem fáradhatatlanul.

HERAKLES.

Ez is elég lesz; ám e nagy szolgálatot
Tetézd csekélyebb szivességgel kedvemért.

HYLLOS.

Legyen bár legnagyobb, örömmel megteszem.

HERAKLES.

Eurytos ifjú lányát nemde ismered?

HYLLOS.

Ha nem csal sejtelmem, Jolé felől beszélsz.

HERAKLES.

Felőle. Ezt kötöm szivedre még, fiam:
Ha elhunytommal híven emlékszel reám,
S eszedbe jut az eskü, mit nekem tevél,
Vedd nőül e leányt; fogadd atyád szavát;
Az emberek közül ne birja senki azt,
Rajtad kívül, ki oldalam mellett feküdt.
Ágyát te vedd magad gondodba, oh fiam!
Fogadj szót. Hisz’ ki nagy dologban engedél,
Csekélységben daczolva feldúlnád kegyem.

HYLLOS.

Oh jaj! betegre vészthozó bár a harag;
De mint viselhető el ilyen gondolat?
-64-

HERAKLES.

Úgy szólasz, mintha nem akarnád tenni ezt.

HYLLOS.

Ki választhatná e leányt, ki egyedül
Hozá anyámra a halált s reád e kórt,
Mely most gyötör; ha csak nem szállta meg gonosz
Szellem? Haljak meg inkább én is, oh atyám!
Mint elvegyem legrosszabb ellenségemet.

HERAKLES.

Ez ember, a mint látom, végső perczemet
Sem tartja tiszteletben; ám az istenek
Átkozzanak meg, ha nem fogadod szavam.

HYLLOS.

Ah! látom, tüstént elfog már a szörnyű kór.

HERAKLES.

Igen, te ébreszted föl alvó kínomat.

HYLLOS.

Szegény fejem, mi bősz kétségek gyötrenek!

HERAKLES.

Mért nem hallgatsz rá, a ki adta éltedet.

HYLLOS.

Gonoszságot tanuljak tőled, oh atyám?
-65-

HERAKLES.

Az nem gonoszság, ha szivem vigasztalod.

HYLLOS.

Valóban ezt parancsolod tehát nekem?

HERAKLES.

Valóban ezt. Tanúim rá az istenek.

HYLLOS.

Úgy megteszem, nem daczolok; az istenek,
Látják, te rendeléd így. Nem fogok soha,
Parancsod teljesítve, rossznak látszani.

HERAKLES.

Jól végezéd; csatold hát hozzá, oh fiam,
A gyorsaságot, melylyel a máglyára tészsz,
Míg új görcs nem ragad meg s újabb dühroham,
Előre gyorsan, fogjatok fel! Életem
Végével kínjaimtól is megpihenek.

HYLLOS.

Nem gátol semmi, hogy parancsod megtegyük,
Hiszen te rendeled, s te kényszerítsz atyám!

HERAKLES.

Fel, míg a kór meg nem ragad újra,
Fel, erős, kemény lélek! zárd le vas
-66- Zabolával az ajkak jajszavait,
Ne remegjen a szív, menjen örömmel,
Hova kényszerű végzete hajtja!

HYLLOS.

Vigyétek el, emberek, őt, s legyetek
Elnézéssel azért, mit tenni fogok;
Lássátok e gyászeseményben
Zord szigorát az isteni kéznek.
Atyja volt, fiának nevezé:
S hidegen szemléli e szörnyű baját.

KAR. 52)

A jövőt nem látja senki szeme;
A mi megtörtént: gyász mi fejünkre,
Szégyen övére,
De a legkínosabb mindannyia közt
A férfiúra, ki szenved.
Ifjú lányka ne késsél már e helyen,
A hol annyi halált és annyi nyomort
Láttak e kurta időn szemeid.
És ezt mind Zeus keze tette.

-67-

Jegyzetek.

