The Project Gutenberg eBook of Berzsenyi báró és családja by Zoltán Ambrus

– Zsúr Berzsenyiéknél. Díszlet és rendezés: minden, mi jó és drága. Egy kicsit sok is; de egészben bizonyos választékosság. A zsúron ez alkalommal a következők szerepelnek: –

1. Berzsenyi Jacques . Feje a hires Loew és Berzsenyi czégnek. Mr. Dewey álnév alatt futtat; az ő lovai azok, a melyek eladó versenyekben se jönnek be soha. Mindig jó kedély; a franczia szavakat már helyesen ejti. Pénz, mint köles. Alantasai a békásmegyeri admirálnak csúfolják.

2. Berzsenyi mama . Bánatosan kövér; nagyon boldogtalanná teszi, hogy sokat kell öltözködnie. Hangversenyeken még ma is elég jól fest; akkora boutonok, mint az öklöm. Egyébként jelentéktelen.

3. Berzsenyi Blanka . Azt mondják s elhitte, hogy nagyon okos. Nem annyira szívtelen, mint inkább fennhéjázó. Egyetlen gyöngéje, hogy bolondul a művészetekért. Szerelmes egy kitünő iróba, azzal a föltétellel, hogy az illető tagja lesz a főrendiháznak.

4. Berzsenyi Elza . Szeczessziós leány, a mi itt azt jelenti, hogy gyakran eljár a szája. Rajong mindenért, -2- a mi természetes és igaz. Gyűlöli a pózt s nagyon sok süteményt eszik.

5. Héthársyné . Született Szilassy bárónő. Unokahuga Szilassy Plátó bárónak, a kitünő államférfiúnak. Berzsenyiék igen büszkék rá. Szeretnék rámába foglalni és felakasztani a szalon falára. Mindig a kaszinóból jön.

6. Soroksáry Miska gróf . Czímzetes segédfogalmazó. Nagyon szeretné elvenni Blankát, esetleg »az Elzát.« Nincsenek kilátásai, de azért szívesen látják, mert egyike azoknak a szeretetreméltó fiataloknak, a kik se nem osztanak, se nem sokszoroznak, ellenben mindenütt ott vannak.

7. Bertalan Dóri . Jogtanácsos és czégjegyző egy iszonyatosan előkelő banknál. Nagyszerű jövő. A férjjelölt ideálja. Tudja az értékét, s bár a bajusza észbontó, alkalomadtán vicczes.

Elza (leteszi Marcel Prévost regénygyáros urnak legujabb regényét: a »Nyakatekert herczegnő« czímű kötetet): – Ez a fiú tetszik nekem; jól ír, röviden és csak azt, a mi szükséges. Tudja, mi érdekli az embert, és nem okoskodik sokat. De van egy nagy hibája. Nem meri nevén nevezni a gyermeket. Hiába, a férfi gyáva marad, a míg lélekzik, még Párisban is. (Jön Soroksáry gróf.) Jó napot Miska!

Soroksáry . – Még soha se voltunk így, egyedül, Elzácska! Muszáj magának megvallanom valamit. Muszáj megmondanom, hogy én vagyok a legboldogtalanabb ember a világon!

Elza . – Tudom. A Blanka, mi?… (Soroksáry igent int). Előttem eddig is hiába kasirozta a dolgot. Én úgy teszek, mintha semmit se látnék, de azért néztem magukat a paravent mögül.

Soroksáry . – Nem képzeli, hogy a Blanka milyen rosszúl bánik velem! A multkor is, az operában, egy tekintete se volt számomra…

Elza . – Hát, kérem, az ember vagy udvarol vagy kritizál. Magának mindig más véleménye van a szinésznőkről, mint Blankának. -4-

Soroksáry . – Becsületszavamra mondom, hogy alkalmazkodom. Higyje el, Elzácska, soha se élt ember a világon, a ki olyan sokszor és olyan arczátlanúl tagadta volna meg, a mit mondott, mint én: Soroksáry Mihály!…

Soroksáry . – Mit, későn! Csak később. Voltaképpen nem csinálok egyebet, csak visszhangozom, a mit Blanka mondott.

Elza . – Őszinte legyek, vagy ne legyek őszinte? Ha igen, hagyjon fel a komédiázással.

Elza . – Maga, igaz, hogy csak másod sorban, a Naphegyi Tinkának is udvarol. Különben a tény nem fontos, csak a körülmények graválók.

Elza . – Jó, én felborított kártyákkal játszom. Az, hogy maga a talonban ott tartogat valakit, az lényegtelen. Mai nap az épouseuröknél ez már nem szokatlan. De hogy ez az illető a Naphegyi Tinka legyen, ez súlyos.

Elza . – Ne tettesse magát! Hogy jön össze a Blanka a Naphegyi Tinkával?! A ki szükségben a Naphegyi Tinkával is megelégszik, az ne emelje fel a szemét egy Berzsenyi Blankára!

Elza . – Letagadja, hogy ott lovagol másod sorban? Jó; ez a maga dolga. Én csak annyit mondok, hogy: Blankának derogál egy sorban lenni a Tinkával.

Soroksáry . – Lári-fári. Blanka azért nem akar tudni rólam, mert elémbe vágott valaki. Ez a Bertalan, vagy hogy hívják.

Elza . – Magát rettenetesen rosszúl informálták. A Bertalan csak a mama favoritja. Megmondjam, hogy ez idő szerint ki a komoly konkurrens?

Elza . – Hát megmondom, mert én jó fiú vagyok. Az illető: Rejtvényi Elek, tehetséges ifjú költőnk, a »Szeczesszió« szerkesztője.

Elza . – Ugy nézek én ki, mint a ki tréfál? Fiam, én olyan komoly vagyok, mint a »Pompes funèbres«. Tudja meg tehát titok pecsétje alatt, hogy Blanka népszínművet ír, s ebben a munkában Rejtvényi segédkezik neki…

Bertalan . – Annyi bizonyos, hogy Párisban sokkal jobban tetszett, mint itt, a Vígszinházban.

Blanka . – Egyszerűen botrány, hogy előadják. (Üdvözlések.) Ebben talán még Soroksáry is egyet fog érteni velem.

Elza . – Mert az összes kritikusok képmutatók, nyomorult képmutatók! Az ember azt hinné, hogy böjtben és imádkozásban nőttek fel, pedig esztetikai ismereteiket nem az egyetemen, hanem a szeparékban szerezték! Ismerem ezeket a szép maszkokat. Megírják a förmedvényeiket, leteremtik a romlott francziákat, s aztán rohannak az Orfeumba! Igazán, ha egy pár becsületes leány nem volna, ennek a szegény Feydeaunak éhen kellene elpusztulnia!

Elza . – Ugy beszélek, mint közönség. Én nem írok színdarabokat s nem irigykedem a francziákra.

Blanka (Bertalanhoz). – Ő nagysága tudniillik azzal gyanusít, hogy színdarabokat írok.

Blanka . – Van ugyanis egy barátnőm, a kinek nagy tehetsége van az íráshoz; ennek a terveiről volt szó. Igaz, Dóri, erről jut eszembe… Kérdezni akarok magától valamit.

Blanka . – A barátnőm alighanem pályadíjat fog nyerni egy munkájával. A pályadíjat persze jótékony czélra szánta. Mondja, milyen czélra volna a legalkalmasabb?

Elza . – Hallod, ez eredeti! Azt már hallottam, hogyha az ember sajnálja a pénzét s mégis nagylelkű akar lenni, küld természetben: tépést, szivarvéget, elhasznált levélbélyeget. De színdarabot ajándékozni jótékony czélra, ez uj! -7-

Bertalan (éllel). – Legjobb lesz, ha szemérmes szegényeknek adja. Iróknak, szerkesztőknek.

Blanka . – Maga Rejtvényit akarja előttem eláztatni? Nos én nem ugrom. A talentum mindig talentum marad.

Elza . – A talentumnak fölösleges gyakran fürdenie. A szép pongyolában is szép.

Soroksáry . – Különben is a szemérmes szegények már kimentek a divatból.

Blanka . – Aztán meg az adománynak nyilvánosnak kell lennie. Senkinek sem szabad azt képzelnie, hogy barátnőm a díjat elfogadta. (Berzsenyi belép).

Berzsenyi . – Szervusztok!… (üdvözlések.) Szervusz, Miska!… (Elzához:) Te, láttad már a Sport ot?

Berzsenyi (előveszi háta mögül a berlini Sport legujabb számát.) – Közli a kontinens összes nyertes istállóinak a lisztáját. Legelül vannak Caillault és de Brémond 880,000 és 660,000 frankkal, leghátul én 50 korona nyereséggel. Nézd: »Mr. Dewey… 000,050.« Ezt az 50 koronát White Rose -nak a harmadik helye hozta a kisujszállási handicapben; mindig mondtam, hogy White Rose a legjobb lovam.

Bertalan (nem minden irónia nélkül.) – És ez ötvenezer forintba kerül évenkint?

Berzsenyi . – A manager-rel együtt annyiba. De ez nem kidobott pénz. Az őrnagy egyébként is hasznomra van. Nagy az ismeretsége… (kijavítja magát:) a szakkörökben. Különben jó, hogy nem nyertem még néhány száz koronát. Így a lisztának a legfeltünőbb helyén vagyok; mindenkinek meg kell látnia a nevemet. Ez majdnem annyi, mintha én nyertem volna a legtöbbet. -8-

Blanka . – Már az igaz, hogy derék managered van! Soha még csak egy vigaszversenyt se tudsz megnyerni!

Elza . – Valld meg őszintén, papa, te csak azért tartasz managert, hogy akármikor elcsaphass egy valóságos, igazi őrnagyot, a ki bár kvietált, egyszer mégis csak őrnagy volt.

Berzsenyi . – A managert azért tartom, hogy tanácsoljon. Arról nem tehetek, hogy mindig rossz tanácsot ad.

Soroksáry . – És így minden lovad annyiba kerül, mint egy miniszteri osztálytanácsos.

Berzsenyi . – Hogy rosszúl képezi ki az én lovaimat, jól van, nem bánom!… De ha már az én lovaim nem nyernek, nyernék legalább én az idegen lovakon!… Egy pár száz forintot visszahozni az ötvenezerből, szintén valami. De szó sincs róla. Az őrnagy mindig rosszúl tipel.

Elza . – Hálátlan vagy, papa; a multkor is megütöttél egy nagy meglepetést, és öt forintra nyolczvanhármat kaptál.

Blanka (Soroksáryhoz:) – Azért nem vettem észre magát, mert nem is néztem arra a vidékre. A Naphegyi Tinka engem nem érdekel annyira, mint magát; az operában csak nem fogom őt nézni a Walkürök nél!…

Bertalan (megkezdett társalgást folytatva, Berzsenyihez). – Tudod, ez éppen olyan gazdasági szükség, mint például, hogy Transzválnak angol uralom alá kellett kerülnie… -9-

Elza . – Ne jöjjön nekem elő az angolokkal. Még a regényeiket sem olvasom, annyira utálom őket a szegény búrok óta.

Bertalan . – Tessék! Tegnap még rövid ruhát viselt és a krémes fánkért lelkesedett! Huszonnégy óra mulva a búrokért lelkesedik és politizál az idős urakkal!

Elza . – Ó, kérem, én már régen benne vagyok a politikában! Tudja-e, hogy én vagyok az egyik a magyar nők közül, a kik Krüger elnököt annak idején üdvözölték?

Elza (folytatva). – S a mint a főposta előtt megyünk, mendegélünk, a rikkancsok azt kezdték kiabálni, hogy az angolokat nagyon megverték. Nagyon megörvendtünk a Zelmával, bementünk a telegráf-hivatalba, s feladtunk egy sürgönyt az öregnek, Pretoriába: »A magyar nők nevében üdvözöljük, Berzsenyi Elza, Hirschler Zelma.«

Berzsenyi . – Szép diplomacziai bonyodalmakat csinálhattál volna nekem ezzel a meggondolatlan heveskedéssel!… És mit szóltál volna ahhoz, ha a búrok egy szép nap megszorúlnak, s azt mondják magukban: »Van nekünk egy barátunk Budapesten, bizonyos Berzsenyi, és az átnyujthatna nekünk egy kis hadi kölcsönt?!…«

Berzsenyi . – Aztán nem szeretem, hogy olyan sokat mutatkozol ezzel a Hirschler leánynyal. Kicsodák, micsodák ezek a Hirschlerék? Ez az öreg Hirschler Menyus, az ő hédervári predikátumával, egy utolsó rangú parvenű.

Elza . – Papa, te mindenkit lenézel, a kinek tiz forinttal kevesebb vagyona van, mint neked.

Berzsenyi . – Gyermekem, az embernek mindig igaza van, ha valakit lenéz. Nem lehet elég embert lenézni, ezt jegyezd meg magadnak.

(Megjelenik: Rejtvényi Elek, a »Szeczesszió« czímü hetilap segédszerkesztője. Önérzetes tekintet, patinás mosdatlanság és párisi nyakkendő.)

Blanka . – Papa, bemutatom neked Rejtvényi Elek urat, a kinek már bizonyosan hallottad a nevét. Ő az a nagy tehetségű fiatal költő, a kiről az utóbbi időben annyit beszéltünk.

Berzsenyi (jóságosan). – No hát az nem baj, nem baj. Az ember minden pályán boldogulhat, csak tisztességes legyen. Hála Istennek, nem a pálya teszi az embert, hanem megfordítva. Ismertem például nagyon tisztességes embereket, a kik a jockey-pályán működtek. Itt volt ez a Rumbold. Nagyon derék ember volt; kitörte a nyakát.

Berzsenyi . – Az nem tesz semmit; azért szívesen látom. (Ujra megrázza Rejtvényi kezét).

Rejtvényi (leküzdi zavarát, Blankához). – Nagysád már meggyőződött róla, hogy melyikünknek volt igaza?

Blanka . – Igen, ön nyerte meg a fogadást. (Berzsenyihez). Nem akartam elhinni, hogy Petőfi összes halhatatlan művei egy koronáért kaphatók. (Rejtvényihez). Már meg is vettem az egy koronás Petőfit. -11-

Berzsenyi . – Hogyan, te egy koronás könyveket vásárolsz nekem? Én Petőfit helyeslem, mert műveltség kell a népnek, de nem szeretném, ha azt mondanák mirólunk, hogy a könyvvásárlásban fukarkodunk. A pénz is kötelez, barátom. Vásárolj díszműveket, albumokat, rókavadászokat, vagy rococo-jeleneteket ábrázoló drága könyveket, de ne vásárolj egy koronás kiadványokat. Ezt a költők se helyeslik, mert akkor miből éljenek meg a költők, ha te is csak egy koronát juttatsz a haza oltárának, nem igaz?

Berzsenyi . – Vagy ha már éppen ez a könyv kell neked, vásárolj belőle ezer példányt, s oszd ki Megyeren a nép között. Igen czélszerű, ha a nép részegeskedés helyett Petőfit olvassa. Hadd tudják meg a parasztok is, hogy szorgalommal mire viszi az ember.

Blanka . – Nagyon sajnálom, hogy nem mutathatom be a mamának. De ő még a Kék kereszt -egyesületben van, a hol osztály-elnök.

Berzsenyi . – Igen hasznos egyesület ez, melyre a költőknek fel kellene hivniok a nép figyelmét. Helyesli ön a részegséget? Ugy-e nem? Lássa, ez ellen küzd a Kék kereszt . És pedig igen egyszerű eszközzel. Üdítő italokat mér ki alkohol helyett, aludttejet, limonádét, mindent, a mit ön akar. Vannak munkások, a kik három, hat, kilencz, sőt tizenkét krajczár ára pálinkát isznak meg egy ülésen. Már most azt kérdem öntől, ha minden munkás csak kilencz krajczárt tesz félre naponkint, nem szerezheti-e meg szerdán és szombaton egy-egy csésze kitünő tea élvezetét? S a tea nem támadja meg a munkaképességet, a mi oly bosszantó a gyárosra nézve, és ellenkezőleg fokozza a józanságot -12- s erősíti a kedélyt. Lássa, erről ön egy igen czélszerű költeményt írhatna.

Berzsenyi mama (miután kezet nyujtott Soroksárynak és Bertalannak). – Már régen itthon vagyok, de az előszobában elfogott a Kovács, régi szobalányunknak, a Züzannak a férje. Alig tudtam tőle szabadulni. Azt akarja, hogy keresztanyja legyek a gyerekének. Mit csináljak vele?

Bertalan . – Csak aztán úgy ne járjanak vele, a hogy a Várai-Fejér járt.

Bertalan . – Várai-Fejérnek a jockey-ja: Lightwood egy szép nap apának érezte magát. Keresztapának elhívja a Várai-Fejért, s mindenekelőtt elmennek az anyakönyvvezetőhöz. Ez előveszi a protokolumot, mire a Lightwood azt mondja neki, hogy írja be a kis lányt ezen a néven: Lightwood Nénémasszony. Az anyakönyvvezető persze azt hitte, hogy a jó fiú megbolondult. Lightwood erre előadja, hogy náluk, Angliában, ez már így szokás; a jockeyk többnyire a legkedvesebb versenylovaikról nevezik el az ivadékaikat. Mornington Cannon például egy Mornington nevű lótól kapta a nevét. És így tovább. Az anyakönyvvezető megmagyarázta neki, hogy a mi szokásaink nem engedik meg az effélét. De Lightwood csak tovább alkudozott: »Talán Lightwood Sárgarigó lehetne?« Képzeljék el a Várai-Fejért. -13-

Berzsenyi . – Nekem mindig nevetnem kell, ha a Várai-Fejérre gondolok. Egy ember, a ki a kávéházban ellopja a czukrot s két milliót veszít a fekete szombaton.

Elza . – Az bizonyos, hogy a mama nagyot nézne, ha Kovács kijelentené a pap előtt, hogy a kis szobalánynak ezt a nevet akarja adni: »Czirokseprő«.

Blanka . – Látják, én egy cseppet se találnám nevetségesnek, ha szokássá válnék, hogy az emberek a kedves foglalkozásuk köréből választanának nevet a gyermeküknek. Egy költő példáúl miért nem nevezhetné a leányát Elégiának?! Alanyi Elégia! – nem is hangzanék rosszúl. És mond annyit, mint Miczi vagy Rusi.

Berzsenyi . – No, én csinos neveket adhattam volna nektek! Mit szólnátok hozzá, ha ma így hívnának benneteket: »Berzsenyi Gabona« és »Berzsenyi Katonaélelmezés«?!…

Bertalan . – Barátnéjuk, a Zelma, még rosszabbul járt volna. Azt biztosan »Hirschler Ganzgyár«-nak neveznék, mert az apjának a Ganzgyár-részvények a legszebb emlékei.

Berzsenyi mama . – De nini, a mi kedves Héthársynénk! (Általános mozgás.)

Héthársyné (jön, lát és győz. A haja ezúttal aranyszőke; az első pillanatra: mintha a tulajdon unokatestvére volna). – Csak egy perczre jövök, kedveseim; várnak a választmányban. A bíbornok elnököl, s az öreg urat nem szeretem várakoztatni… Igaz, beszéltem a miniszternével… Nini, a jó Berzsenyi!… Jó napot, jó napot!

Héthársyné (mint a nap, mindenüvé süt). – Neked, édes Blankám, egy pár szót kell mondanom… Hogy van, Elzácska?… (Berzsenyi mamához.) Tehát eljöttök, -14- ugy-e? Vagy még nem is mondtam? Szerdán egy kis raut lesz nálam…

Héthársyné . – A főherczeg házassága? Sajnos, édesem, szóról szóra igaz.

Berzsenyi mama . – Az ember nem érti. Mésalliance, mésalliance, jó, de ekkora mésalliance!… Ilyenek még sem történtek azelőtt.

Héthársyné . – És ha tudnátok, kedveseim, hogy a fenségek bennünket, még a herczegnőket is, éppen úgy lenéznek, mint a hogy ti lenézitek a szolgaszemélyzetet!… Bizony glédába kell állnunk előttük… s ha mindössze ennyi volna!

Berzsenyi mama . – Mi lesz a világból, ha ez tovább is így tart?! Végtére nem lesznek igazi főherczegek, félvér lesz mindenki, a legelőkelőbbek is!…

Héthársyné . – De pá, édeseim, az én alelnöknőm már bizonyosan türelmetlenkedik… (Elvitorlázik; a többiek is egyenkint. Csak Elza és Berzsenyi maradnak a teremben.)

Berzsenyi . – Várj csak, kérni akarlak valamire. Ma este egy nagy csomagot hoznak ide; vedd át, s vitesd be a dolgozó szobámba. Gondod legyen rá, hogy senki ki ne bontsa. (Sugva.) Ez anyád karácsonyi ajándéka. Egy kép.

Berzsenyi . – Ez egy kicsit sablonos lett volna. Nem, White Rose képe. Lefestettem White Rose t, abban a momentumban, mikor a Kisujszállási Handicap után lemossák róla az izzadságot. Nagyon szép munka, meg vagyok elégedve vele. Nem állatfestővel pingáltattam, hanem egy portraitistával. Remélem, anyád örülni fog neki.

Berzsenyi . – Remélem is. Közel háromszázezer forint néz le reánk erről a vászonról.

II.
ASZFALTBETYÁROK.

– Esti fél tíz óra. Az ebédlőben – borongósan szeczessziós stil – három izgatott alak: Berzsenyi mama , Blanka és Berzsenyi papa . –

Berzsenyi mama . – Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs itthon!… Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.

Blanka . – Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja mit!

Berzsenyi papa . – Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a másik leányom se!

Berzsenyi mama . – Ez meg itt szaval! Jacques, ne boszants, nem vagyunk a Nemzeti Szinházban.

Blanka . – De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó nem sok, annyit se szólt, csak eltünt. S annyi bizonyos, hogy délután fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!

Berzsenyi mama . – Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a káröröm szólna belőled.

Blanka . – Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S éppen csütörtökön! Az első nagy -16- raut napján! Mert ez a mai nap nem volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban vannak. Két báróné, hárman a Hólapda társaságból, egy miniszterné… a volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen neveltétek a leányotokat, mondhatom!

Berzsenyi mama . – Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az aggodalomtól.

Berzsenyi papa . – Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor Dom Sebastian elbukott a rákosi akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát. Hárman indultak a versenyben: Ne szólj szám , Weaner Kind és Dom Sebastian . Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, Dom Sebastian , a ki vezetett…

Berzsenyi mama . – Ugyan hagyj békét! Nincs jobb dolgod, mint hogy ilyen ostobaságokkal boszantasz?… (Csöngetés hallatszik; mindnyájan hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az ijedtségtől.

Berzsenyi papa . – Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A mit az én leányom tesz, az jól van téve.

Elza (nyugodtan). – Semmi. Szót se érdemel az egész. De meghalok éhen; dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.

Elza . – Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.

Blanka . – Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a kútra…

Elza . – Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az aszfaltbetyár-ügygyel.

Elza . – A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én soha!«

Elza . – Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!

Berzsenyi papa . – De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem, neked nem voltak efféle kalandjaid?

Elza . – Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltünődöm. Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán, a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap megtámadja két-három aszfaltbetyár. Egy komoly ujság ankétet rendez, s felszólítja a közönséget, -18- mondja el kiki, vajon mit lehetne tenni e társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak, üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon, siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek; mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitünő házból való fiatal ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…

Elza . – Szóval, látom, a miről eddig sejtelmem se volt, hogy az intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te dicsekszel!«

Elza . – Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak nők, a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából – ez tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk, vagy mi, s nekünk még soha se volt efféle kalandunk.«

Elza . – Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán járunk egyedül; aztán meg -19- kacsintani is kell nekik.« »Jó – mondom én – egyszer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a rout -ra.« Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S megindulok tanúlmányutamra.

Elza . – Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, a kiknek a toilettejéből családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel nem tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott: »Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy operette-soubrette a színpadon. Csak éppen néger tánczot nem adtam elő.

Elza . – Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled. Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával három aszfaltbetyárt gyüjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagynehezen elszánta magát, hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve, s aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!« Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam: »Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek eresztettem. -20-

Berzsenyi papa . – Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?

Elza . – Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már comme il faut volt és óvatos. Csak akkor kezdett ugrani, mikor egy mellékutczába vontattam. »Szép kis nénike!« – suttogott, de nem engedtem, hogy hosszasan részletezze az ajánlatát. »Ön téved – vágtam a szavába – s az, hogy ön ostoba, nem menti a tévedését. Vak ön, tisztelt idegen, hogy éppen engem akar megtisztelni az ismeretségével? Nos hát én nem szorultam rá, hogy az utczán szedjem fel az udvarlókat; a pénzére se szorultam semmiféle majomnak!«

Berzsenyi mama . – Hallatlan ez a leány, hallatlan! S ez az én gyermekem volna?

Elza . – Az atléta okvetetlenkedett; erre hamarjában megszólítok egy arra menő idősebb asszonyt: »Kérem, nagyságos asszonyom, védelmezzen meg ettől a tolakodótól. Úgy látszik, idegen szegény, s nem akarja megérteni, hogy maflának találom.«

Elza . – A harmadik aszfaltbetyárt már nekem kellett bátorítanom. Elmondta, hogy mily elhagyatott életet él, s a fővárosban egy szegény ifjúnak mily nehéz a keresetéből kijönnie. Valahol csak kell spórolnia, nem igaz? Biztattam, hogy ne csüggedjen; majd csak talál egy önzetlen kebelt. Könnyűit persze nem törülhettem le, de igazat adtam neki, hogy ha az ember húsz forintot küld a mamájának havonkint, bizony nem igen költekezhetik az éjjeli kávéházakban. Igen barátságosan váltunk el.

Elza . – Tanúlmány-utamat ezzel be is fejeztem, mert abból az eszmecseréből, a melyet utolsó kísérőmmel -21- folytattam, már leszűrtem a keresett tanulságot. Tehát a sokat emlegetett társadalmi baj csakugyan létezik. Csakhogy ez a baj inkább a szegény aszfaltbetyárok baja, mint a védtelen hölgyeké. Mert a védtelen hölgyek közül azokat, a kik jómóduaknak és finnyásoknak látszanak, nem is meri megszólítani az aszfalt lakója, a többi védtelen hölgy pedig minden nagyobb emóczió nélkül megvédheti magát, a legrosszabb esetben: megvédhetik egymást. De mit tegyen a szegény aszfaltbetyár? Mit tegyen a szűk körülmények közt élő fővárosi ifjú, a ki takarékoskodni kénytelen, ismeretség, összeköttetés híján? Mit tegyen, ha érző keble van, bár szegény és elhagyatott? A virágnak megtiltani nem lehet.

Elza . – Elég az hozzá, elhatároztam, hogy a Zelmával gyüjteni fogunk az egyetemi templomban a szegény aszfaltbetyárok javára.

Berzsenyi mama . – Mars a szobádba, ne is lássalak! (Berzsenyi papához). Látod, Jacques, hova vezetett a majomszereteted? Tessék a nevelésed!

Jacques (magában). – Nekem beszélhettek! Okos lány ez, csak az a kár, hogy huszár nem lehet belőle. Különben mindegy. Így is többet tud, mint az egész familia. Úgy tippel, mint egy trainer, s fogadni merek, hogy máris tudja, melyik ló fogja megnyerni a Pzsedzvit-handicapot.

III.
A FEHÉRVÁRI BICSKA.

– A nagy szalonban; öt óra után. A teás-asztal körül: Héthársyné, Berzsenyi mama és Soroksáry Miska . Héthársyné már semmit se tud kitalálni, a mivel kifejezhesse, hogy: pénze minden zsidónak van, de Héthársyné már csak egy él a világon. Berzsenyi mama asztmájának részleteiről tart nem éppen közérdekű előadást; Héthársyné látható részvéttel és láthatatlan undorral hallgatja. Miska gróf udvariasságból nagyokat köhög; e krákogás vigasztalni kívánja Berzsenyi mamát . De az ő részvéte is csak felszínes; titokban arra gondol: milyen jó az asszonyoknak, hogy a beszélgetésben nem követhet el az ember helyesírási hibát! Lám, Berzsenyi mamát nem csúfolják ki, mint őt a minisztériumban, nyomorult napidíjasok. Közben Blankára pislog, a ki Berzsenyi papával egyetemben, Rejtvényitől búcsúzkodik. –

Berzsenyi papa (melegen szorongatja Rejtvényi kezét). – Szervusz, szervusz, szervusz. Gyere el máskor is, ne ülj mindig a kaszinóban. Ott kényelmesebb, de a vendégszeretet se kutya. Egyszerű emberek vagyunk, -23- de becsületesek. (Rejtvényi el.) Szervusz, szervusz, szervusz. (Blankához.) Te, ki ez a fiatal ember?

Blanka . – Mondtam már, hogy Rejtvényi Elek. Nagyon tehetséges fiatal író.

Blanka . – De, papa, hová gondolsz? Rejtvényinek olajbarna teint-je van, a mi nagyon ritka és érdekes.

Berzsenyi papa . – Ebben igazad van; engem legalább kiváncsivá tett, hogy vajon gőzfürdő után is ilyen szerecsen marad-e? És mit szokott írni ez az Othello?

Blanka . – Verset, tárczát, vezérczikket, mindent. Nem olvastad a Szabad Sajtó mai czikkét a magyar iparról? Olvasd el; mondhatom, kitünő czikk. Ő írta.

Berzsenyi papa . – Ne beszélj! Nem hittem volna, hogy ilyen komoly fiatal ember. Látod, ez helyes, hogy egyszer megmondja a véleményét a magyar iparról. Mert az már igazán nem járja, a mit a kormány akar. Rákényszeríteni a kormánytól függő vállalatokra, hogy itthon vásárolják, a mit csak lehet, esetleg húsz perczenttel drágábban – ez ostobaság. Hogy én ezerkétszáz forinttal fizessem azt, a mit külföldön ezer forinttal megkaphatok, hallott valaki ilyet? Helyes, hogy kikelt ez ellen; látom, igazság-szerető ember. Nem rokonszenves, de igazság-szerető. El fogom olvasni a czikkét.

Blanka . – Tudod, nem egészen azt írja, a mit te mondasz. Rejtvényi inkább azt sürgeti, hogy pártoljuk a magyar ipart, áldozatok árán is. Kikel azok ellen, a kik Londonból hozatják a ruhaszövetet s Párisban mosatják az ingeiket.

Berzsenyi papa . – A fő az, hogy kimosassuk. Hol? az mellékes. Különben, ha megmondja az igazat a Nemzeti Kaszinónak, ez kibékít vele. -24-

Soroksáry (mint a kit darázs csipett meg). – Bocsánat, de a Nemzeti Kaszinó ártatlan ebben a dologban. Én legalább nem ismerek a kaszinóban senkit, a ki Párisba küldetné az ingeit. Egyáltalában, kissé különösnek találom, hogy ezek a meggondolatlan író urak folyton a Nemzeti Kaszinót piszkálják. Pártoljuk a magyart ipart, jó; de mért éppen a Nemzeti Kaszinó kezdje meg a dolgot? Mindig, minden téren a szegény mágnást molesztálják először. Én nem vagyok a Nemzeti Kaszinó tagja; tárgyilagosan beszélek.

Blanka . – De, papa, csak nem fogsz agitálni a magyar ipar ellen? A miniszterné is pártját fogta a magyar iparnak. Eljár a boltokba s csak magyar tárgyakat vesz.

Berzsenyi mama . – A miniszternének könnyű. A miniszterné ha kalotaszegi varrottasban jár, akkor is miniszterné marad.

Berzsenyi papa . – A miniszterné eljárt volna a boltokba magyar tárgyakat vásárolni? Ez különös.

Berzsenyi mama . – Hiszen a mi engem illet, nekem semmi kifogásom. De attól félek, hogy ez a mozgalom a Felségnek nem fog tetszeni.

Blanka . – De, mama, a Felség nem törődik vele, hogy te mit vásárolsz. (Héthársynéhoz.) Hogyan, báróné, Te már itt hagysz bennünket?

Héthársyné . – Sajnos, kedves Blankuczim, a kaszinóba kell sietnem, a hol értekezletünk van, s éppen a magyar ipar pártolásáról… Ah, mily unalmas az élet!… Te azt még nem tudod, szegény Blankuczim! (Berzsenyi mamához.) Fogadj szót, édesem, hivasd el a csoda-doktort. Tudod, az mesés. Egy pirula naponkint eloszlatja a sápkórt, két pirula a köszvényt, s három pirula valósággal véget vet az asztmának.

Soroksáry (Blankához, titkon). – Vajon hány pirula gyógyíthatna meg engem? -25-

Blanka (Soroksáryhoz). – Jó éjt, Soroksáry, jó éjt. (Soroksáry meghajlik, s Héthársyné nyomában el.)

Berzsenyi papa . – Te, Blanka, nekem szeget ütött a fejembe, a mit mondtál. Hát csakugyan a miniszterné is?…

Berzsenyi papa . – Mert nem szeretném, ha azt mondanák, hogy smuczián vagyok, a ki nem pártolja a magyar ipart.

Berzsenyi papa . – Vásárolni fogok valamit. Akármit, csak magyar legyen. De mit?

Blanka . – Tudod, azt hirtelen nem tudnám megmondani. Van üveg-iparunk, bőr-iparunk… izé… Az üvegipart már mondtam?

Berzsenyi mama . – Én azt hiszem, hogy elkéstetek. Előbb gondoltatok volna rá. Holnap már a házmester is a magyar ipart pártolja. A múlt héten még kiírták az ujságba, de kezd egy kicsit közönségessé válni a dolog.

Elza . – Ne ijedj meg úgy, mert én is mindjárt megijedek. Semmi. A Zelma hítt el, pártolni a magyar ipart. Mondok magamban: »Top! Mért ne lepjem meg valamivel az én jó kis papámat? Nekem nem kerül semmibe, mert az ő pénzét költöm, s örömet szerzek neki.«

Elza . – Bebarangoljuk az összes boltokat, de semmit se találunk, a min rajta volna: »Made in Hungary.« Azt mondom a Zelmának: »No, öreg, hol a magyar ipar?« A Zelma azt feleli, hogy Pesten nem kapni semmit, de fogad velem, hogy Bécsben rögtön kapunk magyar iparczikket. -26-

Blanka . – Úgy látszik, fel is mentetek Bécsbe, mert alaposan oda maradtál.

Elza . – Felhányunk a boltokban mindent: »Hol vagy, lelkem, magyar ipar, hadd pártoljalak!« – hát, a mint kutatunk, kutatunk, végre is találok valamit. Tudod, nem drága dolog, de szeczessziós. Mondok magamban…

Elza . – Mondok magamban: »Az én jó kis papámnak mindene van a világon, de fehérvári bicskája még nincs. Hadd legyen neki fehérvári bicskája is.«

Elza . – Ime. Fogadd tőlem jó szívvel, s ha pénzzavarba jövök, ne felejtsd el, hogy belőlem nem hiányzik az altruizmus.

Blanka . – Elbarangolja a napot, hogy egy fehérvári bicskát vegyen! S az ilyen nem lesz szinésznő!

Berzsenyi papa (Blankához). – Hallod, ne bántsd a leányomat. (Elzához.) Teneked meg azt mondom, hogy ne beszélj ilyen tréfálkozó hangon a magyar iparról. A magyar ipar, gyermekem, nagyon komoly dolog. Miniszternék, grófnék fáradoznak a magyar ipar érdekében. Igaz, mindez eszünkbe juthatott volna harmincz esztendővel ezelőtt is, s ha eszünkbe jutott volna, akkor ma már volna magyar ipar. Ha harmincz esztendő óta megvettünk volna minden magyar iparczikket, akkor ma már csinálnának magyar iparczikkeket is. De jobb későn, mint soha. Hozzuk helyre a mulasztásunkat; -27- legyünk ezentúl jobb hazafiak. És én elhatároztam, hogy, mint a miniszternék meg a grófnék, én is elül fogok járni a jó példával. Egyelőre, mivel semmire sincs szükségem, nem tehetek egyebet, mint hogy magyar neveket adok a lovaimnak. De ezt megteszem. Még ma. Kiki a maga hatáskörében; kitől mi telik. Mind a tizennyolcz lovamnak magyar nevet adok. Még ma; azonnal. Gondolkozzál magyar lónevekről, Elza. A te tanácsaid nekem nagyon becsesek. Tudod mit? Hogy viszonozzam az ajándékodat, megengedem, hogy te nevezd el az összes lovaimat. Csak egyet kötök ki. Derby-crack-emet: Szo szan mer alle -t a mai nap emlékére Magyar Ipar -nak fogom elnevezni. A fehérvári bicskáért pedig kapsz egy szép párisi toilette-et.

IV.
ÚRNŐK A SZINPADON.

– Hat óra után. A vendégek már oszlófélben. Héthársyné , a ki legutóbb Blankával beszélgetett, szintén készülődik. –

Héthársyné . – Tudod, édesem, ez még titok; de hisz ti nem fogjátok elárulni. Vikus, a cousine-om, holnap énekel próbát a Népszinházban.

Héthársyné . – Ó, nem olyan közönséges szinésznő, mint a többiek, de végre is szinésznő. Miért ne? Nem fogják összetéveszteni a született komédiás-néppel; a szinlapon is mindig rajta lesz: Dorozsmai Viki úrnő első, második, harmadik fellépte.

Berzsenyi mama . – De mi jutott eszébe, hogy szinésznő lesz? Talán csak nem…

Héthársyné (sértődve). – Mit képzelsz? Hála Istennek, Vikinek van miből megélnie. Ötvenezer forint -29- hozományt vitt magával; ehhez az ura nem nyúlhatott hozzá.

Berzsenyi mama . – Ugy képzeltem, hogy talán az elvált férjét akarja megtruczczolni.

Héthársyné . – Nem, az urával egyszerűen nem törődik többet. De mit csináljon egy szép, fiatal elvált asszony, a ki hozzá van szokva, hogy évenkint húszezer forintot költsön, s a kinek csak ötvenezer forint a vagyona? A sutba üljön, harisnyát foltozni, vagy gépirást tanulni? Nem. Viki igen helyesen úgy gondolkozott, hogy halálos vétek volna a hangocskáját nem kamatoztatni. Mert van egy kis hangocskája. Nem akkora, mint az oroszlánnak, de elég arra, hogy megszerezzen vele évenkint hat-tiz-húszezer forintot.

Berzsenyi mama . – De mégis… valaki… az ő társaságából!… Tudom, hogy ha ő megy szinpadra, az más, mint ha a házmesterném lánya áll ki néger tánczot járni… De mégis szokatlan egy kicsit…

Elza . – Szokatlan? Nem találom. Az utolsó operettliben két olyan dáma is játszott, a kikkel tavaly még csak a zsúrokon találkozott az ember. A közönséges szinésznék csak a páholyból nézték őket.

Blanka . – És szeretném tudni, mit árt nekik, hogy a szinpadra léptek? Függetlenek; pénzt szereznek; lázas, szép életet élnek; s valljuk meg, irigyeljük őket.

Elza . – Annyi bizonyos, hogy a Zelmának ugyancsak szeget ütöttek a fejébe. Azt mondja nekem tegnap, hogy ő, ha férjhez megy, csak azért megy férjhez, hogy elválhasson és aztán a szinpadra léphessen.

Elza . – Csak sokat vekszáljatok! Én is egyet gondolok, és elszerződöm valahová! Én ugyan nem -30- megyek férjhez csak azért, hogy a hivatásomnak élhessek. Minek ehhez a házasság, elválás és egyéb kalandok? Betanulok egy operette-et s isten megáldja édes szüléimet!

Elza . – No, ne ijedj meg minden kis mókázástól! Elképzelheted, hogy a te házadat nem fenyegeti semmi ilyes veszedelem. Egyelőre eszem ágában sincs azokat a jó házból való szerencsétleneket utánozni, a kiket állítólag egy isteni szózat őrjített meg, de mégis inkább a lábukban lakó ördög ösztökélt arra, hogy megszökjenek a jól fűtött szülei házból s elkarikázzanak: az igét hirdetni, vagy jobban mondva: éhezni és fázni. És remélem, hogy a bankjegyeidre rajzolt őrangyalok mindenkor meg fognak óvni ettől a kísértéstől, hogy ne mondjam: tébolytól. Rémesen hangzó megjegyzésemmel mindössze annyit akartam mondani, hogy tökéletesen értem azokat a szegény nőket, a kik a mai világban seregesen tódulnak a színpadra. És ha már ebben a házban minden blague-ot le kell fordítani kereskedelmileg józan és ridegen száraz, egyszerű vagy összetett állító mondatokra, megmagyarázom nektek azt is, hogy miért gondolkozom így. Végre is az a szegény nő, a kinek a kényelméről senki se gondoskodott, s a ki a kényelemért még nem akar lemondani minden társadalmi szereplésről, csak a színpadon keresheti a boldogulást. Egy csinos, fiatal, jóalakú nő, a ki alkalom adtán kedves is tud lenni és nincs minden temperamentum híjján, ha nem túlságosan prűd és nem szenved se köszvényben, se idült hangszálbénulásban, föltéve, hogy ügyesen viselkedik és ért egy kicsit úgy az intrikálás, mint a reklámcsinálás művészetéhez: ma már a színpadon mindent elérhet. -31- Igenis, mindent. Szert tehet fejedelmi toalettekre, ékszerekre, bankigazgatói jövedelemre, tíz percznyi éneklésért egész vagyont tevő föllépési díjra, automobilra, yachtra, saját külön vasúti szalonkocsira s végül herczegi férjre… És azért nem kell lemondania a társadalmi szereplésről sem. A színésznőket is a viselkedésükhöz képest ítéli meg a világ, mint akárki mást; ha rosszúl viselkednek, többet néznek el nekik, mint annak, a kit a művészet nem menteget; s ha jól viselkednek, még a tiszteletet is kiénekelhetik maguknak, könnyebben, mint az, a kit kevesebb szem ellenőriz. Bejuthatnak még a fejedelmi szalonokba is, s ha mindig akadnak, a kik lenézik őket, vigasztalásukra lehet, hogy ez a lenézés három negyed részében sárga irigység.

Héthársyné . – És vedd ehhez azt, hogy egy úri nőnek mindig több chance-a van a színpadon a boldoguláshoz, mint egy közönséges színésznőnek, a kiről nem tudni, hol kezdte, a ki csak úgy a sugólyukból lépett ki a világba. Egy úri nőnek a nagy sikerig nem kell olyan hosszú útat tennie; már az első föllépése is nagyobb érdeklődést kelt, mint egy olyan színésznőnek a bemutatkozása, a ki a színpadon von Pike auf küzdötte fel magát – honni soit, qui maly pense – s a kinek évek kellenek hozzá, hogy észrevegyék. A ki a Vikussal valaha tánczolt, és a ki az életben csak két szót szólt vele, az mind ott lesz azon az ünnepen, a hol az első lámpaláz nyomban kiváló művésznővé avatja. Szeretném tudni, miért ne gyümölcsöztetné azt az ismeretességét?!… és miért ne aknázná ki azt a szenzácziót, a melyet a vállalkozása kelt?! Ha van egy gyűszűnyi hangja, s ha olyan kecsesen sétálgat majd a színpadon is, mint a vigadóban, tökéletesen elég megmutatnia a bokáját, és a sikere biztos. A mellett -32- őt soha se fogják afféle közönséges színésznőnek nézni; mert a nagyvilági szereplés épp olyan eltörölhetetlen presztizst ad, mint az egyházi rend. A Vikus nem lesz közönséges, hogy úgy mondjam: színpadi színésznő; a Vikus mindig úrinő marad, a ki esténkint megjelenik a színpadon, mert hiszen másképpen nem szedhetné be azt az adót, a melylyel a világ az ő érdekes egyéniségének tartozik.

Blanka . – És milyen gyönyörű élete lesz! Csupa izgalom, taps és virág!

Berzsenyi mama (Héthársynéhoz). – Mégis, megvallom, csodálkozom rokonod bátorságán. Én az ő helyén a nyilvános föllépésre soha se tudnám elszánni magam. A műkedvelés, az más; és ha valaki olyan nagy hajlamot érez a szinészkedésre, istenem, a műkedvelést még az egyház is megengedi!… Ez ellen senkinek se lehet kifogása; a műkedvelői előadás még a legelőkelőbb családokban is gyakran előfordúl.

Berzsenyi papa . – Nem fogjátok elhinni, és mégis úgy van, mert szóról-szóra benne volt az én ujságomban, hogy legközelebb egy ilyen műkedvelői előadás volt Bécsben, a hol még az inas szerepeket is főherczegek játszották volna. Ez nekem azt az eszmét adta, hogy egy műkedvelői előadás rendkívűl mulatságos legyen, és miután az én házamban egy ilyen még nem volt, nem volna-e czélszerű, hogy az én leányomnak színdarab-írását egy hasonló ünnepélylyel kötnénk össze, természetesen megfelelő közönség előtt?!

Héthársyné . – Az eszme kitűnő, és ha lesz belőle valami, számítok rá, hogy igénybe veszik az én rendezői tehetségemet. Nekem ebben nagy gyakorlatom van. A mult héten Hilda grófnénál rendeztünk egy ilyen nagyobbszabású műkedvelő előadást, és az egész olyan pompásan ment, hogy egy színész, a kit meghívtunk -33- közönségnek, kijelentette, hogy ilyen meglepően mulatságos estét ő még nem mitmacholt. Különben nekem ez már a tizedik műkedvelésem volt, s azóta már a tizenegyedikre készülök. De sietek is haza, mert éppen próbám lesz. Viszontlátásra, édesem; jó napot, Berzsenyi… Hogy miféle estét rendezek, édesem?… Ó, ez csak afféle szerényebb műkedvelés lesz… polgári szereplőkkel… A Szulamit ot adjuk elő… a katholikus legény-egylet javára… Á propos… képzeld, édes Blankám, még most sincs Absolonunk!… Mondja, Berzsenyi, nem volna kedve hozzá?… nem játszaná el Absolont? Nagy szivességet tenne vele!

V.
MAGYAROSODÁS.

Elza (a Pajkos férjek ről szóló referádákat olvassa. Eldobja az egyik ujságot s egy másikat vesz elő. Bele tekint, s ezt is elhajítja.) Képmutatók! Nyomorult képmutatók!

Blanka (jön. Szórakozottnak látszik, s mintha egy kicsit izgatott volna). – Nem volt még itt Rejtvényi?

Elza . – Kérlek, engem nevezhetsz annak, a minek akarsz. Kazárnak, asszirnak, lengyelnek, spanyolnak. De ne felejtsd el, hogy a te őseid se lovon jöttek ebbe az országba.

Elza . – Úgy látszik, már grófnénak érzed magadat. (Kivülről csöngetés hallatszik.)

Elza . – Fájdalom, nem ő az; a papát kereste valaki. A szépirodalmár késik. De hiszen ma már volt hozzá szerencsénk az ebédnél! Nem mondanád meg, mért várod olyan szívszakadva?

Blanka . – Nos, hát meg akarom tudni tőle… Igazán bolondság tőlem, hogy mindent elárulok előtted… Meg akarom tudni tőle, hogyan kell eljárni, ha az ember pályázni akar. Kinél kell a pályaművet benyujtani, s a többi.

Blanka . – Nem, másról van szó. Az akadémia pályadíjat tűzött ki a reklám szó legjobb magyar kifejezésére.

Elza . – Ez különös. A magyar tudományos akadémia, a mely soha semmivel se törődött a világon! És most a miatt fájna a feje, hogy a reklám szóra nincs magyar kifejezés? Érthetetlen. De hisz az ideál ra sincs! Az ideál nem érdekli annyira, a mennyire a reklám ?

Elza . – S te meg akarod nyerni a pályadíjat? Olyan ziláltak az anyagi viszonyaid?

Blanka . – Nekem nem a pályadíj kell, hanem a dicsőség. A pályadíjat oda ajándékozom jótékony czélra. A megfejtést elküldöm a katholikus legényegyletnek; ők aztán váltsák be készpénzre.

Blanka . – Igen. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. A reklám magyarul: hűhó .

Elza . – Nem rossz. Mondhatnám: frappáns. Csak egy hiba van a dologban. A reklám is mást jelent, meg a hűhó is.

Elza . – És te beéred ennyivel? Hisz ilyenformán három nap alatt megtisztíthatod az egész magyar nyelvet. Várj, én is mondok egypárat. Redoute = csuhaj, conférence = terefere, dráma = jajbefáj, ideál = hajhaj, szeczesszió = noszahát, frivol = ejnyeejnye, plakát = neneked…

Blanka . – Már az igaz, hogy kár minden szóért, a mit előtted kiejtek. Nyelvtudomány, magyarság, ezek neked túlságosan komoly dolgok.

Elza . – Nem, csak téged nem talállak túlságosan komolynak. És minél inkább igyekszel az lenni, annál kevésbbé.

Elza . – Nem veszekszünk, csak nem méltányoltam eléggé ő nagyságának a tudományos igyekezetét.

Blanka . – Arról találtam egy komoly szót mondani, hogy ideje volna már, ha nem használnánk mindnyájan annyi idegen szót, hanem, ha magyarul beszélünk, beszéljünk magyarosan, és ő nagysága ezt mulatságosnak találja.

Berzsenyi papa (Elzához.) – Gyermekem, nem a legszívesebben vettem észre egy rossz szokásodat. Azt, hogy szeretsz gúnyt űzni a legtiszteletreméltóbb dolgokból is. Ugy látom, ezen magyarosodást, melyről -37- testvéred szól, szintén nem itéled meg helyesen. Ez nálad, meg vagyok győződve, csak gyermeki könnyelműség. Egy gyermek még nem tudja megbecsülni azt a jót, a melybe bele született. Te hazánk nyelvét, mint anyanyelvedet, ajándékba, úgyszólván ingyen nyerted a sorstól, és azért nem tudod belátni egész értékét. De én, a ki önerőmből, sok nehézség után, semmi fáradságot nem kimélve sajátítottam el országunk nyelvét, a ti anyanyelveteket, mely most már nem csupán kedves anyátoké, hanem egyszersmind az enyém is, én ezen ügyről egészen máskép gondolkozom, mint te. Én megbecsülöm azon nyelvet, mely nekem sok erőfeszítésembe és kitartásomba került, a költségekről, mint nyelvmester stb., nem is beszélve. És látod, te nem fogod elképzelni, mily kellemetlenül érintett engem az, hogy mikor a magyar nyelvet már tökéletesen elsajátitottnak véltem, azon meggyőződésre kellett jutnom, hogy részben helytelen dolgokat sajátitottam el, mert sok oly szót és kifejezést tettem magamévá, melyek alapjában véve nem magyarok, hanem sajátlag idegenek. Azért az anyanyelv tökéletes megmagyarositását már csak azért is szükségesnek fogom fel, hogy a magyarul tanuló, jóakaratú idegeneket ne vezessük félre valójában más nyelvű szók sűrű alkalmazásával. De egyébként hazafias kötelességnek is tartom, hogy a parlagon heverő magyar szóknak a kellő forgalmat biztositsuk. Azért én mindig hálával fogadom, ha valaki a közkeletű nemzetközi kifejezések helyett számomra valamely magyar kitételt ajánl fel, eredjen bár ez a jó szándék akár egy szerkesztőtől vagy egyéb elhanyagolt embertől. És magam sokkal örömestebb beszélek magyarosan, habár tévesen, mintsem kifogástalanul, de idegen szavakkal. Megvallom, nagy megelégedésemre szolgálna, ha te hasonlóan -38- épp oly jó leánya lennél a hazának, mint a milyen jó leányom vagy nekem, mert remélem, engedelmes leányomnak lenni soha se szünsz meg.

Elza . – De, papuskám, én nem csúfolódtam a magyar nyelv rovására, és a Blankával egészen máson vitatkoztunk. Csak annyit voltam bátor mondani, hogy az idegen szó helyett nem lehet olyan magyar szót használni, a mi egészen mást jelent, és hogy nem való az érthető idegen szó helyett olyan magyaros körülírást használni, a melyet egyelőre senki se ért meg. Különben nem tudom, honnan veszed azt, hogy én a tiszteletreméltó dolgokból gúnyt szoktam űzni, mert én nem emlékszem ilyen esetre.

Berzsenyi papa . – És a mai ebédnél, a melynél nem akartam szólni, mert idegenek is voltak jelen?!… Nem faragtál élczeket, hogy a Rothschild így és a Rothschild amúgy?… és nem nevetgéltél folyton egy Rothschildon?

Elza . – No igen, arról volt szó, hogy a fiatalabb Rothschild, a ki most a párisi ház feje lett és az egyik legnagyobb Rothschild-vagyont örökölte, annak idején, mikor a Théâtre Français égett, berohant az égő házba, hamarjában megbecsülte a foyer festményeit, és utasításokat osztogatott, sorra megjelölve, hogy melyek azok az értékesebb képek, a melyeket okvetetlenül ki kell vinni, és melyek azok, a melyeket bátran ott lehet hagyni… Ezen, igenis, mulattam, mert furcsának találtam, hogy valaki ilyen körülmények között ennyire józan és számító tudjon maradni, és még furcsábbnak találtam, hogy valaki ennyire bízzék a tulajdon műismeretében. Megjegyzem, nem mondtam többet, csak annyit, hogy nemcsak a hősiességét csodálom, hanem a lélekjelenlétét is.

Berzsenyi papa . – Kedves leányom, tudod, hogy szeretlek. Nem is azért mondom, hogy szemrehányásokat -39- tegyek. De látod, édes leányom, egy olyan emberről, a kit Rothschildnak hívnak, nem való élczelni!

Elza . – Már engedj meg, papa, de az az ember, a ki képeket becsül, mialatt a ház ég fölötte…

Berzsenyi papa . – Jegyezd meg magadnak, kedves gyermekem, egy Rothschild mindent megtehet, a mit akar. (Elgondolkozva.) Csak egyet nem tehet meg; azt, a mit az a szamár szerkesztő mondott, a kinek mindig elfelejtem a nevét… hogy öt milliót hagyjon jótékony czélra. Nevetséges! Öt millió mindig öt millió marad; Rothschildnak is. (Eltünődik.) Micsoda szemtelenség! Most már azt kivánják az embertől, hogy öt milliókat ajándékozgasson, az ujságíróknak meg a lelenczeknek! Öt millió!… Ostoba beszéd! Szamár beszéd! És egy ilyen embert szerkesztőnek nevezzenek ki! Micsoda világ! Micsoda világ!

Blanka (Rejtvényi elé sietve). – No, csakhogy itt van! Már olyan régen várom!

Berzsenyi papa . – Jó napot, doktor úr… kedves barátom… Nagyon örvendek, hogy jön… Éppen önről beszéltünk.

VI.
RUMBOLD SZELLEME.

– Berzsenyiéknél délután öt órakor. Szin: a nagy szalon; az erkély-ajtó nyitva. Jelen vannak: az intimusok s a család teljes számban. Rejtvényi úr egy sarokban titokzatosan értekezik az összeránczolt homlokú Blankával. Berzsenyi mama olyan nehezen lélekzik, hogy abszolúte nem tud egyebet csinálni; ha influenzát kapna, nyomban meghalna. Elza Bertalan urat azzal boszantja, hogy neki egy Sipido, a ki puszta hecczből rá mer lőni a walesi herczegre, jobban imponál, mint egy gyomortágulásos bankigazgató. Bertalan úr olyan finoman vitatkozik vele, mintha Paul Bourget szelleme szállta volna meg: de titokban dühös, s azzal a keresetlen magyarsággal szeretne megnyilatkozni, a melylyel kedves atyja szokott, a kisujszállási regále-bérlő. Öt percz óta tisztában van vele, hogy ha csakugyan feleségül veszi ezt a fiatal honhölgyet, ugyancsak meg kell válogatnia a házibarátjait. A család ügyvédje: Várföldi Sebő, a ki délután három órakor, segédje közbenjárásával, sikeresen bonyolított le egy ötvenhárom forintos árverést, nem dicsekszik ezzel, ellenben előadja, hogy mily aggodalmakat ébreszt benne a szinházi műsorok hanyatlása. Zelma a figyelmes hallgatót szimulálja; egy hét óta az -41- az ambicziója, hogy azt mondják róla: »Ez a Hirschler tulajdonképpen egy közönséges éhenkórász, de a leánya okos és búrul is tud.« Berzsenyi papa szótlanul igazgatja a czvikkerjét; de akár fölötte, akár alatta néz a világba, sehogy se tudja megérteni, hogy’ tudta feleségül venni a vele szemben ülő kövér asszonyt, a ki oly idegennek tűnik fel előtte. Soroksáry Miska, a kinek Elza előbb egy pár gorombaságot mondott, s a kit Blanka ma még egyáltalán nem vett tudomásul, divatosan kiábrándult arczot vág s latifundiumokról álmodik. Azon tünődik: miért, hogy a kor a merkantil irányzatnak kedvez s nem az agráriusoknak? Ha még igazán agrárius volna! De neki az agrár irányzatból egyelőre nem jutott egyéb, csak a szép emlékek. A tea forr és duruzsol. Mintha azt duruzsolná: »El, szép hazámba vissza! El, el, Moszkvába, Pétervárra el!« Egyszerre felpattan az ajtó, s a búcsúzó napsugárral egyszerre megjelenik, utolsó kegyeit osztogatni: Héthársyné. –

Elza . – Hogy fogadunk-e? Egyebet se csinálunk, csak fogadunk. Fogadjunk, hogy a báróné a Park Klubból jön.

Héthársyné . – No lám, ez a herczig kis csipisz… Úgy értem, hogy még itthon vagytok ezen a kedves csütörtökön?

Berzsenyi mama (mentegetőzve). – Ó, ez az utolsó napunk! Tulajdonképpen már el kellett volna utaznunk…

Héthársyné . – Megvallom, nem is reméltem, hogy benneteket itthon talállak. Berzsenyihez jöttem, a kivel komoly ügyem van.

Berzsenyi papa (a »komoly ügy« hallatára, atavizmusból, -42- önkéntelenül a zsebéhez kap.) – Mennyi… azaz, mily szerencse rám nézve, báróné!

Héthársyné . – Nem képzelitek, mennyi a dolgom! Négy választmányi ülés egy héten!… Egy miniszterné nem fárad annyit, mi? De hiába, a kötelesség! Egy jó házból való fiatal embert kell elhelyeznem, a ki igazgató szeretne lenni valahol. Mindegy akárhol; petróleum, patkógyár, gáz, bakancs… nem zsenirozza őt semmi. A klubban eszembe jut: »Nini, hisz itt van ez a jó Berzsenyi!«

Héthársyné . – Azt hiszem, a dolog rendben lesz; védenczemnek a multja kifogástalan. A neve és a lakása itt van feljegyezve ezen a papiron. Megjegyzem, hogy a fiatal ember keresztény. Keresztényebb már nem lehetne.

Berzsenyi papa . – Annál jobb, báróné: az ilyesmit mai napság már meg kell becsülni. Egy igazi keresztény! És még sehol se volt igazgató? Különös!

Héthársyné . – Tudom, hogy ezt az életpályát jó kezekbe tettem le. De, ó istenem, már negyed hat! Mennem kell a többi szegényeimhez.

