The Project Gutenberg eBook of A nagy év by Károly Eötvös

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb szabadságban.

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell tartanunk. -2-

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára. Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy ezentul, nem cselédem!

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni senkitől.

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden czigány az ő ijafia, unokája volt. -3- De azért csak Józsi czigány maradt. Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon, Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben pedig a fogason függ, rozsda marja, -4- nem ragyog s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu, vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt, két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl -5- a Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere, Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is. Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi, Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni, szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, -6- a jó erős félszázad parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt. Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók, földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a haptákot?

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és mikor jött a falunkba: nem -7- tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek. Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy diótörő, -8- fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit. Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt. Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir, ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó, de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra, majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant -9- Veszprémbe. A pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb. Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj. Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz. Század. Tized. -10- Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes. Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó. Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek, megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is. Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást, fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt szakasztani. -11- A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne, oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében, haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány, hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből. -12-

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából, markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra, fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás, tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át. Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle bolondság volt:

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok, horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök álljanak ki, szállják meg a Dráva -14- partját s ne eresszék be Jellasich seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik fia. Vagy husz-huszonöt évvel -15- idősebb, mint én, de aztán benső barátság fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás, legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide benneteket, hogy még a télen is éljetek! -16-

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön már Jellasich a Dráva felé?

II.

(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. – Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)

Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére. Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől, a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán? -17-

Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.

A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk láttára.

Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott, hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar csapatok vezetőivel értekezzék.

Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei, most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták, hogy az ellenség oly közel van.

Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon. -18-

Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a beszédet még nem hallotta.

A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett, mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon. Késő délután volt már az idő.

Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta, hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak: elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:

– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta kenyérből se ehetik eleget!

Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön hivja össze még az esti órákban a faluházához.

Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka -19- panaszra: ez a panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.

A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.

Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege. Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok, szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt, Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a magyar mágnás, gróf Jellasich.

Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.

Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.

Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér -20- széna, huszonöt akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett lenni a készségnek.

Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet. Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.

Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud németül is, horvátul is beszélni.

Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az árnyékvilágon kóborol.

De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról, hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba. -21-

Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök, szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést, kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle. Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan, a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.

A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s végül apám.

Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is ellenség lett volna, hanem jóbarát.

Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, -22- igéretét a mi falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.

Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott nem járt ellenség.

De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István. De minden izma aczél s régi hű cseléd.

Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét. Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük. Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és skófiumvarrással.

Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére, hogy lássa az elvonuló -23- sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk 141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg, Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német sereg kirabolta s porrá égette.

Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy maradtak volna otthon.

Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután. Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt, szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három huszár a bán seregéből utánuk rucczant:

No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.

Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.

Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy segédtisztje.

Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel, levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:

Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy barátságnak!

A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb csomagot és odahajitották a nép közé.

Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön, mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat, Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére legyenek.

E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az igaz, hogy mi nem terjesztettük.

Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar hadsereg.

A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.

Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt. Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság, megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban -26- hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő hadserege 27–28 ezer főből állott.

Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.

Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.

Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk fővárosát.

Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!

A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György, Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán, Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott -27- mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.

A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg kellett gátolnia.

A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon előre.

Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak rendesen összekötve.

Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és Philippovichhoz.

Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s egyébként is saját erejét gyöngitené vele.

A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres fejjel utasitsa vissza. -28-

Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer, gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott, etette-itatta és dörzsölte a lovakat.

Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is, Dénes testvérbátyám is.

Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem száll.

– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva. Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.

– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.

Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig -29- kétségtelenül Simon-Tornya. Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig rosszul hallja.

Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?

Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra. Apám nem akart letérni füredi utjáról.

Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy, a helyett, hogy otthon volna.

Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott. Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják apámhoz:

Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is. Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:

– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a táskájában.

Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a parancsot a kocsisnak. -30-

A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már megreggeliztek, de a lovak még ettek.

III.

(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. – Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. – Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit feleljen az örök biró előtt?)

Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva, hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.

Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt, vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem volt otthon, vagy nem volt kéznél.

Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani. Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is parancsolja.

Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont, elpárolgott, elkésett. -31-

A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz. Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz. Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren, hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a vitézek csapatát?

A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket följegyezzem.

Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát. Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.

A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos, Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban, a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli rokonunk. Ennek 14 éves fia -32- is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.

A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.

Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük. Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával. Javakorabeli vakmerő ember volt.

– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom. A vasvilla nem csal.

A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni, minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a ficzkóval tudtak bánni.

Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen, mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy -33- rozsdás háji-báji egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.

Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk egész határába.

A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800 főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni, hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.

Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa. Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés. De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig. -34-

Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom ajtajába.

Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:

Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.

Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak, valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt megjegyzése.

– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni utoljára? -35-

A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.

A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire, csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes hajtással iramodik le a puszták felé.

Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a horvátokba.

Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg. Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást lovastul, emberestül együtt összetöri.

Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt megállitotta a kocsikat.

Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?

Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!

Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, -36- csupán nemzetőr s ugyszólván fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.

A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen. Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:

A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna az egész dolgot.

Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.

A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember. Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő, se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.

A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se szólt többet, puskáját -37- nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.

A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott. Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha, vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.

S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a lövést hat lőfegyver.

Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb. -38-

Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét, mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta soha.

De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.

Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában, hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.

De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még nagyobb számmal is vannak.

E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj, indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint apám vitézei. -39-

Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő is meghátrált vagy száz lépésnyire.

Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát az épségben maradt tizenöt katona.

A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd« csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út; az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták, hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy Székesfehérvár felé a menekülést.

Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.

Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az senki se volt más, -40- mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.

– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza nyomban ide hozzám!

A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.

Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy egyet azóta a katonák közül apám elejtett.

Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette. Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet. Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.

A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem fogadtatván.

A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval, kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze ötöt-hatot.

Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni, de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál. -41-

De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?

Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?

De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.

Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron meggátolni. Minden áron!

Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul támadott.

Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.

De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a bölcselkedés.

Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni. E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?

A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát gyalogszerrel folyik az üldözés. -42- Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek. Csak napszállatig legyen meg a vad.

Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz lesz estélig.

Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona. Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.

A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.

Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: -43- előteremtette. Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.

A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba. Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét, vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.

De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.

Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is állott.

A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott előttük semmi épület.

A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek: kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a bakancs, a podgyászbatyu. -44- Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.

Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se talált. Talán nagy volt köztük a távolság.

Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás. Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.

Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és tüdő megunta az erős munkát.

A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat. Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha megmenthetnék a puszta életet!

Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. -45- Lövésre kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az üldözőket.

Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan. De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy térdeplő katonát.

Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három percznél tovább alig tartott.

A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott németül vagy horvátul.

A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben maradhassanak.

Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem tudott.

– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután várjátok meg, mit csinálunk.

Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se egyezhettek volna bele.

Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris, kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett volna, őt agyonlőtte.

A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a nemzetőrökbe.

De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás támadt az ellenségek közt. -46-

Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám, ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.

Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a faluban és a vásárban.

Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott, mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.

Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire hazaértek vele: elvérzett.

Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön. Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták. Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket biztositsák.

Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. -47- Könyörülő lélek nincs segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának, akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.

Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett, lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a mikor a halál rájuk rohant.

De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.

Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön, haragos, szilaj üldözők a nyomában.

A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!

Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos -48- halálra a nemzetőr meg nem közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?

Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben. Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan, de bágyadtság kezdi már lebirni.

Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se volt már szerencséje.

Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől lovait s vezesse oda sietve.

– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.

Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek mellette kellett elsurranni.

A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy -49- út ez az ő egész nap szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.

– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott fekszik a határhalmon.

A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején feküdt a vitéz.

Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.

Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek az emberek között.

Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes hantra.

Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó nyugodalmat.

A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A Balaton akarattyai partja szépen ide -50- látszik s azon túl a messzeségben Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni, piroslani kezdett.

A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.

A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna bucsut a világtól.

De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban, erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.

Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?

Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő kötelességük s a tiéd a hősi halál.

IV.

(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése. – A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)

Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba temessék.

Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni. Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról. Ez is határjel az élet és a halál között.

Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a sirások?

Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi volt a czélja?

Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála? -52-

Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság: ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!

Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével, szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy összeköttetésbe jusson a fősereggel.

Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt része benne.

A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt, melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek ezek is.

A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni vadászataira. -53-

Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát, felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.

A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy lövéssel mind a kettőt.

Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.

1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.

A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket se kaphatta meg.

Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával, vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még egere-patkánya se. A legnagyobb, -54- legtökéletesebb diadal függetlenségi harczunk egész folyamában.

Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi nemzetőrhadnagynak?

Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még meg nem születtek.

A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.

A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se állt a határszélig.

Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek, elmaradottak, lábbadozók.

Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát is. Zavaros -55- idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor sok nyul huzódik a szőlőbe.

A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó. Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért. Tisztességgel köszön apámnak.

Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza. Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:

Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett. Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan jelensége. – Elborzadtunk.

Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót elhurczolják. -56- De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait. Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.

Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?

Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még ember lehetne belőle?

A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett. Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.

Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára teszi, odaszólt:

– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább élni.

Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két csapással darabokra hasitotta koponyáját. -57-

Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni. Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt. Csak annyit mondott neki:

– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a kezemben!

– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most pedig takarodjék szemem elől!

Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.

A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége ebből állott:

– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?

Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.

A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy kincskeresők, sirfosztogatók -58- kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető utszélen a kukoricza szélén.

Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról, igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat sovány kuvasza.

Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja gazdájának.

A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt, kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.

Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.

– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád se.

Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van, szája is van, füle is van, orra is van.

– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a küszöbömet!

Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a halálfej az ajtó előtt!

Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében. Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.

De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.

Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az ajtót nyitja.

Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.

A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy bölcsességü Bocsor uramhoz. -60-

Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.

A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja, megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.

Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.

Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.

Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele. -61-

(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási fészkünk.)

Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes, komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk róluk.

Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e naptól kezdve tartozik.

A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.

Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti, a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk -62- benne, legfeljebb keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.

De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru, művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket. Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám volt.

Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa, Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.

A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig. Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a templom körül.

A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember, német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes, kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében. -63-

Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és segédtiszt volt a többi vendég.

A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, – rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó, ablak.

Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése, emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.

A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban. Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s jelentsék rögtön.

Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól, mint előbb.

Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s katonás, harsány hangon jelenti:

A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:

Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal, szótlanul bámult perczekig.

Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.

Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra, annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar huszár?

De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához. Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki a bánt -65- föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar huszár?

Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.

Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.

Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!

A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki nem evett maszlagot.

Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre: visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!

A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.

Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr felé. A másik része Fehérváron át -67- Roth tábora elé s a hol találja: üsse agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.

Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az országból.

Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.

Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke, fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele. Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.

Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?

Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben, lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem ismertük.

Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak. -68-

Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja, hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van. Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is, a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?

Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény, de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.

Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az őrszemeket.

A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan meg van rakva előőrsökkel.

De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei -69- legény jól ismeri a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik. Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?

A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni, mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké. Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is szélesebb.

Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő, ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták, csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk, lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.

S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha tudja, hogy hol van az ellenség vezére: -70- fogolyként vihette volna magával a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő szobájából.

Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester, Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el apámnak.

Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.

Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az út mellékét már akkor fasor szegélyezte.

Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt. Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis sürüség támadt ott.

Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja. Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk, -71- hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü fegyvereik élesre töltve.

Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott közibük.

Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.

Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti támadása Soponyán.

Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték vagy elfutott.

Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe kerül. -72-

Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng és Ödön puszták irányában megindulhatott.

A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem. Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást. Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.

Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor. Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz. Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt -73- határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.

Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött való.

Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára, hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.

Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már arra ideje se akkor, se később.

Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.

Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa. -74-

VI.

(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. – Megyünk apámmal Görgey elé.)

Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben jöttek a túl a dunai nemzetőrök.

A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl a dunai nemzetőr.

A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda, sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet, kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt, okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.

A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. -75- Légy erős, mint hajdan. A mi fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!

De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később hozta hozzánk a szellők szárnya.

A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.

A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu, kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.

Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény, piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél fogva -76- szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.

Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.

Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett szállani Ercsinél.

A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi nemzetőr ezt tudta.

Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi élünk?

Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy jöttek, -77- mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg akarta enni mindenki.

Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó, Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az atyafiságot az öregekkel.

Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.

– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a kis-kunok.

Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.

De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy tartsa fenn a rendet, -78- fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére bocsát az alispán – három pandurt.

– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a bőréből iziben.

Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos. Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki engedik halni az ily férfiak emlékezetét!

Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü jó puskájuk, elegendő puskaporuk.

Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.

– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó pohár bort. Azután jöttök velem!

Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig. Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak. Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt. -79-

Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze ajtaját s levezette őket a pinczébe.

– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok. Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.

Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.

Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.

A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De a milyen széles: olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája nem volt megásva. Csak a hol hidja volt, ott -80- lehetett rajta átmenni. Lovasságnak és ágyunak hid nélkül még csak elképzelni se lehetett az áthatolást. Ozoránál volt hidja. Akkor még Eszterházy herczegnek hatalmas vizimalma is meg volt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték a hidat s még töltését is elpusztitották. Még gyalogos ember is csak ugy mehetett volna át a tulsó partra, ha egyidőre békává, kigyóvá, vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.

Egy darabig czél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, a mint hogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi utra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra.

Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozásu, szerepelni vágyó, bőkezü művelt uri ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségü leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.

Mikor Roth tábora jött: behivta és csatasorba állitotta nemzetőreit. Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszu vöröstollas kalappal s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának utját állani, azt megrohanni, csatára kényszeriteni s szétverni. -81-

Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely nyolcz ezer jó katonából áll ágyukkal és lovassággal s vitéz tisztikarral!

Hanem csodálatos érzéssel voltak a szivek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.

A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem huzták a lóról.

Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak ugy csörditett oda szóval:

Még pajzánkodott vele, a mit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délczeg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó hive.

– Mit akarsz? Elpusztitani a falut? Pandurjaimat már a pinczébe zártam, hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak, szedte-vette Mukija, téged is.

Mindenki nevetett. Utóbb maga a délczeg nemzetőri -82- százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei ugy se fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is.

Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét. Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak mögötte. Igy gondolkodott.

Letért hát az egyenes és rövid simontornyai utról. Térképeiből ugy látta, hogy Ozoránál is van a Sión hid és átkelő, népes lakott hely pedig nincs utközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbe-görbe utu, nehéz járásu, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusztáknak Ozora irányában.

Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelid, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cserés tölgyerdő buslakodott. Hogy most minő: nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.

Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza s a Sió jobb partjára átkelhessen? Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket szétturja utjából s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, haza ér Horvátországba s rá nézve kedvezőbb föltételek közt ujra megrohanja a mi országunkat.

Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, -83- már kimerült. Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers határőrök, a vad szerezsánok csak ugy estek le a földre, fák tövébe, zsombékok oldalára, árokpartokra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre. Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak ugy dobáltak le maguk mellé. Ivóviz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni, élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszu az éjszaka, kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a katonának.

Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakákban, a minden gunyát keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék, nincs meleg odu, meleg tűzhely sehol.

Szomoru élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben, menekülőben. A hol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. A hol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az ember is ádáz ellensége!

A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is üresek. Keresztül süvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dültakli pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyüjtő pihenések reményét, hanem az elmulás borus sejtelmét szórják szét a fáradt lelkeken. -84-

A pusztabiró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott emberek, a kiket nem bánt már az ellenség, még a mikor haragszik se.

Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra haragszik.

Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak egy-egy tábortűz körül s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik közt akadt, a ki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könyezett. De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, a kik idehozták őket a magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?

Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?

Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyukat felállitani, az ágyufedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres készenléteket rendbehozni s helyükre állitani. Öreg este lett már, a mikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azon túl csak egy-egy lónyerités, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zugása alatt pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.

Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Arthur, a fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.

Valami csőszi nemes atyánkfiának volt utja Mező-Szent-Györgyre. Meghozta a hirt, hogy az osztrák sereg -85- éjjel sebbel-lobbal menekült Soponyáról s a magyar sereg üldözi.

Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része épen a mi határunknak s talán épen a falunknak veszi utját? – Meg kell ezt tudni.

Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is felültetett a kocsira maga mellé s el-kiindult Dégh felé az Ecsi pusztához vezető utra. Az ecsii puszta családi birtokainkkal határos.

Az Ecsi pusztán túl megállt s egy putri tetejéről körülnézett. Se ellenség, se jóbarát sehol.

Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehérvármegye határa beszögellik a mi vármegyénkbe. Ezt a részt Kis-Láng pusztának nevezik s ez is a Zichy grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a déghi út.

A mint odaérünk: épen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával s az eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:

Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kis-Lángra már be is ért, itt lesz nyomban.

Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor. Késő délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő: elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra emlékezem biztosan, a mit most elbeszélek. -86-

Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt az nagy sereg. Élén Görgey Artur lovagolt. Ugy rémlett előttem, honvédtiszti egyenruhában.

Gyerekészszel két dolog tünt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik: pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?

VII.

(Apám találkozik Görgeyvel 1848-ban, és 1901-ben. – Apám tanácskozása. – Görgey és Perczel. – Roth generális megadja magát. – A történet vége. – A történet igazolása.)

Apám üdvözölte Görgeyt. Megmondta nevét, lakását, nemzetőri állását. Várja rendelkezését.

Miként folyt le apám és Görgey közt a tárgyalás, akként mondom el, a mint arra Görgeyvel együttesen visszaemlékeztünk. Az én emlékezetem a tárgyalásnak csak egyik részére terjedt ki, a másik részt Görgey emlékezete őrizte meg.

Mindig vágyakoztam arra, hogy a nagy történelmi alakkal, a magyar hadsereg egykori fővezérével megismerkedjem.

Tudom én, minden magyar ember tudja, hogy nevét és nevének ragyogását rettentő vádnak homálya boritja. -87- Ismerem a vádnak természetét, részleteit s minden erősségét. De minden gyöngeségét is. Régen kiképződött meggyőződésem erre nézve, melynek föltárása azonban nincs helyén az elbeszélésem folyamán. Nem könnyü a kérdés.

Még a fölött se elmélkedem ezuttal, vajjon szükséges volt-e azt a vádat emelni, akár alapos az, akár nem. S vajjon nem lehetett volna-e azt kikerülni?

Ha a dühöngő osztrák bitóra huzatja mint aradi bajtársait; ragyogóbb nevet, mint az övé, alig mutathat föl történelmünk. Ha igaz is a vád: nagy dolgokat is végzett.

Véres döntő csatákban verte szét az osztrákok hadseregét. Diadalról diadalra vezette azt a szentséges lobogót, melyről az egész világ azt hitte már, hogy foszlánynyá vált, a mióta utolsó Rákóczi fejedelmünk kezéből kiesett. Száznegyven esztendőnek fájdalmát és keserüségét boszulta meg az osztrákon. Neve örök időkig nagy fejezet lesz nemzetünk történetében. Az lesz, akármiként bánnak el a váddal e történetnek irói.

Azért óhajtottam közelebbről megismerni. De nem kerestem rá az alkalmat, a véletlenre biztam. Végre megjött az alkalom.

Miklós Gyula volt törvényhozó társam, később borsodi főispán s utóbb bizalmas barátom három év előtt nyakon csip.

– Gyere, viszlek Görgeyhez. Olvasta valamely munkádat, beszéltünk rólad, szeretne veled találkozni, megigértem neki: elviszlek hozzá. Gyere! -88-

A fővezér vagyontalan ember. A szójárás azt mondaná, szegény ember. Egyszerü tisztes lakásban fogadott bennünket. Fogadó szobájának butorai tiszták, de se nem ujak, se nem ragyogók. Fényüzésnek semmi nyoma.

Ott állt előttem függetlenségi harczunk e nagy szereplője. Magas termet, nálam jóval magasabb. Még mindig egyenes alak, csak nagyon kissé előre hajló fővel. Telt izmok; se nem kövér, se nem sovány. Nyolczvan esztendő körül, de még az életnek sok éve áll előtte. Mosolygó arcz, mosolygó szemek, semmi bágyadtság se a beszédben, se a mozdulatokban. Magas kopasz homloka. A mit báró Kemény Zsigmond irt homloka és fejebőrének mozgékonyságáról: abból nem vettem észre semmit. Igaz, hogy a nagy iró ötven év előtt irta azt. Homlokán s koponyája tetején ott fénylik az óriási sebnek jele, a melyet a komáromi juliusi csatában kapott. Hősi harcz eleven emléke. Ujjnyi hosszu mélyedés, melyben egykor a kemény koponya csontjai is össze voltak törve.

Bővebben beszéltünk Árpád honfoglaló huszár seregéről. Én már akkor meglehetősen készen voltam a honfoglalás felett való tanulmányaimmal. Nagy figyelemmel hallgatta megjegyzéseimet. Fontosnak tartotta felfedezéseimet.

Beszéltünk 1848-ról is. De csak keveset. Csak annyit, -89- a mennyi apám szereplésére vonatkozik. Véletlenül tértünk erre is. Eszem ágába se juthatott, hogy a fővezér az én apámról emlékezhessék. Leirom beszélgetésünk e részét hiven.

– Először 1848. évi október 5-én vagy 6-án láttam önt, tábornok ur, apámmal együtt. Másodszor 1867. évi junius végén vagy julius elején, mikor hazajött tizennyolcz évi klagenfurti fogságából. A vasuton láttam Nagy-Kanizsán is, Lepsényben is. Véletlenül azzal a vonattal utaztam én is. Harmadszor pedig szinről-szinre most látom.

A fővezérnek láthatólag jól esett ez a figyelem, hogy én oly gondosan emlékezetben tartom, a mikor őt láttam. Kérdezett az 1848-iki találkozás felől.

Mikor apám bemutatta magát s kérte az esetleges utasitást: Görgey harsány hangon, a magyar szót jól megropogtatva, mintha keveset beszélne magyarul, azt kérdezé apámtól:

– Itt a pusztákon át. Fekete és Pinkócz pusztákat kissé jobbkéz felől hagyva, a czinkotai csárdánál az enyingi utat átvágva, a három Bogárd pusztán át nyil egyenesen vezet az út Tóti pusztára. Ott meg lehet nyomni az osztrák tábort.

Görgey valami jegyzetet vagy térképet nézett s azután ridegen azt mondta apámnak:

Apám nem volt könnyen ijedős ember, de a kegyetlen szó mégis meglepte. Azt felelte:

– Nem ugy van az, uram. Én az összes pusztákat végigvadásztam egyszer-másszor. Most majd dülőről-dülőre végigszámitgatom a távolságokat.

E szó meg Görgeyt lepte meg egy kissé. De meg is nyugtatta. Látta, hogy komoly emberrel van dolga. -91-

– Ugy van, a hogy mondtam. Legföljebb félórát engedek előre vagy hátra. Természetesen a magam gyaloglását veszem kényelmesen számitásba.

Én ennyire emlékeztem, ennyit tudtam. Ezt beszéltem el a fővezérnek s ezzel végeztem szavaimat:

– Én ekkor, mint gyerek, apám mellett álltam, tábornok ur s mindig az ön arczát néztem.

A fővezér felállott, arcza felvidult, mintha fényesség támadt volna arczán. Fiatal ember élénkségével felelt szavaimra.

– Emlékszem, jól emlékszem, képviselő ur, édes apjára s arra a találkozásra. Most már én mondom el az eset folytatását. Én édes apja tanácsát követtem s az általa megjelölt uton indultam el. Meg is leptem Roth táborát a tóti pusztán s ő meg sem kisérthette a Sión való áthatolást. Perczel Mórnak is arra kellett jönni a fősereggel, a hol én az ön édes apjával találkoztam. De a táborkari megállapodás eredetileg az volt, hogy Dégh és Szilas-Balhás felé a kerülő hosszabb uton üldözzük az ellenséget. Én tehát jegyzettárczámból kiszakitottam egy lapot s ráirtam Perczel számára, hogy tökéletesen biztos felvilágositás alapján én a rövidebb átló uton érhetek az ellenség nyomába, arra vezesse a derék hadat ő is. Három huszárt hagytam ott azon a helyen. Azzal a parancscsal, hogy az irást adják át Perczelnek s egyuttal mutassák az irányt, a melyben én csapatommal elindultam. -92-

Ime ezeket mondta nekem a fővezér. Ezeket én nem tudtam. Minden szavát elevenen nyelte agyam. Akkor tudtam meg igazán, minő szerencsés és nagy dolog volt apámnak e közbenjötte. Történelmi fontossága volt ennek.

– Perczel Mórnak a három huszár átadta irásomat. Ő el is olvasta, de el is dobta. Maradt a haditanácsban megállapitott uton. Majdnem fél nappal jött később az ellenség hátába. Ha én is ennyit kések: Roth tábora elillanhat előlünk. Mikor a tábort már elfogtuk s Perczellel összejöttem, szóba jött ez a dolog köztünk. Perczel azt mondta nekem: »Én önt főbe lövethetném, a miért utasitásommal ellenkező irányban indult el«. Én hidegen válaszoltam: »Én önt nem lövethetem főbe, de a kormánynak bejelenthetem az ön katonai és vezéri hibáját«. Ime, elmondtam önnek, képviselő ur, összeveszésünk történetét is!

Tovább nem folytatta a fővezér ezt a történetet. Én ugyan hallottam is, olvastam is ennek további részleteiről. Hogy a vitéz, vakmerő, de lobbanékony lelkü Perczel megbánta volna szavait, azután engesztelésül két szép pisztolyt adott volna barátságos emlékként Görgeynek, a ki a két pisztolyt inasának ajándékozta s a miatt támadt volna a kiengesztelhetetlen örök háboruság a két vezér között.

Igy beszélték. Nem tudom, igaz-e bármely részben is. A fővezér egy szót se szólt erről.

Két lánglélek. Görgeynél jégboriték alatt, mint az -93- Etna tüze. Perczelnél örökké forr, izzódik, lobog, tüzét hányja. Összetalálkoznak s háboruság származik közöttük. A történelem nagy mezején ezerszer ismétlődő tünet.

Apám már nem él. Több mint harminczhárom év óta nyugszik a szent-györgyi temetőben. De él még a fővezér, a ki ha olvassa soraimat, tanuságot tehet azok igazságáról s ha emlékezetem valamiben tévedt volna, kiigazithatja a tévedést.

És él Miklós Gyula, a ki nagy figyelemmel végighallgatta ezt a társalgást s maga is részt vett benne. Vele kétszer is beszéltünk magunk közt arról a tünetről, a mikor az agg fővezérnek több mint félszázad után eszébe jutott hadjáratának az a pusztabeli jelenete s mintha az emlékezés sugarai fényességgel vették volna arczát körül!

Apám tisztában volt azzal, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután meg lesz a nagy ütközet. Ott neki is lehet feladata. Összeszedte nemzetőreit, fölszerelte őket telhetőleg s 22 kocsival másnap elindult velük a kőkuti uton le a pusztáknak, a pinkóczi omlott csárdának, a hodosi erdőnek, le a hármas Bogárdi pusztának.

Felső-Bogárd akkor még nagyrészben a nagy Mészöly nemzetségé volt. Ez is rokon faj az én szerény családommal. Mező-Szent-György és Felső-Puszta-Bogárd volt régi fészke Veszprémvármegyében, Sár-Bogárd és Kápolnás-Nyék Fehérvármegyében. Ez a szép nemzetség is -94- szétzilálódott. Egyik kiváló ivadéka Nagy-Kőrösön él, a hires iskolának jeles tanára s Arany Jánosnak és társainak egyik méltó utóda. Most a közügyek buzgó bajnoka: Mészöly Gáspár.

Bizony apámnak és nemzetőreinek nagy pihenőt kellett tartani ott Felső-Bogárdon mindjárt. Mert ámbátor a kocsik egy-két napra tele voltak enni-innivalóval: mindamellett a Mészöly-atyafiság át nem eresztette volna őket jó szó nélkül s vidám falatozás nélkül.

Igy jártak Középső-Bogárdon is, a mely még nagyobb számu s közelebbi rokonsággal volt tele. Csak az alsó puszta, Haraszt-Bogárd eresztette át őket simán.

Apámra és nemzetőreire nem volt már szükség. A két osztrák tábornok egész seregével együtt megadta magát s lerakta a fegyvert.

Észak felől és Kelet felől a nagy-kőrösi, kis-kunsági és a pestmegyei solt-vidéki nemzetőrök foglalták el a halmokat. A hol Roth tábornok kémlő csapatai körülnéztek: mindenütt a magyar sereg zárt vonalait látták. Mindenünnen azt jelentették vezérüknek, hogy észak felé és napkelet felé nincs menekülés.

Észak felől állt Görgey is. Huszárjai, pedig bizony nem voltak sokan, háromszor is kegyetlen vakmerő rohamot intéztek az osztrák sereg előőrsei s védcsapatai ellen. Azután észak felől megjött Perczel is ágyuival, lovasságával, sokkal erősebb seregével.

Dél felől s nyugat felől ott van a Sió átgázolhatatlan bozótjával, vizével és süppedékeivel. S a Sió jobb -95- partján, az ozorai halmokon és szőlőkben és ligetes erdőkben a tolnai és somogyi nemzetőrök. Hidat verni lehetetlen, a mikor előlről, hátulról, minden oldalról egyik támadás a másikat éri a sereg ellen.

Roth ezt meggondolta jól s követét a szokásos módon odaküldte Perczel Mórhoz. Leteszi a fegyvert, megadja magát kényre-kegyre.

Kupaczokban a lőfegyver, garmadákban a tölténytáska. A legénység az altisztekkel külön csapatokban fegyvertelenül s egymástól elszakitva. A lovasság lova mellett. Pisztolya a kápában, a kardja a kápára akasztva.

Szótalan, kedvetlen, szomoru az egész osztrák tábor. A katonának élettársa a fegyvere, nehéz attól elválni.

Két tábornok, kétszáznyolcz tiszt s közel nyolczezer altiszt és közlegény a fogoly. Minden ágyu, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ily tökéletes győzelmet függetlenségi harczunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk.

A tisztikart még az napon Szilas-Balhásra kisérték s a nemes atyafiakhoz szállásolták be.

– Tudtam előre, megmondtam előre. Megmondtam Jellasichnak is, hogy Magyarországot tiz-huszezer emberrel meghóditani nem lehet s gyalázatos kudarczba megyünk. Nem igaz, bajtárs?

– Igaz, megmondtad, de azért kardcsapás nélkül nem lett volna szabad a fegyvert letennünk.

A délszláv tábornokból gyakran kitört a keserü boszuság. A fogait csikorgatta dühében, mikor megtudta, hogy Perczel Mór hevenyészett, de azért rendes serege alig állott háromezer főből s a többi csak fegyvertelen nemzetőr volt s az se nagyobb számu, mint az ő hadseregük.

S vajjon mi is történt volna, ha az osztrák sereg bőszült bika gyanánt halálra elszántan megrohanja a nemzetőrcsapatokat s ágyuival beléjük lövöldöz?

Igaz, hogy van egy rossz adoma, még pedig egyik nagykőrösi nemzetőrről, a ki mikor látta, hogy az osztrákok neki irányozzák az ágyut, egy domb tetejéről odakiáltott hozzájuk:

Más volt a lélek a nemzetőrben, mint az osztrák és horvát katonában. Iszonyu vérontás igenis támadhatott volna, de a vége még se lehetett volna más, mint az osztrák sereg felkonczolása.

Az osztrák-horvát sereg fegyvertelen csapatait nemzetőrök kisérték Tolna- és Somogyvármegyén át Horvátország felé. A hagyomány azt mondja, talán egy ember se ért le a Dráváig. A betörésük alkalmával kifosztott magyarság utközben kiirtotta őket. -97-

A népnek szenvedélye irtózatos a háboruban. Az felelős érte, a ki a háborut botorul megkezdi.

A tisztikart az osztrák hatalom se ki nem váltotta, se ki nem cserélte. A függetlenségi harcz végével lett szabaddá.

A két fogoly tábornokról elhallgatott az irás is, a hagyomány is. Én legalább soha nem tudtam meg biztosan, hova lettek.

Hejh, minő boszorkánytáncz kerekedett ott a csatatéren! A nemzetőr előszedte kulacsát, nagyot ivott, nagyot kurjantott, nagyokat dalolt s jókedvében az osztrák, horvát, labancz katonát is megkinálta kulacsával.

Mohón nekirontott a puska-kupaczoknak. Sok nemzetőrnek sohase volt ezelőtt puska a kezében. Kezébe kapott egyet, nézegette, fontolgatta. Vajjon hogy’ is lehet ezzel lőni?

Hátultöltő, ismétlő fegyvernek akkor még hire se volt. Nagy, nehéz, istenverte dióverő pózna volt ez az osztrák puska. Már nem tűzköves, de még nem is gyutacsos. Hanem gyujtós puska, melyet a német »Zünder« szó után czinderes puskának neveztünk.

Nagy, nehéz tölténytartó fekete fényes bőrből. Akkora, mint most valami kisebb podgyásztáska. A pajkosabb nemzetőr mind a két oldalára akasztott egyet s mind -98- a két vállára egy-egy puskát. Idő multán eldobta valamennyit. Nehéz mulatság; csak katonának való.

Elkezdtek lövöldözni is. A fegyvertelen ellenséget nem bántották, annak sértését szigoru hadiparancs tiltotta, de a nélkül se tették volna. Hanem lövöldöztek maguk közt a levegőbe. Szüret, menyegző, lakodalom el nem lehet lövöldözés nélkül. Hát a csata hogy mulhatnék el a nélkül?

Azonban vigyázatlan lövéssel nagyhirtelen agyonlőttek maguk közül hármat.

– Kocsikra, atyafiak! Megyünk haza! Az ellenségtől megszabadultunk. Meg nem engedem, hogy most mi önmagunkat lövöldözzük hasba!

A jó szentgyörgyi nemzetőrök szivesen engedelmeskedtek, a meddig a csatatért el nem hagyták. De azontúl ki erre, ki arra! A két Puszta-Bogárdon napokig tartott az áldomás. Megnépesedett velök a czinkotai csárda is. Ott már czigány is akadt, a ki reggelig huzta a dalt.

Második nagy rohamát a nagy-sarlói győzelemmel s Buda vára bevételével vertük vissza.

Harmadik rohamát már az oroszszal együtt intézte ellenünk az osztrák. A becsületet és dicsőséget ebben is megmentettük, de a hadjáratot elvesztettük.

Roth hadseregének elfogatását »ozorai fegyverletétel« névvel iktatta emléklapjaira a magyar történetirás.

