The Project Gutenberg eBook of A podolini kisértet
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A podolini kisértet

Author: Gyula Krúdy

Release date: September 20, 2021 [eBook #66348]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***

KRÚDY GYULA

A PODOLINI KISÉRTET

BUDAPEST,

Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata

M DCCCC VI

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának
voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a
Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se
volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy
országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen
elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek
a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi
földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a
Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik,
hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király
zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz
esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel
urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek.
De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon
városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték
a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy
Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak
a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb
patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák
akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a
debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a
szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja
őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi
tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok.
Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy
királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok
váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza
tartozékai lettek…

A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az
idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk
volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit
törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás
katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a
hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon
négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák
alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü
Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a
határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden
természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A
pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen
folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád
örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden
folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.

A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha
valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre
fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:

– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt
hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.

A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz
esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori,
ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond
zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán
még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem
vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a
divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő
kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg
jelentését a városokban talált állapotokról.

– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki
bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas
trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a
birodalomban – Isten szent akaratából.

A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon,
különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni.
A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen
ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel?
A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett
elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a
visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket
lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett
élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori
alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is
elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.

– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban
még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és
talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán
és látszólag igaza volt.

A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond
király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az
idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a
hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani,
megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az
utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a
városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki,
legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi
darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ
felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a
városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből
nem fog-e egyet is elsikkasztani?

De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott
épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky
hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették
a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója
voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös
számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen
éppen ezt akarom elmondani.




ELSŐ FEJEZET.  _Egy különc ember története._

A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret
négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem
az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a
többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos
hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy
a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán
bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán
Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a
többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok,
hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és
kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon,
mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők
meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges
sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe
akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal
bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej
emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a
házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a
leggazdagabb podolini polgár.

Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben
fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár
némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol
Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a
gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek
között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.

Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek
között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát:
Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint
folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes
házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:

– Egy, kettő, három…

A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát
kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely
egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák
a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a
majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne,
hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna
és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy
olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a
birkáknak.

Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen
számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták,
hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy
Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely
már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem
volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a
gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken
is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy
másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de
Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta
magát a városban. Néha még el is szólta magát:

– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és
én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.

Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba
költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák
voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak
atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi
hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik
Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a
városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen
nevetett fel:

– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és
mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne
nézzenek egész bolondnak.

A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha
valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban
polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak
az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire
bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén
nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi
tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette
a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli
urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi
hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről.
A podolini urak gunyosan mondogatták:

– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?

Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a
mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a
másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna
egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a
szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még
alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az
öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott
káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat,
juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában
félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett,
nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat
küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A
mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap
teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt
végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban
terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:

– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt
szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus
ára.

Kázmér levágta a fejét.

– Mást nem mondott?

– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét
sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a
nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem
hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a
milyen ő volt.

Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak
szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a
lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket
vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében
keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei
szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok
beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen,
messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt,
közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak
amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni
szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen
távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha
valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a
hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja
volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló
farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles
vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre
nézne.

– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a
rossznyelvü podoliniak.

Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott
heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha
hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska
vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak,
figyelmeztetőleg mondta:

– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.

Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak
amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt
előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról
szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy
Marcinkánéra is ráförmedt.

– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.

Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:

– Pedig már megszokhatta volna az urfi.

Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a
házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt
egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem
elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve
mondogatta:

– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel.
Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a
mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak,
a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel
éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki
nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a
melynek ize még mindig a számban van.

Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg
Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor
megismételte:

– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.

Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire
mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását
ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik
látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal
közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.

Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig,
de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást,
mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha
éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását
nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a
puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja
nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:

– Eh, ez sem az igazi.

Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A
maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország
egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom
vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött
a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és
örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a
ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky
juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a
mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.

– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, –
olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.

De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a
többire:

– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…

Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem
Podolinnak.

A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési
kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni,
akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt,
volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a
ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig
senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége.
Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig.
Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se
volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége.
Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj
után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak,
– persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap
tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt
miatt.

Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott
vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan
ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az
idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire
volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi
utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre
megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:

– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát
érzem.

Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre
nógatta fáradt lábait.

Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás
szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a
tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a
Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.

Riminszky a földre dobta a kalapját.

– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.

Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky
pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor
felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.

– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.

A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.

– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…

– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort
küldök neked. Elhordhatod életed végéig.

Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a
juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is
nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak
gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig
valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a
juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb,
boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek
között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a
bocskorokkal…

Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között,
mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül.
Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a
derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem
birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette,
nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya.
Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő
gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora
volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha
hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort
ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony
korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a
megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora,
uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga
sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha
rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy
talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha
napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe.
Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül,
mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a
rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt
padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen
sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor
látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten
tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán
néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még
komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A
kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.




II. FEJEZET.  _Galamb a varjufészekben._

Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony,
bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy
meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy
örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy
olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a
hegyoldali kis temetőben.

– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka
csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.

De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő
jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem
kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak
örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott
csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái
között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva
borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán
az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik
országba.

Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy
kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az
apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová
Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami
bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen
lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki
háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg,
megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:

– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon
és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik
milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok
közül választotta az uristen?

Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György
sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg
tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka
egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az,
a ki legszebben énekelt a templomban.)

A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:

– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György
meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt
küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én
édes apám pedig egy dollárt sem küldött.

Korinszki a fejét csóválta:

– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos,
ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni,
egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az
is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy
menjetek utána…

– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.

Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé,
ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők
multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy,
a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a
szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot.
Megcsókolta Ancsurkát:

– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is
vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el
találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez,
Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a
padláson, ha takarékosan bánt vele.

Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés
után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette
fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta
neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap
tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta
szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta
magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba
kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá.
A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi
dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén,
rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz
tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a
nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon
feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett
mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos,
szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp
rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei
lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte,
vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények
régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes
vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.

– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás
ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A
csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:

– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz
ott a hóban! Hová igyekszel?

Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta
rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját
vánnyadt, ócska bocskorait.

– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?

– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.

– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj
föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.

A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a
butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig
merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele.
Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü
szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.

Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a
szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak
még megvoltak.)

– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy
pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már
tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre
az országut kifelé visz a városból.

Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat
hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A
boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval,
sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig
tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való
eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte.
Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak
sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között
ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki.
Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás
hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten
lapult a falhoz.

Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs
a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.

A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos
szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen
nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka
szorongva nézett a törpére.

– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.

Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:

– Öreg nénikémhez jöttem.

A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.

– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e
bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.

Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.

A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a
zárban, aztán megfogta a leányka kezét.

– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a
hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük
a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre
fordulj, a konyha felé.

A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.

– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan
jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd
csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor
még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem
szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.

A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a
percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik.
Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.

– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be
régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.

Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden
mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:

– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod,
rongyos bocskorban nem lehet járni télen.

Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:

– Öreg Mik.

A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.

– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén
iramodott fel a kőlépcsőn.

Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky
feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a
kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött
vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü
ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint
igen hangosan beszélt:

– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat.
Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a
milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.

Megsimogatta a leányka arcát:

– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor
te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te
ahhoz a Máriához?

Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:

– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.

Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét,
mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka
szavait:

– Meghalt, – ismételte hangosan.

Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is
annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére
kisirhatja magát.

– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember
a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a
világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg
embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.

Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó
rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas
rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt
nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a
vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben.
De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.

Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit
az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon,
gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy
óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket
megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak
ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta
gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint
hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt,
hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.

Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok
voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még
ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros
bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták
volna.

– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.

Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.

– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az
öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt
belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a
bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld
te egészséggel.

Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.

– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. –
Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a
lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti
most a harisnya alatt.

– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.

Marczinkáné megcsóvála a fejét:

– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?

A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve
nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü
holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos
bocskorokat viselt volna.

Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén
gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a
bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem
látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre.
Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.

– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet
nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett.
Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog
kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha,
leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem
káromkodik és nem iszik…

– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a
szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud
mindent, neki hiába hazudozol…

A törpe elvörösödött.

– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.

Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:

– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.

Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha
ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról,
hogy ő nem közönséges ember.

Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve
tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána,
aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az
emelet felé bökött.

– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a
legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt.
Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s
ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták,
Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült
az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó
kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.

Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett
valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett
sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld
bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra
lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e
magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő
ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott
fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban
most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett,
mert a keze néha odatévedt.

Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására
hozni.

– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon
sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én
uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig
eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a
zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is
voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen
olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz
is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy
lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak
arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:

– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd
lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a
vitézi próbát.

Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse
volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom
jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem
nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle
furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg
Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki
kell nyitni azt a lakatot…

Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe
csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.

– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal
fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az
Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…

Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.

– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél
Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva
nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak
szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta,
minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?

A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:

– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová
mennél?

A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén
megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:

– Hová mennél, he?

Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe
fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A
Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta
fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne
tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán
annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul
vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a
kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy
tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg
szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó
Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó
Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat
históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve,
hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az
Uristennek is tudomása van.

És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza
kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a
tekintete s a két szeme megtelt könynyel.

Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:

– Hová csavarognál, he?

… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba,
mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.




III. FEJEZET.  _Egy igazi embergyülölőről._

Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell
rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a
törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A
bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor
tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a
törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori
lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak
romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is
tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a
nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat?
Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak
éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy
ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a
hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon
katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.

A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők
leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán
a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a
várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már
beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü
kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak,
idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik.
A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik
nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék
asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak
dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy
talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a
sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és
bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a
régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és
háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben
és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a
lantoló ritterekre.

De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van
igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak
omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes
kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem
mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur
gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony
számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes
kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.

A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes
bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind
pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt
mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka
nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét
hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára.
Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek
valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat.
Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény
sziklából épitett falai.

Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van,
hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy
tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy
lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a
hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha
éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek
jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére
épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját
uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség
elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem
maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami
sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette
meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes
vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki
békét.

A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé
akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec
völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták
a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha
rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban
békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se
eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.

S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy
bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon
megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent
neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a
hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak
hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége,
fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak
elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta
mérgét és a háboruból semmi sem lett…

A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában
mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul
jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem
örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze
összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar.
Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta
meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz,
mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar
mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig
elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös
lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz,
éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat
Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is
igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik
név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen
tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.

Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, –
azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a
nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha
szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan
emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból.
Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is
volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl
a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a
legendák mondanak.

Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó
gazdája, bizonyos Kavaczky.

Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó.
Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a
hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették
a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket.
Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy
megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában,
vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett
volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen
tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az
életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A
muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy
fogadta fel egyik-másik vendégét.

Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky
megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket
hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba.
Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas
szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét
a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a
falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak
volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte,
feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt
Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg
korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a
szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és
foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket;
legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát
Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat
sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte
utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay
után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő
feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek
felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak.
Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint
végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a
vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali
csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha
patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a
cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt,
Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki
püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely
ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a
Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen
eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban,
ráorditott a cselédjeire:

– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik
hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.

A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget.
Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy
elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az
eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek
keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu
pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a
bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött
volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a
taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak
az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky
töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:

– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.

Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott.
Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert
nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.

– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.

Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit
ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy
jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta
átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel
pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban
szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél
többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér
hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu,
feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott
helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának
akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha
elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:

– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy
svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én
most ezt az álmot?

A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy
gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem
jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával
elrugta maga elől az asztalt:

– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy
legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.

Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak
valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa
akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel
társalkodott.

– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem.
A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha
békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.

A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya.
Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.

– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat
megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.

Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek
észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül
kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők
pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki
őket végezetül.

A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se
volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség
elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle
hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok
helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…

… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira
megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a
helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni,
vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt,
közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet
se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a
nizsderi várban. Tehát ott maradt.

A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak
cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje
volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a
boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem
hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát,
Kavaczky szóba ereszkedett vele.

– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki,
a ki eltemetne.

A vak ember megnyugtatta:

– Hát a szolgabiró mire való?

Kavaczky lehajtotta a fejét:

– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…

Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:

– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?

– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Ezzel is rendben volnánk.

Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök
dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy
ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:

– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire
hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?

Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát.
Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan
nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat
nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.

– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik
Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság?
Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök
befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.

Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották
fel a különböző indulatok.

– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, –
dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.

Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki
egykedvüen billegtette szerszámját.

– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok
nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest
elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?

– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy
valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban
meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.

– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi
közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket,
hogy ne állhassam őket…

– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én
bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És
ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…

Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.

– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az
sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass,
hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén
szoknyakergető.

Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember
szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc
mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és
dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.

Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda
volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos
téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett
lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga
után.

– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?

– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem
találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.

Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána.
A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.

A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért
magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:

– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.

A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos
ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában.
Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt.
A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky
sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb
lett.

A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy
Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig
aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem
tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög
bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és
folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához
hozzáütötte a magáét.

– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte
asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy,
a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.

Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az
asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet
kapott ettől a döngetéstől:

– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög.
Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét
éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet
mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem,
hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy
egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó
Kavaczkyért.

Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette
volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az
idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen
hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:

– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó
Kavaczkyt.

A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a
Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is
meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég
három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán,
kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:

– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök,
beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig
megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak,
öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a
honnan jöttél, a pokolba.

Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.

A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még
álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.

– Végem van, hörögte.

Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:

– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.

A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A
cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se
volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd
szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna
előlük.

Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a
medvebőr pamlagra fektették.

– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az
udvaros.

Kavaczky révedezve nézett maga elé.

– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem
nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De
azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a
birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.

A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár
tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között.
Kavaczky a medvebőrön hentergett:

– Most hal meg az utolsó Kavaczky.

Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik
János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga
elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna
a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul
huzták a Kavaczky rendeletére.

– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő
hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.

A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky
sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…

A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a
parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve
emelte fel a fejét.

– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali
szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.

Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János,
a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a
bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak
sötétkék a teste. Hátralépett.

– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…

A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be
néhány bátor ember.

Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy
itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon
valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:

– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most
hagyjuk ezt. Hol van a biró?

A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az
udvarról. Kavaczky intett neki.

– Irjad!

A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon,
ünnepélyesen diktálta:

– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a
nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként
rendelem…

Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd
szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.

– Rendelem – ismételte.

A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami
imádságot mormogott magában.

A haldokló folytatta:

– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben
szálljon egyetlen örökösömre…

A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:

– Pogrányi Sámuelre.

A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt
ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral
fellocsolt terem fülledt levegőjében.

– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.

Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:

– Irjátok alá a neveteket.

Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel
kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a
tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.

A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét.
A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a
pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A
toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem
engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi
Kavaczky György, m. p.

– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik
tisztelendő ur.

Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba
ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a
szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott
nyomába.

A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres,
butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap
felvette és megforgatta a kezében.

A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak.
Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba
keményfa padlózatán.

Kavaczky mozdulatlanul feküdt.

A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.

– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek
hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi
elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.

Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami
torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt
még megsiratják.

*

A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy
darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki
sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős
ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat
eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy
ormán, az ördög sem törődött véle.

De hát a legendának vége lett.

Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a
telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol
gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak
végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel
személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó
Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi
várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda
nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem
hallatszott felőle.

A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is
tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak,
nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a
Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna
közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok,
vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a
hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy
bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet
sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült
vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester
találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó
Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint
azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst
levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban
esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek
melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu
folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak
egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a
ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel
megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad
belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a
várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a
legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az
utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár
küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán
asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide.
Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy
Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a
görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a
kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak
emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén
csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja
el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a
melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben,
csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor
a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az
asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig
tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt
ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur
volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő
házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem
fogadott el érte:

– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.

A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a
legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János
fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében
megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett.
Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost
előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, –
tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) –
és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz.
Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:

– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.

Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt,
akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról
végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:

– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.

A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok
alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.

Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives
abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak
ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt.
Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A
parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy
egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi
váriakkal.

Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás
Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi
körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:

– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?

Komárominé kihirdette a várur parancsát:

– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.

Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a
szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az
asszony-biró elé.

– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki
parancsol nekem.

– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!

Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz
körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos
spanyol nádvessző.

A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a
kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.)
Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.

– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat
polgárt nem szabad bántani.

Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.

– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.

Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt
a dühtől, fájdalomtól.

– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki
vagyok én?…

Komárominé egykedvüen vont vállat.

– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.

Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a
történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját
külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos
asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket
odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével
tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet
három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne
szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában,
a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze
vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó
Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen
akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa
is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak,
Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott
a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott
az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak.
Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.

– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.

Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György
lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort
egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig
észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A
borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a
tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem
muzsikáltak.

De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat,
törvényeket hozott ezen a tájon?

A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem
látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut
vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a
világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.

A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket.
Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt
kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a
folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni?
Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a
régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és
ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta
lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…

Néha azonban vendég is jött a várba.

Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a
nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin.
Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin,
de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi
teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a
folyosói oldalon át.

– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.

Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és
az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós
üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy
Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter
bátya az ablakból kiadta a rendeletet:

– Paprikás csirkét főzzetek!

Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.

Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök,
zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában
megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben
mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.

Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat
szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a
kranyókai korcsmában:

– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok
vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen
bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár
alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas,
karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét
meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete
szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel.
Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az
üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.

– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.

Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a
fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.

– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se
szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy
rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.

– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. –
Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?

Krumpli György fölhorkant:

– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném
tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?

A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De
Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe
vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember
volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés
után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas
asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:

– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már
megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha
egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.

Az amerikai vállat vont:

– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?

Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni.
Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha
tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult.
Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:

– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.

A tótok a fejüket csóválták:

– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti,
hogy a nizsderi várban asszony lakik.

– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.

Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.

Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy
erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója,
bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit
akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal
kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.

– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.

Gyurikám a fejét vakarta:

– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.

– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.

– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.

– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.

Az amerikai még mindig ellenkezett.

– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli
György.

Komárominé erre már kijött a sodrából:

– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.

Az amerikai elnevette magát:

– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.

Komárominé megrázta a kezét:

– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok
neked ajándékot előre.

S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.

– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.

A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a
nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék
szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a
mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó
levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból
kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:

– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször
fölkeresem.

S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár
utján.




IV. FEJEZET.  _Ancsurka cipőt kap._

Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az
anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig
olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló
is akadt bőven.

Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra
elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a
lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult,
hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha
vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség
lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják
körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az
Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a
földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának,
hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami
hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr
bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki
ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a
kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a
leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el
szerszámjait.

– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!

– A tekintetes ur bundáját teregetem.

– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van
az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?

Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző
sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott
egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta
mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a
következőket adta elő az udvar közepéről:

– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak
nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak,
se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok
itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa,
kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én
vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat,
és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt.
Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni,
hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj,
beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.

Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg
nagy szakállát.

– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika,
a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható
az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik,
hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes
Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze
asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy
csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én
gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen
semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!

A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan
iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére
indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még
Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a
tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:

– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?

Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni
kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:

– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.

A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra.
Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek
összeráncolódott a homloka.

– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez
is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.

Mik tiszteletteljesen szólt közbe:

– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.

– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki
cipőt Marczinkáné.

Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek
szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra
nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres
szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.

– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben
járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?

Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult
a leánykahoz:

– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál.
Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.

Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.

De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a
milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is
bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése,
hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a
leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor
Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését
látta a leányka szomoruságában.

– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd
varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a
Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán
bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a
bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.

A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már
kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen
hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik
elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe,
mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette
mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak
megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös
lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp
jelent meg hosszu szempilláin.

– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.

A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.

– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom
ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a
postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…

Ancsurka erre még pirosabb lett.

A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában.
Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart
volna, de meggondolta magát.

– Elmegyek, Mik, – dörmögte.

A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a
mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és
hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.

– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.

A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:

– Szép lesz, kisasszonyka.

Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta.
Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka
magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a
szélben.

– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.

Fintor uram kedvetlen arcot vágott.

– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy
kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.

Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.

– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.

Aztán sóhajtva tette hozzá:

– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…

Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki
Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint
akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka
egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram
gombos cipellői helyett.

– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint
talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te
béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd
el a szájadat!…

Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna
egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban
a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja
volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy
többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt
ágyából és megtapogatta a bocskorokat.

– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai
voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci
kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan
volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy
szólt hozzá:

– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban.
Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.

Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a
mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok
nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők
uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.

Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal
volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház
zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések
hallatszottak.