Blanka . – Ma fogjuk megkisérteni másodszor… Rejtvényi úr nagyon ért a kopogtatáshoz. Engedd meg, hogy bemutassam neked Rejtvényi urat.

Elza . – Eleinte Schopenhauer nem akart kompareálni neki. Ma már olyan jóban vannak, hogy a frankfurti bölcs visszavonta előtte minden tanítását. -43- S a multkor Zelmáéknál ezt kopogtatta át a másvilágról: »Éljenek a nők!«

Blanka . – Ma különösen érdekes lesz a séanceunk. Felszólítjuk Rumboldot, hogy exkuzálja magát.

Blanka . – Megkérdeztük tőle, hogy melyik ló nyeri meg a Psedzvit-handicap-ot. Tip-Top ot tipelte.

Blanka . – Nem, Malteser nyerte meg. Tip-Top második lett, Häng’di’an harmadik. De hisz éppen ez a különös.

Blanka . – Mert a szegény Rumbold a legbecsületesebb jockey volt. Nem lehet föltenni, hogy a másvilágon megváltozott volna a természete, s hogy félre akart volna vezetni bennünket.

Blanka . – Rejtvényi úr szerint ez ki van zárva. Életében tévedhetett, de a szellemek nem tévednek.

Blanka . – Én így magyarázom. A szellem ezt kopogtatta: Tip-Top, Häng’di’an. Mi ezt úgy értelmeztük, hogy Tip-Top fog bejönni elsőnek, Häng’di’an másodiknak. Pedig tulajdonképpen a szellem megtagadta a feleletet. Nem lóneveket kopogtatott ő, csak indulatszókat. Tip – vagyis, tip-et kérdeztek tőlem? Top! – jó, majd megadom nektek, a mi nektek dukál. Häng’di’an! – vagyis: akaszszátok fel magatokat s hagyjatok engem békében! A boldogult kissé rusztikus angolsággal fejezte ki magát, de korrektül felelt. -44-

Zelma . – Én inkább azt hiszem, hogy Rumbold helyesen tipelt, s voltaképpen Tip-Top nak kellett volna megnyernie a versenyt, de a jockeyk, mint életében rendesen, most halálában is megcsalták.

Héthársyné (szeméből egy Röntgen-sugarat bocsát keresztül Rejtvényi úron s ezzel végez Rejtvényi úrral egy életre.) – És ön, Miska, mit gondol ön?

Soroksáry . – Én azt gondolom, hogy Rumbold placzczra tipelt, nem Sieg-re. Mi csak azt kértük tőle, hogy mondjon tip-et. Mondott is, s jó volt mind a kettő. De mi rosszul értettük őt, s rosszul helyeztük el a tétjeinket.

Héthársyné . – Az is lehet, hogy a sors könyvében Tip-Top volt beírva, de Malteser véletlenül nagyobbat ugrott.

Blanka . – Nekem öt százasom úszott el, s Zelma meg se meri mondani, hogy mennyivel ugrott be. De azt hiszem, a papa többet vesztett.

Berzsenyi papa . – Kételkedni nem kételkedtem. De én nem hiszek a jockeynek, a míg él. Ha meg van halva, az más. De ha meg is van halva, még akkor se hiszek neki föltétlenül.

Elza . – A papa olyan szkeptikus, hogy még a spiritizmusban sem hisz, kivált ha lóról van szó.

Berzsenyi papa . – Előttem mindjárt gyanús volt a dolog, mert a managerem ugyanazt ajánlotta, a mit a szellem. S ha egy szellem félrevezet, az hagyján; de engem eleven ember még nem csapott be s nem fog becsapni soha. -45-

Blanka . – Elég az hozzá, mindjárt megtudjuk, hogyan történhetett a félreértés.

Héthársyné . – Csakhogy én azt már nem várhatom meg; máris elkéstem. Pá, édeseim! Fájdalom, most már sokáig nem látlak benneteket. Istenem, milyen gyorsan is múlik az idő! Egy pár kellemes óra, s télre ismét tavasz…

Elza . – Farsangra Ős-Budavár! Még egy-két szinésznő, a ki elmegy vagy visszajön, még egy pár szenzácziós szinházi este, meggyógyulással, vasfüggönynyel, tomboló lelkesedéssel, s vége a szezonnak, báróné!…

Héthársyné . – Ugy-e, Berzsenyi, nem fogja elfelejteni az én kis igazgatómat? (Hosszas búcsúzás után, mint a nap, lassan leáldozik.)

Elza . – Ó, az nagyon szerencsétlen ember! Szenvedélyes football-játékos, a ki azonban csak igen ritkán játszhatik footballt, mert hol ő rug a labdán akkorát, hogy megrándul a lába, hol a labdát rugják hozzá úgy, hogy hetekig fekszik bele. Szegény ember! És szegény asszony! Képzeld el, hogy az ember nagynehezen felcsíp egy udvarlót, s ez az udvarló a fele életét gipszben tölti el! Azt hiszem, azért akarja megtenni igazgatónak, hogy ne játszszék többé footballt.

Blanka . – Gyorsan, gyorsan a kis szalonba! Ne -46- várakoztassuk, mert megint megboszankodik. (Általános mozgolódás.)

Berzsenyi papa . – Elza, gyere csak! Mondok neked valamit. (Halkan.) Tudod, én nem hiszek a szellemekben; de azért nem ártana megkérdezni, hogy Rumbold kit tipel a Derbyre. Mert hátha mégis vannak szellemek?!… Ebben az esetben ostobaság volna nem venni hasznukat. Az ember biztosítsa magát minden eshetőségre.

VII.
LÓVERSENYEN.

– Pont fél négy; a nyergelőnél. Odafenn a második versenyre csöngetnek. Elza Vittoria Colonná t nézi, a kit egy istálló-fiú mosdat. Angol nyelven kérdéseket intéz a kis cseh ficzkóhoz, pusztán azért, hogy a körülötte álló bámész kereskedő-segédek ne értsék, hogy mit beszél. Egyszerre megjelenik Héthársyné. –

Héthársyné . – Hogyan, kedvesem, ti itt? Én azt hittem, hogy még Abbáziában vagytok!

Elza . – Ó, édesem, mi most nem vagyunk sehol. A Kaszinó nyilvános éttermében vagyunk. Kocsmából ki, kocsmába be. Nagyon elzüllött családi életet élünk. A szegény mama…

Elza . – Nincs, de ő már, szegény, Ischlben van, s nagyon szomorú leveleket ír onnan. Tudod, nem akart velünk maradni; őt nem érdeklik a versenyek, a mi érthető, mert húsz év óta nagyon sok versenyt kellett mitmacholnia. Szóval, ő már bevonult Ischlbe, fájdalom, nagyon korán, mert ott iszonyatosan fázik. Azt írja, valahogy oda ne vigyük a szegény papát, mert a szegény papa ott megfagy. -48-

Elza . – Az alagi díj után. A papa föltétlenül tart rá, hogy az alagi díjnál mellette legyek, s azért Blanka is velünk marad addig, a papa kedvéért. Tudod, az őszszel, mikor egyedül flangáltunk Bécsben a papával, s csak a Frőhlich kisasszony gardirozott bennünket, mindenféléket kezdtek pletykálni a szegény papáról. Persze, Bécsben senki se tudta, hogy a leánya vagyok.

Elza . – Abbaziát már el is felejtettük! Különben rosszúl éreztük ott magunkat, különösen a szegény mama nagyon sokat szenvedett a hőség miatt. Mi most Rómából jöttünk.

Elza . – Nagyon melegünk volt. Pardon, édesem, azonnal, csak a számokat jegyzem fel… (A nyergelővel szemben lévő táblán kiperczegtetik a lovak számait)… 3. ez Gilchrist, 5. ez Wilton, 6. ez Bulford, 11. ez Cleminson… 19… vajon ki ül ezen?… 23… ez a mienk… Igen, mondom, Rómában nagyon sokat szenvedtünk a hőségtől. Azt hiszem, volt nap, hogy legalább 39 és fél kiló volt árnyékban… akarom mondani fok, nem kiló. Arra gondoltam, hogy Mitugrász 39 és fél kilóval veszedelmes lehet… Egész nap a templomokban legyeztük magunkat, mert nem tudtunk mit csinálni. Vagy két hétig tartott ez az állapot – képzelheted, mit tesz az két hétig kalandozni Olaszországban a mama asztmájával – aztán felpakoltunk és haza jöttünk, szammt Mamá… Most aztán, képzeld ezt a mispotályt: a népek közül ki Abbaziában maradt, kit magával vitt a mama Ischlbe. Ugy élünk, mint a diákok.

Elza . – Abbaziában elkezdett esni az eső, jött a bóra, s azt hittük, hogy Rómában szép idő lesz. Különben is, a mama egy idő óta mindig a halálról fantáziál, s a fejébe vette, hogy ő nem akar meghalni a pápa áldása nélkül. No és jött ez a zarándoklat; a papának eszébe jutott, hogy egyszer már nekünk is részt kell vennünk egy zarándoklatban, mert különben nem tudom miket képzelnek felőlünk, és top, megindultunk; láttuk a magyarokat is.

Elza . – Külön nem fogadhatott, éppen a zarándoklat miatt; egy kisebb társasággal voltunk nála, egy órával a főherczegnő után. De a papa több biborossal tanácskozott a magyarországi helyzetről. Nagyon sok olvasót hoztunk haza, persze megáldottat, neked is egy szépet, pedig csak tiz centesimibe került. A papa vagy tizezer darabot akart venni, mert ez igen terjeszti a vallásosságot a nép között. Sajnos, egy nagy boszúságunk is volt. Tivoliban a kocsink egy kanyarodónál szembe került az Esterházy Mancsiné kocsijával. Blanka köszönt, s a Mancsiné úgy tett, mintha nem látna bennünket.

Héthársyné . – Ó, bizonyára nem látott benneteket! A Pepsa nem olyan, nincs abban semmi póz. De á propos Blankuczi, hol van hát?

Elza . – A tribün alatt hagytam Rejtvényijével, most ez a legujabb bogara. Különben a Miskának is ott kell lennie.

Elza . – Hát, tudod, ez az a hely, a hol a legotthonosabb vagyok. Különben a papa hítt félre, hogy -50- beszéljük meg Lightwooddal, ne plöndzsöljük-e meg Vittoria Colonná t, s aztán elszaladt, nem tudom hova.

Elza . – Tegnapelőtt könnyü ruhában jöttünk ki s a második verseny után haza kellett küldeni a bundáinkért! És ezt mérsékelt égövnek nevezik! De menjünk fel, már viszik a lovakat. Nézd, ez itt Kente Fente Sárika .

Elza . – A kétéves handicapban a névtelen kancza. Apja Galaor , anyja Hajfürt elrablása . Ez ki van eresztve. Hacsak a startgép keresztet nem húz a számitásomra. De adok neked egy jó tanácsot. Egy krajczárt se tégy a mi lovainkra. Ezek máskor se jönnek be, de most pláne auszer form vannak.

Elza . – Igen, a 23-as, The Winner . Azért hivják The Winner nek, mert soha se nyer.

Elza . – Szó sincs róla. Tégy a Linczi fiú ra, az a legreálisabb tét. De, végre, itt a papa!

Berzsenyi pápa . – Azt mondta, hogy Vittoria Colonna köhög, s hogy Wotan nak sok a chance-a. Úgy vettem észre, hogy ő, titokban, Wotan t fogadta. No?

Elza . – Tudod-e, hogy Mitugrász 39 és fél kilóval veszedelmes lehet? -51-

Berzsenyi papa . – Nagyszerű! Micsoda szemed van! Az imént véletlenül rájöttem, hogy Mitugrászt az utolsó pillanatban plöndzsölni fogják. Tudod, a két jó orrú fiú. No, mit gondolsz?

Elza . – Akkor hát ne várd meg, míg az odsza leesik. Tégy nekem is egy százast. Azt hiszem, most még hatszorost is kapsz rá. Linczi fiú heisz favorit. Pá!

Héthársyné (a ki ezalatt az igazgató-jelöltjét protegálta egy öreg grófnál). – Kérlek, magától értetődik. Ti nem mulatni jöttetek ide. De nini az én Blankám!

Blanka . – Báróné, te itt vagy!… Kérlek, engedd meg, hogy bemutassam Rejtvényi urat. (Rejtvényi szalutál.)

Blanka (sugva). – Kente Fente Sáriká ra. Ez a jockeyk titkos tipje. Rejtvényinek egy pinczér, a ki a jockeyk legjobb barátja, elárulta, hogy a jockeyk ma ezzel a lóval egy nagy coup-t terveznek. Te még nem tettél? Rejtvényi, menjen, s tegye meg a bárónénak… melyiket akarod? (Az emberek össze-vissza szaladgálnak; a totalizatőr gépei csattognak, a bookmakerek kiabálnak, jegyeznek, írnak, törölnek, s odakünn, az ezerhatszáz méteres startnál egy ló magában röhög.)

Elza (messzelátóval nézi a lovakat). – Mitugrász nyugodt… Jesszusom, start! (Csöngetés; a lovak beszaladnak, s az emberek kiabálják a lovak neveit. Egy végre elszalad a birói páholy előtt, nyomában a többivel. Általános elszörnyedés: The Winner!)

Elza . – Nem, The Winner , a papa lova! Istenem, Istenem, a papát meg fogja ölni az öröm!… Gyere, keressük meg, mert félek, hogy valami baja lesz az izgalomtól. Ó hála Istennek, nem lett rosszul, ott áll!… Papa, kedves papa! (Apjának a keblére borul.)

Berzsenyi papa (örömtől ragyogó arczczal, diadalmasan, a hogy Napoleon állhatott volna Austerlitz után). – No, ugy-e, mit mondtam mindig?!

VIII.
KARLSBADBAN.

– Reggel hét óra; Puppnál. Berzsenyi papa egyedül ül egy első rangú asztalnál s a Pester Lloyd ot olvassa. Két üres tojáshéj és egy lábvizes teás-csésze; jelei, hogy Mr. Dewey a szolgaszemélyzettel kelt s szokott búcsújárását már elvégezte. Blanka és Elza jönnek. –

Berzsenyi papa . – Majd meglátjátok, mennyivel jobb itt, mint Ischlben. Ischlben egész nap esik s nem lehet semmit se csinálni. Az ember folyton a zenekart hallgatja és mindig megbolondul tőle. Itt roppant változatos. Az ember fölkel, elvégzi a sétáját, ujságot olvas, ebédel, ebéd után egy kis pihenőt tart s elolvassa az ujságot, azután egyet sétál, megvacsorál, átfutja az esti lapokat, lefekszik és elalszik. Közben, a változatosság kedvéért, az ember elmegy valahová, ha akar, vagy nem megy el sehová, hanem ujságot olvas. Pompásan fogtok mulatni, meglátjátok. De hol hagytátok a mamátokat?

Blanka . – Elment előbb a templomba, csak aztán reggelizik. Tudod, neki, ha valahová megérkezik, az -54- első dolga az, hogy elmegy a templomba. Ma különben a pápáért is imádkozni akar.

Blanka . – Tudod, ő már nagyon öreg. S a jó keresztény nem várja, hogy ő szentsége éppen halálán legyen…

Berzsenyi papa . – Jobb szeretném, ha a pápa imádkoznék anyádért; anyádnak több szüksége van rá.

Blanka . – Szerencse, hogy a mama nem hallja. (A leányok reggelizni kezdenek).

Berzsenyi papa . – Tudod, itt annyi mindenféle nemzetség, japán, kinézer és mindenféle vallás van, hogy az olyan konzervativ ember is, mint én, hat hétre felvilágosodásba esik. Itt van például egy született kinai is, a von Blasewitz báró, monarkiánk pekingi követe; holnap be fogom magam mutattatni neki. Azt hiszem, örülni fog, hogy megismerkedhetik velem; ha Pekingben marad a szegény Ketteler báróval, most már nem örülne semminek. Ő is megmondhatná nektek, hogy Karlsbadban nagyon jó.

Berzsenyi papa . – Nézi, hogy a gyermekei hogyan tanulnak szamaragolni. Mit csináljon egyebet egy követ, ha élve marad? Azért, hogy valami dolga legyen, mondhatom, egyelőre nem fog visszamenni Kinába.

Berzsenyi papa . – Vagy inkább egészséges orra. Nekünk mindenesetre elégtételül szolgálhat, hogy a mi követünk volt Pekingben a legkülönb diplomata. Meg fogtok ismerkedni a családjával. Szeretem, ha olyan embernek a családjával barátkoztok, a ki elmondhatja magáról, hogy ő volt a legokosabb ember egész Ázsiában. Hát te mért vagy olyan szótalan, kis tipelő galambom? -55-

Elza . – Attól félek, papa, hogy unatkozni fogok itt. Tudod, én még nem vagyok úgy, mint a Blasewitz báró; nekem nem elég az, hogy élek…

Berzsenyi papa . – Unatkozni? Már hogy unatkoznál itt? Itt lehetetlen unatkozni. Látod, én már harmadik hete vagyok itt; család, társaság, urak, lovak, mindenki nélkül, de az ember sétálgat, mások is sétálgatnak… Akarod talán a Pester Lloyd ot?

Berzsenyi papa . – Azt nem néztem; gondolom Adolf Duxtól. Én csak a csevegést olvastam az őszi búzáról, meg az Allerlei-t a német császár beszédéről…

Blanka . – Micsoda ember, ugy e papa?! Micsoda nagy ember! Ez a beszéd igazán óriási volt. Az embernek csak úgy dobogott a szive, a mig olvasta!…

Berzsenyi papa . – Tudod, fiam, te nagyon szereted a költészetet és ez nagyon illik egy fiatal leányhoz. De én már csak egy öreg konzervativ vagyok, s én nem szeretem azokat a beszédeket, a melyektől a papirok csak úgy bukfenczeznek lefelé. Én tisztelem a szép beszédet, leveszem előtte a kalapomat, de legjobban azt a beszédet szeretem, a melyik hasznos, ha nem is nagyon szép.

Blanka . – A német császár nem tehet róla, hogy a papirok a háborúnak már a hírére is leesnek.

Berzsenyi papa . – Persze, hogy nem tehet róla. Én se tehetek róla. Senki se tehet róla. Én csak azt mondom, hogy ha a német császár olyat tósztozna, a mitől a papirok fölfelé ugrálnának, akkor még nagyobb ember volna. Nem igaz?

Blanka . – Nekem hiába beszélsz, papa; én szerelmes, igen, szerelmes vagyok a német császárba. -56-

Berzsenyi papa . – Ne tedd azt, fiam; itt még a morganatikus házasság lehetősége is ki van zárva. De itt jön jó anyátok. (Berzsenyi mama megérkezik; Berzsenyi papa feláll és kezet csókol neki.) Szenvedő vagy még, kedves Elizem?

Berzsenyi mama . – Nem, már könnyebben lélekzem; csak a vasút zakatolása nem ment ki a fejemből. Az este nem is vettem észre, Jacques, hogy milyen jó színben vagy!

Berzsenyi papa . – Igyál egy csésze teát, kedvesem. Nem akarsz egy vánkost?… Garçon, egy vánkost! Meg egy tabouret-t! Egy tabouret-t is, garçon!

Blanka (Elzához, épp úgy.) – Ön is megtanulhatná végre: tisztelni a szülőit. Még nem doktor kegyed, vagy mi?

Berzsenyi mama . – Megint veszekedtek? Az első órában, hogy a papával vagyunk?

Berzsenyi mama . – Milyen rég nem voltunk igy együtt, mindnyájan, s idegenek nélkül! Miért is, hogy a nyár legnagyobb részét egymástól távol kell töltenünk, ki erre, ki arra?! Ó Jacques, mostanában gyakran gondolok rá, hogy szűkebb viszonyok között talán kellemesebben élnénk!

Berzsenyi papa . – Valóban, kedves Elizem, csak a karlsbadi meeting alkalmával élünk igazi bensőséggel teljes családi életet!… (A leányokhoz:) – No, gyerekek, a mama most megreggelizik, aztán elmentek valahová, vagy ujságot olvastok, ha akartok.

Blanka . – Igaz, papa, neked még nem is mondtuk, milyen érdekes utazásunk volt! -57-

Berzsenyi mama . – Igen, Jacques, képzeld, a vonatot, a melyen jöttünk… soha se találnád ki, hogy ki vezette?

Berzsenyi mama . – De milyen vonatvezető! Lippe-Detmold Henrik, a mingréliai fejedelem!

Berzsenyi papa . – Hogyan? Tán elűzték trónjáról s most lokomotiv-vezető?…

Berzsenyi mama . – Nem. Csak műkedvelésből! Meg akarja tanulni ezt a mesterséget.

Berzsenyi papa . – És rajtatok tanul? Akkor vezeti a vonatot, mikor ti ültök rajta? Látjátok, mindig szidjátok Pestet, de azt Pesten nem engedik meg, hogy ilyen gyakorlatlan egyének vezessék azt a vonatot, a melyen mások is ülnek. Én nem bánom, ha a mingrélai fejedelem vonatvezetést tanul, de akkor tessék bábokat, viaszfigurákat ültetni a kocsikba, ne az én családomat!… Mi bajod neked, Elza?

Elza . – Szeretném, ha már kezdődnék a verseny. Olyan régóta ülünk itt.

Elza . – Mert nem érdekel. Mert könyv nélkül tudom, hogy mi van benne. Azaz, hogy mégis…

Berzsenyi papa . – Igen, nézd csak meg, leányom, mit tipel az ujság a »Sprudel-Handicap«-re?

Elza (sugva.) – Czaribrod . De ne mondd meg Blankának, mert ha mindenki megrakja: nagyon kevés osztalékot kapunk!

(Fölkelnek, és elmennek valahová; a kik azonban nem akarnak, nem mennek el, hanem ott maradnak és ebédig átfutják az ujságot.)

IX.
SMEKSZEN.

– Délután három óra. Berzsenyi mama, Blanka és Elza lakosztályukban időznek, a Grand Hôtel Tátragyöngye et Bristol ban, a hol két szoba előszobával és cselédszállással naponkint: »jöttünk-mentünk – száz forint«. Berzsenyi mama a fűtött kályha mellett ül, télibundában; nyakán indiai sál, lába lópokróczczal betakarva. Blanka és Elza, távolabb, egy-egy puffon dideregnek. Blanka korcsolyázó öltözetében; egy matráczot tart az ölében, térdét párnákkal bástyázta körül. Elza magára vette összes ruháit, meg a szobaleány és a fogadó szakácsnéjának barhet-alsószoknyáit; feje, válla plaidbe takarva, orra czinkét fogott. Nyögnek. –

Blanka . – Az orosz czár már a gonosztevőket se küldi Szibériába, és nekünk itt kell lennünk!

Berzsenyi mama (sír). – A jó isten megbüntet bennünket, hogy magára hagytuk jó atyátokat!

Elza (magában). – A jó papának megérkezett a barátnője. A jó papa roppant zavarba jött. A Marienbadi dij futásakor egyszerre csak azt mondja nekem: »Fiam, ne beszéljetek itt magyarul, az nem előkelő.« -59- De a hölgy azért felfedezett bennünket, s iszonyuan kezdett kaczérkodni velünk. Szegény papát a hideg lelte, de sehogy se tudott elexpediálni bennünket. Már közel volt hozzá, hogy nekem, a bizalmasának, elmondjon mindent, s megkérjen, hogy menjünk már pokolba, de szerencsére én még idejekorán elértettem őt, és most itt vagyunk!

Berzsenyi mama . – Te, Elza, csengess a főpinczérnek. (Megtörténik; egy negyed óra mulva a hívott megjelenik.)

Frédéric . – Kérem alásan. Még egy kosár fa, igenis. (Előveszi a jegyzőkönyvét, bejegyzi:) Detto, egy kosár fa, tiz forint.

Frédéric . – Igenis, kérem alásan. Csakhogy a kályhásért be kell küldeni Késmárkra. (Bejegyzi a könyvébe.) Kocsi Késmárkra és vissza 40 forint, egy kályha beállítása 110 forint, összesen 214 forint.

Frédéric . – Igenis, kérem alásan. (Bejegyzi.) Értekezés és service tiz forint. (El.)

Blanka . – Csak azt szeretném tudni, hogy mit keresünk mi itt, Smekszen, ebben a farkasordító hidegben?!

Elza (hidegen, sőt tulzás nélkül szólva, fagyosan). – Várjuk a postát. Aztán valahol csak kell lennünk!

Blanka . – Ugyan, mama, van lelked, ebben az időben?!… Egy kutyát is kár volna kiverni a házból!

Elza . – Van itt egy orosz szolga, az már hozzá van szokva ehhez az időjáráshoz.

Berzsenyi mama . – S talán jót tesz majd neki egy kis mozgás. Ujra megindul a vérkeringése.

Frédéric . – Nem, a postással valami baj történhetett; ez már a negyedik postás az idén. De egy levelet hoztak Nagyságod számára. A szolgabiró ur, a kúrszalon körül vadászván, egy medvét lőtt; annak a szájában találták meg ezt a levelet.

Berzsenyi mama (felbontja a levelet és olvasni kezdi.) – Elza, Blanka, menjetek át a másik szobába, hátha olyas valami van a levélben, a mi nem tartozik rátok.

Nyugtatom folyó hó csütörtökrőli Ansichts-kártyádat, melyből örömmel értesülök, hogy egészségetek hiánytalan, egyszersmind ajánlom figyelmedbe, hogy a brómkálit ne hanyagoljad el, a mi pedig az ülőfürdőket illeti, jól betartsd a szabványokat, mert jegyezd meg magadnak, hogy egészséged nekem a legbecsesb.

Eltekintve a háborus hirektől, meglehetősen egészséges vagyok; emésztésem ötven százalékkal javult, s a mennyiben látnád a Sprudel és sétáimnak hatását, igen örülnél neki.

Elzának, k. leányomnak, mondd meg, hogy Gay Lord Quexről körülményesebb informácziót óhajtanék tőle, s mit szólna hozzá, ha ezen telivérért magasabb összegű ajánlatot tennék? Egy pej heréltet, kit akadályokra fogok kiképeztetni, név szerint: Sleeping Car , apja Slivovicz , anyja Vesztaszűz , máris megvásároltam; örvendenél, ha látnád ezen állatot, bár félszemére vak, s jelenleg köhög.

A legszomorúbb a dologban az, hogy társaságom éppen nincsen, de egy sem, mert magyar részről csak kereskedők s más ily egyének időznek itt, a hozzámvalók közül pedig többen, jelesül a szerb király s mások már tovautaztak.

Természetesen minden gondolatomat ti birjátok, kedves jó Elizem, kivéve a fölötte hűvös időjárásra irányulókat, melyek gyakori bosszúságokat okoznak nekem.

Ugyanis, midőn e sorokat irom, fűtött szobában ülök, -62- s várom, míg a kereskedésből egy uj szalmakalapot hoznak, mert az ide hozott összeseket már elfújta a szél.

És mit szólsz hozzá, hogy Budapesten most bizonyosan kellemes hőség uralkodik, s nekem, az én Nádor-utczai Házamban, egy fürdőszobám van, mely Budapesten egyetlen s oly magas Pénzösszegbe került, melyből mások egy Házat épittettek volna?!

Nem egyszer, midőn ezen velenczei tükrökkel, drága függönyökkel, gobelinekkel és reliefekkel diszitett fürdőszobában, meztelenül pillantottam meg magamat, a nimfák és fiatal Ámorok faragott képeinek közepette, arra kellett gondolnom, hogy mit keresek én ebben a mythologiában?

Ezen esetben viszont arra kell gondolnom, mit keresek délután 2 órakor Károlyfüreden, a hol hideg van, mikor helyesen Nádor-utczai Házamban kellene lennem, a hol meleg van, s ezen kivül kényelmes fürdő, nimfákkal, melyek közül egyet per 800 fl. Ö. W. kell számitanom?!

Azon reményben zárom ezen sorokat, hogy üdülésteket kellemes és enyhe időjárás könnyiti meg.

Számtalanszor csókollak, kedves jó Elizem, úgyszintén Blanka és Elza k. és jó leányaimat is,

mivel ablakaim a Hotel Erzherzog Rupprechtben szélnek feküdtek, én ellenben sehogy se tudtam feküdni a czigányzene végett.

Berzsenyi mama . – Szegény jó atyátok szintén igen fázik, és sokat szenved a széltől.

Blanka . – De hát miért is kell nekünk hol erre, hol amarra csavarognunk, sorra járnunk a havasokat és glecscsereket, meg az összes többi helyeket, a hol mindenütt olyan hideg van, mint a havasokon és a glecscsereken?! Mért kell nekünk három hónapig vaczognunk, idegen helyeken, zord villákban és gyalázatos hotel-szobákban, mikor szépen otthon csücsülhetnénk, s legalább kényelemben volnánk?!

Berzsenyi mama . – Ne beszélj ilyeneket, Blanka, mikor tudod, hogy a papa egészsége, meg az enyim, ezt megköveteli. Aztán meg mit beszélnének az emberek szegény jó atyádról, ha júliusban Budapesten ülnénk?!

Blanka . – De ha már okvetetlenül nyaralnunk kell valahol: mért nem nyaralunk Kairóban? Ott talán nem fáznánk ennyire?

Berzsenyi mama . – Látod, ezzel már mondasz valamit. Ha jól meggondolja az ember…

(Tovább vaczognak. Kinn csöndesen hull a hó s lassankint teljesen belepi a Tátragyöngyé t. Végül már csak a tetőzet látszik ki a hótakaró alól.)

X.
ÁLLAMTITKOK.

– Történik: Karlsbadban. Berzsenyi papa, a ki reggeli sétáját végzi, találkozik egyik kedves barátjával: Milosanácz urral. –

Berzsenyi . – Á, itt jön az én kedves barátom, von Milosanácz. Nos, hogy szolgál egészsége, kedves von Milosanácz?

Berzsenyi . – Különben az mindegy. És ő felsége, az én kegyes jóakaróm, Arzén király? Tegnap este nem volt szerencsém az ebédnél. Önt is nélkülöztük, kedves ezredes. Az én kedves barátom, Blasewitz báró is megjegyezte, hogy a kit fölötte nélkülözünk, az a kedves Milosanácz ezredes. Szeretném, ha a felség ma délben…

Milosanácz . – Hogyan? Ön még nem tudja?… (Titkolózva:) Ő felsége tegnap este hirtelen elutazott!

Milosanácz . – A mindjárt megérkező bécsi lapok már tele lesznek ezzel a szenzáczióval. Addig persze államtitok.

Milosanácz (sugva). – A fiatal Tódor király feleségül akarja venni a kedvesét. A minisztérium lemondott, -65- az albán főváros forrong, ő felségét sürgősen haza hívták.

Milosanácz . – Háromnegyed tizenegyig még államtitok. Szóval ő felsége nem utazott Albániába; Bécsbe ment, egyenesen Bécsbe.

Berzsenyi (álmélkodva). – Hallatlan, hallatlan! Na, hogy mi minden történik manapság! Ezek a fiatal emberek!… Képzelem az apa fájdalmát. És mit csinál Piaszter gróf (sugva) Bécsben?

Milosanácz . – Tárgyalásokat folytat az albániai vezető elemekkel. A helyzet súlyos, nagyon súlyos. De azt hiszem, Piaszter gróf azóta már összeköttetésbe lépett az albán nemzeti bankkal. Mindössze harminczezer frankról van szó.

Milosanácz . – Harminczezer frank mindig érthető. Piaszter grófot szíven találta a csapás. Mikor elolvasta a táviratot, leroskadt karosszékébe, s pár perczig érthetetlen szókat hebegett… De aztán erőt vett magán, letörölgette könnyeit, s gyönge hangon, mint a ki egyszerre tiz esztendőt vénült, így szólalt meg: »Fiaim, telegrafáljatok az albán nemzeti banknak… én olyan -66- gyönge vagyok, hogy a tollat se birom a kezembe venni!… Ó, ez a hálátlan fiú, ez a hálátlan fiú!… Harminczezer frankot küldjenek, de táviratilag.«

Berzsenyi . – Ne folytassa, megreped a szivem! De a harminczezer frankot még mindig nem értem.

Milosanácz . – Képzelheti, ez az irtózatos csapás!… Piaszter grófnak most utaznia kell, erre-arra, megbeszélni a hívekkel a helyzetet. S a többi, s a többi; a harminczezer frank nem is lesz elég. A gyász mindig pénzbe is kerül.

Berzsenyi . – Vagy úgy! Persze, persze. Na, ön alaposan meglepett engemet, kedves von Milosanácz. Micsoda ujság, micsoda ujság! Kérem, ha írni talál Piaszter grófnak…

Milosanácz . – Éppen a telegráf-hivatalba indultam. Egy siffrirozott sürgönyt küldök neki; magamnak kell papirra tennem.

Milosanácz . – Mindenesetre. De itt vagyunk a telegráfhivatalnál. Tehát háromnegyed tizenegyig… ugy-e?

Berzsenyi . – Legyen nyugodt. A mi államtitok, az államtitok. (Kézfogás; Milosanácz el.) Hm, hm. (Eltünődik magában). Valóban, az uralkodás néha fölötte terhes gondokkal jár. Ilyenkor látja az ember, hogy az egyszerű magánzásnak is megvannak a maga előnyei. De nini, az én kedves barátom, a kedves von Huber! Jó reggelt, kedves von Huber. S ő exczellencziája, a kedves Flórián von Blasewitz báró?

Von Huber (mint fentebb). – Egyenesen Polába. Megy Kinába, az első hadihajóval, a melyet hirtelenében fel lehet szerelni.

Berzsenyi . – Kinába, a hol minden választékosság nélkül gyilkolják az európaiakat! De hisz ez annyi, mint a halál torkába rohanni!

Von Huber (mint fentebb). – A császár parancsára. A császár szigorúan gondolkozik erről a dologról. Olyan súlyos viszonyok közepette, mint a minők Pekingben vannak, a nagykövetnek helyén kell lennie. S valóban, ő Exczellencziája, tekintettel a zavaros helyzetre, kissé hosszasan vette igénybe szabadságát.

Berzsenyi (elhülve). – De hisz akkor ő Exczellencziáját… aligha látjuk többé!

Berzsenyi . – S miben reménykedik ön, kedves von Huber? Nagyon lekötelezne, ha megmondaná.

Von Huber (a látóhatárt kémlelve). – Na, tudja kedves von Berzsenyi, mindent nem lehet kiszámítani, de annyi véletlen jöhet közbe… tudja, ezt csak én képzelem így… az ember lekésik a vonatról; még egyszer lekésik a vonatról; a vonatról, végre, háromszor is le lehet késni, abban nincs semmi természetellenes… aztán az ember lekésik a hajóról… aztán késhetik a hajó is… viharok a tengeren… a hajó eltévedhet Borneóba… vagy az ember Takuban sárgalázt kap, a mikor persze nem lehet tovább menni, Pekingbe… Bizzunk istenben.

Berzsenyi . – E szerint ön reményli, hogy a jövő nyáron viszontlátjuk ő Exczellencziáját?

Berzsenyi . – Igaza van, kedves von Huber. A vallás az ember legfőbb kincse. -68-

Von Huber . – Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk, kedves von Berzsenyi. De nem jön reggelizni?

Berzsenyi . – Én már reggeliztem. Különben is ez az ujság úgy megzavart!…

Berzsenyi . – A viszontlátásra! (Kézfogás; von Huber el.) Se Arzén király, se Flórián von Blasewitz báró!… A barátaim elutaznak, s én itt üljek család, megfelelő társaság, minden nélkül, egyedül?!… Hé, jöjjön csak, Poszpisil! Maga, maga! Nézze, szaladjon el az én portásomhoz, és hozza el nekem az én menetrendemet!

XI.
NAPKELET GYÖNGYE.

– A lóversenytéren; lenn, a nyergelő körül. Az első futásnak vége; az »all right« után Berzsenyi papa és manager-e, az őrnagy, le s fel sétálnak a pázsiton, orrukat a földre irányítva, s kezüket hátul, a derék táján, összekulcsolva. Oldalukon két roppant messzelátó, melyekkel ellátni a holdba. –

Berzsenyi . – Ja, olyan okos én magam is vagyok. De ha én hatvanezer forintot fizetek évenkint azért, hogy tudjam, mikor feküdjem egy lóra egy százassal, akkor szeretem tudni, hogy így vagy úgy néz-e ki a dolog?

Az őrnagy . – Ha azt hiszi, hogy ehhez csak pénz kell, akkor kínáljon a lovaknak is pénzt; talán hamarabb bejönnek.

Berzsenyi . – Ön különösen jön elő nekem, őrnagy úr. Az én leányom, a kisebbik kisasszony, kiszámítja nekem a papiron, hogy az ezernégyszáz méteres eladóversenyben az én lovamnak, a Kandur nak, számtalan hausse-akkal kell elsőnek bejönnie, és mi lesz? Kandur -70- számtalan baisse-ekkel jön be, mint rossz utolsó. Jó, velem lehet beszélni. Szó sincs többet Kandur ról, csak azt kérdezem öntől: Legyen, de mi van a vigaszdijjal? Erre ön azt feleli nekem: »Ná, szo und szo!…« Ön meg fog engedni, de ez nekem kevés a pénzemért.

Az őrnagy . – Tudja, erre azt mondhatnám, hogy: vegyen a pénzéért búzát, az jobb űzlet. De nem mondom, mert én mindenkivel szemben és minden körülmények között perfektül udvarias vagyok. Azért azt mondom, hogy ha a ló rossz munkát végez, nem fit , kövér, köhögős, rossz lábú, roarer , orrvérző, ideges, pókos, rogue , mi egy s más, ha a trainer szamár s a jockey gazember: ön csak csináljon nekem családi jeleneteket, ennek mind a manager az oka. Legalább ön ezt mondja, s önnek értenie kell ehhez, mert pénzt tesz bele.

Berzsenyi (magában). – Hogy’ vágnám pofon ezt az embert, ha nem félnék, hogy előbb ő vág pofon! (Fenn). Ne kapjunk hajba, kedves őrnagy, mert akkor kivel vacsorálok? Remélem, velem tart? (Magában). Ha valaki megmondaná nekem, de úgy, egész bizonyosan, hogy ennek az én kedves barátomnak miért kellett kvietálnia, nem sajnálnék az illetőtől egy ezrest.

Az őrnagy . – Nagyszerű! Előbb össze-vissza sérteget, s most ki akar békiteni egy vacsorával! De hát tulajdonképpen kinek néz ön engem? Azt hiszi talán, hogy a köztünk lévő szerződés…

Berzsenyi (ijedten). – Hogy én sértegettem volna önt? Ments Isten! (Magában). Ki kell engesztelnem, mert még provokál. (Fenszóval). Hogyan jusson eszembe ilyesmi, pár nappal azelőtt, a midőn meg kell ujitanunk a szerződésünket?!

Az őrnagy (látható elégtétellel). – Jól van, hisz én értem és ismerem önt. (Előkelően). Tudom, hogy ön kissé hirtelen, de azért jó pajtás. (Szigoruan). De nem -71- szerettem volna, ha valaki hallván a vitatkozásunkat, félreérti a kettőnket összekötő viszonyt.

Berzsenyi . – Ne is beszéljünk többet a dologról. Együtt vacsorálunk, megállapítjuk az uj szerződést, és vége. Beszéljünk inkább arról, nem volna-e jó egy amerikai jockeyt szerződtetni? Egy szerecsent vagy egy indiánust? Végre is az én pénzemért olyan jockeyt kapok az én lovamra, a milyet akarok. Egy olyat kellene, a ki a fején ül a lónak. Ha már nem nyerünk, legalább bámulják meg a jockeyt.

Az őrnagy (gúnyosan). – Ezt a kisasszonytól kellene megkérdeznie; úgyis ő igazgatja az istállót.

Berzsenyi (mérgében egy nagyot nyel). – Sajnálattal látom, hogy ön ma fölötte ingerült. Remélem, a souper majd jobb kedvre hangolja. (Halkabban). Hölgyeket is hívok. Ebből is meggyőződhetik róla, mily teljes bizalommal vagyok ön iránt.

Az őrnagy . – Vigyázzon, kompromittálni fogja magát. Az imént is többen észrevették, hogy Miss Bess szinte nyiltan integetett önnek.

Berzsenyi . – Ó, sokkal diszkrétebb társaságról van szó. Egy hölgy, a ki a nővérével lesz jelen, gardirozva, és mi ketten, pont. Az egyik hölgy gardirozza a másikat, a másik hölgy gardirozza az egyiket; ez csak illedelmes dolog, nem igaz?

Berzsenyi . – Azt nem mondhatnám, de ma reggel elhatároztam, hogy megszakítok vele minden összeköttetést.

Berzsenyi . – Mondom, hogy elhatároztam és pedig egy költemény hatása alatt.

Berzsenyi . – Kizárólag előkelő személyektől, igen. A pápa ő szentségének például minden versét elolvasom, a mióta szerencsém volt ő szentségéhez. Most is az ő verséről van szó, melyet Heracleus irói néven tett közzé, latinul; Miss Bessnél olvastam, az én ujságomban. Olvasta ön is?

Berzsenyi . – Ez a vers engem gondolkodóba ejtett. Igy kezdődik: »Gyönyörök fertőjébe vakon miért rohansz, oh Rúfusz? S kéjvágygyal miért szedegetsz tiltott gyümölcsöt?« Az ujság megjegyzi, hogy ő szentsége ezt egy tudós, jeles és vallásos barátjához irta, a ki lelépett az erény ösvényéről. Azt kérdeztem magamtól…

Az őrnagy (gúnyosan). – Vajon ki lehet ez a tudós, jeles és vallásos férfiu? Valóban, nincs kizárva, hogy önről van szó.

Berzsenyi . – Nem. Nem az jutott eszembe. Hanem az, hogy: micsoda világot élünk ez idő szerint! Egy jeles, tudós és vallásos férfiu, a ki már a multjánál fogva is számíthat minden diszkréczióra, véletlenül belép a gyönyörök fertőjébe, s tessék, ezt azonnal tudja az egész világ, még maga a pápa is megtudja! Az ember nem nyithat be egy szeparéba, a nélkül, hogy ennek a híre fel ne hatoljon a legmagasabb körökig. Hát nem borzasztó ez?… De nini, kit látok? Ott megy az én karlsbadi barátom, II. Boris, vagyis jelenleg Maravedi herczeg, a multban úgynevezett Napkelet Gyöngye, a száműzött illyr király! Ez bezzeg nem törődik vele, hogy a pápa megtudja a viselt dolgait!… Pardon, kedves őrnagy, de üdvözölnöm kell őt. (Elhagyja az őrnagyot s oda siet az ex-uralkodóhoz.) Sire, fogadja legalázatosabb hódolatomat!

Napkelet Gyöngye (öreg, elhízott s egy kicsit kopott). – Jó napot, kedves De Berjeine, jó napot! Minő szerencsés -73- véletlen hozza önt ide? Ez igazán megelégedésemre szolgál. Tudja-e, hogy miért jöttem Budapestre? Egyes-egyedül azért, hogy önnel találkozhassam!

Berzsenyi (rosszat sejtve). – Hogyan, csak azért szerencséltet bennünket, hogy legigazabb hivével értekezhessék? De minek köszönhetem e kegyet?

Napkelet Gyöngye . – Tudja, némi differencziáim vannak Illyriával. Egy váratlan politikai konfliktus következtében nem akarják folyóvá tenni királyi tűzoltó-főparancsnoki és főpostamesteri nyugdijamat. De mindezt részletesebben el fogom mondani holnap, az ön irodájában. Szóval, így szólok magamban: van nekem egy barátom Budapesten, a kedves De Berjeine; ő bizonyára segítségemre lesz egy nagyobb szabásu pénzügyi műveletben, addig is, mig Illyriával lebonyolíthatom ügyeimet. A hogy ez eszembe jut, vonatra ülök; a déli vonattal megérkezem s igy okoskodom: ha szerencsével járok, a versenyen is megtalálom emberemet, kössük össze a hasznost a kellemessel, s ime itt vagyok. Remélem, nem csalódtam önben?

Napkelet Gyöngye . – Megvallom, bizton számítottam önre, de azért kellemes, hogy ön minden nehézség nélkül rendelkezésemre bocsátja magát.

Berzsenyi (a távolba mélyedő tekintettel). – Persze, mig nem tudom, hogy miről van szó, nem vállalhatok garancziákat; de ha személyesen nem is lehetnék szolgálatára, mindenesetre rajta leszek, hogy egy pénzügyi csoportot hozzak össze, a mely kétségtelenül… Nem, én nem hagyom cserben a barátaimat.

Napkelet Gyöngye . – Elvégre egyelőre mindössze ötvenezer forintról van szó, a mi sokkal csekélyebb összeg…

Berzsenyi (savanyúan). – No, kérem, tekintettel a -74- pénzpiacz mai kedvezőtlen helyzetére, ez éppen nem megvetendő összeg. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Napkelet Gyöngye . – A boszantó csak az, hogy a készpénzt, a melyet magammal hoztam, mindjárt az első versenyben elvesztettem.

Napkelet Gyöngye . – De sebaj, mert hisz a kedvező véletlen épp a kellő időben hoz össze bennünket, s ön addig is, mig a dolgot nyélbe üthetjük, szives lesz, mondjuk, ötezer forinttal, kisegíteni e boszantó helyzetből, hogy tovább játszhassam…

Berzsenyi (fagyosan). – Vigasztalhatatlan vagyok, hogy e csekélységgel sem állhatok e pillanatban szolgálatára, de magam is elvesztettem a nálam lévő összeg legnagyobb részét, azért nem fogja rossz néven venni…

Berzsenyi (bosszusan). – Ezer forintot átnyujthatok önnek, ha éppen kivánja.

Napkelet Gyöngye . – Az is több semminél; a fő az, hogy tovább játszhassam.

Berzsenyi (kotorász a tárczájában). – Úgy látszik, annyi sincs már nálam. (Rövid lelki küzdelem után). De nem, egy még van. Tessék, kérem; de ne tegyen a lovamra, mert elveszti.

Berzsenyi (lenézéssel). – Mondjuk kilenczkor, vagy tizkor. Tiz és tizenegy között mindenesetre. Igen, legkésőbb tizenegyig okvetlenül fel fogok kelni.

Berzsenyi . – Jó napot, kedves barátom. (Napkelet Gyöngye el.) Ez az ember előttem halott! -75-

Berzsenyi (magában). – Ki akartam nyerni a souper-t, s elvesztettem nyolczezer forintot. Mennyire igaza van a pápának! Kellett neked ez, oh Rúfusz?

Napkelet Gyöngye (ifjan, ruganyosan, fölségesen). – De Berjeine! De Berjeine!

Napkelet Gyöngye . – No, vegye el már, kérem. Sikerült levetkőztetnem a bookmakereket. 60,000 forint plusz.

Berzsenyi (kétségbeesetten). – De azért meg fogja engedni felséged, hogy holnap legalázatosabb tiszteletemmel együtt rendelkezésére bocsáthassam ama csekélységet?…

Napkelet Gyöngye (hanyagul). – Még nem tudom; még egy kis számítást kell csinálnom. De majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Berzsenyi (esengve). – S kegyes lesz megtisztelni szerény hajlékomat? E nap, felséges uram, örökké emlékezetes lesz…

Napkelet Gyöngye (utólérhetetlen kézmozdulattal). – Jól van, de Berjeine, jól van. No, isten áldja meg. (Kegyesen int és el.)

Berzsenyi (földig hajolva). – Felség! (Fölegyenesedik s hosszasan néz az ex-uralkodó után.) Micsoda ember! Mily igazán királyi férfiú! A lovagok dísze, virága! sans peur et sans reproche! Hja, a származás! Nincs nagyobb dolog, mint a származás. Beszéljenek a fűszeresek akármit, ezeket az embereket mégis csak más fából faragták!

XII.
KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?

– A Nádor-utczában. Blanka saját külön szalonja. Blanka és Elza. Blanka idegesen jár le s fel; Elza, szemben az állótükörrel, egy chaise-longue-on dülöngél s Marcel Prévost Erős szűzek czimű regényét olvassa. –

Blanka (érdeklődve megáll:) – No mi az? Mondd hamar; ne tégy még idegesebbé!

Elza (álmodozva:) – Az jutott eszembe, hogy ha én anyai örömökhöz jutok, tulajdonképpen nagyon csunya asszony leszek.

Blanka (dühösen:) – Ugyan, kérlek, hagyj békén! Azt hiszed, jó kedvem van?! Ha minden áron froczlirozni akarsz, legalább válaszd meg az időpontot. Akkor aztán beszélhetsz tőlem akármi szamárságot. (Szünet. Blanka folytatja a sétáját; Elza mind a két könyökét a chaise-longue-ra támasztva, megint neki esik a Prévost-regénynek.)

Blanka . – Gyönyörü poziturát választottál, az igaz. (Századszor néz ki az ablakon.) Ah, végre! -77-

Blanka . – Jöjjön, jöjjön. (A szobalány el; ismét egy kis szünet, s megjelenik Rejtvényi.)

Blanka . – Köszönöm, hogy eljött… ön az én egyetlen barátom! Egy nagy, nagy, nagy szivességet kérek öntől!…

Rejtvényi (úgy hajlik meg, mint Odiot Maxime, Champcey márki, a Szegény ifjú, Laroque Margit előtt.)

Elza . – Remélem, jól töltötte a nyarat? A Szeczesszió t minden héten elolvastuk.

Blanka . – Kérlek, igy Rejtvényi soha se fogja megérteni. Röviden: még ma, azonnal felelnünk kell arra a kérdésre, a melyről talán már hallott: »Kit vagy mit irigyel ön?«…

Elza . – Igen, ön jól emlékszik. Argyll herczegné intézte ezt a kérdést az uralkodó házak tagjaihoz, a kik meg is feleltek rá, s ez benn volt az ujságokban. Sajnos, a mi kérdésünk nem echt , csak contrefaçon .

Blanka . – Kérem, ne hallgasson rá. Ugyanarról a kérdésről van szó, csakhogy ezt most Reuss herczegné intézi a maga kis köréhez, és az e körrel összeköttetésben álló családokhoz.

Elza . – Igen, XXXVII. Reuss Egon herczegné, a detmold-strelitzi uralkodó nagyherczeg felesége. Tudja, -78- a kik haragban vannak Vilmos császárral!… Biztosan olvasta annak idején… A császár meghagyta, hogy a tisztek ne köszöntsék a nagyherczegi családot…

Blanka . – A nagyherczegné úgynevezett lavinaíveket küldött szét. Ő maga tizet; a tiz czimzett mindegyike kettőt-kettőt; a húsz másod sorban czimzett ismét kettőt-kettőt, végül ez a negyven egyet-egyet. Összesen tehát száztiz ívet küldtek szét, többnyire Európában, de egyet-egyet kaptak a Vanderbiltek, a Gould-ok és Astorok is. Magyarországba négy ív érkezett. Egyet kapott Mancsi grófné, egyet Geksi herczegnő, egyet Gyurka őrgróf, egyet mi. (Arcza lángba borult s tekintete, mint csillagfényes éj.)

Blanka . – Elképzelheti, hogy némi gondot fordítunk a válaszra. A dolog azonban sürgős; az ívet még ma vissza kell küldenünk. Szóval, szükségem van az ön tanácsára.

Blanka . – Ugy-e megfogalmazza nekem a feleletet? És mindjárt, azonnal? Nem képzeli, mily lázassá tesz a nyugtalanság!… Értheti, hogy ilyen társaságban nem akarok szégyent vallani.

Rejtvényi . – Csakhogy… őszintén megvallva… nem olyan könnyü megtalálnom a kellő feleletet!… Bele képzelhetem-e magam az ön helyébe? Könnyű volna megmondanom, hogy én kit írigylek vagy kit fogok írigyelni, de kit és mit irigyelne ön?

Blanka . – Kezet rá! De siessen! Menjen egyenest haza és zárkózzék be, hogy senki se zavarhassa. – Menjen kocsin; a mig leér a lépcsőn, befognak… Akarja? (Csenget.)

Rejtvényi . – Csak azt szeretném, ha némi utbaigazitást adna a felelet irányát illetőleg.

Blanka . – Nem bánom, akármint lesz, csak valahogyan hozza bele a jótékonyságot. Tudja, a jótékonyság olyan, mint a fekete öltözet, mindig jól ruházza az embert.

Elza . – S nem baj, ha nem leszünk elmések, ez már démodé ; a fő az, hogy előkelőek legyünk, rémesen, dohosan előkelőek!

Blanka . – Ugyan, kérlek, gondold meg, hogy nem érünk rá a vicczeidet meghallgatni!… (Rejtvényihez.) Tehát számíthatok rá?

Blanka . – Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves barátom! (Rejtvényi el; Blanka kikiséri és visszajön. Elzához.) Megint olyan voltál, mint egy utolsó rangu csirkefogó.

Elza . – Nem aspirálok az első rangra. Különben csak azért szóltam bele az üzletedbe, mert nem szeretném, ha ez a mafla elbizná magát.

Elza . – Azt irnám: »Egyes-egyedül a Longfellow leányait irigylem, a kiket a rézbőrüek felavattak -80- tiszteletbeli indiánusokká. A jól öltözött emberek közül csakis ők azok, a kik nem kénytelenek czivilizált emberek módjára viselkedni.«

Blanka . – Úgy látszik, a vicczeidet már a Longfellow leányaitól tanultad. Nem lepne meg, ha valaki kiderítené, hogy annak idején sziú-indiánok jártak az állatkertben s a mama megcsodálta őket.

Blanka . – Találgatjuk, hogy mit kellene irni. (Berzsenyi papa is megjelenik.)

Berzsenyi mama . – Én már gondoltam valamit, de a ti atyátok nem hagy engem helyben. Azt gondoltam, hogy: »Mindenkit irigylek, a ki szegény.« Ez hasonlít ahhoz, a mit ő felsége írt, és, például, kinek lehetne kifogása, ha valaki a szegényeket irigyli?! Aláírás: Berzsenyi Zalán, mert Jacques, az magyarul Zalán, nem igaz?

Berzsenyi papa . – De hát irigylem én a szegényeket?! Miért irigyelném én a szegényeket?!

Berzsenyi mama . – De hát ki kivánja, hogy irigyeld a szegényeket? Egy szép mondásról van szó, ennyi az egész.

Blanka . – Nem mama, ez nem jó. Fitogtatni a pénzt, fuj… S ez kétszeresen nevetséges volna ott, a hol a Vanderbiltek, az Astorok és a Gouldok is nyilatkoznak.

Berzsenyi papa . – Ha egy Astorhoz, vagy egy Van derbilthez olyan szives lett volna ő Szentsége, mint a -81- milyen szíves volt mihozzánk, mit szólsz hozzá, lehetne-e birni egész Amerikával?! A pápa nevét ott olvasnátok minden plakáton. Aztán ez, engedjétek meg, másképpen nézne ki, mintha azt írjuk, hogy irigylem a Policzert, mert jó étvágya van.

Blanka . – Adja, adja. (Felbontja a levelet). Ah, ez csakugyan nem rossz! »Irigylek mindenkit, a ki letörölhette azt a könnyet, mely előttem rejtve maradt.«

Berzsenyi mama . – A pápát bele lehet venni. Azt lehet mondani, hogy: »írigylek mindenkit, a ki annyi könnyet töröl le, mint a mennyit ő Szentsége…«

Berzsenyi papa (kiegészíti:) – … »a minek tanuja voltam«, mondjuk: »többször tanuja voltam«. S aztán hozzá kell tenni, hogy: »és ki csekélységemet több izben kitüntette.«

Berzsenyi . – Akkor hagyd ki, fiam, a világért se akarok semmi félreértést.

Elza . – Én, ha nektek volnék, azt irnám, hogy: »irigylek mindenkit, a kinek nem kell albumba irnia.«

Berzsenyi . – Látod, kis leányom, ez sokkal komolyabb dolog, mint te képzeled. Jegyezd meg magadnak, gyermekem, hogy az életben számos komoly dolog van, a melyekre te nem is gyanakodol.

Blanka . – Nem ragaszkodom a Rejtvényi fogalmazásához, de a »könnyek« határozottan tetszenek nekem. -82-

Berzsenyi . – Semmi kifogásom a könnyek ellen; ha a könnyek az orosz czárnak nem derogáltak, miért derogáljanak nekem? De szeretném, ha helyet szorítanál a pápának, persze úgy, hogy ez ne legyen feltünő, a világért se legyen feltünő!

Berzsenyi (hunyorgat Elzának, hogy hallgasson.) – Nem, fiam, a szegények nem tetszenek nekem. Már a zsoltárokban is benne van, hogy a szegény halottnak tekintetik. A szegény nem fair . Nem akarom, hogy az én ivemnek szegény szaga legyen. Nem igaz?

Blanka . – A papának igaza van; a »könny« is elég. Eddig tehát megvolnánk. De már most hogyan helyezzük el a pápát?

– Berzsenyi fölteszi a szemüvegét, hogy jobban lássa, hol lehetne a pápának helyet szorítani. Vita – Blanka és Berzsenyi mama közt – arról, hogy mi az alany és állítmány. Ennek szerencsés eldöntése után tovább tanakodnak, hogy: kit és mit irigyeljenek? Elza ekközben előveszi regényét, s tovább olvassa. Nem irigyli az Erős Szűzek hősnőjét, a ki oly büszke leányerényeire, de irigyli a betyár Marcel Prévost-t. –

XIII.
EGY ÜZENET.

– A kis szalon. Elza egyedül; olvas. Fellép: Berzsenyi Zoltán úr, 19 éves, joghallgató, Elza unokatestvére. –

Zoltán (megnézi a könyvet, a melyet Elza letett). – »A félneműek«, irta Jane de la Vaudére. Ejha!

Zoltán . – Ördögöd van, hogy eltaláltad. Mondd, néni, hogy jöszsz erre a gondolatra?

Elza . – Te csak pénzért jöszsz hozzánk és ez nem szép tőled. Van a családban egy született tánczos, de ezt ingyen soha se lehet megkapni. S a míg van egy-két bükkje, pénzért se. Hát nem borzasztó ez?

Zoltán . – Az most skartba van téve. Képzeld, azt meri mondani nekem, hogy ne kerüljek a szeme elé! Mit szólsz hozzá? Az öreg Beer! Nekem!

Elza . – Csitt, mert ha a mama a Beer szót meghallja, görcsöket kap, s akkor aztán egy vasat se pumpolsz ki a papából. Mennyi kellene? Egy ötvenes? Egy százas? Hatvanegy forintom nekem is van. Ha minden kötél szakad, ezt odaadhatom.

Zoltán . – Köszönöm, de ilyen csekélységekre a praetor nem is hederit. Igaz, hisz te nem tudsz római jogot!

Elza . – Talán beteg vagy? Nem érzel egy idő óta fejfájást, szédüléseket?…

Zoltán . – Hagyj békét, én komolyan beszélek. Olyan komolyan, hogy a pénz nem is nekem kell!

