DEGRÉ ALAJOS
NOVELLÁI.

ELSŐ KÖTET.

PEST.

MÜLLER GYULA SAJÁTJA.

1854.

Müller Emil könyvnyomdája. 1854. Pest, Servitatér 1. sz.

-1-

AZ UTOLSÓ KÉP.

-2-

-3-

I.

Tanitsatok feledni! Egykor hosszu emlékezetért imádkozám, most átkozom őket, kik ez ösztönt belém korbácsolák. Napjaim egyszerün, s nyugodtan folytak le, de a véletlen közibe sodort egy napot, szépet, végtelenűl szépet, egy napot boldogsággal és mennyel telvét; egy napot, mely ugy áll eddig leélt napjaim közt, mint óriási sivatagon egy bájoló rózsa. És e szép nap megzavará lelkemet. – Boldogtalan én! kinek olly kevés szép jutott az életben, hogy még azon egyetlen, – azon tündéri nap szépségeire csak kinnal emlékezhetem; de mikor vágyakat ébreszte bennem, szilárdságomból és eszméimből kiforgatott, akaratomat meghajtá… átko… nem, áldott legyen emléke, hisz e nap nélkül alig tudnám elképzelni, minő lehet a valódi boldogság? Óh de azért kelle őt látnom, hogy ismerni tanuljam: mennyire kopár vala eddigi éltem, s minő boldogtalan leendek ezentul? Ily keserű tapasztalásra szükségem nem vala. E napot, ez egyetlent ohajtnám emlékezetemből kitörülni. -4-

Laura! téged, angyal vonásidat, hóditó szemeidet, arczod ifjusági harmatát, zeneszerű hangodat is felednem kellene? Oh ugy nem akarok feledni semmit, és ha az emlékezet emésztő lángja csikorgó kinok közt minden perczben éltem – egy évét gyilkolandja is meg, feledni nem akarok semmit! Laura! én láttalak és imádlak, Laura én láttalak s ha a lélek halhatlan, örökkön – örökké fog élni emlékezeted.

Borzasztó volt az elkárhozott angyalok büntetése, ők a mennyet birták – sokáig birták s élvezék; de a kéj, öröm és boldogság közepéből kitaszitattak, – én csak láttam a mennyet, s mióta nem látom, keblemet a pokol lángja emészti. Szegény bukott kegyenczek! mit ti a túlvilágon szenvedtek, én e világon szenvedem.

Csendesülj szivem; sziv? mi az mit emberi nyelven igy neveznek? Sokszor, mindig hallám, azon érzőtag, melyet öröm, fájdalom, részvét, és szerelem érint, és én hittem mert hallottam. Boldogok! még a fájdalomban is irigylendő boldogok ti, kiknek a szerelem kinai csak egyetlen tagukat gyötri, ti más lények lehettek, mint én; vagy megőrültem? mert nem tudom, hol fáj, nekem mindenem fáj; vagy minden tagom, minden csepp vérem, még lelkem is sziv; mindenem fáj, mióta őt láttam, vagy mióta őt nem látom. És nem éreztem-e egész testben és lélekben üdvet, midőn először Laurát megpillantám? Hol hát a sziv, mely képes örömet és fájdalmat érezni, a nélkül hogy egész lényünket megzavarná.

Illy tartalmu napló, s egy remek – bevégezetlen női arczkép hevert Jenő előtt midőn Ákos az ifju müvészhez belépett. -5-

Jenő mellre lankasztott fővel szendergett s arczából bánattenger vala kiolvasható, álmán sok éji nyugtalanság utáni lélekfáradtság inkább, mint nyugalom mutatkozék.

Ákos végig tekinté barátját, a naplót átfutá, s az arczképet szemlélgeté.

– Fáradt vagyok – mond Jenő s bágyadtan törölgeté homlokát.

– Más bajod van, édes barátom – jegyzé meg Ákos.

– Ah! te itt – riada fel Jenő, s az asztalra kapkodott az elszórt tárgyakat elrejtendő.

– Gyönyörü, remek arczkép! – kiálta fel Ákos

– Hitvány mázolás – viszonzá Jenő, s az érdeklett arczképet Ákos kezéből kivette

– Bolonditni akarsz? – enyelge Ákos

– Együgyü világ! – kiálta fel Jenő – elhiteted velem, s magaddal, hogy müvész vagyok? hahaha! Oh barátom! ha ismernéd az eredetit – igaz: e szem, száj, orr, homlok és minden hasonlit hozzá; de még is nem tudom: az öszhangzásban hiányzik a kifejezés, a lélek, s ez engem kétségbe ejt, megöl

– Szerelmes vagy – mond Ákos kétkedve.

– Szerelmes? minő köznapi kifejezés! Szerelem? mit neveztek ti igy? ha az ifju időtöltésből udvarol egy csinos hölgynek, s a hölgy hogy ne unatkozzék, vagy hogy hiuságát kielégitse, szivesen hallgatja az ifju sujtásos hizelgésit; örvendnek ha egymást látják, mert egymást látják, feledik egymást ha mást látnak; a társaságot nem kerülik, vigságban szórakozást találnak; ez önbolonditás; vagy ha szerelem, mi hát az, ha a lélek tengerré válik? -6- viharos és hullámzó tengerré, mely csak akkor csendesül, ha villám, dörgés, s a sötétség felé indulatosan tornyosuló hullámok küzdései után az elemek kifáradván, pillanatnyi lankadtságban az eget tisztulni, s azon egy csillagot ragyogni álmodjuk: s mihelyt szemünk zárja felpattan, a tengeri vész ismét előáll. Az érzelem benne buvár, mely életveszély közt fenékre törekszik kincset keresendő, s e kincs az imádott rokonérzelme. Mi hát az midőn fájdalom és szenvedély a lelket indulatosan megrohanván, nem törünk ki kétségbeesett szitkokkal, hanem önkénytelenül vonul el ajkinkon egy édes-keserü mosoly, s azt ki e kint okozá, még lázrohamunkban sem átkozzuk. Mondjátok hát nevét e lelki állapotnak.

– Betegség – mond komolyan Ákos – melynek orvosa az idő

– Igen betegség melynek orvosa a halál

– Tapasztaltam rajtad e változást, de nem akartalak faggatni; ámde most kérlek, szólj

– Legyen.

Ákos szivarra gyujtván, egy kényelmes karszékbe veté magát. Jenő keresztbe veté karjait, s kinos emlékezettel látszék küzdeni.

II.

Olaszországi utazásomból tértem meg; e földi éden minden szépségeivel és gyönyöreivel még élénken állt emlékezetemben; előttem feküdt még – az obcsináról tekintve – az ifju óriás, Trieszt, meglepő kikötőjével, ezer nagyszerü hajóival, melyek árboczai, mint télen az erdő fái kopaszon meredeztek ég felé; előttem terült el a végtelen tenger. – Velencze -7- ezen világ remeke, millio remekével, hajdani nagysága – és jelen hanyatlásában a mult fényében, tömérdek müvészei, roppant kincse, rettentő hatalma fényfokán és jelen sülyedésében; a nagy Milano ragyogása, a villák, zene, és közélet, mind, de mindannyira eltölté lelkemet, hogy visszatértemkor elhatárzám uj utat teendő, a természet másik remekét a csodaszép Helvetiát megtekinteni.

Gyönyörü hajnal volt; a derült ég boltozatját egyetlen felhőcske sem szeplősité, s tiszta kékjét a csendes Balatonnal látszék megosztani, keblem nyugodt volt mint a Balaton síma tükre, midőn a „Kisfaludy“ czimü – fénypazarral kiállitott – gőzösre léptem. – Nem érdekelt senki és semmi, lelkem hol a multtal foglalkozék, Olaszország báj vidékeit varázsolván elémbe, majd a jövőbe kaczérkodott Schweicz regényes földét képzelvén el.

Az óra ütött, s a gőzös kerekei a Balaton síma tükrét megtördelék.

Én látcsövet vévén kezembe felléptem a kapitányi állásra, s a vidéket nézdelém. A nap tiszta fényben ragyogott fel; ez gyönyörü látvány volt! A szép Füred, szerényen a hegyek s erdők közé vonulva, ugy mosolygott a Balaton partján, mint szerény ibolya tavaszkor a rét füvei közt; az ős Tihany, mint sziklavár merészen tekinte alá aristocraticus állásáról, s a hegyeken elszórt épületek, mint félénk jobbágyok remegni látszottak a kényur hatalma előtt; a nagyszerü Balaton, a somogyi szép partok, a szállongó vitorlás hajók és gőzös, a felkelő nap – mind ez, még egy uzsorás lelkébe is költőiséget áraszthatandott, és hidegen maradhattam volna-e én? én, -8- kinek ingerlékeny vérét egy szép festvény is felmelegiti? Többé nem voltam az, ki a hajóra léptem.

Tihanynál egy kanyarulatot tettünk, s Füred eltünt szemeink elől.

Én a hajóra pillanték, válogatott társaság volt a fedezeten Keszthelyre kirándulást teendő. Oh! csak én ne lettem volna ott! A társasághoz léptem, s a látcsőt kinálgatám. Mit láttam?! egy hölgyet, kihez hasonlót legmerészebb képzetem sem vala teremteni képes; hölgyet, minőt nem láttam még soha; egy alakot, kiben a leggenialisabb müvész phantasiája megtestesült, kinek egyetlen vonala ugy ragyogott az eddig látottak közt, mint e pillanatban a nap az egész természet fölött. Ő a látcső után nyult, én remegve adám át; keze kezemet érinté, s csak az erőtlenség őrze meg, hogy fel nem kiálték. Ő nézte a szép természetet, s én őt a természet legremekebbét.

E pillanatban feledém müvészetemet, nem tudtam: festő vagyok-e vagy költő? Rajzón után nyultam e kedves alak vonalait magamnak feljegyzendő, és verselésen eszméltem; ugy akartam őt nézni mint müvész, és a nézésben elkábultam; uti albumomba akarám őt lefesteni, de alakja szivembe lopódzék. A legildomosb főn egyszerün simitvák a hollófürtök, s a gyönyörün kiálló homlok kis részét két oldalon negédesen takargatták, mely sötétség a bőr liliomfehérségével elragadó szép ellentétben volt; a sokat mondó s üdvsugárt tüzelő kék szempár felett szabályos ivet képeze a sürü szemöld, s átlátszó finom bőrén bal szeme alatt egy kék erecske futott szét, mely arczának gyönge pirjában veszett el; orrmetszése nem romai, nem görög, hanem épen ollyan minő e kedves -9- arczhoz legjobban illett; ajka a bimbajából feslő rózsához hasonlitott, mely alatt minden fog egy-egy gyémánt; arczán az ártatlanság zománcza ugy ömlött el, mint tavaszi virányon a hajnal harmatja. Felséges termetén egy barna battist utiköntös bájolón hullámzott alá. E hölgy Laura volt.

Nem láttam többé senkit és semmit; a vidék érdektelen, s az utazók unalmas társaság lőn előttem. Hiába kiáltozák: „ott van Badacson, im látszik Csobáncz, nem messze van Szigliget!“ én végtelenül csak Laurát ohajtám látni, s minél tovább néztem, szemeim annál több bájt fedeztek fel benne. El akartam magammal hitetni, hogy csak müvészi elragadtatás, s meglehet hogy még akkor csak az volt, – hogy egy más szép alak, vagy remek kép hasonló hatást gyakorolt volna rám, hogy egy szép szobort is igy tudtam volna csodálni, erőt vettem magamon, s elforditám róla szemeimet; de önkénytelen ismét rá tapadtak. Többé nem voltam ura akaratomnak.

Csipős éjszaki szél csapott felénk, s fokonként erősbülni érzém.

– Nagysád! – kezdém Laurához.

Ő rám tekintett – e tekintet! e szemek!! mellyik isten angyala kölcsönözheté e szemeknek varázsbájait? Ajkaim remegtek, s alig birám kidadogni.

– Az idő hüsül, óvja magát.

Ő tündérmellén kendőcskéjét összevoná, s mosolygva inte köszönetet.

A hajó mindig jobban és jobban kezde inogni, én ismét a kapitányi állásra léptem, s merőn szegzém tekintetemet a perczenként növekedő hullámokra. -10- Két óra előtt és most?! istenem: minő különbség! Akkor is itt álltam, nyugodt kebellel, eltelve a vidék szépségeivel, és a hajnal kellemeivel; most keblemben veszett orkánként zajlott egy leirhatlan neme az érzelemnek; akkor boldog, most szánandó valék. A mindig erősbülő hullámok kiméletlenül pofozgaták a hajót, s az utazók egyes kiáltása hangzott a kürtölyön átfütyülő szél közé. A dolog több kezdett lenni tréfánál, a hajó négy-öt lánczádát vágott az elébe tornyosuló hullámokon át egymás után, ugy hogy némely pillanatban azt lehete képzelni, mintha a hajó orra egyenesen a fenékre törekednék, majd ismét ég felé emelkedett, s akkor oldalról ugy vágta egy-egy hullám, hogy kereke, a légben pergett. Az emberek eszmélet nélkül potyogtak össze, s a férfi szitkok közé női sirás vegyült. Tökéletes tengeri betegség állott be. Engem, kit a tengeri vész már megedzett, a Balaton játéka nem zavart, és hasonlitgatni kezdém a sors kegyenczei s üldözöttjei közti türhetési erőt a Balaton és a tenger viharához; azon apró baj, melyet az üldözött észre sem vesz, a kegyenczet lesujtja.

Laurát halványulni láttam; villámgyorsasággal teremtem mellé, balkezemmel kezét fogám meg, s jobbommal karcsu derekát gyöngén átölelém. Istenem! mit éreztem e pillanatban… Oh! csak az ne történt volna soha, vagy bár azon kéjperczben, melyhez hasonlót ez életben nem érezhetendek, meghaltam volna. Én őt a hajószobába vezetém, s feje alá vánkost illesztvén, mint orvos őrködtem felette. Czitronyost késziték számára, s kezem reszketett, mint méregkeverőé. Valahányszor az italból megkináltam, -11- gyermeki engedelemmel elfogadá, s ha illyenkor rám veté szemeit, érzém, hogy tekintete éget, mint midőn forró nyári időben a nap perczekre a fellegek közül előbukkan. Ekkor láttam, hogy végem van, én szerettem miként nem szerettem soha, szerettem végtelen lángjával azon kebelnek, mely hasonló érzelemre még egy szikrát sem fecsérelt.

A dühöngő vihar nőttön nőtt, az utazó társaság kisebb-nagyobb mértékben szenvedett, a legbetegebb még is én valék, nekem lelkem szédült el, s esésemben véresre sebzém szivemet.

Tizenegy után Keszthelynél kikötöttünk, s a szárazon a felépült társaság egymást kaczagá, egyedül én valék, ki nem kaczagtam.

Laura te nekem egy élettel tartozol, lelkem szebb részét, a jó kedvet elsodortad, s ezt csak veled nyerhetem vissza, vagy örökre veszve marad.

Podgyászomat a legközelebbi fogadóba vitetém, s ismét a hajóhoz siettem, Laurát még egyszer látni, miután a társaság az nap Füredre volt visszatérendő. Déltájt a Balaton megcsendesült, s jó kedvel indultak vissza; én magamat a hajón feledém, min legkevésbé sem boszankodám.

Sokat – felette sokat akartam Laurának mondani, s midőn elébe léptem mindent feledék.

A hajón többi közt egy ifju is volt, kit jövetelemkor észre sem vevék, ennek látása kellemetlen hatást tett reám. Magas volt, mint egy statarium, s hosszu lőcslábai ugy fityegtek idomtalan testén, mint zsibvásárra kirakott ruharongy; kordovánszín arczán látszék, hogy nem nap-barnitotta, hanem legfeljebb is saját származási typusának színzete. -12- Iszonyu bulldog-pofa volt! ökölnyi nagyságu gömbölyü szemeiből megtestesült ostobaság rítt ki, szélesre lapult ajkiról sületlenségek hangzának le; szakálla deszka-keménységü vatermörderek közé volt átkozva. És ez embercse egész tartásában valami követelő szemtelenség tünt ki. Mi legjobban boszantott, gúnyos lenéző tekintete szünetlen rajtam függött; ha Laurához közeledém, ő a hajó túl oldaláról egyet lépett, s köztünk terme. Ördög vigyen el, ha nem volt kedvem őt megusztatni.

– Ön, festő ur! – kezdé brutalis hangon leirt egyénem, midőn Laurával társalgám

– Nevem Imrey Jenő – vágék szavába, nem legnyájasb hangon.

– Az enyém pedig Üszöky Zakariás – viszonzá ő.

Tuskóból válik az üszök, gondolám – e nevet méltán hordja.

– Tehát ön Imrey ur – folytatá Üszöky – tovább szándékozott utazni.

– És azt teendem holnap.

Laura rám nézett.

– Nem restel visszahajókázni.

– Akár gyalog tenném ez utat, csakhogy őt lássam.

Laura megértett, mert rólam elkapván szemeit, maga elé süté.

– És ki ő? – faggata Üszöky keserün harapván ajkába.

– Az még előtte is titkom, ha csak rokonszenvből meg nem érté. -13-

Laura ismét rám emelé bájoló szemeit, mit boldogságomra értelmezék.

– Pedig kár idejét vesztegetni – jegyzé meg a fekete arszlán.

– Független vagyok, uram – viszonzám türelmetlenül – időmmel tetszésem szerint rendelkezhetem.

Ez, azt hittem, elég hogy elhallgasson, de ő folytatni akará, azonban válasz nélkül hagyám állni.

Asztalhoz szólitának, ő mintegy eltaszitva engem, Laurának nyujtá karát. Én némán követém.

Ebéd közben a hajó négy-öt lökést kapott olly erőset, hogy a lepottyant edények cserepeit alig győzték a szolgák szedegetni.

Üszöki Laurát a női szobába vezetendő karánál, s derekán átfogta.

Szemeim kápráztak.

Ismét egy hatalmas lökés, s az arszlán egyensulyt vesztve lerogyott, magával rántva védenczét is.

– Ügyetlen! – kiáltám s Laurát felkaroltam.

Egy kifejezhetlen tekintettel válaszolt, szavakat látszott keresni engem megtámadandó, mit azonban nem volt időm bevárni.

Fonyódnál a hajót legjobban megszokta hányni a Balaton, s épen ott ért a legnagyobb vihar, igy a véletlen meggátolá arszlánomat velem összezörrenhetni, mert midőn visszatértem az ebédhez, őt egy matróz ápolása alatt lelém. Füredig orvosi szerepet vittem. A gőzös kikötött, én Laurát karöltve szállására vezetém, s kezére egy hévcsókot nyomván, a sétányra sieték.

Este a felső teremben táncz volt, én egy francziával -14- Bouzy-t és Chateau Laffitte-t üritgeték, mert Lauráék nem voltak jelen. Midőn a társaság szétoszlott, a zenészeket imádottam ablaka alá állitám, s válogatott darabokkal ohajtám őt szép álomba ringatni. Bús komolyan hagyám el ablakát, keblem lángolt, velőm égett. Vállamat érinté valaki, én visszatekinték – Üszöki volt. Sejteni kezdtem valamit.

– Uram! – mond ő – én t… szolgabiró vagyok.

– Az uram nem az én hibám – viszonzám.

– Kettőnk közt nagy a külömbség.

– Csak hogy ön is átlátja.

– E szerint barátok nem vagyunk, s nem lehetünk.

– Épen ez az én véleményem is.

– Pedig – folytatá ő magasra emelt hangnyomattal – ön ollyat mondott a gőzösön, mit ha barátom mond: tréfa; ha más sértés.

Épen jókor gondolám – ebből párbaj lesz. Egykedvüen viszonzám:

– A mint tetszik.

– Na hát fejezé be gőgösen – imádkozzék istenének, hogy járásomba ne vezesse. – Ezzel elrohant.

E neme az elégtételnek annyira meglepett, hogy feledém őt összezúzni. Elébb boszankodám, később egyet kaczagtam és feledém az egész embert.

A Balaton partjára mentem; a fák közt gyenge szél suhogott, s az ágak olly gyöngén hajlottak össze, mintha egymással titkot, vagy csókot váltanának; a hold kaczér játékot üzött a viz felett elvonuló, s perczenként más-más alakot öltő fellegekkel, s ezüstsugárai a Balaton óriási tükrén ragyogó fényben -15- törtek meg. Ébren, vagy is ábrándok közt töltém az éjt.

Reggeli öt órakor ismét a boldog emlékezetü gőzösön valék – midőn Keszthelynél megállapodánk, lefutottam s megtekintém a helyet, hol Laura feküdt. Mit éreztem? Emlékszem gyermekéveimben, midőn az anyai háztól először iskolába vittek, hasonló érzemények közt váltam el, csak hogy akkor zokogtam, s most keblembe öltem a fájdalmat.

Azóta bejártam Stayert, Tirolt és Helvécziát, de szórakozást nem találtam, a bánat és Laura emléke mindenütt velem volt. Rohicsot tömérdek vendégei daczára üresnek, Graeczet unalmasnak, Ischlit érdektelennek, Salzburgot élénktelennek, és Insbruckot holtnak találtam; az isteni Genfet, Chamonuixl és Monte Blancot csak ugy tekintém, mint egy a dunapartra kiállitott panorámát.

Szélgyorsasággal futottam át mindent. Gondolatom, imám és álmam Laura volt, látni vágytam őt.

Tegnap megérkezém s láttam őt. Oh nem tudom mit kivánjak: el innen tengereken túl? vagy ismét látni őt? – – Láttam őt de láttam oldalánál Üszökyt is, kit más szemmel kezdék tekinteni, mint az előtt. Gyaniték valamit, s ez őrültséggel fenyegetett.

Laurát lelkem mélyéből üdvözlém, ő kétséges fejbillentéssel fogadá, azután kérdőleg tekinte körül, ha őt illeti-e üdvözletem? Üszöky pedig felkaczagott.

Harag és szégyenpir futott el s minden csepp vér fejembe rohant. Alig eszméltem, már hallám, hogy Üszöky százezret örökölt egy marhakereskedő bátyja után, s Laura arája.

Illyen embereknek osztogat a sors százezreket, -16- kik parányiságukban nem ismernek sem istent sem embert a gőg miatt. Sors! te igazság pasquilje vagy, téged a természet részegségében alkotott, s most Noe fiaiként szemtelenül kicsufolod azt.

Laura Üszöky arája! hát a menny összebékülhet a pokollal.

A hölgyek szerelemre alkotvák, a természet rájok pazarlá minden szépségeit, s ők abból vásárt ütnek; ez nem volt igy a teremtés óta; XIX-ik század! ez a te müved.

Laurám angyalom! bocsáss meg, fájdalom csikarta ki belőlem ama keserü itéletet, te nem lehetsz ollyan, s ha a világ minden hölgyeire rá illenék is, te kivétel vagy, a te léted nem köznapi; annyi fenség, annyi szellem mutatkozik arczodon, hogy mosollyal magát a kétségbeesést elölhetnéd, ily arcz nem hazudhat, vagy ha igen, azzal a menny őrangyalait is megcsalhatni.

Szólnom kell veled, Laura, s ha érzelmimet megveted, ártatlan itéltetém pokolra. Igen, igen! én merni fogok, én merek mindent, én, ki nem ártottam még soha senkinek, ma ártani fogok. Üszöky őt nem szeretheti ugy, mint én; hisz igy szeretni kiégett kebel, s durva lélek nem képes.

Laura a vigalomba ma, igen: ma!

Ezzel a sétányra sietett.

III.

Füreden Anna nap körül roppant élénkség uralg; vidor ifjuság, szép, szebb és legszebb hölgyek; kedv, zaj, öröm, pezsgő élet, fénypazar, zene, játék, szerelem, elmés társalgás és táncz olly bőségben található, -17- hogy a bánatnak az ember itt tökéletesen sirját véli találni; oh! de csak az tudja, kinek valódi bánata van, mennyire nem élvezheti mindazt, s az örömek látása élvezhetés nélkül kettős gyötrelem. Igy volt Jenő, látott vidor arczokat, boldog szerelmeseket, tarkaságot; de mind ez nem érdeklé, s ugy járt fel s alá, mint egy börzehős ki kétes pillanatban remegve várja a tudósítást, ha milliomos lőn-e, vagy koldus.

A vigság órája ütött, s a tánczterembe fényes közönség gyülekezett.

Jenő beléptekor körültekinte, s egyetlen ragyogó öltözeten vagy feltünő szépségen sem akadt meg szeme. A zene csábhangjai is hatástalan maradtak rá nézve. Jenő az ajtóban állt, hogy minden belépőre figyelhessen. Egyik csapatocska a másikat érte, és Jenő mindig várt, már reménye hanyatlott, midőn egyszerre Lauráék beléptek.

Jenő üdvözlé.

Laura édesen fogadá, s füzérkéjéből egy rózsát elejte. Jenő felragadá s frakkjára tüzte. Laura mintegy helybenhagyólag mosolygott.

Üszöky e jelenetet látva, tetőtől talpig mérte Jenőt tekintetével s boszusan harapott színe-hagyott ajkiba. „Tönkre teszlek“ susogá magában s a tömegbe vegyült.

Most vagy soha! gondolá Jenő, s Laurához közeledék.

– Nagysád! – alig ejté ki e szót, s Üszöky mellette termett – mindenütt ez ember!

Üszöky Laurát tánczra kérte.

– Ha még nincs mindenre elfoglalva, esedezném – mond Jenő. -18-

Laura az elajánlott tánczok jegyzékét tartalmazó könyvecskét nyujtá Jenőnek e szókkal:

– Jegyezzen – s azzal Üszöky tánczba ragadá.

Jenő hirtelen ezt irá bele: „Kegyedet imádom. Tagadó válasza egy tour-keringő, igen-je a füzértáncz“ Remegve nyujtá vissza Laurának a könyvecskét.

Laura beletekintvén elpirult.

Jenő halálsápadt lőn.

Istenem, minő pillanat! ugyanazon szenvedély mennyire különböző oldalról ostromolt két kebelt… Csak egyetlen szó, mitől az egyik rettegett, s a miért imádkozék; – csak egyetlen szó, mit a másik kimondani szeretett volna, s még is félt…

Laura még egyszer tekinté könyvecskéjét, s remegő halk hangon mondá:

– A füzértánczra.

– Igen – i-gen – lihegé Jenő, s a fuladásig összeszorult mellét hirtelen ugy megtágulni érzé, hogy ijedtében oda kapott, s eddig annyira megkinzott szive most örömdobogásra lázadt. Szólni nem tudott, s ugy érzé, mintha a menny minden üdve keblébe szállt volna; szeme Lauráéval találkozék, s e forró pillanat összeölelkezésében egy szentnek dicsköre fénylett.

Jenő lélekéberségét, s férfi erejét a vészek közepett sem érzé hanyatlani, de most ájulás környezé. A szabadba rohant, s ott összekulcsolt kezekkel hálálkodék teremtőjének. Az eddig hidegséggel vádolt holdat most nyájasnak, s a csillagokat ragyogóbbaknak találta. -19-

A várva várt füzértáncz végre megkezdetett. Jenő karját Laurának nyujtván, a körbe álltak.

– Nagysád – kezdé Jenő – megértett?

– Már nehány hét előtt.

– S bejegyzett kérésemre.

– Szivből válaszolék.

Jenő tán térdre esett volna, ha e pillanatban Üszöky nem lép hozzájok.

– Laura kisasszony! – mond Üszöky – egy tourra kérem. Laura Jenőre mutatott.

Üszöky ez intést fel sem véve, Laurát átkarolta, s vele tova lejtett.

Ez még is szemtelenség! gondolá Jenő, s Üszökyt rendre inteni készült; Üszöky azonban Laurával egész más irányban állt meg. Jenőben a vér epévé fort.

– Uram! – mond Jenő, Üszökyhez közeledvén – ha ön irányomban gyöngédtelen is, viseltessék lovagiassággal tánczosnőm iránt. – Ezzel karját Laurának nyujtá!

– Jöttment kalandor! hitvány mázoló! te leczkézel.

– Ezért elégtételt várok – mond Jenő méltósággal.

– Elégtételt? adok – gunyolódék Üszöky, s Jenő melléről a rózsát lekapván, szeme közé dobta.

Laura egy sikoltással elfutott.

Az ifjuság zugott, Üszöky czimborái kaczagtak.

– Egyikünk meghal – mond Jenő síri hangon.

– Keresd a törvény utján – viszonzá a gyáva gaz.

– Törvény utján! – hol az a törvény? – fuldoklá -20- Jenő, s körültekintett valamit Üszöky fejéhez sujtandót találni. – Korcsmahős! e szót nyögve erejét veszté.

Átalános zavar lőn, a táncz félbe szakadt, Jenőt eszmélet nélkül vitték szállására. Üszökyt az előbbkelő ifjuság közül öten hivták párbajra, a nyomoru gyáva egyet sem fogadott el.

– Én – mond ő – nem vivhatok; elvem ellen van.

Jenő ájulásából kétségbeesésre ébredt.

„Ki mossa le rólam e gyalázatot!? igy megbecstelenitve! és előtte kit imádok! előtte, épen üdvöm küszöbénél! ez rettenetes! veszve minden, futnom kell… őt többé nem látni soha, soha! mivé lettem?“

Vigasztalásra nem hallgatván környezőit eltávolitá s tollat ragadott következőt irandó:

„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen, mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.

Ő eltünt, hiába volt minden keresés.

Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott, indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát. -21-

IV.

***i műkiállitásban roppant figyelmet gerjesztett egy kép, Ákos is sietett azt csodálhatni. Midőn a műcsarnokba lépett, egy kijövő családdal találkozék, köztök volt Laura is haloványan, s gyönyörü szemeiben köny ragyogott. Minő érzés, mennyi emlékezet kapta meg e pillanatban Ákos lelkét?

Ákos érdek nélkül futa át három termet; a negyedikbe sietett, hol a remekmű volt látható.

Minő meglepetés! a remek mű egyik alakjában rögtön ráismert a Jenő előtt talált arczképre, maga Jenő is megszólamlásig hűn volt találva, a harmadik alak egy bull-dog pofa volt, görcsösen ökölre szoritott kezekkel, bosszú és irigység minden szinezetével árnyékolva.

A kép azon pillanatot ábrázolá, midőn a könyvecske átadásakor Jenő feszült kebellel a választ várja.

Valóban remek kép volt!

Szerzője nem volt megnevezve, de Ákos azonnal ráismert. Jenő tehát él, csak az a kérdés: hol? utánna járt, s megtudá, hogy az érdeklett mű az „Imperatrice“ hajó kapitánya által küldetett be Milanóból.

Ákos utnak indult.

V.

Szép őszi nap volt, a trieszti kikötőnél hemzsegett a kereskedői világ. Az ‚Imperatricet‘ hajó épen utra készült, Ákos a hajóra lépett, a kapitányt keresendő. Az első tengerészt megszólítá a hajón, az a -22- hangra feltekintett, és szó nélkül rohantak egymás kebelére. A tengerész Jenő volt.

Ákos elmondá mi történt, hogy Üszöky kosarat kapott, hogy müve zajt csinált, hogy imádottját hol látta könyezni, – és kérte, rimánkodott, hogy Jenő térjen vissza.

Jenő tagadólag rázta fejét.

– Imádottad? – mond Ákos.

– Megesküvém őt többé nem látni – viszonzá Jenő.

Művészeted? Bevégzém azon képpel; – igen, az volt az utolsó. Lásd kezeim hogy megdurvultak a kötélforgatásban rövid idő alatt.

– És hazád, édes hazád?

– Hazám, édes hazám! – itt szeméből könyet törle ki. – Hazám e hajó, mert szeretem, mint szeretém hazámat; de ez hűbb, mint amaz, ennek nincsenek korcs fiai. Polgártársaim egytől egyig mind bátor vitézek, jó s rosz sorsban egyaránt osztályosak; itt nincs önzés, rangvágy, nincs áruló; ha e hazánkat vész fenyegeti: kivétel nélkül éltünket áldozzuk szabaditásáért. Igen, igen! mi jó polgárok, hű hazafiak vagyunk. Illyen hazát álmodtam én valaha. És végre mit csinálnék fájdalmamban az egyhangu szárazon? Itt a legkétségbeesettebb életnek is érdeke van, midőn az élet egy pillanaton függ; küzdeni nem gyáva pimaszokkal, hanem küzdeni az elemekkel. Nem tudjátok ti mi az, midőn a lét és nem-lét közt csak egy biczczenés van.

Menj, menj, és mond meg, kiknek a szárazon halálra sebzék lelköket, jőjjenek társamul szegődni, itt még megélhetnek.

Igen, barátom, éltem legérdekesebb pillanatát -23- hiven festém, s az volt az utolsó kép ; ha többé nem leszek árát jó czélra forditsátok.

Egy lövés.

– Válnunk kell – folytatá Jenő fájdalmasan – e lövés nekünk szólt.