Riminszky mély hangja hallatszott:

– Megvarrták a cipőt?

Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:

– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam
voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a
cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a
bőrt.

– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?

– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga
milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett
hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét
gomb van rajta, megolvastam.

– Hát a leány?

– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.

Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései
sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába
próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács,
végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak
el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a
méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a
folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre
eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a
Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott
és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben.
Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette,
reáboritván a kötényét.

A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt
ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak,
mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az
édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta,
dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét
megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát,
hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik –
készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat,
nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és
Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt
sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.

– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a
macska fülébe.

Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes
bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az
Ancsurka kebeléhez.

– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én
pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!

Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta
egyszer:

– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott
bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.

A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a
rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott
volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.

– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én
gyermekem.

Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se
harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg
Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet
Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:

– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd
el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.

Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.

– A leány is bejöhet a macskájával.

Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.

– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az
őrmestere.

Riminszky tunyán intett.

– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.

Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a
komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek
látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:

– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád?
Nos?

Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:

– Az én gyerekem…

Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs
megelégedve a mutatványnyal.

– No és tovább? – szólt kemény hangon.

Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak,
szenvedőnek látszott.

– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak
látni.

Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld.
Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy
rosszul hallott.

Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy
meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki.
Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt,
mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.

Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig
csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást
nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról.
Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt
szemét.

– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!

Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a
macskát és Riminszky felé vitte.

– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.

Riminszky ránézett:

– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele
mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja.
Megengedem.

Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy
tenyerével.

– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.

Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden
tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle
teákat:

– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte
elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?

Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még
Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.

– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint
tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok.
Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem
tudtok meggyógyitani.

Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az
volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott
velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a
dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.

Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés
kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy
kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére
könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.

– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod
meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk,
barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a
másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt,
a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a
melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró
büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész
néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb
csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak,
Riminszky.

Riminszky dühében az asztalra csapott:

– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én
tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?

Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:

– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit
akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom,
fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről.
Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért,
Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár
bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor
köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.

Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a
karját és a doktor elé állott:

– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.

Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:

– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót.
Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer
én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen.
Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy
hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik.
Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…

– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem
tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.

A doktor komoly arcot vágott:

– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy
egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene
fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy
darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni,
kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka.
Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.

Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.

Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen
ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból
álmélkodva hallgatta a doktort:

– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.

Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor
fejcsóválva jött vissza.

– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, –
dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.

– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette
ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.

A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.

– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.

Benyitott Riminszkyhez:

– No, mit akar még az ur? – kérdezte.

– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.

Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő,
hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén
fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis
megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya
doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral.
Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és
odanyomta a fülét a kulcslyukra.

Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:

– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel.
Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős
ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse
legyen?

A doktor krákogott

– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha
olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős,
azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti
hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.

Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve
haragszik.

A doktor az ajtóból felelt:

– Ámbátor minden lehetséges…

Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a
doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:

– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.

Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába
küldte a recepttel.

– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a
leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.

Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.

– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű!
Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…

Bekiáltott a konyhába:

– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.

Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett
keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.

– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.

A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék
szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge
lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott
vendég.

A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott
keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt
dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik?
Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.

Riminszky a medvebőrre mutatott:

– No, üljetek oda és játszatok.

Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan
kérdezgette a macskát:

– Te vagy az én gyerekem?

Mindjárt felelt is a macska helyett:

– Én vagyok a te gyereked.

– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?

– A kemencén aludtam, édesanyám.

– A háztetőn voltál-e?

– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a
padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.

– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?

– Ma nem torkoskodtam.

– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.

Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már
ott ült a kanapén és nevetett.

– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.

Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:

– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a
fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.

Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:

– Hát ki a te gyereked?

– A macskám, – felelt Ancsurka.

– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.

Ancsurka behunyta a szemét:

– Senkié. Én árva vagyok.

– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az
ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.

– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az
orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.

Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az
bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az
öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között
és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik
vén koponyájába, ott a következőket látta volna:

A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl,
egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy
kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy
vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint
inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron,
Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt
Ancsurkával a csinos lakatkában.

Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a
lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A
lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.

Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a
lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.

Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte
magára ezen a gondolat-teljes délutánon.




V. FEJEZET.  _Ki is volt hát a nizsderi várur?_

Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben
lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes
órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem
tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a
rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a
mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából
teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót
vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü
leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak
ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az
órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából
kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek
keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre
nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a
csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek
kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a
rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme
ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a
felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt
a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek
felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús
szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól,
férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől:
elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint
Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az
utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak,
a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése
nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az
órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig
nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos
kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy
multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek
lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint
valamikor énekeltek.

S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás
estebéd idején igy szólt Lizihez:

– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten
meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol
fáradt szemem megpihentetem.

– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.

Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:

– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert
azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved
hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát
maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba.
Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta
élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók
és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a
hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok
olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e
daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes
magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés
után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges
arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a
többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt
a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent
Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.

Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott
a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:

_Kavaczky de Nizsder._

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos
komondorra mutatott:

– Ez majd szerez lakótársat!

Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az
embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen
tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák
közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva
dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről
jött:

– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?

Kavaczky furcsán mosolygott.

– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor.
Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak
meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya
ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó
leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti
szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok,
bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.

– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.

Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.

– És hol lakott eddig az uraság?

– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám,
de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis
nem egészen tisztaeszü ember.

Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:

– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?

Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és
annak a mocskos bundáját nézte.

– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva.
– Mit kérnek a lakásért?

Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet,
fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás
dolgában.

Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.

– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta
csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép
kisasszony.

Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a
melynek Kavaczky füttyentett.

– Poprád! – mondta.

És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.

Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta
tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester
komoly arccal hallgatta.

– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen
furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint
beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.

Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.

– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy
rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.

Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn
Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az
utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba
bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz
illik.

Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a
Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt
markolt ki zsebéből.

– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.

Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és
megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.

– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá
hasonló emberhez szólott volna.

Kavaczkynak igaza volt.

Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat,
még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a
heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt
árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a
diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen
roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér
kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első
lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással
vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az
égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád
el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely
ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt,
– megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az
ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos
ugatással követelte vissza az égi sajtot.

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az
árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a
falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos
éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag
nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember
majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem
mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani
akart volna valamit a kutyának.

Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden
vagy szigoruan:

– Poprád! Csiba te, Poprád!

A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából
és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az
idegennek.

Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és
néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.

– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.

Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:

– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.

– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már
nyitotta is az ablakszárnyat.

– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.

A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az
ablakon, aztán kiugrott az utcára.

Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan
fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya
felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott
a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen
pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével
néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot.
A kutya szükölve hátrált.

Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.

– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.

De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az
idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal
mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő
farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a
kutyának és halkan mondta:

– Poprád!

A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.

Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem
engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.

Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte
magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca
kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami
nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy
alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit…
Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a
pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.

– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.

– Poprád! – sóhajtotta.

Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!

Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy
elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a
kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A
kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is
nagyot dobbant a szive.

– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért
csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a
lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta
volna, nagy hizelkedve:

– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.

Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal,
pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A
jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy
fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött
volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd
pékmesteren.

Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.

Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát
forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem
volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával
kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja
alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és
Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

– Jó reggelt, Lizi kisasszony!

Lizi mosolygott:

– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.

(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)

A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:

– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.

Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de
Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár
lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

Kavaczky nagyot szivott pipájából:

– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi
kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és
szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, –
nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai
kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.

S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána
egy pillanatig.

– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára
engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai
járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn
ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első
ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be
rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak
hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos
kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött
káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a
magyar diákok.

Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az
asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet
földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg,
Kavaczky ur.

Kavaczky nagyott szivott a pipájából:

– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, –
de mi lesz a kutyámmal?

Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:

– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is
nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.

Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.

– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak!
Szereted-e a kendermagot?

Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből.

– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti.

Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt.

– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém.
Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg
asztalunkat.

Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt
néhányszor megcsavarta a bajuszát.

– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár
nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.

Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a
kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki
tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn
az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben
mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak
mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és
gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta
a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt.
Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a
földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér
kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket
fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!

Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a
kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje
alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre
felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta
gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani
valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és
házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris
emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont
találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja
magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel
nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást,
megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám
ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most
találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel
nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a
diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?

Kavaczky álmosan hunyoritott:

– Nem hallottam dalolni.

Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a
pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti
az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya
Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a
kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a
melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben
haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt
vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely
pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve,
idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.

Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu
bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott
esténkint.

Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit
jegyzett meg:

– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.

Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot
tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca
borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha
fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?

Kavaczky összeráncolta a homlokát.

– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.

Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.

– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának
van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…

Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját
és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd
valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Jeles szerszám – mondta.

– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az
oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a
csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És
még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog
panaszkodni, doktor ur.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a
dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott
vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna
rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan
beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis
házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett
valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy
még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten
ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett
és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló
nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák
nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott
egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás
kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint
mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen
régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát
igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen
elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a
régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást,
mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a
szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak
észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a
lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a
mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és
várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül
kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor
odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában.
Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle
kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju
órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek
zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban
az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is,
valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor
eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a
rugásra:

– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék
játszani.

És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a
sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:

– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!

S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint
az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az
ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:

– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.

Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül,
hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás
nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:

– Imádom a zenét – mondta hevesen.

Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a
tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá
szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

– El ne szökj a háztól! – mondta.

Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.

Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan
hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett
énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és
lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt
és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán
azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel
ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky
urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn
az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha
egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan
zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott
előfordulni.

Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult
álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben
és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy
tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit.
Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott
és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett
a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy
Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely
más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb
pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden
zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor
polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a
vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas
hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és
torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig
elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a
földsüket helikonista is elhagyta.

– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására
nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester,
a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta
hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint
polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.

Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:

– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?

Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a
városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan
fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az
oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna,
csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen
elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg
tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül.
Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy
később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje
unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden
heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a
győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd
makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!…
Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a
botfülü zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi
mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis
szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján,
havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év
eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti
barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz
Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy
tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen
volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen
a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek.
Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi
nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek
beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó
botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette
otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az
öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely
láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett
hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli
meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha
elkeseredve sóhajtott fel:

– S még hozzá egy olyan ember miatt, a ki annyit se ért az oboához, mint
egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten
felállani és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart
uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a
mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő
sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a
Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg
órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott
és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart
Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly
hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan
nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai
Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és
gondolkozzon, elgondolkozzon.

A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár
Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott
Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak
nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid
fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott
gondolatainak:

– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és fölemelkedett.

