The Project Gutenberg eBook of Régi és uj világ: Elbeszélések
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Régi és uj világ: Elbeszélések

Author: Zoltán Ambrus

Release date: February 26, 2021 [eBook #64639]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian National Digital Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RÉGI ÉS UJ VILÁG: ELBESZÉLÉSEK ***

Ambrus Zoltán Munkái

xvi. kötet

RÉGI ÉS UJ VILÁG

Ambrus Zoltán Munkái

XVI.

RÉGI ÉS UJ VILÁG

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

RÉGI ÉS UJ VILÁG

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9




HUSZÉVES HÁBORU.


I.

Nottingham várának felső csarnokában, nyolc fáklya közepett, csöndesen
iddogáltak a bárók és kapitányaik. Keveset szóltak, sűrűbben ürítgették
kupáikat és néha hosszasan elhallgatták, hogyan viháncolnak és
visítoznak odalenn az udvarban, a várba fölrendelt lányok és menyecskék,
akiket már ugyancsak szorongattak a legények meg a hadnagyok. Alant
vígan voltak az emberek. Az udvarban égő rőzselángok körül tréfálkozó
nép kergetőzött s az alsó-csarnokokból, amelyekbe csak kivülről
szűrődött be világosság, mindenféle zsivaj hallatszott. Egyszerre,
valahonnan a pincék tájékáról, hosszu sikoltozás hangzott föl, mintha
valakit ölnének. „Ez leány volt“ – nevetett Sir Ramorny, a házigazda.

Ebben a pillanatban a felső csarnok egyik világos falán roppant árnyék
futott végig. Egy óriásnak az árnyéka, aki, mikor fölemelkedett
ültőhelyéből, a fejével fölért a boltozatig.

– Én, Percy, Northumberland grófja, – szólalt meg az óriás – esküszöm az
égre, az ég Istenére, hogy nem nyugszom addig, amig az utolsó
Westmoreland döglötten nem hever a lábamnál, meneküljön előlem akár a
poklok fenekére!

Kiürítette kupáját s aztán leült. De példájára sorra fölemelkedett a
többi báró is, és igy esküdöztek:

– Én, Clifford, esküszöm az élő Istenre és az ő egyszülött fiára, hogy
mindhalálig veled harcolok, Sir Northumberland, és a pokol tüzébe is
utánad lovagolok!

– Úgy legyen üdvösségem az égben, – fogadkozott Sir Montravers – amint
megtartom eskümet, hogy mindig oldalad mellett leszek, ameddig Sir
Walter ellen harcolsz!

– Ha Sir Walter Westmoreland-nek csak egy fattyuja is rejtőzik valahol:
előkerítem a föld alól is és kiirtom a világból! – erősködött Sir
Rothsay.

Igy vagy ilyenformán fogadkozott, ki a szentekre, ki a háromegy istenre,
a többi báró is, mind valamennyi, szám szerint huszonheten; az ország
nagyjainak majdnem a fele.

Sir Ramorny elégedetten simogatta hosszu, deres szakállát.

– Megfizetek érte, Sir Walter, – szólt magában – hogy megaláztál Rőt
Vilmos előtt!

Odalenn ekközben a szerelmes kedv lassanként elölte a tréfálkozás
lármáját.

– Több italt a legényeknek! – adta ki a parancsot Sir Ramorny. – Akadhat
köztük, aki utoljára iszik.

– De aztán aludják ki magukat! – szólt Clifford. – Korán kell
elindulnunk, ha virradatkor fenn akarunk lenni az Ördöghegyen.

– És meglehet, hogy holnaputánig nem fognak aludni – szólt Montravers. –
Vadászat közben dolgunk is akadhat.

– Majd kialuszszák magukat, ha egy kicsit megdézsmáltuk Sir Walter
vadaskertjét! – szólt Rothsay.

Northumberland nem beszélt, csak nagyokat ivott. Közben hátradőlt a
székén és tekintetét az ajtóra függesztette. Azon az ajtón jött be
nemrég a hiradó, aki jelentette, hogy Northumberland egy legényét Sir
Walter elfogatta, rettenetesen elpáholtatta és visszaküldte az urához.

A hallgatag óriás körül egyre szaporább lett a beszélgetés. A bárók
sokkal jobban győzték az italt, mint csatlósaik, de idő multán ők is
fölélénkültek. Sir Berkeley elbeszélte, mit látott Winchesterben, a Sir
Walter esküvőjén.

Aztán Sir Ramorny vette át a szót.

– Én láttam Godiwát, – mesélgetett – amint meztelenül lovagolt végig
Coventry piacán, hogy megmentse szülővárosát. Aranyhaja úgy beborította,
hogy egész alakjából nem látszott egyéb, csak az arca, lábujjainak a
hegye, meg a két keze, amint a kantárt tartotta. Ilyen a Marjory haja.
És láttam a Sir Douglas leányát, akibe az oltárnál beleszeretett az
áldozópap… akibe Calixtus érsek egy szempillantás alatt ugy beleőrült,
hogy nem eskette össze a vőlegénynyel, mert, amint később mentegetőzött,
lehetetlen volt elhinnie, hogy nem földreszállott angyal áll előtte.
Ilyen a Marjory arca…

Northumberland ugy ütötte kupáját az asztalhoz, hogy minden edény
lehullt róla, olyan csörömpöléssel, mintha még ezek is ijedten
menekültek volna.

– Elég! – kiáltott. – Ne halljak többet a Westmoreland-népségről!

Hagyták. Mindenki tudta, mi baja. És mindenki örült, hogy dühében velök
tart.

Sir Ramorny uj vedreket és még nagyobb kupákat hozatott. Aztán elülről
kezdték az ivást, mintha most érkeztek volna. És ittak, amig el nem
álmosodtak.

Éjféltájban a bárók sorban elszökdöstek pihenni. Csak Northumberland
maradt a székén, hátradőlve s tekintetét arra az ajtóra függesztve, a
melyen a hiradó bejött.

Végül, mikor már régen egyedül volt, ő is elbóbiskolt.

De még reggeli szürkület előtt fölébredt. Lement a még sötét udvarra,
fölrázott álmából egy legényt, egy rocska vizet hozatott, megmosdott s
aztán megfuvatta a kürtöt.

A kürtszó elhangzása után hosszan, elnyujtottan kiáltotta a csatlós:

– Northumberland!…

Ez azt jelentette, hogy Percynek a legényei álljanak talpra. Az ur
vadászni megy.


II.

Mikor Sir Ramorny meghallotta, hogy Sir Walter Westmoreland
Winchesterben feleségül vette a szép Marjoryt, Sir Bruce leányát,
ugyanazt a Marjoryt, aki nemrégen letérdelt apja előtt, könyörögve, hogy
ez ne kényszerítse őt Northumberland grófjához – Sir Ramorny igy
kiáltott föl:

– Dicsőség a magasságban Istennek! Időm elérkezett!

Végre megtorolhatja azt a sértést, amelylyel Sir Walter a király előtt
illette.

Eddig nem férhetett hozzá, mert Sir Walter volt az erősebb.

Sir Walternek ugyan sok haragosa volt a bárók között; szókimondása,
ridegsége, egyezkedni nem tudó természete egyre több urat tett titkos
ellenségévé. Utját állotta nem egy olyannak, aki érdemek nélkül tört a
magasba és még többnek állott utjában, már azzal is, hogy élt.

De Sir Walter hatalmasabb volt, mint külön-külön bármelyik ellensége. A
király is sokáig félelmetes védelmezőként állott a háta mögött. És ez a
pártfogás nem az egyetlen támasztéka volt. Baj esetén Sir Walter is
találhatott szövetségeseket az ország nagyjai között.

Az ellenséges bárók tehát csak magukban moroghattak; összeröffenni nem
mertek ellene.

Házassága azonban sokat változtatott ezen az állapoton. Pedig Marjory
kezével is nyert egy erős szövetségest: apósa, Sir Bruce, a skót
fegyveresek egész hadseregét adta leányának hozományul. Csakhogy ezzel a
házassággal Sir Walter elveszítette a király pártfogását. Rőt Vilmos
megkivánta, hogy hivei közül azok, akik szép nőt vezetnek oltárhoz,
először is neki házasodjanak meg. És Sir Walter tudni se akart erről.
Ahogy megesküdött, bölcs önzéssel elvitte Marjoryt, a királytól jó
messzire, fel a hegyek közé.

Hanem, ha eljátszotta a király kegyét, nem ezzel veszítette a legtöbbet.
Még ennél is jobban csökkentette a hatalmát az, hogy házassága
felbőszítette Percyt, Northumberland grófját.

A királyon kivül senki se volt az országban, aki annyi léleknek
parancsolt volna, mint Northumberland grófja. Egymaga több vitézzel
rendelkezett, mint tizen a bárók közül; többel, mint Sir Walter és
apósa.

És veszedelmesebb ellenfél tudott lenni, mint a gyáva és számító király.
Rőt Vilmos az erőpróbán is mindig a hasznos békekötést kereste; a
gróffal azonban nem lehetett másképp harcolni, csak életre halálra.

Ha rábirhatják Percyt, hogy élére álljon az ellenséges báróknak és ezek
egyesített erejét a magáéval kettőzve megindítsa a harcot, amelyet eddig
a haragosok egyike sem mert elkezdeni: ugy Sir Walternek el kell
pusztulnia.

Már pedig az óriást úgy lehet vezetni, mint egy gyermeket. Ehhez csak az
kell, hogy tudjanak vele bánni. Meg kell keresni a könnyen sebezhető
oldalát: a büszkeségét és ennél fogva kell megcsípni, aztán el nem
ereszteni.

És hogyha véletlen jószerencséből vagy ügyességgel sikerül egy kis
taplót is dugni a fülébe: akkor már bizonyos, hogy a harc halálos lesz.

Sir Ramornyt, amint elképzelte a jövőt, elhallgathatatlan öröm fogta el.

– Dicsértessék az Úr szent neve! – fohászkodott hadnagyai előtt. – Immár
elérem, amiért oly régóta imádkozom: nyakát fogom szegni Sir Walternek!

Nem is késlekedett sokáig, hanem, mihelyt elkövetkezett a vadászatok
ideje, meghivta Sir Percyt egy kis mulatozásra.

Nottingham urának szép vadaskertje volt és az óriás, aki hetekig
gyerekként siratta Marjory elvesztését, már belefáradt a magános
dühöngésbe. A fejedelmi vad gyanútlanul sétált bele a kelepcébe.

Az örvendetes eseményről Sir Ramorny azonnal értesítette a bárókat. Azok
már tudták, mit céloz az összejövetel, s kevés idő multán nagy fegyveres
erővel állitottak be Nottingham várába.

Sir Percy csak jelentéktelen kiséretet hozott magával. De most,
egyelőre, még nem is volt szükség a hadseregére, csak ő rá, magára.

Az óriásnak nem tünt föl, hogy az urak tulságosan nagyszámu legénységgel
jelentek meg a vadászmulatságra. Reggeltől estig az erdőt járta s nem
törődött a többiekkel.

Az urak ezalatt ugyancsak hozzáláttak a mulatozáshoz. S a legényeik
szintén.

Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nem tartják tiszteletben
a tilost s elkalandoznak jó messzire, a szomszédos birtokra, ahol már
Sir Walter az ur? Ki tehetett róla, hogy ittas, garázda legények nap-nap
után elportyáznak nagy távolságra, az ördöghegyi erdőbe s alaposan
megdézsmálják Sir Walter vadaskertjét?

Sir Walter Westmoreland megértette, hogy ez tulajdonképpen: kihivás. De
nem is hederitett a szemtelenkedésre; lenézte a bárókat.

Ugy védte a vadját, ahogy szokta. Őrei lenyilazták a szökevény vadorzót;
akit elfogtak, azt leszuratta – és a mulatság folyt tovább.

Hanem a jószerencse, ugylátszik, kegyeltjévé fogadta Sir Ramornyt.

Mert ki tehetett róla, hogy az ittas, garázda legények minduntalan
magukkal csábították Sir Percy emberei közül hol az egyiket, hol a
másikat?

Mikor Westmoreland meghallotta, hogy a vadorzók között, akiktől nem
tudja megtisztitani az erdejét, ott vannak a Northumberland legényei is:
összeráncolta a szemöldökét. (Nála igy fejeződött ki a legnagyobb
fölindulás.)

Vagy ugy? Az már más! Akkor hát ez nemcsak verebek szemtelenkedése,
amire az ember ugy felel, hogy elhessegeti a tolakodó csiribiri
népséget! Ez már kihivás! Northumberland akar belekötni?… az a
Northumberland, akitől egy életre elválasztja a kölcsönös gyülölet?…
Northumberland, aki már méltó ellenfél? Akkor hát vége a csöndes
tréfálkozásnak!… és ha eddig az ártatlannak vélt kötekedésre azt az
enyelgő, vidám választ adta, hogy egyszerüen a másvilágra küldte a
megcsipett vadorzót, most már illően kell megfelelni a kihivásra!… mert
ez már kihivás!

Kiadta a parancsot, hogy mihelyest az incselkedés megismétlődik, a
grófnak egy emberét élve kell kézrekeriteni, kerüljön a tréfa akármilyen
véres összeütközésbe, akárhány emberhalálba!

Azon az áron, hogy a lesbenálló őrök közül vagy ötven ott hagyta a
fogát, fogtak is neki néhány eleven vadorzót.

Sir Walter kiválasztotta a tiszta buzát a konkolyból. A konkolyt: Sir
Ramorny meg a bárók cselédeit felköttette. „Diszitsétek föl velök
fáimat!“ – mondta ki a gyászbeszédüket. De az elfogottak közt csakugyan
ott volt Sir Percynek egy embere is, s ez kivételes elbánásban
részesült. Először rogyásig jól kellett laknia vadpecsenyével s aztán
rettenetesen elverték. Mikor aztán már nem tudott mozdulni s félő volt,
hogy a sok botütéstől kiadja a páráját, Sir Walter elvitette embereivel
a nottinghami vár közelébe, de előbb meghagyta neki:

– Ha majd föl tudsz tápászkodni s elvánszorogsz uradhoz, mondd meg neki,
hogy visszaküldtelek, mert tudom, hogy szüksége van minden egyes
szolgájára. Isten ments, hogy kisebbitsem testőrei számát!

Northumberland tajtékzott, mikor megtudta, hogy pajzsát milyen szégyen
érte.

– Úgy, Sir Walter?! – tombolt. – Te a cselédeimmel szemben hősködöl?!
Gyere, állj elő és vitézkedjél akkor, amikor engem is megtalálhatsz!
Félted a nyomorult vadjaidat? No hát, holnap magam megyek vadászni az
Ördöghegyre és olyan pusztitást végzek ott, hogy egész életeden át
siratni fogod!

– Mindnyájan veled tartunk! – ujjongtak a bárók.

– Ha jöttök, ti is mulatni fogtok, – felelt Sir Percy. – Ha nem, akkor
magam vadászok ott, két vagy három napig!

De a bárók is ott akartak lenni, hogy „vidámabb legyen a mulatság“. Most
az egyszer nagyobb erőben vannak Percynél s a mai kivonulásukkal
megszerezhetik a gróf szövetségét mindenkorra, amig Sir Walter el nem
pusztul.

Northumberland nem várta meg őket. Hanem a bárók is talpon voltak már,
mihelyt szürkülni kezdett.

A sötétség valami ólomszinü homályra vált, amikor elindultak, kiki a
maga népével. Sürü ködnek mentek neki és nemsokára elvesztek egymás
elől. Sir Montravers, aki rövid vágtatás után hátranézett, a nottinghami
vár helyén csak egy kis felhő-gomolyagot pillantott meg. De a
felhő-gomolyagban tüzes pont csillogott. Fáklyafény lehetett, hanem Sir
Montraversnek ugy tetszett, mintha a Sir Ramorny vörös szemét látná.

(Sir Ramorny, aki bölcs ember volt, csakugyan elaludta a vadászatot.)

Mire kivilágosodott, valamennyien eljutottak az Ördöghegyet környező
erdőkbe.

Akkorra Sir Percy és emberei már igen sok szarvast ejtettek el.

A bárók is hozzáláttak a szórakozáshoz, de nem sokáig vigadhattak, mert
uj társaság jelent meg a vadászaton. Sir Walter egyik alvezére, a skótok
kapitánya, és maga Sir Walter három oldalról ütöttek rajta a vadorzókon.

És a csata megkezdődött.

A szarvasok ámulattal nézhették, ami ezután következett. Mily fordulat
Isten kegyelméből! Az emberek egymást vadászszák!

Akkoriban se volt minduntalan hasonló mészárlás.

Az Ördöghegy egyik határán egy megdühödött lovas száguldott, igy
orditozva:

– Hol vagy, Northumberland?

S a másik oldalon, egy vértől gőzölgő óriás keresgélt valakit, a
tüdejének minden erejével harsogva:

– Hol vagy, Westmoreland?

Kora reggeltől késő estig folyt a harc. A vaksötétben Sir Walter
seregének csak a roncsával vonult vissza várába. De a vadászok közül is
csak minden negyedik tért haza.

Négyezer ember maradt az Ördöghegyen; ijászok és lándzsások, normannok
és angolszászok vegyest.

Northumberland megsebesülve, véresen és sárosan került vissza a
nottinghami várba. Majdnem minden legénye ott maradt a fák közt és mégse
érhette el, hogy összeakadjon a gyülölt Sir Walterrel. Az Ördöghegy
rengetegében nem juthattak egymás közelébe.

Hanem a bárók elérték, amit akartak.

Ez után az első, eredménytelen összecsapás után Sir Percyt már nem
kellett biztatni. Fegyverbe szólitotta népét és a bárók haderejét a maga
seregével kettőzve, meginditotta a háborut Sir Walter és frigyesei
ellen.

Mert Sir Walter is keresett és talált nem egy szövetségest. A
hatalmasabb bárók közül Norfolk, Sussex és Exeter az ő pártjára
állottak; s ezeken kivül még vagy tiz báró volt vele, olyanok, akik régi
ellenségei voltak Rothsaynek, Cliffordnak vagy Montraversnek.

Kisebb összecsapások után, amelyekben hol a Sir Bruce skótjai győzték le
Sir Rothsayt, hol Montravers kényszeritette meghátrálásra a Norfolk
seregét, a két ellenséges haderő Risings közelében találkozott először.
Mind a két hadsereg erejének teljességében volt; Sir Walternek Norfolk,
Sussex és Exeter, Sir Percynek Rothsay, Montravers és Clifford voltak az
alvezérei.

A risingsi csata, tizenhat órai elkeseredett küzdelem után,
Northumberland és szövetségeseinek győzelmével végződött; de ez a
győzelem mind a két részen sok vérbe került. Huszezer harcos maradt a
csatatéren: ijászok és lándzsások, normannok és angolszászok vegyest.


III.

Northumberland és Westmoreland háboruja kerek husz évig tartott.
Időközben egyiktől is, a másiktól is elpártolt egy-egy régi szövetséges
s a régi helyére uj szövetséges lépett; de a két ellenséges sereg ereje,
amely az első ütközet idején majdnem egyforma volt, később is
meglehetősen egyforma maradt. Az örökkön harcolók sorában gyorsabban
szántott a halál, mint a békességben élők között; de a kidőlt harcosokat
pótolni uj katonák nőttek fel, ugy Northumberland seregének, mint Sir
Walternek a szolgálatára.

Igy a szerencse hol az egyik, hol a másik ellenfélnek kedvezett. Az
egyiket is, a másikat is sok veszteség és sok vereség érte, de hogy a
háborunak mi lesz a vége, hosszu ideig bizonytalannak látszott. Csak a
második tiz év vége felé kezdett kitünni, hogy a szerencse lassankint
végképpen elpártol Sir Waltertől.

Husz esztendőn át Sir Walter is, Sir Percy is számtalan csatát láboltak
meg. Mind a kettő sokszor megsebesült; ugy az egyiknek, mint a másiknak,
többször is be kellett pillantania a pokol tornácába, de a véletlen ugy
akarta, hogy husz esztendőn át, akárhol és akármilyen buzgón keresték
egymást a csatamezőn, sohase találkozhattak.

– Valami rontás van benne, hogy sohase akadhattok össze, pedig mindenütt
keresitek egymást! – szólt egyszer Sir Percyhez hü embere, Sir Gournay,
három nappal a cheltenhami csata előtt, amelyben Sir Walter életét
vesztette.

– Tudod, hü Gournay, – felelt Northumberland – én megtartom eskümet s
keresni fogom Sir Waltert egyikünk végső leheletéig… de már nem bánom,
ha sohase találom meg!…

Sir Gournay nagyot nézett.

Csillagfényes, szép, nyári este volt, s a vezér, aki hű kapitányával a
sátra előtt járkált, folyton az eget nézegette.

– Nézd, hü Gournay, – magyarázgatta szavait Sir Percy, – husz esztendő
óta sok minden megváltozott. Mikor a háboru megkezdődött, Clifford,
Montravers és Rothsay voltak a szövetségeseim, most Clifford, Montravers
és Rothsay Sir Walternek a frigyesei. Husz esztendővel ezelőtt Norfolk,
Sussex és Exeter Sir Walter pártján voltak; most Norfolk, Sussex és
Exeter az én alvezéreim. Tudod, ki volt az első, aki harcra tüzelt.
Westmoreland ellen? Sir Ramorny, aki most ellenségemnek a barátja és
tanácsadója! Sőt te magad is, Gournay, aki már hét év óta hü emberem
vagy, husz esztendővel ezelőtt a Sir Walter táborában harcoltál!

Sir Gournay közbe akart szólni:

– De, vezér…

– Ne mentegetőzzél, – folytatta Northumberland, – eszem ágában sincs
fölpanaszolni, hogy nem mindig voltál barátom. Idővel a barátok
ellenségekké válnak s a régi ellenségek megbékélnek egymással. Ez a
világ rendje; igy hozza magával a dolgok örök körforgása. Amazokat is
értem. Sir Ramornyt boldoggá tette, hogy leányát feleségül adhatta az
ifju Brucehoz és minden haragja elmult Sir Walternek egyetlen jó
szavára. Sir Waltert elhagyták, akik kisebb jutalmat kaptak tőle, mint
amekkorát vártak; elhagyták, akiket megbántott, méltán vagy
érdemetlenül, cselekedettel vagy szóval, néha talán nem is szóval, hanem
amikor roszkedvü volt, egy puszta tekintettel. Tőlem is szökdöstek,
akiket Sir Walter szép igéretekkel hóditott a pártjára vagy akik ugy
gondolkoztak, hogy tőlem már nem várhatnak semmit, mert már jóval többet
kaptak, mint amennyit ki tudtak érdemelni. Nem haragszom rájok.
Megváltoztak, ennyi az egész. Értem őket és megbocsátok nekik; hiszen
magam is megváltoztam.

– Te, uram? – kétségeskedett Sir Gournay. – Te olyan vagy, mint az óriás
cser!…

– Nagyon megváltoztam, – erősítgette Northumberland. – Husz esztendővel
ezelőtt csak szerettem és gyülöltem; most se szeretni, se gyülölni nem
tudok többé senkit. A szeretőimtől sorra elidegenedtem; a legtöbbet
megutáltam. A barátaimat jobban megismertem; ha nem bizonyultak
megvetésreméltóknak, szégyelnem kellett, hogy a gyöngeségüket vagy a
kicsinyes önzésüket előbb nem vettem észre. A legtöbben egy kis
hitszegéssel, egy kis csalárdsággal és sok kapzsisággal, egyszerüen
beállottak az ellenségeim sorába. És a gyülöletem? Valaha gyülöltem
Bruce Marjoryt, aki megvetette a szerelmemet. De ezek az érzéseim
elmultak s tudom, hogy ez a nő olyan tiszteletreméltó, mint amilyen
kevéssé tiszteletrméltók azok, akiket husz év óta megismertem. Hü
feleség, jó anya; csak egy hibája van, hogy én nem tetszettem neki.
Valaha gyülöltem Sir Waltert; de ma már mért gyülölném? Azért, mert
elhóditotta előlem, akit szeretett? Én is megtettem volna az ő helyében.
Vagy mert sértéssel felelt, mikor azt hitte, hogy csúfot űzök belőle?
Mit tehetett volna egyebet? És ő az egyetlen ember, akiben husz év óta
soha se kellett megcsalódnom, aki husz év óta még csak boszuságot se
okozott nekem. Mindig becsületes ellenség volt és én jobban szeretem a
becsületes ellenséget, mint az álnok barátot. Azt mondhatnám, hogy: ő az
egyetlen, aki husz év óta nem vétett ellenem.

Sir Gournay hallgatott.

– Husz év alatt mindenki annyit öregszik, hogy maga se ismer rá a régi
énjére. És husz év alatt minden megváltozott körülöttem. Hol van már a
néhai Rőt Vilmos király?! Azt hiszem, azóta már az égben is más Isten
van.

Tekintete egyre az égbolton kalandozott.

– Abból, ami husz év előtt volt, majdnem mindent szétfujt a szél vagy
elmosott az ár. Abból, ami husz év előtt volt, semmi se maradt meg, csak
az én esküm, meg ezek a csilagok, amelyek fölöttünk világitanak!

A hü Gournay is föltekintett az égre, mintha meg akart volna győződni
róla, hogy a csillagok csakugyan ugyanazok-e?

– Mindent értek, – fejezte be a beszélgetést Northumberland. – Csak azt
az egyet nem értem, hogy annak a sok ijásznak és lándzsásnak, akik husz
év óta szép sorban elhullottak… hogy ennek a kétszázezer normannak és
angol-szásznak mért kellett ifjan elpusztulnia?!




IMOGÉN.


I.

Második Rodomont csak ötvenhét éves korában juthatott ősei trónjára,
mert atyját igen hosszu élettel áldotta meg a gondviselés, s az agg
király sehogy se volt rábirható, hogy fia javára lemondjon a trónról.
Minél öregebb lett, annál jobban szeretett katonásdit játszani és nem
lehetett megértetni vele, hogy már csak egy módon használhatna népének,
ha tudniillik az elevenek vezényelgetésétől visszatérne az
ólomkatonákhoz.

Rodomont tehát attól fogva, hogy nagykoruvá lett, harminchárom esztendőn
át nem csinálhatott egyebet, csak várta, egyre várta azt a nagy napot,
amely majdan a legmagasztosabb emberi feladattal fogja megterhelni.
Minden más feladatának még a nagykorusága előtt eleget tett. Husz éves
korában feleségül vette a nem éppen szép, de minden erénynyel tündöklő
Apollónia hercegnőt, s olyan buzgón látott hozzá annak a kötelességnek a
teljesitéséhez, amelylyel népének tartozott, hogy még nem volt
huszonnégy esztendős, amikor a hitvese már a harmadik fiugyermekkel
ajándékozta meg. De miután igy kellőképpen gondoskodott róla, hogy a
fajtája fennmaradjon, örökre megelégelte a családi életet s elutazott
világot, embereket látni.

Meddőnek nem mondható, de kissé rövid családi életéről Rodomont minden
tartózkodás nélkül szokott nyilatkozni:

– Aminek meg kell lennie, azon én hamarosan szeretek tulesni… Ha az
ember lerázott a nyakáról minden kötelességet, derültebb lélekkel járhat
az élvezetek után… Az ember nem a maga kedvéért házasodik meg, hanem a
gyermekekért; az ember a maga kedvéért nem házasodik meg… – ezeket a
szavait idézgették.

Bizalmasabb körben többet is mondott:

– Az idegen országokban sok szépet ismertem meg, de a legszebbnek
mindenütt a legényéletet találtam… Az illendőség megköveteli, hogy
olykor haza nézzek, megmutassam magamat népemnek, üdvözöljem az öreg
fajankót, barackot nyomjak a gyerekek fejére, s karácsonykor vagy
ujévkor elmondjam a feleségemnek, mennyire tisztelem őt és mennyire meg
tudom érteni a szomoruságát… Husz éves korában az ember minden asszonyt
szépnek talál s ha a feleségünk jobb, mint szép, az ember hunyja be a
szemét; de én már nem vagyok husz éves s végre-valahára ki akarom
használni a fiatalságomat.

Ki is használta, nemcsak az első fiatalságát, hanem a másodikat is, és
ötvenhét esztendős korában ugy találta, hogy még nem használta ki
eléggé.

Amennyire az illendőség engedte, minden idejét idegen földön töltötte;
néha nem is kérdezte, mit enged meg az illendőség… a miért népe kissé
neheztelt rá.

És harminchárom esztendőn át, attól fogva, hogy először indult utnak vig
vakációra, egészen trónralépte napjáig, csak a nőknek és a kockajátéknak
élt.

A kockajátékért képes volt elhagyni még a legszebb asszonyok társaságát
is; s a kockajátékban nem nyerhetett annyit, hogy minden pénzét rá ne
költötte volna a szép asszonyokra.

Otthon ezért kissé léhának tartották.

De a természetben semmi se vész el. Nem veszett el ez a harminchárom
esztendő sem. Rodomont trónörökös az idegen országokban folytonos
szerelmeskedés és kockajáték közepett, nem közönséges életbölcseséget
szerzett.

Ezt még azoknak is észre kellett venniök, akik a legjobban tartottak
uralkodásától.

Attól a perctől kezdve, hogy hirt kapott az agg király haláláról, régi
cimboráit, akikkel sok éven át együtt tivornyázott, meg sem ismerte
többé.

Nem ezek csalódtak benne a legkeservesebben. Hanem azok, akik azt
remélték, hogy mialatt a király tovább is az idegenben mulat és éli a
világát, helyette majd ők fognak uralkodni.

Mikor az agg király, kezében egy játékkardot szorongatva, utolsót
lélekzett s követek rohantak el, hogy haza hivják a trónörököst, aki
tudtán kivül, automatice királylyá változott át: az ország nagyjai az
képzelték, hogy nemsokára egy vidám uriember fog megérkezni, aki, alig
hogy megkoronáztatta magát, siet megszabadulni az uralkodás gondjaitól,
rábizza a kormányzást a hivatott jelesekre s aztán megint tovább áll,
hogy ezentul még több pénzt költsön az idegen szépségekre.

Hanem a hajóról az uj király alakjában olyan ember szállott ki, akit
eddig még senki se ismert. Az az örömhir, hogy az apja meghalt,
Rodomontot egyszerre megkomolyitotta.

Ünnepies volt, mint egy temetésrendező és méltósággal teli, mint egy
tragikus szinész.

Az üdvözlő beszédekre még csak egy kegyes fejbiccentéssel se válaszolt,
s hű, öreg miniszterét, akit ócska butorként örökölt az egész országgal
egyetemben, azzal lepte meg, mikor ez egy csomó aláirni valót helyezett
eléje:

– Előbb majd átnézem az aktákat és csak aztán fogok intézkedni. Nem
azért vártam ilyen sokáig, hogy árnyékkirály legyek.

És miután átnézte az aktákat, még zordabb arcot öltött.

– Ugy látom, – szólt, – hogy az országban nagy a rendetlenség. Az
oligarchia módfelett elhatalmasodott és a nép, az istenadta nép, már nem
bir el több terhet. Nos hát én nem fogom eltűrni, hogy az oligarchia
tovább is kizsákmányolja népet. A nép érdekében semmiféle szigoru
intézkedéstől nem fogok visszariadni. Népemnek atyja és első pártfogója
vagyok. Azért meg fogom nyirbálni az oligarchák kiváltságait és a
nagybirtokokra nagy adót vetek ki. Minél nagyobb a birtok, annál
nagyobbat.

A hű öreg miniszter azonnal a helyzet magaslatára emelkedett és igy
válaszolt:

– Nagyon bölcsen, Sire. Az uj törvény annál hasznosabb lesz, mert a
kincstár kezdett kiapadni. És ha már az összeroskadó népen ugy se tudunk
segiteni, legalább mentsük meg a kincstárt.

Hanem az uj törvény egy cseppet se tetszett az ország nagyjainak.

– A népet meg kell szabaditanunk ettől a zsarnoktól – mondogatták. – A
nép érdekében semmiféle erőszakos lépéstől nem szabad visszariadnunk.

Addig suttogták, mormolták és rebesgették ezt, mig végre egyiküknek, a
fiatal Raimondi grófnak az jutott eszébe, hogy:

– A nép érdekében végre cselekedni kell!

Ennek a hangosan kimondott szónak az lett a következése, hogy az ország
nagyjai, szám szerint tizenhatan, összeesküdtek Rodomont király ellen.
Elhatározták, hogy megfosztják trónjától, börtönre vetik s
visszahelyezvén jogaiba a száműzött dinasztiát, ennek utolsó
férfiivadékát, Godolfin herceget, hivják meg a trónra.

Godolfin herceg a messzeségből nemcsak hogy élénken helyeselte ezt a
tervet, hanem irással is biztosította az összeesküvőket, hogy
kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani és soha se felejti el, kik
azok az érdemes férfiak, akik a legtöbbet tették a nép érdekében.

De az összesküvést fölfedezték.

Rodomont király éktelen haragra gyult, mikor megtudta, hogy mit
forraltak ellene a hütlen országnagyok.

– Hát van szivük ezeknek az embereknek? – panaszkodott miniszterének,
őszinte felháborodással. – Olyan hosszu várakozás után még el sem
helyezkedtem jól a trónon és már le akarnak taszitani róla?!…

– Ha jól sejtem, Sire – tudakozódott a miniszter – felséged helyesli
véleményemet és szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak?!…

– Jól sejted – felelt a király. – Sajnálom őket, mert végre ők is
emberek… de engem nem téveszt meg az, hogy az ő helyükben talán én is
ugyanazt tettem volna, amit ők cselekedtek. Előttem ugyanis csak a nép
érdeke lebeg, s azért inkább én nyakaztatom le őket, mint hogy ők
üttessék le az én fejemet. Ne gondold, mintha nagyon ragaszkodnám a
fejemehez, de erre a fejre szüksége van a népnek.

S a birák megtudván; hogy miképpen kell szólnia az igazságos ítéletnek,
Raimondi grófot és tizenöt társát halálra ítélték.

– Az ítélet végrehajtásával nem kell sokáig késni – utasitotta a király
hű miniszterét. – Ha bünösök is, egyszersmind szánnivalók s méltók a
részvétre; nem volna helyes, ha sokáig elkinoznák őket. A szigoruság nem
zárja ki az emberiességet. Aztán meg nem is volna célszerü, ha időt
adnál nekik arra, hogy megszökhessenek; ami biztos, az biztos, és én a
pénzt a zsebben, az asszonyt az ágyban, a halálraitéltet pedig a
koporsóban szeretem.

– Csakis ott lesznek teljes biztonságban – vélte a hű miniszter. – Addig
nem lehetnek egészen nyugodtak; pedig régibb hü szolgálataikkal, ha
egyebet nem is, a nyugalmat bizonyára kiérdemelték.

– Szóval, mához egy hétre, vagyis János fejvételének szent ünnepén,
reggeli hét órakor hadd szabaduljak meg ettől a kinos izgalomtól –
rendelkezett a király. – Tudod, amig élnek, folyton szánnom kell őket…
egyébre nem is tudok gondolni… s ha még sokáig tart, hogy egész nap csak
érzékenykedem, ez könnyen megárthat az egészségemnek. János fejvételének
ünnepét pedig azért ajánlom, mert a szent ember példája vigasztalni
fogja őket, s azonkivül igy ünnepiesebb szinezete lesz a
látványosságnak.

– Kell, hogy a nép ünnepnapokon ne csak okuljon, hanem szórakozzék is. A
hasznost mindig jó összekötni a kellemessel – bölcselkedett a jeles
államférfi.

– Ugy van, mindent a népért! – felelt a király.

Rodomont királyt a történelem „a tapasztalt“-nak, „a bölcs“-nek és „az
előrelátó“-nak nevezi. De senki se tökéletes.


II.

János fejvételének szent ünnepe előtt két nappal, a Szent Remigről
elnevezett vártorony udvarán, tizenhat lehorgasztott orru férfi
sétálgatott szótlan: Raimondi gróf meg a többi összeesküvő. Egyiküknek
se volt mondanivalója a másikhoz; mindannyian belemerültek egyazon
gondolatba, egyazon mély tóba.

Egyszerre a várparancsnok lépett eléjök, régebben: jóbarátjuk, most:
őreik feje.

– Jó hir, urak! – szólt. – Ő felsége, Rodomont király, legkegyelmesebben
megengedte, hogy kivégzésetek előtt mindegyikőtök, aki feleséges ember,
elbucsuzhassék a hitvesétől… és elrendelte, hogy azt a nőt, aki e célból
nálam jelentkezik, bocsássam be férjéhez.

– A gazember! – pattogott Raimondi gróf. – Nem elég neki, hogy nyársra
huzat bennünket; azt akarja, hogy fájjon az élettől megválnunk, hogy
pacallá érzékenyedjünk, hogy az asszonysirás még keservesebbé tegye a
nagy ugrást! A gazember!

– Készüljetek a bucsuzkodásra – folytatta a várparancsnok – s
gondoljátok meg előre, hogy mit akartok még elmondani annak, akit
özvegyen hagytok…

– Nekem ide ne jőjjön az az asszony! – kiáltott fel Raimondi gróf. – Nem
akarom látni; nem akarok bucsuzni! Engem asszonyi könynyel nem fog
meglágyitani urad! Káromkodva akarok a vérpadra menni!

Raimondi gróf mindvégig pattogott, dult-fult és sistergett, mint a
rakéta.

– Nagyon félsz a bucsutól – gunyolódott a várparancsnok. – Attól
tartasz, hogy ha még egyszer ölelheted a feleségedet, sirva fogod itt
hagyni a földet. Értelek, cimbora. Mit is politizál az olyan ember,
akinek kedves és szép felesége van?!… ahelyett, hogy folyton otthon ülne
és soha el nem mozdulna a gyönyörü asszony rokolyája mellől!

– Éppen azért, pajtás! – felelt Raimondi gróf. – A politika nem egyéb,
csak a még több pénz, a nagyon sok pénz kérdése. És az olyan szép
asszonynak, mint az enyém, nem elég a kenyér; az ilyen asszonynak
gyémánt kell! Nem sikerült az összeesküvésünk; jól van! Meghalok és
pont. De nem akarom látni az asszonyt! Engem az a vén gazember az utolsó
napomon nem fog meggyötörni!

– Mindjárt egészen máskép fogsz beszélni – bizonykodott a foglyok
legfőbb őre – ha megtudod, hogy Imogén grófné már háromszor térpedelt le
előttem, könyörögve, hogy bocsássam be hozzád! Eddig nem teljesithettem
a kivánságát, mert a kötelességnek vaknak és süketnek kell lennie. De
mihelyt megjött a parancsolat, hogy a király legkegyelmesebben
megengedte a bucsuzkodást, rögtön követet küldtem a grófnéhoz. Holnap,
alkonyatkor, itt lesz. Remélem, nem ment el végképpen az eszed, és
teljesiteni fogod az asszonyod óhajtását. Ennyit megérdemel tőled!

– Hát legyen! – szólalt meg Raimondi, egy kis gondolkodás után. – Ha ő
akarja, az más. De ne hidd, hogy látni fogod a megindulásomat! És ha
minden arkangyal letérdepel előttem, akkor is káromkodva megyek a
vérpadra!

– Nem fogok látni semmit – felelt a várparancsnok. – Magatokra lesztek a
celládban és addig bucsuzkodhattok ameddig akarod. Mindig jóbarátod
voltam; most is mindent megteszek érted, amit a kötelesség nem tilt; és
jóbarátod maradok holnapután reggel hét óráig.


III.

Másnap, alkonyatkor, Raimondi grófné, tetőtől talpig gyászruhában s
köpenynagyságu fekete fátyollal a feje és öltözete körül, megjelent a
vártorony kapujánál. Olyan gyönge volt, hogy két szobalány támogatta, és
annyira sirt, hogy zsebkendőjével el kellett takarnia az arcát.

A várparancsnok rendeletére rögtön elvezették férje cellájához.

Nagyon sokáig maradt a börtönben; közel két óra hosszat. Késő este volt,
mikor kilépett a cella ajtaján, ahol a cselédei várták. Egyre sirt, ugy
hogy a zsebkendőt le se tudta venni a szeméről; még görnyedtebben járt,
mint ahogy jött; és már olyan gyönge volt, hogy a szobaleányok alig
birták a toronyból elvonszolni.

Közel a toronyhoz négylovas kocsi várta a grófnét és kisérőit. A négy ló
a tengerpart felé vágtatott el. Ott, mint később egy halász beszélte, a
gyászruhás nők beültek egy bárkába, amely mintha régen várta volna őket.

Szóval, reggeli négy órakor, amikor a halálraitélteket fölkeltették,
hogy meggyónjanak – Raimondi grófnak hült helyét találták.

Helyette Imogén grófnét találták a tábori ágyon, férjének a ruháiban.
Édesdeden aludt, mintha örökkön cella lett volna a hálóterme, s mikor
fölkeltették, mosolygott.

Aztán nem válaszolt semmiféle kérdésre. Csak a várparancsnoknak mondott
annyit, hogy minden üldözés felesleges volna, mert férje azóta már egy
nagy hajón van, amely még ma idegen országban köt ki.

A szörnyü esetet természetesen azonnal jelenteni kellett a királynak.
Hogy hát most már mitévők legyenek? És különösen: mit csináljanak ezzel
az asszonynyal?

Rodomont királyt nagyon mérgessé tette, hogy az álmából felzavarták; az
első szava az volt, hogy még az érsekeket is fel fogja pofozni. De
amikor megtudta, hogy mi történt, nem gerjedt olyan rettenetes haragra,
amitől tartottak.

Figyelmesen hallgatta végig a jelentést s aztán igy szólalt meg:

– Hm… Igazán?… Ez lehetetlen!

Bizonykodtak, hogy mindez szóról-szóra igaz.

– Hm. Furcsa, ha igaz. De azt hiszem, hogy nem igaz – szólt és egy pár
percig elgondolkozott.

– És mi baja az asszonynak? – kérdezte aztán. – Öreg vagy csunya?

– Fiatal és szép, mint az Ezeregyéj – felelte a várparancsnok, akinek
egy kicsit viszketett a nyaka.

– Hm. Furcsa, nagyon furcsa!… – szólt a király és megint elgondolkozott,
még hosszasabban, mint előbb.

De végre kimondta az itéletet:

– Az asszony öltözzék fel asszonyi ruhába. Aztán ide kell hozni hozzám:
majd kihallgatom.

Ekközben a hű miniszter is megérkezett. Elfultan, pihegve.

A király nem titkolózott előtte.

– Sokféle asszonynyal volt már dolgom – szólt – de olyannal még nem, aki
az életét is kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

Csettentett a nyelvével, mint a nagy ételismerő, aki valami különösen
izes falatot lát, és kegyelemben ezekkel a szavakkal bocsátotta el hü
miniszterét:

– Ezt az asszonyt látnom kell. És ha szép, hát annál jobb.


IV.

Imogén grófné belépett a királyhoz és mosolygott.

– Szép, mint az Ezeregyéj – szólt magában a király – szebb, mint közülök
a legszebb; szebb, mint mind az ezeregy éj együtt. A betegnyakunak,
szerencséjére, igaza volt. Olyan szép, mint a mennyország, amelyet
Pallanzában láttam egyszer, holdfényes éjjelen, huszonöt esztendős
koromban. Szép, mint az elveszett paradicsom; szép, mint a
legabszolutabb királyság; szép, mint az ördögök menyasszonya. Olyan
szép, mint az ifjuság! De a mosolygása, az még nála is szebb!

Egyszeriben megértette az asszonynak minden vakmerőségét.

De Rodomont király harminchárom évig járt iskolába s nem hiába látogatta
a nők akadémiáját.

Szigoruan kérdezte:

– Szép asszony, micsoda urad van neked?

– Jó uram – felelt az asszony és mosolygott.

– Haszontalan urad van. Férfi az, aki elfogad egy asszonytól ilyen
áldozatot?! Férfi az, aki, hogy megmentse a bőrét, otthagyja a feleségét
a halálveszedelemben?! Férfi az, aki a maga életéért a kedvese életét
kivánja cserébe?! Pocsék urad van!

– Nem. Sire. Az én jó uram erre nem is gondolt. Eszébe se jutott, hogy
az életemet féltse. Tudta, hogy nem hagy életveszedelemben. Tudta, hogy
te asszonyt soha se fogsz kivégeztetni. Tudta, hogy ha valaha asszonyt
öltél, az öleléseddel fojtottad meg, vagy megrepesztetted a szivét,
amikor elhagytad… de a vérpadra nem vitetted.

– Hizelegsz, szép asszony; ki akarsz játszani. De nem fogsz kijátszani;
vigyázni szoktam arra, ami a hatalmamba került. És ha váratlanul
madárkát fogtam, nem vagyok olyan bolond, hogy szabadon ereszszem. Valld
meg, hogy füllentettél: ezt a csinos bókot nem az urad bocsátotta
rendelkezésedre védőfegyverül; magad eszelted ki, hogy bolonddá tégy,
hogy rászedj.

– Az uram is tudja, hogy gáláns ember vagy. Király és lovag: nem
zsebrák, nem haramiavezér.

– Ej, ej, milyen vakon bizik a lovagiasságomban vagy nem tudom miféle
erényeimben az az ember, aki le akart lökni a trónomról.

– Károsnak tarthatja az uralkodásodat, gyülölhet is… mit tudom én, miért
ellenséged?! De az ellenséged se tagadhatja le, hogy ur vagy. Minden
gyerek tudja, hogy amióta élsz, az asszonyokhoz virággal szoktál
közeledni, nem bilincscsel vagy kötéllel; minden gyerek tudja, hogy nem
az az ember vagy, aki képes volna egy asszonyt lemészároltatni. Nem,
Sire. Hogy te engem hóhér és pribékek kezére adhatnál, erre az én uram
még csak nem is gondolt.

– Ej, ej, de arra csak gondolt, hogy ha a hatalmamba kerülsz, alighanem
kedvem támad: élni a hatalmammal?! Hogy csunyán visszaélhetek ezzel a
hatalmammal?! Hogy ha igy megcsufoltok és borsot törtök az orrom alá,
megharagudhatom és boszut állhatok rajtad, ugy ahogy asszonyokon szoktam
boszut állani?!

– Igen. Erre már gondolt.

– Erre már gondolt, és mégis megszökött?! No hát szép urad van!
Gratulálok hozzá! Egy férfi inkább százszor hal meg, mint hogy akár csak
a kedvesét is kitegye ennek a veszélynek. És még hozzá, nem is csak a
kedvesét, hanem a feleségét! Mit is mondok?! Egy férfi inkább
felnégyelteti, kerékbe töreti, megnyuzatja magát, semhogy mindent meg ne
tegyen, csak hogy elhárithassa az ilyen veszedelmet. És ez maga dönti
bele a rá nézve megszégyenitő veszedelembe az esküdt feleségét Imogén
grófnét, azt a szép asszonyt, akit szeret! Pocsék ember, ha mondom.
Megérdemli, hogy semmi kimélettel ne legyek iránta. És hogy őszinte
legyek, megvallom, hogy akármi járhat a fejemben, a mikor szép
asszonyokat látok, csak éppen a kimélet nem!… Ha nincs kedvedre grófné,
hogy ragaszkodom ahhoz, amire jogot adtatok, csak magadra vethetsz;
tudhattad előre, hogy ha majd megjelensz előttem, ezzel a szépséggel… a
teremburáját!… nem az imádságot juttatod az eszembe!

– Várj csak, Sire. Nem hallgattad meg végig, amit a kérdésedre felelni
akartam. Azt akartam felelni, hogy erre már, igen, gondolt az uram;
nagyon is sokat gondolt rá, tuságos sokat. Sőt eleinte szóról-szóra ugy
pattogott, ahogy most te beszélsz. És nem is képzeled, hogy a halálos
veszedelemben milyen sok időbe került, amig meg tudtam győzni. De
megnyugtattam.

– Megnyugtattad? Ne mondd! És megnyugodott?

– Igen, megnyugodott.

És mivel nyugtattad meg, ha szabad kérdeznem? Mondd el kérlek. Erre már
igazán kiváncsi vagyok.

– Azt mondtam neki: „Nevetséges! A király már nem fiatal ember; a király
már ötvenhét éves.“

– Ezt mondtad neki? De, menydörgettét, ha nem is vagyok fiatal ember, ha
ide s tova ötvenhét éves leszek is, azért még nem vagyok öreg!… és ha
öreg volnék is: öreg ember nem vén ember!… Mennydörgettét,
mennydörgettét, mennydörgettét!

– Ő is ezt mondta. De én azt feleltem neki: „Ohó, ez igen nagy
különbség! Ha a király fiatal ember volna, harminc esztendős, mint te…
akkor kétségbe kellene esni, akkor beszélni se lehetne a dologról, akkor
mind a kettőnknek meg kellene halnunk, de lehetetlen volna belerohanni a
veszedelembe.“

– Ezt felelted neki? Érdekes! És aztán hogy folytattad? Mondhatom, égek
a vágytól hallani, hogy micsoda eszmemenettel győzted meg az urad.

– Igy folytattam: „Mert az csakugyan borzasztó volna, ha abban a
veszedelemben forognék, hogy a király… vagy valaki, akinek a hatalmában
vagyok… mondjuk: egy harminc esztendős fiatal ember… elhárithatatlan
kényszert alkalmazva… az erőszakos ölelésével… elgyötrő, de végül
agyongyöngitő ölelésével… utóljára is rábirhatna az odaengedésre vagy
éppen a szerelemre!… mert a szerető asszony is csak asszony, végre is
csak asszony… Hát ez, igen borzasztó, szörnyü, rettenetes volna;
rágondolni is irtózat!… De ennek a borzasztó veszedelemnek én magam se
tenném ki magamat; inkább meghalnék. Én nem türném el, hogy akár
akaratom ellenére, akár a beleegyezésemmel is… mondjuk: felhasználva az
ijedtségemet… kitégy ennek a veszedelemnek: leköpnélek, ha megtennéd!…
Ha rám parancsolnál, hogy mentsem meg az életedet, nekirohanva ennek a
rémes kockázatnak – akkor se tenném meg, csak megundorodnám tőled és
leköpnélek. Csakhogy erről szó sincs. A király már nem fiatal ember;
ötvenhét éves; nincs veszedelem.“

– Élesen különbözteted meg a dolgokat, de nem eléggé. Folytasd. Ugy
képzelem, az uradat ez a megkülönböztetés még nem elégitette ki.

– Nem. De aztán megmagyaráztam neki. „A királylyal szemben nem forgok
ilyen veszedelemben; a királylyal szemben nem forgok semmiféle
veszedelemben. A király nem fog bántani engem; nem is bánthat. Mert a
király az erőszakos ölelésével csak beszennyezni tudna engem és
maga-magát is beszennyezné. A király ezt nem fogja tenni. Soha. E felől
nyugodt vagyok. Ez lehetetlen.“

– No, ezt rosszul magyaráztad meg neki. Mert akármilyen finom a
megkülönböztetésed, én ezt nem méltatom. Ha lehetetlennek tartod, hogy
szerelemre birjalak, jól van; én megelégszem azzal is, hogy ölelni
foglak. Engem nem kétszerkettőzöl ki asszonyi furfanggal; én nem engedem
a jussomat. Ti engem megcsaltok, lóvá tesztek, kisemmiztek; helyes. De
nekem jogom van a megtorláshoz és módom is van benne, hogy a
megcsufolásért erőszakkal fizessek, mert a hatalmamban vagy. Eszem
ágában sincs lemondani erről a megtorlásról; a boszu mindig édes, de
ennél édesebb boszut nem képzelek. Mi jut eszedbe?! Királyi falat van
előttem. Egy gyönyörü asszony… egy rendkivüli asszony, aki minden
vakmerőségre kész a férfiért… egy szerető szivü, bátor asszony, aki
mindennel számot vetett és akármit beszél most, még az életét is
megkockáztatta, hogy megmenthesse az urát. Igazán királyi falat. Ilyet
még nem izleltem. Ne áltasd magadat. Ezt a királyi falatot nem fogod
hizelgéssel elravaszkodni előlem, mint a róka a sajtot a holló szája
elől.

– Meg foglak győzni téged is, mint meggyőztem az uramat.

– No ezt szeretném látni.

– Meg foglak győzni. Mit kivánsz bennem? A vakmerő kis nőstény-párducot,
az ugynevezett rendkivüli asszonyt? Vagy a szép teremtést? Mondjuk: mind
a kettőt. Nos hát, mind a kettőről le fogsz mondani. Mert az egyiken
nincs hatalmad, a másikat pedig nem érdemes kivánnod. Mi izgat? A
lelkem? Vagy a hogy mondod: a rendkivüliségem? De, édes jó uram, a nők
lelkét csak ugy lehet rabságba ejteni, ha előbb teljes szabadságot adsz
neki. Ezt erőszakkal nem teheted a magadévá; a lelkemet igy nem lehet
meghóditanod…

– Megelégszem a szép teremtéssel. A legédesebb boszuállást szerzem meg
magamnak; keresztül taposok az uradon; megbüntetlek azért, hogy
lesajnáltál; eszközévé teszlek uri gyönyörüségemnek; és ami mindezeknél
többet ér: egy édes pillanatot találok karjaidban. Ez nekem elég.

– Hát ezt nem érdemes kivánnod. Mondom, hogy szerencsémre, nem vagy
fiatal; sehogy se lehet hatalmad rajtam. Egy márványszobrot találnál
bennem, a ki dermesztő hidegséggel viseli el, hogy beszennyezed és
megrontja az örömödet azzal, hogy szemedbe hányja az utálatát. Ez nem
volna elégtétel és az ilyen megmérgezett öröm csak egy vadállatot
elégíthet ki. De te nem vagy vadállat. Te valaki vagy, akit magadért
szerettek a nők. Hogy egygyel több vagy egygyel kevesebb szép
teremtésnek a képét helyezed-e el emlékezésednek a sirboltjába, az már
neked mindegy. És a pillanatban, esküszöm, nem volna örömöd; a hitvány
izgalmon kivül, amelyet akármelyik nő karjában megtalálhatsz, inkább
csak: keserüséged és önutálatod. Utóbb nem bocsátanád meg magadnak, hogy
lehetővé tetted, undorommal megaláznom benned a királyt és a férfit;
utóbb, lelkifurdalást éreznél, szégyenkeznél bensődben, hogy elég
gyalázatos voltál bemocskolni valami istenit, amin nem volt hatalmad.

– Szép asszony, rendkivüli asszony, rendkivül vakmerő vagy!

– Mit veszíthetek? Csak nyerhetek, ha sikerül benned felébresztenem a
minden indulattól ment, józan gondolkodót, a büszke embert, a nemes
urat, a királyt, az államférfit.

– No hallod! Mi köze ehhez a politikának?

– Mindjárt megmondom. De hogy mondhassam, előbb felelj arra a
kérdésemre: forgattad-e a történelem lapjait?

– Nem vagyok tudós. Azért tartok tudósokat, hogy forgassák azok
helyettem.

– Akkor kérdezd meg őket: tudnak-e olyan esetet, amilyen az enyém?
Olvastak-e a világtörténelemben olyan asszonyról, aki mindent, az életét
is kész volt feláldozni, csakhogy megmentse a férjét.

– Tudósaim azt fogják mondani, hogy a világtörténelemben mindenre van
példa.

– Csakugyan van egy ilyen példa. A Lady Nilhisdale esete. Hogy egészen
őszinte legyek, nekem is ez adta az eszmét.

– No nézd, a világtörténelmi példák!

– Az ember sok okulást meríthet belőlük. Elég az hozzá, engem a Lady
Nilhisdale példája bátorított fel és igazam volt.

– Bizonyos vagy benne?

– Egészen bizonyos. Neki kisebb emberrel volt dolga, mint nekem és mégis
sikerült meggyőznie a királyt. Mert ez is államférfi volt; ha nem is
olyan messzire látó, mint te.

– Hogyan? Hát ez a te királyod eleresztette a megfogott madárkát?

– Mintha meg se fogta volna. Azt mondta neki „Szállj tova, szállj
szaporán!“

– A szamár!

– Ne mondd, mert te is ezt fogod tenni.

– És miért tenném ezt?

– Mert elcsititod magadban a kicsinyes boszuállás ingerét…

– Meg minden ingert?

– Meg minden olyan kivánságot, amelynek a kielégítése megalázna önmagad
előtt… és nem hallgatsz, csak az államférfi, a benned lakó bölcs ember
szavára.

– Már képzelem, hogy mit javasol ez az államférfi.

– Az államférfi igy szól: „Egy asszony, aki mindent, még az életét is
kész feláldozni, csakhogy megmentse a férjét! De hiszen ilyen asszonyok
kellenek nekem! Hogy példaként ragyogjanak a többiek előtt; hogy erős
katonákat szüljenek országomnak; hogy megszilárdítsák a család
tekintélyét. Az ilyen asszonyokat nem bántani kell, hanem dicsőíteni; az
ilyen asszonyok nevét aranybetükkel kell feljegyezni a világtörténetbe
és tanítani kell az iskolákban. Hálátlan legyek egy ilyen asszonynyal
szemben, akinek ritka, nagyon ritka esete uralkodásomat hiressé fogja
tenni!? Nem. Legyőzöm magamban az emberi gyarlóságot, nagylelkü leszek;
utjára bocsátom. Jutalmamat pedig a történelem adja meg, a a „lovagias“
jelzővel.“

– Szóval azt kellene mondanom: „Jó asszony, ég veled! Siess, a hajó
nemsokára indul és férjed epedve vár, ott tul a tengeren“?!

– Te mondád.

Rodomont király elgondolkozott.

Kissé hosszasan tünődött, de végre igy szólalt meg:

– Hát eredj. Sajnálom, hogy már nem vagyok harminc esztendős.
Királynémmá tennélek.


V.

Négy év multán Rodomont király, egy idegen ország vidám fővárosában, a
hispániai követ házánál egy gyönyörü asszonyt pillantott meg, akit ott
Rupertus grófnénak neveztek.

A király nem győzte meresztgetni a szemét.

– De hisz ez Imogén! Az én Imogénem! – álmélkodott magában.

Megtudta, hogy Rupertus gróf özvegy asszonyt vett el feleségül és ennek
az özvegyasszonynak az első férje bizonyos Raimondi gróf volt, aki három
évvel ezelőtt leesett a lóról és kitörte a nyakát.

– Nevetnem kell – szólt magában a király – ha meggondolom, hogy engem a
történelem „az előrelátó“-nak fog nevezni!…

Nem szalaszthatta el a szerencsét, hogy néhány szót váltson a régi
ismerőssel és meggyőződött róla, hogy Imogén szebb, mint valaha.

– Szép asszony, – szólt – bizonyára én is tévedtem, mert nagyon bölcs
akartam lenni és ez a Raimondi, aki nemcsak hogy kisíklott a körmeim
közül, de alaposan meg is tréfált, méltán kinevethetett. De a te
tévedésed még nagyobb. Mert te mindent, még az életedet is kész voltál
feláldozni ezért a Raimondiért. Ugyan mondd, érdemes volt-e annyira
erőlködnöd, hogy megmenthesd az életét?!… és megkockáztatnod… de hiszen
tudod! Ha szépen lefejeztetem Raimondit, egy évvel hamarább mentél volna
férjhez Rupertus grófhoz… az ifju Rupertus grófhoz, hogyha nem
csalódom?!…

– Akkor Raimondi volt az emberem, Sire.




A PAZARLÓ ASSZONY.


I.

Nagyszakállu Rodomont császárnak volt egy kancellárja, aki sehogysem
akart megbukni; valami Lanzendorf gróf. Mig az elődei alig jöttek, már
is mentek, nyilván kénytelenségből: ez a Lanzendorf gróf ott vénült meg
a trón előszobájában. Az ország fiataljai, akik abban nőttek fel, hogy –
talán öröktől fogva – mindent Lanzendorf gróf intéz, el se tudták
képzelni, micsoda világ lesz az, a mikor nem Lanzendorf gróf fogja
ellátni az államügyeket.

De az idősebbek már alig várták ezt az uj világot.

Sokan kivánkoztak a helyébe és még többen voltak, akik reményeik
megvalósulását a kormányváltozástól várták. Ezek az epekedők és
álmodozók nem érték be a sóvárgással és a levegő-várak épitgetésével;
minden kis és nagy követ megmozgattak a végből, hogy Lanzendorf gróf
végre-valahára otthagyja a helyét. De legügyesebb ármánykodásuk és
legkitartóbb erőlködésük is hiábavalónak bizonyult. A nagyszakállu
császár, aki különben készségesen, sőt szivesen mutatkozott hálátlannak,
ha egyik vagy másik szolgájára nem volt többé szüksége, épp olyan
rendithetetlenül ragaszkodott Lanzendorf grófhoz, mint amilyen könnyedén
kergette el régebben öreg kancellárjának számtalan elődjét.

Hogy miért ragaszkodott a császár ilyen szivósan ehhez az egy hivéhez,
akkor derült ki, a mikor az elégedetlenek elsütötték a legnagyobb ágyut
s rábirták Ghibellin grófot, a birodalmi seregek fővezérét, hogy legyen
szószólójuk.

Ghibellin gróf nagy tekintélynek örvendett. Gyermekkorában a császárnak
az a pajtása volt, aki a legjobb képpel viselte el a biborban született
ifjutól kapott pofonokat. Később számtalan csatában verték meg és
valamennyi csatavesztését ki tudta aknázni arra a célra, hogy fölfelé
bukjék; soha, a legcsekélyebb csatavesztés fölhasználását se mulasztotta
el. Végül annyi vereséget gyüjtött össze szép koszoruba, hogy kiküzdötte
magának a „legtapasztaltabb bajvivó“ nevet s fölvergődött a leghiresebb
stratégák közé, mert gyakrabban bizonyitotta be, mint bárki más, hogy az
elmélet neki ad igazat, s hogy haditetteinek csodálatos balsikere
voltaképpen csupa erkölcsi diadal, amelyek diszes sora csakis az ő
csodálatos hadi tudományával volt kivivható.

Erre a tekintélyre támaszkodva, Ghibellin gróf egészen szabadon beszélt
a császárral.

– Mindent jól megfontolva, – szólt, – arra a meggyőződésre jutottam,
hogy ezt a Lanzendorfot el kellene csapni. Ő meg az emberei már régen
jóllakhattak. Ideje, hogy végre másokra kerüljön a sor. A kormányzásban
az ilyen váltógazdaság éppen olyan szükséges, mint maga a kormányzás.
Egyre többen vannak, akik türelmetlenül várják, hogy jóllakhassanak, s
ha még sokáig nem elégited ki őket, nem állok jót róla, hogy az
általános elégedetlenség nem tör-e ki olyan forrongásban, amely már
nemcsak Lanzendorfot, hanem császári felségedet is meg fogja támadni. A
bölcseség azt javallja… nem, azt parancsolja: hogy a jóllakottak immár
vonuljanak félre és tömd be a száját azoknak, akik joggal hangoztatják,
hogy egyszer már ők is jól akarnak lakni.

Hanem a császár igy felelt:

– Ha én ostoba ember volnék, azt felelném neked, hogy: azért tartom meg
Lanzendorfot, mert okos ember, derék ember és önzetlenül dolgozik értem,
meg az országért. Ez tudniillik igaz. Tisztább feje van, mint nektek;
négyszemközt szólva, birodalmamban ő az egyetlen, akiről bizonyosan
tudom, hogy becsületes ember; és senki se tagadhatja, hogy nagyon sokat
tett császárotok és az ország javára, sőt folyton csak ebben fáradozik…
amit én bizony az ő helyében nem tennék meg… nem is értem, hogy miért
teszi? – a mikor semmire és senkire sincs rászorulva. De én nem vagyok
ostoba ember, hát nem igy beszélek veled. Hiába is beszélnék veled igy,
mert ti arra, hogy Lanzendorf gróf eszes, derék és önzetlen, ugy sem
adtok semmit. Fütyültök minden ilyen jó tulajdonságára… a te embereid
csak jól akarnak lakni és egyébbel nem törődnek. És van még egy másik
okom is, a miért nem beszélek igy. Tudniillik igaz, hogy Lanzendorf
eszes, derék és önzetlen, de nem igaz, hogy ezért tartom meg. Ettől még
szivesen elejteném… alkalomadtán, szükség esetén… a hála az ostobák és
gyöngék erénye. A legnyugodtabban, hidegvérrel, minden habozás nélkül
elcsapnám, ha találkoznék valaki, akitől nagyobb hasznot várhatok, mint
tőle. De ilyen ember egyelőre nincsen. Mondok neked valamit, fiam, amit
te is meg fogsz érteni, azok is, akik hozzám küldtek. Ennek a
Lanzendorfnak van egy kitünő tulajdonsága. Nem az, hogy eszes, derék és
önzetlen, hanem az, hogy nagyon gazdag, rendkivül gazdag. Jól mondod,
nemcsak ő nem éhes, már az emberei is jóllaktak. Róla bizonyos vagyok,
hogy sohase fog meglopni; azokról, akik a helyébe kivánkoznak, nem
vagyok bizonyos. Nála mindig találni fogok egy kis pénzmagot, mert neki
semmi se kell, s az embereinek se kell sok, ezek is jóllaktak. Ellenben,
ha mások kerülnének az ő és emberei helyébe, az uj alakok legelőször is
csak jóllakni igyekeznének s olyan mohón falnának, hogy nekem semmi se
maradna, évekig, talán életem végéig. Már pedig fölérheted észszel, hogy
ez mindennél fontosabb dolog, kivált a mai világban, a mikor egyre
drágább az élet s a mikor egy szegény császár oly nehezen tud megélni a
fizetéséből! Hát csak eredj vissza s mondd meg azoknak, akik küldtek,
hogy tőlem éhen halhatnak, hogy nekem éppen a jóllakott ember kell, hogy
Lanzendorf egyelőre pótolhatatlan, mert gazdagabb, mint azok, akik ki
akarják túrni a helyéből, és hogy akármilyen eszes, derék és önzetlen
ember ez a Lanzendorf, azért még se fogom elcsapni!… mindaddig, amig
komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!


II.

Lanzendorf gróf életének hatvanadik évéig hozzáférhetetlen és
kifogástalan volt.

Ekkor azonban menthetetlen ostobaságot követett el. Csak egyet. De az
ilyen ostobaságból egyetlenegy is tökéletesen elég.

Eszébe jutott ugyanis, hogy mégis csak jó volna, ha örökös maradna
utána.

Mikor az ember elérkezik a hatvanadik évéhez, akárhogyan élt,
föltétlenül megbánja, hogy a kétféle életmód közül nem a másikat
választotta.

Megbánja, ha megházasodott; s megbánja, ha agglegény maradt.

Lanzendorf gróf is megbánta, hogy nem alapitott családot, még huszonöt
vagy harminc éves korában.

Egyet gondolt és hatvan esztendős ember létére feleségül vett egy igen
jó házból való, igen jól nevelt és igen szép kisasszonyt, aki mindössze
husz esztendős volt: valami Demonassa grófnőt.

Alighanem ugy gondolkozott, hogy:

– Ha már bolondot cselekszem, legalább kimulatom magam.

Természetes, hogy Demonassa grófnő szegény volt, mint a templom egere.
Finom, illedelmes, templomjáró egérke volt, de szegény. A báli ruháján
kivül nem vitt magával más hozományt a Lanzendorf gróf házához, csak
huszonnégy darab csipkezsebkendőt, abból a fajtából valót, amelyet külön
arra a célra készitenek, hogy az öreg férjek feleségei rendre
elajándékozhassák ifju udvarlóiknak.

Az is természetes, hogy Demonassa grófnő nem azért ment férjhez
Lanzendorf grófhoz, aki éppen háromszor annyi idős volt, mint ő, hogy
otthon ülljön s miután örökössel örvendeztette meg Lanzendorf grófot,
azután csak a rokkát pörgesse.

Azért ment férjhez a különben elég kellemes viselkedésü és elaggottnak
éppen nem látszó öreg emberhez, hogy kiélvezhesse ennek a gazdagságát.
Hogy élhesse világát és kedvére szórakozhassék, mint a fiatal nők
szokták.

Azt akarta, hogy ott lehessen azokon a fényes ünnepélyeken, ahová a
szegény nők nem juthatnak el, még akkor se, ha véletlenül
grófkisasszonyoknak születtek. Mulatni akart: szép ruhában járni,
nevetgélni, táncolni. Ápolni és csodáltatni akarta a szépségét, feltünni
és hóditani; hallgatni a hizelgés zenéjét.

Vidám természetü volt, szerette a társaságot, csak a játékon, meg a
mulatságon járt az esze, fesztelen viselkedéshez szoktatták… egyébként,
legalább eleinte, nem gondolt semmi rosszra.

Csak ott akart lenni mindenütt, ahol szórakoznak, mindenütt, ahol
megcsodálhatják.

(És ha azok, akik megcsodálják, egyszersmind meg is kivánják, hát tehet
ő erről?!)

Annak persze, hogy az ifju Lanzendorf grófné kedvére mulathasson, nem
volt semmi akadálya. Lanzendorf grófnak volt pénze, mint a köles és
Lanzendorf gróf nem bánta, ha a fiatal asszony ünnepelteti magát; hiszen
azért fiatal, hogy örüljön ennek.

Hanem Lanzendorf gróf immár nem volt hibátlan. És ha nem volt hibátlan,
nem maradhatott hozzáférhetetlen. Ha pedig nem volt hozzáférhetetlen,
nem maradhatott kifogástalan sem.

És Ghibellin gróf, akit az elégedetlenek egyre tüzeltek, ugy látta, hogy
elérkezett az az idő, a mikor ujra ráléphet a cselekvés terére.

Mindenekelőtt magához Lanzendorf grófhoz fordult:

– Tudod, – szólt neki, – hogy én vagyok a legjobb, az egyetlen barátod.
Azt is tudod, hogy mint öreg katona, a világért se szólnék… inkább
leharapnám a nyelvem… és ha szólok, csak a te javadért teszem… a
barátságunk követeli meg, hogy illetlenül nyilt és őszinte legyek. Hát
figyelmeztetlek barátom, hogy tulságosan sokat foglalkozol az
államügyekkel. A mig te, öreg ember lévén, nyakig bele temetkezel az
államügyekbe, az asszonyka szórakozik, hm, hm. Ne feledd el, barátom,
hogy te öreg ember vagy és a nőcske ifju, nagyon ifju, hm, hm. A nőcske
igen jókedvü; fesztelen viselkedésü és mulatni vágyó; tulságosan kedves,
tulságosan szép és tulságosan sok fiatalember zümmög körülötte, hm, hm.
Isten látja a lelkemet, hogy ezzel semmit se akarok mondani. Nem tudok
róla semmi rosszat; esküszöm, hogy semmit se tudok. Ha tudnék, akkor se
mondanám meg, inkább leharapnám a nyelvemet, mint vén katonához illik.
De figyelmeztetlek, hogy ha netalán mégis kutya volna a kertben, te vagy
az, aki ezt a legutóljára tudnád meg. Sőt, ha ilyen tulságosan sokat
foglalkozol az államügyekkel és a polgárok érdekében, akik ezt nem
érdemlik tőled, többet fáradozol, mint kellene, elannyira, hogy se
látsz, se hallasz, hát akkor bizony sohase is fogsz megtudni semmit,
akárhány kutya lesz is a kertben. A minthogy azt se tudod például, amit
az egész világ tud, hm, hm. Hogy mit tud az egész világ? Azt, hogy
ötvenezer tallért adtál az asszonykának ruhaszámláinak a kifizetésére s
az asszonyka ezen a pénzen uj ruhákat vásárolt, régi számláit nem
fizette ki, vagy mondjuk: kifizette, de adós maradt azzal, amit ujonnan
vásárolt, ugy, hogy az adóssága most is csak annyi, mint ennekelőtte.
Azért, mint igaz barátod, azt ajánlom neked, hogy foglalkozzál
kevesebbet az államügyekkel, söpörj inkább a tulajdon házad előtt. A
legjobb volna, ha egyáltalán nem foglalkoznál többé az államügyekkel;
rábizhatnád ezt már a fiatalabb erőkre.

Lanzendorf gróf ránézett hű cimborájára és igy felelt neki:

– Hát hogy a feleségem pazarló természetü, ez igaz. Csakugyan nem tudtam
róla, hogy uj adósságot csinált, vagy hogy a régit nem fizette ki, és
bizony rosszul tette a feleségem, hogy ezt elhallgatta előttem. De e
miatt ne fájjon a fejed és ne fájjon senkinek a feje. Majd kifizetem az
uj adósságot is. Hála Istennek, van miből; jut is, marad is. Ki költsön
szép ruhára, ha nem ő?! Gazdag ember felesége és fiatal; költhet rá,
mert módja is van benne, kedve is van hozzá. Ez csak az én dolgom. Ami
pedig a többit illeti, hát ez se tartozik rátok. Én azért vettem
feleségül, hogy örököst adjon nekem. Részem volt ebben az örömben és
hálás vagyok érte. Hogy én öreg vagyok, ő pedig fiatal, ez csakugyan
hiba; de az én hibám, nem az övé és az én hibámért nem büntethetem őt
azzal, hogy a magánosságba kényszeritsem, hogy fogságban tartsam. Miért
ne járhatna társaságba, bálokba, ünnepélyekre, ahová elmenni kedve
tartja?! Hadd szórakozzék! A szórakozásban még nincsen semmi rossz. Hogy
jókedvü? Örülök rajta! Szemrehányást kellene tennem magamnak, ha szomoru
volna. Hogy akkor is vágyódik a mulatságra, a mikor engem dolog tart
elfoglalva? – nem botránkozom meg rajta. Neki nincs elfoglaltsága és ha
sokféle mulatság érdekli, ez korának természetes, szerencsés kiváltsága.
Azon se csodálkozom, ha mások is szépnek találják, nemcsak én magam; nem
tehet róla, ha másoknak is tetszik, s azt nem foghatod rá, hogy
vadászsza ezt a tetszést… ha ráfognád, akkor se hinném el, mert: nincs
szüksége erre. Rosszat pedig… azt mondod, sőt meg is esküszöl rá…
rosszat te se tudsz róla. Akkor Hát mit akarsz? Ha semmi rosszat nem
mondhatsz róla, a legcsekélyebb rosszat se… akkor ugy találom, egy
kicsit elsietted a figyelmeztetést. És tökéletesen elég volna ennyit
felelnem neked. De tudod mit?!… hogy ne legyek kénytelen még egyszer
értekezni erről a tárgyról, többet mondok neked. Persze, ezt csak neked
mondom, a legjobb, az egyetlen barátomnak, aki inkább leharapná a
nyelvét, semhogy elárulna, a mikor mély titoktartás pecsétje alatt neki,
egyedül neki megvallom a legmélyebben rejtegetett gondolataimat, a
végből, hogy ő ezt a bizalmasságot megőrizze és magával vigye a sirba.
Másnak a világért sem mondanám el, a saját jól felfogott érdekemben,
mert más valaki kiszalaszthatná a száján… s ha ez a dolog eljutna az
asszony fülébe, ez nagyon veszedelmes lehetne rám nézve. De neked, a
legjobb, az egyetlen barátomnak elmondom. Hát tudd meg, kedves, egyetlen
barátom, hogy én alattomban, mély titokban, igazat adok azoknak, akik
ugy gondolkoznak, hogy ha egy hatvan esztendős ember husz éves leányt
vesz feleségül, ezzel olyan rettenetes hibát követ el, amely megfosztja
attól a természetes jogától, hogy szigoru biró lehessen. Azért, ha
később… netalán… Isten őrizzen meg… mégis csak megtudnál valamit:
egészen fölösleges, hogy engem felvilágosits. Ezzel csak teljesen haszon
nélkül való szenvedést okoznál nekem, a barátodnak, mert én még ebben a
legrosszabb esetben is menthetőnek találnám az asszonyt s azt hiszem…
nem tudom, de azt hiszem… hogy megbocsátanék neki. Elmondtam ezt neked,
titoktartást kérve, de leplezetlen őszinteséggel, hogy megkiméljelek
minden baráti aggodalomtól; és most kérlek, ne fáradozzál tovább ebben a
dologban, mert az államügyeket, a meddig a császár is ugy akarja, nem
szándékozom másokra bizni… majd csak elvégzem magam!

Ghibellin gróf nagyot nézett, s aztán biztositván a kancellárt, hogy a
titok nála el van temetve, sietett elujságolni ezt a szörnyüséget az
egész udvarnak.

– Ez a szégyenletes türelmesség, – szólt, mihelyt a császár elé jutott,
– a legnagyobb erkölcstelenség a világon. Nem tarthatod tovább ezt az
erkölcstelen embert.

A császár gyönyörködve fürösztötte a kezét szép, hosszu, puha, selymes
szakállában.

– Mondtam már neked, – felelt nevetve, – hogy nem azért tartom, mert
erkölcstelen, hanem azért mert gazdag. Bánom is én, hogy erkölcstelen!
Én csak azzal törődöm, hogy ez az egy, ez nem lop. Hát csak mondd meg
azoknak, akik minduntalan hozzám küldözgetnek, hogy Lanzendorfot nem
fogom elcsapni mindaddig, a mig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!


III.

Gondoskodtak róla, hogy Demonassa mindent megtudjon. Azt is, hogy mit
mondott a kancellár; azt is, hogy az udvar miképpen itélte meg ezt a
természetellenes türelmetlenséget.

A hirhordók ugy okoskodtak, hogy ez a kis fölvilágositás semmi esetre se
fog ártani. Ha nem is buktatja meg a kancellárt, csak buzdithatja a
fiatal asszonyt.

Igy legalább Lanzendorf semmi szin alatt se fogja kikerülni azt a
sorsot, amelyet megérdemel. Minden bizonynyal hamarabb fog bünhődni,
mintha az asszonyt semmi se bátoritja.

És – ki tudja?! – egy kis botrány könnyen megbuktathatja a hatalmához
konokul ragaszkodó kancellárt.

Csakhogy Demonassának, – akinek kedvére volt, hogy az ország második
asszonyaként ünnepelték, – a hir hallatára az jutott eszébe, hogy:

– Ezek ki akarnak túrni bennünket a helyünkből!

Demonassa éppen azon a ponton volt, hogy valami bolondot cselekedjék.

– Csak azért se!… – szólt magában. – Ezt az örömet nem szerzem meg
nekik!… És ha belehalok is, akkor se szerzem meg nekik ezt az örömet!…
És ha szétveti is őket a düh és ha megölne is a sóvárgás, még akkor se!…

Egy szép, fiatal, ünnepelt asszony, ha arról van szó, hogy
meggyötörhesse az irigyeit, akik a bukását lesik, mindenre képes, még a
legnagyobb önfeláldozásra is.

Demonassa legalább képes volt minden lemondásra. Olyan görcsösen
ragaszkodott az erényéhez, hogy az udvart előbb gondolkozóba, utóbb
kétségbe ejtette. Még a kacérkodásról is letett. Még meg is komolyodott.

Történt azonban, hogy a császárnénál egy kereskedő jelent meg, aki egy
mesés ruhaszövetet kinált megvételre.

– Ez a legszebb ruhaszövet a világon – szólt. – Olyan szép, hogy csak
egy császárné viselheti. És olyan drága is.

– Mennyibe kerül? kérdezte a császárné.

A kalmár megmondta s a császárné elszörnyedt.

– Hja, lelkem, – szólt a császárné, – én nem vagyok olyan gazdag, hogy
ezt megvehessem! Hanem tudja mit? Menjen el Lanzendorf grófnéhoz, az
talán megveszi. Annak semmi se drága.

A kalmár nem értette meg, hogy ez csak rettenetes gúny volt.
Összecsomagolta a holmiját, megköszönte a jó tanácsot s elment a
kancellár feleségéhez.

És Demonassa nem tudott ellentállni a mesés ruhaszövetnek.

Valami csodálatos ruhát csináltatott belőle. Olyat, ami mindent
elhomályositott, ami eddig a világon történt… elhomályositotta mindazt,
ami volt, van és lesz… elhomályositotta magát a napot és a csillagokat
is… Legalább Demonassa ugy találta.