Ozora Tolnavármegyében a Sió jobbpartján fekszik. A fegyverletétel pedig a Sió balpartján Veszprémvármegyében történt. Se Perczel, a győző vezér, se Roth, az elbukott vezér, nem látta Ozorát.

Apám nagy kötelességet teljesitett. Ő is elmult, bajtársai is mind elmultak már. A tizennégy bátor nemzetőr közül, a kikkel együtt Jellasich bán futárcsapatát, a tizenhét katonát megtámadta, csak egyetlenegy él még: Körösztös János, mező-szent-györgyi telkesgazda.

Apámat ötvenkét év előtt pörbe fogta az önkényü uralom. Ha egyetlen tanu vagy áruló akad ellene: vértanuhalált kell szenvednie.

E közleményem 1904. évi márczius hóban a Pesti Hirlap hasábjain látott czikkenként napvilágot. A nagyközönség örömmel, élvezettel olvasta.

Akadt azonban valaki, a ki közleményem néhány fontos adatát megtámadta, valótlannak mondta s egyenesen azt állitotta, hogy a honfikötelességnek azokat a cselekményeit, melyeket szerintem Eötvös Lajos teljesitett, voltaképen nem ő teljesitette, hanem Matkovich Tivadar, volt mező-szent-györgyi birtokos s később országgyülési képviselő. Ha ez igaz volna: sulyos vádat -100- képezne ellenem. Mert ez a történet meghamisitása volna, melyet én menthetlen hiuságból követtem volna el, hogy mások érdemének eltitkolásával saját családomat hamis érdemek diszébe öltöztessem.

A ki ily vádat emelt, az Matkovich Tivadar ügyvéd Veszprémben, az ifjabb nemzedéknek egyik sorsüldözött tagja. Hirlapi uton nem feleltem neki. Ivekre terjedő irka-firkában összehord hetet-havat, közérdekhez nem tartozó falusi fecsegéseket, semmit se jelentő apróságos egyéni, családi és birtokeseteket. Nyilván abból a czélból, hogy engem a vele való nyilvános vitára hivjon. Hiába igyekezett. A ki engem ismer s őt is ismeri az nem tartja szükségesnek, hogy én Matkovich Tivadar veszprémi ügyvéd urral magas irodalmi és kortörténeti kérdések fölött vitatkozzam.

Azonban mindenki még sem ismer bennünket s eljön majd az idő, a mikor már senki se ismerhet személyesen bennünket. S akadhat idővel kételkedő lélek, a ki inkább a rágalomnak hisz, mint a valóságnak s a ki az ismert iró munkájával szembeállitja egy ismeretlen homályos alak fontoskodó irka-firkáit. E miatt kell Matkovich felszólalásával röviden foglalkoznom.

Kortörténetem minden személyi, tény- és térbeli adata teljes valóság. A nagyban vagy kicsinyben szereplők közül hárman élünk: Görgey Artur, az egykori fővezér, Molnár Gedeon, Nagy-Kőrös egykori főjegyzője és én, akkor mint gyermek, a ki éles szemmel sokat látott s a rákövetkező években a szereplőktől mindent sok -101- izben hallott. Mi ugy tudjuk a történetet – kiki a maga részéről – a hogy’ én elbeszélem.

Matkovich minden állitása, mely elbeszélésem bármely részével ellenkezik, teljes valótlanság.

Se élő tanura, se tárgyi bizonyságra nem hivatkozik. Se ő maga akkor nem élt. Sőt legföljebb husz év mulva lépett olyan életkorba, husz év mulva lehetett tizenkét-tizenhárom éves, a mikor az 1848-iki dolgokról folyt beszélgetéseket jól-rosszul megérthette. Honnan szerzi tehát állitásaihoz nem a bizonyosságot, hanem csak a jóhiszemüséget is?

Hanem fontos, sőt döntő körülmény az, hogy én az egész történetet vázlatosan, teljes egyszerüséggel, de szigoru történeti hűséggel már 1870-ben megirtam s ez a Vasárnapi Ujság 1870. évi márczius 6-iki számában e czim alatt: Uj adat Jellasich betörésének történetéhez megjelent.

Igaz, hogy irodalmi becsérték tekintetében nagy különbség van az akkori és mostani mű között. Akkor a megyei tisztviselő deritett föl s hozott nyilvánosságra egy addig rejtve levő fontos történeti adatot, most pedig a gyakorlott iró ugyanazt, mint kortörténetet az akkori közviszonyok történelmileg teljesen hű rajzával világitja meg s az igaz korrajzban egyuttal szépműtani munkát is törekszik alkotni.

Ez a különbség. De annak a történetnek részleteire nézve, melyet mind a két mű felölel, semmi különbség. Eötvös Lajos szerepe az 1870-iki műben is ugyanaz, -102- a mi az 1904-ikiben. Matkovich Tivadar, az egykori mező-szent-györgyi birtokos pedig az 1870-iki műben se szerepel, valamint az 1904-ikiben se.

De ennek nem az iró az oka. Az iró azokról ir, a kik cselekedtek, mert a történetet azok csinálták. Nem pedig azokról, a kik nem cselekedtek. Az ördögnek volna kedve ily alakokról irni korrajzot vagy történetet.

De 1870-ben élt még Matkovich Tivadar, sőt képviselő volt, Pesten lakott, lapja is volt, a szélsőbaloldali Magyar Ujság, melynek fentartásához sommás pénzzel járult. Személyes dolgait a publiczisztikában nem szokta elhallgatni, sőt vitatkozó, bizonykodó természetét mindenki jól ismerte.

Hát miért nem szólalt ő fel akkor a nyilvánosság előtt? Hiszen a nyilvánosság elé volt terelve a fontos és érdekes történelmi kérdés! Miért nem utalt rá akkor saját fényes szereplésére, melyről most fia, a veszprémi ügyvéd oly sokat tud? Miért nem vonta akkor kétségbe Eötvös Lajos érdemeit, holott ehhez joga is lett volna, kötelessége is?

Hallgatásának okát megmondom én. Hiszen jól ismertem, birtokostársam is volt, képviselőtársam is volt s az 1848-iki esetről beszélgettem vele egyszer-kétszer.

1870-ben még sokan éltek, a kik az 1848-iki esetet jól ismerték. Élt dercsikai Huszár Pongrácz, a ki járási szolgabiró volt, mikor apám ellen a vizsgálatot az ő közbejöttével teljesitették. Élt Késmárky József, ugyanott járásbiró, később megyei főjegyző, alispán, 1870-ben országos képviselő, 1872-ben királyi törvényszéki elnök. -103- Élt a közvetlen szereplők közül Fodor László, Eberhard Ignácz, Ujhelyi László, Pósa Károly s még többen a volt jobbágyok közül s élt különösen a főszereplő Eötvös Lajos.

Mindezek olvasták a Vasárnapi Ujság közleményét s megnyugodtak benne szó nélkül, minthogy az általuk jól ismert történeti dolog hű közlését látták benne.

Matkovich Tivadar hallgatott, mert ő is jól tudta, hogy a közlemény igaz; olyen handabandázó koholmányokkal előállani, mint a hogy fia tette, eszébe se juthatott. Nem is lett volna a nagy eset után 22 év mulva tanácsos. A még akkor élő tanuk és szereplők bizonyára ellenmondhatlan bizonyossággal oktatták volna meg az igazságra. Most, 56 év után, senki se él már a közvetlen tanuk és szereplők közül. De azért a koholmányoknak most sincs sulyuk.

Meg kell még jegyeznem, hogy ugy értesültem: néhány év előtt Körösztös János is meghalt. Utolsó azok közül, a kik a nagy eseményben szerepeltek.

NYOMOZTAM, A HOL PETŐFI ELESETT.

Mindenki ugy tudta, ugy hitte, hogy Petőfi Sándor az 1849-ik év julius 31-én a segesvári csatában esett el. A csatát Bem magyar vezér vivta Lüders orosz vezér ellen. A csatát a magyar sereg vesztette el. Petőfi Bem vezérkarában volt őrnagy. Bem nagynehezen megmenekült, Petőfi elesett. Menekülési kisérletét sokan látták. Akadt több tanu arra is, a ki elestét látta.

A nagy nemzeti gyásznak idején, a zsarnoki elnyomatásnak éveiben senkinek se jutott eszébe nyomozni, hol és melyik ponton esett el Petőfi, hol lőtték vagy vágták halálra s hol roskadt össze haldokló alakja? S azután hol temették el? Magános sirba-e vagy közös sirba? De ha gondolt volna is rá valaki: az akkori osztrák kormány a nyomozást meg nem engedte volna.

A földterület, a hol Petőfi elesett s a hol porai pihennek, hallerkői gróf Haller Ferencz magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és uradalomhoz tartozott. Jól ismertem a grófot, benső barátság állt fenn néhány -105- éven át közöttünk, ismételve meglátogattam ősi várában, derék hazafi, nemes ember, függetlenségi harczunk jeles alakja. De 1849-től kezdve várfogoly volt, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és birtoka is az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak birtokába jutott. Nem is lett volna ember, a ki az egykori csatatér dülőin a nyomozót jóindulattal vezetgesse. Fehéregyházi oláhtól, segesvári szásztól annyi szivességet, annyi észt várni nem lehetett.

A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf Hallerrel együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sirjait nem látogatni gyakorta. Hadd nőjjön azokon letaposatlanul a fű és a virág.

Tizenegy év mulva, 1860-ban, kezdett kissé szabadabb szellő lengeni. Minden nemes népnek vannak fenséges ábrándjai. Ily ábránd volt: megkeresni, megtalálni a helyet, a hol Petőfi elesett. Akadtak tanuk s azok kezdtek nyilatkozni. Az 1860-ik, 1861-ik s következő években ötven-hatvan komoly férfiu nyilatkozott arról, hogy a csata folyama alatt hol s mit beszélt utoljára Petőfivel, hol látta őt s hol s miként kellett neki elveszni? -106-

Én e nyilatkozatokat gondosan olvasgattam. Csak nem olyan szemmel, olyan észszel, mintha birói feladatom lett volna végső itélettel eldönteni, hogy az összes tanuk vallomásai szerint hol az igazság, valósággal miként halt meg s hol esett el Petőfi?

Az ily munka az elmének igen nagy és nehéz munkája. Tudom ezt megyei tisztviselő koromból. Hányszor történik birósági tárgyalásokon, hogy egy közönséges kocsmai verekedés részleteit se lehet egészen tisztába hozni, holott csak tiz-tizenkét egybe nem hangzó tanuvallomást kellene valahogy megérteni és egymással kiegyeztetni. Nem lehet, pedig minden tanu igazat akart vallani.

Képzeljünk már most egy csatát; bomlásban, futásban, kegyetlen üldözés alatt levő hadsereget, száz meg száz holdra rugó nagy területet, mely utakkal, szántásokkal, ligetekkel, kukoriczaveteményes táblákkal van szétszaggatva? Mindenki fut vagy hadakozik vagy fekszik. Semmi rend és pillanatnyi nyugalom sincs. Mindenkinek magára s üldözőire van gondja. S akad ötven-hatvan tanu, a ki mindenkitől függetlenül, egymással nem érintkezve, a kétes részleteket meg nem állapitva, a tévedéseket ki nem javitva, a csatának ugyanazon zürzavaros pillanatnyi állapotáról tesz tanubizonyságot, holott a tanuk közül kettő se volt ugyanazon pillanatban egy helyen és hasonló helyzetben.

Hányféle különbözés, ellenkezés, sőt ellenmondás támad ily és ennyi tanu vallomása közt? Pedig minden -107- tanu becsületes és értelmes, sőt tanult komoly férfiu, ki egész lelkével az igazság kideritésére törekszik.

S aztán ha még a tanuskodás csak tegnapi vagy tegnapelőtti esetről szólana. De tizenegy-tizenkét év előtti történetről van a szó s alig lehet oly elme, a mely a régi dolognak minden részletét üdén meg tudná őrizni a maga számára.

A futó és üldözött harczos addig fut, mig ki nem dül vagy meg nem menekül. S ha már megmenekült is: gondja arra van első sorban, hogy kifujja, kipihenje magát, ételhez, italhoz, ruhához, fegyveréhez jusson, tisztjét, csapatját fölkeresse vagy ha örökre vége a harcznak, övéihez visszatérjen. Nem keresheti föl nyomban dolgozó szobáját, nem ülhet kényelmesen iróasztalához, nem törheti fejét és tollát emlékiratain, nem csinálhat jegyzeteket arra az esetre, hogy majd idővel, hosszu évek mulva, tiz-tizenkét esztendő mulva a nemzet lelkiismerete megtalálja kérdezni, hol hagytátok Petőfit, hol halt meg a nemzet világitó szemefénye: hát akkor majd ő előálljon egy jegyzőkönyvvel, a melyet ott vett föl a csatatéren vagy üldözés közben kozákok lándzsái közt?

Én vakmerő elmével föltettem magamban, hogy a tanubizonyságok alapján megkeresem az igazságot.

Ám első tennivalóm: a csata összes körülményeit megismerni, a csatateret s annak minden hegyét-völgyét személyesen bejárni, a távolságokat fölmérni, az egész területet hadmérnökileg meghatározni és megrajzolni. S ha ez megvan: a hely tökéletes ismerete -108- alapján birálni meg minden tanubizonyságot s állapitani meg minden ellenmondás benső igazságát vagy benső tévedését.

Sok munka, nagy munka, de másként az igazsághoz eljutni vagy azt csak megközeliteni is lehetetlen.

Elindultam hát 1875 nyarán önkényt vállalt feladatom teljesitésére. Fölkerestem nemes barátomat gróf Hallert fejéregyházi várában. Vendége voltam néhány napon át, de a helyszini tanulmányokat ez idő alatt Segesvártól Héjasfalváig, különösen a fehéregyházi határban is elvégeztem, rajzaimat, számitásaimat befejeztem.

A nagyobb részét, a tanubizonyságok birálatát, benső igazságaik megállapitását, ellentéteik kiegyenlitését maig se végeztem el. Az élet mást parancsolt s parancsa erősebb volt, mint az én szándékom.

Hanem akkori tanulmányaim alapján időközben a lapok sürgetéseire mégis tettem némi megjegyzéseket. Egyszer Oreusz orosz iró történelmi művére, mely a segesvári csatáról szól. Másszor arra a kérdésre, hol porladoznak a valószinüség szerint Petőfi hamvai? Mindkét megjegyzésem nagy általánosságban mozog. -109-

II.

Oreusz orosz irónak a segesvári csatáról irt hézagos rajza több irányban némi megjegyzéseket tesz szükségesekké. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy ezen csataleirásban csak az orosz és osztrák táborkari adatok s hadi jelentések használtattak fel s nem egyuttal a magyar hivatalos adatok is. Nehéz is lett volna ezeket felhasználni, miután ezek – tudomásunk szerint – sem akkor, sem később tüzetesen össze nem állittattak s Bem seregének egyes részeiről, e részek számszerü erejéről s a csata kezdetén történt felállitásáról, valamint a csata folyama alatt tett mozdulatairól csakis egykoruak s a csatában részt vett egyének nyilatkozatainak gondos egybevetése után lehetne megközelitően szabatos képet alkotni magunknak.

Az orosz iró Lüders segesvári hadtestének egész létszámát nem közli. E hadtest az osztrák táborkari adatok szerint 10 zászlóalj gyalogságból, 14 lovas századból, 4 egész üteg tüzérségből állott s összesen mintegy 12 ezer főnyi erőt képezett 32 ágyuval. E szám alatt pusztán a kombattans elemet kell érteni s ebben az utászok, szekerészet stb. nem szerepelnek. A gyalogságban több vadász-zászlóalj s a lyubini-ezred volt, a lovasságot az odesszai uhlánus-ezred s az első doni kozák-ezred képezé.

Voltak azonban egyéb ezredek is egyes zászlóaljak, illetőleg századok által képviselve mind a gyalogságnál, mind a tüzérségnél. -110-

Bem haderejét mind az orosz, mind az osztrák források mintegy 7000 főre teszik 12 ágyuval. Ez azonban kézzelfogható nagy tulzás. Bem hadereje ugyanis nem állott egyébből, mint azon kis sereg maradványaiból, melylyel ő julius 22-én Moldvába tört. Ez állott a betörés előtt 2000 gyalog és 1000 lovasból. Ezenkivül magához vette Damaszkin hadtestét, mely julius 23-án Inczédy diviziójával s 3 zászlóalj erősitéssel együtt tett 5000 embert minden fegyvernemből. Összesen lenne e két csapat 8000 fő.

Ámde Bem a maga csapatával julius 20-án és 21-én Clam-Gallas osztrák tábornok ellen csatázott Szemerja és Sepsi-Szent-György között, 22-én az ojtozi szoroson Moldvába tört, 23-án Ustrugoff orosz tábornok seregével Hirsa mellett ütközött, de miután a várt önkéntesek és segédcsapatok sehonnan nem érkeztek, 25-én már ismét visszajött az ojtozi szoroson Erdélybe. Ha figyelembe vesszük, hogy e kis csapat hat napon át háromszor ütközött s folytonosan erőltetett menetekben ki Moldvába s onnan Erdélybe vissza, már julius 30-án Udvarhelynek s onnan Marosvásárhelynek kerülve Segesvár közelében volt, s ha figyelembe vesszük, hogy ekkor már a sereg önkénytesek által soha nem szaporodott, ellenben a sebesültek, kifáradtak elhagyásával s szökésekkel is folyton fogyott, e csapatot az eredeti létszám felénél többre semmiképen sem vehetjük fel.

Ugyane sorsa volt Damaszkin hadtestének is. E hadtest julius 23-án Grotenjhelm orosz hadtestével szerencsétlenül -111- ütközött, mind Szász-Régennél, mind Radnótfájánál s innen Marosvásárhelyre vonult vissza. Itt vette őt fel Bem a maga seregébe s az ekként egyesült két sereg itt becsültetett hozzávetőleg mintegy 6000 főre. De még e sereg sem volt az, melylyel Bem Ördögfalva – máskép Héjasfalva – és Fehéregyháza felé vonult, mert ennek is egy, noha kisebb részét, mintegy 2000 embert Gál Sándornak engedett át. A minek az volt indoka, hogy Bem terve szerint Lüdersnek Segesvárott álló seregét egyszerre két oldalról, ugy mint nyugot felől az udvarhelyi uton Bemnek, észak felől pedig a vásárhelyi uton Gálnak kellett volna megtámadni, egy időben, összevágó terv szerint. Lüders maga is igy számitott s ettől félt s félelme nem is lehetett alaptalan, mert ha a támadás csakugyan igy történik, az a hadsereg, melynek czentruma Segesvár s mely egyik szárnyával az udvarhelyi, másik szárnyával a vásárhelyi uton kénytelen verekedni, a tökéletes megsemmisülésnek nézhet elébe, miután a két szárny mindegyikének egymástól teljesen függetlenül kell verekedni, mint két külön hadtestnek, s miután visszavonulási vonala egyiknek sincs s ha csak egyik szárny is visszavonatik, az egész sereg a rendkivüli kedvezőtlen terepviszonyok miatt Segesvárott, mint egy kijárat nélküli katlanban, mindenestől az ellenfél martaléka leendett. Hogy nem igy történt: annak Gál Sándor kényszerü elmaradása s az orosz tulereje volt oka.

Bemnek Ördögfalva és Fehéregyháza közt működő hadteste nem 7000 emberből, hanem annak pusztán -112- feléből állott. Sőt egykoruak és ott résztvettek állitása szerint a 3000 főnyi létszámot sem haladta túl.

Ez ellen vitt tűzbe Lüders először Skariatin, később Ivin és Demidov tábornokok vezetése mellett délután 4 óráig mintegy 5000 s később, midőn belátta, hogy Marosvásárhely felől nincs mit tartania, mintegy 8000 embert 24 ágyuval s hatalmas lovassággal, melynek tömeges rohamai előtt a magyar seregnek sem gyalogsága, sem lovassága meg nem állhatott.

Néhány megjegyzést kell még tennünk arra a térképre, mely szintén az orosz iró művéhez van csatolva s melylyel a terepviszonyokat s a csata folyama alatti mozdulatokat akarja megvilágositani. E térkép szerint, ha a skála segélyével megtesszük a számitásokat, nem egészen ezer holdnyi területen lett volna felállitva az orosz és magyar sereg összes tartalékaikkal s a magyar sereg visszavonulási vonala a fehéregyház-héjasfalvi uttól tökéletesen el lett volna szoritva, ugy, hogy a magyar sereg csakis Sárpatak irányában délnek, fel az erdős, járhatatlan hegyek felé menekülhetett volna.

Ez azonban nem igy volt. Föl a hegyeknek sem lovasság, sem ágyu nem menekülhetett volna, mert arra utak nem vezetnek, pedig a lovasság és 4 ágyu megmente tett és pedig a Héjasfalva-Ördögfalva felé vezető jó uton.

A dolog ugy áll, hogy a szoros értelemben vett csatatér még Fehéregyháza fölött délfelé legalább egy kilométerrel s Fehéregyháza mögött kelet felé legalább két kilométerrel kiterjedett. Ez már nincs kirajzolva az orosz térképen. A hol az orosz lovasság szétverte a magyar -113- gyalogsági négyszöget, a hol egy helyben a legtöbb honvéd elesett, mintegy 180, s a honnan nem messze esett el Petőfi Sándor is, az a hely Fehéregyházától keletre fekszik.

A bekeritési mozdulat sem azon a vonalon hajtatott végre, mely a térképen van jelezve.

Bármily magas lehetett is ott helylyel-közzel julius 31-én a kukoricza, olyan nagy nem lehetett, hogy a magyar hadállás magaslatáról, ugy mint ezt a térkép feltünteti, a kukoriczában mozgó lovasságot észrevenni ne lehetett volna. A magyar hadállás legmagasabb pontja a térkép szerint a bekeritő mozdulat vonalához körülbelől oly magasan és oly messze áll, mint a budai várhoz például a Lipót-templom, csakhogy a lejtő szép meneteles, nem oly meredek, mint a vár oldala. Hogy oly magasságból és messzeségből szaggatott kukoriczatáblák közt mozgó lovasságot észre ne vettek volna: az képtelenség. Hogy pedig maga Bem észrevette volna, mint az orosz iró állitja, s mégis tovább folytassa az orosz jobb szárny elleni támadásokat s ne tegyen megfelelő védintézkedéseket: ez megint képtelenség, sőt még nagyobb, mint az előbbi. Nem Bemről, de a legkorlátoltabb eszü zászlóaljparancsnokról sem lehetne ekkora ügyetlenséget feltenni.

Nem is ugy történt. Hanem szemtanuk állitása szerint az orosz megkerülő lovasság a Küküllő jobb partján azon uton indult ki, mely Bun felé vezet, mely falu Fehéregyházával csaknem szemközt a Küküllő-völgy északi magaslatain fekszik. De valószinüleg nem -114- maradt meg az uton, hanem levonult a folyam partjára, részint azért, hogy gázlót keressen, részint azért, hogy ennek füzesei és rekettyései árnyékában észrevétlenül vonuljon fölfelé a folyamnak. – Gázlót könnyü volt találni, talált is Fehéregyháza mögött s itt nem hátban, hanem oldalt támadta a magyar sereget. Ha hátban támad, akkor egyenesen elzárja a héjasfalvi utat s az esetben lovas és ágyu nem menekülhet. Tényleg a visszavonuló magyar sereg elől el is zárta s itt e ponton, körülbelül a gróf Haller Ferencz által körülültetett és ápolt honvédsir körül kell keresni – ha megtalálható – azt a helyet is, a hol Petőfi eleshetett Mert itt szélesebb lévén a sík, a nyilt tér, véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a hátramaradtak menekülése. Ha Petőfi az orosz térkép bármely pontján áll a magyar hadálláson: neki, mint akkor tényleg nem kombattansnak, könnyü szerrel lehető lett volna a hegynek, az erdő felől menekülés.

Még néhány szót a magyar sereg veszteségéről. E veszteséget osztrák és orosz források 1200–1300 halottra és 500 fogolyra számitják. Holtak és foglyok száma nem üt ki ily kerekszámra. Hol vannak a sebesültek? Orosz részről meghalt 41. Ennyi halottnak bármily mészárlás esetén is nem 1300 halott felel meg. – Még ha rémülés szállta is meg a magyar csapatokat, egyes részek kitünően harczoltak s gyáván, összetett kézzel valószinüleg nem várták be a halált. A szomoru tény az, hogy az orosz sereg leölte a foglyok egy részét, a szászok és oláhok pedig az nap este és éjszakán -115- agyonverték a sebesült honvédeket. Csakis igy érthető ama nagy halottszám.

Az orosz irónak egyébiránt valami különös ellenszenvet vagy elfogultságot nem vethetünk szemére. Ő nem ismeri a magyar táborkari adatokat s személyesen nem tanulmányozta a segesvári csatatér terepviszonyait. Tévedései innen eredhetnek.

III.

Ezelőtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának huszonhatodik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a vidéket, a hol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van temetve, hogy beteljesedjék három év előtti álma: ott esni el a harcz mezején, ott folyni ki szivéből az ifjui vérnek, kardok zörejében, trombita hangjában, ágyu dörgésében enyészni el ajaka végszavának s összetiportatni fujó paripák száguldozó körmei által.

Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz zsarnok-uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi nem élte túl ezt a szörnyü napot.

Hol eshetett el Petőfi? Mely rög szivhatta magába kihulló vérét? Hol nyughatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet. -116-

Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leirásáról s Petőfi halálának közelebbi ugy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem elégitettek ki. Homályos emlékezet vékony erü forrásából buzogtak ki e nyilatkozatok s térkép, szabatos területi fölvétel nem kisérte őket. E nélkül pedig csataleirás igazán lehetetlen.

De a hű és igaz csataleiráshoz még egyéb is kell. Tudni kell a hadsereg létszámát, felosztását, elemeit, a csataintéző hadvezérnek csatatervét, a csata folyamán tett hadvezéri vagy táborkari intézkedéseket, minden csapatnak, minden ezrednek, zászlóaljnak s magának a törzskarnak is a csata folyamán át óránkint megtett mozdulatait, s ha mindezt összegyüjti az ember s aztán kipuhatolja, hova volt beosztva Petőfi, minő mozdulatokat tett csapatja a csatanap lefolyta alatt időről-időre; hol állt a csapat, melyhez tartozott, az orosz lovasság bekeritő s oldalt és hátban támadó-művelete alkalmával; merre menekült vagy hol kaszaboltatott le vagy hol fogatott el ez a csapat: ha mindezt tudjuk, csak akkor lehet megközelitő valószinüséggel megmutatni a helyet, a hol Petőfi elesett.

Katona, mérnök, helyismerő, közvetlen szemtanu s tanuk kihallgatásában tapasztalt és jártas lélekbuvár kell ahhoz, hogy egy katona elestének helye, időpontja negyedszázad mulva lehető pontossággal kipuhatoltassék. Elmémet feszité az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen, ki érdemelné meg a fáradságot, ha nem Petőfi? -117-

Be kell vallanom, hogy nyolcz év előtti fáradozásom kevéssé sikerült. Nem is az lett volna s ha Isten éltet, nem is az lesz utolsó kisérletem erre a czélra, ha ügyesebb és szerencsésebb kutató meg nem előz. De nyolcz év óta nem volt időm a tanulmány helyszini folytatására. Csak töredékes, ki nem egészitett jegyzetek azok, melyekből most e sorokat meritem.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy se Bemnek, se törzskarának hivatalos jelentését a segesvári csata leirásáról, a csata folyamán tett rendelkezésekről, a foganatositott csapatmozdulatokról, a csata végéről, a visszavonulásról, a holtak és sebesültekről nem sikerült feltalálnom. Abban a véleményben vagyok, hogy ily hivatalos jelentés nem is készült soha.

Bem maga nem készithetett; betegsége és menekülése gátolta, serege szétszóródott, törzskarának tagjai részint elestek, részint a menekülés zürzavarában voltak, Bem podgyásza és iratai is a győző kezébe jutottak, s ha valaki irt is jelentést a kormányhoz: az valószinüleg soha se juthatott rendeltetése helyére. Hiszen ekkor, pár nappal a világosi fegyverlerakás előtt, már voltaképen magyar kormány sem volt, s Udvarhelyről vagy Marosvásárhelyről bizony nehezen ért volna el a jelentés Szegedre vagy Aradra.

Rüstow, utána Horváth Mihály s legujabban Oreusz katonai iró a csata leirását, a szemközt álló haderők létszámát és mozdulatait orosz és osztrák hivatalos jelentések alapján állitották össze.

E jelentésekben a magyar seregről sok téves adat -118- fordul elő, s azért a megnevezett irók csataleirásai is helytelenek. Ez irók a csatatért nem tanulmányozták a helyszinén, azért igazitám helyre tévedéseik nagy részét a »Vasárnapi Ujság« tavalyi 1883-iki 41-ik számában.

Ugyanekkor kimondám, hogy »körülbelül a gróf Haller Ferencz által körülültetett és ápolt honvédsir táján kell keresni – ha megtalálható – azt a helyet is, hol Petőfi eleshetett. Mert itt szélesebb lévén a sík, a nyilt tér: véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a hátramaradtak menekülése«.

A hogy e két czikk szűk keretében lehető: rámutatok a nyomokra, melyek engem e föltevésre vezettek.

Petőfi a csata alatt Bem közelében, lehet mondani, törzskarában volt. Ez természetesen nem azt teszi, hogy az egész csataidő folytán szakadatlanul Bem személye mellett tartózkodott. Ellenkezőleg. Szemtanuk, bajtársak állitják, hogy Petőfi a csata folyama alatt jó darabig ismételve oly helyeket keresett fel, honnan az orosz seregre s a csata egyes távoli jeleneteire is elláthatott. Ez természetes. Olyan lélek, mint Petőfié, a csatanap izgalmai közt nem szunyókál s vagy részt vesz a verekedő csapatok mozdulataiban, vagy legalább nézi azokat s ha lehet: az ellenfelet is.

A csata kezdődött 10 és 11 óra közt s délután 2 óráig változó szerencsével folyt. Eddig leginkább csak az ágyuk működtek. Skariatin orosz tábornok körülbelül ott esett el, a hol most siremléke áll. Ágyugolyó találta -119- Bem azon ütegéből, mely körülbelől ott volt felállitva, a hol a Sárpatak a segesvár-fehéregyházi utat kettészeli. Ez ütegből s ennek környékéről az oroszok segesvári hadállását meglehetősen látni lehetett a három–negyedfél kilométernyi távolságból. Itt volt Bem s az ő közelében lehetett Petőfi is délután 2 óráig.

Ezután élénkebb lett a harcz. Az országuton s az attól délre fekvő magaslatokon ismételve gyalogsági rohamokat rendelt Bem, de sikertelenül s viszont Lüders az országut és a Küküllő közti lapályon tömeges lovassági előnyomulást kezdeményezett, jelentékeny sikerrel. Bem délután 3 óra tájban már Fehéregyházára s az e mögötti meneteles oldalra vonult vissza s alig lehet abban kétség, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban követte őt.

Délután 5–6 óra tájban sikerült az orosz lovasság megkerülő mozdulata, mely arra képesité, hogy a magyar sereg jobb szárnyát oldalban s hátulról támadja meg. A mint ez bekövetkezett: az előlről is erősen szorongatott magyar sereg teljesen felbomlott s hanyatt-homlok futásban keresett menedéket.

Valószinü, hogy Petőfi ekkor nem volt nagyon távol Bemtől, Bem maga pedig a Fehéregyháza és Héjasfalva közti országuton vagy ettől délre fekvő, lassu emelkedésü magaslaton volt törzskarával, de az uttól nem messze Bem lóra kapott s huszárjainak fedezete alatt igy menekülhetett. Petőfi gyalog maradt, ő tehát a kozákok elől meg nem menekülhetett. Ha lova van: menekülése valószinü. -120-

Az első feltevés az, hogy fogolylyá lőn s mint fogoly vitetett el. Ez legkevésbbé valószinü, mert a foglyok közül vagy 500 később elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna mondani.

A második feltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országuttól délre fekvő kukoriczákba s ezeken át a magaslaton levő erdőbe menekült s az oláhok által veretett agyon, mint nem egy bujdosó honvédtársa. Ez nem lehetetlen, de szintén nem valószinü. Az erdőkbe csak azok menekülhettek, kik Bem balszárnyáról Fehéregyházának az oroszok által történt elfoglalása után 5–6 óra tájban az erdők felé fölszorittattak s az oroszok bekeritő mozdulatát s a jobb szárnynak és központnak felbomlását észrevevén, az erdős magaslatok felé látták a menekülést egyedül lehetőnek.

Petőfi minden valószinüség szerint a központon volt s azért menekülése csakis arra volt lehetséges, a merre Bemnek, tehát az országuton. Ámde ezt már a kozákok elfoglalták s azért Petőfi is osztozott gyalogtársainak sorsában. Ezek részint szoritva, részint menekülve, az országuttól délre fekvő magaslat felé tartottak, azonban utólérve és bekeritve, legnagyobb részben lekaszaboltattak.

A Haller-féle honvédsirban pár száz hősnek porladozó csontjai pihennek. Hogy minden honvéd nem ide temettetett: az kétségtelen. A Fehéregyházától nyugatra és délre, valamint a héjasfalvi hid körül elesetteket az oláh nem hurczolta egy helyre össze. Lustasága és munkájának ingyenessége nem engedte azt. Hanem a -121- legnagyobb részt eltemette ott, a hol megtalálta, legfölebb tizével, huszával hordta őket össze.

A Haller-féle honvédsir se véletlenül van ott, a hol van. Itt kellett lenni egy csomóban a legtöbb holtnak és haldoklónak, mert itt volt a menekülőknek legnagyobb veszedelme. Itt volt pedig azért, mert a bekeritő orosz lovasság e tájt gázolván át a Küküllőt, itt lepte meg oldalban és hátban a honvédsereget.

Valószinü, hogy itt pihennek Petőfi hamvai is. S méltó helyen pihennek. Mert imádott honának porával s dicső bajtársainak hamvaival vannak összevegyülve.

A három czikket, melyből e tanulmány áll, három különböző alkalommal nagy időközökben irtam. Gondos olvasó a czikkek szövegéből észreveszi. Művem egész akkor lett volna, ha mindazok nyilatkozatát, a kik Petőfi utolsó perczeiről s eleste körülményeiről tanuskodtak, gondosan összehasonlitottam, szigorun egybevetettem volna. S ha a csatatér viszonyainak s a tanuk szavahihetőségének körülményei alapján szigoru birói mértékre vettem volna.

