The Project Gutenberg eBook of Degré Alajos novellái (2. kötet)

Két dolgot életemben rendkivül megbántam: hogy nem születtem legalább is egy millio örökségre, és hogy huszonkét éves koromban meg nem nősültem. Egy millio! huszonkét év!! és imádandó feleség!!! minő szép, minő gyönyörü dolgok; ellenben napi keresmény, huszonkét év és rideg nőtlenség! brr! beh sületlen dolgok, s ajándéka a véletlennek!

– Nem vétkem? már micsoda sértegetés ez? Hát nem lehetett volna az apám éppen ugy gazdag bécsi tőzsér, mint alföldi táblabiró.

– Csak az a baj, hogy nem tőzsér, hanem táblabiró volt, – ellenveté gunyos mosollyal Verebesy Imre, s az asztalon elszórt kártya-maradványokat egykedvüen tépdesé szivargyujtónak.

– Táblabiró – elmélkedék Ledéry Otto – az persze baj, nagy baj, hogy táblabiró és nem tőzsér volt; de csak azt megengeded, hogy huszonkét éves koromban nősülhettem volna, – ezzel a tűkör elé pattant, büszkén tekinte belé – még most is – folytatá rátartólag – mi? nem vagyok csinos legény? hát -4- még akkor! barátom, a leányok összeveszekedtek rajtam; vagyon, kéj, boldogság nyilt karokkal ajánlkozott, de én nem, nem addig nem, mig nyakamra nőtt a huszonhét év és elszélesedtem, elformátlanodtam, mint jeges medve; ah! – örjönge lábával ollyat toppantva, hogy a padolat repedéseiből porfelhő emelkedék – ah! szeretném magamat össze vissza pofozni.

– Megálj! elménczkedék Verebesy – azt a kis szolgálatot én is megtehetem neked.

– Nem is sokkal többre teremte a sors, – viszonzá Ottó – mint végrehajtó káplárnak. Már hogy élhet a világon ember minden költészet és ábránd nélkül.

– Igaz; de még csodálatosabb, hogy miként türhet a föld annyi kötözni való bolondot.

– És éveid számát olly fájdalmasan emlited, mintha azok súlya miatt már sir felé görnyedeznél.

– Szeret, ugy-e? igen – igen ő szeret! ő szeret; hisz ezer jeleit adá. Menj kérd meg.

– Tüstént; már határoztam, mindent meggondoltam. Siess hát – ezzel Verebesyt pipere asztalhoz taszigálá.

Verebesy szokott lassusággal meginditá az öltözködést, érthetlen szókat dörmögve, s döbbenve meg–megált, Ottóra átjáró pillantást vetett, s birkaszelidséggel kérdé:

– Jó! fejezé be Verebesy a párbeszédet, s egész lelkesedéssel kezdé magát piperézni.

Most hosszú szünet következék, mialatt embereimet tetőtől talpig ugyan, de azért mégis elég röviden bemutatom. Vannak lények, kikről a legjobb szándék mellett sem lehet sokat mondani, minthogy magok keveset érnek.

Verebesi Verebesy Imre huszonöt éves, közép termetű, feszes tartású, éjjel nappal fodrozott szőke hajú, rendezett szakállú, kék szemü és kevés beszédű fiatal ember volt. Öltözete mindig a legválogatottabb. Ő azok közé tartozott – mert vannak ollyanok elegen, – kik éltök czéljáúl gazdag házasságot tűznek ki, s egyébre földkerekén semmi gondjuk, hanem hol egy gazdag leány? N. N. péknek mennyit érhet a háza? Y. timárnak földeire mennyi van betáblázva, s az egész városi telekhivatal könyveit fejökben hordozzák; fő tanulmányuk a papák és mamák gyöngéjét kiismerni. Verebesy is, mint illyen ember, a legnépesb -6- helyeket választá sétáúl: szinház, bál, vasárnapi kirándulások, mutatványok soha nélküle véghez nem mehettek; viselete olly solid volt, hogy még a rágalom sem mondhatott rá valami pajkosságot. Ő kerülte a fiatal emberek társaságát, nehogy tőrbe jőjön, s vagy egyedül, vagy komoly férfiak közt vala látható; nem játszott, nem mulatott – sőtt nem is vacsorált, csak hogy este fogadóban látható ne legyen. Soha nevetésre nem fakadt, vagy kitörő jó kedvet nem mutatott, sem az ellenkezőt; hanem ajkain folytonosan hóditásra számitott mosoly ült. Ennyi az egész, mit róla külső és benső tulajdonaira vonatkozólag elmondhaték. – – Igaz! egyet, igen jellemzetest, feledék emliteni – rövidlátást szinlelt. Állása: nemes ember, hivatala: semmi; tőkepénze: hatezer váltó – szerinte – elég addig mig gazdagon nősül.

Ledéri Otto vidám, kissé könnyelmü és ügyvéd volt. A nők őt érdekesnek tarták, s ez elég a földi boldogságra, mert kimondhatlan szerette a kalandokat; hogy pedig huszonkét éves korában meg nem nősült, csak azért fájlalá, mert azóta szenvedélye a kalandok iránt gyakran megégeté.

Verebesy tetőtől talpig takarosan ki volt czifrázva; sárga keztyűit ujjaira egyengeté, s párizsi kalapját óvatosan illeszté szabályszerüen gyürükbe rendezett hajfürteire.

– Na, fiu! – mondá, miután még egyszer végig pillanta a tükörben – nem dobog a szived?

– Már miért? – viszonzá Otto, egykedvüen csukván be a kezében levő könyvet.

– Igaz! – jajdula fel Otto, visszaemlékezvén, hogy mit határoztak nehány percz előtt.

– No’s, – kérdé Verebesy, jobbját az ajtó kilincsén nyugtatva – remélem még nem bántad meg?

– Semmi, semmi; maradj kissé, kérlek; hisz azt sem tudom, vagy tán magad sem tudod; mit fogsz mondani. Halljam.

– Oh! majd iskolás gyermekként itt felmondom a leczkét. Micsoda idétlen kivánság.

– Az igaz idétlen kivánság! viszonzá Ottó, s egy szivart meggyujtván, folytatá – azért jobb is lesz holnapra, vagy még inkább holnaputánra halasztani.

– Ma vagy soha! – viszonzá Verebesy, s az ajtót erősen csapta be maga után.

– Elment, – sohajta magában Ottó – tán sorsom ugy kivánja. Lemondjak a szabadságról, a kalandokról? – – Lemondok, hisz huszonhét éves vagyok már. No rosz világ és rágalmazó nép! be lesz-e most tömve szátok, ha magam áldozatként nyomoru jóslataitok megczáfolásáúl odadobom; vagy elég lesz szárnyaszegetten fületekbe orditnom, hogy hazudtatok? – Ledéri Ottó hosszú és – saját vallomása szerint -8- – igen sületlen elmélkedésbe mélyedt. Szinte bele talált már békülni a házasság szent kinjaiba, midőn kalandszomjazó lelkét egy levél szunyadásából felkorbácsolá. Tartalmát közlöm:

„Rég nem látott Ottóm, egyetlen barátom! Üdv és béke neked! – Az országgyülés berekesztése óta nem tudósitók egymást helyzetünkről, pedig hogy igértük! ez – köztünk legyen mondva – nem szép! én sietek hibámat némileg helyre ütni, s egy napon két levelet küldök hozzád; ez postán megy, mert akarom, hogy a másikat megelőzze, – remélem, a másik neked kedvesb leend, miután a szép bárókisasszony kézbesitendi azt. Ő téged ismer, gyakran emlegetett; egyik fényes pesti tánczestélyen látott. Ismervén a nők iránti ellenálhatlan hajlamod, azt hiszem kedves dolgot teszek, midőn felkérlek, hogy az emlitett kisasszony körében pesti mulatása alatt a lovagszerepet elválald. Csókol őszinte barátod Jeszerszky Imre. Költ Zágrábban, május 7-dikén 1841.

– Bárónő?! Kaland! kiálta fel Ottó, s kezéből a lap kiesett – e hölgy látott, belém szeretett… és én… házasodjam? – Ezzel legényét becsengeté. – Menj, – mond a bámuló legényhez –; nem, rohanj Vildeczky úrhoz, ott találod Verebesyt… hát mégis ácsorogsz?

– Nem tudod, hát azért tartalak, azért fizetlek hogy annyit, se tudj? – Elcsaplak.

– Már hogy tudnám – ellenveté illetődve a legény – ha tensúr meg nem mondta.

– Nem mondtam? az más, úgy én hibáztam. Hát mond meg neki: rögtön minden halasztás nélkül, minden -9- beszédet félbeszakasztva siessen haza, mert roppant veszély van.

Ottó költővé lőn; s képzeletben teremte egy alakot, szépet, szenvedőt, bájosat és kifejezéstelit; minden vonásba egy-egy pogány istennőt ültete; lélekteljes szemeinek ragyogó fényt, s gazdag hajfürteinek éji sötétséget, termetének kecset, méltóságot, – egy szobrász által sem utánozhatót, teremte. Képzelete a nőt ollyannak alkotá, kihez hasonló a világ teremtése óta nem volt; s ha a nő Ottó képzelete szerint előált volna, az egész fővárosi férfisereg csodálásra, egy harmada szerelemre, egy tizede őrülésre, s vagy kettő öngyilkolásra vetemült volna. Ugy rémlett Ottónak, mintha egyik pesti bálban ehez hasonló ismeretlen nőt látott volna, s e nő füzértánczban őt választá… igen, igen, e nő ő volt, és ő belé szerelmes!

A levelet elolvasá; minden csekély neszre felriadt, mint üldözés alatti gonosztevő; vére olly erősen keringett, mintha gőzzel hajtották volna; feje jobban lángolt felgyújtott kazalnál – meglehet, mivel sok szalma volt benne; de ezt ne tessék rá fogni, mert csak privát vélemény. Ő boldog és boldogtalan volt!

Mig Ottót illykép ábrándja elfoglalá, a legény küldetésének hiven megfelelt, és Verebesy lélekszakadva rontott be az ajtón, de oh átka a véletlennek, nem egyedül; mert alig ejté Ottó e kérdést: „Megkérted?“ már Vildeczky is a szobában volt, rémitő veszélyt hallván, sietett ismerősét vigasztalni, fájdalmában osztakozni, vagy, ha szükség, rajta segiteni.

– Az Istenért! az Istenért! szóljanak – sopánkodék Vildeczky, s birkapofával részvétet szinlelve kapkodott ide s tova – minden kicsinység által le ne hagyják magokat sujtani, édes uram öcsémék. Hátha segitni lehet.

– Olvasd, – mond Ottó, a levelet Verebesynek nyujtva, s magáról megfeledkezvén, örömteljesen tapsolt.

– Uram Jézus! – kiálta fel Vildeczky, széles tenyereit medveként csapván össze, s terjedelmes hasára sülyesztvén – a fájdalom egészen megzavarta.

Vildeczky segitségért kiáltott, iszonyuan elhalaványulván abbeli fájdalmában, hogy az elméjében megháborult Ottó által megfojtatik.

– I–g–e–n–e–em – accompagnirozott Ottó a fönnebbi hangjegy szerint, s kábult elragadtatásából hirtelen eszméletre térvén, boszusan sujtott homlokára.

Vildeczky és Ottó közt gyönyörü duette készült; csak a karnagyi jelt várták, – mi onnan sejthető, hogy egy harmadiknak nehéz volt volna megesküdni: mellyik hasonlit jobban uj kapuhoz; azonban Verebesy leleményessége segitett a kölcsönös zavaron.

– Valóban – kezdé Verebesy, a részvéttel hajtogatván össze – nem tudom örvendjek-e viseletednek, drága Ottó barátom, vagy kárhoztassalak? E -11- levél tartalma örvendeztet és sujt, szerencséssé tesz és szerencsétlenné.

– Hogyan – kérdé Vildeczky – nem értem, – és széles pofája egy arasznyit nyult, szemeit kimeresztvén és száját a lehetőségig eltátván.

– Örvend – folytatá Verebesy – mert én történetesen csinos örökséghez jutottam.

– Hah! ah! – kiálta fel Vildeczky, s mennyivel imént meggyült izetlen pofája, épen annyival csappant most rövidebbre, tátott száját összekapván, azt egy idomtalan széles mosolyra alakitandó, s mintha lúdczombot evett volna, szinehagyott ajkait megnyaldosá. – Örökség! – kiálta fel még egyszer.

– Mert – mond Verebesy – az elhunyt, ki után öröklöttem, Ottó testi lelki barátja volt.

– Testi lelki barátom volt – viszhangozá ismét Ottó, és száraz szemeit dörzsölgeté.

– Majd vigasztalni fogjuk, csak az első bánat enyhüljön, – dörmögé Vildeczky, s távozása közben örvendetes oldaldöféssel sugá Verebesy fülébe. Nem ollyan nagy szerencsétlenség biz – ez – s mintha talpraesett elmésséget hozott volna létre, kaczajával terjedelmes hasát mozgásba inditá, s távozék. -12-

– Mikor jön meg eszed? – korholá Verebesy Ottót – tudod-e, millyen kellemetlen helyzetbe hoztál Louizenál?

– Pokol és kárhozat! Én főbe lövöm magamat, én nem… nem veszem el… De te is… oh!

– Ne tüzelj – csöndesité Verebesy – hisz csak a bevezetésnél voltam, még csak annyit mondtam volt el, hogy kérő vagyok; de nem hogy kié; midőn legényed szinéből kikelve rohant be, s engem csaknem frakkomnál fogva hurczolt ki, én azt hittem: legalább is életnélkül foglak találni; azonban csak ész nélkül találtalak, ez nem lepett meg.

– Nem tudja, ki kérője valál? Jó; de ezután sem tudhatja meg. Kérd másnak kit soha sem látott, ki nem is létezik; kérd Pityi Bandinak, igazolva lész te is. Kérd meg akárkinek, csak nekem ne.

Verebesy ismét gondolkozott: E hatásra nem -13- számitott és még is jól sikerült hazudságom az örökség iránt.. hm! mit veszithetek? vagy mit koczkázok?… Ezen rövid elmélkedés után Ottóval kezet szoritván távozott.

Felkeresésére indult, mert barátja levele 7-ikén kelvén, ma már 22-dik s igy elég idő, hogy az érdeklett kisasszony tömérdek akadály mellett is Pesten lehessen.

– De hogy találom meg?… Neve nincs e levélbe megirva… gondolkozék Ottó. – Mindegy! meg fogom, meg kell találni! ezzel elrohant.

Ottó végig szaladt minden utczán; minden ismeretlen szép hölgyben az érdekes bárókisasszonyt látá; a szebbeket nyomon követé, este a szinházban minden páholyt, tám- és zártszéket végig pislogott, meg-megakadt tekintete egyik vagy másikon, szive hangosan biztatá: ez ő! De hitében csalódott, mert fájdalom! rá senki nem coquettirozott, pedig a báró kisasszonyt arról remélé megismerni. Fáradtan és boszusan tért nyugalomra.

Harmadnap bele fáradt, s azzal vigasztalá magát, hogy a véletlen majd utjába hozza, vagy a hölgy levelével fel fogja kerestetni.

Társai zaklatására Ottó falura rándult. – Három napi ott mulatása alatt nyugtalanabb volt, mintha a fővárosban ez alatt új alkotmány iránti kérdés döntetnék el.

Ottó egy pillanatig sem késék, hanem diadalérzettel rohant egyenesen az angol királynőbe.

– Van több szép kisasszony, – felelé a kapus alázatos, de fondorkodó pofával.

– Szolgálatára – fejezé be a társalgást a kapus, és állát, ollykép illeszté a két marokra szedett -15- buzogányhoz, hogy annak ezüstös fejét szakálla elárasztá.

– Már késő – viszonzá egy nyuzott pofájú, s nagy Vatermörderes hivatalnok.

E pillanatban a gőzhajón csöngettek. Ottónak minden kongás velejéig hatott: midőn a csöngetés megszünt, a vér egész testéből fejébe zsibongott.

– Jegyet hát! – orditá Ottó torka szakadtából, s alig ált lábain az őrült indulatnak miatta.

– Ne csináljon hát ollyan lármát, – csöndesité a hivatalnok Ottót – biz összeorditja az utczagyerkőczöket – és szokott lassusággal nyult testének azon részéhez, hová a természet bő áldását leginkább pazarolta, azaz; füléhez, s az oda szurt tollat elővonván, hidegvérrel perczegeté hét szint játszó körmén.

Mintha egy lomha álatot felkorbácsoltak volna, olly hatást gyakorolt a derék hivatalnokra Ottó ajánlata. Egy pillanat alatt a jegy ki volt adva.

Ottó rohant – kendőjével inte, a matrózok a köteleket bevonták, s a hajó ép azon pillanatban, midőn Ottó a korlát végéhez ért, orra előtt megindult. Ottó nem gondolkozott, hanem egy elszánt ugrással – az egész társaság rémülésére – a hajó fedezetén volt. Mint ki hosszú üldözés után nyugpontra talál, úgy érzé magát Ottó; lankadt tagjait a kényelmetlen zöld lóczán végtől végig nyujtá, s jobban lihegett, mint egy ezüst billikomot nyert agár, kitüntetése pillanatában. Bezzeg nem volt ám első gondja, a kaland folytatásához látni.

Nehány percz nyugalom s két pohár xeresi Ottót tökéletesen talpra állitá.

Ottót kérdésekkel ostromlák; ő válasz helyett szemeit a hajó fedezetén körüljártatá, azon talánnyal: vajjon mellyik ő? Azonban tisztelet, becsület az egész társaságnak; de ő ugy találta, hogy egy sincs ott; kiért ennyi áldozat érdemes lett volna.

Egy jó ismerőse s tulajdonkép kartársa Ottónak lépe hozzá, s feltünő megjelenése iránt kérdezősködék.

Ottó hiven elmondá az egészet, azzal rekesztvén be beszédét, hogy egy hölgy ha az emberbe szerelmes, csak megérdemel egy kis áldozatot.

E szóra: zágrábi – egy ifju, ki eddig nyugodtan tekinte a hullámokba, megfordúlt, Ottót karon ragadá, s szótlan vezeté egy elég koros, de mindazonáltal vöröshajú és szeplős hölgy elé.

Ottó szemközt állván a hölgygyel, a hideg hátán végig borsódzott; agyát azon kinos gondolat metszé át: „ha ez ő?“ -17-

– Nincs szerencsém – mond a hölgy, s ártatlan mosolyánál sárga fogai kiríttak fehér ajkai alól.

– Legyen meggyőződve, koránsem a félsz miatt hanem a csalódás, a meglepetés, egy tündérálombóli ébredés.

– E hajón – mond az ifju – nincs más zágrábi, mint én és nővérem, mi valánk az angol királynőben szálva.

– Nagysád! – mond Ottó a hölgyhöz fordulva – én Ledéri Ottó vagyok.

Ottó jobban szeretett volna ismeretlen maradni, megszökni; de e botrány után igazolnia kelle magát.

– Nagysád – kezdé Ottó ismét – egy levelet volt kegyes Jeszerszky Imre barátomtól hozni, az angol királynői bérszolga legényemnek adá és én tisztelkedni sietvén, értesültem, hogy nagysádtok e pillanatban Bécs felé indultak. Ennyi az egész. -18-

– A levelet – mond a hölgy – báró Améli Rozália hozá, szép gyönyörü teremtés; kár, hogy nem látta.

– Magányszálláson valának egyik rokonuknál, folytatá a hölgy – s tőlem küldé önhöz az érdeklett levelet. Ismétlem: kár, hogy nem látta.

– Keserü félreértés, dörmögé fogai közt Ottó, s mint a leforrázott eb sompolyga el.

Mi természetesb, mint az, hogy Váczon kiszált, egy bakancsos káplárnak egész szótárát kimeritvén. Midőn parton volt, jobban érzé magát mint tengeri vihar által hányt-vetett utas, ha egy maroknyi szigetre kap.

Volt elég ideje a történtekről gondolkozni; de ő azt nem cselekvé, hanem a történendőkről tervezett, mert hallá hogy Róza szép, gyönyörü! s midőn a vaspályán visszatért, nagy dolgot határzott.