És szegény! – ebben a ruhában jelent meg az udvari bálon!

A császárné fuldoklott.

– Most már elég volt! – kiáltott rá másnap a császárra. – Most már
repüljön ez a szemét! Most már repüljön ez a cafat!

Hörögni kezdett; attól kellett tartani, hogy meghal.

Rodomont megértette ezt a némának teljességgel nem mondható fájdalmat.

A császárné tizennyolc éves korában is csunya volt, de most már öregedni
kezdett és erősen kopaszodott; Demonassának a szépsége pedig éppen most
virágzott ki a maga teljes pompájában.

A császár végigsimitotta hosszu, selymes szakállát, egy nagyot nyelt s
aztán igy szólt:

– Ez már sok!

És Lanzendorf repült.




HAT ÉV.


I.

Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra
között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.

A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek
dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:

– A király nevében parancsolom, nyissák föl!…

– Tyű, teringettét! – káromkodta el magát a lovag.

A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem
tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a
rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.

– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember
elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak
tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem
fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az
udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen
hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem
azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem
azért vannak derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az
afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire
akarják.

Odakünn másodszor is fölhangzott:

– A király parancsára!

– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. –
Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.

A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.

– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én
vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy
pár hétig nem láthatlak!

Ujra dörömbölés.

– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, –
betöretem az ajtót!

– Nincs rá szükség, – felelt a lovag. – Rendelkezésére állok.

Kinyitotta az ajtót; a tiszt és a katonák beléptek.

– Moncontour lovag, ön foglyom! – szólt a tiszt.

– Amint láthatja, nem ellenkezem, – felelt a lovag.

A tiszt bocsánatot kért a grófnétól, hogy őt is zavarnia kellett.

– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom
volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.

A grófné csak azt kérdezte tőle:

– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a
lovagtól!

– Egyetlenegy percet adhatok a grófnénak, – felelt a tiszt.

Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a katonák előtt, hosszan,
amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.

– Sebaj! – biztatta kedvesét a lovag és csókot intett neki.

Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a
grófné sápadozott:

– A viszontlátásra!

Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott
volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:

– Hová visznek?

A tiszt ridegen felelt:

– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a
kötelességemet teljesitsem.

Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek
semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.

A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné
levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról,
mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha
bálba vagy csatába vitték volna.

Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe
értek, ujra megszólalt:

– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem
öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.

Mintha egy süketnémának szólt volna.

– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön
engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy,
független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal
feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is
álmodja, hogy megcsaltam, azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja
sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a
lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes
lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a
feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom,
hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot,
hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam
mondani.

– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom
önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért
se hazudik.

Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége,
amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már
más!

– Sebaj! – szólt magában a lovag.

Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt,
hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.


II.

Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami
tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta.
Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.

És ez még csak a kisebbik baj volt.

Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy
titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott,
esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett
tudódnia.

Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy
megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit
szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai
határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál
fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és
féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem
hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai
levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul
de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.

Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba,
Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal,
hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.

– Megengedték, hogy találkozhassunk? – álmélkodott a lovag.

– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak
elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam
utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is
megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet,
hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.

– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn.
– Nem tudna semmit?!…

A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve
róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a
feleségét.

Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü
asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan
meghatottságot érzett, amilyet még soha.

Az asszony a nyakába borult és azt mondta neki:

– Mindent tudok. Megbocsátok neked. Nagyon szeretlek.

– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé
elérzékenyedve.

Most tegezte életében először.

Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és
nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében.
Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal
volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta
fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen
félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre.
Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét…
amaz szeretőnek, ez feleségnek való.

De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben
a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.

Vigasztalni kezdte:

– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat
év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen
jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!

Őszintén gondolta.

– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton
arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!

– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy
éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a
cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést
megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. Olvashatok, irhatok; megkapom
a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet
tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol
nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre
se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk
később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat
év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek
néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az!
Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor
nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni,
mint ma gondolod…

Már féltéssel gondolt Choiseul de Meusere.

A kisirt szemü asszony kitalálta ezt a gondolatot s végre elmosolyodott.


III.

A lovag egészen őszintén beszélt; csak nem mondott el mindent.

Nem mondta el, hogy nagyon várja a grófnét.

De hiába várta.

Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem
tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást,
hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.

Erre már nem mondta a lovag, hogy:

– Sebaj!

De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le
a lábáról.

Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem tudja kikönyörögni, a grófné
módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése
van hozzá.

De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és
talált a munkában.

Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt
befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt;
gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És
boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a
felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.

És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira
belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha
sietnie kellene.

Néha nevetett magában:

– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a
világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs
egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az
ostobák!

Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza.
Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem
segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok
minden erőfeszitése.

A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem
mutathatták meg neki a gyermekét.

Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a
grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan
lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra
elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget,
ami előbb nem tünt föl neki. Az is csak most keltette föl a figyelmét,
hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról
elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban
szaporodtak.

Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán
kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a
rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette
oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles
megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára,
önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is
boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve,
egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek;
de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami
továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb
okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély
hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha
még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy
mindez kissé hamisan hangzik.

A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon
enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság
csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.

Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga
is meghüvösödött.

Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre
kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen
ritkán gondolt a szép grófnéra.

Nagy változás ment benne végbe ez alatt a hat esztendő alatt.

A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma
maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első
esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de
később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.

A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind
gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott
róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor
tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik
esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az
apjának.

A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és
hogy milyen lassan mulnak a napok.

Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az
órákat.

Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége
levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez
a hét soha se mulik el.


IV.

Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel
ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról,
orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.

Nem akarta megérteni, mi történt. Kábultan bámult az emberekre.

Hosszu idő telt bele, amig egészen magához tért.

Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha
mindannyiszor összefacsarták volna a szivét.

Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott
is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És
csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.

Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt,
futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket
vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra
nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és
ezt a valakit, – nem látta soha!

Azt mondta a kisirt szemü asszonynak:

– Nagyot vétettem ellened, de nagyon megbűnhödtem.




EGY KIS TÉVEDÉS.


I.

A közvádló felhozatta a foglyot az őrszobából, kiküldte az őröket, aztán
kockára vetve, hogy gyanuba keveri magát, elszámolva még azzal is, hogy
holnap már azon a helyen állhat, ahol most a fogoly áll, igy szólt az
irnokához:

– Raban polgártárs, kérem, hagyjon magamra ezzel az emberrel. De ne a
folyosóra menjen, hanem a benyilóba.

Raban polgártárs nagyott nézett, s tekintete nem titkolta el, hogy
nagyon meglepőnek találja a szokatlan kivánságot. De szó nélkül
engedelmeskedett.

A közvádló, miután meggyőződött róla, hogy Raban polgártárs jól behuzta
maga után a benyiló ajtaját, oda lépett a fogolyhoz, s ezzel a kérdéssel
támadta meg, halkan, szinte suttogó hangon:

– Szerencsétlen, mit tettél?

– Semmit – felelt a fogoly. – Valami borzasztó tévedés áldozata vagyok.

– Nagyon kevés időnk van, – suttogott a közvádló. – Rimánkodom neked,
beszélj velem egészen őszintén! Akármit tettél, mondj el mindent!
Elképzelheted, hogy csak azért akarom tudni a titkodat, mert akármibe
bonyolódtál bele és akármit cselekedtél: minden áron meg akarlak
menteni. Ne hagyj a sötétben. Tisztán kell látnom… mert csak igy
tudhatom, hogy mit tegyek, hogyan mentselek meg.

A fogoly a jobb, kezével olyan mozdulatot tett, amely világosan
kifejezte, hogy már letett minden reménységről.

– Hagyd el!… – szólt. – Nem tudok egyebet mondani. Fogalmam sincs róla,
miért hoztak ide. Csak valami borzasztó tévedés lehet…

– Az Isten áldjon meg, – esengett a közvádló – ne hidd, hogy a föld
leggonoszabb embere vagyok, s csak azért szólok hozzád a régi barátság
hangján, mert ki akarom csikarni a titkodat! Ne hidd, hogy tőrt vetek
eléd s csak azért akarlak vallomásra birni, hogy könnyebben végezhessek
veled! Értem, hogy senkiben sem bizol s minden szörnyüséget elképzelsz;
annyi mindent kellett megérned, oly sokszor kellett látnod, ami neked
iszonyatosnak tünik fel, hogy már semmiféle rémség nem lep meg:
hozzászoktál a borzalmakhoz. Értem, ha azt hiszed, hogy véreb lett
belőlem, de akárminek tartasz, esküszöm neked, hogy veled szemben ma is
a régi vagyok, a legjobb barátod, aki soha se felejti el, mennyi hálával
tartozik neked… A testvéred, ha akarod! Akard hát! Nézd, letérdelek
előtted és igy kérlek, higyj az eskümnek!… hidd el, hogy különb vagyok,
mint amilyennek a hir mond!… hidd el, hogy megmenteni akarlak, nem
elvesziteni!… és kérlek, könyörgök neked, légy őszinte!

– Nem tudok egyebet mondani. Csak azt ismételhetem, hogy nem is sejtem,
miért vagyok itt. De hát mivel vádolnak? Neked tudnod kell ezt.

– Összeesküvést fedeztek fel, mely a Barras életére tört. Azzal
vádolnak, hogy részes vagy ebben az összeesküvésben.

– Én?! – álmélkodott a fogoly. – Én és összeesküdni?! Ugyan kikkel?! Egy
félesztendeje nem váltottam tiz szót senkivel a feleségemen meg a
gyermekeimen kivül. Csak otthon élek; valóságos remetévé lettem, aki
örül, ha nem lát embert. Összeesküdni a Barras élete ellen! De hiszen
nekem Barras vagy más zsarnok – tökéletesen mindegy! Utálom a ti
világotokat; tudni se akarok rólatok. A ti örökös marakodásotok, az a
szörnyű, esztelen vérengzés, amelyben ti a hatalmat, az érvényesülést,
vagy a kenyeret keresitek, engem undorral tölt el. Mi egyebet csináltok,
mint hogy meggyanusítjátok, megrágalmazzátok s aztán lemészároljátok
egymást, mindenkit, a ki az utatokban áll, a ki vetélytársnak látszik, a
kinek valami konc van a birtokában vagy a ki ugyanarra a koncra les,
amelyre ti?!… Mi egyebet csináltok, mint hogy nap-nap után
öltök-gyilkoltok, csak azért, hogy a másik helyet csináljon nektek vagy
hogy az a másik ki ne marjon a helyetekről?!… Mindenkire rákerül a sor
ebben az eszeveszett öldöklésben, mert ma ti faljátok fel a régieket, s
holnap uj emberek jönnek, a kik benneteket falnak fel! És ez a haza, a
szabadság, az előrehaladás nevében történik! De hát azt kivánná a haza,
a szabadság és az előrehaladás, hogy az emberek úgy pusztítsák egymást,
mint a fenevadak?! Hát bánom is én, faljátok fel egymást mindannyian,
hogy hírmondó se maradjon közületek! De én látni se akarom a ti
„közélet“-eteket, a melynek minden szép jelszó csúfjára nincs más célja,
csak: a zsákmány, meg a zsákmány, s a melyben nincs más változatosság,
mint hogy: mérgezett nyíllal, hátulról, orozva lövitek le az előttetek
törtetőket, vagy a mellettetek rohanó cimborának váratlanul kést döftök
a mellébe, vagy végre hirtelen visszalőttök arra, a kinek azt
kiáltottátok: „Utánam!!“… s a kiben joggal vagy minden alap nélkül rátok
leselkedő orgyilkost sejtetek. Több, mint két esztendeje visszahúzódtam
a ti világotokból az otthonomba; s nem érintkezem senkivel, mert
mindenkit utálok. Nem járok sehová, nem olvasok ujságot, nem nézek ki az
ablakomon az utcára, s igyekszem azokra az ártatlan gyermekes dolgokra
gondolni, a melyek nagyapáinkat foglalkoztatták, a szerencsésebb idők
embereit. „Esik, esik, pásztorlányka!…“ gyermekjátékokról álmodozom, a
mig ti folytonos öldöklésben kerestek hatalmat, sikert, kenyeret és
természetellenes kéjt. Tudod-e miből élek, több mint két éve?! Kis
szinházaknak és vásári bódéknak vidám komédiákat irok Arlekkinóról és
Kolombináról, mert arra, a mi körülöttem történik, gondolni se akarok!
És ha most itt állok előtted, ennek nem lehet más magyarázata, mint hogy
valami tévedés áldozata vagyok… összetévesztettek valakivel s nem sokat
törődnek vele, hogy ez vagy amaz pusztul-e el… vagy valaki megírigyelte
még az én nyomorult kis keresetemet is; rendes szokás szerint,
alattomban megrágalmaz és megvádol, hogy eltehessen láb alól, hogy
helyet csináljak neki, s hogy ezentúl ő irhassa azokat az ártatlan
játékokat, a melyekért most legszívesebben nekem fizetik a két
garasokat.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem vagy részes abban az
összeesküvésben, a mely Barrast akarta megölni?

– Becsületszavamra mondom és ha akarod: a gyermekeim életére is, hogy
nem vagyok részes semmiféle összeesküvésben!

– Akkor ne csüggedj. Barras kegyetlen az ellenségeivel szemben, de nem
rémlátó és nem esztelenül vérengző. Ki fogom deríteni az
ártatlanságodat, ha ez nem is lesz könnyű munka. Mert Barras azt mondja,
hogy bünösségednek a bizonyítéka a zsebében van.

– Képtelenség.

– Bizonyos vagy benne, hogy soha se írtál le vagy soha se mondtál róla
valamit, a mit az ellenségeid félremagyarázhatnak?

– Bizonyos vagyok benne. Olyan keveset törődöm vele, hogy sohase
beszéltem róla senkivel; leveleket pedig nem írok. Alighanem ma, előtted
ejtettem ki először a nevét. Az a bizonyíték tehát csak valami
rágalmazó, hazug vád lehet, vagy ha az én írásomként szerepel, akkor
hamisítvány. Te magad sohase láttad ezt az iratot?

– Nem láttam. Barras még csak igen röviden beszélt velem az ügyről. Azt
azonban tudom, hogy kik a vádlott-társaid. Várj. Megmutatom neked a
névsort. Ez téged nyomra vezethet. Meglehet a nevekből kitalálod, honnan
fúj a szél.

A közvádló visszament iróasztalához, egy papirlapot vett elő, s lassan,
minden név után szünetet tartva, tizennyolc nevet olvasott le a
papirosról.

A fogoly úgy bámészkodott rá, mint a ki sehogy se tudja megérteni, mit
akarnak vele.

– Egyet se ismerek közülök – szólt aztán. – A legtöbbnek ma hallom
először a nevét. Mondom, csak tévedésből történhetett, hogy gyanuba
keveredtem. Összetévesztettek valakivel. Talán nagyon hasonlitok
valamelyik összeesküvőre, s a kém azt hitte, hogy engem lát, vagy
valamelyiknek a neve hasonlít az enyémhez; mért ne lehetne közöttük, a
kinek a vezetékneve is, a keresztneve is egyezik az enyémmel?!

A közvádló más nézeten volt.

– Én azt hiszem nem tévedés okozta, ha bajba keveredtél, hanem valami
nagy gonoszság áskálódik ellened. Ármány, mely el akar tenni láb alól,
mert útjában lehetsz, mert helyet kell csinálnod neki, a
hozzátartozójának, a kedvesének, nem tudom kinek. Vagy asszonyi
boszuállás. Inkább asszonyi boszuállás, mint akármi; valamelyik
elhagyott szeretőd ezerszeresen fizeti vissza, ha valaha rosszul bántál
vele. Mert Barras azt mondta nekem, hogy egy asszony árult el.

– Egy asszony? Miféle asszony? Ki ez az asszony?

– Hogy ki ez az asszony? Sejtelmem sincs róla, mindössze annyit tudok az
ügyről, a mit már elmondtam. De a Barras szavaira jól emlékszem.
Szóról-szóra ezt mondta: „Az összeesküvőket egy asszony játszotta a
kezemre“. Olyan asszony-e, a ki maga is részes volt, vagy olyan, a ki
csak kémszolgálatot teljesitett, – erről már nem szólt.

– Mondom, hogy valami tévedés fojtogat. Lehet, hogy az összeesküvésben,
ha csakugyan volt ilyen, részes volt valami asszony is; lehet, hogy az
összeesküvőket ez a megbízhatatlan társuk vagy egy szoknyás kém árulta
el… de hogyan kerülök gyanúba, vagy éppen vád alá én, a ki nem tartoztam
közéjök?! Asszony!… Miféle asszonynak állhatna érdekében, hogy
elsöpörjön az utjából vagy hogy ilyen pokoli boszút álljon rajtam?! Már
régóta kivételképpen se fordulok meg leány- vagy asszony-társaságban.
Tíz esztendeje, hogy családos ember vagyok; két év óta alig mozdulok ki
az otthonomból; azelőtt se sokat érintkeztünk ismerősökkel, mindig
otthonülő életet folytattunk. Ha kimozdulok hazulról, a feleségem velem
jön. És már jó ideje, hogy még csak nem is beszélek más asszonynyal… már
tudniillik olyan asszonynyal, a ki eszembe juttatná, hogy ő asszony s
hogy én férfi vagyok.

– Mióta házasember vagy, sohase voltak kedveseid?

– Ugyan kérlek! Szép, jó, kedves feleségem van, akit szeretek… és hat
kis leányom, a kiknek kenyeret kell keresnem… aztán annyi dolgom, nem is
képzeled!… Örülök, ha gondoskodni tudok róluk és megszerezhetem, a mire
szükségük van. Ez az egyetlen gondolatom; az egyetlen vágyam,
igyekezetem. Nem keresek én örömet az otthonomon kivül, boldog vagyok,
ha otthon lehetek.

– Tíz év óta soha egyetlenegyszer se csaltad meg a feleségedet?

– Egyetlenegyszer igen. De csakis egyetlenegyszer; kétszer már nem. És
erről a jelentéktelen kalandról, a melynek sohase volt másnapja, nem
érdemes beszélni.

– Mondd el ezt a kalandodat. Régen történt?

– Pontosan meg tudom mondani, hogy mikor. Négy-öt nappal a legkisebb
lányom születése után; tehát éppen másfél esztendeje. Restif
könyvnyomtató mester egyik hivatalszobájában dolgoztam, a második
emeleten, az utcára néző nyitott ablaknál. Véletlenül kinéztem rajta, a
mi különben nem szokásom, mert már régóta nem igen érdekel, hogy mit
csinál a többi ember. A szemközt lévő ház második emeletének egyik,
hasonlóképpen nyitott ablakában csinos asszonyka könyökölt, a ki előbb a
járókelőket nézte, aztán elkezdett velem kacérkodni. Egyszerre egy
pamutgombolyagot dobott át a szobámba. A pamutgombolyaghoz
papiros-szeletke volt kötözve, s ezen két szó csábítgatott: „Jöjjön
fel“. Aznap jobbkedvü voltam, mint máskor. Nagy kő esett le a szivemről,
hogy a kis leány sok aggasztó jel után szerencsésen érkezett meg s nem
okozott semmi bajt; Restif mesterrel éppen akkor jó szerződést kötöttem;
a szűk utcába tavaszi napfény mosolygott be; sok nyomasztó érzés
kiállása után már nagyon szomjaztam valami kárpótlást; s aztán meg már
nem is lehetett visszavonulni… legalább szégyen nélkül nem volt rá mód.
Hát fölmentem. Ennyi az egész.

– Akkor az asszony már megvolna.

– Eh, ennek az asszonynak semmi oka se lehetett rá, hogy boszút álljon
rajtam!

– Mit tudod te azt?! Azt mondod a kalandodnak nem volt másnapja.

– Nem. A kaland után lelkifurdalást éreztem és elhatároztam, hogy el
fogok tűnni örökre.

– Pedig megígérted neki az uj találkozót?

– Semmit se igértem neki. Nem is volt szó erről. Sokszor látott
Restifnél; bizonyosan azt hitte, hogy akkor hí át, a mikor kedve tartja.
Én pedig egyszerűen nem mentem többet Restifhez; jobbnak láttam
elküldeni hozzá az írásaimat.

– Ha nem is igértél semmit, azért mélyen sérthette ezt az asszonyt, hogy
nem akarod látni többé. Éppen ez az, a mit az asszonyok soha se
bocsátanak meg. Tudta, hogy ki vagy?

– Tudhatta, mert ismert alak voltam a Restif utcájában. De biztosítalak,
hogy tévedsz. Ugy gondolkozol, mintha ez az asszony szeretett volna
engem. Szó sincs róla. Neki ez a kaland még jelentéktelenebb esemény
volt, mint nekem; mert míg nálam egyetlen kivétel, nála talán
mindennapos, legalább is megszokott valami az efféle románc. Különben
bár csak egyszer találkoztunk, jól ismerem ezt az asszonyt. Mondhatom:
tisztában vagyok vele. Mindenekelőtt sokkal jámborabb lélek, semhogy az
ilyen ördögi gonoszság kitelnék tőle. Azzal szemben sem volna képes
ilyesmire, akit a legjobban szeret s aki a legridegebben taszitotta el
magától. Inkább az érzelgésre hajlik, mint a boszuállásra. Fellengős
lélek, a ki szeret mindent, a mi szép, de még jobban szereti a
férfiakat. Az asszonyi gyöngesége határtalan; de ez a gyöngeség az
egyetlen hibája.

– Olyan jól ismered? Tehát tudod, hogy kicsoda?

– Tudom. Az igazi neve ebben a percben nem jut eszembe, de alighanem
hallottál róla. Egy vidéki ügyvéd felesége volt, de ettől megszöktette a
nemzetgyülés egy tagja, a ki Párisba hozta. Később összekülönbözött a
kedvesével és azóta temérdek kalandja volt. Most is ez a főfoglalkozása;
az üres óráiban pedig nagyon szerelmes regényeket ír, a melyekben sokkal
több a szerelem, mint az irodalom: Madame de Morency néven. Mondom, jól
ismerem – a könyveiből.

– Valami kezd derengeni előttem… csakhogy ez, sajnos, éppen nem biztató
rád nézve. A nemzetgyűlésnek az a tagja, a ki Madame de Morencyt Párisba
hozta és aztán lerázta a nyakáról: Langlois-Montfort. Nos, nem
emlékszel?… csak az imént hallottad a Langlois-Montfort nevét.
Vádlott-társad; s Barras szerint: az összesküvők feje. Mondom, ez az
asszony pokoli boszút áll azokon, a kik valaha a faképnél hagyták!

A fogoly egy pillanatig elgondolkozott.

– Nem – szólt aztán – nem hiszem. Más fajtából való, nem abból, a melyik
halálos sértésnek találja, ha az udvarlója tovább áll. Maga is kedveli a
változatosságot, tehát megérti és megbocsátja, ha a kedvese olyan hamar
tova száll, mint a pillangó. Hallgasd ki s meg fogsz győződni róla, hogy
nem neked, hanem nekem van igazam. Rendeld ide; ürügyet könynyen találsz
rá, hogy mért hallgatod ki.

– Ezt megtehetem… azaz, hogy… most jut eszembe!… Nem, szegény fiú, nincs
szerencséd!

A közvádló elkáromkodta magát.

– Mért nincs szerencsém?

– Mert mégis csak nekem van igazam, a mikor azt mondom, hogy: ez a nő a
vádlód! És mindjárt nem fogsz vitatkozni velem, ha megtudod, hogy… A
Morency! Persze, hogy a Morency! Most már mindent értek!

– Mit tudsz róla? Mi jutott eszedbe?

– A Morencyt, barátom, nem hallgathatom ki. Ide s tova egy hete, hogy
nincs Párisban. Megszökött s azóta már bizonyosan eljutott Angliába, a
honnan aligha csábítjuk haza. A kedvedért semmi esetre sem fog
visszajönni. De talán jobb is ha nem jön vissza, hanem ott marad, a hol
van, Londonban, vagy ördögtársai között, a pokol fenekén.


II.

Az éjszakai feketeség már sötétkékre vált s a fogoly még nem aludt.
Felbámult a magasba, börtönének ablakára, amely mögött, kivül az utcán,
időnkint munkába siető hajnali alakok haladtak el.

A hat kis lány… azok még nyugodtan alusznak otthon. De, majd aztán, mi
lesz velök?!…

És az a szegény asszony, aki nem vétett senkinek és nem tehet semmiről!…

Hol reménykedett, hol kétségbeesett.

Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire
ártatlanul?!…

Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett
érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az
általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem
ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem
is orditozott senki ellen, aki senkit se gyűlölt, mert mindenkit
megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a
rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé,
életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér
frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a
törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát
fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy
kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se
akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó,
mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is
csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!

És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen.
Valami otromba tévedés.

Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az
ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És
így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!

De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a
többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se
szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen
megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje
csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki,
aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…

És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el
számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben
családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen,
aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a
szegény asszonynak lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény
asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a
legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!

Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy _ezért_ kellene elpusztulnia?!… De
ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta,
vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely
mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha
találhatna erre érdemesebbet is!…

Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna.
Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.

Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors
fenyegetőzik.

Hát bele lehet ebbe nyugodni?!…

Megint reménykedni kezdett.

Meg fogják menteni. Ki fogják deriteni az ártatlanságát. A barátja
hatalmas ember és igaz barátnak mutatkozik.

Ha tudta volna, hogy ez a hatalmas ember azóta már a szomszédos cellában
viaskodik az álmatlansággal s azt nézi, amit ő: hogy odafenn, a
magasban, a börtönablak mint válik kékszinüről szürkévé és szürkéről
fehérré!…


III.

– Nagyon melegen véded a barátodat – szólt Barras, amikor a közvádló
elmondta neki, amit Norvins de Belleval megmentésére szükségesnek
tartott.

– Sok jót tett velem, amikor üldözött vad voltam. Mentegetném akkor is,
ha bűnösnek tudnám. De amiket elmondtam, téged is meggyőzhetne arról,
hogy ártatlan. Jól ismerem, a gyermekkora óta; maga az egyeneslelkűség
és a becsületesség. Ha részese lett volna az összeesküvésnek, nem
tagadná le. Egyebet akkor se csikarunk ki belőle; de a bűnösségét
megvallotta volna az első szóra. Mindaz, amit elfogulatlan tanúk
mondanak róla, egybehangzik a védekezésével. Kétségtelenül
megállapitható, hogy már nagyon régen visszahúzódott minden olyan
helyről, ahol a közügyek csak szóba is kerülhetnek; soha se vett részt
összejövetelekben; nincsenek cimborái; nem tartozik azok közé, akik
minduntalan összedugják a fejöket, mindig elégedetlenkednek s mindenki
ellen ármánykodnak; csak az otthonában élt; jóformán ki se mozdult
hazulról.

– Hm. És ez bizonyossá teszi előtted, hogy ártatlan?

– A gyermekei életére esküdött meg nekem, hogy nem vett részt semmiféle
összeesküvésben.

– És mégis hazudott.

– Nem esküdött volna a gyermekei életére.

– Eh, amikor valaki másképpen már nem képes megmenteni a bőrét,
megesküszik akármire. Tudja, hogy a szavak nem ölnek. Nem, nem érdemes
beszélni erről. Értem, hogy szeretne menekülni, de előttem hiába
erősitgeti az ártatlanságát, mikor bűnösségének a bizonyitéka itt van a
zsebemben.

– És mi ez a bizonyiték?

– Megmondom neked, hogy nyugodtabb legyen a lelkiismereted. Kétségtelen,
hogy a Morency részese volt az ellenem szőtt összeesküvésnek; az is,
hogy az összeesküvők az ő szállásán tartották az összejöveteleiket. Mind
ez világosan kiderül a Morency levelezéséből. Nos, a Morency papirosai
között megtaláltam az összeesküvők névsorát is; ez a névsor a Morency
kezeirása és ez az áruló irás itt van a zsebemben.

– Az összeesküvők névsora?

– Az összeesküvők névsora.

– Azt gyanitom, valami nagy tévedésben vagy. Norvins de Belleval nem
hazudhatott nekem. Elmondta azt is, hogy ismeri a Morencyt és volt nála
egyszer. De csak egyszer és akkor se rólad volt szó, hanem –
szerelemről. Lehet, hogy a Morency csakugyan ármánykodott ellened, de
hogy a szerelem sokkal gyakrabban foglalkoztatta, mint a politika, az
egészen bizonyos.

– Tévedésről szó sem lehet. Az összeesküvők névsora kétségtelenül a
Morency kezeirása…

– Ez az irás hazudhatik. A Morency talán szándékosan keverte gyanuba
azokat, akiken akármiért, talán mert megsértették, visszautasitották
vagy elhagyták, bosszut akart állani. Az ilyen asszonytól minden
kitelik.

– Mondom, nem érdemes erről beszélni. Beszéljünk arról, ami engem jobban
érdekel. Hogy egy idő óta nagyon tüzesen védelmezed az ellenségeimet. Ez
már a harmadik eset. Őszintén szólva, nagyon különösnek találom, hogy ez
rövid időn harmadszor történik. Ha nem akarod elvesziteni a bizalmamat,
azt ajánlom, hogy ez negyedszer ne történjék. És most hagyj magamra.

Olyan furcsán nézett a közvádlóra, hogy ennek, mialatt lement a lépcsőn,
ez a gondolata támadt:

– A legokosabb alighanem az volna, ha egyszerűen futásnak erednék és meg
se állanék addig, amig el nem érem az angol hajót.

De minden áron meg akarta menteni barátját. És maradt.

Rosszul tette. Még akkor este elfogták. Nem adtak tudtára semmit, de
kitalálhatta, hogy mi történt. Megfosztották a hivatalától, s pört
inditanak ellene, azon a cimen, hogy szövetkezett Barras – tehát a
köztársaság – ellenségeivel. Barras csak azért állott szóba vele, hogy
meg ne szökjék.

Hanem a közvádló nem élt remete-életet, mint Norvins de Belleval. Voltak
hivei, barátjai és érdektársai, akik még szerepet szántak neki. És hivei
szövetségesekre találtak a Barras ellen ármánykodókban, akik
valamennyien szabad lábon voltak, mert Barras, tévedésből, nem az
igaziakat fogatta el és csukatta le.

A szövetségesek csakugyan ki is szabaditották emberüket. Másfél hónappal
később, közvetlenül az után, hogy kihallgatásra vitték birái elé, őrei
nem szállitották vissza börtönébe, hanem elhajtattak vele Vincennes
felé, Páris város kapujánál felmutatták a hamis, de kifogástalannak
látszó igazoló irásokat, majd álruhát adtak a fogolyra, ellátták
Angliába szóló, hamis útlevéllel, elvitték az első postakocsi-állomásra,
ahol egy hű emberük a szökevényt beültette a postakocsiba, aztán a
börtön kocsijával visszafordultak Páris felé s örökre eltüntek a
világból.

A börtön kocsiját később megtalálták a vincennesi erdőben. Megtalálták
az igazi őröket is, felpeckelt szájjal, összekötözötten, egy párisi
korcsmában. De a vakmerő szöktetőknek nyomuk veszett.

Barras nem is kerestette őket sokáig. Ekkor már temérdek baja volt;
lépten-nyomon ellenségre bukkant. Örült, ha elbánhatott azokkal, akik
jelentkeztek; s nem kereste azokat, akik már eltüntek.

A szökevény szerencsésen eljutott Angliába.

Ott megtudta, hogy időközben – még a kiszabadulása előtt – véget ért az
a pör, amelyet Barras Langlois-Montfort és társai ellen inditott. Mind a
tizennyolc vádlottat halálra itélték és kivégezték: Norvins de Bellevalt
is.


IV.

Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a
Morency.

Elfordult és át akart menni az utca másik oldalára.

De a Morency megszólitotta.

– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és
miért néz rám igy?!…

– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő
társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet
bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák
a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat,
csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a
nőnek én nem tudok megbocsátani.

– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?!
Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek,
megvádolnak!… Nem értem.

– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg
akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a
bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert
kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az
ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…

– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél
össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben;
gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim
figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras
gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem
árultam el senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő
társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt
Londonban, ki otthon Párisban!…

– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval,
aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a
testvérem?!…

– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras
elitéltette és kivégeztette őket?!

– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért
végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen
összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett
ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval,
Langlois-Montfort, meg a többiek neve.

– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor
hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a
lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké,
akik valaha a szeretőim voltak!




A BARÁT VIZET PRÉDIKÁL.

Polikárp atya gyönyörü prédikációt tartott a szesz hatásáról. Dörgő
hangon ítélte el azokat, a kik, noha Isten képére vannak formálva, nem
átallják a pálinkától disznókká aljasodni, s a hivek megtisztult
lélekkel, nemes szándékban gazdagon s ajkukon Polikárp atya dicséretével
hagyták el a templomot.

A perjel nem győzte magasztalni a jeles szónoklatot, a többi barát se
fukarkodott az elismeréssel s ez a rendkivüli hatás fölötte jókedvüvé
tette Polikárp atyát. Örömében nagyon is sokat talált behörpinteni Tokaj
borából; olyan sokat, hogy végre a refektórium asztala alá bujt s
kukorékolni kezdett, azt erősítvén, hogy ő voltaképpen kakas, a kinek
most már kutyakötelessége a hajnal közeledtét hirdetni. Nem tudták a
fejébe verni, hogy nincs a szemétdombon, s hogy voltaképpen most is csak
Polikárp atya volna; reggelig kukorékolt.

Mikor kijózanodott, jelentkeznie kellett a perjelnél. A perjel tudtára
adta, hogy tekintettel a szónoklattal szerzett érdemre, ez egyszer
elengedi a büntetést; de a feddő szavakat természetesen nem engedhette
el s csodálkozással elegyes szemrehányással kérdezte, hogy ugyanaz az
ember, a ki oly ékes szavakat talált az iszákosság megbélyegzésére,
hogyan felejtkezhetett el magáról ilyen rettenetesen?

– Miért ittál olyan sokat? – kérdezte. – És éppen te?!…

Polikárp atya megvakarta a feje bubját; s csakugyan sikerült előkaparnia
a legjobb mentséget.

– A tisztaság okáért ittam – magyarázgatta bünét. – Két rossz közül
kellett választanom, hát a kisebbik rosszat választottam. Meggyónom
neked, lelki atyám, hogy hébe-hóba, olykor elfog a kisértés, vétkezni az
asszonyi állat által, ilyenkor csak egy módot tudok elüzni a gonoszt: ha
italba fojtom.

– Rosszul védekezel, Polikárp fiam – felelt a perjel. – A tapasztalt
pogány szerzők mindig azt erősitették s a tudósok könyvei is arra
tanitanak, hogy Ceres, Bacchus és Venus együtt járnak. Az ital nem hogy
védelmet nyujtana a testiség ellen, ellenkezőleg, testiségre csábít.

– Igen, ha oktalanul keveset iszik az ember – felelt Polikárp atya. De
ha a kisértések közt vergődő, bölcsen, sokat iszik, akkor megfelejtkezik
mindenről, tehát a bünről is. És én ilyen jó szándékból, mondhatnám:
szent célból ittam sokat… hogy a nagyobb bűnt kiverjem a fejemből… ami
sikerült is.

– Máskor, – ítélt a perjel – ha megint elfog a kísértés, folyamodjál
inkább az imádkozáshoz. Bizd magad a gondviselésre. Ha segít az imádság,
nem kell magadnak szemrehányást tenned; ha nem segít… még akkor is
meglesz az a mentséged, hogy a helyes uton kerested az égi kegyelmet és
ez a mentséged meg fogja szerezni a bocsánatot. De ne válaszd a bizonyos
bűnt attól való féltedben, amely bizonytalan.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

És nem sokára jelentkezett, hogy ismét prédikációt szeretne tartani,
amely kivánságát természetesen örömest teljesítették.

Ez alkalommal Polikárp atya ujból a szesz káros hatásáról szónokolt, de
most nem a pálinka, hanem a borital veszedelmeit ecsetelte élénk
szinekkel. „A sok a jóból is megárt!“ – dörögte.

A perjelnek tetszett a beszéd.

– Látszik, – dicsérte magában Polikárp atyát – hogy a tapasztalás és
igaz megbánás szól belőle. Őszinte szánom-bánom és hozzáértés;
mindenkinek látnia kell, hogy ez az ember tudja, mit beszél. Büne tehát
nem volt egészen hiábavaló. Ha ártott is vele magának, egyben
járatosságot szerzett arra nézve, hogy miképppen kell helyes irányba
téríteni a tapasztalatlanokat.

S nem győzte áldani a gondviselést, mely ugy intézkedik, hogy semmi se
vesszen kárba, még a rossz se.

De óvatosságból nem szólt Polikárp atyának. Félt, hogy Polikárp atya
elbizakodván, ugy jár, mint a multkor.

Bölcs előrelátás volt, mert Polikárp atya, társainak hizelgő szavait
hallva, a sikerült beszéd örömére ismét nagyon sokat szedett magába
Tokaj nemes nedüjéből s alig végződött el a vacsora, máris az asztal alá
gurult.

Ezuttal azonban nem kukorékolt, hanem bömbölt, azt állítván, hogy ő
oroszlán.

Másnap persze felelnie kellett bünéért.

– Miért ittál megint? – kérdezte a perjel.

– Elkeseredésből – mentegetőzött Polikárp atya. – Mind a két lábom tele
van tyukszemmel, a melyek járásközben minduntalan kinoznak. És ez a
testi szenvedés eszembe jutatta lelki szenvedéseimet. Hogy hiába
iparkodom, nem tudok szert tenni a lelki tökéletességre. És ennek az
átkozott italnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden szenvedést
felejtet. Minél többet iszik belőle az ember, annál jobban vigasztal.
Mikor már nagyon sokat ittam, ugy éreztem, hogy olyan erős vagyok, mint
az oroszlán, és olyan szent, mint az evangelista. Nem éreztem a
tyukszemeimet; csak az üdvözültek lelki békéjét éreztem. Ezért a néhány
percnyi szent boldogságért ittam. Én vétkem, én legnagyobb vétkem!

– Igen, – felelt a perjel – ennek az átkozott italnak megvan a nevezett
tulajdonsága… de azért a kis mámorért mily váltságot fizetsz s mily
uzsorakamatokkal!… Néhány percnyi jóérzésért egész napi fejfájással,
testi és lelki romlással adózol. Máskor, ha lelked szenved, keress
gyógyulást az imában; ha pedig a tyukszemeid kinoznak, vágasd ki. Most
pedig, hogy jobban emlékedbe vésd tanácsomat, egy napig celládban
elmélkedel és bőjtölni fogsz.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

Mikor legközelebb ujra Polikárp atyának kellett a prédikáló székben
megjelennie, a perjelnek már egy cseppet se tetszett, hogy Polikárp atya
ismét a szesz káros hatásáról dörög.

Pedig Polikárp atya ez alkalommal a tárgynak egy eddig még nem
részletezett új fejezetét fejtegette és igen józan dolgokat mondott. Azt
magyarázta, hogy a mértékletes, de rendes borivás még veszedelmesebb,
mintha az ember nagyritkán ki-kirug a hámból, mert a méreg rendszeres
használata biztosan megőrli a testet és a lelket.

De a perjel jól sejtett. Polikárp atya a harmadik szónoklat örömére is
átadta magát a borital élvezetének s nyilván azért, hogy a mértékletes
ivás veszedelmét kerülje, annyit nyakalt be a tokajiból, hogy végül
teljesen elázott s ismét csak az asztal alatt végezte. Ott azt
erősítgette, hogy ő nem ember, hanem szamár, amely kirug a hámból és
virradatig rugódozott, „I-á“-t kiáltozva.

– Miért ittál újra, szerencsétlen? – kérdezte a perjel másnap, amikor
Polikárp atya, kialudván mámorát, megjelent előtte, hogy megtudja, minő
vezeklés vár rá. – Megint elő tudsz állani valami új mentséggel?!

Már kiváncsi volt rá, hogy Polikárp atya miképpen igyekszik igazolni
menthetetlen viselkedését, mely senkinél se volt érthetetlenebb, mint
éppen annál az apostolnál, aki minden szép szavával, egész életén át
folyton a szesz ellen küzdött.

– Tudományszomjból ittam – rögtönözte a védekezést Polikárp atya. – A
szesz kétségtelenül méreg, de a tudomány a mérget is gyógyitó szerré
tudja szelidíteni, a kellő adagolással. Mert minden Isten ajándéka. A
mérget is azért adta, hogy megismerjük, gyógyító szerré változtassuk és
hasznunkra fordítsuk. Azért ittam, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy
megismerjem, melyik az az adag, amely a szesz mérgét gyógyító szerré
nemesíti, de sajnos, elvétettem az adagolást.

– Hazudsz, gazember! – kiáltott a perjel. – Nem a tudományt szomjaztad
te, hanem a részegség adta mámort! De nem is kerülöd ki a méltó
büntetést, mert, ime, egy hétig eltiltalak minden husételtől!

Sajnos, ez a szigorú büntetés se javitotta meg Polikárp atyát. Alig hogy
elmondta negyedik prédikációját, amelyben ragyogó szavakkal fejtette ki,
hogy úgy a mennyországra, mint a földi boldogságra csak azok tarthatnak
számot, akik tökéletesen meg tudják tartóztatni magukat a szesz
élvezetétől, még a legcsekélyebb mennyiségű szesz élvezetétől is –
megint leitta magát a sárga földig.

Ezuttal azonban az asztal alatt azt mondta, hogy ő őszinte disznó, tehát
hagyják őt békében.

És reggelig röfögött; nyilván azt képzelte, hogy sárban fekszik.

A perjel most már nagyon haragudott.

– Szeretném tudni, – szólt, mikor a szégyenkező Polikárp atya beállított
hozzá, bocsánatot és kegyelmet kérni – találsz-e most is valami új
mentséget?!… Miért ittál megint?!… Meg tudnád mondani?

Polikárp atya megkaparta a feje búbját; de immár nem talált ott semmi új
mentséget.

Olyan sokáig keresgélte a feleletet, hogy a perjel megismételte a
kérdést:

– Miért ittál?

A perjel hangjában annyi volt a fenyegetés, hogy Polikárp atyának
hirtelen nagy elhatározása támadt. Ha az ember nem talál elfogadható
hazugságot, nincs okosabb, mint az őszinteség.

Behunyta a szemét és elszántan felelt:

– Mert inni jó.

A perjel azt hitte, hogy nem jól hall.

– Mit mondtál?

De Polikárp atyának a hite erős volt és ha már hozzáfogott, hát meggyónt
egészen.

– Mert inni jó – ismételte. – A bor Isten adománya és nem vagyok az
első, aki ezt az ajándékot megbecsüli. Noé is jónak találta a bort,
azért mégis kegyelmet talált Isten előtt. És ha jó, hát nem lehet arra
való, hogy használatlan maradjon. Ha az oktalanoknak nem kell, ha
vannak, akik ott hagyják, ahol van, részvétlenül: én megiszom,
részvétből. Vagy mások élvezzék? A bűnösök? Netalán a hitetlenek? Miért
ne élvezzem én, az igaz?

– És ezt te mondod, – szörnyűködött a perjel – te, aki oly szép
beszédekben ítélted el a részegeskedést?!

– Én most is elítélem a részegeskedést – felelt Polikárp atya bátran. –
De az igazság isteni és az ember gyarló. És az én gyarlóságomnak megvan
az a mentsége, hogy akármilyen esendő vagyok, azért mégis az igazságért
küzdök. Ha magam elbukom is, minden csekély erőmből rajta vagyok, hogy
legalább másokat visszatartsak a bűnbeeséstől, hogy legalább másoknak
felnyissam a szemét és megmagyarázzam a tapasztalatlanoknak, milyen
romlásba vezet az ital. Már csak ezért is megérdemlem a bort. Mert a bor
néha a sátán fegyvere, amelylyel bűnbe és romlásba csábítja a gyöngét,
de a bor azért valójában, a maga jóságában, mégis csak az Isten
ajándéka, amelylyel megjutalmazza az igazságért küzdőt, a jóért buzgót,
a tisztalelküt s a mértékletest.

– Magad mondtad, hogy a mértékletes ivás még biztosabban megőrli az
embert, mint a szórványos kicsapongás.

– Nem őrli meg. Vagy legalább nem őrli meg jobban, mint más… mert hisz
az egész élet folyton őröl bennünket. És én ezt csak azért mondtam, hogy
az emberek ne mértéktelenkedjenek; s ha azt mondom, hogy a mértékletes
ivás is bűn, akkor beérik a mértékletességgel.

A perjel elgondolkozott.

– Hát eredj – szólt aztán – és hirdesd az igazságod! Talán bűnöd is a
gondviselés rendelése… Talán csak arra való, hogy annál nagyobb
tehetséggel tudd magasztalni az erényt és távol tartani másoktól a
rosszat… Mindenesetre levezekelsz valamit a bűnödből, ha – akármilyen
gyarló vagy – hathatósan tudod hirdetni az erényt, az élvezetektől
tartózkodást, a tűrni, lemondani és nélkülözni tudást, mely minden élet
és egészség forrása!

És Polikárp atya tovább is akkora tűzzel, annyi lelkesedéssel, olyan
szép szavakkal szónokolt a szesz ellen, akkora hatással, olyan sikerrel
prédikálta a vizet, csak a vizet!… hogy nemsokára megalakíthatta az első
antialkoholista szövetséget, a Minden Szesztől Tartózkodók Egyesületét.




HOSSZU ÉLET.

A százéves embert felkereste az ifju, aki félt a haláltól.

– Bölcs ember hirében állsz, – szólt az ifju, – azt mondják, több vagy
száz évesnél és ez bizonyára a bölcseséged mellett bizonyit…

– Mit kivánsz? – kérdezte az aggastyán. – Ifju vagy… tied a legnagyobb
kincs a világon… mit akarsz tőlem, akinek nincs egyebe a százévemnél?!…

– Félek a haláltól, – felelt az ifju, – és szeretnék sokáig élni.
Eljöttem tehát, hogy tanácsot kérjek tőled. Mondd el nekem, felebaráti
szeretettel: mit kell tenni az embernek avégből, hogy sokáig élhessen?

– Látom, hogy sajnálatraméltó vagy – szólt a százéves, – mert nem vagy
olyan fiatal, amilyennek látszol. Azért szivesen segitenék rajtad. De
lásd, noha kenyerem javát már megettem… sőt minden kenyeremet megettem,
mert most már egyáltalán nem tudom megrágni és megint csak tejen élek…
eddig még soha sem hallottam, mit tehet az ember avégből, hogy sokáig
élhessen. Azaz, hogy… most jut eszembe… ifju koromban azt hallottam
egyszer, hogy aki sokáig akar élni: imádkozzék. Próbáld meg!…
imádkozzál!… Ez ártani semmiesetre sem árt… s hátha jó a recept?!… nem
lehetetlen, hogy a magasságban lakók meghallgatják és teljesitik az
óhajtásodat.

Az ifju hitetlenül rázta a fejét.

– Jóllehet még fiatal vagyok, – szólt, – már is sok embert ismertem,
akik hiába imádkoztak a hosszu életért. Azért azt hiszem, a magasságban
lakók nem törődnek az ember életével; ugy látszik, a gondviselés rábizta
az emberre, hogy: a tulajdon életével csak törődjék, bajlódjék ő maga!…
ugy sincs egyéb dolga! De nem is azért jöttem, hogy ilyen receptet
kérjek tőled… az imént rosszul tettem fel a kérdést. Azt mondanád el
nekem, kérlek: mit kerüljön, mit ne tegyen az ember, hogy sokáig
élhessen?

– Erről én még sohase gondolkoztam, – felelt a százéves.

– Ugyan, ugyan!… – kételkedett az ifju.

– Legalább nem emlékszem, hogy valaha gondolkoztam volna erről, –
folytatta az aggastyán. – Engem soha se érdekelt az, ami téged izgat… és
ugy találtam, hogy csak igen kevés embernek van oka rá, hogy ezzel a
kérdéssel foglalkozzék. A kivételek talán okosan cselekesznek, amikor
azon tűnődnek, ami nekik is, neked is rejtelem, de ha igen sok ember
töri ezen a fejét, annak már semmi értelme. Mert hiszen igen kevés ember
hal meg.

– Csúfolodol velem?!… – botránkozott az ifju, – vagy meggyöngült az
elméd és már nem tudod, hogy mindenki meghal?!…

– Igen, – magyarázta szavait a százéves, – végül mindenki meghalna, ha
ugyan hozzájuthatna ehhez a kivételes szerencséhez… De csak igen kevés
ember jut hozzá… Ugy értem, hogy: természetes halállal… a természet
rendeléséből. Vagy hogy még érthetőbben mondjam: igen kevés ember hal
meg pusztán azért, mert a gondjára bizott gép már nem tud szolgálatot
teljesiteni… mert a szervezete már nem birja tovább azt a munkát, melyet
az élet megkiván.

– Csak nem képzeled, – kérdezte az ifju, – hogy az elemi csapások, a
balesetek, a háboru, a gyilkosság vagy más erőszak… mindez több embert
pusztit el, mint amennyi természetes halállal hal meg?!…

– Kétségtelen, – vitatkozott a százéves, – hogy az elemi csapások, a
balesetek, meg a sokféle erőszak, mindez igen sok embert pusztit el. De
a többiek közül is csak igen kevés ember hal meg.

– Hát mi történik velök? – álmélkodott az ifju.

– A legtöbbet megölik a többiek, minden erőszak nélkül. Aztán igen sokan
maguk ölik meg magukat. És csak egy kis maradék hal meg.

– Olyan sokan volnának, akiket a többiek lelketlensége öl meg, ha nem is
erőszakkal?!…

– Ez az emberiség legnagyobb része, – felelt a százéves komolyan. – Azok
közül, akiket ma élőnek látsz, a legtöbbnek ez a sorsa. Sok embert már
előre megöltek, mert elődeiknek a lelketlenségéből félholtan jöttek a
világra. Temérdek gyermeket öl meg szülőinek gondatlansága, vagy az
oktalansága, a legtöbször e kettő együtt. A felnőttek közül azokat,
akiktől az idegen érdek, érdekszövetkezet vagy érdekhálózat, az ármány
vagy a boszuállás, leggyakrabban a haszonlesés, vagy ha csak a rideg
részvéttelenség is, elvonta az életfentartás, a táplálkozás lehetőségét,
– bizony a többiek ölték meg, ha nem is erőszakkal. Aztán azok, akiknek
a szivét repesztették meg, vagy mondjuk: akiknek az idegeit halálthozóan
gyötörték meg mások, idegenek, vagy közelállók… azok, akiket a
hatalmasabbak kegyetlen életfelfogása kergetett az öngyilkosságba… és ki
tudná elszámlálni mind az effajta eseteket?!… ezeket bizony mind a
többiek ölték meg, ha a halottakon nem is látszik meg az emberölésnek
semmi külső jele. Az öreg emberek legtöbbjét például, ugy vettem észre,
a fiatalabbak türelmetlensége, mohósága, rideglelküsége üzi, bolygatja,
izgatja és tuszkolja ki a világból… egy kis segitség vagy csak egy kis
kimélet is elég volna nekik rá, hogy sokkal tovább éljenek. Bizonyára
akad köztük, aki valaha maga is részes volt sok titkos emberölésben s
ilyennek a haldoklását látva, csak nemezisnek vagy tanuja… de majdnem
mindannyian titkos emberölés áldozatai. És a legtöbb halálesetben, ha
megkeresed a rejtőzködő okokat, megtalálod a titkos emberölést. Annak
tehát, aki sokáig óhajt élni, mindenekelőtt azt kellene tanácsolnom:
„Őrizkedjél a többi embertől, s a legjobban talán azoktól, akikhez
hajlandóságot érzesz!…“

– Az ember társas állat, – nyögte az ifju.

– Igen, – folytatta az aggastyán, – ugyanabban van az ereje, amiben a
gyöngesége. De ha el is zárkózhatnál a többiektől, elbujhatsz-e magad
elől?! És magadban is veszedelmet hordasz; mert akármilyen jóindulattal
vagy különben magad iránt, a tulajdon életednek te magad vagy egyik
legnagyobb ellensége. Talán a gondolkozásodban rejtőzik, ami meg fog
ölni, talán az érzéseidben; néha a szenvedélyeidben, néha csak az
életmódodban; meglehet, a vigyázatlanságod lesz a gyilkosod, meglehet
éppen a tulságos óvatosságod. Szóval, ha nem a többiek ölnek meg,
valószinü, hogy magad fogod megölni magadat; az egyik tudatosan rontja
meg magát, a másik öntudatlanul, de az emberiségnek csak egy elenyészően
kis töredéke az, amely kikerüli mindezt a veszedelmet és természettől
hal meg.

– Tehát abban a véleményben vagy, – tűnödött az ifju, – hogy az ember
minden ellensége közül a természetes halál a legtürelmesebb?!…

– Igen, – magyarázgatta hitét az aggastyán, – a halál ólomlábon jár és
nemcsak nesztelenül, hanem egyszersmind nagyon lassan végzi a munkáját.
Nem siet, talán mert tudja, hogy kevés munka jut rá; ennek a nagyját
elvégzik helyette segitőtársai: az elemek is, de különösen maguk az
emberek. Azért én soha se rettegtem a kaszás csontváztól és eddig még
nem gondolkoztam arról, hogyan kellene távol tartani. Az igaz, hogy most
már ideje volna ezzel a kérdéssel is foglalkoznom. Bizony már kezdek
elgyöngülni és nemsokára egészen elöregszem. Aztán meg, miután
véletlenül – és váratlanul – sikerült kikerülnöm minden más veszedelmet,
nem is lehet rám nézve érdekesebb kérdés, minthogy miképen lehetne
elodázni a kikerülhetetlent. Ráérni ráérek, hogy gondolkozzam és
beszélgessünk és tanakodjunk róla.

Az ifju mohón kapaszkodott bele az aggastyán türelmetlenségébe. – Látod
– szólt, – engem, amióta az eszemet tudom, majdnem folytonosan csak ez a
kérdés foglalkoztat. Az igazat megvallva, sokkal jobban félek a
csontváztól, mint az emberektől, vagy éppen magamtól… nekem nincsenek
szenvedélyeim és nincsenek veszedelmes érzületeim. Azonban, ha még
magamtól is félnem kell, – például az életmódomtól, – akkor egy okkal
több rá, hogy tanácsot kérjek a tapasztalataidtól. Te egy hosszu életen
át sokat láttál, sok embert ismertél, – olyanokat is, akiket idejekorán
megölt a többi, a tulajdon indulatuk, vigyázatlanságuk, vagy maga a
kaszás… olyanokat, akik hosszu időn át ki tudták kerülni a rájuk leső
veszedelmeket, – tudod, hogyan éltek amazok és hogyan emezek… csak az
emlékezetedet kell egy kissé megerőltetned s már leszürheted az
eseteikből azt a tanulságot, hogy miképen kell élni annak, aki sokáig
akar élni és főképen, hogy mitől tartózkodjék az ember, ha hosszu életet
óhajt.

– Nem bánom, tanakodjunk – szólt a százéves – időm, az van bőven! És jól
mondod, ha kicsit megerőltetem az emlékzetemet, sok szép, tanulságos
eset jut az eszembe. Ezekből aztán egyesült erővel kisüthetjük, hogy
mitől kell tartózkodnod. Hát várj csak, várj csak!…

Elgondolkozott s az ifju áhitattal leste a sok, sok tapasztalat
tanulságát.

– Várj csak, várj csak… – kezdte az öreg – hát, tudod, egy majdnem
egészen bizonyos… az, hogy nagyon okosan teszed, ha mértékletesen
dohányzol. Egy barátomat határozottan a dohány ölte meg. A dohányzás
teljesen értelmetlen és nagyon ártalmas valami. Árt a szemnek, a
gyomornak és különösen a szivnek… mindennek, aminek csak akarod.
Ámbátor, ha jobban meggondolom a dolgot, sok betegségnek a csiráját
pusztithatja el a szájadban… de végre is…

– Óh, ha csak ettől függne az élet vagy halál, – szólt közbe az ifju, –
akkor örökélet várna rám! Mert én sohasem dohányzom, mig te, amint
látom, ugy füstölsz, mint egy sárkány!

– Mondom, hogy én sohase rettegtem a kaszástól s ha féltem, inkább csak
az emberektől tartottam! Aztán meg a dohányzás, ha értelmetlen valami
is, de jó, legalább annak, aki megszokta. Hm… hát sose dohányzol?
Meglehet, rosszul teszed. Ismertem embereket, akik késő vénségükig vadul
dohányoztak és másokat, akik soha se izlelték meg ezt a mérget, mégis
korán meghaltak. De azért igazad van… ezentul kevesebbet fogok
dohányozni… ideje, hogy mérsékeljem magam. És lám, lám, milyen jó
gondolat volt, hogy eljöttél hozzám tanácsot kérni!… a tanácsomnak te
ugyan nem veheted hasznát, de én magam igen…

– Ne felejtkezzél meg rólam sem! – esengett az ifju.

– Várj csak, várj csak!… Hát, tudod, végre eszembe jutott valami, ami
vitathatatlan… egy olyan tanács, amely kétségtelenül aranyat ér. Élj
mértékletesen a szeszes itallal! Igen sok barátom volt, akit a szesz
tett tönkre; a szesz rettenetes méreg. Árt a gyomornak, a májnak, a
vesének, az agyvelőnek… ha mértékletesen élsz vele, akkor is árt a
szivednek meg az idegrendszerednek… se szeri, se száma azoknak a
nyomoruságoknak, amelyeknek mindnek a szesz az okozója…

– Ne folytasd! – vágott közbe az ifju, – ez a tanácsod fölösleges! Mert
én soha se élek szeszes itallal; tudom, hogy – mint már a görög bölcs
megmondta, – a viz a legjobb.

– Fenét a legjobb! – kiáltott fel az aggastyán. – A legjobb ital az,
amelyet ebben a butykosban látsz! És minden szesz jó; azt az egyet nem
lehet letagadni, hogy jó. Öreg embernek meg éppen orvosság; öreg
embernek bor a tejecskéje. Hogy a szesz nem volna jó, azt már nem
mondhatod komolyan!… Csak veszedelmes, csak rettenetes méreg!… Ámbátor
ha jobban meggondolom a dolgot…

– Sok betegségnek a csiráját pusztitja el az ember szájában? – kérdezte
az ifju.

– Az is; meg még egyéb haszna is lehet, ha mérséklettel élsz vele. A sok
persze megárt belőle… ámbátor, amint tovább elgondolkozom, eszembe jut,
hogy sok barátom késő vénségig ugy ivott, mint a homok, mig mások sokan,
akik abstinensek voltak, mint te, időnek előtte, fiatalon haltak el. De
azért igazad van… és ezt a jó tanácsomat mindenesetre hasznomra
forditom… ezentul kevesebbet fogok inni. Éppen ideje…

– Éppen ideje, hogy nekem is juttass valamit jó tanácsaidból, –
figyelmeztette az ifju a fecsegő százévest.

– Várj csak, várj csak!… Időközben csakugyan eszembe jutott valami,
aminek már te is hasznát veheted: egy olyan tanács, amely egyszerüen
szentirás. Légy mértékletes a szerelemben! Nagyon sok embert ismertem,
akit a szerelem veszitett el; a szerelem a legnagyobb veszedelem. Az
elvetemedett leányok megmérgezhetik az egész szervezetedet; a nagyon
engedékeny asszonyok tönkre tehetik az idegrendszeredet; még a tiszta
szerelem is annyi izgalmat okoz, hogy megronthatja, beteggé teheti a
szivedet. Ámbátor, amint tovább gondolkozom, még több ember jut eszembe,
akinek a szerelem semmiféle formájában nem ártott meg, akit nem rontott
meg még a mértéktelen szerelmeskedés sem, aki késő vénségében is
szivesen mértéktelenkedett volna… és jobban megfontolva a dolgot: a
mértékletességre akkor is ráérsz, amikor a természet majd rád
kényszeriti a mértékletességet… a mértékletességet még akkor is korainak
találja az ember… én legalább ma is őszintén sajnálom, hogy a
mértékletességben kell tündökölnöm és nem a mértéktelenkedésben…

– Ne többet erről, jó uram! – szólalt meg ujra a már kissé türelmetlen
ifju, – mert akármilyen kitünő a tanácsod, nekem nincs rá szükségem. Én
e tekintetben olyan tökéletesség vagyok, hogy például állithatnának az
ifjuság elé: maga a megtestesült bölcs mérséklet, maga a kiszámitott,
pontos mértéktartás. Azokból az örömökből, amelyekről szólsz, én csak
kávéskanalankint szedem ki a részemet: akkor és ugy, ahogyan az orvos
rendeli. A haláltól való félelmemben a legnagyobb fegyelmet kényszeritem
magamra…

– Hopp, megvan! Most már látom, hol van a hiba! – kiáltott fel az
aggastyán örvendezve. A hiba ott van, hogy nagyon szomoru ember vagy,
tulságos sok benned a lemondás, az élet öröméből nem veszed ki eléggé a
részedet, valósággal sanyargatod magad. Ez a képzelhető
legegészségtelenebb valami; ez fél öngyilkosság. Mert a jókedv, vidámság
tartja fenn a fiatalságot; mert az öröm: élet; mert minél több a
kellemes perced, annál inkább biztositod magadnak a hosszu életet.

– Azt hiszed, hogy bele kellene merülnöm az örömök árjába?… – kérdezte
az ifju kételkedve. – De hiszen magad is mondod, hogy ugyanazok az
élvezetek, melyek némelyik embernek nyugodt öregséget biztositanak,
másokat elveszitenek, megölnek! És amilyen kevés szerencsém van, én
bizonyosan az utóbbiak sorába kerülnék.

– Hm, hm, ez is igaz! – tünődött az aggastyán. – Hja, a kérdésed fogas…
Mégis, azt hiszem, tulságosan óvatos vagy. A tulság semmiből se jó és a
nagy óvatosság maga is veszedelem. Aki az orvtámadástól, a bujkáló
ellenségektől való féltében mindenfelé tekintget, könnyebben csuszik el,
hamarább ütközik bele akármilyen bajba, mint aki bátran halad előre és
csak maga elé néz. Sőt, mintha azok, akik szivesen szállnak szembe bármi
veszedelemmel, nagyobb biztonságban hajóznának végig az életen és
kevesebb veszedelemmel találkoznának, mint a többiek, a félénkek, az
óvatosak, a körültekintők. Ugy látszik, a veszedelem is olyan, mint az
árnyék; ha futsz előle, utólér… fuss utána és szaladni fog előled!…
Ámbátor ismertem olyanokat is, sokat, akik addig keresték a veszedelmet,
mig végre is kitörték a nyakukat.

– Na látod! – szólt az ifju szomoru diadallal.

– Igaz, ez is igaz! – egyezett ki az aggastyán, a fejét bólintgatva. –
Hát keresgéljünk másutt!

Megint elgondolkozott és aztán elégedetlenül szólalt meg:

– Hiába erőködöm, nem találok egyebet, csak azt, amit már a bibliából is
megtanulhattál: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszu életü légy a
földön!“ Ebben az is benne van, hogy: ha egészséges szervezetet
örököltél a szüleidtől, a jégeső sem fog elpusztitani. Ámbátor ismertem
olyan ifjakat is, akiknek jégeső nélkül is sikerült elpusztulniok husz
vagy harminc esztendős korukban, jóllehet a szüleik ma is a legszebb
egészségben élnek, de nem csak ezek, hanem a dédapjuk meg a dédanyjuk
is.

– No lám, no lám! – siránkozott az ifju.

– Viszont, akárhonnan származol, ha fel tudtál vergődni odáig, hogy
épségben érted meg a huszadik esztendőt, csak tőled függ, hogy meddig
élsz. Mert a természet hű, türelmes, elnéző és szolgálatra kész barátod,
mert a természet, ha ki nem merited a türelmét, minden igyekezetével
rajta van, hogy javadra váljék és megsegit, ha magad is segiteni akarsz
magadon – erővel jutalmazva ezt az érdemedet; mert a természet mindent
megjavitani törekszik, ami nem fölösleges és ami hasznodat veheti,
kitart melletted. Ámbátor soha se tudod, hogy oktalanságból mivel
merited ki a türelmét; semmi sem könnyebb, mint véletlenül egyszerre
csak kimeriteni a türelmét… olyan tudatlanok vagyunk!

Az ifju kétségbeesetten nézett a százévesre.

– Megvallom, – szólt – az, amit mondasz, kissé zavarba ejt… Előbb is
zavarodott voltam, de a feleleteid még jobban megzavartak!…

– Azt hiszed, – felelt az aggastyán, – engem nem zavartak meg a
kérdéseid?!…

– Világosits fel legalább a magad esetével! – rimánkodott a sáppadozó
ifju. – Hogyan éltél te magad?… Milyen volt az életmódod?… Mit gondolsz,
minek köszönheted, hogy bár több mint száz esztendő haladt el fejed
fölött, még most is itt vagy?!…

A százéves ismét elgondolkozott.

– Hát tudod, – szólalt meg végre, hosszas tűnődés után, – én sokat
voltam levegőn… Persze, persze!… vannak, akik mindig a szabadban élnek
és mégis hamar elhullanak!… Aztán meg én soha se csináltam semmit, csak
szemlélődtem. Nem voltam kénytelen dolgozni s a nyugodt szemlélődés, a
természetes elszórakozás egészségesebb, mint a lázas és verejtékes
munka. Ámbátor ismertem olyanokat is, akiknek az idegeit megőrölte
pusztán az, hogy nem volt mivel foglalkozniok. Mégis… mindent jól
megfontolva… ugyhiszem… a leginkább annak köszönhetem, hogy még most is
megvagyok, hogy legzsöngébb korom óta, s talán már előbb is, minden nap
tizennégy órát aludtam. Aludni jó; aludni egészséges. Ámbátor vannak,
akik azt állitják, hogy sokat aludni sem egészséges… hogy a sokat alvás
petyhüdtté teszi az embert… lomhává az agyvelőt… elhájasodást,
izomgyengülést és még nem tudom mit okoz… Mégis… mindamellett… az az egy
bizonyos… abban az egyben meg lehet állapodni, hogy aludni jó.

Egy kis szünetet tartott és aztán igy vetett végett a kihallgatásnak:

– De viszont, ha számba vesszük, hogy az ember tulajdonképpen csak akkor
él, amikor ébren van, meg kell adni, hogy az én életem még nem nyult
olyan hosszura, amilyennek gondoltad. Kiszámithatod, hogy én még nem
éltem annyit, mint sok hatvan esztendős ember, aki husz éves kora óta
naponta csak hat órát aludt.

Az ifju elrohant és a haláltól való félelmében beugrott a tengerbe.




LILLIAS.


I.

_Vera Violetta – Bécsi Rollának._

Kedves Rollám, hogyne felelnék neked?! Neked igen. Elfelejtkezhetünk-e
arról, aki egyszer az utolsó gyűrűjét tette zálogba azért, hogy ebédet
adhasson nekünk?! Soha.

De még neked se irhatok annyit, amennyit szeretnék. Lehetetlen ehhez
elég időt szakitanom. Az uj élet, uj földön, uj környezetben… a férjem
is megvárhatja tőlem – ekkora áldozatért! – hogy a mikor kivánja,
körülötte legyek… aztán a sok zaklatás!… elzárkózhatom az egész
világtól, de a koldusok és az ujságirók elől nem lehet elbujni.

És képzelheted, hogy egy hét óta hány koldus és hány ujságiró ostromol!
Vera Violettát, a variétészinpad egy harmadrendü csillagát, feleségül
veszi… nem is morganatikus, hanem törvényes feleségévé teszi Mihály
nagyherceg!… Igaz, hogy Mihály nagyherceg mától fogva egyszerü polgár:
Romanovics Mihály ur, semmi egyéb… de tegnap még nagyherceg volt. Ilyen
esemény után lehet-e nyugtom az ujságiróktól?

Akárkinek ajtót mutathatok, csak éppen nekik nem. Üvegből van a házam,
rájok nem hajigálhatok követ. És egyelőre nagy érdekem, hogy
barátságosan irjanak rólam. A férjemet ugyan nem igen érheti több baj,
mint amennyit máris önként vállalt értem, de annál inkább meg kell
kimélnem – ugy-e? – azoktól a boszuságoktól, amelyektől még
megmenthetem.

Naphosszat faggatnak s alig győzök felelni nekik. Már százszor elmondtam
mindazt, amit a nyilvánosságnak elmondhatok.

Azóta te is olvashattad a nyilatkozatainkat. De te ezzel nem éred be. Te
éppen azt szeretnéd tudni, amit az ujságirók előtt elhallgattam.

Értem. Te a szerelemről másképen gondolkozol, mint a husz éves lányok;
tudod, hogy a szerelemtől csak igen kevesen őrülnek meg; s nem hiszed,
hogy ha egy nagyherceg éppen a szerelemtől akar megőrülni, ezzel
negyvenöt éves koráig vár s csak ekkor bolondul meg. Hogyan történhetett
tehát, hogy ez a vén fiu, akinek, már régen benőhetett a feje lágya s
aki a szerelemből jócskán kivehette a részét, mégis elkövette értem ezt
a – ha nem is példátlan, mindenesetre ritka – bolondságot?!

Most hamarjában nem tudok erre feleni; sok szó, sok levélpapir kellene
hozzá, hogy megérthesd, hogyan magyarázom a dolgot – mert, végre is, ezt
magam se tudhatom bizonyosan… egy negyvenöt esztendős ember lelkébe
olyan sok minden van beirva, hogy abban a keresztül-kasul firkált
lélekben már nem könnyü olvasni. Igérem, hogy egyszer, később, ha majd
ráérek, elmondok neked apróra mindent, amit csak tudok… vagy megirom, ha
nem mondhatom el.

Sok kérdésed közül most csak egyetlenegyre akarok feleni. Arra, hogy:
micsoda diplomáciai eljárásnak köszönhetem a szerencsémet? Miféle
furfanggal ügyeskedtem ki, micsoda asszonyi fegyverek használatával
tudtam elérni, miképpen ütöttem a vasat, hogy ki tudtam csiholni azt az
elhatározást, amelyről most az egész világ beszél?

Azt mondhatnám: talán annak, hogy nem ármánykodtam és még csak nem is
ügyeskedtem. De szinte hallom, hogy igy kétségeskedel: „Ezt sokan
elmondhatnák magukról, akiket végül nem vett el feleségül.“

Hidd el, egy cseppet sem erőtettem meg magamat azért, hogy Romanovics
Mihályné legyek: egy kacsintás erejéig sem. Eszem ágában se volt, hogy
el fog venni.

Többet mondok. Nem is helyeslem az elhatározását; nem adok igazat neki.
Neki nem lett volna szabad engem feleségül vennie.

De visszautasithattam-e az ajánlatát? Azt hiszem, könnyü megszámlálni
azokat, akik az ilyen kisértésnek is ellent tudnak állani. Akármennyien
irigyelnek mostanában, annyira mégse vittem, hogy azt felelhettem volna
neki: „Köszönöm, de én nem megyek feleségül hozzád.“ Rám nézve, bizony,
nagy szerencse ez. A sok hányattatás, nyomorgás, vészverődés és izgalom
után: a nyugalom, a jólét. Meg a tisztább levegő: nekem már ez maga nagy
dolog. Ilyen szerencséről sohase álmodtam; nem törtem magamat érte, de
nem tagadom, két kézzel kaptam utána. Az efféle ajánlatra nem szokás azt
feleni: „Köszönöm, nem táncolok.“

Más kérdés… azaz nem, ez már nem kérdés… hogy ő szörnyü oktalanságot
követett el.

Neki erre is van felelete. Amugy se volt jóban a családjával, már
régóta. Amugy se tudott volna beletörődni abba, amit megköveteltek tőle.
Kinőtt abból, hogy engedelmeskedjék és ugy akartak diktálni neki, mint a
gyermeknek. Semmiféle szolgaságra nem képes, a legdúsabb kárpótlásért
se. Egyedül is elment volna a világ végére, csakhogy messze legyen az
udvartól, ahol már minden gyülöletes volt előtte.

De hogy épen a variété-szinpadról házasodjék! Hogy olyan nőt vegyen el,
akinek a multja, bizony, egy kissé tarka!…

Mikor erről szóltam neki, vállat vont és csak ennyit mondott:

– A szerelemről is, a házasságról is más nézeteim vannak, mint a
sokaságnak. Ezek a nézetek lehetnek helyesek, lehetnek helytelenek; de
senki se fog tőlük eltériteni. Ha a közfelfogás hibáztatni fog ezért a
lépésemért, azzal én nem törődöm. Magamnak házasodom, nem másoknak, és
egy cseppet se vagyok kiváncsi másoknak a véleményére. Megházasodom,
mert kedvem tartja, hogy egy ismert, megszokott, nekem kedves női arc
legyen körülöttem; és téged veszlek el, mert te vagy az, aki nekem
tetszik. Pont.

Hát pont. Félek, egyszer nagyon meg fogja bánni, hogy egy cseppet se
törődött másoknak a véleményével. És nem nagyon reménykedem benne, hogy
ez a „juhhéja-juhé!“ örökké fog tartani. De nekem a pünkösdi királyság
is többet ér, mint az, amit otthagytam érte. Legalább lesz még egy szép
korszaka az életemnek.

És nekem legyen eszem ő helyette?!…

Teljesen megnyugtat és kibékit a lelkiismeretemmel az, hogy rajtam nem
fog mulni, ha nem lesz elégedett. Én minden igyekezetemmel rajta leszek,
hogy hálásnak bizonyuljak.

Talán nem is lesz baj. A férjem önfejü, nagyon különködő, egy kissé
hóbortos is… ugy nézem, idegesebb, mint szeretném… de nagyon jó ember.
Sziveljük, kedveljük egymást; tud kedves lenni, ha akar. Kell-e több is
a hosszu együttéléshez? – nem tudom. Ebben az egyben nincsenek
tapasztalataim.

De hát mivel ejtettem meg őt?… mivel dúltam fel a lelkét egészen az
esztelen házasságig?… mi tette, hogy éppen én vagyok az, aki neki
ennyire tetszik?… – kérdezed te, amig én folyton másról beszélek.

Igazad van: bőven láthatott nálam szebbeket, tisztábbakat, talán még
kedvesebbeket is… és mégis!…

Nem, Rolla, nem asszonyi ravaszkodással, nem kedveskedéssel és
kacérkodással, nem furfanggal, ármánykodással, nem cselfogásokkal és
hosszas diplomatizálással hóditottam meg őt, hanem egy régi
operaáriával.

– Ó, ó! – hitetlenkedel, mikor ezt olvasod – hogyan, ezt a Loreley tette
volna, az énekével?!… No, ezt sohase hittem volna!

Hogy egy percig se gondolj hazug dicsekvőnek, sietek hozzátenni: egy
régi operaáriával, amelyet nem én énekeltem.

Az én énekemben nincs ennyi bűbáj. Ha akarod, elismerem, hogy egyáltalán
semmi bűbáj benne.

Különben, aki énekelte, az szintén nem gondolt holmi varázslatra. Maga
az ária volt az okozója mindennek.

Azt kivánod, ugy-e, hogy: hamar áruljam el a receptet! Valljam ki,
melyik az az ária, amelylyel nagyhercegeket lehet fogni és mindjárt
férjnek!… amelyet el se kell énekelni, ha az embernek nincsen elég szép
hangja… elég, ha másvalaki énekli s a nagyherceg mégis a mi javunkra
őrül meg!… Hol van, ugy-e, melyik operából való?

Nem tudom megmondani.

Láttam, hallottam egyszer ezt az operát, de a cimére nem emlékszem;
talán soha se is tudtam. Ki irta a zenéjét? – csak találgathatom. Valami
nagyon régi olasz opera lehet, amely már ide s tova egy negyedszázad óta
végképen kiment a divatból.

Hat vagy hét esztendős lehettem, amikor egyszer az apám meg az anyám
magukkal vittek az operaházba. Szinházban akkor voltam először; a
szüleimmel: először és utoljára. Ezt az operát adták.

Még ma is emlékszem rá, hogy az apám meg az anyám közt ültem a karzaton
és hogy az apám minduntalan rám nézett, mosolyogva azon, hogy milyen
ámulattal meresztgetem a két nagy szememet. És még ma is látom azt a
képet, amely elém tárult, amikor az ouverture elhangzása után a függöny
felgördült. Az erdő egy tisztásán hatalmas pásztortűz ég és a tűz körül
cigány-karaván ugrándozik vigan: barna képü, tarka-barka ruhás legények
és lányok, öregek és gyermekek, akik valami különös nótát énekelnek és
többször is elülről kezdik, ugy, hogy a nóta első szavai örökre
bevésődnek az emlékezetembe:

  A rőzse, ropog, a tüz lobog,
  Cigányleányok boldogok;
  Lobog a tüz, a tüz!…

Az opera meséjét hiven akkor se tudtam volna elmondani. Akármennyire
érdekelt mindaz, ami a szinpadon történik, s akármennyire figyeltem,
füllel, szemmel, bizonyosan szájjal is: az egészet nem értettem meg jól.
De amit megértettem belőle, azt soha semmi se verte ki az
emlékezetemből.