Ákos a kapitánnyal nehány szót váltott, ki megigérte, hogy Jenő sorsáról időnként értesitendi.

Jenő és Ákos keserű könyek közt váltak el.

A hajó megindult, Jenő a partra kiáltott Ákoshoz „Laura!“ és arczát elfedé.

A két barát sokáig integetett egymásnak. Ákos azután felment a ‚Principe Metternich‘ fogadóba, s látcsővel kisérte a hajót, mig csak az est homályában el nem tünt.

VI.

Egy halvány ifju beszélé nekem e történetet az érdeklett kép előtt.

– S honnan tudja ön ezt? – kérdém.

– Én Ákos Jenő barátja valék.

– Többé nem az?

– Fájdalom ő meghalt, tegnap kaptam tudósitást a kapitánytól. Jenő csaknem önként keresve halált, egy vihar alkalmával merényének áldozata lőn.

– És Laura? – kérdém.

– Hihetőleg feledni fogja.

– Oh a hölgyek hamar felednek!

-24-

-25-

NÁSZAJÁNDOK.

-26-

-27-

Armin! alig ismerlek ma – mond Elek – éljen a gondüző!

Armin szó nélkül koczinta társával.

Mindketten fenékig üriték Medoc-kal telt poharaikat.

– Nem értelek – kezdé ismét Elek – évek óta a legbensőbb baráti viszony fűz egymáshoz, ismerem lelked minden gondolatát, szűd legparányibb vágyait; aggodalmidban résztvevék, fájdalmidban osztozám, hányszor elhazudtolám kinaimat, csak hogy élted egyetlen perczét se keseritsem.

Armin forrón szoritá meg a beszélő kezét; búskomoly arcza egy pillanatra kiderült, de mihelyt ajkiról a lekötelező mosoly elvonult, ismét az iménti gondolkozó kifejezést ölté fel.

Elek kétesen rázta fejét, keserűn ejtvén:

– Titkolódzó kezdesz lenni, nem szeretem.

Armin a tele poharakra inte, némán emelék azokat ajkaikhoz, s midőn üresen az asztalra tevék, fejbillentéssel üdvözlék egymást.

A fogadó étterme vendégekkel volt telve; a főváros kedvelt zenészei, a remek Patikárus testvérek a legnyugodtabb kedélyeket is fölizgaták. -28-

Ah! ezek megrészegitik a szivet!

Nem tudom más ember hogy van velök, de nekem tömérdek fájdalmat okozának már. Szeretném egyszer boldog állapotomban hallani őket, vajjon az örömet is képesek bennem annyira potencirozni mint a szenvedést? vagy csak dult kebel olly fogékony, hogy a müvész testvérek elragadó játékukkal abban vihart idézhetnek elő. Nekem müvészetök nem élv, ha sirni tudnék, tán könyzáport csalnának ki szemeimből; ha szerelmes volnék, s kedvesem jelenlétében játékuk mostani lélekállapotomban találna, tán megőrülnék; és, a mitől olly messze vagyok, ha boldog volnék, vajjon olly arányban növesztenék boldogságomat mint most az ellenkezőt? ha igen, ugy sok vagyont óhajtanék mellé, hogy felét nekik adhatnám… de illy kedéllyel, illy helyzetemben a tulságos feszültség után hazatértemkor a lefeszültség beteggé tesz. Csak kerülni tudnám őket!

Hogy mások idegeit sem kimélik az izgatástól, bizonyitja az étterem jelen vendégeinek viselete: itt zajongás, örömkitörések hallhatók, ott csendesen méláznak, másutt érzelegnek; egyik fejét tenyerére fektetve merőn szegzi maga elébe szemeit, másik fürtei közé markolva egy sziszegő hanggal elszánt pillanatot vet a bohózatra, a harmadik, kezében telt pohárral áll a zenészek előtt, derült vonásain elégültség látszik. Szóval: a tömérdek arczokon minden kedélyállapot látható, de közönyösség nem.

Két ifju a legszélső sarokasztalnál elvonultan merenge. Az egyik körülbelül 28 éves halvány s érdekes kinézésü volt. Fényes fekete haja rendetlen árasztá el szabályos fejét, néhány fürt magas homlokán -29- gyűrűzött alá, mi különben szép, de dult arczával annyira összehangzék, hogy szenvedélyt szikrázó nagy szemeit odavéve, az egész alak festőinek mondható. Öltözete divatszerinti, a szinek választása izletes, s mozdulatai fesztelenek valának. Külsejéről itélve ez ember sok világot láta és tapasztalt. Ez, kit társa Arminnak szólita.

A másik hasonkoru, kedélyes kinézésü szőke egyéniség. Haja szépen fürtözött, öltözéke keresettebb, a rajta levő színek kiáltóbbak, s mozdulatai feszesbek valának. Neve Gyula.

Huzamos hallgatás után Armin órájára tekinte, egy pillanat alatt a széket maga alól kirugta, kalapját fejébe nyomá s barátjának kezet nyujtott.

– Távozol? – kérdé Elek.

Armin fejével igent inte.

– Látom valamiben töröd fejedet – mond az imént szóló – ohajtom jól üssön ki, viseleted bizonyitja, hogy a kaland mellyre készülsz, nem köznapi.

– Igaz – viszonzá Armin – kalandra megyek, de soha aggódóbb lélekkel és nyugtalanabb szivvel mint ma. Előérzetem valami roszat sejtet.

– Hát ne menj.

– Gyáva legyek?

– Az még nem következés.

– Mivel mentsem elmaradásomat?

– Majd kigondolunk valami okosat.

– Hazudjak?

– Azt épen nem, de… de…

– De még is csak ollyasmit.

– Ha rosz sejtelmid vannak, tanácslom, maradj. -30-

– És egy nőt várni hagyjak? ez lovagiatlanság. Történjék a mi akar, én megyek.

– Tehát isten veled.

Kezet szoritva elváltak.

Armin az utczára érkezvén, egy lámpa alatt levélkét olvasa el. Darabig határzatlan tekinte a lapra, azután összehajtva azt zsebébe rejté s gyors léptekkel távozott.

– A tigris szálloda 20-ik számu ajtajánál kissé megállapodék, körültekinte, s habozás nélkül benyitott.

Egy nő lépett elébe.

– Az egekre nagysád! – álmélkodék Armin, kalapját kezéből kiejtve.

– Nem engem vélt itt találni ugy-é? – mond epedő szelid hangon a nő.

– Inkább halálomat. De mi véletlennek köszönjem e szerencsét?

– Ön valóban szerencsének, s szivből nevezi igy?

Armin elpirult.

– Lelke mélyébe látok.

– Nagysád igaztalan.

– Nem szándokom önt faggatni – mond a nő, s széket jelöle, maga pedig a pamlagon foglalt helyt.

A nő érdekes volt: huszonkét, huszonhárom évre mutatott kinézése, azonban arczán egy neme az elvihatlan fájdalomnak olvasható. Hátra fésült szőke hajára pongyolán volt egy sötét csipkekendő vetve, melly fehér arczbőrén végig futva, álla alatt hanyagul köttetett össze; szemei érzelgő kékek, s ajkai -31- rózsapirosak valának; hamuszín öltönyét derékig érő, s ugyanazon szövetből készült gömbölyü gallér fedé. Kecsteljes mozdulatai, élénk taglejtése és mérsékelt magassága gyönyörű termetet árulának el.

– Ön azt kérdi, mi hozott ide? ön kérdi Armin? hát nem ismeri szivemet?

– Mert alig merék hinni szemeimnek – kezdé Armin az első meglepetés zavaraiból kibontakozva – azt sem tudom mit szóltam, hisz e váratlan öröm… e nem remélt találkozás az első perczben kiforgatott önmagamból, de most látom, hogy nem álom e drága jelenet; kezem kezét érinti, érzem lehelletének melegét, hallom szavának csengését, és – boldog vagyok.

Igy, igy! e hang részegité meg lelkemet. Armin! én önt hallva, a világ minden egyéb örömeit feledem.

– Mert szavaim szivből fakadnak, mert lelkem kegyed szerelme után sovárg, s mert körében a mennyet élvezem. Örökre tied!

– Örökre, örökre!? – ismétlé a hölgy – e vallomás édenbe ragadna, ha – –

– Ha?

– Ha köztünk s érzelmink közt választó fal nem emelkednék.

– A melly – mond egy harmadik – e perczben leomlott.

– Férjem! – kiált a nő, s tenyerével arczát elfedé.

– Ön itt? – kérdé Armin gépileg felegyenesedve.

– Elég illetlen tőlem – viszonzá eléggé jól szinlelt -32- nyugodtsággal a férj – átlátom, de mit tehetek róla, hogy sejtelmem merészen teljesült, hogy előérzetem megcsalni nem tudott. Nőm viseletében rég tapasztalám a változást, de okát e perczig eltalálni nem tudtam. Darab idő óta lépteire figyeltem, s utjaiban árnyékként követém, igy juték a furcsa jelenethez.

– Semmisitsen meg uram! – zokogá a nő.

– Sőt ellenkezőleg, boldogitandom.

– Hagyjon fel a szinleléssel – türelmetlenkedék Armin – s teljesitse szándokát, mert hisz ok nélkül csak nem aljasult kémmé.

– Ej, ej! végre hármunk közt még én vagyok a jellemtelen?

Armin ajkiba harapott.

A nő könyekben kerese menedéket.

– Tudja-é ön – kérdé a férj erősen ragadva meg Armin kezét – mi teendője van?

– Igen uram, önnel a város végére sétálni.

– Átkozottul téved.

– Tehát gyáva?

– Nem, hisz ön egészen hatalmamban van, ha vérrel akarnék boszulni, összetörhetném itt.

– Ugy hát távozom.

– Elég lovagiatlan volna vétkes társát, egy nőt a férj első boszujának védtelen kitenni? pfui!

– Uram! türelmem fogyni kezd.

– Lassan, lassan, e hang engem illetne.

– Szóljon hát, mit kiván tőlem?

– Csekélységet, e lap aláirását.

– Mit tartalmaz?

– Elvíhatlan valót.

– S az? -33-

– Elismerése annak, hogy önt ezen nap illy órában itt nőmmel egyedül találám.

– Nem fogom aláirni.

– Ugy tanukat kell összehivnom – s az ajtó felé indult.

Armin utját állotta e szókkal:

– Botrányt akar ön elkövetni?

– Ki, én? ez mulattató, olly órában, mellyben a föld kerekén csak nekem volna jogom nőm szobájába lépni, idegent találok ott, s nyugodt viseletem mellett a botrányt mégis én követem el. Minő fogalma van önnek a botrányról?… irja alá.

– Nem, soha.

A férj utjából félre taszitá Armint, s az ajtót megnyitá.

A nő kétségbeesetten esenge Arminnak, hogy ne vonakodjék a férj kivánatát teljesítni.

Armin engedett, s az okirat alá lőn irva.

– Most még egyet – mond a férj – a válópert azonnal megkezdendem, adja ön becsületszavát, hogy annak lefolyta után e hölgyet nőül veendi.

– Becsületszavamra, igen.

– Elég, isten önnel. Asszonyom! még ön nevemet viseli, fogadja el karomat.

A nő ingadozó léptekkel közeledék, remegve ölté karját férjeébe és zokogott.

– Uram! – kezdé komoly hangon Armin – kivánatit teljesitém, engedje hogy én is kérjek öntől valamit.

– S az?

– Igérje, hogy mig hatalmában áll, e nőn boszuját -34- nem töltendi, ez eseményt vele éreztetni nem fogja, s kellemetlenségeket neki nem okozand.

– Becsületemre, nem.

Armin meghajtá magát, a férj nejével távozott.

Alig hagyák el a szobát, s Arminnal minden keringeni kezdett. Szédelgő fejét könyökére fekteté és hosszasan merengett. – ‚Megtörtént!‘ – kiáltá helyéről felpattanva – ‚nincs szabadulás‘ – s villámgyorsan siete vissza a fogadóba, hol barátját elhagyá.

– Egészen kikeltél arczodból – mond Elek az érkező Arminnak – s tekinteted zavart.

– Jó – viszonzá a megszólitott – hogy még hasonlítok magamhoz, mert többé nem vagyok az, ki valék.

– Nos?

– Vőlegény vagyok.

– Micsoda?

– E perczben lettem azzá.

– Nem értem.

– Azt meghiszem, magam is alig értem.

– Beszélj hát.

– Dehogy beszélek, dehogy beszélek, hanem iszom. Ferkó lelkem! reggelig szivszaggató nótákat, s pinczér! jégbe hűtött pezsgőt! ti ketten kábitsatok el, s ha lehet, fosszátok meg eszemtől.

Ferkó nem kéreté magát, a pinczér sem várt uj parancsot, egy percz alatt minden ugy lőn, mint Armin ohajtá.

A zene meglágyitá szivét, a bor megoldá nyelvét, s ő barátjának mindent elbeszélt; midőn a nőt megnevezé, Elek székéről felpattant.

– Mi lelt? – kérdé Armin. -35-

– Semmi,… a bor nem elég hűs. Pinczér! jobban meg kell a jégben forgatni az üvegeket. Károly! ide mellém, hadd sírjon az a hegedű.

E percztől a két pajtás elnémult, s csak a Patikárus testvérek hangszerei beszélgettek, de oly hangon, minőn az angyalok is megértik egymást.

Az éj viharos küzdelmek közt folyt le.

Hajnalban egy szivmetsző sohajjal vőn bucsút Armin a zenészektől, üvegekkel halmozott asztaltól s mint maga is hivé, a legényi élettől.

– Mikor látlak – kérdé Elek hosszu kézszoritással.

– Nem tudom.

– El fogsz utazni?

– Nem tudom.

– Mik hát terveid?

– Nem tudom. Kérlek ne ostromolj kérdésiddel, hisz láthatod, hogy öntudatom elvesztém.

– Élj boldogul.

– Isten veled.

E percztől kezdve Armin elzárkozott és mélázó lőn.

A válóper lefolyt, s Armin násza küszöbén állott, a nélkül hogy mint boldog vőlegénynek e perczet siettetni, vagy óhajtani eszébe jutott volna.

Ő egészen megváltozék, eleinte kétségbeesett, később vigasztalni kezdé magát, majd a véletlen viszony teljes befolyásának tulajdonitá esetét, végre… végre mint minden kellemetlent megszokunk, az eszmével, nősülni, nemcsak kibékült, de pillanatonként elég merész volt jövő életében fénypontokat fedezni fel. -36-

Az elhatározó nap bekövetkezék, Armin oltárhoz vezeté aráját.

A nő tündérien szép volt. Armin halvány arczán komoly elhatározottság ült.

Az ünnepély vendégei még együtt valának, midőn Arminhoz levéllel kezében szolga lépett.

Armin a levélre tekinte – ismeretlen vonások – dörmögé redőzött homlokkal, s a mellékterembe vonult. A pecsét ujjai közt elpattant, a levélben egy parányi aranykulcs volt következő sorok kiséretében:

„Tisztelt ur! Senkinek sincs több joga szerencsét kivánni, mint nekem. Fogadja e kulcsot nászajándokul. Neje hálószobájában egy ébenszekrényt találand ön, ez megnyitja zárját, ha tökéletes boldogságot ohajt, ne késedelmezzék hozzájutni.“

– Nyomorult! – kiálta fel Armin, s a levelet görcsösen gyűrte össze – nem olvasom tovább – néhány lépést tőn a terem felé, s ismét megállt, a lapot kiegyengeté s reszkető kék ajakkal folytatá:

„Ön felette szerencsés, irigylendő neje önt véghetlen boldoggá teendi; mást elhagyott érttem, engem megcsalt ön miatt, s önhez, mielőtt nejévé lett volna, hűtlen.“

– Hazug ördög! a féltés kigyóját akarod keblembe taszitni? tévedsz.

Szünet után tovább olvasá:

„Megölhettem volna önt midőn nőmnél találtam; e boszút keveslettem; éljen, de megcsalatva, szerencsétlenül mint én. Vigasztalja magát azzal, hogy nem egyedül van

sorsosa. Lormi .

Armin erőtlen roskadt a pamlagra, s homlokát -37- tenyerére fektetve keserű kaczaj közt szemlélte a levelet. Huzamosb idő után lelki erejét összeszedé, s a társaságba vegyült.

Ki rá figyelt észreveheté, hogy valami rendkivüli érte. A társalgásokban részt nem vőn, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt, arcza a szokottnál dultabb, tekintete zavartabb volt; helyét egy perczig sem találá. Tévedezései közt egy mellékterembe nyitott, Elekkel sugdosó nejét pillantá itt meg. A volt férj levele, jóslatai és átka egyszerre átczikázák lelkét, észrevétlen vonult vissza, s őrültként rohant a nő hálóteremébe.

Az ajtót maga után zárá, s rövid kutatás után az ében szekrényre talált; fölnyitá, halmozva volt levelekkel. Armin reszkető kezekkel nyult bele, egy köteget kivőn, végig tekinté, mind Elektől irvák; szerelem, hűség, sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt irottaké is.

Kétségbeesett mozdulatot tőn, mely elárulá, hogy kettejök közől bármelyiket találandá maga mellett, felindulásának áldozata lett volna. Sírt és kaczagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyu lázát leküzdve erőt érze alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált leveleket zsebébe rejtvén.

Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lőn alakulva; ötletei nevettetők, elmésségei csipősek, s itéletei talpraesettek valának. Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szives, s nejével enyelgő volt. Irigylendő boldognak hivék őt, pedig keblében borzasztó vihar dult. Kedélyével felvillanyozá a már lankadó társaságot, sokoldalu beszéde -38- uj derültség magvát hinté el a zajongók közt, és viseletével átalános élénkséget idéze elő.

Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivánat közt oszlani kezdének.

Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb lőn, s az utolsó kézszoritás után egészen elnémult.

Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló tekintettel kiséré lépteit. Huzamos hallgatás után Armin komornyikjára csengetett. Az belépett.

– Ferencz! – mond Armin – tegyen készületeket utazásra, két óra mulva indulunk.

– Hova?

– Külföldre.

Nő és szolga kérdő tekintetet vetének a szólóra.

– Én is készüljek? – kérdé a nő.

– Nem.

– De uram…? – kétkedék a komornyik.

– Évekig fogunk elmaradni – esék szavába Armin – szaporán dologhoz.

A komornyik távozott.

– Armin! – kezdé a nő – mit jelentsen ez?

– Hallá, hogy utazni fogok.

– Nélkülem?

– Nagyon természetes, miután öntől ohajtok menekülni.

– Megőrült ön?

– Akkor midőn szavamat adám, hogy önt nőül veendem.

– Ez kiállhatlan! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat. -39-

– Ugy legalább biztos leendek, hogy nevem a botránytól megmentetik.

– Ez sok! igy bánni velem, törvényes nejével a nász éjelén. Nem, nem uram! ön tréfál.

– Életemben komolyabb nem valék.

– Oh én szerencsétlen! miként fog velem bánni jövőre?

– Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha.

– Armin, az egekért!

– Két óra mulva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt – s a leveleket zsebéből elővonva átadá.

A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt.

– Adja isten – mond Armin – én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen boldogul – és elrohant.

A nő felemelkedék, két lépést tőn a távozó után s erőtlen rogyott össze.

Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve kiálta: szerencsés utat!

Armin kihajolván köszönni: megrázkodék s ajkiba harapva daczosan veté magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Lormira ismert.

-40-

-41-

KÉT ‚ROBIN DE BOIS.‘

-42-

-43-

Szerettem, ez kevés. – óh! mi nyomorult a világ minden nyelve, hogy azon égi érzeményt, hol ész, szív, akarat, látás, hallás, tapintat, és izlés egy magasztos lángba összerokonul, s az emberi romlékony kebel megszentesül, egy szegény „szeretek“-kel fejezi ki, szeretjük az életet, szeretünk egy jó állatot, szeretni lehet egy magunk ápolta fűszálat, de azon szenvedély kifejezésére, mi több a szeretetnél, több az imádásnál, még e földön nem született szó, s ha születendik valaha, jóltevőnek kell lennie, hogy hallatára a természet kitavaszodjék; szentnek, hogy tőle a bűnös irtózzék, érzékenynek, hogy hallatára a vadállat megszelidüljön: ha ezt emberi tudomány kitalálandja, csak akkor mondhatja meg hibátlanul, minő érzeményt öröklött Istenétől.

Adél! oh mi szép név! engedjétek ismételnem: Adél! midőn e nevet kimondom, ereimben a vér felmelegül Adélnek hivták őt. Mennyi vonzó báj, és kellem rejlik csak nevében is; vagy nem tesz-e ez sokat? – – – igen, de felette sokat; egy szép hangzatú név fél bájt kölcsönöz a hölgynek, csak nevessetek, én fogadni mernék, ha két minden tekintetben egyenlően szép hölgy haladna az utczán -44- ellenkező irányban, s valaki e két nevet mondaná „Adél,“ és „Zsuzsi“ tiz férfi közül kilencz bizonyosan Adél után rohanna, tehát az első benyomásra a név is bir befolyással, pedig az első benyomás gyakran életkérdéseket dönt. És imádottam Adél volt; neve e szerény négy betü egy egész füzet válogatott költészetet zár magába; szemeiben a menny kéklett; – ő szép volt, mint Petrarchának eszménye, és ifju mint marcziusi reggelen az ibolya, és én szerettem üdvével a menynek, kinjával a kétségbeesésnek, és végtelen lángjával a mindenségnek; és tudjátok kire pazaroltam ennyi szenvedélyt? egy nőre , egy nőre, ki hajszálnyival sem volt jobb más nőnél, ki szavaimnak hitt, ki viszonszeretett, ki értem tudott volna meghalni, kinek kivülem nem volt más világa, esküvék, és megtartá hiven – – míg jött más férfi, ki őt nőül vevé. Adél férjhez ment, és fájdalmában még meg sem halt – – – óh! mondom nektek, ő is csak nő volt!“

E szavakat Győző barátom torka szakadtából susogván el, félig leégett szivarát olly lelkesedéssel kapta szájába, mint éhes oroszlán az oda vetett konczot, de a szerencsétlenség karöltve jár többed magával – a szivar a hosszu beszéd alatt kialudt, Győző kettőt – hármat szippantott, de eredménytelen, ismét kikapta szájából, egy búcsúpillanatot vetett rá, s ugy vágta a falhoz, hogy az oda tapadt dohánydarabkák búsabban fittyegtek, mint vidéki színpadokon a díszitmények. Én pipát töltöttem számára, ő szótlan fogadá el, s miután meggyujtá, nem tudom abbeli fáradságában-e? vagy berohanásakor -45- elsorolt fájdalmai súlya alatt – ollyat sohajtott, mintha lelke akart volna kiszakadni.

– Férjhez ment? – mondám én.

– Ah a hűtlen! – fuldoklá Győző, s erőtlen rogyott egy karszékbe.

Más helyzetemben – ég tudja – minő gyógyszerek használatát kapta volna elő; én ismervén Győző alföldi jó természetét, egy – két ital bort tétettem elébe. Ő rám nézett, ismét sohajtott, és ivott, és – – ismét nagyokat ivott. Áldott jó természet!!!

Még mindég azt tapasztaltam, hogy bor a legcsendesb emberek nyelvét is megoldja, de Győző minden pohárnál hallgatabb lőn, lassankint fohászai is gyérültek, mig végre keserű fájdalmainak magát átengedvén bús merengésbe sülyedt.

Ámbár szobámban a légmérséklet egyenlően állt a külsővel, lévén pedig az idő december elején este, minden nagyobbszerü csillagászati tudomány nélkül ráfoghatják, hogy az a fagyponton alul tévedezett a fakereskedők kifejezhetlen örömére; és vendégeim még is elolvadtak, de nem csoda, mert magam is – ámbár igen szerettem Győzőt, de még inkább szerettem volna gánforrá válni, hogy nyomom se maradjon, mint lélekrenditő állapotjában elébb végig nézni, s azután velőhasogató előadását végig hallgatni, mert egy megcsalatott szerelmes társaságában „keresztények sírjatok!“ vagy szellemi országtok bukik meg.

Kell-e gyönyörű mulatság? na hisz megcsipted, hogy még ötödnapra is emleget, csak egy érzelgőnek ízetlen keserveit végig hallgasd.

Szerelmes ugyan nem vagyok – higye a ki -46- akarja – elég hogy én állitom, legalább e pillanatban nem; erre sokan felkaczagnak, csak rajta! mások – különösen egy félgyászos – olyan szemeket csinálnak, mintha orruk alá piritott vöröshagymát csavarnék; nem tehetek róla, azonban azoknak, s különösen neki sem hazudtam, mert szeretem, mint minden szép nőt mindenkor, minden viszonyok, és körülmények közt, mint más minden szépet a világon határtalan szeretek, s hogy e szeretetet sem ők, sem ő szerelemmé éleszteni nem tudták, vagy nem akarták, nem az én hibám, min hihetőleg sem ő – sem ők kétségbe nem esendnek, s aggodalmuk megszüntetésére én is nyilvánitom, hogy se miatta – se miattok magamat mig élek főbe nem lövöm. Igen édes szépeim! így állnak most szívügyeim, de hogy leend holnap arról kegyeteket nem biztosíthatom, mert még ma egy sétát teszek, ott valamit láthatok, s ha történetesen egy Adél lesz, akkor – – – akkor – – –? na megigérem, akkor magamról, s az én Adélemről, vagy hogy is hivandják – nem bánom, ha mindjárt Betti lesz is – egy uj beszélyt irandok; abban lesz ám még kín és epe, mert én nagyon, kimondhatatlan nagyon tudok szeretni – lesz benne kétségbeesés – – és – – – más semmi; a tőrt, és méregkeverést a lehetőségig kerülni fogom. Kopogás, szabad! egy inas, rózsaszín levél… reszketve nyulok utána, hah! szinte bele izzadtam, de nem az, nem szerelmes levél, hanem egy szerencsétlen árjegyzék, s e szerint nem sültem hazudságba. Jobb is lesz hát a dologra térnem, mig valami véletlen igénytelen egyéniségemről beleszőtt néhány szerény soraimat velem ki nem törölteti; – mint mondám: -47- fájdalom! szerelmes e pillanatban nem vagyok, de ha az volnék, ha mindjárt olly mértékben, mint voltam valaha – – na hisz az volt ám egyszer a szerelem, mihent üdőm lesz, elbeszélem kegyeteknek, olly költői szerelemről még maga Schiller sem irt, s tudják-e mi lett belőle? Bertám férjhez ment, s én a lakodalmán tánczoltam, ugy van Győző barátom, ő is csak nő volt! mondom, ha mindjárt olly szerelmes volnék is, képes volnék imádottammali két órai magányos társalgásról inkább lemondani, csakhogy kárpótlásul Győzőnek e magány társalgásától valamikép szabadulhattam volna. Nagy áldozat, – ugy-e?

– Tehát férjhez ment?! – kezdém midőn magunkra valánk hagyva.

– A hűtlen! viszonzá Győző, s e gyönyörü duette néhányszor ismételtetett. – Több percznyi szünet után kezemet tüzesen megragadván, ekkép kezdé:

„Tanuló éveimet végzém, legszebb kor! a szabad polgári életbe léptünk át, s lángoló érzelmekkel a legmerészebb eszméket egybekötjük, még a kebel romlatlan, a szándék tiszta, s távol minden önzés, az emberekben kivétel nélkül hiszünk, oh drága aranykor! – jól emlékszem, a város kellő közepén megállapodám, s az istenadta nap tikkasztó hévvel sütött árva fejemre, agyamban gondolatözön hemzsegett, ezer tervet ezer színben léptetvén fel, végre kedvem pattant keblem áradó hullámait pezsgő hullámival lefojtani, és erszényemre sujtva felsirt lelkemben a tudat, hogy egy fillérnek sem vagyok birtokosa – keserű ébredés! kedvem lett volna, ha összevissza -48- csépelt vágyaim egy kis töredéke kedvnek nevezhető, Hamlettből egy szívrázó magánbeszédet a legnépesb utczában elszavalni, tudom, hogy a „Lenni vagy nem lenni“ helyett egy kis magamra alkalmazással így ütött volna ki: „Inni, vagy nem inni“ és elkeseredtem, miért hogy ennyi dúsan jövedelmező ház közül nekem egy sem jutott? Oh! akkori fájdalmam a mostaninak csak parodiája volt! – Bús hangolatomból kocsirobaj, s nevem hangzása riasztott föl; visszatekinték, bátyám, fél év óta nem látott Adolf bátyám volt, épen illyen ember kellett nékem, szerettem volna nyakába ugrani, ha most tanácsosbnak nem találom egy – kettő – három! a kényelmes hintóba drága Adolfom mellé pattanni. Többé semmi baj és még kevésb gond. – – – Másnap reggeli hat órakor „Pest“ gőzösön Bécsbe utazánk, hol bátyámnak dolgai valának, én elkisérém. Szerencsétlen bécsi ut, neked örökre el kell vala maradnod! – Itt kezdődik mostani szenvedésim catastrophája.“

Jámbor keresztények! és szilaj nem keresztények! hallátok-e? még csak most kezdődik, s mit eddig elmonda, csak előzmény volt; ez valódi birkatürelem „Miért kínzasz hát minket?“ kérdhetné valaki. – Miért? meg akarom osztani a keserü poharat; de különben is Győzőnek igéretet tevék, hogy „Erbia“ szomoruságu történetét elpanaszlom a nagy világnak; és önnek pedig édes kis világ, kezdve a betüszedőtől fel egész a nyomdai javitnokig, kik Győzőm tragicai eseményét olvasandják, ellenben azt igérem, hogy a lehetőségig legrövidebb leszek, s előadásának annyira kivonatát közlendem, hogy -49- még a hatásra számitott „ah! oh! és éh!“-eket tizedelni, sőt huszadolni el nem mulasztom.

„Az egész utazó társaság a hajó fedezetén volt – folytatá Győző – bátyám egy megyénkbeli tekintélyes (?!) táblabiróval beszélgetvén, a repczéről rögtön leányára tért át, kit a pesti angolnők nevelő intézetéből csak tegnap hozott ki, s jelenleg magával Bécsbe utaztát. Bátyám engem is mint végzett jogászt az érdemdús tbiró ur kegyébe ajánlott, ki azonnal nyakon kapott, s oly kegyesen méltóztatott megcsókolni, mintha már nyilatkoztam volna, hogy rendíthetlenül a pecsovics párt legalázatosb szolgája leendek.

– Derék fiu! – mond a tbiró – aljegyzőt csinálunk belőle. – Én mélyen meghajolva pinczért kiálték, hogy reggelimhez egy pohár madeirát hozzon, s leültem egykedvüleg a sokaság élénk zaját, a viszonlátás, és az ismerkedés örömeit hallgatandó.

– Adélem! – kiáltá ismeretes táblabiránk.

Én oda tekinték, szemeim elkápráztak, az ajkimhoz vitt pohár madeira tartalmastól kiesett kezemből, s bámulásom nagyobb volt, mint az ezeregy éjszakai kóborlóé, ki részegen elaludván, ébredtekor magát királyi székben találá. – Voltál-e viharos éj után hegytetőn a felkelő napot ellesendő? láttad-e egész fenségében az ég mocsoktalan kékjén feltünni? élvezted-e a megtisztult légen átragyogó sugárainak jótevő hatását? tapasztaltad-e, hogy feltüntekor első csókjára mint éledt fel az éj zivatara által megrongált fű, és virág? hallottad-e mint üdvözlé a természet királyát szép dalával a madár? ily hatással volt rám Adél megjelenése, s mint felmelegült az egész -50- természet a fénylő nap felkeltekor, ugy melegült át keblem, midőn Adélt megpillantám. Oly szép, és oly ifju volt ő! – Felemelkedvén ülésemből magam se tudom hogy, s lábaim jobban inogtak mint vakhitűé ha szentséghez nyul hamisesküt teendő. Oh! mit éreztem, midőn Adélhez közeledém? ily érzéshez nincs szó, ily érzés az életben csak egyszer rohanhatja meg a lelket! Midőn kölcsönösen bemutattatánk, Adél égkék szemeit a duna hullámzó habjaira vetve félénken rebegé: „örvendek“, – én néma fejbillentéssel bókoltam. Többé nem láttam kivüle senkit, és semmit, és magam sem tudom miként, de bár merre járt, s bár hová vonult is, azon eszméltem, hogy nyomában vagyok, szemeim ösztönszerüleg tapadtak rá, gondolatim, vágyaim, Isten tudja hol szárnyaltak: én szerettem, éltemben először, és igen-igen szerettem. Ötvenszer akartam megszólitani, és ötvenszer halt el ajkimon a hang. – Ő a sorompóra könyökölve gondolkozott, én őt csodálám és nem gondolkoztam, kezéről egy karperecz pattant le, én felvettem, szemeink találkoztak, a felvett ékszert oda nyujtván reszkető kezem kezét érinté; ő elpirult, és én meggyuladtam; ő fáradságomat udvariasan megköszöné, én – – – én valami rémitő ostobát mondhattam! mert környezőink nevettek – ezt iszonyuan restelve a lépcsőkön lerohantam a hajószobában hol egyedül találtam magamat édeskeserü fájdalmammal.