Az is érdekes némileg, hogy én ifjabb koromban utat, költséget, fáradtságot nem kiméltem, kinyomozni a helyet, a hol a nagy költő és nemzeti hős csontjai porladoznak.

Végre sok év mulva az irodalom és a közönség megnyugodott abban, hogy sirja csakugyan ott van, a hová az én nyomozódásaim harmincz év előtt vezettek. Tehát nem helytelen irányban nyomoztam.

MÉG SE LETT KIRÁLYI EMBER.

(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok takács.)

A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József, a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba, hogy odakint már nincs remény. Bizony át -124- kell adni a várat. Hadd legyen a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból békesség.

A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait s minden készségét s az eleven ökör- és juhnyájakat. A magyar fővezér is, az osztrák fővezér is minden átadásra és átvételre más küldöttséget, külön bizottságot, más meg más tiszteket rendel. Ezek azután összejönnek, nagyot isznak, tárgyalnak, szemlélnek, számitanak, jegyzőkönyvet készitenek, irnak, vitatkoznak, összevesznek, kibékülnek, kezet fognak s ekként valahára megtörténik az átadás. Belekerül az egész egy délelőttbe. Ha meghalt a szabadság: mirevaló volna hosszasan vesződni a hagyatékával? Ugy se ér már az egész egy pipadohányt.

A ki átadta: az Szabó Gábor honvédszázados. Jókedvü, délczeg fiu, igazi hős, debreczeni származás, végezte már a jogi tudományokat, kész volt az ügyvédségre. Vörös volt haja, bajusza, szemöldöke. A vörösember vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó ember. Ő nagyon ió ember volt, a mint a történet majd igazolja.

A ki átvette: annak a neve Wolff Sebestyén volt. Valami cserepár főhadnagy. Vékony, nyurga legény. -125- Vagy osztrák, vagy cseh születés. De meglehetősen törte a magyar nyelvet. Máskülönben oly módon nem tárgyalhatott volna Szabó Gáborral, a miként tárgyalt. Olyan debreczeni fiu és olyan debreczeni diák akkor még nem volt a világon, a ki németül vagy csehül tudott volna tárgyalni. Elhiszem: most sincs.

A két tiszt közt a találkozásra a pavillon udvara s annak is a 37-ik számu szobája volt kitüzve.

Most két pavillon van. Az uj-pavillon, mely alig félszáz éves. 1849-ben még nem volt meg, később épitették az osztrákok. Akkor az öreg vár külső részét hivták pavillonnak. A jó komáromi magyar ugyan ezt a szót nem ismeri. Ő Babilonnak nevezi mind a kettőt. Igy tanulta a szentirásból és a zsidók történetéből. De hiszen ez mindegy.

Pontban kilencz órakor, a kitüzött időre megjelenik Wolff Sebestyén főhadnagy teljes katonai diszben. Őrmester, káplár, két szál közlegény jön utána katonásan, keményen. Már akkor szabadon jártak az osztrák tisztek a vár főkapuján keresztül. Hiába mutogatta nekik a fügét a kőből való hires komáromi szüzlány.

Pontban kilencz órakor várja őt Szabó Gábor százados teljes katonai diszben. Emberei mellette.

A főhadnagy üdvözli a századost, elővesz valami irást, átadja s motyog valamit német nyelven. Az az irás volt az ő parancsa az élelmiszerek átvételére.

A százados viszonozza a katonás üdvözlést. De az iráshoz hozzá se nyul, hanem vidáman megfogja a cserepár keztyüs kezét s megrázza istenesen. -126-

– Szervusz bajtárs! Hozott a rossz lélek! Az irásod nem kell, elhiszek én neked mindent. Hanem magyarul beszélj velem, mert szentháromság-erre-amarra, nem kapsz tőlem gombóczra valót.

Okos fiu volt a cserepár főhadnagy, elnevette magát s nyomban elkezdett magyarul beszélni. Már a hogy’ tudott.

A burgonyát szedjétek ki a földből magatok. Eddig mi nem értünk rá. Ezentul pedig nem dolgozunk, kivált a németnek.

Só, paprika, magyar bors, fehér bors, szegfüszeg, gyömbér, szerecsendióvirág, fahéj, igaz sáfrány s egyéb mindenféle füszerszám, sárgaczukor, fehérczukor, kávé, tea, czikória, kinin, hashajtó, ipekakuanha, szilvaiz, kréta, dara, aszalék, zsir, kenőcs, hátas szalonna öt nagy raktárral. Negyvennyolcz macska az egerek és patkányok ellen.

A cserepár őrmester irt gondosan. De a macskáknál mégis kérdőleg nézett a főhadnagyra. Beirja-e ezeket az élelmiszerek közé? -127-

– De csak ird be fiam szépen. Ezekre vigyázzatok legjobban. Különben a mindenféle féreg bocskortok szijját is lerágja s mezitláb jár a császártok katonája.

– Hát aztán megvan-e ez mind, a mit te, százados bajtárs, nekünk itt elszámláltál?

Csodálkozott a cserepár. Akkor még a rizskása csak uri asztal teritékén volt. Az osztrák hadseregnek volt ugyan rizskásája, mert akkor még megvolt Lombardiája és Velenczéje. Hozott onnan eleget.

Szabó Gábor honvédszázados nem felelt a kérdésre hamarosan. Megnézte a cserepár főhadnagyot. Sovány volt az a főhadnagy rettenetesen. Nyakravalójába belefért volna még másik cserepár főhadnagy nyaka is. Szemei is be voltak esve keményen. Csak a napsütés tartotta arczán az élet szinét. Azt felelte neki:

A százados vendégelte meg az átadó és átvevő bizottságot. Még az övé volt a várnak minden étele, itala, még nem irta alá a leltárt. Volt hát bőven elég. Ezzel -128- is kevesebb jut a németnek. A két tiszt külön szobában, az altisztek és legények másik szobában. Evett a cserepár főhadnagy, csak ugy fuldoklott. S ivott rá hatalmasan. A hires neszmélyi bor gyorsan tünt el a czinkotai itczés üvegekből.

Látta ezt a honvédszázados, le nem vette szemeit a főhadnagyról. Látta azt is, hogy azért eszén van a főhadnagy. Eleibe könyököl a fekete kávénál az asztalon s igy szól hozzá:

– Bajtárs, nem haragudnál meg te azért, ha én most téged apád-anyád, minden pereputyod felől kikérdeznélek? Látom, jól esett az ebéd neked is.

– De bizony jól esett bajtárs! Meg is áldjon érte az isten! A tavasz óta még nem laktam jól istenigazában. Mindig futnunk kellett, hol előre, hol hátra. Kemény gyerekek voltatok, az ördög se hitte volna előre. Szegény apám, anyám nehezen él otthon, heten vagyunk testvérek, de csak nekem magamnak van biztos kenyerem.

– Takács. Mind a hat takács. Apám-anyám is takács, Az én falumban mindenki takács, de most minden takács koplal; egy esztendő óta nem vettetek ti magyarok tőlünk gyolcsot.

– Tudod mit bajtárs! A ti gyolcsotokat én meg nem veszem, hanem azért megsegitlek. Csakugyan van nekem sok rizskásám. Alig három hete vettük el tőletek, a mikor Győr felé pokolba kergettünk benneteket. El se -129- tudtuk még rakni a katonai raktárakba, ott van a vármegyeház pinczéjében, van vagy ötszáz mázsa. Hát én ezt a rizskását irás nélkül neked adom. Hadd legyen ezzel is kevesebb a császárodnak.

Wolff Sebestyén főhadnagy kimereszté szemeit erre a nagy szóra. De bámulása nem sokáig tartott. Elkezdett számitgatni. Egy font rizskása öt pengő krajczár, ő is eltudja adni négyért. Egy mázsáért kap hat forint és negyven krajczárt, ötszáz mázsáért háromezer-háromszáz-harminczhárom forintot és husz krajczárt!

Szent Venczel és Szent Nepomuk! Ekkora kincset még nem látott a Wolff Sebestyénnek nemzetsége. Ötven takács se tudná ezt hamarosan megkeresni. Tyüh bajtárs, nem százados vagy te, hanem maga a Megváltó.

Felugrott az asztal mellől, a századosnak ölébe omlott, elkapta a két kezét s összecsókolta, azután lehajolt az asztal alá, hogy a lábait is megcsókolja, de erre nézve már nem sikerült buzgósága, hanem azért ujra felemelkedett, két kitárt karjával a százados nyakába esett s nyalta-falta, mint a tehén a borját. Alig tudott tőle a százados szabadulni s három asztalkendője is megharmatosodott, mig fejét, arczát, nyakát a sürü bajtársi csókok nyomától megszabadithatta.

Hanem azért ebéd után okosan viselte magát a főhadnagy, de a százados is szavának állt.

Leltárba irták a bort, sört és pálinkát is. Leltárba vettek öt font rizskását is. Azután aláirták és megpecsételték az irásukat. Komárom szüz vára most már az ellenségé. -130-

Akkor a százados elvezette a főhadnagyot a vármegyeházhoz, előszólitotta várnagy uramat, s annak megmagyarázta, hogy a pinczékben levő rizskása e szempillantástól fogva Wolff Sebestyén főhadnagy uré, senkié se másé, ha valamikor kiadja valakinek, csak neki adhatja ki, senkinek se másnak.

Igy lett urrá a cserepár főhadnagy 1849-ik évi október hava 7-ik napján. El kellett ezt mondanom, hogy megérthesse kiki, a mi velem tizennégy esztendő mulva történt.

II.

(Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is összeesküvő leszek. – Pesti utazásom. – Késmárki Pepsa. – Komáromi haditörvényszék elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád.)

A cserepár főhadnagy és a honvédszázados nem látta egymást többé. A főhadnagyot áthelyezték erre-amarra, a világ végére. A honvédszázadosból pedig békeszerető polgárember vált. Hazament egy fordulóra Debreczenbe. Atyafiak, jóbarátok, gyerekkori ismerősök tanyáját fölkereste, a háboru történetét köztük eladomázta, elbucsuzott tőlük s visszament Komáromba. Ügyvéd lett, megházasodott, vagyont is szerzett. A neszmélyi szőlőhegyben szőlőt alapitott; jó kedvét, jó borát, vendégszerető tanyáját ismerte mindenki a vármegyében.

Tizennégy év mulva az történt, hogy a nemzet megunta már az önkénynek bécsi uralmát s jó hazafiak -131- összeesküvést szőttek-fontak, honvédsereget toborzottak, fegyvert szereztek, hogy az osztrákot megint kikergessük az országból. Volt már együtt vagy 110,000 főből álló honvédseregünk zászlóaljakra felosztva. Én a 47-ik zászlóaljba kerültem. Ez volt egyik hires zászlóalja 1849-ben is az én megyémnek, Veszprém vármegyének.

Mindez ezelőtt negyven esztendővel 1863-ban történt. Titokban folyt az egész nemzeti mozgalom. A mozgalom neve a történelemben Almássy-összeesküvés. Almássy Pál állott az élén. Részletesen ma sincs megirva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ir róla Irataim czimü munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e irva. Sok nagy és jó hazafi vett benne részt, a ki később miniszter lett, király embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szivesen ezt a multat s ha maradt nyoma irásokban, azt a nyomot is szivesen eltüntették.

Hogy e néma mozgalomban – akarva, nemakarva – nekem is részt kellett vennem, azt már csak természetesnek tartja mindenki, a ki azt a kort ismeri.

Annak az évnek egyik juniusi napján épen akasztás volt Veszprémben. A széki csárdabeli rablót akasztották, bizony a neve már nem jut eszembe. Katonai rögtönitélő biráskodás folyt akkor három vármegyében Csak amugy osztrák katonák módjára. Veszprémben, Zala-Egerszegen, Kaposvárott százszámra akasztották a szegénylegényeket, duhajokat, utonállókat, erdőnjárókat, tűzhely nélkül valókat, bűnösöket, ártatlanokat összevissza egyaránt. -132-

Az ősi megyei akasztófát nem használta a katonaság. Az kint volt, messze volt a Látóhegyen. Távol esett a várostól és minden országuttól. Oda el se mentem volna a borzasztó látványra. A katonaság a város közelében, az almádi fürdőhöz vezető út melletti dombra állitotta föl az akasztófát. A patvaristák összebeszéltek, hogy nekik legalább egy akasztást meg kell nézniök. Hiszen ők a jövendő igazságszolgáltatás emberei. Igy ballagtam ki magam is a nagy látnivalóhoz.

Ott volt a közönségben egyik jóbarátom is: Gombás Lajos, szent-gáli birtokos. Pápai kis diákkorom óta már jóbarátom.

Vagy száz lépésnyire elvezet a néptömeg mellől s megáll velem egy fehér mészkősziklán, mely a pázsit zöldjéből kikandikál. Nagy ezüst zsebórája tokjából kivesz egy kis nyomtatott papirost s kezembe nyomja.

– Nesze, olvasd, ez a jelszó, uj világ támad, a többit majd otthon elintézzük.

Nézem a papirost. Akkora, mint jó nagy látogató-jegy. Hitvány papiros, apró betük, hitvány nyomás. De a szövege már igazán feltünő.

A szövegére már nem emlékszem szórul-szóra, el se tettem azt a papirost. De a szöveg értelme efféle volt:

Ütött a megváltás órája. A magyar nemzet lerázza -133- igáját. Minden hazafi csoportosuljon az uj király köré. Az uj király neve nincs a nyomtatványon, de nevének kezdőbetüi ott vannak. A kezdőbetükből nem tudtam kiokoskodni se Attilla, se Árpád, se Hunyadi János, se Rákóczi, se Kossuth Lajos nevét. Hát ki a manó lehet akkor az uj király?

Hm! Uj király! A mostanit hát elcsapjuk. Önkénytelenül odatekintettem az akasztófára. A hóhér még fönt volt a lajtorja tetején. Valamit babrált az akasztott ember feje körül. A katonaság sorfala a vesztőhely körül, s a nagy közönség némán bámult a hóhérra. De azért mégis elnevettem magam.

– No, pajtás, ezt a czédulát ugyan átkozott rossz helyen és rossz időben találtad átadni. Ha ugyan ez az egész uj királyválasztás nem bolondság.

Bolondság volt biz az. Nem is esett köztünk ezentul semmi szó. Csak évek mulva, később tudtam meg, hogy egy meghibbant elméjü pesti szabómester nyomatta ki ezt a gyarló kiáltványt. Ő tette meg magát benne uj királynak, de a nevét megmondani nem akarta.

Ilyen bolondság mindig támad és mindenütt. Nem veszi komolyan senki. De annak az időnek mégis egyik komoly tünete az, hogy ideig-óráig még okos, higgadt, vagyonos embereknek is megfordult agyában az uj király gondolata.

Nem ez volt az Almássy-összeesküvés. Ez összeesküvésről később értesültem.

Egyik novemberi vagy deczemberi késő este lakásomra jött egyik barátom s rokonom. Idősebb, mint -134- én. Vitéz honvéd egykoron. Előkelő nagybirtokos, később az alkotmányos életben főszolgabiránk. Ma is él és uralkodik, noha most már csillapuló vérrel. Nem ugy, mint hajdanta.

Az én barátom elővesz egy csomó nyomtatványt s átad nekem vagy tiz darabot.

– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad, személyesen alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne csipjen.

Nézem a kiáltványt. Szép papir, szép nyomás. Rövid, velős, komoly tartalom. Előkelő iró fogalmazta. Kibocsátja a »Magyar Függetlenségi Bizottmány«. Ugy emlékszem, ez volt aláirva. Pöcsét helyén az ország czimere. A négy folyó és hármas halom a kereszttel. Fölötte semmi korona, mellette semmi angyal. Egyszerü czimer, mint 1849-iki pénzeinken.

Nagy figyelemmel elolvasom a kiáltványt. Ez már komoly beszéd. Nem olyan, mint az eszement pesti szabóé.

– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad tovább adnod, hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek ugy határozták, -135- hogy két embernél többnek senkinek se szabad tudni. A kitől kapja a kiáltványt: az az egyik, s a kinek átadja: az a másik. Az árulás igy lehetetlen. Ezt a rendet szigoruan meg kell tartanunk. Intézkedjél arra nézve is, hogy ha az éjjel vagy holnap, vagy holnap éjjel megrohannak s házkutatást tartanak nálad: se erre a kiáltványra, se semmiféle jegyzetre ne bukkanjanak.

Még az éj folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik barátomnak, kiben feltétlenül biztam. Öt darabot kiragasztottam magam. Egy darabot eltettem örök emlékül. De ugy eltettem lakásom padlásán a tetőbe két fazsindely közé, hogy sohase találtam meg többé. Igaz, hogy hosszuidőn át nem is kereshettem.

Sajnálom, hogy nincs belőle. Ma már történelmi érdekesség volna. Azt hiszem, a Nemzeti Muzeumban őriznek belőle néhány példányt. Tartalmára természetesen nem emlékszem szó szerint. Negyven esztendő előtt történt. Ennyi idő elég a feledésre. Le se másoltam magamnak. Megtiltotta az ismeretlen vezér parancsa. A szót meg kellett fogadni, mint a mikor duvadra vadászunk.

Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém városában.

Este kaszinó után megint eljön hozzám volt honvéd -136- barátom. Megint magunkra zárja az ajtót. S közli velem, hogy engem a 47-ik zászlóaljba az ő századába avatott be s hogy én is toborozzak ismerőseim körében. Ötöt, hatot, tizet, százat, a mennyit tudok. Bátor, megbizható, egészséges ifjakat. Katonai egyenruha majd csak akkor lesz, ha táborba vonulunk s a függetlenségi harcz lobogóját kitüzzük. Fegyver azonban most is van már készletben. A Bakonyban van eltéve, a menyekei erdőn biztos helyre. Imre barátunk gondozza.

Ez az Imre barátunk Kőrössy Imre ügyvéd volt. Nála is voltam patvarista. Honvéd volt ő is, végigküzdötte a függetlenségi harczot. De nagyon szeretett az uri rokonsággal együtt lenni. Azokkal is, a kik sehogy se álltak volna az összeesküvők közé, a kik magasabb hivatalos állásokat töltöttek be az önkény uralma alatt is. Ezenkivül kissé eljárt a szája.

Két nap mulva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az volt a parancsolat, hogy ez s ez napon délelőtt 11 órakor ott legyek a Köztelken. A mint sokkal később rájöttem, a harcz kitörésének idejét s módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből gondolom ezt.

Hogy engem miért rendeltek oda: el nem tudom gondolni. Az irántam nyilvánuló bizalom azonban feszitette önérzetemet. Mégis vagyok már valami!

A székesfehérvári vasutállomáson találkoztam Késmárky -137- Pepsával. József lett volna ugyan a becsületes neve, de e néven senki se tudott róla semmit. Születésétől fogva mindig Pepsának hivta mindenki. Berhidán volt birtokos, ott is lakott. Később együtt szolgáltunk a vármegyénél. Alispánunk volt, azután országgyülési követünk, végre a törvényszék elnöke. Eszes, hidegvérü, nőtlen, apró termetü, de erős ember.

Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Azt gondoltam, sejtelme se lehet arról, hogy én összeesküvő vagyok. Én meg el se hittem volna, hogy ő is összeesküvő. Majláth Györgynek, báró Sennyey Pálnak és báró Fiáth Ferencznek bizalmasa!

Bizony összeesküvő volt ő is. A mi nekem volt nagy szerencsém. Ő már nem volt olyan hebehurgya legényke, mint a patvarista.

Reggel együtt mentünk a Széna-tér felé, a melynek ma Kálvin-tér a neve. Ott kellett befordulni az Üllői-útra a Köztelek felé. Megáll az Üllői-út elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyitja.

A Köztelek a Ferenczvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért menjünk mi a Józsefvárosi oldalon? Miért ne mehetnénk az egyenes uton? -138-

A nagy Üllői-útnak más szine volt akkor, mint most. Az orvosi egyetem fényes palotái még nem voltak ott. Helyükön apró-cseprő telkek, földszintes rongyos viskók, korhadt deszkakeritések állottak. Még a gyalogjáró se volt kikövezve, csak pereme volt kőből. Por, szemét, kátyu mindenütt.

Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk. Pepsa éles fürkésző szemmel nézi a járókelőket a Köztelek házsorának gyalogjáróján. Elérjük a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem állt meg, tovább ballag. Én megállok s azt kérdem:

Tovább megyünk. Elérjük a Mária-utczát. Annak sarkán földszintes tüzér-laktanya. Kapujában őrség. Elérjük a Malom-utczát, a mely most Ferencz-körut. A dunai malmokra erre hordták ki az őrletni valót. Az üllői-úti nagy laktanyánál megáll.

Visszafordulunk ugyanazon az uton. Folyton éles szemmel fürkészi a járókelőket. A mikor ismét a Köztelek irányába érünk: rá sem néz többé a Köztelekre, karonfog s most már nem őgyelgő, hanem rendes lépésben visz a Széna-tér felé. A hires Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt mondja:

– Megyünk haza, pajtás. Négy titkos rendőrt, négy kémet láttam a Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked se tanácslom. -139-

Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Őt pedig okos embernek ismeri mindenki.

Igaza is volt. Alig értünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok rejtelmes rövid hirekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebess Emilt menekülés közben később az Orczy-kertben agyon is lőtték.

Idáig hát eljutottunk. Az én két öreg honvéd barátom ugy elhallgatott ezentul, hogy soha többé előttem meg nem emlitették a nagy háborut, a melyre készültünk. Mi lett a sorozási-ivekkel, mi lett a Bakonyban heverő fegyverekkel: nem tudtam meg soha. Az igaz, hogy a fegyvereket nem is láttam én élő szemeimmel. Ugy elfeledtük az egész kiáltványt, toborzást, pesti utat, mintha csak álom lett volna.

Két nap mulva végzést kapok a központi főszolgabirótól. Willax István volt a neve, a zirczi egykori apát urnak volt unokaöccse, császári lelkü embernek tartottuk. Már csak annálfogva is, hogy ily szomoru korszakban hivatalt vállalt.

A végzésben az volt, hogy január 2-án délutáni 2 órakor jelenjek meg a komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az ó-pavillonban a 37-ik számu teremben. Ha elmaradok: visznek vasban, katonai karhatalommal.

Én már hát jó uton vagyok. Ha amugy nem lehetett: hát igy kell megszenvednem a hazáért. Még nem -140- is csináltam semmit, már a vértanuság mezején kell száguldoznom. Mi az én összeesküvésem? Puszta szóbeszéd. Mi az én pesti utam? Hiszen nem lett abból semmi. Mi annak a kiáltványnak éjjeli kiragasztása? Puszta gyerekjáték.

Az összeesküvés, a forradalom nem kis dolog. Ha a miatt idéznének: akkor nem idéznének, hanem hurczolnának. Oda vinnének engem is, a hova Nedeczkyt és társait s a hol Sebess Emilt agyonlőtték. Bizonyosan valami másféle ostobaság miatt akarnak engem kézrekeriteni.

Meg nem ijedtem: az már bizonyos. Pápai diák, végzett jogász, jókedvü patvarista meg nem tud ijedni hamarosan. Nem oly idők voltak azok, a mikor hazafilélek félt volna valamitől.

Mégis puhatolództam: mi hát a baj? Elég jó és elég sok barátom volt, a ki ebben segitségemre állt.

Volt Veszprémben egy városi tanácsos. Nevét elhallgatom, noha immár meghalt. 1848-ban elszökött a honvédségbe való besorozás elől. E miatt már elzárkóztak előle barátai s pályatársai. A Bach-rendszer alatt vidéken volt községi jegyző. Valami rendetlenségeket ott is csinált. Az alkotmányos élet hajnalhasadtával 1860-ban még nem mert előbujni. Szökött honvéd, Bach-huszár: a hazafiak tábora ugy se fogadta volna be. Hanem a mikor a vármegyét 1861-ben a -141- katonai önkény szétverte s a mikor Schmerlingék lámpával se találtak közhivatalnoknak való embert: akkor megint előjött s a városi törvényszéknek tanácsosa lett.

Nos hát, ezzel az urral valamely hivatalos eljárás alkalmával összezördültem. Azt hittem valami vétkes mesterkedést akar elkövetni s e miatt kivettem a kezéből a hivatalos iratot s keményen összeszidtam. A törvényszéki tanácsost – én a patvarista.

Kis városban, kis emberek közt bizony ez nem kis eset. El is határozta a bölcs tanács, hogy a vakmerő fiatalságot meg kell zabolázni, különben a bölcs tanácsnak fejére nő s a társadalom nyugalmát s az állam rendjét megzavarja. Föl kell jelenteni a kivételes haditörvényszéknek.

Engem hát följelentettek. Köztisztviselő bántalmazása, nyilvános botrány, közcsendháboritás, hatóság elleni erőszak s több efféle hiábavalóságból állott ellenem a vád. A mi ősi törvényünk szerint legfeljebb széksértést követtem volna el, a melynek a büntetése 25 forint birság. Csakhogy akkor nem a mi ősi törvényünk uralkodott.

Annyi szemét ember volt az akkori tisztviselői karban, hogy az osztrák urak el nem tudták hinni, hogy annak tekintélyét rendes uton-módon fönn tudják tartani. S ebben igazuk is volt. S azért szerte az országban császári királyi hadi törvényszékeket állitottak föl a hivatalnokok tekintélyének baleset, tűz, jégverés s egyéb viszontagság ellen való biztositására. Hacsak görbe -142- szemmel nézett valaki a hivatalnokra: vitték a haditörvényszék elé.

Komáromban is volt efféle katonai biróság. Néhány vármegyét alája soroztak s ezek közt az én vármegyémet is.

III.

(Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét. – A Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. – Táviratom sorsa. – Megbüntetnek.)

A karácsonyi szent ünnepeket otthon töltöttem. Szegény jó szülőimet meg akartam nyugtatni. A sok rokon és ismerős annyi rémséggel beszélte tele a fülüket, hogy igazán föl volt nyugalmuk zavarva. Az 1849-iki véres katonai boszu emléke se mult akkor még ugy el, mint azóta. Anyám azt mondta:

Szörnyüség! Karácsonyi társaságunk megborzadt még a gondolatra is. Mert hiszen ha honvédnek, fölkelőnek, inzurgensnek soroznák be, ha azután rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra hurczolják: ez mind semmi. Isten ugy akarta s ezzel vége a panasznak.

De németté, osztrákká, kutyává lenni; szegény lengyelt, olaszt, magyart legyilkolni, a szabadságot mindenütt -143- eltiporni, a népek átkát magával hurczolni: hajh ez lenne már az irtózatos átok!

Én természetesen hősködtem. Majd megmutatom én annak a hadbiróságnak, ki vagyok én, mi vagyok én! Hiába lettem volna én pápai diák? Hiába volnék én patvarista? Hiába lenne kisujjamban a corpus juris, a tripartitum és az országbirói értekezlet?

Az öregek nem nagyon nevettek hősködésemen. Hiszen magam se sokat biztam abban, hogy a hadbiróság valami nagy tiszteletben tartsa a corpus jurist. Hogy pedig Verbőczy hármaskönyve előtt meghajoljon: ez épen kétséges volt előttem.

Székesfehérvárról vasut vezet Uj-Szőnyig a délelőtti órákban. Ha január 2-án hajnalban kocsin indulo Fehérvárra, délben már Komáromban leszek.

Rettentő hideg volt. A két ló szempillantás alatt megderesedett. A kocsis majd leesett az ülésből a fagy miatt. Laczi öcsémnek kellett mellé ülni, s a gyeplőt kézbe venni. A hó csikorgása messzeföldekre csak ugy harsogott. Talán sohase éreztem ugy a hideget. Az ég tiszta volt, minden hajnali csillag égett még az égen, mikor elindultunk. A mikor Csikvár felé közeledtünk: akkor kezdett a hajnal a Sárrét felől piroslani. A Bakony felől éles hajnali szellő lengett felénk. Arczom nem -144- állta a hideget. A bunda gallérjával betakartam. Ha egy pillanatra félrehajtottam a gallért: mintha homlokomat éles késsel hasogatták volna.

Egész véletlenül történt, hogy egy szegény katonagyerek életét megmenthettem.

Nem tartozik esetemhez, el is hallgathatnám, de mégis utam történetéhez tartozik, tehát csak elmondom.

A mint a polgárdi szőlők alját elhagyjuk, s a szelid lejtőn koczogunk Csikvár felé: egy pillanatra ki találok nézni a bunda gallérja mögül. Katonát látok az út mellett az árokparton üldögélni.

A jeges, kopár, havas pázsiton ült. Két térde összeszoritva, térdén keresztül szuronytokja, fehérkeztyüs két keze a szuronytokon. Háromcsillagos altiszt. Kék zubbonya, kék bakanadrágja uj posztó. Belepte a dér egészen. Pörge bajusza fehér. A bakonyi szél ott fütyörész fülei mellett.

Szunyókál. Lehajtott feje meg se mozdul, szeme ránk se pillant, a mikor kocsink ott csikorog előtte négy lépésnyire. Kocsisom is, Laczi öcsém is jól látta. A pirkadó hajnal világa ott derengett arczán. Tovább mentünk szó nélkül.

Ugy negyven-ötven lépés távolságból megint vissza néztem rá. Vajjon észrevett-e bennünket?

– Állj meg csak, Laczi. Ez a fiu talán Fehérvárra akar menni, vegyük fel a kocsira. Ha itt hagyjuk: megveszi az Isten hidegje. -145-

– Vagy alszik. Megnyomta a fagyásnak halálos álma. Eredj csak hozzá, hozd ide.

Nem szivesen keveredett ki öcsém a bundából. A szibériai hideg őt is csak ugy bántotta, mint engem. De azért leszállt az ülésből, odament a katonagyerekhez, megfogta vállát s megrázta emberül.

A katona fölnyitotta szemeit, de nem szólt. Nem tudott szólni. Eszmélete eltünőben volt már. Az életnek és a halálnak épen a határán állt. Csak egy lépése, csak egy szempillantása volt még ide vagy oda.

Laczi öcsém nem sokat tünődött. Nem mindennapi erejü gyerek volt, megfogta a katona nyakát csak ugy félkézzel, mint a nyulat szokás, s földobta a kocsira. De a katona lenyaklott az ülésről.

Elővettünk egy lópokróczot, rágöngyölgettük derekára s egy fékkel rákötöztük.

A vasutállomás mellett volt egy kis földszintes uj vendéglő. Odaszálltam s a katonát nyomban bevitettem -146- a meleg szobába. Nem okosan csináltam. A meleg szobában rögtön lefordult a székről. Akkor jutott eszembe, mit kell vele tenni. Kivitettem a nyitott szin alá s hóval dörzsöltettem. Egyuttal beizentem a katonai kórházhoz.

Mi történt vele: akkor nem tudtam meg. Nekem a vonattal el kellett utaznom a hadbiróság elé. A mikor hat hét mulva kiszabadultam: akkor közölték velem, hogy a fiu derék altiszt volt, kiliti lakos, ujévre hazakérezkedett szülőihez, gyalog akart ama kegyetlen éjszakán ezredéhez visszamenni, de ruhája vékony, hajnalfelé elgyalázta a csikorgó hideg, most is beteg még, de él s túl van a halálos veszedelmen.

Én Uj-Szőnybe odaértem a kellő időre. Csak épen a Dunán kellett átmennem.

Álló hid nem volt akkor a Dunán, hajó pedig nem járt a jégzajlás miatt. Uj-Szőnyből a szigetre csak repülőhid szolgált, ennek hajóit pedig szétszedték már a két ünnep között. Hidjai, karfái ott fehérlettek a sziget alsó végén a rájuk rakódott zuzmarától.

Kiálltam a Duna partjára, néztem a rohanó jégmezőket. Zugott, sziszegett, harsogott rohanásuk. Istenkisértés ennek nekimenni.

Ha pontos időre meg nem jelenek; szökevénynek tartanak. Keresnek Veszprémben: nem találnak. Keresnek Mező-Szent-Györgyön: ott se találnak. Elrendelik, hogy karhatalommal vigyenek a hadbiróság elé. Magam -147- miatt nem sokat törődném vele, de anyámat kétségbeejti a hivatalos hir.

Minden áron át kell mennem a jégzajláson. De ha sehogy se lehetne, akkor is tudatnom kell a birósággal, hogy itt vagyok s adjon uj határidőt, vagy várja meg, mig Pest felé visszakerülök.

Bemegyek a táviróhivatalba s föl akarom adni táviratomat. A hivatalnok megnézi, látja, hogy magyarul van. Rám szól:

Ránézek. Megveszett ez az ur? Én bizony nem szoktam eddig táviratozgatni s eszembe se jutott, hogy Magyarország kellő közepén, tősgyökeres magyar városban magyar tisztviselőnek magyar szót nem szabad a villanyos sodronyra bizni. Az a sodrony csak németül tud beszélni.

– Én pedig az ur kedvéért, de még a császárja kedvéért se irok németül.

»Ad sedem judicialem militarem. Civitas Komárom. In fortitudine Pavillon veter in numero 37. Hic sum incattus vesprimiensis N. N. ad hodiem citatus Novi-Szőnyii in diverso viae ferreae. Glacies accumulata fluminis obstrepit. Nec pontem, nec navem, nec alas habeo, aliud terminum exspecto aut dispositionem.« -148-

Biz ez nem egészen Tacitusnak pattogó remek nyelve, de mégis csak latinul van. Magyarul igy szólna:

»A katonai itélőszékhez. Komárom városában az erősségben. Ó-pavillon 37. szám alatt. Itt vagyok N. N. a veszprémi vádlott s mai napra idézett Uj-Szőnyben a vasuti vendéglőben. A folyam torló jege zajlik. Se hidam, se hajóm, se szárnyaim, másik határidőt várok vagy más rendelkezést.«

De a hivatalnok a latint se akarta elfogadni. Azt mondta, csak paptól fogad el, paphoz, püspökhöz latin táviratot. Kegyetlenül lemordiáztam érte, mig végre csakugyan átkopogtatta latin szavaimat a Duna másik partjára.

Egy szürkedolmányos, vastag bajszu polgárember a falhoz támaszkodva hallgatta a vitát. Mikor a vitának vége lett, azt kérdi tőlem:

Azt is megmondtam. Azok a németek ott a várban katonai birósághoz hivnak s bitang törvényt akarnak látni fölöttem.