Elza . – Talán valami szegény árvaleánynak, a kinek atyját leütötte a hajókötél, anyja mosónő volt, és a ki most a Magyar Szinháznál van?…

Zoltán . – Miket kefélsz itt össze-vissza?! Mondom hogy őrült komoly dologról van szó. Ez a pénz pártczélokra kell.

Elza . – Hogyne hallottam volna! Ott voltam a temetésén is. A világoskék kabátom volt rajtam és úgy tapsoltam Apponyinak, hogy elrepedt a keztyűm.

Zoltán . – Ki beszél Apponyiékról? Az egyetem nemzeti pártjáról van szó.

Zoltán . – Elment az eszed? Hisz az a kazárpárt! Én a Nemzetinek a főemberei közé tartozom. -85-

Zoltán . – Meghiszem azt! Még pedig ugyancsak tevékenyen. Én voltam a választás egyik fő-vezetője; én intézkedtem, hogy hová hány pofozót kell küldeni, hányat a bölcsészekhez, hányat a medikusokhoz, satöbbi.

Zoltán . – Én? Barátom, mindenütt én voltam legelül. Magamhoz vettem négy válogatott pofozót: Várai-Fejért, Hunhegyit, Grünspán Berczit és Szilárdffy Nándit… Mit nevetsz?

Elza . – Azt nevetem, hogy ezeknek a híres pofozóknak az ősei egytől-egyig kazárok voltak, nem is beszélve közös elődünkről, az öreg Beer nádorról…

Zoltán (boszúsan). – Mit értesz te ahhoz?! Tőled kitelik, hogy mohamedánnak fogod mondani Lederer báró tábornokot, és Schwarzenberg herczeget, mert berg van a nevében. Különben ez nem tartozik a dologra. Elég az hozzá, nem fogjuk eltűrni, hogy az egyetemen a Dob-utcza diktáljon.

Zoltán . – A főpapok közül is sokan segítik pártkasszánkat. Az úri családok közül még többen. Nagyon nem szeretném, ha éppen a mi családunk nem adna semmit. Az öregnek ki kell szúrnia egy ezrest.

Zoltán . – Pedig magamnak is kell az alkotmányos költségekre egy pár száz forint. Beláthatod, hogy a hol egy Várai-Fejér ezrekkel rukkol ki, én se viselkedhetem úgy, mint egy tandijmentes.

Elza (a ki egy kicsit elgondolkozott, s a kinek hirtelen eszébe jutott valami). – Aztán mit kapok, ha megszerzem neked ezt a summát?

Elza . – Hja, az nekem nem elég. Hanem először is add becsületszavadat, hogy senkinek se mondod el, a mit kérek; értsd meg: senkinek a világon!

Zoltán (habozva és egy kicsit szégyenkezve). – Attól függ, hogy mi az üzenet, s kinek szól.

Elza . – Ennyi az egész: Valakinek, a kit ismersz, titokban ezt fogod mondani: »Beszéltem valakivel, s az a valaki már nem haragszik senkire a világon. Azt mondta nekem, hogy: annak az illetőnek minden meg van bocsátva!«

Elza . – Az az illető cs. és kir. huszárhadnagy s azt hiszem, ezzel minden meg van mondva. Különben megnyugtathatom a lelkiismeretedet: házasság nincs kizárva.

Elza . – Te vagy az első, a ki majd gratulálhat, ha a szíveket csakugyan egymáshoz vezérli a kegyes ég. Nos, vállalkozol?

Zoltán . – Rendben vagyunk. Itt a kezem, nem disznóláb. De mit mondjak neki, ha azt kérdi, hogy hogyan jövök én mindehhez?

Elza . – Mondd neki… Várj, egy kicsit gondolkozom, hogyan csinálják ezt a szindarabokban?!… Mondd neki… igen, mondd neki azt, hogy az öregek, a két Rantzau testvér, össze akartak bennünket házasítani, de mi ki nem állhatjuk egymást, s ezt boldogan megvallottuk egymásnak.

Zoltán . – Alig kóstoltam bele a politikába, máris nyakig vagyok a korrupczióban.

Elza . – Ne légy ostoba, hanem gondolj arra, hogy egy cousine, egy vidám kis hadnagyné, a kinek a Wertheimjában már ott a hozománya, mindig jobb szövetséges, mint egy uzsorás.

Elza (sóhajt). – Sajnos, még nem tartunk itt. Az állapot bajos, nagyon bajos!… Látod, te olyan fiatal vagy!… Úgy tekintelek, mint egy leányt. Szóval, tudd meg, hogy: nagy akadály van közöttünk.

Elza . – Nem az, hanem: a vallás. Ő protestáns, én tehát szerencsétlen vagyok. Látod, ilyen az élet! -88-

(Elza leül s tovább olvassa A félneműek et. Egy óra mulva megjelenik Berzsenyi papa.)

Berzsenyi . – Jól teszed, gyermekem. Úgy tudom, hogy ez igen helyes nézetű és tudományos író.

Elza . – Mikor ilyen komoly dologról van szó?! Isten mentsen! Ejnye, ejnye, igazán sajnálom.

Berzsenyi . – Hidd el, hogy be akart csapni. Ismerem ezt a ficzkót. S ugyan mivel tudott téged elbolondítani?

Elza . – Ki van zárva minden rosszhiszeműség. Hisz nem is magának kérte a pénzt.

Elza . – Szót se érdemel. Mindössze ezerötszáz forint, s ez az adakozás mindenesetre a legjobb hatást -89- tenné azokban a körökben, a melyek mindig exkluzivek maradnak.

Elza . – De a magyarság és a vallás czéljaira. Az egyetem nemzeti pártjának a nemes törekvéseit kellene gyámolítani.

Berzsenyi . – Miféle egyetem? Miféle nemzeti párt? Miféle kellene? Az egészből csak azt értem, hogy pénzt akar kiszedni a zsebemből.

Elza . – De papa, te, a ki olyan nagylelkű vagy, mikor magas czélokról van szó!…

Berzsenyi . – Látod, gyermekem, én szívesen segélyezem a szép ügyeket. Mikor azt hiszed, hogy ujságot olvasok, nem is képzeled, milyen gyakran gondolok a nemes érzésekre! Most is, például, a hogy jövök, eszembe jut, hogy gyöngédséget fogok tanusítani a nép érzése iránt. Mit szólsz hozzá? Azt tervezem, hogy az egyik Jährlingemet Kölcseynek, a másikat pedig Pázmány Péternek fogom elnevezni. Ez hazafias és vallásos gondolat, mi? És nem kerül semmibe.

Elza . – De papa, ezzel, ellenkezőleg, megbotránkoztatnád az embereket! Ilyen neveket adni lovaknak! Azt hinnék, hogy bagatellizálod a vallást és a tudományt.

Berzsenyi . – Jól van, hát legyen neked igazad! Pedig Kölcsey nagyon szép név lett volna… De ennek a betyárnak azért nem adok egy fityinget sem!

Elza . – Ki beszél ő róla? Én a nemzeti pártról beszélek, melynek czélja az előkelő magyarság összekapcsolása s a vallásos érzés terjesztése.

Berzsenyi . – Mit keres az előkelő magyarság ennél a tacskónál? Mért nem jön az előkelő magyarság én -90- hozzám, ha pénzt akar tőlem? Nem, gyermekem, erről nem érdemes beszélni.

Elza . – Pedig mindössze hatan kaptatok ilyen felszólítást. Az Esterházyak, a Pálffyak, már nem is emlékszem, ki… igen, még két gróf, te, meg az öreg Várai Fejér. Persze, a főpapokon kivül, de ezek már többnyire adakoztak.

Elza . – S miért ne adhatnál te annyit, a menyit a kalocsai érsek, a kinek annyi felé kell adakoznia?! Mondhatom, nem válnék szégyenedre, mert hisz nem marad titok, hogy kik azok, a kik a magyar ifjúság nemes törekvéseit diszkrétül támogatják.

Elza . – Az ilyesmi mindig kiszivárog. Esetleg még maga a pápa is megtudja. S az ilyen diszkrét, háttérbe vonuló buzgólkodást a vallásos ügyek körül megjegyzik maguknak azok is, a kik nem mondják el mindjárt, hogy tudnak róla.

Berzsenyi . – Hát tudod, ezernégyszáz forint, vagy ezerháromszázat mondtál?…

Berzsenyi . – Meinetwegen. Tehát ezerötszáz forint nem olyan nagy dolog, s ha úgy gondolod, megtehetném a kedvedért, csak ez a fiú nem tetszik nekem.

Elza . – A baj csak az, hogy a gyüjtést holnap lezárják, mert sietnek a választásokkal, meg micsoda, így és amúgy… S Zoltán, a párt megbízásából, tőled Hunhegyihez ment. -91-

Berzsenyi . – Pedig Hunhegyit nem is akarták felszólítani, mi? Ennek nem is volna semmi értelme, mindaddig, míg tekintélyesebb emberek nem mondtak nemet. Jól van no, meglesz az ezerkétszáz forint, ha neked örömet szerzek vele.

Elza . – Milyen jó vagy te, drága papuskám!… De el ne téveszd, ezerötszáz forint kell. Még csak az kellene, hogy Várai-Fejér többet adjon, mint te!

Elza . – Nem ezerötszáz koronáról, hanem ezerötszáz forintról van szó. Az érsekek többet adtak, de mi nem arrogálhatjuk, hogy a lisztán egy rangban szerepeljünk az érsekekkel. Ha ők nem is, esetleg ő szentsége rossz néven vehetné… Nem, ne forszirozd a többet; ezerötszáz, se több, se kevesebb. A tapintat és az ízlés is követeli.

Berzsenyi . – Látod, ha ez a majom itthon talál, még valami bolondot követek el! Pedig, ha többet adok, mindenki azt mondja, hogy főrend akarok lenni. Nem igaz?

Elza . – Nem, kedves jó papám, a világért se küldj többet! Hidd el nekem, hogy ez nagy ügyetlenség volna! Kedves, aranyos apuskám, ugy-e, megigéred?… (hizelegve:) megigéred a te kis leányodnak, hogy nem küldesz többet ezerötszáz forintnál?

XIV.
BERZSENYI INCOGNITO.

– Történik: Melanienál. Polgárias, de kényelemre valló berendezés; szigorú, de ízléses bútorok. Egy férfikalap és egy sétapálcza; Melanie élénk beszélgetésben. –

Melanie (leül a zongorához és Chopint kezdi játszani. Megjelenik Berzsenyi). – Áh, maga itt van?… (Abba hagyja a zongorázást).

Berzsenyi (kalapban és felöltőben, melynek a gallérja feltűrve. Egy kicsit morcsos). – Melanie, magának ki kell költözködnie ebből a házból.

Berzsenyi . – Nagyon élénk ponton van. Nappal egyáltalán nem lehet ide jönni. Az embernek el kell takarnia az arczát, a mikor besurran, s a hátulsó lépcsőn is nagyon sokan járnak. -93-

Melanie . – Nem értem, hogy miért retteg annyira?! Hát ha észreveszik is? Mi szégyenletes van abban, hogy az ember koronkint meglátogatja a barátnőjét? Azt hiszem, már senkinek se reped meg a szíve, ha kitudódik, hogy maga se tartozik a szentek közé.

Berzsenyi . – Igen, de a leányaim! A leányaim, szerencsétlen gyermek! Azt hiszi, nem tudják, hogy maga itt lakik?! S mintha tetten akarnának érni, mindig erre járnak. Kisülne a szemem, ha rajta kapnának, a mint slíszolok innen.

Melanie . – Hát nem jöhet maga ide a fogorvoshoz, ügyvédhez, vagy nem tudom kihez?

Berzsenyi . – Mbah! Adjon be ilyet a modern leányoknak! Szóval: nem akarok pirulni az erkölcstelenségemért. Én már elég öreg vagyok arra, hogy nyugodtan lehessek erkölcstelen.

Melanie (némi lenézéssel). – A maga erkölcstelensége!… E felől nyugodtan alhatik. Nagyon csudálnám, ha a jó isten ezért örök kárhozattal sujtaná magát.

Melanie . – Hát csak rajta; azt tudja, hogy mindig számíthat rám. És ha már komolyan beszélünk, ki is költözködöm, ha éppen akarja. De az istenért, gondoskodjék róla, hogy ne kelljen költözködnöm minden fertályban! Legyen óvatosabb a kisasszonyok előtt; nem értem, hogy’ tudják meg mindjárt a lakásomat. Igazán csodálatos, hogy olyan édes, kedves gyermekek s még sincs bennök irántam semmi diszkréczió!…

Berzsenyi . – Ne folytassa, Melanie, ne folytassa! Higyje el… meg vagyok győződve róla… úgy -94- éljek!… mint hogy nagyon rokonszenveznének magával. Lássa, a mit mondani akarok, a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy mennyire tisztelem… mondhatnám, hogy mindnyájan mennyire tiszteljük önt. Tanácsot akarok kérni magától – családi dologban.

Berzsenyi . – Igen. Nincs kihez fordulnom, ha maga nem mutatja meg, hogy milyen irányban intézkedjem. A feleségem?! Ó, istenem, a szegény asszony már igen kövér, és ez rendkivül szomorú; nekem lagalább nincs szivem, hogy őt zavarjam. Megvallom őszintén, hogy máskor, komoly dolgokban, az Elza leányomtól szoktam tanácsot kérni. Lóversenyen, vagy ha egy kötést csinálok, sohase indulok el az ő tapasztalata nélkül. Ennek a gyereknek olyan feje van, mint egy ispánnak. De most mellőznöm kell őt száz okból. Először, mert erkölcsi kérdésről van szó, már pedig erkölcsi dologban mégse illik a leányommal tanácskoznom, nem igaz?… és másodszor, mert éppen ő róla van szó.

Berzsenyi . – Képzelje, tegnap félre von, és azzal kezdi, hogy: »Papa, egy édes titkot sugok a füledbe!« Micsoda stilus!

Berzsenyi . – Ez nem elég, hanem igy folytatja: »Készülj el rá, hogy engem egy örvendetes családi esemény fog érni.« Na, gondoljon egy ilyen valamit! Azt hittem, hogy megüt a guta, de rögtön. Szerencsére hozzá tette: »Menyasszonynak érzem magamat. Férjhez megyek Telegdy Miklóshoz. Huszárhadnagy. Nincs egy megveszekedett krajczárja se, csak a kardja«. Mit szól hozzá? Itt van nekem a szezon, a lóversenyek is megkezdődtek, annyi a dolgom, hogy azt se tudom, -95- fiú vagyok-e vagy leány, és ilyen tégla esik a fejemre!

Melanie . – Már pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie. És nem tudom, hogy mért csodálkozik rajta?…

Berzsenyi . – Hát azért taníttattam én a leányomat angol nyelvre, mythologiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire, hogy egy hadnagyhoz adjam feleségül?! Egy bibornok nem tanul többet, mint az én leányom. S mikor én azt hiszem, hogy ennek a leánynak olyan esze van, mint egy öreg herczegnőnek a szindarabtól, akkor előjön nekem egy hadnagy, egyet kaszál a lábával és el akarja venni az én leányomat!

Berzsenyi . – De a legjobb családok is megpukkadnak, ha előjön. Tudja, Melanie, engem nem az bánt, hogy ez a fiatal ember egy éhenkórásznak néz ki. Egy Berzsenyi mindig van olyan jó, hogy ha a leánya megengedi magának egyszer ezt a luxust, hát egy millióval többet ad neki hozományul és spongyát rá. És én nem is haragudnám, ha az Elza, nem tudom, egy bárócskával jön elő, egy akármilyen smuczián kis bárócskával, a ki szegény, mint a templom egere, de legalább egy katolikus templomból jött ki, és Prágában van egy öreg nagynénje, a kinek van egy csillagkeresztje, legalább.

Melanie . – Most már aztán tökéletesen nem értem. Maga, a ki aznap lehet báró, a mikor akar, és gróf is, ha nem sajnál egy pár lépést, maga ad olyan sokat erre a czimecskére!…

Berzsenyi . – Lássa, Melanie, maga ezt rosszul érti. Én demokrata vagyok és azt tartom, hogy az -96- ember – ember, még akkor is, ha nincs pénze. De a vejemben nem mindegy, hogy honnan került ki. Én megengedhetem magamnak, hogy ne legyek még báró se. Én már az öreg Berzsenyi vagyok, a ki megvárakoztatja a minisztereket, a mikor a miniszterek az országnak pénzt koldulnak. De a vejemben már nem mindegy, hogy minden oldalról hogyan néz ki. Ez engemet leszállít, leszállítja a családot, mindent leszállít. A világ érzi, hogy az én leányaimnak kikhez kell nőül menniök, s én ezt az érzést nem akarom megsérteni.

Melanie . – A pápa be fogja látni, hogy nem maga megy férjhez, hanem a leánya.

Berzsenyi . – A pápa azt fogja mondani, hogy Berzsenyinek, a ki hithű ember, meg kellett volna tiltania ezt a vegyes házasságot. És aztán… tegyük fel, hogy nem akadályozom meg… azt kérdem magától, Melanie, hogy: hol fognak esküdni?

Berzsenyi . – A polgári házasságot, Melanie, miniszterek csinálták, a kik kölcsönöket koldulnak az országnak. Ez kőműveseknek való és utazó ügynököknek. Nekem komoly házasság kell, püspökökkel, orgonával és egy szopranistával az operától. Református templomba -97- ereszszem az én leányomat, a hol a pap egy tósztot mond neki?! Nem, Melanie, a hol nem latinul beszélnek, az nekem nem házasság. Nézze Melanie, ha elmondanám magának: mibe került nekem, hogy katolikus lehessek, maga sírna. Hát, mondja, azért lettem én katolikus, hogy az unokám protestáns legyen?! Nem, ne is beszéljünk erről; ez leszállítaná a családot. Erkölcsi lehetetlenség, hogy beleegyezzem ebbe a házasságba.

Berzsenyi . – Annál jobb. Tudom, hogy maga is rokonszenvezik a családommal… aztán maga finom lelkű, és tudja, hogy hogyan kell beszélni a leánygyermekekkel… és okos… Maga meg fogja magyarázni nekem, hogy miképpen mászszak ki ebből a szószból.

Melanie . – Akkor a legjobb lesz, ha színleg beleegyezik, de kiköti, hogy egy esztendeig szó se lesz az esküvőről, mert hátha csak szalmaláng, leányoknál előfordul az ilyesmi. Aztán majd meglátjuk. Egy esztendő sok idő; azalatt mindenféle történhetik. A fődolog: hogy nem szabad ellenkezni, mert nagy baj volna, ha a kicsike megbokrosodnék.

Melanie . – Időközben tudakozódni fogok a fiatal ember után. Megismerkedem vele, s majd meglátjuk.

Berzsenyi . – Melanie, ha elintézi nekem ezt a fiatal embert, felhatalmazom, hogy reméljen valami nagyot.

Berzsenyi . – Maga egy angyal. No, rám bízhatja. Szóval: azt tanácsolja, hogy egyelőre mondjak igent?

Berzsenyi . – Ez könnyebb is. És nagyon örülök, hogy ezt tanácsolja; szinte megnyugtatott. Maga olyan okos, de olyan okos, hogy egy cseppet se aggódnám, ha maga csak egyetlenszer beszélhetne erről a leányommal. Bizonyos vagyok benne, hogy mint tapasztalt nő, a lelkére tudna beszélni. Tudja-e, mi jut eszembe?

Berzsenyi . – Hogy minők a világ előitéletei! Maga rokonszenvezik velünk, mi rokonszenvezünk magával, s maga még se érintkezhetik a leányaimmal. Pedig meg vagyok győződve róla, hogy maga még a feleségemnek is igen tetszenék. Bizonyos vagyok benne, hogy ha egyáltalán gondolna az effélére, ő csak helyeselne engemet, és azt mondaná nekem: »Ha már ennek így kell lennie, Jacques, akkor százszor inkább a Melanie, mint más«.

Melanie (részvéttel). – Hogy van ő méltósága? Sokat szenved még az asztmájával?

Berzsenyi . – Ne is beszéljünk erről, Melanie, mert megreped a szivem. (Igen gyengéden.) No, nem vezet be a kicsi fehér szobába, az én kedvencz szobámba?!…

Melanie (szintúgy, némi szemrehányással). – Hálátlan! Milyen rég nem gondolt rá, hogy van valahol a világon egy kis zug… -99-

Berzsenyi . – Nézzen ki az utczára. A túlsó oldalra. A leányaim!… Hát nem felnézegetnek a maga ablakaira?!… Ó, ezek a mai gyermekek!

Melanie (hátrább húzza Berzsenyit az ablaktól). – Jeszszusom, akkor hát jöjjön errébb!… valahogy meg ne lássák, az istenért!…

XV.
BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT.

– Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve. Berzsenyi iróasztalánál. –

Berzsenyi . – Nem bízom benne. Egy öreg nő, a ki a fülorvoshoz jár!… Rajtam nem fogja gyakorolni magát.

Elza . – Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az apjához.)

Berzsenyi . – Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le. -101-

Berzsenyi . – Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van, a melyhez a legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.

Berzsenyi . – Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem szeretném, ha félre értenél.

Berzsenyi . – Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.

Berzsenyi . – Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meghuzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért ő szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.

Elza . – Mirevaló az a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!

Berzsenyi . – Fogsz te engem strébernek mondani? Ugy-e nem? Hála istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főherczegek mindennap kétszer mondják nekem: »Jó napot, báró« – az olyan ember, mint én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római -102- költő megmondta, hogy: úgy vagyok, a mint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész világ, az ügyektől távol boldogan művelem kertemet.

Berzsenyi . – Várj csak. Szóval: nekem tökéletesen mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Mért ne volna mindegy? Nem igaz?

Berzsenyi . – Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni…

Elza . – Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e tekintetben nem olyan puritán gondolkozásu, mint te, mert ő végre is csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.

Berzsenyi . – Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven elzárkozott, pláne visszautasitó, mint a milyen szeretnék lenni.

Berzsenyi . – Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy’ jöttem erre a gondolatra.

Berzsenyi . – Hát a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmartynak szobrot emelnek, s hogy Vörösmarty -103- igy, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban: »Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az ujságok olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanus. Hanem utóbb azt is olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a zsebébe nyúl, s pláne ha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért, akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit kiabáljanak az ujságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty egészen érdemes férfiú.

Berzsenyi . – Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat, most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól; tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta. Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a szinészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke szinésznőnek a Gyapju-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint -104- én ti rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a művelődés.

Elza . – Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet olvastunk.

Berzsenyi . – Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban, hogy azokat a szegény embereket, a kik könyveket írnak, ne pártfogoljam. Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az, hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.

Berzsenyi . – Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen kiképeztetném, s nem kimélnék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán annyi könyvet irhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él. Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz ez, fiam? 1)

Berzsenyi . – És az ujságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül, mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, a mi sajátságos.

Elza . – Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e, hogy ezen a czímen kedvében járhatsz a miniszterelnöknek… -105-

Berzsenyi . – Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a szadagorai csodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell pénz?

Berzsenyi . – Megmondom neked. Látod, a mint olvasom az ujságban, hogy Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, a ki semmit se akar a Vörösmartyval?! Nem igaz?

Elza . – Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni Vörösmartyért?

Berzsenyi . – Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem elég ide. Ha én tizszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzes zsáknak! Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell. Ha sok finessz és kevés pénz, annál jobb.

Berzsenyi . – Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem valami szép programmot.

Berzsenyi . – Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.

Berzsenyi . – Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene hínunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy névrokonunk, a ki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.

Berzsenyi . – Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkbe. Nekem elég az, hogy keresztény.

Elza . – Már a szobra is rég meg van. Nem láttad? Soha se voltál a Múzeum-kertben?

Berzsenyi . – Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet, hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se volnátok!…

Elza . – Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utczasarkon, ugy-e? Mig így… ha csak egy ragyogó programm kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.

Berzsenyi (nevet.) – Ugy-e, kis baronesz, neked is tetszik a dolog? (Sugva.) Hálából a »vörösmarti« előnevet vesszük fel!

XVI.
A TÁRLATON.

– A műcsarnokban, délután három órakor. Berzsenyiék – az egész sátoralja – bevonulnak. A hölgyek a ruhatárban leteszik ernyőiket s felszedik gróf Soroksáry Miskát. Berzsenyi ezalatt katalógust vásárol. –

Elza . – Nem, akkor inkább ne mondjon semmit. A multkor láttuk a Bölcsőnél.

Miska . – A Naphegyi Tinkáról? Nem igaz. Azaz hogy annyi igaz… tulajdonképpen semmi se igaz. Előre megmondta, hogy kikosarazna, ha megkérném. -108-

Berzsenyi mama . – És figyelmeztessen bennünket, melyik kép előtt kell megállani.

Berzsenyi (az ajtóból.) – Gyertek már! Azt hiszitek talán, hogy mulatni jöttünk ide? (Bemennek.)

Blanka (Miskához, a ki visszamegy velök.) – Majd tanácsot fog adni nekünk, mert mi egy arczképfestőt keresünk.

Blanka (megáll egy kép előtt.) – Ah, ez gyönyörű! (Extázisba esik.) Ah, ah, ah, ah! (Boldogan:) »Csavargó!«

Berzsenyi mama (köhögve.) – Nem értem, mért festenek ilyen képeket? A nyomorúságból elég, a mennyi van, még festeni is hozzá!… micsoda unszinn!

Blanka . – De mama, te ezt nem érted… akarom mondani, nézd meg figyelmesebben, olyan messziről nem láthatod jól.

Elza . – Ejnye, be kedves ez itt!… »A völgyben«. Az embernek az a gondolata támad: »Milyen jó volna, ha én is itt ülhetnék, a völgyben!«

Blanka . – De gyertek már! (Elzához.) Ugyan mit nézel ezen az unalmas völgyön?! Minden képet meg akarsz nézni? (Soroksáryhoz.) Miska, kérem, magyarázza meg a társaságnak, hogy így a második terembe se jutunk el, s vezessen bennünket egyenest a kikiáltott képekhez.

Miska (zavarban). – A képek czímeit nem tudja? Megvallom, a magyar festők nevét nem igen jegyzem meg magamnak. De nem is érdemes. Két hétig annyit emlegetnek kettőt-hármat, mintha ők teremtették volna a világot, s a jövő télen már a kutya se beszél róluk.

Blanka . – Igen, náluk nagyon gyors a »fel, le«. Ha egyetlen egyszer nem csinálnak pofonvágó képet, akkor már auzisz, kimentek a divatból, hanyatlanak, nyugodjanak békével. Hová mészsz, Elza?

Elza . – A napot keresem, de nem találom ezeken a tájképeken. Az ember azt hinné, hogy ez a krumpliföld üvegházban van. Nézd: »Szeptemberben« és »Falusi idill«. Falusi idill napfogyatkozáskor és szeptember a naprendszeren kívül. És ez itt ni! Kék pacsmag, sárga pacsmag, szürke pacsmag, a mit akarsz. Kiválaszthatod, a melyik a legjobban tetszik.

Berzsenyi . – Örülök, hogy az ujságok nem hazudtak. Ez tetszik nekem, igen helyesen van eszközölve. Ebből hatezer hold egy tagban igen szép.

Berzsenyi . – Csakhogy ha én ilyen pofonarczokat akarok látni, akkor bemegyek az Orczy-kávéházba s nem pártolom a képzőművészetet. -110-

Elza (Blankához). – Hát ehhez mit szólsz? »Népünnepély a Kaukázusban.« Nem értem, hogy a verekedést mért nevezik mindig népünnepélynek?

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – Kedves gyermekem, ebben tévedsz. Tizenhat ezer koronáért ennek a képnek igen jelesnek kell lennie.

Elza . – Már ezek a tolna-szántói pesztonkák jobban tetszenek nekem. Azt hiszem, Miskának is volna hozzájuk pár szava.

Berzsenyi . – De keressük meg kedves mamátokat. Azóta talán kipihente magát.

Blanka (a ki Miskával előbbre ment). – Menjünk át a másik terembe, a mama már odaát van. (Átsétálnak.)

Berzsenyi mama . – Nem tudom, mit látsz rajta. Micsoda toilette! Leánykoromban viseltek ilyet.

Blanka . – De a lélek, mama, a lélek! Ha én ezt meg tudnám magyarázni neked.

Berzsenyi . – Gyermekem, ne tanítsd anyádat arra, a mit ő jobban tud, mint te. Inkább nézd meg a katalógusban, hogy ki festette le az én barátomat, a minisztert. Vagy inkább azt nézd meg, hogy mi ennek a képnek az ára?

Berzsenyi . – Jegyezd meg, fiam, hogy a kép mindig eladó. Ha az árát nem írják ki, ez csak azt jelenti, hogy a rendesnél drágábbra tartják. -111-

Blanka . – Csakhogy ezt a képet a miniszter már megvette. Gondolhatod, hogy megrendelésre készült.

Berzsenyi . – Mindegy, azért éppen olyan gonddal készített mű, mintha még nem fizették volna ki az árát. Ez a festő szorgalmasan működik, semmit se hagyott a képen üresen.

Berzsenyi . – Az bizonyos, hogy a ki már minisztereket fest, az nem lehet kezdő, az mindenesetre haladó. De úgy látom, hogy ez a művész inkább az atyákat festi s nem a gyermekeket.

Elza . – Ugy találom, hogy a sok hangulat egy kicsit leszorította róla a világosságot. Nem értem, hova mennek az öreg honvédek ebben a vaksötétben.

Berzsenyi . – Az úgy lehet, hogy az öreg honvédek nem igazi negyvennyolczasok, csak úgy felvétették magukat a honvédmenházba, és e miatt szégyellik magukat.

Elza . – Azért csak csillagtalan éjszaka mennek ki az utczára, hogy fel ne ismerjék őket? Meglehet.

Blanka . – Szerencse, hogy nincs itt piktor, a ki meghallja a kritikátokat. Hát, ha nem tetszik, nézzétek azt a bibliai képet, az elég világos.

Berzsenyi (megnézi a katalógust). – »Krisztus feltámasztja Jairus leányát.«

Blanka . – Ez Krisztus?!… És aztán érdemes volt ezt a leányt feltámasztani?!…

Berzsenyi . – Kedves leányom, te rosszul látsz. Ez a művész kitünő családból való, komoly férfi, a ki passzióból fest s ráér meggondolni műveit. -112-

Blanka . – Nemcsak hogy rosszul látok, de úgy látom, hogy a harmadik teremből már nem fogunk látni semmit, olyan sötét van. Azért csak menjünk át. (Átvonulnak.)

Berzsenyi . – Már az igaz, hogy az én tagdijamért meggyujthatták volna a villanyt.

Elza . – »Nászreggelen«? Ezt megnézem. (Oda megy.) Vagy úgy? Ez az egész?

Berzsenyi . – Különben, hál’ Istennek, már három fertály négy, s nemsokára úgyis le kell mondanunk a műélvezetről.

Blanka . – Azért vessünk egy pillantást a szobrokra, s aztán a jobboldali termeken át sétáljunk vissza.

Berzsenyi . – A szobrokat én is szeretem. (Soroksáryhoz.) Sokszor, ha az utczán egy kiállhatatlan arczot látok, és nem tudom, hogy ki lehet ez az ember, a szerencsés véletlen kiállít nekem a tárlatban egy mellszobort, s örömmel látom a katalógusból, hogy a kiállhatatlan embernek X. vagy Y. legyen a neve.

Berzsenyi . – Igen helytelen beosztás. A sötétben a legnagyobb képekhez kellene érnünk. No, majd megnézitek máskor, s a jó mama el fogja mondani nekem az olcsóbb képek tartalmát.

Berzsenyi . – Majd adok nektek pénzt s vesztek néhány jelesebb művet a népéletből vagy a mit akartok. Én úgyis jobban szeretem otthon nézni a képeket, mert minél kevesebb a kép, én annál inkább gyönyörködöm a művészetben De most menjünk. -113- Csak árvizet ne vegyetek, mert árvizet jólelkü ember nem élvezhet.

(Megindulnak a jobboldali termeken át visszafelé. Blanka, jobbra-balra, egy-egy futó pillantást vet.)

Miska . – Itt nem veszítettek semmit. Ezek a képek már fél kettőkor is sötétek voltak.

Berzsenyi (Blankához). – Ha vásárolni fogsz, szólalj fel, hogy jövőre vagy gyujtassa meg a társulat a villanyt, vagy a művészek fessék képeiket világosabbra.

Berzsenyi . – Ezt nem lehet követelni a közönségtől. Nekem máris úgy fáj a derekam, mintha nem is az enyém volna… Megálljatok!… Várjatok egy kicsit!

Berzsenyi (lelkesedéssel). – Ez aztán kép! Izről ízre találó! Mintha csak megszólalna! Még a mosolya is ugyanaz volt, mikor utóljára volt kegyes fogadni!… Ez az áhitatot gerjesztő megjelenés! Szinte hallom jóságos szavait! És nekem sötétet csinál a társulat, mire megpillanthatom ő Szentsége arczképét!… Vajjon, mit gondoltok, megengedné nekem ő Szentsége, hogy megszerezzem ezt a gyönyörü képet?

Berzsenyi . – S a festő nem jött hozzám ezzel a remekművel! Milyen élhetetlen is az efféle művésznépség! Mindegy, azért pártolni fogom őt, mert látom, -114- hogy finom lélek. (Blankához.) S te még azt kérdezed, hogy kivel festesselek le benneteket? Látod, te tanulmányozod a képeket; alaposan tanulmányozod, közelről, távolról; így, meg úgy; forgatod, nézegeted; s addig tanulmányozod, mig utóljára nem tudsz és nem látsz semmit. Én pedig kijövök a ligetbe, végig megyek három-négy szobán, s a sötétben is ráismerek az igazi művészre. Ezt a régiek, egy pórias kifejezéssel, úgy hívták, hogy: a rabbinus tekintete!…

XVII.
KARÁCSONY ELŐTT.

– Elza szobája. A kisasszony íróasztalkája előtt ül és levelet ír. –

Elza (egyedül). – »… Nem, Miklós, te nem értesz engem!! Az, hogy szabadon találkozhatunk, nemcsak hogy nem elégít ki, hanem boszant, kétségbeejt!!! Mikor itt ülsz mellettem, egy túlságosan fűtött szalonban, s a többiek, illedelmesen elhúzódva mellőlünk (minél messzebbre, a lehető legmesszebbre), jóakaró tekinteteket vetnek felénk – – – s azt lesik, hogy alattomban megfogtad-e a kezemet, mialatt te az Azor kutya hőstetteit sugdosod el nekem s hosszasan, édesdeden ábrándozunk el Muczi paripádról – – – akkor, kedves Miklósom, igaz, hogy jól érzem magam, boldog vagyok; de – hogy is mondjam? – túlságosan is jól érzem magam, tulságosan is boldog vagyok!! – – – Ilyenkor azt képzelem, mintha már a férjem volnál, s ez untat – – – Végre is nem szeretném elveszíteni a menyasszonyságom szép napjait, pedig ilyenkor úgy tetszik nekem, mintha te is, ők is mind -116- nagyon sietnének… Édes Istenem, együtt kuksolni, arra még ráérünk, majd ha öregek leszünk!… Órákon át suttogni, s nem mondhatni egyebet, mint hogy az uj énekesnő nagyszerü s hogy ez vagy az a szinésznő megint jól domborított!… Örökösen ügyelni, hogy a mama ellenőr-tekintete észre ne vegye egy-egy bizalmasabb pillantásunkat!… Nem, Miklós, az én regényíróim nem ezt igérték nekem! Igenis, én randevúzni akarok veled, kilovagolni Békás-Megyerre, vagy nem tudom hová! Mily édes volna felöltözni munkásleánynak és közvitéznek, aztán elmenni a Barokaldi-czirkuszba, ha ugyan van még Barokaldi-czirkusz, de egyedül lenni és flangálni egy kicsit, mi?… És levelezni akarok veled, titkon, naponkint négyszer-ötször!… Nem bántó, kétségbeejtő, rettenetes gondolat-e, hogy nemsokára férjhez megyek, nemsokára öreg asszony leszek, s még soha, egyetlen egyszer se kellett megvesztegetnem, egyetlen egyszer se lehetett megvesztegetnem a szobalányunkat!!! – – –«

Elza . – Már hogyne jöhetnél be! (Elteszi a levelet buvard-jába s feláll.)

Berzsenyi . – Tudom, tudom. Ismerem már én ezt. Ebben az időtájban az ember nem léphet be a hölgyek szobáiba a nélkül, hogy valamit el ne dugnának előle.

Elza . – S te mint illedelmes családfő, már előre kopogtatsz, hogy az ügyetlenebb hölgyeknek idejök legyen elrejteni a készülő meglepetést. -117-

Berzsenyi . – Hja, hozzá vagyok szokva! Több mint húsz esztendeje, hogy karácsony táján kedves mamád mindig dugdos előlem valamit.

Berzsenyi . – Igen, ez a papucs, míg élek, épp úgy kijár nekem minden esztendőben, mint a koszorú, majd ha meghalok.

Berzsenyi (elmerengve). – Csak egyetlen egyszer nem kaptam meg a szokásos papucsot. S az eredeti a dologban az, hogy épp akkor, mikor kedves mamád már szeptemberben elkezdte rejtegetni a meglepetést. »No, ez egyszer nem papucsot kapok, hanem más valamit!« – nevettem magamban. De mulattatóan megcsalatkoztam, mert nem kaptam semmit, papucsot épp oly kevéssé, mint valami mást. Kedves mamád valami nagyon bonyolított kézimunkán kezdett dolgozni, és mit tesz isten?!… nem tudott készen lenni vele karácsonyra. Ti persze erre nem emlékeztek, mert akkor még nagyon kicsinyek voltatok.

Elza (miután pár pillanatig elgondolkozott, egy kis megindulással). – Kedves, jó papa, mennyit s milyen régóta fáradozol értünk, csak azért, hogy néha egy-egy papucsot csináljunk neked, vagy még azt se!

Berzsenyi . – Meg vagyok jutalmazva, mert, mondd nekem, volt olyan okos a boldogult Ledochowski kardinális, mint az én Elza leányom?! (Könnyet törül le a szeméből). De legyünk férfiak, és gondolkozzál egy kicsit, mert le akarom tárgyalni veled ezt a karácsonyügyet.

Berzsenyi . – A milyen okos vagy, nem fogsz csodálkozni rajta, ha megvallom neked, hogy ez az egész -118- karácsonyi ügy engem untat. Mindenesetre szívesen folyósítom hivatalnokaim számára a kérdéses összegeket, és az én szolgaszemélyzetemnek is; miattam a szegények részére, sőt a legszennyesebb szegények részére se tagadom meg a hozzájárulást csekélyebb összegekkel; annál kevésbbé sajnálom tehát a legmesszebb menő áldozatot az én családomtól. De hogy egy családatyának még a saját fejét is törnie kellessen ilyenkor, miképpen intézze el leghelyesebben ezt a kellemetlen ügyet, te, mint okos leány, szintén boszantónak fogod találni. Vedd például kedves mamádat. Mit csináljak vele? Akarod, hogy megint boutonokat vegyek neki? Ez unalmas.

Elza . – A mama nagyon igénytelen, s ha a karácsonyfán ő is talál valami apróságot…

Berzsenyi . – A karácsonyfát egész rendesen fel fogom bútorozni, de csak nem kivánod tőlem, hogy kedves mamádnak a karácsonyi ajándékán kezdjek el takarékoskodni? De ő igen különös asszony. Mit akarsz? Kimegyek az iparművészeti kiállításba, körülnézek, eltünődöm, és nem veszek semmit. Az emberek körülöttem sipítoznak a szájtátástól: »Milyen szép! Mennyi szép dolog!« És látok íróasztalt, a min nem nem lehet írni, szekrényt, a mibe semmit se lehet tenni, bútort, a mire nem lehet leülni. Hát kedves barátom, én tudom, hogy ez Louis Quinze, szeczesszió és minden egyéb, de ha én ilyet veszek, akkor úgy tünöm fel magamnak, mint a ki leráz a nyakáról egy öreg asszonyt. Legjobban szeretnék megvenni neki egy iparművészt tulajdon használatra, a ki csak az én házamat szolgálja ki, úgyis a legolcsóbb, a mit meglehet venni, maga az ember. És hová tegyem ezt a szegény Blankát? Megvennék neki egy egész szerkesztőséget, a szerkesztőtől le, egészen a portásig, hogy -119- minden verset kiadhasson, a mit csak akar, de hátha inkább egy szinházat kíván? Ez a két nő nagy bizonytalanságban hagy engem.

Elza . – Tudod mit, papa? Holnap kisétálsz velem, és én majd intézkedem, te csak fizetsz. Ki fogom találni, hogy mivel szerzed nekik a legnagyobb örömet.

Berzsenyi . – Látod, erre akartalak kérni. És most már felőlük nyugton alszom. De te? Nem tudom, meg leszel-e elégedve azzal, a mit te neked szántam. Nem beszélek róla, hadd maradjon meglepetés. Azaz mégis. Meg kell mondanod, ha nem tetszik, mert már megvan. Nézd, a te krisztkindlid itt van ebben a levélben.

Berzsenyi . – És minő lovad! Álomherczegnő . Nevezve a jövő évi Oaks-ra.

Berzsenyi . – Gyermekem, ha nem akarsz elszomorítani, ne használj előttem ilyen sikamlós, hogy ne mondjam pajkos kifejezéseket. Mondd, hogy a század lova, ez elég.

Elza . – S ha még megvennéd Baká t is, hogy szegény Álomherczegnő ne unatkozzék egyedül… -120-

Berzsenyi (nevetve). – Ejnye, te kis követelő! De nem bánom, megkapod, ha kisegítesz ebből a kellemetlen karácsonyi ügyből.

Elza (megczirógatva atyját). – És Miklós? Ugy-e, a szegény Miklós is talál valamit a karácsonyfán?

Berzsenyi . – Ha már a szegény Miklósnak karácsony este itt kell lennie! De csitt, anyádnak a lépéseit hallom!… Valahogy el ne áruld magadat előtte! Tudod, ő már abban a korban van, mikor az ember ujra azt hiszi, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!

XVIII.
KÉM-SZOLGÁLAT.

– Elza egyedül van a kék szalonban s Gabriele D’Annunzio-nak Tűz czímű regényét olvassa. Néha leereszti a könyvet ölébe és elgondolkozik. Egyszerre kinyílik az ajtó s megjelenik cousinje: Berzsenyi Zoltán. –

Elza . – Mit tudom én? A mai világban már olyan rosszul neveljük a szüleinket, hogy soha se jelentik be előre, hol fognak csatangolni.

Elza . – Nem. A mama Blankával ment el valahová. Azt hiszem, kéregetni mentek a szegényeknek.

Zoltán . – Mit kéregetnek ők a szegényeknek? Ha olyan sokat törődnek a szegényekkel, mért nem adnak inkább nekik?

Elza . – Kérdezd meg őket. Különben, adni: flanczolás, kéregetni pedig: chic. Ahhoz semmi se kell, -122- csak pénz; ehhez keresztényi alázat is kell. Szóval: a Metternichné így szokta s a mamának ez elég.

Elza . – Először, mert nincsen jó szívem, másodszor, mert olyan náthám van, mint az Eiffel-torony. A többit elengeded.

Elza . – Szó sincs róla. Az olyan vőlegényt, a ki soha se találja ki, hogy a menyasszonya mikor van egyedül, az olyan vőlegényt nem érdemes lesni, mi? Nincs igazam?

Elza . – Összekülönböztünk? Mi? Dehogy! Szobaáristomot kapott a szegény feje. A multkor elaludt a lábamnál heverve.

Elza . – Azt nem tudom, hol van. Egy jól nevelt leány nem fürkészi a papája útjait. Mit akarsz vele? Pénz kellene?

Zoltán . – Te igen hálátlan vagy. Máskor, ha öreg asszonyokat akarsz megtánczoltatni, fordulj tánczosokért a bölcsészek segítő-egyesületéhez.

Elza . – De nagyra vagy vele, hogy a multkor az Orfeum-kávéházból bekukkantottál hozzánk is! Megjegyzem, hogy akkor is pénzért robotoltál.

Zoltán . – Hja barátom, ha ingyen akarok tánczolni, akkor nem a ti vén dámáitokat lötyögtetem előre, -123- hátra. Fuj, a vén automobilok! Mondd, hol szedtétek össze ezt a sok kimustrált lóvasutat?

Elza . – Csak folytasd ezen a hangon! Csak mondd el a papának, hogy mit tartasz azokról a csillagkeresztes hölgyekről, a kik úri házát koronkint megtisztelik!

Elza . – Szegény fiú, erről tegyél le. Nagyon sajnálom, de ki kell ábrándulnod.

Zoltán . – Mi az ördög! Talán csak nem ütött be nálatok is »a pénzpiacz kedvezőtlen helyzete«?! Remélem, az öreg nem hiába jár ki a pénzpiaczra?

Elza . – Nem, hanem borzasztó dühös rád. Ajánlom, egyhamar ne kerülj a szeme elé.

Elza . – Hja, édesem, a ki pénzt akar, az ne vicczelődjék. Én, látod, méltányoltam a viczczet, de ő nem méltányolta.

Elza . – Az uj bútorokról nem tudtad megállani, hogy ki ne jelentsd: »Kazároknak Louis Quinze bútor! Tehénnek vitézkötés!« Mondtad vagy nem mondtad?

Elza . – Nos, Blanka azon melegében elmondta neki. És most próbálj beszélni vele!

Elza . – Azért ne menj mindjárt a Dunának. Várj csak. Hogy a papa tudni se akar rólad, az bizonyos. -124- De talán valahogyan nyélbe üthetjük a dolgot. Mondd, mennyi kellene?

Elza . – Nagyszerű! Teneked háromszáz forint gyerekség? S mi az ördögre kellene neked háromszáz forint?

Zoltán . – Hát mire kell nekem a pénz? Párbaj-költségekre! Nekem egyébre soha se kell pénz, nekem csak párbaj-költségekre kell. A pinczért, s a többi, haza küldhetem a papához, mindenkit haza küldhetek, még a… izé… mindenkit! De párbajköltségekért egy gentleman nem megy haza sírni.

Elza . – S teneked párbaj-költségekre mindjárt háromszáz forint kell? Barátom, egy párbaj urasan számítva, hetven forintba kerül. Mondjunk nyolczvanat.

Zoltán . – Kérlek, te ehhez nem értesz. Nálunk az nem úgy megy, mint nálatok, katonáéknál. Egy egyetemi párbaj sokba kerül. Nálunk, kérlek, a segédek három napig éjjel-nappal fiákereznek, de a mi a legtöbbe kerül, az a kibékülési reggeli. Nem mondom, hogy ezt mindenkitől megkövetelik, de én, a kit Van der Berzsenyinek szoktak nevezni, nem lehetek smuczig.

Elza . – Akkor jobban kellene vigyázni a bőrödre. És, ugyan, miért van párbajod?

Zoltán . – Akkor el vagy maradva a világtól. Az egyetemen egy nagyon nevezetes Klári-párt van, a mely sokkal hatalmasabb ugyan, mint a Zsazsa-párt, de a Zsazsa-párt is erős. A Tezsa-párt az nem számít, de a -125- Zsazsa-párt nagyon erős. És most jön ez a fene angol-párt.

Zoltán . – Látod, ezt én se értem. Mit akarnak azzal az angol primadonnával? Nem mondom, hogy nem formás az öreg, hiszen ha arról van szó… de neked ezt úgy se illik érteni…

Zoltán . – Elég az hozzá, hogy a Klári-párt meg a többiek között most roppant éles a villongás; különben talán hallottad, hogy az egész város fel van fordulva.

Zoltán . – Tulajdonképpen igazad van. Én nem kapok a mosolyaiból egy zsákravalót, mint az ujságírók. De már első éves koromban Klári-párti voltam s most nem változtathatom meg az elveimet.

Elza . – Hogy a primadonnák háborúznak, azt értem. Egyed-uralkodó primadonnának lenni voltaképpen a legmagasabb állami hivatal a mai világban. Érdemes érte egy pár mosolyt mozgósítani. És átkozott kevés ideig tart; a második siker után már mindenkit csak »a kövér öreg asszony«-nak neveznek. De ha a primadonnák megfojtják egymást egy kanál vízben, nem mindegy az nektek? Mit tüzeltek miattok ilyen rémségesen ebben a pénzszűk világban?

Zoltán . – Éppen azért. Nincsen pénzünk és szórakozni csak kell valamivel!

Zoltán . – Mint a többi. Mondom, hogy az egyetemen a hangulat már hetek óta rendkívül feszült. Mi elneveztük a Zsazsa-pártot Paprika Janka-pártnak, ők meg elneveztek bennünket Népkonyha-pártnak, mert ránk fogták, hogy a Klári népkonyha-jegyeket osztogatott -126- szét köztünk. És most egyszerre ránk szakad az angol párt is; képzelheted, az egyetem három napja olyan, mint egy zsinagóga. Hát tegnap szembe jön velem a Hirsényi Nándi és azzal köszönt, hogy: »Éljen Haltay Mariska!« »Menjen vissza az Orfeumba!« – felelek én, hogy megvédelmezzem pártom és a szinpadi erkölcs álláspontját. »Te beszélsz Orfeumról!« – gúnyolódik ő. »Én hát – vágok vissza én – én még nem szolgáltam Orfeumban.« Erre ő azt mondja, hogy ne pötyögjek, s mikor vissza felelek, oda vágja nekem, hogy: »Pity, pity, Flórián!« Erre persze provokálnom kellett.

Elza . – Hát ez nagyon szomorú történet, mert nekem nincsen háromszáz forintom.

Zoltán . – Mindössze harmincz forintod van és lovagtörténeteket beszéltetsz velem?

Elza . – Igen, de megszerezhetem neked a háromszázat is, egy föltétel alatt.

Elza . – Hohó, ne siess, mert nem olyan egyszerű a dolog. Elképzelheted, ha ilyen zord viszonyok között háromszáz forintot szerzek neked, meg fogom fizettetni magamnak ezt a vastag szívességet.

Elza . – Legelőször is felelj nekem, de egészen őszintén, kivel vagy kikkel van neked viszonyod?

Elza . – Semmi kibuvó. Teljes őszinteség. Van valami kis szinésznő, egy kis kardalosnő vagy mi, a ki meghallgatja a sóhajaidat? -127-

Zoltán . – Mit képzelsz? Szinésznő? Kardalosnő? Nem vagyok én se főpap, se gróf, se bankigazgató! Ma már csak ezek engedhetnek meg maguknak efféle luxust. Talán az apám. Az meglehet. De én!… Hiszen én még a Hőkömszinházbeli igényeknek se tudnék megfelelni.

Elza . – Nem vagy legalább járatos… hogy is mondjam?… tudod, olyan magasabb horizontalekörökben? De magasabb rendűt értek, négy csillagost; V. S. O. P.-ést?…

Zoltán . – Járatos? Na, a mi ezt illeti, szeretném én látni azt a helyet, a hová én nem vagyok járatos!

Elza . – Nekem pedig csak ez kell. Arról van szó, hogy szeretném, ha elcsalnád a Miklóst valahová, tudod…

Zoltán (egy hanggal lejebb.) – Nagyon visszaélsz a szorultságommal. (Némi habozás után.) Minden irántad való jóakaratom mellett sem lehet…

Elza . – Azonnal el fogom csitítani a lelkiismeretedet. Az a reménységem, hogy ezzel neki is szolgálatot teszel.

Elza . – Nem. De azt hiszem, ha rosszat tudnék róla, akkor jobban szeretném, mint így. Látod, ez -128- az ember egy idő óta sehogy se tetszik nekem. Azt hiszem, soha se csal meg. Pedig, ha arra gondolok, hogy talán máris vigyáz magára… fuj, akkor úgy rémlik, hogy már egy cseppet se szeretem. Ha azért vigyáz, mert reszket a gondolattól, hogy hátha elszalasztja a kövér falatot!… Ha csakugyan ilyen volna, azonnal meggyűlölném, mert az ilyen ember nekem nem imponál. Nekem olyan ember imponál, a ki szembe száll minden veszélylyel, nyakon csíp minden fehérnépet, s úgy bánik a nőkkel, mint a mosogató rongygyal.

Zoltán . – Te furcsa lány vagy, Elza. De azért mégse hiszem el, a mit mondasz. Ma így beszélsz, holnap meg amúgy.

Elza (egy kicsit elgondolkozva). – Nem. De meglehet, hogy két különböző lélek lakik bennem. Néha rettenetesnek tűnik fel előttem az a gondolat, hogy egy szabad ember, ha nő is, egy egész hosszú életet, egész életét egy másik embernek szentelje, annak az eszköze, bútora, tárgya legyen, s ezt lássa élete czéljának. Tudod, nagy bennem a szabadság szeretete. Ez annak lehet a következése, hogy ősanyáinknak, a szegény keleti rabszolgáknak, mindenben volt része, csak éppen a szabadságban nem. Megvolt mindenök, de gyémántjaikat csak otthon viselhették; az utczára már csak titokban kandikálhattak ki. Én, barátocskám, imádom a szabad levegőt, mindenekfelett imádom. S ha erre gondolok, néha kételkedni kezdek, vajjon igazán szeretem-e Miklóst? Mindegy. Az bizonyos, ha egy kis rosszat jelenthetsz róla, jobban fogom szeretni.

Zoltán . – Szóval, csak emberbaráti cselekedetről van szó, ha rossz útra viszem a vőlegényedet, s az eredményről jelentést teszek?

Zoltán . – Nem értem, de ha neked szívességet teszek vele, miért ne? Végre is, te közelebb állasz hozzám, mint ő.

Elza . – Egy óra mulva egészen rendben leszünk. A lakásodra küldöm, helyes?

Elza (utána kiált). – Igaz, te, ha túléled ezt a párbajt, gondolj rám, s ha a könyvkereskedésben valami nagyon pikáns regényt látsz, vedd meg nekem.

Zoltán . – Az igazat megvallva, a könyvkereskedésekben nem igen vagyok járatos. De pikáns levelezőlapjaim, azok vannak.

XIX.
BERZSENYIÉKET MEGSZÁMLÁLJÁK.

– Délelőtt tiz óra. Szín: a sötét udvari ebédlő. Berzsenyiné, teljes toalettelenségben, egyedül. A frizirnőt várja. Éppen megreggelizett s a Pester Lloyd ot olvassa. –

Berzsenyiné (magában). – Hiába, a regények mégis csak szebbek voltak akkor, mikor az Ádolf Silberstein írta a Lloydot!… Mi az?

Katicza (a szobaleány, jön). – Kérem szépen, méltóságos asszony, egy ember van odakünn, a ki minden áron be akar jönni. Igazán nem tudom, hogy mit csináljak vele.

Berzsenyiné . – Mondja meg neki, hogy a méltóságos udvari tanácsos úr nincsen itthon és hogy jöjjön máskor.

Katicza . – Már mondtam, de azt felelte, hogy akkor a méltóságos asszonynyal kell beszélnie.

Katicza . – Azt is mondtam, de az ember nem akar tágítani. Hogy ő nem mulatságból jött, hanem hivatalból. -131- Aszondja, hogy ő kiragasztotta a vörös czédulát, bejelentette, hogy ma jön, és hogy ilyenkor valakinek itthon kell lennie. Igy rendeli a törvény.

Berzsenyiné . – A törvény ilyen bolondokat nem rendel. Hol vannak a leányaim?

Berzsenyiné . – Akkor küldje el az embert a méltóságos urhoz a comptoirba.

Katicza . – A méltóságos úr aligha lesz ott, mert onnan is keresték. Különben is a népszámláló ide, a lakásba akar jönni.

Berzsenyiné . – Micsoda szemtelenség! Nem akar mindjárt a fürdőszobámba is bejönni?

Katicza . – Kérem szépen, én tőlem olyanokat kérdezett, hogy ha nem a törvény embere, bizony isten képen teremtem. Aszondja, hogy neki mindent ki kell vallani, és még dicsekszik vele, hogy milyen furcsákat szokott beszélni a partájokkal.

Berzsenyiné (magában). – Ha az ember regényben olvasná az ilyeneket, nem hinné el. (Katiczához.) Rólunk is kérdezett talán?

Katicza . – Ne tessék haragudni, de azt kérdezte, hogy a méltóságos asszony hányadik felesége a méltóságos urnak.

Berzsenyiné . – Hallatlan, hallatlan!… Bocsássa be azt az embert. Várjon, előbb adja ide a fülbevalómat. Igen ott van. Ugy, most bejöhet. (Katicza el; majd ujra megjelenik a népszámlálóval.) Katicza, maga maradjon itt. (A népszámlálóhoz.) Meg fogom tudni, hogy mért kivánt engem zaklatni, és hogy milyen czélból engedett meg magának különböző tréfákat az én cselédeimmel? -132-

A népszámláló . – Bocsánatot kérek, méltóságos asszony, én Doboz Elek fővárosi tanító vagyok…

Berzsenyiné . – Mindjárt gondoltam. Olvastam önökről az ujságban. Figyelmeztetem azonban, hogy itt nincsenek gyermekek, és hogyha volnának, akkor sem engedném őket megverni.

A népszámláló (torkát megköszörülve) – … és mint népszámlálási biztos voltam bátor jelentkezni.

Berzsenyiné . – Én nem vagyok nép, és engem ne tessék megszámlálni. Ha a népet akarja megszámlálni, menjen ki a konyhába, de ne háborítsa az én délelőtti nyugalmamat. A konyhában is illedelmes viseletet kérek; azt, hogy valaki a cselédeimmel hanczurozzék, nem engedhetem meg s ezt semmiféle törvény nem irja elő.

A népszámláló (sértődötten). – Engedelmet kérek, de a törvény nem ismer különbséget, s nekünk kivétel nélkül mindenkit meg kell számlálnunk…

Berzsenyiné . – De önnek csak a számlálás a kötelessége, s ha önnek mondják, hogy odabenn egy hölgy fésülködik, ez éppen elég. Felír egy hölgyet és punktum. De ön úgy látom, azt fürkészi, hogy nincs-e itten más valaki is? Ezt én kikérem magamnak.

A népszámláló . – Bocsánat, méltóságos asszony, de nem erről van szó. A méltóságos úr kitöltötte a számlálólapokat, s én most az ellenőrzés végett jöttem.

Berzsenyiné . – Az én férjem személyesen töltötte ki a számláló lapokat?

Berzsenyiné . – Akkor nincs szükség semmi ellenőrzésre, mert az én férjem nem mond be hamis adatokat.

A népszámláló . – Ezt senki se gondolja. De a számláló-lapok hibásan vannak kitöltve, s nekem az adatokat helyesbítenem kell. -133-

Berzsenyiné . – Honnan veszi ön azt, hogy az én férjem hibásan mondta be az adatokat? Az én férjem mindenesetre tudja, hogy hányan vagyunk, és ha ön jobban tudja, akkor mért kérdezősködik? Írjon be annyi embert, a mennyit akar és hagyjon engem békében. Az én férjem pontosan fizeti az adót, és annyi ember után fog fizetni, a mennyit be fognak írni. Ezért nem való egy hölgyet öltözködés közben zavarni.

