The Project Gutenberg eBook of Egy év történelem by Ignotus

Az itt következő jegyzetek szerzője, mint elmélkedő cikkiró, végigkrónikázta a háborut a Világban, a Nyugatban s a Magyar Hirlapban, s e cikkeiből válogatta össze e könyvben egyelőre az első hadi esztendő terméséből a sorokat, melyeket vagy jellemzőeknek érez azon napokra, vagy további napokra is igazaknak. A tulajdonképpeni háborus krónikáknak elébe bocsát néhányat az előző hetekről, amiken, most visszanézően, már meglátni a nagy világzivatar elővillanását s melyekben mintha egy és más nem rosszul lett volna előre meglátva. Hogy megérték-e e sorok az ujságból a könyvbe való átmentetést s érdemes-e folytatásuknak következnie, azt sokkal nagyobb problemákkal együtt nyilván csak a háboru vége fogja eldönteni.

KATONASÁG

Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák, menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt, csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja -6- tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek, mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez. Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem tür. Így mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok, az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó esztendeiben.

Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az asszonyok csak hadnagyoknak -7- tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint, elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem adott meg.

Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a hadsereg megvan a -8- gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban. Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak, megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius, éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt, mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától. Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.

A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz generális hiszi. Az a második -9- réteg hadsereg, mely minden nagyobb véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez. Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni, fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás, testgyakorlat -10- és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is – köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak, hogy egy óra alatt egy gombfordítással szolgálattá legyen átalakítható.

Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja. Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék, mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani elpuhult s szives örömest vállalja, -11- ami nélkül a birodalom tönkremehet, az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben, annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást, szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből, munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a nyugdijas esztendőig egy katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz, csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát, mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet -12- igazítására s szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek, mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban, – s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.

RISZTOVÁC

Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot, amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban… Most illenék alaposnak lenni s -13- utána járni, jól emlékszem-e, hogy Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is, Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a gombot? -14-

Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának neveznek. Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle. Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük, mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet, hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az, ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a maga háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor annak kellett utját állni, hogy -15- a balkáni háboru európai háboruvá ne terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar. Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott, mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia a művelt Európa vérivó gonoszságán.

Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán ma egy Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem nemzetiségében, -16- sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög, aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, -17- mik történhetnek odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével, mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek, mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon: a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan, nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján, délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a diplomáciában megmaradt -18- hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz képest, mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!

S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a triplice nagyobb dicsőségére. Ami -19- problémája volt a Balkánnak: két vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte. S a diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki, aki a fejükhöz vágja!

HARTWIG

A nagy sakkpartiból kidőlt a szemközti bástya is: tegnap este fél tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a mi legendánk, amit soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg -20- nem hagyta el élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott, ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: ennek viszonya volt ezzel . Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog volt ez akkor …«

Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal, hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. Akkorra majd nyilván eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből, a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg. De most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós kitünő ember ne lett volna s akik -21- ismerték, alkalmasint száz éles vonást tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A tipusa ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos, hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig, mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került. Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.

Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség szerelmes expanziójával éppugy magához tudta -22- rántani a hivatalos hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német – s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót, a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról, hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?

Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás s a legerősebb s a -23- legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie? Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most nem ez a téma, hanem az, hogy ha a mi diplomáciánk weltfremd , annak egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül, az ugyanaz -24- volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban, minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak? Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!

Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek, ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem, a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra, a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen, a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s -25- minden olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?

S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor, mint mikor a professzorok után a feladott cárevicshoz elhíják a szent barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. -26- A dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem, az ujjáteremtett birodalomnak, a mi birodalmunknak. A mi érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált, Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem volt véletlen: már első jelensége volt annak a visszacsinálásnak , amit berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül, hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől fogva e lélektelen birodalom lelket -27- sem tudott többé embereibe önteni, s nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat, az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak, embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.

AMERIKA

Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással jelent meg, hogy: Akinek tetszik a Fifth Avenue! S valóban: nekem tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora, melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek, mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért -28- és műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.

Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’ Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra, hogy nem szépek, mert -29- minden emléküket s palotájukat vagy templomukat görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.

… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk? Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni. Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk, hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az amerikait. -30-

Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár, kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s lassankint -31- – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet. Elkocsisodik.

Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle, de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.

Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely külsőre, -32- belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat: belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.

Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is: észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon, kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött fiát, nem is tudta, mennyire -33- igazán a római imperiumot jártatja végig a germán rabságu Európán.

Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások. Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez már amerikai hatás!

HÁBORÚ

Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le, mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze hozzá? még sose volt ott.

Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember adott -34- a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt! Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt, imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák 1848-ban voltak kislyányok.

Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, – sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket a porosz élethez, -35- mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá, az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk, mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… -36- Sok familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter siratta egyetlen Ervin fiát.

De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket, olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú -37- hős halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában, temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős, annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át láttuk, a bőrünkön nem éreztük.

Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud, mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút, pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett: akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék. Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette -38- Asszirt és Babilont, Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük, a levegőeget, melybe felnyulunk.

Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem: hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba, a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok, a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság, üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven testtel elrothad.

S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni -39- minden idő alkalmasabb, mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan, mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat. Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat. Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem. Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve, rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire. Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még -40- oly derék és tekintélyes ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert, kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.

S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. Minden háború ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin, akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban. Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek -41- ki senkivel. De azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború: emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a földindulás sem.

A MI HÁBORUNK

Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a Sir Edward Grey első közvetitő ajánlatának.

Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyiltan arra törő kis szomszéd ellen, – s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak itéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek. -42-

Ez azt jelenti, hogy nem: Törökország sorsa várt ránk, hanem: már benne vagyunk Törökország sorsában. Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenkint főbelőheti magát. Aki azt hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra, hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutókká a görög kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre került mohamedánok – és igy tovább.

A tíz éves vergődés, melyben, majd minden második esztendőben mobilizálva, e monarchia azzá lett, akinek a hűvös szemű Sir Edward nyilván joggal látja: ez nem pusztán a monarchiának vagy, mondjuk, a dinasztiának prestige-vesztesége, hanem minden egyes embernek életbeli kára, ki e monarchiában él.

Nézzétek meg üres zsebeiteket, megszegett pályafutásotokat, megrendült egzisztenciátokat, – a kereset hiját, a munka pangását, a kilátások elsötétedését s aztán feleljetek: mindegy-e az egyes számára, hogy van-e prestige-e az országnak, melynek lakosa, a dinasztiának, melynek alattvalója?

Én megkérdem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes, s nem hazafiságból s regényes szófuvással, hanem józan önzéssel, rideg számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román -43- lenni? Vagy orosz lenni? Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.

Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarúl is meg lehetne az az esélyem, hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna, talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy szerb, román, vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár, ha sora kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem.

S ha kérdem tovább: megint csak legridegebb, minden történetiségtől meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagyhatalmu Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyiregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem.

Igen: ha ez az orosz csalogatásnak kigondolt mediatizált és neutralizált Kis-Magyarország például Svájc, például Belgium, például Luxemburg helyén feküdnék: a mindenkiben benneélő cinikus és egoista énbennem azt mondhatná: ilyen szomszédságban nem rossz élni s nem baj meghalni. De élni, teszem, Illyria, Szerbia, Románia, és bocsánat, Lengyelország között, s ha mégis meghalunk, valahova ide halni át: ez a perspektiva -44- könnyűvé teszi a legsúlyosabb kockázatot is, hogy hátha lehetne másképp is. Mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül lehetetlen. Ezért nem lehet, ezért nem lehetett e magyar földön magyar vagy magyarságba tartozó ember józan észszel más, mint magyar, más, mint magyar hazafi, sőt, ha úgy tetszik, magyar chauvin, magyar nacionalista, magyar imperialista, magyar militarista. Mai ember számára ez kétséges érzés, de nem rajtunk állott eddig s most a háborún áll, hogy lehet-e ebben enyhülés és modernizálódás.