Wart uram szelid szóval csillapitotta:

– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt
és elfujta a szonátát.

Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni.
Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes
szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira
hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem
hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében
kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan
ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a
kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott
feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg
helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal
közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád
hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld
nyelte volna el.

Kavaczky elkeseredve dörmögte:

– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!

Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e
inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor
még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy
ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele
– az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér
bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről.
Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De
minden rossz szándékának egyszerre vége lett, a mikor Poprád a maga
alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted
ismét az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt
mondta volna:

– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.

Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És
csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül
gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb
kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak
lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.

De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:

– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.

Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még
délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek
jutottak volna az eszébe.

Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.

– No megállj! – mormogta sötéten.

Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe
és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen.
A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét
mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek
bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt
biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken.
Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak
kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház
padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden
Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid
világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek,
a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a
Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt.
Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az
akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő
Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely
ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen
össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan
fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja
is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az
éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta
volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult
éjszakai férfiut.

Itt a zsivány – gondolta magában.

Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve
kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha
vakkantott boldogságában.

A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel
az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást
is meg akarja lopni.

Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása
után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette
kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről
jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából.
Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád
kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott
elő a kapu alól:

– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta.

Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen
szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg
alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a
kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok
nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

Kavaczky dühösen nevetett:

– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon,
mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott,
különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! –
kiáltott szigoruan a kutyára.

Az idegen halkan nevetett.

A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit
csináljon.

– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.

A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán
megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.

– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges
férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy
magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok.
Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre
jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen
elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a
melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal
nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a
hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya
azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni
és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.

Az idegen ekkor közelebb lépett.

– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra
Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem,
nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam
jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a
tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.

– _Kvaczk_ – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány
betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!

Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt
fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott
kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky
méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De
talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját,
köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló
nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden
asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és
Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már
nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne,
hogy soha sem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm
az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak
a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes
apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a
német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne.

– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.

– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő
leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem
szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik
pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva
fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos
társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak
találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a
folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

Kavaczky a pipája füstjébe bámult.

– Akár csak a költők – dünnyögte.

Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:

– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem.
Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig
ábrándozok…

– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?

Pogrányi sóhajtott és nem felelt.

Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:

– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is
elszöktetted szerelmed tárgyát!

Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:

– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…

Kavaczky vállat vont.

– Sajnálom, az enyém.

Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni
akart belőle.

– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért
megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el
huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No
mindjárt elmondom.

Koccintott fiatal barátjával.

– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben
mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és
apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár
pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

Pogrányi felsóhajtott:

– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe,
hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit
szeretek s a ki engem nem szeret.

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is
elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben
mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a
nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.

És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:

– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a
nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem
örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.

Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel
pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és
valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában
egy kis harang.

– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.

Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:

– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok
sehová. Mindig itthon találsz.

Majd az ajtóban más jutott eszébe:

– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz,
hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg
ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A
lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy
pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem
is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e
hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig
mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?

– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta
Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart
kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

Kavaczky legyintett:

– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen
mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.

Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi
már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.

Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és
jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az
öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi
kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.

– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan
mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap
és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan
heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok
száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához
már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő
rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.

*

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó
költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek
egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal
szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg
volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és
az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád
is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról
Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is
csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa
legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol
Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a
melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket
fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább
méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az
öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a
figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta
Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.

Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben
élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes,
rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az
öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi
órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint
azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét
vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött
a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy
szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka
váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni.
A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az
oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden
megreperált óránál.

Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt;
Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert
időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában
egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már
friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem
látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen
mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos
sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur
távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a
pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész
délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben,
a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában,
Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi
kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében
Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az
ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással
ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.

Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában:

– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem
hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.

Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor
szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból
bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor
talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle
változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában
megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és
komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb
falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a
melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek
dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők
érzelmei az időjárással együtt változnak.

S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy
csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa
már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a
melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán
egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor
hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett
befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven
esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy
emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg
saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt
volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta,
előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és
rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott
harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt
másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom
volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az
esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én
mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni
esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják
bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam
önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam,
fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett
volna, mint egyébkor.

Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is
tettem az álmot.

Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.

Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.

Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt
vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg
ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett,
szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán
panaszosan megszólalt:

– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.

Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy
ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s
észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán
a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le
a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét,
már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni,
megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:

– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.

Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:

– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor
egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem
eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt
a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem
raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:

– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek
oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz
veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se
jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege
alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos
Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult
bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az
oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást
vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az
oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a
hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a
pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet
hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott
a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami
történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen
hagyományozhatnék neked egyebet.

Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:

– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben
és estve.

– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem
tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene
számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit
szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem
kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul,
némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden
lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy
azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.

Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan
rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A
falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a
sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint
talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur
ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és
kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint
megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott
és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses
társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni.

Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el
aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni.
Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment
föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő
helyzetben és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába
lépve.

De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem
ismételte, bár feleletet nem kapott rá.

Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta
a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne
mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.

Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:

– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy
miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.

– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen
ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.

Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot
vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:

– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel
kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári
zene-egyesületből kiléptem.

Kavaczky nagyot lélekzett.

– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket
holnap – tette hozzá gyors elhatározással.

Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:

– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.

Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert
Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán
Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öreg ur, ezért bizonyos
türelmetlenséggel vágott közbe:

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen
olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta
bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a
sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem
a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig
hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom,
társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó
órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az
öreg Wartra.

Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.

A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és
Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését.
Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára
emelkedve, komoly arccal igy szólott:

– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán
megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a
szomszédból.

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky
halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó
mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak
örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb.

Lizi könyes arccal közeledett.

– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel
nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve.
Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló
atyádnak.

Lizi térdre ereszkedett:

– Igérem – zokogta.

Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett
és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen
előrelépett.

– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.

Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart
Sámuel kezét.

– Apám, édesapám – zokogta.

De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem
akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott,
ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni.
Egyszerre megállott.

– Apám – sikoltott Lizi.

– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.

A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az
óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta
volna.

… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz
órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos,
fehérarcu kisasszonyhoz.

A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem
jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is
tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak
az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt
töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan
ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy
fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes
hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a
sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a
milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges
figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett
mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna
máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok
összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan
huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.

– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.

S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit
lehetett.

Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni
gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az
utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már
felőle.

De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.

Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok
mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel
hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta,
este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette
egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol
annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a
legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a
rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az
öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a
rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög
jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya
társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan,
hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok
társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád
mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy
tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya
belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól
ismert uton.

Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem
volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi
dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem
tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi
egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén
és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár
Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel
és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem
került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte
a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett
volna a dolog.

Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:

– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy
összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.

Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki:

– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.

Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt
megszakad…

Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem
kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért
már mégis öreg ember volt.

Pogrányi tétován bámult a barátjára.

– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.

Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen
hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár.
Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.

Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:

– Megbolondultál, te kölyök?

A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.

Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:

– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék
már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?

Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy
tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.

A diák csendesen folytatta:

– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig
elunja a várakozást.

Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a
dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével
jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Én elköltözöm, – mondta a diák.

– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt
voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?

A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza.
Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta.
Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban
mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha
hireket, üzeneteket hordott volna a háztól.

Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat
hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan
felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De
Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen
felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a
bolondságaival.

Lizi felemelte az arcát:

– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.

De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas
megfontolás után a fejébe vett.

– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? –
dörmögte.

– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.

Kavaczky vállat vont.

– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg
aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.

Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és
hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.

Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn
Kavaczky belépett.

– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.

A költő csöndesen ingatta a fejét.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!

Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.

– Egy-kettő, menjünk.

Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman
ültek és Lizi pengette a hárfát.

A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg
Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi
uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem
volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést
az uradalomra nézvést.

– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?

– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból.
Megirtam levélben.

Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az
apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.

– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky.

– Becsületemre, láttam kiteritve.

– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint
annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi
történik azután, hogy ő meghalt?

– Láttam letenni a kriptába.

– Onnan kijöhetett.

– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon
harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz
hadsereg.

Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.

– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra
lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?

Riminszky fölkacagott.

– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?

Kavaczky komolyan bólintott.

– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly
a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem
tisztességes urihölgy.

Riminszkynek tetszett a dolog.

– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok
minden kitelik.

– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az
uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a
várban magam akarok lakni a feleségemmel.

– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.

– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.

Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában,
hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és
szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte
Kavaczkyt:

– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!

De Kavaczky már benne volt:

– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt
Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét.
Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A
nizsderi vár urnőjét várja.

Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.

– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.

– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.

– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor
is megmaradna elhatározása mellett?

– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.

Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.

– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.

– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg
nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el
a rádbizottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából,
a mig Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul,
mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most
pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői
előkészületekhez.

Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.

– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek
teljesen rendben.

– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt,
Riminszky?

Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal
intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az
Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur
Kavaczkynak.

– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.

– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?

Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is
felelhetett volna ilyen bolondságra?

Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi
fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta
őket:

– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e,
Riminszky, még nem loptad el az egészet?

Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket
izzadt ki Riminszky a tarsolyából.

– Elég lesz már, – mondogatta.

De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.

Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer
sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az
arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem
a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak
a gondolatai?

Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság
nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél
több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:

– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás.
Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan
furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett
leginkább elbeszélgetni.)

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen
ember?

– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg
gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát.
Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért
gondolkozom rajta magam is.

– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.

Riminszky erősen a leány szemébe nézett.

– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon.

Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky
beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:

– Nos, mit tenne a helyében?

Riminszky fölállott helyéről:

– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.

S már ajánlotta is magát.

Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette
volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele
ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer,
a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról,
hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont:

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig
szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire
belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi
epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett
Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a
menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene
megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is
megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg
Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt
hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr
kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a
mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a
tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta
megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami
rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a
kardját.

Riminszky hunyoritott a szemével.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard
a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü
alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a
karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a
feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb
főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át
tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében
megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az
én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a
fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem
hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval.
Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői
násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.

– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a
kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye
az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az
valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy
valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod
össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte
többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas
öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört
belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös
lett és hiu a nevetségességig.

– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van
egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.

Kavaczky elgondolkodott:

– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem
volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky,
használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban
volt vagy száz…

– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is
rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha
Korenyák János is ugy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a
Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő
reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse
néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog:

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba
fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd
valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek
az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész
vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével:

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a
tarackok durrognak?

Kavaczky elgondolkozott.