Az ebéd ismét összehozott vele, s ügyességemnek sikerült mellette helyt foglalni, mi – ugy látszék nem vala terhére. Most meginditám a társalgást, s a kis zárdanevendék kitünő figyelemmel kiséré beszédemet, -51- néha elpirult nem szolgai bókjaimra, hanem szívemsúgalta, s drága személyére vonatkozó őszinte megjegyzésimre. Az ebédnek vége lőn, a nélkül, hogy egyetlen étket izleltem volna, lehet, mivel feledém, vagy mivel becsesbnek tartám e rövid időt, mintsem evésre használjam; ajkimmal még csak poharat sem érinték, mégis ittas valék, ittas! hogy szinte szédültem bele.

A délután oly sebesen tünt le, mintha boldogságomat irigyelve egy szélvész a hullámok közé sodorta volna, s midőn az éj beköszöntvén, mindenki nyugalomra tért, akkor vevém észre hogy sokat – igen sokat beszéltem vele, csak arról nem, miről leginkább akartam. A hajón csend lőn, csak a katlan egyhangu zúgása; s a habok közé merülő hajókerekek moraja keblem zajával öszhangozva alakitának egy kínos tercette-t, mindenki aludt, csak én álmodtam ébren. A mennyire rövidnek találtam napomat, ép oly végtelen volt az éj, pedig ő előttem állt mindig, a föld felett elterülő éji félhomályban gazdag hajfürteit tekintém, s minden csillagban szemeit képzeltem ragyogni; jaj! de a menny angyalainak énekét nem hallhatám, s igy ha szemeimet megcsalhatám is, csengő hangját képtelen valék fülembe hazudni.

Rám viradt, oly gyönyörüen a napot fellegfátyolai közül kibontakozni még soha sem láttam. Hosszas várakozás után a többi utazónők között Adél is a hajótetőre lépett, én melegen üdvözlém, ő nyájasan fogadá, és boldog valék. Egész napom egy kiszakitott percz volt a mennyország üdvéből.

Dévényen tul valánk, köröttünk osztrák föld -52- nyult el, s mi hazafiui érzelmekről értekezénk, barátom! Adél több volt mint magyar hölgy, Adél hazáját forrón szereté, s azon ritkák közé tartozott, kik e magasztos érzelmet sem divatnak, sem csipős gúnynak fel nem áldozzák. Mi volt még hátra, hogy őt imádandónak találjam.

– Bécs! Bécs! – hangzott mindenfelől, én Adélnek nyujtám karomat, ő elfogadá, s mintha más emberek felett lebegtünk volna, oly könnyedén vezettem a sokaságon át a hajó orráig. Zöld vidék terült el mindenfelől, s itt-ott falvak házai fehérlettek; a távolban sz. István tornya méltóságosan emelkedett a fellegek közé. Ő karomban feledé karját, s mielőtt ohajtám, mielőtt észrevettük, a gőzös kikötött – Bécs alatt valánk.

Adélt bérkocsira emelém, atyja mellé ült, s én merően tekinték a haladók után. Midőn bátyám menésre inte, ugy érzém magam, mint ki szép álombul rideg valóra ébred. Mi is bérkocsira ültünk.

– Ejnye – kezdé bátyám – feledém kérdeni a tbirót, hol szállásol?

Én válasz helyett kocsisunknak meghagyám, hogy a 98-as bérkocsit kövesse. Ez lovai közé csapkodott, s még a Praterben elértük őket. A Károly herczeg fogadóban ismét én segitém le kocsijáról Adélt, mi – mint tapasztalám – nem vala kellemetlen meglepetés. Jól éreztem magamat vele egy fedél alatt.

Másnap együtt jártuk be Bécs nevezetességeit, s a viedeni szinházba mentünk, hol Devrient Emil vendég szerepelt. Adéllel egy páholyban valék. Ő éltében először vala szinházban. Az „Ördög naplója“ adatott. -53-

Ismered Devrient Emilt? képzeld magadnak a legszabályosabb férfi termetet, s mindenki által szépnek elismert alakot, hangja? édesen csengve a kebel zárjait megnyitja, s az érzelmek mélyéig hat; egy-egy szivéből ejtett szava oly érzelemdúsan hangzik, hogy lelkedet lehelnéd utána, csakhogy elfoghasd. Ő adá Robin de Bois-t; kedélyes játékában annyi gyöngédség folyt össze férfias erővel, s merészség határozott szándokkal, hogy a különben is igen érdekes műnek rendkivüli hatása a nagyszámu közönséget elragadá. Édesen emlékszem azon élvdús estére! – A második felvonásban Devrient a csinos ördögi álarcz alatt minő könnyüséggel lejtett, midőn a bálban mulatók tömege őt körülhemzsegé; látni kellett a derék müvészt, midőn a drága rokonoknak dolgokat monda, melyek hallatára a szívtelenek fejeiben mulatsági vágy helyett még a velő is megkövesült; – ügyes hajlékonysága, Marievali enyelgő társalgása mindenkit elbájolt.

– Ha Marie volnék! – sohajtá Adél.

– És Robin? – sugám oly közel hajolva Adélhez, hogy lehelletem fürteit megingatá.

– Robin? – viszonzá gyöngén elpirulva, s egy pillanatot vetett rám, mely eléggé igazolá, hogy Robin én – és senki más.

Midőn a harmadik felvonással az előadás végződött, s az életrevaló derék Robin de Bois az igénytelen kedves Mariet nőül nyeré, karomat Adélnek nyujtva mondám:

– Ha Robin de Bois volnék?

Ő nem válaszolt.

– Lenne-e ön – kérdém szünet után Marie? -54-

Ő földre szegzé szemeit, s bátortalanul igenlé. Hallottad-e? igenlé.

Az est szép volt, s mi gyalog tértünk a várba, a tbiró ur bátyámmal, és én Adéllel karöltve. Mig a Glacis-t végig sétálók elég bátorságot vettem Adélnek szerelmem megvallani.

Hat napig szakadatlan együtt valánk, és nem egyszer csókolám le ajkinak harmatát, ő viszontszeretett. Az öröm, a boldogság majd őrülté tőn, oh! bár inkább az tett volna azzá, s nem pedig most a kínos fájdalom.

Midőn elváltunk, én fohászkodám, ő könyezett; én esedeztem, hogy irandó leveleimre válaszoljon: ő kért, hogy minél gyakrabban irjak. – Két év alatt 37 levelet kaptam tőle, s egytől egyig telvék a legmélyebb szerelemmel; minden sorbul a hűség olvasható, mindenik esküvel van lezárva. És e nő megcsalt.

Utolsó öt levelem válasz nélkül maradt.

Ma hallám, hogy hét hó előtt férjhez ment, e tudósitás megtörte szivemet. Oh! én szerettem, mint nem szeretheté senki más, szeretem most is, hogy hűtlensége őrüléssel fenyeget, és szeretni fogom még sírom szélén is! És ő megcsalt!“

Hogy jó szívü vagyok azt még a „Magyarkák“ czimü röpirat is elmondá rólam, szükségtelen tehát okokkal támogatnom, mennyire hatott kedélyemre barátom levert helyzete; vigasztalni nem mertem, rajta segítni nem birtam, mi volt hát egyéb hátra, mint vele versenyt búsulni? és azt tevém is oly érzékenyen, mintha csak Adél szerelmében compagnisták lévén, most együtt buktunk volna meg. Na de meg is látszott rajtunk, és én féltem egy bekövetkezendő -55- nagyobb vésztől; képzeletemben már láttam Győzőt, minden szerelemhősök csúfjára, s minden hűtlen hölgy rettentő példájára mint egy kiéhezett lazarónit kétségbeesni, és meghalni.

Szórakozást ohajtott lelkem, szórakozást ajánlott az ész, és én nem szegültem ellen, s magammal sodortam Győzőt is; minden szép hölgyre figyelmeztetém őt, hogy szerencsétlen szerelmét valami uj szerencsés szerelemmel kicserélhetném, – hasztalan szavaim visszapattantak róla, mint aczél pánczélról a nyilvessző. „Gyógyítson hát az idő!“ gondolám, és! ki hinné? gondolatom már – már valósult, mert Győző gyakrabban feledé róla szólani, néha mosolygott, sőt emlékszem egyszer, kitörően nevetett is; már vigalomról álmodoztam, midőn egy véletlen nyakát szegte eddigi fáradságimnak, tiz napi kínos munkámat kigunyolá, és reményimet felhőkbe röpíté: a nemzeti színházban az Ördög Naplóját adák. Csak ez volt még hátra.

Volt megint keserü napom! Győző az egész bécsi utat, a boldog estét, és mindent ujra végig beszélt és nekem magam se tudom hányadszor türelemmel, sőt részvéttel kelle hallgatnom. Reggeltől estig nem tágitott mellőlem.

Robin de Boist Lendvay játszá; – remekelt.

Én egész lélekkel az előadáson csüggtem.

Győző görcsösen ragadá meg karomat, s a második sor zártszékben egy igen érdekes nőt mutatott.

– Hogy tetszik? – kérdé, s hallám, hogy szinte fogai vaczognak bele.

Én kapva a jó alkalmon, hogy annyi küzdés után Győző szivét szép női szemek ismét áthatották, -56- a tüzet jobban élesztendő egész elragadtatással mondám:

– Szép! angyal szép!

– Ő az! – viszonzá Győző.

– Kicsoda? – kérdém remegve a választól.

– Ki más – mond keserű fájdalommal Győző mint a hűtlen Adél.

– Szegény barátom! – sohajtám, s akár hiszik, akár nem, én nagyon szántam őt, pedig szánandóbb valék magam: Győző hozzám jött fekünni: vagy többet is mondjak, önöket az alvás lehetlenségéről meggyőzendő? – – Volt végtelen kifakadás, s én merő barátságból egész éjen át oly hosszukat ásitoztam, mint egy jámbor öreg Nagypénteken.

E váratlan csapás Győzőt tökéletesen beteggé, engem pedig gondolkozóvá tőn. Na hiszen nem is gyült baja még annak sem ki előre felteszi magában, hogy fél év mulva bukást hirdet, mint meggyült uri személyemé. Két ember sorsáért emészteni magát a 19-ik században? még is csak hallatlan! – – – de nem fogom magamat dicsérni, nem akarom elmondani, hogy minő tervek fordultak meg fejemben és miért buktak meg azok saját gondolkozásom itélőszéke előtt – – elég az hozzá, hogy végre – azaz háromheti tervezés után – belebotlottam a módba, miként szólhatna Győző ismeretlenül Adéllel, ez tán külömben is megeshetett volna de egy uttal barátom kigyógyulásának módját hittem feltaláltnak; – és örvendettem mint hét heti bőjt után első ünnepnek a vakhitű. – – Rohantam, és cselekedtem.

Nehogy keserü sorsomban más is osztozzék, s a gondolkozás sulya alatt annyit izzadjon mint én, -57- megsugom, miért találtam Győző számára oly kedvező találkozást Adéllel; mert – – – mert szerencsére a farsang nyakunkon nyargalt, és akkor természetes, hogy minden bohóskodásnak nyilt mezeje van. Futottam tehát a szabóhoz és két egyenlő Robin de Bois ördögi álarcz-öltönyt készitteték, Győző tudta, és akarata nélkül.

Már bérkocsiban ültünk A...ra utazandók, midőn tervemet közlém. Barátom örvendett, csókolt, és fele jutalmam nyerve volt.

A...n nagyszerü álarczos tánczvigalom tartatott a német szinészek felsegélésére, ez nem csoda, hisz A... magyar város, és ámbár a magasb osztály két harmada Schillert, vagy Göthét nem érti; a német szinház mindig megtölt, hálátlanság lett volna a lelkes közönségtől meg nem jutalmazni a ponyvamüvészeket, kik a genialis Nestroy salon-műveivel oly jó izlést szórtak e művelt város műértő közönsége közé, – még ellenben a nem rég ott fáradozott magyar szinészek előadásai közönség hiánya miatt többször elmaradván, felsegélés nélkül kinlódtak ki a város hosszu utczáján. Ez csak mellékesen megjegyzendő a bál kedveért, hova Győzővel oly igen készültünk.

Termetre hasonlitánk egymáshoz, ez Győzőnek nem nagy dicséretére válik, de hadd legyen barátomról fogalmuk azoknak, kik engem ismernek, s kik őt ismerik, tudjanak engem is képzelni, hát biz én csak kimondtam az igazat, nyakra főre készültünk, s midőn az ördögi diszöltöny rajtunk volt, s az álarczot feltevők hozzá, alig birtuk magunkat egymástól megkülömböztetni. Az óra ütött, mi nagy csatára -58- készek a tánczterembe indultunk. A folyosón ácsorgó nép rémülve futott tőlünk, mi egymásnak utasitásokat adtunk, s különösen engem néhány egyén titkaival bizott meg Győző, miután e városban egész ismeretlen valék.

A terem ajtaja felnyilt előttünk, s Győző érdeklett uraimat és hölgyeimet megmutatva alattomban tőlem elvált, s a minket körülzajongó tömeg közé vegyült.

Nagyobb libavásárt életemben nem láttam! a bámulókat egy keringő szelleme szélvészkint sodorta el mellőlem, s most magam is körülnézheték:

Egy tetszelgő koros nő, utasitásomban áll.

– Lásd, lásd, hogy változnak az idők – szólitám meg őt. – Tizenöt év előtt, és most.

– Igazad lehet csúf ördög.

– Nálad is letünt a szépség időszaka, emlékszem, midőn udvarlók, hódolók és imádók vettenek körül; most elhagyatva vagy, mint gazdátlan kert.

– Vakmerő!

– Na, na, hisz az ördög csak tudhatja, lásd te a magadnál szebb, és ifjabb hölgyeket rágalom és koholt hazudsággal törekszel alacsonyitani, ez még a pokolnak is sok, azért vigyázz, mert mi ördögök a jól vegyitett festék alatt is látjuk az arczokat elhalaványulni.

A nő egy kopott arszlán karjai közé veté magát, honnan czáfolólag tekinte rám, és rohant a keringőben vén fejét jobban megszéditni.

– Jó éjt mult szépség!

Kevés percz mulva egy uracs vállamra ütvén megtámada: -59-

– Ördög, panasz van ellened.

Rá tekinték, emberem volt, szinte Győző által kijelölt.

Vidd közgyülés elé – viszonzám.

Egy urhölgyel udvariatlankodál.

– Csekélység! azt hittem bitang pénzek miatt, bizonyos szolgabirói eljárás.

Ő egyet mormogott, mint Pál fordulásakor odujában a medve, tetőtül talpig megmért, és elsompolygott.

Én rá kiálték.

– Barátom lisztes vagy!

Győzőt is láttam ide s tova ugrálni, egyiktől másikhoz rohanni s a honnan csak távozott, mérges tekintet villámlott utána. Mi egymással mindig ellenkező irányban működtünk. Fél óra mulva az egész bál az ördögrül beszélt, engem az ő, őt az én csipőségeimért vontak feleletre nem egyszer.

De hogy első meglepetésemre visszatérjek, ujra feljajdulok; soha életemben nagyobb libavásárt! nézzünk szét.

Négy hölgy karöltve; fejeiken egy egész erdő csinált-virág, mely minden fejmozdulatra ugy zörög, mint őszi szélben a száraz falevél.

– Hallatlan boszuság! – mond az egyik – mindent utánunk majmolnak, utójára nem is öltözködhetünk.

– Már az igaz – válaszolák egyhangulag mind hárman.

– Láttátok – folytatá az imént szóló – az X–i tisztartó leányát, egészen úgy öltözött, mint a mult vigalomban én valék. -60-

– Minő merészség!

– Pedig még sem tünik fel egész estén át, még egy katona sem tánczolt vele.

– Nincs is nevelése lelkem adta – jegyzé meg a második – mindig magyarul beszél. – És magok is ugy morzsolták azt a német nyelvet, mint második iskolás a diákot.

– És szépsége is – tevé hozzá a harmadik – olyan parasztos.

Ezekkel jó laktam; lássunk másokat is.

Im egy csinos hölgy oldalánál jobbra egy katona feszeleg, balra egy simára nyalt ifju sompolyog.

– Ah! – sohajtá a hölgy – minő különbség egy katonatiszttel (élénk tekintet) és egy (megvető pillantás) czivilistával társalgani. Mon Dieu!

A tiszt öntetszőleg egyengeté magát. A jámbor ifju – ki mint később hallám fülig szerelmes volt a hölgybe – ugy forgatá szemeit a hallottakra, mintha incognito Hugo Victor lévén, magát istenitetni hallotta volna.

– Az a gyöngéd bánásmód – folytatá a hölgy – terjedt olvasottság, uri izlés, világ és emberismeret kizárólag csak katonában található fel. 1)

Bennem a vér epévé forrt, s egy ügyes ugrással előttök termettem e szókkal:

– Az ördög nem alszik asszonyom!

Fidonc! ki ez?

– Mondám már, hogy ördög vagyok! és te – folytatám a tiszthez fordulva – kérdem rojtodra, és -61- katonai becsületedre, hiszed-e, s beleegyezel-e mindazokba, mit e szép hölgy monda?

– Nem – válaszolá a tiszt kis szünet után – s a müvelt polgári rend rovására dicsértetni nem is akarok soha – a tiszttel békülő kezet fogtam.

– Nos asszonyom – kérdém – megtanultál pirulni? – az imádó ifjunak pedig odavetőleg mondám – Gyáva fegyverhordozó mulatságot! –

És ő mély alázattal megrázta fejét.

Én tovább álltam.

Ismét négy hölgy együtt, szorosan összebujva egyikről másikról itélgettek, pedig a naiv teremtéskéknek csak tűkörbe kell vala nézniök, s egymás beszédét mérlegelni, tehát magukról annyi szólandót találhattak; hogy másra még sor sem került volna. Nyomunkban három ifju libapásztorkodott. Azt hallottam, hogy imádójok, de ezt pasquilnek hiszem.

Egy állványon a magasrendüek, u. m. egy kimaradt alispán neje, a főbiró két leánya, és egy városi tiszt életüdve leszemüvegezték az arra sétálókat és a sok üdvözletet hideg fejbillentéssel alig győzték viszonozni. – Oda is felléptem.

– Nos ördög! – kérdé az alispánné – mit akarsz itt?

– Fáradt vagyok, s haza jöttem pihenni.

– Az ördög nem fáradhat el – kezdé a városi tiszt neje, – kin a tömérdek illatár daczára is keresztül tört a timár-bűz. Ő is valami okosat akart mondani.

– Nagy vállalatba fogtam – felelém – egy a....i röpiratot irok, „Zeitgeist“ czim alatt, s a kiadó vállalkozókat majd hozzád küldöm, mint e város szelleméhez, -62- ki azt oly angyalilag kormányozza. – Kedvem lett e felfuvalkodott népet kissé megcsipkedni, de Győzőt e pillanatban Adélhoz láttam közeledni, egy szögletbe vonultam, honnan a beállandó párbeszédet kihallgathatom.

Győző Adéllel szemközt állt, karjait keresztbe veté, s fejét mélyen mellére sülyesztve szigoruan tekinté Adélt.

– Te – kezdé Adél – engem igen édes estére emlékeztetsz.

– Annál keserűbbre magamat – viszonzá Győző.

– Hát ez öltöny előtted is bir némü varázszsal.

– Igen Adél!

– Hát ismersz?

– Én, az ördög? hahaha!

– Reméllem, nem tartozom kijelöltjeid közé.

– Választottaim között az első vagy.

– Köszönöm a bókot.

– Adél! emlékszel-e a bécsi Robin de Bois-ra?

– Mindig édesen.

– És a pestire?

– Szinte.

– Minő lélekkel nézted az elsőt, tudom, minő lélekkel a másodikat azt magadtól szeretném hallani?

– Nevezd meg elébb magad, és elmondom.

– Robin de Bois.

– Mernéd is te, mint ő az álarczot letenni.

– Azt nem, de letépem a tiedet.

– Menj, menj – mond Adél – te nem vagy udvarias mint ő.

– Pedig tőle tanulám szerepemet, s miután te -63- már Marie nem lehetsz, a marquisnő szerepét néhány perczre nem lennél szives elvállalni.

– Lehetlen – viszonzá Adél könnyelmü zavarral – e tánczra el vagyok igérkezve.

– Na, na! hát a marquisnő nem volt a parancsnokkal eligérkezve, hisz jól tudom, a szép nőknél az ördög győzni szokott.

– De igen vastagon űzöd tréfádat.

– Tréfa? oh nem! én egykori szerelmedről akarok szólni.

– Hiába fárasztod magadat.

– És ha bécsi utadat, bizonyos szerelmes leveleidet hoznám föl.

– Honnan birod mindazt?

– Honnan? egy ördög, egy szegény ördög Holdváry Győző naplójából.

– Ő elárult volna?

– És te megcsaltad. Mi van ebben?

A bál hőse, egy ifju eskütt enyelgő könnyüséggel sietett Adél felé őt tánczba viendő.

– Nem fog tánczolni – mond határozottan Győző.

– Ki vagy te, ki itt…?

– Ki vagyok – vága szavába Győző – kérd meg az alispánnét, birótársadat, e szép nőt, kérd meg az egész társaságot, ki vagyok? hát ördög vagyok!

– Szemtelen vagy!

– Tán utitársamul akarsz szegődni a pokolba, vigyázz, mert előre küldelek.

– Ah! – dühönge az eskütt – az egész világ panaszkodik e nyomorultnak botrányos viselete ellen… -64- le kell tépni álarczát. He! – kiáltá a társasághoz fordulva.

Adél esdőleg ragaszkodott karjába.

Győzőről a figyelem egy pillanat alatt a hősieskedő esküttre esett; én használva a perczeket, Győző mellé surrantam, s őt visszataszítván, helyébe én álltam.

– Uraim! uraim! csak közelebb – harsogá az eskütt.

Adél elhalványult.

A közönség körülvett, s a zene elnémult, s e dicsőséges zavarban, miután Győzővel sikerült magunkat kicserélni, jobban érzém magamat, midőn láttam, hogy ő az ajtón kiillan.

– Halljuk! lássuk! mi az? – zugá annyi torok.

– Egy szemtelen álarczos – mond az eskütt – engem öltönyön ragadva.

– Le az álarczczal, le az álarczczal! – kiáltá az egész gyülekezet, kiváncsiak lévén, ki az, ki titkaikat ismerve oly kiméletlen szórta az igazat.

Eskütt barátom álarczám felé emelé kezét, a közönség előre nyomult.

Én övemből két pisztolyt ragadtam ki, a felém tolakodókra szegzém, és sikoltva, jajgatva nyomultak vissza, én egyedül álltam.

– Im most megmutatom ki vagyok! mondám a megrémült közönséghez, s az álarczot letettem, közbámulás, közzugás, és közmeglepetés, egy lélek sem ismert.

Én a czukrász készitette egyik pisztolyom csövét leharaptam, s a másikat több darabba törvén belőle a hölgyeket kinálgatám. Ezt kitörő nevetés követte. -65-

Roppant érdekkel kérdezősködtek kilétem iránt, s kiváncsiságukat főfokra csigázá, hogy senkitől sem tudhatták meg. Engem ezer kérdéssel ostromoltak, s én az ördög naplóját tökéletesen kizsákmányoltam a lehetőségig onnan halászva el a legügyesb válaszokat. A nők körülenyelegtek, a férfiak deli ördögnek neveztek, és valami ördöngös fogalmuk volt is felőlem, – szivesen, és mégis tartózkodólag társalogtak velem.

Alig nyilt egy pillanatnyi rés s Adélhez vonultam.

– És ön mindent tud? – kérdé tőlem.

– Szórul szóra – viszonzám.

– És a levelek? – –

– Mind a 37 kezeim közt.

– Higye el ábránd, gyermekjáték az egész, én tapasztalatlan ifju valék, Győzőt soha sem szerettem.

E nyilatkozatra minden csepp vér fejembe szökött.

Holnap reggeli kilencz órakor egyedül várandom önt. A leveleket ne feledje elhozni. – Ezzel eltünt.

– Majd – gondolám magamban – megfoglak lepni.

A vigalom kitünőbbjei lakomára hivtak meg, pezsgő közt akarták kicsikarni nevemet – nem sikerült.

Egy zarándok öltönyü álarczos érinté vállamat, s titkon tudakozódék a kaland kimenetéről.

Győző volt, kit helyzetem iránti aggodalom üzött vissza. Ő ismét elment, én reggelig vigadtam. Midőn a társaságtól elbucsúztam, „éljen!“ zaj hangzott utánam. -66-

III.

Nyolcz órakor Győzőt pipereasztalhoz állitám, s kilenczig tetőtől talpig ki volt csinositva.

– Menj – mondám neki – Adélhez, most tanu nélkül szólhatsz vele. Rám vár.

Győző ingadozott.

– Tehát én megyek.

– Nem, nem! – kiáltá Győző – tükröt kell elébe tartanom – és elrohant.

Képzelem Adél meglepetését, midőn engem hideg szavakkal ostromlandó várt, azonban felpattan az ajtó, Győző belép, és mondja: „én voltam Robin de Bois.“ Mit gondolnak édes szépeim! megzavarodik-e ilyenkor a hűtlen?

Én utazási készületekkel foglalkozám, kocsisunk befogott, és Győzőt vártam. Kissé késett, de mégis eljött.

Midőn a városból kiértünk, Győző kétértelműleg rázta fejét, és mosolygott.

Szünet.

Később szivarra gyujtva ismét mosolygott. Végre kitört belőle a szó, egész örömmel mondván:

– Barátom! terved isteni volt, győztél, én meggyógyultam!

– És a kis zárdanövendék? – kérdém neki bátorodva.

– Kaczér nő lett. Mint férje járt, ugy járhattam volna én is. Szegény férje!

Valóban? -67-

– Tudod – kérdé szünet után Győző – hányat ütött az óra?

– Gyanitom.

– Tizenegyet – viszonzá kitörő kaczajjal óráját tekintve. És e nevetés nem volt a kétségbeesés hangja.

Mi többé e tárgy felett nem búsultunk.

-68-

-69-

GAZDAG ÉS SZEGÉNY.

-70-

-71-

Dusan butorozott teremben két ifju ült, egyaránt bus és szenvedő arczkifejezéssel. Egyik meglepően deli, érdekes külsővel birt, másika ellenben a természet ez ajándokát nélkülözé.

A deli ifju épen beszédét látszék végezni, midőn a másik karszékéből fölemelkedve éles fájdalommal mondá:

– Mit ér nekem az élet, ha csak látnom kell, mint élvezi más annak gyönyöreit? – barátom én gyülölöm a napot, mert másokat az élet kellemeivel áraszt el, mig engem uj fájdalmakra ébreszt; utálom az éjt, mert mig mást kedves merengések közt, édes álmakban ringat, elém rémképeket varázsol, hogy még akkor se feledjem nyomoruságomat.

– Arthur! – viszonzá az első – hisz te gazdag vagy.

– O Béla! – folytatá Arthur keserü mosollyal – hiszed-e, hogy még is boldogabb nálamnál a napszámos, ki órákig ácsorog a nap széditő melege alatt, hogy nehány fillérért homlokizzasztó munkát kapjon, mert ép teste és nyugodt lelke van; boldogabb a világtalan, ki házról házra vezettetve koldulja falat kenyerét, hisz ő nem látja mi a szép, s nem tudja, mennyit tagadott -72- meg tőle sorsa: pedig én öröklöttem nevet, mely előtt a haza minden termeinek ajtai tisztelettel nyilnak meg; öröklöttem kincset annyit, hogy gyöngeségeim mindenikét, százezrekkel tölthetném be; – és mit használ nekem e nyomoru érczhalom, ha a természet oly mostohán gondoskodott rólam?!

– De szived – vága közbe Béla – oly nemes – minővel legsimább arcz, legdelibb termet sem dicsekedhetik.

– Szivem?! – jajdula fel Arthur – ne emlitsd, bár volna kemény mint ércz, vagy téphetném ki keblemből, hogy ne dobogjon, ne érezzen – oh az szeret forrón és lángolón, de a viszonszeretetnek csak reményét is ápolnom megtagadá a természet átka. A hölgy szép, mint kit isten angyalnak akara teremteni, ugy látszik, a természet, hogy reá mindent gazdagon pazaroljon, tőlem mindent irigyen megtagada, ő oly kecses, hogy elvétetvén tőle mi nálam pártolandó, ő még is ezerszer szebb maradna nálam. És én szeretem, mint vakhitü lelke üdvességét, én általa s benne csodálom a természet remekét, a tavasz minden kellemeit, általa imádom magát az istent! érte lehellek, érte forr minden csepp vérem, és nem merem ezt neki fölfedezni, mert szánakozó mosolyától pirulnék, gúnyja megölne.

– Én is szeretek, de a hölgy vagyon és születésben annyira fölöttem áll, hogy nekem szegény – névtelennek legmerészebb reményeim sem igényelhetik birását. És én is átkozzam a sorsot? – Arthurom! kedves Arthurom! keress megnyugvást abban, hogy sok más kebelt is dul hasonló szenvedés.

– S a hölgy? – kérdé Arthur. -73-

– Légy kimélettel, kebled ezen szentsége után én nem ohajtok nyulni; nem akarom szived titkát kifürkészni, cselekedd te is azt, mert eskütörés nélkül nem vallhatnám a nő nevét. Én hallgatást fogadtam neki. Hallgatást, mert hiszen ily ajkak mint enyéim, csak megfertőztetnék a dicső nevet!

Arthur melegen szoritá meg Béla kezét, merően szemébe tekinte s magasztos hangon mondá: munka és szorgalom, vagy bármely vakeset téged gazdaggá tehet, s akkor mindened van; de – folytatá elszomorodva – ki fog nekem ép testet adni.

A teremben csend lőn. Ezer indulat egymást, váltva vivott mindenik keblében, ajkaikon koronként, egy-egy keserü mosoly lebegett.

Az óra esti tizet ütött. Arthur hirtelen felugrott e szavakkal már 10 óra, Béla! készüljünk gr. Lipkeyékhez.

Béla némán emelkedett föl üléséből s egyszerü kék, Arthur pedig fekete dominot ölte magára.

* * *

Fényesen világitott s legjobb izléssel rendezett tánczterembe léptek ők. A teremben álarczosok tarka vegyülete zajlott.

– Ez csalhatlanul Klementina – mond a fekete domino társához, egy mellettök ellebegő csinos álarczosnőt pillantván meg – én követem. Társa mélyen sohajtott.

– Légy üdvöz szép álzott! – szólita meg egy elegans fehér dominot, a harmadik szobában jutván vele szóhoz. Ez bájoló fejével fogadást inte. -74-

– Nem tévedhetek, neked kell lenned az ünnep királynéjának. – A nő tagadólag rázta fejét.

– Te vagy Klementina, ne tagadd, hisz más nem lehetne oly szép, én fogadok – százat egyre, hogy te Klementina vagy.

– Elveszted.

– E csengő hang, melyet még álmomban is zengeni hallok, nem csalhat. E perczben egy drágaságokkal terhelt ékes keleti öltönyü álorczás érkezett.

– Ej, ej! – szólitá meg a fekete dominot – gr. Szirtey oly öltönyt gondolhatna ki, mely rőt haját is eltakarván, alatta ismeretlenné válnék.

– És gr. Frigotti – viszonzá kezét a beszélő vállára sülyesztve az oda érkezett kék domino – beszédmódját kissé változtathatná, nehogy mindig gorombaságáról kellene ráismerni.

– A vétket, mellyel mást vádolsz – felelé a keleti – magad követed el.

– Féltem hogy különben meg nem értesz.

A keleti haraggal vevé ki óráját; most tizenegy, fél óra mulva meg tudom ki vagy, s akkor gr. Frigottinak fogsz felelni szavaidért.

– És nekem – mond a fekete domino – ki fog számot adni a sértésért?

– A sors – viszonzá a gazdag öltönyü s gőgösen távozék. A fekete domino követé.

– Klementina! – sohajtá a kék domino, – egyedül vagyunk. A hölgy levevé álarczát; a domino szinte s Bélá állott a kellemdus hölgy közelében.

– Szigety! – mond a hölgy – ma tán utolszor szólhatok önnel ez életben. E gondolat ezer tőrt nyilal -75- szivembe. Nem akarom hinni önmagamnak sem, s fájdalom! még is ugy van, nekünk örökre válnunk kell.

– Klementina! kegyedtől kell hallanom e rettentő határozatot?

– Anyám akarata s én alá vagyok rendelve.