A népszámláló . – Nagyon sajnálom, méltóságos asszony, hogy alkalmatlan időben jöttem, de nem mulasztottam el a bejelentést, s mivel csak néhány kérdésről van szó, talán lesz kegyes kihallgatni.

Berzsenyiné . – Ha valamit meg akar tudni, mindenesetre inkább tőlem, magamtól kérdezze, mint a cselédeimtől, a kiknek a kérdezősködésekre nem szabad felelniök.

A népszámláló . – Első kérdésem a vezeték- és keresztnévre vonatkozik. A méltóságos úr azt írta ide: »Lovag békásmegyeri Berzsenyi Jacques, pápai szent birodalmi nemes, udvari tanácsos, a Lipót-rend k. keresztese, venezuelai főkonzul.« Ez a beírás téves.

Berzsenyiné . – Már hogy volna téves? Remélem, nem akarja azt mondani, hogy az én férjem svindler, a ki másnak adja ki magát?

A népszámláló . – Nem, hanem ebbe a rovatba csak a vezeték- és keresztnév írandó be, s az utóbbi az állam hívatalos nyelvén. »Jacques«, ez nincs magyarul, »Jacques« magyarul, ha nem csalódom, Jakab. Engedelmével törülni fogom tehát a beírást, s helyébe szabatosan írom a nevet: »Berzsenyi Jakab.«

Berzsenyiné . – Jakab! Berzsenyi Jakab! Mért nem mindjárt: »az Iczig zsidó«?! Figyelmeztetem önt, hogy ha ön froczlirozni akar védtelen hölgyeket, az én férjem meg fogja találni a módját, hogy önt -134- főnökei illendő viseletre tanítsák. Az én férjem nem Jakab, s nem tűröm, hogy ön az én házamban élczelődjék.

A népszámláló (boszúsan). – Én csak kötelességemet teljesítem. Hasonlóképpen a méltóságos asszony nevének a rovatába ez van beírva: »Berzsenyi Elise, született szendrői Hirsch.« Ez nem helyes. Ide egyszerűen azt kell írni: »Berzsenyi Jakabné.«

Berzsenyiné . – Berzsenyi Jakabné! No hallja, ez már mégis szemtelenség! Persze, el kellett volna hivatnom az én ügyvédemet. De ez a leány tanuskodni fog, hogy mulatni akart a mi számlánkra, s biztosítom, hogy nem fogom elmulasztani önt bepanaszolni.

A népszámláló (ridegen). – A panaszt ebben az esetben felettes tanügyi hatóságomnál kell beadni. Addig is, megengedi a méltóságos asszony, folytatom.

Berzsenyiné . – Csak tessék. Kiváncsi vagyok, hogyan fogja elnevezni a leányaimat.

A népszámláló . – Valóban az egyik kisasszony neve tévesen van beírva: »Berzsenyi Elza.« Ezt így fogom helyesbíteni: »Berzsenyi Erzsébet.«

Berzsenyiné . – Berzsenyi Erzsébet! Nem rossz. Hallod, Katicza? Berzsenyi Erzsébet! Jegyezd meg magadnak, mert erről még tanuságot kell tenned. Berzsenyi Erzsébet! Hallatlan! (Idegesen kaczag).

A népszámláló . – A másik kisasszony neve helyesen van! »Berzsenyi Blanka.« Ez korrekt.

Berzsenyiné (gúnyosan). – Már hogy volna korrekt! Korrekt így volna: »Berzsenyi Fehérnye!« Vagy: Berzsenyi Sára, Zsuzsa, Mari, Erzsók néni! Hahaha! Azt mondja, hogy Blanka helyesen van! Hallod, Katicza?!

A népszámláló . – Ellenben a foglalkozás-rovat kitöltése csaknem mindenütt hibás. A méltóságos ur -135- e rovatot így töltötte ki: »nagybirtokos.« Úgy értesülök, hogy a méltóságos ur egyszersmind gabonakereskedő, legalább nem hagyott fel teljesen az üzlettel, mert részese a Beer-czégnek…

Berzsenyiné . – Gabonakereskedő! Írja, hogy: speczeráj, lámpagyujtogató, szivarvég kereskedő! Írjon akármit. Mindegy.

A népszámláló . – A méltóságos asszony rovatába pedig ez van írva: »Nagybirtokosnő.« Ez nem korrekt. Ide azt kell írni: »Háztartásbeli nő.«

Berzsenyiné . – Háztartásbeli nő! Hah!… (Dühében hamarjában nem talál szavakat.)

A népszámláló . – Vagy van talán a méltóságos asszonynak valami kereső foglalkozása? A postánál, távirdánál, telefonnál, iskolánál, gyermekkertben, színháznál? Nincs?

Berzsenyiné (tehetetlen dühvel néz maga elé). – Van-e valami kereső foglalkozásom? Jellemtelenség alávalóság, piszkosság!

A népszámláló . – Kérem, ne tessék engem sértegetni, én csak a köteles kérdéseket intézem a méltóságos asszonyhoz. Ha a méltóságos asszonynak nincs kereső foglalkozása, ki tartja el a méltóságos asszonyt?

Berzsenyiné (felcsattanva). – Hallja, ez már mégis sok!… (Köhögési roham fogja el s fuldokolni kezd).

A népszámláló (miután megvárta a roham végét). – Ha a méltóságos asszonyt a férje tartja el, akkor a méltóságos asszony csak háztartásbeli nő.

Berzsenyiné (fölemeli szemét az égre és zsebkendőjét a szája elé tartja, hogy a lelke valahogy kine szakadjon).

A népszámláló . – Nem helyes a kisasszonyok beírása sem. Az egyiknél az van beírva, hogy: »nagybirtokos leánya«, a másiknál, hogy: »versenyistállótulajdonosnő.« Mi ez? -136-

A népszámláló . – S a kisasszony abból el, a mit a lovak díjakban nyernek?

A népszámláló (zavartalanul). – Ki tartja el? A méltóságos úr, ugy-e? Akkor hát azt kell ideírni: »Leány.« A másik kisasszony dettó »leány.« Ennél a családi állapot helyesen van feltüntetve: »hajadon.« De a másiknál a családi állapot beírása is téves. »Menyasszony.« Mi ez?

A népszámláló . – Nekünk semmi közünk hozzá, hogy valaki menyasszony-e, vagy nem menyasszony, Valaki lehet menyasszony és már négyszeresen özvegy. A kérdés az, hogy Berzsenyi Erzsébet hajadon-e vagy már nem hajadon?

A népszámláló . – Azt hiszem, hiba csúszott be a házassági vagy a születési évek rovatába is. A házasság éve: 1879, hónapja: márczius. Ez megfelelne a kisasszonyok életkorának, az egyiknek a születési éve: 1880, a másiké: 1882. De vajjon nem téves-e a méltóságos asszony születési éve: 1864? A méltóságos asszony tizenöt éves korában ment volna férjhez s tizenhat éves korában már fogant volna? Ez annál csodálatosabb, mert a -137- méltóságos úr már elmult hatvan éves. Itt van születési éve: 1840.

Berzsenyiné . – Ember! Távozzék! Távozzék! (Köhögés). És nekem végig kell hallgatnom ezt a sok infámiát! De hát nincs ebben az országban rendőrség?! (Ujabb köhögési roham).

Katicza . – A méltóságos asszony igen fiatalon ment férjhez; különben láthatja, ha szeme van.

Katicza . – Ejnye be finom ember, lelkem!… Ha kérdi, hát felelek, mert a méltóságos asszony úgy parancsolta. A magam jószántából bizony nem állanék szóba az úrral.

A népszámláló . – Nem magát kérdeztem. Majd magára is rákerül a sor. Mi van még? Igen… vallásnak a római katolikus van feltüntetve. Kérhetném ugyan az okmányokat, de hagyjuk; a méltóságos asszony, látom, nagyon ideges. Még csak egyet. Nincs senkinek valami testi fogyatkozása? Ezt a leggyakrabban el szokták hallgatni.

A népszámláló (Berzsenyinére tekintve). – Mért nem ad neki egy pohár vizet?

A népszámláló . – Mondom, hogy ne nyelveskedjék. Inkább arra feleljen, a mit kérdek. Itt a maga lapján is hiba van.

Katicza . – Hallja, lelkem, ne sokat idétlenkedjék már, mert én nem nézem, hogy törvény-e, vagy nem törvény…

A népszámláló . – Azt kérdem, hogy szakállas papja van-e, vagy borotvált képű?

Katicza . – A pokol nézi a szakállát! De azt mondom magának, hogy most már elég, mert látom, hogy megjött a méltóságos úr huszárja, s mondhatom, hogy a nagyméltóságú fő-főkúria se veszi le magáról…

Berzsenyiné (a ki időközben magához tért). – Katicza, az Eau-de-Cologne-omat!…

Katicza . – Igenis, csak hadd tuszkoljam ki ezt az urat. (A népszámláló el.) Tessék itt van.

Berzsenyiné . – Szaladjon hamar utána, fiam, és kérdezze meg tőle, hogy ki találta ki ezt a népszámlálási törvényt? Tudja meg, fiam, hogy ki volt a törvénycsináló; meg akarok ismerkedni vele!

XX.
BERZSENYI LAPOT ALAPÍT.

– Délután két óra. A nagy ebédlő. Berzsenyi és Elza kaszinót játszanak. –

Berzsenyi . – Nekem úgy látszik, te csalsz. Tizenkettővel vitted a tizenhármat.

Elza . – Tessék, és igazad van! Lásd, papuskám, én néha úgy jövök elő magamnak, mint a némajátékban a Bertram, a Róbert és Bertramtól, a ki mikor már Hochstapler és bankot alapít, kilopja a vendégeinek a zsebkendőjét. Nekem, ha kártyázom, muszáj egy kicsit csalni; c’est plus fort que moi. Ugy látszik, a mi őseink is rablólovagok voltak, mert ez már a véremben van.

Elza . – Papuskám, ne légy smuczián. Hölgyekkel nem így szokás játszani.

Komornyik (bejön s tálczán egy névjegyet hoz. Óriási legény; hosszú, mint egy meszelő, s komoly, mint egy államférfiú.)

Berzsenyi . – Mi az, Artur? Valaki keres, Artur? (Kegyesen.) Jól van, Artur. (Fölteszi binokliját és megnézi a névjegyet, melyen ez áll: Dr. Vrillényi Andor, -140- országgyülési képviselő, a »Budapesti Kürt« vezérkormányzója, a Centaur-patkógyár-részvénytársaság felügyelő bizottságának alelnöke stb.) Jól van, Artur. Vezesse be a doktor urat a nagy szalonba és mondja meg neki, hogy pár percznyi türelmet kérek, mert igen el vagyok foglalva. (Kegyesen.) Menjen, Artur.

Berzsenyi . – Nem olyan sürgős. Csak hadd várjon az egyházi tanuló. (Kegyesen pillant a távozó komornyik után). Mondd, mit szólsz te ehhez az Arturhoz?

Berzsenyi . – Szó sincs róla. Nagyon jóakaratú cseléd. De öleb kora óta mindig herczegi házaknál szolgált, ez a higgadtság tehát természetes.

Berzsenyi . – Az mindegy, nem vagyok én tanár. Elég az hozzá, ez az Artur tetszik nekem, mert nincs benne semmi cselédgőg. Nem bánom, játszom veled még két pártit, ha akarod: tiz forintba.

Elza . – S azalatt a gentleman, a kit te egyházi tanulónak mondasz, várakozni fog?

Berzsenyi . – Miért ne várakoznék? A ki pénzt akar, az ne várakoznék? A ki pénzt akar, az várakozzék. Azt hiszed, bánom, ha nem várakozik? Igaz, erről meg akartalak kérdezni. Mit szólsz hozzá, ha lapot alapítok?

Berzsenyi . – Két czikket akarok íratni, egyet az amerikai zsokékról és egyet a főrendiházról. Fel kell világosítani a népet, hogy amerikai zsokét hozatni nem pazarlás, hanem befektetés, és azt is meg akarom írni, hogy a főrendiház korhadt intézmény, a melyet föl kell frissiteni. -141-

Elza . – Értem. De ehhez nem kell az, hogy magadnak legyen ujságod. Megíratod valahol, punktum.

Berzsenyi . – Az eszmének több súlya van, ha én magam finanszirozom. Nem értem különben, hogy mért ellenzed az ügyet?

Elza . – Hát én nem értek a dologhoz, papa, de mindig azt olvastam az ujságban, hogy egy ujság sokkal többe kerül, mint egy tánczosnő, és aztán egy tánczosnő nem okoz annyi bosszuságot.

Berzsenyi . – Ha egy idegen hallaná, hogy milyen csiklandós tónusban beszélsz velem, azt gondolhatná, hogy ajánlatosnak tartod, ha egy tánczosnőt veszek magamnak. Azután nem gondolsz egy ujság sok előnyeire.

Elza . – Annyi bizonyos, hogy Blankának nagyon jó volna egy ujság a háznál. Tele írhatná, ha akarja. És ezért tárgyalsz ezzel a Vrillényivel?

Elza . – Annyit tudok róla, mert olvastam, hogy már vagy tiz ujságot megbuktatott, és nem képzeled, mennyi millió fúlt bele azokba a vállalatokba, a melyeket agyon kormányzott. De neked imponál, mert nagyképü, és ugy beszél, mintha kanállal ette volna a bölcseséget.

Berzsenyi . – Nekem imponál? Egy beképzelt szamárpofa! Szegény boldogult nagyatyád azt mondta az ilyen emberekre, hogy: egy egyszerü ótvaros. De mit akarsz? A kalocsai érsek nem fog nekem ujságot csinálni. Ehhez kitanult ujságíró kell, a ki elolvassa az angol könyveket és vezérczikket írjon belőlük.

Elza . – Az ilyen vezérczikket nem olvassa el senki. Vagy te tán elolvasod az efféle unalmas ostobaságokat?

Berzsenyi . – Ahhoz te nem értesz. A vezérczikk annál jobb, minél unalmasabb. Kell, hogy politikai -142- súly legyen benne, és ez unalmas. És ezen a téren Vrillényi már a legránézettebb egyének közé tartozik. Államférfiúnak még nem lehet mondani, de már egyike a jelesebb államfiúknak.

Berzsenyi . – Látod, én mindenre gondoltam. A lóversenyekről a tip-eket te fogod írni, s milyen nagy örömet szerzünk kedves mamádnak, ha a bálját széltében-hosszában kiírjuk az ujságba, még a tánczosokat is.

Berzsenyi . – Miattam mondjuk, hogy úgy van. De óhajtottam megismerni nézeteidet és meg akartalak nyugtatni, hogy az egészbe nem teszek többet százezer forintnál. Ha sikerül, jó, s ha nem sikerül, remélem, hogy illetékes helyen ezt az érdemet nem fogják nekem elfelejteni.

Elza . – Mindenesetre. Ki tudja, mire lesz jó? Ha az ember ezt vagy azt akarja, egy ujság mindig jó szolgálatot tehet.

(Megcsókolják egymást. Elza el. Berzsenyi csönget s parancsot ad, hogy vezessék be a doktor urat. A doktor úr – köpczös, tömzsi, kissé kopasz s nagyon vörös emberke – megjelenik).

Berzsenyi . – Nem fogja rossz néven venni, de rendkívül fontos intézkedéseket kellett tennem. Tessék helyet foglalni. Már éppen írni akartam, hogy legyen szerencsém, de ez a gyászeset…

Berzsenyi . – Igen, atyai jóbarátom, a boldogult szerb király halála végtelenül lesujtott. Alig hogy -143- elvesztettük ő felségét, az angol királynőt, ez az ujabb csapás!… Ilyen fiatalon! Milyen jókedvü volt még a nyáron is, Karlsbadban!…

Berzsenyi (erőt vesz megindulásán). – De térjünk át ügyünkre. Tehát megfontoltam, alaposan, tüzetesen megvizsgáltam az ügyet, és arra az eredményre jutottam, hogy a mennyiben egy-két kisebb jelentőségü óhajtásomra nézve a kellő előzékenységgel találkozom, nem lesz nehéz megegyeznünk.

Vrillényi . – Biztosíthatom, hogy a legmesszebb menő előzékenységgel igyekszem…

Berzsenyi . – Tehát, hogy mindenekelőtt az anyagi ügyekkel végezzünk, abban állapodtunk meg, ugy-e, hogy mind a ketten száz-százezer forintot helyezünk az ügyletbe?

Vrillényi (ijedten). – Bocsánat, ez félreértés! Én anyagiakkal nem működhetem közre, mert hisz vagyonom alig haladja meg a szóban forgó összeget s a netaláni, bár nem valószinü, balsiker esetén… De hiszen, kérem, talán nem becsülöm túl képességeim és munkám értékét, ha azt állítom, hogy a szellemi tőke, melyet az ügyletbe fektetek, bőven megfelel a kérdéses összegnek.

Vrillényi . – Azonkívül nincs is szükség százezer forintnál magasabb összegre. A »Budapesti Kürt«-nek megvannak a maga előfizetői, a maga hirdetései, a maga jövedelmei, s ha a »Budapesti Kürt« átváltozik »Haladás«-sá és mint uj lap, uj lobogóval és uj vezérrel folytatja harczát a szabadelvüség érdekében, mindezt nem veszíti el. Szóval a tranzakcziónak százezer forintnál -144- többe nem szabad kerülnie. Viszont, hogy teljes rekompenzácziót nyujtsak a befektetésért, kijelentem, hogy tekintet nélkül sok évi munkásságomra s időközben megszerzett tulajdonjogomra, a haszonból, szerkesztői fizetésemen kívül, csak méltányos perczentuáczióra tartok igényt, egyébre nem, azaz: a tulajdonjogot e százezer forintnyi befektetésért teljesen átengedem.

Berzsenyi . – Hm. Ez változtat a dolgon, mert, a mint már a multkor említettem, az eszméért úgy sem lelkesedem. Tudja, kérem, az ujság a számok emberének éppen nem szimpatikus. Mondhatnám, olyan sok dolog van az ujságban, a mi nem igaz, hogy az embernek elmegy a kedve bele is nézni egy ujságba. A napokban például egy ujságban azt olvastam, hogy az én lovam, Agesilaus köhög…

Berzsenyi . – Mindjárt. Ezért nem teszek önnek szemrehányást, de kívánom, hogy az én álláspontomat ön megismerje. Ez pedig az, hogy ha én az ön által említett alapon is belemegyek az ügybe, egyszersmind hangsulyozom, hogy a kizárólagos rendelkezést merőn kívánom értelmezni, s kikötöm, hogy ezentul csakis azon igaz dolgok kerüljenek bele az ujságba, a melyeket én helybenhagyok, így például, hogy a főrendiház korhadt intézmény, mely tetterős reformokra szorul, önzetlen, de egyszersmind agilis férfiakra, kik készek tevékenyen és hathatósan gyámolítani a magas klérust és a született főrendeket.

Berzsenyi . – Örvendek, hogy e tárgyban egy véleményen vagyunk. De van még egy pont, mely engem bizonyos aggodalmakkal tölt el. Ön oly mereven hangsulyozta a szabadelvűséget, a mely merevség nekem őszintén nem tetszik. -145-

Berzsenyi . – Hagyjon kibeszélni, doktor úr. Bizonyára én barátja vagyok a szabadelvüségnek, sőt nem idegenkedem a demokratikus elvektől sem, mert az egyenlőség barátja vagyok, a ki én és egy gróf közt nem látok semmi különbséget. De fel kell világosítani a népet, hogy nyugalmát csakis a szentesített intézményekhez való ragaszkodás és a vallásos érzések adhatják vissza, mint ön ezt, nem kétlem, czéltudatos tapintattal fogja kifejteni.

Vrillényi (a szemüvegét igazgatva). – Természetesen, természetesen, ebben tökéletesen egyetértünk. A baj csak az, hogy a »Budapesti Kürt« oly hévvel, megvallom, koronkint némi túlzással, egyszóval oly intranzigens módon képviselte a szabadelvüség ügyét, hogy attól tartok, olvasói, legalább kezdetben, e hangot félreérthetnék. Belátom azonban, hogy fokozatosan lecsillapodva, meg lehet találni a kellő mérséklet hangját, de ehhez bizonyos átmenet szükséges…

Berzsenyi . – Semmi se oly kerülendő, mint a túlzás, s valóban ön helyesen említi a mérsékletet, hozzá tehetném: a bölcs és vallásos mérsékletet. Röviden, hogy összegezzem politikai elveimet, megjegyzem, hogy attól, a mi a haladásban jó, nem kell elzárkózni, így például fel kell a népet világosítani az amerikai zsokék hasznáról, de semmi se oly kerülendő, mint a tekintélyek helytelen bírálgatása. Ön meg fogja érteni, mily kellemetlenül érintene, ha Rómában intenczióimat félreérthetnék. A meggyőződések embere vagyok, de azt akarom, hogy ő szentsége, ha a bibornoki kollégiumban esetleg szó kerülne csekélységemről, nyugodtan mondhassa el: »Berzsenyi nem ellensége a helyesen értelmezett szabadelvüségnek, de olyan férfiu, a kitől nincs okom megvonni áldásomat.« -146-

Vrillényi (szemüvegét igazgatva). – Persze, persze. Mindezt értem és méltánylom. Annyira, hogy eleve is hangsúlyoznom kell, mily csekély a különbség ez elvek és az igazi szabadelvüség között. Az igazi szabadelvüség a vallással és a politikai multtal szemben is szabadelvü.

Berzsenyi . – Ez oly egészséges elv, melyről egy szép czikket lehetne írni, mindjárt az első számban s egyuttal a lótenyésztésről is nehány egészséges elvet lehetne hangoztatni, melyeket valamely egyénnek le fogok diktálni, illetve megjegyzéseket tenni, hogy az illető saját eszméivel kibővítve erről egy szép czikket irjon.

Berzsenyi . – Nem bánom, egy számban írja meg ön a még hátralékos szabadelvü eszméket, de aztán világosítsa fel a népet, hogy most már át kell menni a vallásos mérsékletre. A főrendiházat illetőleg azonban szigorúan ragaszkodni kell a szabadelvü eszmékhez, természetesen úgy, hogy a szabadelvüség e bár korhadt, de tiszteletreméltó és fentartandó intézményt nem eltörölni, hanem felfrissiteni igyekezzék.

Vrillényi . – Úgy hiszem, tökéletesen megértettem a főelveket, s örömmel konstatálom, hogy a fontosabb kérdésekre nézve tökéletesen egyetértünk.

Berzsenyi . – Csekélyebb jelentőségű elveimet majd alkalmilag fogom kifejteni. Fontosabb kérdésekben egy szerkesztőt vagy egy nyomdászt naponkint el kell küldeni hozzám; ha nem vagyok itthon, az én leányom, Elza kisasszony, fogja nézeteimet a szerkesztőség számára folyósítani, ki e tárgyban általam pontosan meg lesz bízva. Megjegyzem továbbá, hogy mikor kinyomtatják az ujságot, reggelig mindig egy darab -147- helyet üresen kell hagyni, a hova belenyomtathatom, a mit akarok.

Vrillényi . – Ez egy kissé nehézkes eljárás volna, de módját fogom ejteni, hogy a késő éji órákban is rendelkezésére álljunk.

Berzsenyi . – Megjegyzem, hogy a szerkesztőségből egy egyén mindig figyelemmel kísérje a jobb társaságban, a kastélyokban, a tennisz-pályán stb. a viszonyokat, mert azt akarom, hogy az én ujságomat ne kocsisok, hanem műveltebb felvilágosultak olvassák. Kivételt teszek, mikor az én feleségemnél bál van, mert ekkor az én vendégeimet kell kiírni a lapba.

Vrillényi . – A társaság életét eddig is nagy figyelemmel kísérte a »Budapesti Kürt«, de ezentul fokozottabb érdeklődéssel…

Berzsenyi . – Igaz, most jut eszembe. Bele kell írni a lapba, hogy a jobb társaságokat milyen kínosan érintette egy utóbbi szindarab, melyről azt állítják, hogy minden tisztelet nélkül emlékezett meg előkelő történelmi alakokról s a legjobb családokról. Mint hallom, e darabot, bizonyos »Párisi asszony«-t, egy Beck nevű ember írta, ki, mint értesülök, valamely államhivatalban van alkalmazva, honnan el kell mozdítani. És ha már a családomról beszélünk, megjegyzem, hogy az én családomból mindenkinek tiszteletpéldányt kell küldeni, hogy a lapomat egyszerre többen is olvashassák. Általában ki kell írni, hogy a színházakban ne adjanak elő olyan színdarabokat, melyeken a nézők elalszanak. Azt is előre megmondom, hogy az olyan szerkesztőt, a ki hazugságot ír, vagy az olyan nyomdászsegédet, a ki hazugságot nyom ki, kiméletlenül elcsapom. Most több elv nem jut eszembe. Holnap majd elhívatom az ügyvédet, a ki az én irodámban a szerződést meg fogja írni. A szerkesztőknek és nyomdászoknak nem kell -148- nálam tisztelegni, csak tudassa velök, hogy a hivatalos órákban pontosan működjenek.

Berzsenyi . – Még egyet. A kihordók, a kik az én lépcsőmön a tiszteletpéldányokat hurczolni fogják, illedelmesen legyenek öltözve, mert az én palais-mban gyanús alakok nem járhatnak-kelhetnek. Ha egyelőre nincsen jó ruhájuk, ujévre majd igérek nekik valamit, és ha ügybuzgóan teljesítik kötelességüket, az én leányom, a ki Miss Dewey néven futtat, a lóversenyekre majd tip-eket fog mondani nekik.

XXI.
BERZSENYI BÁRÓ ÜNNEPLÉSE.

– Délután négy óra. Szin: az V. ker. független polgárok egyesületének klubhelyisége. A díszterem közepén emelvény, s ezen lepellel letakart aranykeretes arczkép. Az emelvényt notabilitások veszik körül: polgármesterek, országgyülési képviselők, fővárosi bizottsági tagok. Odább a Berzsenyi család: Berzsenyi Jacques báróné, Berzsenyi Blanka bárókisasszony, Berzsenyi Elza bárókisasszony, továbbá a báró testvérei: Berzsenyi Soma, Beer James és lovag Beer Nathaniel urak. Polgárok, klubtagok, hölgyek, iskolás gyermekek. Pontban négy órakor három tagu küldöttség vezeti a terembe: békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jacques bárót , az V. ker. független polgárok egyesületének és a Lipótvárosi Jótékony egyesület mint Betegsegélyző és Temetkezési Szövetkezetnek védnök-elnökét. Éljenzés és taps. Az V. ker. polgári iskola fiunövendékei eléneklik a Himnuszt. Majd előlép a kör alelnöke s lendületes beszéddel üdvözli az ünnepeltet. Meleg hangon ecseteli azt a szeretetet, mely a polgárságot az ünnepelthez fűzi. Nagy elismeréssel szól szeretett elnökének és barátjának jótékonysági tevékenységéről. Végül megköszöni az uj bárónak, hogy kitüntetése alkalmával nem feledkezett -150- meg az V. ker. független polgárokról s a vezetése alatt álló kört megajándékozta arczképével, melyet egy tehetséges festőművész festett. A szépen előadott beszéd után az arczképről lehull a lepel. Viharos éljenzés és taps. –

Berzsenyi báró (megindultan:) – Tisztelt Uraim! Kedves polgártársaim! Szeretett családom!

Őszintén megvallom, nem vagyok barátja az ünnepeltetésnek, mert egyszerü ember vagyok s azt a fenhéjázást, melyet a rang és vagyoni előnyök nyujtanak, ismerni nem kivánom. Mindig, valahányszor polgártársaim az elismerés koszoruját nyujtják felém, nem keresem, mennyiben érdemeltem ki polgártársaim háláját és ragaszkodását, ellenkezőleg példa gyanánt Washington és Deák Ferencz lebegnek előttem, a kiket nem tántorított meg se a hatalmasok kegye, se az alattvalók hizelgése, s mint én, elutasítottak maguktól minden czéltalan kitüntetést, mondván: »Et si fractus illabatur, vagy illabitur, mégis talán illabatur, orbis, impavidum, mondom, feriunt ruinae.« (Éljenzés.)

Ezen és egyéb okokból, több ízben, ha polgártársaim ünneplése megkiséreltetik, ez helyeslésemet soha se nyerheti meg. Nem adtam volna beleegyezésemet e különben lélekemelő ünnepélyhez sem, mert a mennyiben talán csekély érdemeim felette állanának a szokásosnak, előnyeimmel, mint egyszerü ember, tüntetni nem kivánok. Hogy mégis helybenhagytam azon szándékot, hogy mint ünnepelt jelenjek meg önök előtt, erre több okaim vannak, melyeket nem fogok késni azonnal leleplezni. (Halljuk! Halljuk!)

Tisztelt Uraim és kedves családom! Azon korban élünk, midőn elharapózott kicsinyelni mindenkit, a ki a közpályán érdemeket szerzett, noha az illetők jobban -151- cselekednének, ha azt néznék, mi van saját zsebökben. Én ugyan szerény véleményem szerint emelt fővel mondhatom, hogy már vagyoni viszonyaimra tekintve is felette állok úgy a gúnyos kicsinylésnek, mint érdemeim bonczolgatásának, mégis utóbbi időkben mindez oly kedvetlenséget szült bennem, hogy elhatároztam a köztevékenység teréről igénytelen cselekvéseimet visszavonni. De az a kitüntetés, melyben szerencsém volt legutóbb részesülhetni, megmásította szándékomat s felhagytam a foglalkozást azon eszmével, hogy a nyilvános szereplés teréről sajnálatomra s talán remélhetem: polgártársaim sajnálatára is visszalépjek. Ellenkezőleg megérlelte bennem azon meggyőződést, hogy kötelességem szerény érdemeimmel továbbra is helyt állani azok sorában, kiknek legbuzgóbb tényeit is visszájára értelmezi a helytelen rosszakarat s példámmal kitartásra buzdítani a hasonlóan érdemeseket. Ezért elhatároztam, és megnyugtathatom önöket, hogy továbbra se szünök meg az önök érdekében közreműködni. (Éljenzés és taps.)

Csekély erőmet vizsgálva nem titkolhatom el önök előtt, tisztelt barátaim, hogy midőn harmincz évvel ezelőtt e kör tagjává beiratkoztam, s tagdijamat a kör pénztárába pontosan befizettem, nem is sejtettem, hogy mint e kör elnöke a kitüntetések egész hosszu sorozatában fogok részesülhetni. Én nem szégyellem, tisztelt uraim, hogy akkor még csak egyszerü kereskedő voltam; először, mert kereskedőnek lenni nem szégyen, és másodszor, mert azon tény, hogy egyszerű kereskedőből főurrá s mondhatnám ő felsége zászlósai közé emelkedtem, mindenesetre szép munka végzését tanusítja. (Zajos éljenzés.) Ha szégyellném, tisztelt uraim, hogy egyszerü kereskedőből emelkedtem e helyre, nem érdemelném meg azon sokszoros kitüntetéseket, melyben -152- ugy felülről, valamint alant, az önök bizalmából, elhalmoztatom! (Tapsok.) De akkor mint egyszerü kereskedő még nem sejthettem, hogy majdan időt fogok szakíthatni az önök érdekében csekély tehetségemhez képest közreműködni, mert a közügyek iránt nem érdeklődvén, a vagyonszerzés nehézségeivel voltam elfoglalva. Továbbá azon időben még nem birtam a magyar nyelvet, s mint önök bizonyára emlékezni fognak, ezt megtanulni sokáig nem látszott érdemesnek.

Később azonban, midőn üres óráimban figyelmemet ráfordítottam a közügyekre, s többek ellenkező véleménye daczára elhatároztam, hogy a magyar nyelvet elsajátítom, rájöttem, hogy a közügyek nem lehetnek el az érdemesebb polgárok hozzájárulása és vállvetett támogatása nélkül. Ez okból mind szélesebb mederben folytam bele polgártársaim ügyeinek intézésébe, és valamint nem hallgathatom el azon elismerésemet, hogy soha se volt okom megbánni, hogy a magyar nyelvet elsajátítottam, viszont el kell ismernem azt is, hogy a közügyek terén való szerény fáradozásaimért az önök elismerése sok kárpótlással szolgált.

Tisztelt alelnök barátom szóvá tette az én működésemet a jótékonyság terén. Őszintén megvallhatom, hogy szívesen tettem, a mi e téren csekély buzgalmamtól kitelhetett, de egyébként is jól esett, hogy e téren közreműködhettem, s azok közé tartozhattam, a kik nélkülözés helyett adakozhatnak, a mit a jövőre nézve fokozottabb mérvben fogok megigérni. (Éljenzés).

Köszönöm tehát, uraim, hogy csekély ajándékomat önök ily nagyszabásu ünnepélylyel viszonozták, s lehetővé tették nekem, hogy e kitüntetésnek tanuja legyen egész családom, első sorban kedves és igen tisztelt nőm, a ki csekély érdemeimben mindenkor készségesen osztozott (Viharos éljenzés), továbbá szeretetreméltó -153- gyermekeim, a kik tökéletesen birják a magyar nyelvet, s a kik különös kegyből az én czímemben és az én rangomban engem, mint engedelmes gyermekek követnek (Viharos éljenzés), végül testvéreim, kiknek egyike az általam elsajátított magyar nyelvben velem osztakozott, másodika azonban ma is német, harmadika pedig pláne franczia honos, a mi nem baj, mert minden hazában lehet a hazát szeretni. (Éljenzés.) Ők talán ma se értik meg, miért lettem én elvből magyar, de cselekedeteimet, tényeimet, működésemet mindenesetre korrektnek ismerik el. A mai szép napon, mely remélem, fiatal polgártársaimnak buzdításul is fog szolgálni, beláthatják ezen testvéreim, hogy én nem cselekedhettem máskép, mert ezen hazának nemcsak egy jelentékenynek mondható, szerény jólétet köszönhetek, hanem egy általánosan tisztelt, mondhatnám: ünnepelt nevet is, mely a polgári érdemek koronájául immár a bárói czímet és rangot szerezte meg! (Dörgő éljenzés.)

Még egyszer köszönöm önöknek, hogy az én csekély ajándékom kapcsán szívesek voltak engem megünnepelni. (Perczekig nem szünő, tomboló éljenzés.)

(Az iskolás gyermekek eléneklik a Szózatot. A notabilitások s a kör előkelői sietnek az ünnepelttel kezet szorítani. Az ajtóhoz közel állók távozni készülnek.)

Berzsenyi . – Tisztelt Polgártársaim, most már nem mint ünnepelt, hanem mint elnök szólítom fel önöket, hogy ne méltóztassék még a termet kiüríteni. Az én leányom, a bárókisasszony fel fogja olvasni a táviratokat.

Blanka (felbontogatja a sürgönyöket). – »Elutazva lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Távol lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Beteg -154- lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Rosszul lévén… melegen üdvözlöm… képviselő… Hideg lévén… meleg lévén… képviselő…« Ah, egy zászlós ur! Hallgasd csak papa! »Nagyon köszönöm, az egész haza nevében, hogy kegyeskedett teljesen magyarrá lenni s nagyszabásu tevékenységét Magyarország javára értékesíteni…«

XXII.
ABBAZIÁBAN.

– A Strandon; délelőtt tizenegy órakor. Berzsenyi Elza bárókisasszony, barátnője: hédervári Hirschler Zelma társaságában, egy padon üldögél. Gavallér is van velök: a kilencz esztendős hédervári Hirschler Gyuri, a kinek czvikkeres, komoly fejét ellentengernagyi sipka takarja. –

Elza . – Szavamra, ezt a félórai napfényt megint negyvennapi eső fogja követni. Látod, ott bent, a hullámfodrok csillogását?

Elza . – Sirokkót jelent, fiam. Délután már szakadni fog, s kuksolhatunk otthon, ki tudja meddig. Vagy látjuk egymást többet, vagy soha.

Elza . – Mint egy vén tengeri farkas. Képzelheted, mily szomorú mult van a tudományom mögött.

Elza . – No, azt ne képzeld, hogy mulatni jöttünk ide. De az ember ennyivel mégis tartozik a családjának. -156- Úgy látszik, a betegeknek jót tesz, ha jól fűtött szobából a folytonos esőt nézik. Az orvosi tudomány lassankint különös dolgokra jön rá.

Elza . – Tudod, az is valami, hogy nem hűtheti meg magát. Eddig mindössze egyszer volt kinn: vasárnap a templomban.

Elza . – Hála a missnek, hébe-hóba kikukkanthatunk. Nézd meg ezt a nőt, a ki itt jön.

Elza . – Ez az Immergrün Stefi, a kit Abbazia csillagának is nevezhetnék, s a két rokkant, a ki kíséri, két herabgekommen herczeg. Azelőtt egy igazi princze is volt, egy orosz miniszternek a megkergült fia, de azt már haza vezényelték s azóta a Stefi egy kicsit lehempergett. Hanem azért ma is ő itt az első személy, a mint látni, vagy legalább is hallani fogod.

Elza . – No ná! Az a tisztes öreg dáma, a kit magával hurczol, egyike a leghirhedtebb perszónáknak. Különben, ha még egy kicsit itt ácsorgunk, meg fogod látni az összes érdekes személyeket. Ilyenkor mindenki kibúvik az odvából.

Elza . – Van itt minden, mint a jó boltban. Nagy rumli van például a Schlumberger körül, a ki a Curtheater egyik csillaga. Iszonyu sleppet hordoz a rokkantakból, s ez a leány, mondhatom, speczialitás. Az illedelmes viseletből csinál magának panachet, a mi egyrészt felbőszíti a rokkantakat, másrészt dühössé teszi az asszonyokat, mert ez már tisztességtelen verseny, nem igaz?

Elza . – Ó, ez is nevezetesség. Ez Betty kisasszony, a vezetéknevét már elfelejtettem, a herczeg kedvese.

Zelma . – De mért olyan szomorú? Végre is nem olyan előkelő személy, hogy a szomorút lehetne adnia.

Elza . – Szegénynek sok baja van a mamáival. Minden héten haza expediál egyet, mert nem bír velök. Az egyik pláne ellopta az összes smukkjait.

Zelma . – Én csak azt szeretném tudni, hogy az ilyen öreg herczegnek minek a kedves?

Elza (filozófiával). – Az már a szegény öreg herczeg dolga. No nézd, a Bertalan Dóri.

Bertalan Dóri (tisztelettel üdvözli a hölgyeket). – Jó reggelt, baronesz. És a Zelmácska! Nem is tudtam, hogy maguk is itt vannak.

Dóri . – Ma. Nincs még egy órája. S mindössze öt percz óta tudom, hogy az Artemisia-villában laknak. Stimmt?

Elza . – Ugyan ne játszsza az ártatlant. Frangepánnéról beszélünk, ha megengedi.

Elza . – Tudjuk, tudjuk. De hisz maga nem is beszélhet. Csak hallgathatja, a mit mi beszélünk, mint a préfet az A hol unatkoznak -nál. -158-

Dóri . – Ha meggondolom, hogy én ez elől a pletyka elől menekültem Abbaziába!

Zelma . – Fiatal ember, ez a szerencse becsületére válik az ön ügyességének! – mint a papa írta a megszökött pénztárnokának.

Dóri . – Sajátságos, hogy a leányok mindig a legrosszabbat képzelik! Akarják, hogy elmondjam a történetet? Nincs benne semmi. Én udvaroltam neki, tisztára csak a porosz királyért, s ő egy szép napon azt mondta a férjének: »Fiam, én szeretem a Dórit, elválok tőled, hivasd el az ügyvédet.« Erre a Frangepán azt felelte: »Jó, hát akkor slúsz.« Az asszony elment a mamájához, ő pedig elment az orfeumba. De az orfeumban nagyon unatkozott, az asszony is mást gondolt és belátta, hogy még se szeret engem, aztán egy hónapig még boudiroztak s végül kibékültek, voilà tout. A többi mind hazugság.

Elza . – Hát nekem semmi kifogásom, de a rossz nyelvek azt beszélik, hogy magának most, ha az Isten nem őrzi, meg kellett volna házasodnia, pedig a Frangepánné nem a legjobb parti, mert az egész vagyona csipkében fekszik.

Dóri . – No, anekdotát azt csináltak eleget. Köztünk szólva, csináltak egyet, a melyik nem is rossz.

Dóri . – Mint anekdotát elmondhatom, magam is mulattam rajta. De megjegyzem, hogy egy szó se igaz belőle. -159-

Dóri . – Elég az hozzá, Frangepán, mikor azt hitte, hogy a felesége hozzám jön feleségül, mindenféle rosszakat beszélt volna a feleségéről, már mint az én jövendőbeli feleségemről, vagy hogy is mondjam…

Dóri . – Szóval a Matyikáról. Hogy a Matyika megcsalta volna őt, hogy én alkalmatlan időben viziteltem volna stb…

Zelma . – Kérem, csak semmi részleteket! Az anekdotát ugy tessék előadni, hogy meghallgathassuk.

Dóri . – Hisz épp ez az, hogy nem történtek részletek, csak éppen Frangepán terjesztette volna a részleteket. Mikor aztán kibékültek, az ügyvédjének, a rokonainak és a barátainak leveleket írt volna, a melyekben korrekt kereskedői nyelven tudtul adja, hogy a részleteket, mint félreértésen alapulókat, visszavonja, s örömmel jelenti, hogy hiba nem történvén, házi tűzhelye…

Elza . – Vigabban lobog, mint valaha. Ő víg, mi is vigak vagyunk, de mindnyájunk közül mégis csak maga a legvidámabb.

Dóri . – Maga úgy látszik, komolyan csúfol engem. Pedig, higyje el, baronesz, ha komolyan veszszük a dolgot, nem mokirozhatja magát rajtam, a ki egészen ártatlan vagyok. Nézze én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, de abból, hogy az ember bókokat mond egy szép asszonynak, még nem következik, hogy az ember feleségül vegyen egy harminczhárom esztendős asszonyt két gyermekkel és egy kevés csipkével, csak azért, mert az asszony szeszélyes és nem tudom miféle őszinteségi rohamokban szenved.

Elza . – Magának igaza van. Az egész érthető, csak egy van, a kit nem értek, s ez a Frangepán.

Dóri . – Azt pedig meg lehet érteni. Először is igen jó, igen derék ember. -160-

Dóri . – Miért ne dicsérném? Én őszintén rokonszenvezem a Matyikával, s tudom, hogy a mi rosszat beszélnek róla, az mind hazugság. És mégis azt mondom, hogy a Matyika nem érdemli meg ezt a derék embert.

Dóri . – Az ám, de tizenöt esztendő alatt egy macskát is megszokik az ember, nemcsak a feleségét. És miért is küldené el az asszonyt, mikor bizony isten nem történt semmi?

Dóri . – Az igazság az, hogy a Matyika nem szeret se engem, se az urát, de ez még nem olyan nagy baj. Vegye hozzá, hogy gyermekek is vannak.

Elza (álmodozva). – Aztán meg ő férj! És úgy látszik, hogy: a férjek az emberiségnek egy külön fajtája.

Elza . – Nem, nem, én napról-napra erősebben hiszem, hogy ezt a hivatást az emberiségnek egy külön fajtája látja el. Van, a ki férjnek születik, mint a hogy a zebra zebrának születik és nem lónak. És ez az, a mi a házasságban a legrettenetesebb: az ember nem mehet feleségül máshoz, csak egy férjhez.

Dóri . – Maga igazságtalan a férjek irányában. Van köztük, baronesz, a ki ellen már semmiféle czímen nem lehet kifogás. Maguk ismernek egy szép asszonyt, nem régen vált el s férjhez ment ahhoz, a kit szeretett…

Dóri . – Nem lehet, mert az ismertető jel kevés. Mindössze ennyi: az első férj gazdag volt, a második szegény. Ez ráillik legalább is négy válási esetre.

Dóri . – Azt hiszi? Soha se találná ki, ha nem mondanám meg, hogy kikről van szó. Denique, az -161- asszony hozzá szokott a kényelemhez, s a második úrnak, a szívkirálynak, rosszul megy. Mit tesz Isten? Az asszony egyszer, titokban, elpanaszolta baját az első férjnek, s ez azt mondta rá: »Hát csak ez a baj?« S azóta az asszonynak ő veszi a kalapot, a czipőt, talán még a rizskását is, persze úgy, hogy a szívkirály meg ne sejtse a dolgot. S maguk azt hiszik, hogy ezt önzésből teszi, à cause d’amour, a hogy a Moritüri ben mondják?… Szó sincs róla!

Elza . – Azt hiszem, Frangepán nem volna képes ilyen önzetlenségre. De tudok én czifrább esetet is. Látták maguk a multkor nagybátyámat, a németországi Beert? Ennek a története páratlan. Egyszer, van már tizenöt esztendeje, beállít hozzá becses neje, sírva fakad, s bevallja, hogy ő a háziorvost szereti. A németországi Beer megsimogatja hosszu szakállát s azt mondja: »Az nem baj, liebes Kind; a háziorvos özvegy, férjhez fogsz menni a háziorvoshoz.« – De baj – feleli a liebes Kind – mert a háziorvosnak három gyermeke van, s én nem szeretem a gyermekeket! – »Nem baj – szól a németországi Beer – majd meg fogod szokni őket, ha neked is lesznek gyermekeid.« – De baj – mondja a nő – mert a háziorvos szegény ember, alig van annyija, a mennyi a gyerekeknek kell. – »Nem baj – viszonozza a németországi Beer – én majd kiházasítalak.« Úgy is történt, a németországi Beer férjhez adta a feleségét, hozományt is adott neki, s az emberek irigyelték nagybátyámat, a ki nyugodtan és egyedül élt, mint egy görög bölcs. Egy pár éve azonban megint csak beállít hozzá az elvált felesége, sírva fakad, s elmondja, -162- hogy férje: a háziorvos, meghalt, s ő szegényen maradt, mert az ura nem tudott félre tenni, sőt a hozomány is elment. A németországi Beer megsimogatta hosszu szakállát, és így szólt: »Nem baj, vissza fogsz térni hozzám.« – De baj – sirdogált az özvegy, mert nekem azóta három gyermekem született s én nem akarok elválni a gyermekeimtől. – »Nem baj – felelt a németországi Beer – a te gyermekeid az én gyermekeim; haza fogod hozni a gyermekeinket.« – De baj – sirdogált tovább az asszony, – mert a férjemnek is maradt három gyermeke: azok már nem az enyimek, de mégse hagyhatom el őket. – »Nem baj – szólt a németországi Beer – ide fogod hozni azokat is. Mert három gyerek meg három gyerek, az hat gyerek, de három millió, meg három millió, az szintén hat millió.« És megsimogatta hosszu szakállát. Ennek már egy pár éve. Minthogy pedig azóta a vagyona felszaporodott kilencz millióra, a felesége nyugodtan felszedhet még három gyermeket, szőkéket, barnákat, vereseket; a németországi Beer rendületlenül azt fogja mondani: »Nem baj!« Gyönyörü fajta, mondhatom.

Hirschler Gyuri (a ki eddig szomorúan nézte a tengert). – Én haza akarok menni.

Zelma . – Hallod, ne szemtelenkedjél! Nem tudod megvárni, míg a nagyok kibeszélgetik magukat?

Zelma (dühösen). – Ez a kölyök csak azért erőszakoskodik, mert észrevette, hogy nekem kellemetlen, ha elhí.

Elza (Dórihoz halkan). – Nézze ezt a szegény fiút, ez is férjnek született. Nézze az arczát, a mozdulatait… (Elhatározással.) No hát menjünk. Beborult, mindjárt szél lesz, a víz már csunya, menjünk. (Megindulnak s az ellentengernagyi sipka nemsokára eltünik a szomorú szürkeségben.)

XXIII.
HÓBORTOS RÓZSI.

– Délelőtt tizenegy órakor; két nappal azután, hogy a Kisfaludy-Szinházban színre került Berzsenyi Blanka első drámai műve: a Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi czímű eredeti népdráma. Színhely: a kis szalon. Blanka egyedül. Boldog és fáradt, mint egy fiatal anya. Hirlappéldányok hevernek körülötte. Koronkint előveszi hol az egyiket, hol a másikat, s százegyedikszer olvassa végig a reczenziót. –

Blanka (olvas:) – »Ama perverz aljasságok után, melyek legutóbbi példánya: A párizsi asszony oly mélyen megbotránkoztatta Budapest egészséges ízlésű közönségét, friss fuvalat gyanánt hatott ránk a Csikós Bandi és Hóbortos Rózsi czímű eredeti népdráma, mely ma este zajos sikerrel került szinre. E mű szerzője: békásmegyeri Berzsenyi Blanka bárókisasszony, a ki feltünő szépségénél és nagy műveltségénél fogva az előkelő körök egyik legünnepeltebb s méltán körülrajongott alakja«… Ez elég jól ír rólam, de a darabbal ugyancsak rövidesen végez. Elmondja a mesét, megdicséri, de aztán mindjárt rátér az előadásra. Ez a másik már sokkal szebben foglalkozik a tartalommal. (Olvassa:)… -164- »de a cselekvés csak ott válik igazán elementáris hatásuvá, a hol Rózsi nagy fájdalmában, hirtelen hóbortossá válik«… Elementáris hatásuvá!… Valamennyi kritikusom közül ez a legintelligensebb. A másik már érthetetlenül sokat emlegeti a papát; mire való ez? »Az ismert pénzügyi kitünőség«… »a Lipótváros ez egyik legtiszteltebb alakja«… de mi köze a papának az én darabomhoz? Az Esti Hiradó már sokkal tárgyilagosabban bonczolja drámámat. (Olvas.) »Gyönyörü az a jelenet, a hol a czigányasszony, kinek gyermekét a katonák elrabolták, a zárai érsekben ráismer elveszettnek hitt fiára, s talán még ennél is szebb az, midőn Rózsi a Bandi vállán látható lencsealaku anyajegyről megtudja, hogy nagybátyjába szeretett bele.« Mind nagyon jól írnak, mind! »A születés, a vagyon, a szépség és a szellem arisztokrácziája mintha találkozót adtak volna egymásnak ez ünnepies alkalommal…« Az igaz, hogy olyan közönséget nem egyhamar látni, mint a milyen az én premiéremen jelent meg!… És egybehangzóan konstatálják, hogy nagy diadalt arattam. »Valóban olyan volt ez a siker, – írja egyik kritikusom – mint a Montblanc: nagy, tiszta és lélekemelő. Moliére óta nem találkozott drámaíró, kinek munkája ily tiszta erkölcsiséget lehelt volna, s e lelki nemességet sugárzó darab diadala intésül szolgálhat drámaíróinknak: »Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem.« Szóval: meg lehetnék elégedve. És mégis… Az az egy sehogy se tetszik nekem, hogy a második előadáson olyan kevesen voltak! Nem emlékszem ugyan határozottan, de úgy rémlik, mintha a Dolovai nábob második előadását jóval többen nézték volna. Pedig Herczegnek nem volt olyan nagy sikere, mint nekem! (Megjelenik Rejtvényi.) Ah, végre! Nos? -165-

Rejtvényi . – Kitünő ujságot hozok. Darabunkat a jövő hétre is kitűzték.

Rejtvényi . – No, azt nem, ez még franczia és angol darabokkal se történik. Hanem szerdára, a jövő hét szerdájára.

Rejtvényi . – Tudja, a szinigazgatók előtt a siker mai napság semmit se jelent. Ravasz rókák azok, a kik, mikor a premiére közönsége a legeszeveszettebbül tombol, savanyú pofákat vágnak, s czinikusan simogatva a szakállukat, így fanyalognak: »Várjuk be csak a három órai vonatot.«

Rejtvényi . – Semmit… Tudja, az ő örömük a huszonötödik előadásnál kezdődik.

Rejtvényi . – Na, nem kell éppen a számhoz ragaszkodnunk. Mai világban, mikor a szinházaknak annyi értéktelen, de jövedelmet hajtó darabot kell pusszirozniok…

Rejtvényi . – Dehogy nem! Hiszen a tegnapi előadásra is ötszáz forint ára jegyet vettünk meg és osztottunk szét.

Rejtvényi . – Már hogy lett volna üres? Hát nem volt éppen tele; de vasárnap erre nem is lehetett számítani, mert a köznépnek nem kell az efféle delikát csemege… -166-

Blanka . – Szombaton kissé elszomorítóan hatott rám, hogy a nézőtér majdnem egészen üres maradt. Nem tudom megérteni a dolgot.

Rejtvényi . – Pedig az természetes. Mindig így van ez a második előadásokon. Tudja, a közönség ilyenkor még fáradt; nem tudta kiheverni a premiére izgalmait.

Rejtvényi . – Ó, eleget szétosztottam! De a szabadjegyekkel csinján kell bánnunk. Kell, hogy a fizetőknek is jusson; a fizetőket nem szabad elriasztanunk azzal, hogy: »Mára az összes jegyek eladattak.«

Rejtvényi . – Más-más okból. Mi tulajdonképpen csak tiszteletjegyeket küldözgettünk szét; mindössze hetven darabot tartottunk fenn a klakőrök számára. A tiszteletjegyesekre pedig nem lehet ráparancsolni, hogy éppen az nap jöjjenek szinházba. Némelyik eljön, némelyik otthon marad.

Rejtvényi . – Az undok nép. Nem is képzeli. Úgy válogatnak, hogy az skandalum. Ha nem külföldi a darab, még a szemtelenségre is képesek. »Eredeti darabba nem megyek ingyen!« – hetvenkednek a kitanultabbak. De nem csoda, hogy ilyen czinikusak; perverz darabokon nőttek fel.

Rejtvényi . – Egy pár üres ház, az nem tesz semmit. -167- Láttam én már akárhány darabot, a mely a tizenkettedik előadásig az ördögnek se kellett, s egyszerre, mert nem adtak jobb darabot, tódulni kezdett hozzá a nép. A fő az, hogy kibírjuk a tizenkettedik előadásig; azután már sebaj.

Rejtvényi . – Parancsolatja szerint. Ime, itt van, valamint a hozzá való iratok is. Ez az irat tünteti fel a szinháznak a jegyekért fizetendő összeget, ez a virágárus számlája, a művésznők bokrétái stb., itt vannak a klakőrök számlái is…

Rejtvényi . – Ahhoz képest, hogy darabunknak milyen kivételes nagy sikere volt, én bizony sokallom. S ne feledje, hogy ha még tovább is pusszirozzuk a dolgot, ez az összeg még emelkedni fog. Apropos, meddig mehetünk el?

Blanka . – Erre nézve még meg kell kérdeznem a papát. De két-három ezret garantálok. (Berzsenyi belép.) Éppen itt jön, tant mieux.

Blanka . – Papa, te úgy beszélsz, mintha én nem is volnék a világon, mintha csak egy leányod volna…

Berzsenyi . – Csak grammatikai hibából mondtam, de azt tőlem nem kell úgy felvenni, mert egy öreg pápai nemes nem fogalmazhat úgy, mint te, a ki egy Georg Szand vagy, mint egy czikkben olvastam… -168- de az nem baj. Mutasd be ezt az urat.

Blanka . – De, papa, hisz már régen ismered őt! Rejtvényi szerkesztő úr!

Berzsenyi . – Az nem tesz semmit, azért valaki a legkedvesebb ember lehet a világon, ha mindjárt ír is. Ő Szentsége is ír; igaz, hogy latinul…

Blanka . – Papa, itt van a költségjegyzék, a melyről már beszéltem; kérlek, utalványozd.

Berzsenyi . – Nnn… na, nem is olyan sok. Háromezernyolczszáz… hm, hagyján, hagyján. Egy előadás ezer kétszázhatvan és még valami. Nem is olyan sok. Persze, korona.

Berzsenyi . – Forint? Hm. No az se sok. A közönség nagyon szép volt, s kedves mamádnak meg volt a maga élvezete. Határozottan láttam rajta, hogy élvezett; rég nem láttam őt így élvezni. Mondhatom, nem sok ilyen szép közönségért. Csak azt nem értem, hogy ha két-három előadás ennyibe kerül: hogyan győzik pénzzel azok a szegény ördögök, a kiknek a darabjait húszszor is előadják?!

XXIV.
BERZSENYIÉK A KÜLPOLITIKÁBAN.

– Szinhely: a báróné boudoirja. Délután három óra. Berzsenyi báróné egy hintaszékben szenved s a lélekzetét keresgéli. Berzsenyi báró nagy figyelemmel olvassa a Pester Lloyd ot. –

A báróné . – Már többször kértelek, hogy ne nevezz így. Először is magyarul azt nem lehet mondani. És másodszor mit fognak gondolni az emberek? Mondd, hogy: »barátnőm.« Ez fair, és elég.

A báróné . – Nem. Azt akartam mondani, hogy szép tőled, hogy az én gyengélkedésemben társaságot lájsztolsz nekem, és én nagyon hálás vagyok neked, Jacques, mert tudom, hogy a te istállódban jobban is eltölthetnéd az időt…

A báróné . – De ha te egy óránál tovább olvasod az ujságot, akkor mi hasznom van nekem a te szeretetreméltóságodból? -170-

A báró (leteszi az ujságot és összecsukja a binokliját). – Látod, fiam, milyenek vagytok, ti nők! Ha az ember a kis ujját nyujtja, ti mindjárt többet kivántok. Ápolás közben egy kicsit belenézek az ujságba, és te, kis krántig, mindjárt szczénát csinálsz nekem. Egyszer csak mégis el kell olvasnom az ujságot! Nem?

A báróné . – Egy órát adsz nekem összevissza, és azt végig olvasod! Én nagyon köszönöm, hogy olyan szives vagy, Jacques, de úgy jössz nekem elő, mint a mikor megajándékoztál engemet a Meissonnier-képpel és aztán betetetted a te irószobádba.

A báróné . – Azelőtt csevegtél velem, és emlékszel-e, a mikor erőszakkal vetted el tőlem az angol regényt, mert kérdezni akartál valamit? Milyen kedves voltál akkor, Jacques!

A báró . – De, szivecském, azóta megtudtam, a mit akkor kérdeztem, és mért vegyek el tőled erőszakkal egy angol regényt, mikor nincs is nálad angol regény?! Megjegyzem, hogy az ujságban egy érdekes dolgot olvastam, a minek érdemes egy kicsit utána gondolni.

A báróné . – Beszéld el nekem, Jacques! Ez engem arra emlékeztet, mikor Velenczében együtt olvastuk az ujságot. Én kihajoltam a hôtelben az ablakon és az Illustrazione Italianat néztem, te pedig mindenféle bolondokat találtál ki.

A báró . – Az nagyon szép esztendő volt, szivecském. Az ottomán vasutak részvényeivel is akkor csináltam azt a kis tranzakcziót. Erről jut eszembe, hogy a Kelet nekem mindig szerencsét hozott.

A báró . – Ezeken a szerb ügyeken hímezek, hámozok. -171- Nem titkolom el előtted, hogy a dolog egy kis szeget vert a fejembe.

A báróné . – Mi közöd neked a szerb ügyekhez? Vannak neked valami összeköttetéseid Szerbiával?