Amit már akkor – vagy lehet, hogy az emlékeimmel foglalkozva, később –
megértenem sikerült, körülbelül ennyi:

Kóbor cigányok meglelik az erdőn egy nagyon gazdag angol gróf árva kis
leányát, aki valahogyan eltévedt. A picike grófkisasszony csodálatosan
hasonlit az egyik kis cigányleányhoz, Lilliashoz. A cigányok
levetkőztetik a kis Ellent, rongyokba bujtatják és maguknál tartják;
Lilliast pedig felöltöztetik a grófkisasszony szép ruhácskáiba, a
lelkére kötik, hogy el ne árulja őket, s elviszik a grófkisasszony
gyámjához. Nyilván azzal a számitással cselekszik ezt, hogy annak idején
Lillias jusson hozzá a kis Ellen örökségéhez és hogy ők majd pénzt,
kincseket csikarhassanak ki a tulajdon vérüktől. A gyám meg az árva
gondviselői Ellennek vélik a szép ruhába öltöztetett kis cigányporontyot
és Lillias a kastélyban nő fel, mint a gróf nagy vagyonának örököse, mig
Ellen a karavánnal marad, lassankint elfelejti a multat, a homályos
emlékeit már csak álomnak képzeli és olyan lesz, mint akármelyik
cigánylány. Idővel Lillias is ugy megváltozik, hogy senki se ismerne rá
az egykori kis cigányra. Finom, uri kisasszonynyá serdül fel és bár
tudja, hogy ő valójában nem Ellen grófkisasszony, hanem Lillias, mind
ritkábban gondol rá, hogy azok, akik őt ide hozták, nemsokára
jelentkezni fognak és majd részt kérnek a kincseiből. Már ő is csak
homályosan emlékszik arra az időre, amikor az erdőben vidáman táncolt a
tüz körül, sötét arcu legények és rongyos lányok társaságában. Pedig
rosszul érzi magát a hideg csarnokokban, az unalmas rokonok közt, kivált
ha a hozományra pályázó lordok illedelmes udvarlását kell hallgatnia. Az
életét nagyon egyhangunak találja; a kényelem nem elégiti ki, nem teszi
boldoggá; álmodozóvá válik… vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem
tudja hová… A karaván ekközben, mindig a közelből, türelmesen lesi a
prédát; azt az időt, amikor Lillias nagykoruvá lesz vagy férjhez megy
valami előkelő urhoz. De történik valami, amire a karaván nem számitott.
Volt köztük egy fiu, Sorry nevü, akiből időközben hatalmas legény lett.
Ez a Sorry mindnyájok között a legerősebb, a legügyesebb, a legfürgébb,
a legeszesebb; azért, fiatalsága ellenére, a bölcs Raven apó halála után
őt választják meg vajdának. És Sorry vajda, aki az egész karavánnal
együtt folyton lesi Lilliasnak minden lépését, beleszeret ebbe a szép
urikisasszonyba, aki az ő fajtájából való. Dühösen féltékeny azokra a
lordokra, akik a Lillias kezére pályáznak; a fogait vicsorgatja, ha azt
hallja, hogy a karaván alig várja már Lilliasnak a férhezmenetelét;
végül, nem tudom, mennyi és micsoda nehézség leküzdése után, uri ruhába
öltözik és megjelenik azokban a társaságokban, a hová az
ál-grófkiszasszony jár, hogy közelebbről és többször láthassa Lilliast.
De nem lehet árulója a rábizott ügynek; Lilliast se akarja megfosztani
attól a gazdagságtól, a melyhez hozzászokott; tudja, hogy egy
vigyázatlanul kiejtett hangos szó elárulhatja Lilliast is; azért még
Lilliasnak se szól semmiről és csak vár, folyton féltékenykedve és
reménytelenül epedve. Hanem ekkor Lilliast megkéri az indiai alkirály
fia. Lilliasnak ez a kérő se tetszik; egy sötét arcu fiatal ember
tetszik neki, aki csak messziről nézi őt, de mindig nézi. Ez az, akit
vár, hogy elvigye, nem tudja hová. Azért kosarat akar adni az alkirály
fiának, de a rokonság nem szeretné, ha Lillias elszalasztaná ezt a nagy
szerencsét és elhireszteli, hogy a grófkisasszony férjhez megy, elviszik
Indiába. Tehát arról van szó, hogy Lillias eltünjék örökre; hogy
elvigyék messzire, a hová a cigányok nem mehetnek utána. És Sorry vajda
most már nem gondol egyébbel, csak azzal, hogy mindenkorra elveszitheti
Lilliast: nem várhat tovább. Belopózik Lilliashoz és elmondja, hogy ki
ő; megvalja szerelmét és könyörög neki, hogy ne menjen Indiába az
alkirály fiával, hanem hagyjon ott mindent, gazdagságot, vőlegényt, uri
rokonságot és menjen vele, vissza, az erdőbe. Lillias megrázkódik;
sajnálja otthagyni az uri módot, de fél, hogy a cigányok bosszuállása
utoléri Indiában is. Sorry megnyugtatja. Ha elviszi a szive, ám menjen
és vigye magával minden kincsét: a cigányok nem fogják részüket
követelni; ő a vajda, ő parancsol nekik. De ha nem szereti azt az
embert, ugy jőjjön vele. Nincs szebb, mint az erdő; nincs szebb élet,
mint a cigányélet; a boldogságot nem találhatja meg a hideg
csarnokokban, csak a pásztortűz mellett. Lillias ingadozik. Ekkor Sorry
vajda leborul Lillias lábához és esdekelni kezd neki: hallgassa meg az ő
tüzes szerelmét! Mialatt esdekel és Lillias nem tudja, mit válasszon: a
gazdagságot-e, vagy azt a sötét arcú fiatalembert, akire várt? – a
czigányok, akik féltik a régóta lesett kincset, Sorry tilalma ellenére a
kastély körül ólálkodnak. Attól tartanak, hogy a vajda veszedelembe
jutott; tudatni akarják vele, hogy a közelben vannak s hogy készek
segítségére sietni; azért jelt adnak neki, s míg Sorry térdepelve eseng
Lillias lába előtt: kívülről, a park bokrai közül, felhangzik s egyre
tisztábban hallatszik a cigánynóta, az a nóta, amelyet Lillias jól
ismer. Ennek a nótának a hallatára Lilliast elfogják gyermekkorának az
emlékei; a szíve megszólal, a vére feltámad, s nem tud ellentállni annak
a vágynak, hogy minden gondolkozás nélkül odaadja magát ennek a
sötétarczú, égő tekintetű fiatalembernek, aki az ő fajtájából való.
Feleletül a könyörgő-áriára, ő is énekelni kezdi a czigánynótát: a
szabad élet, az erdő, a tűz dicséretét, aztán ráborul szerelmesére;
igen, otthagy mindent, gazdagságot, előkelő vőlegényt, úri rokonságot, s
megy vissza az erdőbe, ezzel a barna legénynyel, rongyos
czigányasszonynak.

Hogy aztán az igazi örökös hozzájut-e az egész örökrészéhez, vagy a
karzat kedvéért a cigányokkal kiegyezik ötven százalékra?… és hogy a
megtalált igazi grófkisasszony a hosszas cigányélet után hogyan fog
viselkedni a kastélyban, vagy talán az indiai alkirály fiának oldalán?…
ezt már nem tudom, de nem is érdekel; téged sem.

Elég az hozzá, Lillias története igy él a lelkemben, ahogyan elmondtam.
Igy emlékezem rá… vagy – mert akkor a történet egyik-másik részét nem
értettem meg s a hézagokat utóbb a képzeletemnek kellett kitöltenie –
emlékezetemnek és képzeletemnek ebben a szövedékében alakult ki előttem
Lillias regénye. Talán nem is egészen igy van abban a régi operában; azt
se bánom.

Ez a gyermekes, együgyü, cifra képtelenségektől tarkáló mese akkor igen
nagy hatást tett rám. Az első szinházi előadás minden gyermeket
fölizgat; egy uj világot tár fel előtte; megrázkódtatja az egész
képzeletét. De más gyermeknél az uj benyomások hamarosan elsöprik a
régieket. Nekem sokáig ez maradt az egyetlen szinházi élményem. A
szüleim nemsokára meghaltak; mind a ketten ugyanabban az évben. Rövid,
boldog gyermekkor után nagyon szomoru napok virradtak rám; nem volt
többé, aki elvigyen az operaházba, és sok esztendő mult el, már nagy
leány voltam, amikor ujra szinházba kerültem.

A régi opera melódiái pedig: Lillias sóvárgása, Sorry könyörgése meg a
cigány-nóta egyre ott zümmögtek a fülemben. Milyen mélyre fészkelődnek
lelkünkben a legelső benyomások! És a zenének micsoda bűvös
passepartout-ja van, mely megnyitja előtte a lélek minden rejtekét!…
Milyen sok mindent felejtettem el azóta! Elfelejtettem embereket,
akikkel a szerelmi mámor pillanatait éltem át; se az arcukra, se egy
szavukra, még csak a nevükre sem emlékszem többé. És ezeket az áriákat,
amelyeket egyszer hallottam, hat-hét esztendős koromban, tudni fogom,
amig csak lélekzeni fogok.

Minél szomorubb napokat éltem át régente, minél több időt kellett
töltenem a magánosságban, kábitó, gyötrelmes munkával bibelődve: annál
gyakrabban kerestek fel ezek az édesbús melódiák, az én vigasztalóim.
Mihelyt valami megérintette a lelkemet, vagy mihelyt csend fogott körül:
ujra meg ujra besurrantak a fülembe. Éjjel, mielőtt elaludtam, hizelkedő
macskák módjára doromboltak ágyamban. És ujra meg ujra eszembe juttatták
Lillias egész regényét. Serdülő leány koromban olyan sokat gondoltam
erre, hogy tisztábban láttam magam előtt Lilliast, minden érzésével,
minden gondolatával, mint maga az opera szerzője.

Később, természetesen ritkábban jutott eszembe ez a nagyon is regényes
történet, de valahányszor a melódiák felelevenítették emlékezetemben
Lillias alakját, egy kissé mindig elérzékenyedtem, mintha olyan valamire
gondoltam volna, ami velem magammal történt, ami nagyon, de nagyon
szomoru, ami mindenkit elbúsitana, de amire emlékezni azért mégis jól
esik. Elveszitett kedveseire gondol igy az ember. Ugy tünt fel előttem,
mintha ez a mese hozzátartoznék boldog gyermekkorom szép emlékeihez;
mintha életem egyetlen szép időszakának ez az emlékezetes szinházi est
lett volna a legnagyobb ünnepe.

És ha Lillias története utóbb már nem foglalkoztatott olyan sokat, mint
hajdanában: mindig felizgatott, ha olykor-olykor rá kellett gondolnom.
Minden idegszálam megrezgett ilyenkor, még akkor is, amikor velem már
sokkal cudarabb dolgok estek meg, mint amik az operák hősnőivel
történnek.

De hiszen amikor a Lilliasra való emlékezés elszomoritott és egészen a
könnyezésig meginditott: tulajdonképpen a magam sorsán érzékenyedtem el.
Lilliasban, amint vár valakit, nem tudja kit, aki elvigye, nem tudja
hová: magamra ismertem, magamat sajnáltam, magamat sirattam.

Elképzelheted: soha se akartam beletörődni, hogy ezt a nekem kedves,
nekem szép mesét is örökre el kell veszitenem, mint mindazt, ami a
gyermekkoromban boldoggá tett; hogy amint sorra mindenről le kellett
mondanom, amit egykor az enyémnek mondhattam: azzal együtt, ami nekem
valaha kedves volt, örökre elvész a világból még ez az opera is, talán
csak azért, mert nekem tetszett.

Attól fogva, hogy meg nem tudom keresni, amire szükségem van: éveken át
nem akartam lemondani arról, hogy egyszer majd csak ujra megtalálom
Lilliast, ha nem is a szinpadon, legalább a partiturában vagy a
szövegkönyvben. Egy időben vadásztam a régi operákra; a zenei ócskaságok
szinlapjait mindig végig néztem, a „Lillias“ és „Sorry“ neveket keresve;
átlapoztam sok ma már ismeretlen partiturát; elolvastam egy pár
hasznavehetetlenné vált szövegkönyvet, amelyeknek a cimét gyanusnak
találtam; kérdezősködtem is, azoknál, akikről föltettem, hogy utba
igazithatnak: hiába. Akiket megkérdeztem, véletlenül nem tudtak
felvilágositani.

Végre is bele kellett nyugodnom abba a gondolatba, hogy az én operámat
az idő már régesrég és végképpen eltemette. Alighanem előbb a hazájában,
utóbb nálunk is megbukott és néhány előadás után a könyvtárba, a
zeneművek sirboltjába került. Ami engem egykor annyira megragadott, amit
én most is szépnek találok, az egy cseppet se tetszett másoknak.

Szóval, hogy Lillias örökre eltünt a világból és a róla szóló opera
zenéjének már csak egy pár foszlánya él, az is csak az én lelkemben,
másutt nem.

Nos, egy félesztendővel ezelőtt Mihály nagyherceg, akit akkor még igen
kevéssé ismertem, Gasteinból, ahol épen a kurája után volt, egy kis
automobil-kirándulást akart tenni a Como vidékére. A férjem meglehetősen
rabja a bridge-játéknak és hogy erről a kedves szórakozásáról még néhány
napra se kelljen lemondania, rábeszélte a rendes partnereit, köztük
Morosini grófot is, hogy menjenek vele; de meghivta az urak barátnőit
is, talán csak udvariasságból, talán a nagyobb vigasság okáért, mert az
a hölgy, akit erre az utra is elvitt magával, a legunalmasabb teremtés
minden ballettáncosnő közül a világon.

Morosini gróf, aki a nevetségig féltékeny természetü, nem szívesen vitt
magával, de akárhogy törte a fejét, lehetetlen volt kibuvót találnia,
amit nem csodálnál, ha tudnád, micsoda használhatatlan fejről van szó.

Ezek után képzelj egy kis olaszországi falut, annyi napsütéssel,
amennyit csak el tudsz képzelni, a falu szélén nagyobbacska vendéglőt,
amelynek az emeleten fedett verandája van, a verandán öt urat és öt
hölgyet, akik éppen most szálltak le automobiljaikról és egy kis
mosakodás után rémes étvágygyal esznek, ugy, ahogy csak fejedelmi vérből
származó urak és csak kitartott nők tudnak enni, számitsd ki, hogy az
ételeknek megfelelően hamarjában mennyi bort hajtanak le, és ne felejtsd
el, hogy az öt hölgy közül én vagyok az egyetlen, aki tisztességes
fészekből kelt ki.

Meg kell még jegyeznem, hogy a férjem soha se iszik; kénytelenségből az
evésben is igen mértékletes; és meglehetősen szükszavu ember. De soha se
a rangjával, se a hallgatagságával nem feszélyezett senkit; nem szokott
olyan arczokat vágni, amelyeknek a látásától a többiekbe is belefagy a
szó.

Akkor is, mialatt mi még ettünk, csak annyit mondott, hogy „egy kicsit
kinyujtóztatja a lábát“, aztán magunkra hagyott bennünket, egy
negyedóráig odalenn sétálgatott és közben néhány szót váltott a
chauffeur-ökkel, majd olyan szótlanul s olyan észrevétlenül tért vissza,
mintha maga is a chauffeur-ök egyike volna, aki valami utasitásért jött.

Ha véletlenül nem hagy magunkra, talán előbb is, utóbb is mérsékeltük
volna magunkat; egy nagyherczeg jelenlétének rendszerint van egy kis
fékező hatása bármely társaságban. De az eltávozásával minden tekintet
alól felszabaditott bennünket, s a hogy eltünt, olyanformán éreztük
magunkat, mint azok az urak, akik az előkelő dámák kegyes visszavonulása
után végre a dohányzóba juthattak. Szóval nagyon pajkos dolgokra
terelődött a szó, s a vidámságba annyira belemelegedtünk, hogy a hangunk
akkor se szállott lejebb, amikor észrevettük, hogy ujra közöttünk ül. A
sok hirtelen lenyelt bor épen akkor kezdett hatni; talán meg se láttuk,
hogy már visszatért az asztalhoz; tudtuk, hogy nem zavarjuk, mert ha ő
maga komoly ember is, nem elrontója semmi jó tréfának, s legfeljebb
mulat rajtunk, hát ugy viselkedtünk, mint a hadnagy és főhadnagy urak
sok pezsgő után, ha az ezredes bátoritó mosolygásából megértik, hogy a
szokott hang most már nem kötelező.

Meg kell vallanom, hogy a nagyon fűszeres társalgásban én játszottam a
vezérszerepet, és azt is, hogy az illetlenkedésnek ebben a versenyében –
mit mondjak? – bajnoki cimet szerezhettem volna. Esküszöm neked, minden
számitás nélkül, szinte öntudatlanul, őszinte pajkosságból történt. Nem
jutott eszembe, hogy ezzel magamra vonhatom a nagyherceg figyelmét.
Távol volt tőlem minden nagyralátás; nem is képzeltem, hogy a többiek
versengenek a nagyherceg érdeklődéséért; azt hittem, csak a ballerinája
számára van szeme. Sőt eleinte ugy tetszett, hogy nem is igen ügyel
ránk.

Csak igen jókedvü voltam; nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Azt hiszem, mindenki kedvesnek és elmésnek talált; nagyon jó napom volt.

Később aztán észre kellett vennem, hogy a nagyherceg, aki messze ült
tőlem, igenis figyel rám. Eleinte komoly maradt s néha halk hangon,
egy-egy szót váltott a szomszédaival, de tekintete egyre gyakrabban
fordult felém s utóbb mosolyogva hallgatta ostobaságaimat, ugyanazzal a
derüvel és jóakarattal, amelylyel az elnéző nagybácsi mulat vásott
kishugának gagyogásán.

De alig hogy észrevettem ezt, történt valami, ami amugy is véget vetett
a jókedvemnek.

Amint véletlenül lepillantottam az utra, egyszerre csak azt látom, hogy
a bokrok közül egy tiz-tizenkét esztendős leányka ugrik elő, megzörgeti
azt az otromba zenélőszerszámot, amelyet talán csörgő-zörgőnek lehetne
nevezni, s aztán danolni meg táncolni kezd, nyilván azért, hogy magára
vonja a verandán ülő uraságok figyelmét s a mutatványa után néhány
fillért koldulhasson tőlük.

Jól láthattam az arcát, s ha azt mondom, hogy nem tudom, mi volt
nagyobb: a meglepetésem-e vagy a megilletődésem, – ezzel keveset mondok.
Inkább azt kellene mondanom, hogy: megdöbbentem. Mintha magamat
pillantottam volna meg valami büvös tükörben.

Éppen ilyen voltam abban az időben, amikor kalapokat szállitgattam haza
azoknak az igen kevéssé előkelő külvárosi hölgyeknek, akik Madame
Clémentine, az én gazdám boltjába jártak vásárolni.

Épen ilyen rongyoska és piszkoska. Épen ilyen becsületes ostobasággal
néztem a világba. Épen ilyen ijedt, de egyszersmind kiváncsi szemmel;
épen ilyen félénk s mégis minden iránt érdeklődő tekintettel; ugyanezzel
a riadt őz-nézéssel, majd a másik percben ugyanezzel a
koldusgyermek-pillantással, amely csupa bámész figyelem, mohó kivánság
és sóvár vágyakozás.

S nemcsak az arcza, hanem az alakja, a mozgása, még a hangja is, olyan
csodálatosan hasonlitott az én régi énemhez, hogy valami borzongás
futott végig rajtam.

A vendéglős emberei el akarták kergetni. Intettem nekik, hogy hagyjék
békén. S mikor elvégezte a táncát, kértem a nagyherceget, engedje meg,
hogy felhivjam a verandára. Közelebbről akartam látni s megmondtam,
miért. A herczeg igent bólintott.

De a kis rongyos egy darabig nem mert a helyéről elmozdulni. Csak amikor
a vendéglős is biztatta: „Eredj!… a nagyuraságok megengedik“ –
bátorodott odáig, hogy megindult a lépcső felé. A lépcső aljához érve
megállapodott s vissza akart fordulni; de a vendéglős emberei feltolták.

A csodálatos hasonlatosság közelről se volt kisebb. Azt hittem, álmodom.

– Énekelj még valamit – szóltam neki, mikor már előttem szégyenkezett.

Nagyon félhetett, mert nem tudta, hová nézzen, s pár pillanatig csak
huzódozott. Végre neki bátorodott s két nagy szemét rám meresztve,
elkezdett énekelni.

Képzeld, hogy a meglepetésem, a megdöbbenésem mennyire fokozódott, és
hogy pár percig micsoda izgalmat állottam ki, amikor már az első
hangjaiból hallom, hogy Lillias sóvárgását énekli! Összerezzentem,
mintha villamos ütés ért volna, s magam is kimereszthettem a szememet az
ámulattól és a megilletődéstől. Babonás lélek azt képzelhette volna,
hogy valami káprázat űz vele játékot. Én egy cseppet se vagyok babonás,
és nem történhetnék velem olyan csoda, amelynek láttára rögtön azt ne
mondjam magamban: mindez csak különös véletlen. De azért az izgalmam nem
volt kisebb. Ime, megtaláltam a rég keresett s már örökre elveszettnek
hitt Lilliast, az Ellen grófkisasszonyhoz csodálatosan hasonló Lilliast,
egy rongyos kis olasz leányban, aki szakasztott olyan, amilyen én voltam
egyszer, régen!

– Hol tanultad ezt? Mi ez, amit énekeltél? – kérdeztem, mikor elvégezte.

Nem tudta.

– Énekeld el még egyszer – kértem.

Elénekelte még egyszer, s most már, hogy felszabadultam az alól az
igézet alól, mely a nem babonás lelket is elfogja egy pillanatra a
rendkivül meglepő, a csodával határos, a libabőrt okozó dolgok láttán,
teljesen átadhattam magamat annak az örömnek, hogy ujra hallhatom azt a
dalt, amely az én szivemhez édesebben szól – mindennél a világon.

Nem tudom elmondani neked, milyen ünnepi megilletődés fogott el, milyen
mély megindultság vett erőt rajtam, és hogy egy pár percig micsoda
érzések kergetőztek bennem. Ismét Lilliasnak éreztem magamat, aki vár
valakit, nem tudja kit, hogy elvigye, nem tudja hová; Lilliasnak, aki
egész életén át vár, vár… Eszembe jutott életemnek minden szomorusága;
életemnek egész szomorusága, egész rettenetes, vigasztalan szomorusága…
Megfelejtkeztem mindenkiről és mindenről a világon… elkezdtem sirni,
aztán zokogni… leborultam az asztalra és percekig zokogtam.

Majdnem mindnyájan azt hitték, hogy nagyon részeg vagyok. Nem csodálom.
Szó se lehet róla, bizony jókora ellentét mutatkozott az előbb egy
cseppet se titkolt kicsapongó jókedvem, meg a közt, hogy nagyon kevéssel
utóbb olyan keservesen zokogtam, mint egy gyermek, aki apját-anyját
siratja. A dámák mosolyogva néztek. Még akkor is mosolyogtak, mikor
végre erőt vettem magamon, s fölemeltem a fejem, hogy könnyáztatta
arcomat egy kicsit megtörölgessem.

Olyan kedvben voltam, hogy nem törődtem senkivel és semmivel. Valami
megkönnyebbülés-félét éreztem; jól esett, hogy egyszer kedvemre
kisirhattam magam. Azt mondhatnám, hogy ebben is gyönyörüséget találtam,
mint magában a dalban, amely nekem olyan szép, hogy megrikat.

Ugy nem gondoltam a többiekkel, mintha ott se lettek volna. Nem bántam,
nevessenek vagy csináljanak akármit.

Odavontam magamhoz a megrémült kis lányt, összecsókoltam a kis piszkos
arcát, aztán elővettem az erszényemet és ami pénz volt benne, azt mind
belegyömöszöltem a kis lány tenyerébe.

– Nesze! – mondtam neki. – Tedd el. Vidd haza. Ez a tied.

Elég sok pénz volt. Ezüst, arany, papir; néhány nagyobb bankjegy is.

A kis lány szótlanul bámult rám s nem tudta, mit csináljon. Látszott
rajta, hogy ijedtség meg aggodalom viaskodik benne valami még nem
ismert, lázas örömmel. Nem mert elmenni vele; alighanem attól tartott,
hogy ebből még nagy baj lehett. De arra se tudta elhatározni magát, hogy
ne fogadja el az ajándékot; nyilván nagyon sajnálta volna, ha vissza
kell adnia. S vágyakozón tekingetett körül egy kis bátoritásért.

Csak akor győzött benne a kapzsiság, mikor biztattam, hogy ne féljen.
Ugy szaladt el, mintha puskából lőtték volna ki, de ahogy leért az
országutra, megállapodott s a messziség biztonságából percekig
nézegetett bennünket.

A hölgyeken észre lehetett venni, hogy holt részegnek néznek és az
ajándékot legalább is tulságosnak találják. Csak én magam nem sokaltam
azért a nagy gyönyörüségért, amelyet nekem már csak Lillias dala
szerezhetett meg.

Morosini, aki mellettem állott természetesen a hölgyekkel tartott, s az
ajándékozás pillanatában bosszuson morogta:

– Maga nagyon részeg.

De ugyanakkor, az asztal másik végén, hosszu hallgatás után egyszerre
csak megszólalt a nagyherceg:

– Nininini! Ennek a leánynak mintha szive is volna.

És többet nem volt szó a dologról.

Vagy tiz nappal utóbb, amikor már mindannyian ismét Gasteinban voltunk,
a nagyherceg eljött hozzám:

– Violetta, akar-e a barátnőm lenni? – kérdezte.

Akartam.

Öt hónap multán közölte velem, hogy elvesz feleségül.

Ime, kedves Rollám, ez a házasságom története. Láthatod… De a férjem
jön; most nem irhatok többet.

_Violetta._


II.

_Vera Violetta – Bécsi Rollának._

Kedves Rollám!

Hát igen. Igaz. Az ujságok nem hazudnak. Csakugyan elválunk. Hat évi
házasság után. Pedig most is sziveljük egymást. Ő, meg vagyok győződve,
ma is szeret. Én ma is tisztelem, becsülöm, vonzódom hozzá. Nem
gyülöltem meg; ma is kedvesnek találom, kedvesebbnek, mint valaha – ha
nem is hozzám valónak. Változatlan hálával gondolok rá, s a hálán kivül,
ha nem is szerelemmel, csakis barátsággal: nem nehezteléssel, haraggal
vagy ellenséges érzéssel.

És mégse lehet másképpen. Most az egyszer igazat kell adnom neki. Abban,
hogy el kell válnia tőlem.

Hol kezdjem, hogy megérthess? Ha más nem, legalább te… az egyetlen, aki
megérthet.

Ott kezdem, hogy a férjem nagyon jó ember… és nem is olyan ideges, mint
képzeltem… de már nem fiatal. Már nincs abban a korban, amelyben valaki
szerelmet tud ébreszteni.

Nem tehet róla. Én se tehetek róla. De épen azok a legnagyobb bajok,
amelyekről senki se tehet.

Erre te azt fogod mondani, hogy én, aki szerelem nélkül mentem feleségül
egy negyvenöt éves emberhez, nem várhattam meg a férjemtől, nem
követelhettem meg tőle, hogy szerelmet tudjon ébreszteni bennem. Igazad
van. Azért erről nem is szólok többet. Csak megemlitettem, mert
fontosnak tartom. Enélkül nem történt volna meg, ami megtörtént. Ha
nincs ez az alap-baj: semmi se történhetik… akármilyen tarka multu
vagyok… vagy talán annál kevésbbé, mert tarka multu vagyok.

Mondom, eszembe se jut szemrehányást vagy kifogást kovácsolni belőle, de
a magyarázatok közül ezt se hagyhattam ki… mert, igenis, egy dolog nem
magyarázhatná meg, ami történt, vagy mondjuk: amit tettem. Többféle
magyarázatra van szükségem, hogy megérthesd és természetesnek találd azt
a cselekedetet, amely lehetetlenné tette, hogy tovább is férj és feleség
maradjunk.

Folytatom. Nem a szemrehányást vagy kifogást. Ami következik, megint
csak magyarázat.

Látnom kellett, hogy a férjem nagyon megbánta azt az áldozatot, amelyre
el kellett szánnia magát, amikor a maga jószántából, igen oktalanul,
felségül vett. Igyekezett nem éreztetni velem, hogy megbánta, de látnom
kellett.

Értem, ha megbánta, hogy feleségül vett. Enélkül is együtt maradhattunk
volna, amig kedvel, amig kedve tartja… És az áldozat igen nagy volt. Ép
olyan nagy, mint amilyen fölösleges. Akkor is azt mondtam, most is azt
mondom: eszeveszettség volt, hogy ilyen áldozatot hozott értem. S talán
nem is annyira az én kedvemért tette, hanem inkább öreggyermekes dacból,
szemben az egész világgal, amely azóta ugyancsak megboszulta magát.

Én mindenesetre ártatlan vagyok benne, ha megtette. Én ezt soha se
kivántam; mi több: annak idején elmondtam neki az aggodalmaimat.

Ó, azt meg kell adnom neki, hogy igyekezett nem éreztetni velem, mik
járnak a fejében! Soha se ismerte el előttem, hogy sajnálja, ami
történt… ellenkezőleg, leplezni akarta ezt az érzést, még több
figyelemmel, még nagyobb gyöngédséggel, mint amelyet valaha tanusitott.

De akárhogy iparkodott rejtegetni a gondolatait, nem tudta eltitkolni
előlem, hogy mi az, ami a rossz óráiban foglalkoztatja. És ez még
nagyobb terhet rótt rám. A figyelmét és a gyöngédségét viszonoznom
illett, ugy-e?! A kötelesség is, a hála is ezt parancsolta. S minél
világosabban láttam, hogy titokban szenved, annál inkább kímélnem
kellett az ingerlékenységét. Annál inkább ügyelnem kellett, hogy – bár
akaratlanul – még csak ügyetlenségből se okozzak boszuságot neki.

Pedig amugy is nehezemre esett: minden csekélységben hozzá igazodnom,
folytonosan csak alkalmazkodni és megint csak alkalmazkodni.

A viselkedésem sohase tetszett igazán neki; más modorhoz szokott. És a
társaságunkat megválogatni se volt könnyü. Azok az emberek, akik közt
élnünk kellett, a legjobb szándékuk ellenére, minden mozdulatukkal,
minden lépésükkel bántották. Még én magam is.

Utoljára már azt sem tudtam: kihez, hogyan, mit szóljak? Kivel szabad
érintkeznem s miképen viselkedjem az „elfogadható“ emberekkel szemben?
Hová lépjek, hogyan mozduljak, kire nézzek rá? – ugy, hogy ezzel neki ne
szerezzek se érthető kellemetlenséget, se érthetetlen izgalmat.

Megmondom neked: furcsának, kicsinyesnek, bosszantónak találtam ezt a
szegény volt nagyurat, aki sehogy se tud egyszerü Romanovics Mihály
lenni, aki akor is egy nagyherceg szemével nézi a világot, amikor már
nem élhet nagyherceg módjára.

Számitsd ehhez, hogy a nyugalmat meg a kényelmet már megszoktam, s ezek
jóvoltát már ép ugy nem éreztem, mint a levegőét az, aki mindig a
szabadban van.

Mit mondjak neked?! Nagyon hiányzott a régi szabadságom. Fogolynak
éreztem magamat, mint Lillias a hideg csarnokokban.

Még jobban is meg tudnám magyarázni a lelkiállapotomat, de minek? Te
kevésből is meg fogsz érteni.

Elég az hozzá: cifra kalitkában laktam, de minden uj nap és minden uj
arc csak uj bosszuságot hozott neki is, nekem is. Ez utoljára engem is
nagyon idegessé tett.

Meg kell jegyeznem: eszemben sem volt, hogy egyszer ki fogok törni. Bár
az életem, kivált az utóbbi időben, majdnem folytonos idegeskedés volt,
s bár minden uj nap mind több apró bosszuságot hozott, mindig azt
mondtam magamban: „Hálásnak kell lenned iránta.“ Nem győztem inteni
magamat: „Hálásnak kell bizonyulnod; ez a legkevesebb, amivel tartozol
neki.“

Annak idején megfogadtam magamban, hogy soha semmit se fogok a férjem
ellenére tenni. És fogadásomat hiven megtartottam – egészen a mult
hétig. Nem mondom, hogy ez nagy önfeláldozásomba és sok gyötrődésembe
került; de igenis, le kellett mondanom ezért sok mindenféléről, amit a
szabadság- és kényelemszeretetem, vagy mondjuk: az önzésem megkivánt
volna.

Azt hittem, mindig igy lesz. Rajta voltam minden hálaérzetemmel, minden
bölcs átlátásommal és minden lelkierőmmel, egész türelmességemmel, hogy
ez mindig igy maradjon. Reméltem ezt és sejtelmem se volt róla, hogy a
házaséletünknek ilyen hamar vége fog szakadni. Nem számitottam rá, hogy
a magamhoz hasonlónak vannak órái, amikor hiába minden bölcs átlátás, a
véralkat kitör és pofon csufolja az észt.

Még csak egyet kell megemlitenem, hogy egész jelentőségében lásd azt a
különben nem valami borzasztó jelenetet, amely a mult héten véget vetett
a regényünknek.

A férjem, mielőtt elvett, igy szólt hozzám, azon a hangon, amelyben
benne van, hogy mindezt nem fogják kétszer mondani, de annál inkább jó
lesz megjegyezni:

– Kedves Róza… (talán te se tudod, édes Rollám, hogy engem az igazi
nevemen Miller Rózának hivnak)… én az egész életen át csak egy dolgot
kérek magától. Azt, hogy soha se tegyen nevetségessé a világ előtt. Amig
ez nem történik meg, senkire se tartozik, senkinek semmi köze hozzá,
hogy mit teszek, kit veszek el… erről a lépésemről csak magamnak
tartozom számadással. De ha maga engemet valaha nevetségessé tesz a
világ előtt; akkor én ostoba fajankó vagyok, aki nem tudta, mit
cselekszik. Ezt az egyet soha se tudnám megbocsátani magának. És
magamnak sem.

Csak annyit feleltem neki:

– Mindig hálás leszek.

Ugy gondoltam. Ez volt a szent elhatározásom; a fogadalmam, ha ugy
akarod… És soha, a legnagyobb mérgemben se jutott eszembe, hogy egyszer
meg fogom szegni ezt a fogadalmat, még pedig nem is nagyon sokára.

És most már elmondhatom azt a bizonyos esetet, amely visszavisz a
variété-szinpadra.

Mit szólsz hozzá?!… Képzeld, megint egy automobil-kirándulás és megint
Lillias!

Hol jártunk, kikkel, mellékes. Csak annyi tartozik a dologra, hogy
nagyobb társaságban már esetefelé, a szakadó eső elől menekültünk be
nyitott gépkocsijainkról egy kis fürdőhely étkező termébe, és mert az
eső sokáig nem akart elállni, ott is vacsoráltunk.

Rosszkedvü voltam; idegesen rosszkedvü. Utközben észrevettem, hogy a
férjem, mint már majdnem mindig, megint neheztel rám valamiért és nem
tudtam, miért. Olyan szavakat szalasztottam-e ki a szájamon, amelyek
férjemet a variété-szinpadra emlékeztették és fölingerelték, vagy a
szemem egy-két Réaumur-fokkal nagyobb melegséget árasztott valamelyik
közönbös emberre, mint amennyi ezt megillette volna? – nem tudtam
kitalálni. Nagyon bosszantott, hogy ártatlanságomban nem is sejtem az
okot s a férjem mégis elégedetlen velem; és ingerültté, durcássá,
dacossá tett az a gondolat, hogy az efféle kellemetlenség már
mindennapos. De türtőztettem magam.

Szerencsétlenségemre, az étkező teremben voltak, akik fölismertek
bennünket – ami azokon a nyilvános helyeken, ahol hébe-hóba
megfordultunk, ritkán esett meg velünk. Egyszerre nagy sugdolózás támadt
a teremben és illetlenül kiváncsi szemek szegeződtek felénk, mint
megannyi gukker, minden tartózkodás nélkül, mereven, kitartóan. Ez a
férjemet mindig igen bántotta. Most is jól láttam rajta a hatást. Mert
bár gyermekkorában – mint a „Gerolsteini nagyhercegnő“ Paul hercegét a
komolyságra – alighanem őt is pofonokkal tanitották meg arra, hogy az
embernek hogyan kell uralkodnia az arcán, én mégis csak jobban ismerem
őt, mint más, s már a szemöldökéről is meg tudom itélni, hogy mikor
haragszik… akárhogyan titkolja. És valahányszor kiváncsian szemlélgetik,
a bosszusága oly nagy, hogy néha még a tekintetébe is kiül. Az idegen
ugyan ilyenkor is csak nyugalmat láthat az arcán, de előttem azzal se
tudja álcázni a dühét, ha a nagyon hidegvérü emberek tökéletesen nyugadt
hangján szólal meg s ezen a megtévesztő hangon többet beszél, mint
máskor, amikor jobbkedvü.

– Már előbb is haragudott rám… most dühös az egész világra… szép
napjaink következnek! – szóltam magamban.

El tudtam képzelni, minő jelenetek és meddig – s ez a gondolat végképen
elkeseritett. Most már én is dühös voltam az egész világra, csakhogy én
nem tudtam uralkodni a rosszkedvemen, mint ő. Engem is pofonokkal nevelt
Madame Clémentine, de nem az önuralomra.

A társaságunkhoz tartozóknak, akiknek végre is feltünt a kedvetlenségem,
csak annyit mondtam, hogy rettenetesen fáj a fejem, s aztán sokáig nem
szóltam egy szót sem. Amazok az út fáradalmainak tulajdonitották az
idegességemet s békében hagytak. Rajnai bort ittak, még pedig elég
sokat, s rajtam kivül mindenki – mégis én részegedtem meg, nem ők.

Mindezt azért beszélem el ilyen hosszasan, hogy egész sulyosságában lásd
az esetet. Ha előbb igen jókedvünek mutatkozom, nagyokat iszom a
többiekkel, s talán egy kicsit duhajkodom is – a botrány nem lett volna
olyan nagy s a hiba nem olyan végzetes. Azt lehetett volna mondani: nem
szoktam meg az ivást, hirtelen hajtottam le sok bort, tökrészeg lettem,
jókedvemben nagyon is bele találtam mélyedni a mulatozásba, megártott a
méregerős bor, nem tudtam, mit csinálok… De az ellentét eltitkolhatlan
rosszkedvem, sokat hangoztatott fejfájásom, idegeskedésem, szótlanságom
és a közt, ami következett, olyan nagy, olyan feltünő volt, hogy talán
leginkább ez tette a dolgot ki nem menthetővé, helyre nem hozhatóvá.

Tehát, amig a többiek ettek és ittak, én pedig senkivel nem foglalkozva,
hangtalanul ültem a helyemen s ugy nézegettem magam elé, mint aki már
alig tudja türni a rosszullétet: a nagy étkező teremben valami
fészkelődést vettem észre. A közönségnek az a része, mely sehogy se
akart elunni bennünket, hol felénk, hol a velünk szemben lévő bejáró
felé tekintgetett, amelynek szomszédságában elkeritett emelvény volt
látható. Ezen az üres emelvényen máskor bizonyosan a zenekar szokott
játszani, mert csak hangjegytartók voltak rajta. Az egyik szomszédomnak
ugy tünt fel, mintha itt valamire készülődnének s kérdezősködött.
Megtudtuk, hogy az emelvényen néhány perc mulva vándor zenészek fognak
megjelenni s előadást tartanak, ezen a fürdőhelyen „először és
utoljára“, amiért a jelenlevőktől csak néhány fillért kérnek, a fillérek
számát rábizva „a közönség nagylelküségére“.

A vándor zenészek nemsokára elő is kerültek: négy muzsikus meg egy
énekes. Oda néztem, remélve, hogy elszórakoztatnak s kiverik a fejemből
a rosszkedvemet; nem képzeltem, hogy ez milyen alaposan sikerül majd
nekik!

Az első pillanatban el kellett mosolyodnom: az énekes megjelenésén.
Valami jelmez-féle volt rajta, amely egy kisé az indiai bűvészek, egy
kissé az egyiptomi papok, de leginkább a clownok öltözetére
emlékeztetett. Cirkuszi ruha és e fölött könnyü atlasz-köpeny, amelyen
fekete selyemmel kivarrott kabalisztikus jelek láthatók… Milyen maskara!

De a derültségem csak egy pillanatig tartott: ahogy megnéztem az énekes
arcát és alakját, már elkomolyodtam. Milyen szép férfi! Milyen daliás
alak és milyen nemes tekintetü, égő, fekete szempár! Egyszerre nagyon
megsajnáltam. Ez az arc és ez a termet másféle sorsra utalta volna… és
szegénynek, egyik kis helyről a másikra kell kóborolnia, hogy filléreket
szedhessen össze az utfélen… maskarába kell öltöznie, hogy fölkelthesse
a nagyérdemü mob érdeklődését… estéről-estére tüdejeszakadtából kell
harsognia, hogy kitányérozhassa a közönség „nagylelküségé“-t, mert
hiszen ebből él, ezt koldulja!

És eszembe jutott, hogy valaha én is igy kezdtem, mielőtt a
variété-szinpadra jutottam… mert nekem ez már szép hivatal, „szinekúra“
volt.

Amig a négy muzsikus valami bevezető zenét adott elő, folyton az énekest
néztem, ezt az én fajtámból való szegényt… Milyen szép ember, milyen kár
érte!…

Már kiverte a fejemből, ami előbb olyan kitartóan foglalkoztatott.

Aztán énekelni kezdett és a hangja mindjárt a szivembe nyilallott.
Gyönyörü bariton hangja volt, érces, férfias timbre-ű, de mégis lágy,
édes bariton hang… Csiszolatlan, nyers, igen kevéssé képzett bariton… de
nekem annál jobban tetszett. Nem jó lábon állok a művészettel s nagyon
szeretem a természetet…

René áriáját énekelte, s amikor az „Álarcos bál“ melódiái hallatára
rosszkedvem végképen fölengedett, egyszerre rám pillantott; alighanem
észrevette, hogy figyelmesen nézem. Mért ne vallanám meg neked, hogy ez
a pillantás hatott rám?! Meg lehet becsülni a hozzánk való jóságot,
szeretetet, barátságot… viszonozhatjuk is mindezzel s ezenfelül hálával,
ragaszkodással… de vajjon ez kiöli-e belőlünk a szerelem vágyát? És ez,
aki hirtelen olyan melegen tekintett rám, szép férfi volt s az én
fajtámból való!… mert hiszen én se születtem biborban s én is tudom, mi
a kóborlás… Hirtelen megvillantak a fejemben a régi emlékeim… az első
édes csókok emlékei… s bizseregni kezdett bennem a szabadság-szeretet… a
nosztalgia a mult után… az után a mult után, amelyben nem volt
kényelmem, nem volt semmim, csak nyomoruságom… az után a mult után,
amelynek nem volt egyebe csak tüzes csókjai!

Ó, a zene nagy keritő!

Senki se vehette észre rajtam a hatást, az első hatást vagy tíz esztendő
óta… Eszembe jutott, hogy egy pillantással is rossz érzést okozhatok a
jóltevőmnek s hogy nem szabad hálátlannak lennem. Abban a percben, hogy
megleptem magamat, megszólalt bennem a kötelesség; azonnal másfelé
néztem s más gondolatokat kerestem. Se a szemem, se az arcom nem árult
el semmit; az előtt se, akinek a meleg tekintete az imént megtalálta az
utat a szivemhez vezető ajtóhoz és kopogtatott rajta: az énekes se
láthatott bennem mást, csak egy gyémánt-fülbevalós hölgyet, aki
egyszerüen megnézte a szegény kóbor kóklert.

De nincs szerencsém, kedves Rollám, s akármennyire tele voltam
jószándékkal, olyan meglepetés ért, amelynek hatása alatt végképpen
elvesztettem az eszem.

Rövid közzene után megint az énekesre került a sor és – képzeld el
megrezzenésemet, majd hirtelen felindulásomat! – már az első hangokból
hallom, hogy az én énekesem Sorry áriáját kezdi énekelni! Sorry vajda
könyörgő áriáját, azt a zenés esdeklést, amelynek a melódiája soha se
juthat eszembe, soha se zümmöghet a fülemben a nélkül, hogy meg ne
rezegtesse lelkemnek a legmélyén – az erdő, a szabadság, a cigányélet, a
tüz, a szerelem himnuszát!

Hiábavaló volt minden jó szándékom, a fogadalmam, az a gondolat is, hogy
bünt és esztelenséget követek el: nem állhattam meg, hogy az énekesre ne
pillantsak; önkéntelenül, akaratom ellenére, valami nagyon hatalmas erő
varázslatának engedve, pillantottam oda. A tekintetünk találkozott és ez
az égő tekintet most már diadalmasan vonult be a szívembe. Mindjárt
észrevette-e a hatást? – nem tudom. Annyi bizonyos, hogy az ária
kezdetétől a végéig: csak nekem énekelt. Alighanem rögtön meglátta
rajtam, hogy ismerem az áriát és hogy nagy gyönyörüség hallgatnom;
eleinte talán csak ezért fordult felém… de később észrevehetett egyebet
is, mert az ária hatása alatt a tekintetem egy cseppet se titkolózott
többé.

Hogyan mondjam el, mi történt velem néhány perc alatt?! Ez az ária
felkorbácsolt bennem minden érzést… a régóta mélyen alvó érzéseket is.
És Sorry vajda még nem esdekelt, csak panaszkodott Lilliasnak, amikor én
már őrülten szerelmes voltam a szép vándor énekesbe.

Már nem láttam benne a clownt, csak az indiai bűvészt vagy még inkább az
egyiptomi papot, Isis papját. És ha clown, hát legyen clown! Csak annál
inkább az én fajtámból való.

Milyen kár, hogy nem ismered ezt a könyörgő áriát! Ha tudnád, hogy
milyen elérzékenyitően szólal meg benne a végtelen szomoruság, milyen
szivrehatóan a szerelmes esdeklés, milyen vérperzselően a tüzes vágy s
végül, amikor Lillias a szemével már elárulja a szerelmét, milyen
magával ragadóan az ujjongó öröm – akkor megértenéd, hogy minden vérem
pezsgett, forrott s szilajul keringett ereimben.

Ismét Lilliasnak képzeltem, éreztem magamat, Lilliasnak, akit bánatossá
tett az egyhangu élet, a hideg környezet, az unalom és a visszavágyás a
multba vagy nem tudja hová… Boldogan üztem el magamtól kellemetlen
gondolataimat: az átélt boszuságok, keserüségek és izgalmak emlékét meg
azt a reménytelenséget, hogy a jövő napokkal csak uj bosszuságok,
keserüségek és izgalmak várnak rám… Jól esett ujra cigánylánynak tudnom
magamat és látnom, hogy: igen, én vagyok az a Lillias, akinek a
szerelmét könyörgik, az a Lillias, aki vár, egyre vár, mert a szerelmet
várja!…

És, ime, Sorry vajda állott előttem, az égő tekintetü, szép, fiatal
cigány, Sorry vajda, aki nem tűrheti, hogy a fajtájából való leányt az
urinép elvigye magával! Mert, igen, el merte árulni a komédiás, hogy
most csak nekem szól, a gyémántfülbevalós Lilliasnak… nem vette le rólam
égő tekintetét s folyton felém fordulva énekelt… a pillantása is, a
hangja is az arcába vágta az egész urinépnek, hogy vágyódik rám és a
magáénak akar… kikiáltotta, csábító, édesszavú, izgatóan férfias
baritonján, hogy az én szerelmemet könyörgi és el akar vinni magával…
nem félt az urinép bosszuállásától.

Ellenállhatatlan erő hajtott, hogy feleljek neki. Megfelejtkeztem
mindenről és mindenkiről. Megfelejtkeztem a fogadalmamról, Romanovics
Mihályról, az egész uri társaságról s a nagyérdemü mobról…
megfelejtkeztem róla: hol vagyunk, milyen megbotránkozást és kínos
érzéseket okozok, arról is, hogy mik lesznek megfelejtkezésemnek a
következései.

És a tekintetünk összeforrott.

Elképzelheted előkelő barátainknak a hüledezését. Meg azt, hogy micsoda
szemeket meresztett rám a tisztelt tömeg.

De ez még nem minden. A nagyja még csak ezután következett.

Mikor Sorry könyörgő áriáját az ujjongó öröm hangjaival végzi, már nem
voltam magamnál. S nem elégedtem meg azzal, hogy csak a tekintetemmel
mondjak neki igent száz ember előtt… nem elégedtem meg azzal, hogy
lélekben már összeforrtam vele az egész sokaság szemeláttára – ki
kellett kiáltanom a világnak, hogy: történjék velem akármi, igen odaadom
magamat neki! Meg voltam őrülve.

Nem védekezem előtted azzal, hogy nem voltam beszámitható állapotban. Ha
szépiteni akarnám a dolgot, azt hazudhatnám, hogy sokat ittam. Nem igaz.
Csak a szerelemtől voltam mámoros; csak a cigányvér tört ki belőlem.
Igenis, megvillant a fejemben, mielőtt elkövettem, amit többé nem lehet
jóvátenni, nemcsak megvillant a fejemben, tisztán láttam, hogy mit
cselekszem s hogy mi lesz ennek a következése, tudtam, hogy azzal, amit
tenni készülök, elrugok magamtól kényelmet, nyugalmat, jólétet,
mindent!… és mégis meg kellett tennem, amit tettem. Felelnem kellett
neki szóval is, meg kellett mondanom neki mindenki hallatára, hogy:
igenis, kész vagyok elhagyni mindent, gazdagságot, jólétet, urinépet…
megyek vele akárhová visz… ha akarja: az erdőbe, ha akarja: a vásári
bódéba!… megyek a rég várt boldogság után!… megyek ezzel a szép, ifju
cigánylegénynyel, aki az én fajtámból való!

Az eszem ugy nyöszörgött, mint egy kis kutya… de a vérem ugy parancsolt,
mint ahogy az elemek parancsolnak.

Ugy tünt fel előttem, mintha maga a mindeneket fentartó szerelem, mintha
maga az örökkévalóság szólitott volna.

Varázslat hatása alatt állottam, mint Lillias; az égő tekintet és a
szivemet át meg átjáró, megreszkettető, összerázó hangok bűvölete
leigázta az akaratomat. Oda voltam az elérzékenyedéstől, a szerelmi
mámortól, a szerelmi boldogságtól.

Szóval, mikor Sorry befejezte a könyörgő áriát, egy másik hang csendült
fel, csak ugy, mint az operában: a Lilliasé.

Lillias a cigánynótával felel:

  A rőzse ropog, a tűz lobog,
  Czigányleányok boldogok:
  Lobog a tűz, a tűz!…

Hidd el, ez egyszer, kivételképen, nagyon szépen énekeltem. A hangom
olyan fényben csengett, mint soha, az arcom lángolt s a szemem a
szerelmi odaadás tüzes sugarait szórta a kóbor énekesre. Nem törődtem
többé senkivel és semmivel a világon.

A kóbor énekes megértett s a refraint már velem énekelte. Aztán az egész
kettőst… csak ugy, mint az operában. Azt hiszem, meghallgathattak volna
bennünket akármelyik szinházban; ami az énekművészetünkből hiányzott,
azt pótoltuk azzal, hogy az ő hangja nagyon szép és ha az én hangom nem
is valami hires, az bizonyos, hogy – mind a ketten szivből énekeltünk.

A kettős is elhangzott; vége volt mindennek. Az idegenek közül az
ártatlanabb lelkűek tapsoltak. A nagyherceg is tapsolt.

Sárga volt, mint a halott, de megőrizte a nyugalmát.

Ugy tett, mint aki örül, hogy a felesége mulat, de már megelégelte a
mulatságot. Fölkelt, a karját nyujtotta s kivitt a teremből. A
társaságunk persze velünk tartott.

Időközben az eső elállott; felültünk a kocsijainkra.

Az úton a nagyherceg nem szólt hozzám egy szót sem. A chauffeur-rel nem
óhajtotta közölni a szándékát.

Hanem, mihelyt magunkra maradtunk, tudtomra adta, hogy visszakaptam a
szabadságomat.

– Azt hiszem – kérdezte – tudja, hogy el kell válnunk?!

Csak annyit feleltem:

– Tudom.

Átláttam, hogy az ilyesmit nem lehet jóvátenni.

Igy történt.

De nem irhatok többet… nagyon sok dolgom van… Tudod, a költözködés!…
aztán meg az ujságírók nem hagynak békén… Már megint jön egy.

A viszontlátásig üdvözöl… aki már nem Romanovics Mihályné, hanem ismét:

_Vera Violetta._




A BAZÁR ÉG.


I.

– Mi baja, kedves Lebreton? – kérdezte Mendez a másik ujságirótól. –
Olyan piros az arca, mintha láza volna.

– Borzalmasan részeg vagyok, – felelt Lebreton. – Egész éjszaka ittam,
rossz cimboraságban; reggel kilenckor kerültem az ágyba, s alig hogy
elaludtam, felköltött egy vidéki nagybátyám, az egyetlen, akitől
örökölhetek. Ez a vidám, sőt garázda vén fiú addig ült a nyakamon, mig
végre kénytelen-kelletlen fölkeltem és elmentem vele reggelizni,
Paillardhoz vitt és ott megint rémesen sokat ittam. Most aztán alig
állok a lábamon; ugy járok, mintha egyik dézsából a másikba lépnék,
pedig még isten tudja meddig nem fekhetek le emiatt az átkozott bazár
miatt.

A Jean Goujon-utcai nagy bazárépület bejárója előtt állottak. Mendez,
mialatt Lebretonnal beszélt, az egymásra torlódó gépkocsikból rendre
kiszálló előkelő közönséget nézte s közben neveket irt föl a
jegyzőkönyvecskéjéből kitépett papirlapra.

– Tudja mit? – biztatta Lebretont. – Menjen haza nyugodtan és pihenje ki
magát. Nyolcig-kilencig éppen eleget alhatik; kilenckor majd fölkeresem
és értesitem mindenről, hogy megirhassa a tudósitását.

– Köszönöm, de lehetetlen, – felelt Lebreton. – Egy egész nagy
ujságoldalt kell telefirkálnom erről a szamárságról.

– Persze, az ön lapja is királypárti, s mert ezt a jótékonycélu vásárt
az igazhitü arisztokrácia rendezi, önöknek legelől kell járniok a
jótékony hölgyek magasztalásában.

– Hanem azért mégis kérni fogom a szivességét. Végignéztem a megnyitás
ceremóniáját, körülsétálok a bazárban, összeszedek egy pár megfigyelést,
hogy legelől tündökölhessek a szines leirásban, de ötkor hazaszököm.
Lesz szives és értesit, ugy-e, ha később valami nevezetes történik?

– Rosszul teszi, ha nem megy haza mindjárt. Ilyen álmosan ugy se fog
látni semmit.

– Többet fogok látni, mintha józan volnék. Nekem a részegség csak az
itéletemet rontja meg, a megfigyelésemet inkább élesiti. Részegen mindig
temérdek apróságot veszek észre, ami okvetlenül elkerüli a figyelmemet,
ha józan vagyok. A mámor szétszórja a figyelmet s ez a tudósításnak csak
javára válthatik. Öttől nyolcig aztán kialszom a mámoromat s már egészen
okosan fogom leirni azt, amit bolond fejjel láttam.

– Akkor hát most már menjünk be. Mindjárt három óra s Andrea hercegnő
pontban háromkor érkezik. Nem fog ártani, ha addig jó helyet biztositunk
magunknak.

Bementek.


II.

A vásárt, melynek három, egymásután következő délután kellett volna
tartania, azért tervezték, hogy egy uj hittéritő-iskolát lehessen
alapitani s nagyobb összeg gyüljön egybe a De Propaganda Fide uj
templomának az épitési költségeihez.

Évek hosszu sora óta először történt, hogy a párisi arisztokrácia,
amelyet a politikai események arra kényszeritettek, hogy visszavonuljon
büszkeségének fellegvárába, végre-valahára kimozdult tökéletes
elzárkózottságából s életjelt adott a nagy nyilvánosság előtt is.

A Faubourg Saint-Germain azon a cimen, hogy olyan szent célt szolgál,
amely méltó hozzá, tüntetni kivánt a köztársasági Páris ellen.

Tüntetni ugy, ahogy csak a Faubourg Saint-Germain tud, ha erre
nagynehezen elhatározza magát.

A rendezőség élén a legfényesebb történelmi nevek viselői állottak s a
védő szerepet a királyi vérből származó Andrea hercegnő vállalta el.

A terv az volt, hogy a vásárt, mely külsőségében hű mása lesz a
középkori vásároknak, mind a három napon óránként változó, legujabb
divatu mulatságokkal kötik egybe. A vásáron a Faubourg előkelő
hölgyeinek a legszebbjei fognak árusitani apró haszontalanságokat, a
mutatványos bódékban pedig a technika legujabb csodáinak a látnivalóin
kivül a szellem arisztokráciájának, az irodalmi és művészeti világnak
azok a nevezetességei fognak szerepelni, akiket a rendezőség erre a
kitüntetésre méltóknak ítél.

Az utóbbiak olyan szerepben fognak bemutatkozni, amelyben eddig csak
bizalmas környezetük láthatta őket. A nagy költő tréfás kabarészámokkal
áll elő; a világhirü regényiró ismert szinészeket parodizál ki; a kitünő
tragikus mint átváltozó művész szerepel; a hegedüművész karmestereket
utánoz; a hires festő mint gyorsrajzoló lép föl; Páris legelső
énekművésznője utcai dalokat énekel; a nagynevü zeneköltő operettet ír
erre az alkalomra, amelyet uri műkedvelők adnak elő, a nábob egy
magánjelenetben az éhenkórász bohém alakját figurázza ki.

A mutatványos bódékban nagy belépő-dijakat szednek. Az apró
haszontalanságokat az előkelő vásárosok a kegyes célra méregdrágán
árusítják. Köszönő mosolyt csak az kaphat a szépektől, aki fejedelmi
adománynyal járul hozzá az ünnep sikeréhez.

Az irodalom és a művészet képviselői közül csak azokat szólitották föl a
közremüködésre, akik tanuságot tettek róla, hogy együtt éreznek az ünnep
rendezőivel. A fényes névsort kétszer is megrostálták.

A felszólitottak természetesen mindannyian örömmel fogadták el a nekik
szánt szerepet. Akit kitüntettek, boldog volt; akit mellőzni kellett, az
irigykedve gondolt a szerencsésebbekre.

De nemcsak a közreműködőket, a közönséget is jól megválasztották.

Bár mindjárt a belépésért jókora adót kellett fizetni, a vásáron csak
meghivottak jelenhettek meg. A célhoz képest, sok meghivót bocsátottak
ki, de ezek szétosztása a legnagyobb körültekintéssel történt. Az
előkelő rendező urak, akik egész Párist ismerték, gondoskodtak róla,
hogy olyan férfi vagy nő, akit jó társaságban nem szokás fogadni, semmi
áron és semmiféle visszaéléssel ne juthasson jegyhez. Még a sajtó
képviselői is névre szóló meghivókat kaptak, s a bizottság mindenkiről
tudott, akinek a vásár valamelyik napján joga volt a jegyét megváltania.

Természetes, a meghivókért nagy versengés támadt. Ilyen körülmények
között az, aki számitott rá, hogy őt is a jobb körökhöz számitsák, nem
maradhatott el. A jelentkezőket azonban alaposan megrostálták; akihez
csak a legcsekélyebb kifogás fért, udvarias, de tagadó feleletet kapott.
És minél nagyobb volt a visszautasítottak száma, annál keresettebb lett
a sokfelé hiába áhitozott meghivó. Aki joggal számithatott erre, nem
igen mulasztotta el, hogy éljen a szerencséjével, ha egyáltalán a lábára
tudott állani.

– Soha ilyen szép közönséget! – szólt Mendez, ahogy körülsétáltak a
bazárban.

Hadd lássa ez a kiválasztott közönség, a legkülönbek, hogy: igenis, a
Faubourg Saint-Germain még él és csak tűri, de nem ismeri el a
köztársasági Párist!

Azért elhatározták, hogy a jótékonycélú vásár védőjét, Andrea hercegnőt
ugy fogadják, ahogyan valaha Versaillesben fogadták a királynét.

Mintha Franciaország királynéja volna.

Mert nekik Franciaország ma is királyság, ha a csőcselék erőszakossága
lehetetlenné teszi is, hogy a király a jogaival éljen, s az ő szemükben
Andrea hercegnő, aki legközelebb áll a királyhoz, Franciaország első
asszonya.


III.

Kevéssel azután, hogy a két ujságiró felmutatta a jegyét, egy nyájas
arcu ur került eléjük, aki rendezői jelvényt viselt.

– Nem parancsolják az urak, hogy valamiben a szolgálatukra legyek? –
szólitotta meg Mendezt. – Én részesültem abban a szerencsében, hogy a
sajtó tisztelt képviselőinek a munkáját megkönnyiteni segitsek. Kérem,
legyen olyan szives, mutasson be!…

– Ó, nagyon köszönjük, herceg!… – dadogott Mendez.

– Hector de Beaurepaire, – mutatkozott be a nyájas ur Lebretonnak.

A nyájas ur karonfogta Mendezt, elvezette a két ujságirót a mutatványos
helyekre s megmutatta nekik, hogy honnan láthatnak mindent a legjobban.

Aztán fölvezette őket a nagy csarnok karzatára, két számozott széket
mutatott nekik és igy szólt:

– Ezeket a helyeket az urak számára tartottuk fönn; a megnyitó
szertartását innen nézhetik végig a legkényelmesebben. De ha ugy
parancsolják, hogy addig körül méltóztatnak nézni a többi helyiségekben,
erre még egy jó negyedórai idő van. A hercegnő pontban háromkor érkezik.

Ugy parancsolták, hogy körül méltóztatnak nézni.

– Tudja-e, ki volt ez? – szólt Mendez Lebretonhoz, mikor magukra
maradtak. – Ez Beaurepaire herceg, akinek a hetvenedik öregapját is
Beaurepaire hercegnek hivták, s akinek az ősei keresztes háborukban
foglalatoskodtak akkor, amikor az én őseimet még sehogy se hívták, mert
bőgő majmok voltak Amerika őserdőiben.

– Rendkivül udvarias volt, – szólt Lebreton.

– Másfajta emberek ezek, mint mi! – sóhajtott Mendez. – Ezeknek a
viselkedésük olyan, hogy azt mi sohase tudjuk eltanulni.

– A jó nevelés teszi, – vélte Lebreton.

– Már a vérükben van a finomság, – vitatkozott Mendez. – Különb lélekkel
születnek, mint mi, s a viselkedésnek az a finomsága, amelyet mi a
leggondosabb igyekezettel, a legnagyobb vigyázattal, a legtökéletesebb
önuralommal se tudunk tökéletesen a magunkévá tenni, náluk önkéntelen,
természetes, ösztönszerü.

Körüljárták az egész bazárt, egy darabig csak nézelődtek és nem igen
szóltak egymáshoz, majd Mendez igy összegezte a benyomását:

– Mindenen meglátszik, hogy a Faubourg tüntetni akar. Tüntetni akarnak a
családi kincseikkel, az izlésükkel, a gondolkozásukkal, egész szellemi
felsőbbségükkel, főképpen a szellemi felsőbbségükkel. De tehetik, és ez
a tüntetés, ha tüntetés is, meg kell adni: szép. Annál szebb, mert
senkit se bántanak vele. Veszi észre, hogy a nem közülök valót csak
azzal különböztetik meg, hogy velük szemben egy fokkal még kedvesebbek,
mint egymással szemben?…

– Én mást veszek észre, – felelt a részeg. – Azt, hogy ez az épület egy
nagy egérfogó.

– Tessék? – kérdezte Mendez.

– Ugy értem, – folytatta Lebreton, – hogy csodálatosan szerencsétlenül
van épitve. Én legalább még sohase láttam ilyen eszményi tűzfészket. És
megfoghatatlan könnyelmüséggel olyan sok embert bocsátottak be, hogy ez
megcsufolása minden köteles vigyázatnak. Ha itt véletlenül tüz üt ki…
például rövidzárlat esetén, vagy ha a kinematográfos-sátorban csinál
bajt egy kipattanó szikra… innen ugyan egy egér se menekül ki. De hát ez
senkinek se jutott eszébe?!

Mendez nevetett.

– Ha az ember mindig ezt forgatná a fejében, soha se mehetne se bálba,
se szinházba.

– Persze, – szólt ismét Lebreton, – ha ezt az épületet az előkelőségek a
maguk céljaira alkalmasnak találták, a hatóságot képviselő uraknak nem
juthatott eszébe, holmi tüzbiztonsági követelésekkel alkalmatlankodni –
ilyen előkelőségeknek!

De más foglalta el a figyelmüket. Valami moraj futott végig a hölgyek és
urak tömegén.

– Pont három! – szólt Mendez. – Andrea hercegnő megérkezett!

S a karzati helyeikre siettek, a bevonulást nézni.

– Látja? – fecsegett Mendez. – Ez a nyolc frakkos fiatalember… csupa
gróf és herceg… egyik se lehet több tizenhat esztendősnél… ezek az
apródokat jelentik. És mennyi lakáj a hercegnő előtt!… Nyolckaru
gyertyatartókat visznek… ahogy hajdan világitották meg az utat a királyi
vérből valóknak… A régi világ, a rokokó szellője csapja meg az embert…

– Nem ismerik el a villamosságot, – jegyezte meg Lebreton.

– Nézze, – folytatta Mendez, – ezek a hölgyek, akik Andrea hercegnő
uszályát viszik, a legrégibb francia nevek viselői… mind egy-egy
történelmi nevü nagyurnak a felesége… És nézze, nézze azt az óriást, két
lépésnyire az udvarhölgyek mögött!… Ez Guise herceg, Franciaország
leggazdagabb és legerősebb embere… leüti az öklével a bikát!… meg tudom
érteni, hogy egymaga képviseli az egész testőrséget… és ennek az urnak
az a büszkesége, hogy Andrea hercegnő a „szolgálattevő kamarás“ cimmel
tüntette ki!…

Mikor a megnyitó szertartása véget ért, a két ujságíró lement a
karzatról. Mendez ugy tervelte, hogy előbb a már élénkülni kezdő vásárt
járja végig, s csak azután néz be a mutatványos sátrakba.

Egy darabig még együtt maradtak.

– Látta-e valaha Andrea hercegnőt közelről? – kérdezte Mendez
sétaközben. – Én láttam. Kivágott ruháiban a vállát, a karját és a
keblét is. A bőre határozottan alabástrom-fehérségü és szinte áttetsző.
Ha nem látta még, érdemes megnéznie; nem igen láthat ilyet. Minden kis
erecske meglátszik rajta, feltünően kék vonalakban. Ez a bőr
pókháló-vékonyságuvá finomodott a századok vagy ezerévek folyamán; egy
darab művelődés-történetet olvashat le róla az ember.

Aztán hallgatag szemlélgették a vásár közönségét, erre-arra járkálva.

– Az bizonyos, hogy az asszonyaik és leányaik gyönyörüek, – szólt végre
Lebreton.

– Például ez a kis lány itt ni! – fecsegett ujra Mendez. – Ez egy
Rohan-kisasszony. Most lett menyasszony; a vőlegénye az a fiatalember,
akivel beszélget, Tréguier márki. Teringettét, nem sok hiányozhatik
hozzá, hogy ezek meg legyenek elégedve a sorsukkal! Mindegyik egy-egy
birodalmat mondhat a magáénak; azonkivül fiatalok, egészségesek, szépek,
kedvesek. És nézze, nézze azt a gyönyörü asszonyt! Ez Páris legragyogóbb
teremtése. Lantenac márkiné. Azt mondják róla, hogy halálosan szerelmes
Rochebaron grófba, akit most neveztek ki nagykövet-helyettesnek, nem
tudom, hová… és hogy ugyancsak flörtöl vele. Persze, a grófnak ott kell
lennie, ahol a márkiné van!… igen, az az ur az, akinek az arcát előbb
nem láthattam jól, most ráismerek!… Nini, magukra maradnak! Nézze,
nézze, hogy beleolvadnak egymásnak a tekintetébe!… Bizony isten, nem
nagyon titkolóznak! Talán ott tartanak, hogy már nem is képesek
titkolózni. Ugy látszik, elérkeztek a flört utolsó állomásához; éppen
most lehetnek az elhatározó pillanat előtt vagy – egy pár órával utána.
Becsületemre, szinte fölfalják egymást a tekintetökkel. De hát hol van
az öreg márki?! Az öreg férjek ilyenkor soha nincsenek jelen!

Tovább sétáltak s Mendez mindenütt elragadtatással nézegette az eléje
táruló ritka látványosságot.

– Akármi az ember meggyőződése, – folytatta, – lehetünk hivei a
társadalmi forradalomnak… legyünk szoczialisták vagy akár anarkisták…
magam is ó-radikális vagyok… de azt az egyet meg kell adni, hogy ezek az
emberek szebben tudnak élni, mint mi!… hogy ők azok, akik a legszebben
tudnak élni! Szebben tudnak élni, mint mi, és szebben tudnak meghalni.
Még meghalni is szebben tudnak! Ahogy elnézem őket, minden percben az
jut eszembe, milyen gyönyörüen tudtak meghalni ezeknek az embereknek az
ősei a nagy forradalomban, az asszonyok csak ugy, mint a férfiak! Milyen
nyugodtan néztek farkasszemet a halállal, milyen felsőbbséggel tudták
lenézni az őket lemészárló csőcselék-hordát!

– Tudja, én azt hiszem – vitatkozott Lebreton, – hogy ez csak fenséges
szinészkedés volt. A bensejükben azért remegtek. A hiuság, vagy ha ugy
tetszik: a büszkeség sok önmegtagadásra teszi képessé az embert. Nem
akarták elárulni a megvetett, a gyülölt csőcselék előtt, hogy félnek,
reszketnek, vért izzadnak, hogy érzik a legyőzetésüket. Egyetlen
megtorlásuk a tüntető megvetés lehetett. Hadd pukkadozzanak a nyomorult
hóhérok arra a gondolatra, hogy boszuálló embertelenségük nem ér föl
hozzájuk, nem éri el a célját, mert hiszen ők nem félnek a haláltól! És
erőt vettek, nem az érzésükön, mely kétségbeesetten ragaszkodott az
élethez, hanem: a külsejükön – amiben már volt gyakorlatuk. Volt idejük
készülődni erre a fenséges szinészkedésre és jól összeszedték minden
szinészi képességüket, külsejükön való minden uralmukat, hogy szépen
szerepelhessenek, szépen játszhassanak. Beleélték magukat a szerepükbe,
mint a jó komédiás, és minden erejükkel rajta voltak, hogy a nagy
jelenetek idején kiverjék a fejükből a rettenetes valóságot. Talán az
utolsó percig reménykedtek valami csodában. Mindegyik.

– Nem – felelt Mendez. – Nem féltek a haláltól. A gondolkozásuk tette
képessé őket arra, hogy hősiesen haljanak meg. Bölcsebb módon tudtak
gondolkozni életről-halálról, mint a csak ösztöneinek élő, műveletlen
ember; bátrabb szivvel, nagyobb magaslatról nézték le a halált. Tisztább
fejjel néztek szembe azzal a kényszerüséggel, hogy egyszer ugy is meg
kell halni, s hogy tulajdonképpen mindegy, mikor hal meg az ember, ha
már meg kell halni. A vérükben volt, abban a tömérdek csatát kiállott
vérben, hogy ne tulajdonitsanak az életnek nagyobb fontosságot, mint
amennyit érdemel, s az elmulás gondolatával nyugodtabban nézzenek
szembe, mint az állat-ember, aki csupa nyers élet-ösztön. Ez tette őket
elég erőssé arra, hogy a sakkparti mellől olyan hidegvérrel menjenek a
halálba, mintha esküvőre mennének, hogy társas-játékokkal szórakozzanak
a pokol előtornácában, hogy végig szépen éljenek. Másfajta emberek ezek,
mint mi, kedves Lebreton! Higyje el, másfajta emberek!


IV.

Négy óra tájban Lebretonból kitört a részegség.

– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a
fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.

Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy
mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében,
ahol pezsgőt árultak.

Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl
fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord
sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami
nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most
látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és hogy Mendez nem
Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és
észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat
olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de
Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella
città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát
a pokol előtornácába vezeti…

Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan
nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé
kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek
szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati
hangokon üvöltöznek.

Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket,
csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon
magyarázza:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a
Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.

És aztán:

– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született
Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen
Könnyei.

Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha
füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé;
Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes
dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre
siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A
hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az
egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli,
rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan lényeket
lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü
gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve,
marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva,
visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.

Megdobban a szive s fölriad.

Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a
pokolt.

Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled…
és nem érti.

Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s
ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és
fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku
emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra,
szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés
fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.

Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy
világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.

És részegebb, mint valaha.

Azt hiszi, nem tud a lábára állni és megint csak maga elé mered.

– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy
perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre
elalszom és pont!

Megpróbálja, de nem tud mozdulni és bambán nézi a szörnyü szinjátékot.

Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan
igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak
egy roppant hustömeggé; hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni,
leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint
legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott
s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez
fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac
márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint
homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a
lábába.

S mialatt mindezt tehetetlenül nézi, részeg fejjel azt kérdezgeti
magában:

– Miért tülekednek ezek mind egy irányba?!…

A kóválygó fejben hirtelen megvillan valami.

Valahol egy ajtócskát látott, de már nem emlékszik, hogy hol.

Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még
egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre
még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek,
amerre szabad az ut.

Hátha valahol arra van a kis ajtó?!…

Érzi, hogy a lángok összeégetik, elfullad, elveszti az eszméletét és
összeesik…

A kis ajtót éppen akkor törik be.


V.

Százan és százan égtek össze vagy fulladtak meg a bazárban: maga Andrea
hercegnő is, hű kamarása, Guise herceg oldalán. Odaveszett a gyönyörü
Lantenac márkiné és szerelmese: az ifju Rochebaron; odaveszett a szegény
Tréguier márki és boldog menyasszonya, Rohan hercegkisasszony;
odaveszett Beaurepaire herceg, az ünnep főrendezője, s odaveszett a
derék Mendez is.

De Lebreton megmenekült.

Egy kicsit összeégett, hanem a sebei nem voltak halálosak. S vagy egy
félórai fáradozás után életre ébresztették.

Mikor fölnyitotta a szemét, ugy tetszett neki, hogy csak álmodta a
tüzet. S egyre a Mendez szavai jártak a fejében:

– Másfajta emberek ezek, mint mi; másfajta emberek!

Mintha éppen most hallotta volna…

A puszta telken, ahol a megmentett embereket ápolták, egy öreg ember
járt-kelt föl s alá, mint akinek már semmi dolga.

Kétségbeesetten tördelte a kezét s halkan suttogta maga elé:

– Margit! Édes Margitom!…

Lantenac márki volt.

De Lebreton nem méltatta az öreg ember fájdalmát; még nem volt egészen
eszénél.

Bambán nézett a világba és igy motyogott kábultságában:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a
Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások. Ez a Párja Után
Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem
Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Senki se értette, mit motyog; de nem is törődtek vele. Érthetőnek
találták, hogy még nincs magánál.




TÉLI SPORT.


I.

Január hónap közepén az Engadin leghiresebb, legszebb és legmagasabb
helyén, Saint-Maurice-ban, gondtalanul, vigan – olyan vidám lélekkel,
mintha mindannyian gyermekek volnának – mulatoznak a föld urai.

Már december eleje óta folytonos a fejedelmi családok jövése-menése. A
szálló-tulajdonosok régóta nem láttak ilyen szapora „királynapok“-at. De
a nagyuri társaság most sokasodott el a legjobban. Mióta valamivel
bővebben hull a hó, az élni siető előkelők nem költöznek tovább, vándor
fecskék gyanánt, hanem heteket, a legtöbben hat-nyolc hetet töltenek a
hó Eldorádójában.

Európának majdnem mindegyik udvarát képviseli egy-egy fejedelmi család.
Gyermekeikkel és sok emberből álló kiséretükkel szinte számosabban
vannak, mint a többi vendég, mint a kisebb rangu előkelőségek és a
pénzvilág conquistadorai.

Ott van a legujabb királyságnak, Albániának első uralkodója, Theodor
(régebben Hohenstauffen Egon herceg). Ott van, inkognitóban, Solferino
gróf néven, a nagy-illyriai trónörökös, feleségével, aki most a
Montblanc hercegnője cimet viseli. Ott van: Nikolájevics Athanáz
nagyherceg és felesége, Aglája nagyhercegné, egykoron Lippe-Detmold
legszebb virága, akinek királynői szépségét még nem kezdte ki az idő.
Ott van: Asztolf porosz királyi herceg és felesége, Emanuela királyi
hercegné, meg Arvid dán koronaherceg és felesége, Mária Immaculata
koronahercegné; ott van a norfolki herceg, egész családjával, a
barcellonai gróf és leánya, Diana hercegnő; ott van Frithiof svéd herceg
és felesége, Gunda hercegasszony, Erich, a gerolsteini nagyherceg és ott
van végül két Reuss herceg is, akiket az ujságok most csak igy szoktak
emlegetni: „stb.“ vagy „és még mások is“.

A nagyrangu uraságok délelőtt tizenegytől egyig és délután háromtól
hatig mindig sportdresszben vannak; nemcsak az urak, hanem a hölgyek is.
És a saint-maurice-i sporttér majdnem egész nap hangos az utolsó
félistenek vig lármájától.

Saint-Maurice-ban külön pálya van a bobsleigh, s külön pálya a
skeleton-ok számára. Amig világos van, akárhonnan nézelődöl és akárhová
tekintesz: mindenütt gondtalanul játszadozó, felnőtt gyermekeket látsz;
egyfelől a bob-ok és toboggan-ok, másfelől a skeleton-ok indulnak utnak;
emitt korcsolyázókat és hockey-játékosokat látsz, amarra a ski hiveit.

Sokszor a késő est se csöndes, s kisebb-nagyobb társaságok még éjfél
tájban is vigan szánkáznak a kitünő utakon.

Annak, akinek a tüzelő nem ad gondot, nincs szebb, mint a tél. Semmi se
szebb és semmi se egészségesebb a télnél.

S a föld urai, az utolsó félistenek, vigan játszadoznak. Örülnek az
életnek.


II.

Ebéd után, este nyolctól kilencig, a kis hercegek közül a nagyobbacskák
találkozni szoktak a „Bob“-klub egyik nagytermében.

Legfelső elhatározásokból történik igy.

Hadd barátkozzanak össze egy kicsit, amig minden utógondolat nélkül
barátkozhatnak. Később ugy is egyre jobban elválasztják őket az
érdekeik. Tanulják meg idejekorán, hogy össze kell tartaniok, ha nem
akarják, hogy a népeik sorra megegyék őket.

Most még abban a korban vannak, a mikor legkönnyebben megérthetik
egymást; a mikor kevés kell hozzá, hogy az ember barátságot kössön.

Különböző koruak, de a legnagyobbik sem érte el még a tizenhatodik évét;
s a legkisebbik éppen tizenkét esztendős.

Az volna a rend, hogy sohase maradjanak felügyelet nélkül. De a
különböző rendü és rangu felügyelők is emberek. Végre is, nincs
unalmasabb és kellemetlenebb társaság, mint egy nagy csapat kamasz, –
akárhonnan keltek ki. Aztán ez a legkedvezőbb idő, a mikor a bármily
cimü és rangu felügyelő ur egy kis kaland után járhat. Ha sorra
megszökdösnek, van rá egy és más mentségük és ürügyük persze még több.

A kis hercegek most is magukban vannak, mint rendesen. Nem bánják, sőt
jobban szeretik igy. Már vannak közölni valóik, amelyeket nem szivesen
kötnek a felügyelők orrára.

A kisebbik fiuk egyelőre diabolót játszanak. A néha táncteremnek is
használt nagy klub-szoba igen alkalmas erre a célra.

Az egyik sarokban, belesüppedve egy roppant karosszékbe,
tizenöt-tizenhat éves, görnyedt mellü fiu ül. Az ölében nyitott könyvet
tart; olvas.

Ezt a fiut nem szeretik a többiek s a háta mögött az Ember-nek
csufolják.

Miért?

Ez a fiu Pál nagyherceg. Nikolájevics Athanáz nagyhercegnek első
házasságából született harmadik fia. De a többiek ugy tudják, hogy Pál
nagyherceg az életét egy orvosnak köszönheti; s a nagyuri fiuk minden e
félét kitünően tudnak.

A gúnyos elnevezés azt akarja mondani, hogy ez nem olyan, mint ők; ez
csak ember, egészen egyszerüen ember.

Pál nagyherceg közelében négy nagyobbacska fiu beszélget.
Tizennégy-tizenöt esztendősök.

– Hogyan van az, – kérdezi Amadeo herceg, a barcellonai gróf fia, a kis
svéd hercegtől, aki mindössze három nappal ezelőtt érkezett, – hogy te
csak most tanulsz meg korcsolyázni?

– Azért nem tudok korcsolyázni, – felel a kis svéd – mert mi eddig
minden telet Cannesben töltöttünk, amióta csak megszülettem. És tudod,
hogy ott soha sincs jég.

– Pedig nálatok, otthon – szól Albert herceg, a norfolki fia – van jég
és hó elég. De talán havat is csak most látsz először?

A görnyedt mellü felnéz a könyvéről és odaszól a kis svédnek:

– És egyáltalán láttad-e már valaha a hazádat? Vagy folyton csak
költöztök, amerre jobb, a szezón szerint?

Nem felelnek neki. Már megszokták rosszakaratu, szuró szavait és
nevetésének gúnyos rikácsolását.

A kis svéd helyett az egyik diabolo-játékos, aki éppen arra ugrál, akar
értekezni a görnyedt mellüvel.

– Micsoda könyv van előtted? – szólitja meg.

Hanem amaz hamarosan lerázza a nyakáról.

– Ne nyulj hozzá; kinaiul van. Valami Marx irta.

A diabolo-játékos odább áll. Kiderül, hogy a kiváncsiság nem gyötörte
valami tulságosan.

A négy nagyobb fiu ezalatt tovább beszélget.

– Rossz esztendőben jöttél ide először.

– Miért?

– Mert nem akar esni. Már három hete, hogy nem kaptunk havat.

– A tavalyi is rossz esztendő volt, de az idei még rosszabb.

– Messziről kell hozatni a havat, mert különben lehetetlen volna
fentartani a pályát.

– És mire idehozzák, a hó nagyobb része elolvad.

– Persze megolvasztja a nap.