– Igaz, kába, dőre valék vágyaimat oly magasra emelni. Vétkeztem, hogy kegyedet szeretni bátorkodám. Nagysád! bocsánat, én vétkeztem, de esküszöm az istenre, nem születésért, nem köznapi érdekekért szeretem kegyedet, mert sokszor küzdöttem e gondolattal, miért nem szegény kegyed, miért nem hasonsorsu velem, sokszor káromoltam a végzést, hogy miért emel köztünk születés, és vagyon, választófalat. Oh Klementina! én szeretem önt, mert szép és kecses, müvelt és jó. Én szeretem mert csak látnom kelle, s bájai megfosztának akaratomtól. Tudtam hogy ez nem szabad, tudtam hogy e szenvedély sírba visz, s én még is szeretem önt; szeretem most, midőn magától eltilt, s szeretni fogom még akkor is, ha utálattal néz le rám. De nem – folytatá elragadtatva – én nem vétkezem, hogy kegyedet szeretem, mert a szent szüzet is szabad imádni, és ha szerelmem csakugyan vétkes, ugy kegyed az oka, miért adott nekem bátorságot, fölfedezéséhez, miért ragadott ki a porból, hisz én tudtam volna hallgatni és szenvedni.

– Béla! ön fölötte igazságtalan. Én szeretem önt, miként ön tán engem nem, én szeretni fogom önt, midőn e szerelem már tilos lesz, mert tudja meg, kogy két nap mulva nőül kell mennem Frigotti grófhoz. -76-

– Béla felugorván indulatosan kapott lángoló fejéhez, azután lassan erejét vesztve pamlagra roskadt.

Több álarczosok érkezének, s Klementina álarczát fölaggatva távozott.

Béla föleszmélt szólni akart, de Klementina nem volt ott. El innen gondolá, s e perczben az ajtóhoz támaszkodva a keletit pillantá meg egy rablónak öltözött álzottal.

– És van pénze? – kérdé a keleti.

– Tárczája tömve bankjegyekkel, ezereket tesz egy blatra, és igen járatlan a játékban – tevé utánna a rabló.

– Jó – fejezé be az imént szóló – várj alant bérkocsival, egy negyed óra mulva mehetünk, – kezet szoritának, a rabló elment, a keleti pedig a néptömeg közé vegyült.

Szigeti a távozónak végszavát hallván őt figyelemmel kiséré.

Az álarczok letétettek, de Frigotti és Szigety nem voltak ott, min leginkább Szirthey Arthur és Klementina látszottak megütközni, Szirtey boszankodott, hogy a sértő minden figyelme daczára is oly ügyesen megszökött. Klementina keblét pedig félelmes sejtés tölté be: arczán rettegés ömlék el, kedélye, szóval minden nyughatatlanságot árula el. Szirteytől kérdezösködék és bizonyost nem hallhata.

* * *

Két bérkocsi sebesen robogott a kövezeten, s a Lipót külváros egyik kávéháza előtt megállt. Az első -77- kocsiból Frigotti társával, másikból pedig Szigety lépe ki. Az előterem piszkos éji kalandorokkal volt tele, kik részint tekéztek, részint kártyáztak, legtöbben pedig szegletbe vonulva éhség – s álmatlansággal küzdtek; Frigotti sebesen haladt végig, de Szigetit egy leirhatlan érzet ragadta meg e nyomorult nép látására, szánakozék és borzadt, midőn e sok sápadt arczból a beesett szemeket feléje látta villogni, félt és undorodott ez aljas csoporttól. Végre neki bátorodva keresztül haladt a koldus-tanyán, három üres szobán át csak tekeőrökkel találkozván, benyitott a negyedikbe is; itt kevés de gazdagon öltözött fiatal emberekre talált, kiknek szemeikből álmatlanság és szenvedély néze ki. Az asztalon négy gyertya égett, s midőn Béla látatlanul belépett, már Frigotti a kártyát forgatá. A játszók átalános figyelmét egy középkoru férfi voná magára, ki tetemes öszveget rakott időnkint. A szoba – padlaton félig leégett kártya és szivardarabok hevertek. A szobát füstfelleg és csend tölté be, mit csak a pénzcsörgése s egy-egy hirtelen elejtett szitok zavara; Béla egy szegletbe rejtőzve figyelt mindenkire.

Egy órai heves játék után az idegen, ki utolsó tételét veszté el, hirtelen felugrott e szókkal:

– Hallatlan szerencse! ön e kártyalapokat ismeri.

– Ez rágalom! viszonzá Frigotti, a pénzt kalapjába seperve, nem éhezem nyomorult filléredre.

– Most tudom minő zsiványbarlangba jutottam. E gazember itt – Frigotti társára mutatva – barátság szine alatt magát hozzám behizelegte, hogy kiváltságotok legyen engemet kifosztani. -78-

– E sértést tovább nem türhetem, uram! ön nekem elégtételt fog adni.

– Mihelyt bebizonyitja, hogy nem hamis játékos, hogy becsületes ember.

– Holnap.

– Jó.

– Nevét uram?

– Önnek czimborája fogja tudni.

– Lakását.

– Angol királynő 20-ik szám.

– Ön elégtételt fog adni – kiálta a távozó után.

– Mínden becsületes embernek, – mond az idegen erősen csapva be maga után az ajtót.

– Hahaha! kaczaga Frigotti – tetszik nekem az ily járatlan ficzkó kitörése, ha pénzét elveszté. No de ez vig szüret volt, kinyertem a jegyajándék árát.

– Alkunk szerint – mond Frigotti czinkosa – most minket is részesits a zsákmányból.

– Mennyi a nyereség kérdé egy második.

– Hétezer pengő; válaszolá Frigotti.

– Több! kiálták mindnyájan.

– Ugyan ki fogna garasokat számolni? Háromezer forint tietek.

– Fele mienk s fele tied; viszonzá az első.

– Én pénzem veszélyeztetém, tehát többet érdemlek s fáradtam is mellette.

– No ugyan – jegyzé meg egy második czinkos – könnyü volt ott veszélyeztetni hol csak nyerhetél.

– Egy szó mint száz itt van 3000 frt, még egy pár pezsgőt üritünk barátságunkért. Nekem ugy is több kell, házasodom. Akarjátok? -79-

– Legyen – egyezének mindnyájan, s mig a pezsgőt meghozák, az igért pénzt Frigotti asztalra olvasá. A palaczkok egymás után pattogtak.

– Barátságunkért – mond Frigotti poharat emelve, s valamennyien fenékig üriték.

– Arád egészségeért – dadoga az első ittasan.

– Inkább erszényeért – jegyzé meg Frigotti s fajtalan röhögés tölté el a szobát.

– Megengeded-e, kérdé a másik, hogy majd nődnek udvaroljak?

– Szives örömest, csak aztán aranyaira ne kaczérkodjál.

– Isten őrizz, hisz ha szükségem leend, fogsz te rajtam segiteni.

– Jó barátok maradunk.

– Hanem, szólamla a harmadik czimbora, mit csinálsz majd Emmivel?

– Világos örökösödés utján rád marad.

– Nem bánom, csak a gyerekekről illően gondoskodjál.

– Grófiasan, hisz holnapután vagyonával együtt birtokomban van a dus Klementina.

– Ne többé e szent nevet ily bünfészekben, riada egy hang a szegletből, s Szigety Béla villogó szemekkel lépe elő.

A leázott czimborák ijedve vánszorogtak föl üléseikből.

– Miért nem – kérdé Frigotti – hisz Klementina…

– Ismétlem – vága közbe Béla – ne mond ki e nevet mert undok szádban beszennyeződik.

Frigotti széket ragadva gunyosan mondá. -80-

– Uracskám! ismerkedni szeretne.

– Kezedbe való a szék, mert ily aljas emberekhez csak korcsmai verekedés illő.

– Ez sok – kiálták mindnyájan, s ki székkel ki gyertyatartóval rohanta meg Bélát.

– Vissza alacsony gazemberek! – dörgé Béla izmosan ragadva meg egy asztalt, – különben velőtlen koponyátokat zuzom össze.

Az öt szerencse lovag – mert ennyien valának – rémülve nézett egymásra, s midőn bámulásokból felocsudtak, Béla már elhagyá a szobát. Az éji kalandorok fejcsóválva ismét poharakhoz ültek kivéve Frigottit, ki közülök eltünék.

Az éj dermesztő hideg vala, s a tiszta hold rezgő sugarait a folytonosan szállongó hó ezüstlő fényben lövelé vissza.

Az utczák gyászcsendét csak egyes haladók lábai alatt recsegő hó zavará, ugy látszott, mintha minden kihalt volna s a hólepel alá temetett természet elhunytát a bús hold néma fájdalommal kesergé.

A Bélautcza szegletén hirtelen fordult be egy ifju, könnyü tánczöltözetben, csak vállán lebegett rövid palást. Az ifjn sebesen haladt, s a fagyasztó hideg daczára kalapját kezében tartván, kendőjével homlokát törlé.

– Megállj! riada utánna egy nyers hang.

Béla határozatlan állott meg, s el nem gondolhatá, hogy futásban keressen-e menedéket, vagy bevárja e gyanus embert? midőn egy álorczás előtte terme, s tőrt vonva haraggal suttogá:

– Silány féreg! meggyaláztál én tanu nélkül állok boszut. -81-

– Fegyveres kézzel éji időben valakit megtámadni! ez haramiaság – mond Béla egy lépést hátrálva – ez orgyilkosság!

– Nevezd tetszésed szerint, csakhogy engem czélhoz vezet.

– És mi az?

– Téged elnémitani – viszonzá az álzott s indulatosan rohant Bélára. Egy sikoltás, s a hó tiszta fehérét a lecsorgó vér veres foltokkal szinezé. A két ferfiu izmosan ragadá meg egymást, rövid küzdés után földön hevert a megtámadó, s Béla mellére térdelve csavará ki annak kezéből a tőrt.

– Mindenekelőtt szemtelen pofádat akarom látni – mond Béla a hóban fetrengőnek álarczát letépve. – Tudtam, hogy ily alacsonyságra más nem vetemülhet – folytatá, Frigottira ismervén. – Hah bukott olasz gróf! gyalázatosan elüzendő hadnagyocskám, hamis játékos, haramia czimbora és orgyilkos, kezemben van életed!

Frigotti rémülve tekintett föl, mert Béla magasra emelé a vértől pirosló tőrt.

– Kegyelem! hörgé Frigotti – vagy siessen gyilkos szándékát – teljesiteni.

– Nem Frigotti – én nem ölök, csak ismerd el, hogy életed kezemben van.

– Elismerem.

– S most hogy szemtelen pofádat oly körökbe ne told többé, egy örök bélyeget ütök rá.

– Oh irgalom!

– Gyilkosnak?

– Legyen ön nagylelkü.

– Gyáva semmirekellő! menj czinkosaid közé -82- dőzsölni, de emlékezzél! még halálod órájában is emlékezzél ezen éjre! – Frigotti elvánszorgott, s Béla kendőjét vérző sebére nyomva, lakába melytől csak nehány lépésnyire volt, tért.

* * *

Lámpája gyönge világánál ült Arthur. Eszméi különös tárgyon édeleghettek, mert ajkán gyakran lebegett egy-egy édes mosoly; majd ismét komoly lőn, szemei elsötétültek s homloka összeredősödött; minden neszre felriadt s szemeit erősen ajtóra szegzé, mintha rég várna valakit.

A ajtó nagyot csattant, Béla jött be s fáradtan veté magát egy karszékbe.

– Hol késtél? kérdé Arthur.

– Engedj kissé pihennem mert erő kell – viszonzá Béla.

– Mit látok te vérzesz.

– Csak karom van megsebesitve.

– Az egekért! te veszélyben valál szólj, hol? mikor?

– Arthur! – kezdé Béla üléséből fölemelkedve s válláról palástját ledobva – Arthur! – folytatá Béla a legérzőbb hangnyomattal – ismered Frigotti grófot.

– Igen.

– Csalatkozol.

– Nem értelek.

– Elhiszem. Oh barátom nincs név elég aljas ezen embert nevezni, nincs szín elég fekete őt lerajzolni. Frigotti uram egy hamis játékos egy orgyilkos. -83-

Arthur őrülten szökött fel pamlagáról, s Béla kezét erősen megragadva kinosan mondá: lehetlen, te hibázol.

– Tehát a gazdag keleti öltönyü csakugyan?

– Frigotti volt – vága közbe Béla.

– Ő engem érzékenyen megsérte – mond Arthur villogó szemekkel – menj, hivd őt ki élet-halálra. A holnapután csak egyikünkre derülhet föl.

– Mit? te oly bélyegzett gazzal, oly silány féreggel vivnál? Nem az meg nem történhetik. Különben sem fogadná el a gyáva, ezt a sértés után ejtett kétes szavai is gyanitatják.

– Igazad van.

Arthur egy szenvedő sohajjal roskadt vissza pamlagára. Klementina az ő neje! – s a szó elhalt ajkain; Béla merően nézett barátjára, s nagy megilletődésének okát rettegve taglalá. Egy gondolat borzasztó és szivrepesztő villámként nyilalta át agyát, megrázkodott a gondolattól, s keblét ezer rémes sejtés tölté el, ő le vala sujtva. Arcza elhalványult, ajkai remegtek, feje égett, midőn Arthurhoz közelitve annak kezét gyöngéden érinté.

– Arthur – mond síri tompa hangon – te szereted Klementinát.

– Igen – lőn a halálos válasz.

Béla az asztalhoz fogódzott hogy erejét vesztve porba ne omoljék. Lelkét erősen rázta meg Arthurnak egyetlen szava, szivébe gyilkot nyilalt, s az ajk, melyről csak mennyeit hallott, melyről a barátság üdvét oly édesen csokolá, most megnyilt hogy halált mondjon. Béla lassan székére ereszkedett, fejét karjára lankasztá, s keblének hullámzó kintengerével -84- küzde. Halálcsend és két szenvedő lélek vala a teremben. A két bajtárs eszméje egy határnál állapodott meg, a két kebelt azon egy veszteség marczangolá, s a két kebelt ugyanazon fájdalom dulta, ők mindketten Klementinát szereték.

Két ifju egyaránt szellemdús, látta maga előtt a vélt mennyet elzárni, ábrándképeit eltünni s szerelmét letiporni, – oh ez rettenetes! Mindkettő szeplőtlen jellemű, müvelt és értelmes. Egyike gazdag, s kincshalmai közt szenvedő, mert mi neki hiányzott azt a világ minden kincse pótolni képtelen volt.

Sok irigy szem tekint a gazdagok csillogó termei felé, azon hiedelemben, hogy ott boldogság, gyönyör és kéj egymást váltva minden szenvedést kizárnak, hogy a fényhez, mely onnan leragyog, nem fér bánat, hogy ott minden bir a fény, vigalom és megelégedés özönébe merül; pedig tekintsük figyelemmel házi életök rejtekeit, s fogunk találni boldogtalant, aránylag tán többet, mint a szegényebb sorsuaknál. Meg van nekik is saját fájdalmuk, s ők azt hiszík, hogy más kebel nem érezheti oly mélyen a sors súlyos csapásait, és szinte csalatkoznak. Két dolog van, melyet születésével mindenki örököl a szenvedés és halál.

Másika ellenben szegény vala, – de e perczben egy keleti fejedelem minden értékeit rakhatták volna lábaihoz, s ő megvetendné, mert vágyai nem vagyon után sovárognak, boldogságát nem egyedül kincs föltételezé, hisz ha ő Klementinának Frigottivali összekelését meggátolhatná is, barátja áll előtte, kinek szivét megvérzeni minden vétkek vétkének képzelé. -85-

Arthur nem gyanitá, hogy Béla Klementinát szereti, s igy fájdalma sokkal szelidebb volt, mint kesergő barátjáé.

Szótlan s epedve viraszták keresztül a kinos éjt, gondolataik gyakran találkozának, mert mindkét kebelt egy tüz emészté, mindkét szivnek egy tüz ásta sirját, de a gondolatot nem követé szó, különben is ez méregként csak halált osztott volna.

Arthur levelet kapott, s az üdvözlő nap, közelfekvő jószágaira vezető uton, társát pedig ágyban találta. Béla testi és lelki beteg volt. Lázrohamában rémesen látta feltünni Klementinát Frigotti karjain, majd Arthur kétségbeeséseit nézte, mint zagyva beszédéből érteni lehetett, az egész napi folytonos küzdés után végre erőt vőn rajta az álom.

Arthur eltávozott, részint a sürgetős levél folytában, részint azért, hogy látni ne kénytessék, mikép vezeti halálos ellene oltárhoz azt, kinek egyetlen mosolyáért vagyonát, csókjaért életét, szerelmeért lelki üdvösségét is elhagyta volna, nehogy látni kénytessék, miként emel egy gaz, boldogságot, szive romjain. Ő az egybekelést gátolni akarta, de félt az emberek éles gúnyától, rettegett, hogy szive szentségét, szerelmét a mérges nyelvek nevetség tárgyaul használandják, s még ezt is eltüri vala másoktól, de ha Klementinát e lépésért guny, vagy őt az imádott hölgy haragja éri, ugy őrült szenvedése a legborzasztóbb sirt nyitotta volna meg előtte. Czélszerűbbnek találta hát elhagyni a helyet hol szivvirágait durva lábakkal letiporják, nem látni a kezet, mely élte rózsáját leszakitja, s nem nézni a kéjt, mely vérén vásároltatik. Minden módhoz ragaszkodott, sorsával -86- kibékülendő, minden utat megkisértett bánata lecsillapitására, de szive sokkal melegebben szeretett, hogysem rövid perczek alatt keblében a lángoló tüzet elnyomhatná. Elméjét ezer tárgyakra árasztá, s még is e gondolatnál akadt meg: vajjon Klementina boldog leend-e? – ha könyvet vőn, a lapokat értelem nélkül forgatá el, mert szivét, agyát csak Klementina foglalá el.

Fusson bár hova a szenvedő szerelmes, átokként kiséri szerencsétlen szenvedélye, s mínél tovább van a kedves alaktól, annál mélyebben eszi magát marczangoló fájdalma a kebelbe. Ily esetben nincs maradása, mert ha az ember nem szerettetik, az imádottnak tekintete éget, szava öl, vidorsága lankaszt, bánata kétségbe ejt, mosolya búsit, enyelgése megzavar, – s futni vágy a szerető; ha távol van, elméje kifárad a sok gondtól, álma inkább gyilkoló, mint erősitő, keblét öntüze emészti s vére lázadva tódul szive felé, ugy rémlik neki, mintha a kedves közelében a fájdalom édes lenne, mert csak látásából is kéjt remél szihatni, – és vissza vágy a szerető.

Egy hetet tölte Arthur jószágán, éltében a leghosszabbat. Itt uj csapás érte; a levél agg atyja veszélyes betegségét tárgyazta. Nem viraszhatott a kedves beteg ágyánál, mert alig ért ki elég korán arra, hogy atyai áldást nyerjen. Arthur ismét uton vala a város felé, semmivel sem nyugodtabb kedéllyel, mint elmentekor, mert atyját elveszté; s mert ez vala a nap, melyen Klementinának Frigottival örökké egyesülni kellett.

* * *

-87-

– Hány óra? – kérdé Béla lázas álmából felriadva.

– Tiz – válaszolá szolgája.

– Tiz!? – egek! még egy óra s Klementina keblén azon alávaló gaz háboritlan élvezendi a menny kéjeit! még egy óra s a szabaditásnak még csak reménye is sírba hanyatlik. Isten adj erőt! mert mindenkép gátlanom kell az egybekelést. Arthur nincs hon, irnom kell – – – nem, nem! én reszketek, fejem ég, de inkább összezuznám, mint e gondolat gyilkolja, hogy Klementina szerencsétlenségét én akadályozhatám vala, s nem tevém. Klementina! te mentve léssz! – Egy szolga fölsegité az ágyból s roppant gyorsasággal öltözködött, kalapját vevé s lankadtan rogyott vissza. Arthur! sohajtá, tenyerét erősen nyomva homlokához – Arthur! – ismétlé oly hangon mely szerelmet és félelmet gyanittat.

Hosszu szünet után könyt törüle szeméből, fölugrott s magasztosan mondá: Legyen! birja ő, én nyugodtan türöm veszteségemet, s mint élethalálra küzdő elszántan rohant ki.

*

Gr. Lipkeyéknél diszöltönyü vendégsereg zajlott a csarnokban, gróf Frigottit szerencse kivánások örömével környezék a férfiak, Klementina pedig, a szép hölgykoszorú legszebb virága, zokogva csüggött anyja nyakán. Az óra megkondult s gr. Lipkeyné ihletett lélekkel adá egyetlen gyermekére áldását; – a kocsik előrobogtak.

Az ajtó megnyilt s Béla halálsápadtan jött be. -88- Frigottin tekintete rövid ideig fönakadt, azután Klementina anyjához közeledve remegő hangon mondá:

– Nagysád! kegyeddel szólani szeretnék.

– Egy óra mulva, ha sürgetős, viszonzá gőgösen a grófné.

– Késő lesz; jegyzé meg Béla egész bizonyossággal.

– Nem hallá ön, egy óra mulva – rivallá közbe Frigotti.

– Igen, no tehát szólok. Nagysád! ha kegyed leánya boldogságát, háza becsületét érdekében tartja, ugy e frigytől visszalépend.

A jelenvoltak kérdezőleg tekintének egymásra.

– Őrült ön? mond Frigotti, vagy mi köze e frigyhez?

– S ön kérdi azt? hahaha! hisz ha képzelhettem volna, hogy ön grófocskám csakugyan képes ily szemtelenségre, most az igért bélyeget homlokán viselné.

Gr. Lipkeyné eltávolitá Klementinát.

– Igen uram! – folytatá Béla előbb kezdett beszédét, én kimélni szoktam mindenkit, mig hallgatásom bünné nem fajul; azért mondjon le igényeiről s távozzék, különben itt tépem le álarczáját, nem pedig az utczai kövezeten.

– Uracskám! kezdé fölindulva Frigotti – előbb őrültnek hivém, de most azt kell tartanom hogy semmirekellő.

– Hidje azt, ha e hite boldogítja. Most azonban utoljára kérdem: el fog-e távozni, mielőtt itt bemutatnám.

– Azt tartom, itt engem mindenki ismer. -89-

– Csak én nem ugy-e? – veté hozzá Béla éles hangon – no tehát ismerkedjünk. Kié e tőr?

– Ez – állitá Frigotti – a multkori álarczos bál éjjelén lopatott el tőlem, mint emlitém is már. Föltalálta a tolvajt?

– Szemtelen! kiálta Béla, hát karomon nem önnek orzkeze ejtett e tőrrel sebet, ugyanazon álarczos bál éjjelén?

– Minő silány rágalom! no lássa uracskám, ha ön megrontásomat csakugyan czéljaul tüzé ki, valószinűbb hazudságokkal kell vala előállania, nem pedig nevetségesekkel.

– Hazudság? – o gyáva Frigotti! tehát tudják meg, hogy ezen Frigotti egy fosztogató társulat tagja, gazczimborák főnöke, hamis játékos.

– A vád – mond elkomorodva a házinő – súlyos, én sajnálnám, ha…

– Igen – vága szavaiba Frigotti – ki fogja mindezeket bebizonyithatni?

– Én – hangzott egy belépő férfi ajkiról.

Frigotti elnémult, s kékült ajkait fogai közé szoritá, az érkezettben a bál éjjelén kifosztottat ismervén meg.

– Öcsém Gyula! te nálam…? – csodálkozék gr. Lipkeyné.

– Bár fogadásom volt, kegyed házába többé nem lépni, azt meg kelle szegnem, mert szinte érdekemben fekszik Klementina sorsa. Őt jöttem megmenteni. – Gróf ur! ismer-e engem.

– Soh se láttam.

– Ugy hát a velem jött egyéneket sem ismerendi -90- – s egy nőt két gyermekkel vezetett be a megnyitott ajtón.

Frigotti megdöbbenve szemeit földre süté.

– Tekintsen ide gróf ur, e gyermekek öntül kenyeret fognak kérni.

Frigotti szemeit elfödé s kevés ideig habozott, azután körültekinte s a jelenlevők szemeiben könyüt látván rezegni, érzékenyülve kiálta fel:

– Igen, én e gyermekek atyja vagyok! – s szivéhez ragadá a kisdedeket. Huzamos csend, zavar, követé e jelenetet. Némelyek arczán nemes részvét, másokén káröröm mutatkozott.

– De – mond Frigotti – ki adott önnek uram jogot, gyermekeimet szégyenszemlére kiállitani, e nőt meggyalázni.

– Saját viselete.

– Istenemre! ez többé nem fog megtörténhetni. Emilia kövess oltárhoz e perczben.

– Megálljon – mond az idegen – legyen ön jó atya, munkás polgár, de előbb eddigi büneiért lakolnia kell. Önt mint hamis játékost, mint csalót a haditörvenyszék elé állitom.

– Engem? – ön? – haha! kicsoda ön.

– Én uram? én gr. Várdai ezredes vagyok, ön pedig foglyom. Mig ön fenyiték alatt büneiből ki fog tisztulni, e gyermekek atyja én leszek.

– A törvénynek engedelmeskednem kell – fejezé be Frigotti a beszédet s némán követé az ezredest.

Klementina tapsolt e nem várt szerencsés fordulaton.

* * *

-91-

Ez alatt Arthur haza érkezvén, szolgáit eltávolitá szobájából, s egyedül maradt keserü bánatával. Azt hitte hogy az elhatározó óra már ütött, s Klementina elválhatlanul Frigottié. Miért e bánat – gondolá – s megnyugvást keresett abban, hogy Klementina, Frigotti kebelén, még boldog lehet, hisz engem – sohajta utánna – soh se szerethetett volna. De hát ha boldogtalan leend, hátha mégis szivét megnyerhettem volna, ugy legyen világom a pokol, hogy nem iparkodtam gátolni. Ekkor egy levél ötlött szemébe, önkénytelenül nyult a lap után s olvasá. A levél Klementinának Bélához irt levele volt. Mint villámtól sujtott megrázkodék, ujra átfutá tartalmát, és szoborrá merevült. A lapot görcsösen szoritá markába arczszine elváltozott, s a meglepetéstől kábultan tántorga a közel falhoz, szeme harmadszor is a lapra esett, kékült ajka megnyilt s e szókat rebegé: „Béla! te hallgattál, te nem vagy őszinte barát. Istenem! sohajta utánna – két lénynek boldogsága függött egyetlen szavamtól, s őrült szenvedélyem annyira elkábita, hogy a szenvedőnek nem értém panaszát. – E perczben Béla toppant be az ajtón, szemeiben öröm s ajkán mosoly ült.

– Klementina? kérdé Arthur hirtelen barátja elé sietve. – Szabad, viszonzá Béla oly hangon, mely éleszt és sujt.

– Szabad! oh hát oknélküliek valának kifakadásaim. Bélám! e nem várt hir egekbe emel.

Bélának főgyönyöre volt mindenkor barátja örömein örvendeni, s most ez zavará meg őt, ez ejté kétségbe. Roppant küzdések közt veté magát Béla -92- Arthur karjai közé, barátját keblére ölelé s szenvedőn sohajtott.

– Béla! – kezdé Arthur – te valamit titkolsz s ez téged emészt?

Béla hallgatott.

– Tehát egy szavad sincs barátod számára.

– Oh Arthur! kiálta Béla erős kitöréssel – Arthur! nekem futnom kell. Most utoljára dobogott szivem sziveden, utoljára szoritom baráti kezedet. Oh ez rettenetes! ha álmodtam volna, hogy valaki kebledről le akar szakitani, elátkoznám az éjt, mely e borzasztó képet varázslá elém, ha félreértés, irigység s rágalom szakadást eszközlött volna köztünk, az Istent leimádtam volna az égből, hadd boszulja a vétket, vagy földultam volna a poklot, hogy a sátán segitségével kiirthattam volna faját az ármány koholóinak; ha harag taszitott volna el valaha egymástól, kezeimet öngyilkossággal fertőztettem volna meg, mert te igaz, te istenadta barát vagy. Távol tőled éltem kopár, kedélyem bús, szivem megszaggatott leend, és mégis mennem kell. Arthur! holnap mulhatatlanul elutazom, tán sokára, tán örökre. Okát ne kérdd.

Arthur egy meleg könycseppet törle ki szeméből, s Béla kivánatában megegyezett.

Az utazási előkészületek megtétetvén, Arthur kérte Bélát, hogy gr. Lipkeyekhez kisérné el. Béla szivét erős fájdalom ragadta meg, szólni akart, magát kimentendő, de azt nem tehette a nélkül, hogy szive titkát el ne árulná. Barátjára tekinte, ki angyalszeliden s nyugodtan mosolyga. Béla nem állhatott ellent s hullámzó kebellel követé induló barátját. -93-

*

A napi események után a grófné rosz hangulatban volt, ezt választásábani keserü csalódása okozhatá. Rettegett azonban attól is, hogy látogatói elég gyöngédtelenek lesznek volt kegyenczét Frigottit emliteni, s zavarodása fokonként növekedett. Klementina ellenben vidor és enyelgő volt.

Oh ifju kebel! irigylendő boldogságod, mig nem tudod a bút eltitkolni, s az örömet divat s illedelem korlátai közé szoritani; romlatlan szived Istenhez dobog, mert ismeretlen előtted az emberek álnoksága, szavad mennyei zengzetü, mert érzelmeid hű tolmácsa. Ó százszor boldog kebel! melyhez nem fér még a tettetés kigyója.

Beszélgetésük darab ideig közönyös dolgokról folyt; végre Arthur a grófnéhez fordulva tudtára adá, hogy jövetele czélját szeretné kijelenteni.

A grófné őt meghallgatni késznek nyilatkozván Arthur ünnepélyesen kezdé.

– Nagysád! Klementina szabad; – a nevezett elpirult, Béla reszketett.

– Szeretném – mond a grófné – ha ön erről hallgatott volna.

Őszinteségemhez nem férhet sértés, tudja meg tehát én mint kérő vagyok itt.

– Kimélet az egekért kimélet! esdeklé a szép Klementina.

– A grófnét ha e nyilatkozat meglepte is, tetszését nem palástolhatá el, s feddőleg tekinte remegő lányára. -94-

Béla ereiben a vér majd felhevült, majd jéggé fagyott; arcza majd halálsápadt, majd lángvörös lőn. Ajka elkékült, s görcsösen fogódzott székébe, mert feje szédült, szeme káprázott. Oh Arthur! gondolá magában, ha tudnád, hogy szavad ereimbe mérget csöpögtet, keblembe kétségbeesést hoz, s szivembe gyilkot döf, elhallgatnál.

Rövid csend lőn, mialatt Béla székéről fölvánszorga s távozni akart. Arthur kérése őt akadályozá s leült a kinpadot végig türni. Arthur, Arthur! – füzé gondolatit tovább Béla – tudtodon kivül mi drága árt szabtál barátságodnak.

– Nagysád! – mond Arthur – az ifju, ki Klementina birásaért esd, gazdag.

– És én – sohajta magában Béla – földhöz sujtott szegény.

A grófné kétértelmüen válaszolt.

– Mondom gazdag – folytatá Arthur gazdagabb mint én.

– Tehát nem te?! vága közbe őrült kitöréssel Béla.

– Nem, kinek nevében jövök, Klementinától is szerettetik Nagysád! adja megegyezését – Klementina s Bélára mutatva – s e két nemes kebelt boldogitandja.

Béla szoborrá merevült. Klementina zokogott s a grófné arczán haragpir ömle el. Arthur szelid mosollyal közelite a grófnéhez s halkan mondá:

– Béla nagybátyja gazdag, mig ő az örökség birtokába jut, javaim kölcsönözzenek neki fényt, Klementina sorsához méltót. Adja Klementinát Bélának -95- Nagysád, sok kellemetlenséget fog elháritani. Szabad válaszát kérnem?

– Két óra mulva.

– De Arthur – kezdé Béla most föleszmélve – honnan?

– Pszt! – vága közbe a kérdezett – e levél? sokat fölfedezett.

– Mit? – riada a grófné – leányomtól levél! hah! minő lealacsonyitás.

– Hidje el Béla miatt soh sem lesz oka pirulni – mond Arthur a grófné szavait neheztelve.

– A tatárba! már annyit szaladgáltam s hasztalan – hangzott a belépő Gyulának ajkiról. – –

Ah bocsánat hogy ily szelesen rontok be. Üdvet barátim de mi oka hogy ily zavart helyzetben vagytok.

Klementina a kérdező karjai közé szaladt, s megvallá szerelmét, Arthur ajánlatait.

– Hogyan – csodálkozék Gyula – s ön kedves néném?

– Többé semmi kifogásom, – adá megegyezését a grófné, legyenek boldogok.

– Igy szeretem önt – mond Gyula nénje kezeit csókolva.