A báró . – Éppen az a baj, hogy még nincsenek. De nem tudom, hogy meg fogsz-e érteni, mert gyanum sincsen róla, hogy au fait vagy-e a külpolitikában?

A báróné . – Miért ne? Nem tartod lehetségesnek, hogy egy asszonyt a komoly dolgok érdekeljenek?

A báró . – Akkor tudni fogod, hogy a szerb királynak a trónja ujabban nagyon megrendült, az országban mindenfelé elégedetlenség észlelhető, s az irányadó körök máris komolyan értekeznek a trónutódlás megváltoztatása ügyében. De, mondd, nincs véletlenül itt a góthai almanach?

A báróné . – Nincs, de behozathatom, mert a hálószobámban van, a hol esténkint olvasgatni szoktam, hogy az ember ne mondjon valami sottiset.

A báró (meglepetve). – Milyen előrelátó nő vagy te! Azt hiszed, nekem eszembe jutott volna ez?

A báró . – Semmit, ha te is informácziókat nyujthatsz nekem. Arról van szó, nem emlékszel-e, hogy a Gyorgyevics Fodri báró rokonságban van-e a Gernyeszeghyekkel?

A báróné . – Már mért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincsenek rokonságban?

A báró (nagyon elkomolyodva). – Senki; én is úgy emlékeztem. De ha így van, akkor mindez nagyon sajátságosan jön össze!

A báró (fölkel). – Olyan sajátságosan, hogy hirtelen nem tudom, mit gondoljak. -172-

A báró (le s fel jár a szobában). – A dolog egyszerű; egyszerűbb már nem is lehetne. Az ujságban be van bizonyítva, hogy a szerb trón legközelebbi várományosai a Gyorgyevics Fodri báró és a Gyorgyevics Miska báró, a kik I. Milos fejedelemnek a szépunokái. Igen ám, csakhogy, a mit nem fogsz elhinni, a Gyorgyevics Fodri báró mésallianceszal házasodott.

A báró . – Érthetetlen, de úgy van. És most jön, a mi még bonyolultabbá teszi a kérdést. Maradna tehát a Gyorgyevics Miska báró, de, a mit önzetlenül sajnálok, úgy jön nekem elő, hogy a Miska bárónak nincsenek gyermekei. Vagy olvastál talán valamit az almanachban, hogy volnának gyermekei?

A báró . – Látod, mily sajátságosan jönnek össze a dolgok?! Már most vedd, hogy a Gyorgyevicseknek nincsenek más rokonaik, csak a Gernyeszeghyek, a kik gyermektelenek, s csak egy unokaöcscsel rendelkeznek, a ki viszont az én leendő vejem, a Telegdy Miklós.

A báró (ünnepiesen). – Mivel pedig az én leendő vejem megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse, apósa ellenben czesszió és jogátruházás esetén a megfelelő akcziót kifejteni képes is, hajlandó is…

A báróné (elfuladva, alig hallhatóan). – Ne mondd tovább!… Ne mondd tovább!… Mindjárt elájulok!… (A báró kinyitja a flacont, s a báróné lassan magához tér. Hosszú szünet.)

A báró (merengve néz maga elé s halkan megszólal). -173- – Ha meggondolom, hogy a Keleten milyen könnyü az embereket, egész tömeg embert, egész pártokat megvásárolni!… S megjegyzem, hogy Szerbiában kitünő ágenseim vannak, a kik nekem olcsóbban dolgoznának, mint másnak!…

A báróné (ugyanúgy, halkan). – Istenem, mily álom! (Suttogva): Első Jacques, Szerbia királya!

A báró (köhög). – Tudod… mint uralkodónak… akarom mondani: abban az esetben, ha sikerülne a dolog… más nevet kellene fölvennem… történeti, fejedelmi nevet… tekintettel kellene lennem a szerb nép érzékenységére… nemzeti nevet… például: Első Nikodém, Szerbia királya!… Nikodém, ez izről-izre király… és nemzeti!

A báróné . – De vajjon mit szólnának az udvarok!… (Aggodalmasan): Európa… a nagyhatalmak… (alig hallhatóan rebegve): fejedelem-társaid… elismernének-e?

A báró (bizalmas suttogással). – Volna egy hatalmas pártfogóm… Nem találtad ki? Ő Szentsége!… Látod, mily isteni szerencse, hogy hithű, vallásos emberek vagyunk!… Ez nem érdem, ez kötelesség… de látod, minden jó megleli jutalmát!

A báróné (elpirul örömében). – Igaz!… Igazad van!… Hogy is nem jutott mindjárt eszembe?!… Ó, Jacques, micsoda istenáldás, hogy ha csakugyan kiérdemeltük ő Szentsége jóindulatát!… (Elkomorodva): De, Jacques… mi jut eszembe?… ah, istenem, a szerb trónon csak nem kellene elhagynunk a vallásunkat?… Mert, Jacques, ezen az áron… (elhatározással): ezen az áron, Jacques, nem akarok királyné lenni!

A báró (a füle tövét vakarja). – Tudod, a dolog egy kicsit bonyolult… mert a szerb uralkodónak végre -174- is az orthodox egyházhoz kell tartoznia… viszont ő Szentsége semmiesetre se fog olyan egyént támogatni, a ki a trónért elhagyja vallását. Mégis… azt hiszem… majd csak megtaláljuk a megoldást… Végre is, a népnek nem az kell, hogy én mindenáron orthodox legyek; a népnek, ellenkezőleg, pénz kell.

A báróné . – Nagyon jól beszélsz, Jacques… Semmi költséget nem kell kímélni, hogy hitünket megóvhassuk.

A báró . – Csakhogy egy más baj is van… Vajjon hogyan itéli meg a világ, ha azt a trónt, a melyen egykor felejthetetlen barátom egyetlen fia ült, az idők változtával, éppen én foglalom el, az atyai jóbarát?!… Vajjon nem fogják-e azt mondani, hogy valójában én vagyok az oka a Szerbiában nemrég történt összes gyászos eseményeknek, mert az én beleegyezésem, az én hajlandóságom utóbb a trónt elfoglalni… ez tette lehetővé, hogy a szerbek összeesküdjenek barátom fia ellen és ideiglenesen egy Karagyorgyevicset ültessenek a trónra, mert biztatást nyertek, hogy később erősebb egyén fogja elvállalni az uralkodás súlyos feladatát?!…

A báróné (elkedvetlenedve). – Ó, Jacques, csak nem fogsz rémképeket csinálni magadnak?… Mit mondanak, mit mondanak! Ki adna arra valamit?… Hát nem mondtak nekem is terólad mindenféléket?… Nem, Jacques, te ezt nem mondod komolyan. Férfi az, a ki mindjárt az első akadálynál visszaijed beképzelésektől?

A báró . – Te azt nem is képzelheted, hogy én mi mindenre gondolok! Nekem a külpolitikában olyan szemem van, mintha egész életemben csak ezzel foglalkoztam volna. Különben légy nyugodt. Ha az uralkodói kötelesség parancsol, az ember elnyomja egyéni érzelmeit.

A báróné . – De hátha a Gyorgyevics-család nehézségeket támaszt? -175-

A báró . – Hja, barátom, a mésalliance, az mésalliance! Én nem tehetek róla.

A báróné . – S nem fogják azt mondani, hogy te is mésalliance-ot követtél el? Hisz én se…

A báró . – Bah! Egyenranguak között a házasság nem lehet mésalliance. Te épp oly trónképes vagy, mint én magam.

A báróné . – Ó, Jacques! Ha el akarnak tőled választani!… Vagy ha az én személyem lehetetlenné teszi, hogy a trónt elfoglald!… Nem, nem! Inkább elválok tőled, minthogy utadban legyek!… Miért is voltál oly vigyázatlan, hogy polgárnőt vettél feleségül?! A te tehetségeiddel!… Ó, Jacques, taszíts el engemet és foglald el a trónt!

A báró (gyöngéden). – Erről beszélni még korai volna. Szó sincs róla, gyermekeinkért meg kellene hozni még ezt az áldozatot is. (Elmélyedve.) De ez még korai, időelőtti dolog… Ha kell, kell. De még időelőtti. Azt kérdezem tőled, hogy ha a boldogult szerb király, néhai barátom fia, királynévá tehette egy mérnök özvegyét, kinek már nem lehettek gyermekei, miért ne tehetnélek királynévá tégedet?!… Utóljára te nem vagy senkinek az özvegye és nem állottál ki semmiféle operácziót.

A báróné (szemlesütve). – Ó, Jacques!… Mit mondasz!… Igazán?… Gondolod, hogy még fiutódaink is lehetnek?… (Kendőjével eltakarja arczát.)

A báró (kiegyenesedik). – Miért ne? Én még… azaz hogy… végre is, nem vagyunk olyan öregek. S aztán, ha eljön az az idő, akkor mellőznünk kell az egészségügyi rendszabályokat… mert ez is az uralkodói kötelességek közé tartozik.

A báróné (álmodozva). – Ó istenem, micsoda szép álom ez, a mibe elringatsz engemet!… Ha egyszer… -176- istenem… százegy ágyulövés szólalna meg s egy kis Nikodém… (Sirva fakad.)

A báró (leküzdve ellágyulását, férfiasan). – Őt Miklósnak kellene kereszteltetnünk, felséges pártfogónk: a czár tiszteletére! (Kis szünet.)

Elza . – Jesszasz, ná! Micsoda családi jelenet! (Eltakarja arczát.) Pardon, nem nézek oda.

A báró (ünnepiesen, de nem túlszigorúan). – Gyermekem, szüntesd a pajzánságot; nagyon, nagyon komoly perczek előtt vagyunk.

A báró . – Gyermekem, kedves anyád azt mondja, hogy te bizonyosan tudni fogsz róla… Nincs-e a Gyorgyevics bárói család rokonságban a Gernyeszeghy-családdal?

Elza . – Már miért ne volna rokonságban? Ki mondta, hogy nincs rokonságban? Sőt ki mással volna rokonságban?

A báró . – Akkor hát a te leendő férjed közeli rokona Gyorgyevics Feodor bárónak?

Elza . – Vagy úgy? Dehogy! Azok a Gernyeszeghyek, a kik rokonságban vannak a Gyorgyevicsekkel, apáthi Gernyeszeghyek… (A báró és a báróné rémült pillantást váltanak)… azok a Gernyeszeghyek pedig, a kik a Miklós atyjafiai, babati Gernyeszeghyek. Gernyeszeghy és Gernyeszeghy, az nem mindegy. Il y a fagots et fagots. (A báró és a báróné megsemmisülnek.)

XXV.
GÉPKOCSIZÁS UTÁN.

– Berzsenyi hálószobája. Két vöröskeresztes ápolónő, a kik nesztelenül járnak-kelnek az ágy körül. Berzsenyi báró az ágyban fekszik és nyög. Jön: Elza bárókisasszony. –

Berzsenyi . – Az volna a szép, hogyha még most se enyhültek volna! A mióta egyszerűen szenvedek, egy Daimlerrel eljuthattam volna Párisból Toulouseba.

Berzsenyi . – A tanár könnyen beszél. Szeretném tudni, mit szólna, ha ő feküdne itten, és én írnék neki reczeptet.

Elza . – Nagyon ingerült vagy, látszik, hogy már lábbadozol. A tanár pláne azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak dühös vagy. -178-

Berzsenyi . – A tanár persze azt szerette volna, hogy kitörjem neki a lábamat. Nem elég nekem az, hogy az én házam egy kórház lett s a gyermekem majdnem megsántult, az anyádat mellőzve.

Elza . – Mondom, hogy szó sincs törésről. Egyszerű zúzódásokat szenvedett.

Berzsenyi . – Miket beszélsz összevissza? Remélem, nem fogod megtiltani, hogy sajnáljam a gyermekemet? Ki van mellette?

Elza . – Ő a legmakranczosabb mindnyájatok közül. Folyton sír és azt mondja, hogy az ő belsejében megszakadt valami.

Berzsenyi . – Nem szabad egy perczig se egyedül hagyni; az asztmájának nem tesz jót, ha mindenfélével izgatja magát.

Elza . – Egy perczig sincs egyedül. Ott van a Matild, három ápolónő, meg egy fiatal orvos, a ki, ha nagyon ideges, megnyugtatja.

Elza . – A mama is azt akarta, de a tanár kijelentette, hogy erre a czélra ez a szőke fiatal ember is elégséges.

Berzsenyi . – Ha a tanár ilyen beképzelt, megmondhattátok volna neki, hogy kiegyenlítettem volna a fáradságát.

Elza . – De, papa, végre is egy professzor nem ápoló és egyéb dolga van a klinikán, mint szerencsétlenül járt »töff-töff«-istákat vigasztalni.

Berzsenyi . – Az ember azt mondaná, hogy mokirozod magadat családodnak szerencsétlenségén.

Elza . – Nem, csak nem találom a dolgot olyan tragikusnak, mint a mama, a ki esküdözik, hogy többet nem ül automobilra.

Berzsenyi . – No, ez képtelenség volna. Végre is, nem az automobil az oka, hanem a véletlen, hogy nem voltam veletek.

Elza . – És te, nehány órával később egy másik kocsival éppen úgy jártál, mint mi.

Berzsenyi . – De nem azért, mintha a kormányzásban lett volna a hiba, hanem mert rövidlátó vagyok, és este könnyü nekihajtani egy fának.

Elza . – Ó, te se vagy még egy Fournier, mert különben az eltaposásban nem értél volna el olyan óriási rekordot… Különben majd meglátod a kártérítési kereseteket.

Berzsenyi . – Miféle kereseteket? Embert egyet se gázoltam el, állatot is csak hármat.

Elza . – No, nem akarlak előre megbosszantani. Úgyis elég korán tudod meg, hogy mit követelnek rajtad.

Berzsenyi . – Ez engem nem érint, mert tudom, hogy nincs sport, mely ne járna pénzáldozatokkal. -180- Mikor meghozattam az én Daimlereimet, előre felvettem az én költségvetésembe egy tekintélyes összeget kártérítési költségekre. A míg nincs gondatlanságból elkövetett emberölés, a sportsman meg lehet elégedve.

Berzsenyi . – Hja, mindenkit érhet baleset, és az ember soha se tudhatja, hogy holnap mit fog eltaposni. Én ezt mint bölcsész fogom fel, és természetesnek találom, hogy a mi az emberiséget óránként harminczöt-negyven, vagy ha akarod, hatvan, sőt kilenczven kilométer sebességgel viszi előbre, az egyelőre áldozatokat követel. Ha a népek meg fogják tanulni, hogy okszerüen kitérjenek az uj találmány elől, a nagy horderejű eszme éreztetni fogja üdvös hatását minden irányban s a népet boldogítani fogja. Én csak azt nem helyeslem, hogy fák s különböző tárgyak állják útját a haladásnak; ennek czélszerüségét nem tudom belátni. Azt is czélttévesztettnek vélem, hogy míg nekem csak nagy nélkülözésemre szolgál ez a kénytelen szünet, melylyel a legközelebbi napokig tartózkodnom kell az egészséges sport gyakorlatától, minden valószínűség szerint lesznek, kik balesetemet s a letaposott állatok balesetét azzal hozzák összefüggésbe, hogy esetleg nem a keresztes hadjáratokban szereztem meg az automobil vezetéséhez kívánt ügyességet. De mondd, mit írnak balesetemről az ujságok?

Berzsenyi . – Hogyan? Semmit se írnak róla? Hát az én ujságom, melyet személyesen alapítottam és tekintélyes összegekkel szubvenczionálok?…

Berzsenyi . – Nagyszerű! Hát miért támogatom én ezt az ujságot? Mit hisznek ezek az emberek? Csak nem gondolják, hogy én azért teszek tönkre két ötezer -181- forintos Daimlert, és azért ficzamitom ki a tagjaimat, hogy ők ezt az esetet szó nélkül elhallgassák az összes érdeklődők előtt?

Berzsenyi . – Igen, de ha egy kereskedőnek reklámot kell csinálni, annak ki tudják írni a nevét! Ha egy kereskedő agyonlövi magát és így tovább, ez már elég, hogy reklámot csináljanak neki; viszont az én ügyeimről nem értesítik az olvasót.

Berzsenyi . – Minek volt! Minek volt! Te azt nem érted. Hát minek volt nekem automobilra ülni?! Látod, gyermekem, minden sport bosszuságokkal is jár, még a lovak is letörnek, bemennek, megpókosodnak. De kovácsolhatsz ebből indokot az automobil ellen?

Elza . – Az igaz, ha az automobil nem volna, kétségbe kellene esni, hogy mit csináljon az ember, mivel üsse agyon az időt… (Kezébe veszi az asztalon heverő ujságot.)

Berzsenyi . – Míg így gazdagabb vagyok egy rendkívül egészséges és társadalmilag is hatékony szórakozással, mely míg egyrészt erősíti a tüdőt…

Elza . – Valami Dumont. És úgy látszik, ezt a léghajót már csakugyan lehet egy kicsit kormányozni. -182-

Berzsenyi (elgondolkozva). – A kormányozható léghajó!… Hm, hm… Ó, emelni fogja a forgalmat, s a közlekedési viszonyok!… Tagadhatatlanul érdekes. Ha meggondolom, hogy kormányozható léghajója még senkinek sincs Budapesten!… Te, Elza, telegrafálhatnál ennek a Dumont-nak… Mindenesetre telegrafálj. Ah, ez már valami! És mily egészséges szórakozás! Az automobilon járás is üditő hatással van a testre, de ez túl fog tenni az automobilon is.

XXVI.
A SZALMAÖZVEGY.

– Történik: Melanie zugligeti nyaralójában. Esti kilencz óra. A nyaraló előtt fiáker áll meg s a kocsiból Berzsenyi báró száll ki. Csaknem ugyanabban a pillanatban a nyaraló hátulsó kis ajtajában egy sétapálcza, egy szürke kalap és egy vakítóan fehér mellény jelenik meg. Ezek a jelenségek a hozzájok tartozó mozgó valamivel együtt gyorsan eltűnnek az esti sötétségben. Egy perczczel később: –

Berzsenyi . – Tartok tőle, gyermekem, hogy nem fogsz örülni látogatásomnak. Egy boszantó história hozott ki s ez alighanem igen kellemetlenül fog érinteni.

Berzsenyi . – Azt hiszem, készségesen elismered, hogy szivesen egyeztem bele, mikor arról volt szó, hogy a jövő hónapot Ostendeban fogod tölteni. Nos, Ostenderól az idén le kell mondanod.

Berzsenyi . – A tengert nem vonom vissza, de más helyet fogsz választani. A terv az én házamban teljesen -184- megváltozott s Franzensbad helyett a báróné Ostendeba ment a leányokkal.

Berzsenyi . – Be fogod látni, hogy a budapesti ismerősök igen helytelenül értelmeznék, ha a tengerparton folyton szembe jönnél a bárónéval. Végre is az ember nem affisirozhatja a barátnőjét, ha a családja is jelen van…

Berzsenyi . – Aztán ez mindenesetre ildomtalanság volna a bárónéval szemben. Ő áldott jó lélek és tekintettel huzamos gyöngélkedésére, szemet huny nekem, de ez már nem volna tőlem fair, nem igaz?

Berzsenyi . – Nem mintha a bárónénak kifogása volna éppen te ellened. Ellenkezőleg, úgy hiszem, ő alattomban helyesli az én izlésemet és nagy megelégedésére szolgál a te diszkrét viseleted, mely a legcsekélyebb botrányt is lehetetlenné teszi.

Berzsenyi . – A báróné ezt méltányolja, s ha bizalmasan cseveg velem, nem kerüli ki nevednek felemlítését. A multkor például egyszerre csak azt mondja nekem: »Ott láttam a Stefánia-uton a hogy is híjják Melaniet is«… és megdicsérte a toalettedet.

Melanie (elpirulva örömében). – Hogyan, a báróné, a kinek olyan mesés izlése van, kegyes volt?…

Berzsenyi . – Különben, mondhatnám, egész családomnak elnézését s hogy ne mondjam becsülését birod. A leányaim persze tiszteletből nem árulhatják el előttem, hogy ők is tudják a te létezésedet, de néha ártatlanul is módját ejtik dicséretöket kifejezni. Most egy pár hete például, a mikor a szinkörben megjelentünk s véletlenül, mert nem tehetsz róla, te is ott voltál egy -185- páholyban, a kisebbik leányom folyton téged látcsövezett s úgy mondta a másiknak, hogy nekem hallanom kellessen: »Te, Blanka, annak a hölgynek olyan intelligens arcza van, hogy első tekintetre megnyeri az embert. Nagyon szeretném ismerni, mert nagyon jószivű hölgy lehet.« A mire persze nagyot nevettem magamban és azt gondoltam, hogy: »Ezek a betyárok azt hiszik, hogy én olyan szamár vagyok, hogy nem tudom, hogy ők milyen nagy betyárok!«

Melanie (boldogan). – A baronesz bizonyosan észrevette a tekintetemen, hogy milyen elragadónak találom bájos, szellemtől sugárzó lényét, kedves frisseségét…

Berzsenyi . – Pláne, ha hallaná, hogyan beszélsz róla, egészen beléd szeretne, a kis hiú gyermek! Szóval, meg fogod érteni…

Melanie . – Ó, vigasztalhatatlan volnék, ha a bárónét véletlenül abba a kellemetlen helyzetbe hoznám, hogy észre kellessen vennie s azért a világért se beszéljünk többet Ostenderól…

Berzsenyi . – Végre Scheveningen se kutya, és ha, nem bánom, mondjuk, máshova kivánkozol, az már aztán nekem mindegy.

Melanie (aggódva). – Mindenesetre úgy válaszszuk meg a helyet, hogy a bárónét bármely kellemetlen véletlentől megóvhassuk.

Berzsenyi . – Örülök, hogy nem csalódtam gyöngéd érzésedben. Bizonyos voltam különben, hogy tapintatodra számíthatok. Azért előre gondoskodtam, hogy egy kis cadeauval kárpótoljalak. (Egy selyempapirba göngyölt kis csomagot vesz ki a zsebéből). Nesze, és nézd meg csak jól.

Melanie (kibontja a csomagot. Elragadtatással). – Egy gyönyörű miniature imakönyv!… Ó, milyen kedves ez!… Milyen jól esik!… (Megcsókolja az imakönyvet). -186-

Berzsenyi . – No, azért sohase hittem volna, hogy egy haszontalan imakönyv kétszáz forintba kerülhessen.

Melanie . – Semmiség ilyen művészi dologért! És igazán nem tudom, minek örüljek jobban: annak, hogy olyan imakönyvem van, mint talán senkinek a világon, vagy annak, a mit ez az ajándék oly finoman és oly kedvesen fejez ki, hogy a szegény Melanieban föltételez egy kis jóérzést, egy kis tisztességes hajlandóságot…

Berzsenyi . – Tudod-e, hogy’ jutott eszembe ez az ajándék? A multkor egyszer az én ekvipázsomon mentünk a miniszterrel, mikor láttalak bemenni a barátok templomába. Látod, ez nagyon jól esett nekem. Nem tudom ezt neked elmondani. De képzeld magadnak: ha kellemesebb egy tiszta nőt sajátul tekinteni, mint egy tisztátalant – nem igaz? – jobban esik sajátul tekinteni egy áhítatost, mint egyet, a ki csak ficzkándozik, mert mintha annyival többet birna az ember. Az ember nem élvez egészen egyszerűen, hanem élvezi a tisztaságot és a vallást. Nem tudom, érted-e?

Berzsenyi . – De ne mondd azt, hogy smuczián vagyok és hogy takarékosságra használom ki a vallást, hoztam neked a születésnapodra két szép gyöngyöt is. (Kis ékszertokot vesz elő a zsebéből.)

Berzsenyi . – Nem baj, valamikor majd lesz. Egyszer csak születtél!… és ez nekem elég. -187-

Melanie (leküzdve megelégedését). – Mégis jobban örültem a másiknak!…

Berzsenyi . – Még ma este fel fogod tenni a fülbevalót és imádkozni fogsz előttem.

Berzsenyi . – Igen. Nem mondtam, hogy már szalmaözvegy vagyok? A kérdés csak az, hogy tudsz-e valami vacsorát adni?

Berzsenyi . – Úgy hizelegsz, hogy mindig a kisebbik betyáromra emlékeztetsz… No, küldesd el a kocsit, de ne adjanak többet neki, mint három forintot. (Átmennek az ebédlőbe, a hol már meg is terítettek. Vacsorálnak s megiddogálják a Pommery & Grenot.)

Berzsenyi . – Csodálatos, hogy a pezsgő egy idő óta iszonyu álmosító hatással van rám. (Megnézi az óráját.) Még csak tizenegy? Mindegy, mért ne aludnám el tizenegy órakor, ha már tizenegykor elálmosodtam? Hisz úgyis itt maradok. Reggel majd csevegünk, nem igaz? Szervusz. Reggel gyere be és költs fel. Majd csevegünk és fel fogod próbálni a fülbevalót!

XXVII.
BALATON-KARÁDON.

– Az uj fürdőpalota és az uj szálló közötti uj sétatér két uj padján két magános hölgy üldögél, a kik közül az egyik még meglehetősen uj. Az utóbbiban, a ki Tauchnitz egy kötetét kissé ábrándosan tartja a kezében, a figyelmes olvasó régi ismerősünkre: Berzsenyi Blanka bárókisasszonyra ismerhet rá. A második hölgy a jó öreg »Revue Des Deux Mondes«-dal kaczérkodik s félszemmel szomszédnőjét fixirozza. –

A kevésbbé uj hölgy (tökéletesen megbizonyosodván a felől, a mit tudni akart). – Jézus Mária! Blanka, te vagy az, vagy csak a szellemed? (Feláll és szomszédnője felé közeledik.)

Blanka . – Jesszusom! Héthársyné! (Felugrik.) Aranyom! Hol jársz te itt, a hol a madár se jár? (Csókolóznak; Tauchnitz rátelepszik a Revue des Deux Mondesra.)

Héthársyné . – Már nem járok, már megyek… Csak azt várom, a míg bepakolnak. Hát ti mikor jöttetek?

Blanka . – Tegnap! Hisz ha egy hete jöttünk volna, akkor már nem volnánk itt! -189-

Héthársyné . – Egy hete. Egy hétig kiállottam, de már nem bírom tovább. Kérlek… igazán nem tudom, hogyan mondjam… de hisz te magad is észrevetted!

Blanka . – Soha se zsenirozd magad! Azért, hogy nem tudom melyik ősömbe néhány csepp belékeveredett, végre is nem vállalhatok közösséget ezekkel az alakokkal!… Hisz ez már nem is Gödöllő, hanem a Szerecsen-utcza!…

Blanka . – Képzeld ezt a felsülést! A tanárnak az jutott eszébe, hogy a mamának a Balaton jobb volna, mint a tenger, nem tudom miért! A papa megjegyezte, hogy ez baj, mert végre Siófokra nem mehet az ember, ugy-e?

Blanka . – Az ember vagy a társaságért megy fürdőbe, vagy azért, hogy elkerülje a társaságot, de Siófokon nem lehet elkerülni a társaságot, bevenni pedig még kevésbbé.

Blanka . – A családi tanács erre szavazás alá bocsátotta a Balaton összes fürdőhelyeit.

Héthársyné . – Nem sok hely közül választhattatok, mert az ember mégis csak Európában akar maradni.

Blanka . – Le is szavaztuk mindegyiket. Végre a mamának eszébe jutott Karád. Először, mert abban a hírben állott, hogy ide nem eresztik be a lengyelországi elemet, és másodszor, mert a Zoltánék már itt voltak, s azt írták, hogy itt az ember félrevonulva -190- igazán a maga körében lehet. Tudod, mi nem szeretjük a Zoltánékat, de ezt már a papa miatt nem nyilváníthattuk.

Blanka . – Szóval ide jövünk nagy fittyre, s mikor itt vagyunk, látjuk, hogy ez lehet a Zoltánék köre, de nem a miénk!

Blanka . – De hát hogy történhetett ez, nem tudod? Karádnak még tavaly is szeplőtlen híre volt!

Héthársyné . – Kérlek, a dolog nagyon egyszerű. A kik ezt a helyet paradicsomnak akarták kiépíteni, nagyon jól terveztek, csak egyet felejtettek el: azt, hogy a vegyes elem a pénzével ki tudja böjtölni a jobb családokat. A berendezkedés luxuriózus, de sokba került… a villák ára se lehet alacsony… elég az hozzá, már tavaly megtörtént, hogy az egyik legelegánsabb villát sehogy se tudták kiadni s végre is oda kellett adni…

Blanka . – Mondd ki: az asszirnak! Az persze semmit se drágállott, mert örült, hogy ilyenformán belekerül a legjobb társaságba.

Héthársyné . – De rosszúl számított, mert elég a hajón akármilyen kis rés, hogy a víz betóduljon rajta. S így az történt, hogy az idén a többiek is elárasztották Karádot, nagy rémületére a hajóban lévőknek, a kik persze sietve menekülnek.

Blanka . – Mégis a dolog legujabb lehet, mert a Zoltán óvakodott volna blamirozni magát. És azt az egyet meg kell adni neki, hogy tegnap már egészen más tenorból beszélt.

Blanka . – Például, a hogy megérkezünk, kimegyek a Zoltánnal a balkonra, s belátunk a szomszédba, a -191- hol egy ingujjra vetkőzött gentleman valami nótát énekel az anyósokról, selypitve, de szerencsére hang nélkül, vagy jobban mondva: afféle »feine Waare, gute Waare«-kiáltásoktól rekedt hangon. »Te – kérdem a Zoltánt – ezt nevezed a te körödnek? Körnek nevezed ezt egyáltalán?« A Zoltán egy kicsit zavarba jött és így felelt: »Hja, barátom, ide is jutott egy-kettő, az igaz; de légy nyugodt, kinézzük őket!« És elmondta, hogy a nagy vendéglőt éjjel soha se zárják be egy kis botrány nélkül.

Héthársyné . – Hallottam, hogy volt egy pár verekedés. Sőt mutattak két ifjú gentlemant, a kiknek hol a feje, hol a karja van bekötve; ezekről azt beszélték nekem, hogy nem igen titkolják néppárti érzelmeiket.

Blanka . – Ó, nekem már bemutatták őket! Ezek a Gabnaffy-fiúk, Zoltánnak a barátjai és szekundánsai. Mert Zoltán megtartotta a szavát s még az éjjel hozzálátott, hogy beváltsa az igéretét.

Héthársyné . – Igazán? Tegnap vacsora után, megint történt valami? Ejnye, be sajnálom, hogy olyan korán lefeküdtem!

Blanka . – Ó, csak azután, hogy a hölgyek eltávoztak! Ekkor a Zoltán felállott és így kezdett kiabálni: »Zsidót nekem! Zsidót akarok vacsorálni!« Persze, a Zoltánt ki akarták dobni; nagy dulakodás lett, a Zoltán nem hagyta magát, egy pár széket összetörtek egymásnak a fején; azt hiszem, azóta a párbaj is megtörtént. Csakugyan! Már jönnek is a leventék… nini, a Zoltán megsebesült!… (Három fiatal ember közeledik; egynek a feje, kettőnek a karja van bepólyázva.) Te, bemutathatom őket?

Blanka . – Hurráh!… Éljen!… Brávó, Zoltán, remélem, nem komoly a seb? (Az ifjak a hölgyekhez -192- érve, mély tisztelettel köszönnek.) Édesem, engedd meg, hogy bemutassam az urakat: Berzsenyi Zoltán, a mai nap hőse, Gabnaffy Sándor, a tegnapi nap hőse, Gabnaffy Bandi, a tegnapelőtti nap hőse… (Üdvözlések.)

Zoltán . – Még az se. Inkább csak megütöttem, a mikor leugrottam a kocsiról. Ficzdag, egyszerű ficzdag.

Gabnaffy Sándor . – Azért nem lesz többször kedve felszisszenni, valahányszor más mulatni akar!

Héthársyné (miután elhagyták a gentlemaneket). – Kedves fiúk! De mondd csak, Blanka, ezek a Gabnaffyak régi nemesek?

Blanka . – Bizony, édesem, itt még az antiszemiták is keleti eredetűek. És erről a helyről beszélték nekünk, hogy ide ezeket meg ezeket nem eresztik be!… De könnyű neked, te már méssz! -193-

Blanka . – No, mi se maradunk itt sokáig. Tőlem ugyan nem illik, hogy ezt mondom, de előtted mért titkolnám el, a mit mindnyájan gondolunk?… Képmutatás volna, ha elhallgatnám, hogy az én szememben a pénz csak úgy hamarosan nem helyettesítheti a keresztvizet. Persze azok között, a kik a pénzt soha se tudják megbocsátani senkinek, lesznek, a kik azt fogják mondani, hogy ez parvenü-beszéd. De engem már nevezhetnek parvenünek! Ennek már egy kicsit fölötte állok, nem igaz?

XXVIII.
CHINCHOLLE KISASSZONY TRAGÉDIÁJA.

– Berzsenyi báró ebédlőjében, villás reggeli után. A báró egyedül. Karosszékében ül s ölében a berlini Sport tal, orrán szemüvegével, ébrenlétet tettet. A szőnyeg ajtó megnyílik, s kalapban, kabátban, keztyűben megjelenik Elza bárókisasszony. –

Elza (szelesen és a haragtól pirosan). – Csináljatok a leányotokkal valamit, mert ezt én nem tűröm tovább?

Elza . – Az történt, hogy a leányotok beleszeretett Perényibe, és titokban találkozik vele!

Berzsenyi . – Nem értem. Beszélj magyarul. (Leveszi szemüvegét, megtörüli és ujra felteszi). Mit mondtál?

Elza . – Azt mondtam, hogy a leányotok bele szeretett Perényibe, és titokban találkozik vele. Szép história, mi?

Berzsenyi (végképpen magához tér). – Mit kiabálsz? Azt hiszed, hogy siket vagyok? Vagy azt akarod, hogy szegény mamád is meghallja? Nem elég neked, hogy csak engem üssön meg a guta? -195-

Elza . – A mama nincs itthon, és őt hagyjuk ki ebből a csunya históriából, mert egyszerűen belehalna. Nem szabad megtudnia, és hogy meg ne tudja, cselekedni kell.

Elza . – Ne remélj semmit, mert ha nem volnék bizonyos a dologban, nem pukkadoznám. Ez az úgynevezett »lasciate ogni speranza.«

Berzsenyi . – Ne mondj nekem viczczeket a »Fliegende Blätter«-ből, hanem magyarázd ki magad.

Elza . – Mit mondjak még egyebet? Mindent elmondtam. Még csak azt tehetem hozzá, hogy sajnos, a dolgot már többen észrevették.

Berzsenyi . – Eh, hogy észrevették, az még nem bizonyíték. Én már sok dolgot észrevettem életemben, a miből egy szó se volt igaz. Hogy az én leányom, a kit gondosan neveltettem, titokban találkozzék valakivel, miután én vegytanra, nyelvekre, mindenre, sőt mitológiára is taníttattam őt, eh, fiam, egy tapasztalt embernek ne beszélj ilyen Rittergeschichtéket. És különben mi oka volna neki egy öreg szeszgyárosba szeretni bele?

Berzsenyi . – No persze, majd egy jól nevelt fiatal leány, angol és franczia nyelvvel, vízfestészettel s több más tehetséggel, bele fog menni egy ilyen mókás ügybe, nem tudom milyen szinészszel, egy török sorsjegy nélkül! Ki hitette el veled ezt az ostobaságot?

Elza . – Először is a tulajdon két szemem. Már a tavaszszal észrevettem, hogy kutya van a kertben. A hányszor sétára mentünk, mindig találkoztunk a Perényivel. A szinész egy félívet írt le kalapjával a levegőbe -196- s a leányod elpirult. Ha láttad volna, micsoda szemjátékot eszközöltek! A művész szinte ráomlott a tekintetével, s a leányod reagált, becsületemre mondom, reagált neki!

Berzsenyi . – Látod, miféléket beszélsz össze-vissza! Ha egy bárónő jóakarattal elfogadja egy törekvő szinésznek a köszöntését, annak még semmi jelentősége; vannak nők, a kik úgy forgatják a szemöket, mint egy haldokló, s még ez se jelent semmit. És ha egy ifju baronesznek örömet okoz, ha egy kövér szinész elolvad a csodálkozástól, ebben nem találok semmi különöst. Az isten azért adott szemet, hogy nézzünk vele; nézni szabad még egy baronesznek is.

Elza . – Jó, de tudok egyebet is, a mi már nem illő egy baroneszhez. Ez is a tavaszszal történt. Egy szép napon megindulunk sétálni Chincholle kisasszonynyal és öt lovaggal. Egyszerre a leányod azt mondja, hogy neki vásárolnia kell valamit, csak menjünk előre. Bemegy a boltba; mi nem megyünk előre, hanem várjuk. Senki se veszi észre, csak én, hogy a mellékutczára nyiló ajtón mindjárt kijön a boltból s egyszerüen megszalad a mezőnytől. Fedeznem kellett az állapotot; tovább vonszolom a népet s lassu iramban vezetek a nagy Kristófig. A kanyarodónál megpillantom a szinészt egy kirakat előtt. Persze rögtön pullolok, s tudod-e, mit látok? Blanka kijön a boltból, nem néz rá senkire, hanem beül egy kocsiba és elhajtat. A másik perczben a szinész a kocsiállomáshoz megy s utána hajtat Blanka kocsijának.

Elza . – De az nem természetes, hogy Blanka csak egy félóra mulva érkezett haza, s mikor szemrehányásokat tettem neki, a lovagokra hivatkozva, azt felelte, -197- hogy foglalkozzam a huszárság ügyeivel, ahhoz értek, de ne avatkozzam az ő dolgaiba. A mi pedig a lovagok véleményét illeti, azzal nem törődik.

Berzsenyi . – Hm. Ezt csakugyan a szinházban tanulta, midőn népszinművét kétszer is oly nagy sikerrel adattam elő. De nem hihetem a művészről, hogy ő, komoly és szép igyekezetü ember létére, ilyenekbe ártsa magát. Tudhatja, hogy ha megkérni merészelné a leányomat, csak kompromittálni fogja magát.

Elza . – Hogy a Perényi mit gondol, nem tudom. Az ő helyében én mindenesetre ütném a vasat.

Elza . – Hát mondok olyat is, a mi már készpénz. Mióta hazajöttünk, a leányod egyedül jár a fogorvoshoz. És ugyanahhoz a fogorvoshoz jár a Perényi is.

Berzsenyi (dühbe gurulva). – Egyedül jár a fogorvoshoz? Hát a franczia nő? A franczia nő, a kit fizetek? A franczia nő, a kinek kifizettem az utiköltségét, Genftől Budapestig második osztályon? A franczia nő, a kit leültetek az asztalomhoz? Hát mit csinál a franczia nő?

Berzsenyi . – De igenis, a franczia nőről van szó és a fogorvosról. A fogorvosra én nem adok semmit. A mamád is járt a fogorvoshoz, azért soha se jutott eszembe rosszat gondolni, de nem is lehet megtiltani a fogorvosoknak, hogy férfiak is járjanak hozzájok! Hanem a franczia nőt el fogom csapni.

Berzsenyi . – Bízd rám. A versenybíró se ítél olyan csalhatatlanul, mint én. Látod, a te dolgodat is ügyesen intéztem el. A többiek kétségbe voltak esve, én pedig azt kérdeztem, hol van az a fiatal ember? És csakugyan szerencsésen végződött a dolog. Ti eljegyeztétek egymást és miután beláttad, hogy a Miklós nem az az ember, a ki téged huzamosabban boldogíthatna, egész jól szétment a parti.

Elza . – A leányod tekintettel lehetne erre a malheurre is, ha már nincs tekintettel rátok, agg szülőire. Végre is az én jó hírnevemnek tartozik vele, hogy ne duplázzon rá az én meggondolatlanságomra. Szóval, adjátok férjhez Opheliát, de gyorsan, mert ha sokáig hímeztek-hámoztok, úgy elszeleskedi a jóhirünket, hogy soha se fogok férjhez menni.

Berzsenyi . – Attól te ne félj. Te feltartva fogsz férjhez menni, és ha úgy gondoljátok, nem bánom, a Blanka férjhezmenetelét is lebonyolíthatjuk. Azt hiszem, ilyen körülmények között a legillőbb lesz, ha Perényi szeszgyároshoz adom.

Elza . – Ez a parti aligha fog tetszeni neki, de azért gyermek, hogy sírjon és engedelmeskedjék.

Berzsenyi . – Mondom, csak akkor, ha mindnyájan akarjátok. A franczia nőt azonban mindenesetre el fogom csapni. Válts neki a Cooknál egy harmadik osztályú jegyet Genfbe; nem akarom látni többet. Egy nő, a kiben teljesen megbíztam, karácsonykor fülbevalókat is vásároltam neki, és most ilyen rútul visszaél a bizalmammal!

Elza . – De papa, Chincholle kisasszony nem hibás! Egyedül Blanka a hibás…

Berzsenyi . – Ne folytasd, a gyermekemről nem hagyok rosszat mondani! Még ha hibás volna is, pedig lehet, hogy nem az. -199-

Elza . – Kérdezd meg tőle magától! Ó, ő nem tagadja a dolgot. Azt mondja, hogy egy monológot írt a névnapodra s leczkéket vett a szinésztől, hogy ezt a nem tudom mit művészettel adhassa elő.

Elza . – Én nem teszek fel semmit… Még csak az kellene, hogy föltegyek valamit! De ha rosszul neveltétek a gyermeketeket, legalább térítsétek észre. Tőlem tetszése szerint bolondulhat a művészetekért, de azt megkívánhatom, hogy pletykára ne adjon alkalmat. Ebben a dologban a látszat fontosabb, mint a valóság, de ti ezt nem akarjátok megérteni.

Berzsenyi . – Jól van hát, ha minden áron akarod, el fogom csapni a francziát.

Elza . – Ugyan hagyj békét a boldogtalannak! Tehet is az róla, hogy minduntalan elbrennelik!

Elza . – Hja, ha te is igy gondolkozol, akkor semmit se akarok! Mosom a kezemet.

Berzsenyi . – Inkább adj tanácsot, s mondd el, mit szólsz a szeszgyároshoz?

Elza . – A szeszgyároshoz vagy az ördöghöz, az mindegy. De éppen ideje, hogy férjhez menjen. Azokat a leányokat, a kiknek semmi önállóságuk nincsen, vagy nagyon is sok az önállóságuk, férjhez kell adni.

Elza . – Az élet, papa, az élet!… Egy vőlegényen kitanulja az ember az egész komédiát… Igaz, még valamit!… El ne szóld magad a mama előtt! Ő olyan naiv!… Túlságosan elszörnyüködnék a dolgon, s elég, ha nekünk fáj a fejünk; semmi szükség rá, hogy őt mindenbe beavassuk!…

XXIX.
BERZSENYI FÖLLÉP.

– A Nádor-utczai palota első emeletén, a komorna szobájában. A báróné a kanapén fekszik. Blanka egy szalmaszéken ül az ablak mellett, Elza egy alacsony, fiókos szekrény tetején. Az ifjú hölgyek a komorna regényeit olvassák: a »Sápadt grófnő«-t és »A diótörő gróf«-ot. A báróné nyög és sápítozik. Az ajtó megnyílik s belép Berzsenyi báró, a ki kerületéből érkezik. –

Elza . – Csitt, papa, beszélj egy kicsit csendesebben!… Szakcsyné éppen itt, a szomszéd szobában fekszik!…

Elza . – De, papa, Szakcsyné tegnapelőtt egy egészséges fiúgyermeknek adott életet!

Berzsenyi (kissé meglepett, de azért helyeslést mutató ábrázattal). – Úgy? Az más. És az uj választó polgár, akarom mondani: az uj világpolgár mit csinál? Nem kért még pénzt?

A báróné . – Csudálom, Jacques, hogy olyan jó kedved van! Tudod, hogy így élni rettenetes?!… -201-

Berzsenyi . – Miért nem helyeztétek ezt a nőt a szalonba? Ott szülhetne tőlem, a mennyit akar.

Elza . – Ott meg a férj alszik. Azt mondja, hogy nem szereti a gyereksírást.

Berzsenyi . – Ennek az embernek igaza van, de ha holnap reggelre megütné a guta!… azaz nem, majd csak a választás után!…

Berzsenyi . – No, nem éltem olyan kényelemben, mint tisztelt választóim az én Nádor-utczai palais-mban!… Különben mit szólnak, meg vannak elégedve?

Blanka . – A református papnak nem ízlik a cognac. Azt mondja, hogy az ő pálinkája sokkal jobb.

Elza . – Mindent megkaptak, a mit kivántak. A takarékpénztári igazgató fia meg is betegedett, mert elment az orfeum-kávéházba, s másnap délelőtt alig tudott haza találni.

Blanka . – Gondoskodtunk mindenről. A mama meg is haragudott ránk, hogy mit dajkáljuk őket.

Berzsenyi (dühbe gurul). – Hát még mit nem? Pántlikás szivar, puttyogós bor és még heje-huja is? Semmi speczialista! Máskor ne csináljon nekem ilyen históriát az én házamban!

A báróné . – Jacques, te úgy jössz nekem elő, mint egy berekedt tenorista az ötödik felvonásban!… Egy szót se értek, a mikor kiabálsz. -202-

Berzsenyi . – Mert muszáj volt megmutatni, hogy hazafi vagyok. Mikor az első pohár vitriolt köszönettel visszautasítottam, valaki hátul versben kiáltott ki engem: Nem kell báró Versenyi, Mert nem mer… No, de ezt nektek nem mondhatom el.

A báróné . – Sugd meg nekem, Jacques. (Megtörténik.) Hallatlan!… De azért vannak kilátásaid?

Berzsenyi . – Az egész Texast. Azt hiszem, vagy kilencz helyen mondottam programmbeszédet. De nem emlékszem tisztán, mert a harmadik naptól fogva egy dunsztban látom a világot.

Berzsenyi . – A hogy veszszük. A vasuton elvesztettem a programmbeszédet, a mit a te barátod, a hogyhijják szerkesztő csinált. Keresem, keresem, hogy majd elolvasom és betanulom, egyszerre eszembe jut, hogy tévedésből más haszontalan iratokkal együtt kihajítottam az ablakon.

Berzsenyi (folytatva). – Szerencsére, a hogy jól -203- fogtok emlékezni, két évvel ezelőtt egy üresedésben már megbuktam néppárti programmal. Az én néppárti beszédemből több frázis behizelegte magát a fülembe, és az ujság is nálam volt, több slágvorttal a politikai rovatban. De hogy fogok én mint szabadelvüpárti jelölt előhozni néppárti frázisokat és szabadelvü vegyeseket? Jól. Az én kerületemben ez egyre megy. Vegyétek hozzá, hogy a pálinka után egy szót se lehetett érteni tőlem, és hogy a választók részegek voltak, mert csak sört ezer forintért fizettem nekik.

Blanka . – Jézusom, papa, legalább ne mondd olyan hangosan! Hisz az uj törvény óta az etetés és itatás tilos!

Berzsenyi . – Fiam, erről az uj törvényről eszembe jut nekem a főtisztelendő úr, a ki mikor sokat veszített kártyán, felállott és azt mondta, hogy: »Becsületszavamra fogadom, hogy soha többet kártyát nem veszek a kezembe!… kivéve, ha vendégek lesznek nálam, vagy én megyek vendégül valahová, vagy más egyéb körülmények között!« Én mint törvénytisztelő ember semmi esetben sem fogok etetni és itatni, de ezt nem is tehetném, a mint be fogod látni, ha ezt a törvényt elolvasod. Mert ez kimondja, hogy a szükséges ellátás a választás helyén és idején nem etetés-itatás; hogy ételt és italt fizetni szabad tekintettel a megvendégelt személyekre, a megvendégelés alkalmára és egyéb körülményekre… (fölteszi binokliját s egy ujságszeletkét vesz ki a mellénye zsebéből. Olvassa az ujságszeletkét:) »nem tekintendő végül etetésnek és itatásnak a választóknak a szokásos alkalmakkor a képviselő házánál vagy azon kívül megvendégelése.« (Az ujságszeletkét visszateszi a mellénye zsebébe s összehajtja binokliját.) Becsületszavamra mondom, hogy az én választóim kizárólag a fent elősorolt czimeken itták -204- magukat holtrészegre, de kérdem tőletek, hogy miután lelkiismeretem ennyire tiszta, ki foghatja rám, hogy én etettem és itattam vagy etetni és itatni fogandottam?…

Elza . – Bravó, papa! Ha a programmbeszédet is ilyen jól kivágtad, akkor mindenesetre ott leszünk a finishben!…

A báróné . – Ó, Jacques, te engemet nem nyugtattál meg, mert én vagy olvastam, vagy hallottam, de bizonyosan olvastam, hogy ezeknek az embereknek nem szabad pénzt adni, és én akkor az egész dolgot nem értem.

A báróné . – Látod, Jacques, kettő közül egy. Ha nem adsz pénzt, ki fog téged megválasztani? És ha adsz… ó, Jacques, talán még be is csuknak!

Berzsenyi . – Gyermekem, te ezt nem érted. Te így okoskodol, női fejeddel: »Vagy – vagy«, pedig ész szerint gondolnod kellett volna, hogy: »sem – sem«. Én a pénzemet már azért se fogom osztogatni, mert magam is kiméletlen híve vagyok a tiszta választásnak. De ha én titokban meg akarom téríteni az én jóbarátaimnak, a mit az én választásomra a saját zsebükből elköltöttek, kinek mi köze ehhez, pláne ha senki se tudja meg a dolgot?!…

A báróné . – És kellett neked ez az egész történet? Több vagy te ezzel, mint voltál, a pénzedért?

Berzsenyi . – Az országháznak kereskedőkre van szüksége. Független előkelőkre, a kik tanácsot tudjanak adni, ha valami szaktörvény kell az országnak…

A báróné (szomorúan). – Te akarsz tanácsot adni az országnak? És ezt nekem mondod, Jacques, nekem?

Berzsenyi . – Aztán a képviselőség semmi, az igaz, s valóban helytelen, hogy ma már mindenki képviselő, a ki egy expenz-nótát ki tud állítani. De egy -205- kabát is semmi, és azért kabát nélkül még se mehetek ki az utczára.

Elza (a falnál). – Már késő. Felköltötted a Szakcsyné gyerekét. (Gyereksírás hallatszik a szomszéd szobából.)

Berzsenyi . – Szaladjatok és állítsátok elő akárhonnan; a gyereket a választásig egy pillanatra se szabad várakoztatni! A takarékpénztári igazgató fia hozasson magának dajkát az orfeumból, a dajka pedig szoptassa meg a gyermeket, azért fizetem!…

A báróné . – Az istenért, ne beszélj pénzről, valaki meg találja hallani! Becsuknak, Jacques, becsuknak!

Elza . – Légy nyugodt, mama, ez nem »etetés-itatás.« Ez csak »vendéglátás a jelölt lakásán egyéb körülmények között!«

XXX.
BERZSENYIT MEGVÁLASZTJÁK.

– A báróné szobájában, reggeli kilencz órakor. Berzsenyi, a ki még útiruhában van, s az egész család ijedten sürög-forog a báróné körül, a ki férje megérkezésének hírére örömében elájult. –

Berzsenyi (körülkarolja a bárónét s tehetsége szerint dajkálja). – Eliz, babuskám, térj magadhoz!… Ne legyél nekem beteg, angyalom!… Ne keverj egy ürömcseppet az én örömömbe!…

Berzsenyi . – 1719 szóval 1716 ellen! Képzelhetitek, micsoda küzdelem volt!…

A báróné . – Ne beszélj így az atyádról!… Micsoda kifejezések egy ilyen eseményről!…

Elza . – Hát a többi 1716-tal mit fogsz csinálni?… Azok is rászolgáltak kegyeidre!… -207-

A báróné . – Reggeltül estig veszekesznek, reggeltül estig!… Az ember még rosszul se lehet tőlük!

Berzsenyi . – Gyermekeim, hagyjátok anyátokat!… Én is alig állok az én lábamon az izgalomtól!…

Berzsenyi . – Mit képzelsz? A választás hajnali háromkor ért véget és éjfél tájban már úgy volt, hogy le fognak lovagolni… Már most add hozzá, hogy az ember reggel háromnegyed ötkor vonatra ül s lötyög a vasúton egészen Budapestig!… Egy betüt se aludtam, egy betüt se!…

Berzsenyi . – Most már jól van, de fél egykor, mikor a másik jelölt ötvennyolcz fórba jött, a vesém egészen beteg lett.

Elza . – No ugyan nagy baj lett volna!… Szeretném tudni, mivel több így a papa, hogy megvan, mint hogyha nem lett volna meg?!…

Blanka . – Ha te jobban tudod a választást, mint a papa, hát beszéld el te!

Berzsenyi (a leányokhoz). – Fogtok rám hallgatni, igen vagy nem? (A bárónéhoz fordul.) Szóval, mikor már hatvankilencz mínuszra visszaestem, ti rátok gondoltam, kedves családomra, és eszembe jutott, hogy mit tipelt (Elzára mutat) ez a gyerek, ni… Ez megjósolta, hogy a Ne neked be fog jönni, és a Ne neked bejött, és mikor elmentem, megjósolta, hogy: »Ne félj, papa, be fogsz jönni!«… és csakugyan, én is bejöttem!

Berzsenyi . – Be és aztán derékfutásban mentünk a czélig, a hol egy nyakhoszszal lehúztam a másikat.

Berzsenyi . – Hallatlan erőszakoskodások történtek. Mondhatom, szégyen gyalázat, hogy a tiszta választások idején ilyesmi megtörténhetik. Étlen-szomjan háromszáz választó várakozott reggeli nyolcz óra óta a sötétben, és nem eresztették őket az urnákhoz! A választási elnök terrorizmusa nem ismert határt. Szerencsére párthiveim végig kitartottak mellettem. A derék emberek tűzbe-vízbe mentek volna… mit mondok?… meghaltak volna értem!… annyival inkább, mert szerencsére az éjszaka nem volt hideg és néhány hordót csapra üttettem a derék embereknek! Már táviratozni is akartam a miniszternek, de aztán láttam, hogy mindig előbbre jövök, s ekkor elhatároztam, hogy futni hagyom a választási elnököt.

Blanka . – Igazán felháborító, hogy mit csinálnak a szegény parasztokkal!

Berzsenyi . – Na, tudod, a nép fiairól ne beszélj nekem, mert ezúttal keserves tapasztalatokat szereztem kapzsiságukról. Tíz napja, hogy legnagyobb jóltevője vagyok a kerületnek, sőt ingyen példányokat is küldettem nekik az én ujságomból a főemberek részére. És mi történik? A mint az egyes községekben előadom beszédemet a föld népének és takarékosságra, kitartásra és más hasznos dolgokra tanítom, oktatom, nevelem őket, és önzetlenül jó tanácsokat adok nekik, -209- minden községben mindenfelül pénzért jönnek hozzám. Megmondom nekik, hogy: atyámfiai, tisztelt nép, ezt a tiszta választás miatt nem tehetem, de egyszersmind megsugom a főkorteseknek, hogy az ellenjelölt vesztegetéseit ne engedjék a parasztoktól elfogadni, mert a költségek egy ismeretlen által jobban fedezve lesznek, mint ezt az ellenjelölt tehetné. Erre mit kell látnom? Azt, hogy az én választóim leszállanak az én kocsijaimról és az én vendégségemtől részegen oda járulnak az urnákhoz és az én fuvarpénzemen leszavaznak az ellenjelöltre, mi több, a hogy a szavazásban visszaesem, a főkortesek egyre több pénzért jönnek hozzám. (Blankához:) A te néped, a kiről te színműveket irsz és nyolczezer forintért elő adatsz, képes lett volna rá, hogy engem megbuktasson, ha véletlenül nem vagyok jelen!…

Elza . – Nagyszerű! Hát baj lett volna az? Neked a képviselőség nem dísz, nem haszon, semmi. Megbuknak néha a legjelesebb emberek is; emlékszem jól, hogy Tisza Kálmán akárhányszor megbukott. És most is!… Látod, megbukott a miniszterelnök veje is; megbukni nem szégyen. Az ujságok tele vannak vele, hogy a képviselőház szellemi színvonala az uj választással nagyon alászállott…

Berzsenyi . – Gyermekem, jegyezd meg magadnak, a mit egy Falstaff nevű jeles író mondott, hogy jobb alacsony színvonalú eleven egérnek lenni, mint magas színvonalú holt oroszlánnak. Ha az ember képviselő, igazad van, az semmi; de ha az ember még csak nem is képviselő, az a semminél is kevesebb. Engem az, hogy a népakarat képviselővé választott, bizonyára nem diszít fel, mint például ha ő Felsége kegye az örökös főrendiházi tagsággal fog kitüntetni, de megbukni a képviselőválasztáson, ez csak egy ujságpennászt nem fog zsenirozni. -210-

Elza . – Föl se kellett volna lépned, valaki vagy te így is. Vagy tán nem?

Berzsenyi . – És látod, gyermekem, magad mondod, hogy annak idején Tisza Kálmán is többször föllépett, pedig neki több élettapasztalata volt, mint neked.

Elza . – Aztán mire volt jó, hogy Tisza Kálmán, mikor már nem volt miniszterelnök, a helyett, hogy visszavonult volna a politikától, megint csak föllépett képviselőjelöltnek, és alkalmat adott arra, hogy megbuktassák?!

Berzsenyi . – Gyermekem, ne hasonlíts engem össze olyan nagy államférfiakkal, a milyen Tisza Kálmán volt, mert itt a politikai helyzet nem ugyanaz. Mikor Tisza Kálmán egyszer-másszor megbukott, az emberek azt mondották: »Lám, lám, a tiszta választás tulságosan jó, mert a jeles emberek sorra kibuknak.« De ha én véletlenül megbukom, az emberek azt mondták volna: »A pénzeszsák megbukott, mert tiszta választás van.« És teljesen téves az is, ha te engem a miniszterelnök vejével hozol össze. Mondok neked erre egy történetet. Volt egyszer egy közönséges öreg pénzzsidó, a kinek azonban megvolt a maga házi esze. Ez az öreg egyén pénze daczára igen mérsékelten élt, s egyszer valaki azt mondja neki: »Hogy van az, Kohn úr, hogy a maga fia, a kinek nincsen semmije, Havanna-szivarokat szí, maga pedig, a kinek vagyona van, egy rossz virzsinián rágódik?!« – »Éppen azért – felelte a Kohn. – Neki könnyű! Ő szíhat Havannát, mert neki van apja, a ki vagyonos, de én csak virzsiniát szíhatok, mert nekem nincsen apám, a ki vagyonos. Ha nekem vagyonos apám volna, én is Havannát színék.« Ha a miniszterelnök veje megbukott, neki könnyű, azért az ő apósa mégis miniszterelnök marad, de ha én megbuktam volna, nekem nincs miniszterelnök apósom, a ki engem kinevezzen örökös főrendiházi taggá, a mi talán nektek se lesz ellenetekre. -211-

A báróné . – Engem csak egy aggaszt, Jacques. Mit fog mondani Ő Szentsége ahhoz, hogy te szabadelvű programmal választattad magad képviselővé?