– Bizony én, vastag bajszu bácsi, semmi se vagyok. Mert a patvarista tökéletesen semmi, hanem azért sok mindenféle válhatik belőle idővel. Nagy a világ, hosszu az élet. -149-

– Hát én átviszem az urat a zajló jegen át, csak a sógoromnak szólok, meg az öcsémnek. Mégis csak jobb lesz, mint az a diákos beszéd. Nem értenek ám odaát a katonaurak semmi okos szót.

Komáromi molnár volt a nagy bajszu bácsi. Dunai molnár, derék, jóravaló ember, Megyeri Antalnak hivták, hálásan emlékezem rá.

Odaszólitotta sógorát és öccsét valahonnan, de még vagy három embert azon túl. Egy terjedelmes zsákszállitó csónakba telepitett bennünket. Maga kormányzott, de csak ketten eveztek. Mirevaló hát az a sok ember?

Ezt én nem tudtam, de tudta ő. A zajló Dunán nem az evező a fődolog, hanem a kormányzás, vezénylés s vezényszóra való himbálás. Csak megterhelt csónak képes a jegeken áthatolni, csak himbálással lehet meggátolni, hogy a csónak jég alá, vagy jég tetejére ne jusson, vagy két jégtábla közé ne szoruljon. Mert különben jó éjszakát.

Jó magasan kezdtük a zajló jéggel való halálos játékot, mégis csak istennek különös jóvoltából tudtunk a sziget farához jutni. Előttem uj dolog volt ez az utazás, mulattatott is, noha a két fülem majd lefagyott. A fehér madarak, a téli csérek ott röpködtek, ott kiabáltak körülöttünk. Egyik legény meg is jegyezte:

Átjutottunk szerencsésen. Szabó György uram dunaparti vendéglőjében fogadtam szállást. Megittuk az átkelés -150- áldomását s aztán siettem az ó-pavillonba a 37-ik számu szobába. Az udvar jobb oldalán volt hátrafelé, az ó-vár felé ez a szoba. Csak amolyan földalatti szoba, melyet a katonák kazamáta néven neveznek. Kissé dohos, félig világos, meglehetősen hideg, meszeltfalu szoba, jobbra-balra nyiló ajtókkal. Levegője olyan laktanya-levegő, hivatalos szaggal teljes.

Őrmester fogadott. Valami irni-olvasni tudó tanult őrmester. Az idézőlevelet elvette tőlem; nevemet, érkezésemet, lakásomat beirta valami könyvbe, azután ráirta egy hosszu papirosra, végre ráirta egy rövid papirosra. A rövidet nekem adta. Ez lesz igazolványom. A városból semmi szin alatt ki ne menjek. Lakásomon otthon tartózkodjam. A hivatalos órák alatt még látogatóba se menjek el sehová. Ha hivnak: pontosan ott legyek, a hová hivnak és a mikorra hivnak.

No, ez nem valami veszedelmes biróság. A hol ily hivatalos szárazsággal beszélnek, annyi időt engednek, annyi irka-firkával dolgoznak: ott az embert nem szokták könnyedén lőni, vágni, akasztani.

Négy nap eltelt a nélkül, hogy valaki szóba állott volna velem. Volt időm a henyélésre. Sehogy se tudtam elgondolni, mirevaló e nagy késedelem.

Latin táviratom elvégre négy nap alatt a Duna tulsó partjáról eljutott az innensőre. A czigánygyerek elvitte volna a postát Uj-Szőnyből a komáromi öreg várba gyalogszerrel tiz percz alatt, a táviratnak négy nap kellett. Ez volt a magasabbfajta kormányzati rend. -151- Mert az a távirat előbb elment Fehérvárra, onnan Budára, Budáról Érsekujvárra és csak innen Komáromba.

Komáromban nem tudták hamarosan, miféle hatóságnak szól a távirat. A térparancsnoknak-e vagy a várparancsnoknak? A várparancsnoknak a neve volt, ha jól emlékszem, Lilien von Westeg. A térparancsnoké: Torkoss. Mind a kettő valami kisebb vagy nagyobbfajta generális. Táviratomat először elvitték a várparancsnoki irodába. Ott nem értették meg, latinul volt. Őket nem illeti a latin nyelv, mert a kommandó nyelv német, tehát katonától nem jöhet a sürgöny. Áttették a térparancsnokhoz. Ez már luteránus volt, diákos ember volt, értett valamit, látta, hogy a sürgöny a hadbirósághoz szól, ez a biróság pedig a várparancsnoksághoz tartozik, visszaküldte hát a sürgönyt ehhez. Most értette meg már a várparancsnoki iroda, miről van szó. Kiadta a sürgönyt a katonai biróság elnökének, ez meg átküldötte az auditornak. Hiszen elvégre az auditornak szólt voltaképen.

Szólt ám, de latin nyelven, a melyből az auditor már mindent elfelejtett, az őrmester pedig soha se tudott semmit.

Ha ez olyan könnyen menne. A tábori lelkész jókedvü ur. Kint lakik ideiglenesen az uj-pavillonban. Most is valami keresztelőn vagy születésnapon mulat, vagy a csillagsánczban, vagy a monostori erődben, vagy a Nádor-vonalon. A jég is megállt a Dunán, át lehet járni száraz lábon, megbirja a jég az ágyut is. -152-

Elvégre valahol megtalálják a pátert s az leforditja a sürgönyt német nyelvre.

Nosza siet most engem az auditor megidézni. De aztán magam is sietek hozzá. Végre szemben állunk.

Igazán állunk. Nem ültet le, maga se ül le. Katonás módon történik minden.

A neve: Wolff Sebestyén. Katonai rangja: százados s most hadbiró, auditor. Meglehetős magas és sovány termet. Szeme fekete, mint a varju szeme; orra piros, mint a ludnak orra. De azért egészben véve jó embernek arcza.

Természetesen németül kezd velem beszélni. A német beszédet illendően, de határozottan elutasitjuk magunktól. Kénytelen magyar szóra vetemedni.

Ahhoz is ért. Az őrmesterrel valami jegyzőkönyve irat rólam, azután tudatja velem, hogy a komáromi császár királyi erődök környékén belül engem ezennel behatárol, engedély nélkül innen kilépnem szigoruan tiltatik, ellenkező esetben letartóztat.

– Ön patvarista ur azt sürgönyözte, hogy szárnyai nincsenek. Ne aggódjék emiatt. Egyelőre ugy se vehetné szárnyainak hasznát, ha volnának is.

Nem esett éppen rosszul ez az elmésség. Hiszen van ennek az auditornak esze. Nem közönséges nyers katona ez. Van benne pajkosság is. Tehát nem dul-ful, nem dühöng, nem akarja nyersen megenni a magyar embert.

Hanem elmésségének mégis furcsa értelme van. Azt jelenti, hogy heteken-hónapokon át nem szabadulok. -153- No pedig ez már baj lenne. Mi a manót csináljak én a császári királyi erődök környékére »behatárolva«?

Egy darabig csak jól teltek napjaim. Kegyetlen hideg, de szép napos idő járt. Naponkint bejártam az erődök egyik-másik részét. Megvizsgáltam mindent, megléptem minden távolságot. Megszemléltem az 1849-diki dicsőséges honvédcsaták mezejét. Idősebb rokonaim és barátaimtól sok részletet tudtam ezekről. Fölkerestem a honvédek által egykor ideiglenesen emelt földerődöket. Monostor magaslatáról láttam az ácsi erdőt, a keserü és véres harcz szinterét. Akkor véres volt pázsitja, most hófehér a zuzmarától. A nádor-erődök hosszu vonalát négyszer-ötször is bejártam.

Január 16-ika Antal napja. Valamelyik szomszéd faluban Antal nevü diákkori ismerősöm volt. Hivtak oda névnapi lakomára. Nem akartam menni, kivül volt az »elhatárolás« vonalain. De nagyon rábeszéltek. Későn este gyalog megyünk át a szigeten és a Duna jegén. Csikorgó téli hideg, egy lélek se jár ott, meg nem láthat senki. Hajnal előtt visszajövünk. Nem lehet baj ebből.

Hajnal előtt csakugyan hazajöttem. Alig fekszem le, alig melegedem át kissé, jön be hozzám a fogadós, Szabó György uram, s jelenti, hogy két katona jött értem, odakint várnak rám, öltözzek fel szaporán.

Felöltöztem. A két katona bejön a szobámba s fölkér kövessem őket. Igy parancsolja az auditor.

Egyik katona elől, másik katona hátul, magam a középen: igy ballagunk a várba. A szurony a puska végén.

Bizony besugták az én éjjeli mulatságomat az auditornak. Sohase tudtuk elképzelni, ki tehette. Kétségtelen volt, hogy valaki felügyel rám.

Három napi áristom volt a büntetés. Bent a várban, magános oduban töltöttem el a három napot. Az őrmester jó fiu volt. Sok időt töltött velem az oduban. Egyébként nem nagy sor volt. Hanem éveket tölteni ilyen helyen, mégis sulyos szenvedés lenne.

IV.

(Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról szóló levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel. – A tárgyalás. – Haza szabadulok.)

Barátaim közt volt sághfai Sándor Miklós, a hires kuruczezredesek egyik utolsó ivadéka, pápai jogászpajtásom. Egy kissé iró, egy kissé költő lett utóbb s Komáromvármegye tiszti ügyésze. Ekkor patvarista, a princzipálisa Szabó Gábor ügyvéd.

Egyik este a kávéházban asztalomhoz hozza princzi pálisát s bemutat neki. A princzipális kikérdez apám, anyám, egész nemzetségem felől, megérti azt is, mi okból töltöm az időt Komáromban s nyomban meghi magához vacsorára. -155-

Sokáig tartott a jó vacsora. Szives házigazda, szives háziasszony, meleg sziv, meleg szoba, java étel-ital: gyorsan mulik az idő. Kitudódik köztünk, hogy az urnővel atyafiságban vagyunk. Igmándi leány, a devecseri Fodor-nemzetségből.

Ugy éjjeli 11 óra tájban fölkelünk az asztaltól, megköszönöm a szives látást s indulok szállásomra.

Karonfog, kivezet a folyosóra, fölnyitja egyik szoba kétszárnyas ajtaját. Szoba fütve, ágy vetve, két gyertya ég a szekrényen, utazótáskám a sarokban, ruhám a fogason, könyveim, irásaim az iróasztalon.

– Itt a szállásod öcsém. Ügyedről majd holnap beszéljünk. Aludjál békével.

A szabadkozás semmit se ért. Fogva voltam. Még a vendéglős kifizetett számláját is megtaláltam az iróasztalon. Még a fogadóbeli borravalók is ki voltak egyenlitve busásan.

– Néhányról tudom. A katonai biróság elnöke Beer ezredes, a katonai közvádló valami Fuchs Leopold százados, az auditor: Wolff Sebestyén százados.

– Szép társaság. Medve, róka, farkas! Jól megczibálhatnak, ha ugy akarják. Mi is az auditor neve?

Föl s alá jár a szobában a princzipális. Tünődik. A Wolff nevet kétszer is kiejti tünődésközben a száján.

Elmondom. Nem felejtem ki azt sem, hogy az orra vörös, olyan borvirágosféle.

Fogta botját, téli felöltőjét, elment. Délfelé vetődött haza. Ott járt az uj-pavillonban és az öreg várban. Fölkereste az auditort. Egészen kiizzadt, mire nagy sebbel-lobbal hazaért.

– No, öcsém, jó hir, rossz hir egy csomóban. A rossz hir abból áll, hogy az a gézenguz veszprémi városi tanácsos tegnap azért is följelentett, hogy a forradalmi kiáltványokat általános gyanu szerint te is segitetted terjeszteni s különösen a falakra kiragasztani. Ez már az Almássy-féle összeesküvés pöre. Magam is tudok róla valamit. Ebbe nem jó lesz belekeverednünk. A jó hir pedig abból áll, hogy valósággal ez az auditor az a Wolff Sebestyén, egykori cserepár főhadnagy, a ki Komárom átadásakor tőlem az élelmiszereket átvette. Tehát régi ismerősöm.

S elmondta nekem apróra az átadás történetét, a hogy az elbeszélés elején megirtam. S hozzátette:

– Most még nem beszélhettem a bajtárssal minderről. Előbb valami irást kell megkeresnem.

Az az irás pedig nem volt egyéb, mint néhai Keserü -157- Mátyás egykori helyettes várnagy irása. Vagyis inkább a cserepár főhadnagy elismerő irása arról, hogy az 500 mázsa rizskását tőle a főhadnagy épen, szárazon és hiánytalanul a zsákokkal együtt átvette Rév-Komáromban, Urunk születésének 1849-ik esztendejében, október hónapnak 11-ik napján.

Mivelhogy efféle megnyugtató irás nélkül a jó várnagy át nem adta volna azt a tenger rizskását a Herkó Páternek se. Sőt annak az irásnak hátán még ott voltak ama zsidó és rácz kereskedők irásai is, a kik a rizskását elszállitották s a kik közül ma is él még egyik-másik.

Ezt az irást Keserü Mátyás annak idején Szabó Gábor vitéz honvédszázadosnak adta át, a ki ő nála a rizskását elhelyezte. Igy hozta magával a jó rend, pontosság és hivatalbeli kötelesség.

Hát ezt az irást akarta az én jó princzipálisom a sok lim-lom közül kikeresni.

Csodálatos dolgok történhetnek a világon. Még az is megtörténhetik, hogy az ember megtalál a háznál olyan irást, a melyik tizennégy esztendő óta nem volt a kezében. Szekrények felforgatása, iratcsomók felbontása és szétszedése, pinczék és padlások felkutatása, egerek és pókok békés tanyáinak feldulása, porlepte, molyette, időbarnitotta papiroshalmok kiporolása és rendezése napirendre kerül. Jobban felfordul a ház, mintha meszelést, nagymosást, vagy temetést kellene végezni. Az asszonyra épen nem lehet a dolgot bizni. Isten tudja: mi minden lakik a csomagokban. Mindenki -158- délczeg ifju volt valamikor, a kin megakadt egyik-másik nőnek a szeme. Gyöngéd tartalmu levélkék talán nem égtek el egészen a maguk idejében. Holmi száradt virágok, ékszerszámlák, fizetési felhivások is lappanghatnak imitt-amott. Patvarista, irnok, szobaleány, hivatalszolga éjjel-nappal nem csinál egyebet, csak az irásokat bujja. De maga a princzipális is, de még magam is.

Mindenki elgondolhatja, hogy az irást nem találjuk. Se hire, se hamva annak az irásnak. Éppen ott nincs, a hol keressük. Pedig isten ugy segéljen, megvolt. A princzipális még hat esztendő előtt is látta. Egészen biztosan emlékezik rá. Nohát, nézzük meg ott, a hol biztosan nincs. Bizonyosan ott lesz. A fiókos szekrény felső fiókjában vannak holmi emléktárgyak. A nagyidőkből a honvédtiszti egyenruha, a kard, a tölténytáska, egy-két pisztoly, a szolgálati öv, holmi karkötők, zászlórongyok, fakó szalagok, menedéklevél, csákó s efféle. Természetes, hogy ott van a négyhajtókás régi nagybugyelláris is s még természetesebb, hogy abban ott fekszik békén néhai Keserü Mátyás várnagy levele is.

Hogy az három nap előtt nem jutott eszünkbe! Nem kellett volna feldulni az egész házat! Pedig el lehetett volna gondolni, hogy itt van és nem másutt. Hiába, feledékeny az ember.

De most már hát mindegy. Megvan a levél. Megmutatja nekem is a princzipális s azt mondja mosolyogva:

– Most egyenesen auditorodhoz megyek öcsém. Ma rendbehozzuk a dolgodat. -159-

Elment. Vitte magával a levelet. A lakásán találta, épen jó kedvében Wolff Sebestyén századost.

Kitárta két karját, ugy üdvözölte. A mióta ujra feltalálták és megismerték egymást, megint csak a régi fidelis bajtársak voltak. Az ötszáz mázsa rizskása emléke sokáig melegit.

– Gyujtsunk rá bajtárs, csak ugy mint régen. Holmi apró-cseprő dolgom van veled, jobb lesz pipaszó mellett elintézni.

– Hát tudod bajtárs, az a veszprémi patvarista nekem rokonom is, barátom is, vendégem is. Január végefelé járunk. Itt tölt már majd egész hónapot. Szeretném, ha február elejére dolgát elvégezhetnők.

– Nem lehet, bajtárs, nem lehet. A te kedvedért ugyan megcsinálok mindent, de ezt az egyet nem lehet.

– Tudom, hogy nem lehet, bajtárs, de azért csak megcsináljuk. Tudom, hogy azt a patvaristagyereket keményen eláztatta az a veszprémi tanácsos, azt is tudom, ujabb följelentés jött hozzád ellene holmi rebellis kiáltványok miatt. Ezzel a följelentéssel pipára gyujtunk; a tanácsos miatt azután nem bánom, itéld el vagy öt forint birságra.

Olyan mosolyogva s olyan nagy nyomatékossággal beszélt a princzipális, mintha minden szava parancs volna, mintha ő volna a mindenható generális. Az auditor -160- nem tudta: kinevesse-e a princzipálist, vagy ajtót mutasson neki.

A princzipális látta az auditor arczán a veszedelmes tétovázást. Sietett, hogy minden háboruságnak elejét vegye.

– Lásd bajtárs, nem ingyen kérem ám én ezt tetőled. Oly módon hálálom meg szivességedet: egész életedre boldoggá teszlek vele.

– Hiába minden. Nem lehet. A veszprémi följelentés miatt mi itélünk; jól van hát, enyhén itélünk a te kedvedért. De a rebellis kiáltvány miatt áttesszük az ügyet a pesti hadi törvényszékhez.

A princzipális még mindig mosolyog. Nagy lassan előveszi oldalzsebbeli tárczáját, nagy vontatva kinyitja, szép csöndesen kiveszi belőle Keserü Mátyás várnagy irását s kezébe adja az auditornak.

Bizony az irás kissé megsárgult már, de rajta Wolff Sebestyén főhadnagy aláirását tökéletesen olvashatni, s hátán is ott vannak a kereskedők irásai, a kiknek a főhadnagy a rizskását eladta. Egy szempillantás alatt mindezt jól meglátta az auditor.

Lélekzete elakadt. Nem tudott szólani. Arcza elsápadt. Még piros orra is nyomban megfehéredett. Semmiféle gondolat nem jutott eszébe. Valami irtózatos érzés zsibbasztotta el egész testét-lelkét. Mintha hóhérja előtt állana.

De a jó princzipális most is csak mosolygott. Odalépett -161- az auditorhoz, kivette kezéből az irást, szép lassan összehajtotta, gondosan visszatette tárczájába s a tárczát nagy kényelmesen elsülyesztette oldalzsebében. Baltenyerével még végig is simogatta oldalát, jó helyen van-e az a tárcza.

– Ez az ereklye, bajtárs, neked sokkal többet ér, mint nekem. Voltaképpen nem is engem illet most már, hanem téged. Mert tőlem a kerek ég alatt soha senki meg nem kérdi többé, hova tettem a mi dicső honvédseregünk rizskásáját. Elmult, eltünt az a hadsereg, mint álom. A mi nemzetünk megelégszik most már az ő dicsőséges emlékezetével. Fegyvere, hadszere, rongyos köpenyegje, elnyütt bakancsa, elfogyott kenyere után nem áhitozik senki. Hanem német bajtárs, te még nem számoltál le mindenkivel. Semmi közöm hozzá. Láttam néhány nap előtt hétéves kis fiadat. Szép gyerek, kár, hogy meg nem tanitod a mi nyelvünkön is beszélni. Szeretném ezt az ereklyét neki adni a te szemeid előtt. Nálatok legyen, ne én nálam. Én még el is veszthetem.

Minden szó a mennydörgő mennykő sulyával nehezedett az auditor agyára. De még szivére is.

Időközben megházasodott. Volt már két gyermeke. Szerette családját. Szerette az életet is.

Ime, most előtte áll mosolygó arcczal keserü végzete. Ennek az egykori délczeg honvédszázadosnak egyetlen szavától, kezeujjának egyetlen mozdulatától függ, hogy kardját összetörjék, tiszti jelvényeit leszaggassák, nehéz vasat tegyenek kezére-lábára s a börtön fenekére s ülyesszék egész életére. -162-

Izmai meglazultak. Nem tudott lábán állani. Megtántorodott s ugy esett le egy pamlagra. Még akkor se tudott szólani, hanem két kezével gyér haját tépte.

– Ne légy bolond, német bajtárs. Ide nézz a szemeim közé. Olyan embert látsz te bennem, a ki téged kegyetlenül el akar tiporni? Szamár vagy. Nem bántalak én téged kisujjal se. De azt jól megértsd, a patvaristagyereket kedvelem, s ha dolgát rendbehozzuk, ezt az irást neked adom. Ez lesz hálám s ez lesz a te jutalmad. No meg az áldomását is megisszuk. De ha az ő dolgát rendbe nem tudnók is hozni: szemem elé ugyan többé nem bocsátanálak. De azért nem akasztatnálak föl. Hanem az irás ott maradna, a hol most van.

Az auditor magához jött lassankint. Reszketett, de már tudott beszélni. Első mozdulata mégis az volt, hogy a princzipálisnak kezet csókoljon, a mit azonban a princzipális buzgó igyekezettel megakadályozott. De csaknem dulakodnia kellett miatta.

– Épen ezerszer mondtam már, bajtárs. Az a patvaristagyerek hadd mehessen haza. Irásaiból pedig csináljunk fidibuszt.

Az auditor megint kitárta karjait, mintha a princzipálist dobogó keblére akarta volna ölelni. -163-

– Minden meglesz, bajtárs, a hogy’ te akarod. Majd meglátod te most már, ki az a Wolff Sebestyén!

A princzipális jó kedvvel jött haza. Elmondta a beszélgetést. Megnyugtatott, hogy néhány nap mulva befejezi ügyem a hadbirőság.

Ez értekezésen meghatározták, hogy két föltétele van az enyhe itéletnek.

Az egyik föltétel, hogy meg ne kisértsem magamat valami fényesen védelmezni. Semmit sem utálnak jobban a katonák, mint az ékesszólást.

Három akó neszmélyi bor, a milyen jót csak Szabó György vendéglős uram pinczéjében fölfedezni sikerül. Tiz font kubakávé, öt font tea, tiz süveg czukor, öt pint rum. Füge, mazsolaszőlő az asszonynak, mindenféle bábos sütemény a gyermekeknek – alkalmas mennyiségben. Szivar és csibukba való török dohány elegendő.

Most már gyorsan folyt a vizsgálat. A princzipális sietett az áldomáshoz valókat összegyüjteni, az auditor sietett a tárgyalás idejét kitüzni.

Az elnökön kívül valami hat katonatisztből állott a biróság. A vörös közvádló, a piros orru auditor s az -164- őrmester, a ki vezette a jegyzőkönyvet. Ott kellett lennem magamnak is, a ki nélkül ugy se ért volna az egész biráskodás semmit.

Hideg volt a terem, mint a farkasorditó, a hol tárgyaltunk. Én ugyan jó prémes meleg bundámat öltöttem magamra, de a katonák bizony nem voltak téli hadjáratra felöltözve. Ebből láttam, hogy hosszu tárgyalásra nincsenek készen.

Németül folyt a tárgyalás. Hogy a közvádló mit beszélt összevissza, arra én már nem emlékszem. Hogy az én ékesszóló védbeszédem elmaradt: arra igen jó okaim voltak.

Egyik okom az, hogy benne volt a szerződésben: ne védjem magam sehogy, mert akkor az auditor jót nem áll semmiről.

A másik okom pedig az volt, hogy a biróság összes tagjai közül senki se tudott magyarul. Sült német volt valamennyi. Akár a falnak, akár a német katonának beszélek. Demoszthenesz megtehette, hogy beszédet tartott a tenger hullámainak. Jézus Krisztus is sikerrel szólhatott a szélhez, viharhoz. Tenger, szél és vihar megérthet valamit az okos szóból, osztrák hadbiróság semmit meg nem érthet a magyar szóból.

Elitéltek három nap alatt megfizetendő tiz osztrák értékü forint büntetésben. Megnyugodtam az itéletben nyomban, kifizettem a büntetést nyomban és siettem a princzipálishoz. Gyerekjátékká lesz vértanusági ügyem.

Vége jó: minden jó. Az áldomás is megvolt azon a napon. Eltartott éjfélig. A jó bortól az auditor olyan -165- jó kedvre kerekedett, hogy jámbor felesége minket kért meg éjfél felé, segitsünk neki, hogy férjét ágyba fektesse.

Mi lett az Almássy-féle összeesküvési följelentéssel: nem tudtam meg soha. Bizonyosan tűzbe dobta az auditor. Valamint Keserü Mátyás várnagy irását is, melyet a gyertya lángjánál szemünk láttára égetett el.

Másnap estefelé indult a vonat, melyen haza akartam utazni. A jó princzipális s áldott lelkü neje olyan bucsulakomát adott, soha se felejtem el. A mi szemnek-szájnak gyönyörüség, édes mulatság: görnyedt alatta az asztal.

Gyalog kisértek el az állomásra, keresztül a Duna jegén. Kocsin járni nem volt szabad.

Nappal is kietlen a befagyott Duna. Hát még a téli estnek sötétségében! A lombtalan fákat a szigeten zörgette a szél. A varjusereg is ott ült már a zuzmarás ágakon. Ember, állat nem jár kint a riasztó éjben. Lámpa nincs, nem világit semmi, a gyalogjárók nyomait nem láthatni. Mégis elkisérnek a hű és jóbarátok. A férfi, a ki már nem fiatal s a gyönge asszony, a ki reszket a sötétben.

– No, öcsém, ezt az utat a Duna jegén mi még meg sem tettük soha és ezentul se tesszük meg soha.

(Szabó Gábor levele. – Ünnepeljük Budapesten. – Megkapja a királyi kinevezést. – Ábrándozik a neszmélyi hegyen. – Elégeti a királyi kinevezésről szóló okiratot.)

A vasut elrobogott velem a téli avarmezőkre. És akkor is és azután is éveken át tünődtem a fölött, vajjon ér-e engem valaha az életben akkora öröm és szerencse, hogy a jó emberek jóságát igazán meghálálhassam?

Elmult tizenegy-tizenkét esztendő. Utunk nem jött össze, nem találkoztunk egymással.

Képviselő lettem. A többséghez tartoztam. Ismerőseim körében az a hir terjedt el, hogy a kormányzó férfiak adnak valamit a szavamra. Ez a hir eljutott a princzipális fülébe is. Hiszen Komárom nem a világ végén fekszik.

Közel harmincz éve már, a mikor felállitották a királyi közjegyzői állásokat. A közvélemény azt hitte, hogy a közjegyzőség jó és nyugodt állás, koczkázat nélkül hoz biztos jövedelmet: tőkét is lehet belőle szép szerével gyüjteni. Mindenesetre különb az ügyvédi állásnál. Már csak azért is, mert a közjegyző már királyi ember, a neve is azt bizonyitja, de bizonyos is, hogy a királytól nyeri hatalmát, befolyását.

Tolongtak az emberek, hogy elnyerjék ezt az állást. Alig volt háromszáz közjegyzőség, futott utána háromezer alkalmas pályázó. Mindenki fölkereste hatalmas ismerősét. Dolgozott a pártfogás szakadatlan. A harczot, mely a kormányzó emberek szobáiban dult, akkor -167- nevezték el kenyérmezei ütközetnek. Jó Kinizsy Pál világhirü nagy hősünk: élt, meghalt, porrá is vált, bizonyára fel is támadt már időközben; de sohase jutott eszébe, hogy az ő legnagyobb dicsőségének csatateréről még négyszáz esztendő mulva is oly sürün emlékezzenek meg hálás utódai!

E napokban csak jön ám hozzám a levélhordó s levelet ád kezembe Rév-Komárom városából. Egyenesen nekem szól a levél, nem is irta senki más, mint Szabó Gábor ügyvéd, az egykori vitéz honvédszázados, a jó princzipális, az én mentőm. Nem is irta máshoz, csupán csak én hozzám.

Furcsa levél volt, de kedves levél volt. Nem mondom, hogy éppen szóról-szóra, de mégis eképpen szólott a levél:

»Kedves öcsém! Száz esztendeje nem láttuk egymást, hát bizonyára megütközöl soraimon. De ne félj; se tanácsom, se kérésem, se panaszom hozzád. Akkor este szerencsésen hazaértünk, egyszer-kétszer ugyan bukfenczet vetettünk a jégen, de a nyakunkat ki nem törtük. Hanem egy hóbortos gondolatot kell veled közölnöm, mivel hogy az isten annyira fölvitte dolgodat, a mit egyébiránt én előre láttam, meg is mondtam stb., stb.

Hát, hogy ezt a bolond törvényt meghoztátok: nekem is ott zug a fejemben a dongó, hátha jó lenne itt Komáromban nekem a közjegyzőség. Az ügyvédek már ugy szaporodnak itt mifelénk, mint a férgek, mintha az országban másutt el se férnének immár. A csizmám -168- se kopog oly vidáman, ha lábamon van, mint ezelőtt harmincz évvel. Szóval: nyugodalmasabb állapot is jó lenne, mint a mostani ügyvédkedés. Ámbár ugyan az én kopaszodó fejembe sehogy se fér az a bolondság, hogy miért kelljen éppen a királytól kérni és várni, hogy az ember dolgozzék s kenyerét becsületesen kereshesse. Hát a vármegye maga nem adhatna hiteles pöcsétet? Már most ezért is Bécsbe futkosson a gyámoltalan magyar? stb., stb.

Le is tettem a gondolatról kiváltképen azért is, mert ide Komáromba P. öcsémuram folyamodott, a ki pedig alkalmas férfiu és a mi nagyhirü követünknek, Ghyczy Kálmánnak vér szerint való rokona s különösen kedvelt unokaöccse s meg is igérte neki biztosan a beneficziumot. Ghyczy Kálmán pedig, a ti pénzügyminisztertek, a kivel szemben ugy se érne semmi jó szó semmit stb., stb.

Hát csak azt akartam veled tudatni, kedves öcsém, de meg ne sajnálj érte. Eb ura a fakó. Egyszer már be is fordulhatnál a kapun, disznótorra várlak stb., stb.«

Bizony a régi princzipális ő! Le nem irhatom, mekkora örömöt okozott levele!

»Pályázó leveled, édes bátyám, add postára holnap, magad pedig jőjj személyesen holnapután. Szeretném én azt a pénzügyminisztert látni, a ki a te utad el tudná állani.«

Egy szempillantásig se kételkedtem azon, hogy ne a -169- princzipális legyen a királyi ember. Csak küldje el pályázatát.

Elküldte. Harmadnapon ott volt az igazságügyi kormánynál s negyednapon itt volt ő maga is.

Most már túl az ötvenéves életkoron. Hátraszegett busa fejét, domboru mellét, széles vállait, tekintélyes poczakját mindenki észrevette a képviselőház folyosóján. Legalább is valamelyik előkelő vármegye hires alispánjának nézte mindenki, a ki nem ismerte.

Bemutattam az igazságügyek miniszterének. Ez volt első dolgom. De e napon még nem mondtam meg a miniszternek, hogy a komáromi közjegyzőt, a királyi embert mutatom be. Majd ráérünk holnap.

A jámbor Pauler doktor volt a miniszter. Jó ember, de honvédő háborunk dicsőségéből se nem értett, se nem érzett semmit. Tudós ember, de igaz jó hazafinak csak azt tekintette igazán, a kinek valami dicsérő dekrétuma, legkegyelmesebb kitüntetése, legmagasabb elismerése volt a királytól. Holmi vitéz honvéd: nem hajtott ő arra semmit. Minden embert a szerint becsült, a milyen volt a minősitvényi rovatos ive. Mikor született, hol és mit tanult, micsoda vallásu és életkoru, tud-e németül, volt-e már fegyelmi pör alatt, hányadik foku büntetésre itélték, vagy nem itélték, mióta szolgál, van-e hatalmas pártfogója? A princzipálisnak nem volt semmi rovatos ive, semmi minősitvényi táblázata, semmi hatalmas pártfogója. Nem is szolgált soha senkinek. Valamikor szenvedett, küzdött, vérzett ugyan a hazáért, de azt se ő, sem más nem szokta emlegetni s erről -170- most már jóizlésü finom társaságban beszélni se szokás.

De a miniszter mivelt és udvarias ember volt. Szives udvariassággal fogadta a princzipálist. Megkérdezte tőle: mióta és meddig mulat Budapesten s miként vannak megelégedve a komáromi királyi törvényszék hivatalos helyiségeivel? De már a feleletet nem várta meg, valaki elhivta mellőlünk, ajánlotta magát s udvariasan otthagyott bennünket. Még azt sem mondta: gyertek csak velem a miniszteri szobába egy pohár papramorgóra.

Még akkor több mint száz tagja volt a képviselőháznak a nagy idő férfiaiból. A kik nemcsak tanui, hanem alkotói voltak a hősi történelemnek. Tisztek, hadvezérek, kormányzók, törvényhozók, vármegyék igazgatói, üldözöttek, bujdosók, halálrakeresettek, várfogságok menekültjei, költők, szónokok, lánglelkek a függetlenségi harczból.

A kiknek szivük együtt érzett és együtt vérzett a csatamezőn és az áldomáson, a győzelemben és a bukásban, itthon és idegen népek hideg hajlékában.

Ezeket én egyenkint fölkerestem, s meghivtam a Hungáriába lakomára. A princzipális tiszteletére szólt a lakoma. Megjelentek hetvennégyen. -171-

Ott volt a princzipális is. Mindenki megismerte, mindenki megölelte a régi bajtársat, a ki soha nem is látta. Boldog volt a princzipális. Több könyje hullott, mint kaczagása hallszott örömében.

– No, öcsém, most már elmaradhat az a közjegyzőség. Ez a becsülés elég nekem multra, jövendőre!

Másnap mind a hetvennégyen rárontottunk az igazságügyek miniszterére. Ilyen küldöttséget még nem látott az a Deák-utczai rozzant palota. De bizony nagyméltóságu miniszter ur, Rév-Komárom városában más ugyan nem lesz a királyi ember, mint az egykori délczeg honvédszázados, a ki utoljára távozott onnan, függetlenségünk várfokáról.