A szerelmes pár előtt a nem várt menny megnyilt. Béla Arthur kezét melegen szoritá, s az eszközölt üdvet megköszönni nem volt szava. Arthur! kezdé végre Béla, hisz multkori nyilatkozatod egészen mást gyanittatott velem, – Arthur mély lélekzetet vőn s egyik kezét Bélának másikat Klementinának nyujtva mondá.

– Láttam a szerelem országa nem az én országom, mert mig más virágos téren rózsát szed, engem -96- tövisei marnak, de egy férfiunak nem szerelmi érzelgés egyedüli hivatása, s azért bánom hogy egy perczig kétségbe estem sorsomon. Más téren keresek gyönyört, szinte szellemit, más virág nyujtsa illatát, szinte kellemest; más istennő adja nekem ihletét, szinte fellengzőt, s én boldog leszek: ezentul napjaim müvészetnek szentelvék. Kedvesim én elhagylak, utamban kisérjen azon öntudat, hogy kiket forrón szeretek, boldogok. Holnap Olaszországba utazom, s onnan tovább.

– Tehát együtt mehetünk – kiállta közbe nagy örömmel Gyula.

– Legyen – fejezé be Arthur a beszédet – de előbb szent kötés egyesitse a boldog párt.

Kevés óra mulva kivánata teljesült.

-97-

EGY ÁLZOTT TRÉFA.

-98-

-99-

Reggeli kilencz óra mult; ez különben elég késő, de báléj után dicséretre méltó és példás szorgalomra mutat, ha valaki ezen időben foglalkozásai után lát. Én ásiték, szemeimet vörösre dörzsölém, s ajkim közé szivart gyujtva, kalapomat fejembe nyomtam. Ki valék menendő.

Ajtóm felpattan, s Házay Gyula ront be.

Nevetségesb alakot alig láték. Arczában különös vegyülete volt a boszankodás, gúny, álmatlanság és jókedv kifejezésének.

– Hova készülsz? kérdé, magát egy karszékbe vetvén.

– Dolgaim után látok viszonzám.

– Negyed órát nem szentelhetnél nekem?

– Szivesen.

– Először is adj reggelit.

– Azonnal.

A gép alá tüzet gyujték, s két percz mulva zamatos thea párolgott előttünk.

– Mit mondék neked teljes életemben? – kezdé Gyula iszonyu füstfelleget fuva a boltozat felé.

– Sok jót és roszat. -100-

– Jót, rám vonatkozólag? csalatkozol, roszat? eleget.

– Most hát valami kedvezővel jösz?

– Ideje volna. Barátom! a mennyi apró boszantás, kellemetlenség és baj van a világon, az mind engem kinoz.

– Mint mást is, csakhogy te érzékenyebben veszed.

– Hidd el, ha én egy lányba szeretek, az három hét alatt okvetlen férjhez megy; ha pedig hölgy történetesen rám veti szemeit, az, ha nem világ csufja is, legalább irtózatosan szeplős, vagy sánta; ha az előadás vagy egy páholyi szép érdekel, s az egész szinházban csak egyetlen magas ember van, az okvetlen előmbe vetődik, hogy szemeim előtt azt, mit látni szeretnék, eltakarja; ha valaki titokban akar hozzám jönni, két dologtalan szolgaló ajtóm előtt kezd fecsegni, két óráig el nem mozdul, s a ‚légyott‘ elmarad; ha nővel, az előre kitervezett jel ajtóm előtt egy köhintés, hiába lesem, mert az udvarban elkezdenek fát vágni, hogy valamennyi ajtó és ablak rezeg belé; ha érdekem kivánja, hogy holdas éj legyen, előre fogadok rá, hogy beborul.

Tölts kérlek theát, s halld mi történt ismét.

– Kiváncsivá teszesz.

– Mint láthatád, tizenegy órakor oda hagyám a fényes bált.

– Vettem észre.

– Ah! pedig mennyi dicső alak, eszményi szépség, drága öltözék, ragyogó világitás, elragadó zene és eleven társalgás volt. Tündérországban képzelé magát az ember. -101-

Öt gyönyörü teremtésnél mutattatám be magam. Mindegyiktől egy tánczot kértem, mindenre el valának igérkezve; a hatodiknál sikerült a harmadik négyest megnyernem.

Egy oszlophoz dölve az unatkozót játszám, pedig lehető legjobban mulaték; a terem hullámzott, az arczok mosolyogtak, itt-ott érdekes szembeszédeket tapasztaltam. Sohaj, bók, csipős megjegyzés, elmés ötlet és sületlenségek hangzának mindenfelől fülembe.

A zenészek négyest jelentének.

Siettem fölkeresni tánczosnémat. Majd elájulék, ő már körben állott egy ifju piperkőcz karán.

– Nagysád! – szólitám meg – ez a harmadik négyes.

– Igen – viszonzá egykedvűen.

Az ifju ajkán villámkint láttam egy mosolyt elvonulni.

– Feledé – kérdém a szépet – kinek igérte a tánczot?

– Oh nem.

– E szerint én leszek oly szerencsés…

– Ön téved – viszonzá sebes pillantásokkal, merően rászegzett tekintetem fulánkit nem birván el – önnek szünóra után igérém a harmadikat.

– Igen fogok örvendeni, ha az igért négyest jövő farsangon tánczolhatom el nagysáddal, ma csak részesitsen mást e kegyben, én várni fogok – ezzel balsarkamon megfordulék, s a ruhatárig meg sem álltam.

Ilyen kellemetlenség csak engem érhetett!

Ha dús örökség nézne rám, s nagybátyám haldoklanék, -102- fogadom, engem a guta ütne meg halála előtt két órával; a csatában az első ágyugolyó, ha mindjárt nem az ellenség lőné is, okvetlen engem találna.

Köpenyemet vállamra vetém, s álarczos bálba sieték.

Emlitést sem érdemel, hogy a bérkocsi üvegtáblái csörömpölve hulltak a kövezetre, midőn az ajtót magam után bevágtam.

A tarkaság, zaj, fesztelenség s álzottak sivitó beszéde eleinte felvillanyozott; pezsgő segedelmével e hangulat mindinkább élesztve lőn bennem. Enyelegtem, mulattam, sőt szokásom ellenére elménczkedtem is, mint ki ügyeit roszul kezdé, de felségesen végezte, egész megnyugvással szállásomra sieték. Alvásra nem volt kedvem, tehát pongyolába öltözve karszékbe vetém magam s elmélkedtem az élet örömeiről, mulandóságról és…

– Kérlek csak nem akarod elbeszélni okoskodásidat?

– Nem, de most kezdődik regényem.

– Tehát regény?

– Figyelj csak. Merengésimből az előszobábani erős csengetés riaszta fel. Másodszor ismét. „Ki zavarhat éjfél után fél háromkor?“ gondolám, s a gyertyát kezembe ragadva, kimenék ajtót nyitni. Szemem szám elállott. Álzottan egy női teremtmény dőlt be. Kezemet hevesen megragadá; érzém, hogy egész testében remeg.

Karcsu derekát gyöngén átöleltem, s kifejezhetlen érzések között bevezetém a pamlagra.

– Ön férfi és lovag – kezdé ő – védjen. -103-

– Ki ellen? – kérdém büszkén neki egyenesedve.

– Mindenekelőtt kérem – esenge – intézkedjék, hogy üldözőim itt ne találjanak.

– Azonnal. – A lépcsőkön lerohanék, a házmesternek öt forintot nyomtam szurkos markába azon utasitással: hogy idegent semmi ürügy alatt a házba ne bocsásson, s kinek keresni valója van, engem reggel is megtalál.

A házmester előbb a bankjegyre pillantott, azután rám, végre karait mereszté ki annak jeleül, hogy ő kész értem birkozni.

– Aludjék nyugodtan – mondá – jót állok, nem fogja önt s kedvesét háborgatni senki.

Alig végzé szavait, midőn a kapuostrom megkezdetik.

– Ha ügyesen végez – biztatám a ház cerberusát – reggel két annyit kap.

– Bizza csak rám – ezzel a kapu felé lépdelt s én visszasieték.

Ajtómhoz érve kissé megállapodám, hallgatandó a szóvitát. Egy percz mulva a kapu becsápódék, zárjában a kulcsot nyikorogni, s rá mindjárt a házmester lábcsoszogását hallám. Vidor tekintettel léptem az ismeretlen elé.

Ő nyájasan nyujtá nekem kezét. Minő kéz volt az! parányi, puha és meleg. Ajkimhoz vonám.

Darabig szünet volt, keze kezemben pihent. – Érzém a villányszikrákat, mint szöknek át ereimbe. Egy percz alatt vérem forrt, fejem lángola s lélekzetem rövidült.

– Ah! – gondolám – a balsors elég soká üldözött, -104- de én kitartartó valék, s valahára feltünt szerencsecsillagom.

Ismeretlenem hirtelen felugrék, az ablakhoz rohant, homloka körül két tenyerével a gyertya világa ellen árnyat képeze, s szemeit az utczai sötétbe mereszté.

El valék ragadtatva! a gyönyörü termeten festői redőzettel hullámzott végig egy fehér atlasz bő köntös, melyet a karcsu derékhoz kék selyem vastag zsineg szorita, s elől két nagy bojtban végződék, a nyakcsigánál pongyolán visszaesett fejtakaró hegyes végén háromszinü és nagyságu bojt fityegett. A mérséklett magasság, széles váll, karcsu derék a legkecsesb termetet árulák el; a tömött fekete haj, kék szemek, parányi kéz és láb meggyőzének a nő szépségéről; tüzes tekintete, a rózsaajkak s eleven mozdulatai fiatalságát bizonyiták. A köntöst diszitő széles bruxelles-i csipkék izletes használata némi elegancera mutatott.

– Szerencse fia! – kiáltám.

– Gondolod? én ís gondoltam, először életemben czikázott át agyamon e merész gondolat.

– A mennykőbe! álzottad csak nem volt boszorkány?

– Több volt.

– Nos, nos?

– Hirtelen megfordul, engem kézen ragad, s egy átelleni ablakra mutatva kérdé:

– Mit lát ön ott?

– Gyertyavilágot – viszonzám.

– Hát még?

– Két árnyat. -105-

– Nézze jól, nem vehetné ki?

– De igen, az egyik férfi a másik nő.

– Tehát nem csalatkozám! – zokogá fejét tenyerére fektetve.

Én siettem őt vigasztalni, magam se tudtam miért.

– Uram! – kezdé szinpadi állásából neki egyenesedve – én önnek sokkal, felette sokkal tartozom.

Én szerényen bókolék.

– Férjem zsarnok, kedvesem hűtlen, láthatja hogy igen szánandó vagyok.

Én fejemet lógázva sohajték.

– Ön férjem boszuja ellen megvéd, s ön által kedvesem hűtlenségéről meggyőzödöm. Az ott – monda a világitott ablakra intve – ő.

– A boldog! – sohajtám.

– Hogyan? – kérdi álzottam egy lépést előre téve – ön boldognak nevezi azt, ki nekem ily pokoli helyzetet szül.

– Irigylendő boldognak – mondám kézen ragadva őt, – ki ennyi szépséget, ily bájt csak egy pillanatig is sajátjának neveze. Legyen könyörületes, s csak egy perczre tegye le álarczát.

– Az lehetetlen.

– Bizott védelmemben, lovagiasságomban, bizzék hát hallgatásomban is – ezzel bársony álarcza után nyultam.

Ő arczához kapott, egy lépést tőn hátra, feddőleg mondván:

– Ön visszaél helyzetemmel. Illik ez?

Válasz helyett karszékbe vetém magam, tenyeremet -106- égő homlokomra nyomtam s hullámzó keblem indulatival küzdék.

Teremtettél valaha magadnak eszményképet? bizonyosan, hisz túl vagy az első ifjuság évein, pedig e nélkül a férfikort elérni lehetlen. Ideálod a legjobb esetben csak félig hasonlithata az enyémhez. Remek festő ha képzelődés után teremt, soh sem adkat oly sikerült müvet, mintha gyönyörü minta áll előtte. Én ideálom termetét, ajkait, szemeit láthatám, kezét érintém, s hallám csengő hangját; mi több, hatalmamban volt! de ő helyzetére és lovagiasságomra hivatkozék, ez engem lefegyverze. Mennyi indulatroham viharzott át keblemen!? mennyi költői eszme hasogatá velőmet!? azt hivém, megőrülök.

Harmatos puha kezét homlokomon végig simitám. Sajátszerű érzés futá el idegeimet, s delejes álom környeze.

– Megjelenésem s e viselet – kezdé kedves hangon – nemde rejtélyes ön előtt?

– Megvallom, igen.

– Eloszlatom kételyeit. Férjem mogorva, hideg, vén és számoló; őt soh sem szeretém. Családi vagyon-állapot miatt nejévé kelle lennem, mint nő szánandó valék; szerelmemet egy férfi birá, az megcsalt, mint kedves szerencsétlen vagyok!

– De bizonyos arról? – kérdém részvéttel.

– Oh igen; már régen gyanakodva rá, meggyőződést szerzendő, ma az álarczos bálba mentem és nem csalódtam, ő ott volt, s mindig egy nő oldalán.

Ismeri ön a féltékenység kinait? oh azok rettenetesek! -107-

Mindig szemmel tartám, s midőn együtt távozának, nyomba követém. Férjem ugy látszik rám ismert, miután hasonlót tőn. Kinzóim ama házba tüntek el, férjem már már utolért. Kétségbeesetten tekinték körül, ön ablakait világitva láttam, s a nélkül hogy gondolkoztam volna, becsengeték. Ismeri helyzetemet, remélem, irántami itélete nem leend szigorú.

– És az a nyomorult önt megcsalá!

– Pedig ifju vagyok.

– És szép.

– Legalább udvarlóim azt mondák.

Nehány kisérletet tevék a leálarczozásra, de sikeretlen, mit különben nagyon erőtetni sem merék, nehogy a bennem helyzett bizalmat s lovagiasságot sértsem.

– Uram! az idő eltelt, nem volna szives eltávolitásom iránt intézkedni?

Egyet sohajték, s bérkocsi után küldtem, az rövid idő alatt a kapu elé robogott, s miután az utczát végig vizsgáltatám, ha nem leskelődik-e valaki, a szép ismeretlennek köpenyét vállaira adám.

– Önzéstelen védelme, udvarias viselete s lovagias bánásmódja örökre lekötelezett – igy vőn bucsut.

– És ne halljak kegyedről többé semmit? helyzetéről, mely annyira érdekel, ne kapjak tudósitást?

– Szavamat adom, fog kapni.

– Mikor?

– Még ma.

Ezzel karomba fogózék, s engem az ajtó felé vonczolt. Lábaimra ónsuly nehezült.

– Csak el fog kocsimig kisérni. -108-

– Ah – igen.

A sötét előszobában még egyszer megállapodám.

– Mit akar? – kérdő ő.

Ez kegyetlenség, tőlem ily hidegen megválni.

Válasz helyett álarczát levevé, s ajkaimra forró csókot nyoma. Megszédültem ez élvben.

– Most siessünk – sürgete.

Én engedelmeskedém.

Midőn a kocsi tova robogott, szivemet vélém utána szakadni.

Mellre lankasztott fővel, s lehangoltan térék szobámba.

Az egész oly álomszerű, oly mesés alakban tünt fel előttem.

Szavait, alakját s megjelenését emlékembe visszaidézve sokáig elmerengtem. Kész regényt láték belőle, s hatásra számitólag tervezém ki azon pillanatot, midőn rejtélyes hölgyem magát megismertetendi. Láttam vért folyni, hol a magamét, hol az áruló kedvesét; a férjt is elképzelém, halovány arcz, keskeny szederjes ajkak, apró de eleven szemek, őszbevegyült fő és kezében villogó tőr.

Sokáig, felette sokáig ábrándoztam s egyszerre azon ébredék, hogy az utczán már javában járkálnak.

Most jő a java, vigyázz el ne ájulj. Iróasztalomhoz lépdelék, órámon megtekintendő: ha vajjon érdemes-e még lefeküdni? képzeld – arany horgonyórámat nem találám helyén. Jól emlékszem, haza jövetelemkor még felhuzám s halomba emelkedő hosszu arany lánczra rézsint fektetém, az óra lánczostól hiányzott. -109-

Hova tünhetett? mindent felkeresék, mintha csak a föld nyelte volna el.

Szobámban az álzotton kivül azóta senki sem járt.

Ajtómon kopogás.

– Szabad.

Egy idegen férfi lép be.

– Uram! – kezdé szokott idvezlet után – önnél az éjjel egy álzott volt.

– Ismeri? – kérdém elragadtatással, többé nem a személy érdekelt, hanem órám után aggódék.

– Nem – viszonzá hidegen – ép azért jövék önhöz, én a ruhatárnok vagyok. Azon hölgy a mult bálra egy ékes öltözéket bérelt ki, s megszökött vele. Én nyomban követém a házig, itt a házmester ellenszegült, s azt mondá, ha követelésem van, reggel jelentsem magam önnél. Itt vagyok uram, vagy a fehér atlasz dominot, vagy 45 pftot követelek.

– Kára 45 pgő ftra rug?

– Igen uram, itt az árjegyzék.

– Szerencsés ember!

– Hogyan?

– Mert az enyim négyszáz negyvenre megy.

– Nincs időm tréfálni, fizessen vagy bepanaszlom.

– Igen uram, de engem jobban meglopott.

– Az a kegyed hibája, miért fogadá be.

Különben ez embernek igaza volt… fizetnem kelle.

Két órával ezelőtt e levelet kapám. Olvasd.

„Nemes lovagom!

Sorsomról tudósitni igérém. Bátorságban vagyok, -110- köszönöm irányomban tanusitott gyöngéd viseletét.

Ön mivelt férfi, tehát tudni fogja, hogy egy álzottnak igen sok szabad, bocsánat hát a kis tréfáért, mit önnel üztem, hiába, ez szabadalmunk. Mit zsarnok férjemről, hűtlen szeretőmről regélék, egy szó sem igaz. Annyi azonban igaz, hogy önnél kellemes órát tölték, minek emlékeül óráját vivém el, ön cserében szivemet birja.

Nekünk soh sem szabad többé látnunk egymást, isten önnel örökre. Ha nem fogja tudni, hányat ütött az óra, emlékezzék rám

lekötelezettje
a fehér domino.“

– Mit mondasz hozzá? – kérdé tőlem Gyula.

– Azt, hogy ily érdekes esemény után lehetlen theát reggelizni, – ezzel egy üveg cognacot nyiték fel.

– Nem bánom, hát tölts, de senkinek se szólj, szégyenlem, hogy igy rá szedtek.

– Szólni? szavamat adom, senkinek, hanem irni fogok. Széped egészségére.

– Ne gunyolj, ilyesmi rajtad is megtörténhetik.

– Teljes lehetetlen.

– Miért?

Mert… mert… az okát elhallgatom. Éljen a farsang és az elmés álzottak!

-111-

LEKÜZDÖTT SZENVEDÉS.

-112-

-113-

Pestbuda fölött sűrü felhőtömeg fátyolozá az eget, s mintha tengert karolt volna magához, oly nehéz cseppekben özönlött az eső; a gyéren aggatott lámpák kétes világot árasztának szük körükben, az utczák népetlenek valának, pedig az esti kilencz óra még nem hangzék el, s azt lehete hinni, hogy egész város mély álomba szenderült, ha az ablakfüggönyökön áttörő gyenge fény nem bizonyitja, hogy a kietlen őszi est zivatara elől mindenki barátságos hajlokába vonult.

A Terézkülváros egyik elhagyatott utczájában egy bérkocsi ázott. Nem messze tőle két egyén, szorosan esernyő alá rejtőzve suttogott, fölöttük történetesen egy lámpa pislogott, melynek segitségével az egyikben aszott nőre, a másikban divatos uracsra lehete ismerni.

– Lépteket hallok, – mond a nő az ifju köpenyét megrántva, s mindketten falhoz vonultak. E perczben férfialak közelite hozzájok, s a gyanus személyzetet megpillantván, észrevétlenül lopódzott egy közel kapu alá az előtte rejtélyeseket kihallgatandó.

– Ugy, ugy, – folytatá az ifju félbeszakitott beszédét – Sára lelkem! számitásom nem csalhat. -114-

– Hej téns ur! – sopánkodék a nő – e kisérletben sokat veszélyeztetek.

– Ugyan mit? a Bőgőzy család kegyét? aranyokon vásárlom meg.

– De ha tényen kapatva igazság elé állittatom.

– Ne szabadkozzék oly soká, itt van 20 arany felpénzül, ha Jankát elhozza, kétannyit adok, s ha vállalatunkban baj éri, pártfogásomra számithat. No azt hiszem ezzel beérheti, most pedig ne pazarolja az időt, hanem lásson dologhoz.

– No hát Isten nevében – fejezé be a bérkocsira vánszorgó nő. – Egy percz mulva az ifju egyedül állott.

Több ifju hölgy s gyermek vidoran mosolygó arczczal ült teritett asztal körül, s ártatlan enyelgés, jó kedély füszerezé az egyszerü estelit; rejtély, elmés mondat a barátságos társaságot gyakran hangosb kaczajra inditá, s ilyenkor az elnöklő korosabb hölgy illedelem korlátiba utasítá a kis pajzánkodókat. Itt egy magánintézet növendékeit látjuk, aggodalom, bú és fájdalom nélkül, izletes vacsora mellett egészséges étvágygyal.

Már hálaima zengett le a tiszta ajkakról, midőn a szobalány azon tudósitással jött be, hogy Janka kisasszony kerestetik.

Egy alig 16 évet haladott delitermetü igen-igen szép leányka lebege végig a teremen; kiváncsi társnői közől néhányan utána lejtettek. Kevés idő mulva Janka visszatért; arczán öröm s ijedtség nemét, a zavart bizonytalanságnak láttatá.

– Nos – mi hir? – kérdé a nevelőné.

– Elíz kisasszony! – mond Janka örömmel – -115- kedves mamám megérkezett; de – folytatá könycseppet morzsolva szét emlényszemében – roszul van.

– Megtörte kissé az utazás.

– Engem magához kiván.

– De e nedves, hideg időben.

– Sára, a házgondviselőné mondá, – ő jött ide.

– Én nem tagadhatom meg anyád kérését, ámbár megvallom, nincs kedvem téged éj idején elbocsátani. Na, de ha jó anyád szeretne látni, siess. – Ezzel a szép lányka derült homlokára nyomá ajkit nemével az anyai szeretetnek.

Janka köpenyt vőn, s futtában társnéit sorba csókolván, nyilsebességgel szaladt le a lépcsőkön. Sára már a bérkocsiban várt, midőn Janka annak ajtaját szelesen becsapva, bizalmasan ült a különben igen fecsegő, de most hallgatag Sára mellé.

– Sára! ön ma oly különös előttem, oly gondolkozó, mond hosszu szünet után a kecses leányka.

Sára közönyös mosolyt erőltetett redős ajkira. Szóljon – folytatá agállyal Janka – tán veszélyben forog anyám.

– Dehogy viszonzá a fölszólitott – legfölebb kis főfájása van.

– Atyám is megjött?

– Nem.

– Bátyám tudja már anyám ittlétét?

– Alig hiszem. – Itt a társalgás megszakadt, mert Janka kérdéseire száraz feleleteket kapván, unta tovább is ostromolni társnéját, de mindemellett igen türelmetlennek látszék.

– Mikor érkezett anyám? – kérdé hosszu szün után Janka. -116-

– Félóra előtt. – Lőn a válasz, s a beszélgetés ismét megszakadt.

Végre a kocsi megállapodék, ajtaja felnyilt, s az angyalszelid szüz dobogó kebellel pattant ki belőle, kedves anyja ölelésére sietve; de mennyire meg lőn lepetve, midőn egészen ismeretlen helyen találta magát; saját szemeinek sem akart hinni, az uralkodó sötétségben keresvén tévedést; de minden erölködése daczára is képtelen volt magát tájékozni.

– Az Istenért hol vagyunk? – kérdé a még mindig ülésén veszteglő Sárától.

– Igen jó helyen – viszonzá a homályból egy férfihang.

A kocsis előre megfizetett szerepét jól betanulván, a gyeplőt megrángatá, és tova haladt átkozott terhével – Sárával.

Janka egy sikoltással utána akart futni, de férfikéz tartá vissza, s e pillanatban ezer alakban ezer rém lézengett előtte; hangja elakadt, s ájulás környezé.

– Mit remegsz angyali gyermek? – hisz bátorságban vagy, biztatá az ifju a gyöngélkedőt.

– A mennyire – riada egy dörgő férfihang – gazember keze között lenni bátorságos – s izmos kéz ragadá galléron azon ifjut, kit Sárával oly meghitten láttunk tanakodni. Egy kanyarítás, s a párisi köpeny, nemes tulajdonosával együtt sárban fetrengett.

– Ördög és pokol! kém! – orditá a földhöz sujtott, – ezért véres elégtételt fogsz adni.

– Neked? bitófát süttetnék homlokodra, ha tehetném; neked a becsületrablónak, az erkölcstolvajnak? hordd el magad, különben féregként tiporlak -117- össze, s hogy most többet nem kaptál, köszönd e szegény hölgy ijedtségének.

A kalandor nem mondatá magának másodszor az elutasitó szót, hanem sáros kezét görcsösen ökölre szoritván, homlokára sujtott, s boszút lihegve rohant el.

Az idegen Jankához fordult, ki reszketve függött karján.

– Kisasszony! – szólitá – hová vezessem?

Janka akadozva rebegé ki szállását, s karöltve elindultak. Hosszú csend után a hölgy elvesztett öntudatát visszanyervén, mennyei édes hangon mondá:

– Uram! én önnek mondhatlan hálával tartozom ön éltemet menté meg.

– Nem nekem – viszonzá vezetője – a gondviselésnek, hogy engem ezen alávaló terv fölfedezéséhez vezérlett. Mit én tevék, az kötelesség volt.

– Oh uram! éltemben ma érzem először parányiságomat! Ön annyit tőn értem, s én nem tehetek önért semmit.

– Legyen nyugodt – mond az idegen, s köpönyét összébb vonva, Jankát is figyelmezteté, hogy magát hűlés ellen védné: a hölgy gyermekileg engedelmeskedék. Némán haladtak; a csöndet csak az ereszekről leomló vizroham zavará. Halt! – kiálta a férfi egy hazatérő bérkocsisra; ez ügyes fordulattal mellettök teremvén, további parancsra várt, az ismeretlen közlé vele Janka szállását, s a kétszeresen követelt díjt szó nélkül lefizetvén, a lyánkát kocsira segité.

– Szabad-e tudni mentőm nevét? – rebegé esdve a hölgy.

A férfi mellőzve a választ, hajtást parancsolt a -118- kocsisnak, ki e szóra gépileg emelvén ostorát lovaira, elrobogott. Az ismeretlen kissé gondolkozék, mintha e kaland valami keserü érzelmet lázított volna föl kebelében; néhányat lépett, s ismét merengésbe sülyedt; azután olyat sohajtott, mintha sulyos tehertől szabadulván, megkönnyebült volna s elsietett.

A rózsatéren megfeszitett erővel rángatá egy lyányka a csengetyüt – nem sokára lábcsoszogás volt hallható, ezt zárnyikorgás követé, a kapu megnyilt s az ott pislogó lámpa gyönge sugárival Janka halavány arczára világita, ki sebesen szaladt föl a lépcsőkön, félelemmel tekintvén vissza, mintha rém követné; s néhány percz mulva hófehér karát nevelőnéje nyaka körül fonván, zokogva panaszlá el a vele történteket, itt szerető kebelben meleg részvétre talált. Szegény gyermek! ő sirt a nélkül, hogy tudta volna, a derék férfi minő botránykövet tiprott össze előtte. Azt hitte, halálra akarták hurczolni, és nem gondolhatá el, miért? ellenben a nevelőné tekintetéből ki lehete venni, mikép ő a dolgot eredeti szennyében látja ugyan, de azt az ártatlan növendék előtt elhallgatá, szilárdul eltökélvén magában, Sárát reggelre törvényhatóság kezébe adni, ki azonban elég jós szellemmel birván, még azon éjjel mindjárt a gaztény után elillant.

Janka lefekvék, gyöngéd tagjai remegtek, s a kellemetlen esemény csak most kezdé teljes hatását gyakorlani idegzetére, gyakran összeborzadt, vállán ama férfikéz súlyát érezvén; majd ismét élesre fent kést látott dobogó szive felé villogni, s minden nemeit az erőszakos halálnak átgondolván, félénken rejté gazdag fürtű fejecskéjét a takaró alá, majd ismét -119- csontvázakat szemlélt sírjaikból kiemelkedni, fülét gyászmeneti hangok tölték el, mig lassan erejét veszítve elaludt.

Álma sem volt sokkal nyugalmasabb.

II.

P...i vendéglő éttereme a mindennapi szokás ellenére üres volt, s csak egy félreeső asztalnál ült néhány ifju méla csöndben, gyakran koczczantva poharaikat.

– Gazsi! mond az egyik – nem türhetem a teli poharat, valaha fenékig szoktad volt színi.

– Dejszen – viszonzá a megszólitott – most sem cselekszem máskép, s azonnal tettleg bizonyitá.

– Szinte azt hittem – folytatá az első – hogy hanyatlottál egykori borfogyasztó erődben.

– Soha – erősité Gazsi – vagy legalább halálos ágyamig nem.

– Igy szeretem a vig czimborát, te csak lelke maradsz a dőzsölő társaságnak, – dicséré az imént szóló – de, veté utána, a többiekhez intézve szavait – mit szuszogtok oly álmosan? Istenemre gyávaság! ennyi ember, s képtelen egy kis pezsgőt elfogyasztani. Poharat kézbe: éljenek a jó pajtások!

– Éljenek! – viszhangozák mindnyájan.

– Élj te is Feri barátom! – tevé utána egy szőke ifju, ki szavát eddig nem hallatá. – Ezt élénk mozgás követé, a poharak összecsengtek, a palaczkok tartalma fogyni kezdett, s a lankadt arczokon kedvsugár ömlött végig.

– A felköszöntés engem is illet – mond egy ujdon érkezett vendég. -120-

– Mennykő! üdvezlé Gazsi a hivatlant, – te az ördöggel czimborálsz.

– Meglehet.

– De ugy van – erősité Gazsi – különben ily zivatarban födél alatt ülnél.

– Hát a kalandok hol maradnának?… Pinczér! vizet – ekkor előlépett, bemocskolt köpenyét egy székre dobá, s mosdani kezdett.

A vig társaság a fülig sáros uracsot bámulá.

– Bárócskám! – kezdé Feri kaczagva – te ugyan megmérted az utczát!

– Ördög és pokol! – dühönge báró Garády – nyakát tekerem ki annak a…

– Kinek? kinek? – kérdék egyhangulag.

– Hm! egy bérkocsis teli torokkal rám kiálta, – én hirtelen el akartam ugrani, megcsúsztam… és… és…

– És a sárba terültél, vága közbe Gazsi.

– A mint látjátok! – No ez se baj; pinczér! taszíts elő még két palaczk pezsgőt, – de a javából ám.

– A mint látom – ásitozá egy gyönyörü példája az éjjelezőknek – mi ott folytatjuk, hol három hét előtt elhagyók.

– Ugy is kell azt – erősíté Gazsi – hisz egészen kiestünk a mulatsági modorból; – három hétig szünetet tartani, istenemre! az ily korhely ficzkóknak sok! most ujra bele kell okulnunk.

E perczben egy magas halvány ifju toppant be arczán komolyság mély gondolkozással látszék összeolvadni. Első tekintete báró Garádyra esett, ki zavarodva forditá el róla szemeit. Hideg fejbillentéssel üdvözlé a jelenlevőket, s nem messze teritett asztalhoz ült. Az étlapot hirtelen átfutá, s kirendelé vacsoráját. -121-

A vigadók fejeiket összedugván gúnymosolyogva suttogák: „A különcz!“ azután napi eseményeikről beszéltek: egyik „rendezvous“-t mulasztott el, másik egy bizonyos győzelemnél lépett vissza, s mindenki elbizottan dicsekvék valamivel, kivevén Garádyt; ő szótlanul hallgatá társait.

– No s – kezdé az ugynevezett különcz – báró Garády! miért nem regéli el ön is mai kalandját? hiszem, igen mulattatna.

A felszólitott fölpattant, öklével az asztalra sujtott, s lángveres lőn, szeme tűzszikrát villogott a felhivóra, ajka megnyílt, szitkot dörgendő a vakmerőre, de az indulat annyira elönté, hogy csak ezt rebegheté: Uram!

– Csak ugy gondoltam – mond a jeleneten legkevésbé sem indulva meg az érdeklett egyén – hanem volt-e valami kalandja?

– Nem! veté feleletül báró Garády s leült.

– Ez rendkivüli esemény – elmélkedék meglepetéséből fölocsudva Gazsi – az örökké közönyös Áldányit valami mégis érdekelni látszik, átkozott hideg vére melegülni kezd, s nyelve megoldatott. És a derék Garády nélkülem itta le magát, – kell-e ennél több?