– Postalovakat Tétényig – mond hazatértekor bámészkodó legényéhez, s egy óra mulva uton volt. -19- – Ha belefogtam, kiviszem, élek vagy halok, de magamat ki nem nevettetem! – elmélkedék az uton, s haladt.

Pápán értesült a fogadóban, hogy egy bárói család csakugyan ott éjszakázott, – ő sietett, s minden állomásnál kérdezősködék.

Zala tündér vidéke, a szebbnél szebb hegyek, a Kisfaludy Sándor által olly szépen megénekelt várromok, a Balaton, regényes lelkét annyira eltölték, hogy ott kissé késedelmezni, vágyának ellent nem álhatott, s igy történt, hogy az alig negyed órányira előtte haladó Améliékat be nem érheté.

Zivataros éj következék, s ez Ottót Keszthelyre szoritá, hol az elhagyatott fogadóban semmi árért szobát nem kaphata, – kénytelen volt egy katonatisztet megkérni, hogy szállását vele megossza, ki azt szivesen teljesité.

Ottó estelinél elbeszélé kalandját, a tiszt is sok hasonlót regélt, s egyik palaczk pezsgő a másikat érte, mindaddig, mig embereink fedél alatt is emberül eláztak. Voltatok-e valaha részegek? Bocsánatot kérek e pórias kifejezésért; most jut eszembe, hogy részeg csak szegény ember lehet, s csak nyolcz krajczáros bortól, de mi, kik, Cliquot, Silleri Jaquesont, bordeauxit, Chatau Laffittet, és madeirát iszunk; iszunk az öntudat hanyatlásáig, iszunk estétől reggelig, iszunk az ablak- és fejbezuzásig, iszunk a botrányig, – mi csak jókedvüek lehetünk, de részegek soha; mi urifaj kárhoztatjuk a részegséget, s ha cselédeink valamellyike, – tudniillik a kinek van, mert a ki ur, nem következés, hogy szolgával is birjon – mondom, ha egy cseléd magát jó kedvből, -20- vagy bánatból vagy alkalmilag le találja inni: mi urak atyailag és bottal és veréssel jó utra törekszünk korbácsolni őt. Ismételve bocsánatot kérek.

Tehát voltatok-e jókedvüek. Éreztétek-e kellemeit azon helyzetnek, midőn a szobaboltozat a padló helyét elfoglalja s a fő lábaitokról leüt? Voltatok-e valaha olly jókedvüek, hogy egy emberben egész sereget láttatok, s a falon függő mázolások szemeitek előtt tánczra keltenek? Illy jókedvü lehete a természet, midőn a nyomort alkotá, s illy jókedvüek lőnek az egy szobába szorult Ottó és tiszt, midőn kalandterveiket egymásnak elmondák. Nyelvök lassan akadozni kezdett, erejök elhanyatlott, szemök lecsukódék s tovább álmodák az elkezdett tárgyat.

Még nem alvák ki mámorukat, vagyis jókedvök első fokát sem, midőn Ottót felzaklaták azon tudósitással, hogy a postalovak készen várják.

Ottó felriadt, öltönyt ragadott, kocsiba veté magát, megmondá: merre vigyék, és ismét elaludt.

Csáktornyán, midőn lovakat válta, értesült, hogy az érdeklett utasok, kik után olly nyakra-főre rohan, még egy óranegyed távolságra sem haladhatának. Ottó örvendett hogy végre a horvát széleken eléri őket, sürgeté az indulást. Már kocsiba veté magát, a borravalót kiosztogatá, a kocsis már lovai közé csapkodott, midőn egy nem várt véletlen utját meggátolá.

Egy megyei biztos és két legény tajtékzó ménen vágtattak felé, s kocsiját körülfogák.

– Elértük ugy-e, szökevény? – mond a biztos, Ottóhoz irányozva dörgő szavait.

– Szökevény – mond Ottó – csak annyiban -21- vagyok, hogy biz nem értem rá ismerőimtől bucsút venni.

– E szerint tudja, – mi járatban vagyok? – igen kalandom van. Hajts. Legények! mellé, s ha moczczanni mer, kötözzétek meg.

– Tán részeg az ur? – mond Ottó – vagy én nem aludtam még ki magamat.

– Vissza Keszthelyre! – ada parancsot a biztos, s előre lovagolt, nem várva sem kérdést, sem választ.

Ottó látván, hogy több tréfánál a dolog, pattogni kezdett, de nem használt: rudját csakugyan visszafelé forditák.

– Mondom nektek – harsogá torkaszakadtából – tévedésben, iszonyú tévedésben vagytok; tán más az kit kerestek?

– Majd megválik – mond az egyik legény, büszkén simitva végig nagy bajszát.

– Nem nézünk mi az urból semmit is ki, hanem majd benézünk az uti levelébe.

– Nincs ugy-e? Tudjuk már, miféle madár. Dejszen hiába bujik előttünk uri bőrbe, megismerük mi már a gazembereket!

– Uraim! – mond Ottó a legényekhez – hát alkudjunk meg, mert én sietek; mit kivántok szabadságomért.

Ottó nem tudott mit tenni, tehát átengedé magát átkozott sorsának, meg nem foghatván, miért lön rabbá, – és gondolkozott, gondolkozott, mig e szokatlan teher alatt, mig az elmult éj kiállott viharai miatt ismét elalvék.

Ébredtekor Keszthelyen találá magát; kocsija előtt a biztos, két legény, szolgabiró s tiszt állottak.

– Megvallom, – enyelgé Ottó – bár mi édesen töltém is veled az éjt, most nem szivesen jöttem.

– Azt ugyan elhiszem – felelé a tiszt, s ezzel a szolgabirót kötelessége teljesitésére inté. -23-

– Ön – mond a szolgabiró, Ottóhoz fordulva – tolvajsággal vádoltatik.

– És ki merészelne? – kérdé Ottó, kihivó pillanatot vetve környezőire.

Tessék hát megvizsgálni – folytatá Ottó – itt hagyott öltönyömben egy tárcza van.

Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem eléglené.

Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját, kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.

A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt pihent.

– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy nászomon jelen lehetsz.

És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra, midőn Róza ajtaján bekopogtattak.

Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép, s imádandó volt!

Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt -25- tön, s ugy viselte magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt, barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.

Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog volt Vildeczky Louizéval.

– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.

– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét mulva lakodalom.

– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.

– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves koromban?!

HÁROM JÓ BARÁT.

Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen. – Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.

Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád önmagának szerényen be is vallott.

– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!… Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna bámultatni.

Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?

Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté -30- napjait, s a vágyba: hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté hozzá.

– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat felé.

– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván, mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén – megis bámultak Pesten.

– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet! csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt szerencsétcsinálni.

Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.

Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos Árpád úr számára dolgozott.

Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád kezébe ragadá a gyeplőt, s miután -31- sujtásos huszára és lobogós ingű kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre utazott.

A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta, mi szívemelőleg hatott rá.

A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva, öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment estelizni.

Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva szurkosnyaku üvegekkel.

Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott. Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet. -32-

Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott, hol hajnalban végződött.

Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai, kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok, kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva, a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy – valóban úr!

Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.

Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!

Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért lelkét adta volna nekik; de ők -33- arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.

Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát teendő.

Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött, kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé. Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági hölgyeknek annyira sajátjok.

A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité. -34-

Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba, figyelmeztetvén őt:

– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni, mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.

Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes városi fogatot.

– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga körül.

– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből adnék érte, ha most szólhattam volna vele. -35-

– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s ajkai körül diadalmosoly lenge.

– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi aztán tőled függ.

– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad szemeit.

– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem leendesz érdektelen egyéniség előtte.

– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.

Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására értek.

– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél hamarabb, kérlek, minél hamarabb!

– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.

– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.

– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is érted mindent? -36-

– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel; ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak. Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem, száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz: a három percznyi időközt találandja hihetlennek.

Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak tőle telik.

Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól, agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még költői dolgokról is.

– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki elforgatott szemekkel merengett.

– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta, nehogy tanácskozmányuk zavartassék.

– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám kisasszonyt“ –

– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.

– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az agarakhoz?

– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia irodalomról és estélyekről kellene társalognod.

– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak. -38-

A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.

Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.

E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.

Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s azt magasan a légbe rázogatá, mondván:

Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.

„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről biztosítva levén ön lovagiasságáról, -39- meg vagyok győződve, hogy tettem – titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!

– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.

– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.

– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen hozandja meg.

– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a divatkörökben elfogadjanak. -40-

– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.

– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni. Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.

És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az összes magyar kereskedelem alig fizetett.

Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről szó sem lehetett.

– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell ütnöm, zajt minden áron!

– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.

– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad „Monte Christot“?

– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.

– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:

– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s kezét magasra kifeszité.

Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az almát szétlövém.

– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem már feketét.

A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:

Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.

– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat nyujtám neki e szavakkal:

– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az egész.

– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. – Víni fogok.

Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun berohant.

Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed pongyolája kecseit csak emelé. -43-

Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi összeveregetni.

– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.

– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem tánczmesterektől hajlongni…

– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem jobban tetszik.

– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.

Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani, de futni sem mert.

Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett hirtelen elkiáltja magát: -44-

Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka, megvetéssel kérdé:

– Ne féljen semmit; biztatá Árpád. Én őt megölöm – s villámsebesen elrohant.

Irmándy nyugtalan járt fel s le Árpád szobáiban, restelte, hogy ez, ő nélküle, a városban csak egy lépést is tőn.

– Győzelem! kiáltá a hazaérkező Árpád Irmándy elé – Megvan! megtaláltam emberemet.

– Kihivás, párbaj!… mező a zajütésre! Nézd, ezzel a jegyet átnyujtá.

Másnap Árpád megverekedék, s aggódó pajtási -45- roppant örömére mellén hatalmas kardvágást kapott. Több hetekig feküdt; betegnek ez életben lelkiisméretesb ápolói nem voltak, mint Árpádnak: a három czimbora közül egy mindig körülötte lézenge, de többnyire mindhárman.

Irmándy őt városi eseményekkel, saloni dolgokkal, s Irmával bolonditá mindig.

Táskay hetek óta arczképén dolgozék, de még egyetlen vonás sem volt kivehető.

Mindnyájan együtt valának, Árpád is már lábbadozott, midőn a kitárt ajtón Érlaky Jenő rohan be

– Árpád! kezdé komolyan Jenő a távozottak után nézve: ismered te ezen embereket?

– Hogynem? jó barátim! Irmándy salonférfi. Táskay nagyhirű festész, s Árnyay kitünő költő. Nevezetes férfiak.

– Irmándy, viszonzá Jenő, a herczegi palotáktól kezdve a kolduskunyhóig mindenütt megfordult – a színpadon.

– Igen: folytatá Jenő. Ő bukott szinész. Táskay az egészen más, ő elismert müvész, három évig ült a -46- megye börtönében bankjegyek utánzása miatt; Árnyaynak pedig lehetett alkalma verselést tanulni, mert néhány év előtt egy divatlap kihordója volt.

– Igen; mint különösséget beszélé el viseletedet, bátyjával volt párbajodat, s midőn nevedet emlité pattantam fel, mondván, hogy unokaöcsém vagy.

– És ő arád?! sohajtá Árpád síró hangon; – add vissza hát neki ezeket – s több levelet nyujta át Jenőnek.

Árpád vérző szivvel, üres erszénynyel, sok adóssággal és bukott reményekkel tért vissza lovai és agarai közé.

EGY KACZÉR NŐ.

Barátomat Eléznek hivták; a birálók versei ellen gyakran kikeltek, a közönség azonban szívesen olvasá; – ennyit nyilvános életéről. Mint magánember békeszerető, s egyszerü volt. Én őt szívemből szerettem.

Egy érdekes fellépés az ifju irónak több uri teremek ajtait megnyitá. Csilynéhez, a mindenki által bálványozott szép özvegyhez is bevezetteték. Rég imádta ő már e nőt szívben, és gondolatban; titkos vágyai nem egyszer varázslák a kellemdus hölgy közelébe, s ilyenkor Eléz lelkesült vala, szemei élénkebben tüzeltek, költeményeiben szelíd érzelem magasztos eszmékkel folyt össze; szebbnek látta az eget, mosolygóbbnak a csillagokat, szelídebbnek a holdat, s ragyogóbbnak a napot, a kert virányait illatosbnak, a rétet zöldebbnek találta, szóval; a világ, az élet, és minden szebb alakban állott előtte, és élénk ábrándja őt boldogítá. Végre felpattant a nem remélt idő zárja, a melegkeblü ifju tartózkodás nélkül léphetett a nő közelébe, kezét megérintheté, ajkihoz vonhatá, és szólhatott vele; – vagy nem elég-e ez költői léleknek, hogy a kebelben rejtett szikrát kitörő lángra élessze? Eléz szerelmes lőn. -50-

Elfordulok tőletek ti jégkeblüek, kik a szerelemben nevetségest találtok, kik mindennapi lelketeket az üzérkedés mocsárjába sülyesztitek, kik csak akkor érzitek melegebb dobbanását sziveiteknek, ha nyerészkedési vágyból valahová beruházott hitvány papirdarabkáitok vagy nyomorult érczetek van veszélyeztetve; kik csak akkor ölelnétek szeretettel az embert, ha véréből rubint olvaszthatnátok. El veletek, kérgezett szívű vén uzsorások, hisz ti nem ismeritek ezen fájdalomédes szó varázsát: szerelem! ti nem hiszitek, hogy ebben egész világa rejlik az emberéletnek. És jertek elő ti ifjak, kiknek ereiben a vér lángol, kik e föld minden kincsét megvetitek a szerelemért, nektek akarom én megmondani, hogy Eléz szerelmes volt.

Lehet-e mennyeibb valami e kopár életben a szerelemnél? vagy nem ez emeli-e ki az embert parányiságából? a szerelem elszánt harczost, lelkes szónokot, ömledező költőt, munkás polgárt varázsol; akartok vallásost látni? pillantsatok be a szerelmeshez, s angyali tisztaságban hallhatjátok ajkiról az Isten szent nevét lehangzani; kell részvét? panaszoljátok el fájdalmaitokat a szerelmesnek, ő veletek fog könyezni, segélyért csak a szerelmesnél kopogtassatok, ő szívesen megosztja utolsó fillérét a szükölködővel, s testvérileg karolja önzés nélküli keblére az egész világot.

A szerelem több földinél; égből száll ez alá, hogy az egyhangu emberéletbe édeni virányokat szőjön; isten küldi e szikrát, hogy vele a fásult kebleket átvillanyozván, hálátlan teremtményeit mindenhatóságára emlékeztesse, hogy az embert megóvja a sülyedéstől, -51- – mert valódi kölcsönös szerelemhez nem fér sem bün, sem árulás.

Eléz szerelme gyöngéd, és tiszta volt, de kedélye hol borus, hol kitörő vig lőn; naponként látta szép angyalát, s minden látás egyegy örömvonást törlött le ifju arczáról. Igy telt el egyik hét a másik után; Eléz majd a boldogok közé emelkedék, majd ismét magas egéből a szerencsétlenekhez zuhant alá; szenvedélye, s meleg véralkata egyik tulságból a másikba ragadá; szóval: rövid idő alatt önmagából kivetközött.

Borus éj volt; én Soulié-t forgatám, midőn Eléz nálam bekopogtatott. Tetőtül talpig saloniasan vala öltözve. Egyszerü, de elég kényelmetlen szobám kellő közepén kissé megállapodék, kalapját az asztalra sujtván, balkezével égő homlokát dörzsölé, s jobbját nekem nyujtá – de mindezt szótlanul: azután egy szívmetsző sohajjal avult pamlagomra ereszkedett. Csaknem félóráig síri csend füszerezé együttlétünket.

– Kiszabaditottak? hát nem hordom-e keblemben pusztitó lángját? kínzó ördögei nem hasogatják-e csontjaimban a velőt?

– Igazad van, kaczagnom kellene; menj üss tanyát kedveseid sirja fölött, vigadj, midőn édesanyádat temetik, – hisz okos ember nem sír, nem veti martalékul egészségét a szenvedésnek, hisz egyszer -52- meg kell halni. Istenemre! ez ellen nem segít sem kétségbeesés, sem öröm.

Én rá tekinték, de ijedtemben kiesett ajkim közül a szivar; alig ismertem meg.

– Csekélység, csak szívem van összezúzva, – majd kigyógyit az idő. Hahaha!

– Életemben ennyire nem csalódtam, pedig oh barátom, ha e nőt megtaníthatám vala szeretni, üdvességemért nem adnám. Te tudod mim volt ő nekem, midőn még nem közelíthetém meg. Bár ugy maradt volna!

– Tudj hát mindent – kiálta határozottan. Midőn első látogatásaimat tevém nála, szíves volt, s csakhamar elég bátorságot nyujta megvallanom azt, mit tekintetemből rég kiolvashata; remegve, s imaszerüleg lebbentém le ajkimról a vallomást. Ő válasz helyett kezemet elég érezhetőn megszorítá, ez egész valómat bűvös erővel villanyozá át, s önkénytelen féltérdre ereszkedvén, a kezemben feledett drága kezet csóközönnel halmozám. Én lángoltam!

E pillanat emléke kiirthatlan? a menny minden üdve keblembe szállt, az éden minden kéjeit egy percz alatt átélvezém, a szent angyalok boldogságát nem képzelhetém magasztosbnak. Erőm elhagyott, s ugy érzém, mintha köröttem a lég égne. – Nem tudom, meddig lehettem e varázsmámorban, mert sírig ohajtottam volna igy maradni, de e gyönyör nekem -53- oly rövid vala! föltekinték, hogy a drága nő angyalarczáról a kedvező választ leimádkozzam.

A bájos teremtmény nefelejcskék szemei epedő vágygyal csüngtek egy – oh rettenetes – egy előtte heverő párisi divatképen.

Én illetődve bocsátám el kezét, csak imént lángoló vérem jéggé fagyott, és éreztem, hogy lázroham fog el.

– Nézze ön – mond ő a divatképre mutatva – mily diszes öltöny, ah! ez különös jó izlés!! a szabás minő egyszerü, s mégis feltünően urias.

– Engem?… oh szép hölgy! – sohajtám – én feltépém keblemet, annak legszentebb titkát kitárandó; áhitattal térdelék itt, mint Isten oltára előtt; mondtam azt, mit még emberi lénynek soha: hogy kegyedet imádom. És nagysád szivemből tépett szavaimnál többre becsülé e hitvány mázolást; midőn azt hittem, hogy lelke hozzám aláleng, kegyed rám sem hallgatva, egy ruha idomtalan szabásába merült. – Mi lelt? bocsánatot szép urhölgy, megfeledkezém magamról, és saját tettem miatt pirulok, hisz tudnom kellett volna, hogy kegyed fölöttem áll, látnom -54- kell vala, hogy csak időtöltésből tür meg körében.

Ah! ön gyermek, mint megijeszt! – ezt oly kedvesen mondá, és szándékosan összeredőzött homlokán átragyogott a békitő szellem; ajkira daczot akart hazudni, de tündér szemeiből az ellenkező mosolygott, s mutatóujját biborajkira emelvén, pajzánul megfenyegetett.

Én mély lélekzettel új életet szíttam. Feledve lőn előttem minden, magam védtem a nő viseletét, s állitása, – miszerint nem várt, rögtöni vallomásom őt megzavará, hogy csak válaszrai időnyerés végett tőn kitérést a divatképre, hogy előbb mélyebben lelkembe akart tekinteni stb. – kivetköztetének fölebbi szerepemből. Ujra esdekeltem.

Én kebléhez simultam, és nem taszíta el. Tizennégy napig határtalan boldog valék.

Egy levél – folytatá huzamos szünet után – megmérgezé örömeimet. Tartalma: „Uram! önnek vetélytársa van, ki minden tekintetben szerencsésb önnél, s kit Villányiné mai estélyén megismerhet,“ aláirás nélkül.