– Éjjel kellene szállitani.

A görnyedt mellü megint megszólal:

– Ne féljetek. Van ember, aki szállitsa. És ha a kilenctizedrésze
elolvad, van munkáskéz elég. Majd hoznak tizannyit mindenfelől. Annyi az
ember, mint a nyű.

A norfolki fia nem állhatja meg, hogy oda ne szóljon neki:

– Mi bajod mindig a munkás kezekkel?! Neked nem kell havat szállitanod.
Mi közöd a dologhoz és mit törődöl velük?!

Az Ember gunyosan nevet:

– Hát persze, akkor nem kell törődnöm velük!

A kis svéd elbeszéli, mennyire gyönyörködteti őt ez az uj mulatság s a
másik három vitatkozni kezd, hogy melyik sport jár a legtöbb élvezettel.

– Nekem az első a bobsleigh.

– Nekem a skeleton.

– Én nem tudok a sportok közül választani. Csak sport legyen. Nekem
minden sport egyformán kedves.

Amadeónak a sportról a sportsman-ek jutnak eszébe s magasztalni kezdi
azt a merészséget és hidegvért, amelyet Arvid, a dán koronaherceg
tanusit.

– Annyi bizonyos, – mondja a norfolki fia – hogy nincs a klubnak egy
tagja se, aki ne csodálná az ő halálmegvetését, de…

És vitatkozva dicsérgetik, mindegyik azt, akiről igy emlékeznek meg:
„nekem ő az ideálom a sportban“.

– Én is szenvedélyes sportsman leszek – buzdul fel egyszerre Ernő, a kis
porosz herceg. – Nincs szebb, mint szenvedélyes sportsmannek lenni. Ez a
leggyönyörübb foglalkozás. Ebben fejtheti ki az ember legjobban az
erejét és az ügyességét; ezzel vivja ki a nők bámulatát és mindenkinek a
tiszteletét; és ha az ember kiváló tud lenni a maga sportjában,
különösen, ha több sportban tud kiváló lenni, ez a legdicséretesebb
dolog a világon.

– Hát mi az ördög lennél egyéb, mint szenvedélyes sportsman! – szól
közbe Pál nagyherceg. – Valamit mégis csak kell csinálni! Hiszen nem
fekhetel a hátadon egy egész életen át!

– Világos, – vág vissza Albert herceg – nem lehet mindenki orvos. Még
vannak akik addig találják az életet a legszebbnek, amig az ember az
életével játszhatik. És alighanem ezek a legkülönbek.

A görnyedt mellü nem felel.

– Igen, veszi át a szót a norfolkitól a barcellonai – a legszebb az
életben az életveszedelem és ezt a szépséget sohase érzi át jobban az
ember, mint ilyenkor, a mikor a természet a legridegebbnek látszik, a
mikor hó takarja a veszedelmeket, a mikor a csipős hidegben, az éles,
tiszta levegőn az ember megkettőzött erőt érez magában, a mikor ha egész
nap odakinn vagyunk a szabadban, gyorsabban kering a vérünk…

– Az élet mindig nagyon szép! – lelkesedik a fiatal svéd.

– Igen, nagyon szép, – morog a görnyedt mellü – de csak addig, ameddig
amazok megengedik, hogy ilyen életet élj! Hanem, ha majd azok nem fogják
megengedni!…

Nem kérdezhetik meg tőle, hogy kiket gondol, amikor „amazok“-at
emlegeti; valaki belép a terembe s azonnal magára vonja a figyelmet.

A valaki: András, balkáni herceg, egy tizenöt éves fiatalember, az albán
király másodszülött fia.


III.

– Hallottátok, mi ujság? – szól a balkáni herceg. – A nagypapát ma
délután, mikor autóján haza igyekezett, bombával felrobbantották és
megölték. Ugy szedték össze a holttestét, nem tudom, hány darabban.

A balkáni hercegnek a teste nem remeg az izgatottságtól. Az arca meg
éppen tökéletesen nyugodt. Néha jó, ha az embernek aranyból van az
állkapcája.

A „nagypapa“ délelőtt még Macedónia koronás királya volt. A meglepő hirt
senki se akarja elhinni. A balkáni herceget kérdésekkel rohanják meg
ifju barátai.

– Honnan tudod?

– Ki mondta?

– Hiteles értesités érkezett?

– Bizonyos, hogy nem hazugság az egész?

– Nekem Gusztáv mondta, – feleli a balkáni herceg, – Gusztáv, az öreg
komornyik. Látta a sürgönyt. Különben már mások is beszélik. Ugy
látszik, illetékes helyről jött a sürgöny.

Valamelyik kis diabolo-játékos Gusztáv nevének hallatára elneveti magát.
Máskor a többiek is nevetnének. Gusztáv, az öreg komornyik, szakasztott
mása Erichnek, a fiatal gerolsteini nagyhercegnek, leszámitva azt a
csekély különbséget, hogy nem őszült meg annyira, mint a fiatal
nagyherceg – és ez a bámulatos hasonlatosság a derünek olyan
kiapadhatatlan forrásává lett, amelyet a Saint-Maurice-ban időző
fiatalság nem győz eléggé méltatni.

A diabolo-játékosokat különben ez a nagy ujság se zavarja ki
mulatságukból. Csak a nagyobb fiuk bujnak össze egy kissé tanakodni.

– Szegény nagypapa, – szól a balkáni herceg, – neki talán jobb igy!…
Mikor az embert üvegcsövön táplálják, mikor az ember üvegcső nélkül már
nem tud élni… bizony Isten, jól járt. De nekünk most hirtelen haza kell
utaznunk a temetésére. És éppen most, amikor a legjoban mulatunk!
Micsoda malőr! Alig egy félórája, megint kövér pelyhekben hull a hó…
három hét óta először!… Milyen gyönyörü napunk lett volna holnap! Kár!

– És éppen most, – szólal meg Pál nagyherceg – amikor otthon olyan
kedélytelen állapotok vannak!

– Eh, – felel a balkáni herceg – először is, soha sincs az ember jobban
bebiztositva, mint közvetlenül a merényletek után…

– És aztán farkasszemet nézni az életveszedelemmel, van-e ennél nagyobb
gyönyörüség! – gunyolódik az ember.

Egy pár pillanatig hallgatnak. Aztán Amadeo herceg szólal meg:

– Csak azt nem értem, hogy még nem unták meg!… Hiszen alig hogy
elkövették a merényletet, már szijjat hasitanak a hátukból! És ők ezt
jól tudják előre. Aztán meg mit érnek az önfeláldozásukkal? Nyomban uj
ember lép a meggyilkolt helyébe és semmi sem változik.

– Hja, ők igy mulatnak! – mondja az Ember.

– Tőled kitelik, hogy igazat adsz nekik – szól a norfolki fia.

– Nem. Csak értem őket – vitatkozik az Ember. – Meg tudom magyarázni
magamnak, ha nem tetszik nekik, hogy vannak szerencsések, akiknek az
egész élet csak folytonos játék, és akik ezt a szerencsét az ő bőrükből
vasalják ki. Ha kinézek az ablakon, itt a hegytetőn csupa olyan embert
látok, akik örökösen csak uj meg uj játékokon törik a fejüket.
Szolgálatukba veszik a feltalálókat… még a feltalálókat is lefoglalják
maguknak… eszeljék ki, hogyan lehetne minél többet és minél
változatosabban mulatni, többet és változatosabban, mint valaha ember
mulatott. A mulatság-vágyuk telhetetlen, kielégithetetlen; minden uj
kieszelés csak uj vágyakat olt beléjük. Az igényeik sohase voltak se
mohóbbak, se határtalanabbak. Pedig a módjuk, az kevesebb, mint valaha.
És mégis, a helyett, hogy engednének a követeléseikből, a helyett, hogy
megalkudnának a körülményeikkel, az időkkel, és megadnák magukat a
kérlelhetetlen sorsnak, csak egyre telhetetlenebbek, csak egyre mohóbban
szomjazzák azokat az érzéseket, amelyeket valaha a félistenek
érezhettek, ha ugyan valaha voltak ilyenek. De, terringettét, ennyi
félistent nem tud eltartani a föld! Odalenn, a mélyben, a szurtos
emberek egyre többet izzadnak és egyre nehezebben szuszognak. Pedig
szerényebbek volnának, mint ti. Nem jut eszükbe széles jókedvükben, hogy
játékot keressenek még az életveszedelemben is; egyszerüen élni
akarnának, ha lehetne. De mig ti nem fértek meg a bőrötökben, amazokat
nem hagyják meg a bőrükben, hanem kirázzák belőle őket. Szóval, meg
tudom magyarázni magamnak, hogy ha András nagypapájának még több és még
több pénz kellett a még több játékra, a még több mulatságra, hát nem
tetszett nekik, hogy ezt a még több pénzt és még több pénzt éppen tőlük
kérte. Mit törődtek ők azzal, hogy ez nem éppen a nagypapának kellett,
akit már csak üvegcsövön lehetett táplálni?!…

– Hagyjátok Pált – szólt a barcellonai. – Már megint kinaiul beszél.

*

Másnap az albán király családjával és kiséretével elutazik. A többiek
ott maradnak és már kora reggel boldogan sietnek ki a sporttérre.

Örülnek a frissen esett hónak.

Mintha semmi se történt volna. Egész nap hallatszik vig lármájuk a
hegytetőn s a hótakarta lejtőn sebesen siklanak lefelé a bobok és
toboggánok.

És odalenn, a mélyben, csak dübörög, egyre dübörög valami.




AZ ÖRÖKSÉG.


I.

Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban,
mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy
vagyont örökölt.

A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember
lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették
egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak
s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia.
Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy
látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több
olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés
kell.

De a boldogtalansághoz még kevesebb.

Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a
nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy
negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni
tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni
is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor
annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a
gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik minden
tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase
remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották,
remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében,
de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.

A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte
kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt,
mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész
nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután
előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha
többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes
álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és
levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek
találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a
végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki,
mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a
világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé
örülni.

Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s
már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.

Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van
is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog
tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!

Mikor ez eszükbe jutott, egy darabig szótlanok lettek.

– No, gyere, ülj az ölembe! – szólt Bojtár.

Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem
feküdt betegen, – pedig a legegészségesebb asszonyok közé tartozott, –
minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a
kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok
egyforma programmjának befejező pontja.

És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem
szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.

– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint
rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell
lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk.
Nagyon kevés időnk van aludni.

– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…

– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz,
legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt
akarod, hogy ne örüljek?!

– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta
olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.

Már veszekedtek.

Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a
gondolataik.

Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor
megszólalt:

– Ébren vagy?

De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy
legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden,
amit nem ő maga gondol…

Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz
el nem jutottak, mind a ketten lázasak voltak. A közjegyzőtől bosszusan
jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen –
nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.

Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan
kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami
nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos
dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.

Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a
napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek
tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.

Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen
keveset szóltak volna egymáshoz.

Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már
Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy
aludhatik.

Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a
jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz,
bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, –
aligha aludt volna olyan mélyen.


II.

Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt
benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a
végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet
választ.

A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt
épeszü, amikor a végrendelet kelt.

A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni
azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és
megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott
őrültnek, azért mégis őrült lehetett.

A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános
örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon,
aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a
nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el –
halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók
meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.

De még ez se volt bizonyiték.

És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni
abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés
nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.

A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé
tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a
legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai,
bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére,
állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott
lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.

S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért,
előszedték minden bölcseségüket.

Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes
családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen
kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett
a hisztériára valló, apró hazugságoktól.

Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a
nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a
segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast
is.

Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni
csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?

De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal
pótolták.

S ezzel a nagy buzgalommal szemben Bojtárék nem igen tudtak védekezni.

Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak,
mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy
megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket
használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az
eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak.
Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását,
akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta
fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a
vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a
gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már
látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a
jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig
egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.

Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a
pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper
sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki,
elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a
harc.

Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn
feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában
szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben,
mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün
hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik.
Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről
beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit
mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy
szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis
lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták
előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak,
hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké
váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha
kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat
hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre
gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször
kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren
tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul,
fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas
szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.

Bojtárban néha föltámadt a józanság.

– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott
pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?!
Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma is; mért
rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a
vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink
ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…

Bojtárné vállat vont.


III.

Egyformán szenvedtek e pör miatt, de nem egyformán gondoltak rá.

Bojtár már rettegett, ha egy-egy ujabb irás érkezett: egy-egy ujabb
izgalom!…

S megvallotta magának, hogy ha csak rajta állana, szivesen lemondana
minden követelésükről egy kis békességért.

Bojtárnénak ellenben a szivéhez nőtt a pör.

Ugy ragaszkodott a jogához, mint az élethez. Ez az ő igazságos
követelésük, az a természetes előrehaladásuk, amelyre minden teremtett
lény törekszik, amelyről nem mondhat le az, akiben igazi életerő van,
aki megérdemli, hogy éljen!

Rögeszméjévé vált, hogy meg kell nyerniök ezt a pört. Nem tudott egyébre
gondolni. Nem nyughatik addig, amig meg nem nyerik. Ami az övé – az az
övé…

Gyöngének, erélytelennek, gyámoltalannak tekintette a férjét, mióta
látta, hogy ez nem ugy gondolkozik, mint ő.

– Ha én férfi volnék, – sóhajtozott magában.

Ő, ő nem sajnált semmi fáradtságot és szivesen kiállott minden izgalmat,
ha a pörről volt szó. Mig a férje!… Az csupa kényelemszeretet, csupa
hanyagság, csupa erélytelenség, csupa pipogyaság!

Meg volt győződve róla, hogy eredményesebben is védhették volna az
érdekeit, s hogy csak rajtuk mult, ha még eddig nem tudták kivivni a
sikert. És ezért a férjét okolta. Hosszas tanakodás után, közös
elhatározással tették meg minden lépésüket – s ezt a közös elhatározást
néha ő maga erőszakolta ki, – de azért minden elkövetett hibát a férje
rovására irt. Annak ezt jobban kellett volna tudnia; a férfinak
mindehhez jobban kellene értenie.

És minél kétségesebbé vált a győzelem, minél inkább kezdte veszteni a
bizalmát, annál jobban elidegenedett a férjétől, aki, ime, nem tudja
megvédelmezni az ő jogos érdekeit!

Tehetetlenségük érzete nem az egész világ, hanem ez ellen az ember ellen
lázitotta föl. A velök szemben sikerrel küzdő gonoszok, minthogy
eredményt értek el, tiszteletet gerjesztettek benne, szinte tetszettek
neki; de mindjobban megvetette ezt az embert, akit, ime, el lehet
tiporni!… vagy aki olyan ostoba, hogy elszenved bárminő
igazságtalanságot, mert nem akar azokkal a fegyverekkel élni, amelyekkel
az ellenfelei!

Vad elkeseredés vett rajta erőt s néha ugy elfogta a kétségbeesés, hogy
órákig azt forgatta a fejében: nem, nem állhatja tovább ezt a hiábavaló
küzködést, ezt a vergődést, meg kell ölnie magát!

Ezek a fellobbanások nem voltak veszedelmesek, s utánuk, kivált ha jól
kidühönghette magát, egypár napra lecsillapodott. De minden ilyen
fellobbanás után uj meg uj keserüség maradt lelkében, s a felgyülemlett
sok keserüség csakugyan valami nagy válsággal fenyegetett volna, ha az
örökös perpatvarban nem talál levezető-csatornát.

Még most is meg-megbékéltek néha, de mind több és több órája volt,
amikor valósággal gyülölte a férjét.

Bojtárt pedig ez a sok perpatvar még joban ingerelte, mint az a tudat,
hogy hiába küzködnek.

Nem tudta, mit átkozzon inkább: azt az átkozott végrendeletet-e, vagy
ezt a szörnyü konogságot, amelylyel felesége sehogyan se érvényesithető
jogához ragaszkodik, ezt a minden percüket megmérgező önfejüséget, amely
annyira megrontotta az egész életüket?!

Nem győzte káromolni magában ezt a rettenetes, oktalan, értelmetlen
rögeszmét, amely nem ad helyet semmi más gondolatnak, amely, nem birva
beletörődni a csatavesztésbe, s nem tudva lemondani arról, ami nyilván
elérhetetlen, tönkreteszi az egész fiatalságukat, megfosztja őket minden
életörömüktől.

Lassankint benne is sorvadozni kezdett a régi szeretet. Néha sajnálta
ezt a szerencsétlent, mert látta, hogy neki is mennyi szenvedést okoz a
rögeszméje, de még többször csak felháborodni tudott ezen a magamagát is
emésztő, s maga körül mindent fölperzselő, lecsillapodni nem tudó örök
lobogáson.

Egyre többet veszekedtek; már mindig csak veszekedtek s
torkukszakadtából kiabáltak. Mikor aztán belefáradtak a lármázásba, az
egyik is, a másik is menekült a maga szobájába, ki jobbra, ki balra.

Mind a ketten megfeledkeztek az igazi áldozatról: a kis lányukról, a
magára hagyott szegény kis teremtésről, aki lassanként felnőtt – ebben a
pokolban.

Talán jó iskola volt neki, amit ebben a szomoru otthonban mindennap
kellett látnia. Korán megtanulhatta, hogy az emberek hogyan csinálják
maguknak a bajt…

Komoly, csöndes, kötelességtudó kis leány volt és – már is elnéző.
Naphosszat türelmesen dolgozgatott a tanulnivalóin, meg az apró munkáin,
s ha a szülei veszekedtek, békitgette őket. A tizennégy éves kis öregnek
szeretnie kellett ezt a két dühöngő bolondot, akik őt mindig magára
hagyták, hogy folyton szemrehányásokat vagdossanak egymás fejéhez, mert
a világ rosszul bánt velök.

Sohase derült ki, hogy a nagynéni igazán bolond volt-e, de abban nem
lehetett kételkedni, hogy Bojtárt is, Bojtárnét is, nem ártana bevinni
valamelyik szanatóriumba, az egyiket jobbra, a másikat balra.


IV.

Tizenkét év multán végképpen elvesztették a pört.

Bojtárné, mikor megtudta ezt a rémséges ujságot, elkezdett sikoltozni,
egy félóráig ugy viselkedett, mint aki hirtelen megőrült, s végül
elájult.

Csak nagysokára tért magához, de magához tért.

Bojtár ellenben megkönnyebbülten sóhajtott föl:

– No, hála istennek!… Csakhogy vége!… Akárhogy!…

Az örökségből nem láttak egy krajcárt sem; ellenkezőleg, ráfizettek egy
csomó perköltséget.

És ráadásul tönkretették miatta a legszebb éveiket.

De végre lecsillapultak és – megnyugodtak.




KINOS KÖTELESSÉG.

II. Sándor cár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy téli
reggel Kolb báró, a szentpétervári szinházak főfelügyelője és az udvar
támogatásával fentartott francia szinház intendánsa, megjelent Lenormand
kisasszony szállásán s beüzent a szinésznőhöz, hogy hivatalos ügyben
kiván szólni vele. Lenormand kisasszony azt üzente vissza, hogy szivesen
rendelkezésére áll a bárónak, ha megvárja, amig ő felöltözik; fáradjon a
szalónba.

A várakozás meglehetősen hosszu idejét Kolb báró egyesegyedül annak
szentelte, hogy folyton fontolgatta és latolgatta, mit fog mondani.
Kinos kötelességet kellett teljesitenie. Lenormand kisasszony egy
félévvel előbb még a párisi Comédie Francaise tagja volt s Kolb bárónak
csak nagy áldozatok árán sikerült rábirnia, hogy tiz évre a
szentpétervári francia szinházhoz szerződjék. A szerződés megkötése óta
Lenormand kisasszony mindössze kétszer játszott a szentpétervári francia
szinházban; Phaedrája is, Lecouvreur Adrienneje is nagyon tetszett az
egész közönségnek, legjobban az előkelőknek… és most Kolb bárónak mégis
azzal kellett előállania, hogy nagy sajnálatára lemond a tizéves
szerződésről, minden megokolás nélkül.

A szinésznő végre jelentkezett. S a báró, estefelé, erről a
beszélgetésről számolhatott be a főudvarmesternek:

_Lenormand_. Ó, ó, milyen ünnepies arc! Ha nem ismerném jól, báró, és ha
nem tudnám, hogy ön üres óráiban dalköltő, azt kellene hinnem: nini, ez
az úr a szentpétervári rendőrfő, aki tudtomra adja, hogy hazatoloncolnak
Franciaországba! Vagy talán haragszik azért, hogy szives meghivására nem
siettem jelentkezni a hivatalában, hanem azt feleltem, hogy: ha a
bárónak beszéde van velem, hát csak keressen fel?!…

_A báró_. Jobban szerettem volna, ha hozzám fárad. Igy kivánná a
hivatalos rend, állásom tekintélye…

_Lenormand_. Ó, ó, az ön állásának a tekintélye!… De egyelőre hagyjuk
ezt. Csak arra emlékeztetem, hogy ön nekem nem feljebbvalóm és én önnek
nem vagyok cselédje, hanem, igenis, az ön szinháza az egyik szerződő fél
és én a másik… a szerződésemben pedig ilyen esetekről nincs szó.

_A báró_. Erről sokat lehetne vitatkozni és az én felfogásom az, hogy a
meddig ön a szinház kötelékében van, köteles az intézet házirendjéhez
alkalmazkodni. A legtöbb szerződésben benne is van ez a kötelezettség
kifejezetten. Megengedem, hogy az önében nincs, de ez nem változtat
azon… Különben mindegy. Elállottam a kérésemtől s eljöttem magam, mert
én meg tudom érteni és tiszteletben tudom tartani a hölgyek idegességét,
különösen a szinházi hölgyekét.

_Lenormand_. No, nem éppen csak ezért jött el, hanem egy kissé azért is,
mert attól tartott, hogy ha egyszerüen rideg, hivatalos levélben közli
velem a mondanivalóját, botrányt találok csapni… és ezt ön igen szeretné
elkerülni.

_A báró_. Nem, ez eszem ágában se volt. Fel se tehetem azt, hogy
effélére tudná ragadtatni magát; nem képzelek olyan esetet… a
legrosszabb esetben is megóvná ettől a jóizlése. Aztán meg ön igen jól
tudja, hogy Oroszországban vagyunk és nem Párisban. Itt nem oly könnyü
botrányt csapni. De ha ön botrányról beszél, akkor ön tudja, hogy mit
kell mondanom és talán felmenthetne attól…

_Lenormand_. Könnyü kitalálnom, miért jött, de nem mentem fel semmitől…
ellenkezőleg, égek a kiváncsiságtól, hogy miképen fogalmazza meg a
mondanivalóját.

_A báró_. A legegyszerübben. Ön tisztában van vele, hogy parancsra járok
el és az érzésem ellenére csak kinos kötelességet teljesitek. Azért
olyan tisztelettel, a minőt az ön művészete megkövetelhet, de egyszerüen
tudtára adom önnek, hogy nagy sajnálatomra le kell mondanom az ön
további szerepléséről és szinházam felbontja a tizéves szerződést.
Természetesen nem zárkózom el ennek az elhatározásnak a jogi
következései elől és rajta leszek, hogy minden egyéb kivánságának
megfelelhessek, föltéve, hogy ön nem követel több kártalanitást, mint
amennyit a méltányosság megadhat.

_Lenormand_. Köszönöm, nem kérek belőle. Önök erre az álláspontra
helyezkednek: a szinésznő elvihet mindent, amit csak összeszedhet, de
mars!… A szinésznőnek az is elég, ha jól felpakkolhat… mindig meg
szoktak elégedni vele, ha mindent összecsomagolhatnak és magukkal
vihetnek, ami a kezük ügyébe akad, az utolsó gyufatartóig… ám vigye, ami
szemének, szájának kellemes, ha nem követel tulságosan sokat és nem
akarja elvinni még a templomtornyokat is!… Csakhogy én ám nem
helyezkedem erre az álláspontra! Nekem nem kell a kártalanitás; nekem
valami egyéb kell. Önök elkergetnek engem; tudni akarom, hogy miért
kergetnek el?! A megokolást követelem!

_A báró_. Csak kártalanitás van; megokolás nincs.

_Lenormand_. Ön parancsra jár el s nem tudja, hogy miért küld el a
szinháztól?

_A báró_. Nem tudom.

_Lenormand_. Ez ugyan nem valószinü, de segithetünk a bajon. Mert én
tudom, hogy miért küldenek el és elmondom önnek.

_A báró_. Nem akarom tudni.

_Lenormand_. Elhiszem, hanem azért mégis elmondom. Azért küldenek el,
kedvesem… most már bátran bizalmaskodhatom önnel, most már semmiesetre
se feljebbvalóm… tehát azért dobnak ki ebrudon, mert a legutolsó udvari
estén valamelyik nagyhercegnek a kellemetlen kis csemetéjét
pofonütöttem.

_A báró_. A nagyhercegi sarjakat nem szokás bántalmazni, akármilyen
fiatalok.

_Lenormand_. Csakhogy ez a kellemetlen kamasz, visszaélve azzal, hogy
nem látott senkit kettőnk közelében, a nélkül, hogy a viseletemmel erre
feljogositottam volna, olyan szabadságot engedett meg magának velem
szemben, amely szabadságba nem volt kedvem beleegyezni. A személyem az
enyém; azzal én rendelkezem; arra vonatkozólag nem kötöttünk semmiféle
szerződést.

_A báró_. A fiatalember tévedése menthető. Akármilyen kevés
élettapasztalata van, tudja azt, hogy e tekintetben nem mindenki olyan
érzékeny, amilyennek ön mutatkozik, és tudja azt is, hogy a szinésznők
az effélét, ha egyáltalán megharagusznak érte, nem szokták ennyire
szigoruan megtorolni. És bocsássa meg… semmi jogom bizalmas kérdéseket
intézni önhöz… a legkészségesebben elhiszem, hogy az ön magánélete
kizárja azt, hogy szivesen fogadta volna a fiatalember közeledését… a
mai világban már mindent megér az ember… minden társadalmi osztályban
olyan alakokat lát, a minőket régente soha…

_Lenormand_. Mindezzel azt akarja mondani, hogy: talán nem vagyok mindig
ennyire érzékeny?! Nem hát! Nem akarom én, babám, a Nebántsvirágot
játszani; montmartrei leány vagyok én, apám!… voltak kedveseim, ha éppen
tudni akarja.

_A báró_. De hát akkor?…

_Lenormand_. Csakhogy azokat választom, akiket akarok, mert ez emberi
jogom. Persze, többnyire olyanokat választok, akik nem így kezdik, hanem
okosabban. És ha éppen ki akarja csikarni tőlem ezt a vallomást, azt se
titkolom el, hogy meglehet, másvalakinek, aki nekem is tetszik… nemcsak
én neki… megbocsátottam volna még ezt a közeledést is. De megtámadómat,
ezt a satnya és csúnya kamaszt visszataszítónak találtam és
felháborított az a föltevése, hogy nekem az ő kis utálatosságát a kedvem
ellenére is el kell viselnem, csak azért, mert ő egy nagyhercegnek a
csemetéje. Értse meg, lelkem, nem a nő háborodott fel bennem, még csak
nem is a művésznő, hanem az ember! Azt mondhatnám, akárminek tart is a
fiu, már csak a művészetem is megkövetelte volna, hogy előbb érdeklődjék
egy kicsit, vajjon tetszik-e nekem az ilyen közeledés?! – de nem ezt
mondom. Hanem azt, hogy: csak a szavallatomat adtam el nekik, magamat
nem! Persze, ők azt képzelik, hogy mert a trón közelében születtek,
minden az övék; úgy a dolgok, mint a személyek. A dolgok – ez az ő
tulajdonuk, s a személyek – ezek az ő szolgáik. Nos hát, én ezt nem
ismerem el! Mert én nem vagyok cseléd; én a magam ura vagyok. És ha ön
azt mondja, hogy szociálista érzelmű vagyok, vagy pláne apacs vagyok,
mihelyt valaki a személyemmel akar rendelkezni, hát azt se bánom, mert
igaz!

_A báró_. Beláthatja, hogy ha valakiben ilyen túláradó a függetlenség
érzése, annak a helyzete egy udvari szinháznál előbb vagy utóbb
lehetetlenné válik.

_Lenormand_. Hogyan? Hát ön a szinházak tagjaitól is megköveteli a
lojalitást és mindjárt ilyen messzemenő lojalitást követel tőlük?! Hja,
öregem, azt meg kell mondani! De jól van, azt se bánom, hogy csak most
állanak vele elő; hanem azt már megkövetelem, hogy álljanak elő vele
nyiltan! Elkergetnek, mint egy hűtlen cselédet? Jól van; de ne titkolják
el, hogy miért? Nekem nem kell ezt szégyenlenem; ne szégyeljék ők se,
hogy ha megteszik! S azért: követelem a megokolást!

_A báró_. Szóval, botrányt akar?

_Lenormand_. Nem, csak nem akarok más helyett szégyenkezni. Nekem nincs
titkolni valóm. Hazautazom Párisba és mindenkinek elmondom, hogy mi
történt velem Oroszországban. Ennyi az egész. De mert beszélni akarok,
nem kérek a kártalanitásból. Különben sincs rá szükségem. Megtalálom a
helyemet Párisban.

_A báró_. Haragszik rám?

_Lenormand_. Miért haragudnám önre? Ön csak egy szegény szolga, aki azt
teszi, amit parancsolnak neki. Hanem a gazdái bizonyosan haragudni
fognak, mert ezuttal rosszul csinálta meg az alkalmat.

_A báró_. De, kisasszony…!

_Lenormand_. Ne fortyanjon fel. Voltak már szárnysegédek is, akik nem
haragudtak meg az efféléért. És én valahányszor egy-egy olyan udvari
méltóságot látok, akinek nagyon sok rendjele van, mindig gyanakszom,
hogy egyik-másik rendjelet nem valami kisasszonyügyben kifejtett
érdemeiért kapta-e? Ne vágjon a szavamba. Sohase kell a szavakért
haragudni, ha az ember magáért a dologért nem haragszik. Ennek össze
kell férnie az ön állásának a tekintélyével; s ön rajta is van, hogy a
kettőt összeegyeztesse, mert hiszen, amikor önnek el kell engem
kergetnie, mert nem állottam kötélnek, ön nem mond le az udvari
méltóságáról azért, hogy ezt ne kelljen megtennie. Szóval, vállalja
velök az egyetértést, a gondolatközösséget, ha nem is segédkezett éppen
a fiatalembernek. De nem kárhoztatom érte, mert ön nagyon szegény ember.
Ha udvari méltóságot viselő, magasrangú szolga is, de mégis csak szolga.
Önnek engedelmeskednie kell. És ha azt parancsolnák önnek, hogy
mosogassa ki a bemocskolt pezsgős poharakat, akkor is engedelmeskednie
kellene. Mert az udvarnál, azokon kivül, akik a trón közelében
születtek, a többiek mind csak különböző rangú cselédek; ön legalább igy
fogja fel a dolgot.

_A báró_. Kisasszony, ön nem méltatja az én kínos helyzetemet és
visszaél azzal, hogy a lovagiasságom még az önérzetem rovására is a
legnagyobb türelmességre kényszerít…

_Lenormand_. Nézze, én megteszem önnek azt a szivességet, hogy minden
nehézség nélkül, a legsímábban intézheti el ezt a kellemetlen ügyet,
mert holnap már nem is hallanak rólam és a szinháznak egy kopek erejéig
sem kell bajlódnia velem. Ennek fejében ön is megteheti nekem, hogy
legalább végighallgat. Már ugyis kevés mondanivalóm van.

_A báró_. Végighallgatom, kisasszony.

_Lenormand_. Még csak egy vallomással állok elő és egy tanácsot adok
önnek. Amikor ön engem Párisból Szent-Pétervárra csábított, kissé
udvarolni is kezdett nekem és ezt nem hagyta abba tegnapig. Megvallom,
azt képzeltem, hogy ha ön még egy darabig olyan csinosan folytatja,
ahogyan kezdte, meg fogom hallgatni önt. De megvallom azt is: ma nagyon
örülök annak, hogy nem siettem ezzel… hogy a kalandom most történt s nem
később, évek multán, amikor talán meg kellett volna bánnom, hogy jó
szivvel voltam önhöz. Nagyon örülök ennek, mert nem szeretem azokat a
férfiakat, akik bele tudnak nyugodni a szolgaságba, akármilyen nagy
méltósággal diszített szolgaságról legyen szó. Ez volt a vallomásom. A
tanácsom pedig az, hogy: ne irjon ön dalokat! Hagyja ezt Griegnek és
Csajkovszkinak s ön csak teljesítse a kötelességét. Ön erre született s
nem a dalköltésre.

_A báró_. Súlyosabban már nem sérthetett volna meg, de elégtételt kell
találnom abban, hogy bár a kínos kötelességek teljesítése mindig
bizonyos hősies önmegtagadást kíván, a megpróbáltatásnak még ebben a
nehéz órájában sem mondtam semmi olyast, amit ön szememre vethetne.

_Lenormand_. Isten önnel, báró ur!




A NAGY BUCSAY.


I.

Bucsay Bálint, egy évvel azután, hogy feljött Pestre, az egyetemre,
vagyis inkább a Kammon-kávéházba, olyan dicsőségnek nézett elébe, mint
Julius Caesar Galliából jövet, és olyan környezetet látott maga körül,
amilyen az ifju Bonapartét fogadta, amikor az Egyptomból visszatért
Franciaországba. A társai és egyszersmind barátai ugy tekintettek fel
rá, mint valami félistenre; az egyetemen és a kávéházakban legendákat
beszéltek róla; hirét olyanok is terjesztették, a kiket sohase látott;
és találkoztak vérmesek, akik nevének hallatára igy bizonykodtak:

– A nemzetnek már van vezére!

Egyelőre csak az ifjuság vezére volt, de az akkor többet jelentett, mint
mostanában. És azonkivül középpontja volt a Kammon-kávéház nagy
asztalának, ahol pénzért mutogathatta volna magát, olyan sokan jártak a
csodájára. Nemcsak lelkes ifjak, érdemes öregek is szerencsének
tartották, ha helyet foglalhattak az asztalánál; a szomszédos
asztaloknál mindig sok érdeklődő leste a szavát, s a messzebb ülők,
akikhez csak egy-egy mondata hallatszott el, minduntalan felkeresték a
tekintetükkel és sohase mulasztották el figyelmeztetni a velök mulató
vidéki vendéget:

– Az ott a hires Bucsay!

Ha Bucsay már husz éves korában ilyen nagy hirnek örvendett, és ha azok,
akik közelebbről ismerték, rengeteg várakozással néztek a jövője elé,
ezt csak természetesnek lehetett találni.

Bucsay Bálint husz éves korában már mindent tudott; még azt is, amit az
egyetemen tanulnak. Neki nem volt szüksége rá, hogy eljárjon az
előadásokra; másodéves jogászkorában nagyobb készültséggel
dicsekedhetett, mint sok tanára. Minden szakhoz értett s minden tárgyról
bő ismeretekkel állhatott elő; de ebben nem volt semmi csodálatos, mert
ha nem szónokolt az ifjusági gyüléseken vagy nem tartott előadást a
Kammon-kávéházban, egész nap olvasott s egész éjjel tanult.

De csak félig méltatta, a ki csupán élő ismerettárnak nézte ezt a sokat
igérő fiatal embert. Bucsay tele volt eszmével és tervvel. Nagyszerü
gondolatok és ennek megfelelően nagyszabásu reformok foglalkoztatták
folyton lángoló agyát; századokra szóló, nagystilű munkásság
tervezeteivel ismertette meg ámuló közönségét. Sohase fogyott ki a
mindenféle fajta, értékesebbnél értékesebb ötletből; és akármiről volt
szó, káprázatosan tudta elmondani, hogy ezen a téren mi a tennivaló. Ugy
beszélt, mint a legnagyobb szónokok; amiről szólt, az megelevenedett a
hallgató előtt. És előadásában benne volt a szinész minden
tökéletessége, anélkül, hogy szinpadiasságot vethettek volna a szemére.
Aztán érdekes arcu, szép szál legény volt, akinek a hangja képes volt
mindarra, amire a hegedü, a fuvola, az orgona, meg a mennydörgés képes,
és ugy tudott bánni ezzel a tüneményes hanggal, hogy senki sem vonhatta
ki magát szavának varázsa alól. Magával tudta volna ragadni a kávéházi
hallgatóságát – talán még a csatába is.

És egy darabig sokan, igen sokan azt hitték, hogy Bucsay Bálint meg
fogja váltani a világot.


II.

Husz éves korától negyven éves koráig Bucsay Bálint egyre gyönyörübb
dolgokat beszélt a Kammon-kávéházban.

Egyre pazarabbul szórta a fenséges gondolatokat. Mind nagyobbszerü
tervezetekkel ismertette meg rajongó hiveit. Mind bőségesebben dőlt
belőle az ötlet, a fényes mondás, előadása mind ragyogóbbá és vakítóbbá
lett; már szinte szédültek, akik sokáig hallgatták.

Elmondta mindenkinek, miket fog megirni, s miket fog megcsinálni.
Nyugodtan mondhatta el; más ezt ugy se tudta volna megirni, más ezt ugy
se valósíthatta volna meg.

Egyre gyönyörübb dolgokat beszélt, de egyre kisebb közönségnek.

Hallgatói közül mind nagyobb csapatok széledtek el mellőle, hogy miután
kigyönyörködték magukat a nagyszerü dolgokban, átadják magukat a
kicsinyességeknek, amikből meg lehet élni s amikből néha vagyont is
lehet szerezni.

Bucsay ezalatt folyton halogatta nagy tervei megvalósítását. Volt egy
kis öröksége, amelynek a kamatai megadták a mindennapi ebédjét és a
mindennapi három-négy pikkolóját; nem volt kénytelen kicsinyes munkával
„prostituálni“ a tehetségét. A nagy dolgait pedig nem akarta megrontani
az elhamarkodással; rajongója volt a nagyszerünek, de olyan nagy
hirességgel és olyan nagy ünnepeltetés után nem is illett volna hozzá,
hogy valami közepes értékü dologgal álljon a világ elé. Nagy, tökéletes
alkotással akart megjelenni azok előtt, akik tőle mindig a legtöbbet
várták.

A nagy, tökéletes alkotásokhoz pedig nagy idő kell és Bucsaynak egyre
kevesebb ideje volt. A gigászi alkotásokra való készülődés hamar
kifárasztotta és mind több órát vont el tőle az a fél-pihenés, hogy a
kávéházban kedvére kibeszélgethette magát azokkal a tisztelőivel, akik
kitartottak mellette.

Ezek a tisztelők lassankint mind eltüntek, sorra, egyik a másik után: de
ujak jelentkeztek helyettük, ha kevesebben is, és Bucsay nem vette
észre, hogy közönsége az idők folyamán mind ujabb és ujabb alakokból
verődik össze. Kielégitette az, hogy mindig akadtak hallgatói és hogy a
legfiatalabb emberek még sokáig benne látták a jövő emberét.

Már elérte a negyvenedik évét, s még folyvást találkozott egy pár
hüséges barátja, akik akármilyen bajról volt szó, állhatatosan igy
vigasztalódtak:

– Majd ha egyszer Bucsay akcióba lép!

– Majd megcsinálja Bucsay!

– Ez a dolog a nagy Bucsayra vár!

És Bucsay e közben folyton készülődött… mint a tenger fenekén a halott
normannok, akik csak várják, egyre várják, hogy mikor hangzik már fel a
csodatevő harsona, mely majd életre kelti őket, megreszkettetni a
világot a sok száz év alatt felgyülemlett iszonyu erővel.


III.

Ötven éves korában Bucsay Bálint már nem volt a nagy Bucsay, csak egy
ismert kávéházi alak, akin a pincérek sokat mulattak.

Minden ismerős elkopott mellőle. A Kammont is bezárták azóta. A régi
kávéház helyén kereskedést nyitottak s Bucsay kénytelen volt uj tanyát
keresni.

Egyik uj kávéház se elégitette ki s talán mert egyik kávéház se tetszett
neki, nappal is, éjjel is egyik kávéházból a másikba bolyongott.

De lehet az is, hogy azért járt ki s be, egyik kávéházból a másikba,
mert azt remélte, hogy valahol majd csak fölfedez egy-egy régi ismerőst.

Csakhogy most már mindenki menekült előle. Nem volt senki, aki könyv
nélkül ne tudta volna minden nagyszerü tervét, minden fényes gondolatát,
még a legjobb élceit is.

A legrégibb barátainak néha eszébe jutott, hogy Bucsayért tenni kellene
valamit. Végre is egy pár szép estét köszönhetnek neki.

De nem volt módjukban Bucsaynak szivességet tenni, mert Bucsaynak nem
volt szüksége valami kis állásra vagy apró kölcsönökre; a pikkolóra
futotta: a vagyonkája kamataiból. Azt pedig, ami Bucsaynak kellett
volna, nem adhatták meg neki.

Bucsaynak csak a társaság kellett volna.

Nagyon hozzá szokott, hogy sokan hallgassák; és mindennél jobban
sinylette, hogy senki se hallgatja többé.

Ez volt különben az egyetlen fájdalma. Mert ő maga még folyvást remélt,
még folyvást készülődött.

Az egész világ megváltozott körülötte. Nagyszerű terveiből sokat
megvalósítottak; mások, százan, ezren. Tökéletlenebbül, mint ahogy ő
valósította volna meg, de megvalósították majdnem mindegyik eszméjét.
Még a városrendezés is ugy történt, ahogy Bucsay eszelte ki, hajdan, a
szép időkben.

Amit meg akart írni, azt is régen megírták mások. Akik az eszméiből
hódítottak, sokkal rosszabbul írták meg a Bucsay koncepcióit, mint
ahogyan Bucsay írta volna meg ezeket: néha az elírók nevetni való
furcsaságokat sütöttek ki a Bucsay fenséges gondolataiból; de szétirták,
sőt agyonirták a Bucsay eszméit, és szépen megéltek belőle.

És Bucsay még folyvást készülődött. Még folyvást remélt; szebbnél-szebb
dolgokat álmodott és nem csinált semmit.


IV.

Most már nem remél. Túl van a hatvanon; végre is le kellett mondania az
álmai megvalósitásáról, mert érzi, hogy akármi telnék is tőle, késő!… Az
ő gondolatai, az ő ötletei nem kellenek többé senkinek.

Átlátta, hogy egész életerejét szavakban pazarolta el. És ődöng egyik
kávéházból a másikba, azok alá az ivlámpák alá, amelyek épp ugy
elégették őt is, mint ahogy nyáron elégetik az efemeridákat.

Néha el-elalszik a márványasztalon.

Ilyenkor a pincérek felköltik és megmondják neki;

– Bucsay ur, mondtuk már, hogy itt nem szabad aludni!… Bucsay ur, a
gazda nem türi, hogy valaki a kávéházban aludjék!… Bucsay ur, menjen már
haza!




A POLITIKA.


I.

Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem
tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az
ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó
dolog.

– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott,
ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége
határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember.
Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak
képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és
nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se,
amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja
meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt,
amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az
orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig
egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert
némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra
nem képes, ostoba ember szaladgál a világban!

Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meritett, hanem tanulságot
is.

– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a
bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg
a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt
tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan
alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az
élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az
önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is
fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet
harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a
szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő
arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.

És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az
alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el,
mert igy okoskodott:

– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha
se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a
legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség,
se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka?
A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az
alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó
mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a
világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy
képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő
leszek!


II.

Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta,
– mert pénze nem igen volt, – hanem a leghosszadalmasabbat, de
egyszersmind a legegyszerübbet.

Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig
mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót
gyüjtött magának.

Hosszu időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést
tartott. Ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a
földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón
jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan
példásan, mint ez az egyszerü ember, aki még nem volt törvényhozó.
Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tünjék. Lehetetlen volt kikerülni a
vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami
egyik vagy másik képviselő urnak a nyájasságából hiányzott, azt ő a
magáéból pótolta.

Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig
izgett-mozgott, nyüzsgött, süritett és csoportosult a folyosón, mig
végre felötlött a Házban, előbb csak az ujságiróknak, de utóbb már
néhány jámborabb hazamentőnek is:

– Nini, hát ez az Árokháti még most se képviselő?!…

Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy
„nagyfejü“, aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva
sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe.
Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető
tisztességtől, amelynek a humorán azonban némi bánatosság csillogott át,
s a nagyfejü meglepetve dadogta:

– Hogyan? Hát te nem vagy képviselő?!… Pedig én azt hittem!…

Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem
lehetett többé kétsége afelől, hogy a feleutat már megtette azon az
ösvényen, amely a mandátumhoz vezet, s titkon érző lelke óhajtva
sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az
elsőt. Jól sejtett.

A megünnepelt szép napot követő két vagy három évben – tehát abban az
időszakban, amelyet a mandátummal való mátkaság időszakának nevezhetett
volna, – Árokhátin már alig lehetett észrevenni, hogy még nem képviselő.
Mindig ott lehetett látni egyik vagy másik miniszternek a kiséretében,
karonfogva járt-kelt a képviselőkkel, kérelmezett, protezsált, napjában
husszor-harmincszor harsogta el, hogy: „jó napot kivánok, kegyelmes
uram!“, tüzesen politizált, elégedetlenkedett, zajongott, kapacitált,
aggodalmasan csóválgatta a fejét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s –
kivált a lázasabb időszakban – hevesen vitatkozott ugy az ujságirókkal,
mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő
óvatosságot tanusitotta. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak
amellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a
kétségtelenül nagy eszü emberek hangoztatták, s hogy a vita hevében
valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták
vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s
különösen valamelyik miniszter ugy kivánta, szivesen forditott egyet.

Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem
különbözött a képviselőktől – csak éppen az ülésterembe nem ment be.

Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egy pár garas alkotmányos
költség választotta el a képviselőségtől.

Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben
maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak
becsuszott.

Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a
közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül,
bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja fedezte. Nem sikerült
kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került
többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban.

Elkészitette a mérlegét:

– Időben egész vagyont áldoztam!… de készpénzben már kaptam is valamit…

S ezzel elhelyezkedett az ülésteremben.

Amint kinyujtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent
meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani.
Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte
magát.


III.

– A mandátumot néha könnyü megszerezni, de megtartani tudni mindig
nehéz. Néha a megszerzéséhez is művészet kell, de mindig művészet és
sokkal nagyobb művészet kell a megtartásához.

Ez a meggondolás Árokháti Lőrinc doktort arra az elhatározásra birta,
hogy továbbra is hű maradjon a rendszeréhez.

– Az első, – szólt magában, – elhelyezkedni egy nagy fa árnyékában. És
erre a célra természetesen a legnagyobb fát kell kiválasztani. A többi
már könnyü; a többi magától megy. Az egész abból áll, hogy: tanuljunk a
nálunk okosabb embertől!

A legnagyobb fát nem volt nehéz kiválasztania. A közvélemény akkor
meglehetős egyértelmüséggel a nagy Bozontost vallotta a Ház legélesebb
elméjének. Árokháti tehát habozás nélkül és éppen nem titkolt
lelkesedéssel csatlakozott a nagy Bozontoshoz.

A nagy Bozontos csakugyan éleseszü, de rendkivül hiu és rendkivül
szeszélyes ember volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy tisztán lát, s
nem alap nélkül büszkélkedett azzal, hogy egyenes az eszejárása, de
szerette zavarossá tenni azt is, ami a legtisztábbnak tünt föl előtte, s
az elhatározásai mindig tekervényes utakra csalták, mert igaz
sugalmazója és vezetője csak a tulajdon érdeke és hatalomvágya volt,
amit ravaszkodással, a logika sima pályáján való virtuóz korcsolyázással
s felsőbbséges elméje meglepő ötleteivel igyekezett észrevétlenné tenni.
Ezenkivül cselekvésében igen érzékeny hiusága és indulatosságra,
szilajságra hajló véralkata is erősen befolyásolta, amit szintén el
tudott titkolni, mert pusztán önzésből fakadó szeszélyességét nagy
vitatkozó erejénél fogva mindig palástolnia sikerült a köz valamely
képzelt érdekével, amelyet rosszhiszemü furfangja politikai szükségnek
tudott föltüntetni.

Árkon-bokron át kellett ugrálnia, aki követni akarta, de Árokhátit ez az
ugrabugrálás nem fárasztotta ki. A nagy Bozontos nem eszelhetett ki
olyan furfangos dolgot, hogy Árokhátinak a meggyőződése ehhez hozzá nem
idomult volna. Árokhátinak a vélekedése ugy alkalmazkodott, mint a
viasz.

És mert nem mindenki rendelkezett ezzel a jó tulajdonsággal, a nagy
Bozontos, akit rendes viszonyok közt egész udvar csodált és magasztalt,
a zavaros, a rossz időkben olykor-olykor meglehetősen magára maradt.
Logikájának egy-egy vakmerő szaltomortáléja után leglelkesebb bámulói is
szétrebbentek mellőle. Árokháti azonban mindig kitartott mellette, jó és
rossz időben egyaránt.

Ez a hűséges ragaszkodás szépen kifizette magát.

Először is az, hogy jóban-rosszban rendületlen követője, párthive,
támogatója, magasztalója, legkitartóbb s legjobb embere a nagy
Bozontosnak – már bizonyos tekintélyt szerzett Árokhátinak. A nagy
állhatatlan mellett való állhatatossága tiszteletet keltett; s a mindig
félelmetesnek tartott és nagyrabecsült politikusnak a presztizséből
átsugárzott valami erre az egyszerü emberre is, aki a nagy férfiunak
leghivebb embere, s időnként egyetlen bizalmasa.

A nagy Bozontos ugyan, olyankor, amikor ismét népes udvar ünnepelte, egy
csöppet sem csinált titkot belőle, hogy Árokhátit a világ legostobább
emberének tartja, de a nagy embernek ez a hűtlensége és hálátlansága
csak annál szebb szinben tüntette föl az Árokháti kutyahűségét és minden
önzéstől ment ragaszkodását, azt a hódolatot, amelylyel ez az eléggé nem
méltatott ember tárgyilagosan adózott a felsőbbséges szellemnek.

Később, amikor a nagy Bozontos megtébolyodott, s félév multán meghalt,
hogy átköltözzék a nemzet legendás alakjai közé – Árokhátinak a példás
hűsége még jobban kifizette magát.

Kitartása ekkor már következetességnek tünt föl és sokan akadtak, akik a
legendás nagy ember szellemi örökösét – minthogy más nem igen
pályázhatott erre a cimre – benne keresték s természetesen meg is
találták.

Végre tekintélylyé nőtte ki magát.

A szamarak létrájának mondott tiz emelet magasságu lajtorja nem olyan
megvetni való szerszám, mint amilyennek tartják: föl lehet jutni rajta
akárhová.


IV.

Árokháti nem érte be azzal, hogy egy oroszlánról csak egy bőrt huzzon
le. Ha kihasználta a nagy Bozontos barátságát, rajta volt, hogy tanuljon
is tőle.

A nagy Bozontos egyszer, kevéssel azután, hogy ifju barátját nagynehezen
végre mégis csak megválasztották, azt mondta neki:

– Öcsém, ha örökéletü akarsz lenni a kerületedben, légy ingyen-fiskálisa
a kerületednek. Járj el minden választódnak minden ügyes-bajos dolgában,
érintkezzél velök minél gyakrabban, ne utánozz engem, hanem minél
többször tarts beszámolót, szaladgálj sokat és ha kell, revolverezz is a
kerületed és a választóid érdekében – ne félj, ugy megveted a lábadat a
kerületedben, hogy négy ökör sem tud kivontatni onnan.

Árokháti, akinek a gondolatai mindig akörül szárnyaltak, hogy miképpen
tudná biztositani a kerületét minden baleset ellen, sohase tévesztette
szem elől ezt az életszabályt.

Betüszerint szót fogadott a mesternek, s a szent célra még többet is
tett, mint amennyit a nagy ember ajánlott.

Fáradhatatlanul járt-kelt, kérelmezett s ügyvédkedett a kerület és
választói érdekében; revolverezett is, ha kellett. És hogy a szava
valamivel nyomatékosabb legyen, revolverét mindig megtoldta egy-egy
lépéssel. Amelyik minisztertől vagy államtitkártól valami kérnivalója
volt, azt előbb alaposan megtámadta vagy interpellációval, vagy egy-egy
mérges hirlapi cikkecskében.

De sohase mulasztotta el megtudakolni, hogy számithat-e pártvezére
elnézésére.

A miniszterek és államtitkárok pedig csak az interpelláció ellen
tiltakoztak:

– Mért nem mondod mindjárt, hogy mit akarsz?!…

Árokháti sohasem akarta elérteni a gunyt és a világért sem ismerte volna
el, hogy az eljáráshoz bármi kifogás férhet.

Hja, a kerület érdeke! A nép érdeke! Hát van-e ennél szentebb
kötelessége?!…

Nem jutott eszébe, hogy voltaképpen nemcsak a kerület érdekéről van szó,
hanem egy kissé az övéről is. Mert mégis csak annak fejében fáradozik,
amiért ezek a derék emberek képviselőjükké választották és talán a
célból is, hogy ujra meg ujra megválaszszák. Nem jutott eszébe, hogyha
egyszer véletlenül nem választanák meg, egy percig sem törődnék tovább a
csengődi kerület érdekeivel.


V.

Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója
alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna
megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos
igérettel, amely a mult beszámolón hangzott el, s amelyről Csengőd város
közönsége sehogysem akar megfelejtkezni?!…

Azt felelhette volna:

– Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos igéretet nem tudjuk megtartani! Nem
is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk!

De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul el. Azért inkább
államférfiui titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan
halk s rejtelmes értelmü nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy
másra terelje a szót, azt mondotta:

– Ejnye be jó az a rostélyos!

Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd
város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur
másodszor is a rostélyoshoz menekült:

– Ejnye be jó ez a rostélyos!

Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta,
elmondták neki, hogy a kitünő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte,
aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami
fehérnéphistória miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött
Csengődre, mert idevaló, s hogy egy pár garast szerezzen, kisegitőnek
ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az effajta nagyobb ünnep egy kissé
mindig zavarba ejt.

A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy
az igéret, mint a rostélyos ügye.

Hanem egy félesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur,
tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön
beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az
egész lakomának a készitését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz
Péterre, akinek a rostélyosa a multkor annyira izlett a képviselő urnak.

Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az
időközben elévült igéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és
megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve,
és gratulált neki a kitünően sikerült lakomához.

Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilágábrázatu, szerény férfiu
már tudta, hogy a szerencséje meg van alapitva.


VI.

A képviselő ur dicsérete bizonyos helyi hirnevet szerzett a derék Mócz
Péternek. Ha Csengődön vagy környékén bált, lakomát, vagy bármilyen
ünnepet rendeztek, nem lehetett máshoz fordulni, mint Mócz Péterhez, aki
immár divatossá lett. Ha valaki esküvőre, keresztelőre készült, s
tartott magára valamit, ugy Mócz Pétert hivatta.

Az ekképpen szerzett pénzzel Mócz Péter vendéglőt nyitott, amely
hirnevének erejénél fogva hamarosan lefőzte a többi csengődi kocsmát.

Nemsokára az ipartestület képviseletébe is beválasztották, s minthogy az
ipartestület elnöke, a csengődi nagyvendéglő elszegényedett bérlője
elkeseredésében, bánatában hirtelen elhalálozott, egy pár hónappal utóbb
Mócz Péter lett az ipartestületi elnök.

Az uj választások idején Mócz Péter már tényező volt, akivel számolni
kellett.

Árokhátinak most már fel kellett keresnie a jeles polgárt, akit ő tett
helyi előkelőséggé. A szokásos könnyed leereszkedés nélkül s csak
választások idején észlelhető nagy szivességgel üdvözölte
fölfedezettjét, nagyokat parolázott vele, s Mócz Péter a választásra
hüségesen beszállitotta az ipartestületi szavazatokat.

Ettől fogva Mócz Péter ugy szerepelt Csengődön, mint Árokháti egyik
főkortese. Következésképpen csak jelentkeznie kellett a csengődi kaszinó
bérletéért, s a pályázat ügye már el volt döntve.

Hanem éppen ennek a kaszinó-bérletnek a révén, kevéssel utóbb, egy kis
baj történt a derék Mócz Péterrel.

Zavaros idők következtek. Az erőszak összeütközött a nemzeti érzéssel s
Csengődön is nagy volt a háboruság; talán nagyobb, mint bárhol. Az
erőszak nem mulasztotta el oda is elküldeni a maga mindenre kész
követét, s ez a követ a csengődi kaszinóban ütötte föl tanyáját. Ennek
hallatára a csengődi urak bojkottálták a kaszinót. Senki se akarta látni
az erőszak emberét és megvetett alakokból álló környezetét és igy hosszu
ideig csengődi uriember nem tette be a lábát a szerencsétlen Mócz
Péterhez, aki rövid néhány hónap alatt rengeteg kárát látta az országos
háboruságnak.

Mikor a rend helyreállott, természetesen Mócz Péterről se lehetett
megfelejtkezni.

Végre is a nemzeti ügy martirja volt. Azonkivül főkortese a nemzeti ügy
egyik odaadó harcosának. És azok közé tartozott, akik a legnagyobb
károsodással szolgáltak rá a kártalanitásra.

De hát hogyan kártalanitsák?

Árokháti addig-addig szaladgált a Mócz Péter érdekében, addig-addig
informált, kérelmezett és fenyegetőzött, mig valakinek eszébe jutott,
hogy nem lehetne-e Csengődön valami gyárat állitani, amely, – mint
minden pártolást érdemlő hazai iparvállalat, – számot tarthatna az
állami segitségre?

Megkérdezték Mócz Pétert, s a derék károsodott azt felelte, hogy ő
igenis, sikerrel tudna vezetni egy kétszersült-gyárat, amely izletes és
olcsó kétszersültet szállitana tengerészeinknek, vagy amennyiben még
nincsenek tengerészeink, már jóelőre gondoskodnék kétszersültről,
szorgalmasan készülődve addig, amikor majd lesznek tengerészeink.

A dolog rendben volt.

Nagy állami segitséget szavaztak meg a kétszersültgyárnak; Mócz Péter
felállitott Csengődön két óriási kemencét, amely ugy ontotta a
kétszersültet, hogy elláthatjuk vele tengerészeinket még akkor is,
amikor majd miénk lesz a Fekete-tenger, sőt a Csöndes óceán egész
partvidéke… és Mócz Péter két év alatt meggazdagodott.

*

Árokházi Lőrincet, amikor legutóbb jelent meg a kerületében, egy kis
meglepetés fogadta.

– Közeledik a választás ideje, – szólt, kedveskedve veregetve meg kitünő
főkortese vállát, – hát eljöttem körülnézni. Hat cikluson át voltam
képviselő… remélem, Mócz uram, hogy most sem lesz baj?

– Már hogyan lehetne baj?! – felelt a főkortes. – Hiszen a nagyságos ur,
hála istennek, válogathat a kerületek közül.

– Válogathatok? Miért válogatnék? – kérdezte Árokháti elhülve. – Ugy
értem, hogy Csengődön nem lesz-e baj?

– De isten uccse, nem fog ártani, ha a nagyságos ur jól megválasztja a
kerületet, – felelt mosolyogva Mócz uram. – Mert Csengődön most az
egyszer már csak _magam lépek fel!_




JANCSI ÉS JULISKA.


I.

Hugó, szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt ágyában. Anyja, aki a
konyhában mosott, azt hitte, hogy alszik. Nyitva hagyta a szobába nyiló
ajtót, hogy mindjárt meghallja, ha a beteg szól. Semmi neszt se hallott
s ha néha bekandikált a szobába, a lecsukott szem megcsalta. Már
örvendezni kezdett, hogy ez a szendergés bizonyosan a gyógyulást
jelenti.

De Hugó nem aludt, csak gondolkozott és álmodozott. Előbb azon
gondolkozott: mi történnék most és hogyan, ha véletlenül nem betegszik
meg?!… Aztán arról álmodozott: mi lesz, ha majd meggyógyul?!… Végül
tarka-barka képeket látott, amelyek hirtelen tüntek el, mintha függöny
ereszkedett volna le eléjük; szavakat és mondatokat hallott, szavakat,
amelyeknek nem volt értelme, mondatokat, amelyek közt nem volt
összefüggés… Csakhogy ugy abban, amit gondolt, mint abban, amiről
álmodozott és a gyorsan tova illanó tarka-barka képekben is – mindenütt
ott volt, ott mosolygott vagy ott ugrált Szerafin; azok az értehetetlen
szavak is a Szerafin szavai voltak.

Felpillantott és kiszólt az anyjához:

– Hány óra?

– Mindjárt félnégy – felelt az anyja s hamarosan megtörülközve, bement a
beteghez.

Milyen későn jön ma Szerafin! – sóhajtott a kis fiu.

– Pedig éppen ma én is nehezen várom – szólt Morvainé. – Egy kosár
kivasalt ruhát kellene haza vinni… de nem hagyhatlak magadban… az apád
meg estig nem jöhet haza. Bizony jó volna, ha már jönne az a kis leány!

Hugónak a szemében valami különös fény csillant fel.

– Sokáig fogsz oda maradni? kérdezte.

Morvainé a láz jelének hitte azt a szokatlan valamit, ami a szép, nagy,
már hetek óta zavaros fekete szempárban kigyulladt. Esze ágában sem
volt, hogy kis fiából talán nem az aggodalom szól.

– Nem, nem – felelte. – Nagyon fogok sietni, hogy minél hamarább
visszajöhessek. Igaz, hogy messze kell menni… Budára… de, ahol lehet,
villamoson megyek. Különben megkérem Szerafinkát, hogy mindenesetre
várjon meg. Máskor is itt szokott maradni hatig, félhétig is. Miért ne
tenné meg, ha megkérem?… És amig ő melletted marad, nem fogsz félni
semmitől, ugy-e?!… Észre se veszitek, olyan hamar elmulik az idő; ugy el
tudtok mulatni együtt!… Ugy-e, nem fogsz félni semmitől?

– Nem, ma jobban vagyok, – felelt meg Hugó arra, ami az anyját
aggasztotta.

– Nem akarsz valamit? Nem tudnál meginni egy pohár tejet?

– Csak az órát akartam tudni, – szólt Hugó és hogy véget vessen a
beszélgetésnek, lehunyta a szemét.

De ahogy az anyja kiment, megint felpillantott. Majd csöndesen, hogy a
mozdulata ne okozzon neszt, a jobboldalára fordult s felkönyökölt a
párnájára. Aztán, tekintetét a lefüggönyözött ablak felé meresztve,
hallgatózni kezdett; nemcsak a fülével, hanem a szemével és a szájával
is. Az ablak a folyosóra nyilt s a folyosóról minden lépés zaja
behallatszott. A negyedik emeleten sokan jártak-keltek; mialatt Hugó
egész lelkével figyelt, minden percben uj léptek hangzottak el… de
Szerafin csak nem jött; az ő cipőinek a kopogását azonnal megismerte
volna.

Csöngettek.

– No végre! – szólalt meg a konyhából Morvainé.

Nem Szerafin jött, hanem a tanár ur. Morvainé, mikor kinyitotta az ajtót
s megpillantotta az előkelő urat, majd elájult hirtelen izgalmában.
Mózes a csipkebokorban nem ijedhetett meg jobban, mikor maga az Uristen
jelent meg előtte.

Könnyü volt kitalálnia, hogy a ragyogó megjelenésü óriás csak a
professzor lehet. A háziorvos annak idején megmondta, hogy ez a
látogatás szükséges és már legközelebb okvetetlenül meg fog történni. De
napok multak el, anélkül, hogy a professzor jelentkezett volna s
Morvainé már bizakodni kezdett, hogy talán nem is fog eljönni. Hiszen
csak a legjobbat jelentheti, ha a látogatás végképpen elmarad: azt, hogy
már nem szükséges.

Egy pillanatig ugy rémlett neki, mintha maga a Halál lépne be a lakásba.
De az a jóságos tekintet, mely már annyi haldoklót barátkoztatott meg az
elmulás gondolatával, lassanként megnyugtatta.

A „Halál barátjá“-nak – igy nevezték el a tanárt arról a gyászról, amely
csaknem mindenhová elkisérte, mert hiszen a legtöbbször odahivták, ahol
már kétségbe kellett esni, – a nyájas nézésében, meg a kedves, zengő,
meleg hangjában volt valami mélyen megnyugtató, vagy inkább fölemelő,
földfelettien vigasztaló, valami az égi békéből. Édes csengésü,
barátságos, lágy bariton hangjában volt valami varázs, amely percekre el
tudta csititani, zsongitani a beteg fájdalmait; puha, szép keze mintha
csak arra való lett volna, hogy örökre kisimitsa a vonaglástól eltorzult
arcot; simára beretvált, szelid arcának szinte magasztos szépsége,
„sursum corda“-t mondó, biztató, jóságos pillantása és szemüvegének
bűvös ragyogása már nem is csak bátoritó és megnyugtató volt, –
kibékitett mindennel.


II.

A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt,
olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett
meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu
válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna,
hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.

Bementek s a Halál barátja nyájasan köszöntötte a kis fiut:

– Jó napot, kis barátom!

Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett
szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó
gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott
velük, mint Jézus a kisdedekkel.

Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e
neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon
alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet
hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak magának is
olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó
nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s
ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival…
De nem mert megmukkanni.

A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy
darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett
Morvainétól:

– Mit fizet ezért a lakásért?

Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a
mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a
jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs
minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a
lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.

De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy
darabig még ott maradt a lélek házikóján.

E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott
azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca
nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.

A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta
ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.

Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden
nesz elhallgatott.

– Angyal repült a szobán keresztül, – gondolta rémülten Morvainé.

Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának
a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe
a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.

Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra elbeszélni a betegség
egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak
bólongatott.

Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé,
akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.

– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen
csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“

Hugó felpillantott és illedelmesen köszönt:

– Kezét csókolom.


III.

Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót.
Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani,
amit Hugónak nem szabad hallania.

A tanár megállott s a konyhaedényeket meg a mosóteknőt nézegette.

– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az
asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.

Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég
fojtogatott sirás.

– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét,
a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az
aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még
egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána
nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne
csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd
megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni nem lehetne
szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem
érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen
angyalt szülni!…

– Hány esztendős? – kérdezte a tanár.

– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit
törölgetve.

A tanár a konyhán tul levő kis udvari szoba betett ajtaját nézte.

– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő
lakik?

– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét
kis udvari szoba ajtaját.

A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és
körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem
volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a
mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el,
hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.

Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis
szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!

– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha
egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!

– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem
is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…

És egyszerre egészen nekiadta magát a sirásnak.

A tanár megvárta, mig kiszepegi magát.

– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel
beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!…

– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó,
méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az
idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt
a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez
a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig
mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények,
mióta ez a drága angyal megbetegedett!

– Mindennap tiz koronát keresett? Hol? – kérdezte a tanár.

– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az
„Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.

– Ez a fiucska volt az Álomtündér? – érdeklődött a Halál barátja.

– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!…
másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…

– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a
tanárból a jóság.

– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő
volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott
előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor
jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá,
hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…

– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a
tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem
sokkal lehetett több hat esztendősnél?!…

– Annyi volt, amikor a szinházhoz került – felelt Morvainé.

– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában
a szinházhoz adják?

– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott
ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete
szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre
nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak
vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak
látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe
jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval
mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene
adatnia a hires „Pan Péter“-t…

– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt
faragni a kis fiuból?!…

– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a
férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…

– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a
szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a
szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem
használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.

– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem
is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca
piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest.
Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy
sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy
a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot ad… a
szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna
gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…

– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz
valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon
át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.

– De… – de… – dadogta Morvainé.

A tanár igy is megértette.

– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne
elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem
kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni,
hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ.
De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni
fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.

– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog
szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve
maradjon!

– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember –
vigasztalta Morvainét a Halál barátja.

Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a
szegényes lakásból.

Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis
leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét
esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan
különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá
kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra
kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében.

– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán,
nincsenek többé gyermekek!

Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre,
mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz
rá.

– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan
akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy
izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit
huzgálnia!… No, jó vér lehet!

Egy pillanatig valósággal zavarban volt.

Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a
tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy
utána nézzen!

De mialatt a kaputól a kocsijáig ment, már másra gondolt.

– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon
szép szindarab!


IV.

Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi
Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal
Szerafin.

– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis
szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni,
hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár
fehérnemüt kell elvinnem Budára.

– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig itt maradhatok…
akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni…
az én nálam csak egy perc!…

Morvainé hálából nyájaskodni akart – régies emberek módjára:

– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll
magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben
most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen
nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?

Szerafin vállat vont.

– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap
szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában
se lesz maradása… Hogy van Hugó?

– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal
ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.

– Jaj, ne engedje, Lujza néni!… Az én Hugómat, kórházba!…

– Szera! Szera! – hallatszott a szobából.

A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon
üdvözölték egymást:

– Szerbusz.

– Szerbusz.

– Hogy vagy? – kérdezte Szerafin.

Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a
vendéget, csak a balkezével intett:

– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán
meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és
most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy
mi ujság?

– Ó, nagyon sok ujság van!…

Szerafin letette a kalapját és odaült Hugó mellé az ágyra.

A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel
kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót
hallhatott.

– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház
volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak
immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy,
de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este
háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy
lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.

Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a
gyönyörüségtől.

– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy
az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur
egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd
ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös
süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“

Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül
izgalomtól égő arcocskáját.

– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az
első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai
az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam
neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják
venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.

A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, mint a
pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.

– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában
mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!

– És hogyan akart udvarolni?

– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg
bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a
Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép
fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki
szemébe!

– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont
még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!

– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem,
amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem
akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem
is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös
mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy
ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára,
mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy
szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban…
meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk
előadni, amikor meggyógyulsz!

– Igazán?

Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett
csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.

– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink urtól tudom, hogy holnap
elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem
volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu
marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak
miatta…

– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó,
egyszerre elrekedten.

– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és
Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási
sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…

– Nem volt benne az ujságban… én legalább nem olvastam.

– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem
tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette
és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a
szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz
embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy
unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy
miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a
Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm
lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most
nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos
előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur
mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A
Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg
olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az
igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz is
ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik
megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“
a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.

Hugó egyszerre csak elkezdett kiabálni:

– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a
„Jancsi és Juliská“-ban.

– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az
öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most
semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!

– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte
Szerafin.

Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep
érdekelte.

– Te már megkaptad a Juliska szerepét? – kérdezte.

– Én is csak holnap kapom meg – felelt Szerafin.

– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a
szindarabban?

– Azt tudom. Csak az, ami a mesében.

– Én még a mesét se olvastam.

– Ha akarod, elmondom.

– Igen, igen, meséld el!…

– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a
felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába
laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap,
azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony
legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény
favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne
ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves
feleségem!“ A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne
ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én
rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért
vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert
a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál
több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ –
„Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni
adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj!
Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét
akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az
erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem
eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk,
akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát
jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak,
hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek.
Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy,
mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a
borsószemek után majd csak haza találunk…“

– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is
volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék
őket a farkasok?!…

– Ej, hiszen csak mese! – felelt Szerafin.

Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban.
Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se
lehetett ismerni.

– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy
olyan szives!… Ne féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne
izgasd magad azzal a szereppel!…

Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer
visszaszólt:

– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját!
Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még
elemelhetnének valamit a konyhából!


V.

A mese sokáig tartott. Hugó egy darabig figyelmesen hallgatta, de utóbb
lehunyta a szemét. Szerafin azt hitte, hogy el fog aludni, de hogy fel
ne zavarja a szendergéséből, nem hallgatott el; csak mesélt tovább.

Egyszerre Hugó felpillantott rá és megszólalt:

– Te, Szera, mondani akarok neked valamit!

Szerafin közelebb hajolt hozzá:

– Mit akarsz mondani, kedvesem? – kérdezte, a leggyöngédebb hangján.

– Nézd, Szera, én néha azt hiszem, hogy nemsokára meghalok. Talán igazán
meg is halok… A tanár ma olyan furcsán nézett rám… És… és… én téged
nagyon szeretlek!… Nézd, Szera, én nem akarok meghalni addig, amig…
Szeretni akarlak!… Ugy!… Igazán!…

A Szerafin koraérett, romlottságot sugárzó kis arcán a boldogság pirja
ömlött szerte.

Még jobban odahajolt a kis fiuhoz és suttogva szólt hozzá, mintha attól
tartana, hogy meghallhatja valaki:

– Nem, Hugó, te nem fogsz meghalni!… meg fogsz gyógyulni!… De ha nagyon
beteg volnál is, akkor is azt mondanám, hogy: én is szeretni akarlak!
Mert te vagy az én párom, s te leszel a párom élve, halva!… És én nem
akarom, hogy meghalj előbb. De nem fogsz meghalni, nem!… Mert te vagy az
én párom!… Te vagy a Jancsi és én a Juliska!… Igen, igen, én is szeretni
akarlak!… ugy!… igazán!… Igen, igen, igen!…

És megcsókolta a kis fiu száját.

Most Hugó pirult el.

– Csakhogy… én nem tudom… – dadogta. – Én nem tudom azt, hogy…

És majdnem sirva fakadt.

– Én tudom!… – suttogta Szerafin.

– Hát mondd, hát mondd, hát mondd! – könyörgött a kis fiu.

– Tudod, az ugy van, – suttogta a kis leány – hogy először be kell
csukni a spalétát, mert sötétnek kell lenni, egészen sötétnek… olyan
sötétnek, amilyenben a favágó beszélgetett a feleségével… mert azt nem
mondtam el, hogy azok is ölelkeztek, csókolóztak…

– És aztán?… és aztán? – lihegett Hugó.

– Aztán sóhajtozni kell és megint csak sóhajtozni… – suttogta Szerafin.

– Gyere hát közelebb!… Hadd csókoljalak meg!… Hadd csókoljalak meg…

– Várj!… Mondom, hogy előbb be kell csukni a spalétát, mert sötétnek
kell lenni, egészen sötétnek…

Mikor ezt suttogta, már ott volt az ablaknál. Előbb a függönyt
eresztette le, aztán megzörrent az ablaktábla is s a szoba teljesen
elsötétedett.


VI.

A Mária fogantatásáról elnevezett gyermekkórházban – ahol sok gyermek
hal meg, sokkal több, mint amennyit az erdőben a farkasok esznek meg –
egy szép őszi napon Morvai Hugó, a halotti szentségek ájtatos felvétele
után, örökre lehunyta a szemét.

Kiélvezett az életből mindent, amit az emberek becsben tartanak: munkát,
küzdelmet, sikert, dicsőséget, kiélvezett az életből mindent, ami szép:
veszedelmet, harcot, gyülölséget, szerelmet és a fejfájára azt irták,
hogy: „Itt nyugszik Morvai Hugó, élt 9 évet“.




MÉLY CSEND.

Karácsony estéjén, tizenegy óra tájban, Bartelsz és Bartelszné némán
ültek egymás mellett, a tágas ebédlő teritett asztalánál. Bartelsz,
erősen nagyitó szemüvegén át, figyelmesen olvasta a „Kölnische Zeitung“
politikai közleményeit; Bartelszné kissé szórakozottan lapozgatott egy
vastag könyvben, mely a pedagógia legujabb irányelveiről szólt. Az
asztalon egy kis karácsonyfa állott: legutolsó emléke a néhai Bartelsz
Pálnak, aki nyolc esztendős korában halt meg, roncsoló torokgyuladásban,
– régen, nagyon régen.

Az ünnep tiszteletére a villamos függőlámpának mind a négy körtéje égett
s a pazarul világitott szobában a karácsonyfa meggyujtott gyertyácskái
olyan halványan, sápadtan pislákoltak, mint maga az emlékezet.

Ezeken az apró, zöldes fényfoltokon találkoztak utoljára a gondolataik.

– Ha élne!… – szólt Bartelszné, miután előbb pár percig elmerengett, a
karácsonyfát nézegetve.

Bartelsz nem felelt, csak a kezével intett, hogy: mit olyan dolgokról
beszélni, amik már elmultak?!… Aztán előkereste az ujságot és
belemélyedt az olvasásba.

Az asszony is elhallgatott. Megitta a teáját, becsöngette a szobaleányt,
rendeletet adott neki, s látva, hogy férjét lekötötte az olvasmány, ő is
kihozta könyvét a másik szobából.

Vagy egy negyedóráig egyikük se szólalt meg. Pedig rendes körülmények
között nem sokszor volt alkalmuk hosszabb beszélgetésre s nagyon ritkán
történt meg, hogy esti tizenegy óra tájban Bartelsz is otthon ülhetett.
Csakis sátoros ünnepeken. Máskor Bartelsz, mihelyt lenyelte a
vacsoráját, sietett a műhelybe, ahonnan három óra előtt nem igen
térhetett haza. Ide s tova husz éve, hogy Bartelsz helyettes szerkesztő
lett egy nagy ujságnál, s azóta soha, egyszer se mulasztotta el, ami
kötelesség.

Csak nagy ünnepeken rendelkezhetett az estéjével, amikor másnapra nem
kellett lapot csinálni. Ezeket az ünnepi estéket is a legtöbbször valami
szórakozásra használták fel; éppen csak a karácsonyt szentelték az
otthonnak. Ilyenkor Bartelsz pezsgőt vitt haza és összevásárolt minden
elképzelhető földi jót, hogy vigabban legyenek. Az igazat megvallva,
félt egy kicsit ettől a hosszu estétől. Hónapokig epedve várta az arany
szabadságot, de amikor ennek a napja már egészen közel volt, némi gondot
okozott neki, hogy a kivételesen sok időt miképpen fogja majd agyonütni?
Hogy ez sikerüljön, husvétkor szinházba mentek, pünkösdkor pedig
kirándultak a zöldbe; de a karácsonyt mégis csak otthon tölti az ember.

Valami istentisztelet-féle volt ez nekik; akár csak misét hallgattak
volna. Természetesen az egyik mise szakasztott olyan, mint a másik, és
ha tisztességes hivő nem is unatkozik az istentisztelet idején, a
tisztességes hivő is örül, mikor a misének vége van… örül, hogy helyes
dolgot cselekedett és hogy teljesitette a kötelességét.

Az idei karácsony semmiben se különbözött a tavalyitól, amint ez nem a
harmadévitől. Nyolctól tizig elbeszélgettek, arról, ami véletlenül
eszükbe jutott, de mindegyik inkább csak kedveskedésből hallgatta a
másikat. Bartelsznét nem érdekelte, ami a szerkesztőségben történik; és
a politika még kevésbbé. Bartelsz pedig egyébről nem tudott beszélni.
Hosszu idő óta mindennap tiz órát töltött szerkesztősége szobájának a
négy fala közt; csak az itt összefutó hirek foglalkoztatták, csak abban
a világban élt, amelyik folytonosan a nap eseményeit figyeli
madártávlatból és mégis szenvedelmes érdeklődéssel. De érezte, hogy
Bartelsznének mindez olyan messzeség, mint az északi sark jégmezői.
Azért szivesebben hallgatta az asszonyt. Csakhogy őt se igen érdekelte
az, amiről Bartelszné beszélhetett. Nem érdekelte a rokonság, nem
érdekelte semmi ismerős; még az se, ami Bartelsznénak a lelkét
foglalkoztatta, amit az asszony látott, hallott vagy olvasott.
Bartelszné tanárnő volt egy polgári leányiskolánál; napjának egy részét
férje előtt szinte ismeretlen emberek közt, olyan gondolkozás-körben s
olyan apró küzdelmek közt töltötte, amelyek Bartelsznek örökre idegenek
maradtak. Sok év óta csak egyetlenegy közös érdeklődésük volt.
Bartelszné nagyon szeretett volna igazgatónő lenni az iskolánál. Már
régen rászolgált erre az előmenetelre, az állás rövid időn harmadszor
üresedett meg, de versenytársai, tisztességes és nem tisztességes
eszközökkel, mindig lehetetlenné tették a dolgot, s előrelátható volt,
hogy most is meg fogják hiusitani. Az asszonynak ez a fel-felfakadó sebe
az embert is izgatta. De erről meg jobb volt nem beszélni. A törekvés
sikertelensége mind a kettőjüket csak idegessé tette.