– Valóban – füzé tovább Feri a beszéd fonalát – Áldányi változásán magam is bámulok, és becsületemre! saját rovásomra még tiz pezsgőpalaczkból pattogtatnám ki a dugót, ha vele elbeszéltethetném csak egyetlen kalandját.

Ezt harsány kaczaj követé.

– Kár volna – ellenveté Áldányi – költségeskedni, mert beszédem egynek önök közül gazbélyeget sütne homlokára. -122-

E szók felrázták a társaságot, s zajosan rúgván ki maguk alól a széket, megtámadásra állottak készen.

– Ez általános sértés – dühönge Feri – vagy nevezze meg – kire irányozvák szavai.

– Ma nincs hozzá kedvem.

– Mert gyáva vagy! – mond az imént szóló.

– Fattyu! – kiáltá Áldányi – belőled bor beszél.

– Hah én fattyu! ki merte ezt egy Bőgőzynek mondani? harsogá Feri teli torokkal, s az indulat első rohamában dühösen tekinte körül, valamit Áldányi fejéhez sujtandót találni.

– Vessük ki! – határozá zajosan az ittas társaság. Bőgőzy lassan összeszedvén lelki erejét: Ha valaki – mond ő – hozzá merészel nyulni, – velem leend baja.

– Ő czudarul megsértett – mond Gazsi.

– Az az én gondom, majd elintézem vele. – Csak nem aljasodunk korcsmai verekedésre?

Ezt általános helyeslő morgás követé.

Áldányi fizetett, s Ferinek sokat jelentőleg mondá: Mi meg fogjuk egymást még érteni, – s erősen csapta be maga után az ajtót.

– Hallatlan hiba volt – jegyzé meg Gazsi – csak igy szárazon elbocsátani.

– Persze – igazolák mindnyájan.

– Mit értitek ti? – korholá őket Feri – igyatok! veté utána erőltetett mosollyal, s feledjük mára e kedvetlen jelenetet.

– Csak nem fogod annyiban hagyni? – tudakozá az egyik.

Bőgőzy Feri, mert ő volt az, a szép Janka fivére, sértett önérzet büszkeségével nézte le a kérdezősködőt, -123- s miután a fönebbi kérdést valamennyien ismétlék, nemes haraggal hagyá el a vendéglőt, bizonyossá téve pajtásait, hogy ez ügybeni viselete sem reá, sem társaira nem hozand szégyent. –

Fél óra után a többiek is elszéledtek.

III.

Mennyeibb ihlet egy család keblét meg nem szállhatja, mint hosszas távollét után a viszonlátás öröme. A gyermek sok édes álmát véli szerető anyja karjai közt létesülni; szerencse, és baleset oly melegen közöltetik, hogy a bizodalom szent hangja égi malasztként vonul át a kedélyen, s legőszintébb részvétre hevíti a szíveket. A szülők szerette gyermekeik tekintetében élni, és halni szeretnének: a világ legnagyobb kincsét hiszik keblökre ölelni, őket forróan zárva karjaik közé, s azoknak kedves beszédében magasra épitett reményök fokozatán látják magokat. Az Isten nem hiányzik ily jeleneteknél, hogy a cselekvésben imádkozókat üdvezítse.

Ily fölséges helyzetben találjuk a Bőgőzycsaládot beszélyünk kezdete után két hétre. A szerető anya Janka kezét melegen szoritva figyelmezett annak beszédére; az atya komolyan gondolkozó arczot ölte, s keresztbe font karokkal asztalhoz támaszkodva hallgatá leányát. Feri pedig gyors léptekkel föl s alá járkált.

– Holnap – mond Bőgőzy – de még ma tüstént rendeléseket teszek Sára felkutatására.

– Dejszen – jegyzé meg Janka – Eliz kisasszony mindent elkövetett, a rendőrségnek díjt igért, de hasztalan. -124-

– A gazembernek – folytatá kis szün után Bőgőzy, csak annak szeretnék nyomába jutni. Megismernéd-e? – kérdé Jankától.

– Oh atyácskám! hisz sötét volt, mint az enyészet éjjelén.

– Hát ama derék férfiút? – kérdé az anya.

– Ezrek közől is felelé Janka – ő oly derék, csakhogy nem akará magát megnevezni.

– Minő szerénység! – kiáltá lángoló tekintettel Feri

– Különös – tanakodék az öreg ur – mindkettőket azonegy estve környeze baj – de csakhogy veszély nem ért.

– Hah! – mond Feri tombolva – én ráakadok enyémre. – Istenemre! ovakodni fog valaha engem megsérteni, vagy soha többé kezembe nem veszem pisztolyim!

Az atya feddő tekintetet vetett rá, s bizonyossá tevé, hogy erről még szólandnak együtt.

A harangok delet zúgtak, a szép idő sok embert csalt ki, s különösen a vácziutczában hemzsegett a nép. A dorottyautczán díszes fogatok robogtak végig, s a dunapart felé vonuló sokaságtól el valának lepve a járdák. Több ismerőseink közt a fönebb említett Bőgőzycsaládot is ott látjuk haladni. A sokaság a casinóban adandó hangversenyre sereglett össze, a jeles Staudigl’ férfias csengésü mély hangján bámulandó. Mennyi igéző alak! ah ifju Pest! büszke lehetsz szépeidre, s vádolható-e a pajzán ifjuság, ha ily isteni szemlénél vére föllángolván, meghitt barátok közt a bájos hölgyekrőli észrevételek elragadó, vagy érzelgő modorban, szün nélkül bizalmas suttogásban -125- tétettek? Egyik élete angyalát, másik földi üdvét, harmadik mennyei boldogságát nézte hullámzó kebellel, nézte, mint hat rá a lágy ömlengésekben áradó, majd ismét viharként felzúduló felséges hangmüvész, s mindenik imádottja arczáról akará leolvasni, minő hangulatba hozá lelkét a zenészet

Huszonnégy év, és semmi szenvedély, ifju kebel vágy nélkül: kihamvadt szív, és semmi remény! ez szinte hihetetlen, – de nézzétek a baloldali ablakpárkányzatok egyikéhez támaszkodó azon halvány ifjút, kinek tekintete lankadtan merül a tömegre a nélkül, hogy merengéseiből fölrázó tárgyra akadna – ez Áldányi: ha lát egy szép hölgyet, megnézi, mert szép, mint mi remek szobrot vagy müvészi festvényt, – érzelmei nem melegülnek föl, vére nem kering lázasban, lelke elveszité rugékonyságát. – Igen szenvedő állapotja lehet, – ugyan mi nyomhatja annyira?… ez az ő titka.

Feri Janka mellől hirtelen fölpattant, udvarias bocsánatesdeklések közt a szük helyeken átvergődve Áldányi előtt megálla, őt kezének gyöngéd érintésével elmélyedéséből fölvervén. – Janka távozó bátyját szemmel kiséré, s látszatólag megdöbbent, Ferit az emlitett egyénnel látván beszédbe eredni. – Örömtül zavarttan fordult anyjához, valamit súgott neki, s midőn mindketten oda pillantának, Áldányi épen tárczáját nyitá meg, abból jegyet vön elő s Ferinek adá, ki egy tekintetet vete rá, zsebébe rejté, s keresőleg tekintvén végig, a teremből kirohant. Janka szemei annyi jóság, – oly részvéttel függtek most Áldányin, mintha szenvedéseit megértené, s fájdalmaiban osztakoznék, s ha annak tekintete feléje tévedt, az ifju -126- hölgy szorulni érezé kebelét, de ereje nem volt, csak egy perczig is elvonni szemeit a rég keresettről.

A hangversenynek vége lőn, s a hallgató közönség taps, és megelégedés közt oszlott el. –

* * *

Egyszerüen, de feltünő csinnal, s legválogatottab izléssel butorozott teremben egy tág karszék dagadozó vánkosai közt ült Áldányi olvasásba sülyedve. A léget hamvadó havanaszivar finom illata tölté el.

Kopogás; ezt az ajtónak rögtöni megnyitása követé, s Bőgőzy Feri b. Garádyval toppant be. Üdvezlésöket Áldányi hideg fejbillentéssel fogadá, s a lapot megjelölve könyvét letevé. B. Garádyra átjáró tekintetet vetve, üléséből fölemelkedék, s óráját tekinté.

– Ön – mond enyelgő mosollyal Ferihez – igen pontos.

– Mert férfiu vagyok.

– Annál könnyebb lesz önnel végeznem.

– Jövetelem okát tudja?

– Gyanítom.

– Ön engem fattyúnak nevezett.

– Mert akkor megérdemlé.

– S a mellett marad?

– Tanu nélkül szeretnék önnel szólani. Igenigen tisztelem a bárót – mond sajgó gúnynyomattal a háziur – de most fölötte lekötelezne, ha lakomat elhagyná.

– Én Bőgőzy segéde vagyok – szólamlék b. Garády – s igy itt kell maradnom.

– Ha szükség lesz önre – jegyzé meg Áldányi – nekem kevés beszélni valóm van Bőgőzy úrral. -127-

– Itt – viszonzá b. Garády – csak az határozhat, hogy visszavonja ön a sértést, vagy

– Ön távozni fog – vága közbe felindulva Áldányi.

– Legyen – egyezék bele Feri – hagyj magunkra.

– Keress hát más segédet – mond Garády erősen csapva be maga után az ajtót.

Áldányi a pamlagra mutatott – Feri nem fogadá el.

– Csak röviden, – mond ez.

– A mennyire lehet – felelé a megszólított.

– A dologra hát.

– Azonnal – kezdé Áldányi: önnek egy bátyja volt.

– Igen – mit tartozik ez a dologhoz?

– Ő szinte…

– A becsület mezején esett el. Ez engem el nem rettent.

– Van-e atyjának több fia?

– Nincs.

– Önnel nem víhatok.

– Úgy szavát fogja visszavonni.

– Mihelyt ön azt cselekszi.

– Én ismétlem, – kiálta Feri.

– S én még sem vívok.

– Mert gyáva!

– Állitása mellett marad még akkor is, ha szavamat adom, hogy az emlitett „bélyeg“ önt még távolról sem illette.

– Igen.

– Ugy önt megvetem. -128-

– Nevetséges módja az elégtétnek. Ön mátul fogva bizonyos lehet felőle, hogy bárhol találjam, megpiszkolom. Evvel kalapját minden illedelem ellenére föltette, s kirohant; kevés percz mulva lakásán volt, hol Janka nyugtalanul várta, sokat akart vele szólani; de komoly tekintetétől visszarettent.

Feri atyja után kérdezősködék, s honn nem létéről értesülvén, őt legénye által haza kéreté.

– Édes Feri – rebegé Janka tartózkodólag, ki volt azon ifju?

– Mellyik? – dörgé a kérdezett ingerült hangon.

– Kivel a hangversenyen beszéltél.

– Ismered?

– Ha ismerem-e? – mond Janka, ujjai közt hervadt rózsalevelet morzsolván szét – hisz ő volt.

– Ő volt!? – vágott közbe Feri, – ő volt a nyomorult!? – nem kétszeres, százszoros boszú érje a czudart!

Garády báró épen a perczben toppant be, midőn az elsápadt Janka szólásra nyitá ajkait.

– Feri távozásra kérte nővérét, s ez engedelmeskedék azon esdéssel, hogy mielőtt Feri elmenne, egy rövid perczet szánna vélei igen fontos magánybeszédre. Feri megigéré.

– Nos – kérdé Garády, midőn háborítlanul valának – mire mentél?

– Megöl átkozott hidegvérüségével.

– Tehát megtagadá?

– Makacsul.

– Előre tudtam, hanem tőlem egy szó, s elég őt rá birni, hogy akármellyikünkkel kilépjen. Lovagias -129- uton nem végezhetünk vele, szükség kényszeritő eszközhöz nyúlni.

– Derék – most bánom, hogy atyámért küldék.

– Miért tetted azt?

– Tanácsát ohajtám.

– Hát gyermek vagy? ha ha ha! atyai tanácsot ilyes ügyekben! jőjj, még ma vért kell látnunk, s szinte erővel vonszolá.

– Várj! – Jankának adott igéretemet…

– Később teljesítheted.

– Nem – felelé – s magára hagyá Garádyt, ki egykedvüen kezdé nézdelni a falra aggatott festvényeket.

– Egy óranegyed mulva mellére lankasztott fővel lépett ki Feri, s gondolkozni látszék.

Garády a teendőre figyelmezteté; de ő tagadólag rázta fejét.

A báró épen hatályos beszéddel készült barátját ezen előtte fejthetlen helyzetből kiemelni, s alig esett át az előzményeken, midőn roppant bosszuságára el kelle némulnia Bőgőzy közbejötte miatt; arcza haragszint ölte, s néma hajlongás után atyjával hagyá Ferit.

– Atyám! esde Feri – tégy jóvá mindent, én azon férfit, ki mindnyájunk tiszteletét, háláját érdemli – sértettem meg.

– Kit!

– Ki családunk becsületét, atyám reményeit, Janka boldogságát minden önzés nélkül megmenté. Oh! én pirulok viseletem miatt, de az átkozott bor, és társaim izgatása vittek oda, hogy alacsony sértéssel halmozzam őt, ő bánásomat hasonlóval torlá vissza, én következetes akarván maradni, lakába toltam magam, -130- hol minden jogról megfeledkezve, illetlenkedém, s egy szócska Janka ajkiról elég volt, hogy megbánjam tettemet, hogy enmagam előtt piruljak.

Az ősznek elég volt, hogy fia lelkébe egy vizsgáló pillanatot vessen, s szemében köny ragyogott, nemesb indulatot látván a szenvedély fölé emelkedni. Szeretettel szoritá meg az ifju kezét, s azonnali kikocsizásra rendelést tőn.

Áldányit roppant zavarba hozá az öreg Bőgőzynek fiávali megjelenése, s bármint iparkodott is annak eltitkolásán, összefüggés nélküli beszéde őt elárulá. Az ősznek szigoru tekintete elől lesüté különben merész szemeit, arczszine elváltozék, s kebléből elnyomott sohaj tört fel.

– Tudom – mond, miután vendégei helyet foglaltak, – tisztes férfiu! mit jött ön tőlem követelni.

– Barátságát – viszonzá az ősz oly hangon, melly a szivet megrázza.

Áldányi kérdőleg veté föl szemeit, s Feri állott előtte, ki nemes szavakkal esde bocsánatot méltatlanságiért. Áldányi egyiknek jobb, másiknak bal kezét nyujtá, s mintha iszonyu súly zuhant volna le szivéről, oly lelkesült lön hirtelen s e meglepő szerencse okát tudakozá.

Az öreg hálatelt kebellel köszöné meg azon szolgálatot, melyet lányának s általa mindnyájoknak tön. Feri ugyanazt ismétlé, és Áldányi szerény kitérésekkel válaszolt, figyelmeztetvén őket, hogy ez kötelesség volt. Rövid társalgás után az öreg ur kikéré Áldányit házánál gyakran üdvezelhetni, s a felhivottnak sok ellenzés után a szives meghivásra hajolnia kellett. -131-

IV.

Áldányi sokat jelentő külsővel bírt, arczán annyi lélek ült, hogy az minden komolysága mellett is inkább vonzó, mint visszataszitó volt; ő kerülte a világ zaját nem különczségből, mint sokan jellemzeni szerették, hanem balesetei miatt, mert 24 éve daczára egy hosszu élet minden keserveit kimerité; ő nem futott az emberektől, de nem is keresé azokat; azonban ha társaságba lépett, terjedt olvasottsága, dus tapasztalása, minden tárgyróli ismerete, érett elméje, fitogtatás nélküli tudománya, szerény viselete átalános rokonszenvet ébresztének a nemesb lelkekben. A hölgyeknél finom társalgása, ékes előadása, s zenészetbeni ügyessége tevék kedvessé. Mely körben őt egyszer ismerni tanulták, ott jeles tulajdonai mellőzés nélküli elsőséget víttak ki számára.

Minő boldognak érzendé magát ama hölgy, ki Áldányi hódolatával dicsekhetnék! minő elégedettnek az, ki egyetlen mosolyt lett volna képes bus ajkaira csalni! De ő keserü hangulatát mindenkor megtartá a nélkül, hogy a legvidorabb körnek is terhére lett volna viseletével.

* * *

Mellőzve minden kitérést, s a kölcsönös ismerkedés első időszakát átugorván, ugy mutatom be Áldányit, mint Bőgőzynek kedvenczét. Jelenleg is ott találjuk őt, épen egy új dalmű kedvesb részeit remeklé zongorán. Az öreg ur mögötte állott keresztbe font karokkal, – Feri a zongorára támaszkodva hallgatá, – Janka pedig az ablaknál himzéssel foglalkozott. -132-

– Jankám, kedvesem! – mond az atya szeretettel, mi lelt? te különben oly nagy barátyja a zenének most oly hideg gondolkozó vagy?

– Arától – nevete Feri – ilyesmit kérdeni? ő a jövendő gyönyöreiben mereng.

– Persze – csak tudnátok – ellenveté a hölgy.

– De hol is késik? – tanakodék Feri.

– Ki? – kérdé önkénytelenül Áldányi.

– Garády. –

– Ő!? – kiáltá Áldányi székéről fölpattanva, ő? nem igaz, – hazudik! ő ki… hah! nyomorult! – e szókat oly fuldokolva töredezé, mintha rendkivülit akarna mondani, de a titok magát keblébe visszabirkozá.

Atya, és fiu bámulva tekinte egymásra. E kitörés megzavarta őket, de Jankát egy sejtelem szállta meg, sok édes ábrándait valósító.

Kis szünet után Áldányi leküzdé lázrohamát, s homlokáról verejtéket törülve kezdé:

– Bocsánat! – nekem őrült perczeim vannak, s ilyenkor fris levegőre kell futnom.

– Menni akart, de Feri őt visszatartá. Bőgőzy nemével a bizonytalanságnak rázta fejét, s Áldányira kémlő pillanatot vetve elhagyá a teremet. – Ezt halálcsend követé.

Ferit atyja hivatá, s ő kérte Áldányit, hogy visszajöveteléig várakoznék, ki megegyezőleg inte fejével.

– Nagysád! – kezdé Áldányi hosszu hallgatás után, – mit itél felőlem?

Janka himzésre szegzé szemeit, s mit szive sugallott, ajkain nem meré elhangoztatni. -133-

– Hogy szerencsétlen vagyok – nemde?

– Ön kevésre becsüli az életet.

– Mert üldöz.

– S nem édesitik azok, kiket szeret?

– Én nem tudok szeretni, sem gyülölni; csak tisztelni, és megvetni.

– S ha találkoznék egy kebel, mely titkon önért lángol, hölgy, ki első szerelmével önt árasztaná el, ki mindent elkövetne ön boldogithatására.

– Szánni tudnám; de…

– De? –

– De viszonszeretni soha!

– Ön szívtelen!

– Kitől boldogitást igényeltem… megcsalt. – Én nős vagyok.

Janka elhalványult, szemei könnyel teltek meg, s a zokogást elnyomva benyitott a mellékterembe.

Áldányi utána nézett. – Mi volt ez? – ő részvevő? nem, nem! oh én boldogtalan! ő engem szeret. Itt kezeit egymásra kulcsolva arczára emelé, – s merengéséből Feri hangja riasztá föl.

– Atyám magához kéret néhány szóra.

– Mondd: ma nem lehet, ma képtelen vagyok mindenre. – Isten veled! – és elrohant. A lépcsőn b. Garádyval találkozék, ez ujra föllázított benne minden indulatot.

– Báró ur!

– Mivel szolgálhatok? – mond a megszólitott.

– Merészel ön még e ház küszöbén átlépni?

– A mint látja.

– S ármányos tervét folytatja?

– Erre nem felelek. -134-

– Mert ugy van.

– Nos?

– Nem fél, hogy mindent fölfedek, hogy önt innen csúfosan kiűzetem?

– Ön igen feledékeny, mint látom, nem emlékszik szent György napjára, – pedig gyönyörü hajnal volt, a nap szépen emelkedett, és…

– Elég – esék szavába Áldányi – ön a pokolé.

– Ha ha! lám nekünk szükségkép jó barátoknak kell lennünk, mert egymás titkait tudjuk.

– Inkább az ördöggel.

– Ugy hárman leszünk – Jó éjszakát!

– Megálljon! – mond Áldányi karon ragadva a bárót, ki a tolakodót egy lökéssel visszataszitva észre nem vevé, hogy kezéből egy összegyürt lap esett a földre. Észrevétlenül vevé föl azt a távozó Áldányi, s egy lámpa alá vonulva, női kéz által irt ezen sorokat olvasá: „Esti 8 órakor önt az új épület bal szárnyánál várandom.“ Áldányi darabig határozatlan állott, azután visszafordult, s egyenesen Bőgőzyékhez sietett. Az ősz épen könyveivel foglalkozék, midőn ez hozzá betoppant.

– Uram! – kérdé az érkezett reszkető hangon – áldozhat nekem egy kevés időt?

Önnel kivántam szólani, midőn fiam által magamhoz kéretém.

– Hallgasson hát meg: Ha ön ifju volna, tele lángoló érzelmekkel, s volna egy neje, kit imádna keble minden szenvedélyével; és volna egy barátja is, kit vérrokonként szeretne, kiért fölötte sokat, s e két lényért mindent megtenne!

– Boldog volnék! – viszonzá az ősz mosolyogva. -135-

– És ha eljőne azon jó barát, s elcsábítaná a szerette nőt, – akkor.

Akkor… akkor… egyikünknek halni kellene.

– Kegyed mondá! Ime lelkem megkönnyebbült. Oh öreg! te kimondád a rettenetes itéletet, ne törj hát fölöttem pálczát, mert a nő enyém, s a jó barát saját fiad volt! –

– S fiam gyilkosa?

– Én valék; – a sors őt érte.

– Én megbocsátok – mond az ősz szilárdságot színlelve; de a hang, mellyen ezt kiejté, s a szemeiből fölmerülő könyár a viszemlék fájdalmait árulák el.

– Ön – kiáltá – Áldányi – ritka férfiu!

– Igen, én megbocsátok, mert tudom mit tesz szeretni, ismerem az ifju vért és szenvedélyeket; de az atyai szív érzelmeit sem nyomhatom el, azért kérem távozzék, s kerülje tekintetemet.

– Nem, mielőtt a széditő mélységet, mely önök előtt tátong, meg nem mutatom: nem, mielőtt egy alávaló tényt le nem leplezek.

– Még többet is kell hallanom.

– Azt hiszi ön, hogy elég gyöngédtelen lettem volna a multak emlékével nemes szivét megvérzeni? – – soha! de cselekednem kelle ezt, hogy angyali leányát megmentsem. Ön fiának segéde b. Garády volt, az enyém elhunyt, s igy ketten tudók a dolgot. Láttam a nyomorultnak gazságait, és nem téphetém le álarczát, mert ha a végzetszerü napot csak emlité, el kelle némulnom. De most midőn látom, hogy egy tiszteletreméltó családot, – melyen én már sebet ejték, – ő teljesen el akar tiprani, most szólnom kell: -136- Garády b. ön leányát megkérte? a nyomorult! tiz hó előtt Velenczében egy olasz nőt vezetett oltárhoz.

– Lehetlen!

– És az alacsony, kinek erőszakoskodásától Jankát megmentém.

– Garády volt! Hah gyalázatos! kiálta felbőszülten az öreg.

– Most uram… mindent tud, gyülöljön, vagy adjon törvény kezébe, mint gyilkost, én nem fogom önt átkozni.

Az ősz reszketve karolá keblére Áldányit, s férfi keblén könyeze.

– Isten önnel örökre, – rebegé Áldányi, az ősz karjai közől kifejtődzve.

Bőgőzy a távozó után kiáltott; de hasztalan – ő nem tért vissza.

Kevéssel később Garády báró sértett büszkeséggel szitkok özöne közt rohant ki Bőgőzyéktől; az utczán megállapodék, ajka dühös kaczajra torzult, kezeit görcsösen ökölre szoritá, s erősen összecsukódott fogai közől félhangon sziszegé: velem ily csúfot űzni, a házból, mint tolvajt kitiltani. Hah! Áldányi – e müvedért lakolnod kell! és te vén cerberus! vigyázz, hogy e bánásmódot meg ne sirasd.

A harangok esti imára zúgtak, s Garády, mintha uj tettekre hivatnék, kalapját szemére vonva a homályba tünt.

* * *

Az uj épület körül rémes sötétség uralkodék, s a hold az egymásba ölelkező fellegeken csak néha tört magának egy kis rést, mi a rákövetkező sötétet még vakitóbbá tevé. -137-

A nagy épület balszárnyán a nedves falhoz erősen lapult egy sötét férfialak, minden neszre kémlőleg meresztvén előre fejét.

– Pszt! hallatszék jelentéktelen távolról.

– Pszt! – viszonzá a falmelletti, s e jeladás néhányszor ismételtetett, mindig egymáshoz közel irányban.

– Ah! báró úr! – kezdé az egyik, kinek hangja elárulá, hogy nő – már azt hivém, hogy az utczasuhancz nem adá át bizományomat, pedig egy huszast fizettem neki. Miért nem tartá meg a szokott helyet?

A férfi erszényt vőn elő, s több darab ezüst pénzt nyomott a nő markába.

– Nagyságod mindig nagylelkü marad, köszönöm. Ott a szél igen érte, ezt mindjárt gondolhattam volna, no de én nem sajnálom fáradságomat, csakhogy nagyságod nem neheztel hogy várakoztatám, ámbár nem vagyok oka.

– Tudom.

– No hát tudja meg azt is, a szép kis polgárlány gyámanyja meg van nyerve, nehéz követeléseket tőn ugyan, de sokat engedett belőle; remélem holnap a kis dőre részéről is minden ellenvetést elhárithatok. Páratlan fogás!

– Derék!

– Azon asszonyságnak tartózkodását is fölkutatám. – Ó-Budán 105 szám alatt elhagyatva sínylik egy nyomorult szobában. – Igen beteg, azért tanácslom, siessen, hogy elég korán érjen Áldányit beszennyezni. – Remélem megelégszik eljárásommal?

– Meg, te vén bűnanya! – dörgé boszusan az -138- előtte álló férfi, izmosan ragadván meg a nő karját. – Istenemre meg! s jaj legyen bűnös lelkednek!

A nő segitségért kiáltott.

– Ordits! – ordits! – biztatá a férfi, legalább fölmentesz a fáradságtól, hogy magam hurczoljalak a rendőrséghez; – de menekülni nem fogsz.

E pillanatban a hold kifoszlott a felhőtömegből, s különös látványra világita: Áldányi izmosan tartá Sárát, mögötte b. Garády fölemelt gyilokkal, – a hold ismét elmerült, teljes sötétséget hagyva maga után. Egy erőteljes férfihang fájdalmasan jajdula föl, – s ezt rögtön futás követé.

– Garády! – ez a te müved – mond a megsebesített Áldányi, de kezeim közt van gaz czimborád – folytatá karjánál görcsösen tartva a menekülni törekvő Sárát – s csak halálom által szabadulhatsz.

A nő első meglepetés által vesztett erejét vissza kezdé nyerni, mig Áldányit a vérvesztés mindig jobban gyöngité; miért is ez utóbbinak minden erőlködése daczára már szabadulandó vala a jó madár, midőn hangos beszéd hatott füleikbe.

– Sorsod el van döntve, – diadalmaskodék roskadozva Áldányi.

A nő válasz helyett tele torokkal segélyért kiáltozott. Ekkor két férfi terme ott, s minden előzmény nélkül Áldányit mint fosztogatót megtámadák, a nő e kedvező pillanatot használva futni kezdett, de Áldányi idején megkapá még ruháját, s a nő súlyegyent veszítve földre zuhant.

A férfiak bámulák Áldányi vélt merészségét, ki ámbár erős kezekbe jutott, a nőn még sem szünt méltatlankodni. -139-

Már sujtni akart az egyik, midőn a vért megpillantván a felvánszorgó Sárára rohant.

– Te vagy a gonosz, szemtelen! – ama férfi meg van sebesítve.

Sára reszketett.

– Uraim! – rebegé Áldányi – igen roszul vagyok, hozzatok bérkocsit.

– Szivesen – viszonzá az egyik, s készséggel indult, mig társa a gonosztevőt izmosan tartá. Nem sokára előrobogott a kocsi, – Áldányi lankadtan veté magát belé, s a férfiak becsületére köté, hogy Sárát a rendőrség kezébe adják, kik e megbizást rögtön teljesíték.

V.

Janka, az angyalszép Janka égre emelt szemekkel sohajtozott, mert az, kiről még imájában is oly édesen emlékezék, – egyetlen őszinte szóval keble minden reményvirányit elfagyasztá. Oh be keserü jövő nyilt előtte; létét a rémitő eszmék egész halmaza rohanta meg, s ő kinos érzelmeit még önmaga előtt is titkolandó rejtekmagányba vonult, hol melegen ápolt keserve gyümölcsein élődék. Vidor képe komoly lőn, arczrózsái elhalaványultak, s egész lényén a keserü csalódás epéje ömlött el. Az ő fájdalmát nem érté senki, ő egy ifju nőkebel minden szenvedélyével szerette Áldányit, s ki mérheti föl azon szenvedés súlyát, mely Janka szívét nyomta életüdvének ily váratlan eltiprásán. Ki irhatja le Áldányinak ez egyetlen szavából: „Nős vagyok“ Jankára irányzott csapást? – És ő mégis szerette Áldányit, szerette ama nőt, ki boldogsága -140- előtt elhárithatatlan akadály, mert Áldányi neje – s minden – a mit gyülölt – saját léte volt.

Épen reggelinél ült a család, – midőn egy szolga papirtekercset nyujtott Ferinek, ki meglepetve lenni látszék, midőn annak tartalmát átfutá. Mire hirtelen fölugrott, s kalapot vőn.

– Hová? – kérdék mindhárman.

– Áldányihoz – viszonzá Feri – az éjjel megsebesíték.

Janka kebléből metsző sikoltás szakadt. Bőgőzy és neje kérdőleg tekintének egymásra.

* * *

A seblázban fekvő Áldányi őszinte szívjósággal nyujtá jobbját a belépő Ferinek, elmondá a történteket, s Feri nagy felindulással hallgatá.

– És most – kezdé Áldányi – arra kérlek, hogy az ó-budai 105. szám alatti nőt keresd föl, tudd ki sorsát; – és ha nyomor környezi – enyhíts szenvedésein; e czélra tárczám is rendelkezésedre áll. Ne mondd, hogy küldöttem, vagy, – ne említsd nevemet, mert sejtek valamit, – s e szavaknál keserü fájdalom mutatkozék arczvonásin.

Ferit gyermeki öröm árasztá el, barátjának valahára szolgálatot tehetvén. Ő elsiete.

* * *

Egy hét folyt el, mialatt Áldányi följavult, ő karszékben ült, előtte Feri állott.

– És nem fogada el semmit? – kérdé Áldányi?

– Semmit.

– Szegény nő.

– Sorsát nyugodtan türé, – a haláltól nem remeg, -141- és semmi ohajtása nincs, mint téged láthatni, s veled kibékülni.

– De miért is nem sietünk?

– Türelem, a bérkocsit csak be kell várnunk.

– Jó, jó. – Rövid idő után a szoba üresen maradt – ismerőink a császárfördő felé kocsiztak.

Egyszerü, s igen barátságtalan külsejü ház előtt állapodtak meg. Feri előrement, barátja előtt ajtót nyitandó.

A szobában haldokló nő feküdt, s Áldányi szive mélyéből „Vilmát“ sikoltva, az ágyhoz rohant, keblére emelé a haldoklót, s zokogott.

Félórával később egy utósó meleg csókot nyomván a hideg ajkakra, társával együtt kirohant a szobából.

Könnyebbnek érzem magam – kezdé kevés szün után – boldogtalan nőmnek megbocsáthaték, s karjaim közt hunyt el.

– Szegény özvegy!

– Én őt rég elvesztém, s szívben és lélekben gyászolám; mert egykor imádtam, s most arra, mi a multban édes volt, a feledés fátyolát akarom vonni, hogy fájdalmam némileg enyhüljön. Nem, nem! én őt soh’sem gyülölém, inkább szánakozám rajta, s mi bennünket elválaszta, nem annyira haragom, mint saját büntudata volt. Mi ketten számolánk az élettel.

– Ne oly komolyan – biztatá barátját Feri – te most ismét vissza vagy adva a világnak és embereknek.

Áldányi keserün mosolyga.

– Nem sokára – folytatá Feri – sebeid begyógyulandnak, -142- s te ujonnan élvezni fogod az élet kellemeit.

Hosszu szün következék, mit Áldányi szakíta meg:

– Barátom! – kezdé – egy teendőm van, hiszem, hogy segédkezet nyujtandasz.