Nyomorult rágalmazó – gondolám – ki a szerelemféltés kigyóját akarja keblembe lökni! És mégis, őszintén mondva – nyugtalanitott, mert Gabriela gyakran titkolódzónak tünt fel előttem. Iparkodtam leküzdeni a gyanut, de egy ok ellen kettő három emelkedett; e helyzet fölötte kínos lőn, – nehány -55- percz mulva imádottamhoz sieték; keblemben indulatvihar, és határtalan szerelem harczoltak. A kapuban egy arszlánkülsejű urral találkozám; kedvem lett volna tőle kérdeni honnan jő, s tekintetéből ugy sejtém, hogy ő viszont hová menetelemről ohajtna értesülni. Ő megállt, tán lépteimet ellesendő; én sem mentem tovább. Szemem erősen ütközött övébe, de egyikünk sem mozdult, a föld égett talpam alatt. Ez nehány perczig tartott, végre ismeretlen uracsom tetőtül talpig mért, s gúnymosollyal hátatforditva elrohant. Bennem a vér epévé vált, utána siettem, otromba viseleteért feleletre vonni.

Ő ismét tetőtül talpig mért átjáró tekintetével, a gúnymosolyt kaczajjá növelé, s – kicsinyben mult, hogy arczul nem csapám.

– Uram! – dörgém oly hangon, melynek minden betüjéből egyegy adag mérget lehete kiolvasni – ha ön férfiu, sejthetni fogja, miért állottam önnel szóba?

Ő egykedvűen nyujtá nekem jegyét, és ismét nevetett. Csak az korlátozott, hogy utczán valék, különben összetiportam volna. Boszútól eltelve néztem a jegyet, s „Őrfy“ nevet pillanték meg rajta. Gabriela már emlité e nevet, többé nem kétkedém; ő nála volt.

Határozatlan állék, ha emberemet kövessem-e, vagy Gabrielához menjek? Az utolsót tevém.

A nő – mint mindenkor – szép volt; földig nyuló tükre előtt ült, s nehány uj gyönyörű ékszer szemléletébe mélyedt.

Én erőltetett udvariassággal üdvözlém, s midőn menykék szemeit reám veté, indulatom el volt ölve; feledém jövetelem okát, feledém a látottakat, a történteket, -56- s a mit hallottam; feledék mindent, és lábaihoz akartam rogyni, mert határtalanul szerettem. Nekem csak látnom kelle őt, s végem volt; tekintetében valami varázs feküdt, mely rám óriási befolyással birt. A szándéklott szemrehányások helyett új szerelmi nyilatkozatokat tevék, s midőn távozám, azon édes hitet vivém magammal: hogy e nő őszinte, hogy e nő csalárd nem lehet.

Villányiné fénypazarral rendezett estélyén valánk. Gabriela minden, és valamennyi fölött ragyogott; tekintete rajtam is mint más korombeli fiatal emberen csak futólag akadt meg; ez megvallom sértett, de midőn közelébe léptem, mozdulatainak annyi kecsét elleshetém, oly édesen csengő hangját halhatám, ismét a régi valék, mert vakbuzgalommal hittem, hogy csak irányomban lehet ily kedves.

Egy férfiu közelite felénk; a vér erősen lüktetett fejemben, ő a gúnyolódó férfi volt. Bizodalmasan szoritá meg Gabriela kezét. Többé nem láttam semmit, szemeim elhomályosultak, lábaim inogtak, fejem szédelgett. A levél, a találkozás, a kaczaj e pillanatban velőmet megzavará.

Midőn magamhoz tértem, beszédüket hallám; társalgásuk a hidegség oly nemét viselte, minőt meghitt egyének közt tapasztalhatni. A férfi nem monda szépségeket, a nő nem bókolt, és mégis egymás szemeiben látszottak élni.

– Ki minden tekintetben boldogabb önnél! – -57- jajdult fel lelkemben. Többé semmi kétségem, ő az, kiről a levél értesített.

Búcsu nélkül hagyám el őket, s a zajló vendégseregen át udvariatlanul törtem magamnak utat az első üres szobáig, hol erőm végkép elhagyott.

– Önnek – folytatá oly hangon, melyből jóság áradozott, – nyugalmát akarám visszaadni.

– Esküszöm, nem. Lássa barátom, én is sokat, igen sokat szenvedtem, e nőt egykor én is imádtam.

– Hallottam – mondám keserüen – atyja csak annyiban különbözött az alföldi utonállótul, hogy azt csikólopásért felkötik, mig ő rangot vásárlott özvegyek, és árvák orzott pénzéből.

– Az mit sem vet a mérlegbe; anyagi században élünk, most a szellem, a lélek hitvány rongy: ki emelkedni akar, dús legyen, pénzért becsülést, és jellemet vásárolhatni. Jusson valaki bármily alacsony uton vagyonhoz, ha bitófára kerestetett is egykor, gazdagodjék fel, fény vendégség feledteti a multakat, s a dús örökös előtt uri teremek ajtai és női szivek egyaránt megnyilnak. Nem tapasztalta ön még ezt a világban? -58-

Én válasz helyett melegen szorítám meg az ifju jobbját, még egyszer a zajló terembe pillanték, láttam őket és ide rohantam. Segédem léssz, vagy én, vagy Őrfy meghal; a mint ránk virad, felzaklatjuk.

II.

– Ohajtottam volna – jegyzé meg Eléz – kedvesebb ügyben küszöbét átlépni. Ön engem megsértett – folytatá indulatosan – itt segédem; a többit végezze vele, – ezzel menni akart, engem Őrfyvel hagyandó.

Őrfy gyöngéden érinté a távozó karját, s maradásra inté. Eléz határozatlan állott meg.

– Legyen kevés türelemmel – mond Őrfy, s kényelmes pamlagára mutatva, szivarral kinált, Eléz egyiket sem fogadá el.

– Csak ezért tartóztatott?… nem szoktam keresztlevelemet magammal hordozni.

– Oh ifju ember! ön éveiben szeretni felséges! a szándok tiszta, a kebel romlatlan, az érzés nemes, s a fellángoló ábrándképek a mennyig magasztalják a lelket; ön éveiben szeretni isteni! főleg ha ezekhez költészet is járul; de az ily szerelem méltánylást, rendíthetlen viszonszerelmet igényel.

– Ugy hiszem – mond Eléz lehangoltan – magam sem temetém mocsárba legszentebb érzelmemet?

– Utoljára még azt hiszi ön, hogy gyermekkel van dolga, kivel egyik pillanatban méltatlankodhatik, s a másikban mézes bábbal kibékithet?… itt marad segédem, én távozom.

– Ha ön e szót meggondolta volna, pirulna kimondani; elég erről. Foglaljon helyet.

Eléz boszúsan harapott ajkiba. – Legalább rövid legyen – figyelmezteté Őrfyt.

– A lehetőségig. Midőn együtt találkozánk, ön szememből akart valamit kiolvasni, s azalatt én önnek lelkébe vágytam pillantani.

– És a gúnymosoly, az ismételt gúnymosoly? nem! árva lelkemre! ezt gyávaság nélkül nem hagyhatom boszúlatlan.

– Ön nem jó szemmel nézett, ez a részvét és a szánalom mosolya volt. Azt hiszi, hogy Gabrielát önnek ömledezései fölmelegitik, azt hiszi, hogy viszonozza egy ifju sziv tiszta érzelmeit? -60-

– Dőre volnék. E nő szerelmet szinlel a költőnek, hogy megénekelje; a művésznek, hogy halhatatlanítsa; a gazdagnak, hogy fényt árasszon körötte; az ifjunak, hogy imádtassék; a férfinak, hogy bolondíthasson; az egész világnak, hogy ragyoghasson! E nő senki másba, e nő önmagába szerelmes; oltára a pipereasztal, szenvedélye fény és divat. Ha egy imádó elhagyá, ő szive mélyéből fájlalja, nem mivel szeretné, hanem hogy egygyel kevesebb van, ki előtte porba omol, ki hiuságának tömjénez, ki őt minden nők fölé emelve legmennyeibbnek vallja. E nő képes kiégett keblébe vágyakat hazudni, s lényét átengedni egy makacs férfinak, csakhogy ímádói seregébe hódíthassa. Nos tudja most miért mosolyogtam? Érti miként kell e nőt szeretni?

– Igen – rebegé Eléz, s feje lankadtan hanyatlott mellére, arcza elhalaványult, s szemei becsukódtak.

Eléz hirtelen felpattant, arczán a kétségbeesés és harag iszonyuan csatáztak.

– Értem! – kiáltá fuldokolva – ön a legarczátlanabb teremtés az egész föld kerekén!

– Ez sok! köszönje Istenének ifju, hogy szerelmes, s ily szenvedő állapotban látom – mond Őrfy.

Hah! jut eszembe – folytatá Eléz megszakított kitörését – hisz ön vetélytársam, s hogy engem láb alól ellóditson, ily alacsony fegyverhez nyult. Szégyelje magát, ön elég nemtelenül kiczégérezé egy nő -61- jellemét, hogy birásához közelebb álljon; ez férfiatlanság, ez több! ez több! ez gyalázatos! önnel víni akartam, de nem méltó e kitüntetésre.

Őrfy ökölre szoritott kezét homlokához sujtván, hidegvérért fohászkodott.

– El, el innen – kezdé ismét Eléz – itt az erkölcs megromlott, a lég mérges, a lakó ördög!

– A mit tettem – szólt Őrfy – azt ön iránti rokonszenvből tevém; én önt saját rovásomra előkészitettem arra, mit okvetlen tapasztaland.

– És mégis – mond Eléz magába szállva – ha igaza volna? hát képtelenségeket hallottam-e? nem láttam-e magam, mily negédesen találkoznak szemei, hol egyik, hol másik férfi szemeivel? azon levél, a halvány ifju, a divatkép?… szünj meg fejemben oh gondolat! nem, nem! az lehetlen, hisz ő oly szép! mondja uram, az egekre kérem, mondja: hogy a mondottakban egy szó sincs igaz, hogy csak kisérteni akart.

Minden további beszéd megszakadt, Eléz az asztalra könyökölt; Őrfy pedig a falhoz támaszkodva a multak emlékével látszott küzdeni, közbeközbe gyanusan rázta fejét.

– Női fejék, nyakláncz, zománczos karpereczek – suttogá félhangon Eléz – ki fizette ki ezen árjegyzéket?

– Istenem! – sohajtá Eléz – én még is igen -62- szerencsétlen vagyok! Gabriela emléke, és e nap megöl. Menjünk.

Fájdalmasan tapasztalám, hogy az eljárás igen ferde volt; Őrfy elhamarkodta a dolgot, mert ha lassanként hagyá vala Eléz tudomására esni a fölebbieket, nem hat oly érzékenyen lelkére, s kevesb szenvedéssel történik a kiábrándulás. Ügyekeztem enyhítni a dolgon s Csilynének tudtára adtam Eléz kínos helyzetét, azon kéréssel, hogy időnkint szenvedő barátomat akármily érdektelen tudósitásokkal is vigasztalja meg. A nő kérésemet teljesité.

Látni kellett volna szegény Elézt, mennyi örömmel vevé a megemlékezést, s ezen igénytelen szavakat: „értesitsen egészségéről,“ mily forró csókokkal halmozá, mert Gabriela irta. Őrfy szavaiban ujra kétkedett, s átkozá betegségét, hogy megfosztá a gyönyörtül élvezni a léget ott, hol Gabriela. Ez három hétig tartott, – neki végtelen volt.

Alig nyert orvosától kimenetelre szabadságot, testben, és lélekben elgyöngülve, Gabrielához sietett. Visszatértekor vidám, és elégült volt.

Gabrielánál a theaasztalt szép vendégkoszorú környezé, honnan Eléz sem hiányzott; vidor kedély, s finom elmésség édesen füszerezé a zamatos italt.

A pesti közönség kedvencze, N. énekes elragadó dalokat zenge, L....z a kellemdús hölgy a zongorán csodáltatá ügyességét, s miután mell, és kéz a működésben kifáradtak, felváltva, mások vállalák el szerepeiket, s kisebb nagyobb mértékben tetszést arattak. Végre inditványba hozatott a szavallás, – egyhangulag -63- Elézt szóliták fel. Ő szerényen mentegetőzék.

– Ön nem menekszik meg azon állitás által, hogy egyet sem tud költeményei közül – mond Őrfy – Nagysád! ha emlékem nem csal, kegyed régen birja költő barátunk versgyüjteményeit.

– Ő tehát olvasá költeményimet, sohajtá lelkesülten Eléz – minő üdv ez nekem, vajjon mulatta-e, vajjon örömeim és keserveim viszhangra találtak-e szivében; vajjon könyezett-e ott, hol én sírtam, s mosolygott-e, hol én enyelegtem; vajjon áhitat ragadá-e meg, midőn imádkozám? O! ha sejthetném, melyik hatott rá legérzékenyebben? ily gondolatokkal tépelődött Eléz, mig a várt könyv elhozatott, legkevesbbé sem törődve azzal, mi addig a teremben, s körötte történik.

Őrfy egy csinos füzettel kezében Elézhez közeledék: itt van; – mondá nyájasan.

Eléz egy bókkal reszketve vevé át a könyvet, s ajkihoz szerette volna nyomni, mert Gabriela olvasta, mert Gabriela őt bizonyosan megérté.

– Kigyó! – gondolá magában Eléz, s elfordult. Tehát ha parancsolják. -64-

Eléz megnyitá könyvét, az érdeklett költeményt benne fölkeresendő. Arczszine elváltozott, szelid vonásai hirtelen elkomorodtak, s a könyv kiesett kezéből. Hányadik egéből hullott alá szegény! a könyv még ki sem volt vágva.

– Semmi – viszonzá Eléz – ama költemény régi, elavult, egyhangu, és komoly; az egész füzet érdektelen; jó hogy eszembe jutott, majd valami ujat, vigat fogok szavalni, az mulattatóbb leend.

Neki ingerülve, megfeszité Eléz erejét, s keserü csipőségekkel elárasztva szívrázó szavakban elmondá mindazt, mit Gabriela körül látott, hallott és tapasztalt; költői kifejezésekkel panaszlá el határtalan szemvedéseit, s az imént még kaczagni oly kész társaság most meleg könyeket ejtett.

Eléz végszavainál erősen függeszté égő szemeit Gabrielára, hogy a hatást arczáról leolvashassa; a nő zavarodás nélkül maga inditá meg a tapsot; miért is ne, hisz egész előadás alatt figyelmét a mellette oly melegen udvarló N… énekes köté le. Ezt Eléz hihetőleg észrevette, mert Őrfyhez indulva békülő hangon mondá:

Az óra éjfélen jóval túl kalandozott, s megelégedve a felséges estével, oszlani kezdett a társaság. Eléz nemével az őrjöngésnek szoritá kékült ajkihoz Gabriela kezét, és szótlan hagyá el. Az ajtóbul még egyszer visszapillantott, s ez végkép lesujtá, Gabriela épen e pillanatban magasztos arczkifejezéssel ada egy levelet N.. énekesnek. Eléz görcsösen kapott szivéhez, aztán érzékenyülve törlé meg nedves szemeit, s lélekbetegen távozott. Többé nem szólt Gabrieláról, nem panaszkodott, s nem sirt, de annál többet szenvedett.

– Ti szerelemben csalatott ifjak! kölcsönözzétek át viharzó kebleiteket csak egy perczre, mig Eléz kínait leirom. A ti fájdalmatok rettenetes lehet; láttam, hisz Eléz előttem állt kiapadhatlan tengerével a keserü szenvedésnek, előttem állt testben, és lélekben lesujtva; láttam halvány arczát: jaj! de én keblébe szerettem volna pillantani, mert a fájdalmat át kell érezni, és nem képzelni, hogy csak legparányibb töredékben is leirhassuk. Oh ez valami rettenetes! Hasztalan is mondanám én azt az érzéketleneknek, másoknak pedig elég ez egyetlen szó: „szenvedett.“ Ez napról napra hervasztá; azelőtt oly barátságos arcza mogorva lőn, az ifju vonások elvénültek, lelke elveszté rugékonyságát; ő nem becsült többé semmit. Az orvosok magányt javasoltak, ő egykedvüen hagyá el Pestet.

Félév merült az örök semmiségbe, és Elézről hirt sem hallottam; én őt kijózanultnak és ismét vidámnak képzelém, de ezen édes képzeletet keserűen czáfolá meg egy Füredről érkezett levél, melyben tudtomra -66- adatik, hogy ha a beteg Elézt még egyszer ohajtnám látni, siessek.

Dobogó szívvel léptem a beteg ágyához. Oh mivé lett ő! szemeiből a tűz kialudt, ajkin a szó elhalt, a bőr csontjára aszott.

Eléz nyájasan veté rám szemeit, száraz kezét üdvözletemre nyujtá, és mosolyga.

– Csodálkozol ugy-e? – mond Eléz leheletakadozva – lásd mivé lehet az ifju.

Három éjen át virasztottam testvéri szeretettel körötte. Ily türelmes beteget soha sem képzeltem.

Szép nyári nap volt; ő a szabadba kivánkozék, én orvosától tudakozám az engedelmet.

– Ne tagadjunk meg tőle semmit – mond a derék orvos – ő ugy is gyógyithatlan.

E nyilatkozat agyvelőmet rázta meg. Felsegitém fekvéséből Elézt, karomat nyujtám neki, s ő a szegény, testének egész sulyával rám nehezült, igy indulánk egy kis sétára.

Alig haladtunk száz lépésnyire csigalassusággal, s jelentéktelen távolban porfölleget láttam emelkedni, melyből egy lovaglótársaság bontakozott ki; a légben lebegő fátyolokról sejtém, mikép valami urnők lehetnek; nem érdekelnek – gondolám, s ismét Elézzel foglalkoztam. -67-

Elézre kellemetlenül hatott a külső lég, fojtó köhögés fogta el; vissza szándékoztam vele térni.

Barátom hirtelen reszketni kezdett, szemeit elforgatá, s e szóval: „Gabriela!“ kisohajtván lelkét, karjaimba rogyott.

Én felpillanték, Csilynét láttam megállani, oldalánál egy délczeg tisztecske, enyelgett telivér ménjén

A nő szemeit Elézre veté, s egy perczig gondolkozni látszék, de rögtön föleszmélve, nyájasan intett kisérőjéhez, s a többiek után vágtattak.

Isten bocsássa meg bünömet, én nem imádkoztam, hanem a nő után egy villámló tekintetet vetve – de elhallgatok, nehogy ujra vétkezzem.

TIZENNYOLCZ ÉV.

Az Europa fogadó étteremében ültem; egyszerü ebédem végezve a megrendelt fekete kávé után várakozám, s időtöltésből az előmbe halmozott szivarokból rágyujték.

Kedvetlen valék, okát nem tudom, de az embereket kerülém, s azért választám e félreeső magányos asztalt, hol mások társalgását hallgatnom vagy abba avatkoznom nem kelle.

Ki ne ismerné e lélekállapotot? az ember türelmetlenné lesz; minden csekélység felizgatja, a zaj gyilkol, a csend fáj, az arczok unalmasok, és végre ezen lehangoltság okát magunk sem ismerjük. Ily kedélyállapotban valék.

Külsejében különös vegyülete volt az angol gentlmann és franczia lyonnak.

Közép termet, halovány arcz, fekete égő szemek, gondosan ápolt bajusz és szakáll; fülreszelő inggallér, angol szövet- és szabásu öltöny; kinézése mintegy huszonnyolcz vagy huszonkilencz évre mutatott.

Roppant meglepetésemre ajkiról tiszta magyar szót hallék lezengni. Elmosolyodtam.

– Tán rosz volt kiejtésem? – mondá udvariasan az ismeretlen, szavait hozzám intézve.

– Sőt ellenkezőleg – viszonzám – e külsőtől nem vártam hazai nyelvet.

– Tizennyolcz év sokat változtat az emberen, tizennyolcz év óta itt is sok minden megváltozott.

– Atyám halála, családi viszonyok, s tán enyhült fájdalmak idézének vissza.

A társalgás megszakadt, én fokonként növekedő érdekkel szemlélgetém az ismeretlent.

– Legközelebb rokonink – e szavaimnál merőn tekinték mosolygó szemei közé, ráemlékezém az otthon hallott dolgokra, s felkiálték – Béla!

Tömérdek mondanivalónk lőn egymásnak. Ezer kérdést intéze hozzám a hazai és családi viszonyokról; én a külföldön leélt évei s élvei után tudakozódám. -73-

– Igen ifjunak nézlek, mint értesülék tizennyolcz évet külföldön töltél.