Az ország kincstárnoka, a jó öreg Ghyczy Kálmán is meghallotta a ribilliót. Félretette hosszuszáru pipáját és maga is sietett Pauler miniszterhez Szabó Gábort ajánlani és mást senkit se ajánlani. Saját édes öccsét is ugy hazakergette s pisszenni se merjen: ugy lelkére kötötte, hogy azóta se hire, se hamva a nagyvilágban.

Változott a kormány, változtak az emberek is. Pauler helyét, a tudósét elfoglalta Perczel Béla, a táblabiró. Ezzel azután megingott minden miniszteri igéret, de azt, a melyet a princzipálisnak adtunk, meg nem ingott.

Egyszer csak megjelent a hivatalos lapban, hogy a rév-komáromi közjegyzőséget a princzipálisnak adományozta a király ő felsége. Vagy a minisztere. -172-

Igy kellett ennek történni, másként nem is történhetett. Hiába csóválta fejét efölött akárhány komáromi atyánkfia s jó barátunk: csak Szabó Gábor lett ott a királyi ember. Ezen már változtatni nem lehetett.

S hol lehetett volna másutt az áldomást megtartani: mint a szőlőhegyen, a neszmélyi hajlékban?

Nosza jó princzipális: légy hát készen! Ime, fölkerekedik a rokonok és jóbarátok serege s ki kocsin, ki hajón siet a kies hajlék felé. Jönnek még Csepről is, Igmándról is; de jönnek még Csallóköz vidékéről Ócsáról, Aranyosról is; de jönnek még a tulsó félről Ó-Gyalláról is. Nem lehet másként, bizonyára maga a princzipális sugta meg mindenfelé: mikor és hol lészen az áldomás.

Tavasz felé járt már az idő, verőfényes nap ontá sugarait le a messze völgyek felé. De napsugárnál melegebb szivvel örült a társaság a jó princzipális szerencséjén.

Van hát még hála! Van még elismerés! Vannak még jó emberek! Van még áldás a jó ember életén!

Mert hiszen igaz, a jó princzipális eddig se látott szükséget. Uri ház, tele pincze, jó asszony, jó egészség, jó kedv: mi kell egyéb? Három-négyezer forint biztos jövedelem: telik belőle szerényen, jó módjával erre is, arra is. Megvan a becsület is mindenfelé.

De az uj adomány mégis más. Az ügyvédséget abban -173- lehet hagyni. Nem kell futkosni egyik biróságtól a másikhoz, Pontiustól Pilátusig. Jó huszezer forint évi jövedelem mégis megvan. Szép pénz. Nincs ennyi a főispánnak se, az apát urnak se, a kálvinisták püspökének se. Mennyi jót lehet ezzel tenni? Mily szépen föl lehet segiteni a szegényebb rokonokat? Hány vagyontalan, jóeszü és jóerkölcsü gyermeket lehet tanittatni! Árvákat, ügyefogyottakat mily szépen gyámolitani! Irodalmat, nemzeti közügyet, egyházat, főiskolát pártfogásban részesiteni.

Szép jutalma a multnak. Gyönyörü ábránd és igaz valóság a jövendőre. Meg is illeti a jó princzipálist koránál fogva is. Átlépte már az élet delelőjét. Alkonyata meg lesz aranyozva.

Két hét mulva megjelent a királyi közjegyzők ügyviteli szabályzata, s a kormány végrehajtási utasitása. Egész nyaláb nyomtatott iv, száz meg száz paragrafus. Keveredett a világ, sok teketóriával jár minden, a királyi embernek is sokat kell még tanulni. Megküldték a nyaláb nyomtatványt minden közjegyzőnek. Még a jó princzipálisnak is.

Hát jól van! Ez a dolgok rendje. Pipát, dohányzacskót, tűzszerszámot összekésziteni, a sok nyomtatványt táskába rakni s el – ki a szőlőbe, a neszmélyi hegyre! Ott majd áttanuljuk a sok ákom-bákom utasitást, rovatos ivet, iratmintát, ügyviteli szabályzatot. Kedv és nyugalom lesz hozzá ott elég!

Az a paragrafus azt tanitja, hogy ha nincs hiteles és valóságos helyettes közjegyzője: akkor a székhelyet elhagyni nem szabad. Ha pedig mégis el akarná hagyni: köteles ezt a helybeli királyi járásbirónak bejelenteni s e szerint ettől engedelmet kérni. Máskülönben dorgálás, fegyelmi eljárás, büntetés, felelősség, kártérités, huzavona s több efféle.

Szamárság. Félreteszi az ákom-bákom irást. Pipára gyujt, kiül a hajlék pitvarába s elnézi nyugodtan a vidéket. Majd azután még egyszer igazán megnézi azt a paragrafust.

A sikság zöldje, a rónák ligetei, a falvak tornyai, a széles Dunának szürke hullámai, a malmok, a hajók, a tutajok, az országutak járókelői mind oda mosolyognak hozzá. Az égnek madarai ott röpködnek előtte és alatta és körülötte szabadon és vidáman. Oda mennek, a hová akarnak. Nem fékezi őket semmiféle bolond paragrafus.

Napnyugat felé, a látás határán sötétlenek a nagy vár erősségei. A függetlenség és szabadság erőde egykor, melyet ő is védett, melynek falait egykor ő is vérével áztatta. S a dicsőséges harczok csatatere arra Uj-Szőny, Ács, Igmánd és Csep felé, a hol valamikor világdöntő seregekkel győztesen viaskodott a honvéd. A győzelem után az áldomás és az édes pihenés! És ujabb harczok és ujabb diadalmak!

Elmerült lelke nemzetének bánatába és ábrándjaiba. -175- Hajh, miért kellett hát elbuknunk? Miért nem folytattuk tovább a harczot? Miért nem kezdjük tehát ujra? Az utolsó csöpp vérig. A halálig. A feltámadásig. Az örök dicsőségig!

Hejh jó princzipális, ne andalogjon a te lelked most már ezek fölött. A pipád is kiégett már. Vedd csak ujra kezedbe azt a szolgálati utasitást s nézd meg csak ujra azt a paragrafust. Meg kell azt tanulni jól!

A paragrafus csakugyan ugy szól. Elolvassa egyszer, kétszer, tizszer egymásután s bizony akkor se szól másképpen.

Hátha ő valamelyik jó barátjához vadászatra rándul; ezt ő bejelentse a királyi járásbirónak?

Ha ő rokonához ellátogat névnapra, születésnapra, torr, szüretre, keresztelőre: ő erre királyi járásbirótól kérjen engedelmet?

Ha jóbarátok, egykori bajtársak, messzeföldről jövők megszólitják: »megyünk ki hozzád a hegyre, töltsünk együtt egy jó napot« – s ő ezt meg ne tehesse előbb, hanem várja be szép türelemmel, mig a járásbiró a paragrafusnak eleget tesz?

Fényes nappal volt, de azért meggyujtott egy szál gyertyát. Fogta az egész nyaláb irka-firkát s elégette az egy szál gyertyán. Azután fogta a királyi kinevezésről szóló legmagasabb és legkegyelmesebb okiratot és azt is elégette azon az egy szál gyertyán.

Azután elővett egy kis reczés ezüstféle gyufatartót. Az irások hamvait zsebkésének pengéjével összegyüjtötte -176- s belerakta abba a gyufatartóba. S kis levélke kiséretében elküldte hozzám a postán Budapestre. Levélkéjében igy szól egyebek közt:

»Ime, édes öcsém, itt küldöm hát néked az én huszezer forintos évi jövedelmemnek, nagy állásomnak s királyi okirataimnak hamvait. Lásd meg s aztán szórd ki az ablakon. A gyufatartót tartsd meg emlékül. Egyébiránt kapum most is nyitva, stb. stb.«

KOSSUTH NÉPSZERÜSÉGE.

Sehol se olvastam történetünk ama kis részletéről semmit, a melyet most elbeszélek. Több rokonom s egy csomó idősebb barátom volt az 1848-iki pesti nemzetgyülés tagja, sokan közülök Debreczenben is végig ott voltak a gyüléseken, az ő bizalmas beszélgetéseik után ismerem az esetet. Azok közül, a kikkel e tárgyról beszéltem, legtöbbet tudott Gorove István. Az élők közül még emlékezhetnek erre Madarász László, Bittó István és Madarász József.

A mikor elhatározták, hogy az uralkodó Habsburg családot a tróntól megfosztják: mindenki első gondolatra minden kétség és vita nélkül abban állapodott meg, hogy az uralkodót más nem pótolhatja, nem is helyettesitheti, csupán Kossuth Lajos. A kérdés csak az volt, minő czimmel s mekkora joggal és hatáskörrel?

Már április 13-án fölmerült Kossuth bizalmas köreiben ez a kérdés. E nap estéjén éppen Kossuth lakásán is folyt erről eszmecsere. Ugy hallottam, a miniszterjelöltek -178- közül ott volt Szemere Bertalan, Horváth Mihály s Batthyányi Kázmér gróf, ott volt Szacsvay Imre s Madarász László is, de mások is.

E czimet készen adta a nemzet története. Két vagy három kormányzó volt a multban. Az egyik: Hunyadi János; a másik: Szilágyi Mihály; a harmadik: Bethlen Gábor. Mindegyik Gubernator Regni Hungariae. Kossuth czime se lehetett kisebb s alig lehetett más.

De másnap a nyilt ülés megkezdése előtt mégis merültek fel aggodalmak. Kossuth nem akarta, igaz, hogy más se akarta, hogy nyilvános vita támadjon a kérdésről. Kossuth néhány szóval elejét vette minden kétségnek. Maradjunk általánosságnál s hagyjuk a czim meghatározását későbbre. Körülbelül ezek voltak szavai.

»Az országot egyetemes kiterjedésében a nemzetgyülés minden tagjainak egyajku fölkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük s számadási kötelezettségük mellett kormányozni.«

Tehát nem Kormányzó, hanem kormányzó elnök. A ki személyesen felelős s tartozik számot adni mindenről. Tehát minden cselekvéséről és minden mulasztásáról, sőt a közpénzekről is. -179-

Ez bizony ma furcsának, sőt érthetetlennek látszik. Hiszen neki az uralkodót kellett helyettesiteni s az uralkodás dolgát végezni. Ő hivatalnok, számtiszt, pénztárkezelő nem lehetett, tehát például a pénzkezelésre nézve számadó kötelezettség alatt nem állhatott. A ki veszedelmes időben nagy ország ügyeit vezeti s nemzetének élet-halál harczát vivja: annak élet-halál fölött függetlenül és korlátlanul kell rendelkeznie.

De hát a nemzetgyülés árnyalatai s maguk a vezető férfiak s a hadvezérek is nem voltak egy nézeten.

Volt párt, mely a Habsburgokkal békét akart alkalmas időben kötni, mint Bocskay és Bethlen s mint II. Rákóczi Ferencz tábornokai.

Voltak sokan, kik egyenesen azt hangoztatták, hogy vissza kell állitani a királyságot s királylyá Kossuth Lajost kell megválasztani.

De egy párt se volt, mely a maga tervének megvalósitására az időt elérkezettnek látta volna. Mindenki várt. Vagy a teljes győzelemre, vagy a teljes bukásra, vagy mind a két fél kimerülésére.

Maga Kossuth se akart eléje vágni a jövendőnek. De azt sem akarta, hogy a pártok a czimkérdésen hajba kapjanak.

A ki ujból királyságot akart, már akár a Habsburgokkal, akár Kossuthtal: annak a Kormányzó czim tetszett. A ki köztársaságot akart: az az Elnök czimet követelte. Ez a czime volt mind az amerikai, mind a -180- franczia köztársaság fejének. Természetes, hogy abban az időben elnök se lehetett volna más, mint Kossuth.

E kérdésről vitatkoztak maguk közt a vezetőférfiak április 14-én s 15-én is. Végre Kossuth április 15-én eldöntötte a kérdést. Javasolta s egyuttal elfogadtatta ezt a czimet:

»Kossuth Lajos, a nemzet parancsából Magyarország s minden hozzátartozó országok, részek és tartományok kormányzó elnöke.«

Volt, a ki azt akarta, mondjuk ki: »isten kegyelméből«, mint a hogy’ az uralkodók mondják: »dei gratia« vagy »favente divina clementia« s ez után tesszük: »és a magyar nemzet akaratából«.

A nemzet elhatározását e szóval akarták jelezni, mandato vagy ex mandato. A mandátum latin szóra azonban nem találtak jó magyar szót. A megbizás, a meghatalmazás és a rendelés nem látszott jó szónak. Hunyadi János electus et deputatus gubernator volt. Választott és kirendelt kormányzó. Szilágyi Mihályt constitutus gubernator czimmel tiszteli meg az 1458-iki országgyülés. Ezt alig lehet magyarra jól leforditani. Ezt kis szójátékkal alkotmányos kormányzónak nevezhetnők. Bethlen Gábor kormányzó czimét békekötés állapitotta meg.

Végre is az akkori közszokás a mandátum szó helyett magyarban a parancs szót használta, Kossuthnak is tetszett e szó. Igy jött czimébe: a nemzet parancsából. -181-

Nyáry Pál addig a honvédelmi bizottmány tagja volt. A függetlenségi nyilatkozat kimondását nem helyeselte, de azért a Debreczenben ugynevezett békepárttal se tartott, erélyét, hazfiságát nem gyanusitották s Kossuth is nagy figyelemmel volt iránta. Mindig jelen volt a bizalmas tanácskozásokon. Bizonyos dévajsággal szokta később elbeszélni, hogy minő nagy kedve lett volna sok embernek Kossuth czime fölött viharos vitába keveredni, mikor határainkon mindenütt omlott ránk az ellenség.

Egyébiránt néhány nap mulva a czimmel nem törődött senki. Maga Kossuth egyideig a kormányzó elnök czimet használta. Azután az országos Kormányzó czimet. Alig telt el egy hónap, már az országgyülés is, a kormány is, a hadvezérek is csak a Kormányzó szót használták. Igy ismeri Kossuth állását a nemzet, az egész külföld s a történetirás.

Az uralkodó fejedelem minden hatalma ott volt Kossuth kezében, a mely csak alkotmányos államban az uralkodót megilleti.

A törvényjavaslatok az ő szentesitése által váltak törvénynyé, kormányokat alakithatott s bocsáthatott el. Tábornokokat, hadvezéreket alkalmazhatott. Az ország minden hatósága tisztelettel s hiven engedelmeskedett neki. A felsőbiróságokat ő nevezte ki. A kitüntetések tőle függtek.

Hogy akkor népszerü volt: természetes. Minden nagy erő és hatalom egyuttal népszerü is. De a népszerüségnek mégse a hatalom az igazi forrása. -182-

Kossuth népszerüsége azonban mégis különös, sőt rendkivüli tünet a művelt világban. Erről magam személyesen beszéltem az agg Kormányzóval. Nagy Napoleonnak s Bismarcknak népszerüsége határtalannak látszott, mig hatalma tetőpontján állott. A mint a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nyomban megcsökkent s mondhatni, csak pártnépszerüségre zsugorodott össze.

Kossuthnál ellenkező tünemény áll előttünk. Bukása után, bujdosása hosszu korszakában folyton nőtt népszerüsége. Folyton nőtt még akkor is, a mikor a nemzet a Habsburgokkal kibékülve, az ő nagy elvével – látszat szerint – végképp szakitott.

A népszerüség meghatározása nem könnyü dolog. Van divatos, van irodalmi, van fölvillanó, van néma, van viharos népszerüség. Van életbeli s van történeti népszerüség. Más meg más természete van mindegyiknek. Az orleánsi szüznek, nagy Napoleonnak, Garibaldinak, Bismarcknak népszerüsége most már történeti de ugy látszik, mindegyiké naponkint mélyebbé és szélesebbé válik. A kik németek, olaszok, francziák közt járnak, azt beszélik, hogy a nép gyakran ugy emlékezik róluk, mintha most is élnének.

Egészen ilyen természetü Kossuth népszerüsége. Az övéhez hasonlót a magyar nemzet még nem ismer.

A mult század folyamán nálunk több kiváló alak emelkedett nagy népszerüségre. Ragályi Tamást az 1825-ik és 1830-ik évi országgyülések alatt majdnem imádta a nemzet ifjusága. Még az 1844-iki országgyülés -183- alatt is a róla szóló gyönyörü dalt énekelte minden hazafias buzgalom, mint most készült dalát. S a mai nemzedék azt se tudja jó szerint: ki volt, mikor élt s mit cselekedett Borsod egykori hires követe.

Az ő népszerüségét a mult század 30-as éveiben Wesselényi Miklós báró és Deák Ferencz népszerüsége váltotta föl. De az övékét egy-két éven át messze tulhaladta galantai ifjabb Balogh Jánosé. E gazdag, daliás mintaszerü, lángeszü és nagy szónoki tehetségü férfiu népszerüsége 1836-tól 1840-ig akkora volt, hogy vele Wesselényié, Deáké, Kossuthé akkor együtt se versenyezhetett. Bámulunk, ha halljuk vagy olvassuk annak a rajongásnak részleteit, melylyel őt a nemzetnek örege, tapraja, férfia és asszonya körülvette. Eltünt – nyom alanul. Ma már csak a nagy öregek, az irodalmibuvárok s Bars vármegye hagyományainak őrizői emlékeznek róla. Ezelőtt, több mint harmincz évvel, fölkerestem zoborhegyi remeteségében, a hol a Karthauziak egykori kolostorában lakott és csodás világnak láttam azt, a mit közölt velem.

Deák népszerüsége két korszakban volt igen nagy. 1833-tól 1848-ig s 1861-től haláláig. Az ő népszerüsége azonban nem volt egyetemes s ámbár nemes, tiszta és igen mély volt, de főleg csak az ugynevezett értelmiségre szoritkozott. Nyugodt, összhangzatos, vihar nélkül való életpálya; hősi lélek, melyet azonban a végzet minden nagy küzdéstől, minden nagy szenvedéstől s minden látható bukástól megkimélt; egyszerü bölcseség és gyakorlati okosság minden dolgában: oly tulajdonok, -184- melyek a tömegek képzelődését nem izgatják s érzéseit rajongássá fokozni nem tudják.

A zemplénmegyei szerény ügyvédtől kezdve a fejedelmi magas állásig, melyben öt lázadó nemzet s két európai nagyhatalom ellen dicsőséges győzelmekre birta kicsiny nemzetét! A ki bukásában nagyobb volt, mint győzelmében s mikor Isten, ember elhagyta őt s hazátlanul kellett idegen népek közt bujdosnia: még akkor is s még ott is ő volt a végzet által kitagadott fajának legbuzgóbb és leghatalmasabb védelmezője! Mennyi erő, mennyi szenvedés, mekkora dicsőség s mily nagy bánat az, a melyről az ő élete tesz tanubizonyságot!

Népszerüsége teljes. Minden ember ismeri nevét s látja alakját. Ha egyebet nem tudna is: egy dalt mindenki tud róla.

A HŐS.

(A dermesztő hideg. – Fehér emberek fehér lovakon. – Hir a móri csatáról. – Ki volt Kun Béla?)

Elbeszélem a hősnek történetét. Mindent elbeszélek, a mit róla tudok. A csodák közé, az ősmesék közé tartozik története. Homérosz félistenei közt van hozzá hasonló. De egészen hozzá hasonló talán még azok között sincs. Hektor és Akilleüsz tudott félni, tünődni, fontolgatni. Vajjon az olimpuszi istenek segitsége mellette lesz-e vagy ellene? A hős nem félt, nem tünődött, nem fontolgatott. Még csak nem is haragudott. Örökké hihetetlen marad, a mit végrehajtott. S nem vak szenvedély s nem a harag bősz indulata, nem a boszu hajtotta rá. Magyar volt, katona volt, vitéz volt, hazáját védte.

Életének, tettének egyik-másik részletét itt-amott már nagyjából elbeszéltem. Most nem hagyok el belőle semmit. S ugy mesélem el, a hogy’ megtudtam lassanként.

Az 1848-ik év utolsó napján kegyetlen hideg volt. Életemben csak háromszor vagy négyszer értem akkora hideget. Otthon voltunk apám házánál mindannyian.

A föld kongott a fagytól, a hó csikorgott a hidegtől. A mező fehér volt közel és távol, mindenütt. A fák tele zuzmarával. A fák ágai majd leszakadtak a zuzmara terhe alatt.

A napnak melyik szakában történt, délben-e, délután-e, nem tudom. Finta nevü kocsisunk találkozott egyik falubeli zsidóval, a ki épen jött Székesfehérvárról. A zsidó azt beszélte: valahol a Bakony és Vértes körül, valahol Bodajk felé nagy csata folyik. A kinek jó füle van, meghallja az ágyu szavát.

A kocsis az udvaron lefeküdt s fülét letette a fagyos földre. Azt állitotta: hallja az ágyuk durranását. Én is ugyanazt cselekedtem s Dénes bátyám is, a ki majd két évvel volt idősebb nálam. A képzelődés szülte-e vagy valósággal ugy történt: szabálytalan sorozatban egy-egy döbbenést hallottam. Mintha a föld közepéből jött volna. Elhittem, hogy az a döbbenés az ágyu szava. Azt beszélték az öregek, hogy emberek futása, lovak dobogása fagyos földön sokkal nagyobb távolságból hallatszik, ha az ember a fülét a földre hajtja, mintha csupán a levegőn át ügyel rá.

Ujév napjára virradóra még kegyetlenebb lett a hideg. Sajátságos tünet miatt emlékszem erre.

Lakásunkon nem volt kettős ablak. Az üvegen kivül volt az ablakvas, azon kivül a zsalu, a hogy hajdan -187- falusi házaknál szokásban volt. Reggel azt mondja apám s visz bennünket az utczára néző első szobába:

Az első szoba homályos volt. Utczára néző két ablaka egészen sötét. Csak az udvarra néző ablakja világitott.

Mert az utczára néző két ablak köze tele volt eleven vad madárral. Ott pihegtek, mozogtak, csicseregtek egymás hegyén-hátán százan, meg százan. A zsalu egyik vitorlája félig felhuzva maradt. A nyiláson épen befért egy madár. S annyi madár huzódott oda, a hány oda fért. A rettentő hideg elől kerestek ott menhelyet, különben a zord éjszakában megfagyott volna valamennyi. Gyönyörü halvány rózsaszinü vörösbegy volt minden madár. Vad madár s mintha még se félt volna tőlünk. A hideg és az éhség már elsanyarta őket. Apám behozott egy fél szakasztókosárnyi kendermagot, az ablakot kinyitotta, a sok madár szinte bedőlt a szobába s a padlón szétöntött magot mohón ette.

Ugyanennyi efféle madár menekült be a méhesbe is ez éjszakán. Azért nem feledem el e napot, mert e tünetet életemben máskor soha nem láttam.

E napon, az 1849-ik ujév napján apám szokatlan lódobogást hall az utcza felől. Ültéből fölkel, leteszi pipáját s kimegy az utczaszinre. Kapunk nem volt; – a ház előtt s az udvar bejáratánál áll vagy husz-huszonöt lovas.

Fehér ló mind s fehér lovakon fehér emberek! A kisértetek világából jönnek.

Minden ló a füle hegyétől farka végéig tele dérrel-fagygyal, zuzmarával. A ló minden bajuszszála, minden -188- szempillaszőre jégcsap. Maguk az emberek torzonborz, mesebeli alakok. Csákójuk, bajuszuk, szemöldökük hó és dér. Mentéjük szőre földuzzadva, a mint a fagy és förgeteg megtömte, telerakta hópehelylyel.

Apám elbámul s pillanatig szóhoz se jut. Jól látja, kard van az emberek oldalán, sarkantyu csizmájukon. Ezek ugyan huszárok. De ősz emberek, roskadt fehér lovakon, hogy lehetnek huszárok!

– Adjon isten jó napot! A miénk ugyan kutyának való. Micsoda falu ez, uram?

– Csak az ütközetből. Megcsufolt bennünket a német Mórnál. Eltévedtünk. Azóta nem szálltunk le a lóról.

Apám elborzadt. Mór oda hozzánk messze van. A boldogtalan vitézek Bodajk és Moha felé menekültek. A téli est rájuk szakadt. A Sárviz völgyén irányt vesztettek. Egész éjjel kóboroltak. A hóban, ködben, fagyban, fehér sötétségben nem vették észre a közbeeső falvakat. A pusztákon, embernemlakta helyeken csakugyan nem lehetett megállni s a lóról leszállani.

Odanéz a lovakra. A lovak vékonya beesett. Hasuk alig van. A terhelő csak ugy lóg a hasuk alatt. A nyereg inog-binog, csuszkál. A lovak lehajtják fejüket.

De nyomban ránk rivallt, a kik ott bámészkodtunk a tornácz végén a háta mögött. -189-

A pálinka pintes üveggel; a nagy csutorában magaszürte erős balatonfüredi uj bor. Maga vitte oda a huszárokhoz.

Már akkor volt ott egy csomó ácsorgó legény a közeli szomszédokból. Apám rájuk rivallt:

– Ne tátsd a szádat kölyök, hanem csutakra! Minden ló mellett ott legyen egy közületek!

Bizony a huszárokat csaknem ugy kellett a lóról lesegiteni. S azután is a legtöbbje nem tudott fölegyenesedni. A kegyetlen hideg és az éhség elgyalázta őket, térdük összezsugorodott. Órányi időbe telt, mig ép kéz-láb ember lett belőlük.

Ettek, ittak, fölmelegedtek, lábra álltak. S a mikor azt is látták, hogy lovuk se pusztult el s a kidörzsölés s jártatás után jó étvágygyal ropogtatja a szénát, még jókedvre is kerekedtek.

A Württemberg-huszárezredhez tartoznak, Mórnál tűzben voltak, a csatát mi vesztettük el.

Az őrmester szájában már füstölt a pipa. De a pipát -190- se vette ki a szájából, csak ugy felelt e szóra csöndesen, de büszkén:

– Hogy lehet a Württemberg-huszárról ilyet elhinni. Csak azt lehet mi közülünk elfogni, a ki előbb már meghal a mezőn. Még azt se mindig.

Ekkor hallottam nevét először. De gyerek voltam. Nevet, történetet, még a huszárokat is jószerével elfeledtem.

Vitéz volt, hős volt, meghalt a csatában. Katonadolog, mindennapi eset. Életében nem ismertem. Ismeretlen vitéznek zöld fű terem sirján, feledés boritja emlékezetét.

Tizennégy év mulva elvégeztem az akadémiát s patvarista lettem. Veszprém városában telepedtem meg. Tanulótársam és jóbarátom lakott ott: Ányos Pál. A hires költőnek, a pálos barátnak, Ányos Pálnak az unokaöccse. Most is élő ember.

Nevenapját ünnepeltük. Ifjak voltunk. Jó kedvvel és nagy zajjal voltunk. Nekünk állt a világ.

Alacsony termet, sovány alak. Divatos szabásu, de viseltes fekete ruhában. Kemény, pattogó lépésekkel jön előre. Föltartott fejjel, nyugodtan és tájékozottan, mintha otthon volna. A házi kisasszonynyal kezet fog, őt már ismeri s azután hozzánk fordul.

Hallottuk is, nem is a nevét, de a neve semmi feltünést nem keltett. Sőt első pillanatra még alakja se. Eddig nem ismertük. Valami falusi jegyzőt, vagy a Bakonyon tulról, vagy Somlyó vidékéről valami falujához ragadt kis nemes birtokos atyánkfiát sejthettük benne. Nemes atyánkfiát annálfogva, mert első szava már rokoni bizalmassággal hangzott felénk.

Hanem arcza: az különös volt. Minél tovább néztem: szemem annál jobban rátapadt. A lelkem is. Torzképet és istenarczot láttam benne egyszerre. Csodálatos fenséget, melyet porral, szeméttel boritott be a vihar. Mintha az ősregék valamely hősi látását láttam volna elevenen, a köznapi élet harczában megfakulva.

Bátor férfiarcz. Sohase láttam még arczot, mely jobban hasonlitott volna a saséhoz. De nem a vércséhez, nem a sólyomhoz, nem az ölyvhöz s a sasok, kányák, héják, keselyük, rárók bármely fajához. Mindezek arczán a bátorság és szilaj harczi kedv mellett ott van még a ravaszság is. Az ő arcza olyan volt, mint a Gypaëtus barbatusé, a keselyük királyáé, a melyből egy-egy országban csak egy-két család él. A rettenthetlen bátorság megvan ennek arczán is, de a ravaszság nincs meg. Azt a szelid komolyság s a büszkeség nélkül való nyugodt önérzet pótolja. -192-

Arczának szine naptól barna, szeplőtől foltos, szennyes és sötétfakó. Semmi pirosság rajta. Ajkait félig szintelen barna bajusza födi. Az egész arcz mintha mohával volna benőve. Még homloka is, még orra is. Csak sötét szemei tiszták. De ezek szilaj bátorsággal és szelid fönséggel villognak. Életkora lehet harminczöt év is, lehet ötven év is. Csak gyors, szabályos és katonás mozdulatai bizonyitják, hogy inkább harminczöt év.

Ez volt Kun Béla, a kiről a huszár azt mondta apámnak, hogy a móri csatában elesett.

Harmincz év előtt halt meg. Hű és jó barátom volt első találkozásunk óta. Mikor meghalt, csak én emlékeztem meg róla. A mit akkor irtam, most fölelevenitem nagyjából. Ime ez.

Meghalt, eltemették. Emléket nem állitottak neki. Nevét a nemzet nem ismeri. Néhány rokon, néhány jó barát s néhány öreg bajtárs emlékezik még életéről, melynek hamar vége lett s dicsőségéről, melynek nem lesz vége soha.

Kun Béla. Ez volt a neve. Apja Kun József, Veszprémvármegyének volt alispánja. Szelid kedélyü, csendes vidámságu, jó öreg táblabiró a régi időkből. Mintha most is látnám a zöld asztal mellett, a mint kiváncsi mosolylyal hallgatja a jegyző előadását tolvajokról, szegény legényekről, verekedő fiatalokról.

Nem volt nagy birtoka, de volt több gyermeke. A Bakony -193- nyugati oldalán, Gyepesen volt néhány száz hold földje, erdeje, legelője. Ez bizony egy embernek, egy családnak is szüken nyujtott jóllétet, uraságot. Hátha többfelé kell majd osztani. Magam is jártam ősi kuriájában. Fala omlott, palánkja romlott, teteje foszlott, még gyümölcsöse is aggóban, kiveszőben. Csak neki lesz jó, mig él, az öreg alispánnak.

Béla fiát prókátornak, szolgabirónak, tisztességes közhivatalnoknak szánta. De hiába szánta. Vad volt a fia, mint a hegyi patak, melynek partjain szeretett csatangolni a Bakony árnyas ligeteiben. A patak maga ássa medrét és a fiu maga teremté meg az életpályát. Magunkfajta közönséges emberré nem tudta őt tenni még az anyának szeretete sem.

Pedig milyen anya volt az! A legjobb és legszebb asszony a világon. Szépsége csoda volt. Olyan szépségről a művészek teremtő képzete se álmodott. A veszprémi püspökök valamelyike, Kopácsy vagy gróf Zichy, hires művészszel lefestette madonnának. Fiatal koromban még ott volt János püspök rezidencziájában. Ugy hiszem most is ott van. Olyan arczot nem lehet elfeledni.

Tizenkilencz éves volt, mikor a függetlenségi harczot megkezdettük. Még gyermek volt, még bajusza is alig kezdett pelyhedzeni, még oly könnyen elkelt volna játszótársnak fiuk között, lányok között.

Hiszen játék is volt egész élete. Játék a sorssal. Játékszerei a kard, a harczi ló, az ágyu, a háboru és saját élete. Különbséget nem tett köztük. Egyiket csak -194- ugy szerette, mint a másikat. Talán mégis életével játszott legjobban.

Mikor a harcz kiütött, a családnak minden erőteljes férfitagja felajánlá szolgálatát a hazának, vérét a csatatérnek. Kun Sándor és Kun Géza már férfiak valának s szinte röstelkedve gondoltak arra, hogy Béla, a gyerkőcz is velük megy egy sorba. Megállta a helyét valamennyi. Bátor volt mind a három, a hősök sorába emelkedett Kun Géza is, de a gyerkőczéből a mesék csodás hőse lőn, a kinél nagyobb nem volt még soha.

Csak ketten maradtak otthon a Kunokból. Az öreg táblabiró és serdülni kezdő Aladár fia.

Kun Sándor és Kun Géza sokáig éltek. Az egyik osztotta az igazságot a király nevében, a másik szántott, vetett, kertészkedett saját falujában. A gyerkőcze régen alszik a temetőben.

II.

(A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz tisztekkel.)

Vonult a magyar sereg visszafelé. Kicsiny is volt, ujoncz is volt. Jött ellene, jött utána Windischgrätz herczeg osztrák fővezér győzelemhez szokott rettentő hadával.

Utolsó napja volt az esztendőnek. Kegyetlen hideg idő, mintha már az is ellensége lett volna a fegyvertelen, ruhátlan honvéd-hadseregnek. -195-

A csata előtti napon Mórott pihenőt tartott a honvéd. Kun Béla már akkor tiszt volt a württembergi huszároknál. Két csonka századból állt ez a huszárság.

Egy jó öreg móri lakoshoz volt beszállásolva. Sváb volt az istenadta. Ajka egy szót se tudott magyarul, de a szive egy szót se tudott németül.

Valahányszor a jó öreg német és istenfélő felesége ránéztek a fiatal hadnagyra: mindannyiszor kicsordult szemeikből a köny. Hogy ennek a gyermeknek ily fiatalon kell meghalni.

Az ellenséges hadsereg jobb szárnya meglepte a honvéd hadsereget. Perczel Mór volt e sereg vezére. Talán jobb lett volna neki csatát nem állani, de ő megállta azt.

A koczka gyorsan eldőlt. A tulnyomó ellenség fegyelmezett s harczedzett csapataival pár óra alatt szétszórta a meglepett honvédeket. Szét is szórta, el is tiporta.

Az ellenségnek egész lovasezrede robogott előre, hogy a menekvőket elfogja vagy lekaszabolja. A Wallmoden vértes-ezred volt ez. Teljes számban, teljes erőben. Vértje, sisakja, fegyvere csak ugy villogott a napnak és a hónak fényében. Vitéz őrnagya gróf Schaffgotsche Rudolf Gotthard ott száguldott ezrede élén. Kezében suhogott hosszu nehéz kardja. Bátor katonának, hires vivónak hirében állt.