– Szivesen.

– Garádyt, az alacsonyt ugy megszoritani, hogy többé árthatlan legyen; ama nőt is ő taszitá vesztébe.

– Sára vallomásiból is iszonyu aljasságok sültek rá, s ezen oknál fogva, de főleg azért is, mivel negyed nap előtt a csőd ellene kimondatott…

– Hála az égnek, esék szavába Áldányi – ő le van fegyverkezve.

– A bekövetkező fenyitőper elől megszökött.

– A gyáva!

– Valószinüleg Olaszországba, neje vagyonának romjain élődni.

– Elég szemtelen hozzá – fejezé be Áldányi, és párbeszédök megszakadt, mert Bőgőzyék előtt valának, hol Áldányi búcsút vevén barátjától, magát keble viharainak átengedé.

VI.

Közel két év folyt le a fönebbi események után, midőn a zajló dunaparton sétálgatott Áldányi, karján a kedves Janka mint neje lebegett. A boldog férj az utczaseprő rabnők egyikének segélyt nyujtott.

A megilletődött Janka az inséges arczvonalmakban Sárára ismert.

-143-

PESTI URACS.

-144-

-145-

I.
A KÁVÉHÁZ.

Dávid! pénzt, pénzt mondom, különben… tudod, titkaidat ismerem.

– Nekem titkaim?

– No hát gazságaidat, ha úgy akarod.

– Hm, tán még ijeszteni akar? bir ellenem tanukkal? azt hiszi ön, hogy Dávidnak olyan kevés esze van?

– Majd meglássuk.

– Csak csendesebben, hisz én nem mondtam, hogy nem akarok önön segiteni, nem mintha félnék, nem, erre semmi okom, csak azért… Tudja már én rég becsületes ember vagyok.

– Hiszen ki kétkedett abban? Hát lesz, lehet? jaj de csak rögtön, mert, oh Dávid, talpam alatt ég a föld.

– De elébb szóljon, – tudakozódék a zsidó, – van-e otthon valamije?

– Minő kérdés?… Hát csak megvallom, minthogy kivánja, nekem semmim sincs, hanem lesz; becsületemre! -146- lesz, mihelyt bátyám meghal, akkor Dávid, majd akkor… csak most…

– Igen jól van, tehát ön nem is akar fizetni?

– Akarok, Dávid, igazán akarok, mihelyt lesz… becsületemre.

– No de tegyük fel, hogy nem lesz?

– Hiszen bátyám csak meg fog halni.

– Ez kétes kilátás. Maradjunk csak annál, hogy ön nem fog fizetni.

– Nos?

– Holnap lesz pénz, de semmi esetre sem kevesebb 2000 pfnál.

– Minél több, annál jobb.

– De fele engem illetend?

– Szivesen.

– Legyen ön itt reggeli 8 órakor.

– Pontban. De addig is, Dávidkám, vagy három huszas kellene.

– Itt van; holnap, ha a pénzt megkapjuk, 6 pft. ád értte.

– Hisz ön megérdemli, isten velünk! Ezzel elrohant. E párbeszéd egy divatos külsejü ifjú, s egy a röstség, dologtalanság miatt szélesre hizott izraelita között történt * kávéházban, mely a fővárosban pár évvel ezelőtt, igen fontos tanya volt. Itt lőn akkoriban határozattá: melyik szinész fütyültetik ki, kit illet taps és koszorú; itt osztogattattak szét az ingyen – jegyek; itt füzék a kedvencz költő homlokára a babérkoszorut, persze csak szóval, a fővárosi ujságok irója gondterhes fejére itt szórták leginkább az indulatok méregszikráját; itt adtak a népnek képviseletet, egyszersmind meg is tagadták azt stb. stb. stb. – Uracsunk -147- érdekes megjelenése, s a különös viselet igényli, hogy kövessük.

II.
KIS VÁLTOZÁS.

Alig csapta be uracsunk az *–kávéház ajtaját, már egy másik sokkal diszesb kávéházba lépett. Ez a város legkeresettebb részén tárja ki üvegszárnyait, oltalma alá fogadandó a naplopókat, ha csakugyan nem tartanák véteknek a naplopást. Itt müvelt közönséggel találkozhatni; tekejáték nagy pénzben, szóbőség és elvvita, elmésség és dohányfüst, gorombaság, fricska, gúny és rágalom apróbb és nagyobb csoportozatokban, s több illynemü kedvtelések foglalják el a halhatlan elméket; ittott hunyászkodó zsidó rágdicsálja körmeit, lesvén az alkalomra, midőn valaki valamicskét olvasztóba (zálogba) küldeni kegyeskedik. De lépjünk ki e kellemetlen gőzfördőből. Künn tisztább a lég, s nem sérti az ember szemét a sok kétségbeesett arcz. De hol van uracsunk? csak nem tévedt el a tömegben? Hollá! hollá! ah! alázatos szolgája, meg van; hisz hogy is lehetne őt eltéveszteni, mikor ezrek közül is kiragyog: ujjai s óraláncza telvék a legdrágább gyürükkel; öltönye párizsi; beszéde gőgös és átható; tartása feszes; tekintete lenéző, hajlongása betanult; taglejtése kimért; megesküdnék rá akárki, hogy bölcsőjében már törvényhozó nagyságos volt, vagy legalább is javából a tekinteteseknek, s mihelyt lábra kapott, a legroszabb esetben öt tigris volt nyomában; pedig… de nem rontom hitelét, – mert gyönyörüen felkopnék az álla, és nem szeretem -148- a szenvedést látni, vagy azért, mivel ismerem, akár pedig jószivüségből, hadd ügessen mig bir. A patvarba! nevét szinte elfeledém emliteni. Viola János ő; állása uracskodás; hivatása járdataposás; foglalkozása nem annyira szerelmi, mint főzési kaland. – Félre ne értsük egymást; ezen szó, „főzés“ őt gyanuba hozhatná, s ha valaki elég merész volna hamis játékkal bélyegezni: kardot kötök mellette, uraim; ő nem kártyával, hanem váltóval főzi, egy részről a világot, más részről pedig – a tőkepénzeseket. E pillanatban Földy Endrével beszélget; ennek semmit jelentő sületlen pofája van, de szája hét országra szól: egyébiránt öltözetéből egy kövér uradalom jut az ember eszébe. Tán birja is? Mindenhol birtokos a széles Magyarországban, ha pénzt vesz fel, de a fizetésnél kereskedhetik az elszomorodott hitelező a holdvilágban. Uracsaink hosszu léptekkel méregetik a keskeny folyosót; – vigan csevegnek, sem jelen – sem jövőről nem gondolkozva, mert az elmét fárasztani szokásuk ellen van. Bizony csak felséges ez a fővárosi élet!

– Nos Jancsi hanyadán van a pimasz sváb? – kérdé Endre.

– Még nehány nap győzi, aztán az ebek harminczadjára jut.

– Ki kell színi addig is zsirját; miért jutna még az is más kezekre, midőn mi vagyunk körötte.

– Hiszen világos.

– Estére lakomát adand egyik külváros vendéglőjében.

– Jó kilátás, ilyenkor jócskán szokott nekünk jutni, csak őt az asztal alá ihassuk.

Ekkor egy harmadik egyén csapott közibök; -149- melegen üdvözlék a csinos, de szögletes ifjút, egymásra szemet hunyoritának s uj fordulatot csavaritának beszédöknek.

– Hát estére? – kérdé nyájasan az ujanérkezett.

– Ott leszünk; – válaszolák egyhangulag.

– A vig czimborákat mind össze kell szedni, Jancsi!

– Gondoskodtam már s fejemmel állok jót, egy sem fog hiányzani.

– Emberem vagy! – fejezé be a társalgást az ifjú, s meleg kézszoritással bucsút vön, s a kettő ördögileg mosolyga utána. Tán észre vették már önök, hogy a harmadik egyén épen az volt, kiről hőseink oly meglepően – barátilag értekeztek. Neve Vilhelmi Vilhelm; atyja dús mészáros az alföldön, ki, miután eleget szerze, hogy fia bőségben éljen, nagy bölcsen elhatárzá, egyetlen Vilhelmjéből urat nevelni, s roppant örömére kitapintá, hogy fiának ehhez igen nagy hajlama van, mert semmit sem tud, tanulni nem szeret, a pénzt szórja – természetesen – semmire, mert czélszerüen sokat költeni nem uriaskodás, hanem minden látszat, s jótevés nélkül, mint mondani szokták „a kutba vele“; nincs szive, nem ismer hazát, szépet és jót; szóval él, mint sok más tömérdek pénzzel. Uralják és hizelegnek körötte; s ez roppant apai és anyai öröm.

– No öcsém! – mond Viola a távozó után ördögi gúnnyal – nehány nap mulva te is körülnézheted magadat.

– És, mint mások, – jegyzé meg Földy, – barátságunkra, ha sirig nem is, de nehány évig bizonyosan emlékezni fogsz. -150-

– Hiszem azt. No, de most mennem kell.

– Hová?

– Brr! a mamihoz.

– Ugyan mikor hagysz fel már vele?

– Dőre te! mihelyt erszényébe nyultam oly mélyen, hogy könyes szemmel néz utánam.

– Hej, czimbora! mikor lesz az?

– Ugyan ostobának nézesz, ha azt hiszed, hogy hét hónapig kilátás nélkül bolonditottam. Ma, holnap, legfölebb holnapután emlékemet fogja siratni. A viszontlátásig.

– Estére?

– Csak betegség gátolhat.

Ezzel elrohant, s pajtása elégülten inte jóváhagyást a távozó után.

III.
SZERELMI LÁTOGATÁS.

Kelendiné a tükör előtt rendezgeté vendégfürtjeit s redős arczán a fehér szinnek pirosbani átvegyitését müvészi gyakorlattal vevé kisérlet alá; szemével egyet kettőt kaczéran hunyoritott; nyakán az angolcsipkét megegyengeté, finom kendőjét kölni vízbe áztatá, s az álló nagy tükör előtt öntetszőleg fordult meg, mint bálba készülő 16 éves leány, pedig erről még emlékezni sem szeretett. Úgy látszik, e nő önmagát törekedett megcsalni, midőn gyermekded könnyüséggel lejte végig szőnyeges teremein a harmadikig. E terem gazdagon, de izlés nélkül vala butorozva. A nő ablakhoz sietett s a vörös függönyöket félig bevoná, mi a terembeni tárgyakra hajnalszint -151- árasztott. Kelendiné kecsesen helyzé magát a ruganyos pamlagra, s a szőnyegre hullámzó drága öltönye redőit kissé megigazgatá, Sand György „Lelia“ czimű regényét kezébe vette; s hogy olvasott-e belőle, azt nehéz volna kimutatni, de mindegy, ha értelem nélkül is, ő a becses mű lapjait forgatá, s a bársony kötés illett egy úrnő kezébe.

Kelendiné azon szerencsések, vagy inkább szerencsétlenek sorába tartozott, kik sirig vágynak tetszeni, s szép tőkepénzök biztositja, hogy imádók hiányában szükölködni nem fognak, s ábrándos gondolkozásukból csak akkor üdülnek fel, midőn az elhunyt férjeiktől öröklött szép vagyonból kipusztittatván, egy két járdataposóból kész urat teremtettek. – – – Szegény nők!

Kelendiné, – mint mondani szokta – most van élte tavaszában; pedig élte már este felé közelg.

Épen nyilik az ajtó. Hah! ki az, ki oly finom hajlongások közt lépdel Kelendinéhez, kezét ajkihoz szoritja s szivhangon üdvözli a drága nőt? ki az, ki oly fesztelenűl veti magát a pamlagra? mintha már hallottuk volna szavát, mintha ismernők némileg testmozdulatait… tekintsünk szeme közé. Le a kalappal uraim! hisz-e hatalmas egyén: Viola János.

Kelendiné száraz ujját fenyegetőleg emelé lovagjára; Viola esdően tekinte rá.

– Mondhatom, – kezdé a nő gyermekded szendeséggel, – nem szép öntül, szerelmesét csak nem két napig agyon gyötreni.

Viola szivmetszőleg sóhajtott.

– Védje magát, – folytatá Kelendyné Jánoska homlokáról egy rendetlen fürtöt félre simitván, -152- – szóljon csak egy szót is megnyugtatásomra. Viola úr ismét sohajtott, szemeit tenyerével elfedé és… és biz én nem tudom, mit csinált, s még kevésbé, hogy mit gondolt.

– Ah! – jajgata a fülig szerelmes nő – ön hütlen, ön…

– Esküszöm! – kiálta János, s egy zuhanással a nő lábainál volt. – Oh, ne vádoljon, hisz ha ön tudná,… de nem szabad tudnia,… elég magamnak viselni a fájdalmat, s kit szeretek: az egyedül örömimben osztozzék. Egyetlenem! a menny gyönyöreivel árasztanálak körül, ha tehetném; szenvedéseimet mind magamba színám, hogy neked csak öröm jusson, oly angyalilag imádlak, s te hűtlenséggel vádolhatsz? Oh! ha tudnád, miért?… de én nem jöttem panaszkodni.

– Szóljon, kedves, mit ha tudnék, hisz az ön sorsa enyém is.

– Igaz, Hermin, a mi sorsunk, ha külömben nem is, de most egy.

– Ön elrémit.

– Hermin! utószor látsz lábaidnál, utószor mondhatom „imádlak“; e gondolat velőmet égeti.

Hermin elájult, vagy is csak szeretett volna elájulni.

Viola felmosolygott, midőn drága terhét vétkes karjai közt tartá; ajkin e szó lebbent el: – győztem!

– Szóljon, – kezdé a nő szünet után, – most már elég erőt érzek, szóljon mi választ el minket.

– Atyai hatalom, s gazdag házasság.

– Házasság! jajdula fel Hermin és – kérem ne ijedjenek meg, nála ugyan könnyen ment az ájulás, de -153- most az egyszer czélszerűbbnek látta Jánoskát keblére vonni.

– Házasság! – ismétlé – és szerelmünk?

– Emlékezetben élni fog siriglan.

E felelettel egy 16 éves érzelgő leányka tán beérte volna, de Kelendynének több esze, vagy is akarám mondani több követelései voltak. Miért is határozottan mondá.

– Nem fogsz elmenni.

– Daczoljak atyám akaratjával?

– Nem vagy-e független?

– Fájdalom! nem.

– Azzá teszlek én.

– Hermin!

– Maradj.

– Oh de ha elgondolom, a fővárosban minden segély nélkül tengődni; igaz, érted azt is szivesen tenném, de nem pirulnál-e, ha lovagod szegényül, elhagyatva tengődnék?

– Esküszöm, soha! neked nem lehet, nem szabad szükséget szenvedned.

– Hermin!

– Te úr vagy, s az leszesz, ha minden rokonid kitagadnak is!

– Fájdalom! úrnak neveltetém.

– És mi hiányzik hozzá?… pénz? itt szekrényem kulcsa, tiéd mindenem.

Viola nem ismételteté az elkábult nő ezen szavait, hanem rablóként ragadá ki kezéből a kulcsot, felnyitá a zárt, s pénzben ugyan nem számolása szerint, de hozzá adván az elzsebelt ékszereket, csinos fogást tőn. -154-

A nő elégülten nyujtá csókra kezét, s Jánoska háladatossan ragadá azt ravasz ajkihoz.

– Szeretsz-e, s megérdemlem-e? – kérdé Kelendyné, ön müvében büszkén.

– Szeretlek véglehelletemig, s megérdemled, mint senki más.

Most egy szenvedélyes „ah“! és egy sulyos „hm“-mel magukhoz hazudták a szerelem édenét.

– Tied vagyok örökre! – mond Jánoska, örvendve az alkalmon, hogy valahára rés nyilik menekülni.

– Örökre! – viszonzá Hermin, vagy is Kelendyné, mi jobban rá illik, s arczát Viola keblére rejté, hihetőleg a szégyen miatt, hogy nem tud pirulni. Ah! minő drágán megfizetett volna e perczben egy pillanatnyi pirulásért.

„Soha nem látom“ fejében, egy drága karpereczet az elcsent ékszerekből kezére kapcsolt, újjait gyémántokkal terhelé, egy alávaló mosoly vonult el ajkain, s szélvészként rohant le a lépcsőkön.

IV.
VÁLTOZÁS.

Viola János azonnal egy csinos virágkészitő hölgyhöz rohant. Itt már egészen más alakban látjuk János urat; az alázatos modort pöffeszkedés váltá fel és csak egyetlen vonásban hasonlita az előbbi kalandorhoz: ő itt is, ott is iszonyú nyomorúlt vala.

Mintha legalább is két német herczegségnek volt volna birtokosa, oly gőggel terült az ingékony pamlagra; lábait a szoba közepéig nyujtá; ajkai közé egy -155- szivart bigyeszte s tüzet kért; Róza egész készséggel szolgált.

– Rózám! – mondá Viola – egy csókot!

– Róza nem késedelmeskedett, hanem válasz nélkül elcsattantá a csókot Jánoska ajkain, s szerényen vonult az ablakhoz, dolgozó-asztala mellé ült, és – – és munkához akart fogni.

– Ön megbocsát; sok végzendőim vannak; mi azért beszélgethetünk, habár én dolgozom is – mond Róza nyájas hangulattal.

– Hogy dolgoznál te? – kérdé Viola némi felsőbbséggel.

– Ah! tudom, hogy ez roszúl jő ki; de holnapután szállásbért s más egyebet kell fizetnem: azért elnézésért esedezem.

– Félre az effélékkel, hát nem adott nekem annyit a sors, hogy nehány pillanatot gondtalan együtt élvezhessünk. – Im itt a szállásbér negyed évre, s vásárolj holnap új bútorokat! – ezzel Kelendyné bankjegyeiből nehányat a lányka asztalára vetett. Igy mossa egyik kéz a másikat.

– Uram! ön…

– Semmi hálálkodás; mi enyém, az tied is. Én csak szerelmedet óhajtom birni.

– Az rég öné.

– De egyedül ám!

– Változhatatlanúl csak önt szeretem. – És lőn szerelmi ömlengés egész az áradásig.

Viola egy érzékeny ölelés után, párizsi kalapját félfülére vágta, és ha Földi uramnak beszélgetéséből itélhetünk – hihetőleg a külvárosi vendéglőbe készült. Bocsássuk kissé el, ő úgy is bérkocsin fog oda -156- hatolni, mi pedig gyalogolva is elérünk, hogy neki jó étvágyat kivánjunk. Lássuk addig, mit csinál Róza? Alig lépe ki a küszöbön lovagja, gyermeki örömmel rohant az asztalhoz, felszámlálja a kapott pénzt s terveket kohol. Most kezdődik még a vig élet; egy szilaj kis jogász pattan be az ajtón; Róza karjai közé veti magát, és az új vendég keblén lehelli ki Jánoska iránti szenvedélyét. De most siessünk Viola János után különben…

V.
LAKOMA ÉS REGGELI.

Gazdagon teritett asztal körül közel 20 ifjú ül; előttök különnemü poharakban, bordeauxi, rhenusi, cziprusi, és champagnei bor habzik, s a hangos beszédet Sárközi Feri hangászkara fojtja el. A társaság, mely az asztalt környezé, még nincs egészen jó kedvében, s itt-ott rikkant egy–egy rekedt hang, az összehangzó zene közé.

A vigadók elnökletét Vilhelmi foglalá el, a társaságot poharainak gyakori üritésével lelkesité s a szerény vendégek az elnök példáját unszolás nélkül követték. Im egy ismerős alak emelkedik fel üléséből; csendet kér; Sárközi Feri hegedüjét kikapta álla alul, s a hangszerek elnémultak; egy általános „halljuk“ viharzott a teremen végig s az ismerős egyén, ki nem más mint Földi Endre – magasra emelvén poharát, igyen szónokolt. – „A mi szeretetreméltó barátunk, a legőszintébb magyar, az alföld legkitünőbb embere, ki az úri teremekben oly igen keresett, s kinek számtalan mágnás örvendne barátja lenni, ki -157- leszáll a magosból hozzánk, hogy őszinte meleg keblekre találjon, megnyitja élvezésinknek erszényét s barátságunkban boldog, – a mi kedves Vilhelmi barátunk éljen!…

– Éljen! – harsogott valamennyi torok, hogy szinte az épület rezgett bele s a roppant orditás zajos zenében veszett el mert Ferko kenyeresei a nagy „éljen“-re ugyan dühösen megragadták hangszereiket.

Vilhelmi is felált, vendégeire mekegé poharát s a társaság perczenkint élénkülni kezdett; végre maguk a poharak neki lelkesülve ugrálni és sulyegyent veszitve dülöngözni kezdtek.

– Egyik felköszöntés másikat érte, s a tisztelt gyülekezet arczán gyanus lángfoltok mutatkozának; szóval a mulató arszlánok felküzdték magokat odáig, hol a józan gondolkozás hanyatlani kezd.

– Egy harsány „éljen“! tört ki valamennyi ajkon, s Viola Jánost, a gyönyörü mákvirágot , az ohajtva várt vendéget, teritett asztalhoz, nyilt karok fogadák. Ez azután az élet! ennyi jó barát egyszerre !!

– Hozott a zivatar, – szól az elnök – hol késtél eddig?

– A szép nők! ah az isteni nők! – viszonzá Viola szemeit gunyos érzelgéssel forgatván s szivét tapogatván.

– Az ám – jegyzé meg Földi – tervet készitgete otthon, mikép lehetne Pesten egy új utczát emelni, hol hitelezőknek tilos a járkálás, igy valahára fényes nappal ő is sétálhatna.

Ezt kitörő nevetés követé. -158-

– Ugyan – mond Viola – te veted ezt szememre? hisz magad is elég tékozló vagy.

– Nem az én hibám – felele Földi – hanem a fővárosi életé?

– Éljen a főváros!!! – kiálták egyhangulag.

János helyet foglalt, s két három poharat rögtön fenekéig ürite; ismét poharat ragadott s egy csinos szőke ifjura köszönté. Ez egykedvüleg jóváhagyást inte.

– Mi lelt Ronkoly – csodálkozék Viola – te, a megtestesült jó kedv, most oly komolyan – szomoru vagy; nincs pénzed?

Ronkoli igenlé s pohara tartalmát mohón szíta magába.

– És azon busulsz? jó az isten, hat nap alatt egy egész világot teremte.

– Azt teheté – mond Ronkoly – de nekem 16 nap alatt sem teremthet elegendő pénzt.

Mindenfelől helyeslő zugás.

– Hát te – kérdé Vilhelmi Violától – mit tennél ha 200,000 ft. évi jövedelmed volna?

– Mit? – kissé gondolkozott – hát biz én 400,000 ft. költenék.

– Helyes! Helyes!! – És a talpra esett válaszra nagyot ittanak.

Igy folyt darab ideig a társalgás, s hogy végre minden nyomorult elmésség megfizethetlen ötlet lévén, körömpróbaüritésre nyujta alkalmat: azt emlitenem is felesleg; igy aztán mindnyájan emberül eláztak, ide értve magát a szélesre hizott vendéglőst is.

Vilhelmi nyelve s lábai megtagadák a szolgálatot, oldalzsebébe nyúlt, kivoná tárczáját, s szótlan -159- nyujtá Violának, ki azt elfogadá, Földy Endrét a mellékszobába inté, hol parancsoló hangon számadást kért.

A számadás 350 ftra rugott.

Viola a tárczából egy fillérrel sem vőn ki többet az emlitett összegnél, de azt koránsem a vendéglős kielégitésére forditá, hanem czimborájával osztozott.

– Endre!

– Nos?

– Küld be Ronkolyt.

Endre engedelmeskedék.

– Viola az alatt a vendéglőst vonta hálóba.

– Uram!

– Parancsoljon – viszonzá a vendéglős, teste egész sulyával ereszkedvén egy székre.

– Ismeri Ronkolyt?… Mi vendégei vagyunk, s őszintén megvalva ő mostan tehetségén túl költött, nem lenne ön szives a mai árjegyzék fejében egy általa három hétre kiállitott váltóval beérni?

– Miért nem! – Ezt józanon alig cselekedte volna az embernyuzó – vagy is akarám mondani emberszerető korcsmáros, de most oly szives, oly jó volt, hogy az egész világot megölelte volna.

– Tehát ön megelégszik?

– Ronkoly váltójával tökéletesen. –

E pillanatban a szóban lévő közibük lépett, Viola karon ragadá s egy szögletbe vonult vele.

– Mennyi adóságod van?

– Ne kérdezd, atyám főbe lő.

– Haljam tán segithetek.

– Tizenötezer, s nehány nap mulva… -160-

– Teljeskorú leszek! Istenem! előre látom, mint rohanják meg atyámat s én veszve vagyok.

– Gyermekség! – biztatá Viola – Vácz ide nincs messze… egy kis kirándulás, jól szerkezett irat: s hitelezőidet halgatásra s egyezésre kényszerithetjük.

– Nem értelek.

– Mire való a káptalan? mondd, nincs adósságom, és – nem lesz.

– Menj menj aljas terveddel.

– Hisz nem következés meg nem fizetni, csak hatalmukat feletted eltörleni.

– Igaz.

– Tehát?…

– Készen vagyok.

– Ember vagy. Hanem a többi közt még ezen pár forint is elcsuszhatnék; a mai költségekről adj váltót a korcsmárosnak.

– Hisz Vilhelmi vendégei valánk?

– Inkább magam fizetem, de általa vendégeltetni nem akarok.

– S miért?

– Nem sértené e ez méltóságunkat? holnapután uton utfélen dicsekednék, hogy az ő kegyéből…

– Igazad van – esék szavába Ronkoly, mert Viola gyöngéjét eltalálta – én nem leszek senkinek lekötelezettje.

– Ez illik egy magyar úrhoz, igy szeretlek.

– Hol a váltó.

– Itt.

És két percz alatt el lőn fogadva a váltó; Ronkoly -161- aláirá s az elázott vendéglős, mint valódi értéket bankjegyei közé csusztatá.

A társaság zajos kurjongatások közt oszlott el.

Jánoska Rózához sietett. A kecses hölgy szobája még világitva vala, s János az ablakfüggönyökön át két árnyat látott benn; az ajtóhoz közeledék, s férfihang üté meg idomtalan fülét. Láttátok-e Othellót? nem, ez kevés; képzeljetek egy felbőszült arszlánt?! Leirhatlan lőn a kalandor dühe.

Alig kopogtatott az ajtón, a szobában setétség lőn; ez még inkább felizgatá haragját. Hosszas zörgetés után az ajtó fölpattant, s ezen pillanatban János mellett egy sötét alak akart elsurranni; János torkon csipte az iramlót, hangosan parancsolván gyertyát, és mint isten szavára – lőn világosság.

A két férfi egymásra ismert…

A sötétben János csipte fülön az elsurranót, s mihelyt a gyertyafény a tárgyakat különböztetni engedé, a szerepek a nevetségig nagyot változtak. János bocsánatesdések közt engedé szabadon foglyát, de most a jogász állott fölebb, s mellen ragadván Jánost, egyszer kétszer jó a falhoz simitá.

– Hah, gyönyörü mákvirág! – mond a jogász, – nem fohászkodám hiába, balsorsod kezem közé vezetett – s kiáltozásai közben Jánost emberül megrázogatta.

– Kedves barátom! – védé magát a különben országos szájhős, – hisz gondolatom sem volt önt…

– Semmi gondolatom;… én önt megfojtom, – s elébbi műtételét folytatá.

– Hát vétettem ön ellen?

– Egyebet nem csak megraboltál. Azt hiszed -162- nem tudom mit cselekvél délután? Aljas kalandor! rendőrök kezébe adnálak, ha a játékban nem forogna egy nő, kinek neve… – itt látszólag fájdalom ragadta meg az ifjut, – igen, kinek neve az öné által beszennyeződnék. Elégtételre hivnám önt, de arczátlan, – gyávának ismerem, s e szerint tekintélyem alatt áll önnel vívni, hanem boszút állok igy, – s arczon csapá Jánost, hogy a villanyozás által fürtei mind a légbe repültek, – és – folytatá indulatosan az ifjú, – ha még egyszer csak pillantani is mersz házunkra, hitvány ebként lelőlek.

– Nem, esküszöm soha! – mond a nyárfalevélként reszkető János.

És Róza, Róza egykedvüen sülyeszté ölébe kezeit, közönyösen várván a harcz végét.

János örvendett szabadúlhatásán, s oly mohón rohant a lépcsőkön le, hogy Róza gúnykaczaját sem hallá. Egyébiránt kalandorunk annyira megszokta már az efféle bánást, hogy hazaérkeztekor tökéletesen feledvén a vele történteket, fáradt tagjait nyugalomra hajtá.

A nap már kellő fényben ragyog, s Viola úr még is alszik. Ne háborgassuk hát őt. Hisz délbe is elég korán ébred rosszat cselekedni! Nézzük addig nemes czimboráit.

Vilhelmi sohajt szitkozódik, őrjöng, mert erszénye meglapult. Földi Endre Ronkolyval bizonyos irományok kiséretében bérkocsiba ült, mert János szép tanácsa fogott Ronkoly pajtáson s nem késett soká czélszerüen intézkedni.

És most szerencsés utat kivánva a vándoroknak, kövessük Viola János nyomdokait, ki a Dávid zsidó -163- izenetére nagy gyorsan ágyából felkelvén s felöltözvén, szokott feszengések közt egy bérkocsiba veté magát.

VI.
AZ UZSORÁS ÉS HAJHÁSZ.

Képzeljenek kegyetek egy beesett, fonnyadt arczot, mellynek sürü redői közt két apró szem, üregébe sülyedve élesen villog, az arczon sötét-vörösbe átmenő kék foltokat, egy rezes tompa orrot, torz bajuszt, keskeny sápadt ajkat, s ezalatt sötétlő fekete fogsort, keskeny homlokot, s őszbe vegyülő zilált hajat, s mindezekhez kiaszott hosszú testet vagy csontvázat, – és fogalmuk lehet Uhlrich tőkepénzes külsejéről, ki e pillanatban szennyes szobájában bankjegyei és váltói közt a kamat felrugtatásáról elmélkedik.

Kopogás. Uhlrich roppant zavarban rejté el ezreseit, s szánandó bágyadtsággal mondá – szabad!

Az ajtón egy alacsony, de annál terjedelmesebb kétlábú alak lógatá magát Uhlrich felé; ajkán szemtelen mosoly, és szemeiben aljas bizalom ült. Ismerjenek rá kérem szépen; hisz láttuk már őt, János urfi szerint – a becsületes derék Dávidot, ki sajátságos fejbillentéssel üdvözlé Uhlrichot.

– Nos, jó barátom – megszólamlott Uhlrich – mi hir? – igen közönséges megszólitás, de azért ne botránkozzanak meg rajta, hisz köznapi lélekhez illik.

Dávid összecsapván cserepes kezeit, s kóczos fejét emelkedő vállai közé sülyesztvén, keserü mosollyal lehellé a – semmit.

– Az nem sok – viszonza Uhlrich, s a társalgás rövid időre megszünt. -164-

Dávid burnótszelenczéjébe markolt, s egy éles sohajjal helyet foglalt, a nélkül hogy megkináltatott volna.

– Nincs pénz, – panaszkodék Uhlrich – az emberek nem fizetnek.

– Azt mi szegények érezzük legjobban; pedig nekem most pénzre, sok pénzre volna szükségem, és nincs; arany gescheft van előttem és nem birtam többet beszedni 300 forintnál.

– Sok kellene? – kérdé Uhlrich egyik kezével hervadt ajkait csipdesvén, másikkal pedig fültövét vakarván.

– Mintegy két ezer forint, – lőn a válasz.

Uhlrich gondolkozott, Dávid tenyerét vakarta.

– Én nem idegenkedném az emlitett pénzt kiszoritani, ha a hely biztos.

– Biztos, hiszem azt; ah! ha pénzem volna vagy ha beszedhetném: örökre meg volna alapitva szerencsém.

– És mintegy mennyit irna két ezerért?

– Négy ezeret.

– Neve.

– Nem mondom meg előbb, mig meg nem igéri, hogy háromszáz forintocskámat a kétezer fthoz csatolandja, hadd legyen nekem is utánna hasznom.

Uhlrich örvendett az ajánlatnak, meg lévén győződve, hogy Dávid fukarabb semhogy 300 ftot csak úgy véletlenre kidobna; kétségtelennek tartá tehát a pénznek igen biztos helyre leendő kiadását, s egész készséggel fogadá az ajánlatot.

Dávid elment, s alig félóra mulva Viola Jánossal tért vissza. Uhlrich átjáró pillantást vetett Violára, -165- kezeit görcsös ökölre szoritá s elfojtott epével susogá: – gazemberek!

Dávid Viola Jánost, mint tehetős urat mutatá be; Uhlrich örömet szinlelt. Rövid társalgás s még rövidebb ellenvetés után, a kivánt 2000 ft. ki lőn olvasva, s a betöltött váltó aláirás végett előterjesztetett. János szerelmi tekintetet szórt a pénzre, a nélkül hogy keztyűjét lehuzná, gyönyörü nevét lemázolá s a pénz után akart nyulni.