– Barátom! ha arczom nem vénült is el, kedélyem érzi. Hallád távozásom okát?

Béla körültekinte, s miután tapasztalá, hogy kettőnkön kivül minden vendég távozott, poharainkat madeirával megtölté, székét közelebb rugtatá s mosolygva kezdé.

„Tizennyolcz éves valék; Pesten a jogtudományokat végezvén, a megyébe sieték. Atyám alispán volt. Az akkori szokás szerint kineveztek tiszteletbeli aljegyzőnek.

Enyémnek képzelém a világot. Dologgal mit sem törődtem, de annál inkább nyergesimmel, agaraimmal, s a látogatásokkal. Az ifjak társaságomat keresték, a nők örvendtek látogatásimnak, s az öregek óriási reményeket helyeztek bennem. Rövid idő alatt ugy az atyai háznál, mint azon kivül is elkapattak.

Anday Róza, kinél életemben érdekesb teremtést -74- nem láttam, eddig gyakorlott időtöltésimtől s élveimtől elvont.

Róza irodalmilag mívelt vala. Gyönyörü szellemén kivül a természet bájoló külsővel áldá meg; ha Guidó Renny korában élt volna, rá fognám, hogy remek aurorájához őt vevé mintául. Bőre hasonló a nyiló liliomhoz, melyet álmában rózsa lepett meg, csókjának gyönge pirjával zománczozva annak hófehér leveleit; görög metszésü orr, magas homlok, s a mosolygó corall ajkak alatt a fogak gyöngysora látszék; kék szemei első pillanatra elárulák szellemi képzettségét; ez angyali arczot gazdag s mellére leomló arany fürtök futák körül; illő magasság, széles váll, bámulatos karcsu derék, s mindezekhez örökké a legizletesb öltözék.

Én, a vig és kedélyes ifju merengővé lettem; e hölgy képe mindig lelkem előtt lebege, s ki a zajt annyira szerettem, darab idő óta ha Róza körében nem leheték, magányt kerestem. Szivben és gondolatban vele foglalkoznom oly édes, oly boldogitó volt!

Láttára megszédite, ajkinak zengése keblemet hullámzásba hozta, s beszédének szelleme mindig nagy tettekre ingerlett.

Atyám figyelmét ez nem kerülé el, de mint afféle mulékony ifjusági tréfát elnézé, sőt néha enyelge is velem ez iránt, mi csak jobban ingerlett.

Andayéknál valék; életem legszebb napja! Róza viszont szerelméről meggyőződtem. Midőn kivallám -75- érzelmimet, Róza elmondá, hogy rég ismeré szenvedésim okát, s osztozék fájdalmimban.

– Fiam! – kezdé atyám miután maga mellé vont a pamlagra – komoly szóm volna.

– Örvendek atyám hogy megelőzél, én is magánybeszédre akartalak felkérni – viszonzám határozottan.

– Engedelmeskedem. Nőszülni szeretnék – e nyilatkozatnál remegve tekinték atyám szemei közé, s nem tudtam mire vélni azon nyugodtságot, mely arczában mutatkozék; én meglepetést vártam, s egy izma sem mozdult.

– Atyám! szavaidban a gúny s arczodban a hidegség megöl – kiáltám őt bensőséggel ragadva kézen – oh! kérlek, ne engedd elvesztenem a reményt, hisz én Róza nélkül nem élhetek.

Válasz helyett örömsikoltással zártam karjaim közé az atyák legjobbikát.

Voltál-e valaha oly helyzetben, hogy kevés reménnyel, de annál nagyobb rettegésben néztél sorsodat -76- eldöntő valamely pillanat elébe, s a pillanat meglepe váratlanul, hozva magával végtelen üdvet? ez érzést leirni nem lehet!

– Jövő pályádrai előkészület tekintetéből egy évre Pestre utazandsz.

– Te még ifju vagy, szereted Rózát, jó; nőül akarod venni, nincs ellene kifogásom, tehát engedj te is akaratomnak, én nem csak férjt, de férfit is ohajtok benned látni. Intézd el ügyeidet, négy nap mulva Pestre kell utaznod.

A gondolatnál, hogy válnom kell, szemeimbe könyek nyomultak. E perczben oly kedves lőn előttem minden; a kert, fák, vidék, még a vándor madarak is; sirva nézdelém lovaimat, s búsan czirógatám a körültem sompolygó agarakat; összejártam a kert azon magányait, hol kinos szerelemmel küzdve annyi -77- epedő sohajt röpiték Rózám felé. Itt levertségemet ellensulyozni kezdé azon tudat, miszerint Rózát birandom; most e két indulat egymást váltva kezde ostromolni; majd az elválás fájdalma tépte keblemet, majd ismét atyám megegyezése feletti örömömben repdesett szivem; hol sirtam, hol nevettem.

Nehány percz mulva nyeregbe vetém magamat és Rétlak felé vágtaték. Andayék udvarában tajtékzó ménemről lepattanván, atyám lovait láttam jártatni.

Kissé boszantott, hogy a hirt nem magam hozhatám, de másrészről megnyugvásomra szolgált az öregekkel nekie végezni.

A nap alkonyra szállt, s bucsú-sugarainak fénye megaranyzá a fák rezgő leveleit; a szeliden mosolygó virágok illatukkal, s a nyugalomra térő madárkák szerelmes zengésükkel vettek bucsut jóltevőjöktől.

Gyakran léptem e kertbe ily órában, de érzékimre a tömérdek különböző virágok egybeolvadó illata igy nem hatott soha, a sokféle madárkák énekét oly öszhangzóan szépnek, s a nap lementét oly költőinek még nem találám soha, de soha! azt képzelém, fa, virág, madár s maga a nap tőlem vesz örök bucsut.

– Mi lelte önt? – kérdé Róza – alig nehány óra előtt látám, s azóta egészen megváltozott.

– Ő itt van. Hála az égnek, én mondhatom meg kegyednek, hogy boldog, végtelen boldog vagyok!

– Kivallám atyámnak, hogy kegyedet nőül ohajtom, s ő választásomba megegyezék.

– A másik mi mondandóm, kegyedre tán kellemesb leend. Atyám ohajtja, hogy nehány nap mulva Pestre utazzam egy évet ott töltendő.

Róza gyönyörü szemeit rám veté, bájos arczán két könycsep perge le. Villanyszerüen ragadá meg kezemet, s fájdalomhangon mondá:

– Ön atyja látom mindent tud – ezzel kezemet megszoritá s könnyü léptekkel lebege a természet zöld szőnyegén tova, engem homályos válaszával tépelődni engedvén.

Az estét ott töltők, enyelgő és vig volt mindenki. Engem nyájas szivességgel halmoztak.

Érzékenyen bucsuzám elváláskor. Türelem és kitartás volt mit ajánlának.

Élveztem az életet, mint többi ifju kartársaim, -79- velök mulattam, velök kártyáztam s velök báloztam; de szivem s szerelmem azért osztatlan Rózáé maradt.

Atyám, ki irányomban fukar ugyan soha sem volt, most a szó szoros értelmében pénzzel tömött, s levelei mindig telvék az iránti örömével hogy oly vigan élek, s ifju napjaimat nem temetem unalmas falak közé. Nem tudtam rajta eligazodni, később nem is sokat törődtem vele.

Egy napon, – oh! élnék bár ezer évet, e napot soha sem feledném! – afféle jurátusi mulatság után még az ágyban valék, midőn atyám baljóslatu arczkifejezéssel szobámba lép.

Őrült sikoltással az ágyból a szoba közepén termettem. Nem tudtam szólni, csak tomboltam; nem tudtam sírni csak kaczagtam, de a kaczajban iszonyu valami lehete, mert atyám rémülten kapá meg kezeimet, s kért hogy férfiasbban viseljem magam.

A roppant idegfeszültség után lankadt erőtlenség állott be, bádgyattan vetém magam karszékbe, s szemeimet tenyeremmel elfedve, atyámat kérém hogy beszéljen.

– Mielőtt haza érkeztél volna – mond atyám – Róza Tűfoky Ede, szomszéd megyei népszerü főjegyző arája volt.

– Mert láttuk hogy szerelmed sokkal forróbb, -80- semhogy – ifjuságodat hozzá véve, valami őrültséget ne követtél volna el. Távollét, szórakozás, ujszerelmek, gondolók enyhitni fogják e szenvedélyt.

Utazásom alatt Németország buskomoly kedélyemre még leverőbben hatott, Páris megszédite, s London bámulásra gerjesztett. Eleinte sehogy sem tudám magamat e két városban feltalálni, később millió gyönyöreit kezdém élvezni, s voltak napjaim, midőn a bánat keblemből egészen számüzeték, de a késő éj haza szólitván, a mint szobám küszöbét átlépém, átkozott kisértetként szálla meg fájdalmam, magával hozva Róza képét; alig vártam hogy reggeledjék, és siettem magam a zajgó párisi élet karjaiba vetni.

A tizennyolcz évet felváltva Páris- és Londonban töltém; dőreséget dőreségre halmozék, kalandokat hajhásztam, mindent tevék, csak szerelmes lenni nem tudtam többé.

Két év előtt hallám hogy Róza özvegy lőn; hanyatló szenvedélyem ismét ifjukori lángjában csapkoda fel, a szép, akönnyed, az angyal Róza régi alakjában lebege előttem. Nyugtalan valék, ezerszer akartam hazámba térni, őt nőmként keblemre ölelendő, kit a kinos mult tőlem elszakita, de azon gondolat, -81- ha feledni talált, vagy többé nem tudna szeretni, visszatartott.

Elhunyt jó atyám gyász esetéről értesülvén, habozás nélkül keltem utra.

Bár mennyországot nyujtson idegen föld, hosszu távollét után azon vidékre térni, hol születtünk, hol minden fa gyermekjátékinkra emlékeztet, minden butordarab a dajka-meséket juttatja eszünkbe, s minden ember ajkiról azon szót halljuk lezengni, melyen drága anyánkat tanultuk érteni, oly édes, oly magasztos érzés, hogy hasonlót sem költő leirni, sem pedig az ki e helyzetet át nem éli elképzelni nem tud.

Még Pestre érkezém nem fért szivemhez más érzés, s agyamhoz más gondolat mint az, hogy ismét hazámban vagyok.

Ugy voltam vele, mint a gyermekkel, kitől bölcsőjében válunk el, s a viszontlátásnál deli ifjut ágaskodó ménen látunk benne; a vonások ismerősek, de a hang, termet s elevenség uj s kellemesen meglepő.

Nem győztem járni, nem csodálkozni. Mióta megérkezém, még szemeimet alvásra nem hunytam; Pest átalakulása, ifjukori emlékek s Rózám képe folytonos izgatásban tarta.

Egy nő rokonom van Pesten, ma reggel rá gondolék s meglátogatám; nem volt hon, egy barátnéja fogadott. Barátnéja, ki meglehetősen koros vala, darabig érdektelen tárgyakról, azután a külföldről, s végre roppant érdekkel viszonyaimról kérdezősködék. A nő vonásai – mind a mellett hogy ismeretlenek, valamire emlékeztettek, hangjában is volt olyasmi, mely csaknem megzavart. -82-

Egyszer felkél, hozzám közeledve kezemet érzékenyen megragadja, s merően szemeim közé néz. Én egy percz alatt hideg és meleget éreztem tagjaimban.

Kővé merevültem. Képzeletemben még folytonosan a szép, az aranyhaju s karcsu dereku Róza élt, s a való előmbe állita egy elszélesedett alakot.

Ah! barátom! mi lesz az emberből tizennyolcz év alatt?… e nőnek nem csak vonásai, termete, hangja, de még szép szemeinek szine is annyira megváltozott, hogy meglepetésemből nem tudok magamhoz térni.

Sokáig beszélgettünk a hanyatlásról, mulandóságról, s az emberi élet csalódásáról.

Azon vettük magunkat észre, hogy a harmadik üveg spanyol bort üritjük már.

A kedves müvész, a hangversenyző Willmers ép Pesten vala. Szinházba sieténk.

Minden szem, minden érzelem s minden látcső a szinpadra szegezvék, az érdekes müvész ép egy magyar dal feletti ábrándokban remekelt.

Rátekinték, ijedtemben ki akarám vezetni, azt hivén a spanyol bor kezd ártalmára lenni.

– Ha tündérmesék világában élnénk, vagy tizennyolcz év nem folyt volna le, megesküdném hogy ő. -83-

A páholyi szépet, kék szemeivel s szőke fürteivel feledni nem tudá, egész esteli alatt róla ábrándozott.

Alig tölténk a müvelt nő társaságában nehány élvdus perczet, midőn leányát hivatá.

Béla elhalaványult, zavart lőn, s értelmetlenségeket hebege; Róza leányában a páholyi szépet találók fel.

Én az időnként megszakadt társalgást uj térekre vivém, életemben látogatás jobban ki nem fáraszta.

– Megfizethetlen bajtárs! te felfogád borzasztó helyzetem, s tömérdek zavartól mentél meg.

– Ügyességeddel. Barátom! a mult Róza, és forró szerelmem ujra kinzanak, én feltalálám őt leányában.

– Kétségbeejt, tizennyolcz év! ő leánya annak, kit egykor szereték, lehet-e itt remény? és még is érzem, vagy ő, vagy senki! -84-

Nap nap után, s hét hetek után enyésze, Béla mindig készült az elutazásra, de szive nem engedé.

Sokat, igen sokat szenvedett, én vigasztalni akarám, egyszerü s örökös válasza volt: „Tizennyolcz év!“

Éji egy óra volt; előszobámban roppant csengetés történik. Iróasztalomtól felugorva sieték ajtót nyitni.

Béla karjaimba rohant, összevissza ölelt, értelmetlenségeket beszéle, s végre lélekzetét veszitve pamlagra omolt.

– Isten! – sohajtá szünet után – megszáná szenvedésemet. Boldog, végtelen boldog vagyok! Mit hajdan az anyában keserü végzetem megtagada, feltalálám leányában. Ida szeret, s Róza szerelmünket megáldá.

ÁTKOZOTT SÖTÉTSÉG.

Van neme a bizonytalanságnak, melyet igazi nevén megnevezni nem tudok. Nem remény az, de nem is gyáva félelem, s mégis mindkettőből áll. Hogy példával éljek, ha valaki szerelmes nőre vár, de nem tudja: ő jövend-e el, vagy dühösségig féltékeny férje? az elsőt ohajtva, az utóbbit rettegve lesi; az első jövetelétől boldogsága, az utóbbiétól élete függ!… Egyikét ugy várni, mint a másikát, egyenlő indokok vannak, minden legcsekélyebb neszre a szív dobog fel, vagy a kebel szorul össze.

Hasonló érzelmek közt sétált első-emeleti szobájában, zárt ajtó mögött s lefüggönyözött ablakoknál, egy igen érdekes kinézésü ifju. Arczán felváltva játszadozék a kétségbeejtő komolyság, és a könnyelmü mosoly; tekintete hol érzelgő, hol kihívó vala; majd tombolt, majd nevetett. Őt látván: állapota iránt zavarba jött volna az ember.

Előszobájában csöngettek. Ő a két ajtó közé állva hallgatódzék. A csöngetést két taps követé.

Az ifju hirtelen megnyitá az ajtót, s miután egy másik belépett: ép oly hirtelen el is zárá. -88-

– Isten áldjon meg! te nagy szolgálatot tevél nekem; sohsem feledendem, hogy végszükségben barátom valál.

– No bizon,… viszonzá könnyü vállvonitással a pajtás; – hasonló esetben hasonló szivességet vártam volna tőled.

A percztől kezdve csöngethettek tetszés szerint: az ajtó többé meg nem nyittatott.

Esti tíz óra után az ifju utitáskát vőn kezébe, bő köpenyét vállán keresztül veté, s lopva hagyá el szállását.

A postaházhoz érkezvén, megkérdé: melyik kocsi menend Kassa felé? s miután azt kijelölték, jegyét e szókkal mutatá elő:

– Mit sem tesz, a kocsiban szenderegni szándokom; – s a kocsiba veté magát.

Félóra mulva ismerős hang üté meg füleit. Kitekintett, de a sötétség miatt nem láthatott semmit.

– Mi a patvar viszi önt Kassára? – mond az egyik, – s ily éjnek idején indulni?

– Kiváncsi vagyok. Ön ifju korában is inkább pénz, mint kaland után futkosott, mit különben okosan tőn.

– Tehát ez is kaland után jár? – susogá magában a ben ülő, a beszélgetőkre jobban figyelve. – Érdekes utazás leend!

– Lássa – kezdé a kün állók egyike – nekem igen derék fiam van; tanult, komoly, s rólam meglehetős vagyonka néz rá…

– Gyermekségöktől fogva ez tervem, s dicső kilátásim voltak rá, midőn előlép egy tetőtől talpig illatszeres urfi, s divatos öltözetével, szép tánczával s virágos beszédeivel a lányka fejét megzavarja…

– Én éleslátó vagyok; kinéztem a sehonnaiból pénztelenségét. Ügynököm által, kedvező föltétek mellett, háromezer pengő forint kölcsönt ajánlék neki; elfogadá s hatalmamba került. A határidő eljött, és szerencsémre fizetni nem tudván, bepereltetém s személye nekem itéltetett; azonban megszökék… -90- Igy is jó, gondolám, többé nincs utban; de képzelje, ma reggel fiam dult vonásokkal rohan hozzám, kezében egy iratkát tartva. „Olvasd!“ sohajtá. Én olvasám: „Imádott Jankám! Uzsorás gyámnokod boldogságunk és szabadságom ellen tör, menekülnöm kell. Midőn e sorokat olvasod, utban vagyok Kassa felé; számodra mindenütt megrendelendem a lovakat, kövess komornáddal; a házassági engedély zsebemben már, ott összekelésünket senki sem gátolandja. Epedve vár hű imádód Szeley Aladár .“

– Mily gyönyörü meglepetés lesz! – folytatá a kün állók egyike – ha a várt kedves helyett, én jelenendek meg, s oltár helyett fogságba vezetendjük a szép urfit; mert zsebemben az itélet és a végrehajtása iránti megkeresés az ottani hatósághoz. – Hahaha!

Csak nehány hétig üljön, azalatt fiam és gyámleányom ügyét elintézendem.

Reszkető kézzel nyult a benlevő a kocsikilincshez. Menekülni akart; már késő volt, a postavezetnök lámpával kezében megkerülé a kocsit, s az ajtót megnyitván, betekintett.

Az egyik utas, sapkáját szeméig behuzva s arczát orráig köpenyébe takarva, aludt a kocsi sarkában.

– Családomat – kezdé társához bucsuzás közt az uzsorás, miután igy mutatá be magát, tartsuk meg -91- számára az elnevezést – családomat Váczra küldém, ott van gyámleányom is, sziveskedjék olykor kirándulni… biztositva vagyok ugyan, de mégis jobb szeretem… na érti már, a fölösleg ügyelet sohsem árt.

– Rám fogták, hogy őrült vagyok… Hallja uram? rám fogták!… Hát az vagyok? mondja, vagy meghal, – s rázni kezdé az uzsorást.

– S még is rám fogták, mert vagyonomra törtek; az orvost megvesztegeték, hogy kötözve tartson s éhséggel öljön meg… de én megszöktem, pszt!

– Hát mikor nem cselekedtem okosan? ön kétkedni mer?… ah! ön is ellenségeim közé tartozik? vagy talán ép üldözésemre indult? -92-

– Nem, becsületemre nem! – hebegé az uzsorás homlokáról verejtékét törölvén.

– Szerencséje! mert tudja meg, én védni fogom magamat, van két töltött pisztolyom…

– Igen, s élesre fent tőröm… nem hiszi? itt van ni! – S a sötétségben az uzsorás arcza előtt hadonázott kezével.

– Mindent hiszek… sőt sokkal többet, mint mond; – töredezé lélekszakadozva az uzsorás.

Képzelni lehet e borzasztó helyzetet; ily dühös őrülttel, sötét éjszakán, egy kocsiba zárva, hogy tagjaik minden pillanatban érintkezének. Sohasem volt biztos: nincs-e mellének szegezve a pisztoly, vagy nem villog-e feje fölött a tőr!