Kun Béláé volt a feladat: fedezni a visszavonulást s fentartani és visszaverni a vértes-ezred rohamát. Százötven Württemberg-huszárral kilenczszáz Wallmoden-vértes ellen. -196-

Élére állt a gyerkőczhadnagy a legénységnek és saját lelkét szerette volna a huszárba átönteni. Rohamot parancsolt ő is. Másként a vértes pillanat alatt eltiporja a huszárt.

De a huszárnak nem volt kedve a rohamra. Se magát, se lovát nem tartotta elég erősnek az összecsapásra. Megmordult a huszár.

– Ide nézzetek hát! – kiáltá az ifju hadnagy. – Igy kell meghalni a katonának!

Többet aztán nem is szólt. Keserü elszánással neki forditá lovát az ellenséges lovasság rohanó érczfalának.

Az egyik oldalon egyetlen lovag. A másik oldalon kilenczszáz. Mint mikor a vékony villámsugár nekiront a felhők fekete végtelen tömegének.

Az ifju hadnagy kiválasztá az ellenség parancsnokát. Gróf Schaffgotsche termetre óriás, erőre hatalmas a gyerkőcz mellett.

Csak egyetlen szempillantásig tartott a harcz. Az ellenség parancsnoka holtan bukott lova alá. Az ifju huszár kardja kettéhasitotta sisakját is, koponyáját is.

De abban a pillanatban a gyerkőczét száz rohanó lónak vaskörme tiporta le.

Vége volt a harcznak. A csatatér felett a szilaj, fagyasztó förgeteg lett urrá. A holtakat és a haldoklókat eltakarta a fehér hó és a fekete éjszaka.

Mielőtt leszállt volna az est, gróf Schaffgotschenak hű katonaszolgája elment megkeresni urának holttestét. -197- Megtalálta. A holttest mellett feküdt Kun Béla is lovastul. Nem mozdult egyik sem. De Kun Béla kezében akkor is ott volt a véres kard.

Sirt a hű katonaszolga. Siratta urát és őrnagyát. A mint meglátta az ifju huszártiszt holttestét, bánatos dühében előrántotta pisztolyát.

S mellbe lőtte a huszártisztet. De az nem tudott már a lövésről semmit. Kisujja se mozdult meg rá.

Hogy történt ez a jelenet? Miként eshetett az meg, hogy az ifju hadnagy levágta a vitéz őrnagyot egész rohanó ezredének élén és szemeláttára?

Volt egy képviselőtársunk régebben: gróf Nugent Artur. Ugy gondolom, Nugent Laval irlandi grófnak s osztrák altábornagynak fia. Horvátország küldte országgyülésünkre. A pártkörben véletlenül szóba jött, hogy a móri csatában mint fiatal tiszt ő is részt vett. Természetesen ellenünk az osztrák hadsereg sorai közt.

Tisza László is hősi viadal közben kapta halálos sebeit. Isteni csoda volt fölépülése. A csatamezőn vére hullása közben kérte meg Nugent osztrák hadnagyot, hogy Pesten keresse fel menyasszonyát s adja hirül neki, hogy él s ha meghal, utolsó szava áldása lesz menyasszonyára. Nugent lovagias pontossággal és hűséggel teljesitette Tisza László kérését. -198-

A halálos rohamnak szemtanuja volt. Egyetlen vitéz egész ezred ellen. Az osztrák hadsereg tisztjei bámulva, elképedve, később rajongva beszéltek maguk közt erről. A hadak története nem is ismer ilyet többet. Százan is megnézték az elesett hőst, a mint holt mereven feküdt mozdulatlanul a hóban. Körülötte a paripák lába által felturt hó véresen.

Azután tanácskoztak: miként érhette halálos csapás Schaffgotsche őrnagyot.

Rettenetes vágás volt az, a mely érczsisakját kettéhasitotta. Megnézték Kun Béla kardját is. Semmi csorba rajta. A kard Ottinger osztrák tábornokhoz jutott, ő tette el emlékül.

Viharként száguldtak Kun Béla után, szemközt a vágtató Wallmoden-ezrednek. Ne egyedül haljon meg a hős, két huszárja legyen legalább mellette. A halál – az bizonyos volt.

Nem érték utól, de nyomába értek. Egyik jobbfelől, másik balfelől. Lovuk orra egy vonalban volt már hadnagyuk lova farával. De hadnagyuk nem látta már ezt. Neki minden szeme, minden indulata ellenfelére vigyázott s a rázuhanó vértes-ezredre s a halálra, a mely megrohanja majd őt szempillantás alatt.

Hanem Schaffgotsche látta a két huszárt is. Bátor -199- katona, hires kardvivó: egy gondolat elröppenésének idejéig arra kellett gondolnia, miként állja meg a harczot a három huszár ellen. Lova kantárszárát visszarántotta. Ebből azt következtették az osztrák tisztek, hogy egyetlen pillanatig tétovázott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy Kun Béla halálos suhintása elől meg ne menekülhessen.

Az osztrák tisztek, mint szakemberek, igy tudták megérteni vitéz őrnagyuk halálát.

Igy beszélte el nekem gróf Nugent. Maga Kun Béla, a hős gyerkőcz, e részletekről semmit se tudott. Mosolygott, a mikor Nugent előadását elbeszéltem neki. Csak ennyit felelt rá:

Mikor a honvédsereg szétszórt maradványai a városon keresztül menekültek, a jó öreg német, a gyerkőczhadnagynak szives házigazdája, oda állt a kapu elé várni, vajjon az ő vendége a menekülők közt van-e?

Elment már az utolsó honvéd is. Az ellenség diadalmas csoportjai száguldoztak már előre. A gyerkőcz nem jött. Könyező szemekkel ment be feleségéhez.

– Mondtam, asszony, mondtam. Azt a gyereket nem látjuk mi többé. Készits tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. Ha esteledik, kimegyek érte. Megkeresem és hazahozom. Eltemetjük tisztességgel. Mit mondana rólunk az alispán ur, ha ezt meg nem tennénk?

Az asszony készitett tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. -200- De készitett jó meleg levest is. Hátha még él. Hátha ő még fel tudná támasztani!

Férje kiment a mezőre másodmagával, egylovas kocsival. Megtalálta a halottat s nagy vigyázva hazavitte. Bizony látta azt az asszony, hogy itt nincs szükség a meleg levesre. Halotti teritő, szemfedő kell ide.

Bevitték az ifjut az első szobába, föltették az asztalra, leteritették szépen, égő gyertyát állitottak a fejéhez.

Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja érjét. Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek, de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak.

Rögtön fölverték az orvost s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az itéletet. Nem halott az ifju, hanem élő.

Hirt adtak apjának. Ápolták anyai gonddal s elvégre az ifjuság vasereje legyőzte a halált.

Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivették onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak, eltünt erők visszatértek, megint egészszé lett az élet.

Hanem azután, mikor ugy négy hónap mulva lábra állott: egész mulatság volt ránézni.

Hova lett a gyerkőcz? Hova lett az ifju? Egyszerre férfiuvá vált. A sok szabályos sebhely az arczon teljesen megfelelt az élemedett kor férfias vonásainak. A sebhelyek körül apró, pehelyszerü szőr nőtt. Mintha -201- finom moha lepte volna el az arczot. A zsenge kor finom pirossága örökre eltünt róla. Barnás, szeplős, szürke árnyék boritotta el. Hátha mikor a süveget levette fejéről? Tiszta fehér homloka teljesen hasonlitott a térképhez, mely hegyek, völgyek, folyók rajzával van tele.

Hanem most már rokonai, bátyjai se röstelték többé, hogy a gyerkőcz is ott állt a katonasorban.

Jobb kezébe kardot fogni nem tudott. De ez nem gátolta őt, hogy ezredéhez ujra be ne álljon. Május végén már ott küzdött a diadalmas honvédsereg sorai közt.

De magával vitte Aladár öccsét is, a ki akkor 16 éves fiu volt. Szelid, jámbor, szótalan, csak pirulni tudó fiu, inkább lánynak, mint férfinak való. De azért magával vitte.

– Én csonka-béna vagyok öcsém, ketten majd csak egész ember lesz belőlünk.

Volt még egy huga is, tizenötéves lányka. A női alak tökéletessége. Anyjának egész ragyogó szépségét örökölte. De a mikor az első tánczvigalomra öltözött, ruhája véletlenül meggyuladt s igy támadt égési sebjeiben meghalt. Egész vármegye siratta.

Végigharczolta Kun Béla a függetlenség harczát. Katonai pályája a személyes bátorság hőstetteiből állt. Példabeszéddé vált neve. Bámulták, szerették. Ha valakit bajtársaik közül elfogott a dicsekvés heve és szükség -202- nélkül beszélt vitézi tetteiről, csak azzal csillapitották el:

Az oroszok foglya lett. Nagyváradra kisérték. Az orosz hadsereg és a honvéd hadsereg tisztjei közt szives barátság fejlődött ki. Nem tudták eldönteni, melyik hadsereg gyülöli jobban az osztrákot. Kun Béla iránt különösen figyelmes és barátságos volt az orosz tisztikar.

Unalomból, mulatságból kártyajátékkal foglalkoztak oroszok és honvédek vegyest. Ő is e játékosok között volt s nyert bomlottul. Egy gazdag orosz fiu elkezdette veszteni mindenét.

Kun Béla megfigyelte, mi a nagy vesztés oka. Rájött. A kiosztott kártyát rátette az asztalra s azt mondotta a gazdag orosz fiunak:

– Azért nem, pajtás, mert nem értesz a játékhoz. Elveszted az inged is. Ne is jőjj indulatba. Helyzetünk nem egyenlő. Ha hozzáértő ember áll mögéd s szavát fogadod: ugy játszom veled, egyébként nem.

A gazdag orosz tiszt megköszönte a figyelmet. Az orosz tisztek kezet szoritottak vele. Köztük azelőtt nem igy volt a szokás. Ki nevetett, ki csodálkozott közöttük. -203- Volt, a ki kérdezősködött tőle, vajjon Magyarországon mindenütt ez a szokás?

– Én szegény fiu vagyok, bajtársak. Nincsenek százezreim. Nem is illenék, nem is szabad százezreket nyernem.

III.

(Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák tisztek. – Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom huszárral elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Haza tér.)

Őt is, mint honvéd bajtársait, besorozták az osztrák hadseregbe. Természetesen közlegénynek, a hogy illett oly fiatal gyerekhez. És gyalogosnak idegen, magyargyülölő, miveletlen és durva altisztek kezére. Mivelhogy ő huszár volt. Ha lovat adnának alája, mindjárt látná mindenki: ki ő és mi volt előbb.

Veronában osztályozták a besorozott honvédeket. Ott osztották őket széjjel az egyes fegyvernemekhez, ezredekhez, zászlóaljakhoz. Katonai avató bizottság végezte a munkát. Törzstiszt volt a bizottság elnöke, századosok, hadnagyok a tagjai.

Kun Béla előtt közvetlenül egy volt honvéd századosra került a sor. Szőllőssy Sebestyén volt a neve. A bizottság elnöke, a műveletlen, nyers, de szálas termetü őrnagy intézte hozzá a kérdéseket.

Durván és gőgösen mondta e két szót a német tiszt a magyar fiunak. De ez is elfeledte sanyaru helyzetét. Eszébe jutott, ki ő. Harsány hangon felelt:

– Uram! Első Ferencz József osztrák császár másfél évvel fiatalabb, mint én, jegyezze meg ön!

A törzstiszt nem tudott, vagy nem mert e válaszra megfelelni. Valószinüleg utasitás volt már akkor, hogy a közlegényekké besorozott mivelt honvéd tisztekkel tisztességesen bánjanak. Gyilkos szemeket vetett Szőllőssyre s aztán dühösen odafordult Kun Bélához.

Kun Béla kis termetü volt s akkor vézna fiu. Fogoly közlegényruhában. Rongyos, szennyes vászonnadrág, hitvány, foltos bakancs, szennyes vászonkabát, tört-gyürt szennyes vászonsipka. Alakja nem a huszáré, nem a hősé, hanem az éhes, koldus, csavargó, szökevény közlegényé. Csak szeme és arcza! Csak az volt a hős. De mit vesz abból észre durva osztrák törzstiszt?

Nagy szó volt ez akkor igazi osztrák katona előtt. Már a huszár is tekintély volt előtte, hát még a huszárkapitány -205- a Württembergeknél! Hiszen diszezrede volt ez az egész hadseregnek ebből a fegyvernemből. Idegen potentátok előtt ezzel szoktak Bécsben dicsekedni. Magyarország és Ausztria legmagasabb főrangu ifjainak csak az volt a nagyravágyásuk, hogy ennél az ezrednél kaphassanak tiszti állást. Fényes egyenruha, aranyos diszszel, délczeg szabással, ragyogott rajta minden. S ime, itt most egy kopott, rongyos, züllött legény vakmerően előáll s kijelenti, hogy ő e világ hirü ezred századosa!

Az osztrák törzstiszt különben is dühös volt már. Gyülölte is a magyart teljes szivéből. Hányszor kellett futnia a honvédsereg előtt! Nem is a maga erejével és vitézségével, hanem a kikönyörgött orosz segitséggel tudott nagynehezen diadalmaskodni.

Jobbkezének minden ujja csonka volt a móri csata sebjeitől. Kezének csonkaságát meg kellett látnia mindenkinek.

Ezzel a kezével lassan, csöndesen leemelte fejéről a szennyes vászonsipkát. És sas-szemeivel odanézett az osztrák őrnagy szemei közé.

Arczának sebhelyeit beárnyékozta a nap heve és a hegedés moha. De tiszta homlokáról száz kardvágásnak pirosló nyoma fénylett a gőgös törzstiszt felé. Istennek glóriája nem ragyog szebben. -206-

A törzstiszt megdöbbent, elhalványodott. Katona volt ő is s érezte most már, hogy előtte katona áll. Merev szemeivel szinte azt kérdezte:

A hős hangja reszketett az elfojtott nagy indulattól, a mikor e kérdésre felelt.

– Őrnagy ur, a móri csatában egy egész lovasezred rohanva jött ellenem. Egymagam ellen. A Wallmoden vértes-ezred. Én elfogadtam a rohamot. Az ezred őrnagyával, gróf Schaffgotsche Rudolffal találkoztam az összeütközésnél s ő ott maradt halva a móri csatatéren.

A durva német törzstiszt magához tért. Fölébredt benne a nemes ember s az igazi katona. Felállt ülőhelyéből, felállásra vezényelte tiszttársait, felhuzta keztyüit.

A vezényszóra ugy álltak meg tisztelegve a közlegény előtt, a rongyos hős előtt, mintha fővezérük előtt tisztelegtek volna.

A bevonult honvédeknek senki se volt ezentul oly jó barátjuk, mint e goromba törzstiszt. Kun Bélával kétszer is elbeszéltette a móri roham mithoszát.

Vége lett az osztrák katonai szolgálatnak. Kun Béla nem jött haza. Ott maradt Itália szép ege alatt s az olasz háborut 1859-ben Viktor Emánuel piemonti király seregében harczolta végig az osztrák sereg ellen. -207-

Azután se jött haza. Garibaldi zászlójának lett vitéze; ő is a marszalai ezer hős egyike volt. Vitézi tettei, hadi kalandjai összeolvadtak az ezer hős tetteivel, kalandjaival. Garibaldi ugy szerette őt, mint gyermekét. Jobban senkit se szeretett.

Mikor már a két Sziczilia királyi trónusa összeomlott, mikor már csak Gaeta és vidéke állott a nápolyi király uralma alatt s mikor maga Viktor Emánuel király állott a felszabaditó sereg élére: akkor már Kun Béla a magyar huszár-légió parancsnoka volt.

E légió alig állt kétszáz legényből. De ez a kétszáz legény aztán magyar volt és huszár a legjavából. Kun Bélának elég pénzt és alkalmat nyujtott a király, hogy a csapat számát szaporitsa. Lovuk is kitünő volt. Toborzott is ő egyszer-kétszer legénységet. Néha három-négy századra szaporodott lovassága. De csak hiába volt az. Az olasz meg nem maradt nála. Hiába öltöztette azt fényes dolmányba, feszes nadrágba, nyikorgó csizmába hiába tette fejére a csákót s oldalára a tarsolyt, elszököt az, elkivánkozott az onnan. A magyar fiuk csak maguk maradtak. Igy volt a legjobban.

Garibaldi bevonult Nápolyba. Abba a nagy városba ott a tenger partján, ott a tűzokádó hegynek alján, mely századok óta hordta már a vállán a szolgaság rabigáját. Szinte hozzá is szokott már sok nemzedék óta. Ugy vonult be az ősz vezér, mint diadalmas hős, mint népének szabaditója, mint a zsarnokok kérlelhetlen ellensége. A szabadulás örömének lázas kitörése várta. Vágy és remény, lelkesülés és rajongás. Fél -208- millió olasz imádkozott Nápolyban, hogy Garibaldit és hős bajtársait lássa.

Garibaldi megakarta tisztelni Nápolyt. Legragyogóbb hőseit akarta megmutatni. Kun Bélát vezényelte maga mellé a maga száznyolczvan magyarjával. Teljes diszszel, pihent lovakkal kisérte a magyar huszár be a városba dicső vezérét.

Minő kiséret volt az! Érett legények voltak már azok a huszárok, de azért nyalka fiu valamennyi. Maguk, lovuk teljes diszben. Ragyogott rajtuk minden. S minő büszke lovaglás volt az! Sohase látott olyat még az a félmillió olasz se azelőtt, se azóta. Két hátulsó lábán játszott ott minden ló s komoly méltósággal ülte meg lovát minden huszár. Rá se nézett az örömében őrjöngő népre, a mely pedig lovát, magát, lábafejét csókolgatta ott az utczákon és köztereken. Maga Garibaldi könnyezve ölelte meg kedves hősét, legvitézebb bajtársát, Kun Bélát. Ilyet még ő se látott.

Ha azt mi itthon olvashattuk volna, a hogy az olasz krónikák Kun Béla huszárjainak bevonulását akkor leirták! De negyvenöt éve már ennek. A régi tűz elhamvadt. Jobb is talán ezt már elfeledni.

II. Ferencz nápolyi királynak nem volt már birodalma. Elvette már tőle Garibaldi mind a két Szicziliát. Csak Gaeta vára volt még birtokában a tengerparton s annak a környéke. Volt még serege is, voltak még hű vezérei is. Csodálatos az: mennyi hű szolgájuk van a legirtózatosabb -209- zsarnokoknak! Vezérei Gaeta előtt még nyilt téren is elfogadták a harczot Viktor Emánuel csapataival. Ott maga a piemonti király volt már a fővezér. Az ő hadseregébe volt már beosztva huszárlégiójával Kun Béla is.

Egyik éjszaka valami Traetto nevü városka előtt állt Kun Béla az ő huszárjaival. Tudta, hogy a városka nápolyi királyi csapatokkal van megtömve. A kémek szerint lehetett ott egy kis hadosztály, négy-ötezer ember minden fegyvernemből. Gyalogság, lovasság, tüzérség. Bent a városban volt a hadosztály főhadiszállása is.

Kun Béla előre küld négy legényt kémlő csapatnak, kipuhatolni az ellenséges előörsöket. A csapat jól végzi dolgát s a mit talált: bejelenti a parancsnoknak.

A huszárparancsnok vakmerő, sőt lehetetlen tervet érlel meg agyában. Ő vakmerőnek, az olasz lehetetlennek tartotta volna.

Legényei közül kiválaszt harminczhárom huszárt s igy harmincznegyed magával elhatározza, hogy az ellenséges hadsereget kizavarja állásából, fölveri főhadiszállását s az egész hadsereget szétszórja.

Egész csapatával észrevétlenül megközelité az ellenséges előörsöket s lövéssel, vészjelekkel nem törődve, megkezdte ellenük a pokoli hajrát.

Az volt a terve, hogy az előörsökkel együtt rohan be a városba, az ellenséges hadosztály közepébe, nehogy azok hirt adhassanak s őt készen fogadják. -210-

Az előörsöket mindenütt meglepték. Lovaikról lehajigálták őket s a békességes város s az egész ellenséges hadsereg arra ébredt föl éjjeli nyugalmából, hogy a magyar légió-huszárság a városnak, a hadseregnek, a főhadiszállásnak kellő közepében termett.

Felriadtában, ijedtében, meglepetésében mit gondolhatott a nápolyi sereg s a kis város lakossága? Azt ugyan nem gondolhatták, hogy husz-harmincz bátor legény csinálja az egész zenebonát. Szentül hitték, hogy a vakmerő huszárok mögött Viktor Emánuel és Garibaldi egész hadserege nyomul előre.

Kun Béla habozás és tervezgetés nélkül csinálta meg, a mit a különös helyzet megengedett és megparancsolt.

A piacz közepén, a templom oldalán fegyverkupaczok körül tanyázott a gyalogság egy része. Ezt szétrobbantani pillanat műve volt.

Egyik mellékutczában a lovasság kezdett összeszedkőzni s oszlopba, hadsorba kifejlődni. A trombiták jelző harsogása megtöltötte az utcza levegőjét. Kun Béla huszadmagával maga rontott rájuk, mint az oroszlán. A szűk helyen az ellenség nem vehette hasznát tömegének. A reggeli szürkületben nem is láthatta, mekkora a huszárok ereje. Megforditotta lova fejét s vad futásban menekült ki a városból a cserjék, szőlők, narancsok szakadékos ligeteibe.

Néhány percz alatt az egész város s az egész nápolyi -211- hadsereg zavar és ijedtség martaléka lett. Ágyu, puska összevissza szólt, mintha rendszeres csata fejlődött volna ki. Egy üteg ágyu kimenekült a városból, valami biztos helyen megállt s kezdte lőni a várost.

Az általános zürzavarban Kun Béla visszafordul, annyi lovat és hadiöszvért, a hány embere van, vezetékre fog s valami ötszáz gyalogost elkerit, kiszakit, lefegyverez s mint foglyot hajt maga előtt. El – ki a városból, Viktor Emánuel serege felé.

De nyomban az ellenséges nápolyi hadsereg is összeszedi a városban is, a városon kivül is szétzilált csapatait s elkezdi a rendszeres visszavonulást Gaeta irányában.

A csatának különös hangja van a távolságból. Valami zúg, valami dübörög a messzeségben. Mintha a tenger moraja volna. Mintha a föld bensejében háborogna valami tompán, ijesztően. A puskalövés hangja, emberek és állatok orditása, lovak robogása együtt, egyszerre. De a távolból külön hallani nem lehet. Az ágyuszó dördülését külön lehet hallani. Ez is tompa, de erős. Egy kis ábrándozással mintha a viz alól a bölömbika hangját hallanók.

A király, Viktor Emánuel hallja a riadalmat, a csatazaj zugását. Kérdi körülvalóitól: mi ez? Nem tud megfelelni senki. Hallja a csatabeli szabályos ágyudörgést. Hol folyik az ütközet? Bizonyos, hogy ütközet folyik. Apró előörsi csetepatéba nem szól bele az ágyu. De hát miféle csapatok vannak az ütközetben és hol? -212-

Jön a szél a tenger felől s mind világosabban hozza a hangot. A táborkar futárai nyargalnak erre-amarra. Biztos hirt senki se hoz. A táborkar főnökei se tudnak semmit. A király nevet is, boszankodik is. Utóbb haragra gyul, lóhátra ül, erős kiséretet rendel maga mellé s megy az elővédek, előörsök felé a csatazaj irányában. Maga akar értesülést nyerni. Az elővédek, előörsök helyükön, teljes rendben és éberséggel. De ők se tudnak semmit!

Egyszer csak kibontakozik előtte a fákkal, cserjékkel szegett országuton egy nagyobb katonatömeg. Kun Béla a huszárjaival, foglyaival, zsákmányolt lovaival hosszu sorban. Halottja nincs, sebesültje kettő, azokat is lóháton vezetik a legények.

A mint a királyt meglátja, villámként ugrat eléje, suhogó karddal üdvözli királyát, fővezérét s harsogó hangon adja elő hivatalos csatajelentését.

– Jelentem alássan Fölséges ur! Az ellenségnek egy hadtestét Traetto városában megleptem, csatára kényszeritettem, állásából kiszoritottam, visszavonulásra birtam, a várost megtisztitottam. Veszteségét holtakban és sebesültekben nem puhatolhattam ki. A mi veszteségünk holtakban semmi, sebesült két közvitéz. Elhoztuk a csatatérről őket. Hadizsákmány: harminczöt ló és öszvér, ötszáz fogoly.

Ujra üdvözli a királyt, két lépéssel hátravonul s várja a napiparancsot.

A daliás királynak eláll lélekzete. Hiszen ő erről mit se tud. Ki tette a rendelkezéseket, miféle hadcsapatok -213- vettek részt az ütközetben; mikor, miként, ki tervezte az egészet? Egyetlen szóval se mondta neki senki. Holott ő a király, ő a főhadvezér. Az ő tudta nélkül nem volna szabad történni semminek. A táborkar által megszabott hadrendet megbontani semmi szin alatt se volna szabad.

Ez rendetlenség. Ez a katonai fegyelem megbontása. Kedvetlenség, boszuság támad lelkében. Keményen kérdi Kun Bélától:

– Jelentem alássan Fölséges ur! A magyar légió huszárcsapatából egy szakasz harminczhárom legénynyel az én vezérletem alatt!

A király lassanként megérti a dolgot. Arcza felvidul. Elneveti magát. Kun Bélával az egész fényes kiséret előtt kezet szorit. Ismeri már korábbi időből is, de igy, mint ma, még se ismerte.

Megtapogatja dolmányát, mellényét. Se pénz, se óra, se rendjel nála. De talál három szivart. Kiveszi zsebjéből.

– Jelentem alássan, Fölséges ur! Hadd adjak egyet-egyet a két sebesültnek. A harmadikat emlékül megtarthassam.

A király rendelkezik a foglyok felől. Rábizza kiséretére: vegyék át. A sebesültek ápolását megparancsolja. -214- Kun Bélát huszárjaival együtt kiséretébe fölveszi. Visszafordul s utközben azt mondja kedélyesen a huszároknak:

– Barátim, ilyen hős bolondságot csak ti tehettek – magyarok. Az én népem erre nem való.

Ezután a király utja és Garibaldi utja elvált egymástól. A király elfoglalta az egyesült Olaszország trónusát, a melynek azonban még egyik lába se nyugodhatott Rómában.

Róma kivül esett Olaszországon. A nagy szabadsághős, Garibaldi pedig azt mondta:

A király Róma elfoglalását rábizta az időre, Garibaldi pedig ugy vélekedett, hogy az elszánt nemzeti akarat és a kardvas hamarosan eldöntheti Róma kérdését is. Ujra kitüzte a felszabaditás szentséges lobogóját.

A királylyal tartson-e, a ki jó volt hozzá s a ki szép országában neki, a bujdosónak barátságos menedékhelyet adott?

Vagy ősz vezérével, Garibaldival tartson, a kit imádott, a ki őt fiaként szerette s a kivel megesküdött, hogy kardját nem teszi hüvelyébe, a mig az elnyomott nemzetek szabadulásáért becsülettel küzdhet. -215-

Szembe szálltak a király seregével. Ősz vezérét szemeláttára lőtték meg a király seregei. Fogságba esett ő is, vezére is.

Ősz vezérét kórházba vitték, őt magát egyik piemonti sziklavárba zárták. Huszárjait erre-arra helyezték el foglyok gyanánt.

Egy évnél tovább tartott fogsága. A király talán nem is tudta, hova lett s hol van egykori magyar hőse.

A király maga személyesen lépett közbe Ferencz József császárnál, hogy Kun Béla és huszárjai bántatlanul jöhessenek haza.

Igy tértek haza 1862-ben. S ekkor találkoztam vele Ányos Pál barátunk nevenapján. -216-

A simaképü gyerkőcz helyett viharvert arczu meglett férfiu. Arczára két nemzet függetlenségi harczának küzdelme volt fölirva – sebhelyekben.

Megnősült. Szerény kis hivatalt is adott neki vármegyéje. Nem volt szerencséje. Penészes békének robotos élete nem való a hősnek. Elsorvad alatta. Az 1873-ik év végén meghalt.

Gróf Schaffgotsche művészi emléke ott áll a móri csatatéren. Kun Béláról nem emlékezett meg az ő nemzete. Magam sem tudom már jószerével, hol domborul sirja. Dicső emléke álljon itt e sorokban.

SZÁZHETVENÖT HUSZÁR.

(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok megesküsznek. – Ermisch kapitány.)

Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra, a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az igaz története.

Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember fiai«.

Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség, vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység, hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis -218- hazajön utolsó emberig és utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.

Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél, melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő szemein át maga előtt látja.

Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez. Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az egészre.

Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre, annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.

Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő. Herman János volt a neve.

Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él: öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és asszonyok. -219- Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem, több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.

Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.

Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem. Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.

Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak, vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek -220- a története nem hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan, részletesen előadta.

Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az irói tollat megfogni.

– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.

Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott, tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében fel is használta.

De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.

Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor már őrmester volt szakaszában. -221-

E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár. Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt, jól ismertem.

Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb, valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is velük a határszéli csárdákban.

Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha az letelt: -222- akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett férfiak.

Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló. Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja, ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.

Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.

A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete. -223-

A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja, csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.

Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április 15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész esztendő óta nem látta hazáját.

De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz terveket főztek.

A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett; elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.

Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések voltak.

Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven -224- eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén. Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió századai is Tlusztéból és Grzymatovból.

Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi következik, jobban megérthessük.

A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu ennek köszönhette életét.

A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart. Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, -225- a magyar király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az egészről bizonyára nem is tudott semmit.

De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az isten háta mögött, Muszkaország határszélén?

Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották Kossuth szolgálatára.

Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.

Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No, pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.

De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt sok idejük.

Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. -226- Ki Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi, se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.

Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát. Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé Szlachcziméig.

A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia, utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg, hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a katonai erkölcsökre.

Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis -227- el találna szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.

Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta, már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség és az akasztófa következik.

Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.

E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és az akasztófáról.

Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta tovább a gondolatát.

Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának. Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily eset még nem volt a világon.

Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik, gyilkolják édes véreinket, a magyart.

De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a Vilmos-huszár?

E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától. Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes, megint véres.

Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt. Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.

Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső, csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul vitéz katonáinak.

Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz Horvátország? Ezért -229- ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.

Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik legmagasabb kiáltványban.

Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive marad ezentul is, sőt biztosává teszi nagy Magyarország fölött, hadsereget biz rá, állitsa vissza a rendet s tanitsa meg móresre a magyarokat. A ki pedig neki szót nem fogad: az lázadó és pártütő, várhatja magára az akasztófát. Ezt is meg kell tudni az ő vitéz katonáinak.

Most még gonoszabb idő volt, mint a minapi kiálláskor. Még jobban zuhogott az eső. A szél is nagy erővel fujt onnan Oroszország felől. Vágta az esőt a huszárok arczába. Sárral, csatakkal lett tele a ló is a füle hegyéig.

Most már nem nevetett a huszár, hanem csak káromkodott. A ki fölmarkolta a világra azt a Jellasichot! Tiz nap előtt áruló gazember, most meg már, a mikor Magyarországot megrohanja, kedvelt hivünk és becsületes ember és derék hős?

Ejh-hajh! Czifra dolog ez nagyon! A huszárész mégis csak parasztész. Sehogy se érti a fejedelmek, kormányzók, nagy urak erkölcsét és eszejárását. A magasabb furfang ő előtte arabul van. Csak az a bizonyos, hogy valaki megbolondult. Vagy a bécsi udvar, vagy a tisztikar, vagy ő maga: a huszár! -230-

De ő eszén van, azt jól tudja. Pipája csak ugy szelel, lova csak ugy megismeri, mindenféle szerszámát csak ugy látja, étele, itala, alvása csak olyan jól esik, mint azelőtt. Valahol másutt van a hiba. S talán nem is a tisztikarban.

Jön a szombat, megkapják a hetipénzt, mennek a piszkos lebujba pálinkázni. Huszan-harminczan is odatelepesznek a keresztes lábu hosszu asztal mellé. Beszélgetnek, dőzsölnek, adomáznak, nagyokat nevetnek.

Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Hosszu kaftánjuk, hosszu szakáluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékjukon kacskaringósan lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejökön. A hagymaszag csak ugy ömlik ki belőlük. Az imádság czafatokban lóg ki mellényük alól. Valóságos gácsországi muszkazsidók. Iszszák a pálinkát.

Csöndesen beszélgetnek. Rá se néznek a huszárokra. Mi közük is lenne a vitéz urakhoz?

A magyarok otthon pártot ütöttek a király ellen. Igaz, hogy a király katonái bujtogatják a horvátot, tótot, ráczot, oláht a magyarok ellen s ezeket ölik, -231- pusztitják, sütik, pörkölik a császár nevében, de ha a császár ugy parancsolja, ebben is meg kell nyugodni. Ki zugolódnék az isten ellen? A császár szava pedig isten szava. A mit ő parancsol, az az igazság s az az üdvösség. De a magyarok nyakasak és bolondok. Most már még az itt lévő huszárok is hazafelé igyekeznek. Ime, a Vilmos-huszárok egyik százada is megszökött tegnapelőtt Trembovlából. De istentelen gonosz tettükért meg is lakolnak a huszárok. Csak a század fele tudott elszökni. A másik felét elnyomták, mielőtt elindulhatott volna. Szuván generális rögtön lefegyverezte. Kisült, hogy öten voltak a legénység közt a bujtogatók. A leggonoszabb köztük Pauker őrmester. Ezt az ötöt vasban vitték Tarnopolba az ezredeshez. Ha még föl nem akasztották őket, holnap vagy holnapután bizonyosan fölakasztják. Elrettentő példát kell mutatni. A század másik fele szerencsésen elszökött. Valami Belón nevü kassai származásu ember, nagyon okos és ügyes gonosztevő, pénze is sok van, ugy elvezette a két szakasz huszárt, hogy a generális nyomát vesztette egészen.

Efféléket beszélt a két zsidó. Jól hallották, jól megérthették az iddogáló huszárok.

A két zsidó fizetett, fölkelt és elment. Rá se néztek a huszárokra. De a huszárok utánuk néztek.

– Az áldóját, őrmester uram, meg kellett volna kérdezni, ki ez a két zsidó, honnan való, mit keresnek itt, hol tanultak meg magyarul? -232-

Hejh, te huszárkáplár, sohse kérdezgesd te ezt. Verd ki a te lelkedből a kiváncsiságot. Gyereknek és asszonynak való az, nem a vitéz katonának.