Az idén is ezt az örök kérdést tárgyalták le a leghamarább. De Bartelsz
észrevette, hogy a karácsonyi jó hangulatra veszedelmes volna, ha tovább
is bolygatják a mindenféle keserüségben bőséges ügyet, s azért átsiklott
a nap eseményeire. Aztán Bartelszné mondott el egy pár jellemző
apróságot a tanártársairól, Bartelsz pedig, hogy megtámogassa a düledező
jókedvet, ujságiró-tréfákat, ugynevezett vidám eseteket beszélt el,
amelyek csak őt magát mulattatták.

Közben megittak egy pár pohár pezsgőt, de a pezsgő nem élénkitette fel
őket, mert egyikük se szeretett inni.

Tiz óra felé már mind a ketten belefáradtak egymás mulattatásába. Hiába,
már régen elszoktak attól, hogy hosszasabban beszélgessenek; valójában
nem volt egymásnak mit mondaniok.

Bartelsz a világért se vallotta volna meg magának, hogy egy kicsit,
bizony, unatkozik; szentségtörésnek tartotta volna ezt az otthonnal
szemben és éppen karácsony este!… De mind a ketten érezték, talán
jobban, mint valaha, hogy más-más gondolatvilágban élnek.

S a legelső alkalommal sietett megkeresni a „Kölnische Zeitung“-ot. Alig
várta már, hogy a „Kölnische Zeitung“-ot élvezhesse.

Aztán hosszu csend. Bartelsz gondolatai már valahol Angliában
kalandoztak; az asszonyé egy kissé mindenütt.

Hiába tartotta maga előtt könyvét, egy kis idő multán nem tudta követni
az iró-pedagógust. Az érthetetlen hangulatokkal teli, kivételes nap, –
meg talán az az egy-két pohár pezsgő, – szokatlanul mélázóvá tette.
Távoli és közeli dolgok furcsán összekavarodva kergetőztek a fejében.

És amint szórakozottan nézve el a könyve fölött, tekintete véletlenül
Bartelszre tévedt, egyszerre nagyon meglepte férjének az arca.

– Milyen öreg már! – szólt magában, nagyon megilletődve.

Máskor ettől a megfigyeléstől gondolata gyorsan tovarepült volna ahhoz a
fájdalmas sejtelemhez, amely évek óta a legkitartóbban foglakoztatta:

– Akkor én is nagyon megöregedhettem…

De nemrégiben végképp leszámolt ezzel a fájdalmas sejtelemmel. Igen, már
ő is öreg. Még csak negyvenhárom éves… több mint tiz évvel fiatalabb a
férjénél… de már ő is öreg. Néha vannak jó napjai, amikor még fiatal,
szép asszonynak látszik… néha, amikor jobbkedvü, mint rendesen, amikor
jobb szinben van, vagy esteli világitásnál, egy-egy szerencsés
öltözetben, kivált, ha sikerül kitünően fésülködnie, olyan, mint azok a
napsugaras, meleg, kora-szeptemberi délutánok, amelyeket a
legfigyelmesebb szem se tud megkülönböztetni a gyümölcshozó nyártól… de
már öreg. Mert az öregséget nem az évek száma teszi s a fiatalság nem a
még ép egészség, nem is az az idő, amig az ember fiatalnak érzi magát,
hanem az a mágnesesség, amelyet mások éreznek meg. Már öreg, mert már
nem kelt szerelmeket.

Máskor, azelőtt, amig csak kételkedett, a fiatalság önzésével, az utolsó
fiatalság makacs, ragadozó önzésével, csak magamagára gondolt volna, ha
férje arcán véletlenül észre találja venni, amit eddig nem vett észre: a
rémes változást. Máskor csak magamagát siratta volna, ha véletlenül a
férjén is meglátja, milyen rettenetesen pusztit az öregség.

De most már tudja, hogy igen, ő maga is megöregedett. Most már örökre
leszámolt ezzel a keserves tudattal, ha soha nem is nyugodhatik bele…

És most váratlan megfigyelését nem az az önző gondolat váltotta fel,
villámgyorsasággal, gondolatsebességgel… hanem egy érzés, mely épp ugy
meglepte, mint az, amit hirtelen meglátott.

Az volt az első gondolata:

Ime, ugy vette észre ezt a rémes változást, mint az idegenek, akik
régóta nem találkoztak rohamosan pusztuló ismerősükkel és akik meglátják
azt, amit az élettárs nem vett észre, mert az ujonnan látott kép
feltünően különbözik attól, amely az emlékezetükbe vésődött, mig az
élettárs semmit se lát, mert a mindennapos változás során szeme
hozzászokott az uj képhez és elfelejtette a régit.

Aztán az jutott eszébe:

Hogyan lehet ez? Miért, hogy ugy látta meg a nagy változást, amint az
idegen? Egyszerüen azért, mert sok, sok év mulhatott el azóta, hogy soha
se nézte meg jól férjének az arcát. Látta, de csak ugy látta, mint a
régi butorokat, és nem ügyelt rá, amint nem nézte meg ujra a régi
butorok cirádáit; tekintetét nem érdekelték az egymásra szaporodó redők,
mint ahogy nem figyelte meg a régi butorok romlását.

Igaz, hoszu idő óta alig-alig nézett rá. Igaz, hosszu idő óta, mikor
napjában kétszer találkoztak, alig-alig váltottak egy pár szót. Tiz éve
is lehet már…

És hirtelen elérzékenyedett, maga se tudta, hogy miért…

Egy szempillantás alatt eszébe jutott az egész házaséletük, majdnem
huszonöt esztendős házaséletük. Furcsa élet volt, mindenesetre. Férj és
feleség a nap nagyobbik részében egymástól távol, más-más világban;
aztán megtérnek egy fészekbe, de közben alig hogy éppen látták egymást,
akkor is jóformán csak ügyeket intéztek el. De alighanem a legtöbb
házaséletben vannak ilyen visszásságok. Hol vannak azok a házasok, akik
hosszu időn át egész nap csak egymásnak élhetnek és egymásnak is élnek?!

Persze, a megélhetés!

Hogy ne kelljen hiányát látnia annak a kényelemnek, amelyet a maga
számára megkivánt, nem mondhatott le arról, hogy ő maga is keressen. De
az után, ahogyan nevelték, nem is tudott volna belenyugodni abba, hogy
férjének csak az „élettársa“… no, meg a gazdasszonya, vagy éppen a
cselédje legyen. Az önérzete, az akaratereje, meg az a vágva, hogy minél
jobb sorsba küzdhessék fel magukat, megkövetelte, hogy ő is hozzálásson
ahhoz a munkához, amelyhez meg volt a képessége. Sokáig tanult, amikor
még nem tudta, hogy valamikor férjhez mehet-e, s nem azért tanult, hogy
a fáradságának semmi hasznát ne vegye. A műveltsége, a lelki élete
megkivánta a rendes elfoglaltságot. A jövőre is gondolt. Rettegett
azoknak a szegény öregasszonyoknak a sorsától, akik csak egy kis
nyugdijból éldegélnek. És ha a férje nagyon hamar talál meghalni, ugy is
dologhoz kell fognia, hogy kenyere legyen. Akkor hát jobb előbb, mint
utóbb.

Csakhogy semmit se adnak ingyen.

Annak, hogy ő is kenyérkeresetet vállalt, az volt az ára, hogy férj és
feleség az egész napon át csak igen kevés időt tölthettek együtt; és
nap-nap után, évszámra, hosszu időn, nem is tudhatták, meddig. Kettőjük
közül Bartelsz volt a sokkal elfoglaltabb; az ő napjából, amióta csak
ismerték egymást, mindig vagy tiz órát vett el a helyhez kötött munka.
Még igy is maradt néhány nappali órája, amikor otthon lehetett. De
ilyenkor meg az asszonynak volt dolga. Mire Bartelsz, napközben, haza
juthatott, éppen hogy megebédelhettek s az asszonyt már várta az iskola.
És mikor onnan haza jöhetett, a férje már megint a szerkesztőségben
volt.

– Ugy vagyunk, mint a Nap meg az Éj, – mondotta Bartelsz, valamikor
régen. – Ha én jövök, te már mész.

Ebédnél, vacsoránál egy-egy óráig beszélhettek egymással – és megint
elmult egy nap.

Egy darabig azt hitték, hogy nemsokára majd elkövetkezik az az idő,
amikor a szerkesztőségi munka csak néhány, legfeljebb négy-öt órát fog
lekötni a Bartelsz idejéből. De ez csak szép terv maradt, amelynek a
megvalósitását egyre halogatni kellett. És mindjobban fogyott a
reménységük, hogy a szerkesztőségi munka majd csak könnyebbé válik.
Bartelsz nem haladhatott előre; örült, hogy ott maradhatott, ahol van.
Később nem is reménykedtek többé. Beletörődtek, hogy ennek igy kell
lennie. Sorsuk az, hogy: hosszasabban csak akkor lehetnek egymás
mellett, amikor alusznak; amikor ébren vannak: „oly csillagok, mik
egymást kergetik“.

Igy volt ez már az első időktől fogva; és valószinüleg igy lesz
mindaddig, mig egyikük koporsója bezárul.

Egyszer a szinházban egy angol bohózatot láttak, amelynek _Cox és Box_
volt a cime. Ez a szindarab ugy kezdődik, hogy egy szállásadó asszony,
akinek a lakója szedő, a szedő szobáját kiadja még egy másik embernek
is: egy kalaposnak, abban a reményben, hogy a turpiságot egyik se fogja
megtudni, mert a szedő csak nappal, a kalapos pedig csak éjjel van
otthon. És se Cox, se Box nem is gyanitja, hogy az ő szobájában még egy
másik ember is lakik; de egyszer az egyik valami véletlenből nem a
rendes időben megy haza s a guta kerülgeti, amikor az ágyában egy alvó
embert talál, – amiből természetesen őrült kalamajka támad.

Ezen akkor nagyon mulattak.

– Tudod-e, – szólt Bartelsz, – hogy ez a Cox és Box mi vagyunk, te meg
én? Egy helyen lakunk, de a lakásunkat csak olyankor használjuk, amikor
a másik nincsen otthon.

Nevettek rajta, pedig… ez nem is volt olyan mulatságos!

Igen, egy helyen laknak; pihenőre egy vacokba térnek meg; amikor
alusznak, egymás mellett, ugyanannak a szobának a levegőjét szivják be;
de ami az igazi életük, a mi életüknek a tartalmát teszi, a mi életüknek
a küzdelme, a munkája, megfigyelése, egész változatossága, a mi
életüknek legtöbb érzése, majdnem minden elszórakozása és apró
mulatsága: azt másutt élik le – a másik nélkül.

Csoda-e ilyen körülmények között, hogy annyi idő multán, lassankint,
észrevétlenül teljesen elszoktak egymástól?! Egy életet éltek le egymás
közelében, egymással sokszor találkozva; de egymás nélkül, más-más
utakon járva.

Csoda-e, hogy akármilyen hosszu idő pergett le azóta, amióta
összekerültek: mégis idegent kellett látniok egymásban?! Előbb: sok lett
volna egymáshoz a mondanivalójuk, de majdnem mindent elhallgattak, mert
mire rákerülhetett a sor, hogy előálljanak a mondanivalójukkal, már
elfelejtették… Később: már nem igen volt egymásnak mit mondaniok.

Csoda-e, hogy az történt, ami történt?

Bartelszné nem szerelemből ment férjhez; csak éppen „becsülésből“. (Mert
azt nem szokás mondani, hogy: „józanságból“.) Azok, akiknek egyikéhez
vagy másikához szivesebben ment volna, nem vették el feleségül. Ugy
gondolkozott, hogy tovább várakoznia aligha érdemes. Bartelsz nagyon
elfogadható kérő volt. Tisztelni, becsülni kellett; sőt nemcsak
becsülni, hanem megbecsülni is. Volt annyi jövedelme, amennyivel egy
asszonyt el lehet tartani, ha ez nem tulságosan követelő: s akkor még
nem volt szó arról, hogy az asszony is kereshet. Azonkivül Bartelsz még
nem volt idős ember; az egészsége ellen se lehetett kifogás; igen derék
embernek ismerték; a megjelenése és a modora is olyan volt, hogy e miatt
a feleségének nem kellett szégyenkeznie sehol. A menyasszony
hajlandóságot érzett a vőlegény iránt; fogadkozott magában, hogy
alkalmazkodni fog a férjéhez; s ha tudta is, hogy megalkudott az
élettel, a vásárt nem találta rossznak. Elég az hozzá, a házasság
boldognak igérkezett. És Bartelszné házasságának első éveiben
lehetetlennek tartotta, hogy valaha megcsalja az urát.

Hanem vagy tiz évvel később, kis fiának a halála után, valami nagy
idegesség fogta el. Ugy érezte, hogy az élet kárpótlással tartozik neki;
hogy többhöz van joga, mint amiben eddig része volt. És mintha
gyermekének halálával elszakadt volna az a kötelék is, amely eddig
férjéhez füzte. Találkozott egy emberrel, aki tetszett neki. Azt hitte,
hogy szereti ezt az embert és hogy csak a szerelemtől várhatja, amivel
az élet eddig adósa maradt.

Csak jóval később tudta meg, hogy mint második és harmadik szerelme, az
első is csak érzékeinek a föllobbanása volt… hogy mikor ezt a viszonyát
valami isteni rendelkezésnek hitte, csak szép szavakkal ámitotta magát…
hogy igazán sohase volt szerelmes. Harmadik viszonyának idején már nem
áltatta semmiféle képzelgés… és ennek a harmadik embernek a házassága be
is fejezte a Bartelszné regényét.

Ez, szegény, itt mellette, sohase sejtett semmit. Ez, szegény, maga volt
a gyanutlanság és a bizalom. Nem tünt fel neki, hogy volt idő, amikor
különösen keveset látták egymást, amikor találkozásaik még rövidebbek
voltak, mint előbb – s nem véletlenül. Amikor Bartelszné egész nap a
városban szaladgált s még több idegennel találkozott, mint azelőtt,
ennek a szegény embernek nem jutott eszébe, hogy az asszony másfelé is
járhat és nemcsak a dolga után. Amilyen sok idejét foglalta le a munka,
talán nem is tudta, hogy az asszony egy időben jóformán csak éjszaka
volt otthon.

Nem csoda, hogy igy történt… És most mégis valami mély megbánást érez.

Amazok elröppentek. Elvitték magukkal csókjainak emlékét; elvitték
legédesebb mosolyait és legforróbb öleléseit. Tova tüntek s ismét
belevegyültek az embertömegbe, ahonnan hirtelen előkerültek. Mintha
mindegyiket csak egy-egy percig látta volna; nemsokára már nem is
emlékszik rájok. Jöttek, meglátták, csókot kináltak neki; aztán
hamarosan megunták és itt hagyták. Elröppentek s elvitték magukkal a
második, a tüzesebb fiatalságát. Itt hagyták öregen.

Ez, ez nem hagyta itt. Ez jött először és ez maradt utolsónak. Amikor a
csókja már nem kell másnak, senkinek a világon, ez az egy ember még most
is mellette van.

És most is az, aki régen. Az egyetlen szövetségese, igazi társa,
jóbarátja. Az az ember, aki még ma is, öregen, fáradhatatlanul robotol
ezért a szegény kis otthonért, amelynek a kényelméből neki ugyancsak
kevés jut ki, ezért a szegény kis otthonért, amelyből ő, az asszony, a
szerelmek idején ugy sietett tova, el, el!…

Ó, ha visszavehetné az öleléseit! Idegeneknek, már ismeretleneknek,
vándorlegényeknek juttatott öleléseit! Elpazarolt öleléseit!

Most jutott először eszébe, hogy tulajdonképpen mégis csak meglopta azt
az öreg embert, – ha ez nem is tudja.

Milyen öreg már! És ő, vagy negyedszázadon át a társa, még csak észre se
vette, hogy már mennyire megöregedett! Olyan keveset ügyelt rá!

Pedig, mialatt ő folyton csak magát siratta, ime, megőrlődött, itt, a
közelében, egy másik emberélet is, egy olyan emberélet, melynek talán
minden üdülése, öröme, álma ő volt, a hűtlen asszony!

De hát mi baja egyszerre?!… Ő, aki fiatalkorában sohase szeretett igazán
senkit sem, ő, aki szerelem nélkül ment férjhez ehhez az emberhez, mikor
ez még fiatal volt, most öregen, szeretni kezdi ezt az öreg embert?!…

Szegény, jó, derék ember!…

Bartelsz végre elkészült a „Kölnische Zeitung“-gal. Ahogy fölpillantott,
látta, hogy Bartelsznének a szeméből sűrün ömlik a köny.

Nem lepődött meg. Emlékezett rá, hogy feleségének az utolsó szava az
volt:

– Ha élne!…

Ugy tünt fel neki, mintha Bartelszné ezt csak egy perccel előbb mondta
volna.

Előtte is megjelent a halott gyermek képe, s csak most felelt meg a
sóhajtásra:

– Bizony már nagy volna. Milyen örömünk volna benne!

Aztán megint mély csend.




TEMETÉSEN.

A lakás kicsiny s a boldogult méltóságos urnak olyan sok tisztelője
volt, hogy ezek most nem férnek be az öt apró szobába; a lépcsőházban is
sokan szoronganak. A szertartás már megkezdődött, de a lépcsőn még egyre
jelentkeznek uj meg uj alakok, akik egy pillanatra mégis csak be akarnak
kukkantani a lakásba, hogy leróhassák a kegyelet adóját. Azok közül
pedig, akik már vagy egy félóra óta izzadtak odabenn, sokan kimenekülnek
a folyosóra; némelyik levegő után kapkod, mások attól tartanak, hogy
nagyon meghülhetnek. Folytonos mozgolódás, de illedelmes csönd.

Közel a lépcsőhöz s a lehető legmesszebb az udvarra néző folyosó nyitott
ajtajától, két öreg ur álldogál. Az egyik odatámaszkodott a lépcsőház
fekete posztóval beburkolt falához; a másik makacsul kitart amellett,
hogy tovább folytassa halk beszélgetését a jobb pozicióban lévő öreg
urral, de mindenkinek utjában van, s hol jobbra, hol balra kénytelen
kitérni, hogy helyet engedhessen a kivülről vagy belülről jövőknek.
Kényelmetlen helyzete a társalgást kissé szakgatottá teszi.

Odabenn a nagytiszteletü ur sehogy se akar elkészülni a szónoklatával.
Kissé hosszura találta fogalmazni, nyilván azért, hogy legyen mit
válogatni belőle, ha az ujságok érdemesnek tartják a beszéd szebb
részeinek a megörökitését. Néha a lépcsőházba is kihallatszik egy-egy
szava; olyankor, amikor egy-egy költői hasonlat szakad ki hatalmas
tüdejéből.

– Igazán, egy cseppet se látszik meg rajtad, hogy betegeskedtél – szólal
meg ujra a falnál álló öreg ur. – Soha se voltál jobb szinben, amióta
ismerlek.

– Hagyd el, kérlek, – felel a másik – nekem már végem van! Ez az
ütőérelmeszesedés, ha az orvosok még nem is nevezik annak. De hát én se
élhetek örökké!…

– Képzelődés, nem ütőérelmeszesedés! Hiszen valósággal fiatalodol! Ha én
kezdenék testálni, a cukorbajommal, annak már volna értelme. De látod,
én rá se gondolok… egy kicsit vigyáz magára az ember… aztán csak
megvagyok igy is valahogy. És meglehet, hogy még sokáig elhuzom.

– Cukorbaj, ördög! Hiszen maga vagy a megtestesült egészség! És még ha
ugy volna is?! Kinél nem találnak cukrot az orvosok a mai világban?!
Régente senkinél se találtak cukrot, most mindenkinél találnak… igy
változik az orvosi divat. És egy kis cukor még hasznára válik az
embernek, mert amint mondod, az ember ügyel és nem excedál.

– Excedálni…!… Mikor volt az!…

A másik félreugrik, hogy utat nyisson egy gyászruhás, őszhaju hölgynek.
A társalgás megint megszakad.

Csak akkor folytatják, mikor az öreg hölgy valahogy már bejutott a
lakásba.

– Nem ismered?…

– Nem. De alighanem a rokonsághoz tartozik.

– A rokonok már rég itt lehetnének. Hiszen mindjárt félnégy!

– Ugy látszik, a szertartásnak soha se lesz vége.

– Ez a pap nagyon szeret beszélni.

– Azért mégis jobb szeretem a református szertartást. A katholikusok
„Circumdederunt“-ja mindig beteggé tesz. Az embernek, akarva, nem
akarva, a halálra kell gondolnia.

– Engem mindenféle fajta gyászszertartás összetör. Ugy elkinozza az
idegeimet, hogy napokig sinylek egy-egy temetést. És még hozzá mindig
meghülök.

– Magam is mindannyiszor az életemet kockáztatom…

– Azért te is eljársz a temetésekre.

– Illik, hogy megtegyem. Ez az egyetlen ugyan, amit nem lehet
viszonozni… de aki nem tud egy kis kegyeletet tanusitani, az megérdemli,
hogy a kutya se kisérje ki a temetőbe. És nekem már gondolnom kell erre…

– Ideje, egy kis közönséget szereznünk magunknak, nem igaz?!…

– Hiába mosolyogsz… van benne valami.

Hallják, hogy odabenn a pap elhallgat… ők is szünetet tartanak. Belülről
általános mozgolódás nesze hallatszik ki a lépcsőházba.

– Ugy látszik, vége a szertartásnak.

– Kijössz a temetőbe? Ha kijössz, gyere az én kocsimon.

– Én bizony nem gondoltam rá…

– Nekem ki kell mennem. A boldogult olyan sok szivességet tett nekem,
amit soha se viszonozhattam… legfőbb ideje, hogy én is megtegyek érte
valamit, ha ezzel már nem is teszek szivességet neki… Gyere velem;
elbeszélgetünk egy kicsit.

– Az igaz, hogy már régen nem láttuk egymást…

– A szegény Feri temetése óta.

– Igen, egy idő óta mindig csak temetéseken találkozunk…

A halottat kihozzák és leszállitják. A gyászoló közönség a szűk lépcsőn
csak lassan vonulhat le. Sokan óvatosságból még egy darabig fenn
maradnak a harmadik emeleten; hogy egy kicsit lehülljenek, mielőtt a
szabad levegőre érnek. Olyan meleg volt odabenn!… ugy megizzadtak!… s
künn januári hideg van.

A két öreg ur is szándékos lassusággal halad le a lépcsőn.

Lenn az egyik betessékeli a másikat egy csukott fiákerbe, s az ő
kocsijok is megindul a menet után.

Aztán tovább beszélgetnek.

A két öreg ur külsején semmi nevezetes. Fiatal hölgyek tizszer
találkozhatnának velök és tizenegyedszer is összetévesztenék őket. Két
ősz szakál; két közönséges öregember, akik nagyon hasonlitanak egymásra.

Mindössze az különbözteti meg őket, hogy az egyik az életért való
küzdelemben csak ugy, mint előbb odafenn, a lépcsőházban, valamivel jobb
poziciót tudott szerezni, mint a másik, s ez a szerencséje meglátszik az
arcán, a tekintetén, a hanghordozásán, minden mozdulatán, a másiknak a
külsején pedig ebben a pillanatban valami árnyék borong, talán annak a
keserü tudatnak az árnyéka, hogy a barátja ezer vagy kétezer koronával
több jövedelmet élvez, mint ő – nemcsak egy-két év, hanem legalább husz
esztendő óta.

– Az ám, – tűnődik el a tekintélyesebbik – igazán furcsa, hogy egy idő
óta mindig csak a temetéseken találkozunk!…

– Hát az nem furcsa, – szólal meg a másik – hogy bár más utakon jártunk,
s más körben, más társaságokban éltünk, kora fiatalságunk óta
minduntalan találkoztunk, itt vagy ott, de életünknek minden uj
korszakában más-más helyen?!

– Igazad van! Husz éves korunkban például mindig a „Tea-szalón“ cimü
mulatóhelyen találkoztunk. Te is más cimborákkal érkeztél, én is más
társasággal, de találkoztunk és abban az időben mindig csak a
„Tea-szalón“-ban találkoztunk.

– Ma is látlak, milyen kankánokat táncoltál, amikor jókedved
kerekedett!… Arra is emlékszem, hogy a „Tea-szalón“ valamennyi vendége
közül te voltál a legjobb táncos…

– De csak te utánad.

– Most már egészen mindegy.

– Aztán, ugy harminc esztendős korunkig mindig csak az éjjeli
kávéházakban találkoztunk. Soha se találkoztunk máshol, csak az éjjeli
kávéházakban.

– Mind a ketten alaposan átmulattuk a fiatalságunkat.

– Később… abban az időben, amikor már tul voltunk a harmincadik évünkön,
de még innen a negyvenediken… igazán különös… mindig ugyanabba a nappali
kávéházba jártunk. Neked is más társaságod volt ott, nekem is más és
mégis majdnem mindennap láttuk egymást.

– A legfurcsább pedig az, hogy néha, amikor kávéházat változtattunk: a
te kompániád véletlenül mindig ugyanabba a kávéházba botlott be,
amelyikbe az enyém. Pedig nem kerestük egymást.

– Sőt többször is mintha kerülni akartál volna… már vagy engem, vagy a
társaságomat.

– Ó, kerülni nem akartalak soha!… Hanem az csakugyan sajátságos, hogy
kivételképpen se kerültünk ugyanegy társaságba, pedig az életünk
nagyobbik felét én is az alatt a tető alatt morzsoltam le, amelyik alatt
te!

– Aztán egy darabig véletlenül se találkoztunk, soha, sehol, pedig
mindig egy városrészben, sokáig egy utcában, s három esztendeig egy
házban laktunk… és most véletlenül mindig csak a temetéseken
találkozunk.

Megint elhallgattak. Mind a kettő arra az időszakra gondolt, amikor
véletlenül se találkoztak. Ebben az időben foglalkoztak egymással a
legtöbbet. Mindent elkövettek, a mi csak kitelhetett tőlük, hogy
egymásnak árthassanak. Szólták-szapulták, kisebbitették, gunyolták és
ócsárolták egymást: mindegyik rajta volt, hogy nevetséges alaknak
kiáltassa ki a másikat; mindegyik ármánykodott, harcolt a másik érdeke
ellen. Előbb ugy mozogtak ugyanabban az érdekkörben, mint két propeller,
amelyek egymás közelében napról-napra ugyanazt az utat futják meg a
jobbpartról a balpartig meg vissza, ujra meg ujra… és bár folyton egymás
szomszédságában vannak, valójában sohase találkoznak, semmi közük
egymáshoz; később pedig, nagy messzeségből, ugy tüzeltek egymásra, mint
két páncélos hajó. Ez az időszak, amikor véletlenül se látták egymást és
mégis folyton csak egymás ellen manővereztek, a komoly küzdelmek, a nagy
csaták időszaka volt; nekik tulajdonképpen csak ez volt: _az élet_, mert
ami előbb történt velök, az pusztán játék, szórakozás volt.

Miért csatároztak egymás ellen olyan megátalkodottan? – most már nem
tudták volna megmondani. Miután hosszan versengtek, küzködtek,
háboruztak, – miután sokáig csak egymásra agyarkodtak, – miután hiába
keresték egymást, hogy egy kis vérengzés lehessen a dologból: uj emberek
érkeztek, akik egyformán szigoruan bántak el mind a kettőjükkel és
egyszerüen félretolták őket a csatamezőről.

A bukásban aztán kiengesztelődtek: a közös balszerencse végre barátokká
tette őket.

Eszükbe jutott: miért is ócsárolták egymást olyan buzgón?!… miért is
pazaroltak el annyi erőt, csak azért, hogy egymásnak kárt
okozhassanak?!… Milyen fölösleges fáradozás! Vannak most már elegen,
akik ezt szivesen elvégzik helyettük!…

És most már nem gondolhatnak egymásra egy kis lelkifurdalás nélkül. Most
már igazán jóbarátok: olyan jóbarátok, akik nem akarnak ártani és nem
tudnak használni egymásnak, de nagyon szivesen beszélgetnek el
egymással, ha véletlenül találkoznak… kár, hogy csak nagyritkán
találkoznak s mindig csak temetéseken.

– Tudod-e, mi jutott eszembe?! – szólal meg az egyik őszszakállu, a
mikor a kocsi befordult velük a temető kapuján. – Az a sejtelmem támad,
hogy amilyen furcsán összekerültünk mindig, még a bajban is, bár
tulajdonképpen soha se kerestük a találkozást… még itt is egymás mellé
fogunk kerülni!

A másik végre sükségét érezte, hogy életében először őszintén szóljon
ehhez az öreg emberhez, aki már olyan régen vándorol a szeme előtt.

– Könnyen meglehet, mert mi már nem várhatunk egyebet a világtól, csak
egy-egy diszsirhelyet. És ezek nagyobbrészt egymás mellett, egy táblában
vannak.




MEGALKUVÁS.


I.

_Május 3._

„Ezekkel a sorokkal naplóm lezárul. Váratlan szerencsétlenség ért, amely
megöl. Meg kell halnom – szó nélkül. Nem mondom el senkinek, miért halok
meg. Minek?!

Holnap már ez a sebesen rohanó kis folyó lesz az ágyam, ez a jéghideg,
sötétzöld viz, amely itt zúg az erkélyem alatt, s amelyre mindig
borzadozva néztem, amikor még boldog voltam. És nem törődöm többé
semmivel, semmivel.“

Egy héttel ezelőtt igy vagy ilyenformán fejeztem volna be a napló-irást,
ha ugyan eszembe jutott volna a naplóm.

De egy hétig nem is gondoltam a kapcsos könyvemre. Egy egész hétig. Ami
még soha se történt meg.

Ez is mutatja, mennyire szerencsétlen vagyok.

Hanem azért mégsem haltam meg. Csak azért sem!

Okosabbat gondoltam. Miért szerezném meg nekik ezt az örömöt?!…


II.

_Május 4._

Talán igazuk van azoknak, akik képtelenül gyermekes lelkünek csufolnak s
azt jósolgatják, hogy örökre nagy gyerek fogok maradni. Egy héttel
ezelőtt még meg akartam halni; s most, esténkint, ujra elő-előveszem a
kapcsos könyvemet, mintha semmi se történt volna.

Pedig a napló-irás igazán csak leányoknak való időtöltés. S ha engem
erről hat évi házasélet se tudott leszoktatni… ha még ezután a nagy
szerencsétlenség után is képes vagyok rá, hogy papirra tegyem a
gondolataimat – ez, meglehet, csakugyan azt jelenti, hogy született
naiva, örök gyermek vagyok, aki egy-egy percig még a halálos ágyán is
eljátszadozik, amig a játékszer ki nem esik a kezéből.

És mégis jól esik néhány sort firkálgatnom a könyvembe. Nem tudok
meglenni anélkül, hogy valahol egészen őszinte ne legyek. És ezentul már
csak a magánosságban lehetek egészen őszinte. Az, aki elől eddig nem
titkoltam el semmit, soha se fogja megtudni, hogy fölfedeztem a
hitszegését, s hogy ez a fölfedezés halálosan megsértett.


III.

_Május 5._

Mit tehettem volna egyebet, mint hogy élve maradok s panasz nélkül
viselem a rám mért szenvedést?! – Némán, anélkül, hogy elárulnám a
titkomat.

Árván hagytam volna két imádott gyermeket?! Csak azért, mert a férjem
nem szeret eléggé… mert elég gyönge volt ahhoz, hogy megcsaljon egy
undok teremtéssel?!… Csak azért, mert nőnemü bestiák is vannak a
világon?!

Nem. Élni fogok. De csak a gyermekeimnek fogok élni. Az, akinek a nevét
viselem, ezentul örökkön idegen lesz előttem. Menjen a bestiájához.

És soha se fogja megtudni, hogy mi történt.

Egyelőre, persze, még akkor se vághatnám az arcába, hogy mit követett
el, ha ez ki is kivánkoznék belőlem. Még tiz nap, amig hazaérkezik.
Akarva, nem akarva, némának kell maradnom addig.

De azután se fogok lealacsonyodni odáig, hogy fölvilágositással
szolgáljak neki, hogy szemrehányással halmozzam el, hogy panaszszal
álljak elő, hogy szégyenkezzem előtte… mert hiszen, olyan furcsa a világ
berendezése, hogy ilyen esetekben a vádlónak kell szégyenkeznie!

Az igazat megvallva, alig várom, hogy egy kicsit meggyötörhessem a
ridegségemmel, a némaságommal, a kifürkészhetetlenségemmel. Ennyi
büntetést megérdemel.

Bizony, rászolgált nagyobb bünhődésre is. Szerencséjére, nem valami
furiával van dolga, hanem egy jobb sorsra érdemes nővel, aki, ha
elárulják, nem tud egyebet, csak szenvedni.

De az elhatározásom, az rendithetetlen.

Sokkal büszkébb vagyok, semhogy ebben a pontban megalkuvást ismernék.

Majd törheti a fejét, amig kitalálja, mi választott el egymástól örökre,
ha egy fedél alatt, egymás szomszédságában maradunk is.

Előre látom, milyen arcot vág, amikor… nem akarja elhinni s meg kell
győződnie róla, hogy az ajtó csakugyan be van zárva.


IV.

_Május 6._

Olyan sokat sirtam, hogy már elég is volna. És a sok sirástól nem lesz
az ember okosabb.

Csak két dolog világos előttem. Az egyik az, hogy: az uram megcsalt. A
másik, hogy: meg kell boszulnom magamat.

Betege leszek, belehalok, ha nem állhatok boszut.

De mit is töprenkedem ezen olyan sokáig?! Egy tüzesvérü, szenvedélyes
asszony már régen megboszulta volna magát. Megölte volna mind a kettőt;
az egyiket, azt a bestiát, mindenesetre.

Abból, hogy olyan sokat gondolkozom ezen, ami a legtermészetesebb dolog
a világon, azt kell következtetnem, hogy a barátnőimnek, amikor jól
elrágalmaznak a hátam mögött, egy kissé igazuk van. Csakugyan nem vagyok
elég okos.

De hiszen én nem is akarom fölfedezni a nehézkedés törvényét!

És még erről a törvényről is kiderül, hogy nem igaz! Egy szó se igaz
belőle!

Sok száz esztendeig minden okos ember azt hitte, hogy igaz, és utoljára
még ez se igaz!

Hát mit ér el vele az ember, ha sok esze van?!

És aztán, tőlem ugyan beszélhetnek ezek a szép lelkek, amit akarnak!

Azért mégis csinosabb vagyok, mint akármelyik.

Ahányan vannak, mindannyian letennék a haza oltárára összes elmebeli
kiválóságukat, ha ezen az áron olyan szép szájat és olyan formás
orrocskát szerezhetnének maguknak, amilyen az enyém!


V.

_Május 7._

Tulajdonképpen leginkább azért vagyok dühös arra az urra, akinek a
nevét, ugy látszik, holtomig viselni fogom, mert az már mégis csak az
utolsó, cudar meggondolatlanság, hogy itthon felejtette a kulcsait!

A gyalázatosság még hagyján, de ez a könnyelmüség!

Ha nem felejti itthon a kulcsait, ugy nem jut eszembe átkutatni a
fiókjait. Meg se villan a fejemben, hogy be kellene pislantani a
kékszakállu kamrájába. És ma is a legboldogabb asszony volnék a világon.

Lehetett volna annyi esze, hogy magával vigye a kulcsait. Megóvhatott
volna ettől a fölfedezéstől.

Mert végre is, az meglehet, hogy a házasságtörő férjnek több mentsége
van, mint a házasságtörő asszonynak. De egy férjnek sincs joga ahhoz,
hogy ilyen szenvedést okozzon a feleségének.

A legkevésbbé pedig annak, aki véletlenül éppen az én férjem volt. Aki
egy olyan ideált mondhatott a magáénak, amilyen én vagyok.

Ugy látszik, minden férfi gazember. De amelyikben van még egy szikrányi
becsület, az minden figyelmességével rajta van, hogy legalább a szegény
asszony soha még csak ne is gyanithasson semmit.

Ha a hüsége már az ördögé is, kutya kötelessége megóvni a feleség hitét,
gyermekes illuzióit.

Az az ur is tartozott volna nekem ennyi gyöngédséggel.


VI.

_Május 9._

A legtermészetesebb megtorlás mindenesetre a „szemet szemért, fogat
fogért.“

De előre elhatározni s elvből tenni meg ezt – fuj!

Ó azért legyünk tisztában! Én önnek, uram, nem tartozom többé semmivel.
Ön nekem visszaadta, visszalökte a szabadságomat. És én, visszajutva a
teljes szabadságom birtokába, ezentul, igenis, azt teszem, amit éppen
akarok.

Imádkozzék, uram, hogy ne kerüljön a szemem elé valaki, aki hosszabb
ismeretség után meg talál tetszeni! Mert nem lesznek aggodalmaim!

Hanem ahhoz, hogy mindjárt ennek a megtorlásnak a szándékával nézzek
körül a világban – ehhez ujra kellene születnem. Legalább is másféle
gondolkozásba kellene belenevelkednem.

Ön jól tudta ezt és visszaélt vele. A cudarsága tehát kétszeres… nem, ez
a cudarságát százszorossá teszi. Ez olyan, mintha megölne valakit,
akiről előre tudja, hogy nem fog védekezni.

De vigyázzon! A mártirok kezdenek kihalni, s nekem semmi kedvem ahhoz,
hogy én zárjam be a sort!


VII.

_Május 11._

Minél tovább gondolkozom a dolgon, annál tisztábban látom, hogy
mindennek az a nyulszáju asszony az oka, a hosszu derekával, meg a rövid
lábával.

A férfinak mindig van egy mentsége.

A hiusága azt mondja, hogy vannak helyzetek, amelyekből neki nem lehet
hátrálni. Hogy nevetségessé válnék, ha a Potifárnékkal szemben a József
szerepét játszaná. És a Potifárnék száma légió.

Én ugyan ezt a férfi-hiuságot ostobaságnak tartom, de azt meg kell adni,
hogy ez a hiuság, amilyen általános, olyan érthető.

Őszintén megvallva, nem is szeretném, ha azt, a kinek hat évig a
felesége voltam, valami Józsefnek tartanák.

Hanem az a némber!…

Annyi kedvese van, hogy az ember nem győz eleget csodálkozni a
férfiaknak a rossz izlésén, vagy legalább is az igénytelenségén.

És még ez is kellett neki!… Az én emberem, akiről sohase tudom elhinni,
hogy valami nagyon utána vetette volna magát ennek a szépségnek, amely
olyan közismert, mint akár a Szent Márk-tér.

Hiszen, ha szokásban volna vitézségi medáliákat osztogatni az
asszonyoknak is, ennek a hölgynek a bluzát teljesen beborítaná a sok
érdemrend, s még a térdén is ordó fityegne!…

Az igaz, hogy: mit várjak egy ilyen teremtéstől?!

Ha csak egy csepp tisztesség-érzet volna benne, azt kellett volna
mondania magában:

– Nekem minden ujjamra van egy kedvesem, mert hiszen vadászok rájok.
Annyi van, hogy már megelégelhettem volna, ha nem volnék ezen a téren a
leghiresebb gyüjtő. Ellenben ez a szegény, szép, fiatal asszonyka buta
és becsületes. Ennek csak egy embere van. Hát nem veszem el tőle ezt az
egyet; hadd legyen neki is!…

S éppen ellenkezőleg… talán csak azért vetett szemet erre az én ostoba
emberemre, hogy fájdalmat okozhasson nekem, akit irigyel.

Nos, csak azért se fog diadalmaskodni! Senki se fogja látni a könyeimet.

De addig nem leszek egészséges, a mig ezen az asszonyon meg nem boszulom
magam!…


VIII.

_Május 13._

Sürgönyt kaptam attól az urtól, hogy holnap haza érkezik.

No, hiszen csak gyere!


IX.

_Május 15._

Megérkezett. Rideg, néma és kifürkészhetetlen voltam. A szeme, szája
elállott a csodálkozástól.

Persze, minden áron faggatni akart. De annyi erőt tanusitottam, hogy
tapsolnom kell magamnak.

Nem, uram. Azt nem éri meg, hogy magyarázatokba bocsátkozzam. Az
önérzetem kizár minden kicsinyes pörlekedést. Megvallani azt, hogy az ön
hütlensége fájdalmat okozott nekem – nem, ennyire sohase fogok
megalázkodni!

A nap elmult s egy szóval se árultam el, hogy felfedeztem az árulását.

Olyan ostoba képeket vágott, hogy titokban nevetnem kellett rajta.

Kár, hogy akkor nem láthattam az arcát, amikor már vagy öt perc óta
hiába dörömbölt azon az ajtón, amelyet eddig még sohase zártak be előle.

Szólt – nem feleltem. Hangosabban – semmi válasz. Szónokolni kezdett
odakünn, kérlelt, hizelgett, nyugtalankodott – siri csend.

Aztán egy kis szünet. De ahogy valamennyire kifujta magát, – a
dörömbölés harmadszor is ujra kezdődik…

Kis hijja volt, hogy el nem kacagtam magamat.

Végre kiszóltam neki:

– Aludni akarok!


X.

_Május 16._

Ha a szivem nem halt volna meg egészen, megindítónak kellene találnom,
olyan kétségbeesett.

Olyan zavart, olyan feldult, ugy nem érti az egészet, ugy nem akar hinni
a szemének.

Meglehet, egy kicsit szineskedik is a gazember. Meg akar lágyitani.

De ha egy kicsit szineskedik is – ez már bünbánat, vagy legalább is
gyöngédség jele.

És annyi bizonyos, hogy egy cseppet se tetszik neki ez az uj állapot.

Nyilván sejt valamit, s nagyon izgatja az aggodalom.

Mintha az önvád is erősen szurkálná. Egy-egy pillantásából tisztán
láttam, hogy nem tud haragudni rám, s hogy furdalja a rossz
lelkiismeret.

Már pedig, akit bánt a lelkiismeret – az még nem veszett el egészen.


XI.

_Május 18._

Istenem, milyen gyönge is egy asszony!

Nem állott meg bennem a szó; nem tudtam megőrizni a titkomat.

Addig esdekelt, addig ingerelt, mig végre kipakoltam.

És természetesen lefőzött.

Megesküdött, minden szentekre, hogy azok a bizonyos levelek abból az
időből valók, amikor még nem voltam a felesége.

Olyan szemtelen szerencséje van, hogy egy levélen sincs rajta a kelet;
véletlenül, vagy szándékosan? – de nincsen rajta.

És sehol egy szó, sehol egy mondat, amely elárulná, hogy a levél mikor
kelt.

Persze, hogy hazudik a gazember! Érzem, hogy hazudik.

De amikor meglepett vele, az első percben olyan jól esett elhinnem ezt a
nyilvánvaló hazugságot, hogy elsiettem a megbocsátást.

Most már világos előttem, hogy hazudik. Hogy ujra megcsalt, becsapott…
mit is tehetett volna egyebet?!… De ha már egyszer tökéletesen
megbocsátottam – nem kezdhetem a dolgot elülről.


XII.

_Május 20._

Jobban meggondolva a dolgot: még ha csakugyan becsapott is… nem volt
olyan nagy gyöngeség, szinte természetes, hogy megbocsátottam neki… hogy
_neki_ megbocsátottam.

Ha valaki, aki jó férj és jó apa, egyetlen egyszer megtántorodik – és
ugy látszik, néha még az ilyenek is megtántorodnak – a legtöbb férj
pedig egyre tántorog, tántorog… – az ilyennel szemben egyszer, egyetlen
egyszer nem is szabad szigorunak lenni.

Illő megbocsátani neki… meg is _kell_ bocsátani neki, már csak a
gyerekek érdekében is.

A gyerekek ezt szinte megkövetelhetik az anyától.

Hát Isten neki!… Viselem a sorsomat megadással… viselnem is kell, mert
első meglepetésemben hamarjában annyira megbocsátottam, hogy ezt a
bocsánatot már nem vonhatom vissza.

Hanem annak a cudar némbernek, annak már nem tudok megbocsátani!

És esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amig ezen a nőn meg nem boszulom
magam! Véres boszut állok a bántalomért, a megaláztatásért, ha az
életembe kerül is!


XIII.

_Május 22._

Csodálatos nagy gyönyörüség lehet egy egészséges, alapos boszuállás.
Amikor az ember egy perc alatt megfizethet sok, sok keserves óráért;
amikor egy csapással kiadhatja magából mindazt a keserüséget, amelyek
évek során gyülemlettek föl benne, tömérdek szenvedésből, emésztő
gyötrelmekből, elfojtott gyülölségből. Ha az ember, miután évekig tűrt
sérelmeket, ostorcsapást, kegyetlenkedést, megaláztatást, s néha már
fuldoklott a tehetetlen düh fojtogató érzésétől, egy kedvező pillanatban
fölébe kerekedhetik az ellenségének és farkasszemet nézve vele, maga alá
teperheti, leköpheti, agyon pofozhatja, megsemmisitheti az életéért
reszkető, letiport halálos ellenséget!…

Micsoda gyönyörüségeket élhetett át Monte Christo, amikor sorra boszut
állott valamennyi ellenségén, mindazokon, akik valaha nagyot vétettek
ellene s az életét kegyetlenül megrontották!

Könyörtelen volt a boszuállásban, de hiszen a boszuállás ott kezdődik,
ha az ember eltaposhatja, széttiporhatja, megölheti a halálos
ellenséget.

Sőt ott kezdem, hogy ha az ember hirtelen, csak ugy egyszerüen megöli az
ellenséget, az még nem igen elég boszuállásnak. Mert igy az ellenség
csak egy pillanatig szenved, talán nem is szenved, s aztán nem tud többé
semmiről. Mig mi rettenetesen sokáig gyötrődtünk… s megfizettünk-e ezért
egy fejszecsapással?!

Igen, ha előbb porig aláztuk az ellenséget… aztán olyan rettenetesen,
olyan hosszasan elkinozhatjuk, a hogy a „Tosca“ Scarpia bárója
vallatott… és csak ezután tapossuk el a férget – ez már boszuállás!

Csakhogy az ilyenféle boszuállásért a mai világban legalább is becsukják
az embert. (Milyen kár, hogy nem élünk a régi, szép időkben!) És én,
akármilyen kedvem volna börtönben tölteni az egész életemet, csakhogy
ezt az asszonyt megölhessem – nem zárathatom be magamat, mert gyermekeim
vannak, akiknek még szükségük van rám.

Nélkülök!…


XIV.

_Május 26._

Ha legalább valami nagy fájdalmat okozhatnék neki!…

De az ilyen teremtéseknek iszonyu erejök: az érzéketlenségük. Az
ilyennek krokodil-bőre van; és sziv helyett egy darab taplót hurcol a
begyében. Az ilyennel szemben nehéz fegyvert találni.

Erről tünődve, támadt egy eszmém, amely, ha megérik, sikerrel kecsegtet.

Mi iránt van fogékonysága ennek a lelketlen állatnak? Hol lehetne
hozzáférni az érzékenységéhez? Hiszen olyan, mint a teknősbéka; a pajzsa
egész testét beboritja.

Csak egy dolog iránt van érzéke: a mi kár vagy haszon.

Maga a megtestesült kapzsiság és telhetetlen pénzszomj.

Ha valami nagy, nagy kárt tudnék okozni neki: ezt az egyet fájdalmasnak
találná.

Igen ám, de ha szándékosan kárt okozok neki, elmegy a biróhoz,
kártéritésre itélnek… és még nyerni talál rajtam!…

Aztán elprédálhatom-e a gyermekeim pénzét csak azért, hogy nagyon
megboszantsam?!…

Egyesegyedül a véletlen segithet rajtam. Egy kedvező alkalom, amikor
nagyon árthatok vagy nagy kárt okozhatok neki, a nélkül, hogy felelnem
kellene ezért.


XV.

_Május 30._

Beteljesedett. Megboszultam magamat, de olyan alaposan, hogy utóbb egy
kicsit meg is sajnáltam azt a nyomorultat.

Ennek a csöndes részvétnek a gyönyörüségét s azt az örömöt, hogy végre
megszabadulhattam a lelkemet elárasztó sok keserüségtől, egy isteni
sugallatnak köszönhetem.

Gyönyörü tavaszi délután volt… kakukfű- és démutka-virággal
koszoruzottan, vidám villik táncoltak a mezőn – mondja a költő… a
Freudenau gyepén pedig telivérek futkostak – mondom én.

Mert éppen a Derby napján történt, s mindenki sietett a versenyre… az
egész Bécs… mindenki, aki élni akar és élni tud… én is.

Ártatlan lélekkel jelentem meg a lovak ünnepén; nem gondoltam semmi
rosszra. Az én Paulinám sem.

Az én Paulinám sokat remélt ettől a naptól. Ezen a délután mutatták
volna be neki a tizennyolc éves Fülöp Ágost herceget, akinek a szerelmi
oktatója akart lenni, szegény!…

És ezt a délutánt szemelte ki arra is, hogy végre-valahára átadja a
közbámulatnak hires ruhái leghiresebbikét.

A bemutató előtt hetekig beszéltek erről a csodaruháról. A párisi
mesterek nagymestere készitette, jeles festők és más szakértők
közreműködésével. Mondhatom, se Bécs városa, se az utolsó két évtized
nem látott szebb ruhát, pedig ezen a téren a verseny soha se szünetel.
De a legnevezetesebb mégis csak az volt rajta, hogy egy kis uradalomba
került.

Hogy ez a ruha kifizethető legyen, több embert kellett megnyuzni érte,
mint a mennyi kék rókát kell föláldozni a világ legdrágább bundájához.

De a Paulina öreg bankárja már régen elvégezte az ehhez szükséges
előmunkálatokat; Paulina egyelőre – ameddig a csapodár vén pillangó más
virágra nem száll – minden fényűzést megengedhet magának.

És Paulina szörnyen zsugori ugyan, de toalettre van szíve áldozni,
kivált, amikor a más zsebéből teheti.

Szóval Paulina tündöklött, s megpillantva a Meseországból hozott ruhát,
egy pillanatra én is elvakultam.

De a hogy utóbb magamhoz tértem, hirtelen egy fénysugár villant meg
előttem. Ez a fénysugár a boszuálló angyal lángpallosa volt… s a
megbűvölő jelenés, a boszuálló angyal, világosan láthatóan a Paulina
fehér ruhájára mutatott…

– Köszönöm, kedves látomás! – hálálkodtam magamban.

Az angyal idején világosított fel; még az első versenyt se futották le.
Paulina a buffet-ben ült s valami hűsítőt szürcsölgetett a nagybátyám
társaságában. Oda siettem hozzájuk s túláradó melegséggel üdvözöltem az
ellenségemet.

– Kedves Paulinám, csakhogy végre látlak!… És milyen szép vagy!… A hír
keveset mondott!…

Jobban udvaroltam neki, mint a nagybátyám, s közben egy nagy csésze
csokoládét hozattam, hab nélkül. Paulina gyanutlan volt, mint egy
gyermek.

No, és… minden úgy történt, a hogy kiszámítottam. Az első hamis start
után – amikor három vagy négy túlbuzgó ló jó messzire előre szaladt,
hogy aztán vissza kelljen kullognia az indító ponthoz, több rendet
tanulni – Paulina fölállott s a messzelátójával nézte, hogy az ő lova
nincs-e a nyugtalankodók között? Én is fölkeltem a székemről, s a
csokoládés csészét a kezemben tartva bámészkodtam az indító pont felé. A
következő pillanatban a start sikerült… izgalmamban összerezzentem… és –
Uram, teremtőm! – olyan ügyetlen voltam, hogy az egész csésze csokoládét
ráöntöttem a Paulina csoda-toalettjére.

A párisi nagymester hasonlíthatatlan kreációja egy szempillantás alatt
átváltozott Amerika térképévé. A fehér alapra a legpontosabban
rárajzolódott úgy Észak-, mint Dél-Amerika, vöröses-barna színben –
amely színárnyalatot itt stilszerünek kellett elismerni, mert az
amerikai őslakók arcszínére emlékeztetett.

– Jézus Mária! – kiáltottam fel kitünően sikerült kétségbeeséssel,
mialatt a lovak befelé vágtattak, – édes Paulinám!… esedezem!… bocsásd
meg nekem ezt a szörnyü ügyetlenséget!… vigasztalhatatlan vagyok… Meg
tudsz-e nekem bocsátani?!…

A szeme villanásából láttam, hogy gyanakszik. De ki bizonyithatta rám a
szándékosságot?!

– No, ez sikerült! – pihegte megsemmisülten.

Akármennyire gyanusított magában, mégis csak le kellett nyelnie a dühét.

Mondhatott-e egyebet a testté vált vígasztalanságnak? Hisz olyan
kétségbeesett, olyan szerencsétlen voltam!… maga a szánom-bánom.
Sóhajtoztam, nyögtem, s a legvékonyabb, a legszendébb hangomon
sivalkodtam, mint egy kéthetes malac. Bátran visonghattam az általános
nagy zajongásban; az egyik ló éppen akkor ért be elsőnek.

Mit tehetett volna mást?!… Azonnal el kellett tünnie… Mielőtt Fülöp
Ágost megjelent a szinen!… Mielőtt a fehér álmot megcsodálhatta az egész
közönség!… A fehér álom, a párisi szabókirály nagy mesterműve, már csak
piszkos rongy volt.

Mikor hallottam, hogy az autója elpöfög, olyan érzésem volt, amilyen
Napoleonnak lehetett Jénánál.

Szerettem volna belekacagni az erdőbe, mint Coeurdelion tette, mikor
megszökhetett a fogságából. Egy mázsányi súly szakadt le a szívemről.
Ujra lélekzettem. Valami csodálatosan édes kielégülést éreztem.
Megboszultam magam!

Soha se aludtam jobban, mint ezen az éjjelen. Igaz, hogy ötheti
álmatlansággal szolgáltam rá egy kis lelkibékére, egy kis pihenésre. De
most aztán úgy aludtam, mint a tej. Mint a gyermekek. Az igazak álmát
aludtam.


XVI.

_Május 31._

Nevetséges vagyok? Kicsinyes volt a boszuállásom?

Istenem, de hát a mai világban nem csupa ilyen kicsinyes kielégüléshez
jut-e el minden ambiciónk, minden hosszú tervezgetésünk és minden nagy
vágyakozásunk?!




IFJUSÁG.


I.

– A szinhely: Bogdán Antal és Bogdán Elemér dr. közös ügyvédi irodája, a
Váci-utca egyik legrégibb házának első emeletén. Idő: öt perccel déli
tizenkettő előtt.

Az előszobából jobbra nyiló nagy, kétablakos udvari szobában hárman
vannak: Bulcsu Alfréd dr., az „irodavezető“ cimmel felruházott első
segéd, Seregély Pál dr., ügyvédjelölt és a gépiró-kisasszony.

Bulcsu dr. éppen be akarja fejezni azt a levelet, amelyet már háromszor
felejtett az iróasztalán, s amely egy ismert szép asszonynak szól.
Seregély dr. egy kereseten méláz. A gépiró-kisasszony leveleket
kopogtat. –

_Bulcsu dr._ Hány _l_-el irják azt, hogy „gyulladt“? Egy _l_-lel, mint
„Gyula“, vagy kettővel, mint „bulla“?

_Seregély dr._ Egygyel. Különben: ahogy jól esik. „Gyullad“ is jó.

_A kisasszony._ Az attól függ. Ha nagyobb szenvedélyt akar kifejezni,
akkor kettővel.

_Bulcsu dr.:_ Csak nem gondolja, Micike, hogy a szivem gyuladt lángra!?
Ó!… Nem vagyok én olyan szemtelen, hogy efféléket hazudjak!… Nem. Csak
annyit hazudok neki, hogy a torkom gyuladt meg. A torkom – kész
örömmel!… De ki beszél ma szivről?!

_A kisasszony:_ Na ja. Ez mindig hazugság volt, de azért ma is mondják.

_Bulcsu dr.:_ Ma már nem mondják.

_A kisasszony:_ Hát pedig szebb volt, amikor még mondták. Az emberek
akkor is csak hazudtak, csaltak, loptak, de legalább gyengédek voltak.

_Bulcsu dr.:_ Na ja, hisz éppen ez az egész különbség! Ma nyersen
beszélünk, de legalább őszinték vagyunk.

_Seregély dr.:_ Irja ugy, hogy: „gyúlad“ – hosszu ú-val. Igy
mindenesetre jó, s az ember kikerüli a zavart, hogy választani kelljen
az egy _l_ meg a kettő között.

_A kisasszony:_ Annak a hölgynek bizonyosan mindegy. Egy _l_ is elég
lesz neki.

_Bulcsu dr.:_ Ne higyje ez a nő gimnáziumot végzett és – képzelje! – a
helyesirási hibákra vadászgat a leveleimben. Ezt nevezik ma
szerelemnek!…

(Bogdán Antal nyit be, kalappal a fején, felöltőben, esernyővel. Nem
köszön senkinek, s szótlanul megy az utcai szoba ajtaja felé. Őt se
köszönti senki, s a háta mögött a két ur összemosolyog, ahogy eltünik az
utcai szoba ajtaján át.)

_Seregély dr.:_ Hü, hü, hü, hü, hü!

_A kisasszony:_ Nagyon dühös lehet az öreg.

_Bulcsu dr.:_ Drukkol, hogy ki fog kapni.

_Seregély dr.:_ Nem is szeretnék a bőrében lenni!…

_A kisasszony:_ Automobil!…

_Seregély dr.:_ Ez ő!…

(Elhallgatnak. Bulcsu dr. beletemetkezik a Törvénytárba. Seregély dr.
ráfekszik a keresetre és dühösen uszik rajta. A kisasszony gyönyörü
trillákat kopogtat ki. Két perc szünet.)

_Egy hang_ (kivül) Itt van az apám?

_Samu, az öreg inas:_ (az előszobában) Igenis… azaz, hogy nem tudom… el
kellett mennem…

_A hang:_ Akkor hát mit dadog?!… És ne mászkáljon folytonosan!…

_Samu:_ Az öreg nagyságos ur…

(Belép Bogdán Elemér dr. Az urak felugrálnak és elébe sietnek.)

_Bogdán Elemér dr.:_ Jó napot, jó napot!… Jó napot, Micike!… Mi ujság
urak?… Különben hagyjuk délutánra… Itt van az apám?… Csak azt akarom
kérni, délután okvetetlenül emlékeztessenek a káptalan ügyére!… Fontos
közölni valóm van és még ma este megint el kell utaznom… Pedig nagyon
fáradt vagyok: egy tour-ban jöttem Drezdából. Szóval, majd délután!… Itt
van az apám?

_Bulcsu dr.:_ Benn van a szobájában.

(Bogdán Elemér dr. bemegy az utcai szobába.)

_Seregély dr.:_ Most üt le a tüzes istennyila!

_A kisasszony:_ Szegény öreg ember!

_Bulcsu dr.:_ Hja, a nemezis!…


II.

– _Az utcai szobában_ –

_Elemér:_ Neked irás és sürgöny nem elég. Hát itt vagyok. Pedig nem
végeztem el a dolgomat és este vissza kell utaznom. Megkimélhettél volna
ettől a kellemetlenségtől, hogy az időveszteségről ne is beszéljek.

_Bogdán:_ Maradtál volna ott.

_Elemér:_ Te kényszeritettél rá, hogy hazajöjjek. A leveleimnek, ugy
látszik, nem akartál hinni. Hát jól van, beszéljünk. Valahogyan meg kell
értetnem veled, hogy az elhatározásom megmásithatatlan.

_Bogdán:_ Ostobaság.

_Elemér:_ Nem vitatkozom. Csak tudatom veled, hogy a Prokóp-ügyet vissza
kell adnod. Még a jelenlétemben el fogod küldeni a levelet.

_Bogdán:_ Nem magyaráznád meg, hogy miért?

_Elemér:_ Mert ez az ügy piszkos.

_Bogdán:_ Szeretném tudni, hogy miért volna piszkos? Ha az ügyvéd csak
olyan dolgokat vállalhatna el, amelyeknek az igazsága kétségtelen, akkor
egyáltalán nem volna szükség ügyvédekre. És biztosítalak róla, hogy
azért, mert ezt az ügyet elvállaltam, sohase fogunk az ügyvédi kamara
elé kerülni.

_Elemér:_ Én nemcsak azokat a dolgokat kerülöm, amelyekért az ügyvédi
kamara elitéli az embert. Számtalanszor mondtam már, hogy nem akarok
tudni semmiféle olyan ügyről, amely nekem nem tetszik. Tudom, hogy te
nem vagy válogatós; de én válogatós vagyok.

_Bogdán:_ Ha én mindig olyan válogatós lettem volna, amilyen te vagy,
akkor most ujságot árulnál az utcán.

_Elemér:_ Meglehet. De mert nem árulok ujságot az utcán, hanem ügyvéd
vagyok és uriember, nem türök el semmi olyat, amihez kifogás fér. És ha
te annak idején egy cseppet se voltál válogatós, egy okkal több, hogy én
most mindenkinél válogatósabb legyek.

_Bogdán:_ Csakhogy én végre is fellázadok. Évek óta mindig engedtem a
szeszélyeidnek, s minél többet engedtem, csak egyre jobban
erőszakoskodol rajtam. És mi ennek a következése? Az, hogy amióta a
társam vagy, amióta ketten dolgozunk, az iroda félannyit se jövedelmez,
mint abban az időben, amikor egyedül dolgoztam. Mondhatom, a te
ügyvédkedésednek a haszna jóval kevesebb a semminél, ami különben
természetes, mert hiszen te úr vagy s nem ügyvéd. Te ezzel persze nem
sokat törődöl; pedig ez éppen nem tréfa. Nézz bele egyszer a könyveinkbe
és el fogsz rémülni. Az iroda jövedelmezősége a legutóbbi esztendőkben
annyira megcsappant és évről-évre olyan rohamosan fogy, hogy ha tovább
is igy haladunk, nemsokára le fog olvadni a semmire.

_Elemér:_ Nem bánom. Inkább csukjuk be a boltot, de olyan jövedelem,
amelynek a forrása piszkos, nem kell nekem. És ameddig a társad vagyok,
nem engedem, hogy visszatérj a régi keresetmódhoz.

_Bogdán:_ Szóval, azzal az elhatározással jöttél haza, hogy megint
terrorizálni fogsz. Hogy az utolsó esetben öngyilkossággal fenyegetőzöl…
mert hiszen tartalékos huszártiszt vagy és nem tudnád elviselni, ha le
kellene mondanod a tiszti rangodról. És más efféle. Ismerem már ezt a
nótát. Elég gyakran hallottam. De most az egyszer nem fogsz
terrorizálni. Nem fogok többet beugrani. Egészen nyugodt vagyok. Több
eszed van neked annál, hogysem beváltanád a fenyegetésedet. És ha
véletlenül elmenne az eszed, még akkor se tehetnék magamnak
szemrehányást. A javadat akarom… az elszegényedésedet akarom
megakadályozni… és nem tehetek róla, ha hirtelen megőrülsz. Annyit
kiáltoztál farkast, hogy már nem hiszek a farkasban, akkor se, ha
egyszer csakugyan megjelennék…

_Elemér:_ Nem ezzel az elhatározással jöttem. Hanem azzal, hogy
kényszeriteni foglak a kivánságom teljesitésére. És ha hirtelen
megőrülnél… ha oktalanul, érthetetlen makacsságból megmaradnál a rossz
ötleted mellett, – akkor szakitok veled. Majd meglátjuk, hogy a
klientélánk melyikünknek fog igazat adni. Mert, légy készen rá, nem
fogom eltitkolni a szakitásunk okát. És pellengérre állitalak, ha erre
kényszeritesz.

_Bogdán:_ Ugyan?!… Pellengérre állitasz?… engem, az apádat?!… és te,
akiért!… Ejha! Ezt csakugyan nem vártam!… Lám, lám, még engem is
érhetnek meglepetések!… és aki sokáig él, mindig tanul valami ujat!… Ej,
ej, erre csakugyan nem gondoltam!… És, tessék, milyen nyugodtan, milyen
biztonsággal beszél!… Most már nem fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát…
most már egyszerüen nekem szegezi a revolvert!… Ugy látszik, igazán
képes volna rá, hogy feláldozza az apját, nem tudom miféle hiusága
kedvéért!… Mondd, csakugyan meg tudnád tenni ezt, azok után, amiket
érted tettem?!…

_Elemér:_ Ne kényszerits rá. Tőled függ, hogy mi történik. Szedd össze
az eszedet, ne makacskodjál és ne kényszerits bele engem abba, hogy
ezzel a végső eszközzel legyek kénytelen megmenteni a hajómat.

_Bogdán:_ De ha minden kötél szakad, mégis csak kész vagy beledobni az
apádat a hullámokba, a megsemmisülésbe, mihelyt azt képzeled, hogy ezzel
megmented a hajódat!… Pedig a hajódat nem én akarom felforditani, hanem
te magad!… Persze, most már könnyen beszélsz velem. Azt hiszed, hogy az
anyai örökséged – amelyet szintén nekem köszönhetsz – és az, amit tőlem
kaptál, no meg az a kis hozomány, amelyet a feleséged hozott a házhoz…
hogy mindez függetlenné tett… hogy most már bátran kirughatsz, mert
többé nincs rám szükséged… De, szerencsétlen, gondold meg, lásd át, hogy
amint régente mindent csak érted tettem, most is, ma is, nem magamért,
hanem a te érdekedben, a te jóvoltodért cselekszem, ha nem is a kedved
szerint, ha az akaratod ellenére is!… Nekem nem kell semmi; nekem sohase
voltak igényeim; én mindig csak a családomnak kapartam; engem kielégít,
amennyit egy napidijas is megkeres. Ti azonban pazarul költetek, mintha
egy már elpusztíthatatlan nagy vagyon volna mögötted… mintha már
felesleges volna szaporítanod a vagyonodat… mintha az iroda jövedelme
bőven fedezné a kiadásaitokat… mintha ez az iroda ma is annyit hozna,
mint amikor még egyedül dolgoztam… amikor még nem akadékoskodtál nekem
mindenben… amikor még az előkelő körökbe való vágyakozásod, az igazán
függetlenekkel való együttélésed, a nagyzoló életfelfogásod, szóval az
uri tempóid nem akadályozták, hogy zavartalanul gyüjtsem a pénzt
halomra. Nos, én nem tudom nézni, nem tudok belenyugodni abba a
gondolatba, hogy hiába éltem, hiába dolgoztam a családomért ugy, mint
egy igavonó barom… hogy hiába voltam rideg és lelketlen – ha ugy akarod
– másokkal szemben, nem magamért, hanem csakis tiértetek… mert mindaz,
amit összekapartam, szét fog hullani… mindaz, amit olyan vészverődéssel,
kitartó munkával, folytonos izgalmak és folytonos lemondások árán
nagynehezen felépitettem, szét fog mállani! Ki figyelmeztessen, ha nem
én, hogy a romlásba rohansz?! Hogy már a vagyonodat eszed!… nem: falod!…
hogy, ha ez még egy pár évig igy tart, az iroda jövedelme nem fogja
fedezni az automobilod költségét!… hogy ha ki nem gyógyulsz vagy az
egyik, vagy a másik mániádból, vagy a pazarló dühödből, vagy a
táborszernagyi finnyásságodból, ugy tiz év mulva koldus vagy!…

_Elemér:_ Az megtörténhetik, hogy tönkre jutok, ha elhagy a szerencsém,
de a gondolkozásomat azért mégse fogod megváltoztatni… már nem
változtathatod meg. Ugy akarok élni, ahogy magam képzelem az életet
szépnek… a magam életfelfogása szerint, ha ez nagyzolás is. Nekem nincs
okom rá, hogy ne legyek büszke, mint akár egy táborszernagy.

_Bogdán:_ Köszönöm. Már nem tudom hányadszor dörgölöd az orromhoz, hogy
én nem lehetek büszke Nem is vagyok az. Tudod, neked könnyü. De nekem
ugyancsak viaskodnom kellett az élettel. Hát igaz, sokszor huztam
hasznot olyan ügyekből is, amelyekkel foglalkozni nem éppen öröm… és
semmi esetre se tiszta öröm… Hanem a vagyont nem adják ingyen.
Megalkudtam az élettel és ennek a következéseibe belenyugszom… Hiába,
nem lehetett nagyon finnyásnak és nagyon érzékenynek lennem!… De akárki
a szememre lobbanthatja ezt, csak te nem. Mert érted történt.

_Elemér:_ A beleegyezésem nélkül s a tudtomon kivül történt; nem
vállalhatok érte felelősséget… sohase kérdeztél meg, helyesem-e azt a
módot, amelylyel pénzt gyüjtesz nekünk… Azért a multaddal nem is
vállalhatok közösséget.

_Bogdán:_ Öt-hat éves korodban hiába kérdeztelek volna. És ha később,
mondjuk: tizenöt-tizenhat éves korodban, amikor már megérett az eszed,
véletlenül megtalállak kérdezni, azzal, hogy: ám válassz te magad az
örök szegénység meg a jólét, a vagyon között, a vagyonszerzés minden
kockázatával együtt: nem tudom, hogy mit feleltél volna.

_Elemér:_ Azt, amit most.

_Bogdán:_ Hagyd el. Erre csak azt felelem, hogy könnyü neked, most,
amikor már szépen szárazon vagy, megtagadnod a multammal minden
közösséget!… Egyelőre nem tudom, nem vagyok bizonyos benne, hogy ha nem
én lettem volna a válaszuton, hanem te: melyik utat választottad
volna?!… És azért a te saját külön, magasztos életfelfogásod nem
gerjeszt bennem semmi tiszteletet. Te egypárszor azt vágtad az arcomba,
hogy a te gondolkozásod: az erkölcsös életfelfogás. Mindenesetre azt
hangoztatod. Nos, én mélyen tisztelem az erkölcsöt, és én se ismerek
gyönyörübb dolgot, mint a tökéletes korrektséget. De könnyü szépen, a
maga ideálja szerint élnie le a maga képzelte és tervezte szép életet
annak, aki ezt a fényüzést már megengedheti magának. Aki még akkor se
tökéletesen tiszta, akkor se korrekt, amikor minden módja megvan hozzá,
hogy a legtisztábban éljen, az már csapnivaló ember. Az erkölcs!… Azon
kezdem: nem is hiszem, hogy az erkölcs háborog benned. Szeretném tudni:
micsoda erkölcstelenség volna abban, ha mi a Prokóp-ügyben eljárunk?

_Elemér:_ Ezt nem kell magyarázni.

_Bogdán:_ Nem is tudnád megmagyarázni. Azért, mert Prokóp nem
kifogástalan ember?

_Elemér:_ Mondd, hogy tizenhárompróbás gazember, akivel már a puszta
érintkezés is gyanus. Nem értem, hogyan jutott eszedbe, hogyan tartottad
lehetőnek: ilyen összeköttetésbe lépni vele!… A Prokóp ügyvédjének lenni
már magában is megbélyegző dolog.

_Bogdán:_ Mondjuk, hogy: gazember, akit a te előkelő köröd joggal
gyülöl, utál és lenéz. Mi közöm nekem ehhez?! Mi köze ehhez az
ügyvédnek?! Rám csak az tartozik, hogy magában az ügyben nincsen semmi
felháboritó; többet mondok: ebben az ügyben nincsen semmi gyanus. De
neked elég, hogy ez az ügy a Prokópé. És megmondjam, hogy miért tüzelsz
annyira ebben a jelentéktelen dologban? Mert attól tartasz, hogy a
társaságod megneheztel rád, ha megtudja, hogy az irodád elvállalta a
gyülölt Prokóp egy olyan ügyét, amelyet bárki elvállalhat…

_Elemér:_ Semmiesetre se közömbös rám nézve, hogy mit mondanak rólam az
emberek. Nekem az nem mindegy, hogy egy olyan dolog miatt, amelyet
többféleképpen lehet kommentálni, amelyet akárhányan rosszalhatnak s
akárhányan meggyanusithatnak, megitélnek-e az emberek vagy nem itélnek
meg. Kivált ha azoknak az itéletéről van szó, akikre a legtöbbet adok.
És ez nemcsak óvatosság, hanem egyszersmind: köteles óvatosság. A
kifogástalan embernek kötelessége – magamagával szemben első kötelessége
– minden dologban ugy járni el, hogy a viselkedése még csak
félreértésekre se adhasson alkalmat. A becsülethez a tiszta lelkiismeret
nem elég. A becsületes embernek kötelessége a látszatra is ügyelni,
annál aggodalmasabban, minél korrektebb ember. Ezzel is ugy vagyunk,
mint a jól öltözködés kérdésével. A külsőt már csak azért sem szabad
elhanyagolni, mert jogos az előitélet, hogy aki tart magára valamit, aki
megbecsüli magát, az ápolja a saját személyét.

_Bogdán:_ Mondom, hogy nem az erkölcs háborog benned, hanem a hiuság.
Nem akarod megkockáztatni, hogy emiatt valamelyik nagyuri barátod görbén
nézhessen rád vagy megszólhasson, mert csak a hiuságodnak akarsz élni,
mert csak egy örömed és egy vágyad van: minél előkelőbb társaságban
élni, minél többet szerepelni!… Az elhatározásodban csak az vezet, hogy
a társaságod azt mondja rólad: „Ez a Bogdán Elemér igazi nagyur, egészen
olyan, mint mi; gazdag, független, s ha ügyvéd is, olyan finnyás, hogy
szóba se áll a Prokópokkal, akármennyi jövedelmet kinálnak is az
irodájának, hanem kirugja őket… teheti, mert olyan nagy ur, mint mi…“

_Elemér:_ Tegyük fel, hogy csak ez vezet.

_Bogdán:_ Hát erre nekem az a megjegyzésem, hogy ez csakugyan igen
nagyuri dolog, de ennek a nagyuri kedvtelésnek a vége olyan
koldusszegénység lesz, amelyben aztán hiába futkározol a nagyuri
barátaid után; azok ugyan többet rád se fognak nézni. És ez a nagyuraság
nekem nem imponál, mert ezeket a nagyuri nyilatkozatokat nem a sokat
emlegetett erkölcs diktálja, hanem csak a hiuság és a szerepelni vágyás.

_Elemér:_ Ha kedvem van a szerepléshez: megvan hozzá minden
jogosultságom.

_Bogdán:_ Tudom; sok pénzemben van ez a jogosultság. Csakhogy a
szerepelni vágyásod most ostobaságot diktál. Mert ostobaság:
elhanyagolni minden komoly ügyedet és sorra lemondani minden hasznos
ügyvédi munkáról. Mégis azt teszed. Egyik hasznothajtó ügyet a másik
után utasitod vissza, mihelyt attól tartasz, hogy a felednek az orra nem
fog tetszeni a barátaidnak. Pedig csupa rendes, közönséges ügyről van
szó… tisztességes ügyvédi munkáról… és nagyon jól tudod, hogy helyetted,
a te nevedben nem fogok csinálni semmi olyat, amit a kamara
rosszalhatna. De hát mi lesz ebből? Az apró-cseprő, a sablonos ügyeidből
a feleséged kalapjait se fogod kifizetni. Te persze abban reménykedel,
hogy a függetlenséged, meg az összeköttetéseid révén majd csak
kielőkelősködöd magadnak egyikét azoknak az előkelő és előkelően
fizetett állásoknak, amelyeket a legválogatottabb előkelőek számára
tartanak fenn. Nos, ebben csalódni fogsz. Ehhez te ügyetlen, léha és
lágy akaratu vagy; te csak velem szemben vagy vitéz. Mikor kiderül, hogy
nemcsak egy kis társaséletről van szó, hanem te is versengesz a zsiros
koncért, előkelő barátaid félreteszik a kedélyességet és ugy fognak
orrba boxolni, hogy arról koldulsz. Tiz év se telik belé, amig feléled a
vagyonodnak az utolsó maradékát is: aztán künn leszel az utcán, és
elmehetsz soffőrnek, mert egyébhez nem igen tudsz. Nekem hát hiába vágsz
az ostobaságodhoz ilyen rettenetesen előkelő arcot; én jól ismerlek. És
különösen hiába reszeled minduntalan az orrom alá az erkölcsöt, a
kifogástalanságot, a korrektséget, a nagyuri becsületet, a
gentlemanlikeness-t vagy nem tudom mit, mert én az erkölcsödben nem
hiszek. Semmi kétségem afelől, hogy megtennél bármilyen hasznos és
bármilyen piszkos dolgot, mihelyt bizonyos volnál benne, hogy senkise
fogja megtudni.

_Elemér:_ Gyanusitgathatsz, ha éppen akarod. Nem vitatkozom veled.

_Bogdán:_ A te erkölcsöd! Hát erkölcs az, hogy igy bánsz az apáddal?!
Folyton revolverrel dolgozol az apáddal szemben, aki ma is csak érted
fárad! Erkölcs az, ha a fiu azzal fenyegeti az apját, hogy pellengérre
állitja, hogy szándékosan kompromittálja, hogy kiszolgáltatja az
igazságtalan közmegvetésnek, mihelyt az apa nem enged a fiu valamelyik
szeszélyének, mihelyt az apa nem teljesiti a fiunak minden követelését?!
Tesz ilyet egy fiu az apjával szemben, ha van benne erkölcsi érzés, egy
szikrányi hálaérzet?! Nem, még akkor sem, ha az apa csakugyan rá is
szolgált volna a közmegvetésre!… nem, még akkor sem, ha az apja csak
addig volt igazi apa, amig életet adott neki! Erkölcs az, ha a fiu igy
bánik el egy olyan apával, aki akármilyen rideg és keményszivü volt az
egész világgal szemben, csak azért volt rideg és keményszivü, hogy
minden szeretetét a családjának takaritsa meg?!… aki ha nem is válogatta
meg valami nagyon finnyásan a pénzszerzés eszközeit, csak azért tette
ezt, csak azért hanyagolta el a tisztaságot, csak azért volt a maga
személyére nem kényes, megalkuvó, sok mindenre kész és ehhez képest
alázatos, hogy minél többet tehessen a családjáért, hogy a családjával
és különösen ezzel a fiuval szemben maga lehessen az önfeláldozás?!… És
én elhiszem rólad, hogy képes volnál beváltani a fenyegetésedet! Te
képes volnál szakitani velem abban a percben, mihelyt azt hiszed, hogy
már nincsen szükséged rám!… te képes volnál kompromittálni, pellengérre
állitani, megbélyegezni engem… apai gondosságomért, jótetteimért,
önfeláldozásomért szigorubb itélkezéssel fizetni, mint a minőt érdemlek…
te képes volnál örökre elrugni magadtól az apádat!… belerugni a
gyalázatba és a nyomoruságba!… felrugni, agyonrugni!… És ugyan miért?
Hogy ezzel megmentsd az életedet?!… Vagy legalább is azért, mert valami
nagy érdeked kivánja igy?… Egy milliót kapsz azért, hogy igy bánsz el
velem?!… Vagy talán egy nagy szerelem tesz ilyen dühöngővé, egy nagy
szerelem, amelyet nem birsz leküzdeni?! egy leány, akitől el akartalak
választani?!… az őrület a mentséged?!… Nem! Te józanon, minden indulat
nélkül, hidegen rugod fel az apádat, csak azért, mert a hiuságod és a
kényelemszereteted kivánja igy!… mert megszoktad az előkelő körödet, a
szereplést, a társaságodat… mert ahhoz a kényelemhez, amelyet ez nyujt
neked, minden áron ragaszkodol… mert türelmetlen vagy mindennel szemben,
amiről azt hiszed, hogy kellemetlen pillanatokat szerezhet a
hiuságodnak… mert neked csak az az élet, ha az előkelőid között
szerepelhetsz… mert engem, akiben csak örökös veszedelmet látsz, hogy
egyszer kompromittálhatlak a nagyuri barátaid előtt, a legelső
alkalommal, amikor alkalmatlannak találsz, az előkelőség parkjának a
kapuja előtt ugy kergetsz el magad mellől, ahogy egy ázott, sáros,
piszkos, büdös juhászkutyát szokás: rugással!… És még te beszélsz
erkölcsről?!