– Megáljunk, – mond az uzsorás mutató-ujját homlokára illesztvén: – Dávid, ön ezen urat jól ismeri?

– Mint magamat, – viszonzá széles tenyerét mellére terjesztvén; s Uhlrichnak titkon sugá – különben 300 frtot nem adtam volna bele.

– Jó – jegyzé meg az uzsorás, tehát ön nem fog vonakodni a jótállástól.

– É...é..n? – hebegé Dávid, s oly lankadt lőn, mint a légy őszkor.

– Ön, ön, – erősité Uhlrich; Viola pedig az ajtó felé kaczérkodott.

Rövid szünet lön mialatt Uhlrich arczán káröröm, Violáén némi jelei a nyugtalanságnak, s Dávidén tökéletes gondolkozás mutatkozék.

– Azt is megteszem, – szakitá meg Dávid hirtelen a csendet tollat ragadván, Uhlrich jóváhagyást intett fejével Violának, ki Dávid szavaira újra éledett, s a pénzt kezdé átszámlálni. Ez alatt a hajhász gyorsirói ügyességgel recsegteté a tollat, az irást beporozá, s midőn Uhlrichnak sápadtan s remegve átnyujtá a váltót, a porzó teljes kéjében rajta ragyogott „elfogadom“: Wisz Dávid. -166-

Uhlrich elégült mosollyal rejté a váltót szekrényébe, Viola és Dávid pedig iparkodtak minél elébb magukat ajánlani. A friss levegő jótékony hatását nagyobb mértékben tán sohasem élvezték. Félórával később a pénzen barátságosan megosztoztak. Dávidnak természetesen sokkal több jutott.

VII.
VISSZAPILLANTÁS.

Miután megkisértém a lehetőségig rövid vázlatban kimutatni a forrást, honnan bizonyos fővárosi uracsok pénzeiket szerzik, a felhozott többi személyzet érdekében nem lesz felesleg a történtek után egy hónappal később körültekinteni.

Kelendyné ujra tükör előtt áll, fényt üz, piperézi magát, sohajt; e pillanatban nincs imádója; Jánost már rég feledé, s fonnyadt szivét az vonja fájdalmas görcsökbe, hogy azóta uj lovagra szert nem tehetett, pedig a napok mulnak s bizonyos korban egy nap is sok idő.

Róza pénzéből pipereboltot nyitott; a kis jogász most is hű imádója, hogy egyedül-e? azt aligha maga is merné álítani.

A külvárosi vendéglős, hol uraink vigan lakomáztak, busúl, a nyakára tolt váltót fele áron kinálgatja; de javaslom, még negyedáron se vegye meg senki. –

Vilhelmi, – kivéve azon egyetlen esetet, ha tömérdek adóság sujt ád, – oly könnyü állapotra jutott, hogy egy léggolyó is haza röpithette volna, de ő még is csak gyorskocsin mászott az alföldre. -167-

Ronkolynak nincs többé adósága, ő ismét ur, új adóságokat csinál, lovagol, kivéve a *–kávéház előtt, mert a minap sok hölgy sétálván ott, ő szokása szerint lóháton arszlánkodván, midőn ajtaja megnyilt, zsidócsapat özönlött ki, s egyhangú felkiáltás volt: – nézzétek a nyomorultat, lovagol, uraskodik a mi pénzünkön! – Ő sarkantyút adott lovának és eltünt.

Kérem a türelmes olvasót, sziveskedjék még egy hosszú lélekzetet venni, s azonnal bevégzem életképemet, de Uhlrichnál kissé mulatnunk kell, hogy bizonyos tényt megfejthessek.

A drága uzsorás váltói között keresgél, rátalál Viola Jánoséra. – Meg van – morgá sajátszerü vigyorgással – ez lejárta, be kell hajtanom. Dávid kezembe kerültél, hahaha! – s kaczaja ördögi volt. A váltót szétbontá; de oh rettenetes! oh, megfoghatatlan!! szédülve rogyott vissza székébe s ha több vér csergedez vala ereiben, tagadhatlanul megütötte volna a guta, mert, – de csodálkozzanak hát önök is – az érdéklett váltóról a jótálló Dávid neve elenyészett. Sokan, valamint Uhlrich is – itt valami bűvöset képzelnek, ámde én megmondom, hogy az ügyes Dávid eltalálta téveszteni, s tollát nem kalamárisban, hanem bünös szájában nedvesíté meg, s a rögtön ráragadt porzó okozá a tévedést. Kell-e emlitenem, hogy a pénzszomjas ur kimerithetlen fájdalmára az összeg örökre veszve lőn.

És Viola János a halhatlan iparlovag? ő él és uralkodik, naponként a Dunasoron és a váczi-utczában teszi Földi Endrével, kenyeres pajtásával sétáját, s néha azon gondolkoznak, kit kellene ismét befonni.

-168-

-169-

KITAGADÁS.

-170-

-171-

I.

Ismerem a szenvedélyek határtalan csapongásait; láttam sok ifjú életén a kétségbeesés ördögét rágódni; tudom mit tesz könyelmű léptek után a lelkiismerettel komoly számvetést tartani; mert évek óta a sors kényétől ide s tova hányatva, elleshetém kor, és rangkülönbség nélkül egy lépésnek, egy pillanatnak mennyi befolyása van az életre. És annyi álmatlan éj, annyi kínos küzdelmeknek egyedüli jutalma keserü tapasztalásom.

Nem czélom vén csalót festeni, ki bukások, s buktatásokban őszült meg, még is négyes fogatokban jár; ki csőd alatt van, azért mégis jószágán nyaral, hol jobbágyainak utósó filléreit elzsarolja, s ha nem fizethet bőrén veszi meg; nem azt, ki az éhséggel küzdőt, ha egy-két forint értéküt oroz maga, s szükölködő családja megmentésére – bitófához kötteti, s ő a százezres tolvaj súlyos itéletet hoz, a szükségből tévedettre. Nem szólok azokról, kiknek ősz fürtei szenny, és gyalázat ingatja, lelkeikre pedig vétek, és átok nehezül, ilyeket naponkinti események állitnak elénk. Ifjuról szólok, kinek ha vezetője akad a jóban, -172- magát nagygyá képzendhetné; ifjuról, kinek minden hibája csak az: hogy ifju, és tapasztalatlan.

E rövid előzmény után Tivary Vilmost mutatom be. Ő távol a nagyvilági zajtól, gazdag nagybátyja Tivary Kálmán mellett, mint ennek kegyencze s örököse, bőségben növekedett, s tanulmányit végezvén, az alispáni gyakorlaton, a tánczban, és agarászatban magát kiképezvén, óriási reményekkel Pestre rándult, táblai jegyzővé leendő.

Pest éber lelke előtt új vala, az élvek önként ajánlkozának, s nem keresve is gyönyört talált. Ah! minő kedves vala előtte Pest, s ő a deli egészséges ifju, ép szív, s lángoló kebellel, minő boldog, hogy Pesten lakhatik. Derült homlokát még nem övedzé a bánat föllege, nem ismeré a szükséget, s lelkét nem szaggatá a fájdalom soha, ki kétlené tehát boldogságát. – Ismeretségei nőttön nőttek, a divaturacsok egész serege hemzsegé körül rövid idő alatt; s ők a járatlan ifjuból derék városi lovagot törekedtek faragni. Vilmos lelke hajlékony, és tárczája tömött volt, s igy baráti szerint birta a szép tulajdonokat arszlánná lehetni.

Kálday vidor kedélyével, elmésségével, s megelőző szivességével leginkább békózta magához Vilmost; ő butorozta ennek szobáit, ő rendezte a baráti estélyeket, ő szédité egyik élvezet mámorábol a másikba; szóval az egyszerű Vilmost fényüzésre szoktatá, s meghittje lőn.

A még mindig mocsoktalan jellemű Vilmos végre alig nyerhetett tolakodó társaitol annyi időt, hogy az előtte oly kedves nemzeti szinházba olykor olykor eljárhasson, s szinte unni kezdé ismeretségöket; de ha -173- ismét velök poharazott: önmaga előtt pírult, a rajtok csak gondolatban is elkövetett méltatlanságért.

Két hónap folyt el, s Vilmos merengni kezdett. Tán pénze fogyott el?… Merész gondolat! hisz nagybátyja az elégen túl látta el őt. Nem, ő Alfay Lottit ismerni tanulá, s lelke a – szerinte – szellemdús hölgy tiszta kebléhez hajolt. Élénk szemei az angyali arcz láthatásáért égtek, ha ajka nyílt, a szép Lotti szellemét akarta magasztalni, szive érte vert, s érte lángolt kebele, őt keresé ébren, s álmában, mert lelke minden tüzével szereté. Észképet teremte magának, harczolt a politicai téren, szabad szelleme, ékes előadása, s népszeretete Lotti rokonszenvét fölébreszté; ő tovább küzdött, a hölgy őt kitünő figyelemmel kezdé kisérni, s ez neki kettős ösztön; ő nem csak szól, hanem cselekszik is; ajkán igazság lebeg, jelszava: hon, és nép! a hölgy keblében fellángol a szerelem, szíve sugalja, hogy megérdemli, előlép, és – – – – ajtaján egy zörgés elbüvöli a menynyet, és nyers robajjal törnek elő az alkalmatlan pajtások.

– Vilmos! – kezdé Kálday – te unatkozol?

– Nem – viszonzá egykedvüen Vilmos.

– Fiúk! – mond Kálday társaihoz – távozzatok a mellékterembe, Vilmossal van nehány szóm.

A czimborák szemhunyoritva, titkos mosollyal engedelmeskedtek.

– Vilmos! – kezdé ismét Kálday, midőn egyedül valának! – ugy hiszem megérdemlem hogy nyilt légy, mi bajod?

– Csekélység.

– Ne légy tartózkodó. Nincs pénzed? egy óra alatt lesz – a mennyi kell. -174-

– Köszönöm, nincs szükségem.

– Mi lehetne más?

– Te ugy látszik becsületes ifju vagy.

– Igy érzem.

– Tudd meg hát: szerelmes vagyok. Imádottam Alfay Lotti.

E névre Kálday kissé illetődve látszott, de rögtön vissza nyervén szokott modorát felkaczagott.

– Bohóság; – – s ez sülyesztett gondolatokba? Istenemre az unalom szüleménye! néked szórakozásra van szükséged. – Hé fiúk!

– Mit? mit? – kérdék a mellékteremből kirontva.

– Vilmost vidítsuk föl.

– De mivel? az idő oly esős – ásítozá az egyik vendég.

– Mivel? tanakodék Kálday – kártyázzunk.

– Kártyázzunk – viszhangozá valamennyi torok.

– Nos Vilmos?

– Kedvetekért ám legyen.

Nehány percz mulva kártya-lap, és pénz özönlé el az asztalt.

Első fokozata a sülyedésnek a játék, s jaj azon háznak, hol a küszöbön a pokol ecsetével remekelt ezen csábfestvény átvitetik, mert az ördög kiséretében jő, s dúló vészt hagy maga után, vagy kiirthatlan.

Im egy kétségbeesett férj, zokogó nő, elpusztult vagyon, éhező gyermekek és felbomlott házi boldogság: kártya szüleménye; ez kitagadott, az földönfutó, harmadik tolvaj, negyedik rablánczokat visel, az ötödik öngyilkos, s mi tette azzá? – a kártya. És -175- kit a kártya egyszer ez örvény szélére édesget, besodorja a mélységbe, ha angyalok őrködnek is fölötte, mert oly ördög ez, mely reményt mosolyogva közelít az emberhez; a szilárd ellentáll, a gyönge meggörnyed előtte, s jaj! kinek csak egy hajszálát is megragadja, ő közel van a sülyedéshez, s csak isteni kéz mentheti meg. Ocsmány találmány! milliók átka, s könye ég rajtad; ördög vagy, kit sem a vadkor féktelensége, sem a műveltebb század törvénye vagy szelleme ki nem irthatott. Meddig fogsz még gyilkolni emberi lelkeket?!

A játék hevesen folyt, s Vilmosnak izzadságot sajtolt homlokára. – Egy óra mulva a zöldasztal hősei tárczába tömvén a nyereséget, oszlani akartak. – – Nem ugy uraim! – kezdé Vilmos – ti az én vendégeim lesztek estvére is, azért vigadni fogunk, mert nehány száz pengő forint veszteség engem le nem sujt. Ma nekem, holnap neked.

– Persze – igazolák valamennyien, holnap vagy máskor egy percz alatt visszanyerheted.

– Eh! szót se erről többet – mond Vilmos; de arczán mégis kiüté magát neme a komolyságnak, mit az erőltetett vigság biborába nem rejthetett. Ennyi veszteség kissé megzavará.

Egy urasági inas kopogtatott be, s Tivary Vilmos után kérdezősködék.

– Mi jóért? – kérdé Vilmos.

Az inas Alfayékhoz másnap adandó barátságos estélyre hivá meg. Vilmos lángpiros lőn, szomszédjának valamit súgott, s e pillanatban a kedves hírt hozó szolga markát egy arany nyomta. -176-

– Ördög és pokol! egy fillérig elvesztém pénzemet. Kálday!?

– Mennyit parancsolsz.

– A mint gondolod. És most legvigabban kedves vendégeim!

Kálday távozék, s egy óra mulva másodmagával tért vissza; társa, kinek villogó apró szemeiből ocsmányság rítt ki, szederjes keskeny ajkai alól a fekete fogromokon át mérgezett lég rohanta meg az embert, kinek csontjára kérgezett sárga bőrén az irigység és gúny fészkelt, s szikár termetére hányt hitvány öltözetén a fukarság szennye ünnepelt: a szabadalmazott tolvaj Nadályi az uzsorás volt.

– Itt hozom – kiálta Kálday – a derék polgárt, édes mindnyájunk hű barátját.

– Örvendünk, örvendünk.

– Valóban nagy szerencse – kezdé a fonnyadt kigyó sziszegő hangon – ily tekintetes uraktól szerettetni, de Istenemre! iparkodtam is megérdemleni.

– Ön derék jeles férfi – mond Kálday.

– Az nem – szabadkozék Nadályi, – csak olyan mindennapi, de becsületes ember. Minő nagyszerűn élnek a tens urak! pezsgő és más válogatott borok – mond ügyesen uj fordulatot adva a beszédnek – bizony csak boldogok. – Engedelmükből egy pohárral.

– Tessék. No de ön is jól él.

– Igen roszul; sokszor egész nap nem eszem, csakhogy nehány fillért kaparíthassak agg napjaimra.

Vilmos elrémült e nyilatkozatra, s Káldayt karjánál félre vonva mondá, honnan kölcsönözend e nyomorult, kinek még élelme sincs?

– Kell százezer pengő – ellenveté Kálday – -177- csak vagyonod, s teljes korod legyen, pengőben vágja le asztalodra egy kis hitvány iratért. Ismerem. – Azután Nadályinak egyet intett szemével, Vilmost pedig karon ölté s mindhárman a mellékterembe lépvén, az ajtót magukra zárták.

– Elég lesz nagyságodnak 1500 pengő forint? kérdé az uzsorás alázatos pofával.

– Mindenesetre – felelé Vilmos.

– A fizetési határidő?

– Három hónap.

– Sok – erősíté Nadályi – ily hosszu időre nem adhatok.

– Kevesebbre meg én nem vehetek.

– Sajnálom – mond az uzsorás – igy vége az alkunak.

– Nem tudtok segítni? – vág közbe Kálday – irj egy hónapot, ha nem fizethetsz meghosszabítod csekély kamattal stb.

– Tetszik? kínálá az uzsorás.

– Hát lehet így? – hol a váltó, s rövid szóvita után 2000 pengő forint kiállitatik.

Vilmos keze reszketett, midőn a váltót aláirá, de rögtön társai közé rohant, s jó kedve szélsőségekig tört ki.

– Nadályi és Kálday kissé hátramaradtak.

– Nos – kezdé az utóbbi – nemde fölséges hálózás?

– Ön valóban sokat érdemel – viszonzá az utóbbi, nehány bankjegyet csusztatva a dicsekvő markába – de meg is halálom…

– Majd ha jobban befontuk – – he? nem kerüli ki! No de most váljunk. -178-

– Magam is azt vélem – fejezé be Nadályi a rövidke párbeszédet, és szolgai bókok közt távozék.

Vilmos időnkint elkomorodék, de a gondolat, hogy a jövő estet Lotti körében töltendi, minden föllegét eloszlatá, s derűlt hangulatba hozá őt, és e kedély pezsgőzés közben kitörő vígságba ment át.

Kálday kileste az alkalmát, s midőn látta, hogy Vilmos az egész világot keblére ölelné, félrevonta, s csak 200 pengő forint kölcsönt kért tőle.

Vilmos olvasatlanul adá a legnagyobb szívesség mellett.

A mulatságot kártya fejezé be.

Másnap délelőtti órákban Kálday egy piperkőcczel meghitten tanakodék, kit beszéde, Vilmos közel rokonának gyanittat.

– Mondom Endre – erősíté Kálday már folyamatban levő beszédében – Vilmos bukása oly igaz, mint jövendő fölemelkedésed. Ő ügyes kezek közt van, s én utójára ugy behálózom, hogy kivergődnie képtelenség leend. Úgy hiszem elég bizonyitvány erre, miszerint tegnap 1500 pengő forintot vett fel, s ma korán ismét pénzért hajhászott engem. Gondoskodtam oly társaságba keverni, hol a kártyalapokat elég ügyesen forgatják, a ez biztosít, hogy naponkint mindinkább elsülyed, mig te tervedhez egy-egy óriási lépéssel közelítesz.

– Derék! becsületemre mindig ügyes ficzkónak tartálak, de ily életbevágó dolgot alig mertem rád bizni.

– Istenemre – másnak is születtem én; érzem, tudom, hogy jobb sorsot érdemeltem volna, de –

– Csak azt kivivjuk, hogy nagybátyám őt kirekessze -179- az örökségből – urrá teszlek, – ezt fogadom, – mond Tivary Endre – mert akkor a vagyon enyém leend, s a vén bolond kegyét megnyernem gyermekjáték, csak kedvenczét tegyük gyülöletessé.

– Minden meglesz, hanem fösvénykedned nem szabad.

– Erszényem, s ha ez sem elég, hitelem legyen a czélnak áldozva. Hanem engem a játékból egészen ki kell hagynod, mert én egészen más leszek ezentul, az emberek részvétét akarom megnyerni.

– Álarczot ölts, melyen még Robin de Bois szemei se hassanak át.

– Szerepemet bizd rám, csak te jól vidd a magadét.

– Szerencse velünk, – bucsúzék Kálday – estére látni fogod Vilmost Alfayéknál. – Lottiba már szerelmes.

– Igen? s szereti Lottit? ha ha ha! majd meg látjuk gazdag örökös, majd meglátjuk, kié a szerencse? Számodra a háló ki van vetve, ám kisértsd a szabadulást, – ha ha ha! – s kaczajában az elfojtott düh hangzék, – Én is ott leszek – folytatá kis szünet után – ott, még pedig – – a többit fogai közt sziszegé.

Kálday jó mulatást ohajtva távozék, Tivary Endrét pokoli eszmékkel hagyván tépelődni.

* * *

Tivary Vilmos türelmetlenül várta a bekövetkező estét, gondolatai költői lelkességgel szárnyalák körül a kedves Lottit, édes ábrándai a jövő kéjeiben -180- merengtek, mert szerette a hölgyet egy forró kebel minden tüzével.

Ajtaján egy ifju nyított be, szenvedő alakja nyájas kifejezést ölte, midőn Tivary Vilmost üdvözlé, kitől szivesen fogadtaték.

– Uram! – kezdé az idegen – ön a minap történetesen meghallá, midőn szerencsétlenségemet kétségbeesetten panaszlám egy tehetetlen barátomnak.

– Felügyelése alá bízott pénzeket veszte el, nemde?

– Igen, s ön a nélkül hogy ismerne, hogy nevemet tudná, megmentett a legborzasztóbbtól. Oh uram! ön nem tudja nem tudhatja, mit cselekvék, egy egész családot mente meg a nyomor és gyalázattól.

– S ön – csodálkozék Vilmos – már családos?

– Anyám, öcsém, és alig tíz éves nővérem élnek kis keresményemből, kik naponkint nemes szabadítónkért imádkoznak.

– Köszönöm. Mindenesetre én vagyok a szerencsés, hogy ily derék munkás ifjún segítheték.

– Most – mond az idegen – rajtam a sor. Önt fosztogatók környezik, társai megbélyegezett csalók, kik mindenéből kivetköztetik. Kálday kigyó, ki képes saját jótevőjét szíven marni, ha haszon néz ki belőle. Ovakodjék kérem, üzze el e csoportot magától, hisz az emberek előre szánakoznak ön jövendőjén. – Nem folytathatá tovább, mert az ajtó ismét nyílt, s Kálday Nadályival lépett be.

Rövid idő mulva az idegen búcsút vőn.

– Hol tettél ismeretséget Szekfű ügyvéddel? – kérdé gúnyhangon Kálday – s mit keres itt? -181-

– Minap 300 pengő forintot kölcsönöztem neki, azt hozá meg, – viszonzá Vilmos.

– Nem inyem szerinti emberke, – jegyzé meg gőgösen Kálday.

– De becsületes.

– Talán mivel azt a nehány garast meghozta? csak azért tette, hogy máskor jobban behúzzon. Hagyj fel, kérlek, ismeretségével, koldus az.

– Nem szeretem az ily megjegyzéseket – mond neheztelőleg Vilmos.

Kálday kémlő tekintetet vetett rá, s teendőikre inté, mi egy uj váltó aláirásából állott.

Alfayék termeiben vígan zajlott a kis vendégsereg, midőn Vilmos dobogó szívvel a mulatók közé vegyült. Rövid kémlődés után Lottit egy ifju karján megpillantá, oda sietett s édes hangon üdvözlé a szép teremtést; az ifjuval pedig hidegen kezet szoríta.

– Rokon! – kezdé Vilmos – ön a legboldogabb.

– Remélem, nem irigyli.

– Megvallom, igen.

Endre gúnyosan mosolygott.

Lotti és Vilmos közt élénk társalgás kezdődék, mi Endrének nem igen látszott terhére, alkalmat lesvén őket egyedül hagyhatni.

Vilmos elhatározá minden áron tudatni Lottival szívharczát, és rövid előzmény után teljesíté is.

Lotti szemeit a sokaságra veté, Vilmos kezét gyöngén megszorítá, és eltünt. Vilmos utána indult, de egy férfikéz karján ragadá, hátra tekinte, s Endre állott előtte, őt különszobába szólító. Mindketten távoztak.

– Vilmos! – kezdé Endre keserű hangon, midőn -182- egyedül valának – mit vétettem én önnek, hogy minden boldogságom előtt ön, s mindig csak ön az akadály. Ha indulatos vagy gyülölő volnék, azt mondanám: egyikünknek halni kell, de én szeretni tudok, ön örömein örvendek, s ha fájdalmai volnának önnel sírnék.

– Bátyám! – esék szavába Vilmos – miért itt e szemrehányás?

– Anyagi jólétem nincs, és miért? mert ön érdemeket tett az általános örökségre, nem átkozám önt, nem zúgolódtam soha, sőt barátságát kerestem, és most ismét ön áll elő, engem szellemi kincsemtől megfosztani, vagy nem tudja, hogy üdvöm, boldogságom és mindenem Lotti szerelme?

– Nem – rebegé Vilmos halványultan.

– Ön tehát vissza fog lépni, igérje ezt nekem.

– Máskor kérem, most ez igen-igen meglepett… kérem, hagyjon kissé magamra.

Vilmos távozék, s az ajtóban győzelmes mosollyal inté magához Káldayt.

– Nézd, le van szédítve.

– Hol a hölgy, e pillanat igen kedvezőnek látszik.

– Ügyes légy azt mondom – figyelmezteté Endre – mert a legkisebb körülmény elárulhatna, pedig közel ötezer frtban van e játék. Csak ez a ház mennyit emészt, Lotti piperéje, stb. Azonfölül mindig attól tartok, hogy ez fölösleg költség leend, valaki rájok ismer. –

– Kezeskedem hogy nem, hisz a nő alsó, a leány pedig felső Magyarországbóli, s egyszerre ily urhölgyek, ki is gyanithatná? -183-

– Most menj, s küld hozzá Lottit.

– Jó; – ezzel mindketten eltüntek.

Vilmost alélt helyzetéből mennyei édes hang verte föl, s ámulva pillantá meg maga előtt az aggódó leánykát.

– Mi lelte önt? – kérdé a hölgy, s hangjában kellem, szeretet, és félelem olvadt össze.

– Oh! ha tudná, ha sejtené, minő vipera fonódék e perczben szívem körül, részvétét bizonnyára megnyerném.

– Szóljon, az egekért szóljon.

Vilmos fájdalmasan tekinte a leányra, s huzamos szünet után szaggatott kebellel mondá: bár kegyedet sohasem láttam volna, bár e ház küszöbe előttem örökre elcsukódott volna. –

– Oh! Lotti! bocsánat e nyilatkozatért.

A hölgy szemébe könycsepp nyomult, arcza elsötétült, s éles fájdalommal látszék küzdeni.

– Kegyed – folytatá Vilmos – szerencsétlenségem!

– Honnan érdemlem e gyilkoló szavakat? kérdé a hölgy neheztelőleg – ön igaztalan.

– Ne vádoljon, ne halgasson rám, mert szavaimat kétségbe-esésem erölteti ajkimra. Hisz ha kegyedet nem imádnám – –

– És ha én önt nem szeretném, sohajtá közbe a hölgy.

– Mit, kegyed szeret? – mond Vilmos fölpattanva üléséből – ugy omoljon rám a világ, ha ezen üdvöt másnak engedem. Vigyék el javaimat, vesszen el mindenem, s én boldog vagyok kegyed szerelmével. – Lotti kezét ajkihoz voná, azt a szerelem meleg -184- csókjaival elhalmozandó. Sokat akart még elbeszélni, de az érzés nyelvét leköté.

Vilmos még menthető vala, de őszinte baráti kéz nem hajólt felé, s Szekfűt egyedüli emberét, a fondorkodó czimborák tőle elzárni czélszerünek tartották. Vagy mozgott volna más körben is, hol alávaló társait saját valóságukban megismertetik vala; de ezek minden történhető fölfedezéstől rettegvén, távoltarták őt, minden müvelt, s becsületes körtől, s ő, ki feledé már, hogy egy ember törekedett szeme elől a fátyolt elvonni, meg nem látta az ármány körmei által ásott mélységet, melynek annyira szélén állott, hogy csak egy moczanás hiányzott még, s ő örökre elvész.

Egy hó folyt el, s ő imádottjánál rendes látogatásait megtevé naponta, s honn a megkezdett pálya, és társak nem vőnek más irányt.

Arczán a rendetlen élet, szenvedély, és álmatlan éjek beteges szinben mutatkoztak. Már hitelezői szoritani kezdték, a kiállitott váltók határideje lejárt, s ő hosszabitást kért, másodannyival többet irván, – csakhogy nyugalmat vásároljon. Hitele csökkenni kezdett, adóságai óránkint szaporodtak, és csak most kezdett világosabban látni.

Leült, irandó levelében bátyját izzasztó körülményeivel nyiltan megismertetni; de fájt neki a gondolat: a derék ősz nyugodt lelkét megzavarni. Ezt többször ismétlé, de a levelet mindannyiszor ízekre tépte.

– Kártya vont veszélybe, kártya szabadítson meg! s mit eddig időtöltésből, és udvariasságból tőn, most szükségkép cselekvé.

Feledni kezdvén szerelmét, feledni ifju szép álmait, virágzó napjait a kártyabarlangok füstös falai -185- közé temeté. A reggel mindenkor ujabb, s ujabb veszteséggel nyomta ágyába, hol fáradt lelke borzasztó képeket állita eléje.

Már minden forrás kiapadt, ékszereit, ruhatárát butorait, szóval mindent elemésztett szerencsétlen lépése, és nem volt ki őt megmentse.

Ismét Káldayhoz fordult, őt pénzért zaklatá, és a hajhász uracs minden lehetőséget megigért.

* * *

Három férfi elrejtve titkosan tanakodék együtt: Tivary Endre, Nadályi, és Kálday. Huzamos okoskodás után Tivary Endre tárczájából kétezer pengő forintot olvasa Nadályi asztalára, s szorosan szivére köté a bitófáravalónak, hogy csak azon egyetlen feltétel alatt adja ki ezen pénzét a szóban levő egyénnek, ha ez az ő nevére irt váltót adand.

Nadályi sokat tudó arczot torzíta, s mig jobbjával fültövét vakará, baljával azt intette: hogy tökéletesen érti gonosz czimborája kivánatát, s mint kik lényeges tervnek hágtak nyakára, bizalmas kézszoritás közt büszke öntudattal váltak szét.

Egy órával később Tivary Vilmost zilált hajjal, kétségbeesett arczkifejezéssel, ugyanazon teremben Nadályival szemközt látjuk.

– Hm, hm, – dümmögé a fonnyadt uzsorás – más föltétel alatt nem adhatok önnek pénzt, ugy is Isten tudja mi történik az önnek kölcsönzött tőkével; egy gondolat, s ön visszavonja adóságait, vagy nagybátyja megházasodhatik, vagy önt kitagadhatja, s én földönfutó leszek. Nem tudom, hol volt az eszem. -186-

– Ön csaknem rendkivüliekre eszmél.

– Rendkivüliekre? ezer példa van rá naponkint.

– De gondolja meg –

– Egy szó mint száz – vága közbe Nadályi – ha Tivary Endre önért elfogadja a váltót, kétezer forint szolgálatára áll, különben nem segíthetek önön.

– Ám legyen – határozá Vilmos – én megkisértem, s egy betöltött váltót magával vitt.

Nadályi győzelmesen vigyorgott utána.

Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell, s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.

Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.

Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel romjai fölött.

Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.

Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s azonnal terve végbeviteléhez -187- látott. Megadta neki az utósó döfést, mely alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.

A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.

A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi fájdalom hasogatá.

Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta, elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“, hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.

Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl; szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint itélőszék elé állitott nagy bünösnél. -188-

Az ősz szemében könycsepp ragyogott.

– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi pénzt szedtél föl?

– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.

– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.

Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:

– Mind.

Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.

– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem ismered mind magadénak.

Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.

Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –

Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s Alfayné kétségbeesetten rohant be.

– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.

Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid szót intéze.

A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a falhoz.

– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg -189- – mi ad okot e megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.

– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.

– Mit fogok hallani?

– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –

– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –

– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó, mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá, és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.

– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.

Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős szurást érze.

– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?

– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.

– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.

– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin enyhiteni, -190- mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.

Kálday teljesité.

Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott rokont.

Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné, mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.

Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.

– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.

– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. – –

Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná megrohanni. Endre őt visszatartá.

– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –

– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.

– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.

– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.

– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben szomoritanom.

– Nincs még vége? –

– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, -191- mely ugyan veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.

– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.

– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de ötezer forint, csaknem fél tőkém.

– És, és? – sürgeté az öreg.

– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én kifizetém.

– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal – és te cselekvéd ezt Vilmos?…

– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve. Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra is diadalpillantást.

Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az örökségből kizárom.

Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván: sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. – Ezzel kirohant.

Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias -192- cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel halmozá el a csüggedettet.

Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak mondá mosolyogva:

– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem volnék kitaszítva a becsületesek sorából.

– Ön még vidám napokat fog élni.

– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.

– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet ajánlok.

– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.

– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.

– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.

– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.

Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek, hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére. -193-

Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.

Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.

Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.

* * *

Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.

II.

Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.

Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi megállapodék.

– Itt lakik Szekfű ur?

– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s megindult kaput nyitni.

Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására, mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.

A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy mélyen szerető barátot üdvözlének. -194- Hagyjuk őket azonban a viszonlátás örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.

– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a kihagyandókat):

„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik, összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban, Endrét nevezem örökösömül.“

– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.

– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki rögtön távozék.

Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.

Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be. Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki ekkorig Olaszországban katonáskodott.

Vilmos megszólalt:

– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit -195- Pestről elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson. Szégyen, gyalázat reája!

Endre ezek hallatára megsemmisült.

– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.

– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de hogy ön vendégeimet merészli – –

– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak egy födél alatt is egyék.

Menjünk uraim ha tetszik.

– Éljen az igazi örökös!

Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az nap epeláz dönté ágyába.

* * *

Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.

Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.

-196-

TARTALOM.

• Az utolsó kép 1
• Nászajándok 25
• Két Robin de Bois 41
• Gazdag és szegény 69
• Egy álzott tréfája 97
• Leküzdött szenvedés 111
• Pesti uracs 143
• Kitagadás 169