Majd megtudod te azt előbb vagy utóbb, ki volt az a két zsidó. Talán csak az egyik volt zsidó s nem is mind a kettő. Talán Kászonyi Dániel volt a másik, a ki lelke gyökeréig tele volt minden császár és minden hatalmasság ellen izzó gyilkos haraggal. A kiben nagy lelkierők lakoztak és forrtak. A ki tudott minden európai nyelven beszélni. A ki először segitett felbujtani Bécset. A ki Bem tábornokot kiszabaditotta Bécsből. A ki bejárta az idegen földön levő huszárezredeket, hogy hazájuk keserü bánatát, fajuk kinos gyötrelmeit szivükbe vésse s őket véreik védelmére hazabirja. A ki hol posztóügynök, hol kucséber, hol drótostót, hol muszkazsidó volt, de tökéletes. A ki mindenkivel a maga nyelvén beszélt s a maga esze szerint. A ki éjjelét-nappalát, egészségét, fiatalságát a szent ügynek szentelte. Ázott-fázott, koplalt, árokparton hált, büzös lebujokban töltötte éjszakáit. A ki minden nap a halállal játszott hónapokon keresztül s nem pihent addig, a mig szentséges czélját el nem érte.

A ki nem pihent azután se, csak akkor, a mikor már vállára tette nehéz kezét a halál, hogy kénytelen volt rideg szalmazsákjára lefeküdni, mert az anyaföld szivta már magába. A ki se nem kért, se nem nyert jutalmat senkitől, a kinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserübb szenvedéseket nem szült függetlenségi harczunk s a kit akkor sem becsültünk meg -233- eléggé, a mikor öreg koldus iró gyanánt itt lézengett köztünk.

Oh, te vad, rideg ember, te érdes hangu, te zsarnokgyülölő, te kopott mezü, te nevetni se tudó öreg Kászonyi: születik-e valaha ember, a ki a te életed igaz történetét megirja szeretettel?

Az iddogáló huszárok feje tele lett a két zsidó beszédével. De szive is. Most már nem nyugodtak addig, mig meg nem tudták, vajjon hát valósággal ugy történt-e Trembovlán, a hogy a két zsidó mesélte?

Jellasich táborát már szétvertük s Bécsig kergettük. Roth táborát csüstől, mindenestül elfogtuk. Még egy egere-patkányja se mehetett vissza Horvátországba. Seregeink Bécs felé közelegtek s az osztrák főváros közelében vivták harczaikat.

Mind igaz volt, a mit a két zsidó beszélt. Igaz emberek voltak azok, becsületes volt járatuk, csak beszédjüket meg kellett érteni – de visszájáról. Meg is értették a zbarazi huszárok.

Tarnopolból hamarosan megkapták a hirt. Az öt huszárt csakugyan visszavitték oda. Nem adtak volna életükért a zbarazi huszárok egy pipadohányt. Szentül meg voltak győződve, hogy hamarosan fölkerülnek a szárazfára.

Az ezredes, Földváry István, vén megcsontosodott katona volt, de magyar ember volt. Egy hétig bezárva tartotta az öt katonát, egy kissé meg is koplaltatta, -234- kegyetlenül össze is szidta őket s azután kieresztette. Megkegyelmezett nekik. Takarodjanak vissza századukhoz, a melynek fele akkor már szerencsésen határainkhoz érkezett.

S a mikor tisztjei kérdezték, miként lehetett a hütlen huszárokhoz oly irgalmas, azt felelte:

– Mit akartok? Hiszen csak haza akartak menni, de ott is huszárok akartak maradni. Ha ily vén bolond nem volnék már, magam is csak oly bolond lettem volna, mint ők.

Azt, hogy valahol a magasságban még a jó ezredesen felül is valami okból nagyon félnek.

Mert hogy a huszár összebeszéljen s szakaszonként, századonként megszökjék, fegyvert, ruhát, lovat magával vigyen s mindezért csak két napi elzárás legyen a büntetés, egyéb semmi: a magasságos uraknak nagyon meg kellett ijedniök valamitől. Azelőtt? Ég leszakadt, föld megindult volna, semmint kegyetlen halállal ne lakoljon az öt huszár.

A botbüntetés elmaradt. Korábban, még öt-hat hét előtt is, minden szóért, minden semmiségért nyomban kijárt a tizenkét vagy huszonöt bot. Most e helyett elzárták a legényt. A mi csak boszuságot okozott a többi bajtársnak. Mert a bezárt legény lovát, szerszámát, a többinek kellett gondosan ellátni. -235-

Csakhogy a huszár általában fura legény. Ha látja, hogy a fölebbvalók félnek, a szigoru bánásmód enyhül, a legények rendetlenségeire szemet hunynak: csakhamar ugy érzi, hogy ő az ur a világon s most már neki igazán nem is parancsol senki. Bajuszát még keményebben kipödri, pipáját foghegyre veszi, fejét hátraszegi, ugy lép az utczán, mintha toborzóba akarna kezdeni s a fegyelmet épen nem akarja régi mód szerint tisztelni.

A mi Zbarazban akkor azt jelentette, hogy most már a hazamenetelről is hangosan lehet beszélni. Csak épen az a kutyafülü szászpapkölyök, az az őrmester meg ne hallja, mert az bizonyosan áruló lenne s aztán kéz alatt agyon kellene lőni vagy vágni.

Október 25-ike jelentés napja volt. Az altisztek oda gyültek a kapitány lakására. Mindössze csak öten voltak. A többi vagy beteg, vagy fegyházban, a kezelőőrmester épen Tarnopolban. A kapitány se volt otthon, csak a főhadnagy előtt végezték a jelentést.

A mint ott ácsorognak, jön Tarnopolból egy ordináncz. S tudatja, hogy az első század onnan megszökött. Vele ment Szontágh Izidor hadnagy is. Ő biztatta fel s ő vezette el a századot.

Nem ismertem Szontágh hadnagyot. Nem is igen tudok róla többet, mint a mit Herman Jánostól hallottam. Ő ugy emlékezett: Frigyes volt a neve, de az ezred történetéből ugy olvasom: Izidor. Herman azt mondta róla: pesti születésü, ritka becsületes ember, jó tiszt, szerette katonáit, a legénység rajongott érte, bátor, sőt -236- vakmerő, többször harczolt vele, többször látta és bámulta a csatában. Ha óvatosságra intették, azt szokta mondani:

– Az a golyó, melyet az én számomra öntöttek, megtalál mindenütt. Más golyó pedig ugy se talál meg.

Világosnál fogolylyá lett. És pedig nehéz fogolylyá. Herman János Aradon látta utoljára, kifosztva mindenéből. Az ily tisztek iránt, a kik előbb a rendes hadseregnél voltak, nem ismert könyörületet a hóhérlelkü osztrák. S ő azonfelül egész század huszárt is hozott át a honvéd-hadsereghez. Kufsteinba vitték 18 esztendei várfogságra.

Él-e még: nem tudom. Többé e történet folyamán nem fordul neve elő. Névtelen dicsősége maradjon fönn e szerény följegyzésem soraiban.

Az altisztek elbeszélgettek a tarnopoli ordinánczczal. Mit beszélnek a legények Tarnopolban? Mit csinálnak a tiszt urak? Üldözik-e keményen a menekülőket? Mi lesz már ezentul a magyar katona sorsa?

Társalgásközben várják a naposkáplárt: mikor mehetnek már jelentésre a kapitány elé?

Jön egyszer a naposkáplár. Tudatja, hogy a kapitány nincs itthon. A jelentést Crowther főhadnagynak kell megtenni. Ő pedig nem jön ide, szeretőjénél van, oda rendeli az altiszteket rapportra.

Ezt már a huszár gyomra sem állta. A lengyel menyecske villája messze volt. Az utczák kövezetlenek, bokáig kellett az őszi sarat gázolni. A jelentés helye -237- a kapitány lakása. A főhadnagynak oda kellett volna jönni.

– Micsoda? Mi menjünk seregestől a főhadnagy ur szeretőjéhez? Nem ez a rend. Eb megy oda. Nem megyünk!

– Hát inkább jönnétek haza Magyarországba? Én oda is elvezetlek benneteket.

Mint a villám, ugy csapott rájuk a szó. De nyomban kitört belőlük az öröm és elszántság.

– Jól van, bajtársaim! Elmegyünk. De előbb jól meg kell gondolni a dolognak elejét-hátulját. Estére jőjjetek hozzám a szállásomra. Ott meghatározzuk a tennivalót. Most pedig mégis elmegyünk a főhadnagy urhoz. Ha onnan elmaradnánk: mindjárt észrevehetnék, miben törjük a fejünket.

A főhadnagy katona volt, de angol volt. Először ugy beszélt hozzájuk, mint katona, – azután ugy beszélt, mint angol.

Először is tudatta velük, hogy Tarnopolból az ezredes első százada megszökött. Tehát igazat beszélt a két zsidó is, az ordináncz is.

Azután elmondta, hogy minő szégyen, gyalázat ez az egész ezredre. Hütlen megszegése a katonai eskünek, -238- folt a büszke lobogón. El nem hitte volna soha, hogy magyar huszár ilyesvalamire vetemedjék. Gondolják ezt meg jól a huszárok.

Nem káromkodott, nem tombolt, nem toporzékolt, nem szedte le a csillagot az égről, nem mivelte a huszárok apját-anyját s valamennyi szentjét. Angol embernek ez nem szokása.

– Különben hallják meg kendtek azt is, hogy én a lova farkához nem köttetek egy huszárt se!

Hát ez is mondott szó volt. Érthetett belőle, ki mit akart. A huszárok azt értették, a mit legjobban szerettek.

Estefelé az őrmester szállására összegyültek. Mind az öt altiszt együtt volt. Volt valami kevés innivalójuk. Pipaszó mellett folyt a beszélgetés. Körül se kellett tekinteni: nem hallja-e meg a szót valaki. Nem tudott ott magyarul senki, csak az öt huszár.

Egyszerü ártatlan lelkük talán nem is sejtette, mekkora végzet az, mely ott lebeg fejük fölött s ott leskelődik köröskörül életük és haláluk fölött.

– Öten vagyunk bajtársak. Mindenki mondja el egymásután a gondolatát, mikor induljunk, mekkora készséggel lássuk el magunkat, kiket vigyünk, kiket ne vigyünk magunkkal, merre menjünk?

Egymásután mindenki előadta a maga tervét. Utóljára az őrmester állott elő a magáéval. Ebben nyugodtak meg egyelőre valamennyien. -239-

Holnapi napon, október hó 26-án esti nyolcz órakor lesz az indulás. Nyolczra készen legyen mindenki. Teljes felszerelésben minden huszár. Széna, zab annyi, a mennyit a ló elbir. Szegről, pótlék-patkóról se feledkezzék meg senki. S minden kenyerét magával hozza mindenki. Tarnopolon mennek keresztül. Ott vezet át a legegyenesebb út nagy Magyarországba. Ott van a zászló is az ezredes lakásán. Azt a zászlót magukkal kell vinniök. Hiszen szent esküjök szállt az égbe, hogy azt a zászlót soha el nem hagyják. Azt az esküt meg kell tartani.

Most is meg kell esküdni az öt bajtársnak egymás között. Áhitatos lélekkel, komoly, férfias elszántsággal. Habár ez az eskü ellenkeznék is a zászlóesküvel. De nem ellenkezhetik. Egy istenünk, egy életünk, egy halálunk, egy hazánk, egyetlen édes szenvedő nemzetünk. De minden életünk és halálunk imádott magyar fajunké! Minden más eskü istentagadás, szentek káromlása, lélekkárhozat, kegyetlen gonosztett.

A pipát letették az asztalra. Letették a csákót is. Körbe álltak s megfogták egymás kezét jobbról-balról. Herman János mondta az eskü szavait, utána elmondta a többi.

– Mi hű bajtársak, Vilmos-huszárok, becsületes magyar legények, esküszünk az igaz istenre, a magyarok istenére, hogy mi ez idegen országból együtt, egyetértve, édes hazánkba visszatérünk, semmi veszedelemtől -240- meg nem hátrálunk, senkinek parancsolatára vagy kérésére meg nem tántorodunk, utolsó leheletünkig haza igyekezünk, hogy életünket és vérünket édes hazánk és nemzetünk javára hiven feláldozzuk. Jól tudjuk, hogy nagy veszedelmek környékeznek bennünket, de azért eskünket megtartjuk, bajtársainknak hű bajtársai leszünk s őket semmi nyomoruságukban el nem hagyjuk, együtt küzdünk, együtt szenvedünk, együtt, egymásért lészen utközi halálunk – a ki köztünk elgyengül, támogatjuk, – a ki elmulik, eltemetjük, becsületes hirét, nevét hazavisszük. A ki előttünk járó lészen, hiven követjük, a ki vezet, annak szót fogadunk; kesergésre, panaszkodásra, mások kárhoztatására nem fakad lelkünk. Ugy áldjon vagy verjen meg bennünket a mi istenünk, a hogy eskünket igazán megtartjuk!

Azután a mikor bevégezték, még egyszer megszoritották egymás jobbkezét. De már akkor nem szóltak, nem beszéltek.

Igy hangzott esküjök. Nem pap, nem tudós ember csinálta, nem könyvből tanulták azt az esküszöveget. Csak az együgyü huszárlélekből, de hazafi lélekből sarjadzott az. Csak Herman János őrmester mondott később valamit.

– Hejh, bajtársak, sokszor esküdtem már a zászlóra, egyébre nem. Minden esküm igaz eskü volt, de a mai volt a legigazibb.

A bajtársak szemeinek villogása volt a tanubizonyság, hogy ők is igy vélekednek a maguk esküjéről. Pedig se pap, se feszület nem volt náluk. Csak a mikor az -241- esküszózatot bevégezték, sarkantyujok pengése mondta rá az áment.

Másnap, 26-án, délelőtt a szokásos naponkénti oktatást tartották a szakaszvezetők. A katonai kincstár nagy lóólaiban volt az oktatás. Mind az öt összeesküvő egy szakasznál jött össze.

– Fiaim, legények, bajtársaim! Tudjátok, hogy’ vagyunk. Ha nem tudnátok, elmondom. A mi szép huszárezredünk felbomlik. Van is már főtisztünk, nincs is. Senki se parancsol. Emlékeztek, hogy a tavaszszal Szent György napja előtt már megkaptuk a rendeletet, hogy haza megyünk édes hazánkba. Senki se tudja, miért nem történt ez meg eddig. De most már nem lehet várni tovább. Az ezredes ur svadronyja már Tarnopolból elindult. A mi türelmünknek is vége van már. Mi is sokan, jó bajtársak, fogadást tettünk már a tegnapi napon magunk között, hogy még ma mi is elindulunk. A ki közületek velünk akar jönni, szivesen viszszük magunkkal!

– Jól van, bajtársaim! Igazi magyar huszár nem is tehet másként. Otthon is édes hazánkért harczolunk s zászlóeskünkben erre is megesküdtünk. Azonban mégis gondoljátok meg jól. Mi senkinek nem parancsolunk, -242- senkit nem kecsegtetünk, senkit arra, hogy velünk jőjjön, rá nem beszélünk. Vessen számot mindenki saját lelkiismeretével.

– Bajtársak! A kik elmegyünk: nem lakodalomba megyünk, hanem inségre, nyomoruságra, talán a halálba. Nem a vidám élet vár bennünket, hanem az éhség, futás, gyötrődés, ha pedig elfognak az uton: vas és akasztófa. Mert üldöznek bennünket éjjel-nappal, hegyen-völgyön, vizen és szárazon. Mindaddig, mig édes hazánkba nem érünk, a hol háboru lesz megint a sorsunk, vérontás a mindennapi mulatságunk. Senki minket balsorsáért ne okozzon. Minden bajtársunkat saját keserü elszántsága vezérelje.

Az őrmesternek szivét elnyomta ez az elszántság. Egy köny hullott ki a szeméből. Azért folytatta kemé nyen:

– Bajtársaim! A ki itt marad: az is megesküszik az élő istenre és huszár-becsületére, hogy a mig mi el nem mentünk, utat nem nyertünk, addig nem szól senkinek és néma marad, mint a sírhalom. És megesküszik, hogy ha észreveszi, hogy az ittmaradottak közül valaki áruló, azt nyomban agyonlövi. És szent fogadást tesz arra is, hogy ha addig, mig mi felkészülünk, főtiszt jönne véletlenül ide: azt hozzánk be nem -243- ereszti, hanem az ajtóban agyonlövi s akármit mondana: semmi szavát meg nem hallgatja. Csak istennek hisz ezentul és saját szivének és hű bajtársának. Ha pedig a főtiszt észrevétlenül mégis be találna lépni: életét el nem veszi, hanem lerántja, megkötözi s egy nap, egy éjjel elzárja.

– Most pedig legények, mielőtt megesküdnénk: kiadom a parancsot. S a ki áldója van ennek a kajsza-bajsza világnak, azt lelkére vegye mindenki, mert különben belétek üt a kacskaringós menykő, de azonkivül magam is. Senki a mai szent napon a lénungját kezébe nem kapja, hanem az ott marad a szakaszvezető bugyellárisában. Különben akadhatna olyan gézenguz, kákabélü, furukihányta, semmire se való, gyalogjáró kapczabetyár, a ki még ma is felöntene a garatra, még ma is felkeresné a babáját, még ma is beleveszne a pálinkás zsidóba s egy vagy más módon veszedelmet támasztana még ma is. De azért ma is keményen sétáljon az utczán s a korcsmába be-benézzen minden legény, mint a hogy’ lénung napján eddig szokta. Igy legyen, a mint mondtam, legények, azt a dörgő, morgó, csikorgó mennyei seregét az öreg apátoknak!

Furcsa szónoklat volt bizony ez! De az őrmester jól ismerte már a huszárt, kiváltképen az öreg huszárt. Arra a szóra, a mely csupa bölcseség és áhitatosság, -244- nem ad az sokat. A mi a fődolog, a maga nyelvén kell azt neki megmagyarázni.

A huszárok nagyot bólintottak erre a beszédre. Ez már igaz mondás. Mert ámbátor a lénungjáról le nem mond valamennyi szentek és megváltók kedvéért se s a babájának is szivesen megcsipné piros pufók arczát még egyszer, de azért a mai napnak mégis nagy sora van s egy napig már csak elvár, ha másként nem lehet.

Ott van előtte a ragyogó zászló: a hősi vitézség jelvénye. Annyi áldás rajta, annyi véres csatáról, annyi hősi diadalról tesz tanubizonyságot. Ellenség kezébe nem került még soha, hulló vérével megvédte azt a huszár. Nem is kerül soha, csak a mikor minden huszár holtan fekszik már a csatamezőn. Diszben áll ki a huszár a téren, harsogó zene üdvözli, fényes tisztikar áll előtte főtisztekből, vezérekből. Istennek fölszentelt szolgája mondja az eskü szavait előtte s a huszár mély, dörgő hangján mondja a szavakat utána. Azután a vezér tart beszédet. Császárról, királyról, istenről, hazáról és hősi vitézségről és a huszárbecsületről beszél. S azután ujra felharsan a riadó zenehang és a vezényszó. Fordulj! Indulj! Magyar huszár vagy, a hatalmas istennek első katonája!

Csakhogy most nem volt diszszemle, nem volt harsogó zene, nem voltak ott főtisztek, hadvezérek, nem volt ott a ragyogó zászló sem.

Nem volt bámuló közönség. A diszes, tágas lóólnak -245- még az ajtóit is bezárták. Csak egyik-másik ló forditotta vissza fejét a jászol mellől s nézte az összeesküvőket. Nem értette, mit akar az ő gazdája. A huszárlegényen se volt se dolmánya, se mentéje, s diszes csákója. Szennyes vászonzubbonyban volt valamennyi, a hogy szokás, a mikor a lóval bánik. Kitlinek nevezte azt a zubbonyt.

Különös az. De különös volt az idők járása is. Más világ, más ember, más sziv, lelkeknek más lángolása. Valami csodás, valami szent és felséges káprázat az emberek lelkén. Elszántság, dacz, bánatos harag, a hazának égő szerelme, angyalszivek boszuja – leszámolni végre a háromszáz esztendős nemzeti fájdalmakért.

Letették az esküt. Letette mind a négy szakasz. Épen ugy, a hogy Herman János szakasza. Nyugodtan ment azután ebédjére minden legény. A szakaszvezetők is rendesen átvették a lénungot, csakhogy nem osztották ki. Majd később. Holnap reggel, a mikor már menekülő utjokban lesznek. Távol Zbaraztól és Tarnopoltól.

De nagy véletlen jött közbe, szinte fenyegető. Pontosan délben megjött a kapitány. Uj kapitány a második századosi rangban. A neve: Ermisch Frigyes. Származására rajnavidéki német vagy porosz. Már régebben szolgált a huszároknál, de nem a Vilmosoknál. Valamit tudott magyarul is.

Ez a kapitány délutáni 2 órára magához rendelte az összes szakaszok altisztjeit. Természetesen megjelentek s a kapitány előtt sorban felálltak. A jelenet részleteit -246- különösen megtartotta emlékezetében Herman János. Ő a sor jobb szárnyán állt a kapitány balkeze felől.

Elmondta, hogy ő is hive a szabadságnak s a népek jólétének; ő is szereti a magyarokat, ismeri is őket, kivált a huszárokat, a kik őt, mint jó atyjukat, ugy szerették, ugy becsülték. Ő is lelkesül azért, hogy a szép Magyarország boldog legyen s leküzdhesse ellenségeit s mihelyt ő felsége a császár azt parancsolja, ő is szivesen vonul be Magyarországra, hogy ott az oláhot, ráczot, horvátot s a haza egyéb ellenségeit eltiporja.

A huszáraltisztek csak hallgattak. Némán, merev, kemény arczczal néztek a kapitány szemei közé.

Ha a császár azt parancsolja! Jó reggelt, kapitány uram! Hogy’ adja a hátaslovát? Hiszen épen a császár parancsára öldöklik a magyart s pusztitják országát. De már, vitéz kapitány uram, mi majd csak hazamegyünk magunk, ha a császár nem parancsolja is. Sőt ha ellenkezőt parancsol is.

Ha a kapitány jól megnézte volna az altisztek kemény arczát: valami eféle gondolatot hamar leolvashatott volna az arczáról. De hát ő nem nézte meg, hanem egyenesen oda fordult Herman Jánoshoz:

– Adja kend kezét és becsületszavát, hogy ő felsége a császár parancsa nélkül az ezredet el nem hagyja s Magyarországba vissza nem megy.

A becsületszó nagy szó. Katonánál, huszárnál életnek és halálnak szava. Tegnap este ötödmagával esküdött -247- hüséget hazájának. Ma délelőtt a négy szakasz huszárral együtt. Szive, lelke után ezt az esküt tartja. Élve-halva ezt az esküt meg nem szegi. Hogy adhassa most becsületszavát a kapitánynak?

– Vitéz kapitány uram, olyan világot élünk, a mikor senki nem tudja, mit hoz a holnapi nap. A mikor senki se tudhatja: kinek higyjen. Jellasich ma áruló, holnap dicső hadvezér. Előttünk hirdették ki. Minden rend fölbomlott már. Ki parancsol, ki engedelmeskedik, azt se tudjuk immár. A mi ezredünknek is egyik százada itt, másika amott. Esküm köt engem, vitéz kapitány uram, mire adjam én becsületszavam?

Derék legény is volt Herman János, de kissé ravasz is volt. Elég bátor volt arra, hogy az első felhivásnak ellene szegüljön, de azt mégis elhallgatta: melyik esküje köti őt. A régi e vagy a tegnapi és mai?

De a kapitány elképedt az ellenszegülésre. Hiszen ez lázadás. Annyi mintha fegyverrel támadta volna meg főtisztjét. Joga volna nyomban agyonlőni azt az altisztet, mint a kutyát. Ilyen szörnyü esetről még nem is hallott a kapitány a maga katonaéletében…

Szerencsére, fékezhetlen dühvel és haraggal lett tele minden csepp vére. Odaállt az őrmester elé. Odahajolt hozzá. Orra majdnem az őrmester orrába ütődött. Kardját verte a padlóhoz s orditott, mint behemóth.

– Kend kutya lázadó! Kendet tüstént nyakig vasba veretem s Tarnopolba hurczoltatom. Kendet a lengyelek felbujtották vagy Magyarországból kapott levelet. Mi? -248-

– Katonai becsületszavamra kijelentem, hogy se lengyelek engem fel nem bujtottak, se Magyarországból levelet nem kaptam három hónap óta.

Ermisch Frigyes vitéz kapitány ur rögtön magához tért s büszkén nézett végig az altiszteken.

Az altisztek előtt csak ugy tündöklött a kapitány sikere és hatalma! Pedig Herman János kissé megint ravaszkodott. Mert abban csakugyan igaza volt, hogy lengyel őt fel nem bujtotta s a hazából hivó levelet nem kapott.

Noha ily módon szerencsésen megmenekült a faggatástól: mégis sok gyötrelmet okozott neki ez a jelenet. Sohase hányta szemére senki, de ő jól érezte, hogy nem volt őszinte, nem volt igazán egyenes. Tizedik esztendeje szolgált már az ezrednél. Természetében is ott volt, de tiz év alatt meg is tanulta, mi a becsület. Ösztöne örökösen zajongott, hogy őszinteség nélkül nincs igazi becsület. Szerencséjére a napok és éjszakák izgalmaiban ösztöne elcsillapodott. De még élemedett korában, husz év mulva is, elpirult, a mikor erre a jelenetre gondolt.

Ermisch kapitány a nagy diadal után nyomban szomszédjához -249- fordult. Ez valami Gojnár nevü altiszt volt. Készen árulóvá lenni, mindent nagyhirtelen elmondani. Azt is, a mi történt a lóólban s azt is, a mit esti nyolcz órára terveztek. A mint a kapitány hozzászól, jobb kezét odavágta a mellére s kemény hangon felkiáltott:

– Vitéz kapitány ur, jelentem alázatosan, én mindent elmondok, a mi a szivemen van!

De nem csapott le. A kapitány látta, hogy még nagy csomó altiszt áll előtte. Hát ő valamennyinek a szónoklatát végighallgassa? Mikor lesz ennek vége? Igazi katona ugy se szereti a sok beszédet. Még a magáét se, hát még a másét!

Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát kitárni.

Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a balszárnyon szélről!

Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy is jól tudta mindenki.

A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább tartott.

Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom -250- a kapitány. A kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a kapitány parancsol: az a szentirás.

Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.

Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van, kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.

Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel megfizetnek mindent.

II.

(Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a Nyisztra vizén.)

Most már nem sok idő volt hátra az indulásig. Csak izenetet vártak még Zarubinczéből.

Kis falu ez, Zbaraztól alig öt kilométernyire. Valami ujabb keletü nemzetőrség volt ekkor Gácsországban és Zarubinczében lakott a nemzetőri kapitány. Derék lengyel nemes, előkelő földesur, a magyar barátságnak s a népek szabadságának rajongó hive. Napok óta biztatta már ő is a huszárokat a hazamenetelre. Az összeesküvő altisztek korán reggel kiküldtek hozzá egy huszárt, hogy adjon nekik biztos kalauzt, a ki elvezesse a huszárokat a Kárpátokig és küldjön attól néhány száz forintot is. Pénz nélkül, kalauz nélkül vészbe, nyomorba, halálba mennek.

Tőle várták az izenetet, a pénzt, a kalauzt. Esteledni kezdett már s még mindig nem volt itt, a mit vártak.

Október 26-án korán alkonyodik. Hat órakor már teljes sötétség. Herman Jánosnak nem volt maradása. Összejárta mind a négy szakaszt. Nem lesz-e baj? Nem bomlik-e meg az egész terv? Nem volt-e áruló?

Nem vett észre semmi gyanusat. A huszárok is ettek, lovaik is abrakoltak, minden kéz munkában. Minden készség málházva, csomagolva. Nyolcz órakor kellett indulni. Egy negyed órával előbb minden huszár a -252- lován, indulásra készen. Egészben 130 huszár s 17 vezetékló.

Most már nem féltek senkitől és semmitől. Herman János adta ki a vezényszót.

A század odament a kapitány lakására. A kapitány nem volt otthon. A városi társaskörbe ment vacsorára, ismerkedni és udvarolni. Csak katonaszolgája volt otthon. Nyavalyás osztrák fiu, majd a nyavalya törte ki, a mikor a raktár kulcsát oda kellett adnia.

Kiszedték az éles töltéseket. Herman maga osztotta ki a legénység között. Egy csomó legénynek rongyos volt a csizmája, mindegyik kapott uj csizmát. Uj dolmány, mente és nadrág is volt a raktárban, a huszárság szennyes, rongyos, de azért az uj ruhát nem vették ki.

Óh, együgyü magyar huszár! Bizonyára nem jutott eszedbe, hogy az a más mennyit rabolt, mennyit fosztogatott a te szegény nemzetedtől háromszáz év óta! Az a csoda, hogy meztelen bőröd megmaradt. S te még most sem akarod, most sem mered az uj dolmányt magadra ölteni!

A gondviselés mérhetetlen jósága beleszólt a játékba. -253- Azok a szegény huszárlegények elindultak volna pénz nélkül, vezető nélkül, főtiszt nélkül, térkép nélkül, az utak, lesek, veszedelmek ismerete nélkül, Tarnopol felé, háromszáz kilométernyi utra, nagy Magyarországba. De megjött a zarubinczei izenet.

Herman János lovagolt az oszlop szélén. Szemközt jön vele uri kocsi a sötétben. A mint a huszárok elé ér, megáll. A kocsiban fölemelkedik valaki s hangosan a huszárok felé szól:

Herman János s altiszttársai leszállnak a lóról s a kocsi mellé állanak meghallgatni az izenetet. Fontos és érdekes az!

Volt a Vilmos-huszároknál egy lengyel származásu hadnagy, daliás termet, lelkes fiu, nemzetünk lángoló hive. Függetlenségi harczunk történetében Zsurmay a neve. Eredeti lengyel családi neve Surmacki volt, keresztneve Leopold. Mint hadnagy épen 1848-ban vált meg az ezredtől, mert a tavasz elején nyugalomba vonult. A márcziusi dolgok után nem volt kedve többé az osztrák császárt szolgálni. Nálunk leginkább Bem oldalánál harczolt Erdélyben, Zsurmay Leopold néven ismerte csak a honvédhadsereg. Kitünő tiszt lett belőle, ha jól emlékszem ezredes. Októberben épen Zbaraz körül tartózkodott.

A zarubinczei nemzetőrkapitány igenis el volt határozva, hogy vezetőt is, pénzt is küld a huszároknak, de csak akkor, ha már ezek valósággal elindulnak. Elhatározásuk erejében ugyan nem kételkedett, de gondolt -254- arra az ezer meg ezer akadályra, mely esetleg fölmerülhet s mely a szándékot dugába dönti. Az utolsó pillanatra tartotta fenn tehát a segitséget. Hiszen kudarcz esetén ő is nagy bajba kerülhetett volna.

Zsurmay az alkonyat sötétsége alatt már bement Zbarazba kocsijával. Megvárta, mig a huszárok lóra ülnek. Megvárta, mig a kapitánynál elvégzik dolgukat s a raktárból a szükséges dolgokat magukhoz veszik. De előállt akkor, a mikor már változhatatlan bizonysággal az elindulás hazafelé megtörtént.

– Hozzátok jöttem, Vilmos-huszárok s megyek veletek hazátokba. Karom, kardom, vérem és életem a tiétek és hazátoké. Ismerlek benneteket, szolgáltam köztetek. Van pénzem, térképem, elszánt akaratom számotokra, az utakat tudom és megtalálom. De csak ugy, ha biztok bennem, ha én leszek a század parancsnoka.

Az altisztek alig egy-két pillanatig tanácskoztak. Herman őrmester kimondta az itéletet:

– Legyen hát vitéz kapitány uram a mi vezérünk. A magyarok Istene hozta mihozzánk!

Azt hitték a jó huszárfiuk, hogy majd ők az éjnek sötétségében titokban, észrevétlen osonnak ki Zbarazból. -255- Nem lehet ám az! Lengyel lakja azt a várost, a kinek szive eltiprott honáért örökké vérzik, mint az istenanya szive keresztre feszitett szent fiáért. A lengyel jól tudta már, hogy a magyar hazamegy nemzete szabadságát megvédeni. Előbb tudta, mint maga a huszár. S a mikor a század megindult, egyszerre világos lett minden ablak, fényes lett az egész utcza; néppel, tömeggel, sokasággal tele lett a házak eleje; – aggok, kicsinyek, férfiak és nők és ragyogó szüzek pirult arczczal éltették a huszárt s a hős magyar nemzetet, a ki fegyvert fogott szabadságáért.

– Isten áldása legyen veletek. Legyen utazástok boldog, győzelmetek bizonyos. Miért nem mehetünk mi is veletek? Ha mikor diadalmaskodtok: el ne feledjétek Lengyelországot.

Zsurmay minden szót jól értett. Kemény arczán végig csurgott könyje. De mintha a huszárok szivét is megérintette volna a földindulás.

Oszlopban ment a huszár, csak léptetve a kivilágitott városon keresztül. Mikor már kiért a városból, még akkor is hallotta, a mint utána zugott a két nemzet testvéri dala:

Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét éjszakából.

Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át nagy szivességgel elhalmozta.

De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.

Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak, a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a menekülőkhöz. -257-

Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12 kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.

Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda. Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun, termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.

A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett, hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.

Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá, hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél előbb leróhassuk. -258-

Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett. Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.

Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó, mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba, az őszi habarékba.

Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak minden lovat.

Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy elvitték ellenséges kezek.

A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput, hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.

Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment rajta. Ijedezve, toporzékolva, de -259- mégis átment. Hanem a többi ló át nem ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik, megbokrosodott, nem ment.

Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját. Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a lovakat egyenkint átvonszolni.

Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta, hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja. Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.

Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság, alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven bajtársunkat.

A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte Hermanhoz. Azt felelte:

– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd, mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.

Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a kapuhidon.

Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid emlékiratába e jelenetről:

»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«

Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.

Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve. Az út rossz, a lovak erejét kimélni -261- kellett oly időre, a mikor a gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.

Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a legénység is reggelizett és pálinkázott.

Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?

– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.

– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat, fegyvert adnátok kezembe!

Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.

Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj lehetett volna. Skomorochynál -262- tehát letértek az utról Iwanowka felé. Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.

Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma udvarán helyezkedtek le.

Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.

De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.

A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt, folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova mellett nyergére s aludt, mint a kősó.