1. Oeneus Aetolia királya volt; országához tartozott Pleuron városa, mely az Euenos folyó mellett feküdt.

2. A folyam-isteneket vagy egészen bika, vagy bikafejű ember, vagy emberfejű bika alakjában szokták jelképezni. Sophokles ezeken kívül a sárkány alakját adja Achelóosnak, mi a folyam kigyózó csavarodásait jelentheti.

3. Alkmene Elektryon, mykenei király leánya volt, s Zeustól szülte Heraklest.

4. Midőn Herakles már megszületendő volt, Zeus megesküdött, hogy a fiú, ki e törzsből éjjel születik, egész családja fölött úr legyen. A féltékeny Hera (Juno) tehát egy éjtszakával megkéslelteté Alkmene szülését, s így történt, hogy Nikippe, Sthenelosnak, Alkmene nagybátyjának neje, előbb hozta világra fiát Eurystheust, ki Zeus esküjénél fogva egész családjának s így Heraklesnek is ura lett, s a tizenkét nagy munkát végezteté vele.

5. Iphitost, Eurytos fiát, Herakles atyja elleni bosszúból orozva ölte meg.

6. Keyx, trachisi királynál.

7. Dejanirának négy fia volt Heraklestől: Hyllos, Glenos, Ktesippos és Hodites.

8. Eurytos, Oechalia királya, Herakles mestere volt a nyillövésben. Alább a tragœdia szövegében el van beszélve, miért szűnt meg e kettő közt a barátság.

9. Dejanira barátnői, kik a kart teszik, először a naphoz könyörögnek, hogy adjon valami hírt a távollevő -68- Heraklesről; azután Dejanirát vigasztalják részint azzal, hogy férje Zeus különös oltalma alatt áll, részint meg azzal, hogy minden ember sorsa öröm és bánat közt hányódik.

10. A naphoz fordulnak, mert ez mindenkit lát.

11. Herakles Thebában született, melyet Kadmos alapított.

12. A kretai tenger nagy viharairól volt nevezetes.

13. Dodona, Epirusban, Zeus jósdája volt s a legrégibb Hellasban. Tölgyligetben állott, s az egyik tölgyfáról galambok hirdették a jóslatot, melyek alatt papnők is érthetők.

14. Az örömhírek vivői koszorús fővel szoktak megjelenni.

15. Melia Trachisnak szomszédos városa volt.

16. Oeta, magas hegy Trachis mellett, melynek orma Zeusnak volt szentelve. Rétjét sohasem kaszálták le, fáit sohasem vágták ki, azért: «szűz virányok.»

17. Dejanira felhivására a kar örömdalt énekel, tánczmozdulatokkal.

18. Pæan: ima Apollóhoz; néha Apollót is jelenti.

19. Ortygia, máskép Delos, sziget, Artemis istennő születés helye; innen ezen istennő mellékneve. Fáklyatüzűnek neveztetik, mert az éjet, mint a hold istennője, megvilágítja.

20. A Trachissal szomszédos hegyek nymphái Artemist állandón kisérték vadászataiban.

21. A borostyán Bakchos boristen szentelt növénye volt.

22. Evoe, a bakchosi ünnepeknél szokásos örömkiáltás.

23. Ió, hasonlókép örömriadal.

24. Kenæon, Euboea hegyfoka. Herakles a meghódított föld egy részét Zeusnak szenteli, s terméseit az áldozatra szánja.

25. Tiryns, a peloponnesosi Argolis városa, hol Alkmene született s Herakles gyakran tartózkodott.

26. Heraklesnek Jolé iránti szerelméből alkalmat véve, a kar a szerelem ellenállhatatlan hatalmát dicsőíti, s -69- leírja azon iszonyú harczot, melyet Herakles Dejanira szerelmeért Achelóossal vívott.

27. Kypris, Aphrodite (Venus) mellékneve, kinek Cyprus szigete kedvencz lakhelye volt.

28. Poseidon (Neptun) a tengerek istene; tőle származtak a földrengések is.

29. Oenia, város Akarnaniában, az Acheloos folyó mellett.

30. A lernaei hydrát Herakles ölte meg, s ennek mérges vérével volt nyilhegye bekenve.

31. Hermes, az istenek követe és a követek istene.

32. A kar vidám dallal jelenti a környék összes lakóinak Herakles közel hazatértét, s óhaját fejezi ki, hogy a küldött varázs minél előbb megtegye hatását.