Nekünk magyaroknak kell a magyar állam és kell a habsburgi birodalom, – a mi egyetlen boldogulási formánk csak az lehet, ha, mint a kompasz a hajó hidján, biztosítva ringatódzunk ez állam, e birodalom ölén. Amely nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkivánkozik e monarchia határain, az halálos ellensége minden egyesünknek mint magánembernek is. S amig a nemzetiségekben ilyen törekvéssel elegy az ő nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül lehetetlen velük szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli európai országtól még követelni kell. Mert -45- addig minden méltányosság csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes, az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának előfeltétele a háború, mely karddal vágja el az irredenták szálait s ágyúval szoktatja le hosszú időre: a szomszédokat arról, hogy ideát kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek. Ha kifelé is, befelé is mindenki bizonyos benne, hogy Ausztria-Magyarország megmarad és testéből senki nem eszik, akkor minden lakosa e határokon belül keresi majd boldogulását s akkor nem lesz veszedelem ebben minden igazsággal, nemzetivel vagy nemzetiségivel, megsegíteni.

A magyarság számára tehát nem kérdés, hogy az osztrák-magyar monarchiára szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt. Soha a maguk lelkiismerete, és, ha nagy napokban szabad a nagy szó: a történelem itélőszéke elé emberek könnyebb szívvel nem állhatnak, mint állhatunk azok a néhányan, kik társainktól lenézetve vagy érthetetleneknek tekintve ezt hét-nyolc éve mondjuk. Ki olyan ostoba vagy olyan aljas, hogy a szerbet vagy a románt vagy bárki emberfiát ne nézze embernek, ne tisztelje álmait, ne becsülje még önzését is vagy sajnáljon tőle bármi boldogulást? Csak éppen annyira nem vihetjük e megértést, hogy öngyilkosak legyünk. -46-

Mióta ez a birodalom fennáll: ez az első háborúja, amely népeinek háborúja. Nemcsak általuk folyik, de érttük is, – nemcsak a birodalomnak érdeke, hogy éljen, hanem azoké is, akik benne élnek. Hogy aztán, ha az osztrák-magyar monarchia életét biztosítottuk, abban nekünk magyaroknak fussa a számadásunk, az megint azok okos önzésének dolga, kik igy e monarchiában mindenkorra (vagy, mert a történelemben örökkévalóság nincs, hosszú időre) bennrekednek. Most már csak világos, hogy nemcsak a magyar érdek esik össze a birodaloméval, de a birodalomé is a magyar érdekkel – végső soron tehát mindenkié, kinek e birodalomban kell élnie. Ma nincs a napja, hogy erről szót ejtsünk, csak még egyszer gondoljuk el, ami nem igéret vagy biztatás, hanem tétel: hogy minél biztosabb e birodalmon belül a magyarnak élete, annál többet tehet és áldozhat itt minden egyéb életért. Egyébként pedig: minden mese valóság s még nem volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából. -47-

BÚCSÚ

Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.

Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az átlátszó szikrát, szolitárius.

Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a többi emberekre.

Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy a szerelem városa.

S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták a bölcsesség tejét. S mindig -48- volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s mily egyszerű és derüs e világosság!

S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll, olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek, mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más városoké.

Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között? S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt, barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?

A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni, hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat. Uriságába behat a mezők lehellete. -49-

Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre. Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.

Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert, köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.

S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről -50- most is fülembe csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.

Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga, oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz, mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni. Mindent összevéve szeretni való város vagy.

A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az ó-testamentum.

A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket -51- s beleolvadtakat is belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak láthatja a levegő oceánján.

A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen, szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.

Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban, fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester. Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik századi életedbe.

A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé, a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva -52- tartott hosszú rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod! Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian szépek.

A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre, ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.

Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben. Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven, tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned. -53-

Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor, ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság, a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te kalmáraid között.

Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre. Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert. Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.

Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve! Mennyi hitetlenség beléd épitve!

Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.

Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave Caesar Imperator!

Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett -55- szemétdombjaid a világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid, pusztulhatatlanná van kiégetve.

A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal, melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.

Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait. Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk, holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi. Messze feketéllik -56- – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék. Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél. Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.

Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből. Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ közepe.

Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét. Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk. Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes életben maradni, ha te is kivesznél életünkből! -57-

A HAZÁRÓL

Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.

(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől, kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)

Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven esztendeje, hogy a világon van…

De nem voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb emberfajta -58- kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem, mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon, mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele: az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt itt, mint legtöbb más hazában.

Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen vétett.

Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely tárgytalanul s alkalom hiján -59- mintegy foglalkozásosan szereti a hazát. Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem, szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak, mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam, volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál. Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon, odaugrik -60- egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok – s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.

Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk. Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni. -61-

Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta. Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós, kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik, hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.

Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De ehhez igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi vagyunk a versenynek fészke: ezt -62- vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a hazát, mely az emberiségé.

A NÉMET

Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől. Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált iróinknál -63- talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…

A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ, keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság -64- s a németség közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után, melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?

Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most 1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy azok, -65- akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább. Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, – Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most! Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt. -66-

Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik: valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német. -67-

A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe, egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok. Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről, – de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget, hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök… Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak, milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról, ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné, aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt, vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, -68- mely az angolt körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet, a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az angoloknál vagy a franciáknál. Ez a németek egyik ereje, nem pedig az, hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.

A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire rájött, hogy irónak született. Ez volt véletlenség: hogy a német egy és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a tettnek, a cselekvésnek -69- s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta, magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette volna a többi világ mindjárt első intrádára?

Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét mutatja, mely mellett e komoly napokban -70- játéknak tetszik mindaz az irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.

Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt, melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az, aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből. Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is. -71-

SUVALKITÓL SZIGETIG

Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás, kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy – maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás, szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a -72- bölcsőről, aztán dülöngve, ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…

Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó, automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj, Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta, megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet magának a -73- földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete ez . A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell, fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle. Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.

S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába, hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül, melyek még hatalmát sem növelnék? -74- Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt, meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen, szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében, rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya, ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket, becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.

S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni. -75-

Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.

ILYENKOR

… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie, mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben, egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes katonán megfordulhat -76- valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak, hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, – vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot nem tudnak elnyomni magukban, -77- – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek, népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg, ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így -78- is igaz: hogy, mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás, hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.

S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző, értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy állani e földindulással szemben, mint ahogy -79- az ember szélvészben felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben, mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik, egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei, mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is, s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani! -80-

S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb, talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, -81- mikor az örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem érezni egy halk ennyi az egészt?

Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról, hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk: éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely -82- sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?

Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte: ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.

REGELE CAROL

Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna, holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete -83- csillog az üde szellőben s a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!… Ebben a nevetésben -84- volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, – de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el is gondolkoztam volna szavain.

Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához, ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára gondolkozott. Alatta lett Románia, alatta lett ország, alatta lett alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri fekvésében s amennyire kényes, -85- olyan sok esélyt kináló helyzetében beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, – háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta meg a boldogság föltételeit. -86-

Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta. Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is, hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását… Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt, egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot, állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy például a porosz földesur törődik magyar -87- birtokán az iskolával, vagy a zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja, hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány. Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek. A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a román nemzetnek háboru zajában -88- országot, magamnak pedig békében házat épitettem…«

Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi schmücke dein Heim -os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya, egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből -89- bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg. Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt – de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de ő nem lesz.

Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el. Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet -90- és dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink, apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat, láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok, hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani emberi gyarlóságukból.

MILITARIZMUS

Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok, nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, -91- mint a franciák, s rendes képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a militarizmus átkától.

Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok, militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus, melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság elérésére kell leráznunk magunkról?

Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság -92- álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és, amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival. A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett való hatalmával.

A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb, mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az alkalmasabb s a merevebbel járó -93- áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló, addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen, mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket. Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a militarizmusra.

Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig az emberek össze -94- nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári forradalom.

Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a -95- polgári s a katonai kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik, mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos? Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak, mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, – inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak és készenlétnek.

Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni. Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, -96- hogy rabság volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.

A MAGYAR

A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni – kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy -97- közömbös vagy gyülölködő itt nem találtatik: ez a csoda.

A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg: az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt, csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy a világon vagyunk. -98-

Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly nagyszerü.

S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról, mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot. Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta. A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az -99- idegen azzal bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi, idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet, mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza -100- mentén az 1867 előtti Ázsiát felváltotta: a magyar csinálta meg.

Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni. Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri. Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne hihetnők.

S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb, annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a nagyapáink Magyarországa. -101- Mindent, de igazán mindent, ami a mai Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt, zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos, akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény, a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni: mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven, hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták, képviselték vagy -102- követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül többször kell önmagán erőt vennie.