Az uzsorás mindig összerezzent, ha szomszédja csak megmozdult is. Minden perczet halálos félelmek közt élt le, s ezerszer elátkozá az eszmét postakocsin utazni. Kezét lábát összehuzva a sarokba lapult, hol sem szólni, sem mozdulni, de még csak lélekzeni sem mert, s a kétségbeejtő helyzete által okozott izzadságot is csak félve törlé le arczáról. Közel volt ahoz, hogy ő is megőrüljön.

– Ha ön – kezdé az őrült – egy hang-, vagy tekintettel elárul, halál fia!

Midőn a kocsiajtón a lámpát bedugák s utána emberi alak üté be pofáját, hogy ott széttekintsen: -93- az uzsorás ugy ült, mint valami birka, s midőn a kocsi megindult, istennek ajánlá lelkét.

– Uram! ön igen okos ember, nem tudna nekem e hőség ellen valamit tanácsolni?

– Hátha azontúl is forróságom volna, nem találja jónak, hogy ki üljek a kocsis mellé?

Az uzsorás sem mondatá kétszer, hanem kiugrott a kocsiból, s a bakra kapaszkodék.

E jelenet után az ifju is szép csöndesen leszállt, a tova robogó kocsi után egy futó pillanatot vetett, s visszafelé gyalogolt.

A helységet elérvén, az első háznál kopogtatott, s fuvaros után tudakozódék.

Megérkezvén, barátját veré fel, s a reggeli vaspályameneten együtt rándulának Váczra.

Szeley Aladár – mert ő volt, ki a postakocsin hitelezőjét oly rettenetesen megkínzá – Váczon elrejtőzött s maga helyett barátját hagyá működni, ki Jankát feltalálta, s vele magát értekezésbe is tevé.

A házassági engedély és a szükséges okiratok meg levén szerezve, az összejövetel napja és helye kitüzetett; s midőn sem gyámatya, sem a kijelölt reménydús -94- vőlegény, sem senki más nem álmodá: az egybekelés megtörtént.

Aladár épen nejénél volt, midőn az ajtó felpattan s Hamvas úr – igy hivák az uzsorást – belép. Az utazás megtöré, a félelem elsoványitá s az utazás eredménytelensége leveré. Aladárt meglátván, szemeiből harag- és reményszikra villámlott, színpadi állást vőn, zsebeihez kapkoda, s végre tele torokkal kezdé:

– Midőn nem is keresett, – viszonzá hideg gúnnyal Aladár; – ezt nevezem szerencsének!

– Ön el van marasztalva, el van itélve… ön nem tud fizetni, személye az enyém!

– Neked?… a törvény őt nekem itélé, ő adósom, elcsukatom, mert nem tud fizetni.

– Soha? – kérdé nevetve Aladár – hát a postakocsin? „pisztolyaim töltvék, tőröm élesre köszörült, ha elárul, megölöm.“

– Ugyan kérem, ki volt kettőnk közt a bolond? én kényelmesen ültem, ön a sarokba lapult; én beszéltem, daloltam, ön lélekzeni sem mert; ön engem -95- akart befogatni, én önt rabbá tettem; ön Kassáig utazott, hogy e házasságot gátolja, s én kegyed házába jövék, hogy azt véghezvigyem; ön hiába fáradott, s én boldoggá levék!…

– Hm – dümmöge Hamvas, – be akartam őt fogatni, s ő rajtam kifogott. Halálra szégyenlem, de már megtörtént!…

Vigasztalja magát, – biztatá Aladár, – együtt utaztunk el, s én czélt értem, ön czélt tévesztett. Ilyen az élet.

MÜVELT FÉRFIÚ.

A fák zöldeltek, a rétek virágzának, s a madárkák ég felé repkedve, vagy sürű bokor lombjai közt megvonva, édes zengzetű dalaikat hallaták.

A városi évszak után mindenki, ha csak egy tenyérnyi mezei birtoka volt is, siete az áldott tavasz kellemeit élvezni.

Vérmesy Elek is elhagyá fővárosi szőnyeges termeit, a hangversenyeket, szinházat, zene-reggélyeket, s tánczestélyeket, azokat csendes falusi magánnyal, nem uj élvekért, de egyszerün divatból, felcserélendő.

Ruhatárát kivéve, egy rakott szekér követé pipere, ék, s illatszerekkel. Testory Jakab, Lueff s társait látszott kizsákmányolni.

Jószágára érkezvén, kastélyábani első belépésénél roppant boszuság érte; termein végig lépvén, gazdatisztje készséggel kisérgeté.

– Nincs eléggé szellőztetve – mond Vérmesy battist kendőjét orrához kapkodva.

– De hát mi lehet?… szipákolva tekintgete körül – én nem értem… ez oly… – szemei a tisztre estek, s mintha kigyót látna, visszarezzent, kezeivel távozást inte, tele torokkal kiáltván – vigye el, vigye el!

A tiszt ijedve kapkoda mindenfelé, szemeit összevissza forgatá, hogy valami kivinni valót találhasson, de hasztalan.

– Mégis itt van azzal a szerencsétlen fagyugyertyával? mindjárt megfulok gőzétől.

A tiszt előbb Vérmesyre azután a kezében lángoló gyertyára kétségbeesett pillanatot vetvén, nehány nyaktörő ugrással kün terme.

Vérmesy előhívta cselédeit, az ablakok megnyittattak, a termek kifüstöltettek, s szent lőn a béke!

Zongorához ült, s Willmersnek egy gyönyörű szerzeményét bámulatos ügyességgel eljátszá, azután fel s alá járt, nehány operából énekelt, estelizett, végre a kertbe ment unatkozni.

– Oh igen – viszonzá Dévay – hisz mióta megérkezének, naponként társaság van ott. Az egész vidék uraságai látogatják.

– Hát nem tudott elébb szólni? egy egész hosszu -101- estén át unatkozni hagy, és nem szól. Ugyan kérem hol tanulta ügyetlenségét? ma már másodszor ingerel.

Vérmesy is elhagyá a virányost, kedvencz foglalkozásai egyikéhez, a pipere asztalhoz látni. Kesztyűit levoná, ah! minő kezek! apró, gömbölyü és fehér! rózsaszinü körmeit, mintha csak Canova véste volna oda. Lőn iszonyu körömkefélés, kézmosás, s miután a vizet leszikkasztá, valami illatos szerrel bedörzsölé, s ismét kesztyűt húzott; azután a fej következék, haját elrendezé, és sipkát tőn, szemöldeit, szakállát s bajszát megkené, arczát berizsporozá, hálóköntöst vőn, s lefeküvék. Ágyához a „Chevalie de Maison Rouge“ lévén készitve, egész kényelemmel olvasáshoz kezde.

Vérmesy mintegy 26–27 éves, mondhatni szép ember. Termete közép, alakja kerekded, s arczbőre oly finom, hogy számtalan kisasszonyka inkább irigy mint hódító szemeket vet rá. Ő az ugynevezett világ fogalma szerint igen müvelt egyén; tánczol mint egy balletmester, zongorázik mint egy versenyadó, énekel mint egy első tenorista, s beszél francziául mint egy nyelvtanár; öltözete mindig utolsó divat szerinti, ingeit Párisban mosatja, s a theát jól készíti; csatlósai, s lovászai számára három négy válogatott paripát tart, maga azonban teljes életében még egy árkot sem ugratott; szép fegyvergyüjteményt is bir, de soha kardot kiváncsiságból sem vont, és nem sütött -102- el egy pisztolyt. Nem bánt soha senkit, s még sem barátja senki.

Reggel ép oly korán kel fel, mint Pesten vagy Párisban szokott, tiz és tizenegy közt. Komornyikja pongyolába öltözteté, s mivel a nap oly szép és derült volt, nem hagyá el termeit, mert arczbőrét féltette.

Ablakából megtekinté a kertet, nehány virágot megszagolt, azután olvasott, zongorához ült, azt is elhagyá, pamlagain nyujtózva ásitozott, felöltözködött, s nagynehezen ebédig megölte az időt.

Ebéd után ásitozott, olvasott, zongorázott, és öltözködék; még csak alkonyodni kezde, ekkor parancsot ada üveges hintajába fogatni, s midőn az előállt, még egyszer tükörbe tekinte, haján, s ing fodrozatán kissé rendezgetett, végre elhagyá szobáit, s kocsiba veté magát.

– Az uraság nincs hon – mond egy bérruhás szolga – vendégeivel sétalovaglást tesz.

Vérmesy látogató jegyét átadván, a kocsi párnái közé veté magát, onnan kiáltva cselédeinek:

A kocsi megfordult, s e pillanatban emelkedő porfelleg látszott, Vérmesy odaszegzé tekintetét, s darab idő mulva az est homályában a porfellegből -103- lovas csapat kezde kibontakozni

Mintha versenytéren volnának, a legsebesebb vágtatásban tartottak a kocsi felé.

A csapat élén egy hölgy villámként, tajtékzó ménjéről büszkén tekinte az elmaradozó társaságra. Toll, fátyol, és amazon öltözék festői szépségben uszott utána a légben.

A mén hirtelen ég felé veté két első lábait, fejét szügyébe vágta, egyet prüszkölt, s gyönyörü lanczádát vágott egykét öles árkon át.

Vérmesy kétségbeesett sikoltást tőn. Tán maga sem tudja, mi lepte meg inkább, a nyaktörő ugrás-e? vagy a hölgy szépsége?

A hölgy fülét a sikoltás megüté, negédesen forditá fürtös fejét a kocsi felé, kecsesen mosolyga, s tovább vágtatott.

Ez alatt a férfisereg is átugratá az árkot, s bátorságra sarkantyuzva lovaikat a hölgy után iparkodának, egyhangulag kiáltván:

Gyönyörü est volt, a szép egen csak játszi gyermekként itt-ott pajkosan kergetőzött nehány negédes felhőcske, s mint tündérregékben a túlvilági lények pillanatonként változtaták alakjokat. A nap nyájas mosolylyal tekinte vissza lefutott pályájára, s vérvörös terület környezé, mintha az ég, a világ e legnagyobb hősének diadalútját biborszőnyeggel vonta volna be, igy lassu méltósággal, s teljes fényben vonult a hegyek közé, jóltevő erejének nem csekély részét hagyván maga után. A hold fátyolaiból lassan -104- bontakozni kezdett, s itt-ott kaczér ragyogással villant fel egy-egy csillag.

Vérmesy mindezt nem élvezé, ő hazaérkezvén, gondolatokba mélyedve könyökölt ki ablakán.

Kün a pásztorgyermekek füzfából készült sipjaik panaszos hangjai közé a hazatérő nyáj, vagy csorda kolompjának otromba kongása vegyült. A mezei munkáról haza gyalogoló lánykák érczteljes dala, s a napszámot végzett legénység éles fütyülése az egész falut betölté, mely hangversenyt a közbeközbe tett béres ostordurranás egészité ki.

– Ön – kezdé a koros férfi – nálam volt, igen sajnálom, hogy a szerencsét elmulasztám.

– Szolgálatára ifju barátom, viszonzá meleg kézszoritással Zengey. – Ezek itt Rejtélyi és Verebély barátim derék szomszédink.

– Egy pillanatra ám legyen, s aztán ön velünk jövend, az elmulasztottat kell helyre pótolnunk. Remélem együtt töltendjük az estét.

– Hagyjuk az efféle kitételeket a városi évszakra, most falusiassan szivünk szerint mulassunk. Boldogult atyjával sok vig napokat éltünk e falvacskában. Már öt éve nem voltam lent, és ön? -105-

– Ah! – kiáltá egyhangulag a két fiu – tehát be kell iktatnunk a birtokba.

A kis társaság elindult. Vérmesy Zengeyvel, a másik két ifju együtt karöltve.

Zengeynél minden élt, az udvarban csatlósok fáradt paripákat jártattak, s az érkezők elé vígan szökdécseltek az agarak; a folyosón cselédek keltek ide s tova.

Vérmesyt a terembe vezeték, hol több ifju és korosabb férfi volt, a kölcsönös bemutatás után számtalan alkalmi kérdés és válasz cseréltetett.

A játékasztalok elrendeztettek, itt whist, ott lansquenet, és más játékok; Vérmesy egyikben sem vőn részt, s kelletlenül köhécselve kendőjével szelelé orra alól az alkalmatlan szivarfüstöt.

A házi ur zavarba kezde jőni, nem tudván uj vendégével mit kezdjen? legjobb spanyol borait hordatá.

Midőn eltávozának, az egész társaság, mintha összebeszélt volna, utánuk nézett, s mindenki ajkira mosoly szált.

Mathild egyszerü házi köntösben, himzésnél ült, gyönyörü szőke fürtei közt egy tavaszi rózsa piroslott.

– Zultánám a legbiztosb szökő. De hogyan uram, tán ön volt azon kocsiban?

– Volt szerencsém onnan a legtündériebb jelenetet csodálni. Az oly elragadó szép volt! Ha soha éltemben festő nem ohajtottam is lenni, azon perczben irigylém bár kinek is a müvészet azon ágát.

– Nem emlékszem valami oly festői jelenetre, hacsak a hanyatló napot nem érti ön?

– Akkor nem hanyatlani, de feltünni látám a napot. Azon pillanat, midőn a ló madár könnyüséggel szökkené át az árkot, s azon leirhatlan kifejezés, mely nagysád tekintetében feküdt, azon elragadó mosoly, mellyel követőit versenyre látszott hivni, mindez oly költői, oly szép volt, hogy a hajdankor istennői egyikét képzelém szellemszárnyain előttem lebegni.

– Nyomoru költészet az, ha valami dicső szépnek még vázlatát sem vagyunk képesek leirni.

A költészetről eszmelánczolatnál fogva a beszéd a költőkre vitetett át. Bulwer, lord Byron, Dumas, Soulié, Eötvös és Jósika leggyakoriabban emlittetének.

Ez a kártyázó társaságot talpra villanyozá, s egyik a másik után a zongora közelébe sompolygott.

Vérmesy el volt ragadtatva, s ha játék közben keze véletlen Mathildével érintkeze, minden vére fejébe szökkent.

Az esteli felhordatott, mindenki derült arcz s vidor kedélylyel ült asztalhoz. -108-

Az est hőse Vérmesy volt, suttogva tétettek ugyan ellene keserű megjegyzések, de irányában mégis kitünő figyelem tanusittatott. Beszéddel tartá a társaságot, London, Milano oly könnyedén pengett le ajkiról, mintha valamely szomszéd megye székvárosáról szólna; Rachel, Macredy, Frascini, Ronconi, Feretti, Taglioni, Cerrito, Lola Montez mintha csak intésire várnának, hogy müvészetök egész hatalmát lábaihoz tegyék; a Theatre Français, Scala és Fenice mintha tulajdoni volnának. Szóval előadásaiban sok hányavetés, de sok tapasztalás is volt.

Mathild végetlen érdekkel hallgatá, s nefelejts szemeit csak olyankor kapá le az előadóról, ha az tekintetét huzamosabban pihenteté rajta.

Esteli után a társaság még poharazott, Vérmesy – szivében viharral – sétálgata, s mindig leste a pillanatot, hogy tekintete Mathildéval találkozzék, – hasztalan. Egyszerre egy munkában lévő gyönyörű himzés előtt megállt.

– E nyúl igen gubbaszkodik, futásában inkább el kell nyulnia, – ezzel bontogatni kezdé; tűt vőn, s egész ügyességgel hímzett. -109-

– Nem mondám? – jegyzé meg Verebély – kár hogy nem visel fejkötőt. Most már himzéshez kezd.

– Bizony – igazolá Rejtélyi – azt hiszem jobban is forgatja a tűt, mint a vadászostort, vagy a tollat.

– Valóban helyes – dícséré Mathild – és minő jól dolgozta, egy öltést sem hibázott, az árnyékolás is igen jó.

– Na igen, mert reméllem csak ön is fog versenyezni; tíz nap mulva futtatást rendezünk, az első nyertesé ezen táska.

Éjfél elmult, mindnyájan szétoszlának. A közelebb eső szomszédok haza lovagoltak, a távoliabbak pedig vendégszobáikba tértek.

Vérmesy is hazament, keblében egész tengerét vive azon érzelemnek, melyet ő eddig csak mások szívében birt ébreszteni. Lefekvék, életében nyugtalanabb éje nem volt. Álma majd rémes, majd meg tündéri vala. Eleinte önmagáról sem akará hinni, küzdött, ellene, hasztalan! végre elismeré, hogy neki e hölgy véghetlen tetszik, hogy szerelmes.

Másnap eszébe jutott a Mathild által rendezendő lóverseny, az ebéd, mindezek nagy tervezgetésekre nyujtának tért.

Öt nap folyt el csupa öltözködés és látogatás közt, s ez idő alatt Vérmesy fokonként merengőbb lőn.

Mathild másoknak több figyelmet látszott osztani, mint neki, s ez őt mélyen sebzé. Végre elhatárzá, keblét az imádott hölgy előtt feltárni, mert kínzó helyzete kétségbeeséssel fenyegeté. Ismét Zengeyékhez ment, Mathildot mint rendesen, munkánál találta.

Mathild irányában hideg, udvarias, és tartózkodó volt. Soha mélyebben munkába nem merült, mint midőn Vérmesy mellette sohajtozott, szemeit himzéséről csak lopva emelé fel.

Ellenben a később érkezett Rejtélyivel enyelgett, nevetgélt, és bensőséggel társalga.

Vérmesy hátra vonult. Rejtélyit magával kezdé hasonlítgatni, s kivéve: hogy az vagy öt évvel fiatalabb volt, saját személyében tömérdek előnyt fedezett fel, mert noha el kelle ismernie: miszerint Rejtélyi arcza szabályos, de napbarnította, termete csinos, de öltözéke izléstelen s ferde szabásu; hangja kellemes, de társalgási modora darabos. És mégis ez embertől féltette ideálját, ez embert szerette volna a poklok hetedikére kergetni.

Vérmesy nem találta helyét, majd egy könyvet vőn kezébe, s lapozgatá, majd a zongorához ült, és sötét kedélyéhez mért bús ábrándot játsza le, majd -111- egészen neki érzékenyűlve Márthából éneklé: „Ég bocsássa meg hibádat“ sat. de eredmény nélkül hangzék el. Végre lábaihoz folyamodott, egyik teremből a másikba, folyosóra, kertbe, az utczára, s maga sem tudja miként, haza sétált.

Zengeyékhez két egész nap nem ment, az idő neki végetlen volt. A nagy ebéd napja bekövetkezék, az egész vidék férfiai összehivattak, s egyhangulag vallák, hogy fényesb s gazdagabb megvendéglésben soha sem részesültek, de délután mégis ki merre tudott, megszökék, mert a vigság oly erőtetett, a társalgás oly feszes, a házi ur oly unalmas volt, hogy inkább ohajtott bár melyik is magányban, kedve szerint unatkozni, mint ily hangulatu társaságban akarata ellen nyájas arczot ölteni.

Vérmesy egyedül maradt, s ő áldotta értte istenét, mert a zaj neki terhére volt, mások vigsága lelkének fájt.

Van egy neme a fájdalomnak, mely ifju kebelben keres tanyát, s e fájdalmakra egész életünkön át szivesen emlékszünk. Midőn még sajong keblünkben, hozzá mérhetőt nem képzelünk, kinzó és emésztő az, áthasogatja a velőt, leveri a szellemet, testben és lélekben beteggé tesz, őrüléssel fenyeget, és később e fájdalmakat édeseknek nevezzük, és valóban kell is benne valami édesnek lenni, mert a szerelmesnek nyujtsatok ezer módot a vidulásra, s ezerszer dobandja azt szemeitek közé; adjatok csalhatatlan balzsamot fájdalmára, lábbal tiprandja szét; nyissatok neki utat a szórakozásra, önkényt zárandja azt el; igérjetek fájdalmáért boldogságot, s ő a cserét nem -112- fogadandja el. Igen, igen! e fájdalomban, bár mily kinzó és mély, van édes, van költőiség!

E költői fájdalomtól üzetve futkosá végig termeit és kertjét Vérmesy. Ábrándiban alkota magának egész szellemországokat, s rémképeivel azokat ismét összerombolá; ajkin mosoly ült, s szemeiben köny rezge; Mathildot imádta és átkozta; őt birni ohajtá, vele élni és halni szeretett volna, s fogadást tőn többé feléje sem menni. Ilyen a szerelmesek következetessége.