_Elemér:_ Először is kérlek, ne kiabálj ugy! Mit gondolnak azok,
odakünn?!… Nem rólam, hanem rólad.

_Bogdán:_ Eh, azok már rég elmentek!… És ha itt maradtak volna is: bánom
is én!…

_Elemér:_ Másodszor, én nem beszéltem erkölcsről. Nem tehetek róla, ha
rémeket látsz.

_Bogdán:_ Meglehet, hogy az „erkölcs“ szót, most az egyszer én
használtam először. De most is, mint mindig, elég világosan és elég
gyakran példálódzol róla.

_Elemér:_ Harmadszor, semmi értelme, hogy veszekedjünk. Maradj te is
józan és beszéljünk nyugodtan. Miről van szó? Kétfélét akarunk és nekem
ragaszkodnom kell az akaratomhoz. Kifejtettem, hogy miért. Ez rám nézve
a társadalmi állás, a pozició, az egész jövőm kérdése. Ezzel szemben te
makacskodol. Egy rád nézve jelentéktelen ügy miatt, nem tudom mennyi
pénzért, olyan jövedelemért, amely még kétséges is, és semmi esetre se
olyan nagy, hogy érdemes volna érte hajba kapnunk. El fogod ismerni, ha
eddig megvoltunk Prokóp nélkül, ezentul is meglehetünk nélküle. Neked ez
a kétséges jövedelem még kevesebbet számit, mint nekem, mert hiszen
neked nem kell a pénz. Nekem se kell ez a pénz; elmondtam, miért nem.
Alapos okokkal hozakodtam elő, s ha téged a keresetünk csökkenése nem
tenne idegessé és félénkké… ha… meg kell mondanom… nem vált volna
annyira véreddé, második természeteddé, hogy utána nyulj minden
kinálkozó pénznek, elismernéd, hogy az én okaim sokkal többet nyomnak a
latban, mint amennyit ez a kinálkozó pénz jelent. Belőlem a józan
számitás beszél és te mivel felelsz az én kitünő okaimra?! Az érzelmek
terére játszod át a vitát és azzal argumentálsz, hogy neked köszönhetem
az egész életemet. De hát mi következik ebből? Az, hogy nekem veled
szemben nem lehet akaratom?… és hogy majd ötven éves koromban is
egyszerüen szót kell fogadnom neked, mint egy engedelmes, jó kis fiunak?
Ugy-e nem? Hát ne lovagolj azon, hogy az apám vagy és ne érzelegj. Vagy,
ha ragaszkodol ehhez az érvedhez, hát nem bánom, számoljunk le vele
egyszer s mindenkorra. Ennek az örökös hivatkozásnak egyszer véget kell
vetnem s ki kell jelentenem neked valamit; sajnálom, ha egy kissé
nyersen történik. Nem vagyunk gyermekek; magam is kinőttem abból a
korból, amikor az ember még babonás. Szóval ez az argumentumod nem hat
rám és nem kelt fel bennem semmiféle hálaérzetet. Már nem élünk abban a
világban, amikor az apa dicskoszorut fonhatott a feje köré azon a cimen,
hogy ő életet ajándékozott. Legyünk egészen őszinték. Ha életet adtál
nekem, ez nem azért történt, hogy jót tégy velem és hálára kötelezz, nem
azért történt, hogy engem életre kelts; csak azért történt, mert a
gyönyörüséget kerested, és pont.

_Bogdán:_ Vannak apák, akik életet adnak és tovább állnak; még csak
nevet sem hagynak hátra a gyermeküknek. Elhagyhattalak volna,
kidobhattalak volna az utcára. Ha nem gondoskodom rólad, most talán az
erdőben csavarognál, vagy elpusztultál volna még gyerekkorodban. Nemcsak
az életet köszönheted nekem, hanem azt is, hogy ember lett belőled.

_Elemér:_ Ez se azért történt, hogy szivességet tégy nekem, hanem mert
neked igy esett jól. Jól esett, hogy gondoskodhatol rólam, hogy
felnevelhetsz, hogy folytatom az életedet, hogy az ivadékod még elérheti
azt, amit te már nem érhetsz el. Ez is csak önzés.

_Bogdán:_ Meglehet, hogy ez is csak önzés, de mindenesetre különbözik
annak az embernek az önzésétől, akinek a gyermekei ugy nőnek fel, mint a
sóska. Vannak apák, akik pazarok, ha a saját élvezeteikről van szó és
szükmarkuak a családjukkal szemben. Vannak, akik maguktól nem tagadnak
meg semmit, de amikor a gyermekeiket kell ellátniok, beérik vele, hogy
nagynehezen, ugy ahogy, kiizzadják a szegényes ellátásra, a tandijra meg
a silány ruhára valót és egyebekben nem igen törődnek az egész
pereputtyokkal. Ha véletlenül én is ilyen ember vagyok, akkor most nehéz
munkát kellene végezned, az Isten tudja hol, és nem uraskodhatnál, nem
parancsolgatnál nekem, hanem robotolnod kellene és engedelmeskedned
keménylelkü idegeneknek. De én megvontam magamtól mindent, amit csak
lehetett… lemondtam minden egyéb örömről, pedig nekem is lett volna
érzékem a mulatozás iránt… nélkülöztem, rossz cipőben jártam… harcoltam
az élettel, pedig egyedül küzködés nélkül is megélhettem volna… letettem
arról, hogy megbecsüljenek s beletörődtem mindenféle megaláztatásba…
kellemetlenkedtem, marakodtam, viaskodtam az emberekkel, pedig az
egyedüllét önzésében nyugalmat is élvezhettem volna… embertelenségeket
követtem el a gyengébbekkel szemben, könnyeket sajtoltam ki sok szemből,
pedig, ha nem sokat törődöm veletek, meglehettem volna anélkül, hogy az
izgalmak idegessé és álmatlanná tegyenek… piszkos dolgokban kotorásztam
a pénzért, ha ugy akarod… és csak azért, hogy nektek mindenetek
meglegyen, amit csak kivánhattok, hogy téged urrá nevelhesselek fel.
Attól fogva, hogy élsz, az utolsó mancsettagombodig mindenedet, amid
csak van, nekem köszönheted, mert te magad a pénzt még ma se keresed,
csak költöd.

_Elemér:_ Legyen. Mindent neked köszönök; rendben van. Szerencse volt
rám nézve, hogy nem hanyagoltad el a családodat, hanem gondoskodtál
rólunk; elismerem az érdemeidet. Elismerem, ha akarod, azt is, hogy nem
önzésből tetted, amit tettél, hanem családias érzésből, mert jó apa
voltál. De akárhogyan történt, hogy ma az vagyok, aki vagyok… akárminek
köszönhetem a mai kedvező helyzetemet: ragaszkodom ahhoz a pozicióhoz,
amelyet ma elfoglalok; nem szándékozom lemondani róla, csak azért, hogy
a kivánságod teljesedjék; és hogy megtarthassam a poziciómat, minden
konokságod ellenére is érvényesitenem kell az akaratomat. És
érvényesiteni is fogom, bármi áron. Minek köszönhetem, mellékes, annyi
bizonyos, hogy én ma kifogástalan uri ember vagyok és az is akarok
maradni. Ezzel pedig nem fér össze a te kivánságod; tehát befejeztem a
vitát.

_Bogdán:_ Még ezt a büszkeséget is nekem köszönheted. Én adtam meg neked
a vagyonommal a módot, hogy ilyen független, hogy ilyen nagy gentleman
lehess. A becsületedet is én szereztem meg neked, amikor keserves,
piszkos, kinos munkával vagyont kapartam össze, hogy a jólétben, a
kényelemben ne szorulj rá arra, amire én rászorultam. Becsületet
szereztem neked az én becsületem kárával, a lelkiismeretem
feláldozásával, a magam reputációjának az árán, – hogy ezt végül te vágd
az arcomba!… És annak a becsületnek a cimén, amelyet én szereztem neked,
követeled, hogy meghajoljak az akaratod előtt!

_Elemér:_ Eh, végezzük be! (Megnézi az óráját.) Öt percig még várok. Ha
öt perc mulva se vagy hajlandó megirni Prokópnak a levelet, a többit
tulajdonitsd magadnak.

(Egy perc szünet.)

_Bogdán:_ És csakugyan meg tudnád tenni?

_Elemér:_ Elég időm volt megfontolni a dolgot, amig Drezdából ide
jöttem.

_Bogdán:_ És te beszélsz erkölcsről, te?!… Mennyivel rosszabb vagy
nálam!… Milyen lelketlen vagy! Én se voltam kiméletes az idegenekkel
szemben… De a családomat szerettem… annál jobban szerettem!… Én se
ismertem az érzelgést, de megvan az a mentségem, hogy mindent tiértetek
tettem és legalább veletek szemben nem voltam önző, hanem jó, odaadó és
önfeláldozó. Te, te csupa önzés vagy!… Puszta, meztelen önzés!… Olyan
vagy, mint az állat!… Disznó vagy!…

_Elemér:_ Csak szavald ki magad!

(Még egy perc szünet.)

_Bogdán:_ Erősebb vagy nálam. Fiatal. Egy uj világból való, amely
semmivel se törődik, csak magamagával… amely keresztülgázol azokon,
akiknek a nehezen szerzett javait ajándékul kapta.

_Elemér:_ Megirod végre?

_Bogdán:_ Öreg vagyok már, gyengébb, semhogy kedvem lehetne háboruba
ereszkedni a legfélelmetesebb ellenségemmel: a fiammal. A háboru vége az
volna, hogy: miután tönkre mentél, eljönnél hozzám és elkunyorálnád,
amim még maradt.

_Elemér:_ Megirod a levelet, vagy nem irod meg?

_Bogdán:_ Diktáld.


III.

– Odakünn. –

_A kisasszony:_ Én sajnálom.

_Seregély dr.:_ Édes Istenem, voltaképpen mindnyájan hálátlanok vagyunk
a szüleinkkel szemben!… Az egész élet csupa hálátlanság. És éppen egy
Bogdán Antallal szemben legyen hálás a principálisunk?!

_Bulcsu dr.:_ A nemezis!… Ki miben vétkezett, abban bűnhődik. Azok a
szellemek hurcolnak el bennünket, amelyeket magunk idéztünk fel. Sokat
vétett, egy sereg nyomorult ellen, a fiáért, a fia érdekében. A fia most
boszut áll rajta, azok helyett.




UJ IDŐK.

– Tollrajz a mai Budapestről. –

Történik: Bécs mellett, a freudenaui lóversenytéren, október végén,
délután négy órakor.

Nyirkos idő – mondta volna Shakspere. Az ég arculata sirós… vagy: az
égboltozatnak a szeme is, a szája is sirásra áll – mondjuk mi, szabadon
Arany János után, művészi fordulattal s azzal a hetyke merészséggel,
amely nélkül nincs ifjuság s nincs szellemi megujhodás.

A versenypálya lucskos, a nagytribün előtt elterülő sétatér csatakos, a
fogadók lelkei borusak.

Künn, az ezerszáz méteres inditópontnál, a kétévesek eladóversenyére
készülődnek. Kissé hosszasan, mert sok ló fut, s hol az egyik, hol a
másik idejekorán előre szalad.

A nagytribünnek azon a részén, amely legközelebb van a Jockey-Club
tagjainak fentartott rekeszhez, tehát ahoz a helyhez, ahol a bécsi
mágnáshölgyek nagyobb csoportba verődtek, két budapesti üldögél; egy
idősebb ur és egy fiatal asszony.

Az idősebb ur: Berzsenyi Jacques báró. A fiatal asszony: a báró
jogtanácsosának, dr. Szondy Gergelynek a felesége.

Berzsenyi báróról a bécsiek is tudják: hogy Budapest pénzkirályainak
egyike, akinek közbejötte nélkül semmiféle pénzügyi akció nem
képzelhető, s hogy üres óráiban versenyistálló-tulajdonos.

Dr. Szondy Gergelyné azonban pár szónyi bemutatásra szorul.

A szép Altmann Veronka tizenhat esztendős koráig, amikor elvitték az
első báljába, nem csinált egyebet, csak kinézett az ablakon és néha
regényt olvasott. Akárhová nézett ki az ablakból, mindenütt azt látta,
amiről a regényei beszéltek: a gazdagságot. Mindig csak a gazdagságot,
kivéve, ha otthon nézett körül. Az apja, bár egy nagy banknál a vezető
állások egyikét foglalta el, talán mert léha, élhetetlen ember volt,
sohase tudott többet szerezni annál az évi huszezer koronánál, amely a
családjának az utolsó fillérig kellett a legszükségesebbre.

Azok a gondolatok, amelyek a tizenöt éves Veronkát ablakában
foglalkoztatták, később se törlődtek ki a lelkivilágából. Veronka minden
iránt érdeklődött, ami szép, jó, nemes és főnemes, minden iránt, ami
érdekes, de egyetlen igazi szerelme, első szerelme, a gazdagság maradt.

Tizenhat éves korától huszonnégy éves koráig szorgalmas látogatója volt
a bálozás felsőbb iskolájának. E nyolc év alatt – mint
naplófeljegyzéseiből megállapitható – huszonhét érdekes férfi iránt
érdeklődött, lelkének minden hevével, – mert lelkét, mely tele volt
finom érzéssel, megrezegtette mindaz, ami a mai szép világban uj,
megnyerő és egyéni, ifjuságra vagy más erőre valló.

A sok érdekes férfi között találkozott néhány gazdag is, de ezek nem
pályáztak a Veronka kezére. Huszonnégy éves korában, reményvesztetten és
kissé fáradtan, férjhez ment huszonhetedik ábrándjához, dr. Szondy
Gergelyhez. Dr. Szondy nagyon elfogadható kérő volt. Harmincöt éves,
komoly és igen szorgalmas ember, aki vagyonnal még nem dicsekedhetett,
de főjellemvonásainál fogva nagy jövőre számithatott.

Azóta Veronka nem csinál egyebet, csak élénk társaséletet él, lehetőleg
a legjobb körökben, hogy legalább láthassa a gazdagságot. A kirakat is
érdekli, ha már nem lehet törzsvendég az ékszeres boltban.

Már nem olyan szép, mint husz éves korában, de az alakja nagyon
szerencsés, a szeme csupa lélek s a fogai gyönyörüek. Az arcvonásai nem
hidegen szabályosak, de nagyon kedvesek; a mozgásában, a beszédében s
egész megjelenésében van valami megkülönböztető, vonzó érdekesség.

Dr. Szondy Gergelynek nem csekély munkájába kerül, hogy érdekes
megjelenésü felesége megfelelően választékos mezben jelenhessék meg egy
kissé mindenütt. Kárpótlásul megvan az az elégtétele, hogy feleségét
Budapest egyik legkellemesebb jelenségének mondják, akinek a jóizlését
még a barátnői sem tagadhatják le.

Veronka szépségének csak egy nevezetesebb fogyatéka van. A hajszine a
sok ápolástól egy kissé tarka. De talán eredetileg is ilyen szinü volt;
Veronka már nem emlékszik rá.

Veronka szól:

– Igazán boldog vagyok báró ur, hogy véletlenül találkoztunk és végre
kibeszélgethetjük magunkat, mert mondhatom, ugyancsak felcsigázta a
kiváncsiságomat. Már több mint egy hónap mult el azóta, amikor jelezte,
hogy meg fog látogatni, mert igen komoly mondanivalója volna… Én várom,
várom, de hiába… és nemcsak hogy nem jön, hanem, amikor véletlenül
találkozunk, mint a mult héten, a filharmonikusoknál, ahol éppen egymás
mellé kerültünk, akkor se elégiti ki a kiváncsiságomat, hanem kitér
azzal, hogy ez a hely a legkevésbbé se alkalmas a meghitt beszélgetésre…
pedig mire való a szünet két zeneszám között, ha nem éppen erre? Mondja,
hogyan lehet egy kiváncsi asszonyt igy meggyötörni?!… De megbocsátok,
feltéve, hogy most mindent megvall, de mindent ám!… Remélem, nem fogja
azt mondani, hogy a hely vagy az idő megint nem alkalmas?! Most rá is
ér… a közelben nem ül senki, aki meghallaná, amit beszélünk…
szerencsémre az esős idő távoltartja a tömeget… kevesen vannak s igy a
báró ur ez egyszer nem szabadulhat meg tőlem, amig meg nem gyónik.

_A báró:_ Én is örülök, hogy a kétévesek sok hamis startja végre
alkalmat ad nekem őszintén feltárnom a szivemet. Valóban igen fontos
dolgot óhajtok közölni és ha őszinte vallomásom halasztást szenvedett,
ez csakis a pénzpiac mai helyzetének tudható be, mert bizonyára a
legfájdalmasabb érzelmi ügyeknek is el kell hallgatniok, midőn a
mindennél fontosabb elintézendőkről van szó. De végre, minthogy
Csibészkirály odakünn még erősen nyugtalankodik és elég szerencsés
távolságban ülünk ezektől a bécsi hölgyismerőseimtől, akik a korláton
tul tartózkodnak, nem habozom megismertetni önt a tényállással.

_Veronka:_ Nos, nos, nos?!…

_A báró:_ De előbb önnek igéretet kell tennie, hogy nyiltszivüségemért
nem fog megharagudni. Mert az én lovagiasságom egyszerüen kizárja azt,
hogy én egy uriasszonynak olyasmit mondhassak, amit ez a személy magára
nézve sértőnek találhat.

_Veronka:_ Mennyi felesleges bevezetés! Biztositom, báró ur, hogy ön
semmit, de semmit se mondhat nekem, amiért én megharagudnám. A
legrosszabb esetben, ha valami lehetetlent kivánna tőlem, röviden azt
mondanám, hogy: nem!… De addig, ugy-e, nem mondhatok nemet, amig azt se
tudom, hogy miről van szó?!

_A báró:_ Meg kell még jegyeznem, hogy én már kedves atyja iránt is
baráti jóindulattal viseltettem és nem rajtam mult, hanem az ő saját
mulasztásán, ha ő azt a szives utbaigazitást, melyet sohase tagadtam meg
tőle, nem kérte ki elég gyakran, vagy nem tudta gyümölcsöztetni. Ezt a
jóakaratot mindig kész voltam átvinni az atyáról a leányra, amint abból
is meggyőződhetett, hogy az ön férjét neveztem ki jogtanácsosul és ha
nyiltságomat netalán nem fogja kellemesnek találni, ugy ne tulajdonitsa
ezt egyébnek, mint állandó jóakaratomnak.

_Veronka:_ Higyje el, báró ur, hogy én imádom az őszinteséget!

_A báró:_ Mindenek előtt tehát azt a rideg tényt kell közölnöm önnel,
hogy értésemre esett, mily hirek szállonganak. Ezek a hirek nem mondtak
se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy önt, mint jogtanácsosom nejét,
ugynevezett benső szerelmi viszony fűzné hozzám.

_Veronka:_ Ó, báró ur, de hisz ez borzasztó!

_A báró:_ Nem titkolom el ön előtt, hogy engem ez a hiresztelés
rendkivül kellemetlenül érintett. Nem találnék ugyan semmi szégyelni
valót abban, hogy én, mint öreg ember, egy ilyen szép asszonyt
szerelemmel füzzek magamhoz, és minthogy nem akarok jobbnak látszani,
mint amilyen vagyok, nyiltan megvallom, hogy hasonló célokért még az
áldozatoktól sem szoktam visszariadni, mert én éltesebb korom ellenére
is megőriztem ifjukori idealizmusomat. Sőt hozzáteszem, hogy például
áldott emlékezetü, boldogult nőm életében engem ez a hiresztelés a
legkevésbé sem zavart volna, mert ő, mint – fájdalom – sokáig beteg nő,
baráti elnézéssel itélte meg, sőt bizonyos büszkeséget talált benne,
hogy férjének netaláni idealizmusa a szép nők részéről tartós
méltánylásban részesül. Következésképpen, ha ez a hiresztelés néhány
évvel ezelőtt merül fel, alighanem ugy gondolkoztam volna, hogy ez a rám
nézve csupán hizelgő hiresztelés, mint olyan, mely egyedül önnek lehet
kellemetlen, rám nem is tartozik. De viszonyaim megváltoztak és
amennyire sajnálom, hogy a pletyka nem mond igazat, oly őszintén
kijelentem, hogy bizonyos okaim vannak, amelyeknél fogva a jelzett
hiresztelés rám nézve fölötte kellemetlen.

_Veronka:_ Ó, báró ur, ön halálra ijeszt!… Hogyan, az emberek azt
beszélik?!… Ó, milyen gonosz a világ!… Istenem, ha a férjemnek is a
fülébe jutna!… Mi lesz velem?! Mi lesz velem?!… Pedig ön tudja a
legjobban, mennyire ártatlan vagyok!… De hát hogyan terjedhetett el ez a
rágalom?

_A báró:_ Én is ezt kérdeztem magamtól és rögtön elhatároztam, hogy ki
fogom kutatni, miképpen terjedhetett el. Igen diszkrét módon ugyan, de
valóságos nyomozást léptettem életbe és képzelheti meglepetésemet, midőn
ez a nyomozás azt a sajátságos dolgot deritette ki, hogy ez a
hiresztelés senki mástól nem ered, mint öntől!

_Veronka:_ De, báró ur, hogy mondhat nekem ilyet?! Hisz ez felháboritó!

_A báró:_ Én is csodálkoztam és egy darabig nem tudtam megérteni, hogy
valaki, akinek semmi baja sincs, hogyan költhet egy rágalmat önmagáról,
mely végre is rossz hirbe keverheti őt, holott ő személyesen tudja a
legjobban, hogy ebből a rá nézve kompromittáló ügyből egy árva szó sem
igaz?! No, de a dolog nem is ugy történt, mintha ön, teszem fel azt,
dicsekedett volna, hogy önt szerelem füzi hozzám, hanem ugy, hogy ön
olyan szavakat ejtett el a barátnői előtt, amelyek alkalmasak voltak azt
a látszatot kelteni, mintha közöttünk meghittebb viszony volna. Az egyik
nyomozó szavai szerint ön ugy viselkedett, ugy tetszelgett nevem
emlegetésével, ugy tüntetett s olyan kétséges értelmü nyilatkozatokat
tett, mintha mindent el akart volna követni, hogy táplálékot adjon a
szállongó gyanunak, mely önt hamisan vádolta, sőt ön maga volt az, aki
saját jószántából gyanuba keverte magát és mint önkéntes kezdeményezte
egy egyénnek a megrágalmazását, aki senki más nem volt, mint ön
személyesen.

_Veronka:_ De, báró ur, én nem tudok magamhoz térni az álmélkodástól!…
Hogy én magam tévesztettem volna meg az embereket… Hogy én magam
hitettem volna el, mintha… De hisz ez őrület!… És én nem tudom
megérteni, hogyan vádolhat ön ilyesmivel egy kifogástalan uriasszonyt?!
És hogyan tud elhinni ilyen esztelenséget?!

_A báró:_ Tudja, a mai világban a kifogástalan uriasszonyok néha kissé
furcsák. A kifogástalanságuk mellett is kitelik tőlük bármi bolondság.
Aztán ez az esztelenség nem is olyan nagy esztelenség. Néha pusztán
azért is megtesz az ember ilyesmit, hogy a barátnői hadd pukkadozzanak
az irigységtől.

_Veronka:_ Ön ilyen rettenetes dologgal vádol engem!… és még hozzá, hogy
gyermekes ostobaságból követtem volna el ilyesmit!… Nem, báró ur, én nem
vagyok ennyire gonosz, de ennyire naiv sem.

_A báró:_ Magam is azt hiszem, hogy komolyabb okai voltak rá. Tudja, én
el tudom képzelni ezt a számitást egészen helyesnek. A mai világban egy
asszony igy gondolkozhatik: „Ha a társaság azt hiszi, hogy én behálóztam
ezt a nagy pénzembert, hát annál jobb. Ez engem ugy tüntet fel, hogy
nagy befolyásom van a pénzeszsákra, mindent ki tudok nála vinni, urnő
vagyok annak a hatalmasságnak az óriásbarlangjában, ahol minden nagy
érdek összefut. Mit árthat ez nekem és mit használhat?! No, használni
igen sokat használhat! Mert az emberek azt fogják mondani: ennek az
asszonynak a férje tekintély, ennek az asszonynak a férje hatalom, mert
az asszony mindent ki tud vinni a pénzkirálynál, hát bizzuk az ügyünket
mi is erre a tekintélyes emberre, akinek ilyen okos felesége van! És az
emberek talán ostromolni fogják a tekintélyes ember irodáját. Azonkivül
egy asszonyt mindig szépen ruház, egy asszonynak mindig csak reklám, ha
ilyen nagy pénzdisznók, ilyen öreg pénzdisznók hevernek a lábánál. Nincs
elegánsabb babona, mint az ilyen vén szerencsedisznó.“ Miért ne
gondolkodhatnék némelyik asszony igy, aki mindamellett, nem tudom miért,
kifogástalan akar maradni?! És szándékosan keveri hirbe magát, éppen a
férje érdekében, vagy mert a házastársak között az érdek többnyire
közös, mondjuk: a gyermekek érdekében!

_Veronka:_ Micsoda szörnyüségeket beszél össze-vissza?! El tudja
képzelni, hogy egy asszony megkockáztassa a jó hirét, a családi élete
nyugalmát, talán az egész jövőjét az ilyen kétséges haszonért?!…

_A báró:_ Miért ne?! Meglehet, azt mondja magában: „A férjem akkor se
tudná meg a dolgot, ha igaz volna; hogyan tudja meg hát akkor, amikor
nem is igaz?! E felől nyugton alhatom; engem ugyan semmin se fog
rajtakapni! A többiek pedig gondoljanak akármit! Mit bánom én, ha
rossznak gondolnak? Nekem elég, hogy nem vagyok rossz!“ És az asszony
igy okoskodhatik tovább: „Ugyan, kinek ártok vele, ha elhitetem a
világgal, mintha ugy volna, ahogy nincs?! Az öreg ember hozzátartozói
között nincs senki, akit ez a hiresztelés bánthatna. Áldott emlékü neje
már nem él, leányai pedig, a férjeiknél, csak örvendeni fognak, ha
értesülnek, hogy atyjuk még most is megőrizte ifjukori idealizmusát és a
szép hölgyek részéről, nem annyira szép szeméért, mint inkább előzékeny
modoráért bizonyos megbecsülésnek örvend. No és az öreg pénzdisznónak,
ha véletlenül értesitik, csupán hizeleghet nevének a pletykában való
tartós szereplése.“ És ez az okoskodás egészen helyes is volna, ha nekem
nem volnának bizonyos okaim, amelyek megnevezésétől, diszkrécióból,
tartózkodnom kell. Lehetnek ugyanis más, ha nem is éppen olyan szép nők,
mint ön, akik ugyanerre a reklámra igényt tartanak, sőt ez irányban
igénypört jelentenek be, és meg kell vallanom, bizonyos joggal.

_Veronka:_ Báró ur, én nem tudom, hogyan tiltakozzam, hogyan utasitsam
vissza ezt a csunya vádat s még kevésbé, hogy miképen gyógyitsam ki önt
rögeszméjéből?!

_A báró:_ Ne tegye azt, gyermekem. Mert én most már tökéletesen értem
önt, s mi több, bensőleg igazat adok önnek. Belőlem nem a neheztelés
szól, csak az ellentétes érdek. Én nem vagyok olyan elavult ember,
aminőnek netalán látszom; én meg tudom érteni az uj időket. Bizonyára én
még a régi világban nőttem fel s a régi világban a férfiak is csak
elvétve dicsekedtek el a nők kegyével; mondhatnám, csupán a
közönségesebb férfiak. Én például soha sem beszéltem volna el szerelmi
kalandjaimat; az igaz, hogy nem is igen voltak nevezetesebb kalandjaim,
mert nagyon elfoglalt a vagyonszerzés és sajátságos, de való, hogy
ifjukoromban távolról sem szerettek annyira a nők, mint öregségemben,
midőn már több társaséleti csiszoltságra tettem szert és előzékeny
modoromat is jobban megismerhették. De nem kerülhette el figyelmemet,
hogy az uj időkben a nők körében sem szokatlan a hóditásaikkal való
tüntetés és még kifogástalan nők is találkoznak, akik jól felfogott
érdekből akképen hivalkodnak, mintha nem volnának kifogástalanok, hanem
ellenkezőleg, gyümölcsöztetnék szeretetreméltóságukat, mely különben,
nem tudom miért, csupán kényelemszeretetből-e vagy más okokból is,
parlagon hever. S teszik mindezt csupán azért, mert az emlegettetést, a
hirnevet, az érdekességet, a tekintélyt, a befolyást, az
összeköttetéseket és netalán az anyagi hasznot is óhajtják.

_Veronka:_ Báró ur, tekintse védtelenségemet! Ön nem viselkedik ugy,
ahogyan egy nagyurhoz illik.

_A báró:_ Miért, gyermekem? Én egyszerüen meggyóntam önnek és ismétlem,
hogy eljárását meg tudom érteni, legkevésbbé sem nehézményezem s még
helyeselni is tudnám, ha ez bizonyos érdekeimmel nem ütköznék össze. Igy
azonban figyelmeztetnem kellett önt, hogy ha sulyt helyez rá, hogy
kedves férje jogtanácsosom maradjon, igyekezzék ellentétes eljárással
megcáfolni azokat a hireket, amelyeket nem meggondolatlanságának vagyok
kénytelen tulajdonitani, hanem éppen ellenkezőleg. Természetesen egészen
más volna a dolog, ha az ön részéről megszünnék a kifogástalanság: ez
esetben, magától értetően, elenyésznének a kifogásaim.

_Veronka:_ A báró ur talán megfogadta, hogy minden percben ujra meg ujra
meg fog sérteni?

_A báró:_ Sértheti önt, ha én valóságnak óhajtom azt, aminek az
elhiresztelése egy cseppet se sértette önt, noha egy szó sem igaz
belőle?

_Veronka:_ Beszéljünk másról, amig a férjem előkerül, ha nem akarja,
hogy itt hagyjam és egyedül járkáljak a versenytéren, ameddig a férjemet
megtalálom.

_A báró:_ Ne haragudjék, gyermekem. Bocsánatot kérek, ha
megharagitottam. És nézze!… gondolkozzék tovább erről a dologról! Igaz,
még egy vallomással tartozom önnek, bár most már elképzelheti, hogy
mindezt nem hozhattam elő a filharmónikus hangversenyen…

_Veronka:_ Még szép, hogy nem száz ember előtt vádolt meg…

_A báró:_ És gondolja el, ha én ott, halkan csevegek önnel, mindenki azt
mondta volna: „Ez a Bach egy cseppet sem érdekli a pénzkirályt; ez a
Bach már nem divat, ez a Bach egy elavult zenész, egy senki.“ Pedig Bach
ellen nekem semmi kifogásom; és hálátlanság lett volna tőlem e szegény
zenészszel szemben, akinek annyi jó álmot köszönök… Start! Csibészkirály
van elől.

_Veronka:_ Jó startot kapott?

_A báró_ (messzelátóján át nézi a versenyt): Kitünőt. Megszaladt a
többitől… lehetetlen, hogy ezt bármelyik behozza. Csibészkirály-t
fogadták?

_Veronka:_ Igen.

_A báró:_ Mondhatom, hogy már megnyerték a versenyt.

_Veronka:_ Megérdemlem ezt a kis kárpótlást az után, hogy igy elkinzott.

_A báró:_ Béküljön ki velem, gyermekem, és gondolkodjék tovább a
dologról. Jusson eszébe, hogy ha a látszat már ugyis ön ellen van, még
pedig saját akaratából, az már, hogy igaz vagy nem igaz, rendkivül
csekély különbség.

_Veronka_ (nevet): Most már a báró az, aki önmagát rágalmazza… legalább
remélem, hogy rágalmazza… De éppen ideje volt, hogy önre kerüljön a sor.




KALAND.

– _Egy unatkozó asszony naplójából._ –


I.

_December._

Az Operában _Sámson és Delilá_-t adják. Az első emelet egyik páholyában
a közönség csak egy fiatal asszonyt láthat… akit én gyönyörünek találok.
Az öltözéke drága és izléses… senki se találná ki, hogy nem grófné, csak
egy vidéki kereskedő felesége. Pedig sokan nézik és találgatják: ki
lehet ez az uj, ismeretlen, szép arc?… A felvonásközökben a
földszintről, a páholyokból számtalan szemsugár cikázik rá; kiváncsi és
nem csak kiváncsi tekintetek. Nem kerüli el egy asszony figyelmét se;
ahány férfiszem, valamennyi minduntalan körülötte lebzsel.

A fiatal asszony nincs egyedül. A férje mögötte kuksol, a magasabb
ülésen. Azért huzódott-e vissza, mert titokban bóbiskolni akar?… könnyen
meglehet. Reggeltől estig talpon volt s nem szokott hozzá az efféle esti
mulatsághoz. Vagy azért buvik el, mert nem szivesen mutogatja magát?…
mert ebben is tökéletes ellentéte a feleségének, akinek az az egyetlen
öröme, ha minél többen látják?… mert a sok vizsgálódó, fürkésző,
tanulmányozó, birálgató tekintet izgatja s talán bántja?… mert nem
szokott hozzá az uri társasághoz, csak a paraszt-vevőkhöz?… Mindegy. A
fiatal asszony nem bánja, ha férje a háttérbe vonul, már akármiért. Sőt
jobban szereti igy. A férj rosszul szabott, tavalyi szmókingja itt nem
állhatja ki a birálatot s a fiatal asszony ugy gondolkozik, hogy nincs
szégyenletesebb valami, mint a rossz ruha. Férjének egész megjelenése
azonnal eloszlatná érdekes inkognitóját. A szabók, ugy látszik, a
férjeknek egészen másképp dolgoznak, mint a fiatal grófoknak; a
feleséges kereskedőn, ugy látszik, a legdrágább és legsikerültebb
szmóking is szinte szégyenkezik, elszomorodik, azonnal megbetegszik s
hamarosan elsorvad. És a szmóking még hagyján. De férjének az arcában
sincsen semmi titokzatos.

Amögött a fal mögött, amelynek árnyékába a férj visszahuzódott, a
szomszéd páholyban, magános fiatalember ül. Huszonöt-huszonhat esztendős
lehet; csinos gyerek, dus, feketehaju, a bajuszkája csókolni való.
Monoklit visel, frakkján meglátszik a párisi származás, plasztronjáról
jókora gyémánt szór szerte vakitó fénysugarakat. Arcáról, egész
alakjáról s különösen a tekintetéből lesüvölt, hogy nagyon előkelő
fészekből kellett kikelnie.

A fiatal asszonyt ez a szemtelen tekintet ostromolja a leghevesebben s a
legkitartóbban. Micsoda ember! Mindegyik pillantása olyan vakmerő s
olyan kifejező!… azt lehetne mondani: mindent kitálaló… Az a bizonyos
levetkőztető s parancsoló tekintet…

A fiatal asszony egy darabig nem akarja észrevenni. Ugy tesz, mintha
nagyon érdekelné az opera; a szünetekben másfelé néz s a közönséget nézi
üvegen. De az a kitartóan szemtelen tekintet egyre közelebb férkőzik
hozzá s egyszerre csak elkapja valamelyik idegszálát… amint a zenét
hallgatja, ugy tetszik neki, mintha ez a tekintet, amelyet nem lát, de
érez, hirtelen átvenné az első hegedü szerepét… a körülötte zsongó
hangok mintha át- meg átjárnák egész lelkét… akarata ellenére, nem tudja
hogyan, a pillantásuk találkozik… s aztán a szemek beszélgetnek.

A férj a faltól nem láthatja a fiatalembert. És ha látná is!… alighanem
akkor is csak üres tekintettel nézné, nem a féltékenység dühével,
marakodásra készen. Hiszen olyan fellázitóan gyanutalan!

Hogy féltékenynyé tegye az, amit az asszonynak csak a szeme mond,
bizonyára sohase jutna eszébe.

A férfiak nagy érdekszövetsége meglehetősen rabbá tette az asszonyt,
átláthatatlan időkre. De az asszony szempillantását, azt mégse tudta
rabbá tenni. Az asszony tekintetére, erre az egyre nem tudott
törvényeket kényszeriteni; az asszonynak ezt az egy szabadságát nem
tudta megnyirbálni.

És a szemek igy beszélgetnek:

– Szép vagy.

– Tudom.

– Csókolnivaló.

– Mi közöd hozzá?

– Akarlak.

– Soha!

– Hazudsz. Tetszem neked. Már belém haraptál. Már érdeklődöl.

– Nem igaz.

– Sohase szégyeld. Arra születtél. A karjaimba fogsz esni.

– Nem vagyok olyan könnyen szédülő.

– Már az enyém vagy.

– Szemtelen vagy. Rád se nézek többet.

De mégis csak ránéz és az a szemtelen tekintet olyan kedves is tud
lenni!

– Haragszol? – kérdi.

– Látod, hogy nem haragszom. Nem tudok rád haragudni. Még a
szemtelenséged is hizelgő. De azért ne bizd el magadat.

– Az enyém leszel. Csókjaim tüzének nem tudsz ellenállani. Máris jobban
szeretnéd, ha én ülnék melletted s nem az a fajankó, aki a szoknyádon
ül.

– Nem igaz.

– Láthatod, hogy különb legény vagyok nála. Imádni fogsz.

– Soha!

– Nézd, még csak a szerelmes pillantásommal ölellek körül és máris
megremegsz. Hát még ha!…

– Elhallgatsz mindjárt!…

– Elpirultál.

– Szemtelen! Szemtelen! Szemtelen!

– Kedves vagy, imádásra méltó vagy, halálra foglak csókolni!

– Soha!

És igy tovább…

A fiatal asszony örökösen azt feleli, hogy: „Soha…“ De szorgalmasan
megfelel minden kérdésre… és nagyon is sokszor mondja, hogy: „Soha“.

Mintha maga se hinné, hogy ez a „soha“ olyan bizonyos volna. És nem, nem
haragszik. Izgatja, gyönyörködteti ez a játék. Rajtakapja magát, hogy
már régen nem figyel a zenére.

Egyszerre eszébe jut:

– Holnap reggel hét órakor hazautazunk és ki tudja, mikor jövünk fel
megint?! Ha megtudja, ki vagyok, holnap reggel azt fogják felelni neki a
szállóban: „Már elutaztak“. Utánam jön-e olyan messzire? Ugy-e nem? Ő
maga is mindent el fog felejteni… hát mért ne játszanánk tovább?!… mikor
ez oly szórakoztató, kedves és izgató!… Mind a ketten el fogunk
felejteni mindent és pillantásaink oly nyomtalanul tünnek tova a
semmibe, mint ennek a gyémántnak a fénysugarai!… De ha mégis utánam
jönne?!… Akkor majd meglátjuk!… Még akkor is ráérek hátrálni… Addig csak
játszszunk… hisz ez oly mulatságos!…

És ettől fogva a tekintete még kevésbbé tartózkodó. Továbbra is azt
mondja, hogy: soha… de igy: „Soha, te édes!… Soha, te kedves!…“

Mikor kimennek a páholyból, tudja, hogy a fiatalember nyomon követi s a
folyosón azt mondja a férjének:

– A páholyban felejtettem valamit.

Hirtelen visszafordul s a tekintete most már megmondja annak, aki várta,
ezt a biztatást:

– Tetszel nekem. Kedves vagy. Gyere utánam!

S egy pillanatra a két szem összeölelkezik.

Aztán szól a férjének:

– Nem, nem, itt van… már megtaláltam…

Pár perccel később a házaspár kocsiját egy automobil követi. A szálló
előtt megáll az automobil is. De nem száll ki belőle senki. Ugy látszik,
megvárja, mig azok felhaladnak a lépcsőn s csak aztán kérdezi meg a
portástól:

– Kik ezek?

És ezzel a kalandnak vége.

A fiatal asszony – az én vagyok. De ki lehet a fiatalember?!…

Elképzelem az arcát, mikor másnap megtudta, hogy már elutaztunk…

Azt mondhatta magában:

– Elbolonditott!… csak játszott velem!… kinevetett!…

És nem utazott utánam a vidékre.

Pedig, ki tudja?…


II.

_Január._

Ó, milyen nyomoruság egy olyan fészekben élni, ahol – az egész
városkában! – lehetetlen magamhoz való társaságot találnom!… És még
hozzá egy olyan férjnek az oldalán, aki egész nap az üzletében ül!

Mintha azzal, hogy gondoskodik a kényelmemről és gyüjti a garast,
jóvátenne mindent: egész közönségességét s még azt is, hogy a
kenyérkereset és a vagyonszerzés cimén olyan sokat hagy egyedül! Igaz,
hogy kényelem nélkül nem igen lehet elképzelni a boldogságot… de van-e
szánalmasabb teremtés, mint az az asszony, aki egész nap nem tudja, mit
csináljon?! És mit csináljak? Beüljek én is a boltba – egy
lisztkereskedésbe! – társalogni a parasztokkal?!… És várjam, várjam…
mit?… csak az idő mulását!… mig egy pár év mulva a lisztpor ugy beeszi
magát a pórusaimba, hogy mindenki azt képzeli: „Milyen rettenetesen
puderezi magát ez a szerencsétlen asszony!…“

Hát álmodozom.

És egész nap azt kérdezgetem magamtól:

– Nem ostobaság-e ez a nagy önfeláldozás? Nem azoknak van-e igazuk, akik
csak a vágyaiknak élnek, akik csak a mámort keresik s nem törődnek
semmivel a világon, csak azzal, hogy életük ne maradjon egyhangu, szürke
és örömtelen!…

Sokszor gondolok rá, hogy mindennek a férjem az oka.

Egy olyan szép, érdekes és okos asszony, mint én, magához méltó,
hatalmas, érdekes és nagyeszü férjet érdemelt volna. Ha zsarnokot, ha
szultánt is… de mindenesetre kiváló lelket, előkelő embert.

És az én férjem!…

Akárhányszor ideges, zsémbes, veszekedő, kiállhatatlan vagyok. Néha
magam is elcsodálkozom rajta, hogy ilyenkor milyen igazságtalan tudok
lenni. És ez a szerencsétlen, mintha igazságtalanságomat valami
természetes gyengeségnek vagy éppen betegségnek tulajdonitaná, még ekkor
is a gyengédségével akar kibékiteni! Mennyire utálom ezt a gyengeséget,
amely a szelidség, a jóság és a hidegvér maszkját ölti magára! Milyen
odaadóan tudnék szeretni egy olyan embert, akinek a büntetésétől
rettegnem kellene!

Mindig ő rá gondolok, akit csak egyszer láttam.

Ha eszembe jut, milyen édes izgalmat szerzett nekem már az a kis játék
is!… az a kis játék, amelyet száz meg száz ember láthatott!… hogy a
puszta tekintete is nagyobb hatással volt rám, mint ennek a
szerencsétlennek a csókja!… – nem gondolhatok egyebet, mint hogy:
megcsalt, meglopott vagyok, mert ő az a hozzám való, akit megérdemeltem
volna s nem ez a szegény, aki haszonbérbe vett… neki rendelt az ég… a
természet… vagy akárhogyan nevezzem ezt a rejtelmes valamit…

A multkor, miközben egy északi regényben lapozgattam, rokon gondolatul
ez a mondás jutott eszembe: ismeretlenem tekintetének a hatása alatt
ereimben az örökkévalóság lüktetését éreztem…

De hát ki lehet ez az ember, aki méltó rám és hozzám való?! Ez az
idegen, aki egy pár pillantásával közelebb tudott férkőzni a szivemhez,
az idegeimhez, az egész lelkemhez, mint bárki a világon, ideszámitva azt
is, akivel évek óta élek egy fedél alatt?!

Eh, mit törődöm a nevével! Hozzám való, tehát alighanem előkelő ember és
egész bizonyosan előkelő lélek…

Ha fölkeresne!…

Vajjon mért nem jön?!… Nem találja ki, hogy az unalom tengerének partján
milyen epedve várja öröktől fogva eljegyzett arája?


III.

_Február._

Végre tudom már, hogy ki ő, az én szép ismeretlenem!

És sajnos, nem lehet kétségem. Az arcképe benne volt minden képes
ujságban.

Csakugyan előkelő ember. Egyike legelőkelőbb betörőinknek, azoknak, akik
alkalomadtán a gyilkosság tól se riadnak vissza.

Most is efféle alkalomból fedezhettem fel arcképét a képes ujságokban.
Megölt egy utcai leányt, elrabolta az ékszereit, de rajtavesztett,
elfogták.

A képen is olyan előkelő, amilyen a páholyban volt. A gyémántgombjára
ráismerek.

Egy kicsit elszégyeltem magamat.




KEGYELEMKENYÉR.

Sperling Antónia, volt táncosnő, most többszörös háztulajdonos
Andrássy-uti palotájának első emeletén, abban a szobában, amelyet az
özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az
öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, durákot játszanak. Stefi gróf már
hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még elárulják, hogy
valaha egész sereg élősdi leskelődött és fülelt körülötte, de a külsején
egyébként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, aki a
pazarlása nagyszerüségével tultett a mesebeli Esterházyakon, mindig
többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár tul van a
hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak
látszik. Feltünően ápolja a személyét; az olyan hölgyek, akik
fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töltötték, késő
öregségükben se hanyagolják el magukat.

Játék közben az özvegy Sperlingné és Stefi gróf igy beszélgetnek:

_Sperlingné:_ Kérem, ne csaljon!

_Stefi gróf:_ Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy
én akárhányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki
se mondta, hogy csalok. Maga az első, aki folytonosan csalással vádol
engem… most, amikor durákot játszom, tiz fillérbe!… mert már nem tudok
meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én?! Csizmatisztitó vagyok
én?!

_Sperlingné:_ Maga még csak nem is csizmatisztitó. Maga csak egy öreg
játékos, aki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud.

_Stefi gróf_ (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben
mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még
egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól
tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog megtörténni.
Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sirva kér bocsánatot;
maga pedig megint ki fog kapni.

_Sperlingné:_ Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne
érzékenykedjék, hanem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem
tudná, hogy tréfálok! De magának könnyebb a lelke, ha jeleneteket
csinálhat és panaszra mehet a Tónikához.

_Stefi gróf:_ Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én
izlésem szerint valók és föltettem magamban, hogy le fogom erről
szoktatni. Azért nem is kártyázom tovább, a mig bocsánatot nem kér
tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon
szeretne tovább játszani. Csak azért se!

_Sperlingné:_ Csak ne kiabáljon! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és
tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután félnégy előtt
felköltik.

_Stefi gróf:_ Nekem senki se parancsol. A római pápa se.

_Sperlingné:_ Csak a Tónika. De attól aztán reszket.

_Stefi gróf:_ No igen, a gyöngédség ez, olyan valami, ami a mama előtt
örökre érthetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama
ebben csak hizelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom
miféle aljasságot lát. De hát nem ugy bántam a Tónikával mindig, mint
egy királynéval?!… Nem ugy bántam vele akkor is, a mikor még csak kis
senki volt, akit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja?!… Mert én
gyöngéd vagyok.

_Sperlingné:_ Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és
kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom.

_Stefi gróf:_ Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom,
hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamával. Ha büszke
akar lenni rá, csakugyan eldicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a
világon, aki engem ki tud zavarni a sodromból. Én nyugodt ember vagyok,
egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos…

_Sperlingné:_ Csak volt.

_Stefi gróf:_ Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és
remegni abban a helyzetben, amelyben én olyan szilárd és nyugodt
maradtam, mint észak csillaga… Mintha csak ércből lett volna az arcom.
És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama,
a szörnyü hidegségével és a kötekedő, gunyos, csupa lenézést kifejező,
hogy ne mondjam: a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordozásával
olyanokat tud mondani, amik egy olimpusi istennek is az arcába kergetnék
a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának…

_Sperlingné:_ Csak mondja ki! Ne féltsen engem. Ne legyen olyan gyöngéd.

_Stefi gróf:_ Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején
nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, ami ezt
megbánatja velem. Csak a mama.

_Sperlingné:_ Ej, soha se lövi magát fejbe az, aki erről beszél. Aki
fejbe lövi magát, az nem beszél.

_Stefi gróf:_ Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam,
igenis, csak egy asszonyi hajszálon mult. Az egész világ szinte várta
tőlem. Én magam sohase hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva, még az
is megtörténhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne? Soha se
féltem a haláltól; a pokoltól se, semmitől. Gyönyörü élet volt mögöttem,
hosszu élet, s mi várt rám?!… Hatvanöt éves koromig ugy éltem, mint egy
maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s ami gyönyört a föld kinál, azt
mind tálcán hozták elém. Szerályt tarthattam volna; egész udvarom volt
hizelgőkből, tányérnyalókból és rabszolgákból… ha örömet találtam volna
benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint
élhettem az izgalmaknak és kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig
uri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni,
segiteni, ajándékozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert
jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt
az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfüződik, be tudom váltani
áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, amely nekem
tetszett; adóztam a köznek is, ugy mint egy király s örültem, hogy
ajándékkal fejezhetem ki, mit tartok pártolásra érdemesnek. Hiu voltam,
az igaz. Szerettem, ha azt mondják rólam, hogy: kevés ilyen gavallért
látott még a világ. De ez se volt nemtelen hiuság. Szerettem szépen élni
és ez talán mégis csak menthető hiuság. Ha elszórtam az egész
vagyonomat, ez semmi esetre se volt szándékos; de ez se történhetett
volna meg, ha nem akartam volna minden cselekedetemmel megmutatni, hogy
semmire sem becsülöm a pénzt s hogy a különb dolgokat többre becsülöm.
Nem volt mit restelnem a bukásomon s nem volt mit várnom az élettől. Hát
élet ez, amikor az embernek nem maradt egyebe, mint durákot játszani?!
Egy olyan embernek, aki ugy élt, mint én! Akkor jött a Tónika és sirt,
hogy ne lőjem fejbe magam. Azt mondta: amije van, azt én adtam neki, hát
ez még megmaradt nekem. Ez szép és ez engem meghatott. Nagyon szép! –
mondtam magamban. – Tiz millió közül csak egy csinálná meg és talán soha
se az, akitől várjuk. Hát ez engem nagyon meghatott. És azt mondtam
magamban: „Ha negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt éves vonék, okvetlenül
fejbe lőném magam, hiába sir a Tónika. De már hatvanöt éves vagyok. Hát
érdemes azért a kevésért, ami még hátra van, öngyilkosnak lenni?! Ami
még hátra van, az már ugy se élet, az már halál, durák. Most már egészen
mindegy“. Igy volt. És az szép, amit a Tónika csinált, de az már nem
szép, hogy a mama az egész micsodát megbánatja velem.

_Sperlingné:_ Hát ne bánja meg! Mondtam én, hogy: mért nem lőtte magát
fejbe?… Én csak azt mondtam, hogy ne lármázzon, mert a Tónika felébred.
De maga boldog, ha jeleneteket csinálhat és engem leanyósozhat. Mért?
Olyan nagy szerencsétlenség egy öreg asszonynyal durákot játszani?! És
mindig csak velem verekszik! Mi baja van velem?! Tehetek én róla, ha azt
hitte, hogy a milliói elkölthetetlenek és egy kis tőzsde-veszteség, meg
egy kis kártya-veszteség, meg egy kis számitani nem tudás, a kedvezőtlen
véletlenek egy kis összetalálkozása… és a milliók hirtelen ugy
elröppentek, mint egy szép álom!… Tehetek én erről?! Mit mondtam én
magának azóta, hogy a csalást visszavontam, ami magát sérthetné?! De
magának semmit se lehet mondani. Egy ilyen nagy embernek, aki el tudott
verni nem tudom hány milliót! Persze, aki el tudja szórni a pénzt, az
nagy ember; és a polgári takarékosság, az kicsinyesség. De ugy-e, jó
volt, hogy a Tónika nem herdálta el, amit kapott és nem tünt el, mint a
többiek, akik a maga pénzét széthurcolták a világba, hanem sarokházat
vett, és megint sarokházat vett, és mindig csak sarokházat vett?!… Mert
mégis csak jobb durákot játszani egy öregasszonynyal, mint a földben
lenni.

_Tónika_ (benyit): Micsoda lárma ez megint?

_Sperlingné_ (mentegetőzve): Én mondtam a grófnak…

_Tónika_ (szemrehányó hangon): De édes Stefi, én olyan keveset kérek
magától!… és még ezt a keveset se teszi meg a kedvemért!




AZ UTOLSÓ JELENET.

_A beteg:_ Kérem, könyörgök, mondja meg nekem az igazat! Nagy érdekem
megtudni, hogy: életben maradok-e?!… Ha meg kell halnom, jól van, de
tudni akarom…

_Az ápoló:_ Esküszöm, asszonyom, hogy csak zuzódásokat szenvedett…

_A beteg:_ De hiszen megmoccanni se tudok s nagy fájdalmakat érzek!
Mintha félholtra vertek volna. Bizonyosan kitörtem kezemet-lábamat…

_Az ápoló:_ Semmije se tört el; világosan hallottam. És higyje el,
alaposan megvizsgálták. Az egyik orvos nekem is mondta, hogy néhány nap
mulva már nem lesz semmi baja. Hogy csak az ijedtség, az idegesség, meg
talán egy kis kimerültség tette, ha a vizsgálat idején félig magánkivül
volt…

_A beteg:_ Teljesen magamon kivül voltam, amikor megvizsgáltak. Csak
akkor kezdtem magamhoz térni, amikor az orvosok már menőben voltak.
Hirtelen azt képzeltem, hogy rémes álmomnak árnyékalakjai vonulnak tova.
Csak magától tudtam meg, hogy az orvosok voltak. Hát már ez is, hogy
elvesztettem az eszméletemet!… velem sohase történt ilyesmi… És aztán,
ha nem forgok életveszedelemben, miért hagytak itt, a vendéglőben?!
Miért nem szállitanak szanatóriumba vagy kórházba?!

_Az ápoló:_ Kis faluhelyen vagyunk, ahol se kórház, se szanatórium s
ahol ez a vendéglő az egyetlen hely, ahol ön némi ápolásban részesülhet.

_A beteg:_ Mért nem szállitanak Drezdába?! Már nem lehetünk messzire
Drezdától. Kitalálom. Azt mondták: „Ezt már ugy se lehet megmenteni“.

_Az ápoló:_ Ellenkezőleg, azt mondták, hogy önnek csak nyugalomra van
szüksége. Idehozták, mert közel vagyunk a vasuti állomáshoz s nem messze
a szerencsétlenség szinhelyétől… és az orvosok ugy találták, hogy ön
nagyon jó helyen van itt. Annyi bizonyos, hogy a közelben sehol se
juthatna figyelmesebb gondozáshoz. Drezdában mindenesetre több kényelmet
találna, de a forgalom még nem állt helyre s ha néhány óra mulva
helyreáll is, Drezda még gyorsvonaton is másfél óra…

_A beteg:_ Milyen kár, hogy nem voltam magamnál, amikor megvizsgáltak!
Egy szót se értek németül, de kiolvastam volna az orvosok szeméből, hogy
mi várakozik rám. A férfiak tekintete sohase tud ugy szinlelni, mint az
asszonyoké. Maga asszony; magának nem hiszek. Csak vigasztalni akar s
nem mondja meg az igazat. Nézze, Julia… ugy-e, azt mondta, hogy Juliának
hivják?!… mondok magának valamit. Látja ezt a kis briliánt-gyürüt az
ujjamon? Huzza le!… magának adom, ha megmondja az igazat.

_Julia:_ Asszonyom, az igazat mondtam, de ezért nem érdemlek jutalmat és
nem is merném…

_A beteg:_ Ahá!… nem akarja elfogadni! Mert fél, hogy ha egy óra mulva
meghalok, azzal vádolhatnák, hogy meglopta a halottat!

_Julia:_ Ó, asszonyom, bocsásson meg, de én nem vagyok olyan, aki…

_A beteg:_ No, nem akartam megsérteni!

_Julia:_ Remélem, egy pár nap mulva jobb véleménynyel lesz rólam.

(Szünet.)

_A beteg:_ Nem tudja, mi lett a komornámmal?

_Julia:_ A sebesültek között van.

_A beteg:_ Hol?

_Julia:_ Egyelőre nálunk. Az épület tulsó szárnyában.

_A beteg:_ Egyebet nem tud róla?

_Julia:_ Ugy hallottam, eltört a lába.

_A beteg:_ Életben marad?

_Julia:_ Minden bizonynyal.

_A beteg:_ Sok a sulyosan sebesült?

_Julia:_ Huszonkettő.

_A beteg:_ És halott?

_Julia:_ Ugy negyven körül.

_A beteg:_ Szörnyü… Nini, a táskám! Hogyan került ide? Igaz, könnyü volt
kitalálni, hogy az enyém, mert csak ketten ültünk a fülkében.

_Julia:_ A kezében találták, asszonyom. A szerencsétlenség pillanatában,
ugy látszik, ki akart belőle venni valamit.

_A beteg:_ Nézze meg, benne van-e a tárcám? A tárcában ezerkétszáz
márkának kell lennie. Nyissa csak ki.

_Julia:_ Benne van, asszonyom.

_A beteg:_ Milyen becsületes emberek laknak erre!… Igaz, kitől hallotta,
hogy sürgönyöztek az imprezáriómnak?

_Julia:_ Egy vasuti embertől.

_A beteg:_ Az állomásfőnök sürgönyzött?

_Julia:_ Igen.

_A beteg:_ Fölismertek?

_Julia:_ Ki ne ismerné a világ egyik legnagyobb müvésznőjét?

_A beteg:_ Maga is megismert volna, Julia?

_Julia:_ Hogyne!

_A beteg:_ Látott valaha a szinpadon?

_Julia:_ Nyolc évvel ezelőtt, Berlinben.

_A beteg:_ Melyik szerepemben?

_Julia:_ Háromszor is. Láttam mint reichstadti herceget, aztán Nórában
és harmadszor, amikor Elizát, az utcai leányt játszotta.

_A beteg:_ És tetszettem magának?

_Julia:_ El voltam ragadtatva, mint mindenki. Talán még jobban, mint
akárki. Mennyit gondoltam azóta ezekre a szép estékre! Egyik
leglelkesebb imádója vagyok, asszonyom.

_A beteg:_ Kár, hogy nem látott fiatalkoromban…

_Julia:_ De, asszonyom, hiszen ön még ma is fiatal!…

_A beteg:_ Régen volt az, Julia!…

(Szünet.)

_A beteg:_ Ó, Julia, ugy félek a haláltól!

_Julia:_ De biztositom, asszonyom…

_A beteg:_ Ne szólj! Nem hiszem el, akármit mondasz… pedig ugy szeretnék
hinni a szavaidnak! Látod, hazudtam az imént, amikor azt mondtam, hogy:
nagy érdekem tudni, mi lesz velem!… Csak a megnyugtatást szomjaztam, de
nem tudtál megnyugtatni. Egyre a vörös papokra kell gondolnom… mind
tisztábban látom őket… s most már tudom, hogy meghalok. Most már vége
minden hazugságnak… azért szólok hozzád ugy, mint a haldokló az élve
maradóhoz… mint a halálra itélt az utolsó emberhez, akit az életben lát…
mint a holtra vált, aki sir azon, hogy meg kell halnia, a viruló
élethez… mint egy szerencsétlen öreg nő, aki az utolsó perceit éli, a
fiatalhoz, aki talán részvétet érez… mert hiszen egyszer te is meg fogsz
halni, Julia!…

_Julia:_ Ne izgassa fel magát, asszonyom és ne engedje át magát a
képzelődésnek!… hiszen semmi komoly baja!… s holnap maga is mosolyogni
fog azon, hogy ma micsoda kínokot állott ki, minden alap nélkül való
aggodalomból… Beszéljünk másról… Ha megengedi…

_A beteg:_ Tudom, hogy meg kell halnom, Julia. Az előbb, álmomban, vörös
ruhás papokat láttam… és a mi családunkban mindig igy jelenti be magát a
halál… aki álmában vörösruhás papokat lát, annak meg kell halnia. Ki
akartam verni a fejemből ezt az álomképet, de nem lehet… egyre a vörös
papokra kell gondolnom… akárhová nézek, mindenütt csak őket látom… Meg
kell halnom, Julia, és ez borzasztó!…

_Julia:_ Ó, asszonyom!…

_A beteg:_ De ugy kell nekem, miért indultam utnak pénteken és még hozzá
tizenharmadikán! Egész életemben sohase játszottam és sohase utaztam
pénteken vagy tizenharmadikán, pedig senki se utazott többet, mint én és
máskor mindig játszottam, amikor csak lehetett. Nem is szivesen ültem ma
a vasutra. Hanem tegnap valami halálos fáradtságot éreztem… ugy
gondolkoztam: jobban ki kell pihennem magam… és egy kis habozás után
maradtam, mig a társulatom az imprezáriómmal már tegnap elutazott és meg
is érkezett Drezdába. Ez már a halál cselvetése volt. Csak később jutott
eszembe, hogy ma péntek s nemcsak péntek, hanem tizenharmadika is és
hogy erre az imprezárióm nem figyelmeztetett… Ugy tett, mintha ő se
gondolt volna rá… s abban maradtunk, hogy Drezdában ma este fogok
játszani először. Kétségbe voltam esve, mikor megtudtam, hogy milyen
napra virradtunk. És órákig tépelődtem: ne sürgönyözzek-e, hogy csak
holnap utazom… de a kapzsiságom végre is megejtett. Ugy kell nekem, ugy
kell nekem!… miért nem hallgattam a józanság szavára… Egyetlenegyszer
nem hallgattam rá és tessék, az életemmel kell lakolnom érte!

_Julia:_ Ha olyan rosszul volna, mint hiszi, nem beszélgetne velem,
asszonyom.

(Szünet.)

_A beteg:_ Furcsának találod, hogy öreg nő létemre félek a haláltól?
Tulajdonképpen nem félek tőle… tudom, hogy nem olyan nagy dolog tulesni
rajta… még egyszer elveszitem az eszméletemet vagy elalszom és vége. De
ugy szeretnék még élni, ugy szeretnék még élni! Ha többet nem lehet: két
vagy legalább egy évet!… ha csak egy félesztendőt is! Kinevetsz?!
Mulatságosnak találod, hogy a Toricelli, az öreg Toricelli, ennyire
ragaszkodik az élethez?! Igaz, a nagyanyád, leánykorában, már a
szinpadon láthatott!… Vége minden hazugságnak, hát megvallom neked, hogy
elmultam hatvannyolc éves… igen, hatvannyolc esztendős, öreg, zörgő
csontokat vonszolok esténkint a szinpadra!… Valóságos váz vagyok már…
egy gyermeknek több teste van, mint nekem… majd látni fogod, ha majd
meghaltam, mennyire össze vagyok töpörödve… ugy fogtok felemelni, mint a
pelyhet. És ha nem volna befestve a hajam, láthatnád, hogy galambősz
vagyok. Mindegy. Azért nagyon szerencsétlen vagyok, hogy meg kell
halnom. Csak még két évet élhetnék! Csak még két évet!

_Julia:_ Asszonyom, ne izgassa magát a beszéddel! Hamarabb tul lesz
minden bajon, ha pihenni próbál. Meg vagyok győződve, hogy mihelyt
behunyja a szemét, mindjárt elalszik…

_A Toricelli:_ Nem, nem akarok elaludni! Élni akarok, a meddig lehet!
Mert látod, ha ennyire ragaszkodom az élethez, hogy nevetned kell
rajtam, azért van, mert eddig még nem éltem igazán! Igen, akárhogy
csodálkozol, ugy van, ha hatvannyolc éves vagyok is, eddig még nem éltem
igazán! Eddig csak törtem magam. Eddig csak dolgoztam, fáradtam, turtam
magamat előre, tanultam, izgultam, boszankodtam… törtem magamat ide-oda
utazgatással, próbával, tanitással, mérgelődéssel, izgató, fárasztó,
kimeritő játékkal… öregen is csak folyton törtem magamat, egyik helyről
a másikra vándorolva, folyton vasutazva, hajózva, soha igazi pihenéshez
nem jutva, folyton lihegve a pénzért, a minél több pénzért! És mindig
azt mondtam magamban: majd, majd!… Majd ha elég vagyonom lesz, hogy
visszavonulhatok, akkor majd élvezni fogom a fáradságom gyümölcsét!
Majd, majd! És fölélve az idegeimet, elgyötörve, elkoptatva a testemet,
a lelkemet, sok-sok pénzt szereztem az imprezárióknak, a szinészeknek,
egy sereg mindenféle szinházi embernek, a szabóknak, a vendéglősöknek, a
szolgálatomban állóknak, csak magamnak nem tudtam összegyüjteni annyit,
amennyi gazdaggá, tehát szabaddá tett volna. Majd, majd! Egyelőre még
futni és fáradni kell, hogy összegyüljön az a pénz, amely már
kényelemben eltarthat. És még vénségemre is folyton vasutaznom kellett:
próbálnom, tanulnom és tanitanom, játszanom és másnap ujra játszanom;
hatvannyolc éves koromban is nap-nap után ki kellett állanom a
szinpadra, ugrabugrálni, fáradni, izgulni, verejtékezni; hatvannyolc
éves koromban is azzal kellett biztatnom magamat, hogy: majd… majd!…
látva, sirva látva, hogy dicsőségemet mint koptatja el a szánakozás… És
mikor közel jutottam hozzá, hogy végre megpihenhessek és csak magamnak
élhessek, akkor egyszerre, hirtelen egy ostoba véletlenből meg kell
halnom!

_Julia:_ De édes jó asszonyom…

_A Toricelli:_ Látod, még szeretni sem értem rá!… Oda kellett adnom
magamat utálatos embereknek, hogy előbbre juthassak, és később, mikor
már szivesen maradtam volna egy-egy emberrel, akit egy-két pillanatig
szerettem, ki kellett ragadnom magamat a karjaiból, hogy próbálni,
játszani, ugrálni, izgulni, fáradni szaladjak… el kellett válnom tőle,
tova kellett sietnem, pénzt, pénzt, még több pénzt kaparni!… mint egy
megbolondult automobilnak, ugy kellett folyton száguldanom… köröskörül a
világban, mindig azzal áltatva magamat: majd, majd! Ennek persze már
régen vége. De azért még most is nagyon szeretnék élni! Mert tudod-e, mi
az élet, Julia? Nem csinálni semmit, csak nézni, nézni ezt a szép
világot, mert a világon minden gyönyörü!

_Julia:_ Édes, jó asszonyom, kérem!…

_A Toricelli:_ És én nem értem rá szeretni és én nem értem rá élni… nem
értem rá még enni, inni és pihenni se… és én nem értem rá semmire, nem
értem rá egy percig nyugodtan lenni, nem értem rá nézelődni…
Keresztül-kasul jártam a világot, folyton az országutat róttam, voltam a
földnek minden pontján és ebből a gyönyörü világból nem láttam egyebet,
csak a szinházakat meg a szállodákat!…

_Julia:_ Asszonyom, kopognak… azt hiszem, az orvos…

_A Toricelli:_ A vörös papok!… Ne ereszd be őket!… Én még élni akarok,
élni… Kegyelem! Még csak egy félesztendőt!…




MINT TOLL A SZÉLBEN.


I.

_Szezón elején._

Miklósháza, junius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van
igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál
volna, mint a mikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?! Sirnál, ha látnád
a családodat ebben a fészekben, ahol az az egyetlen szórakozásunk, hogy
kibámulunk az ablakon, mert reggeltől estig folyton esik az eső. Persze,
a mikor idehoztál bennünket, te csak a vidéket láttad. Fenyves is, tó
is, – mi kellett neked egyéb?! Titokban pedig arra gondoltál, hogy itt
éppen elég messze leszünk tőled s nem vehetem zokon, ha csak minden
két-három hétben látogatsz meg bennünket. Hanem én köszönöm ezt a szép
vidéket! Az éhes embert a legszebb vidék se gyönyörködteti, – próbálj
csak panorámát mutogatni a koldusnak!… És itt egyszerüen nem kapunk
enni. Akármiért könyörgünk, azzal fizetnek ki bennünket: „Majd a
szezónban!…“ Ha tudniillik addig éhen nem halunk.

Röviden és őszintén: ez már nem is a Balkán, ez Ázsia. Akarod tudni, mi
történt velünk tegnap? Ime. Délelőtt a bérlő azzal örvendeztetett meg,
hogy még napokig eltarthat, mig a szobámat a kivánságom szerint ujonnan
tudja berendezni, mert a butorokat nem tudom honnan kell hozatnia. Aztán
küldjön az ember foglalót, csakis a prospektusra támaszkodva! Ebédelni
csak két órakor ebédelhetünk, mert a kocsi az élelmiszerekkel csak
déltájban érkezett meg. Képzeld a két fiut! Fürödni pedig egész nap nem
fürödhetünk, mert a fürdősasszony elveszitette a kabinok kulcsait és a
lakatoslegény csak este került elő. Csak Bandi fürdött meg, mert addig
ugrált a csolnakban, mig belefordult a tóba. Szerencsére közel a parthoz
kimászhatott magától, – ezek, itt, nem is huzták volna ki. Az uj
ruhájának vége; a legjobb cipőjét se használhatja napokig. Küldhetnél
neki egy pár cipőt… erre talán csak ráérsz?!

És aztán a társaság! Alig négy-öt család… még hozzá: a világ minden
tájékáról összeszedett legrettenetesebb emberek!

Meg kellene őrülnöm, ha Plaveczkyné nem volna.

Plaveczkyné az a csinos asszonyka, aki a megérkezésünk estéjén az étkező
teremben tőlünk jobbra ült, a kis leányával. A sarokasztalnál…
emlékszel?… ez a rendes asztala… vagyis most már ez a közös asztalunk…
Tudod az, akit jogos felháborodásomban a simára fésült majomnak neveztem
el!… mert ugy vettem észre, hogy nagyon kacérkodtatok egymással. Azóta
kiderült, hogy akárhogyan erőlködtél, észre se vett téged, kedves
öregem… sehogy se tud emlékezni rád… hanem én már akkor fölkeltettem az
érdeklődését és minduntalan engem nézett, mert már Budapesten is ismert
látásból és mert az egész megjelenésemből, különösen az öltözködésemből,
de a viselkedésemből is könnyü volt kitalálnia, hogy ezen az elátkozott
helyen én leszek az egyetlen társasága.

Miklósházán mindössze ketten vagyunk, akik jobb sorsra volnának
érdemesek. Tehát azonnal rá kellett találnunk egymásra és hamar
összebarátkoztunk. Annyit meg kell adnom neked, te nagy betyár, hogy
nincs rossz izlésed. Plaveczkyné csakugyan nagyon bájos asszony. Te
bizonyosan azt mondanád, hogy elragadóan bájos. Hihetetlenül eszes,
nagyon müvelt, elmés és mulatságos. És milyen csodálatos okossággal
tudja nevelni a kis leányát! Az ő kis leánya a legjobban nevelt gyermek
az egész telepen. Természetesen nekem is mindjárt látnom kellett, hogy –
ha nem szököm meg innen és azért még se akarok remeteéletet élni, – a
rettenetes környezet, a miklósházi egyhangu élet, a hosszantartó rossz
időjárás, egyszóval minden arra utal, hogy csakis Plaveczkynéval
barátkozzam össze. Már az öltözködéséből is látni, hogy egészen más
osztályból való, mint a többi asszony. Olyan finom izléssel öltözködik,
olyan nagy gonddal, olyan előkelően, hogy ez Miklósházára szinte sok is.
Kinek?! Minden ruhájáról azt hinnéd, hogy Drecolltól való… és alig egy
hét óta tizenhét szebbnél-szebb ruhát láttam rajta!… pedig – igazán nem
hinné az ember – a legtöbb ruháját ő maga késziti. Mert, a mellett, hogy
nem kell fukarkodnia a pénzzel, kitünő gazdaasszony… ámbár mindenből
látszik, hogy nem kénytelen takarékoskodni. Egy kicsit félek is, hogy
egészen bele fogsz szeretni, mihelyt megérkezel… remélem, nemsokára…

De téged egyelőre nem érdekelnek a Plaveczkyné ruhái, azért most nem
irok többet, csak még annyit, hogy vigyázz, mindig jól elzárd a
fürdőszobában a vizvezeték csapját, valahogy árviz ne legyen nálunk, és
hogy én itt Plaveczkyné nélkül vigasztalhatatlan volnék. Szerencsére, a
szegény Plaveczkynénak itt kell maradnia a szezón végéig.

Csókol és vár feleséged,

Piroska.


II.

_Szezón derekán._

Miklósháza, julius 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van
igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsésebben már nem is választhattam
volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszembe?!

A gyönyörü vidék… a pompás ellátás… a kitünő társaság, – mindezt,
együtt, sehol se találhattam volna meg ilyen kevés pénzért.

Csak ez az utálatos Plaveczkyné ne volna!

Hiszen láttad! Ismered. Attól tartok, jobban ismered, mint szeretném.

A legérdekesebb a dologban az, hogy a mióta kerülöm, ugy tesz, mintha ő
kerülne engem.

Persze, most már nem szorult rám, mint a szezón elején. Olyan sok itt az
ember, hogy még ő is talál magának társaságot. No, természetesen olyan
társaságot, amely hozzávaló.

Azt irod: miért barátkoztam meg vele? És ha már összebarátkoztunk: miért
nem maradtam vele jó lábon? Miért árultam el, hogy elidegenedtem tőle?

Istenem, eleinte alig volt itt ember!… Valakivel csak kellett egy pár
szót váltanom, ha nem akartam, hogy beszélni is elfelejtsek! A szezón
elején kettőnkön kivül nem jött ide fiatal nő s végre is az
öregasszonyokkal nem ülhettem össze a cselédekről meg a gyermekápolásról
vitatkozni.

Aztán eleinte nem is mutatta ki a foga fehérét… amit jól tett, mert a
fogsora nem éppen irigyelni való. Csak később bizta el magát, amikor
nagy csapatokban kezdtek jönni az uj vendégek.

És utoljára már lehetetlenné vált eltürnöm, hogy engem is
kompromittáljon az örökös kacérkodásával.

Nagyon meg tudom érteni, hogy amióta hátat forditottam neki, magamra
vontam a gyülölségét. De miért nem tesz ugy, mint én, aki egyszerüen nem
törődöm vele?!… Eszébe se jut, hogy követnie kellene az én jó példámat.
Folyton csak rólam pletykál, kigyót-békát kiált rám és éjjel-nappal azon
töri a fejét, hogy mivel boszanthatna meg!…

Világos, hogy rá se hederitek.

De néha mégis sikerül felháboritania. Képzeld, a multkor megfogta
Sanyikát és kigyóntatta! hogyan élünk, mit csinálunk otthon? (Pedig már
egy hete nem is köszönünk egymásnak!) Az efféle is csak neki juthat
eszébe. Kivallatni egy hat éves fiucskát, – hogy hátha elejt valamit,
ami gyanuba keverheti az anyját?!… Nem, ez az asszony nem ismeri a
szégyent.

Az igaz, hogy én már rá se tudok nézni. És terpeszkedhetik előttem
akárhogyan, még csak meg se látom. Természetesen minél nagyobb
közömbösséget mutatok, annál inkább dul-ful magában. Megölne egy kanál
vizben.

Ugy viselkedem, mintha nem is tudnék erről. De bár nem szerzem meg neki
azt az elégtételt, hogy kizavarhatna a nyugalmamból, annyit mégis elér,
hogy a kellemetlenkedéseivel és a pletykáival alaposan megrontja
miklósházi szép napjaimat.

És nemcsak ő maga bosszant folytonosan, hanem a porontya is. Nincs
Miklósházán, de talán az egész világon sincs vásottabb teremtés, mint ez
a kis leány. Az igaz, hogy elhanyagoltabb sincs. Az anyja már kora
reggel siet lerázni a nyakáról, hogy annál szabadabban
járhasson-kelhessen és hogy a gyermek jelenléte ne zavarhassa
flörtöléseiben. Igy aztán a gyermek folyton a mi nyakunkon ül s a világ
még nem látott ilyen pajkos kölyköt. Az egész Miklósházának valóságos
réme. Már nem merünk a terraszra ülni, mert minden percben készen
lehetünk rá, hogy Misike a háztetőről a fejünkre fog pottyanni.

A mamája pedig ezalatt egyre flörtöl vagy öltözködik. Mindig öltözködik,
ha nem flörtölhet, pedig már az egész Miklósháza látta mind a tizenhét
rossz ruháját, amelyeket maga ábdált össze. És ha meggondolom, hogy
vannak naivak, akik ezeket a szerencsétlen holmikat párisi ruháknak
nézik.

Azt kérdem tőled: minek megy az olyan asszony fürdőhelyre, akinek még
tisztességes ruhára se telik?!

És azt kérdem magamtól: fukarabb-e ez az asszony, mint pazar, vagy
pazarabb, mint fukar?! Mert nem értem, hogy ennyi pénzt elszórni
mindenféle rongyra, hogyan lehet szive egy olyan asszonynak, aki annyira
fukar, hogy egyetlenegy izléses toalettért is sajnálja a pénzt?!

Nagyon szegény lehet az istenadta!…

Pá, kedves öregem, vár feleséged,

Piroska.


III.

_Szezón végén._

Miklósháza, augusztus 15. Kedves öregem! Látod, hogy mindig nekem van
igazam? Nem megmondtam, hogy szerencsétlenebbül már nem választhattál
volna, mint amikor éppen Miklósháza jutott eszedbe?!

Nincs a világon még egy ilyen rettenetes hely… és nem fizethetsz nekem
annyi pénzt, amennyiért én még egyszer eljöjjek ide!

Igazán nem értem, hogy tudtam itt ennyi ideig kibirni. A főszezónban még
csak hagyján… amig az emberek jönnek-mennek, az ember a pokolban is
elszórakozik valahogy. De amióta a nálam szerencsésebbek seregesen haza
menekülhettek, azóta olyan ez a hely, mint a temető.

Képzelheted, hogy mióta a pincérek is hanyatt-homlok menekülnek, micsoda
kiszolgálásban van részünk! És milyen szörnyü ételeket sóznak ránk!
Persze, lakjunk jól a „szép vidék“-kel, ezzel a szomoru tájékkal,
amelylyel már torkig vagyok, amelyet soha többé még az álmomban sem
akarok ujra látni!

És még ők néznek ki bennünket, a bérlőék! Mert ők már megelégeltek
bennünket, azokat az ostobákat, akik az egész szezónra előre kifizették
a lakásukat!

Nem is hiszed, mennyit szenvedtem az utolsó két héten. Talán megőrültem
volna Plaveczkyné nélkül.

Ez a kedves, szép, okos, mulatságos asszony eddig még csak megvigasztalt
valahogy. Örök jókedve, elméssége megenyhitette, türhetővé tette azt a
szomoru kénytelenséget, hogy a szezón végéig itt kell maradnunk.
Eltréfálkoztunk a sok kellemetlenségen; bánatomban is meg tudott
nevettetni.

Hiszen tudod, milyen kedves asszony! Talán még kedvesebbnek találtad,
mint szeretném… no, de az utolsó látogatásod idején elég jól viselted
magad, hát Isten neki, megbocsátok!…

Hanem abban nem volt igazad, hogy ilyen meg olyan… hogy sokat
kacérkodnék, vagy szeretne flörtölni… tudom is én már, miket mondtál
róla!

Jó, derék aszony ez; csak eszes és mindig jókedvü.

Veled is csak bolondozott. Kár, hogy ugrottál. És bizony nagy hibát
követtél el, amikor egy kicsit féltékenynyé tettél rá. Ezzel
megrontottad az egész főszezónomat, amely különben elég mulatságos lett
volna.