E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak, maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó szemével segíti -103- a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét, a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára, – az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes, egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán okos volt, mikor okos volt.

Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia, mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor mérlegelni, mikor csak ma van, a tegnap mintha sosem lett volna s a jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet, hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt élnek s -104- most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között: a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között, melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve fedezi fel magában.

AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA

Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember, de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.

Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy birálgatóan, mert a cenzurának -105- mivoltából következik, hogy ne lehessen jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam, hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre -106- megmaradjanak, megmaradjanak aztánra , megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok, amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.

Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga -107- többé, hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés, fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak, hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet, hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom, hogy a háboru további folyama meg fog-e -108- állani ennél az egy példánál. Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.

Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik, melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is, mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki, bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De azt is megírtam, éppen aztánra vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve, hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb -109- visszahatással kell majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene, vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja, nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja. Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot. Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért tört ki, hogy megmentse.

Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik -110- ember talán jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig (például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom alatt, s -111- nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában: igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem, hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem – csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy, mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét, a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi -112- választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e monarchia s annak vagy fortvurstlizása vagy ujjászületése, – vagy olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv, hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, hogy mikor idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel mindenesetre mobilizált , s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék. -113-

Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot, most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is tulmenő áldozatkészséggel mentjük át aztánra intézményeinket, eszközeinket és – embereinket.

JEGYZETEK

Szabadságharc … Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel húst -114- s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod, hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok, kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod – falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol, csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak. Két-három hónap egész familiástól -115- utazás, a legfinomabb fogadókban, a legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr, míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…

Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel, mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell rászabadítania fehér -116- testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc, mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége, akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az angol demokrácia ellen.

Emberanyag . Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje. Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a franciákban, ezekben a -118- földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja, masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek, mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt, hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent -119- meg tud tenni, amit tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború, hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind, ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német, mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét, nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a mai ember az, -120- aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb, hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.

Magánélet . Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát, dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely, mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember, pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még jobban elvörösödik -121- – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással, hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog. Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal, hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert -122- barátomnak van egy gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is. Elvégre csakugyan nekünk játsszák.

REVIZIÓ ÉS REVIZIONIZMUS

Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.

Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik kicsinylésnek – az önök nézeteit -123- sem. Ebből az is következik, hogy sem maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak, kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.

A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az ifjúságnak, -124- voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de – ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása -125- és álruhája mögé húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, – mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével, melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre, akaratukra és meggyőződésükre van bízva.

Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később, ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az igazság elől, mint a szándékos bátortalanság. -126-

De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a, nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak, amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak. Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb, iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak, modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto mégis csináltak valamit, jobban imponáltak -127- a helyes ösztönnel a politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok, kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta, belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek, melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam. Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának, – egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám – fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül, kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen -128- kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori ellenzékiben.

Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való, szinte véletlen megismerkedésem.

Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, -129- a népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem, hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja, amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba, hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban megmarad a -130- neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.

Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam, tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, – türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső küzdelmek, lelki válságok s nem is -131- maguknak a revizionistáknak munkái – s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar ujságírásba, -132- melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak, ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.

Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, -133- mint minden teoretikusa tudta – a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem rábeszélni.

A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni, nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, -134- s mivel viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden társaságot, minden szövetséget, -135- minden összefüggést, minden tekintetet, sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is, próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és -136- elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő vidékein…

Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam: odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte: hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak, szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika politika, politikájával), -137- s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát tévességben marasztalja.

Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem, hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata -138- Anglia a német nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba, kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel, és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel, amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna, öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki magának is számos érdeke nem -139- kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok, mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához, hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt, hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak – fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is, mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru, -140- elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba, minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a mai gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus. -141-

A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták, hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak, mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával, hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a -142- szigoru megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék, sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai világrendben.

Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan, csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb rétegei egyre emelkedjenek -143- hatalomban, jólétben, a többivel való egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.

Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig: azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika, melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika. Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok, semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek -144- zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista, mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V. Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük, megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket, nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával. Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A felirati -145- s a határozati párt között valójában nemcsak magában a formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették, hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk fátyolt.

Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő -146- vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják, mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi lendülettel elébbrevinnie.

A HÁBORU, MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY

Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna. -147- Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink ezt szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta, hogy ez a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.

Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel, azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a háborunak, mint intézménynek.

De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru -148- természeti törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«… vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…

Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is. Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja, hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen -149- sok lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik elintézésére háborut kell választaniok.

Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal, ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem, hogy béke van.

És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan küzdenek. Egyesek -150- is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, – mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: minden ő neki a formája. Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten. Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva, megmagasztosodva.

A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt – folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt, egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó -151- erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba, folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon, honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak, ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli, ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak: hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval, vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt emberhez legméltatlanabb -152- formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná ki Darwint.

S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy, mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan, bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől, belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a némettel is, s -153- hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.

Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény: érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül. -154-

COGNOSCO STILUM

Tehát a görög király jobban van? Hála istennek – csak vissza ne essen. S az olasz király hogy van? Ő még nem beteg?

Ezt szabad kérdezni. Olyan helyzetekben, mikor nemzetek életéről-haláláról van szó, fontos azoknak az élete és egészsége, kiknek, koronás vagy koronázatlan személyeknek, e sorsba született vagy megszolgált beleszólásuk van. S mivel mióta e háboru kitört, sőt már mióta előzményei megindultak, csodálatos végzet nehezedik s pontosan a döntő percekben azokra a férfiakra, kik dönthetnek vagy dönteniök kell: nem tulzott a figyelem, ha az ember most, éppen most, megkérdi: nincs mellhártyagyuladása Viktor Emánuelnek? S Giolittit nem kerülgeti tüdőguta, mint Wittét? Vagy nem most esik öregkórba, mint Hohenzollern Károly?

Ezek, mondom, nem megokolatlan kérdések. Ha az ember a Tanin minapi leleplezései után meggondolja, mily kis hija volt, hogy Mohamed szultán ma nem néhai, hogy Talaat bégnek s Enver pasának turbánlepedője ma már nem egész testi ruha, a mohamedán embernek másvilági uniformisa, – s ha az ember számba veszi, hogy bizonyára nem lord Kitchener tehet róla s nem Venizelosz ur, hogy nem így történt: akkor csodálja -155- az öreg Giolittit, hogy a háboru ellen ki merte nyitni száját és bámulja Viktor Emánuel királyt, hogy még nem irt proklamációt népeihez. Liszabonban megfizetett ágyuk dörögnek s rálőnek a miniszterelnöknekre, s Rómában megfizetett torkok ordítanak. Két világrészben ujságok cserélnek gazdát, nagykövetek cserélnek állást, leégnek malmok s megfulladnak meggyőződések. Romlik a közegészség s romlik a közbiztonság, fel, egészen a trónokig. A harctéren folyik a háboru s a harctér mögött folyik a politika. Az entente csinál világtörténelmet.

Ki hiszi el, hogy Hartwig előre nem tudott a Ferenc Ferdinánd meggyilkoltatásáról? Ki teszi fel, hogy Izvolszkinak nem voit része a Jaurès láb alól való eltételében? Ki oly naiv, hogy azt gondolja, hogy Witte Szergej természetes halállal halt meg?

Rablószövetkezet állt itt össze rablóvállalatra. Rablócélokkal és rablóeszközökkel. Az alapokok s az alapmozgatók lehetnek tudományosan kikutatható személytelenül gazdaságiak s világpolitikaiak. De az emberek is lehetnek csirkefogók. Örök és változhatatlan törvények voltak, amelyek kardot nyomtak az Obrenovics Milos kezébe és gyilkot a Karagyorgyevics Péter kezébe. Azért mégis: Obrenovics Milos szabadsághős, Karagyorgyevics -156- Péter pedig orgyilkos. Ennyi különbséget meghagynak a történelem örök törvényei s a választást is meghagyják az embereknek, hogy ez örök törvényeket lovagi karddal vagy kapcabetyári bicskával hajtsák-e végre. S a Grey, az Izvolszki s a Delcassé világpolitikája apachei stilusában szolgálja a világalakulást. A Borgiák stilusában. A tatár khánok stilusában. Az orosz hivatalok stilusában, a londoni Whitechapel stilusában, a párisi fortifikációk stilusában. A történelmi materialista szemével nézem George Washingtont, s azt mondom szent ember volt. S a történelmi materialista szemével nézem mister Bryant, s azt mondom – de nem mondok semmit, mert a cenzura ugyis kihagyná.