33. Artemis, a vadászat aranyíjas istennője.

34. Pylæ vagy Thermopylæ, mely nevét meleg forrásaitól nyerte, a hires hegyszoros Thessalia és Hellas közt. A pylæi tanács alatt az amphyktionok értetnek, kik itt tarták üléseiket s a görög államok viszályai felett itéltek.

35. Sophokles mesteri keze a tragikai katastropha lassú közeledését ily baljóslatú külső körülmények által teszi érezhetővé. Így van Antigonéban is, hol először a vihar, azután az áldozat sikertelensége, az oltárok megfertőztetése és a madarak riadó visításai jelzik a katastropha közeledését.

36. Chiront Herakles véletlenül sebesíté meg, midőn a kentaurok barlangjába menekültek. Chiron maga is kentaur volt, de a legigazabb közöttük. Megsebesülvén sem meg nem halhatott, sem meg nem gyógyulhatott, míg végre Zeus megengedte, hogy Prometheusért az alvilágba menjen.

37. Herakles eleinte azt hiszi, hogy Lichas cserélte ki a Dejanira küldte köntöst.

38. Lichast is eléri a büntetés, mert meggondolatlan fecsegésével ő volt oka Dejanira hibájának.

39. A lokrisiak egy része az eubœai tengerszoros partján lakott, szemközt a kenæoni hegyfokkal.

40. Herakles nem akar Eubœában meghalni, azon földön, -70- melyet épen most hódított meg diadalmas fegyvere.

41. A kar ismét a szerelem hatalmát zengi, de most azon gyászos következményeiben, melyeket Herakles családjára hozott.

42. Tizen felül a második vetés: a tizenkettedik esztendő, midőn a dodonai jóslat szerint Herakles fáradalmai végüket érik. Most érti a kar, hogy ezen vég a halált jelenti; mert a kentauros vére menthetetlenül meggyilkolja Heraklest.

43. Hyllosnak ezen készülete atyja elfogadására fokozza Dejanira kétségbeesését.

44. Fájdalmas panaszban tör ki a kar a két szerencsétlen házastárs gyászos sorsa felett, s nem tudja, melyiken keseregjen inkább.

45. Heraklest eubœai idegen férfiak hozzák, de oly gyengéden és kegyelettel, mintha barátjuk volna.

46. A «gonosz» vagy az «átkozott» a kórt jelenti, mely újra gyötreni kezdi Herakles testét.

47. A gigások a föld (Gæa) fiai voltak. Midőn az Olympot ostromolták, Zeus Herakles segélyével győzte le őket.

48. Zeus, a villámsujtó, Herakles atyja.

49. A nemeai oroszlánt, a lernæi hydrát és az erymanthosi vadkant, melyek messze földön rémei voltak a lakosságnak, Herakles győzte le. A cerberust az alvilágból hozta fel és ismét visszavitte. Ennek anyja Echidna volt, felül szűz, alul sárkány. Ladont, a sárkányt, mely a föld nyugati szélén a Hesperidák aranyalmáit őrizte, Herakles szintén legyőzte.

50. A sellek Dodona környékén laktak, közülök kerültek ki a jósda papjai.

51. Tölgyágakat kiván, mert tölgyfáról jósolták meg a halált; olajágakat, mert az olajfa különösen Heraklesnek volt szentelve.

52. A végsorokra nézve eltérnek egymástól a commentatorok, vajjon Hyllosnak vagy a karnak tulajdonítandók-e? -71- Hyllos szemrehányása Zeusra vonatkozik, bár a görög szöveg többesszámban «isteneket» említ. Ennek megfelelőleg a kar is szemrehányólag szégyent mond Zeus fejére, ki így elhagyja veszni fiát. – Hogy az utolsó sorokat csakugyan a kar mondja, onnan is valószinűnek látszik, mert Sophokles tragœdiáit mindig kardal fejezi be.