Vérmesyt szíve számtalanszor vonzá Zengeyékhez, de ő nem ment, s bár e megtagadás keblében, szenvedélyét, viharzó tengerként hullámoztatá, ő még sem ment.

Egy reggel felette kétségbeesett volt, küzdött, de hasztalan, ellent nem állhata, uj lovagló costumejét be kelle mutatni. Pipereasztalhoz ült, s miután a hajégetés terhes munkáján átesett, kezde öltözködéshez. Egy óra mulva ott állt sárga nadrágban, vörös frakkban, fején fekete kalappal, melyen vörös zsinór festői pongyolában bal vállára kigyózott, hol egy gombon megerősitetett.

– Lovamat – parancsolá Vérmesy, s miután tükrébe még egy pillanatot vete, arany gombos lovagostort vőn.

A telivér arabs elővezetteték, a lovász uráéhoz hasonló öltözetben volt, csak hogy kalap helyett fején egy kék selyem sapkácska, hátul nyaka csigájáig, elől pedig orráig lehuzva.

Vérmesy az arabsra veté magát, s rövid vágtatva megindult, a lovász tiz lépésre utána ügetett. -113-

– Komédia lesz! – hangzék az egész faluban, s a mennyi gyerek, legény s leány volt, az mind az utczára tódult.

Midőn Vérmesy a helységből kiért, legalább száz mezitlábos versenyzett az alatta prüszkölő Uncassal.

Kevés percz mulva eléré a társaságot. Megjelenése egész mozgást szült. Mindenki a megérkező felé fordítá fejét, elébb a lovast, azután a lovat szemlélendők. Mindkettő festői volt.

Több néma főbillentés s kézszorítás után Vérmesy Mathild mellé lovagolt. Mindkét részről hideg üdvözlet. Darabig némán haladtak, azután közbeközbe érdektelen kérdések, és udvarias válaszok cseréltettek.

A versenyzők sorba álltak. Vérmesy nem volt köztök. Mathild egy kérdő pillanatot vetett rá.

A harmadik jelre a kantárok megeresztettek, az eddig féken tartott paripák vigan vágtak ki, a lovasok előre görnyedtek, s a legsebesebb vágtatásban iszonyu robajjal megindulának.

Vérmesy mozdulatlan maradt. Várta, hogy Mathild kérdést intézzen hozzá, de csalatkozott. Ez izekre tépte szivét, pedig ha jól figyel vala, Mathild arczát elkomolyodni, s szemeiben tán könycseppet is láthatott volna.

A versenyzők darabig egymásnak nem tágitottak, ostor s sarkantyu becsületesen igénybe vétetett. Itt ott félló hosszaságra egyik vagy másik előnyomult, de csakhamar le lőnek verve. A lovak iszonyuan elnyultak, fejeiket előre mereszték, s már maradozni -114- kezdtek. Most lőn érdekes, az egyik egész lóhosszával előbbre volt. A többi lábain és ostorain kivül torkát, kalapját hivá segitségül, kiabálással s fenyegetéssel biztatgatva paripáikat; mind hasztalan, többé azt nem voltak képesek leverni.

Vérmesy halálsápadt lőn, a legjobb futóban Rejtélyire ismert. Kivánta hogy az nyakát törje, de annak több esze volt, árkot, korlátokat gyönyörű könnyüséggel ugrata át. Alig volt még hatvan lépés a czélig, új erővel biztatá mindenki paripáját, s egy már már irányban volt Rejtélyivel, Vérmesy szemei szikráztak. A pályázók darab ideig együtt haladtak. Vérmesy remélt. Rejtélyi egyet emelkedett lován, s kéz, láb, s hajrá! kiáltással egyszerre lepvén meg lovát, egy hatalmas lökéssel előbbre jött. Versenytársa ismét eléré, sőt egy gondolattal előbbre is nyomult. Még tiz lépés s egy korlát vala hátra. Egyik sem tágított. A korlátot Rejtélyi mint gondolat átszökteté, a másiknak lova kissé megütközött, de csak annyi időre, mennyi elég volt „hopp!“ ot kiáltani, s ezzel Rejtélyi sokat nyert, mert czélhoz érve majdnem lóhosszával előbbre volt.

Vérmesy meg volt semmisülve, hát még midőn Rejtélyit Mathildhez közeledni, azzal kezet fogni látta, e perczben saját lábain megállni nem tudott volna. A tárgyak előtte elhomályosultak, kezei ökölre görcsösültek, s fogai közt fájdalmat sziszege.

Mathild e hatást észre látszott venni, mert arcza felvidult, s szivéből agyába villant e gondolat: ő szeret.

A társaság visszaindult, Vérmesy egész elkülönözve haladt, fejét mellére lankasztá, s elképzelé magának -115- a jelenést, midőn Mathild Rejtélyinek a dijt átnyujtandja. Neki szabad lesz Mathild kezét megcsókolni… oh a nyomorult! nem fogom, nem akarom e jelenetet látni.

– Menj – parancsolá komornyikjának – Zengey ő nagyságukhoz, s mond hogy határtalan sajnálom, de nem mehetek ebédre, mond a lovaglás megártott. Hazudj lázt, vagy főfájást, vagy a mit akarsz.

Nehány nap mult ismét el, mialatt Vérmesy ujjal sem nyult zongorájához, s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de feléjök nem ment. Ha az öreg ur őt meglátogatá, szives meghivásaira mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a dolgot, s egy este, midőn ott ismét társaság volt, átment.

Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközönbösebb lénytől is elvárta volna.

Többé semmi kétség – gondolá Vérmesy, – ő ellenszenvez velem, miért kelle őt látnom? miért megismernem? de – fűzé tovább elmélkedését – ohajtom hogy irántami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon faragatlan Rejtélyiért mellőzzön.

Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s Mathildot megpillantván, hozzá sietett.

Vérmesy mintegy parancsszóra „jobbra át“-ot csinált, s a társaságba vegyült. Itt őgyelegve határozott. Kalapot vőn, s észrevétlen el akart osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érezé, oda tekinte, Mathild volt. -116-

Vérmesy lábai inogtak, s Mathild kezének érintése vérét lángostorral korbácsolá fel ereiben.

– Két hete hogy nem volt itt, kérem maradjon – ezzel eltűnt. A nem remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert, mint a véletlen csapás. Mindkettő első pillanatra az elmét megrázkódtatja, a keblet ugy összeszoritja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét esetben csak lassanként nyeri vissza az ember önmaga feletti hatalmát annyira, hogy indulatin uralkodhassék.

Vérmesy perczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem cselekedni, később arcza derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s ajkin kéjmosoly lengett. Ekkor fejéről szivéhez kapkodva, érezé, hogy él, hogy boldog.

E naptól fogva reggeleit, délutánjait, estéit, sőt néha egész napjait Zengeyéknél tölté. Mathildal zongorázott, énekelt, és himzett. A hölgy iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító igent nyert válaszul.

Elkövetkezék az idő, hogy ismét városba menjenek, Zengeyék és Vérmesy elhatárzák együtt egy napon utazni.

Vérmesy nehéz szivvel vált meg falusi lakától, mert életében boldogabb nem volt, mint e falak közt. -117-

Pesten mint jegyesek léptek fel, az összekelés napja is elhatároztatott. Vérmesy egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, ő nyujtá karját Mathildnak, együtt sétáltak; szóval, leendő házasságuk senki előtt sem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni.

Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey hozzájok belép e szavakkal.

– Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen fiát Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiu mint irja, kissé nagyon világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni.

– Csak annyiból – válaszola Zengey – hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó két szoba számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek, legyetek iránta nyájasok, s hibái iránt elnézők.

Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé egy idegen arcznak kellett tolakodni. Mathild ismeretlen is gyülölte őt. Vérmesy pedig valahányszor rágondolt, összeborzadt.

Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arcz elsötétül, a legkicsapongóbb kedély elkomorul, s a rögtöni levertség okát -118- magunk sem tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a szivdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn, vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb nagyobb mértékben minden emberben van.

Napok multak, s minél inkább közeledék az idegen megérkezésének percze, annál mélázóbb lőn a két szerelmes.

Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. – Mathild – kezdé Vérmesy – igérje meg hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni.

– Oh szivesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő, lármás, udvariatlan.

– E perczben postasíp, s ostorcserdités üté meg füleiket. Mindketten mintha villám érintette volna, felugrottak.

Az előcsarnokban hangos beszéd; az ajtó feltárul, s egy ifju toppan be. Köpenye költőiséggel volt vállára vetve, vagy három lépés után színpadi állást vőn.

– Az asztalhoz még egy teriték tétetett, s Gyula meghivás nélkül helyt foglalt.

– Szép nagysádban – kezdé Gyula – a ház kisasszonyát van szerencsém üdvözleni?

– Zengey Mathild vagyok – viszonzá Mathild egy tekintetet sem ajándékozva vendégüknek – bocsánat, rendeléseket kell tennem; – ezzel távozék.

– Szép! Istenemre gyönyörü! s e dacz nekem végtelen tetszik. Életre halálra teendem a szépet.

– Rokon? e szerint félig meddig házi ur is. Szép, szép, tehát csak szaporán a Zengey-féle hires pinczéből nehány bouteille bort. Barátságpoharat csak iszunk?

Vérmesy magában felsohajta: „Istenem! minő nevelés! ezért kár volt külföldön járni.“

– Semmi de, ebéd után ön engem elvezet a pesti casinókba, klubbokba, vig czimborák közé; szinházba majd magam is eltalálok.

– Segitsen legalább ennek a második üvegnek nyakára hágni, ha már az elsőt egyedül hagyta kiüritenem.

– Vizzel? hm! – gondolá magában Gyula, ha ennek az anyja nem volt liba, ugy még belőlem is viz-ivó lesz.

Vérmesyre nézve oly kínos ebéd véget ért. Ő azonnal rohant Mathildhoz, Gyula pedig a számára kirendelt szobákba vonult.

– Ah Mathild! – kezdé Vérmesy – ez ember -121- még szerencsétlenséget hozand a házra, képzelje, tömérdek hibái mellett, még iszik is.

– De hogy! két üveg Port a port meg sem látszik rajta. Én két pohártól meghalnék.

Vérmesy esenge Mathildnak, hogy megvetéssel bánjék vele. A hölgy viszont kérte hogy jegyese ezen elvetemültnek társaságát kerülje.

Gyula, már hetekig volt Zengeyék házánál, de Mathild a világért sem tudta volna megmondani, ha vajjon fekete, vagy kék szemei vannak-e? Minden tettében otrombaságot s beszédeiben izetlenséget talált: szóval ő kerülte, és gyülölte.

Gyula kezdetben Mathild viseletében sok mulattatót talált, s leendő győzelmének előre örvendett; később boszankodott; végre fájdalmakat okoza lelkének, mert érzé hogy szerete, s viszontszerelemre soha sem számithat, mert e hölgy másé, mert e hölgy olyané, kit forrón szeret, s kitől végetlen szerettetik.

Az ember életében a legfőbb szerepet a véletlen játsza. Nagyszerű dolgok, melyekre éveken át a legkiszámitottabb tervekkel, óriás tehetségek erejöket fordítják – nem sikerülnek, s egyszerre a legigénytelenebb ember, a legegyszerűbb könnyüséggel, minden számitás nélkül, valami eset által felfedezi azt, mire szorgalom, tudomány és akarat képtelen volt. -122-

Ezen elvből kiindulva felhagyott Gyula Mathild utáni törekvésével, szivérzelmeit egészen a véletlen lehetőségével vigasztalva. Szomoru vigasztalás!

Mennyi boldogság van egy ily tánczvigalomban! az ifju lélek mennyi fájdalmat képes itt feledni?! hányan, kik életben egymást tán soha meg nem közelithették volna, itt huzamosabban társaloghatnak, s kihez még gondolatinkat sem mernők felemelni, itt az egész világ szemeláttára átkarolhatjuk egy csárdás, vagy keringő ürügye alatt. Valóban egy bál tömérdek kéjt ad.

Vérmesy, Mathilddal egy mellékteremben, a zajos társaságot feledve érzelgének; a teremben többen valának, de egyik köröcske a másikkal keveset látszék törődni Rejtélyi, ki ezen este hol Mathildot, hol Vérmesyt tetőtől talpig méregeté, szinte a teremben, még pedig Mathildhoz igen közel volt. E perczben egy fényesen öltözött kölgygyel társalga.

Mathild egy tükörbe tekinte, s fejékén valamit igazitandó virágfüzérkéjét, a közel álló asztalra tevé.

Rejtélyi a virágfüzért felkapva, azon hölgynek, kivel eddig társalga nyujtá e szavakkal:

– Csak nem ohajt tovább is ily társaságban maradni. Távozzunk Mathild, távozzunk – sürgeté Vérmesy.

E pillanatban előlép Gyula, Rejtélyi kezéből a virágot kikapta, s szeme közé dobá.

Rejtélyi mint egy vad állat megragadá Gyula kezét, s oly dühvel hogy fogai vaczogtak bele, sziszegé:

Mathild csak most látta igazán Gyulát, s mintha az megigézte volna, szemeit nem birta róla levenni. Arczában nemes büszkeség volt, mi Mathildot meglepte.

Vérmesy, mint egy husvéti bárány állott, arczán bámulat, s remegés vala olvasható, hol jobb, hol bal karját kinálgatá Mathildnak.

Gyula arcza örömre gyuladt, egy diadaltekintetet vetett maga körül, s Mathilddal távozék.

– Ha szán engem – jegyzé meg Gyula – ugy kérje istenünket hogy az ügy ellenem kedvezően üssön ki.

– Élni érdek nélkül nem öröm, s annak kit mindenekfelett -124- szeretünk megvetését türni, kétségbeejtő kín.

Mathild felelni akart, de már ekkor Zengey előtt álltak, kit leánya azonnal hazamenetelre kért.

Haza érkezvén Mathild roppant izgatottan tért szobájába. Lelki szemei előtt majd Vérmesy szép, szelid vonásai, majd Gyula nemesen férfias arcza lebegett, s e két kép nyughelyéig kisérte. Álmában boldog menyasszonyként Vérmesy oldala mellett esküvőre ment, s a mint az oltár zsámolyára lép, fehér atlasz-czipői vérnyomokat hagynak; visszatekint, s látja hogy bokáig vérben gázolt, s ez Gyulának érte ontott vére. E rémálomra felriad, s hálálkodék istenének, hogy csak álom volt.

Vérmesy álomtalan, s társaság nélkül tölté az éj hátralevő részét. Elzárkozva, visszagondolt a történtekre, s gyönge okoskodása daczára is rá jött a botrányos esemény egész okára. „Mielőtt én – igy elmélkedék – Mathilddal megismerkedtem volna, Rejtélyi a hölgyre igényt táplált, s Mathild, meg lehet kaczérságból, de mindenesetre, nem hogy Rejtélyit kiábránditni törekedett volna, de irántai kitünő nyájasságával őt még jobban elbolonditá. Felléptem én! a hölgy enyém lőn, s e faragatlan ficzkó ily aljas boszút állt a leányon vélt hűtlenségeért.“

Ez okoskodással beéré, s sem teendőkről, sem elégtételről nem gondoskodék.

Gyula szürkületig champagneizott, s a hajnal első hasadtával egy társ kiséretében bérkocsiba ült.

Reggel a Zengey háznál roppant zavar volt. A cselédek némán futottak, egyik orvos a másikat érte. Mindenki arczán levertség mutatkozék; Zengey kétségbeesetten -125- tördelé kezeit, s Mathild keserűen zokogott.

– Semmi remény – felelé Zengey – a golyó jobb karján át a második és harmadik oldalborda közt, furódott a testbe. Életjel nélkül fekszik.

– Nyugtasd meg magadat drága leányom, ő azt cselekvé, mit heyzetében minden lovagias férfi cselekedett volna, hanem kissé szeles volt.

– Csák később nagysád – biztatá az orvos – ha a vérezés megszünt s a sebek bekötvék.

– S ha meghalna, mielőtt kezét megszoríthatnám, istenem! miért is volt ott, miért is kelle azt neki látni.

Mathildnak teljes életében ez volt legrettenetesb napja; nem öltözködék, nem evett, csak sírt.

A szerencsétlen legirtózatosabb seblázban szenvedett. Lázrohamában mindig csak Mathildot emlegeté.

– Igen – töredezé gyönge elhaló hangon – érte megverekszem, minő kéj leend ez ügyben meghalnom. Ugy-e Mathild, te, ki az életben megvetettél, -126- az elhunyt után csak küldendsz egy-egy sohajt. Ah! minő édes gondolat! légy áldva te golyó mely halált hozandsz, hisz én ugy sem birhatandám soha, de soha! ő nem szenvedhet, ő másé! – – – ah – – – és fuldoklani kezdett mert a nem gátolható beszéd annyira megerőteté, hogy orrán, száján a vér megindult.

Naponként meglátogatá a beteget, s Vérmesyt csak ritkán fogadá el, ki iránt a lehetőségig érezteté hidegülését.

Vérmesy a változás okáról tudakozódni sem mert, különben is e viseletet csak kül színnek tartván.

Hat hét folyt el, mialatt Gyula eszmélet nélkül feküdt, s életéhez még egy perczben sem volt remény.

Mathild a beteg ágya mellett ült, s ép az annyit szenvedettnek halovány arczában az érdekes vonásokat nézdelé, midőn Gyula bágyadt szemeit fölveté, arczán egy derült sugár vonult át, ép mint midőn a márcziusi nap, felleg-fátyolai közül egy pillanatra elővillan. Ajka megnyilt, s „Mathildot“ rebegett.

– Tehát élek – susogá alig érthető hangon, – s kegyed csakugyan Mathild.

– Kegyed itt? az sok, az lehetetlen! ah! – s e sohajjal ismét becsuká szemeit.

És hetek mulva csakugyan egészen üdülésnek indult. Gyakran napokig eszméletlenül volt.

– Ah Mathild – kezdé egykor enyhültebb perczeiben, én felette sokat szenvedék, és szenvedek.

– Miért is volt oly feláldozó, oly nagylelkü, hisz én sohsem érdemlém öntől ezt.

– Hát azt hiszi, én testi sebeimről szólok? hitvány csekélység! lelki kínaim, lelki kínaim Mathild! azok ölnek meg.

– Hogyan?… ah! de mit őrjöngök, hisz kegyed más arája, kegyed igéretét más birja.

– Ugy azon csudatevő istenre, ki engem a haláltól megmente, esküszöm, hogy azon gyáva némber-férfi, azon piperkőcz nem is birandja kegyedet, mig ereimben csak egy csepp vér van.

Vérmesy nem lőtte magát főbe, mi igen regényes lett volna, hanem nehányat sohajtott, s azután uj frakkjait kezdé nézegetni. -128-

Négy hét mulva Gyula oltárhoz vezeté Mathildot, az esküvőn Vérmesy is jelen volt, tetőtől talpig utolsó divat szerint öltözve.

EGY FÉNYES HÁZASSÁG.

A főváros zajlik; az uzsorások szüretelnek, az arszlánok usznak, az atyák jövő terméseikre alkusznak, a gondos mamákat szabók, divatárusnők és ékszeresek foglalkoztatják, a lánykák pedig könnyelmüen tánczolnak.

Mennyi remény születik egy illy évszak kezdetén, s mennyi boldogságot temet el vége?! de az mit sem tesz, az élet rövid, az örömnapok ritkák, ha tehát alkalom van, üritsük ki fenékig, mert a holnap halált hozhat ránk. Rajta uraim és hölgyeim! én önöket e nagy ház kapuján bevezetem, az első emelet fényesen van világitva, a zene vigan hangzik, itt az életet élvezik. Senki sem követ? jó, megyek hát magam, s elmondandom mit láték.

Az első emeletben ragyogás, fény, csel, ármány, szerelem, tettetés, kaczérság, szerencsevadászat, hiuság és több rendbeli találkozás egy házi estély barátságos körében testvérekké olvadnak. Ellenséges szenvedélyek, különböző indulatok, s számtalan érdekek -132- itt egymás irányában nyájas arczot öltenek; egyik a másikát akarja meghazudtolni, hogy saját játékát el ne árulja.