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy
faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt
hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve
szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A
föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz
lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a
mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben
vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd
mindazt, a mit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér
virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették.
Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette
falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös
rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban
álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még
mindig életben volna az öreg Wart ur.

Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt
öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A
menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a
csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek,
mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü
diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején.
Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott
nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött
haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a
szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell
mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa.
Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

Riminszky nyujtózkodva ásitott.

– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény
véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem
egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a
világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak
szeszélyeibe avatkozni.

Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult
Riminszky felé:

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy
itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?

Riminszky vállat vont.

– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját
megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.

– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig
sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta.
Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan
nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát
is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő
bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk.
Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze.
Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép
tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel
ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky
társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta
vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába.
(Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti
szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az
ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek,
pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta
hangzik, különböző változatokban:

  … Búcsúzik a vén diák: Tovább…
  Isten veletek, cimborák! Tovább…
  Az út hazámba vissza visz,
  Filiszter leszek magam is.
  Tovább…
  Tovább, tovább, tovább…
  Fel, búcsúcsókra, cimborák!

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén.
Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha
Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen
eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem
valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez
mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül
még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal
emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a
diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut
mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky
aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő
órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a
bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely
ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.

Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely
kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt
természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán
annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak
a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A
szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A
Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal,
a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely
karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A
Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a
párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli
diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el
esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a
Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen
kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a
körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi
várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a
vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más
hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy
kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a
kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.

Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem
mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az
izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral
a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó
rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép
tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a
trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a
Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most
szétveretném az egész csürhét.

A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan
dörmögte:

– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és
mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.

Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.

– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk
hirtelenében.

Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az
ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv
nélkül.

– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.

Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi
vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos
éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles
hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium!

Kavaczky megdöbbenve nézett körül.

A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü
alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk
verseiből idéz a nizsderi várur.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni.
Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak
rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek
talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe
se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert
gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok
futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.

– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és
nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga
körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán
megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult
férfiu fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna
maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te
rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze
jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is
haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már
mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az
egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni.

– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz
férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony
szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most
itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában
szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment,
nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását.
Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az
esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a
menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó
orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy
másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán
vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky
vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint
az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek.
Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat
teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot
is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják
végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol,
hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára.
Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők
felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol.
Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a
mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja,
hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky
megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával,
mosolyogva közeledik.

– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy
vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig
patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke
tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.

A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami
lakatokról volt éppen szó…

Riminszky ur nyeregbe zökkent.

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha
itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a
helyről. Megértetted?

Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan
fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás
éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát
megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.

– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra,
Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a
nyeregbe akarja segiteni.

– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen
után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős
kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a
csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen
kiabált:

– Lóra! Lóra!

Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e
valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az
almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos
kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak
egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás,
vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával
állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők
között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám
bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek
rájuk…

Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet
itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat
szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel.
Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli
korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé
emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm
érné ebben a pilanatban.

A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok
foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.

– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.

A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni.
Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé
indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de
határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni!

Riminszky bólintott.

– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi
kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a
fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha
lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky
megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes
hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj,
kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a
fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a
korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra
mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt
az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett
és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy
lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány
vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens
arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele.
Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt,
mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe
botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller
Szigfriednek…

– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.

A vándorlónak felcsillant a szeme.

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a
szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A
költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely
nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.

– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen
lovagi szolgálatról van szó.

Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka
kabátját:

– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt
vitézi tornákon.

A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.

– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…

Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a
diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme
ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette
meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.

– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a
korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a
diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu
csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte
a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a
pisztolyhoz?

Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében
pisztolylyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen
a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Valódi?

– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a
dolgokat.

A pisztolyok már töltve.

– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky
szekundáns társától.

– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak
felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.

Egy másodperc még és erősen tapsolt.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami
kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami
erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán
egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és
a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva
állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd
féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem
mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried
halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt
lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az
erdőbe.

A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül
Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó
éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és
őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.

Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott
hangon sikoltott reá:

– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…

Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől.
Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

*

És elmult tizenhat esztendő…

A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem
találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt
egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és
jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból
érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy
volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a
sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami
ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát
abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és
rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy
vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője
lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy
a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem
látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott
kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a
ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart
Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a
legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd
ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni
soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán
nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen
köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés
dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak
azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő
utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet
nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen
körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit
gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig
utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban.
Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a
feleségem.

Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte
magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent
a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és
elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával
kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.

Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a
cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü
hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a
műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket
fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem
tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén
megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az
üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom
nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky
eszejárásán?

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden
barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a
rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer
a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi
lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart
Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.




VI. FEJEZET.  _Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?_

A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda
meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy
Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott
lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig,
szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával
naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta
neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a
lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb
történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy
elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete.
Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan
megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt,
majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól
esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky
ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.

Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:

– Most már csak a macskákat szereti.

A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt
betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi
igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik
egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát
mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre,
a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz
kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de
talán az egész vármegyében sem.

A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska
megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt
pecsételve.

Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram
jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére,
mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben
lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a
ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült.
Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.

– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg
barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.

Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt
hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky
ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből
és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.

– Ott van a leány, tisztelendő ur!

A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.

– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami
kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy
rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy
betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.

– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.

A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a
haja – szeliden legyintett.

– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.

A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját.

– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint
téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is
vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg
Á-val.

Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre
sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a
tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát
szakértő pillantást vetett a fazekakba.

– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur
is idehaza van!

Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a
konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.

– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy
darab krétát huzott elő.

A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a
különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a
melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére.
Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János
tisztelendő megelégedetten bólintott:

– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal
hogy vagyunk?

A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő
ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja
tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.

– Kutya-kutyánszki! Malac is van?

A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.

– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt
alázatosan Marczinkáné.

Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és
félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot
szusszantva előlépett:

– A pincekulcs is nálam van, – mondta.

Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan
megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra
helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:

– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög
bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…

A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont
elő.

– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.

Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az
előbbi sarokba, csakhogy most háttal.

A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy,
kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével
néha rábökött egyik-másik fazékra:

– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem
irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak
kellemetes.

A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a
tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor
száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu
alatt. Mik talpra ugrott.

– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán
a sarokból.

A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és
komoly arculatot öltött.

– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt.

Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott
a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.

– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb
helye lesz, mint itt volt.

– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.

De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát
teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.

Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik
sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába
akasztotta volna, de nem lehetett.

– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol
urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.

Ancsurka már az udvaron állott.

– A macskám, – szólt pityeregve.

– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.

A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan
nyávogott.

– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur.

Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott
a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A
következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.

– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a
macskát.

Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.

Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy
gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a
nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.

János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött,
a ki tátott szájjal bámult a szán után.

– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?

Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi
sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.

*

A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy
darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli
szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak
keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája.
Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.

Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg,
havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak
az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.

Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek
bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott
és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most
már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük,
a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag
hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült,
a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt
és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.

Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes
országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta
a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat
és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában
nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az
ostorral a tetőre mutatott:

– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod
lesz.

Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci
szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle
tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte.
Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig
elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott
várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és
nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.

– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.

A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu
előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban
fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü
asszonyság állott:

– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.

– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.

De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a
pokrócokból, megfogta és a földre emelte.

– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.

– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.

Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat
lépett a kisleány mellett.

– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és
macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal.
Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.

– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.

– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.

Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első
szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón.
Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak
a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott
hátát.

– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.

Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon
fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis
papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és
kedélyes nevetéssel kiáltott föl:

– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.

A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:

– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.

Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:

– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a
nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!

Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony
megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom
fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.

– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy
hivják?

De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy
ezüstharangot megkonditott.

Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt
vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta,
hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul
megállott.

– Parancsolatot várok! – dünnyögte.

– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon.

Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a
Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan
bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a
vak embernek?

A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a
kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével
tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:

– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak
mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.

– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.

– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.

– Nem látok semmit.

– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit
megengedek.

– Süket leszek, kisasszonyom.

– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa
nálam van.

Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.

A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.

– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod.
Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor
se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!

Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik
szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik
edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény
égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt
van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol.
Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a
boldogtalanság fonalát szövi?

A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag
szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő
selyembe süppedt volna a láb.

A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:

– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem.
Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.

A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban.
Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve
nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér
abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a
kiüritett tálakat, tányérokat.

A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt
Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább.
Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.

– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig
nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se
gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni
a haját.

Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a
hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a
tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az
asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta
mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás
butorokat.

– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.

A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a
szobákba.

Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az
ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az
égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.

– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az
öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.

Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott
hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is
bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké.
Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban
hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen
sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.

Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:

– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás.
Nagyon vén lehet már a Poprád.

– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én
állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett.
Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas
iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.

Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre
forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor
megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.

A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy
kis gyémánt órát vont el.

– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia.

– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a
farkasok?

– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony.

(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt
gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a
hogy Riminszky ur óhajtaná.)

Riminszky ur komoran mondta:

– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!

A szőke hölgy összerezzent:

– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden
elcsendesedne, ha már megnyugodnék…

Riminszky ur fölállott az asztaltól:

– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.

(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)

– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon
egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.

Riminszky fanyarul mosolygott.

– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele
van a vár pincéje, Erzsébet.

A kisasszony makacsul csóválta a fejét:

– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni.
Meglássa, megutálom, Riminszky.

– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. –
Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a
mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.

A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.

– Riminszky ostobát beszél.

Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta
a bundás Riminszkyt:

– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék
mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.

Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek
között. Kissé gunyolódva felelt:

– Ne féltsen, Erzsébet.

– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony.

Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az
Ancsurka arcát:

– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán
jót szeretnék rólad hallani.

Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.

A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó
lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája
ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy
pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas
éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő
pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a
száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az
ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…

Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a
kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.

A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.

– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.

Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért
vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be
minden ajtót.

– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva
legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.

Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert
a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye
a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a
várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.

Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő
domborodott ki:

– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad
háborgatni.

A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult
szobából.

Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez
látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről
bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen
természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig
nézte a hópelyhes éjjelt.

Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen,
mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt
egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig
imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a
furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett
krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak
egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi
éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják.
Be nagy zsák krumpli lehet ott!…

Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü
hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás:
Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a
kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a
zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta
magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos
piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli,
mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.

Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor
egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott
urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és
urnője hálószobájába ért.

Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely
este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges
sápadtság tükröződött arcáról:

– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.

Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.

– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. –
Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy
alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek
a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.

A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis
asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy
karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő
zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.

Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az
Ancsurka kezében.

– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem
minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos
öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni,
akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd
szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg
ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már
tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.

A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy
akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és
hallgatózni látszik.

– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan
tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan,
zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek
valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel
kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem
figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.

Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy
ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld
kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma.
Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…

– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a
vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői
ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.

Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt.

– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem
napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert,
fájdalom, megszólalni nem tud.

A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.

– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg
és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat
eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik
egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt
tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek.
Fordulj meg, Ancsurka.

Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában,
vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva
egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna
előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos
és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld
csizmában.

A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője
hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen
magához tért. Megtörölte az arcát.

– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben…
Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.

Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol
mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.

– Hajnalodik! – kiáltott fel.

– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány
szinü hópelyhek hullottak.

– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta
zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De
hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?

Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját
felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a
várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény
előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.

– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában.
– Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre
Podolinban kell lennie.

Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba.
Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni
és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.

Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak
ember lépett.

– Parancs!

Az esteli mély hang ismét megszólalt:

– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a
mogyorós mögött.

A vak ember szótlanul megfordult.

Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le
ruháját.

– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van
Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig
öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.

Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor
aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás
fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely
esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:

– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.

Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott
mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.

Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt
sugta a fülébe:

– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a
boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem
hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…

És nagyon magához szoritotta a macskáját.




VII. FEJEZET.  _A zöldkalapos bábu._

Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek
vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem
tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste
senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott,
midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros
szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren
szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely
emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is
tetszett és megveregette a trombitás vállát:

– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.

Péter zenész fölsóhajtott:

– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy
igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja:
ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki
a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen
ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.

Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén
trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem
lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta
hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját
simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet.
Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a
Péter kezéből. Szikrázott a szeme.

– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én
nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka,
ráncbaszedlek…

Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat
forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából,
mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a
macskája volt.

Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami,
arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész
megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a
folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával
játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen
rosszul kezdte magát érezni.

Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak
látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal
várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és
nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen
kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget
lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos
konyhában. De Riminszky ur nem jött.

Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás
történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy
Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony
egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt.
A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy
nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még
jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe
jutott:

– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.

Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát.
Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában
viselhetett.

– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.

Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy
kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott
benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska
nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta
mindig elfogni.

– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva
menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső
szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.

Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és
Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.

– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem
láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!

Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de
ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen
védekezett a kézcsók ellen.)

– Urnőd itthon van?

Ancsurka furcsán nevetett:

– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.

Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt,
ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!

Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még
nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen
is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a
frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A
lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a
ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy
kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.

– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.

Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt
elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a
toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában
senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig
ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a
lábáig, és igy szólt a leányhoz:

– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk
egymást?

Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:

– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…

– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.

– És a lakatokra

Riminszky elnevette magát:

– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz
a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.

Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte:

– Hát mit csinálnak otthon?

– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?

– Dehogy. Podolinban.

Riminszky erre ujra nevetett:

– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban
szokás. Az öreg Mik…

– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.

Riminszky vigan bólintott:

– Marczinkáné…

– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.

– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon
megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.

Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra
meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.

– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…

– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak
veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?

A leány némán csóválta a fejét.

– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.

Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy
olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen
visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony
rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca
és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a
leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.

– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.

Riminszky megzavarodva emelkedett föl.

Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott
a fogai között:

– Kotródj!

A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt
Riminszkyre:

– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd
elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával
mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…

Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló
hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a
férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső
fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe
Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.

– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne
féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és
művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki
gyermekére?

Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De
erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:

– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő
vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat
hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy
éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot
kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky
vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen
viaszbábu…

– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen
viaszbábunak.

Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan
átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és
letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:

– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba
kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?

Riminszky csöndesen nevetett:

– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem
vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy
kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.

A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:

– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?

Riminszky elkomolyodott:

– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely
vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne
legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a
házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák
elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott
maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek
sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és
napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem
jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól
elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az
árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira.
Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon
betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…

A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes
beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.

– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és
csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben,
vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és
eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem
hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.

Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.

– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra
gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik
Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam,
megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a
másé volt, mindig a másé.

Erzsébet sötéten nézett maga elé.

– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok
elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a
maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett
volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül
szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond
Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte.
És még nem fizetett meg semmiért.

Riminszky vállat vont.

– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk
másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett
halni, mert el akarta rabolni tőlünk.

– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott,
hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…

Riminszky elvörösödött.

– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a
diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor,
a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz
soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.

– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony
leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott
eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön
eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár
asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé
közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem
volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad
dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként
kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral
kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte
mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni
meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult
elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam
őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem.
Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek
kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és
rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt
szerelemnek az alakjával.

Riminszky fölsóhajtott:

– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.

– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint
talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy
később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a
divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide
először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam,
hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt
meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni
magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt
rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes
kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen
letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele,
hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi
egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel
hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a
pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám:
„Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet
nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy
végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, –
még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már
csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor
a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A
trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt
kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével
csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha
Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy
harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni
a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem,
hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt
gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek.
Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény,
kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a
mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy
megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a
borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más
halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam
magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével
együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.

Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal
mondta ezt a történetet.

– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.

Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy
elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a
zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz
és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre…
Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A
külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A
leány fülébe sugta:

– Nemsokára elviszlek innen.

Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a
várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.




VIII. FEJEZET.  _Prihoda Anna naplója._

Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a
sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:

Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.

Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett
mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.

Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:

– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni,
mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?

– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt,
mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?

– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot,
örömet nem szerez, csak fájdalmat?

– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem
hallotta?

– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát,
senki föl nem csókol?

Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy
mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam
magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök
magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről
hangzanak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét
szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit
csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?

A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt
hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.

Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!

Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen
morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.

Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…

Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de
szánkójának csörgését nem hallom.

Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban?
Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az
udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta
az ajtót.

– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen
betuszkolt.

– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába
odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam
és figyelve hallgatóztam.

A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig
néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.

Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire
mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen
elmennék velük akár a világ végére is.

… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.

A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet
egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a
melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem
szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.

Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét
összefirkálok.

– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép
ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.

– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.

– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi
lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor
a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig
volt-e vagy szomoru?

Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a
tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.

Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.

– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda
Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka
a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.

– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz
valaki?

Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb,
csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon
bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat
siettette halálát.

Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem
volt benne.

Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és
elvitte.

– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.

És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.

Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.

– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át
hűségesen szolgálta a nizsderi várat.

Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután
feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő
hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád
hullája feküdt.

A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a
melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez
valami nagyon szép lehet.

Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros,
mint a nyiló rózsa.

(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával
sorozhatott volna egyébhez is…)

A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és
munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit
kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.

Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.

A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.

Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…

Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a
Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm
szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.

Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik
földalatti folyosón.

A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.

Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy
Riminszky ur velem találkozzon.

Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha
mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba
visszahivni?

De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én
magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik
fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.

És ezen nagyon elszomorodtam.

Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett
ki:

– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.

Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne
fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:

– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok
néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.

Riminszky ur habozva pillantott rám:

– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes,
Erzsébet.

Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle
félni, halkan igy felelt:

– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.

Riminszky ur még mindig habozni látszott.

Óh, be szerettem volna fölkiáltani:

– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a
boszorkány hatalmából.

De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg
szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.

Riminszky ur vállat vont:

– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta
nincs asszony-cselédem.

Igy szólt és megsimogatta az arcom.

Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy
menekvő madár…

Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:

– Aztán jól viseld magad.

Nem tudtam felelni.

Csak némán intettem a fejemmel.

Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.

Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott
lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.

A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés
hallatszott; urnőm hivott.

Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik
reám.

Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.

A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.

Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm
boszorkánykonyhája.

Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok
szokták.

Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák
voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.

– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.

A fejére nyomta a tenyerét.

– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál,
a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol
a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén
mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…

– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet
telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a
képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.

– De te ezt nem érted, te béka.

– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.

– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam
kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?

Urnőm szenvedélyesen nézett rám.

A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak
volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük
néz.

– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.

Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet
jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.

Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.

– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen
rosszat álmodtam véled.

Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák
ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.

A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a
melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.

Mentem, mendegéltem a mezőn.

A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és
én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.

Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a
hárfakiséret.




IX. FEJEZET.  _Merre jár Riminszky?_

Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor,
a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.

Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.

Hová lett, merre ment – senki sem tudta.

A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.

– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak
mulatságok.

Riminszky csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem,
hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?

Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.

– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit
hangosan mond.

A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta,
mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.

– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan
nagyon érdekelné.

Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:

– Kutya mája! Szerettem a macskáját.

Erzsébet elnevette magát.

– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De
hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.

Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja,
igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.

Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan
sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos
tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek
és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.

Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem
vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott,
nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti
fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust
evett és hozzá bort ivott.

Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok
szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében.
Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik
már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek
alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem
tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn
a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az
örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol
messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli
az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.

Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán,
addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen
elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember
ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak
a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól
semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.

Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait
nem viheti magával.

Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem
gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni
semmit.

Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.

A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között
kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok,
a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót.
Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok
szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, –
a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy
valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni,
a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a
lipovnicai klastromban.

A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a
puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a
hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a
magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak
a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord
falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a
hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két
lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis
fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb
barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.

A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.

Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a
kolostorba.

Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette,
a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A
dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát
szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha
éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki
ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is
Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték
Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.

Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott
a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.

– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus
fráter alázatosan.

A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez
koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat
kereste elő.

Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak
használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely
borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű
kolostornak.

Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien
fölébredtek.

Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is
bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu
gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.

De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem
lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.

A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és
tiszteletteljesen mormogta:

– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort
Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.

A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta
macskabőr bekecsét.

– Tokajban, – mondták csendesen.

A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a
mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az
állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő
óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy
csöppecske folyadék vala.

A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas
karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.

A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres
csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke
csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.

A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba
illesztette.

A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a
hordócskából a kristálypohárba.

A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez
idő szerint perjele volt a kolostornak.

Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az
idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.

A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő
szemmel vizsgálta.

A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:

– A Kállay-donációból…

A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle.
Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:

– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján,
– mondta.

És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.

Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.

– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a
kolostor udvarára.

Az atyák ismét bólintottak.

Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.

– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története
foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.

Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn
visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.

Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes,
imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:

– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.

Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.

Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de
küldte:

– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.

Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami
mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb
kucsmájukat nyomták a fejükbe.

Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha
megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el
maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát
Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A
menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.

– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében
az urától.