A helyzet az, hogy az entente belátta, hogy nem bir velünk, s gyerekek voltunk, ha azt hittük, hogy erre abbahagyja a játékot. Ó, sokkal többet tett fel a kockájára. És sokkal többet fektetett bele. Ott tart, hogy ebben a tourban már csak nyernie szabad. Mit mondott az egyszeri alsós, akit rajtakaptak, hogy csal? Anders war die Partie nicht zu gewinnen . Az entente nem tud másképp győzni, mint ha az egész emberiséget belekeveri a viaskodásba. Csak úgy nem ég le ő maga külön, ha felgyujtja a világot mind a négy sarkánál. Ezért nem várok jót vagy józanságot a most következő szakaszoktól. Kalandorvállalkozást indítottak meg -157- kalandorok. Mentül rosszabbul fordul kalandjuk, annál elszántabbak és fék nélkül valóbbak. Nem nyugszanak, mig a földtekét föl nem borították. S nem nyugszanak bele, ahol egyszer nem sikerült. Belefognak ujra, nekikerülnek ujra, s amig van foguk, amivel marni tudnak, s van körmük, amivel tépni tudnak, s van nyelvük, amivel hazudni tudnak, s van pénzük, amivel lefizetni tudnak, addig mindennap mindenütt minden ujra kezdődik. Nem én kérdem, Bukarestben kérdezték: mit kapott Take Jonescu? Nem én kérdem, Milanóban kérdezték: Mit kapott Gabriele D’Annunzio? S nem én kérdem, mert nem kérdés, hogy hogy dolgozzák meg Hollandiát és Amerikát, Görögországot és Portugáliát s a folyamok partőreitől fogva a kancelláriák ajtónállóáig a hadba nem kevert országok embereit, deákjait, kiadóit, szószátyárait, félbolond felkentjeit és egészen okos minden hájjal megkentjeit az entente ügynökei, az entente kémei, az entente nagykövetei, kiskövetei, fő- és alkonzulai, irnokai, dragománjai, nagyvilági irói és félvilági asszonyai. A játék nem megy babra. Ezt nem lehet abbahagyni, itt megállás nincs.

Ezt tudva kell nézni mindent, ami történik. Erre számba véve kell kiszámítani, amit várni lehet. Erre gondolva kell tisztában lenni azzal, mi a helyzetünk s honnan mi fog hozzájárulni. Itt a május: -158- az az időhatár, amit az angolok kitüztek, hogy ekkor fog a háboru igazán megkezdődni. Az ochrana erkölcseivel szövetkezett, a tatár khánok politikájával frigyre lépett angolok. A görög király beteg s Portugallia még betegebb s Olaszország lázban vonaglik.

Cognosco stilum : ez az entente kezejárása. Igy csinál világpolitikát Grey, Delcassé és Izvolszki. Így csinálnak világpolitikát a rablók, a kalandorok s az orgyilkosok.

JEGYZETEK

Hős . I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget, kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe, mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt, kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire született francia népsereget -159- egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött, nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte, hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél: tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb, mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem törik be – hiszen az, hogy lehet Angliában véleményüket elmondani, legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad társadalomban, mint az -160- angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek, szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy: szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm… Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!… Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett: a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. -161- De ha valaki ezért szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is, kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött, hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra, meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában – de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… -162- S bizonyára nem a francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket. Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte, hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt, amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, -163- mint tegnap volt az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval – viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.

Hogy éppen világtörténelemről van szó : ha volna pénzem, nem sajnálnám, hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy, mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de nem -164- találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos, hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli -165- népekre már azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz. Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van, úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna, – tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az elől, hogy ez a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő -166- óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a Plantagenetek körül.

Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és történetét. -167-

EGY ÉV HALÁL

Mire e sorok után egy hét elmult, tul leszünk az éven, mióta a halál benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud irja egy hozzája méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háboruhoz való beállitottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha igazán el tudnánk hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak… Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván kifejlődött az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm, mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben ugy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, – ha százszor magyarázzuk is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyujtásnyira halál leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől. A Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt -168- vallják, hogy rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta bennük, beugraniak a vizbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében. A két balkáni háboru már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon vihar, – akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak, mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét, – világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó világháborunak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel, mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborut várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborut látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis csak háboru, sőt -169- világháboru van, csak annyiban változtat érzésükön, hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s huszéves korában félkaru vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is, ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában… Egy éve, hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.

Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog. Emberekről van szó a háboru körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s lehetőségei. Ez a világháboru az angol emberek, a francia emberek, a német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete alakítója. De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között, a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán -170- hosszu századokon át, mint ahogy még a mult században is éreztük a harmincéves háboru kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háboruját, hogy Napoleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség, mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy keresztes háboruban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember – ugyanakkor, mikor még több ember kell, mint amennyi volt, – mikor e háborunak emberfeletti munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…

Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden véletlen nagyszerüség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is valahogy, akár kinjában is, eljutott: azontul kötelességgé válik az emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk. Ugy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára kötelességé válnék, hogy ezentul minden teremtett ember, akárha soha más szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben, -171- mint Garros és Pégaud. Gondoljunk meg, hogy ez az egy év már első hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent, mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi sokaság e háborunak csak egy frontjához képest is, mik a napoleoni hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei csatánál? Mi a porosz-francia háboru, mi Sedan ahhoz képest, hogy magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-öt millió katonát lehet követelni, közben megkivánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt fegyverfoghatói tüzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért csakúgy, mintha nem is volna háboru, s dolgozni tudjon a háboru számára, mintha egyéb sem volna, mint háboru, – hogy keresni tudjon a háboru óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tizezer vagy a millió. S a stilusnak e nagyvonaluságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a munkának, az erőkifejtésnek, -172- a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háboruban. Ki végezze? Aki e háboruban végezte. Ki adja? Aki ebben a háboruban adta. Az ember. Az emberek. Emberek.

Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer méter magasan. Az ember tud tenger mélységében petroleumot lélekzeni s így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni három kilométeres hegyeket, a husevő ember tud káposztatorzsán élni, a házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni, kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre köteles lesz – rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kinjában s a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kinjában s leestétől való félelmében megmászta a lomnici csucsot, s ezentul az lesz a kötelessége, hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg háboru után, amihez képest vidéki falusiasságban -173- marad az egész eddigi történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e megfogyatkozás következéseit.

Csak egyre nem lesz köteles háboru után az ember: hogy ma előre lássa, mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborura, e háboruból, e háboru közben jósolt. A háboru elején még azt hittük, hogy egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem úgy következett el – s mily kevés s mily más az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk lehet arról, hogy’ fog ez a háboru tovább folyni, hogy’ fog végződni s mi következik utána – de tudnunk már e mostani órában a következő órát sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebbe a háboruban -174- s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál itt lakik közöttünk – s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni.

TARTALOM

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EGY ÉV TÖRTÉNELEM: JEGYZETEK 1914 TAVASZÁTÓL 1915 NYARÁIG ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig

EGY ÉV TÖRTÉNELEM

KATONASÁG

RISZTOVÁC

HARTWIG

AMERIKA

HÁBORÚ

A MI HÁBORUNK

BÚCSÚ

A HAZÁRÓL

A NÉMET

SUVALKITÓL SZIGETIG

ILYENKOR

REGELE CAROL

MILITARIZMUS

A MAGYAR

AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA

JEGYZETEK

REVIZIÓ ÉS REVIZIONIZMUS

A HÁBORU, MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY

COGNOSCO STILUM

JEGYZETEK

EGY ÉV HALÁL

TARTALOM

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

30	ocsisnak	kocsisnak
49	öltél ís	öltél is
64	ugyan-ly	ugyanily
95	vonultasssuk	vonultassuk
100	mellettüuk	mellettünk
119	megfotdítottja	megfordítottja
148	ha két	»ha két
148	megesinálja	megcsinálja
152	féitékeny	féltékeny
153	töévényének	törvényének
157	nekikerülnek uira	nekikerülnek ujra