Berzsenyi . – Babuskám, te azt nem érted. A szabadelvűség nem azt jelenti, hogy a zsidók holnap rögtön házasodjanak össze velünk keresztényekkel. A szabadelvűség csak azt jelenti, hogy a zsidóknak is szabad élniök, a mit talán meg fogsz engedni, annyival inkább, mert maga Ő Szentsége is szabadelvű e tekintetben. Légy nyugodt, azért én néppárti maradok, bár a taktika úgy kívánta, hogy szabadelvű kerületben lépjek fel. Én síromig a nép barátja leszek, ha a nép nem is érdemli meg, hogy pártoljam őt.

Berzsenyi (őszintén). – És ezt tiszta választásnak nevezik! Ugyan mennyibe került volna a tisztátalan?!…

XXXI.
INFLUENZÁBAN.

– Berzsenyi hálószobája. A báró az ágyban fekszik, s az ágyat borító olvasó-asztalon kaszinót játszik Elzával, a ki az ágy mellett ül. A báróné egy ottománon a Pester Lloyd ot olvassa. Blanka, az ablak mellett, egy hintaszékben mélázik s pro forma valami regényt tart a térdén. Alkonyodik. –

Berzsenyi . – Nekem beszélhetsz! Az előbb tizenegygyel vittél tizenhármat, most meg tizenkettővel vittél tizenegyet. Megfigyeltem.

Elza . – Engedj meg, papuspám, de az nem lovagias dolog: megfigyelni a tulajdon leányodat! Nem vagy te detektiv!

Berzsenyi . – Félreértettél. Én csak kérdeztem, hogy mért csalsz meg engem?

Elza . – Hát kit csaljak meg, ha nem téged? Remélem, -213- nem kívánod, hogy egy idegen fiatal embert csaljak meg?

Berzsenyi . – Mondom, hogy nem erről van szó. Úgy értettem, hogy mi czélból? Olyan nagy szükséged van erre az öt forintra?

Elza . – A titkaimat hiába fürkészed, nem fogom magam elárulni. Tudod, van nekem valakim, de nem mondom meg, hogy: ki, elég az hozzá, így karácsony előtt nem illik ilyenekről kérdezősködni.

Berzsenyi (elérzékenyedve). – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… (Elza fölkel.) Hát igazán abba hagyod?…

Elza . – Persze. Nem passzió játszani olyankor, ha az embert minduntalan leleplezik.

Berzsenyi (nevet). – Utóljára még nekem kell bocsánatot kérnem, a miért ő megcsal engem!…

Elza . – Hogy legyen az embernek öröme a csalásban, ha a csalás nem sikerül? Teszem fel azt, ha egy asszony megcsalja a férjét, s a férj mindenre rájön, és így szól: »Asszonyom, így meg úgy«, világos, ugy-e, hogy az embernek elmegy a kedve a regény folytatásától? Érdemes randevúkra járni, ha a sarki hordár is tudja, hová megyünk?…

Berzsenyi (Blankához). – Mit tudja ő, hogy mit beszél?! és úgy látszik, te se tudod! (Elzához). Itt hagysz?

Berzsenyi . – Jól van, jól van… nem akarok tudni semmiről… Hanem gyere vissza nemsokára. (Elza kimegy.) Ha ez a gyerek nem kártyázna velem, meg kellene halnom a betegségtől, mint a sarki hordárnak. -214-

A báróné . – A szerencse az, hogy én még betegebb vagyok, mint te, de én már fel se veszem ezt a kis influenzát.

Berzsenyi . – Mondhatom, egy cseppet se mulatságos, ha az egész ház beteg. Ha ez a kis leány nem volna…

Blanka . – Még ebben is szerencsésebb, mint más! Nekem majd szétreped a fejem, ő meg vigan sétál le s fel, mint egy őrangyal. De azért a panaszokat nekem kell meghallgatnom.

Berzsenyi . – Én nem panaszkodom, én csak konstatálok. Remélem, meg fogod engedni, hogy ne tánczoljak, mikor az egész házam egy kórház.

Berzsenyi . – Már az igaz, hogy ugyancsak egyszerre ért utól bennünket a betegség! S ha meggondolom, hány szegény család van, a melyik egy csekélységért átvállalná tőlünk ezt a komisz influenzát! Ők is jól járnának; mi is megszabadulnánk az alkalmatlanságtól. De ha a világ már így van berendezve!

A báróné . – Hagyd el, Jacques, minden rosszban van valami jó. Ha nem volnánk betegek, nem volnánk így, családi körben. Nem panaszképpen mondom, Jacques, de egy idő óta jóformán csak akkor látlak, a mikor beteg vagy.

A báróné . – Már szinte örülök, mikor hallom, hogy rosszul érzed magad. No hála istennek, egy kis ideig megint lesz férjem, mert a beteg férj is többet ér, mint a semminő.

Berzsenyi . – Látod, én ezt nem vettem észre. De lehet, hogy igazad van; az ügyeim nagyon lefoglalnak. Egyet azonban el fogsz ismerni. Azelőtt e tekintetben -215- nem voltál ilyen érzékeny. Fiatalabb korunkban jöhettem, mehettem, és megint mehettem, jöhettem, nem igen vetted észre.

A báróné . – Az igaz, Jacques, nekem is sokszor jut eszembe, hogy: furcsa, mintha most még jobban szeretnélek, mint régen. Pedig ma már… vagy talán éppen azért?…

Berzsenyi . – Hm, hm. (A szemével int, hogy Blanka is jelen van.) A fődolog az, hogy szeretsz, s ez nekem elég.

Elza . – Hát most már mit csináljunk? Az ékszerésztől eljött egy fiatal ember, hogy megvizsgálja az ékszereket. Úgy vettem észre, hogy a szobaleányt már meg is vizsgálta.

A báróné . – Én hivattam, Jacques, mert olvastam az ujságban, hogy sok hamisításnak jöttek a nyomára s meglehet, hogy a legjobb családokban is hamis ékszerek jönnek elő. Egy szép nap arra ébredhet az ember, hogy a boutonjai nem érnek semmit; e felől jobb, ha előbb jön tisztába az ember.

Berzsenyi . – Szerencsére a vagyonunk nemcsak ékszerekbe van letéve. De ha ez neked örömet okoz…

A báróné . – Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy mire az ékszerész eljön, mindnyájan betegek leszünk. Már pedig a vizsgálatnál ott kell lennie valakinek, mert egy ismeretlen fiatal emberre csak nem bízzuk rá a drágaságainkat. Ki tudja, hátha éppen ő az ékszer-hamisító?!

Berzsenyi . – Meg kell mondani neki, hogy jöjjön máskor. Sajnáljuk, hogy hiába fárasztottuk… -216-

Elza . – Soha se sajnáld, papa. Úgy látszik, nem vesztegette el az idejét, s meglehet, azóta már a szakácsnét is megvizsgálta.

Elza . – Ez a nő maga a hálátlanság. Neki ajándékoztam összes Kecskeméthy-emléktárgyaimat: a sikkasztók királyának a névjegyét, a körömtisztítóját, egy czédulát, melyre sajátkezűleg írta a Zelmának, hogy: »I love you«, a múzeum kincseket adott volna ezekért az ereklyékért, s ez a nő mégis naphosszat zsörtölődik velem! (A bárónéhoz.) Mit mondjak az ékszerésznek?

Berzsenyi . – Mondd inkább, hogy fölösleges még egyszer fáradnia. Ha a hamis ékszerek az én családomban is előjönnének, akkor nincsenek többé igaziak!

XXXII.
BERZSENYIÉK A NÉMET SZÓ ELLEN.

– Elza szobája. Elza egyedül; Crébillon Sopha ját olvassa. Lépteket hall s hirtelen eldugja a könyvet. Megjelenik Berzsenyi Zoltán. –

Elza . – Elnadrágoltak, elnáspángoltak, megraktak, kiporoltak, és te a válladat vonod?

Zoltán . – De hát mit csináljak? Tulerővel állottunk szemben és vereséget szenvedtünk.

Elza . – Mit szenvedtetek? Szenvedtetek ti ördögöt! Elnadrágolást szenvedtetek, punktum.

Elza . – És még bölcseleg! Azok a dijbirkozók, csepűrágók, vagy mit tudom én mik, a kik elagyabugyálták őket, még élnek, szuszognak, horkolnak, -218- semmi bántódásuk, vígan falatoznak, nevetve beszélgetnek az esetről, kiállnak az utczára és bottal várják őket… ő pedig ezalatt a vállát vonja és bölcseleg! Eh, szégyellem, hogy egy nevet viselsz velem!

Zoltán . – No, hallod, ha Berzsenyi Dániel szégyellené, azt még érteném…

Zoltán . – Elza, ne boszants, mert istenucscse… a következő pillanatban… (megindultan:) halott vagyok!…

Zoltán . – Nem hittem volna, hogy ennyire kurucz. De mindegy, majd megmagyarázom neki.

Zoltán . – Mint a thermopylaei szorosnál… Vagy nem, nem a thermopylaei szorosnál… inkább talán a Sipka-szorosban… nem tudom bizonyosan.

Elza . – Hagyj békét a történelemnek, nem vétett az neked semmit. Csak a dologra.

Zoltán . – Elég az hozzá, hogy a kávéház kettős ajtaján át egyszerre csak ketten-hárman mehettünk be, s a hátul jövők a bejárat függönyétől nem láthatták, hogy mi történik odabenn.

Zoltán . – Ez az egész. A dijbirkozók, a csapos legények, a pinczérek, mind nekünk estek; azt hiszem, a -219- rendőrök is segítettek nekik. Mire kettenkint bebujtunk, az előttünk érkezett már le volt teperve.

Zoltán . – Párbaj? Kikkel? A csaposlegényekkel és a díjbirkozókkal? Különben közülünk is sokan csatlakoztak a párbajellenes mozgalomhoz…

Elza . – Na hát engem ne híjjon tánczolni az, a ki csatlakozott ehhez az úgynevezett mozgalomhoz! Ne legyen párbaj? Mért? Ha nincs párbaj, nincs költészet, nincs hit, nincs szerelem, nincs semmi. S ha ti ifjúság ennyire siettek nem párbajozni, akkor én fütyülök az ifjúságtokra!

Elza . – Csak dühös vagyok. Mit? Elvernek benneteket, mint a kétfenekű dobot, akkor, mikor a magyar szó védelmében jártok!… a mikor meg akarjátok torolni, hogy egy gyalázatos zengerájban kicsúfolták a a magyar nyelvet!… megrugdalnak, kiröhögnek benneteket, s erre a többieknek nincs más felelete: mint hogy ezután nem párbajoztok! És benneteket ifjúságnak neveznek?

Elza . – Mit? Hát süssétek, messétek, öljétek, vágjátok őket! – mint a Hugonottákban éneklik. Verjétek be a kávéház ablakait, rugassatok csillagot a bérelt csaposokkal, s húzzátok fel a lámpásokra a dijbirkozó urakat! Hisz ha magatokon hagyjátok száradni ezt a vereséget, ez azt jelenti, hogy ebben a városban már nincs egy szikrányi magyarság s a fiatalságotokban nincs egy cseppnyi vér, s akkor a ti elnadrágoltatástok szomorúbb dátum Magyarország történetében Mohácsnál!… -220-

Elza . – Már én ilyen vagyok, apám! Remélem különben, hogy te is igyekezni fogsz visszaszerezni becsülésemet.

Zoltán . – Tudod, az öregemet egyelőre nem volna tanácsos fölkeresnem. No, nem azért, mintha tajtékoznék a rajtam esett sérelem miatt, hanem, a mint hallom, rendkivül dühös a miatt, hogy mért járok olyan helyekre, a hol megverik az embert.

Zoltán . – Azért Jacques bácsira gondoltam. Azt hiszem, örvendene, ha látná, hogy megkomolyodom, s addig, míg az én öregem megpuhul, erre az istenes czélra nem sajnálna egy pár forintot.

Zoltán . – Nem úgy gondoltam. De addig is, míg az öregemmel megérthetjük egymást, élnem kell, s tudod, Berlin meglehetősen drága város…

Elza . – Szegény fiú, hagyj fel minden reménynyel! A papa nem fog felülni ennek az otromba hazugságnak.

Elza . – Beszéljünk komolyan. A papától egy darabig nem látsz pénzt; nincs nála már egy garas hiteled. Hanem én adok neked pénzt: egy föltétel alatt. -221-

Elza . – Ujjá szervezed csapatodat s boszut álltok a multkori vereségért. Semmi költséget nem sajnálok ezért.

Elza . – Egyelőre ötven aranyat. Most nincs más pénzem, csak az az ötven császári arany, a mit még a nagymama hagyott rám.

Zoltán . – No majd felváltják… Hallod-e, ez az idea nem rossz! Magam is úgy éreztem, hogy nem lehet abba hagyni a dolgot.

Zoltán . – Semmit… eszembe jutott valami… Mondd, igazán a nagymama hagyta rád ezeket az aranyakat?

Zoltán . – Tudod, az jutott eszembe, hogy a mikor: hajrá, rátörünk a németekre, s ezek rémülten fognak kiáltozni: »Itt jönnek az antiszemiták! Itt jönnek az antiszemiták!« vajjon lesz-e valaki, a ki megsejdíti, hogy miféle pénzen viseljük ezt a háborút? Mert a nagymama még nem volt katholikus, ugy-e?…

Zoltán . – Elzácska, ne haragudjál! Tudod, csak az öröm… A pénz gondolata hirtelen elszédített. Ne haragudjál, aranyos honleány!… Meglásd, úgy fogok hadakozni, mint Kinizsi Pál!

XXXIII.
KEGYELET.

– Történik: Melanienál. Mindenszentek napján, délelőtt tizenegy órakor, a báró éppen akkor állít be barátnőjéhez, a mikor az előszobában a virágárus szolgája egy szép, ötven koronás sírkoszorút helyez el. A koszorú széles fekete szalagján nagy, aranyozott betűk ezt a felírást alkotják: »Jóltevőmnek«. –

A báró . – No jó, azt láttam. De hát ki volt a jóltevőd? Hogy hívták?

Melanie . – Nem. Nekem azt mondta, hogy nevezzem őt egyszerűen Béla bácsinak. De tudom, hogy nem Béla volt a keresztneve; a monogrammjában nem is volt B. betű. Nem akarta, hogy tudjam az igazi nevét. Nagyon titkolózó és rejtőzködő természetű volt; sehol -223- se mutatkozott velem. Bizonyosan nagy családja volt és borzasztóan félt a botránytól.

Melanie . – A barátom is, de azonkívül az első és, mielőtt a báró urat ismertem, egyetlen jóltevőm.

Melanie . – Ó, az már régi történet! Akkor még Jutkának hívtak és masamód-lány voltam a Madame Evelinenél. Mondhatom, nagyon rossz dolgom volt akkor. Otthon is, meg a Madamenál is, igen sok pofont kaptam. Aztán meg hol csak maradékot ettem, hol pedig éhesen feküdtem le. Egyszer, a mint kalapokat vittem haza a vásárlóknak, egy szép öreg úr megszólított az utczán s beszédbe ereszkedett velem. Aztán felkarolt; kétszobás lakást vett ki nekem, szépen bebútorozott és kiöltöztetett. Még czimbalmozni is taníttatott, és mindig nagyon szépen bánt velem. Persze, a hogy kistafirozott, egyszerre nagyon megcsinosodtam, s hamarjában annyi barátom akadt, hogy válogathattam közülök. De ez mind nem történt volna, ha az öreg úr fel nem karol. Mert előbb a kutya se vett észre, olyan penészes és éhes kinézésű voltam. Ha Béla bácsi nem olyan jószívű, akkor a férfiak most rám se néznének, a báró úr se vett volna észre soha. Akkor még most is Jutkának hívnának, még most is skatulyákat hordanék haza, még most is maradékot kellene ennem, és akkora pofonokat kapnék, mint egy-egy czipó. Azért én nagyon szerettem a Béla bácsit. De egyszerre hirtelen elmaradt és elsején nem hozta el a havi pénzemet, mert meghalt. Szerencsére a házbér már ki volt fizetve.

A báró . – Talán nem is halt meg, csak eltűnt. Alighanem már elég volt neki ez a barátság. -224-

Melanie . – Hogyisne! Először is nagyon szeretett engem, a mi onnan is látszik, hogy mindennap eljött, pedig már nagyon öreg volt. Másodszor pedig bizonyosan tudom, hogy meghalt. Mert akkor már több ismerősöm volt és egyszer egy Gyuszi nevezetű, a kinek el kellett bujnia, a kamarából nagyon jól látta a Béla bácsit. Először ettől a Gyuszitól tudtam meg az esetet. Felszaladt hozzám és azt mondja: »Hallod-e, a Béla bácsi meghalt! A kávéházban kártyázott és megütötte a guta, mert megkontrázták. Éppen ott voltam és láttam jól, hogy a Béla bácsi volt!« És a Gyuszi csakugyan igazat beszélt, mert a Béla bácsit nem láttam többet.

A báró . – De ha nem tudod, hogy ki volt, akkor azt se tudhatod, hogy hol van eltemetve! Hogyan vihetsz hát neki koszorút?! Hová teszed a koszorúdat?

Melanie . – Az egyik évben ide, a másik évben oda. Megnézem azokat a sírokat, a hol nincsen koszorú és nincs diszítés, meg a hol nem ég lámpás, és ha találok olyat, a hol olyan férfi van eltemetve, a ki kilencz évvel ezelőtt halt meg és hetvenegy évet élt, – Béla bácsi is hetvenegy esztendős volt – hát oda leteszem a koszorúmat, mert azt gondolom: »Talán ez volt a Béla bácsi!«

Melanie . – Dehogy is nincs értelme! Nem volna nyugodt a lelkiismeretem, hogyha megfelejtkezném az én jó Béla bácsimról, a kinek mindent köszönhetek. Aztán, lássa, báró úr, én babonás vagyok és azt hiszem, hogy a halottak nagyon jól tudják, ki visz nekik koszorút, és ki nem. Talán éjfélkor a szellemek meg is nézik a koszorúkat.

A báró . – Hallatlan! Hogy egy okos nő, a ki eldicsekedhetik vele, hogy annyi pénzt tud kizsarolni -225- belőlem, mint soha senki!… Már hogy képzelhetsz ilyen szamárságot!

Melanie . – No és aztán! Ha már nem is tudja meg szegény! Kinek teszek ezzel rosszat? Ha másnak jut, az se baj. Talán olyannak jut, a kinek már nincs senkije. Vagy ha talán olyannak, a kiről csak megfelejtkeztek, azzal se vétek. Egy sírral kevesebb, a melyik nincs elhanyagolva.

A báró . – Hiszen nem mondom, hogy rosszat teszel vele, bár rossz néven veheti valaki, hogy ha ő nem diszítette fel a hozzátartozója sírját, egy idegen tegyen oda koszorút. Nem lehet sérteni valakinek a kegyeletét, ha ő személyesen meg is felejtkezik a kegyeletről. De nem erről van szó. Hanem arról, hogy minek ez a koszorú? Kell, hogy te koszorút vigyél valakinek, mikor neked senkid sincs odakinn?!

Melanie . – Tudja, báró úr, ezzel én úgy vagyok, mint a karácsonynyal. Karácsonykor, mikor mindenki karácsonyfát állít, gyertyákat gyujtogat és ajándékokat oszt szét, nekem olyan furcsa, hogy nincsenek gyermekeim, a kiknek én is karácsonyfát állíthatnék és játékokat vehetnék! Azért karácsonykor mindig krisztbaumot és ajándékokat küldök a papának meg a mamának, mindenfélét vásárlok a cselédeimnek és karácsonyfát állíttatok a házmesterné gyerekeinek. Odalenn aztán én is gyertyákat gyujtogatok, és nézem, hogy a gyerekek hogyan örvendeznek. És ilyenkor, mindenszentek napján, éppen úgy vagyok. Mindenki siet ki a temetőbe; a legszegényebb is kiviszi a maga olcsó koszorúját, a gazdagok pedig úgy feldíszítik a sírokat, hogy a temető ilyenkor csupa látványosság. Mindenkinek ott kell lennie; csak én ne legyek ott?! Milyen szomorú elgondolni, hogy nekem még halottaim sincsenek! Pedig nincsenek. A barátnőim kimennek a szüleik, a testvéreik, -226- a gyermekeik sírjához; nekem nem voltak gyermekeim és testvéreim, a szüleim pedig élnek és házmesterek a körúton. De hát igazán ennyire árva legyek?! Nem, hiszen nekem is van halottam: a szegény jó Béla bácsi; neki odakünn kell lennie, csak azt nem tudom, hogy hol. Hát azért mégis kiviszem a koszorúját; ez megkönnyebbíti a lelkemet… így nem érzem magamat olyan elhagyatottnak.

A báró . – És te, a ki olyan kapzsi vagy, nem sajnálsz ötven koronát annak a koszorújára, a kinek még a nevét sem tudod?

Melanie . – Már mért sajnálnám?! Tizannyit se sajnálnék, úgy szerettem a szegény Béla bácsit! Aztán úgyis a báró úr zsebéből megy, nem az enyimből!

XXXIV.
FARSANG A NÁDOR-UTCZÁBAN.

– A hölgyek kis szalonja; délután két óra. Blanka Rejtvényi szerkesztő úrral cseveg. Megjelenik: Elza, s nyomban Berzsenyi. –

Elza . – A papa azonnal jön, sőt már itt is van. (Berzsenyi belépett; Rejtvényi feláll.)

Berzsenyi . – Értésemre esett, hogy ön szivélyes felszólításomra sietett megjelenni. Ezen önzetlen ügybuzgalmát, valamint családom irányában tanusított érdekeltségét nem mulaszthatom el megköszönni.

Berzsenyi . – Leányaim bizonyára felvilágosították önt az ügy mibenlétéről. Én a farsang folyamán több zenereggélyt kívánok rendezni, az én házamban.

Blanka . – De, papa, eddig úgy volt, hogy a konczerteket nem délelőtt vagy délután, hanem este tartjuk meg.

Berzsenyi . – Igen, Blanka leányom helyesen jegyzi meg, hogy a reggélyeket este tartjuk meg, kilencztől tizenkettőig bezárólag. -228-

Berzsenyi . – Ki beszél itt matinéeról? Mondom, hogy a zene-regélés este fog folyamatba ejtetni, több különböző alkalommal.

Berzsenyi . – Mit szóltok bele az én szavaimba minduntalan?! Bánom is én, akárhogy nevezik!… Ezen dolgok úgy fognak lefolyni, a hogy én nevezem el őket. Elég az hozzá, több mulatságot kívánok adni vendégeimnek, az én házamban, este, három óráig tartó konczerttel kiegészítve, melyen a legjobb és legdrágább művészek annyi zenét regélhetnek vendégeim számára, a mennyit akarnak.

Berzsenyi . – Leányaim kedvéért, a kik engem hiányos nyelvésznek ironizálnak, hozzáfűzöm, hogy valóban nem zene-reggélyt akartam mondani, hanem zenesegélyt. Segélyezni, pártolni kivánom a zenét, de nem csekély arányokban, hanem olyan alakban, hogy míg egyrészt a hazai művészek a kellő keresethez juthassanak, másrészt ne legyenek kizárva a versenyből a külföldi művészek sem, kik a kellő magasabb színvonalról gondoskodnának.

Rejtvényi . – Valóban báró úr, ez nemcsak nagylelkű, hanem egyszersmind finom ízlésre valló gondolat!…

Berzsenyi . – Megjegyzem, hogy minden egyes alkalommal meg lesznek híva: több miniszter, számos arisztokrata, exczellencziás és méltóságos hölgyek, s több más kisebb-nagyobb személyiségek. Úgy, hogy a szereplő művészek, a kiket előadás után szivélyesen vendégül is meghívok, érintkezésbe juthatnak a legmagasabb személyiségekkel, mi által ujabb anyagi előnyben részesülhetnek. -229-

Berzsenyi . – No, ezt csak úgy közbevetőleg mondom. Arról nincs szó, hogy ezt a honoráriumba beszámítanám. És irányeszméül az ön használatára megjegyzem, hogy az én házamban költségkimélés nem létezik.

Berzsenyi . – Viszont megvárom, hogy az egyes fölléptetett művészek úgy legyenek odaállíthatók, hogy ez által soirée-im színvonala semmit se szenvedjen.

Berzsenyi . – Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám, mindenekelőtt arra nézve kivánom tanácsát kikérni, hogy hány legyen a száma ezen, a farsang folyamán vendégeim részére nyujtandó zene-élvezeteknek? Két eszme merült fel erre nézve családom körében. Az egyik eszme az, hogy csupán hat soirée legyen a legelőkelőbb külföldi márkákkal; a másik eszme pedig az, hogy tizenkét vegyes legyen, oly módon, hogy a jelesebb hazai erők is érvényesüléshez jussanak. Én, megvallom, a fölvetett eszmék egyikéhez se csatlakozhatom. Az én eszményem az, hogy középütt rejlik az igazság, s hogy kilencz zene-estben kell megállapodnom. Mert egyrészt csak így kerülhetem el a kicsinyes takarékoskodás látszatát, s másrészt így senki se foghatja rám, hogy nem tudom mily mellékczélzatból vagyonomat és nagylelkűségemet kívánom fitogtatni.

Berzsenyi . – Nagyon örülök, hogy magáévá teszi eszmémet. Annyival inkább, mert leányaim már bizonyára tudatták önnel, hogy ez estélyek, (vagy nem bánom: soirée-k) rendezését önre óhajtom ruházni. Teszem pedig ezt azért, mert ön, mint szerkesztő, járatosabb -230- nálam a különböző művészek fölvezetésében, és másodszor, mert ön, mint családomnak önzetlen barátja, szivélyesen fogja teljesíteni azt a sok lótás-futást, a melyre én koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva nem vagyok hajlandó.

Berzsenyi . – Midőn ehhez még csak azt fűzőm hozzá, hogy én semmit se becsülök és semmit se jegyzek meg magamnak annyira, mint az önzetlenséget, egyelőre csak köszönettel veszem tudomásul az ön baráti szolgálatát.

Berzsenyi . – Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy megismertessem önt a főbb irányelvekkel.

Berzsenyi . – Úgy a külföldi kitünőségek, mint a pártolásra érdemes hazai erők kiválasztását teljesen önre bizom. Leányaim különben örömest fogják tanácscsal segíteni. A magam részéről e tekintetben csak azt az óhajtást fejezem ki, hogy az öreg nőket lehetőleg mellőzni sziveskedjék. Nem tartom ugyan kizártnak azt a lehetőséget, hogy egy öreg nő sok művészi képességet összpontosítson magában, mindamellett tagadhatatlan, hogy egy öreg nő visszás benyomást tesz a vendégekre.

Berzsenyi . – Fiam, ezt én jobban értem, tapasztaltságomnál fogva. (Rejtvényihez.) Szóval, e kérésemet különös figyelmébe ajánlom, azzal, hogy e szabály alól csakis a legkipróbáltabb külföldi márkák képezhetnek kivételt.

Berzsenyi . – A mi már most a zene-anyagot illeti, ennek kiválasztására nézve már több az észrevételem. Az irányadó az, hogy első sorban a legmagasabb, a -231- legtudományosabb, a legklasszikusabb zenére reflektálok, s óhajtásom az, hogy a kilencz est programmja kimerítse mindazt, a mit a zeneirodalom mint legfinomabbat, mint első márkát, mint legértékesebbet és legdrágábbat produkál. Kivánom, hogy a mi a zene minőségét illeti, estélyeimet még a szakavatott hangversenyek se árverezhessék túl.

Berzsenyi . – Minthogy azonban tapasztalásom szerint a legjobb zenétől a vendégek mind elaludnak, estélyeim tarkítása végett vendégeim számára némi változatosságról is gondoskodni kívánok, s azért megvárom, hogy a programmon a könnyebb zene is, mint pl. Tarara-boom-de-ay, helyet találjon…

Berzsenyi . – Egyébként e végből is leányaimra utalom önt. A végleges helybenhagyás őket illeti.

Rejtvényi . – Minden egyes esetben előre beterjesztem a programmot, s kifogás esetén…

Berzsenyi . – Mondom, a felügyeletet leányaimra ruházom, mert nekem a kották forgatására, s a többi, nincsen időm, koromnál és társadalmi helyzetemnél fogva. E pontra nézve még csak azt jegyzem meg, hogy a mi személyes izlésemet illeti, kedvenczem: az egyházi zene, s nagyon szeretném, ha ön erre súlyt fektetne. Rendkivül lelkesedem például azokért a vallásos szellemü dalokért, melyeket annak idején egy olasz pap vezetett elő, ha jól emlékszem: a Vigadóban, orgonán vagy cellón, már nem tudom, csak a nevére emlékszem, hogy P-vel kezdődött…

Berzsenyi . – S különösen kedvelem azokat a számokat, a melyeket véletlenül ő Szentsége is azzal tüntetett ki, hogy kedvenczeiül választotta őket. Erről jut -232- eszembe, hogy a Pester Lloydban az Allerlei czím alatt olvastam, hogy ő Szentsége személyesen is foglalkozik csekélyebb zeneművek költésével. Ha ezek közül valamelyik felkutatható volna, valóban igen kellemes meglepetésemül szolgálna…

Berzsenyi . – Még csak egy kérdés volna hátra: az elővezetendő művészek anyagi segélyezésének kérdése.

Blanka (Rejtvényihez). – A papa a közreműködő művészek tiszteletdíját érti.

Berzsenyi (Blankához). – Mit javítsz engem mindig, mint egy iskolai feladatot?! Ha olyan nagyon tisztelem őket, akkor nem adhatok nekik díjat, mert az sértés volna; ha pedig kell nekik a díj, akkor mi értelme a tiszteletnek?… (Rejtvényihez.) Nem igaz?

Rejtvényi . – Tessék csak a dolgot rám bizni; kellő tapintattal fogom az ügyeket elintézni.

Berzsenyi . – Itt kettőt ajánlok az ön figyelmébe. Az első az, hogy a külföldi jelesekkel szemben igen óvatosnak kell lenni, mert ezek úgy alkudnak, mint a piaczi nők. A másik az, hogy a hazai erőket nem kell figyelmen kívül hagyni, de viszont ők ne felejtsék el, hogy azért ők csak hazai erők maradnak. A folyamodó művészek terjeszszék elő árszabályaikat; majd ki fogom választani közülök az előnyösebbeket. A vendégek, legyen ön nyugodt, nem fogják észrevenni a különbséget. Ebből láthatja ön, hogy mindent, a mi művészi, önre ruházok, de a pénzügyi felügyeletet fentartom magamnak.

Berzsenyi . – A többit esetről-esetre fogom megjegyezni. Egyelőre közölje a jelesebb operai nőkkel, hogy a tarifával mielőbb jelentkezzenek, és terjeszszék -233- elő, hogy több pièce-t mily árengedménynyel hajlandók szolgáltatni. Határozatomat ön majd tudatni fogja velök.

Rejtvényi (Blankának a szavába vágva). – Még csak egyet volnék bátor kérdezni…

Berzsenyi . – A csekélyebb és úgynevezett művészi részletekre nézve tanácskozzék leányaimmal; nekem most dolgom van a juta-gyárban.

XXXV.
A BOHÉMEK.

– Estély Berzsenyiéknél. Fényözön. A lépcsőházban délszaki növényzet. Kilenczkor Berzsenyi báró felrakja összes rendjeleit, s az inasok fölhúzzák fehér keztyűiket. Féltizkor megjelenik az első bouton; nyomában Golkonda egész gyémánttermése. Tiz óra tájban, mikor a szinháznak vége, bevonulnak a Bohémek: Schaunard, a nagy zenész, Marcel, a nagy festő, Rodolphe, a nagy költő, Colline, a nagy bölcsész, és Auguszt, a nagy művész. Az előcsarnokban az inasok lesegítik a Bohémek felöltőit; minthogy a felöltők akasztó-szalagja el van szakadva, Colline, a nagy bölcsész, egy szobaleányt hivat. Katicza sietve jő, s megkezdi az akasztószalagok felvarrását. A Bohémek ekközben felvonulnak a hallba. A hallban: –

Arthur, a főkomornyik . – A nagyságos úrnak tréfálni méltóztatik. Csak nem gondolja, hogy a báró úr »Talizmán«-nal sérti meg a vendégeit?

Marcel, a nagy festő . – E fiú művelt s tudja, hogy az ital Francziaországban kezdődik. -235-

Schaunard, a nagy zenész . – Csakhogy én a fanyar pezsgőt nem szeretem. Én csak Moët et Chandon-t iszom.

Arthur . – Hat különböző márka áll Nagyságod rendelkezésére, mindenféle fajtából. Édes, sec, demi sec, vin brut. A márkák: Moët & Chandon, Irroy, Pommery & Greno, Georges Goulet, J. Mumm, Heidsieck.

Marcel . – Nekem mindig Heidsieck sec-et hordjon. Jó lesz, ha félre tesz számomra három üveggel. Dugja el a kis fehér szalonban a nagy állótükör mögé.

Rodolphe, a nagy költő . – És mi van a pántlikás szivarokkal? Hol vannak a pántlikás szivarok?

Rodolphe . – Nem, egyelőre csak egy skatulya czigarettát adjon. Egy vagy két pakli »Szfinx és Obeliszk«-et.

Colline, a nagy bölcsész . – Én nem itt szívom el a szivart, hanem odahaza. Csomagoljanak be egy ötven darabos skatulyát a nagy Menendez-ekből.

Colline . – Engem föltétlenül olyanok közé ültessen, a kik nem esznek osztrigát, mert én a szomszédaim osztrigáit is meg szoktam enni.

Arthur . – Nagyságod Csalavéri Torkos Frigyesné ő méltósága és Naphegyi Tinka ő nagysága között fog ülni.

Colline . – Nekem nem kell hölgy, nekem osztriga kell. Cserélje meg a kártyákat s ültessen engem a szélütött főapát mellé; az nem eszik osztrigát.

Marcel . – Engem öreg hölgyek közé ültessen, mert a fiatalok szeretik kiszolgáltatni magukat, és én nem azért jövök ide, hogy imádkozzak és dolgozzak.

Rodolphe . – Én mellém fiatal és kövér asszonyokat jelöljön ki, jól dekolletálva. Ez nekem étvágyat csinál. -236-

Schaunard . – A fődolog az, hogy a kocsik megvárjanak bennünket; nem úgy, mint a multkor. A fenének van kedve gyalog kutyagolni haza a pokolba, mikor az ember a pukkadásig tele pakolta magát.

Colline . – A legnagyobb ostobaság az, hogy a mikor az ember ehetik, ihatik, a mennyit akar, a szobalányok nem ülhetnek az asztalhoz.

Auguszt . – Vagy talán azt hiszi a gazdája, hogy én az ő szép szeméért jöttem ide? És hogyha megetet és megitat, akkor én ingyen fogok monológokat előadni? Engem nem lehet inggombokkal lefőzni! Hol van a csekk? The money, l’argent, das Geld? Las millreis, soldi, baksis, penyaz?

Auguszt . – Holnap? A holnap az istené! De jól van, nem bánom, most az egyszer. Jövőre azonban tanuljanak modort. A modor az, hogy az ember mindenekelőtt átnyujtja a csekket.

(A vendégek átsétálnak a nagy terembe. Harmadfél órai szünet. Éjféltájban a hall ujra benépesül. Megjelennek: Berzsenyi Blanka és Elza, hédervári Hirschler Zelma, Héthársyné, Gabnaffy Ariadne és Nyuszi, Várai-Fejér Nandine és Piczu, Soroksáry Miska gróf, Csalavéri Torkos Frigyesné, Pschutt Tilda, Beteg Puszi, Bertalan Dóri, Várföldi Sebő, a Hunhegyi-család, Grünspan Berczi, a Gabnaffy-fiúk, Szilárdffyék, Berzsenyi Zoltán, Hirsényi Nándi, Rejtvényi Elek, még igen sok hölgy és úr s végűl a bohémek.) -237-

Csalavéri Torkosné (Rodolphehoz). – Nagyon örülök, hogy végre megismerkedhettem egy szellemes emberrel; mindig kiváncsi voltam rá, hogy egy szellemes ember hogyan öltözködik és milyen magaviseletet tanusít a magánéletben. Mondjon, kérem, hamar valami szellemességet, mert égek a vágytól önön mulathatni!

Colline . – A szellemességről jut eszembe, hogy hallottam ma egy igen sikerült anekdotát. Volt egyszer egy kis fiú, a ki mindig együtt aludt a szüleivel…

Rodolphe . (Schaunardhoz). – Dobjátok ki ezt a vízilovat. (Collinet eltávolítják és biztonságba helyezik.)

Gabnaffy Nyuszi (Marcelhez). – Ó, én Musette kisasszonyt nagyon jól ismerem! Sokat hallok róla a szabónémtól; különben egyforma a derékbőségünk.

Auguszt (Várai Fejér Piczuhoz). – Ezt a monológot elő fogom adni magának, ha majd asszony lesz.

Piczu . – Akkor már nem fog érdekelni. A legszebb monológnál is szebben beszél a tett.

Rejtvényi (Blankához halkan). – Ha csak egy fordulót tesz a gróffal, engem nem lát többet!

(A vendégek átszállingóznak a tánczterembe. A szin üres marad. Egy félórai szünet. Megjelennek: Berzsenyi báró, Csalavéri Torkos és Várai Fejér.)

Berzsenyi . – Én csak egyet ismerek közülök, ezt a Rejtélyi Sándort. Igen szakavatott fiú, de tőlem nyugodtan kitörheti a nyakát.

Berzsenyi . – Először: nem hívom meg őket. Másodszor: azért hívom meg őket, mert ez az asszonyok -238- dolga, nem az enyém. Harmadszor: ti is meghívjátok őket. Negyedszer: mert nem akarom, hogy ti azt mondjátok: a báróéknál igen unalmas. Ötödször: mert azt gondoltam, hogy tudnak czigánykereket vetni, és nem tudnak. Hatodszor: miattam itt épp úgy felfordulhatnak, mint másutt. S a mi a fő: én kezdjem meg eltávolítani őket?

Csalavéri Torkos . – Rólam azt mondanák, hogy sajnálom a bort meg a szivart az irodalom és művészettől.

Várai Fejér . – Hát bocsáss meg nekem, kedves báró, hogy az előbb majdnem megütött a guta, mikor ezt a festészt megpillantottam, de ezt nem fogod megtiltani nekem, valahányszor ilyen egyének tolulnak elém.

Berzsenyi . – Kérlek, kérlek, a mint parancsolod. De igazán nem értem, miért ügyelsz föl ilyen selejtes vendégekre.

Várai Fejér . – Ha tudomásodra hozom, hogy ez a festész mint vejem kivánna szerepelni, azonnal érteni fogsz engemet. Ez a személy ma pofát vett magának megkérni tőlem a Piczut!

Várai Fejér . – De hát mit akarnak még ezek az emberek? A vacsorát, pezsgőt, szivart akarjátok, jó; és hogy ne sokat társalogjunk, én belátok egy adag vidám koldulást, velem lehet beszélni. De a lányomat elvenni feleségül! – ez már mégis csak szemtelenség!

Csalavéri Torkos . – Én ebben egészen otthon vagyok. -239- Nálam is ismeretes egy ilyen alak; sőt teljesen befészkelte magát házamban, mert az asszonyokkal ilyes ügyekben nem lehet komolyan értekezni. Először ellopta a feleségemtől szerelemből az összes zsebkendőket; azután az asszony mindenféle foulard-okat és selyemkendőket ajándékozott neki, hogy meg ne hűljön, úgy, hogy mikor nem találtam meg mindjárt a törülközőt, azt kellett hinnem, hogy ez az alak vitte el. És most végül ez az alak folyton ide-oda küldözgeti az inasaimat, úgy, hogy ha énnekem szükségem van valamire, mehetek magam!

Várai Fejér . – Eh, ha csak a feleségemről volna szó!… De a leányomat akarja feleségül venni, a leányomat!

Berzsenyi . – És aztán… fiatalság: bolondság… az ember, jól van, nem bánom, be tud látni egy kis időtöltést…

Várai Fejér . – De ő nem az ő idejét akarja tölteni, hanem el akarja venni az én pénzemet! Reggel megiszsza a kávét, délben megeszi az ebédet, és így tovább, à la bonne heure, miattam legyen úgy. De hogy este, miután már minden egyebet befalt, lenyelt, zsebrevágott, el akarja venni tőlem a leányt, a hozományt, és mindent, a mit egy hosszú életen át előállítottam!…

Csalavéri Torkos . – Kétségtelenül a cseh körzőtől… Tessék, megint itt vannak!

Várai Fejér . – Azért nem kell szólni az illetőnek. Ilyen mindenre képes embernek inkább elnyelem az egészet.

Hirsényi Nándi . – Tisztelt Társulat! Auguszt, a nagy művész, elő fogja adni Rodolphenak, a nagy költőnek, ez alkalomra írott monológját.

Mind . – Halljuk! Halljuk! (Helyet foglalnak. Várai Fejér, Csalavéri Torkos és Berzsenyi el a balfenéken.)

XXXVI.
BERZSENYIÉK NYARALNAK.

– A karlsbadi »Savoy Westend Hôtel« legszebb termében. Esti tíz óra. Békásmegyeri Berzsenyi Jacques báró és leánya: Blanka bárókisasszony terített asztal mellett ülnek, vacsora után. Blanka ujságot olvas; a báró szivarra gyujt és gondolataiba mélyed. –

A báró (magában). – Ha egy hajszállal elhibázom és egy czollal erősebben meghajtom magam, mint a tapintat kijelöli, a sah azt fogja mondani: »Ez a báró finom ember, de mégis csak meglátszik rajta, hogy alulról küzdötte fel magát a magasba, mert a dereka nincs egyenesre kiszoktatva.« Ha pontosan kimért és hanyagul hűvös vagyok, a sah így fog szólni magában: »Ez a báró megbízható férfi, de úgy néz ki, mintha nyársat nyelt volna. Úgy jön nekem elő, mint a ki csak azért gőgös, hogy ne látszassék közrendűnek és alázatosnak.« Ha fidélis vagyok, a sah azt mondhatja: »Ez a báró jó fiú és kellemes udvaroncz, de nem lehetett valami magasan elsőrendű nevelése, mert nem tudja, hogy meddig lehet a nagyurakkal komázó hangot használni.« Ha tartózkodó vagyok, a sah le fog nézni és azt jegyezheti meg rólam: »A báró derék -242- ember, de ha egyszer egy államfővel van dolga, a szokatlanságtól és az örvendetes ijedtségtől alig tud lélekzethez jutni.« Ha egy krajczárral több borravalót adok jelenléte alkalmával, mint az ízlés és finom viseletű kényelem kiutalja, a sah mosolyogni fog rajtam és azt az aperszüt fogja tenni a kiséret előtt: »A báró méltányos főur, de mint von Pike auf ember egy kicsit komikus, a midőn erőködik és nem tudja hova tenni a pénzét.« Ha pedig egy krajczárral kevesebbet adok, így gondolkozhatik és bizonyosan mokirozni fogja magát rajtam: »A báró eszélyes főnemes, a kiben semmi flancz, és nem csodálom, hogy szorgalmával oly magaslatra vitte, de azért mégis csak kiüti a fejét a szeg a zsákból.« Az embernek meg kell őrülni.

A báró . – Ejnye, be furcsa vagy! Csak nem fogom szégyellni a rendjeleimet?!

Blanka . – Szégyellni, persze hogy nem, de családi souper alkalmával nem szokás feltenni a rendjeleket…

A báró (egyre boszúsabban). – Te igen jól tudod, hogy nem a souper alkalmával tettem fel, mert bárha ma a csirke fogja tanítani a tyúkot, azt kioktatás nélkül is tudom, hogy ha én a leányommal akarok vacsorázni, ehhez nem szükségesek a rendjelek. És ha te véletlenül nem mondod, hogy fel kellene próbálni, nekem talán eszembe se jut úgy a vitézségi érem, mint az oroszlán-rend.

Blanka . – Felpróbálni felpróbálja az ember, de remélem, csak nem akarod viselni?

A báró . – Hát mire való a rendjel, ha nem arra, hogy viseljék?! Különben megnyugtathatlak, ismerem -243- családomnak szeczessziós és mindent gúnyoló eszmeirányzatát, és egy pillanatig se foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy a kitüntetéseket állandóan viselni fogom, bárha én nem úgy gondolkozom, mint némelyek, és abban, hogy fejedelmi barátom: a sah ő felsége engem legnagyobb érdemrendeivel tüntet ki, abban én, egyszerű gondolkozású ember, nem találok semmi restelni valót.

Blanka . – De, papa, kérlek, én csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy családi körben nem szokásos rendjelekkel vacsorálni, és ha a pinczérek folyton a vitézségi éremmel látnak…

A báró . – Én figyelmeztetés nélkül is tudok annyit a savoir vivre-ből, mert folyton leczkéket veszek a baronesz leányomtól, hogy ha az ember például egy uszónadrágban a tengerbe megy fürödni, akkor az ordókat nem kell feltenni. De mivel már úgy fordult a szóbeszéd, hogy fel kellene próbálni, hát felpróbáltam, érdeklődésből, hogy a szines szalag és arany mint állanak a fekete ruhán? És ha már felpróbáltam, mert nem értem, hogy mért ne próbálhattam volna fel, hát rajtam van, punktum, akár tetszik ez a pinczéreknek, akár nem.

Blanka . – Papa, kérlek, ne haragudjál, nem akartalak megboszantani, csak éppen azt akartam mondani, hogy ha a pinczérek látják rajtad ilyenkor, a mikor bizalmas körben vacsorálsz, elfecsegik, és az emberek azt fogják képzelni, hogy valami nagyra vagy vele.

A báró . – Ezt senki se fogja képzelni rólam, a kiről mindenki tudja, hogy milyen egyszerű és egyenes gondolkozású ember vagyok. És ha már erről beszélünk, megmondhatom neked, hogy én az ilyenre nem adok semmit, mert szerintem nem a rendjel különbözteti meg az embereket egymástól, hanem a szívjóság. -244- Én nem arra vagyok büszke, hogy számos rendjeleim vannak a legelőkelőbb udvaroktól, a szerb és más kitüntetésekről nem beszélve, hanem arra, hogy mindenki azt fogja mondani, akárkit kérdezel meg felőlem, hogy a nevezett Berzsenyi, akárhogyan eszi a halat, késsel vagy villával, de egyszerű, jó ember. Vagy talán családom szeczessziós nézetei szerint én csak egy pöffeszkedő grand seigneur vagyok, de nem egyszerű, jó ember?

Blanka . – Ó papa, azt tudja mindenki, hogy te a legjobb ember vagy a világon, arany szívű, mintája a tisztességnek és az egyéni korrektségnek, a ki soha senkinek nem vétett, soha senkit meg nem károsított, és mindenkivel csak jót tesz, a ki a közelébe jutott, de…

A báró . – Nos, ha jó ember vagyok rendjelek nélkül, akkor jó ember vagyok rendjelekkel is. Nem értem, hogy ez a jelentéktelen, bár csinos szalag és érem mit változtatna a jellememen. Maradok, a ki voltam. Hogy aztán a pinczérek miket fecsegnek össze-vissza, az az ő dolguk. Mit nekem az ő fecsegésök? Az ő fecsegésök az én jellememen nem változtat, és végre is, csak nem fogom megsérteni a sahot, a ki engem barátságára méltat és kitüntetésekkel halmoz el, és nem fogom éretlen gyerkőcz módjára eldobni az oroszlánrendet és a vitézségi érmet, melyekben ő csak a legjelesebbeket részesíti?!

Blanka . – Ebben tévedsz, mert a sah éppen nem fösvénykedik az ordóival. Éppen most olvasom az ujságban, hogy egy ötesztendős főherczegnek is megküldte a vitézségi érmet.

Blanka . – Nem érted, papa? Vitézségi érem egy ötéves főherczegnek! -245-

A báró . – Az lehetetlen vagy egyszerűen sajtóhiba. Egy zérus kimaradt a főherczeg mellől az ujságban. Annak a főherczegnek, a ki vitézségi érmet kapott, legalább ötven esztendősnek kell lennie.

Blanka . – Dehogy! Az ujságban meg van irva az is, hogy a sah azért adta a vitézségi érmet a kis főherczegnek, mert ez nem ijedt meg, a mikor a katonák lövöldözni kezdtek.

A báró . – Hát tessék, nem mondtam?! A sah tudja, hogy mit csinál. Mit gondolsz, mi lesz az én koromban egy olyan főherczegből, a ki már mint ötéves gyermek sem fél a csatazsivajtól?! Kinek adjon a sah vitézségi érmet, ha nem egy ilyen bátor gyermeknek, a ki a pólyából kilépve azonnal megkezdi a katonai pályát?

Blanka . – Kinek adjon, kinek adjon? Mit tudom én! Egy főhadnagynak, a kinek az arcza csupa forradás, vagy, nem bánom, egy életmentő tűzoltónak, de hogy jön ehhez egy ötéves fiú?

A báró . – Egész jól. Ha a sah vitézségi érmet adna az én könyvelőmnek, az Auspitznak, mindenesetre csodálkoznám rajta. Mert Auspitz kitűnő ember, de az ő szakmája egészen másutt fekszik. Ellenben így nem csodálkozom, mert a tapasztalás is mutatja, hogy a magas családokból eredő sarjakkal az a vitézség, mely más jeles férfiaknál hosszú évek, kitartás és az előrehaladottabb kor munkája, mint például a keresztviz, vele születik.

A báró . – Gyermekem, te nem tudod, milyen jól beszélsz, mert az ilyen esetek sokkal számosabban fordulnak elő, mint gondolnád. Így a történelem több kitűnő férfit jegyzett fel, kik ötéves korukban már czímzetes hadvezérek és valóságos püspökök voltak és -246- mint ilyenek eljegyezték magukat olyan főherczegnőkkel, a kik akkor még meg sem születtek. De különben is a vitézségi érem csak egy egyszerű érem, s az oroszlánrendet még e jeles fiatal főherczeg se kaphatta meg. És ez egészen más.

Blanka . – Az ujságból, mert benne van az is, hogy a sah igen kitüntetett egy budapesti kis fiút, a ki bátran mondta meg papája nevét s a kivel a sah leült sakkozni. A fiú és apja erre az oroszlánrendet nyerték.

A báró (összeránczolja homlokát). – Félreértésnek kell rejtőznie ebben az ügyben. Egyszerű vitézségi éremről lehetett szó, mert a fiú bátran mondta meg, hogy hová való.

Blanka . – Oroszlánrendről van szó, s a sah még azt is megkérdezte volna a budapesti úrtól: nem tud-e néhány urat, a kiket a sah szintén az oroszlánrenddel tüntetne ki.

A báró (elkomorodva). – Ezt semmit se jelent. Az oroszlánrend a vitézségi érem nélkül csak egyszerű udvariassági tény. A kettő együtt, ez már egészen más. Ha a sah ki akar tüntetni valamely előkelő egyént, a kettőt együtt adja. Vagy megtilthatom talán a sah-nak, mint perzsa kitüntetés-tulajdonos, hogy figyelmességet gyakoroljon, lényegtelen figyelmességet, melyből az avatatlan ujságok, nem tudom, holmi nagy dolgot fujnak fel?

Blanka . – Elég az hozzá, a sah, úgy látszik, boldognak-boldogtalannak nyakába akasztja az ordóit. Azért nincs mit dicsekedni se az oroszlánrenddel, se a vitézségi éremmel… -247-

A báró (borúsan). – Nem tudom elhinni, hogy a sah, a ki mint tapintat-ember valóban hibázhatatlan gentleman, ily módon lejebb akarná szállítani saját helyezettjeit. Ez még oly jeles embertől is hiba és czélszerűtlen dolog volna, de egyszersmind erkölcsi lehetetlenség, hogy így legyen. Nem véled te ezt?

Blanka . – Én azt hiszem, a sah egy nagy humorista, a ki minden alkalommal kimutatja, hogy semmit se ad az ordókra, és mulatságból mindenkinek kínál, a kinek ez örömet okoz. És ha az ember nem akar gyermekekkel és ismeretlen egyénekkel egy kalap alá kerülni, szépen megköszöni a kitüntetést és elteszi azonnal a fiókba.

A báró (megdöbbenve). – Csak nem jut eszedbe azt a tanácsot adni nekem, hogy mint lopott süveget dugjam el úgy az oroszlánrendet, mint a vitézségi érmet?!…

Elza . – Na, örökre sajnálhatjátok, hogy nem jöttetek el! Olyan gyönyörű skandalum volt a szinházban, hogy sírtam örömömben!

A báróné . – Képzeljétek ezt a leányt! Pisszegett, fütyölt, lármázott, a lábával ütötte a lózsét, és oly neveletlen volt, mint egy klakőr.

Elza . – Még czitromot is dobtam a szinpadra. Az orrára czéloztam a rendezőnek, de csak a lábát találtam.

Elza . – Egy szinész gorombaságokat mondott le a szinpadról. Hogy a közönség nem érti őket és hogy ők nem ilyen közönség előtt szoktak játszani. Persze lármát csaptunk, és ekkor előkerült a rendező, a ki jóvá akarta tenni a dolgot, de még jobban belemászott. Éppen ez kellett nekünk. Nosza elő a sípokkal, fütyülőkkel és automobil-jelzőkkel! Soha életemben nem nevettem ennyit! -248-

A báró . – Nagyon csodálkozom, hogy egy olyan estén történhetik ilyesmi, a mikor az én családom is a szinházban van. Ki eresztette be ezeket a szinészeket?

A báróné . – És te ezt nyaralásnak nevezed, Jacques? Mindig jöttél nekem, hogy Karlsbad így és úgy, és hogy ez a rangelső hely a világon, és mikor aztán mindnyájan ide jövünk pihenni, itt legelőször is a szinészek gorombaságokat mondanak a legjobb családok szemébe.

Elza . – Különben a szinészeknek igazuk volt, mert a nézőtér tele volt contrefaçon-előkelőségekkel. Az egyik páholyban ott ült a Várai-Fejér Nandine, a ki csak akkor boldog, ha a vidéki pasasok összetévesztik a gróf Thurzó Bélánéval, mert azt hiszi szegény, hogy ő hasonlít a szőke comtesse-hez, és ezért mindig ugyanazt a hajvizet hozatja, a mit a grófné. És ez nem elég, hanem még hozzá ki vet rá a földszintről birka-szemeket? A Winterstein Aurél, a ki úgy utánozza a Thurzó Bélát, a görbe járástól az »Es ist erreicht«-ig, hogy a szegény gróf már nem tudja kitalálni, mit csináljon a hajával, hogy ne hasonlítson erre a boldogtalan fiúra, a kit még a legjámborabb gebe is ledob a hátáról. Hát nem igazuk volt a szinészeknek?

A báró . – A szinészek maradjanak nyugalomban, mikor jó családok is vannak a szinházban, és éppen azért holnap vissza fogom őket űzetni Berlinbe.

Elza . – Az istenért, papa, ne tégy lépéseket! Hátha még holnap megismétlődhetik a heccz!

A báróné . – Az egésznek te vagy az oka, Jacques, mert nem kisértél el bennünket a szinházba. Ha a szinészek látták volna, hogy jelen van egy idősebb úr is a vitézségi éremmel, semmi se történt volna, mert akkor tudják, hogy kikkel van dolguk.

A báróné . – Miért? Olyan katonás külsőt ad neki, mely igen jól áll mindenkinek.

A báró . – Hát ki akarja máskor viselni?… Persze, ünnepies vagy más alkalmakkor mégis csak viseli az ember, mert végre is, a sahot csak nem fogom megsérteni?!

(A báróné és Elza megvacsorálnak. Elza elbeszéli a szinházi botrány részleteit.)

A báró (magában). – A leányaim egy kissé gőgösek és ez nem csoda, mert az én vérem van bennök. De ezt a dolgot heveskedés nélkül kell megítélni és egy idősebb embernek az ilyen ügyekben már jobb itélete van. Mindenesetre meg fogom választani az alkalmakat, de ma este még nem teszem le, mert mért ne viselhetném a hálószobámban, éjjel, a mikor senki sem lát?!…

XXXVII.
BERZSENYIÉK A PAPA NÉLKÜL.

– Karlsbadban. Szin: a báróné szalonja a »Savoy Westend Hôtel«-ben. A báróné egyedül. De nemsokára jelentkeznek: Blanka és Elza is, a kik a vasúti állomásról jönnek, a tizenegy óra huszonegy perczre várt gyorsvonat megérkezése után. –

Elza . – Én nem nyugtalankodom, én gyanakszom. A papa egy kis szalmaözvegységet intrikált ki magának. Nincsen abban szégyen. Előjön ez a legjobb családokban is.

Blanka . – És ez a hölgy az édes testvérem volna! (A bárónéhoz:) Mondd, te nem nyugtalankodol? Én már oda vagyok az aggodalomtól.

A báróné . – Már nem nyugtalankodom, mert a míg a vasútnál voltatok, levelet kaptam tőle. Atyátok nem jön meg se ma, se holnap.

Elza . – Ne mondd el, hanem felejtsd kinn a levelet. Bátran megteheted, mert ha eldugod, akkor is kézre kerítjük. No, add már ide!

A báróné . – Nem adom oda, hanem fel fogom olvasni. Mert különböző dolgok vannak benne s az illő részeket ki fogom hagyni.

Blanka . – Az ember nem tudja, min boszankodjék jobban: azon-e, hogy valaki így vicczelődjék, vagy az arczátlanságon.

A báróné . – Ne veszekedjetek, mikor ilyen komoly ügyről van szó. Atyátok azt írja, hogy még nektek se tegyek említést a dologról. Csak az én tanácsomat kéri. De én nem tudom elszánni magamat se erre, se arra. S ha nem fogadok szót atyátoknak, csak azért teszem, hogy halljam a véleményteket.

A báróné . – Halljátok. (Előveszi Berzsenyi Jacques bárónak egy, nem a nyilvánosság számára írt levelét, s olvasni kezdi:) »Bécs, huszonegyedik júliusban. Kedves Elizem! Nem mulaszthatom el, hogy Téged egy kellemes találkozásról értesítselek, melynek tárgya egy régi jó ismerősünk. Ebből meggyőződhetel, hogy tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben«… (Egy pillanatra abbahagyja az olvasást.) Ezt nem kellett volna előttetek felolvasnom.

A báróné (olvas). – Hát »tévesen tapogatózol és nem könnyed vérű társaság tartóztatott vissza Bécsben, hanem fontos egyéniségek jöttek közbe, kik megakadályozták, hogy Karlsbadba visszatérve, szeretteimhez csatlakozhassam.«

Elza . – Ismerem ezt a fontos egyéniséget. A Josefstadti szinháznál van, Venust játszsza a »Szép Helená«-ban és paprikaszínűre festi a haját.