Hogy mennyire tévedtél Plaveczkyné megitélésében, annak fényes
bizonyitéka az utolsó pár hét. Ha olyan volna, amilyennek te hitted,
bizony nem érte volna be pusztán az én társaságommal, több mint két
héten át. Mert itt mostanában az udvarlónak szinét se láthatta.

Arról nem is szólok, hogy bár egy percre összekoccantunk és néhányszor
talán meg is bosszantottam, mindvégig kedves maradt hozzám. Hogy
pletykált volna rólam, abból egy szót se hiszek.

Az ellensége se tagadhatja le róla, hogy nagyon kellemes, okos, müvelt,
ötletes és mindenekfelett mulatságos asszony. Azt se, hogy derék, jó
anya, aki kitünően neveli a gyermekét. És egész Miklósháza elismerte
róla, hogy amilyen kevés áldozattal, olyan ügyesen, igazán rendkivüli
izléssel tud öltözködni, csodálatosan finom izléssel.

De hiszen nem ujság neked, hogy nagyon megszerettem és ő is engem. A
fiuk is csak addig könyörögtek, hogy: „maradjunk még!“, ameddig a kis
játszótársuk, Misike is itt volt.

Hanem, fájdalom, tegnap már Plaveczkyné is elutazott.

Mondhatom, mind a ketten elérzékenyedtünk, a mikor elbucsuztunk.

– Kedves Bartáné, – szólt – remélem, otthon is látjuk egymást?!…

Megigértem neki és amikor a vonat elvitte őket, – hiszed vagy nem hiszed
– sirva fakadtam.

Mióta ő is itt hagyott, Miklósháza valósággal türhetetlenné vált. Szó
sincs róla, hogy még egy hétig vagy éppen tiz napig is el birnám viselni
a sok unalmat és bosszuságot, azért kérlek, jöjj értünk minél hamarább
és szabadits ki bennünket ebből a rettenetes fészekből!

Szervusz, kedves öregem, csókol és vár feleséged,

Piroska.




EGY SZÉP NAP.


I.

Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is
káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:

„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt
hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“

Átnyujtotta a feleségének:

– Olvasd el.

De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor
Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a
boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt
elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet,
elolvasta s ujra leragasztotta.

Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy
elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek.
Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek
tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben,
csak szégyenkezve suttogta:

– Már olvastam.

Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták
kiolvasni, hogy mit gondol a másik.

Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit
Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.

– Ez nem lehet más, csak az igazgatói kinevezés.

– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném
jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez
a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is
én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter
rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle
kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami
intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján,
az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az
intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a
miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár
udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot
tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a
miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott
örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu
meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a
kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem
tudnám, hogy nem történnek csodák.

– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az
állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés
a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen
te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az
állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… a
miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc
év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés
elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a
legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna…
Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az
egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben
is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják
mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát,
ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az
állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak
kinevezni… Mért volna csoda?!

– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja
kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az,
hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se
tettem érte…

– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van
más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad
lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit
ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám:
„Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici
csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“
Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is
nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek
erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott
belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor,
mert más már nincs soron“. És tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt…
biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat…
milyen különös találkozás!

Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már
elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami
intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan
érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál,
meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen
furcsa!… Mégis történnek csodák?!


II.

Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi
Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes
asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben
sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a
csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont
költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a
régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb
külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre,
állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy
II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki,
hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is
sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész
jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az
intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más
kedvtelése, csak az asztronómia.

Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős
volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy
egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az
igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se
váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már
maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s
bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a
csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte,
– mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek
ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést,
minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló
intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre:
csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren
tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg
emlékének.

Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert
fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a
tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget,
hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.

Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis
csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót
nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.

De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy
csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy
csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!

Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány milliót kért érte; azt
az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit
szépapja a tudományra költött.

De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell
elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.

Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy
megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy
szólt:

– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?!
Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom
melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.

De a földmivelésügyi miniszter aggodalmaskodott:

– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De
ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a
főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy
miniszter megbosszantja.

A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog
repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt
egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor
inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb
lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.

Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a
világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár
voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.

Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az
ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy
közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló
intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az
államnak.

De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló,
valamit kell csinálni vele. De mit?

A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején
Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó
igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember
van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán
csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a
csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.

Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az,
akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami
csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit
vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a
csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic
gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki
magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat
rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy
botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és
tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb
hivatalba.

Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani
kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:

– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly
tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk
csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd
jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán a közoktatási
miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase
ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.

Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és
tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi,
csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb
tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen,
a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis
jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak
akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.

A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első
jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt,
hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze,
szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot
érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a
mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó
léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a
szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már
elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.

De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici
csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet
mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek
sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra
elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással
folytathassák a munkájukat.

A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a
tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó
igazgatóváltozás idején ujra szóba került, hogy nem kellene-e a
rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy
mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék
meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég
hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak
meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak
azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik
alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és
lányasszony van elég Tengelicen is.

Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt
kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy
ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet
négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…


III.

Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit
beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga
Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül
hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.

– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is
vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és
lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki
ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne,
annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én
megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!

Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, mert fiatalabb korában –
egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de
valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól,
hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy
negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az
érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a
jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől:
élhetetlen embernek tartották és joggal.

De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan
valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s
aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se,
amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig
van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az
intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!

Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan
rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban,
hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!

Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még
egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat
valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak
huszonkettedikére rendelte magához.

– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy
huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed
napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…

– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics – csak ne kellene
még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se
leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!

Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a
napon csak boldogitó ábrándoknak élt.

Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész
nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba,
hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen
letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a
gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.

Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek
előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az
emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:

– Tudjátok, ez aznap történt, amikor a papa igazgató volt!…

Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és
zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.

Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt
az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami
csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és
kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az
ájuldozó Gregoricshoz:

– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások
váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy
milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató,
Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt
a munkát, tiz napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén
kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.


IV.

Néhány esztendővel később, az utolsóelőtti órák egyikében, amelyeket a
gyomorfekély Gregoricsnak még megengedett, Gregoricsné aggodalmasan
kérdezgette férjét, odahajolva az ágyban fekvő beteghez:

– Igazán, szünnek a fájdalmaid?

– Jóformán semmi fájdalmat se érzek – felelt Gregorics. – Régen, nagyon
régen nem volt ilyen jó napom. Olyan jól, olyan erősnek, olyan boldognak
érzem magamat, mint azon a szép napon…

És mosolyogva folytatta:

– Tudod, azon a napon, amikor igazgató voltam!…




HALDOKLÓK.


I.

A főhadnagynak a huga nyitott ajtót.

– A papa rosszul van – szólt a leány.

– Megint elszédült?

– Több ez, mint szédülés. Egészen ugy volt, mint a multkor. Egy darabig,
akárhogy erőlködött, nem tudott szólni s olyan görcsösen tartotta a
kezében az ujságot, hogy nem birtuk tőle elvenni. Aztán mindenáron
beszélni akart, de csak érthetetlen szavakat dadogott. Most már jobban
van, beszélni is tud, de – rémitő volt.

– Mit mondott az orvos?

– Hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de senki sem tudhatja, nem
ismétlődik-e meg a roham két vagy három nap mulva. Hogy nem lehet rá
eléggé vigyázni és óvni kell minden legcsekélyebb izgalomtól.

– Mért nem sikkasztjátok el előle az ujságot?

– Lehet is azt! Hiszen az ő kezébe kerül legelőször! Éjjel nagyon
keveset alszik és alig tudja megvárni a reggelt. Ma is, négy órakor már
felkelt, átment az ebédlőbe, ahol órákig elsétálgat. Hallottuk, hogy
negyedhét, félhét tájban többször kint járt az előszobában és
ki-kinyitogatta a külső ajtót; nyilván az ujságot kereste a kilincsen.
Annyi bizonyos, hogy a leány, mikor hétkor benyitott hozzá, már az ő
kezében találta. A leány nem is vette észre mindjárt, hogy aléltan
fekszik a kanapén. Csak amikor a reggelit vitte oda neki, rohant ki
hozzánk rémülten. Különben a legnagyobb figyelemmel néztem át az
ujságot, de nem találtam benne semmit.

– Mégis abban lehetett valami, ami felizgatta. Mit csinál most? Alszik?

– Az előbb még aludt. De meghagyta, hogy mihelyt megjössz, azonnal
küldjelek be hozzá.

– Talán jobb lesz, ha megvárom, mig fölébred.

– Nem, csak menj be mindjárt. Nagyon idegessé tette, hogy sokáig kellett
rád várnia.

A beteg meghallotta, hogy odakint beszélgetnek és kiabálni kezdett
belülről.

A tiszt bement, s olyan megváltozottnak találta az apját, hogy egyszerre
valami rég nem érzett, mély megindulás vett rajta erőt. Egy idő óta
ritkán látta az öreg urat; észre kellett vennie a facies hippocraticát.

Gyöngéd hangon kezdett kérdezősködni:

– Mi történt?… Mit éreztél, amikor rosszul lettél?… Jobban vagy-e már?…

És rajta volt, hogy hamarosan megvigasztalja:

– De hiszen már semmi bajod!… Eh, semmi se történt!… Katonadolog!…

Leült az ágy mellé, vidámságot tettetett, egy pár perc alatt a
tökéletesen megnyugtató tünetek egész seregét fedezte fel; ekközben
jobban betakarta, ápolgatta, dajkálgatta az öreg gyermeket, s minden
szavából kiérzett a meghatottság.

Az öreg leste s titkolt örömmel fogadta ezt a hatást. Panaszkodott,
nyögött, mindenáron sajnáltatni akarta magát. Fájdalmakat szinlelt s a
teljesen megtörtet adta, hogy a fia még betegebbnek gondolja, mint
amilyennek ő maga tartotta magát – pedig már nem lehetett volna
betegebb.

– Hát még szeretsz egy kicsit? – kérdezte látható elégtétellel.

És mindjárt igy folytatta, tréfás hangon, bár komolyan gondolta:

– Szeretsz még annyira, hogy megvernél valakit a kedvemért?

– Akár meg is ölöm, hogyha ugy kivánod! – tréfálkozott a tiszt.

– Azt nem! – szólt komolyan az öreg. – Hanem pofozd fel! Verd meg jól!
Verd agyba-főbe! Ugy, hogy egy darabig ne tudjon megmozdulni! Ugy, hogy
jól megkéküljön!

– Kit akarsz igy megkékiteni? – kérdezte meglepetten a fia.

– Miklosics Nándort – suttogta az öreg.

– Az öreg Miklosicsot?

– Nem is olyan öreg. Hiszen együtt jártunk iskolába!

– És miért?

– Azt ne kérdezd. Tedd meg szó nélkül. Menj oda és pofozd fel
jobbról-balról. Aztán mondd meg neki: „Ezt az apám küldi!“

– De, apám, csak nem gondolod komolyan?…

– Szóval nem teszed meg. Ha a babádat valaki a kávéházban szemügyre
veszi, ebbe az emberbe belekötsz, leütöd, összeszabdalod; de ha az
apádat gyalázzák, azt csak intézze el az apád maga! A megbénult,
haldokló öreg ember, ha elégtételt akar, hát csak szerezze meg magának!…
ugy, ahogy tudja!… olyat, amilyet tud!…

– Nagyon jól tudod, hogy nincs igazad. Még csak az kellene, hogy téged
gyalázzanak!… Persze, hogy nem türném el! De hát ki gyalázott és hogyan?
Mit csinált ez az öreg Miklosics, hogy ennyire elfogott az indulat?!…
Mondd el és én azonnal elintézem a dolgot, biztositlak, hogy a
legteljesebb megelégedésedre!

– Ezt a dolgot csak egyféleképen lehet elintézni. Ha nem kérdezősködöl,
hanem odamész és szó nélkül felrugod!

– De kérlek, hogyan képzelhetsz ilyet?… Ez a Miklosics egy haldokló
aggastyán!… Öreg, beteg és nyomorék!… Ép ember korában is csak akkora
volt, mint egy hernyó és már rég óta béna… tolószéken vontatják
jobbra-balra… félig vak, vagy talán már egészen meg is vakult…

– Hogy is ne! Csak szimulálja a látóideg sorvadást, mert sajnáltatni
akarja magát. Közönséges szivárványhártyagyuladása van.

– Elég az hozzá, ez a Miklosics már nem ember, hanem csak egy emberi
roncs!… Hiszen ha én ehhez csak egy ujjal is hozzányulnék, akkor engem
joggal kikergetnének a világból!… Nem értem, hogyan juthatott eszedbe
ilyen szörnyüség!… és egy percig is hogyan gondolhatsz rá komolyan?… A
felindulás, ugy látszik, megfosztott a józan itélőképességedtől… Igen,
ha volna egy felnőtt fia, akkor megtehetném, hogy a kivánságodra minden
további kérdezősködés nélkül inzultálnám a fiát… bár akkor is helyesebb
volna számadásra vonni a fiut és elégtételt követelni tőle… mert hátha
nem is tudna a dologról, amint én nem tudok?!… De nincs fia, a leányát
pedig nem hivhatom ki párbajra!…

– Tehát, mert nincsen fia, vágjam zsebre, hogy tolvajlással vádol?

– Hol vádol tolvajlással?… Mi történt és mikor?… Mondd el már!…

Az öreg ember a párnája alól egy összehajtogatott ujságot vett elő,
kibontotta és átnyujtotta a fiának, rábökve az ujjával az utolsó oldalon
a kishirdetések egy helyére.

A tiszt álmélkodva olvasta:

„PRUTYI! Ne felejtkezzél meg róla, hogy szökőévben vagyunk és hogy
sajnos, minden február huszonkilencedikén meg kell fürödnöd! Simi
tiszteltet a tengeren tulról és a közös kasszából egy kis aprópénzt kér.
A Francia Bank miatt ne aggódjál: ott már elfelejtették a dolgot!“

Hogy az öreg ember nagy – talán halálos – felindulásának magyarázatául
ezzel a kishirdetéssel áll elő, olyan meglepőnek és groteszknek tünt fel
a főhadnagy előtt, hogy meghatottságában és nyugtalanságában is majdnem
elmosolyodott.

– Mi ez? – kérdezte. – Nem értem.

– Prutyi, – szólt az öreg – ez én volnék. Az iskolában csufoltak igy. Az
első sorok azt akarják mondani, hogy tisztátalan vagyok. Egy életen át
üldözött ezzel. Egyszer, az iskolában, valamiért összeszamaraztam és
mert hamarjában nem tudott mit visszavágni, boszuból azt találta ki,
hogy nem szoktam megmosni a nyakam. A gyerekek előtt ilyesminek mindig
nagy hatása van. Ő vagyonos szülők gyermeke volt, bársony nadrágban
járatták, arany óraláncot viselt, én csak szegényesen öltözködhettem –
és ennyi elég volt rá, hogy ezt a ráfogást sohase tudjam lemosni
magamról. Később is mindig ezen az ostoba hazugságon nyargalt: a hátam
mögött mindenfelé ezt beszélte rólam és szemtől-szembe is tett erre
homályos célzásokat. Ezeket aztán, amikor az egyetemi éveinkben
egypárszor kérdőre vontam, letagadta, kimagyarázta, vagy igazságtalan,
gyerekes tréfának mondta; néha a nyakamba borult, igaz barátomnak
hazudta magát és sirva kért bocsánatot.

– Különös, hogy az utolsó néhány évet nem számitva, minden időben sokat
érintkeztetek…

– Egy kissé talán azért is, hogy visszaadhassuk egymásnak a kölcsönt,
mert elképzelheted, hogy a gyilkos tréfálózásban nem maradtam adósa. De
ő kezdte, a pimasz!… Persze, leginkább mégis az átkozott véletlennek
tulajdonithatom, hogy mindig egy körben kellett mozognunk. És ez a
gazember, ez a disznó, mondhatom, megrontotta az egész életemet! Ha
valamikor ezt vagy azt nem értem el, egyesegyedül neki tulajdonithatom;
ha abból, amire vágyódtam, sok nem teljesedhetett, ő tette!… ő
akadályozta meg a sikeremet itt is, ott is, a gyanusitgatásaival, a
ráfogásaival, a rágalmaival… azzal, hogy ahol csak tehette, ócsárolt,
gunyolt, kisebbitett. Mindig cipeltem magamon valami gyanut, soha se
tudva, hogy mit, mint az a szegény gyerek, akinek a hátára a másik
gyerek orozva cédulát tüzött fel, amelyet mindenki láthat, csak éppen ő
maga nem látja, hogy a hátán ezt a felirást hordja: „Szamár“. Mindazt a
gyanut, amelyet valaha el kellett viselnem, ő akasztotta rám; a
gyanusitgatásnak és a gyalázkodásnak néha egész sleppjét vonszoltam
magam után és ha bizalmatlansággal, idegenkedéssel vagy kicsinyléssel
találkoztam, ezt mind annak köszönhettem, hogy nem átallotta a
legszemtelenebb s a leghazugabb ráfogásokat hiresztelni rólam.

– A harag alighanem igazságtalanná tesz s bizonyosan túlzod a dolgot.
Hiszen mi ezt nem is sejtettük!… pedig ha folytonosan ócsárolt és
rágalmazott volna, ahogy mondod, ahogy képzelted, egy és más okvetlenül
eljutott volna a mi fülünkbe is!…

– A családomat csak nem traktálhattam a boszuságaimmal és a
keserüségeimmel! Aztán meg a gazember mindig óvatos volt a
rágalmazásban, kivált, amióta felnőttél, de előbb is. Hiszen én magam se
tudtam fülöncsipni a rágalmat!… nem kerülhettem szembe vele soha.
Egyetlen egyszer… de a gazember akkor is kisiklott a kezeim közül…
mindent letagadott… esküdözött, hogy ártatlan benne, hogy ő a legjobb
emberem!… És ez a hallatlan galádság, hogy most arcátlanul vágja a
szemembe, amiről akkor tudni se akart, amiről maga is azt mondta, hogy
ilyet csak a legförtelmesebb gazemberek terjeszthetnek rólam!…

– De hát mi az!

– A Francia Banknak volt egy vezető embere, valami Lind Simon, akivel az
igazgatóság összekülönbözött, mert azt hitték, hogy ostoba fráter, aki
szerencsétlenül dolgozik. Kitették a szürét, és ebben a zsiványban volt
annyi szemtelenség, hogy bepörölte a bankot. Már régebben én voltam az
ügyvédje… engem is becsapott, mint mindenkit… s amikor én javában
bizonyitgattam az ő igazát, egy szép napon megszökött, valószinüleg
Amerikába… mert ma is bottal ütik a nyomát. Rövidesen kiderült, hogy
valami hihetetlen ravaszsággal rettenetesen meglopta a bankot, s a pört
csak azért inditotta meg, hogy itthon mindenkit lóvá tehessen addig,
amig a külföldön végrehajthatja a körmönfont csalást. Miklosics ekkor
azt a gyanusitást bocsátotta szárnyra, hogy a zsiványt én szöktettem meg
és hogy osztozkodtunk a prédán. A banknál jól tudták, hogy ez
képtelenség, mert a furfangos zsivány, egy régi, eltitkolt
intézkedésének a segitségével, csak a szökése után, egy párisi nagy
pénzintézetnél tehette rá a kezét a bank vagyonára (a csalás olyan volt,
hogy csak egy volt igazgató követhette el), senki se gyanusithatott meg,
aki ismerte az ügyet… de a könnyenhivőkkel elhitethette, hogy gyanus
vagyok… semmi se olyan kapós, mint a rágalom. Mikor megneszeltem a
dolgot, utána jártam a lappangó gyanunak és sejtve, hogy honnan fuj a
szél, rátörtem a régi ellenségre. Mindent letagadott; esküdözött, hogy
egy szót se hallott az egész dologról; komédiázott, mintha felháborodnék
azon, hogy ilyesmit hiresztelnek rólam… rólam, akiről ő is és mindenki
tudja, hogy puritán ember vagyok! És most, több mint husz év multán, van
pofája az arcomba vágni ezt a cudar vádat!

– Azóta bizonyosan történt köztetek valami…

– Azóta ujra, meg ujra szemtelenkedett velem s hogy miket hiresztelt
rólam, mi mindent követett el ellenem, azt el tudom képzelni.
Egyik-másik turpisságát megtudtam, de talán a tizedrészét se annak, amit
ellenem vétett; és hogy mennyi kárt okozott nekem, az már soha se fog
kiderülni. Természetesen, én se kiméltem őt, ha róla volt szó… csak nem
nyilatkozom gyöngéden az ilyen halálos ellenségről?… mindig gyülöltük
egymást, de minél inkább mult az idő, annál inkább elmérgesedett köztünk
az a furcsa viszony, amelyet ő sokáig barátságnak akart feltüntetni.

– Azt hiszem, nagy hibát követtél el ebben a dologban. Ha még
jogászkorodban alaposan, komolyan kiverekszed magadat vele, sok
boszuságtól kimélted volna meg magad. Egy életen át sinyled, hogy
egyszer nem voltál eléggé határozott. Hiába, vannak idegenkedések,
amelyeket nem szabad megőrizni, mert mérget halmoznak fel a
szervezetben!… és vannak versengések, amelyeket hamarosan el kell
dönteni! Erre a célra pedig a legjobb eszköz a kard. Ha akkor egyszer s
mindenkorra leszámoltál volna vele…

– Erre magam is sokszor gondoltam később.

– Vagy aztán, ha már ezt elmulasztottad, ne törődtél volna vele. Hagytad
volna, beszéljen és csináljon, amit akar. Végre is elunta volna, hogy
folytonosan ellened áskálódjék.

– Ehhez nem volt elég önuralmam.

– Pedig a legrosszabb, amit tehettél, az volt, hogy mindig számon
tartottad, mit csinál. Persze, visszalövöldöztél te is, amikor alkalmad
nyilt rá?

– Azt nem tagadom, hogy én is sok borsot törtem az orra alá.

– Gyónd meg, régóta nyájaskodtok már az ujságban?

Kisült, hogy már vagy négy éve enyelegnek a kishirdetések közt.

– Már most mit csináljunk ezzel a hullával?! – tanakodott fenhangon a
főhadnagy. – Semmit se csinálhatunk neki. Különben kár ugy a szivedre
venned a dolgot. Mit árt neked az, akármilyen aljas gyanusitást dugdos
is bele a kishirdetéseibe?! Vád az, amelyet titkos jelekbe,
hieroglifákba foglalnak?! Hiszen mintha kinai nyelven levelezne veled!
Ki tudja, hogy rólad van szó és hogy mit akar az orrod alá dörgölni?!
Idegenek számára az egész megérthetetlen… olyan ez, mintha egy gyerek a
sötétben kiölti rád a nyelvét.

Vagy egy félórai vitatkozás után ugy látszott, hogy valamennyire mégis
csak sikerült az öreget megnyugtatnia. Megigértette az apjával, hogy
ezentul soha, egy szóval se fog felelni a konok ellenségnek, s azt is,
hogy ezután kezébe se veszi az ujságot. Aztán elment dolgára.

Az öreg, mikor magára maradt, egy darabig eltünődött s aztán igy
sóhajtott fel:

– Csak még addig ne haljak meg, mig még egyszer, egyetlenegyszer
megfelelek neki!…

A felesége meg a leánya előtt eltitkolta a tervét. Félt, hogy lebeszélik
vagy kijátszszák.

Várt. Majd csak akkor fog cselekedni, amikor amazok elalusznak.

Egész este szótlan volt; el-elgondolkozott s néha egy-egy mosolyt
fojtott el.

Az izgalom már hajnalban felköltötte. Felkászolódott, nagy csöndben
átvonult az ebédlőbe s ott várta meg a reggelit, sétálgatva.

Mikor a szobalány bevitte hozzá a reggelit, egy cédulát meg két forintot
nyomott a lány kezébe.

– Ezt a kishirdetést – szólt – nyolc órakor el fogod vinni a
kiadóhivatalba. A másik forint a tiéd, de senkinek se mondod meg, hogy
hol jártál, érted?

Aztán ujra lefeküdt és végre valahára megnyugodva, mindjárt elaludt.


II.

Másnap, reggeli nyolc óra tájban, Miklosics, tolószékéből türelmetlenül
kiabált át feleségének a másik szobába:

– Még most se öltöztél fel?

Miklosicsné, aki már látta az ujságot, éppen azon töprengett, hogy
miképen sikkaszthatná el a nagy kellemetlenséget.

– Mindjárt!…

– Meddig várjak még? – zsémbelt az aggastyán.

Az ujságban valami nagy szerencsétlenségről volt szó; Miklosicsné azt
remélte, hogy ezzel eltéritheti férjének a figyelmét a veszedelmes
sorokról.

– Nem, nem, a kishirdetéseket olvasd!… sürgette Miklosics.

Miklosicsné olvasni kezdte a „Molett szőke asszonyká“-t, meg a másik
„fiatal hölgy“-et, aki előkelő, vagyonos ur ismeretségét keresi…

– Keresd meg mindjárt Trifunáczot!…

– Ma nincs Trifunácz. Sehol se találok Trifunáczot.

– Azt akarod, – sirt Miklosics – hogy a vak szememmel keresgéljem meg?
Mi lehet benne, hogy nem mered felolvasni?

Túl kellett esni rajta. S az asszony halkan olvasta:

„TRIFUNÁCZ! Nellit és Margitot délután laktanyában várja szőke kadét és
barna főhadnagy. Gratulálok az esküvődhöz; én is ott leszek.“

– A gyalázatos! – suttogta aztán.

Jól értette. Miklosics külfödön esküdött meg a feleségével és az öreg
Laszlovszky Péter egy időben azt hiresztelte, hogy vadházasságban élnek.
Nellinek őt hivták, Margitnak meg a leányukat.

– A gazember, a disznó, a becstelen rágalmazó, az alávaló bestia! –
orditozott Miklosics – most már nem elég neki, hogy téged gyanusitgat,
most már az ártatlan kis lányunk becsületét se kiméli!… Óh, hogy nincs
fiam, aki keresztülgázoljon rajta és kitapossa a belét!…

Aztán ujra kezdte:

– Egy életen át üldözött!… Már az iskolában is üldözött!… És megrontotta
az egész életemet!… Ami bajom volt, mind ő okozta!… A disznó!… Az
alávaló gazember!…

Addig orditozott, mig elfogta a roham és fuldokolni kezdett.

Két napig volt magánkivül. De megint felgyógyult és a háboru ujra
kezdődött.

Hol az egyik, hol a másik helyezte el a kishirdetések közé a méreggel
átitatott „kedélyeskedés“-t. Amelyik túladott a maga nadragulyáján,
vigadott a jó tréfán és azon az éjjelen édesdeden aludt, mint aki
sikerült, jó munkát végzett.

Aztán lesték a feleletet és mindegyik, mindig belebetegedett a
feleletbe.

Már csak hálni járt beléjök a lélek; már csak ennek éltek. De ezt
kiélvezték és ugyancsak átszenvedték.

Megint gonosz gyermekek voltak.

Valami hasznosra már nem voltak alkalmasak, de ártani még tudtak.

Az ember néha hajlandó elhinni, hogy minden nagy baja magától a
természettől van. A halál, a betegség, a testi szenvedés, mind
természetes; az éhséget, a fázást, a sokféle fajta nélkülözést, mind,
mind a természet küldi ránk.

Elfelejtjük, hogy a természet türelmes, elnéző, kegyes és a segitségre
mindig kész barátunk.

Elfelejtjük, hogy az ember legnagyobb ellensége; az emberi ostobaság és
az emberi gonoszság. Az emberi állat.

Ugy haltak meg, mint a leghiresebb szerelmesek: Jaufre Rudel és
Melisande, egymástól távol, de azonegy órában.

Amint hogy az utolsó tiz évben ugy is éltek: egymást soha se látva, de
mindig egymásra gondolva.




GYŐZELMES HARC.


I.

Buenos-Ayresben sok a milliomos. Argentinában a föld még zsiros, az
állatok szaporák és erősek, a bányák kiaknázatlanok. Az angol tőke csak
ugy özönlik oda, hogy minden vállalkozást elkaparintson a spanyolok,
franciák és olaszok elől. S a vállalkozás mind jól fizet: a kiaknázatlan
ezüstbányákhoz nem lehet annyi vasutat épiteni, hogy a személy- és
áruforgalom be ne váltsa a hozzáfüzött reménységeket.

A buenos-ayresi milliomosok tehát olyan szép számmal vannak, hogy külön
klubot alapithattak. A milliomos is társas lény; a milliomosok is
rászorulnak, hogy egymáson vagy mások rovására mulassanak, még inkább,
hogy egymást lefőzhessék.

Hogy azután a milliomosok klubjába még a milliomosoknál is nagyobb
számban jutottak be olyanok, akik még messze voltak a milliótól, de
erősen eltökélték, hogy milliomosok lesznek – ezen csak az
csodálkozhatik, aki nem ismeri a klubok természetrajzát.

A milliomosok különben jól összefértek tehetséges tanitványaikkal.
Megelégedtek azzal, hogy egymással is gyakran találkozhatnak; örültek
rajta, hogy a milliomos-növendékekben áhitatos közönségük van; és végre
is, összejövetelük helyéről csak a közönséges embert akarták kizárni, a
milliomok született merénylőjét, azt a szunyog-rajt, amelyet oly nehéz
elriasztani s amely folyton azt zugja, zizegi az ember füle körül, hogy
ő: „Szegény! szegény!“

A milliomosokat kielégitette a klubjuk, de nem elégitette ki a
milliomos-növendékeket.

Ezek igy zugolódtak:

– Miért szorongjunk egy szük bérpalotában, mikor olyan sokan vagyunk,
akik elszántan milliomosok akarunk lenni?! Miért ne épittetnénk
magunknak hozzánk illő palotát, egy olyan gyönyörü épületet, amilyen még
sehol se volt, mikor sok tagtársunknak annyi a pénze, mint a polyva?! Ha
klub, legyen kényelmes; ha egyesülés, dolgozzunk a közjón egyesült
erővel, ki-ki a maga erejéhez képest!

Némelyek még azt is gondolták magukban (de ezt már nem mondták el):

– Egy sokmilliós épitkezés mindig szép üzlet. És ha ügyesen buzgólkodunk
e körül az üzlet körül, szerezhetünk mellette, ha nem is közvetlen
hasznot, legalább – hasznos barátokat, hálás hiveket, készpénzt érő
összeköttetéseket.

S minthogy ők voltak többségben, megszavazták az épitkezést.
Kimondották, hogy a klub palotája páratlanul nagyszerü legyen, és
kiküldöttek egy végrehajtó bizottságot, melynek az volt a hivatása, hogy
minden szükségesről intézkedjék.

A végrehajtó bizottság három tagból állt: egy vasuti vállalkozóból,
akinek a hidjai nem a kikötött anyagból épültek, egy előkelő bankárból,
aki nem szerette, ha a multját feszegették (mert azt beszélték róla,
hogy első ifjuságában kötéltáncos volt), meg egy szélütött öreg urból,
aki élelmet szállitott a buenos-ayresi kórházaknak, talán nem kell
mondani, hogy pénzért.

Mikor felmerült a kérdés, hogy kire bizzák az épitkezést, a három urnak
ugyanegy gondolata támadt:

– Kérjünk tanácsot Ramiro mestertől, a „Buenos-Ayres“ szerkesztőjétől.
Ramiro mester okos ember, mert aki ugy kezdi, hogy husz éves korában egy
panoráma megtekintésére hivja fel harsány szóval a piac közönségét és
ugy folytatja, hogy ötven éves korában egy virágzó vállalat élén állva
irányitja a közvéleményt, az már kiállotta az eszesség próbáját. Aztán
meg az az ember, akinek négyszázezer olvasója, tehát négyszázezer hive
van, sohase tévedhet akkorát, mint akinek senki se áll a háta mögött.

Ramiro mester, a „Buenos-Ayres“ szerkesztője és kiadó-tulajdonosa,
kitérő feleletet adott tisztelt barátainak:

– Igazán senkit se tudok ajánlani. Mert ismerek ugyan egy kitünő
épitőmüvészt… és ez az egyetlen, akiben én magam megbiznám… de ez,
szerencsétlenségemre, a fiam. Már pedig a fiamat csak nem ajánlhatom! A
fiam ugyan elsőrangu erő; huszonhárom éves, duzzad a tehetségtől; és ha
a tudománya annyit ér, amennyibe nekem épitőmérnöki diplomájának a
megszerzése került, akkor ilyen épitőt még nem látott a világ. De én
mindig puritán ember voltam; sohase vagyok kapható semmiféle
nepotizmusra; és inkább azonnal némuljak meg, minthogy csak egy szóval
is ajánljam a fiam. Akármennyire megtisztel tehát a bizalmuk, erre a
kérdésre én… és éppen csak én nem tudok felelni.

A végrehajtó bizottság tagjai élénken tiltakoztak a „nepotizmus“ szó
hallatára. Meggyőződésük egész erejével szálltak sikra a szerkesztő ur
felfogása ellen; férfias nyiltsággal jelentették ki, hogy ebben az egy
dologban, legnagyobb sajnálatukra, szembe kell helyezkedniök tisztelt
barátjukkal, és bátran kitartottak amellett, hogy bármilyen harcot
inditson ellenük a buenos-ayresi közvélemény irányitója, ők bizony az
ifju Ramiróra fogják bizni az épitkezést.

Azon a napon, mikor az ifju Ramiro aláirta a szerződést, a buenos-ayresi
kórházak élelmezésének nagyvállalkozója lakására rendelte az
üzletvezetőjét és igy szólt hozzá:

– Szomorodott szivvel hallom, hogy kórházainkban az egészségi állapotok
nem mintaszerüek. A betegek gyógyulását a tulságosan bő táplálkozás
észrevehetően késlelteti s kivált a sok husétel nagyon hajlamossá teszi
őket a köszvényre és más betegségekre. Semmi se egészségtelenebb, mint a
táplálkozásnak a feleslege, s tapasztalásból mondhatom, hogy a gutaütést
a legtöbb esetben a tulságos táplálkozás idézi elő. Én nem veszem a
lelkemre, hogy ezek a szegény emberek is az én szomoru sorsomra
jussanak; azért mától fogva sokkal kevesebb hust kell kapniok. Remélem,
nem kell többet beszélnem; a nyelvem olyan nehezen forog, hogy ennyit is
alig birtam kinyögni!…


II.

Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan
millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett,
mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem
számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg
lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.

A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase
látott ilyen nagyszerü alkotást. Amit az ókor, középkor és ujkor
épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest,
amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.

Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta
a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne
semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát
mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb
emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült
egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.

Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az
ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a
milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez.
Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid
ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak
az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü
palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.

Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro
arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki
se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas
„Buenos-Ayres“-szel.

Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő
is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu
sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges
mellékhelyiség hiányzik.

Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a
máskülönben oly csodás alkotásból. És annak idején senki se merte
figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!

Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina
közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a
milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!

Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan
ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett
morzsolnia.

Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben
felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében
foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.

Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem
azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.

Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a
monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.

A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés
voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a
haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.

Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut
felbérelték mellőzött műépitők.

Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a
kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.

Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik
véleményt.


III.

Hanem akkor történt valami, ami egy kissé megingathatta Argentina
közvéleményét.

Elérkezett az a nap, amikor a klubnak meg kellett tartania az évi
közgyülését. Lakomáikat és vidám összejöveteleiket a milliomosok már jó
ideje másutt rendezték; nem mintha tüntetni akartak volna a hatalmas
ujság ellen… ó nem!… hanem azon a cimen, hogy holmi apró mulatságokkal
kár volna profanizálni a monumentális épületet. De a közgyülést már még
se lehetett másutt megtartani, mert sokan azt kérdezhették volna, hogy:
mire jó hát ez a monumentális épület, ha még csak a közgyülést sem lehet
megtartani benne?!…

A milliomosok tehát összegyülekeztek – a milliomosok is, de még nagyobb
számban a milliomos-növendékek – és amint javában helyeselték az
igazgatóság előterjesztését, a monumentális épület egyszerre csak
összeomlott, mint egy kártyavár s maga alá temetett vagy huszonöt
milliomost és kétszerannyi jeles férfit, akiket a milliótól csak ez a
váratlan szerencsétlenség üthetett el.

Az ifju Ramiro ugyanis, aki annak idején többet foglalkozott a szép
lányokkal, mint a tanulmányaival, a korszakalkotó épitkezés alkalmával
nemcsak a kis fiu kivánalmairól talált megfelejtkezni, hanem egy elemi
szabályról is… és ki merte volna erre figyelmeztetni?! A „Buenos-Ayres“
fiát!

(Ime, a festőművészet nagy felsőbbsége az épitészettel szemben! A
legrosszabbul festett kép se üthet agyon senkit.)

A „Buenos-Ayres“ másnap számitva rá, hogy a menybeli hatalmak sokat
elbirnak, türelmesek és nem fognak rácáfolni, átháritotta a felelősséget
a gondviselésre, s aztán ékes szavakkal siratta el a szerencsétlenség
áldozatait. De meghatottságában se szalasztotta el a kedvező alkalmat,
hogy még egyszer rápirithasson a már letiport kis fiura. Nem vonja ki
magát – irta – az általános gyászból, de jóleső elégtételt talál benne,
hogy ez a szomoru esemény milyen fényesen igazolja a „Buenos-Ayres-t“
minden olvasója előtt. Végre az egész világ láthatja, hogy a felbérelt,
epileptikus kis fiunak mennyire nem volt igaza! Hát nem lett volna kár
elékteleniteni, ilyen rövid idei használatért, azt a monumentális
épületet, amely igy maga volt a tökéletesség?!… s amelyre a hálás
kortársak ugy fognak emlékezni, mint egy gyönyörü álomra?!




OVERWORKING.

Valaki egy hajóstisztet vezetett be a társaságunkba. Alig, hogy
megismerkedtünk vele, már el is felejtettük. Nagyon kevés vizet zavart
az asztalunknál; a bemutatkozás percétől fogva a figyelmes hallgató
szerepére szoritkozott. Nálunk pedig veszedelmes vitatkozások voltak
napirenden s mindig sokan versengtünk a szavalás jogáért. Aki sohase
hangoztatta, hogy most ő tette be a garast, azt észre se vettük.

A második vagy harmadik este azonban mégis csak meg kellett látnunk a
szótlan tengerészt. Egyikünknek-másikunknak föltünt, hogy ez a csöndes
ember mily szemmelláthatóan jól mulat a mi lármás társaságunkban. Nem
mondhattunk olyan rossz élcet vagy régi anekdótát, amelyet jóizüen meg
ne nevetett volna: akármit hallott, meglátszott az arcán, hogy neki
mindez uj és érdekes.

Később elkisért bennünket mindenüvé. Elvittük bálba, szinházba,
mulatóhelyekre: hát hadd mulassa ki magát! Minden érdekelte és nyilván
gyönyörködtette; néhány rövid szóval, de mindenért lelkesedett!

– Milyen gyönyörű nők, de milyen gyönyörű nők!… milyen nagyszerű
szindarab!… milyen ügyes, káprázatos látványosság!… – efféle szavakban
tört ki belőle az elragadtatás. Még a kávéházakban is csupa Eldorádót
látott. Alig tudott megválni tőlük: mindig ő ment utolsónak haza.

Közben megtudtuk, hogy meglehetősen nehéz szolgálata van, s hogy az
élete, amig szolgálatban van, nemcsak nagyon egyhangu, hanem egy kissé
sanyaru is. Ritkán van része ilyen háromhónapos szabadságban, amely most
közénk vezette; s ez a ritka szabadság bizony már a vége felé jár.

Akkor igazán nem csoda, ha ennyire tudja élvezni a pihenés örömét és „a
főváros minden varázsát“. (Ez a kifejezés tőle való.) De örült is minden
csekély szórakozásnak és minden közönséges látnivalónak, mint a gyerek.
Nem mint a fővárosi gyerek, hanem mint az olyan gyerek, aki az erdőben
vagy a pusztán nőtt kamaszszá. Ha egyenesen a Tűzföldről jött volna, nem
csodálhatta volna gyermekiesebb gyönyörködéssel ezt a várost, ahol –
mint magasztalással mondta – minden második ház kávéház.

Olyankor, ha éjjel hazafelé menet, kettesben maradt valamelyikünkkel,
nem is titkolta el, mily fájó szivvel hagyja itt ezt az aranjuezi
életet.

– Még csak egy hetem van!… még csak öt napom van!… – számlálgatta a
napokat szomoruan.

És hogy minél alaposabban kiélvezze a még rá várakozó – oly rövid! –
gyönyörüséget: nagyokat nézett és nagyokat hallgatott, közben pedig
nagyokat huzott mindenféle szeszből, akármi került az asztalra. Ugy
ivott, ahogy csak tengerész tud inni.

Vagy három nappal azelőtt, hogy lejárt a szabadsága és visszautazott az
állomására, az ujságok rémes hajószerencsétlenség hirét hozták, s a mi
vacsorázóasztalunknál is egész este csak erről a katasztrófáról volt
szó.

Természetesen nem hallgattuk el műkedvelő megjegyzéseinket és nem
győztünk eléggé álmélkodni azon, hogy noha alig van nap, amely valami
új, hasznos találmányt ne hozna és noha az ember egyre jobban urává
válik az elemeknek: a hajószerencsétlenségek száma nem kevesbedik és az
emberi elme még most se tudott kieszelni semmit, aminek a segitségével,
ha a szerencsétlenséget soha se is lehet kizárni, legalább annyira
lehetne csökkenteni a veszedelmet, hogy az efféle borzalmas katasztrófa
a nagyon ritka, a kivételes esetek közé tartozzék… Még vadabbakat is
mondtunk.

Eszünkbe se jutott, hogy megkérdezzük a köztünk ülő egyetlen szakértő
véleményét, annyira megszoktuk a szótlanságát.

S a mi hajósunk nem jelentkezett magától. Végighallgatta odavetéseinket,
mintha egyetértene velünk, vagy mintha éppen ez a tárgy érdekelné a
legkevésbbé, megvárta, mig a vita leviharzik, aztán eljött velünk nem
tudom melyik mulatóhelyre, s egész este hallgatott és ivott.

Csak reggel felé, amikor a kávéházban mindössze hárman-négyen maradtunk,
kivánkozott ki belőle, a mit a nagy társaságban elhallgatott, nyilván
azért, mert félt mindentől, ami a szónokláshoz hasonlitott.

Fölhasználta az első alkalmat, amikor a beszélgetés lankadni kezdett és
ezzel a kijelentéssel lepett meg bennünket:

– Az este, amikor a katasztrófáról volt szó, nem akartam vitatkozni,
mert attól tartottam, hogy talán untatnám a társaságot; de szeretnék
erről valamit mondani, ha ugyan érdekli az urakat.

Ez volt az első eset, hogy nem kellett kérdezgetnünk és magától
hozakodott elő valamivel. Azért csak érdeklődést láthatott az arcunkon,
sőt talán kiváncsiságot. Figyelmünk beszédessé tette.

– Én azt hiszem, – folytatta, – hogy a hajószerencsétlenségek száma
mindaddig nem fog csökkenni, ameddig nem lesz kisebb az emberek
kapzsisága. Mert, meg vagyok győződve, minden esetben ki lehet mutatni,
hogy a katasztrófának az alap-oka valami esztelen, könnyelmü vagy
lelketlen takarékosság volt.

Sietett megmagyarázni, miért gondolja ezt.

– Azok a társaságok, amelyek a tengeren a személy- és az áruforgalmat
igazgatják, mindenütt rettenetesen kihasználják az emberi munkaerőt.
Kockázatos takarékosságból, a veszedelemmel nem törődő gazdálkodással
kizsákmányolnak bennünket; visszaélnek azzal, hogy embert mindenre,
minden föltétel mellett kapni. A hajón mindig csak annyi a munkaerő,
amennyi éppen okvetlenül szükséges. Elég egy-két embernek a betegsége és
– ami ebből szükségképen következik – a többinek a nagy fáradtsága,
egyiknek-másiknak a kimerültsége – és már beáll a veszedelem. Csak egy
kis vihar, meg egy kis – minduntalan kinálkozó – véletlen kell, hogy a
katasztrófa megtörténjék. Éreztek-e valaha igen nagy kimerültséget? Ha
igen, úgy tudják, hogy van egy állapot, amikor az ember jár-kel s
olyannak látszik, mint aki ébren van, de valójában nincs magánál; az
esze nincs helyén és se a megfigyelése, se az ereje nem több, mint
amennyi egy alvajáróé. Gépiesen elvégzi a megszokott dolgát, de nem
tudja, hogy mit csinál. Tessék ebben az állapotban egy hajót vezetni,
kivált viharban! És a kimerültségnek van még egy ennél is sulyosabb
állapota: az az állapot, amikor az ember a pihenésnek, az alvásnak olyan
gyötrő szükségét érzi, hogy nem törődik többé semmivel a világon, hogy
összeomlik egész erkölcsi ereje és az elalvás gyönyörüségéért kész
odaadni az életét, nemcsak a tulajdon életét, hanem a mások életét is,
mindent. Ezt az állapotot már kevesen ismerik; még elképzelni is csak az
tudja, aki már próbálta. Én ismerem ezt az állapotot. Pedig, amint
láthatják, hatalmas testalkotásu, ép, erős, egészséges ember vagyok, aki
kibir egyet-mást. Rossz embernek sem tartom magamat. És mégis… Egyszer,
egy ilyen állapotban, előre láttam a veszedelmet, éreztem, szinte
tudtam, hogy a pokolba viszem a hajót és olyan végtelen, olyan halálos
fáradtságot, olyan kimondhatatlan, szörnyü fásultságot éreztem, ugy
szomjuhoztam a pihenést, legyen ez bár a nirvána, hogy nem tudtam többé
törődni semmivel, nem bántam a halált, nem sajnáltam senkit és semmit,
és abban a bizonyosságban, hogy egypár perc mulva el fogok pusztulni és
velem együtt el fognak pusztulni a többiek is, átadtam magamat és az
egész hajót a sorsnak, akárminek, ami jöhet, aminek jönnie kell,
csakhogy a félálomból belemerülhessek a mély álom, a teljes
öntudatlanság édes gyönyörüségébe, amelyet ebben a pillanatban a
menyországnak éreztem. Egy hajszálon függött mindnyájunk élete; a
vakszerencse tette, hogy megmenekültünk; előre láttam a hajónk
pusztulását, ugy, mint valami elkerülhetetlen bizonyosságot és mégse
volt erőm csak egy mozdulatot is tenni a veszedelemből való
kiszabadulásra, képtelen voltam ellentállni az álom vágyának. Igaz, hogy
félig már ekkor is aludtam, sőt talán nemcsak félig.

Elbeszélte az esetet.

Igaz, lehetett már akkor másfél vagy talán két napja is, hogy egyáltalán
nem aludtam. A rend az, hogy négy óráig teljesitünk szolgálatot s aztán
fölváltanak. Először könnyelmüségből mulasztottam el azt az időt,
amelyet az alvásnak kellett volna szánnom, korhelykedtünk. Másodszor már
idegességből nem tudtam aludni. Harmadszor azért loptam meg magamtól az
álmot, hogy szivességet tegyek egyik társamnak, aki rosszul érezte
magát, s aki helyett valakinek szolgálatot kellett tennie. Azután megint
rám került a sor. Végül amaz nagyon beteg lett, a másik társamnak pedig
– egy másik betegség következtében – egyéb munkát kellett végeznie, s
mert rendes körülmények között is mindnyájunkra szükség volt, annyira,
hogy egyszerre csak egyikünk lehetett szabad: nem volt, aki fölváltson.
Szóval, már alig álltam a lábamon s rettenetes álmosságot éreztem. De
hát nagyon kevesen voltunk!…

Január vége felé jártunk. Szörnyü hideg volt s egyszerre vihart kaptunk.
Órákig szakadt a jeges eső s paskolt a lenge eresz alatt. Csuromviz
voltam; a jéghideg nedvesség átjárta a köpönyegemet, a ruhámat, a
bőrömet, a csontomat. Koromsötét éjszaka borult ránk; s a süvöltöző szél
folyton verdeste rajtam az ázott ruhát. Annyira fáztam, hogy vacogott a
fogam; az álmosságom kezdett leküzdhetetlenné válni. És nekem ott
kellett maradnom a poszton; vezetnem kellett a hajót.

Eleinte csak azt vettem észre, hogy nem gondolkozom. Aztán, hogy
el-elbóbiskolok. Összeszedtem minden lelkierőmet és egyre
figyelmeztettem magamat: „Oda kell vigyáznod! Oda kell vigyáznod!“ Majd
rájöttem, hogy gépiesen ismételgetem magamban ezeket a szavakat, folyton
ismételgetem, de nem tudom, hogy ezek a szavak mit akarnak jelenteni és
hogy mire kell vigyáznom. A szemem majd leragadt az álmosságtól.
Rajtakaptam magamat, hogy nem tudok figyelni sehová, hogy öntudatlanul
teszem, amit teszek, a megszokás valami ösztönével, mint az állat és
hogy már csak hébe-hóba eszmélek.

Azután a lelkierő valami utolsó maradványával meg-megsarkantyuztam
roskadozó eszméletemet. Mozogni igyekeztem, egy helyben állva is
lépéseket tettem, hogy ébren maradjak. De föl-fölriadva észrevettem,
hogy már félig alszom; hogy állva is el-elalszom… Még ki-kizökkentem a
szendergésből, de éreztem, hogy már nem vagyok magamnál. Mind
tartósabban ejtett hatalmába a zsibbadtság. Olykor még ostorozni akartam
magamat: „Oda kell vigyáznod!“ De már nem tudtam, mit akarok és éreztem,
hogy nem tudom, mit csinálok. Éreztem, hogy a szunnyadásom mind tovább
és tovább tart és már-már kihat az egész testemre.

Végre megtörtem és átláttam, hogy már nem birok magammal. Hogy már nem
akarok küzdeni, hogy már nem bánok semmit, csak egy leküzdhetetlen
vágyat érzek: ledőlni és aludni! És talán már aludtam is. Még
meg-megmozdultam, de már aludtam. Valami isteni kéjérzet melegitette át
a testemet, éreztem, hogy belesüppedek a teljes öntudatlanságba… és
ugylátszik, hallucinálni kezdtem.

Mert egyszerre két nagy zöld szemet pillantottam meg, két, merőn
rámszegzett, nagy zöld szemet. Lehet, hogy ez a két nagy zöld szem nem
volt álom; lehet, hogy a hajó egyik macskája bámészkodott rám… mert a
hajón, hogy a patkányokat pusztitgathassuk, sok macskát tartottunk.
Lehet, hogy valamelyik macskának az a szeszélye támadt, hogy egyszer
megszemlél egy igazi vihart, és éjszakai kóválygásában megállapodott
előttem, elbámulva azon, hogy: hát ez a fekete alak mit keres itt, ebben
a cudar időben?!…

De én ezt a macskát a Részvénytársaságnak néztem és a csodálatos zöld
fényre meredve, igy orditoztam… vagy csak álmodtam, hogy orditozok:

– Te, Részvénytársaság, te cudar Részvénytársaság, te gyalázatos
Részvénytársaság, kiszipolyozod a csontjaimból a velőt és most eljöttél,
hogy lásd a müvedet?! Merőn nézel rám, ijesztő zöld szemeddel, mert nem
akarod, hogy elaludjam, még most sem akarod engedni, hogy elaludjam?!
Hát dögölj meg, mert én csak azért is elalszom, mert én egy percnyi
alvásért odaadom az életemet, mert én nem bánok semmit, nem törődöm
senkivel, ütközzünk össze a poklokkal, azt sem bánom, én szivesen megyek
a halálba és viszem a többieket is, a hideg, jeges, fekete vizbe, a
nedves sirba, a zuhogó, fekete hullámokba, és dögölj meg mérgedben, mert
én magammal meg a többiekkel elpusztitom a hajódat is, és aztán
höröghetsz, hogy: milyen kár a pénzedért!… dögölj meg mérgedben, rám
hiába meresztgeted undok zöld szemed, én nem törődöm veled és nem
törődöm a halállal, nevetlek téged is és nevetem a halált, nekem
mindegy, ha az arcomba ugrol is, nekem mindegy, mert én aludni akarok,
aludni akarok!…

Ebben a pillanatban valami rémes tülkölést, bugást és csöngetést
hallottam, mindenféle fényességek, fénypontok, fénycsikok, fénysávok
jelentek meg káprázó szemem előtt… és, ugy látszik, erre már
fölébredtem. Mert a vad kiabálás magamhoz téritett… egy pillanatig azt
hittem, hogy megőrülök… de aztán már teljesen az eszemnél voltam és
tisztán hallottam egy vad, durva hangnak az orditozását:

– Gazemberek, piszkok, disznók, mit csináltok, alusztok?!…

Egy roppant nagy hajó haladt el mellettünk, mondhatnám: egy hajszálnyi
távolságban, mert az összeütközéstől és a mi hajónk szétlocscsantásától
igazán csak egy hajszál választott el bennünket.

Hiába adott mindenféle jelt, hiába szórt fényt és harangozott: én nem
láttam, nem hallottam, csak mentem előre, nyilegyenesen, neki a
halálnak.

Pedig ott álltam a helyemen. Ott álltam, feketén mint a Bolygó Hollandi,
akinek a hajója némán vonul a nagy végtelenségbe. Ott álltam, teljesen
elcsigázott testtel, lélek nélkül, haszontalanul.




UJ VILÁG.

A „Vaskapu“-szálló a nyugati pályaudvarhoz közel, egy zugutcában huzódik
meg. Nemcsak azért buvik el, mert szégyenkezik; alapos oka van rá, sőt
mindennél fontosabb üzleti érdeke, hogy rejtőzködjék, mint az ibolya. A
„Vaskapu“-szállót ugyanis nagyobbrészt csak olyanok keresik fel, akik
nem szeretik, ha látják őket, amint ki- s bejárnak a Vaskapun; ha az
üzlettulajdonos ur átköltözködnék a körutra, mindjárt be is csukhatná a
boltot, mert elvesztené összes fővárosi vendégeit, – már pedig ezekből
él.

De azért vannak a „Vaskapu“-nak jámbor vidéki vendégei is: jókedvü
bácsik, akik teszik magukat, mintha nem tudnák, hová tévedtek, meg
gyanutlan jóhiszemüek, akik évenként kétszer-háromszor is megszállnak a
„Vaskapu“-ban, a nélkül, hogy sejtenék, hol laknak. Olykor jó falusi
alakok állongálnak a kapuban a kis fiaikkal, meg a nagy leányaikkal, – a
járókelők, a hordárok és az idejekorán felvilágositott utcagyerekek nagy
mulatságára. Ezek a derék vidékiek hivek maradnak az olcsó, nem
hivalkodó külsejü, egészen a tisztátalanságig szerény „Vaskapu“-hoz,
mert nincs más igyekezetük, csak az, hogy jó messzire elkerüljék a
veszedelmes fényüzést. És olyan mindegy nekik, hogy hol tanyáznak!
Kilenc órakor már alusznak; az éjszakai nagy jövés-menés nem kelti fel
őket, s nappal hiába nézelődnek, nem vesznek észre semmit. A nagy
bámulásban nem látnak tovább az orruknál. Csak gyermekeik meresztgetik
néha a szemöket; de ők ártatlanabbak a gyermekeiknél.

Állandó lakója azonban, aki hónapos szobát bérel, csak egy van a
„Vaskapu“-nak: Véghváry Sebő ur, aki feleségével a harmadik emelet egy
kétágyas udvari szobájában lakik.

Véghváry Sebő ur, mikor kibérelte a hónapos szobát, a bejelentő cédulán
ezt irta a „foglalkozás“-rovatba: istállótulajdonos. S a „Vaskapu“
portása tudja, hogy Véghváry urnak a sportneve: Captain Luck.

*

Október végén, délután hat órakor, Véghváry ur és felesége otthon
vannak, a harminchármas szobában. A fiatal asszony beteg; az ajtóhoz
közelebb eső ágyban fekszik és ujságot olvas.

Véghváry ur fölvette a felöltőjét meg a cilinderét és menni készül.

A fiatal asszony megszólal:

– Elmész?!…

– El – felel Véghváry ur.

– Nem elég nékem a többi baj?!… Még hozzá egyedül hagysz?!… –
nyügösködik a fiatal asszony.

– Ugy beszélsz, mintha örökre el akarnék menni.

– Ne hagyj itt! Amig itt vagy, nem félek ugy a haláltól!

– Megint képzelődöl?!

– Amig velem vagy, nem félek semmitől. De ha magamra maradok, nem tudok
másra gondolni.

– Ne légy olyan gyerek. Nincs neked semmi komoly bajod. És nagyon jól
tudod, hogy el kell mennem. Összetegyem a két kezem és azt várjam, amig
a sült galamb a szájamba repül? Pénzt kell keritenem, akárhonnan. Egy
krajcárom sincs.

– Mikor jössz vissza?

– Mit tudom én azt?! Ha ki tudok szoritani Bergertől öt forintot,
mindjárt visszajövök. Ha nyolcig nem jövök, hozass fel magadnak
vacsorára sonkát. Tőled nem tagadják meg.

– És akkor reggelig nem látlak?

Véghváry vállat von.

– Kártyázni fogsz? – faggatja tovább a felesége.

– Mi az ördögöt csinálhatnék egyebet?!

– Legalább csókolj meg előbb!

Véghváry ur valami csókfélét lehel a sáppadt asszony homlokára, aztán
elpályázik. Lehalad a lépcsőn és kimegy a kapun.

A „Vaskapu“ portása a kapuban áldogál és a szomszédos korcsma
csaposlegényével beszélget. Látja a kifelé bandukoló lakót, de nem
köszön neki.

Véghváry ur elhalad a beszélgetők mellett. A portás a jobb
hüvelykujjával egyet bök az eltávolodó gentleman után, hunyorit és csak
annyit mond:

– Captain Luck!

*

A beteg asszony tovább lapozgatja az ujságot, de egy-két perc multán
félrelöki, mert azon veszi észre magát, hogy nem tudja, mit olvas.

Előveszi kis kézi-tükrét a rozzant éjjeli asztalkáról; és hosszan
nézegeti magát.

Milyen sötét karikák vannak a szeme körül! Milyen sárga az arca!
Mennyivel öregebb, mint tavaly! A sok koplalás tenné? Eh, hisz azelőtt
se élt valami nagyon jó módban! Sőt azóta, néhanapján, tengeri halat
eszik és pezsgőt iszik rá. Igaz, hogy az efféle ünnepeket gyakori
böjtöléssel kell megfizetni.

Milyen különös! Mihelyt az ura nincs mellette, már gyöngébbnek érzi
magát. Ilyenkor mindenféle aggasztó tünetet fedez fel magában. Csakugyan
tüdővészes volna?! Ej, hátha igazán csak képzelődik és ok nélkül gyötri
magát?!

Leteszi a tükröt és tekintete az ablakra téved. Csak a szomszéd ház
tüzfalát látja ott.

Hanem azért egy darabig ott marad a szeme. Elmélázik. Vajjon milyen
ismeretlen élet rejtőzik a mögött a tüzfal mögött? Bizony, vannak
emberek, akiknek mindenük van.

Körülnéz a harminchármas szobában. Micsoda nyomoruságot világit meg ez a
villamos körte!

Egy másik vaságy, ott az ablaknál. Két rosz szekrény, egy sánta asztal,
a mosdó, a fogas, két szék – és még ez se az övék! Szó sincs róla,
egészen másféle élete volna, ha annak idején hozzá megy az első
kérőjéhez, ahhoz a derék falusi doktorhoz.

Akkor rendben és tisztességben élne. De akkor is szegény asszony volna
és – ki tudja?! – talán mindent nélkülözne. Nem volt, akit elkeseritsen
az a lépése, hogy követte ezt a kalandort. Ha a szülei még élnek, talán
nem tette volna. De csak rokonokat hagyott ott, jámbor, unalmas
embereket, akikhez nem igen ragaszkodott, akik őt nem értették s akiket
ő nem értett. Felesége lett ennek a kalandornak, mert vonzódott hozzá.
Mit tudta még akkor, hogy kicsoda ez az ember?! És mert csak a szivére
hallgatott, mert hozzákapcsolta a sorsát egy elzüllött embernek az
életéhez, akit valójában csak később ismert meg, a társadalom épp ugy
kitaszitotta magából, mintha ballépést követett volna el. Mindenki
elhuzódott tőle; a régi ismerősei elfordulnak, ha látják; akikkel most
érintkezik, szemtől-szembe lesajnálják, vagy nyiltan megvetik. Pedig ő
mindenben ártatlan; pedig ő sohase vétett senkinek, – még az illendőség
ellen se vétett.

Igaz, a férje nem tartozik a rendes, a kifogástalan emberek közé. Miből
él? A vakszerencséből; kölcsönökből, a melyeket talán, valószinüen…
sohase fog megfizetni; alamizsnából, egy-két tehetős rokonának az
ajándékaiból… a könyöradományából, és főképpen a játékból… Leül
kártyázni, akkor is, amikor semmi pénz nincs a zsebében, ami már talán
csalás. És ő, amióta tudja, hogy kicsoda a férje, – csak egyre jobban
szereti ezt az embert. Mégis szereti; mind jobban szereti.

Mert, ha nem tisztességes ember is, – jó férj. Neki jó férje.

Szereti őt és jól bánik vele. Vele szemben még önzetlen is. Amilyen szép
ember, s amilyen nagy betyár, magába bolondithatott volna valami pénzes
nőt is. De a szegény leányt választotta és megmarad mellette, mert
szereti az asszonyát.

Már hozzáromlott? Meglehet. De néha megszólal benne az állati önzés és
ilyenkor igy tanakodik:

Ki tudja?!… Ha ahhoz a derék emberhez ment volna, akihez nem vonzódott,
aki már nem fiatal, s aki szintén nem adhatott volna neki valami nagy
kényelmet és jómódot, talán már elsorvadt volna a nagy tisztességben.
Talán már elvitte volna a tüdővész. Mig e mellett az ember mellett, aki
olyan… furcsán keriti elő az ennivalót, legalább egy igazi asszonynak az
életét éli… és – ki tudja?! – igy talán még meggyógyul!…

Már pedig ő élni akar… igen, csak élni, élni, élni!… De hát az
erkölcs?!… Istenem, az erkölcs!… Mit vét ő az erkölcs ellen?!… Mit tehet
ő akármiről?!…

*

Felkönyököl a párnájára és hallgatózik. Lépéseket hallott. Nem ő az. A
valaki már elhaladt az ajtójuk mellett.

Már nem jön. Már nem kapott pénzt. És akkor aligha kerül elő reggelig.
Nem olyan könnyü dolog az, kivárni a szerencsét, ha nincs egy koronánk
se, amelyet kockára lehetne tenni!…

Félnyolc tájban megérkezik Bergerné. Igen, Berger csakugyan megtagadta
az öt forint kölcsönt Véghváry urtól. De az emberséges füszeresné nagyon
sajnálja a beteg asszonyt. Hozott neki sonkát, süteményt, egy kis
csuporban kitünő levest is. Még az öt forintot is odacsusztatja a
szegény ténsasszonykának.

Mrs. Luck pironkodik, de köszönettel fogadja el a kölcsönt, s olyan jó
étvágygyal tünteti el a vacsorát, mintha már két napja nem evett volna
egy falatot se.

Bergerné elbucsuzik.

A beteg asszony már jobban van.

Csak legalább ne maradna el sokáig az ura! Hiszen már pénzük is van!

De nem tudja értesiteni a férjét. Ki tudja, hányadik kávéházban kibicel
azóta, hogy megszerezze a „szerencse-koroná“-t?!

Unalmában ujra előveszi az ujságot. Amint szórakozottan lapozgatja,
tekintete egyszerre a sport-hirekre téved. Elmosolyodik, mert azt
olvassa, hogy a pardubici nagy akadályversenyben „indul“ Captain Luck
Polihisztor nevü ötéves lova is. Ez a Polihisztor az ő istállójuk. Az
egyetlen lovuk; az egész vagyonuk. Véghváry a ritka nagy szerencse egy
örökkön emlékezetes órájában nagyobb összeget nyert valakitől „hozomra“,
s a vesztő, hogy lerójja a tartozást, átengedte neki Polihisztort. „Az
istálló“ egy darabig lenditett valamit a Véghváry hitelén; s Captain
Luck azóta se tudta eladni egyetlen telivérét.

Ezen a réven már szép pénzzel tartozik a trénernek s a tréner most
nyakra-főre futtatja Polihisztort, mert csak igy lehet reménysége rá,
hogy valaha hozzájuthat a követeléséhez.

Miért ne? Néha vak tyuk is talál szemet.

Néha a kapanyél is elsül.

Igaz, hogy Polihisztor eddig még „a zabját se tudta megkeresni“…

Mrs. Luck mosolyog.

*

Óriási dübörgés a lépcsőn.

Beront Captain Luck, kipirultan, elfulva.

– Polihisztor megnyerte a pardubici nagy akadályversenyt!

A kapanyél csakugyan elsült. Hogyan történhetett ez?

Semmi ördöngősség se volt a dologban. A pardubici hosszu és kacskaringós
pályát nem igen ismerik a zsokék. Nem csoda; minden esztendőben csak
egyszer vannak ott. De az az elhanyagolt, öreg zsoké, akit a tréner
Polihisztorra ültetett, már kiismerte magát a pardubici pályán is.
Eszeágában se volt, hogy megmutassa az utat a többieknek; különben is
Polihisztor, akarva, nem akarva, hátul kullogott. És mig a komoly
jelöltek lovasai rendre hamis utra tévedtek, s csak nagy tér- és
időveszteség után kerültek vissza a helyes utra, hogy átugrathassák az
összes akadályokat, addig az eleinte messze elmaradó, de a jó uton
haladó Polihisztor szép lassan beugrándozott és bekocogott elsőnek.

A nagy eseménynek a puszta hire is elég volt rá, hogy Véghváry ur
felválthassa a győzelmét egy kis aprópénzre.

Illő jutalom mellett száz korona kölcsönt szerzett egy ismerős
pincértől.

– Ha nem volnál beteg, – szólt a feleségéhez – most elmehetnénk mulatni!

De hiszen már egy cseppet se volt beteg! Semmi baját se érezte; az
örömhir azonnal meggyógyitotta.

Felöltözött és elmentek mulatni.

Mialatt lesiettek a „Vaskapu“ lépcsőjén, a beteg asszony a lépcső
tükörfalába pillantva, boldogan vette észre, hogy az arca rózsásabb és a
tekintete ragyogóbb, mint valaha, egy kicsit elgondolkozott.

Hogy ilyesmitől függ a sorsuk!… Sőt talán az élete!… De arra gondolt,
hogy ha az, amit ők átélnek, egyáltalán lehetséges, akkor nemcsak ők,
hanem sokan, nagyon sokan bünösök.

Ha az egész világ eltüri, megengedi, lehetővé teszi, hogy a kalandorság
néha szerencsével járjon, mig a tisztes munkának soha se juttat a száraz
kenyérnél egyebet: akkor nemcsak ők a bünösök, hanem bünös az egész
világ.

És ezzel elaltatta a lelkiismeretét.




LULLABY.


I.

A tábornok sorra látogatta rózsáit, csodálkozva, örömmel, gyönyörködve
nézegetve gyors fejlődésüket, és öreg gyermekek módjára, egy-egy
medve-mormogást hallatva, beszélgetett hozzájok: „Kis buták! Ha
tudnátok, hogy ki ápolgat, dédelget benneteket!… Ti is elforditanátok-e
tőlem gyönyörü kis orcátokat?!…“ Aztán föllépkedett a kilátóra, leült
egy padra és a várost nézte, meg a város mögött a hegyek
mozdulatlanságát. Villája a Viale dei Colli-nak azon a részén volt, mely
már közelesik a Piazzale Michelangiolo-hoz, tehát a legjobb páholyból
láthatta a testvérharcok régi szinpadát. Majdnem az egész város ott volt
a szeme előtt, abban a törpeségben, amelyet a magaslat és a távolság
minden földi dologra rábizonyit, rápirit. Középütt a Duomo olyan
kövéren, szélesen terpeszkedett el az egész város alacsonyságában, mint
a fiastyuk a csirkéi között; a többi törpeségből, a Duomotól egy kissé
balra, csak a Palazzo Vecchio tornya vált ki, mint a történelemnek egy
utolsó kiáltása. És az épületek egymásra halmozottságából egy nagy
méhkasnak a zsongása, zümmögése hallatszott ki: elmélázásában ugy tünt
föl előtte, mintha a házak is élnének és csak várnia kellene, hogy
szerte röppenjenek, mint a méhraj. Csakis a város mögött hosszan elnyuló
hegyek mozdulatlanságát és némaságát találta fenségesnek.

Majd, amint összegubbaszkodva ült a padján s érdeklődés nélkül való,
fénytelen tekintete elfordult a várostól, hogy aztán a kertjében
csillogó szines és haszontalan üveggolyók üres hivalkodásán akadjon
fenn: akarata ellenére is hallgatnia kellett a város hangjait.
Messziről, a Cascine felől, az előkelő élet zsivajgása halk morajként is
alig-alig hatolt el hozzá, de a Miniato tájékáról mulatók zajongása
hallatszott és a tramway dübörgése, csengése minduntalan megzavarta a
környék csendjét. Mintha minden öt percben azt csilingelte volna ez az
ujra meg ujra megérkező csengő: „Én vagyok az élet! Én vagyok az élet!…“
És lentről folytonosan hangzott valami zsongás: az az erejét vesztett
lárma, az elhaló zugás, a meghalkult morgás, a hápogóvá vált tülkölés,
az elgyöngült bugás és a tömérdek emberi zümmögés tompa összeverődése, a
város hangja. Élnek! Élnek, mozognak, sietnek, futkosnak… szeretkeznek
és gyülölködnek… ha szeretkeznek, akkor is marakodnak, ha gyülölködnek,
még jobban marakodnak, mindig csak marakodnak… aztán meghalnak és jönnek
mások, akik ujra kezdik… akik ugyanazt csinálják, amit az elődeik… akik
megint csak marakodnak… akik elülről kezdik ugyanazt az utálatos
komédiát… hogy nem unják meg egyszer!… és ez az élet.

Azon vette észre magát, hogy egy pár perc óta az ő fejében is motoszkál,
szöszmötöl, zümmög valami hang… valami ritmus-féle… valami egyszer
hallott, meg nem figyelt, s mindjárt elfelejtett ária-hullámocska s
ebben uszkálva egy kis szöveg-roncs, valami értelmes beszédnek a roncsa,
egy szó, melynek az ő gondolataihoz semmi köze, amelynek rá nézve semmi
értelme, amely isten tudja, hogyan jutott eszébe… Figyelni kezdett s ugy
tetszett neki, mintha más valaki azt dúdolná az ő fejében: „Lullaby,
lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“ Mi ez? S hogyan került az ő fejébe?…
Lullaby, ez angol szó és altatódalt jelent. Talán maga a szó is benne
van egy ilyen altatódalnak a szövegében s ennek a roncsa az, amit ő most
folytonosan hall… érthetetlen okból… ismeretlen, titokzatos lelki
utról?… Hol hallotta ezt valaha? Operában? szinházban? mulatóhelyen? az
utcán danolóktól? vagy egy dajkától? És ez az értelmetlenség most ugy
belecsimpajkodik az agyvelejébe, hogy nem tudja kiüzni onnan. Az egész
élő világ mélységesen közömbös előtte, és az egész élő világ őrült
lármájától, zsivajgásától el tudott menekülni, de ez a talán szemétről
szedett, talán régtől fogva hozzáragadt, magától dúdoló értelmetlenség
mégis be tudott férkőzni a fejébe, a jött-ment arcátlanságával fészket
rakott ott s most utat keres a lelkébe… És egyre, folytonosan hallotta:
„Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“


II.

Öreg gazdasszonya közeledett feléje.

Rosszat sejtett. Attól tartott, hogy a felesége hivatja s fázott ettől a
– ha kivánt, akkor mindenesetre kellemetlen – találkozástól. Ez az
asszony, aki huszonhat évi házasélet után olyan idegen tudott maradni
hozzá, hogy most, letiportságában, csak a bukottat, csak
szerencsétlensége okozóját s mindezek tetejébe fiuk gyilkosát látja
benne: ez a szegény, szerencsétlen, nyomorult, rövidlátó, szűkeszü
asszony is meghalt neki, amint meghalt az egész világ…

Nem az kereste.

– Tábornok ur, egy fiatalember járt itt, már többször, s mindenáron
beszélni szeretett volna a tábornok urral. Megmondtuk neki, hogy a
tábornok ur senkit se fogad, kivétel nélkül senkit. Másodszor két
ajánlólevéllel jött vissza. Harmadszor azt állitotta, hogy valami igen
fontosat akar közölni a tábornok urral…

– Velem senki se közölhet fontosat.

– Megmondtuk neki, de negyedszer is előkerült. És ekkor rimánkodni
kezdett, hogy adjam át a tábornok urnak ezt a levelet, mert rá nézve
életbevágó fontosságu, hogy a tábornok ur őt fogadja, s egy óra mulva
ujra el fog jönni…

– Megmondtam, hogy senkivel se állok szóba. Ha valakit hivatok, azt
megmondom maguknak előre. De nem is hivatok senkit. Békében akarok
lenni. Pihenni akarok.

– Bocsássa meg, tábornok ur, az ügyetlenségemet… de ez a fiatalember
olyan ágrólszakadtnak, olyan szerencsétlennek, olyan kétségbeesettnek
látszott, hogy nem tudtam megtagadni a kérését.

A tábornok átvette a levelet és elolvasta. Ez volt benne:

„Tábornok ur!

Nem akarom önt zaklatni, boszantani, izgatni. Az édesanyám életére
esküszöm, hogy semmiféle kellemetlenséget nem fogok önnek okozni.

Kéregető vagyok. De nem alamizsnát kérek. Hanem azt a kegyet, hogy egy
félóráig beszélgethessek a tábornok urral, s amit a tábornok ur önként
kegyes lesz tudtomra adni, fölhasználhassam a javamra, egy ujságcikkben.

Ujságiró vagyok, de már hónapokkal ezelőtt elveszitettem az állásomat,
nem a magam hibájából. És azóta nem tudok keresethez jutni. Az én
cikkeimet csak akkor adják ki, ha különös érdekességük van.

Megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy a tábornok ur városunkban
telepedett le. Eszembe jutott, hogy egy olyan cikk, mely az önnél tett
látogatásról szólhatna, az egész országot érdekelné.

Az ön ügyében az akták még nincsenek lezárva. A higgadtabbak önnel
éreznek vagy legalább is függőben tartják az itéletüket. A szenvedély,
mely olyan vadságokra ragadtatta magát önnel szemben, már kidühöngte
magát, lecsillapodott. Elérkezett volna a revizió ideje. Ön, ugy
látszik, még nem tartja szükségesnek, s bizonyára nyugodtan várja a
történelem itéletét. De talán szolgálatára lehetne önnek, ha a
kételkedők, az ingadozók, s különösen a jobb meggyőződésüek
tájékoztatására, megirnám egyik nagyobb ujság közönségének, hogy most mi
foglalkoztatja önt… hogyan tölti napjait… szóval, amit jónak lát a
világnak tudtára adni… akármit, ami önről szól s amit közölni megenged.

Tudom, hogy önnek nincs szüksége én rám, csak nekem van szükségem önre.
Nincs kibe kapaszkodnom, ha ön nem szán meg. Ha ön lerug a lábáról, mint
egy alkalmatlan kutyát, el kell pusztulnom.

Az a rendkivüli érdekességü cikk, mely önről szólna az országnak, nekem
egy hónapi keresetet… nem: a megváltást jelentené!

Tábornok ur! Ne rázzon le magáról! Szegény, öreg, özvegy édesanyám van,
akinek én vagyok a föntartója, a kenyérkeresője.

_Carlo Morlini.“_

A tábornok elgondolkozott.

Hm. Egy kis féregnek eszébe jutott, hogy: hátha talán mégis nemtelen
harcban ölték meg az oroszlánt?

Lám, lám. A jövőnek, amely majd igazságot fog szolgáltatni neki, ez
talán már az első fecskéje!…

Vagy, meglehet, az első egérke, mely rágicsálni kezdi azt a hálót,
amelybe őt befonták, leteritették, amelyben ő most mozdulatlanul
fekszik?…

A tábornok már valami – szinte gőgös – elzárkózottságba ásta bele magát.
Halálosan sértett büszkeségének vércseppjeiből és igazsága tudatának
aranyszálaiból valami gubót szőtt maga köré, hogy ő se láthasson többé
semmit az emberek életéből, más se férhessen hozzá az ő
agyongyötörtségéhez, hogy teljesen el legyen válva az élők világától.

De lehetséges-e, puszta akarattal, lemondani az egész világról, az élet
minden öröméről, s arról a balzsamról, gyógyitó irról, mely nemcsak a
fákban és füvekben, hanem ott rejtőzik az emberi szóban és pillantásban
is, a jóleső, a rokonérzések mágnesesen ható megnyilatkozásában?
Elkülönözheti-e magát valaki az élőktől, amig egyáltalán lélekzik?

Tökéletes letiportságában, társadalmi megsemmisültsége sajgóan fájdalmas
s mind fájdalmasabb érzetében, élőhalott voltának tudatában, rémes
egyedülhagyottságában és sötét elzártságában a tábornok gyöngébb volt,
mint hitte. Azt hitte, hogy igazságának érzete, tiszta lelkiismerete,
lelki magasabbrendüségének a tudata s véresre mart, de még élő, hatalmas
büszkesége most már mindenkorra meg fogja óvni attól, hogy bármivel is
törődjék, aminek valami köze van az emberek életéhez, hogy még egyszer
valami vágyat érezzen az emberi szó és tekintet jóleső megnyilatkozása
után, hogy csak gondoljon is arra az undok ember-hordára, mely őt a
butaság és a gonoszság csatakiáltására patkányseregként rohanta meg és
marta össze, betegre, félholtra.

Nem volt ilyen erős. Senki se erős egyedül.

Már ebben a kunyoráló levélben is volt egy szó, amely megejtette. A
„revizió“ szó.

Ha nem is hitt benne, neki a „revizió“ ugy hangzott, mint másnak a
föltámadás!

Aztán meg az emberi nyomoruságon való szánakozást se tudta még egészen
kiirtani magából.

Hát van valaki a világon, akinek még szüksége van rá?!… ő rá!…

Akinek nincs kibe kapaszkodnia, csak ő belé, az élőhalottba!…

Megtagadott volna-e a csatatéren a haldokolva esdeklő ellenséges
katonától egy korty vizet, egy segitő mozdulatot?

És nem az-e most is, valójában, a maga lelke, tehát az Isten előtt is,
aki a csatatéren volt, mikor ugyanez az ország lelkesedéstől s a
dicsőség mámorától ittasan visszhangozta a nevét?!…

Ez döntött.

– Ha majd visszakerül az a fiatalember, – szólt a gazdasszonyának, –
vezessék be hozzám.


III.

Egy óra multán a kis ujságiró, aki elveszitette az állását, noha nem ő
volt a hibás, szemben állott Batacchi tábornokkal, a sok csatában
győztes hadvezérrel, akit az utolsó afrikai expedició rémes balsikere
után a közvélemény vihara lesodort a cselekvés szinteréről. Azaz, hogy
inkább csak mellette állott, mint szemtől-szemben vele. A tábornok öles
ember volt, az ujságiró alacsony termetü; a tekintetüknek tehát hosszu
utat kellett megtenniök, lefelé és fölfelé, hogy találkozhassanak.

Bizony jól mondta a gazdasszony, kissé ágrólszakadt legényke volt a
látogató. Régente gondosan összeválogatott, de már nagyon kopottas
öltözetéről leritt az egész története; sápadt, vékony arca, a csillogóan
fekete, apró szempár nagy elevenségének ellenére, csupa siralmat, gyászt
és megindultságot fejezett ki. Az egész ember olyan volt, mint a testet
öltött zokogás.