A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni -263- a takarmányt és az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló tehát tizenkettőre olvadt le.

Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar, félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az ezrednél.

Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a vargát.

A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul szófogadó lesz.

De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.

Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.

A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert. -264-

De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.

Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt látni az orgyilkos fölött.

Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.

Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott, mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor előállott maga az őrmester s igy szólt:

– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?

Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig. Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.

Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül, fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla ezentul nem hallottak.

Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök, jó hátra a hátvéd.

Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy -265- trombitaszót hall mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de lovasságnak kell lenni.

Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen csapat erejét és mivoltát.

Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön. Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:

Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.

Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.

Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk ezentul egyenlő.

Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül rajta sokféle kanyargással. Itt nem -266- volt szándékuk megállni s mégis megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.

Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott, felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.

De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja, testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz, az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek, könyjük hull, mint a záporeső.

Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz csatlakozott.

A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé. Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére? Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, -267- elvérzett az oroszok elleni harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!

A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a huszárokat.

Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka határozottan ellenséges.

Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni az egész csőcseléket.

De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon, hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.

Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót, nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden ház főzzön -268- egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs huszár.

A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi, mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó járatban a huszár urak.

Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:

– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó járatban?

– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a huszár urakat.

Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben tanyáztak.

De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot. Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz indulattal vannak a magyarok iránt.

E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is. A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért, felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.

Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.

A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt verte agyon a nemes urakat halomszámra.

Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a magyart.

A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból kiindulni addig, mig a falu lakosságát egy kis keserves tánczban meg nem forgatja. Meg is kérte Zsurmayt, hogy álljon csülökre s fenyitse meg a rosszindulatu -270- embereket. Egy kis deres és harács észretériti majd őket. Nem félt a huszár. Hét szakasz huszár legázol, ha arra kerül a sor, hetvenhét parasztfalut.

Azonban Zsurmay megmaradt a maga jól kigondolt terve mellett. Ne bántsuk a parasztot; ne bántsunk senkit. Térjünk ki minden baj elől, ha lehet. Most még lehet. A kard markolatát csak akkor fogjuk meg, a mikor már életre-halálra ki nem kerülhetjük. De akkor aztán majd megfogjuk istenigazában.

Hát jól van! Talán igaza is volt a vezénylő kapitánynak. Talán ő ellátott olyan messzire, a hova a közhuszárnak sejtelme se ért el.

Hanem azért azt a káromkodást, a mit a haragos huszár azon a rongyos falun végig mivelt, mig kiért belőle, nem jó lenne felirni s ékes, tudós könyvekben örökössé tenni. De nem is mutatkozott az utczán, apró gyerekeket kivéve, teremtett lélek. A huszár bizonyosan végig kardlapozta volna, ha felnőttet lát.

Jó három órai lovaglás után egy kis városkába értek s a piacz közepén arczélben felálltak. Kopott mente, foltos nadrág, a csákón csapzott kócsag: egyenkint nem valami diszes tünemény a nagy utazásban levő huszár. Por belepte, sár beföcskendezte, még a bajusza se ugy áll, a hogy kedve volna hozzá. De tömegben, de hadsorban mégis fölkelti a lelkek alvó indulatát. Meséből, mondából, multak emlékéből vele jár a hősi vitézség ragyogása s ha tömegben ott áll, azt a ragyogást látja mindenki.

Szine-java kijött a városnak a köztérre. Mindenki -271- kiválasztott egy huszárt s hivta vendégének. Lett volna lakodalom hegyen-völgyön. De Zsurmay nem engedte. Közel járt már a század Bukovinához s a Nyisztra vizéhez. Arra már nagy helyőrségek vannak. Sietni kellett, hogy a század előbb keresztülhaladjon, semmint a helyőrségek fel lesznek riogatva. Ha pedig minden huszár külön gazdához megy vendégségbe, nehéz lesz őket összeszedni. Fél napot is, egész napot is elveszthetnek.

Hanem azért itt derekasan megvasalták a lovakat s rendbe hoztak minden szerszámot. Bevásároltak egyuttal annyi kenyeret és kolbászt, a mennyi készen volt az egész kisvárosban.

A hogy’ Zsurmay megtagadta az egyenként való vendéglátást: egyik előkelőbb lengyel ur leemelte süvegét s minden polgárt sorba járt, hogy a mit vendégére szánt volna, adja adományul készpénzben, jó lesz a huszárnak az utra.

Az is igaz. De a huszárnak volt elég pénze. Pénzre nem szorult. Zsurmay csak nagy kérésre fogadta el. Hanem a mikor kellő pihenés és abrakolás után a század megindult: akkorra készen állt már a város zenekara is s muzsikával kisérte a nép messze-messze be a szürkülő estébe a dalolgató huszárt. Mert a huszár, ha halottas ágyáról kel is föl, ha egy-két óráig jó dolga van, már dalolni tud, mint az erdei rigókakas.

Az egyik az, hogy a Nyisztra vizén nemsokára át -272- kell menni, még pedig olyan helyen, a hol se ember, se ló nem szokott átjárni. A másik pedig az, hogy Kolomeában lesz az első igazi pihenés, ha ugyan lesz.

Zsurmay ügetésre vezényelt. A ló fáradt volt már, senki se hitte, hogy ügetni tudjon. De a lónak is kedve támadt. Kedve meghozta erejét. Általános öröm és csodálkozás a huszárok közt. Becsületes ügetésben talán tiz-tizenöt kilométer távolságnál is többet kibirtak.

Egyszer csak valami puszta, rekettyés ligetben előttük állt a Nyisztra vize.

Nincs olyan tudós könyv és térkép, a melyen a Nyisztra folyamot meg lehet találni. Nem is az ennek az igazi neve. A tudományban is, de azon a vidéken is Dniester ennek a neve. Az ottani nép azonban Dnyeszternek ejti ki.

De a huszár ezt a szót meg nem tanulja. Hallja, hallja ugyan, de a nyelve nem áll rá. Hanem azért ad neki nevet a maga módja szerint. Nyisztra – van ez olyan szép, mint a Dnyeszter.

Előttük áll hát a hatalmas folyam. Már ott is van akkora, mint a Tisza Szegednél. Kényelmesen gomolyogtak le árjai napkelet felé. Ha csendesség van: zugását is lehet hallani.

Bizony itt usztatni kell. Ősz van már, november elején vagyunk, hüvös éjszaka, szellő is leng, eső is szemetel. S embernek, lónak bele kell feküdni a hideg hullámokba. Csak az orra, csak a füle látszik ki. Terhe -273- van lónak, embernek. Ruha, fegyver, patkó, nyeregkészség. Sok vas, sok szij, ázott gunya, mind sulyos. Az embert és a lovat mind huzza lefelé a mozgó örvények mélységébe, az örök sötétségbe, a halálba. S nincs meg egész ereje se embernek, se lónak.

Megállnak a parton. Nagyot fuj a ló. Egyik-másik tüsszögni kezd. Tüsszenésük, horkolásuk betölti az éjszakát és a ritkás ligeteket. Embernek a közelben semmi nyoma.

Sötét van. A vizben senki se látja társát. Senki se tudná észrevenni a fuldokló bajtársat. A ki halálnak válik, észrevétlen tünik el a mélységekben. Nincs segitség. Szegény hazánk, szegény árva magyar hazánk, de sokat szenvedsz fiaidért, de sokat kell szenvedni fiaidnak te érted. És csak jó fiaidnak kell szenvedniök.

– De bizony átmennek kendtek. Épen három nap előtt itt ezen a helyen fogtak el félszázad huszárt, a miért, hogy ők se akartak nekimenni a folyamnak. Nem alkuszunk. Előre!

De a pataki diák nélkül aligha baj nem lett volna. Előállott Böszörményi Dani s azt mondja a közelében levőknek:

– Hallottátok-e legények Árpád apánk hirét? Az volt a ti öreg apátok, de az enyém is. Az is erre járt, mikor Ázsiából hazajött. Épen ezen a helyen usztatott át e rongyos pocsétán, a hol most mi állunk. Pedig nem -274- is kergette senki. Ha ő megcselekedte: mi is utána csinálhatjuk. Nem törik bele se kezünk, se lábunk.

Még nevettek is rajta, akármilyen keserü volt a nevetés. Azután Herman őrmesterhez fordult:

– Gyere pajtás, törtessünk előre! Csináljuk meg az utat a bajtársaknak vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a tulsó partra. Jó út lesz az, akármerre vezet.

A pataki diák jól megtanulta az uszást valamikor a Bodrog vizében. De az őrmester is gyakorlott volt benne.

Lecsatolták a kardot oldalukról s fölakasztották a nyeregkápára. Nekik nehéz lett volna az uszáshoz, a ló könnyebben birja. Ugy mentek ketten előre s mikor lovuk lába már nem érte a földet, ugy fordultak le a lóról, hogy uszva törjenek előre s félkézzel ugy vezessék a mellettük uszó lovat.

Utánuk a kapitány, utánuk a legénység szép kettős sorban, rendes hadoszlopban. Csak a lovak feje, csak a huszárok feje látszott ki a vizből. De azért nem látta őket senki. Senki se volt a két parton, sötétség volt az ur, mintha a folyam örökre elnyelte volna a vitéz századot. Ha van is ott valaki: csak egy hosszu, vastag, óriási kigyószörnyeteget lát a vizek fölött, a mint ott kanyarog és vonaglik s halad lassankint a tulsó part felé. Vajjon eljut-e odáig?

Messze sodorta őket a hatalmas folyam alá felé, de azért oda jutottak. Szerencsére meneteles parthoz értek s a mikor ember és ló lerázott magáról annyi vizet, a mennyit tudott s egymást számba vették: nem hiányzott senki.

III.

(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)

De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény, hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.

De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még nyeritett is egyet egyik-másik.

Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy örömre várta a huszárokat!

Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden nagyobb faluban, városban. -276- A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós, süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön, süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak. Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt. Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.

Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak. Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli országutakról nem látta őket senki.

Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el voltak fáradva -277- keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról gondoskodjék.

Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be lenne keritve s fogolylyá téve.

No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot, mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot, czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában! Pedig még kutyád sincs!

Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.

Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már -278- jó előre. Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.

Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a menekülő huszárokat.

Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.

Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült, kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.

És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.

A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy -279- ha igaz jó lengyel hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes, szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét, éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó fejedelmünk óta!

Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen semmi bántódása.

Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.

A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun, a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak: meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják, mirevaló. -280-

Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.

Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.

Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is. A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.

Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig a szájabelit se ropogtatja.

Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!

A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután megérti a huszár!

Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona lelkéhez.

A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és -281- mezét. Azt a ruhát és azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen, vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se hajtson.

Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak. Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.

Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a takarodót.

Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie. Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az uton, mely a haza megmentéséhez vezet.

De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, -282- a hol minden ember ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol ember sincs?

Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e csontjaival?

– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!

– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is, nem Árgyélus királyfi.

Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár kárhozatos beszédén.

Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár, egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni. Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent lesznek Bukovinában.

Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út előttük.

A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu közelében, de azután beszakadtak -283- a hegyek közé Galiczia és Bukovina határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet, számot, nevet sokat elfelejtett.

Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést. Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével meg nem menekülhet.

Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak, holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem -284- jobb volna, nem okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni s futkározni?

De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.

Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta, hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.

Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek, elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon. Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő, mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy érzi, mintha jól eldögönyözték volna.

Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok megtelepednek az urasági majorban. -285-

Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti, itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet. Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.

De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.

Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja mindenét. Itt ma jól lakunk.

Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.

Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő, dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad, pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel. -286-

Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel, kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz módra, kissé magyar módra.

A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt: megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle, melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.

A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre: azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget; ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.

A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.

Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor elmenekül a huszár.

Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott töri át a huszár, a hol akarja.

Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy előre épen oda, a hova menekülni -287- akar. Olyan cserepár pedig csakugyan nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná fogni.

Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről. De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább repül, a huszár pedig még se tud repülni.

S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre is hajtotta a hadicselt.

Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.

Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel. Tökéletesen sikerült minden.

Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg tartalmát.

A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az illatos, jó ételt.

Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, -288- hogy hamarabb kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.

Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt huszár.

Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is csak fokozza az étvágyát.

Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a tábori jel.

Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták még ki magukat.

A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.

Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne -289- kivánja senki meghallani! A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.

Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.

– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a kutyája se!

A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is, de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.

Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.

De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer, lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is legázolni, mint a mamaligát.

– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit tékozolnánk erre a rongyos cserepárra? -290-

Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy annak ugy kellett lenni.

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.

A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.

IV.

(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. – Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)

A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában. Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének közelében.

– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan pusztulnak el a vitéz urak.

No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember birja.

A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy vagy amugy oda kerül szállásra.

Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben se tud szabadulni.

Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység -292- megette gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.

Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei rakás, egészséges, illatos.

No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló. Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár. Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?

Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.

Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak, mint a mekkora illett volna.

Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés. Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad. -293-

Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt, mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.

Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is kevés. Valami harapnivaló is kellene.

Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime, veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi répával.

Isteni fölfedezés. Nagyobb, mint a könyvnyomtatás, fontosabb, mint Amerika fölfedezése. Burgundi répa! Igaz, hogy takarmány; állatnak, malacznak való, de mennyei étel lesz most ez a huszárnak.

Megvették mind s neki álltak a burgundi répának. Azt az édes, leves, émelygős, szokatlan torzsát ugy ették, csak ugy harsogott. Még a tarsolyba is eltettek egy darabot.

– Ugy lesz biz az bajtársak; – ha még igy élünk egy darabig, nem huszár leszek én, hanem sertés a -294- javából. Savó és nyers burgundi répa: épen igy élnek a malaczok anyám házánál.

Fogott egy nyaláb burgundit s vitte lovához s szeletenkint adta neki. Egyik szelet a lóé, másik a huszáré. Legalább a szomjukat is eloltották. S utána minden huszár azt cselekedte. – Minden huszár! Hányan is vannak csak még? Talán jó lenne számba venni most már.

Elindultak százhetvenöten. Megszaporodtak három lengyellel, de egyet maguk közül elkergettek. Tehát százhetvenhétnek kellene lenni még most is.

Nincs pedig több százhatvanötnél. Tizenkét huszár tehát már elveszett. Kidőlt, elmaradt, eltünt. Vagy talán megszökött?

Nem. Egy se szökött meg. Jó az isten. Van még remény, hogy megkerül majd az a tizenkettő is.

Hanem az én mesemondó őrmesterem rosszul járt. Összes málhája, fehérnemüje kocsin volt, kocsin szállitották a század után. Ezt a kocsit a menekülés második napján már elfogták. Tartalék ruhája tehát már régen nem volt. Most pedig a burgundi répa-lakoma közben azt vette észre, hogy szép, duzzadt, őrmesteres, piros bugyellárisa is elveszett s nincs sehol. Vele együtt minden pénze is. Sehogy se tudott visszaemlékezni, hogy a sok utban, futásban, keserves hercze-hurczában, hol és miként veszthette el kincsét. -295-

De hiszen mindegy az már. Mégis nagyon elkeseredett. Most hát már egyetlen fillérje sincs.

– Sohase busulj, bajtárs, pénzed miatt. Ebben az alávaló rengetegben ugy se adnának érte semmit. Innen pedig ugy se tudunk menekülni. Itt döglünk meg a hányan csak vagyunk, egy rakáson. Ma ugyan még nem, hanem holnap vagy holnapután.

Hát e bizony alapos vigasztalás volt. Nem is tudta hamarosan Herman János, miként köszönje meg.

– Ha pedig, édes jó bajtársaim, utóbb mégis hazajutunk valahogy, hát akkor…

Nem szólt többet a pataki diák, hanem összeütötte bokáját, csak ugy pengett a sarkantyuja. Hátra is nézett a sarkára. Hogy annak a sarkantyunak még el nem állt a szava!

Tovább mentek a huszárok. Jó két vezető emberük volt, de jól is fizeték őket. Nagyon bizott a két vezető, hogy egy-két nap mulva fölérnek a hegységek legmagasabb tetejére. Onnan azután majd csak legurulnak valamerre.

Késő estig szakadatlanul mentek hegynek föl, völgynek le. A hegyen viz nem volt, a völgyön fű nem volt, a lovat jól etetni, erőben tartani nem lehetett.

Öreg este volt már, a mikor egy nagy hegyről lebotorkáltak egy völgykatlanba. Nem is katlan volt az, hanem valóságos gödör. Szűk mélyedés, alig fért el -296- rajta husz-harmincz ló. De volt forrásvize… Itt mégse éjszakázhattak. Föl kellett mennie a hegy oldalára s ott elszéledve legeltetni a lovakat. A hegy pedig meredek volt.

Itt már kitört a zugolódás Zsurmay ellen. Csakhogy a vitéz kapitány ezt nem hallotta. Ő messze elől járt több órajárásnyira az erősebb lovakkal és erősebb legényekkel. A gyöngébbek maradtak hátra s velük a mesemondó őrmester s a pataki diák. Erős mind a kettő, lovuk is jó, de ők el nem akarnak hagyni senkit. Biztattak, vigasztaltak, segitettek.

Zabla-száron vezeti a huszár a lovát. Bágyadt a lova is. A nyereg és minden készség ott van a ló hátán.

Egyszer csak megáll a ló. Fejét lehajtja, orra majd a földet éri. A huszár szólitja, zabla tövénél föl akarja a fejét is emelni. A ló nem mozdul, hanem lefekszik, elnyujtózik, fejét leteszi a hantra.

Ismeri már a lovat. Napok óta nem evett, nem pihent a ló kedve szerint. Talán el is busulta magát. Ha a ló egyszer lefekszik az utban, nem kel az már fel többé.

Talán még megérti a ló a keserü hangot. Fejét kissé megmozditja s ránéz gazdájára. Azután megint -297- leteszi a fejét s szemére valami láthatatlan pókháló kezd ereszkedni.

A huszár kemény gyerek. De könyei mégis kitörnek. Hiába! Teste-lelke neki is elernyedt már. Leül a ló ejéhez, leveszi róla a kantárt s haját a két füle közt szeliden huzogatni kezdi. S zokog keservesen. Igy találja őrmestere.

– Nem hagyom itt, őrmester uram. Ő se hagyna el, ha ereje volna. Azután mindegy már az. Akár itt pusztulok el, akár másutt. Ugy se birom tovább!

Ime egy jelenet a sok közül. S mindennap több. Mind egyenlő s mégis mind másféle. De a szivet szaggatja valamennyi.

Az őrmester nyeregszerszáma is összeszakadozott már. Az ő lovának se volt már hasa. Nem állt rajta rendben semmi. Szájánál fogva vezette maga után s folyton kötözni, szoritgatni, igazgatni kellett rajta mindent.

Nem számlálták most már se a napokat, se az éjszakákat. Hegynek-völgynek mindegy volt már. Ha inuk leroskadt: lefeküdtek. Ha egy kis erőhöz jutottak: megint mentek tovább. Néhol buja fű volt a völgyeken, szakadékokban, források tövénél. Ott a ló kedvére jóllakott. A huszárt is tudta vinni. A huszárnak alig volt már egyebe szárazkenyér morzsájánál. Valami vad, tövises, erdei eper érett itt-amott: azzal verték el -298- éhüket, szomjukat. De erőt az se adott. Nem féltek már ellenségtől, kémektől, üldözőktől. Felértek már a magas Kárpátokra Galiczia és Máramaros vármegye határán, de ők nem tudták: hol járnak, hova lyukadnak ki. Se jókedv, se elszántság, se számitás, se hidegvér – csak az élet vak ösztöne vezette őket.

– Ott jártunk, uram, olyan magas hegyekben, a hol még ló nem járt, a mióta a kutya mezitláb jár a világon!

A legénység elszakadozott egymástól. Nem volt már hadoszlop, nem volt már büszke huszár többé. Négy óra járásnyi távolságban széledeztek egymásután. A ló néha még tudott nyeriteni. Hivta társát vagy jelt adott neki.

Egyik estén nagy erdő tisztásán öten jöttek össze. Az őrmester, Böszörményi, a pataki diák és három legény.

Előttük is sok huszár, utánuk is. Hogy’ érjék el, a ki előttük van, hogy szedjék össze, a ki utánuk van? Éhesek is voltak, fáztak is.

Hasig érő fű volt a tisztáson, harapta a ló, csak ugy bujálkodott benne. Aznap havas eső esett; minden fűnek széles sása tele volt hóval, vizzel, harmattal, nem kellett a lovat itatni se.

Tüzet raktak. Magánosan álló egész óriási fenyőfákat gyujtottak meg. Hadd legyen meleg és világitás. Talán -299- az égre verődött fényt mérföldekről meglátja a nyomorgó huszár s oda siet. Lövöldöztek is rendes időszakokban, talán a pisztoly hangját is meghallja a menekülő.

Akár a fény, akár a hang után, azon az éjszakán még huszonkét huszár jött össze azon a helyen. A lovakat legelni eresztették, maguk jól aludtak a nagy tüzek enyhe közelében. Se ételük, se italuk, de annyi fáradtság után az édes alvás mégis adott erőt napkeltére.

Hejh katona, vitéz huszár, elsőrangu hőse a világnak, de nyavalyás alakká válsz te, ha nagy fáradalmaid közt egy-két nap óta nem ehettél.

Az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette az alkotó. Igy tanitják a bölcsek és irástudók. De igy van-e hát?

Nézd az ifju hőst, a kit levert lábáról az éhség és fáradtság. Hős indulat a szivében, éles aczélfegyver a kezében, de üres a gyomra. Akármelyik futkározó rongyos siheder le tudná gyalázni egy furkósbottal.

Oh, Zrinyi, oh Leonidas s ti többiek, örökké ragyogó hősei a nagy világnak: éreztétek-e ti az éhség kinjait? S te Toldi és Kinizsi s ti aczélkaru óriások a mesék országából s a nagy nemzetek történelméből: vajjon le tudott volna-e suhintani buzogánytok, hogy az ellenség csontjait összetörje, ha napok óta éhen-szomjan -300- vonszoltátok volna fáradt tagjaitokat? S ti lánglelkek, te maczedoni Sándor, te Czézár, te Napoleon s ti nagy eszmék és nagy szenvedélyek teremtői: mit tudtatok volna ti, ha csak nyers burgundi répával lehetett volna jóllaknotok minden harmad, negyednapon egyszer? S te Romeo és Julia, hova lett volna szerelmetek istenereje, ha egy héten át koplalnotok kellett volna és a mellett ázva-fázva nehéz munkát végeznetek?

Gyomor: te benned lakik együtt az isten és az ördög, a fenség és a nyomoruság! Tőled származik minden jó és minden nagy és minden hitvány!

Reggel a huszonhét huszár még egyszer és utoljára rendbehozta lovát, szerszámát, ruházatát s elindult azok után, a kik előtte voltak. A század többi része jó előre járt már, ezt a szakasz el se érhette. Két-három órai utat kellett volna gyors menettel megtenni, hogy elérhesse.

Hanem egyeseket csakugyan ért el. Ott hullároztak az utban s lovaikat kergették, hivták, édesgették. Mert akadt olyan huszárló is, a mely megunta már az égben és a szirteken való járást s megemlékezvén a völgybeli jó levegőről, a mennybeli seregek kedvéért sem akart előre menni – hanem vissza – hátra a legelőre. A huszár aztán ugy akart lova során könnyiteni, hogy leszedte róla a nyerget és terhelőt s ezeket ott az erdőben egy csomóba összerakta.

Ha megélünk: majd eljövünk érte. Ha meghalunk, ha éhen veszünk, hát isten neki – hadd pusztuljon a nyereg is. Mindegy már! -301-

A Lozdun havasok körül jártak. Galicziában is, Máramarosban is igy hivják a Kárpátoknak ezt a részét. A vezetők is aligha el nem tévesztették az utat. Ha kissé nyugotra mennek, rábukkanhattak volna a Suliguli szorosra. De a hágón, a hegység gerinczén csakugyan áthatoltak már. Hanem a huszár ezt még mindig nem tudta. Kiszámitotta, hogy egy napig még talán megállhat a lábán: azután jó éjszakát. Most már nem is káromkodtak. Mint a fekete köd, mint a fekete éjszaka: ugy állt lelke előtt a rettentő sötétség. Az a lélek már hervadó volt, már alig látott világosságot. Csak az éhséget és összeomlást, csak a halált látta.

Déltájban levánszorogtak a hegyről. Valami völgybe értek, csörgedező patakhoz. A ló nagyot ivott.

A patak mellett ember állt. Borzas gucsma a fején, bocskor a lábán. Kuszált haju erdei ember, csak bajusza volt kipödörve. Nyilván orosz ember.

De mégis ember! Napok óta nem láttak már idegen emberalakot a rengetegben. Talán most már nekik is hajnalodik.

– Hozta isten vitéz urak! Erőt, egészséget adjon a gondviselés! Honnan jöttek kigyelmetek a mi országunkba?

Az ember a patak tulsó partján állt. Erős férfilépéssel át lehetett lépni a patakot. Böszörményi Dani, a sárospataki diák megmozdult, hogy odamegy az emberhez. De nem volt már annyi ereje. Csak ugy szólt hozzá. -302-

– Ugyan kedves bátyám, jőjjön kelmed ide hozzám, hadd szoritom meg kezét.

Az ember odament. A sárospataki diák megszoritotta kezét, de szólni már nem tudott. Összeölelte, csókolta a torzonborz embert s fejét vállára tette, ugy zokogott. Elfogta az érzés. Hazája szentföldén édes anyanyelvét ime, mégis meghallotta!

Nagy megindulással nézte a többi huszár ezt a tüneményt. Jó magyar fiu valamennyi, feszült a sziv a szűk zsinóros dolmány alatt. Hazaértünk. Az élet hát mégis megmaradt számunkra. Nem hiába volt hát a szenvedés. Saját vérünket mégis megláthattuk.

Istennek nagy adománya volt az az érzés, mely egy pillanatig erőt vett a huszáron. Öröm és vigasztalás. Enyhület, mely megérdemelte a férfikönnyet is.

Az az ember Fajnatelepről való volt. Felső-vissói jó kálvinista-zsöllér, a kincstárnak valami erdei embere. Elmondta, hogy reggel óta látott ő már huszárokat erre vonulni. Bizony csak ugy szédelegtek, támolyogtak azok is. De most már ott vannak a telepen. Megsegitette az isten azokat is.

Első dolguk volt két embert a telep lakói közül felküldeni a hegyekbe: szedjék össze az elmaradt, elkényszeredett huszárokat. Vigyenek magukkal kenyeret, turót, pálinkát. A mi kezük ügyében volt. Két fiatal, gyorslábu legény vállalkozott erre. Oda a galicziai határ alig nyolcz-kilencz kilométer. Ők estélig fölkeresnek minden embert, minden lovat és elhányt -303- nyeregkészséget; legkésőbb reggelre hazahoznak mindenkit.

Kenyér kevés volt a telepen. De nyomban levágtak egy félig hizott hatalmas röfögőt s néhány juhot és kecskét. Ropogott a tűz, készült az illatos sült, megint megszólalt a pataki diák sarkantyuja s megint ő volt a főszakács. Az éhes huszár, végigfeküdve a haraszton, most már nyugodtan várta a lakomát. Sajt, turó, pálinka volt az étvágygerjesztő előétel.

A mint kifujta magát a huszár: első dolga volt lovát levetkőztetni, annyira-mennyire megcsutakolni s ételhez-italhoz juttatni. A telepesemberek segitettek a munkában.

Szó se lehetett arról, hogy még este tovább menjenek. Felső-Vissóra, onnan a Vasérpatak völgyén vezet az út. Kanyargós út, jó harminczöt kilométer távolság. Hanem a telepről szamaras legény hirt vitt a városba, hogy a haza védelmére megjöttek a huszárok Galicziából, holnap estére beérnek a városba.

Lett nagy lótás-futás a városban. Sütni-főzni minden házban. Tejben-vajban fürödjék a huszár, de a lova is. Kéznél legyen minden czigány és a szerszáma. A késő ősz minden virágát szedjék össze. Koszorut a huszár csákójára!

A huszár pedig kedvére lakomázott. Azután a boldogok álmát aludta egész éjjel. Husz keserves napnak fáradalmát pihente ki egyszerre.

Milyen más volt reggelre kelve a huszár is, meg a -304- lova is! Csodaerő van a fiatalságban s az egészséges lóban.

Reggel trombitaszóra szakaszonként összegyült a legénység. Szemlét tartott a kapitány s számba vett minden embert.

A fej nyiretlen, a haj csapzott, három hét óta a huszár álla nem látott borotvát, fölverte állát, arczát az avar. Mintha ágról szakadt volna valamennyi. A bajusz is vagy busan lóg, vagy a hány szál: annyifelé akar futamodni.

– Hejh, a ki áldója van ennek a keserves világnak, meg ne lássa a Vilmos-huszárt ilyen ábrázattal az ország.

No, hiszen volt mosdás, nyirás, borotválás, bajuszpödrés. Nyalka legény lett a huszárból hamarosan. Hát még, a mikor minden vasa ragyogott a tisztaságtól s minden szija fényes volt és rendes.

Hogy azután még a köpönyegek tele voltak foltokkal, a mentének prémje feslett, posztója rongyos s a dolmánynak hetvenhét zsinórja hetvenhét felé szakadozott, de meg sok csizma sincs rendben s a nadrág is busul a szabó után: ez ugyan mind szomoru valóság, de már erről Fajnatelepen nem tehetünk.

Késő este lett, a mikor Felső-Vissóra beértek. De nem is ugy szállt le a huszár a lóról, hanem csak ugy leölelték, lecsókolták.

S a mikor délután kiállt a század a templom elé: nem volt már akkor szakadozott se a posztó, se a prém, se a zsinór. Soha se lesz annyi szabó Felső-Vissón, mint a hány akkor egész éjjel dolgozott a huszárokon. Kik voltak, honnan jöttek, miként kerültek elő; sohase tudta elgondolni senki.

Vége a történetnek. A többi már a hadjáratnak, a függetlenségi harcznak s a nemzetnek története. De nyájas olvasóim közt lehetnek kiváncsiak is: az ő kedvükért jegyzek föl itt némi apróságot.

Hogy Böszörményi Daniból, az egykori hatalmas pataki diákból, mi lett, nem tudom. Tiszt lett-e, ott halt-e el a csatatéren vagy talán ma is él: nem tudom. Pataki ifju és öreg barátaim keressék ki nevét és szülőhelyét a mult század negyvenes éveinek tanuló-névsorából: akkor utána kérdezősködhetünk s életsorát megtudhatjuk.

A mikor a század diadalmenetben Máramaros-Szigetre ért: onnan a századot, Zsurmayval az élén, Bem hadseregéhez rendelték Erdélybe. Herman János őrmestert azonban kiszakitották századából.

A nemes vármegye két erős század felállitását határozta el s Herman Jánost hivta meg a szervezésére. -306-

Háromszáz parasztból huszárt gyártani, háromszáz tanulatlan csürhéből huszárlovat teremteni: nem egy embernek való munka az. Elkopik abban tiz erős őrmester is.

– Ha kend százhetvenöt huszárral át tudott jönni a lozduni és borkuti havasokon, a hol csak a sas meg a mormota tud járni: akkor kend a regrutával és a remondával is el tud bánni. Kend katona, kendnek az engedelmesség a dolga.

Herman János ott maradt és a télen át csakugyan gyártott két század jó huszárt. Kora tavaszszal be is osztották a hadjáratba.

A harcz után ujra besorozták régi ezredéhez, de csak közlegénynek. Büntetésül elcsapták az őrmesterségből. A Vilmos-ezredet az osztrák ujra szervezte, német tisztekkel tömte tele és Csehországban helyezte el. Onnan bocsátották el Herman Jánost az 1851-ik év végén.

Veszprémbe jött, ott megnősült, a város közönsége megszerette, megbecsülte. Lisztes boltot nyitott s a lisztet, melyet árult, maga őrlette be hetenként a veszprémi Séd-vizi műmalmokban. A buzát is maga vásárolta össze hetenkint a gabonapiaczon. Ezért jött a gabonakereskedők névsorába. -307-

Ezelőtt harminczöt évvel 1870 körül elvesztettem szemem elől. Ismétlem, a mit már mondtam. Ugy emlékszem, mintha Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra költözött volna. Ezóta nem ismerem élete sorát. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári barátaim nyomozódjanak utána. Él-e még, vagy élnek-e maradékai?

A Zbarazból hazajött jó Vilmos-huszárok nem sokáig maradtak tétetlenül. Hentaller barátom jegyzetei nyomán adom elő történetük rövid foglalatát.

November közepén érhettek Máramaros-Szigetre s 25-én már csatát álltak. Katona Miklós serege ütközött meg Kozárvárnál Urbán osztrák tábornok seregével. Urbán győzött s a magyar seregnek Deés felé kellett hátrálni. A Vilmos-huszárok Zsurmay vezénylete alatt fedezték a visszavonulást, ők állták utját az üldöző ellenségnek s ők mentették meg az ágyukat.

1849-ik évi január 24-én Bem alatt a szelindeki csatában vettek részt. Kegyetlen tél volt, de azért nem szenvedtek annyit, mint menekülő, hazatérő utjok alatt.

Február 4-én a vizaknai ütközetben vettek részt Zsurmayval, a ki akkor már őrnagy volt. Puchner osztrák tábornok középhadát rohanták meg, vissza is szoritották és ezzel lehetővé tették a szabályos visszavonulást.

Négy nap mulva Zsurmay a Vilmos-huszárokkal Medgyesről kiverte a császári sereget. A medgyesi szász polgármester épen kivilágitást akart rendezni a császári sereg tiszteletére. A fáklya, muzsika, áldomás -308- már készen volt. A polgármester azonban Zsurmaynál tisztelgett, minthogy ő volt a győző.

– No hát azt a kétezer forintot nyomban lefizessék. Kell az én vitézeimnek!

Márczius 2-án Medgyesnél Zsurmay őrnagy és Bethlen ezredes huszárai döntötték el a csatát, Van der Null osztrák generálist kiverték állásából s Asszonyfalváig kergették az ellenséget.

Derék fiuk. Hazatérésük a legszebb s legnehezebb katonai cselekmények egyike, melyeket a világ ismer. Hősök voltak mind végig. Életük, haláluk s örök dicsőségük felett álljon őrt a nemzet hálás emlékezete!

Zsurmay alezredes és Szontagh kapitány nem ülte végig a tizenhat és tizennyolcz esztendeig vasban töltendő várfogságot. 1857-ben kegyelmet kaptak.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A NAGY ÉV ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.