A báróné . – Ha megjavulsz, folytatom, de ha még egy aperszüt teszel, ki foglak küldeni a szobából. (A levelet nézegeti, hogy megkeresse, hol hagyta félbe.) Hol is van csak?… Igen, itt. No hallgassátok. (Olvas): »Bizonyosan emlékezni fogsz névről a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báróra, monarhiánk pekingi képviselőjére, a ki a boxer-lázadás idején nagykövet volt Pekingben és mint ilyen Karlsbadban tartózkodott. Ő ugyanis kiváló diplomácziai érzékével előre látta az eseményeket; még a német nagykövet meggyilkolása előtt hosszabb ideig tartó szabadságot kért egészségének helyreállítása végett, s a Felség egyenes parancsára mindenáron vissza akart térni Kinába, ez azonban az akkori zavaros viszonyok miatt lehetetlenné vált, és csakugyan nem is tért vissza, csak miután a német császár kiküldött katonái táviratilag jelentették, hogy Flórián báró egészségével egy időben a rendes diplomácziai viszonyok Pekingben helyreállottak.«

Blanka . – Flórián von Blasewitz báró?… Nem emlékszem. Hogy jön ez a papához?

A báróné . – Eleinte én se tudtam hová tenni, de -253- aztán eszembe jutott, hogy alkalmasint egy karlsbadi ismerős legyen.

A báróné (olvas). – »Ezen táviratot Flórián báró Karlsbadban várta meg, teljesen nyugodtan, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit. Így azon évben huzamosabb ideig érintkezhettünk, sőt a következő télen Bécsben is, a hová Flórián báró felrándult, hogy a kinai háború következtében megrongált egészségének helyreállítására szabadságot kérjen. Azóta azonban a szeretetreméltó Flórián báróval csak egy ízben találkozhattam, midőn nevezett félévi szabadságidejét mint monarhiánk pekingi követe részben a Rivierán, részben Karlsbadban és Bécsben töltötte. Képzelni fogod tehát, hogy mindenre gondoltam, csak nem ilyen messze foglalatoskodó és ritka vendéget láthatni, és kit látok, midőn az Archiduc Charlesból a Kärnthnerstrasséra kilépek? Az első ember, kit Bécsben találok, nem más, mint a szeretetreméltó Flórián von Blasewitz báró, monarhiánk pekingi képviselője! Azt fogod vélni, hogy egészségének helyreállítása végett rándult fel Bécsbe; de tévedsz.«

A báróné . – Csak hallgasd, majd paff leszel te is. (Olvas): »Ezen örvendetes találkozás részleteit a következőkben jegyzem fel számodra:

Flórián báró hivatalos ügyben érkezett Bécsbe. Pekingben ugyanis kolera ütvén ki, monarhiánk pekingi képviselője kötelességének tartotta ezt a bécsi udvarnak személyesen bejelenteni. Egy követségi futár kiséretében indult el, de a futár minden igyekezete mellett sem tudott vele lépést tartani, s így történt, hogy monarhiánk pekingi képviselője Pekingből Moszkván -254- és Varsón át vasúton tizenkilencz nap alatt, tehát két nappal előbb tette meg az utat, mint a monarhia leggyorsabb futárja.«

A báróné . – Ne szólj mindig közbe. (Olvas): »Ezen rendkívüli menetsebességet annál inkább méltányolni fogod, mert Flórián báró a rendelkezésére álló és gondolom Utólérhetetlen nevezetű hadihajón is elindulhatott volna, de attól tartott, hogy a pekingi kolera miatt sok időt kell majd a vesztegzárban töltenie s nem akarta, hogy a kolera így a vesztegzárra is ráragadjon. Állomását különben teljesen nyugodtan bizta sorsára, tudván, hogy Rüstig követségi tanácsos, kit a boxerek Flórián báró helyett annak idején megostromoltak és felgyujtottak, élete koczkáztatásával is helyesen vezeti a követség ügyeit, noha a báró kormányzati bölcseségét nélkülözni kénytelen.

A báróné . – Fogsz már hallgatni egyszer? Ez sokkal komolyabb, mint gondolod. (Olvas): »Elza leányom sport jegyzőkönyvébe vezesse be, hogy Flórián báró ezen gyors menetelésével világ-rikordot teremtett. Gyorsfutár tudniillik már futott ily gyorsan, bár sokkal kisebb távolságra, bizonyos Zalánról is följegyeznek ilyesmit, tehát, mondom, gyorsfutár már futott így, de nagykövet még soha.«

A báróné . – Most már neked ki kellene menned a szobából, atyád rendelkezése szerint. Hallgasd. (Tovább olvassa a levelet): »A következő sorokat azonban ne mutasd meg még Elza leányomnak se…

A báróné . – … »mert ezt csakis neked sughatom -255- meg. Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség«… nem, ez nem nektek való.

Elza . – Előttünk bátran beszélhettek a férji hűségről, mi úgy sem hiszünk benne. No lássuk csak. (A báróné háta mögött állva, belenéz a levélbe s hangosan olvassa): »Megjegyzem, hogy szerintem a férji hűség azt is megköveteli, hogy az ember alkalmilag a csekélyebb jelentőségű szószegéstől se riadjon vissza.« No ennyit még el tudok képzelni a férji hűségből.

A báróné . – Mindig kizavarsz engem a sodorból. Blanka is itt van talán, mi? és akkor mért háborgatsz bennünket? (Olvas): »Elég az hozzá, a szeretetreméltó Flórián báró bizalmasan megsugta nekem, hogy már nem igen birja az állásával járó sok idegrontó munkát és pihenést nem ismerő fáradságot. Kina égalja se tesz jót neki, úgy hogy minden nap, mit Kinában tölt annyit ront egészségén, a mennyit félévi európai üdüléssel kénytelen és alig képes helyrepótolni. Kiszámította nekem, hogy egészségének teljes helyreállítása végett nyolczszázharminczhét és három negyedévi európai pihenésre volna szüksége.

Ez okból komolyan foglalkozik azon gondolattal, hogy ha a kolera és a lázadások Kinában napirenden maradnak, vissza fog vonulni azon rendelkezési állománynak nevezett elsődleges nyugalomba, melyet sok évi szakadatlan, veszélyekben és viszontagságokban gazdag, ernyedetlen munkával és egészségtelen égalji fáradalmakkal oly jól kiérdemelt. Megsugta továbbá, hogy bár Rüstig követségi tanácsos iránt megelégedéssel és elismeréssel kell viseltetnie, fölötte díszes és előkelőséget követelő állásról lévén szó, utódjául engem óhajtana ajánlani.«

A báróné . – No, ugy-e? (olvas): »Írd meg nekem express-levélben: mit szólsz ehhez? Végre is a nagykövetség oly díszes állás, melyet megszünte után is mindig javára írnak az embernek.

Nb. Sok munkával, koromnak megfelelően nem járna, mert Rüstig mindent elvégezne helyettem és Kinába csak egyszer kellene elmenni, bemutatkozás czéljából, azután az évet mint monarhiánk pekingi képviselője Karlsbadban, Bécsben és a Rivierán tölteném.

Felelj gyorsan habozó férjednek egy szöggel a fejében. Mindenkit a családból csókol sírig hű férjed és azután is: Zsaki báró.« Na hát mit szóltok hozzá?

Blanka . – Nagykövetnek lenni, de hisz ez gyönyörű! Ha aztán valami nem tetszik, az ember mindig visszaléphet.

A báróné . – Igen, de a fáradságos út! Egyszer mégis csak el kellene menni Kinába.

Blanka . – Az út is nagyon szép volna. Egy egészen más világ… a sárga ember… a tea-ültetvények…

A báróné . – Igen, de a kolera, meg a lázadók!… Én már öreg vagyok, én már nem szeretnék meghalni. (Elzához.) No és te, mit szólsz hozzá?

Elza . – Én a mellett vagyok, hogy igent kell mondani. Ez kötelesség. Mert a személyváltozás már nagyon előnyére válnék a monarhiának… igen, a monarhiának még ez is előnyére válnék. (Mind a hárman elhallgatnak és elmélyednek gondolataikba.)

XXXVIII.
ISCHLBEN.

– Történik: Witlaf-Hohenthurm herczeg ischli villájában. Szereplők: Witlaf-Hohenthurm Siegwart herczeg, az Urakháza tagja. Shamyl-Boleslav herczeg, a száműzött Shamyl-Alexis, cserkesz herczeg fia. Békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jacques báró. Tedeschi, műtárgy- és régiség-kereskedő. A villa erkélyén. A szereplők egy négyszögletű kártyaasztal körül ülnek. Siegwart herczeg és Shamyl herczeg tolókocsikban. Az előbbi automobiljából bukott ki és kitörte a lábát. Az utóbbi a lóról esett le és egy tejeskocsi ment keresztül a baloldalán. Filléres alsóst játszanak. Alant a Traun sebesen hömpölyög. –

Berzsenyi (a ki fölvette »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les trois, ultimo.

Tedeschi . – Vonok, kvárt, kontra játék, kontra kassza, kontra tous les trois, kontra ultimo.

Berzsenyi (harminczöt esztendő óta nem volt ilyen dühös). – Ön a legsajnálatosabb együgyű, a kit valaha az életben láttam. -258-

Tedeschi (nevet). – A ki veszít, az haragszik. Mért nem vigyázott jobban? A tous les trois-t és az ultimót megcsinálhatta volna.

Berzsenyi . – Ön akar engem tanítani kártyázni, ön? Akkor korábban reggel keljen fel.

Tedeschi . – Az igazság az, hogy önnek egyetlenegy fogalma sincsen a játékról.

Berzsenyi . – Először önt még akkor fehérneműbe csavarták, a mikor én, mint felnőtt férfi, reggeltől estig alsóztam…

Berzsenyi . – És másodszor, hogy merészli ön velem ilyen hangnemben beszélni? Akarja, hogy megmondjam a véleményemet? Ön egy közönséges pudli-ugró!

Tedeschi (akkorát ugrik, mintha nyomban keresztül akarná vetni magát a pudlin). – Báró úr, mérsékelje magát, mert én tréfaértő ember vagyok és magam is tréfacsináló, de tréfa ide, tréfa oda, vannak dolgok, a melyekre nézve kikérem magamnak…

Berzsenyi . – Úgy nézek én ki, mint a ki tréfál? Én csak magamhoz hasonló komoly egyénekkel szoktam tréfálni és nem fogom eltűrni, hogy egy közönséges rőfös…

Berzsenyi . – Én nem jegyzek meg magamnak semmit, hanem még egyszer azt mondom, hogy egy életen át pacczolni és egy véletlen disznóban froczlirozni egy korban és mindenben rangelsőbb embert, ez egy egészen közönséges szatócs-tempó.

Tedeschi . – Én pedig azt mondom, hogy ha ön a rőföst nem vonja vissza… -259-

Berzsenyi . – Azt mondtam, hogy rőfös? Na hát ezt rosszul mondtam. Ön még csak nem is rőfös; ön egy speczeráj.

Tedeschi . – Mindenki átláthatja, hogy efféle állításokat nem hagyhatok rajtam száradni. Valaki, a ki jelen volna, azt találná képzelni, hogy én csakugyan… (Megborzong.)

Berzsenyi . – Siegwart, te hagyj engem békében. Te azt igen jól tudod, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leczkéket hagy magának adni egy krajzlertől.

Tedeschi (tombolva). – Krajzler! Ki a krajzler? Ki lát itt krajzlert? Hogy merészli ön engem krajzlernek nevezni?

Shamyl (Berzsenyihez). – Tényleg ő nem froczlirozta önt, s ha ön le fog csillapodni…

Berzsenyi . – Én nem fogok lecsillapodni. Én szabadelvű ember vagyok és a rangkülönbségekre nem adok semmit, mert szerintem a születésnél sokkal fontosabbak az érdemek, és azért nekem sem egy született csillagkeresztes nő nem a Dalai Láma, sem ellenkezőleg nem fogom lenézni a templomszegény embert, a ki rangban mélyen alattam áll, mivel szívjóság lehet benne, és ebben mindnyájan emberek vagyunk. De viszont nem fogom magamat kinevettetni, hogy minden boltossal úgy legyek, mint fivér és malacz.

Siegwart . – De Jacques, be fogod látni, hogy Tedeschi és egy boltos között…

Berzsenyi . – Én tisztelek-becsülök minden kereskedőt, még a legutolsót is, mert kis emberekre van -260- szüksége az országnak. És szivesen nyujtok kezet nekik, ha a legfelsőbb körökben találkozom velök és itt befogadják őket, mert szerintem az egyenlőség azt követeli, hogy az alsóbb rendű egyénekkel is jól bánjunk. Más oldalról, ha arról van szó, hogy belőlem valaki gúnyt csináljon, hát jól van, ha ez a gúnycsináló ő Szentsége, vagy tisztelt barátom, a perzsa sah. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ember, a ki ócska vasat árul és öreg szemetet tesz ki a kirakatba, nekem holmi olyan tréfákkal jöjjön elő, melyek sem koromnak, sem képzettségemnek és társadalmi állásomnak meg nem felelnek?!

Tedeschi . – Báró úr, ön ezekért a sértésekért még számolni fog! (Fölkel, elrohan, s a két szerencsétlenül járt partner nem tud utána szaladni.)

Shamyl . – Mondhatom, hogy ön igen igazságtalan volt, nem is szólva arról, hogy hármasban igen sokat kell osztani.

Siegwart . – Én nem tudom, Jacques, miket képzelsz. Ez a Tedeschi nem speczeráj, hanem a maga nemében első czég az egész világon, és ezenkívül, a mi szintén nem megvetendő, tudós ember, kinek tanácsait múzeumigazgatók is ki szokták kérni.

Berzsenyi . – Mint tudós ellen semmi ellenvetésem, bár nem értem, hogy miféle bölcsészet kell ahhoz, hogy valaki drágábban adjon el egy öreg kardot, mely ritka, mint egy gyárból hozottat. A mi ellen kifogásom volt, az azon commis voyageur-hang, melyet én már nem fogok megszokni, és azt hiszem, ezt te érted, Siegwart, és ön is, fenség.

Shamyl . – Csupán kiélesíteni nem kellett volna a dolgot és odáig engedni, hogy affairet csináljon belőle; pedig egy kis jóakarattal pár kiegyenlítő szót mondhatott volna neki, miután annyira megsértődött a pudliért. -261-

Berzsenyi . – Azt hiszem, a zsibárus inkább kétszer fogja meggondolni a dolgot, mint egyszer, mert én már többszörösen elmultam hatvan éves, és az én unokaöcsém, a ki huszártiszt a rezervben és most volna alkalma először az én sok pénzemért kitüntetni magát és háláját, a mit irántam érez, hát ez az én unokaöcsém nem érti a tréfát és tudtommal már több izben megfogadta, hogy alkalmilag egy antikvárt úgy meg fog tánczoltatni, hogy ez az összes pudlikon keresztül fog ugrani. Különben a békesség kedvéért nem bánom, a speczerájt és a rőföst visszavonom, ha az egész párti nem gilt, se a kassza és az ultimo.

Siegwart (becsöngeti a komornyikot s néhány sort ír egy névjegyre). – Ezt Tedeschi úrnak. (Komornyik el.) Csak azt nem értem, Jacques, hogy mért haragszol annyira a kereskedőkre? Úgy tudom, hogy fiatal éveidben te magad is kereskedő voltál.

Berzsenyi . – Kereskedő, kereskedő! A mai világban mindenki kereskedő. Az egész angol arisztokráczia kereskedő. Én úgy voltam kereskedő, mint a norfolki és westminsteri herczegek, a kiknek gyáraik, ipartelepeik és kereskedelmi vállalataik vannak. Ebben az értelemben mindenki kereskedő. Te is kereskedő vagy, a mikor az erdődből eladod a fákat. Nem tagadom, hogy ilyen értelemben én jelentékeny fokig kereskedő voltam. Mondhatnám kizárólag kereskedő voltam mindaddig, míg elhatároztam, hogy ezentúl a közpályán fogom munkásságomat gyümölcsöztetni a szegények javára. És én éppen azért tisztelem a kereskedelmet, mert én tudom, hogy mi a kereskedelem. Ezt senki se tudja jobban, mint én, még Auspitz se, az én könyvelőm. De engedj meg, egy ilyen értelemben vett kereskedő, meg az apró kalmár, a ki a boltajtóig kíséri a vevőt és azt mondja: »Máskor is legyen szerencsém« – ez ég és föld. Én -262- tisztelem-becsülöm a kis kalmárt, mert én mindenkit tisztelek-becsülök, a ki dolgozik, s a ki kénytelen dolgozni, még a mezei munkást is, minthogy ők művelik meg földeinket és a kis kalmárok adják el árúinkat, de ha össze akarom téveszteni magamat valakivel, csak nem fogom összetéveszteni magamat a kis emberrel és a földhöz ragadt mezei munkással?!

Siegwart . – Ebben igazad van. »Király nem lehetek, princzecske nem akarok lenni, Rohan vagyok!« Nem igaz?

Shamyl . – No, hála az égnek, itt jön Tedeschi. Úgy emlékszem, ő fog osztani. (Tedeschi megjelenik.)

Berzsenyi (fölkel, Tedeschi elé megy, ünnepiesen). – Barátom, a herczeg már szíves volt megírni önnek, hogy nem szándékoltam önt megsérteni, s hogy a speczerájt és egyéb kereskedelmi czímeket visszavonom. De a velem született loyalitással és nyiltszívűséggel ehhez hozzá kell függesztenem, hogy felindulásomat annyival inkább sajnálom, mert a kereskedelmet távolról sem akartam sérteni, s az ön szakmáját és személyét különösen nagyrabecsülöm.

Berzsenyi . – Igen, de nekem már abba kellene hagynom a játékot, mert Karlsbadban várnak, s az én vonatom egy óra mulva indul. No, miattam! A kibékülés örömére ma még itt maradok.

Berzsenyi . – Csak egy táviratot küldök az enyémeknek. Papirost és czeruzát kérek. (A herczeg csönget s a komornyik elhozza a kivánt tárgyakat.) -263-

Berzsenyi (ír). – »Baronin Berzsenyi von Békásmegyer. Karlsbad. Hôtel Savoy Westend. Politikai tárgyalások végett csak holnap indulhatok. Jacques.« (Átadja a telegrammot a komornyiknak.)

Berzsenyi (fölveszi »eredeti makk«-ra). – Vonok, tercz, kassza, tous les trois, ultimo!

Berzsenyi (oszt. Tedeschihez). – Éppen arról beszéltünk barátommal, a herczeggel, hogy kereskedelem nélkül egy napig se állhatna a világ.

XXXIX.
BERZSENYIÉK HEGYET MÁSZNAK.

– A Pokol-hegy Menedékházában, kétezerhatszáz méternyire a tenger színe fölött. Délután öt óra. Az eső szakad; fönt és alant: fellegek és köd. Öt lépésnyire se látni. A Menedékház verandáján három alak: Berzsenyi báró, stájer vadásznak öltözve, de puska helyett bundával a vállán, és a két bárókisasszony, stájer leány kosztümben, de plaidbe burkolózva. Elza fel-alá jár; Blanka, lábtól derékig és nyaktól övig plaidben, a veranda kiugróján ül s a ködöt nézi. A báró áll, s szótlanul néz maga elé, olyan arczczal, mintha nem értené, hogyan került ide. A vezető és az inasok, a kik a kiránduláshoz szükséges holmit hozták, a Menedékház konyháján melegszenek; az őr gyermekei kiváncsian nézik az inasok czilindereinek fekete selyem rozettáit. Az őr felesége borsó konzerv levest főz a magas uraságok számára. Az őr a kályha mellett pipázik és mintha nevetne magában. –

Blanka (a ki eddig hallgatag szemlélődött, mély megilletődésében felkiált): – Isteni!… Nincs más szó rá, csak az, hogy: isteni!…

Elza . – Talán mégis megmondhatnád, hogy: ki vagy mi legyen »isteni«?!… Megint velem méltóztatol foglalkozni?

Blanka . – Hagyj már egyszer békében. Erre a látványra mondtam, hogy isteni.

Elza . – Úgy? Az más. Nem gondoltam, hogy te azt látványnak nevezed, ha nem látsz semmit. Én ezt vak szürkeségnek nevezem.

Blanka . – Neked nincs érzéked semmi iránt, a mi nagyszerű. Én még nem vagyok olyan blazirt, én még gyönyörködöm a természetben. Nézd papa, nem gyönyörű ez? Fölöttünk fellegek, alattunk fellegek; köröskörül, fenn, lenn, sűrű, vastag köd, mindenütt köd!… Mintha az északi mythológiában volnánk!

Elza . – Jobban szeretnék a szobámban lenni, otthon, vagy akár idelenn, a hôtelben.

Berzsenyi . – Nem értem, hogy ha én feljöhettem kétezerhatszáz méternyire, a zerge mért ne jöhetne le, négyszáz méternyire. A zerge könnyebben ugrik, mint én, egy megülepedett öreg ember.

Blanka . – Ha nem volna ilyen köd, már bizonyosan láthatnád a zergét. Reggel, ha majd kitisztul az idő és feljebb megyünk egy kicsit, ugrándozni fog előttünk akárhány.

Berzsenyi . – Gyermekem, ha én délután öt órakor a pápa ő Szentségét óhajtom látni, és a kamarás azt mondja nekem: jöjjek holnap reggel, ez egészen más. De hogy egy ostoba állat várakoztasson engem, ennek nincs értelme. Előre fogom küldeni a vezetőt, és az én legényeimet, hogy hajtsák fel az állatokat és vezessenek -266- elő nekem lövésre néhány pár zergét, kövéret vagy soványat, az nekem mindegy.

Blanka . – De papa, ebben a szakadó esőben! Aztán meg éjszaka lenne, mire felérnének. És a zerge is elbúvik ilyenkor…

Elza . – Nem, papa, a világért se! Egy pillanatig se tudnék aludni, ha magunkra maradnánk ezekkel az ismeretlen emberekkel.

Berzsenyi . – Akkor hát mit keresek én idefent a szakadó esőben, ha egyetlen egy zerge sincs készen a lövésre?! Nincs zerge, nincs zerge… de hogy egyetlen egy zerge sincsen, ez már sok!

Berzsenyi . – Azt ajánlottátok nekem, hogy a hegymászástól meg fogok soványodni. Úgy látom, ellenkezőleg, meg fogok őszülni és kopaszodni, míg haza érkezünk, a legcsekélyebb zerge nélkül!…

Blanka . – Ugyan ne zsörtölődjetek! Ki tehet róla, hogy hirtelen rosszra vált az idő? Reggel, mikor elindultunk, egy felleg se volt az égen. Örüljünk, hogy bőrig nem áztunk. A hogy elkezdett esni, tüstént elértük a Menedékházat; mit akartok még egyebet?

Berzsenyi . – A vezetőnek már reggel figyelmeztetnie kellett volna, hogy az idő rosszra fordulhat; egy szakképzett vezetőnek könyv nélkül kell tudnia az időjárást. De ez az ember az ő tíz forintjáért a pokol fenekébe is elvitt volna bennünket.

Elza . – Bár inkább oda vitt volna, mint ide, onnan talán hamarább haza jutnánk. Gyönyörű Nachtlagerünk lesz, mondhatom.

Blanka . – Hja, ilyen helyütt nem csinálnak külön alvótermeket a princzesszek számára. Ebbe már bele -267- kell nyugodni, barátom. Mert ha, tegyük fel, egy óra mulva el is áll az eső, ma már nem fordulhatunk vissza. A csúszós úton, pláne sötétben, minden perczben elesnénk.

Berzsenyi . – Ne veszekedjetek. Egy zergevadászat sok bajjal jár; ebben Blankának igaza van. Ha zergét vadászni nem volna kunszt, a legelőkelőbb egyéniségek nem vadásznának egy ilyen élhetetlen állatra, melynek a húsa se jó. Blanka csak abban hibázta el a dolgot, hogy nem a Salvator Rainer-jégmezőre mentünk, mert ott, tekintettel a legmagasabb uraságokra, bizonyosan éjjel-nappal gondoskodva van zergékről.

Blanka . – Ott ugyan megjártuk volna. Még most is mennénk az esőben, vagy előre, vagy vissza, mert a jégmező ezer méterrel magasabban van, mint ez a Menedékház. És ott nincs még egy kunyhó se.

Elza . – Kiderül, hogy anyailag gondoskodtál rólunk. Azt tetszett ugyan mondanod, hogy három órakor már a csúcson leszünk…

Berzsenyi . – Úgy beszéltek rólam, mint egy öreg bőröndről. Tőlem mehettetek volna előre; ebben az esetben bizonyosan jutalmazóbban vadásztam volna.

Blanka (Elzához). – Egyébként nem tudom, hogy mit kötekedel velem. Ki hítt téged?

Elza . – Mi közöd hozzá? Ha nem beszéled agyon a papát, hogy nem tudom hány kilót fogsz neki lehozni, engem ugyan invitálhattál volna. De a papát nem lehetett rád bízni; felőled bele eshetett volna a legelső mélységbe.

Berzsenyi . – Hagyjatok már föl! Ha a zerge meghallja ezt a lármát, holnap se mer előbujni.

Blanka . – Már az igaz, csak azért, hogy veszekedjünk, nem volt érdemes ide feljönni.

Blanka . – Miért jönnek ide mások? Mások is bolondok? Tiz napig itt lenni a völgyben, és fel nem jönni a hegyre, nem tenni meg az egész tájék leggyönyörűbb partie-ját, a miért a touristák messze földről sereglenek ide – igazán nevetséges lett volna. Hisz ha elmondod valakinek, hogy Rómában jártál, de a pápát nem láttad, Párisban voltál, de Versailles-ba nem mentél ki, Nápolyból jössz, de Sorrento-t nem nézted meg: a szemedbe kaczag.

Elza . – Csalódol, ez mind nem olyan nevetséges, mint a te örökös félelmed a nevetségességtől. Hogy az ember egész életén át a mások gusztusa szerint igazodjék, mitmacholja a másnak való mulatságot, bár neki ez nem jelent egyebet, csak kényelmetlenséget, vesződséget és boszuságot, lihegjen egész nap, izzadjon és fázzék egyszerre, keresse a tüdőgyuladást, gyalogoljon annyit, mint ha robotban csinálná, elfárassza magát a gyötrődésig, aztán ne lásson még csak egy sánta kutyát se, csak azért, mert ha véletlenül mindezt el találja mulasztani, akadhat valahol egy szamár, a ki ezt furcsának találja – van-e ennél nevetségesebb dolog a világon?

(Az őr felesége jelenti, hogy a borsó-konzerv-leves elkészült. A magas uraságok bemennek az egyik szobába, a hol az asztalt lilásvörös abroszszal terítették le tiszteletökre. A három elégületlen iszonyú étvágygyal ül le, s a báró a harmadik kanál után kijelenti, hogy soha életében nem evett ilyen jó levest. Megeszik -269- továbbá a hazulról hozott s utközben még el nem fogyasztott hideg ételeket is – a mi egy félóra multán feltünő lelki békét idéz elő. Diner után egy pillanatra kikukkantanak a verandára. Az eső már nem ömlik, csak szitál, de arról, hogy visszaindulhassanak, nem lehet szó. Felleget se látni többé, csak ködöt, vastag ködöt. Beesteledik. A báró a kisasszonyokkal visszamegy a rögtönzött ebédlőbe, s kártyát kér az őr feleségétől. A kártya megjelenik. A rajta látható fekete zsirrétegről és egyéb nemes patináról itélve, még maga Gringenőr készíthette. Azonkívül mindössze harminczegy levele van, de szerencsére csak a makknyolczas hiányzik. A báró és kisasszonyai filléres alsóst kezdenek játszani. A bárónak soha életében nem volt ekkora szerencséje; ezer point-nel előzi meg mindegyik partnerét. Ezek persze adósok maradnak. Kilenczkor a báró visszavonul alvószobájába. A kisasszonyok együtt alusznak; nemcsak egy szobában, hanem egy ágyban is, mert mind a ketten annyira félnek, hogy erre a kivételes esetre czélszerűnek látják fegyverszünetet kötni és összebújni, hogy egymást bátoríthassák. Éj.)

A báró (mielőtt lefekszik, kipillant az ablakon, hogy meggyőződjék róla, vajjon nem tévedt-e a verandára egy hajléktalan zerge. Nem lát egyebet, csak a vezető pipájának a tüzét. Körülnéz, hogy a puskáját beállították-e a szobájába; a puska csakugyan ott van az egyik sarokban. De azért ruhástul fekszik le és sokáig nem tud elaludni. Végre elpihen, s azt álmodja, hogy Salvator Rainer főherczeg társaságában a glecscser csúcsa felé ugrál, a midőn egyszerre a zergék küldöttsége jelenik meg előttük, hajbókolva. Mire fölébred, hat óra. Kinéz. Már nem esik, de az idő borúsnak látszik; a ködtől még most is keveset látni. Megpillantja a vezetőt, a ki már ismét a verandán pipázik.) – Hé, földi!… -270-

A vezető (mintha egy kérdésre felelne). – Bizony, exczellencziás úr, jó lesz sietni, ha szárazon akarnak haza jutni.

A vezető . – A csúcsot most már látni innen, de a csúcson nincsen menedékház, még csak egy várta se. A magas uraságoknak bizonyosan kellemetlen volna, ha a vihar ott érne utól bennünket.

A vezető . – Igen, még pedig minél hamarább. Úgy nézem, egy pár óra mulva megint esni fog, és meglehet, hogy két napig se tisztul ki az idő.

A báró . – Jól van, jól van. (Magában:) Ez az ember az ő tiz forintjáért azt kivánta volna, hogy ki se mozduljunk hazulról. És jöjjenek elő nekem még a szegény emberekkel!…

(Kopogtat a kisasszonyok ajtaján, s bekiáltja nekik a rossz ujságot. Mire a kisasszonyok felkászolódnak, a reggeli is elkészül. Blanka és Elza kávé czíme alatt olyan czikóriát isznak, a melyben van borsó-konzerv is, kakaó is, csak éppen kávé nincsen. A báró óvatosabb volt, s borsó-konzerv-levest reggelizik. Ezalatt a legények becsomagoltak, s a hogy a báró lehörpintette az utolsó kanál levest, már meg is indulnak visszafelé, az egész karaván. Egy órai lefelé bukdácsolás után a báró odaszól leányainak, hogy szép lassan haladjanak előre, mert ő egy kicsit hátramarad. A kisasszonyok megijednek, mert azt képzelik, hogy papájok hirtelen rosszul lett. De a báró oly vidám titokzatossággal integet nekik, hogy megnyugodnak és engedelmeskednek. Alig maradt el a báró, puskadördülés hallatszik.)

Elza . – Majd olyan bolond az a zerge, hogy lejöjjön tisztelegni a papához! -271-

Berzsenyi . – Zerge, határozottan zerge. Csak nem is fogok egy kecskére lőni! (Halkabban, hogy a magyar inasok ne hallják:) A zergéből egy szó se igaz. Csak kilőttem a puskámat. Nem fogom magamat kinevettetni, hogy vadászni jöttem és el se sütöttem a fegyvert. Vannak, a kik vadásznak, és nem találnak akkor se, ha tiz zerge ugrál előttük. Én, meglehet, találtam volna, ha a zerge lejebb jön. Szóval vadásztam. (Mire leérnek a hegy aljába, már gyönyörűen süt a nap.)

XL.
KERESZTUTON.

– A baden-badeni »Grand Hôtel Bellevue« reggeliző termében. Bősz előkelőség; diplomata külsejű és modorú pinczérek. Reggeli kilencz óra. Az egész Berzsenyi-család együtt van, az idős angol hölgygyel egyetemben, a ki egy kherubhoz hasonlóan, szótlanul ül a kisasszonyok között. –

Elza . – Én azt hiszem, a gyászszertartáson senki se fog keresni bennünket.

A báróné . – Milyen jól jött volna, ha a gyászeset három vagy négy nappal korábban következik be, a mikor még Gmundenben voltunk! A szegény herczegnének ez egészen mindegy lett volna, hisz az ő élete már csupa szenvedés volt!

A báróné . – Nem azért mondom; tudom, hogy én már idősebb vagyok, semhogy meghaljak. De ti nem gondoltok rá: mi történhetnék akkor, ha az én szívbajom is oly gyorsan elhatalmasodnék, mint a hogy fiataloknál gyakran jön elő. Szegény herczegné! Milyen kegyesen nézett rám még tavaly az esplanadeon! Mintha azt mondta volna: »Ennek a jó asszonynak is sokat kell szenvednie, már csak koránál fogva is.« Ki gondolta volna akkor?!…

Blanka . – Rokonszenveseknek talált bennünket, és határozottan kitüntetett, a hol tehette. Egyszer, mikor tenniszeztünk Elzával, öt perczig nézte a játékunkat, pedig nem igen szeretett a nagyközönség előtt mutatkozni. Egy más alkalommal pedig, mikor a papa tiszteletteljesen beköszönt a villába, tisztán hallottam, hogy megkérdezte: »Ki legyen ez a jó arczú öreg úr?«

A báróné . – Az idén már okvetetlenül megszólított volna bennünket, ha nem olyan nagy beteg, hogy már alig jöhetett ki a szobából. És ki tudja, mi történik, ha korábban eszünkbe jut, és már öt hat év óta járunk Gmundenbe?!…

Elza (a bárónéhoz). – No, a sleppjét nem hordozhattad volna, még ha a legközelebbi környezetébe kerülsz is, mert Gmundenben nincsenek reczepcziók.

A báróné . – És az ilyennek meg kell halnia! Egy főherczegnőnek, a kinek semmije se hiányzott a világon!… (Szünet.)

A báró (a kin meglátszik, hogy gondolatai másfelé kalandoztak, hirtelen megszólal). – Ugy-e, mindig -274- mondtam nektek ezt a Purdé t?!… Mikor még mint ótvaros kis csikó egyszer rám nézett, mint tulajdonosra, már akkor valami azt sugta nekem, hogy ez az értelmes kis állat egykor nagy dicsőséget fog hozni a fejemre!…

Elza . – Tudod, papa, tegnap, mikor láttam, hogy a távoszlopnál milyen könnyen nyúlik, pedig Sopp még hozzá se nyúlt az ostorhoz, azt hittem, hogy a szivemnek meg kell szakadnia a nagy örömtől! No és aztán, mikor láttam, hogy canterben jön, és kiabálni kezdtek körülöttem, hogy: »A magyar ló!… Purdé !… A kilenczes!…« – akkor egyszerre csak elsötétedett velem az egész világ, nem láttam semmit, csak azt éreztem, hogy össze kell csókolnom mindenkit, a ki a közelembe kerül!…

A báró . – Látjátok, soha se akartátok elhinni nekem, mire képes egy telivér, ha az én kezeim közül került ki!

Blanka . – Csak az a kár, hogy olyan kevés magyar volt a versenyen! Ha látták volna a pestiek, hogyan csodálták meg Purdé t, nemzetiszín szalagú koszorújával, az egész kontinensről összesereglett szakértők, a legridegebbnek is megdobbant volna a szíve.

Elza . – Hát bizony én nem szégyellem megvallani, hogy mikor verseny után a banda rázendített a Rákóczy-indulóra, nekem könny szökött a szemembe a hazaszeretettől.

A báró . – Gyerekek, nem fogjátok elhinni, mint hatott rám, öreg emberre, az a körülmény, hogy ebben az idegen világban egy huszonnégy óráig mindenki és minden csak az én magyar dicsőségemet magasztalja!

A báróné . – Így váltakozik öröm és gyász, mint a »Säckingeni trombitás« énekli. Tegnap még csupa örömben voltunk; én magam is, bár nem voltam jelen, részt vettem veletek, és azt hittem, hogy még csak ma fogok igazán örülni, a mikor az ujságok is tele lesznek férjem és a ló nevével. De tessék! Közbe jön ez a gyászeset, és most már nem tudok örülni annak sem, hogy apátok egy egész lóhosszal legyőzte az egész kontinenst.

Blanka . – Nem is illenék valami nagy lármát csapni a győzelemmel, mikor a szomszéd nagyherczegséget olyan csapás érte, mely nekünk is gyászunk.

A báró . – Nektek igazatok van és én teljes mértékben osztozom mindabban, a mit mondani fogtok. De azért a Purdé -bankettet már nem mondhatom le, mert még a versenyen élőszóval meghívtam franczia és berlini jelesebb kollégáimat. És mit mondanának otthon, ha szó nélkül tovább megyek Baden-Badenből az én ezüst sarkantyúmmal? Azt mondanák, hogy ez a Berzsenyi egy külföldieskedő magyar, a ki az ő honi lovával egyszerűen zsebre vágja a magyar dicsőséget és kozmopolitának adja ki nemcsak magát, hanem a lovát is, holott csak ő egyedül az elfajult magyar, akár ezüst sarkantyúval, akár a nélkül. Míg ellenben, ha egy áldomást adok, melyen kellőképpen kiemelem hazámat, mindenki azt fogja mondani, hogy ez a Berzsenyi egy derék, öreg fiú, a ki külföldön is fényt szerez a magyar névnek.

Blanka . – A baj csak az, hogy könnyen találkozhatik, a ki azt mondhatja, hogy egyszerűen a gyászszertartás elől utaztunk el Gmundenből. Nem értem ugyan, hogyan lehet ilyesmit éppen ránk fogni, de rossz és irigy emberek mindenütt akadnak. Nagyon jól tudod, hogy bizonyos körökben az efféle dolgok -276- iránt nagyon érzékenyek szoktak lenni. No és pláne ha te dáridót csapsz, két nappal később, a mit a sajtó siet közhirré tenni!

A báró . – Mit akarsz? Egyszerűen kitépni a szívemet? Hidd el nekem, egy öreg embernek, a ki mindig tenyerén hordozta a szívét, hogy a herczegnét nálam jobban senki se gyászolja, mert én nemcsak a főherczegnőket sajnálom, hanem minden szegény fiatal asszonyt, a ki beteg és meghal. Biztosítalak, hogyha én tőlem függne, soha se halna meg senki; erről kezeskedem. De mit csináljak a vendégeimmel? És mit feleljek, ha valaki azzal vádol, hogy mindig fölfelé nézek, az udvari körökre, és a magyarság ügyeit elhanyagolom?!…

A báró . – Csak hallgassátok meg őt, mert bizonyos vagyok benne, hogy eltalálja a szeget a fejemen.

Elza . – Eszem ágában sincs vicczelni. Azt akarom ajánlani, hogy ha olyan szükségesnek látjátok, utazzék el a mama Blankával Gmundenbe, mi pedig megtartjuk itt a bankettet, szép csöndben, de azért fecskefészeklevessel, hogy ne sajnálják a magyart.

A báróné (Elzához). – És a míg megjövünk, addig te egyedül járkálsz itt előre, hátra?

Blanka . – El ne rontsd, szegényt, azalatt, míg oda leszünk. Attól félek, hogy mire visszatérünk, ő is cocotte-nyelven fog társalogni.

A báró . – Hagyj békét a leányomnak. Ennek a leánynak helyén van a feje, és a szíve tősgyökeres magyar. -277-

Blanka . – Te úgy beszélsz, papa, mintha a nemzet ügyét kellett volna megvédeni az én aulikus érzéseimmel szemben…

A báró . – Nem úgy beszélek, csak mint jó honfi, a ki örül, hogy hazájának szolgálatot tehet. Látjátok, gyermekeim, én nem fogom előttetek eltitkolni, hogy azelőtt, kora fiatalságomban, nem tevékenykedtem eléggé a magyarság érdekeiért. De mikor már vagyont szereztem, s a közpályán megismertem kötelességeimet, egészen más ember lett belőlem. Most boldog vagyok, ha a magyar névnek itt vagy ott dicsőséget szerezhetek. Ezt különbözőképpen lehet elérni; én magyar tenyésztésű lovaimmal szolgálom a czélt. De ha személyesen is olyan gyorsan tudnék futni, hogy ebből hazánkra fény derülne, akár el fogjátok hinni, akár nem, a magyar név dicsőségéért én magam is szaladnék.

XLI.
BERZSENYI HÁZASÍT.

– Melanienál. Berzsenyi báró egy karosszékben. Melanie a karosszék előtt, lenn a szőnyegen. Sírdogál és a báró kezét csókolgatja. –

Melanie . – Soha, soha se fogom elfelejteni!… Igazán, mi is lett volna belőlem a báró jó szíve nélkül!…

Berzsenyi . – Na, na, szót se érdemel. A mit mondtam, megtartom, ennyi az egész. Nem mondtam mindig, hogy ki foglak házasítani? Nohát! Vagy azt hitted, hogy éppen a te hozományodon fogom megkezdeni a krajczároskodást?!

Melanie . – Ó, nálam senki se tudja jobban, hogy a báró nagylelkű, mint egy király!… Vagy mit is beszélek?!… A királyok már nem nagylelkűek, csak a mesékben. És én minden nagylelkűséget mesének tartanék, ha a bárót nem ismertem volna. Ó, tudom én azt jól!… De mégis!…

Berzsenyi . – Mit mégis? Nem vagyok smuczig, punktum. Azt hiszem, az öreg Berzsenyi, egy élet -279- munkája után, már megengedheti magának azt a luxust, hogy ne legyen smuczig.

Melanie . – A báró megengedhetné magának azt is, hogy egy cseppet se törődjék a szegény Melanieval, különösen mikor ez a Melanie azzal áll elő, hogy férjhez akar menni. A báró fölötte áll annak, hogy egyátalán foglalkoznia kellene a dologgal. És más a báró helyén, bizony nem is törődnék velem. Más egyszerűen azt mondaná: hát, jó leány, le is út, fel is út.

Melanie . – A báró kivétel mindenben, tudom. De a báró se azért nagylelkű, mert grand seigneur. Nagylelkű daczára, hogy grand seigneur, mert aranyszíve van. Azért hogy zárkozott természetű vagyok s csak a könyveket búvom, ismerem én az életet s keresztüllátok a nagyurakon. Emlékszik az Altmünster Irénre, a ki a Teréz-körúton egy gangon lakott velem?

Melanie . – No ez aztán ismerte őket!… Persze, nem kerülhettem ki, hogy egyszer-egyszer szóba ne álljak vele. Tudja-e, mi volt minden harmadik szava? »Melanie, őrizkedjék a nagyuraktól, mert a nagyurak mind smuczig disznók.« Én csak nevettem, mert nekem ugyan nem volt okom panaszra: az az egy nagyúr, a kit én ismertem… (hosszasan csókolgatja a báró kezét)… de tudom, hogy az Irén durva szavaiban sok életismeret volt.

Berzsenyi . – Annyi igaz, hogy vannak beképzelt mágnások, a kik azt hiszik, hogy ha ők minden fillérből nemzetgazdaságot csinálnak, azért ők mégis nem tudom kik, mik maradnak. Ebben is különbözni akarnak egy modern főúrtól, a kit ők csekélyebbnek itélnek, és a -280- ki mindenesetre reprezentálni fog. Nem nevetséges ez? Ha egy modern főúr utánozni akarná őket, mint vélik, biztosítalak, már csak neveltségénél fogva is canterben le tudná győzni őket a takarékosságban, az ő embertelenségeik és ügyetlen fösvénységük nélkül. De hatvanadik évemen túl csak nem fogok ebben örömet találni? És látod, mondok neked valamit. Csodálni fogod te őket azért, hogy a mikor a paraszttól a krajczárt lealkudják, ők egy nagy művön pózolnak és latifundiumot spórolnak össze ivadékaik számára? No, én nem fogom csodálni őket. Mert akár így nézem, akár úgy, annyi bizonyos, hogy nem azért tesznek így, mert már az őseiknek is nagyon sok volt, hanem azért, mert nekik már nincs nagyon sok. És ha ő nekem parvenükről beszél maguk közt, én erre nem mondok semmit, de azt gondolom, hogy ő azért mégis egy ótvaros.

Melanie . – Minél inkább tisztában vagyok vele, hogy milyen a világ, annál inkább habozok… Minél bizonyosabb vagyok benne, hogy a báró az egyetlen, ki ilyen nagylelkűségre képes, annál jobban bánt, hogy visszaéljek ezzel a páratlan nagylelkűséggel, és elfogadjam ezt a nemeslelkű, pazar… (Sír és a báró kezét csókolgatja.)

Melanie . – Végre is, a báró nem olyan ajándékot kínál nekem, a milyet egy barátnőnek szokás adni… Ilyen hozományt egy apa ad a leányának…

Berzsenyi . – Hát talán nevetni fogsz, Melanie, de ezt nem mondhatom másképpen, mint hogy én csakugyan apai érzésekkel vagyok irántad. Hogyan mondjam -281- másképpen? Eleinte nem volt így, de mióta megszoktalak, így van. Talán az én koromnál fogva van így; vagy mert te olyan csöndes, komoly, finom leány vagy… hogyan tudjam én ezt megmagyarázni magamnak? Azért hogy én téged, mint nőt ismerlek… ez nem csökkenti apai érzéseimet, sőt ellenkezőleg. Egy szóval, én téged egy harmadik leányomnak tekintelek.

Melanie . – Ó, báró, ezt lehetetlen nem érezni… De éppen ez az… Hogyan is fejezzem ki az aggodalmaimat? Akármilyen boldoggá tesz ez az érzés, szabad-e visszaélnem vele?!… Ha lehetséges így mondanom, nekem kötelességeim vannak a báró tisztelt családjával szemben… Néha úgy érzem, mintha a vonzalommal, melyet a báró irántam tanusít, meglopnám kedves leányait… És most, lehetek-e oly undelikát, hogy megrövidítsem őket?!… Tudom, hogy a bárónál ez nem szerepel… de nélkülem ez is az övék maradt volna.

Berzsenyi . – Látod, talán ezért a finom gondolkozásért tekintelek úgy, mintha a leányom volnál. Légy te csak egészen nyugodt. Biztosítalak, ha ezt az ügyet a családomban tárgyalhatnám és pénzügyekben tanácsot fogadnék el valakitől, a leányaim igen szivélyesen megszavaznák neked ezt a hozományt.

Melanie . – Ó, a bárókisasszonyok oly előkelő szelleműek és oly gyöngéd gyermekek!…

Berzsenyi . – Többet mondok Ne légy igazságtalan az én szegény jó nőmmel szemben. Ő beteg, már régóta, és mint jólelkű, betegnőnek belátása van. Természetesen, gyöngédségből, erről nem szoktunk beszélni, de bizonyos vagyok benne, hogy ő hallgatag, mindenben egyetért velem, és mert a távolból rokonszenves figyelemmel nézett téged, kellemetlenül érintette volna őt, sőt esetleg javadra szólt volna, ha, mondjuk, el akartam volna válni tőled, egy más nem érdemesért. -282-

Berzsenyi . – Remélem, most már nem fogsz sírni és el fogod mondani egyszer azt is, hogy miért akarsz férjhez menni? Te olyan komoly vagy, társaságba nem vágyódol, mindened megvan, mondhatnám hideg természettel… azt is mondod, hogy nem szerelemből méssz férjhez… szóval hogy értse meg ezt az ember?

Melanie . – Igazán nem tudnám megmondani. Azt hiszem, csak azért megyek férjhez, hogy öregségemre ne maradjak egyedül. Oly csunya egy elhagyatott öreg nő, a ki a multjából él! Ettől mindig borzadtam. És most még kinálkozik tisztességes parti; ki tudja, ha sokáig halogatnám a dolgot, később nem ugranám-e bele valami bolondságba? Nem mennék-e valami korhely fiatalhoz, a ki csak a hozományomért venne el?

Melanie . – Ó, nagyon komoly gondolkozású, szorgalmas, szolid ember! Most magánhivatalnok, de a hozományommal egy kis vállalkozásba akar fogni. Elmondta, mik a tervei, s erről is látszik, hogy alapos, munkás ember, a ki a házasságot komolyan fogja fel. Persze, a báró nagylelkűsége nélkül nem vehetett volna el, de nem jobb, hogy ezt nyiltan megmondja? Mi nem bolondítjuk egymást.

Melanie . – Igen. Már nem gyerek; harmincznyolcz éves, egészséges, jó külsejű.

Melanie . – Hát igen. Csak egy rossz tulajdonsága van. Nagyon féltékeny természetű. Maga is mondja.

Melanie . – Ó, a báró, ez egészen más!… Én nem akartam őt félrevezetni, s ő teljesen tisztában van velem… Sőt, ha már erről beszélünk, nem is tudom, hogyan mondjam el… Szóval, ha megtaláltuk volna a formáját, ő is szerette volna megköszönni a báró nagylelküségét…

Berzsenyi . – Majd később, ha megismerkedünk. Igaz, hát te hogyan ismerkedtél meg vele? Te nem jársz sehová, látogatásokat nem fogadsz, egész nap olvasol… nem tudom kitalálni, hogyan történhetett a megismerkedés.

Berzsenyi . – Rokonod is? Annál jobb, annál jobb. És aztán, hogyan gondolod, ha majd férjhezmeneteled után találkozni óhajtok veled?…

Melanie . – Ó, a hogyan, a hol és a mikor a báró parancsolja! Nem merem remélni, de talán… ha a báró megengedné, hogy bemutassam a férjemet…

Berzsenyi . – No majd meglátjuk. Hanem te, mondd, nem találod furcsának, hogy téged hamarább adlak férjhez, mint az én igazi leányaimat? Két-két millió hozományuk van, még több vár rájok, csinosak, ügyesek, tudnak geografiát, mitologiát, mindent… és te mégis hamarább méssz férjhez, a ki nem jársz társaságba és így meg amúgy.

Melanie . – A királykisasszonyok mennek férjhez a legnehezebben. Nekik kell a legjobban válogatniok.

Berzsenyi . – Azt hiszem, a milyen okos leány vagy, néhány jó tanácsot adhatnál nekik…

Berzsenyi . – Nem mondom, hogy magasra tartják az orrukat… mert miért ne tartanák az orrukat magasra?… de mégis, az egyik már elmult huszonegy és vihetem a legmagasabb helyekre, a jobb partikra -284- fütyöl, itthon pedig egy mosdatlan költővel sétál előre, hátra. A másik meg néha rágondolja magát, de három hónapi jegyesség után megunja és kineveti a legsnájdigabb vőlegényeket. Ezzel már nem is merek próbálkozni. Pedig olyan jó és házilag okos leányok!

Berzsenyi . – Te, a ki tapasztalt és jó irányú nő vagy, határozottan útba igazíthatnád őket a tekintetben, mert szegény jó mamájok, azt kell gondolnom, nem is akarja őket komolyan férjhez adni, hogy mint beteg vidám társaságban maradjon. De mit mondasz te a világhoz? Hogy ha én elviszem őket a bálba, a legnagyobb dekoltázsban, aztán előjön egy dragonyos, megöleli őket és azt mond nekik, a mit akar, ez jól van; de ha én azt akarnám, hogy egy finomlelkű, világlátott és nekem bizalmas nő, a kikre ők igen kíváncsiak, ismerkedjék meg velök, mint titokban ők is szeretnék, az emberek azt mondanák, hogy engem a bolondok házába kell vinni.

Berzsenyi . – No és ha te nevelőnő volnál a házunkban? Akkor mindenki meg volna elégedve. Mondhatom neked, minél öregebb vagyok, sok dolgot annál inkább nem értek. Meglehet, ez a korral jár, és úgy kell lennie, hogy a mikor az ember nem igen tud erkölcstelenséget elkövetni: akkor végképpen megszűnik erkölcsös lenni. (A szobalány jelenti, hogy tálaltak.)

Berzsenyi . – De veled vacsorálok. Megtartjuk az eljegyzési lakomát. Persze csak így, kettesben. A férjed majd úgyis eleget lesz veled.

XLII.
BERZSENYIÉK HAZA JÖNNEK.

– A nagy ebédlőben, esti fél tiz órakor. Minden csillár ég, de az ünnepi hangulatot némi naftalin-illat mérsékli. A báróék már megvacsoráltak; egyelőre ki is beszélték magukat. A báró, a báróné és Blanka hallgatnak; azon törik a fejöket, hogy mi módon alkothatnának uj otthont ebből az »unheimlich« palotából, mely most oly kietlennek tűnik fel. Elza le s fel jár a teremben és koronkint megszólal. De mintha egy láthatatlan lényhez beszélne. –

A báróné . – Ez, ez deczemberben is ott fürdene Ostendeban! A mint javában készülődöm, és azt se tudom, hol van a fejem, egyszerre csak elkezdi nekem tördelni a kezét, és jajgat, mint a Sulamith: »Mért megyünk el Ostendeból?! Mért megyünk el Ostendeból?!…« De hát mit csináljunk Ostendeban, mikor már olyan hűvös van, hogy csak a bravúr-emberek fürdenek, és azok is, titokban, görcsöt kapnak?!… -286-

Blanka . – Láttátok volna ma hajnalban a vagon folyosóján! Mikor Bruckba értünk, én is fölébredtem. Kimegyek, hát ott áll az ablaknál, mosdatlanul, fésületlenül és szaval: »Szervusz, művelt nyugat! Pá, csau, puszi!…«

Elza (még folyvást a láthatatlan lényhez szól, de úgy, hogy a nénje is értsen belőle). – Tán nem volt okom keseregni, mi?!… Persze, ennek a Rozgonyi Cziczellének iszonyúan dobogott a szíve az örömtől, mert a vonat minduntalan megállt a nyilt pályán, s ebből észrevette, hogy már honi földön járunk!…

Blanka . – No, ha az egri nők is így beszéltek volna, most szépen néznénk ki!

Elza (elábrándozva). – Micsoda rend volt odakünn! Abból, a mit az ember maga körül látott, blindre meg lehetett igazítani az órát.

Blanka . – Az ember vesz magának egy jól járó órát, és nem felejti el mindjárt, hogy magyar volna, vagy mi.

Elza (most már Blankához). – Hogy jön a magyarság ahhoz, hogy én nem szeretek Budapesten lenni?! Ki szeret Budapesten lenni?… és ettől még nem kell elárulni a hazát. Különben én tisztelem a gusztusodat, és ha te szeretsz itt ülni, fogadd áldásomat!… Én, kivált olyankor, mikor egy szebb világból jövök, visszataszítónak találom ezt a várost. A hogy a vonat elhagyja Kelenföldet és az ember közelebb jön Budapesthez, az orrodat egy gőz csapja meg, a mivel itt nem mondom, hogy élned, halnod, de minduntalan találkoznod kell. Mikor másutt az emberek őszi kabátba bujva sétálgatnak a holdvilágnál, itt a falak fojtó meleget sugároznak ki. Egy város fák, park, levegő -287- nélkül! És nincs óra, a mikor az utczán végig mehetnél a nélkül, hogy egy pokolgép az arczodba ne szórja a szemetet és a port. Ez neked a »hazádnak rendületlenül«?

Elza . – Hát hol élsz? Élsz csakugyan? Másutt jársz-kelsz a szabadban, és társaságban élsz. Itt se levegő, se társaság. A budapesti élet: kávéház, szinház és zsúr. A kávéházba, szerencsére, nem járhatsz, mert a mi köreinkben ez már mégse szokás… legalább egyelőre, mert Budapesten nemsokára a bibornokok és a csillagkeresztes hölgyek is el fognak járni a kávéházba. A szinház? A budapesti szinházak csak a papának jók, mert ő mindenütt tud aludni. Én nem tudok aludni, ha nekem rosszul komédiáznak. És azért jöjjek a szinházba, hogy egész bizonyosan ne bujhassak el a nekem kellemetlen alakok elől?! Aztán a zsúrok, a hol csak ostobaságokat beszélnek!… Mért zsúr, mért nem zsibvásár?… Szerencsére a zsúrok kimennek a divatból, mert nálunk is majmolni fogják a párisi petit goûter-kat… egy ürügygyel több: kocsmába és kávéházba járni. Marad nekem életnek: a Marcel Prévost regényei.

A báróné . – Nekem úgy jössz elő, mintha nem a helyet, hanem az embereket találtad volna külföldön inkább kedvedre!…

Elza (a bárónéhoz). – Nem volt mit észrevenni: az illetőtől én olyan sokat követelek, hogy soká kell készülnie, a míg tip-top kondiczióban lehet kihozni a -288- pályára… Nincs »illető«; legalább még nem jelentkezett. No, Budapesten nem is fog!…

Elza . – Dehogy egyformák! A hányszor a külföldön kilépek az utczára, mindig elbámészkodom: »Nini, az emberek tudnak járni az utczán, és – csodálatos! – köszönnek egymásnak!« Mert itthon nem tudnak az utczán járni, csak tülekedni tudnak… a mi pedig a köszönést illeti, ugyan ki köszön itt?!… A budapesti ember gesztussal és mimikával értésedre adja, hogy: »tőlem, neked, ennyi leereszkedés vagy nyájasság jár, sem több, sem kevesebb, inkább kevesebb, mint több«, ezt értésedre adja, de nem köszön. Egyformák! Ördögöt egyformák! Hol látsz alakokat, a kik úgy mennek a sokaság között, mint a vak villamos kocsi, elfoglalva kemény könyökével a kényelmének dukáló helyet, félrelökve útjából öreg embert, gyermeket, vénasszonyt, leánykát, a ki nem csinos, nyomorékot, mert ő erősebb, mint ezek?!… Az utolsó budapesti emlékem: egy gavallér, a ki a vele szembejövő aggastyán gipszbe kötött, beteg karjára egy jót döfött a könyökével, hogy megmutassa hölgyének: milyen úr ő, s milyen vitéz legény!… Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy rá nem kiáltottam: »Fuj! Nem szégyelli magát?!«…

Elza . – Itt azon se csodálkoznám. Itt és Ohióban minden megtörténhetik. Arra, nyugaton – szervusz, édes nyugat, pá, isten veled! – egy férfi úgy néz rám, mint egy másik emberre, mondjuk így: mint egy csinos ismeretlen hölgyre. Itt nincs az az ágrólszakadt aszfaltfi, a ki jogot ne formálna magának, hogy a tekintetével kifejezhesse: »Tetszel nekem! Csinos vagy!« És én -289- nem kiálthatok rá: »De nekem nem tetszel, rongyos pimasz! Hogy mered rám emelni a vizes tekintetedet?!…« És mért van ez? Mert sehol sincs annyi férfira éhes asszony…

A báró (a kit kisebbik leányának a sottise-a zavarba ejtett). – Hát Budapest így, Budapest amúgy… mondasz valamit. De viszont… látjátok, én Amerikát nem ismerem, pedig szeretném ismerni, és ha ügyeim engedni fogják… de ez már úgy se ér semmit. Annyi bizonyos… nem fogjátok elhinni… de ha ujra kellene kezdeni az életet, Amerikában óhajtanám kezdeni. Mégis csak más lehet ott von Pike auf egy vagyont szerezni!… A Munkácsytól vagy Rafaeltől láttam egyszer egy képet egy öreg admirálisról, a ki a mankójával nézi a tengert, mert letört és már nem futhat többé. Így nézek én Amerika felé; ez meg van tagadva tőlem, Amerikában mint hajóifjú kezdeni a milliárdokig. De Amerikát félretéve, Budapestnek is megvannak a maga komoly érdemei, és ez előnyök felett nem lehet pálczát törni. És aztán, gyermekem, én nem mondom, hogy ne gondolkozzál helyesen, de, látod, a nyilatkozatban egy magyar főnemes leánya kell, hogy még családi körben is tapintatos legyen a főváros irányában, és az eshetőleges gyöngéd érzelmeket ne sértse.