A zajongók felett a második emeletben egy fanyar képü bajusztalan szikár férfi izetlen mosolylyal rejté állát előre meredő inggalléra közé, s száraz kezeit elégülten dörzsölve sétálgatott fel s le. „Hm – dörmögé – csak vigadjatok, minden keringő, minden négyes ezereket hoz be nekem. Még nehány hétig hagylak őrjöngni te büszke eszeveszett.“

Nem ismerik az embert? fussanak tőle, mert olyan mint az ördög, csak hajaszálát kell hogy megkapja valakinek, s egészen elragadja. Ez uzsorás.

Amott egy sarok udvarszobában szomoru arczkifejezéssel rágdicsálja tollát egy halovány ifju; saját költeményeire ir dicséretet, oh! de hiányzanak hozzá szavai. A tollat lecsapja, fejét kimerülten hajtja az ablakfára, s az élet gyönyöreiről elmélkedik, mert fülébe a zene hangzik, látja a fényes világitást, hallja a kocsik robajait és költői képzelődése őt a gyönyörü hölgykoszorúba sodorja.

Ott egy szegény iparos-legény könyököl a dermesztésig hideg szoba ablakfájára; szemeit nem a ragyogó fény kápráztatja, füleit nem a csábitó zene csiklandozza, s ábrándképei nem ragadják a vigadók közé; ő a fel s le futkosó bérruhás szolgák után sohajt, mindenik kezeiben izletes étkekkel halmozott tálakat látván. Ő a nap fáradalmai után éhen kell hogy lefeküdjék.

Másik szobában egy szegény varró-lányka homlokát két tenyerére fektetve mereng; ifju még, a -133- hangokra szive feldobog, mulatni vágyna. A kemencze mellől agg anyja megszólal.

A lányka nefelejts-szemeiben könyet morzsol szét, szép fejét megrázza s mosolygva felel:

Egy földszinti nedves zugban; két gyermek rimánkodik kenyérért a kétségbeesett beteg atya ágyánál, egy alig 15 éves lányka könnyes szemekkel tartja kezében az orvosi rendelményt. Az ajtóban fülre vágott sapkával a tót házmester fenyegetődzőleg követeli a házbért. A sinlődő halasztásért könyörög, a végrehajtó hidegvérrel a háziurra hivatkozik. A lánykának egy gondolat villan át agyán, durva kendőjét nyakán összefogja, s az ajtón kisiet.

Az emeletben egy irtózatosan elhizott egyén, bokáig érő otthonkában, elől szeméig, s hátul nyaka csigájáig fejébe huzott hálósüveggel pénzét számlálgatja, s több halmaz bankjegyet szépen külön osztályozva vasas pénztárába rejté.

A házi ur ragyogó szemekkel megcsipkedé azon arczot, melyen még az ártatlan ifjuság zománcza oly eleven volt, mint a harmat azon virágon, mely éjszaka nyilván, a nap égető sugarainak még nem vala kitéve.

– Uram – ismétlé a lányka szeme fehéreig elpirulva – atyám veszélyes beteg.

– Hisz nem is koldulni jöttem, hanem csak halasztást esengni; a házmester lakbérért zaklat.

– Aztán – folytatá a hizott házi ur – maga nem is szerez semmit; szép, fiatal… az egész házat eltarthatná.

Nem maradt ideje szavait értelmezni, mert az ajtó felpattan, s egy ifju ront be, a lányt kézen ragadja e szókkal.

Az odanyujtott nyugtató ki lőn elégitve, azonfelül nehány forintot ada az ifju a lányka kezébe.

– Mond atyádnak – szóla – felgyógyulásaig kölcsönzöm. Holnap meglátogatandom őt, – s a hálálkodást be sem várva elrohant.

Ezen ifju bálba készült, pénzhiány miatt óráját zálogositá el, de a házi ur szivtelenségét hallván, egész pénzét odaveté a szegény családon segitendő, s a mulatságról lemondva, egy sohajjal szobájába tért.

Hogy itél még is a világ? e házi ur életrevaló okos ember, az ifju pedig eszélytelen könnyelmü.

Ha sorba járnók a lakásokat s szobákat, 30–40 különb képleteket találnánk.

Egy pesti ház fedele alatt megfér: bőség a nyomorral, élv a nélkülözéssel, tékozlás a fukarsággal, s a legtisztább erény a legelvetemültebb bünnel.

Hagyjunk fel e szemlével, farsang van most, tartsunk a nagyvilággal, mely arczát a szükség és nyomortól hidegen forditja el, s hol fájdalmakat enyhithetne, hol néha életet menthetne, a fillérig fukar; hol ragyogni kell, hol fitogtatás van szóban, marokkal szórja a pénzt.

Az első emeletben, hova pillanatink legelőször estek, javában foly a vigság. A lyánkák vetekednek a tánczban, az ifju nők a kaczérságban, a korosak a megszólásban; az ifjak a hóditásban, a házasak a szerelemféltésben, s az öreg urak a kártyában. Azok számára pedig, kik ebben szórakozást nem leltek, a csemegetár, thea-asztal és pezsgő nyujtának kárpótlást.

A hullámzó tarkaság közé két ifju vegyül, a sokaságon -136- át karöltve törnek utat, mig egyik mellékteremben a házi nőt feltalálják.

– Nagysád! – kezdé az egyik, mialatt mélyen meghajtá magát, – vettem magamnak a merényt, Vánay Béla barátomat, ki ma érkezék vidékről, nem csak bemutatni, hanem nagysád fényes estélyére is elvezetni.

– Örvendek – viszonzá a házi nő, – hogy Vánay urat nálunk van szerencsém üdvözölhetni, s önnek Halmy ur nagy köszönettel tartozom, házunk iránti rokonszenveért. Ohajtom Vánay ur, hogy e körben jól mulasson.

– Annyi szépet s dicséretest hallék nagysádtokról, hogy vágyamnak becses társaságukban részt vehetni, – ellent nem állhaték. Bocsánat ha az illem szabályai ellen vétettem.

Nehány perczig tartó érdektelen társalgás folyt, s a két ifju karöltve a sokaságba tünt el.

– Ez tehát az ifju Vánay, – mond egy ékszerekkel felhalmozott hölgy a házi nőhöz – szeretem, hogy láttam.

– Egy időben az öreg Vánay fiát meg akará házasitni, a fiu ellenkezett, az öreg meg megharagvék, mert terjedelmes vogyonuk daczára fiának pénzes leányt kerese, s jószágaira vonult. Másokat a meghasonlás eltávolit egymástól, a két Vánayt összehozta, -137- mert a fiu hasonlót tőn, s eddig ugy éltek, mint a medvék, sohsem bujva ki odujukból.

– Higyje el, e teremben nincs férfi, pedig sok előkelő találkozik köztük, – ki vagyonra nézve Vánayval vetekedhetnék.

Darabig hasonló szellemben társalogtak, a házi nő gyakran gondolkozó, majd ismét nyugtalan lőn, végre ürügyet találva, fecsegő szomszédnéját elhagyá. Férjét keresé fel, s azon pillanatban találá meg, midőn épen Vánayt agybafőbe ölelgeté.

A nő ajkin az örömmosoly, s szemeiben a ragyogó fény azonnal eltaláltatá, hogy fejében tervek forrongnak. Öt percz mulva leányát maga mutatá be az ifju vendégnek.

Vánay nem tudta hányadán van? valamennyi felett kitüntették; a merre csak járt, a hölgyek összesuttogtak; ha egy leányhoz közeledék, annak mamája rögtön talált valami igazitni valót a fejéken, ruhafodrozaton, vagy a drága szép mellekre tüzött bokrétákon. A füzértánczban mindnyájan Vánayt választák; midőn estelihez mentek, más érdemesek előtt az ő karját fogadá el a házi nő.

Etelka kisasszony éneklésre felkéreték, ő Vánayt szólitá meg, hogy zongorán kisérje.

– Ohajtson mást bár mit – mond a felhivott – örömmel teljesitendem, parancsolja hogy egy szilaj mént megnyergeljek, hogy nyaktörő korlátot, vagy feneketlen árkot ugrassak, parancsolja, hogy a legravaszabb rókát agaraimmal elfogassam, kész vagyok engedelmeskedni, de ehez nem értek. -138-

Mert valamennyi teremet végig szárnyalta már a hir, hogy Vánay gazdag, igy jutott a kitüntetésekhez, a sok választáshoz s azon szerencséhez, hogy neki a betyárság jól állott, s hogy viseletében kedves eredetiséget fedeztek fel.

– Etelkém – kérdé a házinő leányát, rögtön a bemutatás után – milyennek találod Vánayt?

Etelka szép száját eltorzitva, s hófehér vállain egyet vonitva, viszonzá:

– Kifejezés nélküli arcz, szegletes mozdulatok, nyers beszéd… ennyi mit ekkorig róla mondhatok.

Etelka ajkai azonnal mosolyra nyiltak, arcza kiderült, s az ifju iránti nézete villámgyorsan jóra változott.

Pénz, te csodatevő találmánya a világnak! te a vad népek, s mivelt emberiségnek egyiránt imádott bálványa! hol nem vivtad még ki más tulajdonok felett az elsőséget? vessünk a mérleg egyik tányérába erényt, ifjuságot, jellemet, a másikba pénzt, a suly a pénzé leend; az erő meggörnyed előtte, s az ész kényszerül süvegelve utjából kitérni.

Pénz, te az emberi szenvedélyek megváltója, a kebel megvesztegetője s az igazság meghazudtolója! hatalmad előtt élv, boldogság és szerelem leborul. Pénzért az üdvtől a kárhozatig minden megvásárolható. -139-

Ki előtt meglepő, vagy ujdonság, ha egy jelentéktelen ember valamely társaság által egyszerre felkaroltatik, mert hire szárnyal, hogy roppant gazdag? Ki nem tapasztalta még, miszerint a hölgyek szenvedélyes szerelemmel fordulnak vissza azon férfihoz, ki mellett csak az imént közönyösséggel surrantak el; s mi idézé elő a változást? pénz, annak hallomása, hogy azon férfi, kit imént figyelemre sem méltattak, igen dús.

Bucsuzáskor Remekéry – igy hivták a házi urat – meleg kézszoritások közt kéré Vánayt, hogy házát gyakran, igen gyakran látogassa. A nagyságos asszony három négy nyájas fejbillentéssel beleegyezést inte. Etelka, ah! ő az egészhez csak szemeivel szólt, de e szembeszéd érthetőbb volt az anyanyelvnél, s vonzóbb egy magasztalt költő szavainál.

– Halmy! – mond barátjához, fáradtan terülve végig a pamlagon – mi történt minden velem?

– Meg nem foghatom. Annyit hittem, hogy szivesen látandnak, de ennyi kitüntetés, az a felérhetlen öröm, hisz helyedet alig lelék, s engem mivel oda vezettelek, majd felfaltak.

– Gyönyörü jószáguk van, hallom némi adósság -140- terheli ugyan, de ügyes kezelés, erélyes gazdálkodás hamar kisegitheti, mert most hanyagul megy minden, s ők mint látád igen fényesen élnek.

– Már az igaz, hogy részedről bolond szerencse volna őt elnyerni, de ne is álmodozz, sokat néznek vagyonra, s már több kisebb birtokos elutasittatott.

Remekérynél a teremek kiürültével a háziak vidor arozai is átalakultak; a férj aggodalmak közt veté magát egy karszékbe, s a mint a villárok s candelabrek gyertyái eloltattak, mintha lelkének világossága is lassanként elaludnék, vonásai mindinkább sötétültek. Átellenben a nagyságos asszony állát tenyerébe fektetve a pamlagon ült; Etelka merengve nézdelé elhervadt bokrétáját.

– Menj leányom – szakitá meg Remekéryné a csöndet – tedd magad pongyolába, rögtön követlek.

– Ah, de hát mit tegyek? hitelezőim a kölcsönöket felmondák, birkáim elhulltak, igazgató tisztem megcsalt, s zavart viszonyaimnak a végdöfést itt -141- felettünk Amtner uzsorás adá meg. Tönkre vagyok jutva.

– Igen ő, csak őt látnám egy érdemes férj oldalánál, türhetőbb volna a csapás.

– A mennyi pénzt csak lehet, még teremts össze, s a bálon kivül hetenként két estélyre lesznek nyitvák termeim.

Remekéry lángoló fejét két tenyerébe rejté, neje pedig egymásba font karokkal távozott.

– Az egész világ a gazdag Vánay fiának tart – felelé Halmy – a lányok neked ohajtanak tetszeni, az anyák rólad álmodoznak, s a tőkepénzesek váltóidat szeretnék birni.

– Ugy van, az uzsorások engem szólitának meg, -142- ha pénzre van szükséged, erszényök számodra nyitva áll.

– Élj zajosan; vakitsd el a világot, tarts e fogadóban több egymásba nyiló szobát, a szinházban páholyt, fogadj magadnak egy vadászt és kormornyikot, adj férfi-estélyeket, alkudjál meg valami csinos fogatra.

Ötöd nap mulva a körökben fő beszéd tárgya volt Remekéryék diszes bálja, gyönyörü estélyeik, s nagyszerü életmódjuk; a férfivilág Vánay izléséről, lovairól s vendégségeiről nem győzött elég dicséretest mondani. A fiatalok közül az volt szerencsés, ki gyönyörü kocsijának bakjára felkaphatott, ki páholyából látcsővezheté végig a szinházi közönséget, s ki az ő chateau Laffittejából ihatta le magát.

Vánay batárdja félnapokig állt Remekéryék háza előtt, s a kiváncsi világ ebből oly dolgokat itélt, melyek bekövetkezének.

A szerelem sokféle; van mely önkénytelen, akaratlanul jő, ez valódi, van mely keresve fészkeli magát a szivbe, ez mindennapi, s végre van, melyet az ember önmagára rá tol, ez eszélyes.

És az eszélyes szerelem hány embert tőn már -143- esztelenné? mennyi szivet koldussá, s kebelt kimerültté?! mi köze is a sziv és kebelnek az ember jólétéhez?

Etelka szerelmes volt, ezt bevallá magának, bizonyiták tettei s valóban érzé is, mert kedvese távollétében mindig róla elmélkedék, de elmélkedésében nem maradt az ő személye, tettei és lelkülete körül, hanem rövid időn áttért saját egyéniségére, ez képzelődését felizgatá, teremte magának óriás kastélyokat, gyönyörü angol kerteket, cselédséget, szebbnél szebb fogatokat, népies estélyeket és vakitó fényt. Ilyenkor az ajtó megnyilt, Vánay belép, s Etelka olyszerüen mosolyga, mintha ábrándképeit ez emberben valósitva látná.

Farsangban még a szerelmesek is annyi beszélni valót találnak. Ilyenkor elég tárgy egy ruha, egy füzértáncz eseményei.

Nehány szokásos kérdés, s válasz után b. Robayné tegnapi mulatsága jött szőnyegre.

– Azon éj előttem feledhetlen marad – kezdé Vánay – szivem most is feldobog, ha rá gondolok.

Etelka zavarában az állványra helyzett virágok közé nyult, s egy chinai jazmint tört le.

– Lám, lám – folytatá Vánay – e gyönyörü kis kezecske életet tud adni és megölni; e virágot ápolá, s most… most szép életétől fosztá meg. -144-

– Igen, e kéz boldogitni, s ölni képes, nemcsak virágokat, de… de engem is.

– Nem értek a virágnyelvhez, forró csókjaim alatt hervadjon el ez itt, mert kegyed keze érinté, de jelentőségét nem tudom. Szavakban nyilatkozzék drága nagysád.

– Az érzés, e nyilatkozat – töredezé Etelka – megvallom annyira meglep, hogy képtelen vagyok e perczben válaszolni.

– Ah! – sohajtá Vánay – ha nagysád csak most gondolkozik válaszról, ugy ismerem sorsomat. Nem érez irántam semmit.

– És ha annál is több volna? – mond Etelka feddőleg vetve szemeit Vánayra.

– Etelka, lelkem üdve! e soha nem álmodott boldogság megrészegit – s miután a hölgy kezét megcsókolá, fejét rá hajtva merengett.

Etelka boldog volt, hihetőleg a dús hozomány -145- számolás terhe alatt, ő már az imádott fényben magát ragyogni képzelé.

Másnap Vánay egész ünnepélyességgel Etelka kezeért esenge a szülőknél, kik mondhatlan örömmel adák megegyezésüket.

Miután pedig az egybekelést mind a két fél sürgeté, az elfogadandó papi áldásra a tizedik nap tüzeték ki.

A pesti világ most e fényes házasságról beszélni nem fogyott ki. Volt tömérdek megjegyzés. A nők állitása szerint a szellemdus, a gazdag, s a szép Vánay különb szerencsét is tehetett volna; ellenben a férfiak azt bizonyitották, hogy a müvelt, bájos, gazdag Etelka nem olyan bárdolatlan pusztafinak való.

Vánay és Etelka nagy tömeg nézők előtt oltárnál szerelmet s hűséget esküvének egymásnak.

Vánay épen sétalovaglásból tért haza, midőn Remekéryt izgatott állapotban nejétől távozni látá. Kellemetlen sejtelem szállta meg. Midőn a kantárt lovászának veté, darabig gondolatokba sülyedve mozdulatlan maradt, végre felsohajta:

– Elébb utóbb mégis meg kell tudniok, még jobb ha nem tőlem hallják – ezzel nejéhez sietett.

Etelka annyi kedvességgel, oly nyájasan fogadá, -146- hogy Vánay tökéletesen meggyőződék, miszerint állapotáról még mit sem tud.

A nők legszeretetreméltóbbak, ha férjeiknél valamit kieszközölni törekszenek. Etelka a tulzásig szeretetreméltó volt e perczben.

– Férjem – kezdé olvadó nyájas hangon, miután annak homlokát édesen megcsókolá – én unom Pestet.

– Na igen, lásd itt mindig azt hiszem, nem egészen birlak, házi élveidet a nagyvilág örömeivel megosztod. Drága férjem kérlek utazzunk jószágodra. Boldogságom csak ott leend tökéletes. Jövő télre én fogom sürgetni a feljövetelt.

– Édes Etelkám! kezdé töredelmes hangon Vánay -147- – szólj őszintén, szeretsz-e? de ugy szived mélyéből?

– Igen! viszonzá Etelka, kérdőleg tekintve férjére – miért most e vallatás, hisz ezerszer elmondám már.

Vánay ápolására siete, mert csak most vevé észre, hogy Etelka elájult. Midőn magához tért, férjét görcsösen taszitá el magától, s keserves könnyekbe tört ki.

– A legnehezebben tul vagyok – gondolá magában Vánay – ennek elébb utóbb meg kell vala történni. A gazdag szülők csak nem hagyandják el egyetlen leányukat, sorsom pedig az övével most összeforrt.

– Drága fiam! – kiálta Remekéry karszékbe vetve magát – segits rajtam, ha lehet.

– Az én érdekem a tied is. Még minden menthető, csak pénz kell; fele vagyon okvetlen megmarad, csak pénzt teremts, hisz neked az nem nehéz, tán atyád…

– Csak nem hisz őrültnek, ki egyedül nagyravágyó és fényüzéshez szokott leányát ohajtám birni. -149-

– És ön miért nem mondá, hogy női hozományul egy sereg hitelezőt ad, s hogy nászzeném dobszó leend?

Remekéry zokogó leányának nyujtá karját, s kitörések közt hagyá el Vánay szállását.

A hir villámgyorsan szárnyalta be a várost. Kevés idő mulva a pesti hitelezők részéről Vánay nyakára jött a birói lefoglalás.

Vánay gyalog indult meg Pestről, az első pihenésnél szinpadi állást vön, s a főváros felé visszatekintve mondá:

– Voltam ur, tékozoltam, fényes házasságra léptem; most ismét tönkre juték, senki sem vetheti szememre, hogy e rövid időt a fővárosban roszul használtam.

DELEJESSÉG.

Meglehet, a levegőben fekszik, vagy a tápszerek változának meg; de annyi bizonyos, hogy darab idő óta az emberek természete egészen más. Akárkivel találkozom, végtelen izgatottságról panaszkodik; saját idegeim is örökös feszültségben vannak; a zaj sért, a zene lehangol, eddigi mulatságim untatnak, s ha az utcza kövezetén mellettem kocsi robog el: tetőtül talpig ugy átjár, hogy alig van erőm lábaimon megállani.