– Ugy látom a leveléből, – szólt a tábornok, – ön olyanformán
gondolkozik, hogy ennek a szegény országnak mi ketten vagyunk a két
legszegényebb embere… vagy legalább is azok az emberei, akiket legjobban
üldöz a balszerencse. Szegényen csak szegény segit… hát támogassuk
egymást!

Kezet nyujtott látogatójának, leültette és igy folytatta:

– Csakhogy nekem nincs mit közölnöm a világgal. Ha kérdez, szivesen
felelek a kérdéseire; de ez az egész, amivel szolgálatára lehetek.

– Mindenekelőtt arra kérek engedelmet, hogy megtekinthessem a házat meg
a kertet, – szólt a látogató, körülnézegetve a könyvtár-szobában, ahol a
tábornok fogadta. – A közönséget nagyon érdekelné, hogy ön most hogyan,
milyen környezetben él.

– Amit itt talál, azt ugyan nem érdemes leirnia – felelt a tábornok. – A
kertben rózsák vannak, a szobákban könyvek és régi butorok… amint
láthatja. Lakótársam, három régi cseléden kivül, csak egy van: a
feleségem, egy folytonosan sirdogáló öregasszony, aki nem nekem hisz,
hanem az egész világnak.

– Ez nagyon érdekes, – szólt a látogató s a kabátja külső zsebéhez
kapkodott, mintha ceruzát keresne.

– Egyéb érdekeset aztán magamtól nem is közölhetek önnel. És tartok
tőle, hogy a kérdéseire is csak csupa olyat mondhatok, amit már hallott
vagy olvasott.

– Ha tájékoztatna a tábornok ur a terveiről, a szándékairól…

– Nincsenek terveim.

– De, végre is, a tábornok ur nem nyugodhatik bele, hogy ügyében az
legyen az utolsó szó, amelyik önt a kamarában hazaárulónak bélyegezte!

– Persze, hogy nem nyugszom bele. Csak tűröm. Az én ügyemben birák,
katonák, bajtársak itélkeztek. A legenyhébben itéltek el: nyugdijazásra…
de elitéltek. El kell viselnem. Nem lőhettem magamat főbe, mert ezzel
elismertem volna azt, amit nem ismerek el. Hát élek. Ugy, a hogy.
Napról-napra. Semmit se csinálok és mindennap ugyanezt csinálom. Ugy
látszik, ez is élet. Ha tehát ezt is el kellett viselnem, ugy sokkal
könnyebben elviselhetem, ha a kamarában egy szájhős hazaárulónak nevez.

– Az a képviselő maga se gondolta azt, hogy a tábornok ur anyagi
érdekből cselekedett és a legostobábbakat kivéve, senki sincs, aki
elhinné ezt, de…

– Köszönöm mindenkinek, aki elhiszi, hogy nem kaptam pénzt azért a
szerencsétlen ütközetért, amely ketté vágta a katonai karrieremet,
amelyben magam is megsebesültem, s amelyben a huszonhároméves fiam
elesett.

– Sokan vagyunk, akik teljesen értjük a tábornok urat. Akik távol attól,
hogy efféle ostobaságokat beszéljünk, soha egy pillanatig se
kételkedtünk abban, hogy a tábornok ur intenciói a legtisztábbak, a
leghazafiasabbak, a legjobbak voltak…

– Ne mondja! Egy pillanatig se kételkedtek benne?

– Nem, egy pillanatig se. Mi, a higgadtabbak, tudjuk, hogy a
szerencsétlen hadjáratok élő áldozatokat is követelnek. A nemzeti
érzékenység soha se tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a nemzetet
legyőzték, s mintha nem volna szomoru kénytelenség, hogy az egyik félnek
minden harcból legyőzöttként kell kikerülnie: a nemzet legyőzetésének a
ténye mindig bűnbak után kiált. De ahol szerencsétlenség történt, ott
hiba is történhetett. Nem okvetetlenül, de történhetett. És ha hibát
mondok, csak katonai hibát gondolok; tévedést, szerencsétlen tervet,
elvétett számitást, az előrelátásnak valami részben a hiányát. Végre is,
tévedni emberi. A tábornok ur, maga, nem is lehet elfogulatlan birája
annak, hogy nem követett-e el stratégiai hibát vagy hibákat. És, amint
emliteni méltóztatott, a tábornok ur ügyében birák, katonák, bajtársak
itélkeztek. Hogyan magyarázza a tábornok ur… hogyan történhetett a
tábornok ur szerint, hogy… ha az afrikai expedicióban nem járt el
szerencsétlen terv szerint… birái mégis elitélhették?

– Szerintem? Hogyan történt szerintem? Szerintem ugy történt, hogy
biráimat megtévesztették az ellenségeim, akik fölhasználták a szintén
megtévesztett közvélemény erejét, és ezt kötélként hurkolva a nyakam
körül, megfojtottak. Csak rövidség kedvéért mondom, hogy: az
ellenségeim… mert inkább azt kellene mondanom, hogy: az irigyeim meg
azok, akiknek akármiképpen utjában állottam.

– A közvélemény megtévesztése könnyü lehetett, de a biráké már sokkal
nehezebb, – vallatta a kis ujságiró az ősz tábornokot.

– Nem volt nehéz. Jól mondja, hogy ezt a nagy nemzeti
szerencsétlenséget, amint a nemzet gyöngesége is okozhatta volna,
okozhatta hiba is. Az is okozta; a hiba, vagy jobban mondva: a bűn, mert
itt a hiba halálos vétek. Hát igen, itt mindent a bűnös ostobaság
okozott. Csakhogy a szerencsétlen terv az elvétett számitás, az
előrelátásnak akár egészben, akár csak részben való hiánya nem volt az
enyém, hanem másoké. Az én tervem jó, az én számitásom helyes, az én
előrelátásom, fájdalom, kitünő volt. Nekem nem volt teljes hatalmam.
Mindnyájunk szerencsétlenségére sokban függöttem a hadügyi
kormányzattól. Ami a tervet elrontotta, ennek az utasitására történt,
ami a számitást megzavarta, ennek a vonakodásán mult, ami a
szerencsétlenséget előidézte, ennek a csökönyössége volt. Én mindent
elkövettem, hogy a szerencsétlenséget megakadályozzam, a munkám felét az
foglalta le, hogy ujra meg ujra figyelmeztetnem kellett a nekem
parancsolókat intézkedéseiknek a veszedelmeire, föltártam előttük a
helyzetet, a legpontosabban, megjósoltam minden rám kényszeritett lépés
minden következését. Nem hallgattak rám. Beadtam a lemondásomat, hogy
elháritsam magamtól a részességet, a felelősséget; nem fogadták el, e
helyett, tudva, hogy nem szökhetem meg a csatamezőről, beparancsoltak a
halálba. Hát mentem. Igaz, hibát is követtem el; de csak magam ellen.
Nem gondoltam rá idejekorán, hogy bár a végzetes intézkedések eredetét
sokan ismerték, engem is meg lehet vádolni, engem, akinek a hasznos
szolgálatait valaha az egész ország elismerte, engem, aki ebben a
szerencsétlen hadviselésben is minden erőmmel ellene voltam a
szerencsétlen intézkedéseknek!… és hogy éppen az én nyakamba fogják
sózni a bűnbak szerepét! Nem jutott eszembe, hogy azok, akiknek a
felelősségen könnyü lett volna osztozniok, felhasználva a közvélemény
megtévedését, rám fogják háritani az ódiumot, hogy azok, akiknek a
vádlottaknak kellene lenniök, a vádlóimmá fognak átalakulni, és hogy
azok, akik mindent tudtak, s akiknek meg kellett volna védelmezniök,
magamra fognak hagyni! Hibát követtem el magam ellen, mert nem
védekeztem eléggé korán… igaz, hogy mikor a piacon üvöltözni kezdtek
ellenem, egy haldoklót kellett volna kiráncigálnom a piacra… és talán
marakodnom is kellett volna ezzel a haldoklóval… No, és aztán, mikor ez
a haldokló meghalt s az egész ország nemzeti gyászt öltött érte, akkor
már engem is eltemettek vele. Olyan természetesnek tünt fel, hogy
mindennek én vagyok az oka, tehát: majd mindent a halottra akarok
kenni!… Hát meg se kisérlettem a halottra való hivatkozást; különben is,
a fejedelmi vérből származó nemzeti szenttel való küzdelemben csak én
maradhattam alul. Ettől fogva, hogy meghalt az, akinek a mea culpa-ja
még megmenthetett volna, mindenki vállat vont, mihelyt az én ügyemről
volt szó. A többi már csak formális eljárás volt. Előterjesztettem a
védekezésemet, a bizonyitékaimat, s biráim fejcsóválva nézegették az
aktáimat; de jobban hittek a vádlóimnak meg a közvélemény orditásának,
amelyben az isten szavát keresték, mint nekem, meg a tulajdon két
szemöknek… ennyi az egész.

– Bocsánatot kérek, tábornok ur, – jegyezte meg a gyors itélkezés
elcsapott kis napszámosa, – de szerintem önnek itt nem volna szabad
megállapodnia. Önnek nem volna szabad elbujnia a csigaházába, hanem
folytatnia kellene a küzdelmet a halottal és minden poklokkal szemben, a
katonai becsületéért, nevének a szeplőtlenségéért. Itt nem lehet szó
kiméletről senkivel és semmivel szemben. A fejedelmi vér… az országos
babona… a nemzet érzése… a kegyelet a nemzet bálványával szemben… a
halott szótlansága: ez mind semmi akkor, ha a megtámadott katonai
becsületről van szó. A birák itéltek, de a birák fölött is áll valaki, s
ez: a nép. Önnek a néphez kell appellálnia; ez kötelessége magamagával
és a történelemmel szemben.

– A történelem majd elvégzi a dolgát nélkülem is, én pedig már nem
akarok semmit. S a néphez apelláljak, a néphez, melynek elég volt egy
sereg hazug ujsághir meg a sok kósza, részeg beszéd, hogy orkánná
fuvódjék föl ellenem és elsöpörjön?!

– Vagy mondjuk: az európai nagy nyilvánossághoz. Az elfogulatlan
műveltekhez, a higgadtabban itélő hazafiakhoz, a jobbak
lelkiismeretéhez. Önnek erről a hadviselésről egy könyvet kellene irnia,
amelyben mindent elmondana, a legkiméletlenebb részletességgel, és
föltárná valamennyi bizonyitékát. Az igazság mindenek fölött való s
önnek haláláig védenie kell a katonai becsületét.

– Az igazság, fiatal barátom azért született, a világra, hogy az élet
minduntalan sárba tiporja. A katonai becsületem? Azt már elvitték tőlem
és nem adhatják vissza. Itt már csak arról lehetne szó, hogy mit fognak
gondolni rólam az elfogulatlan emberek.

– Ez is valami.

– Nos, az elfogulatlan embereknek a véleménye nagyon megoszlanék még
akkor is, ha akár egy egész könyvtárt irnék össze a védelmemre. Annál
inkább, mert a bizonyitékaim nagyobb része: állami irás, s ezeket nem
szolgáltatnák ki nekem arra a célra, hogy megvádolhassak velök
olyanokat, akik ma hatalomban és békében élnek. A bizonyitékok egy másik
része, amely előbb az én birtokomban volt s aztán a biráim elé került,
most már szintén az archivumban pihen, s azoknak, a kik őrzik, eszük
ágában sincs, hogy tartalmukat az orrára kössék a folyton gyanusat
szimatoló s botrányhajhászó nagy nyilvánosságnak. Tehát csak egy
brosürára való – mindössze egy pamflethez elegendő – okirattal, adattal,
bizonyitékkal támogathatnám a védekezésemet, egypár magánlevéllel,
amelyeket nem akartam a biráim elé terjeszteni, mert ezt fölöslegesnek
hittem. És kellene-e tovább bizonyitgatniok, hogy hazaáruló vagyok, ha
Európa elé vinném ennek a hadviselésnek ma még talán csakugyan titkolni
való, részletes történetét, az adataimat, a védelmemet és a vádjaimat,
_szerintem_ egyesek, _szerintök_ bizonyára az ország szégyenét,
szennyesét?! Nem magam alatt vágnám-e a fát?! És miért? Hogy nem tudom
hány száz vagy ezer embernek a véleménye megváltozzék rólam! Mert
bizonyos vagyok benne, hogy a nagy többséget nem tudnám meggyőzni; de
meglehet az is, hogy még a vélemények megoszlását se tudnám elérni, s
csak egyeseknek a nézetét sikerülne megváltoztatnom. És amennyire most
torkig vagyok az emberek itéletével, bizony meglehetősen mindegy nekem,
hogy ha már mindenképpen viselnem kell sok millió ember megvetésének a
terhét, néhány száz vagy ezer enyhébben fog-e itélkezni rólam?!

– A tábornok ur magánleveleket emlitett. Lehetséges volna az, hogy…
hajlandó volna a tábornok ur megmutatni nekem egy ilyen levelet?

– Szivesen. Megmutathatom például a halottnak, a nemzeti szentnek egy
levelét. Ha ön csak valamennyire is emlékszik még ennek a szerencsétlen
hadviselésnek a történetére, ha ön már akkor is olvasott ujságokat, s
nem felejtkezett meg róla, hogy miről volt szó, akkor, amikor az ügyemet
tárgyalták: ezt a levelet beszédesnek fogja találni.

Kinyitott egy szekrényt, előkereste az emlegetett iratot és átnyujtotta
a nagy nyilvánosság szerény és rendes fizetés nélkül is fürge
szolgájának.

A kis ember izgatottan olvasta végig a történelmi érdekességü levelet s
mikor az utolsó sorokhoz ért, lelkesedéssel kiáltott föl, háromszor is:

– Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció!

A tábornok rábámult.

Hogyan? Ennek a homunkulusznak most, a levél elolvasása után nem az jut
eszébe, hogy ő vele, a szeplőtlen tisztaságában rosszhiszemüen
megvádolt, elitélt, megcsufolt, pellengérre állitott, leköpdösött
öregemberrel milyen galádság, mekkora gazság történt?! Csak az jut
eszébe, hogy ez a levél a botrány-hajhászat számára nagy érdekesség és
hogy ő ezzel néhány garast szerezhet?!

Már kisértésben volt, hogy beleegyezzék a levél közlésébe. De most már
elment a kedve ettől.

A homunkulusz azonban félreértette a bámuló tekintetet.

– De biztositom, tábornok ur, – szavalt fölvillamozottan, – hogy legelső
rangu szenzáció! Ha csak arra hatalmaz föl, hogy néhány szóval
ismertethessem ennek a levélnek a tartalmát, már akkor is lázba ejtem
vele az egész hazai sajtót!… és, Istenem, ha megengedné, hogy
közzétegyem a levelet egész szövegében, a világlapoknak is foglalkozniok
kellene a cikkemmel!… Máról-holnapra nevezetes emberré tenne ez az
ujságirói remekelés! Az elcsapottságból egyszerre fölkerülnék az olasz
ujságirók legelső sorába!

A tábornok alig akart hinni a szemének. Ennek az emberkének az ő levele,
mely olyan fényesen bizonyitja egy egész országnak a nagy megtévedését,
semmit se mond ő róla s az ő kálváriájáról! Az emberke a levélben nem
lát egyebet, csak azt, hogy felhasználható, kifacsarható, s az után,
hogy ilyen revelációnak a tanujává lett, nem érez megrendülést,
borzongást, még csak megilletődést se, hanem gyermekes önzéssel örül az
ujságnak. És egyre csak a maga kis cirkulusaival foglalkozik!

– Eszerint, – kérdezte az ősz ember – ön meggyőzőnek találja ezt a
levelet?!… Ön szerint, ez a levél elégtételt szolgáltat nekem, ugy-e?!…

Morlini ur (már nevezetes ember volt, hát csak adjuk meg neki, ami
megilleti), miután egy pár perc óta sokat feszengett, izgett-mozgott a
székén, nem fékezhette tovább az izgatottságát, fölugrott s idegesen
kezdett járkálni a sok néma könyv közt.

– A tábornok ur nem is képzeli – áradozott – hogy micsoda világszenzáció
anyaga rejtőzik ebben a levélben! Egy kis tulzással azt mondhatnám,
hogy: nem is sejti, mi van ebben a levélben! Tizezrek és tizezrek
hangulatát fogjuk megváltoztatni, két-három cikkel, egy hét leforgása
alatt, ha a tábornok ur megengedi nekem ennek a levélnek a közzétételét!

A tábornok egy kicsit elszégyelte magát. No lám, min kapja rajta magát!
Már jókora idő óta megint mint vádlott felelgetett ennek az emberkének a
vallató kérdéseire. Igazolgatta magát ez előtt az emberke előtt, akit
szánalomból eresztett magához; fölvilágositásokat adott neki, eloszlatni
iparkodott a kételyeit, fáradozott azon, hogy meggyőzze, s keresgélte a
legtöbbet kifejező feleletet, mint a vizsgálattevő gyerek, akit a tanár
sarokba szoritott. És mért tette ezt? Mert ez a kicsi ember itt a nagy
nyilvánosságot képviseli. De hát mit akar ő a nagy nyilvánosságtól? Jobb
véleményt; az igazságot. No hát most láthatja, mit várhat a nagy
nyilvánosságtól! Nem gyönge volt-e megint?!…

– Milyen szerencsés ötlet volt, hogy ide jöttem, s hogy erőszakoltam egy
kissé az interview-t! – gratulálgatott magának Morlini ur hangosan,
miközben fesztelenül járt-kelt a szobában. – A tábornok urnak talán soha
se jutott volna eszébe, hogy közzétegye ezt a levelet… pedig hogy közzé
kell tennie, hogy kötelessége közzétenni, erről nem is lehet tanakodni…
Mind a kettőnknek szerencséje, hogy föltámadt bennem ez a kitünő
gondolat… Éreztem én ezt előre… valami nem hagyott békén…

(Már hős volt. A sikernek a puszta reménységére, a kis Zokogás egyszerre
nagy riporterré nőtt fel önmaga előtt. A közügy egy kitünő szimatu
bajnokává.)

– Pedig semmi kedvem hozzá, hogy közzétegyem – szólt a tábornok.

– De igen, – erősködött Morlini ur, – mert én meg fogom győzni arról,
hogy nem is tehet másképpen. Ez a levél önnek a világ fölmentését, az
erkölcsi elégtételt, katonai becsületének a megtisztulását jelenti.
Lehet-e, szabad-e erről önnek lemondania? Nem. Miféle makacskodásból
akarna benne maradni a félreismertetésben, hogy ne mondjam: a
közmegvetésben? Nézze, tábornok ur, mikor idejöttem, ön azzal fogadott,
hogy mi vagyunk ennek a szegény országnak a két legszegényebb embere,
hát támogassuk egymást. Hozzátehette volna azt is, hogy: ebben a
pillanatban az egész országnak nemcsak a két legszegényebb, hanem
egyszersmind a két legutolsó, a két leglenézettebb embere vagyunk; de
csak az akaratunktól, a kitartásunktól függ, hogy segitsünk magunkon…
vagy hát segitsünk egymáson. Meg is fogjuk cselekedni, mindenesetre. Ön
már megtette az első lépést. Jót tett velem, amikor bebocsátott magához;
most rajtam a sor, hogy szolgálatot tegyek önnek, rámutatva a helyes
utra… Ugy vagyunk, mint a világtalan és a sánta… Ön fölemelt a hátára,
most én a jó tanácsommal vezetni fogom önt… Én ön nélkül nem tudtam
volna járni… ön nélkülem nem lát jól, de a szavam, az utbaigazitja, hogy
merre kell haladnia. Ön megalapitja a szerencsémet és én rehabilitálom
önt.

– Ön rehabilitál engem? Hogy ön engem rehabilitál? – álmélkodott a
tábornok.

Egy pillanatra megharagudott.

De a haragja hamarosan elmult, mintha a kiméletlen szavak
visszatéritették volna ahhoz a rezignációhoz, melyből ez a látogatás
kizavarta.

– Ez az emberke – gondolta – akármennyire önként és csak érdekből jött,
mégis a sok millió követe és képviselője. Nem jobb, de nem is rosszabb,
mint a többi, mint a sok millió. Sőt ez az emberke maga a sok millió.
Nem tud engem látni; mindig csak azt a helyzetet látja, amelyben vagyok.
Ez közös vonása a sokaságot alkotó millió és millió embernek. Ez a
világ. De hát mit törődjem akkor akár a ma, akár a jövő itéletével,
mikor, ha a kevesek nem is, a milliók mind ilyenek, s mikor a jövő
milliói is csak ilyenek lesznek!…

És teljesen lecsillapultan felelt Morlini urnak:

– Hát lássa, én ennek a rehabilitációnak olyan kevéssé érzem a
szükségét, hogy ezt a levelet, amely önt meggyőzte, összetépem, itt a
szeme előtt.

S meg is tette, két-három olyan határozott mozdulattal, aminőt régente
nem egyszer mutatott.

Morlini ur, meglepetésében, csak hüledezett.

– De azt csak megengedi, – hebegte, – hogy leirjam a beszélgetésünket és
közöljem azt is, hogy ebben a levélben?…

– Mindent megirhat, amit csak akar, – felelt a tábornok.

Hanem, amikor Morlini ur már bucsuzkodott, elfelejtett kezet nyujtani
neki.

– Hogyan, tábornok ur, ön most már nem nyujt nekem kezet?!… – kérdezte
Morlini ur, kissé megilletődve.

– Már mért ne nyujtanék önnek kezet?!

És átengedte tenyerét a Morlini ur meghatottságának.

Aztán az ablakából nézte, hogy az emberke milyen fürgén siet ki a villa
kapuján. Kedve lett volna bucsut inteni a nagyvilág utolsó követének.

De Morlini ur nem nézett vissza a villára; nagyon sietett. Ugy látszott,
hogy a tramway közeledő kocsiját akarja elfogni. De nem. Egy üres
fiakker után szaladt, mely lépésben kocogott az uton. Megállittatta és
beült.

A tábornok mosolygott.

– Már költekezik az interview bőrére! – szólt magában.

Aztán megint kiment a kertbe, nem gondolt többé semmire, csak
dudolgatta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“




A TEMETŐBEN.

Az ismeretlen tiszt, heves szemtüzelés után, tüntetően kezdett babrálni
egy képes ujsággal, s aztán letette. Szeréna, aki már előbb néhány
szemvillanással biztositotta az ismeretlent teljes jóakaratáról, jól
láthatta a képes ujság cimét. Egypár percig várt, hogy a társasága ne
vegyen észre semmit; aztán elkérte a pincértől a lipcsei illusztrált
ujságot s átlapozta.

Két kis ceruza-jelet talált benne, e két szó alatt: mikor, hol?

Mikor? – ezen nem kellett törnie a fejét. De az a kérdés, hogy: hol? –
egy kis zavarba ejtette.

A tengerparti sétauton, az egész világ előtt? – az lehetetlen. Fiume
valamelyik mellék-utcájában? Véletlenül találkozhatnék a leányaival. És
az ördögtől nem félt, de félt a leányaitól. Már nagyocskák; és milyen
kinyilt szeműek! Egy kicsit elhanyagolta és egy kicsit elkényeztette
őket. A fejére nőttek és egy idő óta mintha ellenőriznék. Ha véletlenül
meglátnák az ismeretlennel, képesek volnának utána menni s kikémlelni,
hová megy? A kisebbik már is oda súgta neki, hajmeresztő konfidenciával:

– Szeréna, ne kacérkodjál olyan sokáig azzal a tiszttel, mert rosszat
gondolnak rólunk!

Gyorsan kellett elhatároznia magát. Nyolcadmagával ült az abbaziai
Quarnero-kávéházban, s a társasága már készülődött. Csolnakázni akarnak.
A magános tiszt sem fog órákig várakozni.

A képes ujságnak azon a lapján, amelyre abrakadabrákat firkálgatott, egy
temető képe volt látható. A kép szélére, mintha a kalligrafiában
gyakorolgatná magát, rárajzolta ezt a szót: Fiume, s fenn, ahol a lap
kelte és száma olvasható, bekarikázta ezt a számot: 3. Ha a tiszt nem
túlságosan ostoba, s ért egy keveset a drót nélkül való telegrafáláshoz,
ebből meg fogja érthetni, hogy holnap délután három órakor a fiumei
temetőben kell sétálgatnia. Mért éppen holnap? Mert most már öt óra felé
jár az idő. Tehát ma már nem, csak holnap, s természetesen nem később,
mint holnap.

A temető… Szerelmi találkozóra nincs alkalmasabb hely, mint a temető. Se
veszélytelenebb.

Másnap már két órakor útnak indult, hogy megszökhessék a leányai elől,
akiknek félkettőtől félháromig tart az angol órájuk.

Gyönyörü októberi nap volt, egyike azoknak az őszi napoknak, amelyeken a
természet mintha még egyszer, utoljára összeszedné minden erejét, hogy
meleget áraszszon: hasonlóan ahhoz a szép asszonyhoz, aki a negyvenedik
évéhez közeledik, a rettenetes időhöz, az utolsó szerelmek idejéhez.

Ki kellett nyitnia az ernyőjét, olyan melegen sütött a nap. S mialatt
aprókat lépegetve, lassan sétálgatott tova a halmokon, – amerre máskor
nem igen szokott járni, – azon gondolkozott, mit mondana, ha ismerőssel
találkoznék, aki talán azt kérdezi: mi jutott eszébe, hogy éppen a
temetőben sétál? Senkije se fekszik ott.

Csakugyan, még abban is szerencsés volt, hogy sohase vesztett el se
gyermeket, se testvért, senkit, akit egy kissé szeretett, jóbarátot se.
A szülei már nagyon öregek és még ma is élnek. Még a férje is él. Mintha
a halál mindenkit kimélne, aki akár közelebbről, akár távolabbról,
hozzátartozik.

De irigylik is sokan életének sima folyását, amint irigylik a kényelmét
és minden szenvedelmességtől, minden idegességtől ment, nyugodt
természetét!

Ő, ő nem irigyel semmit, csak az ifjuságot. Ha még egyszer húsz
esztendős lehetne!… Azért az egy esztendőért szivesen odaadná mindazt,
ami még következik.

Nem volt érzelgős természetü, de a magánosságban pár pillanatig
elmélázott.

Furcsa! Még a kedveseit is mintha valami hatalom védte volna mindaddig,
amig mellette voltak. Csak akkor érte őket baj, ha elhagyták, vagy
elhagyta őket.

Hanem alig lépett be a temetőbe, már is rájött, hogy valakiről mégis
csak megfeledkezett. Persze, az egész élet csupa felejtés; folytonos,
szakadatlan felejtés.

Közel a bejáróhoz, az út szélén, fehér márványból való, még majdnem
egészen új sirkövet pillantott meg, s a temetőben az első név meg az
első följegyzés, a melyre a pillantása esett, ez volt: „Itt nyugszik
Teodorovics Simon, élt 37 évet.“

Igen, ez egy kissé az ő halottja. Ez egy kissé ő miatta halt meg.

A férje ölte meg párbajban, ezelőtt hat évvel.

Szegény Simon! Milyen vidám, elmés, aranyoskedvű fiu volt! Szép ember
is, de mindenekfölött szeretetreméltó. Ahol megjelent, ott azonnal derü
és jókedv ütött tanyát. Kifogyhatatlan volt a kedves tréfából, a
nevettető ötletből; fel tudta villámozni a legálmosabb környezetet;
pezsgő vidámság, dal, muzsikaszó, kacagás járt a nyomában. Mindenki
mindig csak Simont kereste; férfi, asszony, leány, mindenki őt találta a
legkedvesebb cimborának; egymaga egész társaság volt. És igen, az
asszonyok még jobban szerették, mint a lányok.

Amellett a legjobb fiú volt a világon. Soha a tréfáival se bántott
senkit, soha se vétett semmiféle emberfiának, kivéve azokat a férjeket,
akikkel csak az történt, amit megérdemeltek.

És most itt fekszik, a két kezét összekulcsolva szépen, mozdulatlanul!
Nem táncol többet macsicsot, – amivel annyi asszonyt nevettetett meg.

Milyen bolond az élet! Hogy ennek a vidáman zajongó, ötletes, tréfás,
kedves embernek éppen ő miatta kellett elnémulnia!

Miatta, akit soha még csak meg se csókolt!

Nem különös-e, hogy a férj, akinek a golyója leteritette, joggal
lehetett volna féltékeny nem egy emberre, és mig a sok közül soha egyre
se féltékenykedett, ezt az embert, aki nem tartozott a sok közé, meg
kellett ölnie párbajban?

Igaz, talán nem ő rajta magán mult, ha soha se lett a Simon kedvese.
Neki is nagyon tetszett ez az ember, akiért sokan rajongtak, s akit még
többen becéztek, szinte bálványoztak. Aztán akkor már régen túl volt
rajta, hogy a házasságot komolyan vegye. Eleinte kacérkodott is, még
pedig ugyancsak, az egész asszony-társaság kedveltjével, s hizelgett
volna a hiúságának, ha könnyedén elhódithatja a féltékeny
asszonykájától… később is el-elbolondoztak… de ez volt az egész.

Mért ne vallaná meg magának, hogy: igen, amazon mult minden? A férfin.

Akkor boszankodott is a dolgon. Nem értette a Simon viselkedését. Mindig
tisztelettudó és kedves maradt iránta; nagyon kedves, de tulságosan
tisztelettudó. Pedig lehetetlen volt észre nem vennie, hogy nem
haragudnának meg érte, ha jobban közelednék. És nem közeledett. Ugy,
hogy a viseletét szinte sértőnek találta volna bármely asszonyi önérzet.
Egy darabig nem lehetett egyebet képzelni, csak azt, hogy: talán
érdekesnek akar látszani… ügyetlen ember, aki nem veszi észre, hogy már
fölösleges minden komédiázás.

Most már érti, ami akkor rejtelmesnek tünt föl előtte. Ez a bolondos
ember komolyan vette a kötelességét. Nem akart izgalmakat, szenvedéseket
okozni az asszonykájának, aki olyan őrülten féltette a férjét, a milyen
őrültségre csak az olasz vér képes. És ez a szerencsétlen a fejébe
vette, hogy éppen Szerénától kell féltenie az urát. Elég volt hozzá egy
semmitmondó, de elfogott pillantás, hogy otthon a legrémesebb
jelenetekkel lepje meg a szegény Simont; néha az egész szomszédság
összeszaladt a jajgatására. Utoljára a szegény Simon ugy kerülte
Szerénát, mint az ördög a tömjént; ha véletlenül mégis találkoztak s
felelnie kellett Szerénának, mialatt beszélt, mindig másfelé nézett.
Szeréna végre kezdte érteni a dolgot; nevetségesnek találta ezt az
emberpárt: vállat vont s nem foglalkozott többé velök, Simonnal se.

És mégis éppen ennek az embernek kellett meghalnia miatta; mig a
többiek, azok, akik ölelésének és csókjainak emlékét szerte vitték a
világba, ma is vidáman szaladgálnak, ki erre, ki arra.

Természetesen buta véletleneknek kellett összetalálkozniok ehhez is,
mint minden balesethez.

Az egyik véletlen az volt, hogy a férje éppen akkor kapott egy évi
szabadságot. Ennek a férjnek, aki az esztendő legnagyobb részében a
messzi tengereket járja, ennek a férjnek, aki kiszolgáltatta őt annak a
sorsnak, hogy ott keresse az asszonyi boldogságot, ahol éppen találja,
ennek a férjnek, akinek a legkisebb hibája az, hogy mindig utazik, aki
csak akkor kellemes férj, ha távol van, s akkor a legkellemetlenebb, ha
megtér a családi körbe – ennek a férjnek akkor, kivételképpen, itthon
kellett lennie.

A máskor csak nevetni való asszonykán pedig éppen akkor hatalmasodott el
legjobban a féltés őrültsége. Nem különös-e ez is? Féltékenységi
dührohamai akkor váltak mindennaposokká, amikor Szeréna már rá se nézett
a szegény Simonra. Szeréna akkor volt a legszerelmesebb Andry
kapitányba.

Andry kapitánynak, jól emlékszik, épp azon az estén igérte meg az első
légyottot. A hajóstisztek bálján, a második négyesben. Ugyanennek a
négyesnek a vége felé történt, – Szeréna még szinte érezte a kapitány
lehelletének a forróságát, – hogy a hatodik figurában összekerült a
szegény Simonnal is, mint minden más táncossal. Az ujja hegyét nyujtotta
neki s pillantása a kapitányt kereste. De a féltékeny asszonynak, aki
folyton az urát leste, úgy rémlett, hogy titokban megszorongatták
egymásnak a kezét. Megvárta, mig a négyes véget ért, aztán Szerénához
ment és bokrétáját Szerénának az arcába vágta. Pirosabb volt, mint
bokrétájának szertehulló rózsái.

Szeréna elsápadt és szótlanul törölte meg az arcát.

Ha ez véletlenül olyankor történik, amikor férje a messzi tengereket
járja, Szeréna megelégedett volna azzal, hogy ennyit mondjon:

– Angela, nagyon ostoba vagy!

És elsimitották volna a dolgot, hogy a férj soha ne is tudjon róla.

De a férj éppen ott ásitozott a bálteremben és Szerénát dühössé tette,
hogy éppen a férje jelenlétében kell ezt a megalázást elszenvednie. Ha ő
most békülékenynek mutatkozik, mit fog képzelni ez az ember: micsoda
jeleneteket kell neki átélnie azalatt, amig a férj a messzi tengereket
járja?!

Igy a botránynak párbaj lett a következése s az ostoba golyónak
keresztül kellett mennie a szegény Simon testén.

Most itt fekszik, két kezét hiábavaló imádságra kulcsolva,
mozdulatlanul. Már nem féltik senkitől.

De Szeréna-e az oka, hogy meg kellett halnia?

Nem. Ő, férjének a keze, meg az ostoba golyó, mind csak eszközei voltak
a véletlennek.

Ezt a szegény embert a felesége ölte meg. A szerelmes asszony oktalan
féltékenysége és esztelen indulatossága; a szerelmes asszony
akaraterejének hiányossága, lelki fegyelmezetlensége; az a gyöngesége,
hogy nem tudott ura lenni magának; józanságának, belátásának a
fogyatékossága; az a gyerekesség, amely nem tud számot vetni
cselekedetének a következéseivel, és utoljára, de nem utolsóképpen az a
naivság, mely komolyan vesz bolondságokat.

Bezzeg sirt, jajgatott, visitozott aztán, mikor kilyukasztva vitték haza
a férjét!

Igazán szánni való volt a gyászában. Három esztendeig valósággal
őrjöngött a kétségbeeséstől. Szép szemét kisirta kicsinyre, s
megcsunyitotta, szinte megöregitette a fájdalom, az önvád, az
elhagyatottság, a sok szomoruság és keserüség, a folytonos szánom-bánom.

Utóbb mégis csak elcsitult.

És az idő mult, az idő rohant. Lassankint kiapadtak a könnyei.
Lassankint felejteni kezdett. Aztán elkövetkezett az óra, amikor nem
tudott többé egyedül maradni. Végre a mult héten férjhez ment egy
jóravaló fiatalemberhez.

Hja, efezusi matrónákkal van tele a világ!

Hát érdemes-e az életet komolyan venni?!

És a szegény Simon most itt fekszik, csöndesen, szépen, illedelmesen.
Nem táncol többé macsicsot, amivel hajdan annyira fölbőszitette a
féltékeny asszonykát. Pedig most már táncolhatna, éjfélkor. Nem féltik
többé senkitől.

Hát nem gonoszság-e gyerekes észszel komolyan venni, ami csak jókedv,
dinom-dánom, rövid, nagyon rövid ideig tartó „tréfa, terefere, tánc?“ –
ahogy a szegény Simon szokta mondani.

Valami neszt hallott. Arra pillantott, s látta, hogy a tiszt jön.

A tiszt annyira sietett, hogy egyszerre csak megbotlott valamiben és a
kardja hozzávágódott az egyik sirkőhöz. Szeréna észrevette, hogy a
szegény Simon sirköve volt az.




PÁLYAKEZDÉS.

Özvegy Jurenákné gyárváros-utcai vendéglőjében a fehérabroszos asztalok
egyikénél két fiatalember eszik mohón, sakál-étvágygyal és
gépsebességgel: a Mester és a Tanitvány. A Mester huszonhárom esztendős;
a Tanitvány tizennyolc.

Amikor az utolsó falat sajtot is lenyelték, a Mester megszólal:

– Szoktál-e szivarozni?

– Hogyne! – felel a Tanitvány.

– Van egy törött trabukkóm, azt neked adom. Ragassz rá
cigaretta-papirost; talán még szelelni fog.

Ugy tesz, mint beszél, s ő maga rágyujt egy virzsiniára.

Az első kéjes szippantások után átadja magát a keleti kényelemnek s a
társalgás és bölcselkedés kettős örömének. A Tanitvány ezalatt a
trabukkó ujjáépitésén fárad.

– Nos, mit szólsz a vacsorához? – kérdi a Mester.

– Nagyon jó volt, – felel a Tanitvány.

– Szeretem, hogy hazudsz, – gyönyörködik a Mester, – és hogy szépen,
vakmerően hazudsz. Ez is mutatja, hogy tehetséges ember vagy. Ha
tehetségtelen ember vagy, akkor kiböffented az igazat, hogy tudniillik
Magyarország áldott földjén a Jurenákné főztjénél rosszabb ételeket
sehol se találni. Vagy, ha nem is böffented ki az igazat, hát
himezel-hámozol, kertelsz, köntörfalazol. Lutheránus módra alkudozni
próbálsz és azt mondod, hogy: „elég jó volt“, mert félsz, hogy a lesujtó
itélettel sziven találsz, udvariatlanul meggyanusitod a jóizlésemet és
azt akarod, hogy az öreg kecske ostobasága is jóllakjék, de az igazság
káposztájából is megmaradjon valami. A tehetségtelen ember igy tenne. De
te nem vagy tehetségtelen ember; te föléje emelkedel a kérdésnek s az
udvariasság gyöngéjére számitó cselvetést kijátszod, kivéded egy bátor
hazugsággal, és szemtelenül kivágod magadat a kelepcéből. A vacsorát már
ugyis megetted, a dolgon már ugyse lehet változtatni, az egészről nem
érdemes csevegni, kár volna az időt erre vesztegetni. Hát hazudsz, hogy
a dologról többé ne legyen szó. Okos ember vagy; tehetséges ember vagy.

A Tanitvány önérzetesen mosolyog s aztán szopogatni kezdi a beteg, de
már befáslizott szivart.

– Már most, – folytatja a Mester, – mi a logikai következés abból, hogy
a Jurenákné főztje majdnem az ehetetlenségig rossz? Tehetségtelen ember
igy okoskodnék: „Az, hogy többet nem fogunk idejönni.“ De te tehetséges
ember vagy és helyesen vezeted le a logikai következést. A logikai
következés pedig az, hogy: ellenkezőleg, ezentul minden este itt fogunk
vacsorálni, mindaddig, amig nagy pénzre nem teszünk szert.

A Tanitvány három vékony füstsugarat bocsát ki a tökéletlenül restaurált
szivar három kéményéből és öreges nyugalommal szól:

– Képzelem, hogy vannak ennek a kosztnak jó tulajdonságai is.

– Hogy némi táplálékot adjak gazdag képzelőtehetségednek, – értekezik
tovább a Mester, – mindjárt elmondom, hogy mik ezek a jó tulajdonságok.
Először is ez a legolcsóbb koszt Pesten. Ha volna olcsóbb is, hidd el,
hogy én felkutattam volna. Aztán, ha nem jó, hát legalább sok. Ami a
minőségből hiányzik, azt Jurenákné pazarul megtoldja a mennyiséggel.
Ekkora porciókat sehol se találsz Pesten. Azok a vendégek, akik ide
járnak, fellázadnának, ha Jurenákné kevesebbet adna nekik, viszont nem
bánják, ha akármi az, amit kapnak, csak sok legyen. Igazuk van. A gyomor
nem kérdi, hogy mit adsz neki, de nem türi, hogy megröviditsd. Végre, és
ezen kellett volna kezdenem, amint látni fogod, itt nem okvetetlenül
szükséges mindennap fizetni. Itt ismerik az embert és biznak az ember
jövőjében. Majd téged is meg fog ismerni Jurenákné; még ma megmondom
neki, hogy ha magadban jösz ide, akkor is a barátom vagy, és hogy már
holnap el lehet készülve a legrosszabbra. Egy kicsit cugos a szivarod,
mi?…

– Sebaj, – felel a Tanitvány, – nem vagyok reumás. Szeretném én látni
azt a szivart, amelyet végig ne szivjak, ha olyan lyukas is, mint a
harisnyám!

– Ember vagy! – fejezi ki elégedettségét a Mester. – Ha nem vág földhöz
semmiféle szivar, ez megnyugtat afelől, hogy a Jurenákné kosztja se fog
leverni a lábadról. Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy a bölcseség kezdete
és a szerencse alapföltétele: nem törődni azzal, hogy mit eszünk,
mindaddig, amig nem duskálunk minden más földi jóban. És a bölcset, aki
kész erre a kis önmegtartóztatásra, megjutalmazza a kegyes természet. Az
ember hozzászokik még ehhez a koszthoz is, és ha hozzászokik, akkor
szereti. Nekem például más korcsmában már nem izlik ugy az étel, mint
itt; engem nem elégit ki tökéletesen semmiféle eledel, ha hiányzik
belőle a Jurenákné főztjének sajátságosan keserü zamata. De még egy
másik jutalma is van ennek a kis önmegtartóztatásnak. Sorsunk egyelőre
két véglet: rendesen a kis korcsma és ritkábban, sátoros ünnepeken,
fejedelmi bankettek. Barátom, mennyivel jobban esik a bankett, ha az
ember a Jurenákné emlőin nevelkedett!…

– Bankettekre járni!… Erre én nem áhitozom, – szól a Tanitvány. – Nem is
tudnám, hogyan kell megenni az uri ételeket. Egyszer, még kis diák
koromban, a főispán megvendégelte fiának három-négy tanuló-társát; én is
ezek között voltam. A többiek, akármilyen furcsa dolgokat hoztak elibénk
az inasok, mindjárt kiismerték magukat, de én attól fogva, hogy a
legelőször hozott tálban szét akartam vágni a diszitést és az inasnak
kellett figyelmeztetni, hogy az nem ennivaló, alig mertem az ételekhez
hozzányulni. Soha se voltam olyan éhes, mint ez után a nagy ebéd után.

– Majd beletanulsz.

– Nem bánom, ha nem is tanulok bele. Nekem a fődolog az, hogy jóllakjam.
Akármi, csak elég legyen. És ha itt nem kell éppen mindennap fizetni,
akkor nekem ez a világ legjobb korcsmája. Mert, ugy látszik, még nagy
idő telik bele, mig kellőképpen el leszek látva aprópénzzel.

– Az ember sohase lehet kellőképpen ellátva aprópénzzel. Ha majd
elérkezik az az idő, amikor már tudsz keresni, vagy pláne fizetésed
lesz, hát el is költöd. Akkor talán még jobban rászorulsz a
korcsmahitelre.

– Csak már legalább a keresetnél tartanék! De, ugy látszik, ez még csupa
bizonytalanság. Mondd, mért nem akarsz arról beszélni, ami engem még a
korcsmahitelnél is jobban érdekel? Elolvastad azt a holmit, amit
hazulról küldtem, már vagy három hete?

– Elolvastam.

– Találtál benne tehetséget?

– Találtam. Két tárca egészen rossz, hanem a harmadik: a „Luca széke“,
az már mai állapotában is kinyomtatható. Ebben már van egy kis tüz: van
benne düh, méreg, választóviz, vitriol. Egészen Mirbeau-s. Azt hiszem,
ha megjelenik valahol, otthon rá fognak ismerni az alakokra.

A Tanitvány elpirul örömében.

– Meglátszik rajta, hogy átélt dolog? – kérdi.

– Meglátszik rajta, – felel a Mester. – Tudod, őszintén szólva, esküdni
mernék rá, hogy nem egészen ugy történt az eset, ahogyan leirod. A
hősnőd, a szolgabiróné, aki olyan orcátlanul viselkedik, mint egy
megbőszült cseléd, egy kicsit gyanus, és a szerelmi kaland egy cseppet
se valószinü. Hanem a szolgabiró figurája nagyon jó; ebben epe van. Ugy
képzelem, ez a szolgabiró egyszer nagyon megsértett téged; pofont igért,
vagy mi. Te aztán szépen jégre tetted a dühödet, és most, amikor
elkerülsz hazulról, megirod a szolgabirót ugy, hogy otthon bizonyosan
ráismerjenek. Mert hogy a szolgabiró felesége a szeretőd volt, az
tisztára költészet.

A Tanitvány megint elpirul, de most már nem örömében.

– De kérlek!… hebegi.

– Ne tiltakozzál, – folytatja a Mester oktató hangon. – Nagyon okosan
teszed, ha másoknak nagyokat hazudsz, és különösen, ha irásban
hazudozol; ez a képzelet!… És semmi se teszi az embert olyan érdekessé,
mint a hazudozás, mert minden nyiltszivü ember szebbeket tud kitalálni,
mint a mik történnek. De előttem ne igyekezzél érdekessé tenni magadat;
én keresztül látok rajtad. Többet mondok. Ezt a történetet már én is
megirtam, és velem ugy történt a dolog, a hogy mondom.

A Tanitvány nem bolygatja tovább ezt a részletkérdést, hanem másról
tudakozódik.

– És a megirást milyennek találod?

– Irni még nem tudsz, – felel a Mester, – de az a legkevesebb. Majd
megtanitlak rá, hogyan kell irni. Ennek például nyolc-tiz sort kell az
elejére irni, és nemcsak kiadható lesz, hanem mindjárt feltünő. Először
is egypár szinfolt meg egy pár bitümös frecscsentés a városkáról; mert
sötét képet kell adnod róla. Egy pár szó a levegőjéről, az egéről… azt
mondod, hogy az ege csupa foltos szürkeség… vagy azt, hogy ez az ég
ködös, fekete és tökéletesen nyugodt, mint a halál. Aztán leirod a nagy
folyóvizet; ugy látod, mintha ez a nagy folyó állna és ebben a
mozdulatlanságban valami nyomasztót, valami nyugtalanitót találsz… ha
nem is igy van, az mindegy, csak egyéni látásod szuverén jogával élsz,
és megállapitod, hogy ez a boru országa, hogy itt az egész világ
iszapszinű… És igy nyolc-tiz sorral megvan a stilszerű háttér, a
perspektiva, a történet kimélyitése, a jelképzés, az általánositásban
jelentkező erő, a művészi hatás, az igazság, még annak a kellő
magyarázata is, hogy a szolgabiróné mért viselkedik olyan arcátlanul,
mint egy megbőszült cseléd. Ebben az iszapszinű világban ez természetes.

– És ha ezt a nyolc-tiz sornyi gallért felvarrom rá, ki tudod adni a
novellát?

– Megirtam, hogy a fizetést kivéve, mindenről gondoskodni fogok, és ha
én egy jó cimborámnak megigérek valamit, azt többnyire megtartom, kivált
ha semmibe se kerül. Persze, nagy szerencséd, hogy éppen most indul meg
a „Budapesti Világitó Torony“ és hogy Konrád Ervin, a segédszerkesztő,
jóbarátom. Mindjárt kezdettől fogva velem együtt tagja leszel a
szerkesztőségnek. Természetesen fizetést egy darabig nem fogsz kapni és
ez sokáig eltarthat. De kapsz szinházjegyeket, másféle szabadjegyet is,
ha jut, villámos- és fürdőjegyeket mindenesetre, és a fizetésed főképpen
abból fog állani, hogy, ha nem áhitozol politikai babérokra, mindent
megirhatsz, amit akarsz. Tudod-e, mit jelent ez? Annak teszel
szivességet, akinek akarsz, aki az érdekeidet előmozditja; azt ütöd,
akit akarsz, akit ütnöd jól esik vagy aki utadban áll; azon állsz
boszut, akin akarsz, aki akármit vét ellened. A hatalmat jelenti. Mások
előbb pénzt szereznek, s aztán hatalomra törekszenek; mi tálcán kapjuk a
hatalmat s a hatalmunkkal teszünk szert pénzre. Különben később, ha már
érdemeket szereztél, kapsz egy pár forintot a tárcáidért; nemsokára,
föltéve, hogy szorgalmasan dolgozol, megkeresheted még a britannikát is.

– Igen, de addig?

– Egyelőre a régi ruháidban jársz, lakni a divánon fogsz s a mosóné
számláját is magamra vállalom, ha e tekintetben nem tulságosan nagyok az
igényeid. Ami pedig az élelem kérdését illeti, Jurenáknéval mindjárt
elintézzük a dolgot s előre leszámolunk azzal az esettel, ha nagyon
hamar el talál fogyni az aprópénzed. Aztán mi kell egyéb? A dohány meg a
feketekávé. A dohány a legnehezebb fejezet. De először is minduntalan
találkozik cimbora, aki kisegit, ha véletlenül nincs nálad szivar; aztán
egy-két koronával szerencsét próbálsz a bakk-asztalnál, s végre, ha
minden kötél szakad, s nem leszek éppen magam is a legnagyobb bajban,
apró, egy koronáig terjedő kölcsönökkel szivesen felsegéllek, mert ugy
nézz rám, hogy nekem, holnaputántól fogva, százhusz korona fizetésem
lesz a „Világitó Torony“-nál. A feketekávéra pedig ne legyen gondod.
Mindjárt elmegyünk a Recsky-asztalhoz; bemutatlak az Otmárnak; egy hétig
fizetni fogsz neki s aztán három hónapig nem fog háborgatni. Csak arra
figyelmeztetlek, hogy szivart ne vásárolj tőle hitelbe, mert ez az
örvény; minden elzüllés ezzel a könnyelmüséggel kezdődik. A
szivartartozás, különösen ilyen erős dohányosnál, amilyennek te
mutatkozol, iszonyu gyorsasággal tud növekedni, s ez megrenditi az ember
hitelét, tehát egész társadalmi pozicióját. No hallod, amióta ezt a
trabukkót el tudtad szivni, nem féltelek a sors viharaitól. Akinek ilyen
tüdeje van, azé a jövő.

– Ki ez a Recsky Otmár, akiről beszéltél?

– Ne zavard össze a dolgokat. Otmár a Firenze-kávéház éjszakai
főpincére, Recsky meg egy harmincesztendős aggastyán, élemedett, de
hires ujságiró s mindenekelőtt a Recsky-asztal megalapitója. És végül a
Recsky-asztal… de ezt már otthon is tudnod kellett volna! Aki éppen az
érettségi előtt fejezte be a tanulmányait, annak már tudnia kellene egy
kis irodalomtörténetet.

– Mintha valamelyik ujságban olvastam volna egyetmást erről az
asztalról.

– Hogyne olvastál volna! Mindegyikben. A Recsky-asztal Budapest
legnagyobb irói és művészi társasága. Azt mondhatnám, hogy a
Recsky-asztal az irói és művészi börze. De ezzel keveset mondanék… A
Recsky-asztal nekünk az, ami a rómaiaknak a Fórum volt. Ha a
Recsky-asztalnál okosan szerepelsz, egy-két esztendő multán kész ember
vagy. A Recsky-asztalhoz nagyon sokan járnak; minden este egész klubbot
találsz ott; ez a mi érdekeink fő-boszorkánykonyhája; ha itt félelmessé
tudod tenni magadat, mindent elérhetsz, amit csak akarsz. De nem
beszélek róla többet; majd meglátod, mert mindjárt odamegyünk. Ilyenkor,
tizenegy tájban, kezdődik ott az élet. Ámbátor a te érdekedben egy
kicsit habozok, hogy már ma elvigyelek-e oda vagy várjak holnapig?

– Miért?

– Mert akármilyen tehetség rejtőzik benned, a külsőd egy cseppet se vall
tehetséges emberre. Olyan alakod és arcod van, mint másnak, mint a
közönséges embereknek. És mi jogon akarsz megélni, ha éppen olyan vagy,
mint más, mint mindenki? Csak az egyéniségnek van joga az
érvényesüléshez.

– Nem értelek.

– Ha valaki nem közönséges ember, hanem egyéniség, a külsejében is meg
kell mutatnia, hogy ő valaki és más, mint a többiek. Holnapra okvetlenül
csinálj magadnak valami maszkot. Az egyéni külső az érvényesülésnek
legelső feltétele. Legalább is fésülködjél másképpen: ugy, ahogy senki
se szokott. Várj csak! A mellényed jó.

– Nagyon régi.

– Épp ez a jó benne. Ma már nem hordanak ilyen gombokat. Ezek a régi
gombkötők munkáira, a sujtásra meg a paszomántra emlékeztetik az embert.
Ezek jól jelképezik a vidéki erőt. Levegő és földszag van bennök.
Gyerünk!

A Mester csönget és Jurenákné megjelenik.

– Ténsasszony, – szól a Mester – ez a fiu itt Lángváry Ákos, jeles
fiatal irónk. Ugy nézzen rá, hogy nemsokára ott látja az arcképét minden
képes ujságban. Baj esetén ugy felelek érte, mint magamért.

– Kérem, Örkényi ur, kérem. Csak minél többször legyen szerencsém…

– Mit csinál a Juliska? – nyájaskodik Örkényi ur. – Már régen nem láttam
a szinpadon.

(Juliska kezdő szinésznő az Uj Szinháznál és Jurenáknénak unokahuga.)

– Bizony, már hónapok óta nem kapott jó szerepet, – panaszkodik a
vendéglősné.

– No, rajta leszünk, hogy a Lángváry darabjában jó szerepet kapjon –
osztogatja áldását a Mester.

Egynegyed tizenkettő. A Mester és a Tanítvány megindulnak a
Firenze-kávéház felé.

Husz-harminc öreg ember, a városnak husz-harminc különböző helyén,
nyugodtan alszik. Nem sejtik, milyen boszuságok elviselését méri ki
rájok a sors ebben a negyedórában. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára
milyen lázasan fogják őket kitessékelni a világból, hogy helyet
csináljanak két nagyétvágyu fiatalnak.




A HALDOKLÓ ELŐSZOBÁJÁBAN.

– Történik: Héthársy Ferdinánd, volt miniszter lakásán. A lakás bérlője
a legbelső szobában kétségbeesetten viaskodik a halállal. Két ápolónő
van mellette, akik már régóta a halál pártján vannak. A betegszobához
legközelebb eső teremben a tanár urak tanácskoznak, más, alkalmasabb
téma hiányában, arról, hogy: mi az oka a mai nyomasztó gazdasági
viszonyoknak és hogy Sarah Bernhardt hány esztendős lehet? – mert a
konzilium nem tarthat rövidebb ideig egy negyedóránál és mivel üthetnék
agyon ezt az időt?! Tulnan, a szomszédos termekben, a rokonok
türelmetlenkednek, kivéve Héthársy Olivér doktor, országgyülési
képviselőt, a haldokló unokaöcscsét és általános örökösét, aki páratlan
szeretetreméltósággal végzi szomoru kötelességét, s minduntalan ki-kinéz
az előszobába, megtudni, hogy az ujságiró urak mindennel meg vannak-e
elégedve? Az előszobán tul, a konyhában, Orbánné, a gazdasszony, teát
készit a hölgyrokonoknak; az ura, Miska, a kegyelmes ur hüséges
komornyika, kivül, a cselédszobában alszik; a leánya, Zsuzsika, pedig
ki- s bejár, hol a belső termekbe, hol a konyhába, hol az előszobába,
hogy ugy a rokonok, mint az ujságiró urak minden kivánságának
megfelelhessen. Az előszobában három ujságiró: Recsky, Kanaday és
Rabonbán Endre alsóst játszik; ketten: Zimmermann és Lasztóczy Gyurka
kibicelnek. A konyakos üveget már kiüritették. A lakásnak a folyosóra
nyiló ajtaja megnyilik és az ajtónyiláson egy cilinderes ur dugja be a
fejét. –

_A cilinderes:_ Nem volt itt Lefkovics?

_Recsky_ (kivágja az adu-alsót): Ne nyitogassátok folyton az ajtót! Azt
hiszed, hogy a Markotányos Pincében vagy?

_Rabonbán:_ Hogyne lett volna itt, te állat?!

_Kanaday:_ Elutazott Pozsonyba ebédelni.

_Lasztóczy:_ Már éppen negyedszer kell neki Lefkovics.

_A cilinderes_ (bejön, beteszi az ajtót, de nem veszi le a kalapját.
Zimmermannhoz): Nem volt itt Lefkovics?

_Zimmermann:_ Nincs lenn a „Sziriusz“-kávéházban?

_A cilinderes:_ Onnan jövök.

_Zimmermann:_ Akkor a főhadiszálláson lesz.

_A cilinderes:_ Hol?

_Recsky_ (Zimmermannhoz): Ne felelj neki.

_Kanaday:_ Ne zavarj bennünket.

_Rabonbán:_ Hordd el már egyszer az irhádat!

_Lasztóczy:_ Mit akarsz Lefkovicscsal? Feleséged neked Lefkovics?

_A cilinderes:_ Nála van a Vigszinház-jegy. (Zimmermannhoz.) Hol mondod?

_Zimmermann:_ Nézz be odaát dr. Faust Jákó ügyvédhez. Ugyanezen az
emeleten. Keresd meg a cimtáblát.

_A cilinderes:_ De én nem ismerem ezt a dr. Faust Jákót.

_Zimmermann:_ Az mindegy. Megmondod, hogy ujságiró vagy; ez elég. Két
szobát rendezett be nekünk, ameddig az öreg meghal. Ha akarsz, ott is
aludhatsz.

_A cilinderes:_ Miért aludjam én éppen dr. Faust Jákónál?

_Zimmermann:_ Csak azt mondom, hogy minden jóval ellát, ha nála ütsz
tanyát. Mindennap csapra üttet egy hordó sört és vacsora után pezsgőt is
ad. Komoróczy és Pollacsek már egy hete ott laknak.

_A cilinderes:_ De hát mi köze ennek a Faust Jákó dr.-nak az öreghez?

_Zimmermann:_ Csak azért teszi, hogy a neve benn legyen egy pár
ujságban.

_Kanaday:_ Ne fecsegjetek itt, hanem menjetek át.

_Rabonbán:_ Aki részeg, annak odaát van a helye.

_A cilinderes_ (Zimmermannhoz): Olyan vig élet van ott?

_Zimmermann:_ Nem hallod ide Komoróczynak a kurjongatását? Magát az
ügyvédet is leitatták.

_A cilinderes:_ Hát ti mért nem vagytok ott?

_Zimmermann:_ Nem akarunk ugy járni, mint Lefkovics barátod, aki minden
második embernek a halálát lealuszsza az estilapról.

_Recsky:_ Eredj már a pokolba!

_A cilinderes:_ Akkor csakugyan oda megyek. Ez mulatságosabb lehet
minden szinháznál.

_Rabonbán_ (Zimmermannhoz): Ne felelj neki!

_Kanaday:_ Zsuzsika, lelkem, üljön le már egy kicsit mellém, kibicelni,
mert addig nem lesz szerencsém.

_Zsuzsika:_ Hihihi! Ne mondjon az urfi ilyeneket. Nem vagyok én olyan.

_A cilinderes_ (Zimmermannhoz): Nem jössz át egy kicsit? Ki tudja, hogy
még meddig él az öreg?

_Rabonbán:_ Ne felelj neki!

_Recsky:_ Ne felelj neki!

_Kanaday:_ Zsuzsika, aranyom, csak egyetlen partit kibiceljen!

_Zsuzsika:_ Hihihi! Jaj be pajkos az ifiur!

_A cilinderes:_ Óriási! Pedig én nem is azért jöttem, hogy az öreg
halálát lessem!

_Zimmermann:_ Azért megihatod a Jákó pezsgőjét. Hadd fogyjon!
(Kituszkolja a cilinderest.)

_Recsky:_ Végre egyedül! (Egy uj alak nyit be a folyosóról.)

_Az uj alak:_ No?

_Lasztóczy:_ Hallja, maga már megint itt van?

_Az uj alak:_ Mégis csak szeretnék beszélni a Héthársy nagyságos urral.

_Lasztóczy:_ Nem megmondtuk, hogy hiába ácsorog itt?! Értse meg, ember,
itt nem csinálhat üzletet! A temetést már két héttel ezelőtt
megrendelték az „Első Hazai Általános Temetkezési Intézet“-nél. Ha nem
hiszi, hát kérdezze meg ott.

_Kanaday:_ Hihetetlen! Minden kontrát elveszitek!

_Az uj alak:_ Még nem halt meg?

_Rabonbán:_ Magának már régen meghalt.

(A tanárok sietve robognak át a szinen.)

_Lasztóczy:_ Nos, tanár ur?

_Az egyik tanár:_ Ibis, redibis… Nem fog háboruban meghalni.

_Kanaday:_ Hát már sohasem fogok partit nyerni?

_Recsky:_ Ugy látszik, az öreg életében már nem.

_Zimmermann:_ Vajjon elviszi még holnapig?

_Egy másik tanár:_ Kitelik tőle.

(Lasztóczy és Zimmermann felsegitik az ezerpengős bundákat s a tanárok
elvonulnak.)

_Lasztóczy:_ Maga még most is itt van?

_A temetésrendező:_ Ezek voltak a tanárok?

_Zimmermann:_ Élhetetlen ember, rohanjon utánuk!

_Recsky:_ Ezekből ma még legalább négy-öt temetés néz ki.

_A temetésrendező:_ Nem értem, mi nevetni való van egy olyan komoly
dolgon, amilyen az üzlet. Ajánlom magamat.

_Lasztóczy:_ Hallja, maga ne ajánlja magát, mert az szemtelenség. (A
temetésrendező elsiet.)

_Zimmermann:_ Megfogadja a jó tanácsot és fel fog kapaszkodni valamelyik
tanárnak a kocsijára.

_Kanaday:_ Ez a halálmadár elkabalázott.

_Recsky:_ Ugy kell annak, aki mindig itéletnapig akar játszani. Már
legfőbb ideje volna bemondani a mestereket.

_Rabonbán:_ Csak már az öreg is bemondaná a mestereket.

_Lasztóczy:_ Ilyen sokáig még senkisem táncoltatott meg bennünket.

_Kanaday:_ Zsuzsika, szivem, ha idejön, adok magának egy kis ezüst
Páduai Szent Antalt.

_A háziorvos_ (kijön az előszobába egy cigarettára): Ej, be vigan
vannak! Azt hittem, hogy a nekrológot irják idekinn.

_Lasztóczy:_ A nekrológot?! Az már tiz év óta ki van szedve!

_A háziorvos:_ A tudósitást akartam mondani.

_Zimmermann:_ Abba is éppen csak az órát meg a percet kell beleszurni.

_Recsky:_ Meddig birja még?

_A háziorvos:_ Ki tudja azt?! Szabály szerint már régen meg kellett
volna halnia.

_Rabonbán:_ De remélem, megteszi nekünk azt a szivességet, hogy még
éjfél előtt meghal?

_A háziorvos:_ Nem lehetetlen, hogy megtréfálja az urakat. (Kanadayhoz):
Én a zöld ászt hivtam volna.

_Kanaday:_ Ilyen pechem nem volt Klobusiczky halála óta.

_Recsky:_ Mert azóta sem játszottunk ilyen sokáig. (A háziorvos eldobja
cigarettáját és visszamegy.)

_Rabonbán:_ És akkor is a Zsuzsika hozott nekem szerencsét!

_Zsuzsika:_ Igen, akkor ott szolgáltam!

_Lasztóczy:_ Nem jöttök át Jákóhoz uzsonnálni?

_Zimmermann:_ Nini, megérkezett a nevető örökös!

_Lasztóczy:_ Éljen Pandur Pál dr., a szeretett képviselőjelöltünk,
éljen, éljen, éljen!

_Pandur dr.:_ (belép, de nem teszi le a cilinderét és a télikabátját).
Még most sem halt meg?

_Recsky:_ Meghal, de kergettetni nem engedi magát.

_Pandur dr.:_ Nekem valami rettenetes előérzetem van, hogy ez az ember
nem fog meghalni és csak bolonddá tart bennünket.

_Rabonbán:_ A gyomorrákjával? Ne nevettesse ki magát!

_Pandur dr.:_ Másfél esztendővel ezelőtt éppen igy volt. Két hétig adta
a haldoklót és én ezalatt a két hét alatt éppen háromezer koronát
pocsékoltam el a kerületben. Háromezer koronát adok ki puszta
hangulatcsinálásra és ő meggyógyul!

_Zimmerman:_ Hát most hogy állanak a dolgok?

_Pandur dr.:_ Hogy álljanak? Megint nyakig benne vagyok a költekezésben!
Még meg se halt és már tizezer koronám uszik.

_Lasztóczy:_ Pedig most nem olyan kedvezőek a kilátásai, mert ugyancsak
megrohanták a kerületet.

_Pandur dr.:_ Nyolc jelölt és tizféle pártállás, mert Topolyay éppen
három párthoz tartozik. Minden elképzelhető pártállás, minden
elképzelhető jelölt… és meglássák ez az ember még most se fog meghalni!

_Recsky:_ Már régen nem járt ilyen rossz idő a képviselőjelöltekre.

_Pandur dr.:_ Csak az az egy vigasztal, hogy a többiek is költekeznek.
No, viszontlátásra! (Pandur dr. el.)

_Kanaday:_ Fulladj meg! Amig itt sirt, még csak felvételem se volt.

_Rabonbán:_ Nyolc jelölt és az öreg még él! Hányan lesznek, ha
véletlenül mégis meg talál halni?

_Recsky:_ Soha se fog meghalni; soha.

_Kanaday:_ Ezzel a paklival lehetetlen tovább játszani! Zsuzsika,
angyalom, tegye meg nekem azt a szivességet, szaladjon le a
„Sziriusz“-kávéházba és hozzon fel egy másik pakli kártyát, szép
tisztitottat!

_Héthársy_ (kijön az előszobába, órájával a kezében): Uraim,
elvégeztetett!

_Rabonbán:_ (felkel) Öt óra tizenöt.

_Héthársy:_ Öt tizkor halt meg. (Visszamegy.)

_Kanaday:_ Szépen benmaradtam a vizben!

_Recsky:_ (Zsuzsikához) Már nem kell a kártya. (Elrohannak.)

_Zsuzsika_ (magában): Szegény, szegény öreg kegyelmes ur!…
(Megvigasztalódva): Hanem az igaz, hogy már régen nem mulattam ilyen jól
az ujságiró urakkal!… (Rövid elgondolkozás után): Nem mulattam ilyen jól
a boldogult Klobusiczky kegyelmes ur halála óta!




A KAVICS.


I.

Buchbinder ur az irodából leüzent a soffőrnek, hogy elmehet s csak este
hétkor kell jelentkeznie a Palace-hotel előtt. Az automobil
eltakarodott; Buchbinder ur még átnézte a déli lapokat, aztán lement,
fiákerbe ült és kihajtatott a ligetbe.

Amikor a kocsija befordult a Stefánia-utra, félnégy felé járt az idő.
Odakünn, a fák között már itt-ott lengedezett egy kis szellő, de
Buchbinder urat egyre jobban bántotta a meleg. Letette a kalapját maga
mellé és folyton törölgette a homlokát. Ilyen rettenetes augusztusi
délutánokon itt csak öt óra tájban kezdődik az élet. Kocsival nagy
ritkán találkoztak s az ut külső részein magános sétáló is csak elvétve
mutatkozott. Mintha pusztaságban jártak volna. Buchbinder urnak nem
kellett attól tartania, hogy valakinek feltünhetik: milyen bőven omlik a
homlokáról, talán nem is az izzadság, hanem a verejték?!…

A lovak, miután már kétszer kerülték meg a viztornyot, lépésben
közeledtek az Andrássy-ut felé s a kocsis megkérdezte, hogy még egyszer
megforduljon-e?

– Nem. Haza! – riadt fel Buchbinder ur a gondolataiból.

– A Palace-hoz?

– Nem. Teréz-körut! – felelt Buchbinder ur és ugy nézett a kocsisra,
mint aki most ébredt fel álmából.

Buchbinder ur tudniillik, olyankor, amikor a családja Ostendében üdült,
mindig a Palace-hotelben szokott lakni. Ott kvártélyozott ezen a nyáron
is és a kocsis, aki jól ismerte a vastag öreg urat, tudta ezt. Azt
persze nem sejthette, hogy Buchbinder urnak egy kis dolga akadt otthon,
a hat hét óta jól elzárt lakásban. (Amint a soffőr se gyanitotta, hogy
azért kapott estig szabadságot, mert a rongyos néhány száz koronáját ma
kellett volna megkapnia a milliomostól.)

Mikor kikanyarodtak az Andrássy-utra, Buchbinder ur még egyszer
letörölte homlokáról a hideg nedvességet, aztán föltette a kalapját. És
mintha a kalapjával a lelke is visszatért volna a fejébe, a tekintete
már nem tévedezett ugy s a képe nem volt olyan bamba, mint előbb: arca
is, alakja is visszakapta azt a márványszerü merevséget, amelyről
mindenki ráismert, aki valaha látta.

Az Andrássy-ut külső részén már sokan jöttek szembe kocsin vagy gyalog,
és Buchbinder ur a hindu bálványok szomoruan mozdulatlan tekintetével
nézte a fel-felbukkanó alakokat. Majdnem minden második ember
kalaplevéve üdvözölte. A poros egylovasokból, a könnyü gummikereküekből
és a legdiszesebb autókból is egyremásra lengett az üdvözlet a hatalmas
pénzember felé: ezt az óriási terjedelmü, élő hustömeget már messziről
föl lehetett ismerni.

A sétálgatók közül többen sietve kapták le a kalapjukat, nagy ivben vagy
függőlegesen, de térden aluli mélységre, hogy mindenáron észrevétessék,
mennyire tisztelik azt a kitünő embert, akitől annyi függ.

Buchbinder ur most is ugy fogadta ezt a sok üdvözlést, mint máskor. Néha
fölemelte a kezét a kalapja felé s aztán egyet legyintett lefelé, félig
lemondóan, félig elháritóan, mintha az akarná jelezni: „Ugyan, mit
háborgatnak?!“… Néha pedig még csak egy pillantással se felelt a nagy
tisztelet-nyilvánitásra – kinek-kinek érdeme szerint.

Időnként azonban lehunyta a szemét, mintha attól tartott volna, hogy
ezen a két ablakon át valaki beleláthat a gondolataiba és ilyenkor azt
ismételgette magában:

– Ha tudnák!…

Arra gondolt, hogy: üdvözölné-e valaki utoljára, ha ezek tudnák, hogy ő
már elveszett ember?!…

De vajjon csakugyan az-e?


II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba,
kinyitogatta az utcai szabák ablaktábláit, s egy darabig le és fel
sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána
nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön
mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem
próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra
nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy
feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő
kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés
lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha
mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon
tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek
nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja, – érdemes-e a betörő
fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később
haljon meg?

Megállott az erkélyajtó előtt és kitekintett a pályaudvar felé.

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak,
nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind,
bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni…
Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a
pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a
pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes
lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most
nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis igy van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit
nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud
kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész
világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne
tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen
előállnia pénz helyett az ezreket elrémitő szörnyű meglepetéssel. Már
közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély
verembe szorult embert; az apró követelések rettenetes ármádiája
mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt szinlelő lélekjelenlét,
kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az
ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott
segitőforrások nem segitenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!…
Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez éppen elég volna
rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint
oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most
szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan
ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően játszott;
a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második természete,
elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem
szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is
megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most
elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb kockázata nem
sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább
filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már
öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még
egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak
kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy
egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a
tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne
a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a
megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az
orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok
izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel,
számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás árán ujra vagyont
tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már
most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött
el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a
kinlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog vesziteni, annyi bizonyos. De majd
csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok
majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott,
azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg
a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem
maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok
rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben
marad?! Nincs mért vállalnia.

Túl van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki
tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a
legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan
kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

De a „hátha“ mégis furdalta egy kicsit.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi
elég volna a meneküléshez?

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges
szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában,
miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok
betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit
tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az
életemet?!


III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges
módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az
ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak
az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az
egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka
és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla,
hogy az életet már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét
erről a fődologról.

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több
és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon
és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt,
mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Mi ez?

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék
lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy
elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz.
Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú
során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics
az ékszertartóban.

Ki ne hallott volna efféle históriákról?!

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az
üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik,
az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik,
amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és
elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba
foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a
regényes fordulatba, örök emlékül…

Vagy:

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén…
vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az
egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már
csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig
szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője
a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak.
Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az
ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret,
soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan
édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy
át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el
se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente
megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a
földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott…
aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a
szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az
aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja
a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is
ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a
románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul
előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő,
verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt
tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint
amaz:

– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!

Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a
gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az
elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a
másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel
előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem
rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a
nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a
fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve,
hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy
éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében
élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét,
mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai
kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur
sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban
megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e
tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se,
amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.

Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva, a
szeszélyei is koronként messzire elszólitgatták – hanem amennyi családi
életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt tulságosan sok),
nagyon szépnek találta.

De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává
lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy
későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat,
vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak,
ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajjon csakugyan
megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e
hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen!
Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több
jól megőrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…

És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog
megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett
s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…

Ez a kavics!…

– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen
elűzte volna az apró lidérceket.

Mit emészti magát még ezzel is?!… Amikor már meg kell halni!…

Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még
elmélázott.

Aztán föleszmélve, megnézte az óráját.

– Negyed hat – állapitotta meg magában. – Még van időm elvinni az
ékszereket a safe deposit-ba.

Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki
tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy
odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder
ur rendszerető ember volt.

– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed
hat…

És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog
tudni semmiről a világon.

Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi
értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille
minduntalan ott röpködött az orra előtt.

Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem
pusztitotta el.

Ugy érezte, hogy már nincs joga eltipornia valamit, ami élő.


IV.

Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv
ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.

De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és igy
sokáig kellett kinlódnia, amig kimulhatott.

Buchbinder urnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a
halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak
fenn, hanem egy jó darabig össze-vissza röpködött a kaoszban.

Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem
tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amig ki nem
merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami
iszonyu magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol
megnyugodhatott volna; süvitő szél ragadta magával, széditő forgatagba
került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le
magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes
hűvösség téritette magához; mintha forrásviz hűs cseppjei csörgedeztek
volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a
cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta
magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre
gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem
forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja
magához. Érzi, hogy lefelé hull; egyre gyorsabban, kábitó sebességgel
sülyed, bukik lefelé valami szörnyü mélységbe s a másvilági cikklon ugy
pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a
mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét
magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa utját, de fullasztóan
szük térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint a
két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és
lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül.
Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de
megint fölmerül, ujra az ürben találja magát, valami szürkület kezd
derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd
tisztán hallja:

– Mit akarsz, szegény lélek?

Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki
tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger,
hanem angyal szól hozzá.

Összeszedi minden erejét és végre sikerül megszólalnia:

– Az igazságot keresem. Az egész igazságot!

– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se
találhatsz, de ezt megtalálod!

S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy szinházba került, ahol
mozgóképeket lát.

Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre
feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez
az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány.
Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az,
amit ott lát.

Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket
eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az
egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.

Aztán nagyob kiváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket,
amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.

Amazok néha meghatják; az utóbbiak olyan egyformák.

A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már
öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek ujaknak
tünnek fel, mind olyan egyformák!

Uj képek, de mindinkább egyhanguak… A felesége már öreg asszony… S a
lélek felsóhajt:

– Milyen szép, de milyen unalmas élet!… És egy kissé szomoru is.

– Jól mondod – suttog mögötte Grünberger, az angyal.

Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó
jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét,
amint a nagy lányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az
ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott
volna… aztán csattanás és sötétség.

S a lélek ismét repül; most már megkönnyebbülten.

A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem
láthatja, de tisztán hallja, hogy ugy zúg mellette, mint egy repülőgép.

És tisztán hallja a suttogását is:

– Nem sajnálod egy kicsit szegényt?

– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy
megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.

– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil
occultum remanebit.

– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek.
– Mért szólsz hozám mégis latinul?

– Itt mindent tudunk! – felel az angyal.

– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A
többi nekem már mindegy!…

– Azt is meg fogod tudni! – biztatja az angyal.

– De mikor? – szorong a lélek.

– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ,
vannak-e érdemeid?

– Jó apa voltam, – siet dicsekedni a lélek.

– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél
velem. Eröltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?

A lélek hosszu elgondolkozás után csakugyan talál valamit.

– Nem öltem meg a molypillét! – suttog.

– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök
kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?

– Mintha valami derengene, messze, nagyon messze.

– Akkor talán nem kell százezer évig repülnöd.

– Olyan jó volna megpihenni! – nyöszörög a lélek.

A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne
belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“…
nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre
nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes
zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is,
soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha
billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is
éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő
hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását
hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés
után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a
hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül
és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi,
hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud;
aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.

A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki,
magasból, igen magasból, azt mondja:

– Már nem tarthat sokáig.

Mintha egy óriási tölcséren át jutna el hozzá ez a pár szó.

De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy
megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti
el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.

Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja
neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe
depositban.

– Ezt keresed? – kérdi egy másvilági, zengő hang.

– Ezt!… – nyög nagyot a lélek.

– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen,
a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad
tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult
el azóta!

– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttog a lélek.


V.

Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni.
A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan
fából faragták, hogy a halál se teperte le könynyen.

Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran
motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a
halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert
minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták
féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul
tátogatta a száját.

Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt,
tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:

– Hála Istennek! Hála Istennek!

Egy orvos meg egy apáca volt mellette, amikor meghalt. Ezek egymásra
néztek.

– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos, – ha valaki ahhoz, hogy meghal,
azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“

– Jól mondja! – felelt az apáca.




TARTALOMJEGYZÉK

  Huszéves háboru  1
  Imogén  15
  A pazarló asszony  34
  Hat év  46
  Egy kis tévedés  57
  A barát vizet prédikál  74
  Hosszu élet  82
  Lillias  94
  A bazár ég  128
  Téli sport  143
  Az örökség  153
  Kinos kötelesség  164
  A nagy Bucsay  172
  A politika  178
  Jancsi és Juliska  191
  Mély csend  211
  Temetésen  223
  Megalkuvás  230
  Ifjuság  246
  Uj idők  264
  Kaland  275
  Kegyelemkenyér  283
  Az utolsó jelenet  289
  Mint toll a szélben  297
  Egy szép nap  305
  Haldoklók  317
  Győzelmes harc  329
  Overworking  337
  Uj világ  346
  Lullaby  354
  A temetőben  373
  Pályakezdés  381
  A haldokló előszobájában  391
  A kavics  398

A NAP nyomdája Budapest.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |Husz estendővel |Husz esztendővel

24 |bocsátottta |bocsátotta

32 |hiresssé |hiressé

39 |intkább |inkább

60 |össszetévesztettek |összetévesztettek

65 |össszesküvők |összesküvők

75 |választotttam |választottam

75 |természetsen |természetesen

101 |gadagságtól |gazdagságtól

108 |neg táncolni |meg táncolni

119 |rosszkedvemen |rosszkdvemen

132 |kiráynét |királynét

137 |lemászárló |lemészárló

146 |töltöttuünk |töltöttünk

174 |átadják nagukat |átadják magukat

181 |le-lecsillaplt |le-lecsillapult

198 |„Pan Péter?! |„Pan Péter“?!

256 |künnn |künn

231 |házasálet |házasélet

256 |szerepeleni vágyás |szerepelni vágyás

270 |önkántes |önkéntes

279 |„Soha, |Soha,

280 |jóvátennee |jóvátenne

299 |innem |innen

358 |Morlini. |Morlini.“

364 |éppan |éppen

368 |náhány garast |néhány garast]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RÉGI ÉS UJ VILÁG: ELBESZÉLÉSEK ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.