A báróné . – Ne vedd fel, Jacques, olyan komolyan ezeket a szeleburdi nézeteket. Ma így beszél, s holnap egész nap a Szózatot fogja énekelni, vagy más egyebet a hazáról.

Elza . – Ohó, persze hogy jó magyar leány vagyok!… A szívem, az már Magyarországé, pour une éternité!… -290- Imádom a magyar parasztot, és a puszta az én hazám, ez már el van végezve egy életre. De Magyarország és Budapest, az kettő, és Budapest még távolról se Magyarország! Nem, hála Istennek!

Elza . – Hogy neked örömet okozzak, megmondhatom, hogy mit akarok. Egy olyan férjet akarok, a ki harminczötéves létére lovassági tábornok legyen a német hadseregben, és olyan jellem, a ki szemtől-szembe megmondja Vilmosnak az én nézeteimet. Ezenkívül finom és elmés legyen, mint a legkülönb franczia, józan és komoly, mint egy angol orvosprofesszor, zseniális, mint egy spanyol festő, derült, mint egy olasz csirkefogó, rettenthetetlen, büszke, gyöngéd, hű, daliás, szép, nagylelkű, szerető szívü, elsőrangú vívó és lövő, röptében lőjje le a galambot, de soha se lőjjön galambra… Aztán még azt akarom, hogy soha se kelljen férjhez mennem, de azért mégis boldog legyek, mert minden férfi utálatos, csak egy van, a ki imádnivaló, az én drága jó apám, a ki a legnemesebb ember a világon!

A báró (nevetést tettetve, büszkén és boldogan). – Mit szóltok hozzá?!

XLIII.
BERZSENYIÉK FÖLÉBREDNEK.

– Berzsenyiék a katholikus nagygyűlésről jönnek, a redouteból, és leülnek ebédelni. –

Blanka . – Én nem tudok ebédelni. Nekem még most is remeg minden idegszálam. (Félretolja a teknősbékalevest.)

Elza . – De hát honnan kerül elő ez az ember?! Szedlacsek! És még hozzá Venczel!

A báróné . – Az pedig úgy van. Nekem már az ujságban is előjött ez a név.

Elza . – Csakhogy nem olvastad el, a mi róla állott, mert ha ujságot veszel a kezedbe, úgyis mindjárt elalszol.

A báróné . – Azért mégis többet tudok a vallásból, mint a mai leányok. Ki mondta, hogy el kell menni a nagygyűlésre? Talán te? Szeretném látni, hogy neked jusson eszedbe ilyesmi!

Elza . – De hát várta ezt valaki?! Én, mikor hallom, hogy valami Szedlacsek Venczel fog beszélni, azt hittem, hogy nevetni fogunk. Szedlacsek Venczel! Hallott valaki -292- ilyen nevet? Mért nem mindjárt a kis Kohn?! Persze, alig hogy megszólalt, mindjárt paff voltam.

Blanka . – Légy megnyugodva, holnap már az egész ország ismerni fogja ezt a nevet.

Elza . – Az igaz, és ha én a nagy primadonnának volnék, ma nem tudnék aludni a féltékenységtől.

A báró . – Gyermekem, itt nincs helye a kislányos tréfálkozásnak, mert ehhez te nem értesz. A legkomolyabb férfiak, mint számos főrendek és más kartársaim elismerték, hogy ezen tudós pap igen higgadt és tájékozott eszméket adott elő, és nagyon élvezetes szóbőséggel.

Elza . – De, papa, hisz senki sincs annyira elragadtatva, mint én! Ha Blanka fel van zaklatva és nem tud enni, ez semmi; mert engem ez a pap egyszerűen levett a lábamról.

Elza . – A primadonnával csak azt akartam mondani, hogy ez az uj ember holnap canterben fog verni mindent, a mi ma lábon van, és hogy az ilyen papot egy Kapisztrán Jánosnak kellene nevezni, legalább is!

Blanka . – Keresem az emlékezetemben, volt-e már az egyháznak ilyen tüzes harczosa, a kiben a meggyőződés, a vér heve, és a lélek indulatja hasonló erővel tudott megszólalni? Ilyen hatalmas szellem és ilyen elragadó szónok? Talán az Abraham a Santa Clara jönne számba, de az egy durva barát volt, míg itt egy tetőtől talpig modern ember, egy nagy tudós, egy merész bölcselő…

Blanka . – Ne beszélj közbe bolondokat. Már nem tudom, hogy mit akartam mondani. Igen, hogy a prófétákhoz kell visszamenni ekkora lángolásért, a bölcsészekhez -293- ilyen mélyrelátásért és a nagy költőkhöz ennyi zsenialitásért!

A báróné . – Azelőtt mindig hol ezzel, hol azzal jöttek nekem elő, hogy milyen jelesül beszéljen… Na hát, egyszer elmentem direkt a képviselőházba, a hol igen nagy czúgban ültem és egyik szónok sem elégített ki egy cseppet se. Különben én rám politikus szónok még soha sem tett semmi benyomást.

Blanka . – Ki beszél ma a politizáló szónokokról? Ezek a Szedlacsekhez képest valóságos öreg asszonyok.

A báróné . – De ma, na hát ez már egészen más! Pedig eleinte igen rosszúl éreztem magamat a nagygyűlésen. Azt hittem, hogy migrainet kapok, mert egy milimáriné ült mellettem, és sehogy se találtam a helyemet. Blankának mutattam is a könyökömmel ezt a kalapot, mert boszantott a rendezés ügyetlensége, és nem tudtam, haragudjak-e vagy nevessek? Mi ez? – mondom – a ferenczvárosi búcsú legyen ez? Hogy jövök én a ferenczvárosi búcsúhoz? De mikor a Szedlacsek beszélni kezdett, akkor elfelejtettem mindent. Az ember azt hitte, hogy templomban van, és csak a lelke van jelen.

Blanka . – Hát rosszúl rendezték a dolgot, az bizonyos. Az ember egy kicsit furcsán érezte magát a sok mindenféle asszony közt, a kik hívők ugyan, de igen különösen öltözködnek. Volt ott egy pár alak, a ki ugyancsak rosszúl festett, ott mellettünk. Ha a mennyországban is együtt lesznek velünk: én nem bánom, az ott más lesz; de itt, egyelőre szétválaszthattak volna bennünket.

Elza . – Aztán köröskörül az a sok pap! Minden nőre tíz pap esett. Nem csoda, ha ebben a helyzetben az ember zavarba jön.

A báróné . – Míg a Szedlacsek beszélt, azt is elfelejtettem, hogy a második sorban ülök. Kár, hogy az ilyen beszédet csak egyszer hallhatja az ember. A legostobább szinházi előadásokat többször megismétlik, és az ilyen gyönyörű beszédekből meg kell elégedni egy előadással.

Blanka . – Szerencsére följegyeztem a legszebb mondatokat. Magammal vittem az albumomat, hogy majd lerajzolok egy pár alakot, ha nagyon unatkoznám. De mit tesz Isten?! Jöttek a szellemi rakéták és én örültem, hogy leírhatom a Schlagwortokat.

A báróné . – Nem fogjátok elhinni, de engem mint szívbeteg nőt úgy föllelkesített ez a beszéd, hogy elment az étvágyam.

Blanka . – Én totál össze vagyok törve, mint a Parsifal után Bayreuthban. De mit, egy Wagner-opera! Mikor azt mondta, hogy: »Gyávák vagytok! Szolgák uralkodnak rajtatok!« – könny gyült a szemembe, a kezem görcsösen összeszorult, és a szívdobogásomtól nem tudtam tapsolni.

Elza . – A leghatalmasabb mégis az volt, hogy: »Az alvó pimaszt nyakon kell ütni, hogy felébredjen.« Egyszerre eszembe jutott, milyen sokszor mulasztottam el az esti imádságot, a bőjtöt, meg a gyónást, eszembe jutott, mennyit nevettem, mikor a legkomolyabb dolgokról volt szó, és úgy éreztem, mintha ez a kemény pap nekem is oda ütött volna a nyakam közé, úgy hogy kéjes borzongás fogott el, elpirultam, és gyönyörűségemben vörösre tapsoltam a tenyeremet.

A báró . – Annyiban igaza van, hogy a pap tényleg komoly és tanulságos eszméket mondott, a melyeket Ő Szentsége is dicsérettel tüntetett volna ki. -295-

A báróné (Blankához). – Ha úgy se eszel, olvasd fel, a miket följegyeztél.

Blanka (előveszi könyvét, lapozgat és olvas). – »Mi vagyunk az ecclesia militans, de kibontott zászlóink mögött a világi katholikusok gyáváinak milliói meddig fognak még sompolyogni?!« Ez beszéd, mi? »A humanizmust a katholiczizmus nevelte nagyra s most ez a nagy kamasz az anyja ellen merészel fordulni.«

Blanka (tovább olvas). – »Nem adunk meleg tejet és ingyen kenyeret? Adunk egész embert, a ki hitével, ép lelkével és dolgos kezével megkeresi a maga kenyerét.«

Blanka . – Ez a gyönyörű, a mi jön: »Schopenhauer azt mondja: a világ rothadt, rothadjon el egészen, alászszolgája! Nietsche pedig vaspatkós csizmáival rugdossa a szegényt.« Hát ehhez mit szóltok: »Tizezer misszionárius hordozza Európán kívül a czivilizáczió fáklyáját; s tizezer misszionáriust hajt Európa a szabadkőműves kormányok igája alá«?!

Blanka . – Most jön a legszebb: »A redoute felett hollók kóvályognak, temetést várva. Itt nincs temetés, itt Pünkösd van, a hol tűz esik az égből, hogy apostollá legyen minden ember, a ki tudjon beszélni, küzdeni, tűrni, élni!«

A báró . – Egyet nem írtál fel, a mikor azt mondta, hogy a katholikusokat a közélet minden terén visszaszorítják. Látjátok, ez rendkívül igaz mondás volt, melyet magam is tapasztaltam.

Elza . – Nekem akkor tetszett a legjobban, a mikor kitört. Hogy is mondta csak?! »A nyaka közé kell ütni a kereszténységnek, hogy fölébredjen és éljen.« Az istenit, be szép! -296-

A báróné . – Kár, hogy nem fejezhettük ki valamiképpen, például jótékony czélú adománynyal, a mit az ujságok is hoztak volna, hogy ez a beszéd a mi érzelmeinket fejezte ki. Gondoltam rá, hogy be kellene lépni a Regisi Szent Ferencz-egyesületbe. De mit kezdjünk mi a vadházasságban élőkkel, a kiket a grófok a törvényes házasságra akarnak segíteni?

Blanka . – Szeretnék ezekhez az idézetekhez egy szép mondást fűzni a magaméból. Mit mondotok hozzá, ha ezt irom a Stammbuchba: »Gladstone hangja, írta Macaulay, a parlament zenéje; Szedlacsek beszéde a vallás Marseillaise-e.«

A báróné . – Én csak azt sajnálom, hogy csupa katholikusok voltunk a gyűlésen. Ott kellett volna lenniök azoknak, a kik a valláson mosolyognak.

Blanka . – Ne félj, majd el fogják olvasni az ujságból, és prüszkölni fognak.

A báróné . – Az igaz, hogy megadta nekik. De csakugyan már nem lehet tűrni, hogy élni se akarták hagyni azokat, a kiknek vallása van.

Blanka . – Különben ez a beszéd inkább nekünk szólt, a kik eddig mindent közönbösen vettünk.

Blanka . – Nevetséges is, hogy mi, a sok millió, tűrtük, hogy bagatellizáljanak bennünket. Majd másképpen lesz ez is.

A báróné . – Valamelyik katholikus egyesületbe be kell lépnünk, juszt is. Meg kell mutatni a világnak, hogy ha eddig gyávák voltunk is: mi nem szégyelljük a vallásunkat.

A báró . – Nekem csak egy nem tetszett ebben a beszédben. Mikor azt mondta, hogy: »Éljen a szabad verseny a szellemi világban! Legyen szabad verseny a -297- a katholikusok és mások között.« Így egy alkusz beszéljen vagy egy községi választó: »Éljen a kisiparos!« Az egésznek olyan üzleti szinezete volt és nekem gyanúsnak jött elő. Vegyétek hozzá, vagy talán nem gondoljátok, hogy ez a tudományos férfiú mindig slágereket mondott, mint egy zsurnaliszta?! Én ezt különösnek találom. Bizonyosan tudjátok, hogy mindig Szedlacseknek hívták ezt a papot? Nekem ez magyarosított névnek látszik.

Elza . – Én már csak Venczelnek fogom őt nevezni! Végre egy férfi, az első a Vasgyáros óta, a kihez érdemes volna feleségül menni, mert ez ugyan a nyaka közé tudna ütni az asszonynak, és ez a férfi – pap! Micsoda pechem van nekem!

XLIV.
BERZSENYIÉK AZ OPERÁBAN.

– Tiz perczczel hét óra után. Berzsenyiék az Operaház főbejárója előtt kiszállnak a most felavatott uj landauerből. Áthaladnak az előcsarnokon, a hol még nagy a szabadjegyesek sürgése-forgása. A míg eljutnak a földszinti páholyba, Berzsenyit néhány siető alak kerüli ki, hogy előre rohanhassanak, a ruhatár felé. –

Berzsenyi . – Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy az emberek mért sietnek úgy az Operába? Nem úgy rohan ez az ember itt, mintha odabent pénzt osztogatnának?!…

A báróné . – Nagyszerű vagy te, Jacques! Hát sietnek az emberek, mert nem akarnak elkésni. Az elejéért is pénzt adtak, vagy nem?

Berzsenyi . – Éppen ez az. Már az én kocsimból láttam, hogy mindenfelől hogyan szaladnak. Ez olyan falánkságnak látszik nekem, mintha egy szegény hit tanuló az idegen családnál ebédel, és már előre nyujtja a kezét, hogy belenyuljon a tálba, mikor a cseléd az ajtóban hozza a babfőzeléket, pedig még elég marad a babból, midőn a hittanuló már megpukkadt. -299-

Blanka . – Hja, papa, mások jobban szeretik a zenét, mint te, és sok ember van, a kinél ez élet-szükséglet.

Berzsenyi . – Én is szeretem a zenét, és mint fiatal férj a filharmóniai konczerteken is többször jelen voltam, kérdezzétek csak meg anyátokat. De kevés jó zene többet ér, mint a sok állandó hangzavar, mely megrongálja az idegeket és elalszik tőle az ember.

A báróné . – Ez nem szép tőled, Jacques, hogy egyszer jössz el kedvünkért az operába, és már előre felpanaszolod, hogy áldozatot hozol családodnak.

Berzsenyi . – De, kedves Elizem, hogy tudsz te ilyet képzelni? Én igen szivesen pártolom a zenét, és a ballet után is itt maradnék, ha véletlenül nincsen ez az ülésem a tőzsdetanácsban.

A báróné . – Én nem értem, mért tartják a legkülönbözőbb üléseket éppen akkor, mikor az ember az operába megy?

Elza . – Ha még a Házban is behozzák az esti üléseket, téged abszolúte nem fogunk látni, és azt fogjuk hinni, hogy te vagy az az idegen úr, a ki vasárnap nálunk ebédel.

Berzsenyi (nevet). – Mint látom, összeesküdtetek, hogy egy tökéletes zenebohócz legyen belőlem. (Belépnek a páholyba.)

Blanka (mialatt leteszi a belépőjét). – No már én akár vissza is mehetnék, mert már készen vagyok a kritikámmal.

Blanka . – Hát nem hallod? A legszegényesebb Wagner-imitáczió. Hogy jön ez a cseh Wagnerhez?

Blanka . – De hisz csupa üres deklamáczió! Így deklamál a teve, a mikor köhögni akar. -300-

A báróné . – Jacques, húzd közelebb a székedet, hadd büszkélkedjünk veled egy kicsit.

Elza (hátra fordul). – Igen, papa, engedd meg nekünk ezt a kis flanczot. Hisz ráérsz még ott hátul aludni!

A báró (összeránczolja a szemöldökét). – De hisz ebben énekelnek! Ez nem lehet balett!

A báró . – Hát azt ti hogyan tudjátok, ha ez a darab, mint mondtátok, egészen uj legyen? (Leül a leányai mögé.)

Blanka . – A »Lengyel zsidó«. Ha most oda figyelsz, megérted az egészet. (A szinpadon Schmitt erdész elénekli Anettnek és Krisztiánnak, hogy mi történt tizenöt évvel ezelőtt a lengyel zsidóval.)

A báró . – Ez a nagyszakállú megfelel nekem, de magyarázzátok meg, hogy a csendőr és a nő mért nem sajnálják a lengyel zsidót?

A báró . – Talán azért, mert az csak egy szegény lengyel zsidó legyen? Na hát én konzervativ ember vagyok, és mindig ellene fogok nyilatkozni a bevándorlásnak, de ha nekem elbeszélik, hogy egy szegény kereskedőt csak úgy mir nix, dir nix meggyilkoltak, én akármilyen szerelmes legyek, sajnálni fogom a szegény embert.

A báróné (a ki elkészült a nézőtéren tartott szemléjével). – Láttátok a normafai Normannét?

A báróné . – Már nem állhatta meg, hogy egy kis keresztet ne tegyen a nyakába.

Blanka . – Ehhez ábrázat kell. (A normafai Normanné kellő reverencziával köszön át; általános szíves viszonzás.)

A báró . – Ismerem tenorista korából. Azóta nagyon megerősödött a hangja.

A báró . – Az nem baj; ez a hiány nem látszik meg rajta. A ki már fiatalon ilyen erős hanggal bir, attól idős korában, mikor a hangja még mélyebb lesz, nagyon sokat lehet várni.

A báró . – Mindenesetre szép jövővel biztat. De ez a darab kezd nagyon nem tetszeni nekem.

A báró . – Mert ez mégis ocsmányság. Harminczezer frank hozományt ad a leányának, és azt énekli, hogy megháromszorozta azt, a mit elrabolt. Tehát tizezer frankért, vagyis a mi pénzünk szerint összesen 4795 forintért ölte meg a szegény kereskedőt. Mit gyönyörködjem én egy ilyen gazemberben?!

A báróné (a leányokhoz). – Ugyan nézzetek már a szegény Soroksáry Miskára. Mindenáron köszönni akar.

Blanka . – Mert azzal gyanúsítom, hogy miután nem kellett se nekem, se Elzának, se Zelmának, most, elkeseredésében el fogja venni a Zelma mamáját. Csak a regényekben vannak ilyen éhes grófok.

A báró . – Gyermekeim, én azt hiszem, hogy hátra ülök és egy kicsit gondolkodni fogok erről a szindarabról.

Elza . – Várj, papuskám, most táncz lesz. Látod, már készülődnek a lakodalomra! Itt egészen csinos a muzsika, nem igaz?

Blanka . – Kár, hogy az ember már könyv nélkül tudja az egészet a Nemzeti Szinházból.

Elza (a báróhoz). – Megmondjam neked, melyik szép leányt hogy hívják? Várj, majd megmutatom a legszebbeket.

A báró . – Te annyit beszélsz itt nekem, mintha én vidéki volnék, a kinek a szent jobbkézt kell elmagyarázni. Azt gondolod talán, hogy én még soha se láttam tánczosnőket, és fiatalabb nőket a kórusból? Vagy talán nem jártam azelőtt eleget valamennyi szinházba?

Elza . – Pszt, papuskám… A mamának úgy se tetszenek az esti ülések… Aztán meg, mit gondolsz, mindjárt zavarba jövök!… Nézd inkább azt a szőke leányt, ott balra!… Herczig pofácskája van, nem igaz?

A báró (egy kicsit megzavarodva). – És a zene is jobb egy idő óta, bár még mindig sok. (A szinpadon a lakodalmas nép asztalhoz ül.) De mért ültették a papot a czúgba?

A báró . – Nem látod? A papot az asztal szélére ültették, a hol nyitva van az ajtó. És vele szemben is nyitva van az ajtó. Egy rangelső embert! Ez a darab nem jó. -303-

Elza . – Ezért a papért nem kár, ha meghűl, mert nagyon mulatós pap lehet. Nézd, mindig nevet.

A báró . – Mindegy, én nem akarok ott jelen lenni, a hol az egyházi férfiak ily kevés tiszteletben részesülnek, és a czúgba ültetik őket.

A báró (állva). – Ezt megvárom, mert igen szépen járják. Látszik, hogy kiképzett ballerinák, a kik egy falusi kocsmában nem jönnek zavarba.

A báróné . – Nézzétek, a Takáts is tánczolni akar! Lásd, Jacques, ez neked soha se jutna eszedbe.

A báró . – Ne gondold azt. Egy öreg ember mindig szivesebben tánczol, mint jajgat a köszvénytől.

A báró . – Még egy lengyel zsidó! Nem találjátok, hogy ez az opera tulságosan népszerű és pórias?

A báróné . – Jacques, most ne beszélj egy kicsit, mert a zene itt igen érdekfeszítő.

A báró . – Éppen azt akartam mondani, hogy hátra ülök, mert messziről a zene sokkal élvezetesebb. (Hátra vonúl, felül a pamlagra s behunyja a szemét.) Higyjétek el, így sokat nyer a zene. A képeket nem szabad közelről nézni, és a zenét távolból kell hallgatni. (Elábrándozik, de időközben a függöny legördül, s a páholyban megjelenik az első látogató.)

A báró . – Mit képzelsz? Ha meghallgattam az operát, a balett elől csak nem fogok elmenni?! (Egy úrhoz, a kit már tizszer mutattak be neki, de a kiről nem tudja, hogy kicsoda:) Én rám rendkivül hat a zene, és mint ideges ember elalszom tőle. A balett, ellenkezőleg, mindig felüdít, és utána kivétel nélkül a legnyugodtabban -304- alszom. (Kimegy a czukrászdába, és csak egy negyedóra mulva tér vissza, mikor már a második felvonás járja.)

A báró . – Hát mért jöttem, ha nem a balettért? (A szinpadon csöndes jó éjt kívánnak Mathisnak.) Hogyan? Még mindig énekelnek?

A báró . – Ha egy darab rossz, az még hagyján, de ha hosszú, ez megengedhetetlen. És még most is ez a Takáts énekel?

A báró . – Csak mondom, mert már nagyon elfáradhatott. Én legalább elfáradtam, pedig a czukrászdában egy kicsit pihentem. De mindig mondtam nektek, hogy az Operának kicsiny a személyzete, és az egyes művészeket túlfárasztják. (Leül a pamlagra.)

A báró . – Nem fogod tagadni, mert olvastam az én lapomban, hogy a multkor már egy zenésznek kellett énekelnie, és szép sikert aratott. A többi zenészeknek is énekelniök kellene, hogy felváltsák a fáradt művészeket.

Elza (részvevőleg). – Nem gondolod, papuskám, hogy inkább a közönséget kellene felváltani?

A báró . – Engem hiába csúfolsz; én csak azért húnyom le a szememet, mert ilyenkor már bánt a világosság. (Mathis elalszik; a báró is.)

Elza . – Szegény papa! Mennyit kell szenvednie nem tudom melyik ballerináért!

(A sötét háttérben váratlanul felharsan az álombeli kórus, mely Mathist leszámolásra szólítja fel; a trombiták vadul dolgoznak és a nagy dob mintha megveszekedett volna.)

A báró (felriad). – Mi az? Na hát ez már mégis gyalázat! Ez egy opera legyen, ezzel a lármával! Mért nem ágyuznak mindjárt? És legalább figyelmeztetnék az embereket előre!

Blanka . – Papuskám, légy egy kicsit csendesebb! A Boriska grófné már folyton bennünket néz. És mindenki meglátja rajtad, hogy nem sokat jársz az Operába.

A báró . – Hát bánom is én, ha meglátják rajtam, hogy nem sokat járok az Operába!… Ha én egyebet se csináltam volna, csak folyton az Operában lebzselek, akkor szépen néznénk ki!… te talán mint rongyos kis fiú krajczáros ujságot árulnál az utczán, és én itt ülhetnék az Operában, mint statiszta!… Ez egy opera?! A papot a czúgba ültetik, és engem a műélvezetemben felágyúznak!

A báró (Blankához, Elzára mutatva). – Látod, ennek a gyereknek van zenei érzéke. De ne nézegess mindig hátra, mert elvonod a figyelmemet a zenéről. (Behunyja a szemét, hogy a világosság ne bántsa, és csak akkor ébred fel, mikor a függöny legördült, s az egész közönség lelkesen hívja Takátsot.)

A báróné . – Úgy gondolom, ha például kiderülne, hogy a lengyel nem halt meg, mert az egész csak álom volt, és Mathis örömében eljárná a mazurkát. -306-

Elza . – Hát igaz, hogy én a véleményemet nem hoztam készen a Rejtvényi úr ujságjából, de nekem sok részlete tetszett.

A báró . – Engem örvendetesen lepett meg, hogy a második fele, onnan, a hol a szinpad és a nézőtér elsötetedik, sokkal jobb és sokkal rövidebb, mint az első fele. A végét már határozottan élveztem. Csak azt az egyet nem értem ebben a darabban, még most se, a mikor már minden szerencsésen végződött, hogy a papot mért ültették a czúgba?

XLV.
BERZSENYITŐL PÉNZT KÉRNEK.

– Szín: a báró dolgozó-szobája. A báró íróasztala mellett ül s egy ujságot tart a kezében. –

A báró (magában). – El kell olvasnom, mert olyan sokszor olvasták fel és lármában, hogy utóljára már egy szót se értettem a megjegyzésektől. Mindenesetre igen jól van írva; ez a fiatal egyén az öreg lakkczipőben jelesül forgatja a tollat. Nincs nekem mindig igazam? Azt mondja az én jó Elizem: »Ki legyen az az egyén a buffet-nél, a ki mindent megeszik?« Én már akkor megmondtam: »Hagyd el; olyan éhesen néz ki, hogy nagyon jeles írónak kell lennie.« És valóban beható czikket írt, melylyel meg lehetek elégedve. (Leteszi binokliját és pápaszemet tesz föl.) »Estély Berzsenyi bárónál«! A czím egyszerű, de én szeretem az egyszerűséget és a betűk elég kövérek. És sajátságos, mily jó irálya van ezzel a jelentéktelen alakkal! »A műszeretetéről ismeretes pénzfejedelem vendégszerető palotájában« – ez oly sikerült kifejezés, melyet személyesen se mondhattam volna jobban. »A nagy művész borongós lelkének egész fenségét bele fektette vonójába…« – no, ezer forintért ezen nem csodálkozom. -308- Kár, hogy nem voltam a teremben, a mikor produkálta magát, mert mégis érdekes, hogy egy hegedülésben mi legyen ezer forintért? Őszintén sajnálom, hogy nem is láttam őt a pénzemért, de meglehet, hogy az a kis fekete volt, a ki úgy tett, mintha ismerném, és a kit először az egyik kölcsönzött inasnak gondoltam. »De az est fénypontját mégis…« – ahá, itt jön a Blanka az ő zongorázásával! »A baronesz, kinek nagy stílü előadását bármely világhírü zongorás megirigyelhetné, valósággal fanatizálta a csupa előkelőségből álló, raffinált ízlésű közönséget.« Ezért az egy mondatért megérdemelné a biráló, hogy megjutalmazzam őt néhány pár lakk-czipővel. »Jelen voltak…« – itt egy kis hiba van, mert, mint látom, a notabilitások közül a czímzetes püspök kimaradt, szerencsére az érsek, bár lemondott, ki van nyomtatva. »Leányok: Dontheöy Tecza és Dontheöy Bubu grófkisasszonyok, Trenchény Ili baronesz, Várai Fejér Nandine, Piczu, Dalma és Nünüke, Honthy-Peéry Duda, Beszterczey Alma és Sisi baroneszszek, Wynand-Focking Poppaea, Hidegkuthy Angela és Didi, Vázay Huhu, Chermely Dada és Baba, Wheöreösváry Alfa, Rezeda és Csuhajka, Hirschler Zelma és Polka, Gabnaffy Tente és Pimpi, Zalán Gambetta, Szirtfoky Lala, Hopla és Kuczkucz…« Azt hiszem, hogy ez a Kuczkucz az a kis lány a nevető szemmel és kövér nyakkal, a ki úgy feltünt nekem. Kár. Az ilyen életrevaló kis lánynak szinésznőnek kellene lennie egy bécsi szinháznál. »A fényes társaság a késő éji órákig együtt maradt« – na, azt hiszem, hogy jól mulattak! Én magam is jól mulattam volna; kár, hogy a vendégek közül a legtöbbeket nem ismertem. De az az urlovas, a kit az én Elzám állított elő, egy igen jó eszmét vetett fel. A Halifax csakugyan a legjobb öreg ló legyen kis távolságra; és ha eladó, miért ne szerezném -309- meg? Erről jut eszembe, hogy hol van az őrnagy? Utasítani kívánom őt, hogy a Halifax ért menjen el húszezer forintig és az őrnagy ilyenkor nincsen sehol! És még hozzá az én Sport-rovatomat sem találom meg az ujságomban. (Az ujságot lapozgatja.) Ahá, itt van… no, tessék! » Halifax kimúlt.« Kár; elmentem volna érte húszezer forintig. Mégis jól van szerkesztve ez az én ujságom; az őrnagy nincsen sehol, de az ujságomból értesülök, hogy megtakarítottam húszezer forintot. Az bizonyos, hogy kis távolságra igen jó ló volt; és ez okos, hogy nem az én színeimben múlik ki. A doktor Vrillényi egészen megfelelően szerkeszti az én ujságomat; sokfélét nyomtat ki ugyan, a miket nem fogok elolvasni, de mégis jó több czélra, ha az embernek van egy saját lapja, melyet szivesen támogat… (Egy inas jön.)

Az inas . – Méltóságos báró úr, a doktor Vrillényi úr van itt, és kérdezi, hogy Méltóságod elfogadja-e?

A báró . – Jöhet. (Vrillényi belép.) Jó, hogy jön, kedves doktor. Éppen most jegyeztem meg magamnak, hogy az ujsággal igen meg vagyok elégedve, és ön helyes irányban szerkeszti a lapot. A betűk tisztán olvashatók, a közlemények tárgyilagosak, a kihordók illedelmesen vannak öltözködve, és annak a fiatal embernek, a ki a rossz lakkczipőben jött ide, olyan irálya van, a mely engem Goethe számos munkáira emlékeztet.

Vrillényi . – Nagyon örülök, báró úr, hogy oly szerencsés voltam megelégedését kinyerhetni. Annyival inkább, mert, sajnos, uj áldozatot kell kérnem.

Vrillényi . – Szerencsére mindössze tizezer forintról van szó. De erre halaszthatatlanul szüksége van a lapnak.

Vrillényi . – A lap nem megy oly jól, mint joggal reméltük. A kilátásaink rendkívül kedvezőek, de a kilátásainkat, fájdalom, nem lehet eszkontálnunk. Hirdetésekben jelentékeny követeléseink vannak, de ezek nem folynak be rendben; az az akczió pedig, a melyet közelébb megkezdettünk, nagy mértékben fogja propagálni a lapot, de ez az akczó költségekkel jár…

A báró . – Na, ön igen rosszkor jött, barátom. Nem képzeli, hogy milyen rosszkor!

Vrillényi . – De, báró úr, tizezer forint, ez nem olyan nagy summa!… és olyan tizezer forintról van szó, mely a kamatok kamatjával fog megtérülni!… Végre is minden perczben megér a lap…

A báró . – Megér! Megér! Persze, hogy megér valamit! Hogyne érne meg valamit! De ön nem képzeli, hogy milyen kevés most a pénz, ezt ön nem is képzeli!

Vrillényi . – Én azt nagyon jól tudom, báró úr, hogy a viszonyok nyomasztóak. Ha nem így volna, egy szót se szólnék, hanem magam tenném bele a lapba ezt a tizezer forintot, a mely ilyen vállalatnál csekélységnek mondható…

A báró . – Hogy ön ezt tudja? Nem tudja! Önnek erről fogalma sincs! Mit tud ön? Ha önnek szüksége van egy rongyos ezer forintra, és ez véletlenül nincsen, hát ez semmi. De ha az embernek szüksége van itt egy félmillióra, ott háromnegyed millióra, és nincsen! Sehol sincsen! Abszolúte sehol sincsen… ha az ember végre is nem akarja megtámadni a megtakarított filléreit!… Mit tud ön erről? Önnek fogalma sincs arról, hogy mi a gond. Én mondom önnek, hogy kétségbeejtően nincs pénz, kétségbeejtően! Senkinek, sehol! A leggazdagabbnak mondott embereknek leginkább nincsen! Ha önnek nincs pénze, baj ez? Nem. Majd egyszer lesz, vagy nem lesz, önnek nem is kell. -311- De ha nekem nincs pénzem, el fogja képzelni, hogy ez sokkal komolyabb dolog! Lehet az, szabad az, hogy nekem ne legyen pénzem?!

A báró . – Numerál vagy nem numerál, az mindegy. Tizezer forint mindig tizezer forint marad. És éppen az a szomorú, hogy nem numerál! Nekem harmadfél millió kellene, a mi nincsen, és ön még tizezer forintról beszél nekem! Hogy képzeli ön ezt? Hisz ha csak tizezer forintot kérnének tőlem! Miattam szivesen odaadnám ezt a tizezer forintot. Boldogan odaadnám. Nemcsak a lapnak. Odaajándékoznám szivesen az ön kis fiának. Mért ne ajándékoznék én az ön kis fiának tizezer forintot? De tőlem nem tizezer forintot kérnek, hanem tizszer tizezret, százszor tizezret! Hol vegyem? Mondja, kérem, hol vegyem? És hozzá ráadásul még harmadfél milliót, a mit ki kell fizetnem az egyik zsebemből.

Vrillényi . – Igazán nem zaklatnám a báró urat, ha azt hinném, hogy ez a tizezer forint elveszhet. De csak elhelyezésről van szó…

A báró . – Aztán a lap már nem olyan jó, mint volt. Azelőtt többször meg voltam elégedve, de egy idő óta a lap mindig rosszabb és rosszabb. A betűk túlságosan nagyok, a közlemények túlzottan tárgyilagosak, a kihordók úgy öltözködnek, mintha lopnák a pénzt, és az a fiatal ember, a ki nem tud írni, olyan öreg lakkczipőben jár, hogy az szégyen-gyalázat! Hogyan akarja ön, hogy tekintélye legyen a lapnak ezzel a lakk-czipővel?! Ezért nem akar senki se előfizetni, és a mit ön a lapra költ, az kidobott pénz.

A báró . – Éppen csak az imént az ön lapja egy igen -312- nagy bosszúságot szerzett nekem. Azt kell olvasnom benne, hogy egy Halifax nevű ló kimúlt. Majdnem kidobtam ezért a lóért húszezer forintot, és képes lett volna az én színeimben menni be, miután megvásároltam! Ha az ön lapja jól van szerkesztve, akkor ki kellett volna nyomtatni, hogy a ló kis távolságra már nagyon öreg és be akar menni. Akkor ön nem hoz engem abba a helyzetbe, hogy kidobjak egy lóért húszezer forintot, csak azért, hogy kimúljon.

Vrillényi . – Pedig a mi a sport-rovatot illeti, legyen szabad megjegyeznem, hogy sport-rovatunk, továbbá a társaságból közölt czikkek…

A báró . – Erről jobb nem beszélnünk. A mai czikkből is kimaradt a czimzetes püspök. Hogy értsem ezt, hogy a czimzetes püspök kimaradjon az én estélyemből? Az érsek ott legyen, a ki nem volt ott, és a czimzetes püspök, a ki ott volt, kimaradjon? Micsoda munka ez? És hogyan értsem azt, hogy, ha az érsek bejött a czikkbe, a mit nem kifogásolok, többen nem jöttek be, a kik szintén meg voltak híva?!… Talán én tehetek róla, hogy az a fiatal egyén mindig a buffetnél volt, és nem törődött senkivel, legyenek bár ezek érsekek, zászlósurak, és legjobb barátaim?!…

Vrillényi . – Erről igazán nem tudok, és szigorú vizsgálatot fogok indítani…

A báró . – Ön egy idő óta semmiről se tud és mindennek személyesen kell utána néznem. Azt hiszi talán, hogy nekem semmi dolgom? Ön azt nem képzeli, hogy mennyit kell nekem dolgoznom, éjjel úgy, mint nappal, hogy a legszükségesebbet előteremtsem! Gondolja, hogy ingyen adják nekem az ilyen estélyeket, a melyeket társadalmi állásom megkövetel? És ön másnap tizezer forinttal jön nekem elő, a mi nincsen! A mikor én ki vagyok merülve a dologtól, és nem tudom, hogy hol van a fejem? Nem csodálkozik ön, -313- hogy itt talál engem az én dolgozószobámban, gondoktól és munkától görnyedve, most is, mint különben mindig?

Vrillényi . – Végtelenül sajnálom, báró úr, ha zavartam. Belátom, hogy rosszúl választottam meg az időt…

A báró . – Nem az időt választotta meg rosszul, hanem az eszmét. Daczára elfoglaltságomnak, szivesen társalogtam volna önnel a komolyabb eszmékről, a miket meg kellene irni, de ön egy nagyon időszerűtlen tárgygyal jön elő, a mi nincsen. Úgy nézek én ki, mint a ki szivesen mond nemet? Én mindig örömmel hozok áldozatot, ha van, és a puszta sajnálat egy kínos migrainembe kerül. A mint ön itt engem lát, én egy igen beteg ember vagyok. Nekem elég, hogy valaki pénzről beszéljen, és már rosszúl érzem magam. És mikor én ilyen beteg vagyok, ön a legkínosabb ügyeket hozza nekem elő!

Vrillényi . – Várni fogok addig, míg egyszer jobb kedélyben találom a báró urat. Egyelőre a magaméból fedezem a lap kiadásait, de nem mondok le a reményről, hogy a báró úr később…

A báró . – Ne siessen, mert én egy igen beteg ember vagyok, és ha jobban leszek, azonnal el kell utaznom, az egészségemet gondozni. Majd ha visszajövök, alkalmilag talán szóba hozom, hogy mit kellene kigondolni az ügyről.

A báró . – Isten áldja meg. (Vrillényi el.) És aztán ne legyek beteg a haragtól, a mikor látom, hogy ha esetlegesen egy jó anekdotával kezdi, figyelmetlenségemben képes lettem volna odaadni a tizezer forintot!

XLVI.
BERZSENYI KÖNYVET AKAR VENNI.

– Történik a Nádor-utczai palais-ban. Színhely: a pánczélszobába nyíló nagy ülésterem. Középütt zöld posztóval letakart hosszú asztal és sok karosszék. Az ablakokkal szemben lévő világos falon Berzsenyi báró olajfestésű arczképe; a leghomályosabbik falnál hatalmas könyvszekrény. A könyvszekrény üres. –

A báró (le s fel jár a teremben, s koronkint megáll a könyvszekrény előtt.)

Arthur (az óriási lakáj, megjelenik az előszobába nyiló ajtónak a küszöbén). – A bárókisasszony azonnal itt lesz.

A báró . – Jól van, Arthur. (A szolga el.) Ez az Arthur, a milyen jól van a természettől kiállítva, kiindulási pontját képezhetné egy nemes testőrségnek, és én nem értem, kinek volna nagyobb szüksége a mi napjainkban testőrökre, mint egy pénzembernek, a ki… (Bejön Elza, utczai ruhában, kalappal, keztyüsen.)

A báró . – Sajátlag nem én örököltem, hanem az én manageremnek, az őrnagynak a felesége, a ki egy nem tudom micsoda baronesz. Ez a szegény nő éveken át türelmesen és bizalmasan várakozott egy vagyonra az ő öröklési nagybácsijától. Az őrnagy egészen bizonyosra vette a történetet, és te igen jól tudod, hogy mikor én kérdőre vontam: mi az, hogy a lovak nem akarnak futni? – többször még velem is elkezdett stenkerkedni, és én őt csak azért nem ütöttem pofon, mert mint rabiátus embert, a ki katona volt, képesnek tartottam arra a szemtelenségre is, hogy visszaüt. Ez onnan volt, mert az őrnagy mindig biztatta magát a felesége örökségével. Az öröklési nagybácsi azonban alattomos fiú volt, a ki igen nevetett magában, és titokban elköltötte az egész vagyonát, úgy hogy mikor végre meghalt és gondolta magában, hogy: na, ezek nagyot fognak nézni! – nem maradt utána semmi, csak ez a könyvszekrény. Most már el fogod képzelni a szegény rászedett nőnek a kétségbeesését. Az őrnagy elpanaszolta nekem az esetet, és kért, hogy legalább vegyem meg a könyvszekrényt, mert minek nekik a könyvszekrény?! Erre én azt gondoltam magamban: »Miért ne venném meg a könyvszekrényt?! Ha nem veszem meg, az őrnagy a szomorú eset alkalmából előleget fog kérni, a mely esetleg nagyobb összegű; és így legalább van a pénzemért egy könyvszekrényem.« Azért eltekintettem attól, hogy az őrnagynak ez jól történik, és gyakoroltam a kívánt jótékonyságot, annyival inkább, mert a könyvszekrényt a védnökségem alatt álló demokrata-körnek szándékoztam ajándékozni. Most aztán elhozták nekem az én könyvszekrényemet; én megnéztem, igen csodálkoztam, és így szóltam -316- magamhoz: »De hisz ez egy egész jó könyvszekrény! Mért ajándékoznám én ezt a körnek?!« Nem igaz?

A báró . – Csak az a kellemetlen a dologban, hogy egy könyvszekrényhez könyvek is kellenek.

A báró . – Azt hiszed, nem kérdeztem meg? Sőt hajlandó voltam megvenni az egész könyvtárt, és azt mondtam az őrnagynak, hogy a könyvtárral együtt, nem bánom, egy pár forinttal többet is fizetek. De az őrnagy elbeszélte, hogy az öröklési nagybácsi még életében elsikkasztotta az összes könyveket, a miket az antikvár megvett, és nem hagyott hátra egyebet, mint számos évfolyam Gartenlaube t és Ueber Land und Meer t, mert igen művelt uriember volt, és nagy magyar, a ki a választásra költött el mindent, aztán visszavonult a kastélyába, melyet a Bodenkredit elliczitáltatott, és ott folytonosan olvasott, sőt a számottevő lipcsei ujságokat mind végig olvasta. A mi engem illet, én szivesen honoráltam volna ezeket a régi ujságokat is, mert jól emlékszem, hogy mikor kedves anyáddal a mézesheteket töltöttük, a nászúton figyelemreméltó Allerleio kat olvastunk a Gartenlaube ból, de az őrnagy sajnálattal értesített, hogy már felfűtötték őket.

Elza . – Mert ezek, mint afféle kis polgárok olvasmányai, azóta már kimentek a divatból.

A báró . – Akkor szerencse, hogy elégtek, mert az egyetlen elavult holmi, a mit én az én lakásomban megtűrök, én magam vagyok, személyesen. Hanem már most itt van nekem a kellemetlenség. -317-

A báró . – Mert ha én, teszem fel, zabot vagy szilvát akarok vásárolni, akkor egyszerűen kiadom a parancsolatot az Auspitznak, hogy rendeljen nekem zabot vagy szilvát, ilyen árban és ennyit. De azt már nem parancsolhatom az Auspitznak, hogy rendeljen nekem a könyvkereskedőtől könyveket egy ilyen összegért.

Elza . – Bocsáss meg, papuskám, de ha szilvát akarsz vásárolni, akkor is megmondod, hogy milyet akarsz: boszniait vagy szerbiait, és ha zabot vásárolsz, megmondod, hogy milyen kell: elsőrendű vagy középminőségű?

A báró . – Ez nem kérdés. Csakis első minőségű könyveket akarok vásárolni, egy bizonyos összeg, mindenesetre minél csekélyebb összeg erejéig. De ez nem elég a könyvkereskedőnek, és éppen ezért hívattalak.

A báró . – Ne gondold, gyermekem, hogy én, bár látszólag Lebemann vagyok, nem érdeklődöm a könyvek iránt. Látod, én fiatalkoromban sokszor terveltem, hogy majd öregségemben, mikor már a komoly dolgok nem foglalják el az időmet, és tetszés szerint szentelhetem magamat a henyélésnek, el fogom olvasni az összes jobb könyveket. És mikor nőül vettem kedves anyádat, az első dolgom az volt, hogy megvettem neki díszkötésben Schiller összegyüjtött költeményeit, az összeseket, kivétel nélkül. Sőt később föltettem magamban, hogy, ha már megvan, el is fogom olvasni Schiller műveit, és olvasni is kezdtem, de több izben elaludtam s így az előrehaladás lassan ment, annyival inkább, mert ezen művek rendkívül sok kötetet képeznek, és én nem értem, hogyan ért rá Schiller annyit összeírni, a mennyit magunk közül egy ember elolvasni se képes. De azután is gyakran foglalkoztam az eszmével, és ha -318- időm engedte volna, a Presse ből a feuilletont többször szerettem volna elolvasni. Elannyira, hogy már korábban elhatároztam könyvtárt alapítani, egyrészt, mert ha az ember nem is ér rá a könyveket mindjárt végig olvasni, egy könyvtár mindig oly bútorzat, a mely egy teremnek választékos és tetszetős szinezetet ad, másrészt, mert a könyvek értéke mindig megmarad, és miért ne gondolnék az utódokra, a kik a könyveket esetleg el fogják olvasni?! Ebből láthatod, gyermekem, hogy én jobban értek a könyvekhez, mint az emberek gondolnák. Csakhogy most részint nem jut eszembe, micsoda könyvek azok, a miket mindig el szándékoztam olvasni, részint nem találom a szemüvegemet.

A báró . – Ne bántsd; ha te itt vagy, nincs többé rá szükségem. Tudom, hogy nagyon szakavatott vagy a könyvek terén, és számítok rá, hogy segíteni fogsz nekem ebben az ügyben. Nem szeretem ugyan, hogy a sok haszontalan olvasással mindig rontod a szemedet, de most véletlenül jól jön, hogy kiismered magadat a könyvészetben és a könyveknek a czíme a kisujjadban van. Mikor elhozták a szekrényt, mindjárt eszembe jutott, hogy tegnap egy szakkönyvet találtam az asztalodon, és megnéztem a czímét, melyről meglepetve láttam, hogy a karthauziak egy portásának a története.

A báró . – Azonnal eszembe jutott, hogy, ha az én leányom annyira belemélyedt a tudományba, hogy a barátoknak egy egyszerű portásáról egy egész könyvet olvas el, akkor ő a legjelesebb történelmi munkákat és más egyebeket, teszem fel, a tudományos és humorisztikus műveket, könyv nélkül tudja, a czimekkel és bolti árral együtt.

Elza (meggyőződvén róla, hogy a báró nem lapozta -319- végig a karthauziak portásánák illusztrált és véletlenül az asztalon felejtett történetét, megkönnyebbülten pillant fel.)

A báró . – Látom, hogy ki akarsz menni a városba, és én nem is tartóztatlak vissza, de előbb ird fel hamar egy papirra a legdrágább és legjobb könyveket, a mi egy szalon-könyvtár számára kapható.

A báró . – Csak egy czédulára; nem kell tisztázat. Az Auspitz majd letisztázza.

A báró . – Miért nem? Te tudod a czímeket és a bolti árakat, a könyvek pedig megvannak a boltban, tehát ez igen egyszerű.

Elza . – De ha az ember egy nagy könyvszekrényre, egy egész könyvtárra való könyvet akar vásárolni: válogatni kell a könyvek közül, valami terv szerint, és én még azt se tudom, körülbelül milyen könyveket akarsz, például: tudományos vagy szépirodalmi műveket?

A báró . – No, ez világos. Azt kívánom, hogy a tudományos művek szépen legyenek írva, mert szerintem az a tudomány, a mit nem lehet elolvasni, helytelen tudomány, és másrészt, ha az irodalomban nincsen tudomány, ez nem szép.

Elza . – Igen, de mintha azt mondtad volna, hogy humorisztikus műveket is akarsz.

A báró . – Természetesen: úgy tudományos, mint humorisztikus műveket, mert nem egyedül olyan könyveket akarok, a melyek a könyvtárban csak ki legyenek állítva, hanem, ha egyszer, a mikor nagyon öreg leszek, eszembe jut, hogy elő akarok magamnak valamit olvastatni, ez ne csupán olyan legyen, a mitől elalszik az ember, hanem a min, addig, a míg elalszik az ember, nevetni is lehet. -320-

Elza . – És azt se tudom, hogy inkább csak az olvasmányt keressem, vagy főképpen díszműveket akarsz?… mert azt mondtad, hogy irjam le a legdrágább könyveket is, meg a legjobbakat is.

A báró . – Gyermekem, te félreértettél engem. Én nem azt akarom, hogy ha a társaságban valami drága könyvről van szó, én mindjárt előjöjjek a könyvtárammal, és azt mondjam, hogy ez nekem megvan otthon és ennyibe meg ennyibe került. Ezt hagyom a proczoknak; a jóléti és műveltségi henczegőknek; ezen én már felül vagyok emelkedve. De azt sem akarom, hogy a drága könyvek az én családi gyűjteményemből hiányozzanak, mert én nem azért csinálok könyvtárat, hogy takarékoskodjam, és nem szeretném, ha valaki megnézné a könyvtáramat, aztán így szólna: »A Berzsenyi bárónál jól lehet enni, de a könyveit úgy szedte össze az utczán.« Én, mint egyszerű ember, abban a véleményben vagyok, hogy a díszműveknek, mint legdrágábbaknak, a legjobbaknak kellene lenniök. A te felvilágosításodból sajnosan tapasztalom, hogy ez nem így van, a mit különben nem értek, mert szerintem a rossz könyvek drágaságának semmi értelme. Azért ezt a kettőt tartsd szemmel. Legyenek díszművek is a vendégek számára, drága kiállításban, és jó könyvek is, hátul, a díszművek mögött, az utódok számára.

A báró . – Mért nem teszed fel a kérdést megfordítva? De így vagy úgy, elismerem, hogy ez fogas kérdés. Természetesen, ha egy napon a főrendiház tagja vagyok, nem tehetem ki magamat annak, hogy valaki a könyvtáramra azt mondja: ez a zászlósúr nem jó hazafi, mert a magyar könyveket mellőzi. És nincs is ok a magyar könyveket teljesen mellőzni, mert például -321- Petőfinek helyes, józan, czélszerű eszméivel szóról-szóra egyetértek. Azonkivül semmiféle magyar törekvéstől nem akarom megvonni pártolásomat és szivesen hozzájárulok a magyar kiadók fölsegéléséhez, annál inkább, mert nagyon szép tőlük, hogy nem német könyveket adnak ki, a mi sokkal czélszerűbb és jövedelmezőbb volna. De ne feledd, gyermekem, hogy a hazai ipar e téren még nem veheti fel a versenyt a külföldivel; sőt azt hiszem, bár e szakmában nem vizsgálódtam eléggé, hogy nálunk könyvipar még nem is létezik.

A báró . – Hagyj kibeszélni. Ez onnan van, hogy az írók és egyéb könyvcsináló munkások, mint: nyomdászok, szedők és könyvkötők, nálunk még nem tudják a könyveket jól készíteni. Ez kitűnik a bécsi lapok vasárnapi mellékletéből, hol csak a legritkább esetben olvasod egy magyar könyvnek elkészültét, pláne helyesen elkészültét. És éppen egy magyar lapban olvastam, véletlenül, mert nem az igazi lapra fordítottam, hogy a magyar írók még csak a gyermekek számára tudnak jól írni, a felnőttek igényeinek nem képesek megfelelni. Ezt egy tanár írta, a ki maga is a gyermekek számára ír, tehát tudja, hogy így van; és a kinek tanítania is szabad, hogy a felnőttek számára még ő se tud irni… Nem mondom, hogy a magyar írók később, ha szorgalmasak lesznek és nem hanyagolják el magukat… de még sokat kell tanulniok, és előbb jól rágják meg, hogy mit akarnak mondani, ha azt óhajtják, hogy én elolvassam vagy csak támogassam is iparkodásukat. Azonkívül a magyar könyvkiállítók és kiadó munkások már csak mostoha viszonyaiknál fogva se tudják illedelmesen kiállítani a kezdő magyar irók műveit; Ausztria nem ad nekik kölcsön jobb papirt és elég -322- nagy betűket, úgy hogy aztán a magyar könyv oly rosszúl sikerül, hogy végül, többnyire, meg se jelenik.

Elza . – De, papuskám, te tévedsz! A magyar írók között sok van, a kiknek a munkáit lefordítják németre…

A báró . – Te ezt összetéveszted azzal, hogy a magyar írók németből fordítanak tanulás és gyakorlat czéljából…

Elza . – És más nyelvekre is. A magyar könyvek kiállítása pedig jobb, mint a németeké…

A báró . – Már látom, hogy te nekem többnyire magyar könyveket fogsz felírni, de nem bánom, mert ez hazafiasabb, és azt hiszem, jutányosabb is. Aztán előttem fő az utódok, a kik, meglehet, már nem is kívánnak német könyveket olvasni, míg én rám nézve előnyösebb kevés számú magyar könyvet olvasni, mint sok külföldi művet, melyek elrontják a szemet, és utóvégre is az van belőle, hogy csak elalszik az ember. Azonfelül miattam lehet, hogy neked van igazad, és tőlem senki se veheti rossz néven, ha én az én leányomnak jobban hiszek, mint a Neue Presse nek. Csak a humorisztikus művekben nem adok neked igazat. Ezek maradjanak németül; mert a legjobb viczcz is magyarul nem hangzik olyan mulatságosan, mint az eredetiben. És mivel most el akarsz menni, nem tudom hová, állítsd nekem össze a jegyzéket holnapra.

Elza . – Meglesz, papuskám. De mondd, egyéb utasítást nem adsz? Nem akartál még valamit mondani a könyvekre nézve?

A báró . – Na, magától értetődik, hogy a tudományos könyvek vallás-erkölcsös szellemben legyenek; és legyen egy pár díszkönyv a rókavadászokról, a hol a rókavadászok az ő vörös frakkjukban ki legyenek festve, arra az esetre, ha netán egy előkelő vendégünk jönne, a ki a szalonban olvasni akar valamit. Megjegyzendő, -323- hogy egy-két forintra ne nézz, és gondoskodjál könyvekről, a mikben a képek a fő, és a nyomtatás csak arra való, hogy ne kelljen elolvasni. Végül az összes könyvek vastag papirra és nagy betűvel legyenek nyomtatva, széles margóval és üres lapokkal a fejezetek között; mert, mint egy feuilletonban olvastam egy jó író tollából, a sűrűn nyomtatott rossz könyv nem ér annyit, mint a ritkán nyomtatott jeles. Általában egy könyvtárnál az a fő, hogy mindenben mértéket tartsunk; a tulságosan sok olvasmány soha se élvezetes, ellenben mindig van valami jó vagy legalább kellemes abban az olvasmányban, a melyik kevés.

Lábjegyzetek.

1) A Berzsenyi-család életírójának e helyütt meg kell jegyeznie, hogy az itt leirt jelenetek abban az időben zajlottak le, a mikor Széll Kálmán volt Magyarország miniszterelnöke.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12	erősítí a	erősíti a
38	Es a mai	És a mai
61	kezdi.	kezdi.)
62	Zsakid .“	Zsakid .«
75	Gyöngy (ifjan	Gyöngye (ifjan
75	Micsoda ember Mily	Micsoda ember! Mily
125	Es most	És most
134	»Berzsenyi Fehérnye!	»Berzsenyi Fehérnye!«
153	ne meltóztassék	ne méltóztassék
163	ki s szalon	kis szalon
166	eladattak.»	eladattak.«
207	tudní	tudni
208	egyes közsegekben	egyes községekben
211	mondani O Szentsége	mondani Ő Szentsége
213	meg úgy»	meg úgy«
227	NÁDOR-UTCZABAN.	NÁDOR-UTCZÁBAN.
261	tísztelem	tisztelem
263	Atadja	Átadja
315	«Miért ne	»Miért ne

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA: TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Berzsenyi báró és családja: Tollrajzok a mai Budapestről

BERZSENYI BÁRÓ ÉS CSALÁDJA

I. CSÜTÖRTÖKÖN ÖTTŐL HATIG.

II. ASZFALTBETYÁROK.

III. A FEHÉRVÁRI BICSKA.

IV. ÚRNŐK A SZINPADON.

V. MAGYAROSODÁS.

VI. RUMBOLD SZELLEME.

VII. LÓVERSENYEN.

VIII. KARLSBADBAN.

IX. SMEKSZEN.

X. ÁLLAMTITKOK.

XI. NAPKELET GYÖNGYE.

XII. KIT VAGY MIT IRIGYEL ÖN?

XIII. EGY ÜZENET.

XIV. BERZSENYI INCOGNITO.

XV. BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT.

XVI. A TÁRLATON.

XVII. KARÁCSONY ELŐTT.

XVIII. KÉM-SZOLGÁLAT.

XIX. BERZSENYIÉKET MEGSZÁMLÁLJÁK.

XX. BERZSENYI LAPOT ALAPÍT.

XXI. BERZSENYI BÁRÓ ÜNNEPLÉSE.

XXII. ABBAZIÁBAN.

XXIII. HÓBORTOS RÓZSI.

XXIV. BERZSENYIÉK A KÜLPOLITIKÁBAN.

XXV. GÉPKOCSIZÁS UTÁN.

XXVI. A SZALMAÖZVEGY.

XXVII. BALATON-KARÁDON.

XXVIII. CHINCHOLLE KISASSZONY TRAGÉDIÁJA.

XXIX. BERZSENYI FÖLLÉP.

XXX. BERZSENYIT MEGVÁLASZTJÁK.

XXXI. INFLUENZÁBAN.

XXXII. BERZSENYIÉK A NÉMET SZÓ ELLEN.

XXXIII. KEGYELET.

XXXIV. FARSANG A NÁDOR-UTCZÁBAN.

XXXV. A BOHÉMEK.

XXXVI. BERZSENYIÉK NYARALNAK.

XXXVII. BERZSENYIÉK A PAPA NÉLKÜL.

XXXVIII. ISCHLBEN.

XXXIX. BERZSENYIÉK HEGYET MÁSZNAK.

XL. KERESZTUTON.

XLI. BERZSENYI HÁZASÍT.

XLII. BERZSENYIÉK HAZA JÖNNEK.

XLIII. BERZSENYIÉK FÖLÉBREDNEK.

XLIV. BERZSENYIÉK AZ OPERÁBAN.

XLV. BERZSENYITŐL PÉNZT KÉRNEK.

XLVI. BERZSENYI KÖNYVET AKAR VENNI.