De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem
azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem,
mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet
helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.

Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta
gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott
egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a
kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba
utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…

A menyecske megcsóválta a fejét:

– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában,
de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.

Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén
udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre,
tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon
vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az
idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.

– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta
sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a
türelemnek a forrását?

Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:

– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy
idegenben. Busulhatunk érte!

A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta
őket.

– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a
pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.

Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se
volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem
jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja
a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy
vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal
tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond
golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter
Homolainak.

Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben
többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot
hajdanában…

Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös
szakállát:

– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld
alól is.

Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól
s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.

Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor
is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte
keresni az urát.

A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a
szállásra, azt mondta:

– Megvan ám ő kelme!

Kállayné fölugrott:

– Hol van?

A barát csóválta a fejét:

– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király
gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.

Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét

– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.

Homolai csak a fejét rázta:

– Nehéz lesz az!

De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán
hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.

Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a
régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar
otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő
öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:

– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap
vadászni menni…

A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.

És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó
asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter
öregségében elvonult…

Eddig tartott a történet.

Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.

A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:

– Fráter Homolai emlékezetére!

Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk
csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.

Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.

– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.

Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a
finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette
hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két
kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az
asztalra könyökölt.

Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz
gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak
keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.

És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét
diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe
csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.

De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer
megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe
szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a
hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.

Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak
visszhangozták a tárogató hangját.

– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.

A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt
erre.

Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.

Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és
Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.

A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a
vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen
kérdéssel fordultak hozzá:

– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?

– Magyarföldről, – felelt a vándor.

– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?

– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.

A barátok megcsóválták a fejüket.

– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és
Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.

A vándorló erre elnevette magát.

– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.

A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.

Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a
fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben
valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.

Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis
bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.

A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.

Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a
melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…

Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a
mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.

Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a
vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok
békésen elfogyasztottak.

Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta
szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle
zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.

Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a
kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.

– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.

Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az
asztalra csapott:

– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.

A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor
el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi
püspöknek éppen erre járni?

Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az
ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg
ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:

– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de
az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.

– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.

A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.

– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal
horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…

Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.

– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka
röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave
Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut
néptelen és elhagyott volt.

Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.

A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már
csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.

Csettintett a nyelvével s igy folytatta:

– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső
részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent
kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga
vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve
lépegetett.

– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.

– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak
hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak
errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki:
hushagyó messze van, galambom.

Riminszky türelmetlenül intett:

– Mindegy az.

– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a
lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy
rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben
igen takaros fehércseléd volt.

– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.

De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:

– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az
aranycipős kisasszony?

– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt
van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka
uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert
más gondom nem igen volt akkor.

– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.

– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.

Szuhinka uram csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?

– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.

– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.

– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.

– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.

– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy
vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy
aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.

Riminszky elgondolkozott.

– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak,
menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.

Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen,
csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.

Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.

Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre
járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás
szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát
ivott.

Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.

– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon
ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat
csinálnak.

Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.

Mizsonyai tovább évődött.

– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a
kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?

Szuhinka lustán vállat vont.

– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?

Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.

Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja,
miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos
eltörte közben a lábát.

Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka
mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de
fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé
látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.

– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat,
se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.

A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén
maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy
álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem
tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.

Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély
hegyi uton.

A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi
egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó
lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek,
vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az
ivó asztalán.

Szuhinkának nagyon megörültek.

A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a
tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és
meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni,
akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires
Jánosik, vásárosok fosztogatója.

Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan
elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak.
Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó
tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból
a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva,
odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka
uram is.

Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a
szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.

Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:

– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?

Susákné a Riminszky arcába nézett:

– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki
után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak
bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.

– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már.
Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el
ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová
lehetett az a kisasszonyka?

A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.

– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a
szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is
meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme
volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme,
mintha rubintból lett volna.

Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.

Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében
maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.

Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az
eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:

– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még
pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.

Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte
az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.

– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis
Ancsurkát.

Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.

– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. –
Ugyan kinek fájt rá a foga?

– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma
veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?

– Hogyne, uram, hogyne.

– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat.
Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen
Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte
magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki
magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.

Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:

– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni,
elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló
aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi
Ancsurkánkkal is?

– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever
elég rozsdás sarkantyu a kamarában.

Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…

*

Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.

Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta
azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és
mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott
utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.

Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával
leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak
nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.

Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:

– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt
magammal hozni.

Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.

– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? –
kérdezte Riminszky ur.

Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán
csendesen mondotta:

– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal
felcserélni a régi holmikat.

– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.

– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.

– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem
engedlek el magamtól.

Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely
széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott
oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán
lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.

– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi
szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.

Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.

– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent
megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.

Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte
a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…

Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a
gyolcsos szekérről.

– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog
folytattam utamat Toporc felé.

– És nem bántott senki utközben?

– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint
egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak.
Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara
vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.

Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a
nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon
kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka
kezét.

A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.




X. FEJEZET.  _A kisértet megjelen._

A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak
elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon
háznak nyomát kereste.

Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában
a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az
időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai
méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky –
valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon
odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely
békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna
akkor:

– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán
győzedelmeskedik az igazság.

Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a
másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az
efféle részlet-dolgokat.

Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó,
vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak
megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor
zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos
zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun
rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün
fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot
jelentő világos függönyök nevettek ki.

A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.

Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték
meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca
piros, mint a rózsa.

– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt
eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz
rá.

Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen
elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni.
Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott
ifjuságot.

Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt
ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon
elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra
zsinóros, kardos huszár ült.

– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél
is több báránya van – mondták a podoliniak.

Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:

– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.

A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.

Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban,
kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e
Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden
lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét,
aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.

A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a
kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább
is annak a helytartója.

A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:

– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz
Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben
is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt
mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál,
kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz,
Riminszkyhez adja feleségül.

Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.

– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda
Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő
pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb
bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj
bocskort?

De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges
hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt
sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak.
Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.

A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő
városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van
annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek,
dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is
ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz
az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog
ember lehet.

Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt
csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg
Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább
kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában,
hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy
boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval,
hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is
gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta
volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán
reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága
kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még
az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a
jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a
karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat
sóhajtott:

– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat
vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna
valaha, hogy olyan szép vagyok?

Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu –
megsimogatta a vénasszonyka kezét:

– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj
sorodra, egyszer majd férjhez adlak.

Marczinkáné nevetett:

– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban
meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.

Majd elgondolkozva tette hozzá:

– De lehet, hogy négy is akadna…

Ancsurka megsimogatta a néni arcát:

– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.

Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a
bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az
Ancsurka hangja.

Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini
határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a
bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.

A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig
rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen
meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.

Riminszky megdörzsölte a szemét.

A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.

– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.

A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül
dörmögött:

– Valami lelket láttak a lovak.

Az ostorával a mezők felé mutatott:

– Ahun megy ni. A füzesek alatt.

Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé
haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből
és felhőből – és öleseket lépett.

– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?

Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és
csakhamar hazáig vitte.

A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás
közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen
valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.

Riminszky kiugrott a hintóból.

– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. –
Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…

Riminszkynek megborzongott a háta.

– Nos? – kérdezte tétovázva.

– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött
valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment
a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten,
a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert
zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy
fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a
jó emberek.

Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.

– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen
felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az
árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak
véltük visszamaradni.

Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:

– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga
megnyugtatására.

Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa
nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.

– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!

– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.

Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:

– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.

Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a
fejét:

– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.

Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.

– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.

Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.

Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a
levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe
nézett.

Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta
benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar
lenni, akkor jöjjön nyomban.

– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már
elindult kóborló utjára!

Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.

Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a
hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a
lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.

A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky
éppen elhaladt a kolostor előtt.

– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.

Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén
frátert.

– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.

A kapusfráter vállat vont.

– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a
koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a
melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a
várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg
hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a
várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga
mellett.

Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor
már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.

Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.

– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?

A fráter a vállát vonogatta:

– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen
eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az
a hóbortos se mondott többet:

– Örökké nem élhet senki.

Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?

– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?

– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor
rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.

Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből,
mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy
kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.

Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel
óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.

Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:

– Ki hitte volna, nagyságos uram?

– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.

Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai
barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák
világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem
lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal
elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig
ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.

Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a
középen álló koporsó felé közeledett.

És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta
volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.

Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.

Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky
felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori
öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle
felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is
volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a
pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus
szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju
király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami
kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.

– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy
Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy
az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen
elszöknének – habár már előfordult az is.

– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt
állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor
valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a
halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé.
Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába.
Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a
kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.

– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott
visszakivánkozik a földre.

Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet.
Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a
bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a
széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.

A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott.
Megkapta a doktor vállát:

– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.

Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a
szívére bökött:

– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a
halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.

Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a
kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien
kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját
és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.

Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira
otthon volt.

Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor
Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor
megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ
kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve
feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor
a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a
vak trombitást.

– Huzd meg a harangot, – mondta neki.

A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.

– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos
asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.

Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben
lepte el a környék népe.

Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus
várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt
állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak
annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése
nagy látványossággal van összekötve.

A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok
álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli
asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte,
intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a
máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A
pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek
és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott,
a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora
tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok
tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik
jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a
kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.

A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak
mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány
vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.

Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei
honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a
temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján
sötétlett egy gyászszalag.

Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul,
leskelődve figyelte azt az arcot:

– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a
Riminszky eszén.

A halott arca meg se mozdult.

– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a
saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.

A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.

Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos
ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.

Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta
márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.

Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők
elől a nizsderi várur.

Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.

Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje
feküdt biborpárnán.

– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.

Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott
arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő
percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a
nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták
le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet
vissza, a ki odabenn rekedt.

A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák,
tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.

Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem
jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről
szemlélték az ökörsütést.

A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz
doktor.

A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán
neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira
sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a
verejtéket.

A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye,
hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó
oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája
tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.

Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép
minden porcikája.

– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna
már odabenn egy negyedóráig sem.

A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani
helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele,
felkiáltott végtére:

– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!

Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába
próbálkozott.

Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára
készülne benne valaki.

Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé
közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna
hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.

Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött
a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.

A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.

– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt
velem!

– Dolgom van, – felelt Rocskay.

– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg.
Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros,
irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.

A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg
Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.

– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz
óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó
csemegéktől.

Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:

– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni,
hogyan lehetnék tehát beteg.

– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a
legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni,
ha elromlott.

Riminszky begombolta a kabátját.

– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur
az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.

Rocskay csúfondárosan nevetett:

– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét
medvétől.




XI. FEJEZET.  _Merre jár a kisértet._

Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi
várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.

A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek
fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj
ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.

Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég
elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre
fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki
tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei
ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még
Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.

Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az
eperjesi légátus tartották legtovább a tort.

A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak,
kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.

Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti
meg az ivók fülét.

A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:

– Menjenek kendtek már a pokolba!

Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:

– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm
én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.

A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett
valamennyi. Mind tömjénért akart menni.

– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme
enyém volt, én hozom a tömjént.

És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.

Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.

A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay
Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az
övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.

Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték
volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is
emlegettek volna rajta oly sokat!

De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle,
mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor
senki sem várta.

Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton
jámbor tót emberek.

Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében
hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős
dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében
igen nyájasan bánt velük.

Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.

A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak,
futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe
a szogabiró kocsija.

De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.

Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg
tótjait.

Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:

– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető
emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.

– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a
tótok felé fordulva.

– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.

A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is
feltünedezett.

Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint
minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen
jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.

Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen
nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.

– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy
foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a
szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a
halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen
vannak.

Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.

Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel
vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a
varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban
is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat
gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott
gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat,
meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.

A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult
vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb,
másiknak később.

A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig
megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak,
hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a
Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat
kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála
napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a
mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.

– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.

Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg
juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet,
megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki
megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt
az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó
mormogott az alacsony ablakok mögött.

Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos
csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos
vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a
tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.

Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök
feleségem szoknyáján.

(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem
tételezte volna fel.)

A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár
leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával
megzörgette a korcsma ajtaját.

– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a
napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.

Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.

– Csak keményen, Peti fiam.

A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember
volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a
tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami
szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét
hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna,
hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta
volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.

– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy
tilos éjszakának idején devernyálni?

A zsidó kezét-lábát mozgatta:

– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De
aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok,
esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor
muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.

– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te
muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.

Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses
pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál
fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:

– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél
vetett ide?

A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:

– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most
az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.

– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?

A vak ember megvakarta a fejét.

– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az
aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd
meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott
a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is,
mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda
a szolgaság. Hát mentem…

A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt
veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy
ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig
megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.

Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki
az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy
egy zacskó aranypénzem van.

De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni.
Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak
tartottak.

Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott,
hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak
koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se
volt, megvettem tőle az egyik kutyát.

– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre
vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat,
meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg
vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok,
eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.

Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap
lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz
valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.

Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus
történetnek a hallatára.

– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?

– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha
fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt;
a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való,
korcsmáros?

– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.

– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az
asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert
pádimentumára.

A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott
pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.

Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve
volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.

– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a
trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban
szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is,
Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky
ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!

– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.

A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha
a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan
verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai
tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére
támasztva hallgatta.

– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.

Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az
asztalra csapott:

– Egy hordó bort ide, korcsmáros.

Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a
legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres
üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.

– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.

A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy
korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp
sem jött ki belőle.

Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.

– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.

Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt
egy csöpp bor sem.

A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm
szállott volna.

– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének
legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is
egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már
semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?

Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte.
Versenyt ivott Riminszkyvel.

– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező
homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.

– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!

Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme
vérben forgott.

– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A
kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom
most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!

Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.

– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a
csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.

A csapláros alázatosan mosolygott.

– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.

– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van
erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint
egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma
fehéret fogok álmodni.

A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:

– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.

– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam,
hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni.
Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.

– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs
asszony.

A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az,
szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak
a nyakán, mint valami dekrétumon.

Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment
neki.

– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak
ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle
italt.

– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.

A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de
lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky
uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket
intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A
kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna
rája valamit, ha felelni tudott volna.

Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak
az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.

– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt
voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend
is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.

– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra
még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy,
bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól
mondtam-e?

– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A
macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a
határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne
kacsintanék, ha akarnék.

– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok
különbséget tenni asszony meg férfi között.

– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent
tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi
várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy
pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…

Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.

– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.

– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a
nizsderi várur?

A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba
hátterébe:

– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.

Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul
maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.

– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.

Az alak pedig mozdulatlanul állt.

Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és
könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan
volt, mint a régi hóhéroké.

Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke,
jéghideg szemét.

– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.

Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a
foga.

A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva,
a mely a kutyája nyakában volt.

– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?

Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy
gyerek.

– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál,
elhagytál.

– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a
bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt
vagyok, nem pedig sárgolyó.

– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem
szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel
fizettél ezért?

– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az
egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem
dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.

– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne
szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt
verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba
se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is
elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.

– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a
mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a
vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül
elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres
lakatok mögé.

– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves,
rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a
füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy
mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.

– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál
zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal
nem birtál…

– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.

– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?

Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára
tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.

– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.

A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.

– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te
tulajdonképpen.

– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.

– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás
macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.

Riminszky ijedt mozdulatot tett.

– Ne bántsd az ártatlant.

A pallos nagyot koppant a földön.

– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és
szeretetreméltó és te megölted őt?

– Kavaczky ölte meg.

– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg,
mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted
meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe
állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt,
szegényt.

Riminszky felhorkant

– Nem igaz, nem igaz…

A kisértet toppantott a lábával.

– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári
költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel
kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller
volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…

Riminszky megtörten mormogta:

– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…

– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz,
elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és
mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az
enyém vagy, csupán az enyém vagy…

Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.

A kisértet kitárta karját.

– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.

A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz
lángolt a szemében.

– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a
földre.

*

Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne
Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a
hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a
fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás
férfi.

A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu
feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar
fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.

– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.

De Riminszky nem mozdul.

Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul
Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a
menyasszonyától.




XII. FEJEZET.  _Ancsurka._

Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a
bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely
embereknek a bolondos élettörténete.

Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy
a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az
volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…

Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is
utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás
szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni.
Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket
megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána,
mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.

Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a
hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.

… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.

Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan
harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire
futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül
maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.

Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a
szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt.
Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…

Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse
városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan
halálának.

Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el
az egész Szepességről!

És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött
fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy
Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.

A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád
rohanó vizében.

Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a
bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő
rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay
doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a
gyermekfej nagyságu lakatokat.

És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok,
kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el
nem szunnyad az éjszakában.

– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a
dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen
csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására
került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!

A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi
órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint
lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit
keresne, a mit soha meg nem találhat.

Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a
hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru
közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az
égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.

Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha
megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, –
elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a
kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.

A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is
mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a
kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a
völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha
valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.

A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott.
Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a
falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken
a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi,
örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem
volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.

S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik
kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten
láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére
csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a
huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán
magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.

Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet.
Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló
lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a
hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik
után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet
odafönn a bástyafokon.

Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is
kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik,
hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette,
hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el;
a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél
süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a
mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü
vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya
nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a
haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az
öreg fej körül.

Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával
beszélgetett:

– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy
hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi
kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk,
jöttünk…

Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája
fáradt. Pihenni kell neki.

Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.

– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az
igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több
benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó,
jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni,
mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.

Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:

– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek
vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig
az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta
alszunk bőven, öreg Filkó.

A kutya megindult és a vak ember nyomában.

– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, –
sóhajtotta.

– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter
bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert
senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden
elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat
szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk
volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát
hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam
magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még
kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról.
Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet,
Filkó?

Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.

Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember
hallgatózva állott mögötte.

– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott
volna.

De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.

Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a
kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva,
halkan beszélt hozzá:

– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az
én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig
ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk,
máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan
sem vagyunk.

– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis
itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek
néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a
kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők
is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt
mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a
legöregebb és ő maradt itt legtovább…

A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét.
Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki
megállott előtte:

– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?

Péter kinyujtotta a karját:

– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud
lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt
lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.

A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a
Péter kezét.

– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy
ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.

A vak ember felelt:

– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt
állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci
határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur
most nincs itt.

– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem.
Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem
találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és
fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter
bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.

Péter intett galambősz fejével:

– Itt maradok.

A kéz megszoritotta a kezét:

– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt
Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról
fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha
megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk
vagyon?

– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.

A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett
uton.

*

Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és
földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt
esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról.
Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister
Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes
csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen
akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált
végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb
leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá
költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel
nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat
és a többi szomoruságot.

Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az
előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a
podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az
amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele.
(Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett
azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata
beteljesedett.)

Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak
még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé
a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig
nem hallatszott felőle hir.

Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a
Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor
nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével
boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok
esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult,
világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az
ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az
ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon
kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki
szerelmet.

Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok
nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a
Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és
eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember,
mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak
jönni.

Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:

– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a
leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.

A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy
kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a
tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.

– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be
jól tette, hogy nem felejtett el.

– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.

– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta
Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.

Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.

Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján
viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.

– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.

Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták
megtalálni a vak embert.

*

Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már
gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és
ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon
a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült
skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra.
Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de
napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az
eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy
a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De
hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni
a legendákon?


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |elkapnáka juhokat |elkapnák a juhokat

14 |juhszgazdákat |juhászgazdákat

14 |vetttük |vettük

15 |Káz mértól |Kázmértól

18 |miattt |miatt

22 |lehtett |lehetett

24 |hilegben |hidegben

25 |szégyenkeztt |szégyenkezett

34 |eddig Anlsurka |eddig Ancsurka

37 |mási kihalt |másik kihalt

40 |asszonyfelé |asszonyféle

47 |Kaviczky mindig |Kavaczky mindig

49 |rejtelyés |rejtélyes

52 |haldoló |haldokló

56 |parancsábl |parancsából

57 |örgebb |öregebb

66 |rá Rininszky |rá Riminszky

79 |mondt Riminszky |mondta Riminszky

87 |eső holdvilágos |első holdvilágos

95 |ám. Wart uram, |ám, Wart uram.

97 |összehasorlitotta |összehasonlitotta

104 |Kavaczy már |Kavaczky már

104 |szándákának |szándékának

106 |emelti ablakra |emeleti ablakra

109 |Kellemtes |Kellemetes

126 |csizmasárkával |csizmasarkával

131 |véső akaratának |végső akaratának

132 |rézmeteszetek |rézmetszetek

151 |Sitve |Sietve

168 |Sessünk |Siessünk

171 |eblak mellett |ablak mellett

179 |aakrt csókolni |akart csókolni

184 |emebrt |embert

208 |lipovnioai |lipovnicai

211 |Riminszy |Riminszky

217 |keved tartja |kedved tartja

217 |higy álmodik |hogy álmodik

222 |nyugtalnkodva |nyugtalankodva

224 |nyugtalanul nézettt |nyugtalanul nézett

241 |fekte kutya |fekete kutya

243 |nekünak |nekünk

250 |komádiáztak |komédiáztak]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A PODOLINI KISÉRTET ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.