Társaságokban csak delejességről, villanyozás- és alvajárásról beszélnek; megtánczoltatják az asztalt, szólamlásra hozzák a poharat, s az ember akarata, tehetsége és ereje egyetlen személy parancsainak hódol.

Több egyén érczpénzt vona elé, s megnedvezvén azt, a mutatványozó kezébe letevék.

Az illetők engedelmeskedtek. Ekkor elkezdé műtétét, -154- s nehány pillanat mulva engedelmet ada azt kinyitni.

– Önökkel nem állok delejes viszonyban, jegyzé meg a nő; tessék félrelépni.

– Ön fázik, szólitá meg az elsőt; s az kezeit mellére fektetve, dideregni kezdett. – Lássa az ember, minő melege van, folytatá az angol nő, s a delejezett egyén homlokát kezdé törölgetni, öltönyein tágita, s nehányat fútt, arcza körül a léget ingásba hozandó.

Az illető lehajolt, s oly egyszerűen fogá össze kezeit, mintha valóban tárgyat emelne föl, s nem volt körötte semmi. Jobb kezét a bal felett nehányszor végig voná, mintha valamit czirógatna.

– Lám, lám! intézé szavait a negyedikhez, ön meg nem birja ballábát kiegyenesitni; kisértse meg.

A leányka a vonalig biztosan futa, ott ingadozni kezde, látszott rajta az erőfeszités, mellyel a vonalon áttörekszik; hasztalan! mintha csak kőfalnak ment volna. -155-

Ha az ember gondolkodik róla, belékábul; pedig gondolkodnia kell, mert alig hall másról beszélgetni. Magánkörök, nyilvános helyek, ismerősök és idegenek társalgási feladata – a fönebbi rejtélyek.

Nem tudom, más ízekből áll-e a test, s más alkatrészekből a vér, vagy máskép néznek a szemek? de annyi bizonyos, hogy hajdan egyik ember tekintete nem zárá le a másik szempilláit; ha négy-öt leányka asztal körül ült, hallatlan eset, hogy az elkezdett volna tánczolni;… most ott vagyunk, hogy e tárgyban, bármit állítsanak, hinni kell.

Nagy és díszes gyülekezet vőn részt Erdeyné fényes estélyén; zene, táncz, játék s a dús étterem elég élvet nyujtának.

A társaságban legérdekesb jelenet volt Lantayné; mérsékelt magasság, karcsu termet, kék szem, sötét haj, ábrándos fejék s halovány szenvedő arcz, öltözete fényüzés nélküli, de izletes; tekintete bágyadt, de nem fénytelen, beszéde komoly, de nem unalmas, s noha mozdulatai hóditók valának: azért könnyedek, mint melyek nem arra számitvák.

Vihary Kálmán sem akarván a kor kérdésében elmaradni, egy ifjú francziát említe, ki harmadnap óta Pesten van, és csodákat visz végbe.

Ha valaki azt állitá, hogy itt, vagy ott az asztal összetört, Vihary azonnal utána veté:

– Az még semmi! a franczia belép, öten voltunk, -156- kezében egy üveg természetes víz, azt megdelejezi, s egy pohárba tölt, oda nyujtja az elsőnek; az kiissza.

– Önök nem ismerik a borokat; ekkor nekem adá a poharat. Fenékig üritém:

A negyedik azt állitá, hogy madeira, s az ötödik élethalálra vitatá, miszerint valóságos bouzyt ivott.

– Még mind semmi, folytatá Vihary; jő egy pajtásom, kezébe nyomjuk a tele poharat, megizleli, s majd szemünk közé csapja e szókkal:

– Ajánlólevele van hozzám, mond a háziúr; még ma társaságunkban leend.

Rivall a háziúrnál elmondá köszönetszavait a megemlékezésért, a házinőnél magát bemutattatá, s végre a társaságnak könnyű hajlongással bókolván: Vihary felé kétszer billente fejével.

Vihary könnyebben lélegze; a franczia megismeré őt, az nap együtt ebédeltek az „Europá“ban. -157- Nem is késett villámként mellette teremni, s jöttét forró kézszoritással üdvözölni.

– Nálunk, uram, az egész világ delejes csodákkal van eltelve; én egy francziáról bámulatos dolgokat kezdék regélni. Egyhangulag neve után tudakozódának, nekem eszembe juta, hogy ma szerencsém volt, s nevét mondám… itt az egész világ mint csodatevőt nézi.

– Egy nehézség van; a szóbanlevő dologhoz mitsem értek, ha kisérletet találnak kérni…?

– Mitsem tesz, ültessen le elébb bárkit, tegyen nehány vonást rajta, s aztán mondja: nincs vele delejes viszonyban; az elsőt én követendem, s ketten csodákat fogunk tenni.

– Kéreti önt, ne szegezze rá tekintetét, különben itt társaságban elalszik.

A franczián könnyü rángás volt észrevehető, mit midőn Lantayné látott, halovány arczát pillanatra gyönge pír színezé, mi őt még költőibbé tevé.

– Önnek ötlete sokat ér, kezdé Rivall Viharyhoz fordulva; a nélkül ez angyal figyelmét talán -159- sohsem birtam volna. Becsületemre, szép, angyalszép!

E percztől fogva Rivall csak lopva tekintgete Lantaynéra, de pillantásaik mindannyiszor találkozának.

A nőknek, valahánnyal csak Rivall tánczolt, történt valami baja: egyik elszédült, a másikat ájulás környezé, a harmadik szeme előtt a tárgyak elhomályosodtak, a negyedik roppant lefeszültséget érze, s a kinek tánczközben csak kezét érinté, az vagy rángást tapasztalt, vagy idegein futott át valami, s némelyeket hideg borzongata, másokat forróság lepe meg; szóval, sajátszerű érzés nélkül egy sem jött vele érintkezésbe.

Vihary ezeket a legkomolyabb kifejezéssel hallgatá, s álmélkodó szemeket meresztve, igazolólag rázta fejét; pedig a kaczajt alig birta elfojtani.

Lantayné roszúl lőn, s mielőtt a társaság eloszlott volna, görcsökben fekvék. E bajt sajátszerű álom követé. Tömérdek vizsgálat s utánnézés folytán kisütik, hogy ez – delejes álom.

A hir szárnyalt, az ismerősök seregestül sietének a beteghez, jóslatokat kicsikarni; de a szenvedő nem volt még azon fokra vive, hogy akár saját bajára írt, akár más kiváncsiságának eleget tudna mondani.

Hány nő irígylé az érdekes beteg állapotát! mindenki róla beszélt, mindenki sorsáról tudakozódék, a legnevezetesb látogatókat nyeré, s ágyánál elegans franczia salonférfi jelenhetett meg.

Rivallnak megragadó külseje volt: sima arcz, gondosan ápolt bajusz és szakál, égő, fekete szem, válláig leomló fényes haj, nyilt homlok, kissé rövid orr, mi az egész arcz öszhangzásához annyira illett; erős, de szabályos termet, utolsó divatu párisi öltözet, sok és édes beszéd, azonfölül franczia és gróf – irigylendő tulajdonok!!

És ez egyén szabadon közelíthete Lantaynéhoz… szerencsés beteg! a látogatókkal telt szobában azt sughatá Lantayné fülébe, mi neki tetszett… legszerencsésb beteg!!

– Holnap pontban öt órakor, sugá Rivall Lantayné fülébe. Ekkor a beteg arczán és mellén végig nehány vonást tőn, szemeit erősen rá mereszté, s rövid búcsu után távozék.

Az érdekes beteg mindenkinek tudott valami meglepőt mondani, s mi egészséges korában hatás nélkül veszett volna el: most feltünő figyelmet ébreszte.

– Ah! ő aggódva jár fel s le;… most kalapot tesz, elhagyja szobáját… az utczán feltartóztatják, ő boszús…

– Ah! sohajtá egészen neki magasztosodva a szenvedő, most lép be a kapun… két, három lépcsőt ugrik át… érzem… hallom… ah! ez ő!

Fejcsóválva néztek egymásra a jelenlevők, s nem maradt többé kétség, hogy mit Lantayné mondott vagy jósolt – csalhatlan.

Az ifjú a beteg üterére tapinta, nehány kérdést tőn, s homlokát összeredőzve nyilvánitá, miszerint a betegnek nyugalomra van szüksége.

Rivall háborítlanul gyakorolhatá műtéteit, s ezt kilencz nap óta lelkiisméretesen teljesité.

Egy szép reggelen neki hevűlt arczczal, lángoló szemekkel s remegő tagokkal Lantay beköszönt Viharynál.

– Uram! kezdé indulatosan Lantay, ön, vagy nem is ön, hanem az ön francziája… az rejtélyes egy ember.

– Igen? na mondja meg neki, ha még egyszer házamba teszi lábát, agyonlövöm.

– Csak ugy;… tapasztalék valamit, s nem ohajtok -162- egészen meggyőződni; szóval, az a kalandor ne mutassa többé magát.

– Pogyászim már a gőzösre advák, két óra mulva Konstantinápoly felé indulok.

– Nyolcz nap mulva az ottani követségnél jelentenem kell magamat, új hivatalomat átveendő.

– Igen, mert… mert egy fenyegetőző férj volt itt, és… szóval ön alkalmas időben utazik.

– Meglehet; hanem önnek ötlete felséges volt, nekem Pesten mennyei perczeket szerzett. – Ha valaha Párisba vetődik, törekvésem leend azokat viszonozni.

Vihary, ha nem volt is lángész, hamar eltalálá, miért dicséré a franczia az ő rögtönzött hazudságát.

KÉT ESTÉLY.

Szirtesy Arthur, magas szőke; hátul egymásba fogott kezekkel állt, égő szivarának füstét eregetve.

Vizéry Jenő, karszékében lehető legkényelmesb ülést véve, mint valami kelet hőse chibukozott, nagy fekete szemeit a lángokba meresztvén.

A harmadik Hantay Oliver tábori széken ült, s térdeire könyökölve, arczát két tenyerébe rejté.

– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki látta ily veszett időben kalandozni?

Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“

Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.

– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut – jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és merengő.

Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék villanának meg, de a gyalogosok kényelmére -167- a kövezetig egy sugár sem hatott, a hideg velőig metszett.

Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba veté magát, s szállására hajtatott.

– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé át.

– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki. Igen indulatos volt.

– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá, köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó bérkocsijához siete.

A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.

Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros férfiak.

A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.

– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő nem jő el – s végszavainak -168- nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra szegzé.

Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.

– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz csinyt elköveté, Pesten sem lehet!

– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve, férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.

Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni, vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.

– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.

Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a társasághoz közeledék. Minden -169- arczban kérdőjelt, minden szemben hideg gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a társaságon s végre körül a teremben.

– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.

– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét, hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete, alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?

– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.

– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.

– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.

Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően körözve felelé:

– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett meghívni estélyeire…?

– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.

Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem véletlen ki nem segité.

– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai első négyest nekem igéré.

Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.

A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe -171- mélyedt. Valaki elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan követé.

– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára levelkét rejték.

– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de alacsonyságot soha.

– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom leveleimet, isten önnel.

Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a falhoz.

Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.

– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella eltünt.

– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!

Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver lankadtan hozzájok betántorga.

– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak, s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.

– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni. Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő vagy én, arra esküszöm.

– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?

– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe teszem le ügyemet.

Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.

Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem derült.

A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:

– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül talpig méré.

– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres ékszereit.

Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert torkon ragadá s bőszülten kiáltott:

Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten mondá:

– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.

– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.

– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá tenni?

– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.

– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni? ez mégis sok!

– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit szól ehez?

„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen – dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat, smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…

„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“

– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom önt megölni, foglaljon helyet.

– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?

– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.

– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek egymástól.

Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása többeket is érdekel.

Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s legényének adá, e szókkal: -177-

– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit, bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.

A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.

– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy egészségemről? –

– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?

„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, -178- vagy tán szenved, mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva. Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény, ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.

– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én világom ezentul csak ő!

E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.

– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.

– Barátom! – kezdé Szirtesy – te különös módon -179- vegyültél e kalandba. Weiszerné asszonyság bizalmas barátnéjának egyszer nyilvánitá, hogy nekie igen tettszel, s ha valaki hát te, rá nézve veszélyes lehetnél. A bizalmas barátné elbeszélé férjének, az alkalmilag másnak mondá el, hol történetesen a regény hőse Hendey is jelen volt. Weiszerné érzelemmel s magasztos szerelemmel telt levelet kapott neved aláirásával… azután egy másodikat, a nő ellágyult s válaszola, e percztől gyöngéd levelezés keletkezék köztük. Az utolsó levelet ismerjük, eredményét szinte.

Most jő a dolog komoly oldala. Hendey a nőt megszökteté. Éj volt, az uralgó sötétség egy vonást sem engede megkülönböztetni. A máltai álzott a nővel jó mértföldet haladhata, midőn a nő lankadtan veté magát a hintó szögletébe.

– Angyalom! – mond a férfi – karpereczeid kényelmetlenek, s nyakgyöngyeidet elhullathatnád add ide, elteszem.

– Viseld gondját – viszonzá a nő, s ékszereitől megvált, azokat lovagjára bizván. Nehány percz mulva elaludt. Felébredésekor roppant rémülésére se lovag se ékszer nem volt látható. Szegény elhagyatott nő zajt ütni nem mert, s könnyelmü lépése érzetében kétségbeesett. Igy találám őt. Kétszeresen sieték most a tettes után. Pozsonyba érkezvén, első gondom volt az ötvösöket összejárni, rövid idő alatt két karperecznek, s huszonnégy órával később a kalandornak is nyomában valék. Tegnapelőtt elfogatott, s legfeljebb holnap őrizet mellett Pestre kisértetik.

– No lássa – enyelge Oliver – Weiszer ur, nemcsak ékszerei, de neje is megkerült.

– Neje – mond Szirtesy – csak tévedni akart, tehát komolyabb fellépéstől óvja magát; korholást mindenesetre megérdemel, de többet nem, mert szegény sokat szenvedett.

– De hát miért szenvedett, miért okozá magának e szenvedést, isten látja lelkemet én sajnálom, de nem tehetek róla.

– Majd megkisértem. Ezer bocsánat uraim, becsületemre nem vagyok oka – s ép oly hajlongások közt mint jött, távozott.

– Neje igen gazdag, s ez mint börzehős, örvend ha az nem hagyja el. Fogadni mernék, egy hangot sem szóland otthon.

Az esemény villámszárnyakon futá be az ismerős köröket. Mindenki kezdé magát Oliver egészsége iránt érdekelni; egyik látogató a másikat éré, de ő csak keveset fogada el, bérruhás szolgák kérdezősködének hogyléte felől. Rojtyné látogató jegyet külde, s inasa gyakran jött tudósitásért.

Negyednap képes volt szobáját elhagyni. Első látogatását Ridekyéknél tevé.

Gizella zongoráján egy felséges ábrándot játszék, midőn Oliver benyitott.

Oliver észrevétlen állt a működő megé, s bevárta mig a kedves kéz utolsó ütést tőn a billentyűkre.

– Ah Oliver! – kiáltá elragadtatva, de csak hamar összeszedve magát, zavarral mondá – Hantay ur!

Oliver megragadá Gizella kezét, s mélyen tekinte szemébe. A kezet kezében reszketni érzé.

– Üdvezlem önt – kezdé szünet után a lányka, s alig birt hangjának annyi erőt adni, hogy hallhatóvá tegye – örvendek felüdülésén.

– Hantay ur! uj hangjegyeim érkeztek, nem kisérlünk meg belőlük vagy egyet!

– Engedje elébb elmondanom, mikép e sziv, e lélek egész betegségem alatt egyetlen tárgygyal foglalkozék, s e tárgy kegyed volt; engedje elébb elmondanom, hogy részvéte sulyos helyzetemet áldottá tevé; engedje elébb elmondanom, hogy alig vártam a perczet, melyben kegyednek kijelentsem, miszerint imádom.

Gizella nem tudott válaszolni, arczában gyönyörü vegyülete volt a zavar és boldogságnak; szemeit lopva Oliverre emelé, s ismét elkapva nyugtalan forgatá; egész testében remegett.

Gizella kezét Oliver kezéből kikapva, anyja elébe -182- siete, s mig Oliver üdvezletét végzé, Gizella lángoló arczát anyja keblére rejtve zokogott.

– Nagysád! – kezdé Oliver – hallgasson meg. Legszentebb vágyam Gizellát boldoggá tenni. Nyolcz nap előtt nagybátyám csinos jószágrészt ada át, azon kikötéssel, hogy házasodjan. Leánya kezeért esengek.

– Kérném – mond Oliver hálásan csókolva meg Ridekyné kezét – hogy holnaptól fogva mint Gizella kijelentett jegyese járhassak a házhoz.

Ridekyéknél ismét fényes estély volt; ugyanazon társaság, ugyanazon termek, ugyanazon beszédtárgy, mely a multkor, és mégis mennyi ellentét! az arczok derültebbek, a szemek mosolygók, s a kifejezések válogatottak valának. Azon ajkak, melyek Olivert a multkor szemtelennek vallák, ma dicséretében fáradtak ki.

Rojtyné öltözetében, mozdulataiban, beszédében és szemeiben kaczérsága egész müvészetét felhasználá… Nem hagyott kisérletlen semmi alkalmat Oliverrel találkozhatni, tekintetével annak szemeit keresé, -183- hogy intéssel adhasson neki jelt… hasztalan… szegény nő, egész belehalaványult.

Ridekyné ünnepélyes arczot öltve, leányát mint Hantay Oliver aráját mutatá be.

– Mi soh’ sem ismertük egymást – viszonzá Oliver, s illedelmes bókkal távozék.

Rojtyné egy rángást tőn, kezei közt valami recscsent, leküzdhetlen boszújának a legyező lőn áldozata.

Oliver késő éjjel barátait Arthurt és Jenőt felkeresvén, a kandallónál thea mellett találá.

– Ma egész más kifejezéssel jösz az estélyről, mint a multkor – kiáltá az érkező elébe Jenő.

RÖGESZME.

Ernőt fél év óta nem láttam. Együtt tanulóskodtunk, társaink elválhatlanoknak neveztek, mi igazán is szeretők egymást; a gyermekkori barátságot a későbbi életbe is átvittük, s mi oly ritka máig őszintén élvezzük egymás örömeit, s fájdalmink közösek.

– Nem érdemled az ölelést – dorgálám Ernőt – fél évig magadról mit sem tudatni.

– Szemeidből olvasom – folytatá Ernő – te neheztelsz, hogy tudtod nélkül cselekvém? méltán, ha nőszülésem mindennapi és közönséges volna, de az kalandszerü, az rendkivüli és gyászos.

Ez alatt theát késziték, s miután mindketten casadores szivarra gyujtánk, párolgó csészéinkhez ültünk.

– Mit neked elmondandok – kezdé Ernő – felette rendkivüli, előttem most is mint álom tünik fel.

– Vagy otthon, valami nagybátyai gondnokszámadásokat azzal fejeztél be, hogy leányát nőül vevéd?

– Tehát nem is találom ki, elsorolt eseteim regényekben s szinmüvekben rendesek ugyan, de az életben rendkivüliek.

– Történetem ugy az életben, mint a regényekben is rendkivüli – e szavak után szemei könyekkel teltek meg.

– Semmi, de – én őt szeretem lángoló keblem hevével, szeretem azon érzéssel, minő ereim legtisztább forrásából szakadhat; szeretem azon magasztaltsággal, -189- minőt csak phantasiám teremthet; szeretem, mert szép és jó, művelt és lelkes.

– Mi hát az – kérdém – mi szavaidnak reszketegséget ad, mi szemeidbe könyet idéz s arczodat elhalaványitja?

Ott, hol a Maros óriás hegyek közé szoritva, tekervényes medrében zajosan hömpölyg Magyarország felé, a leomló csermelyek, zuhatagok s vizomlások ezreit ragadva magával; ott, hol a táj regényességétől elragadtatva, az ember feledi a vészt, mely perczenként fenyegeti, midőn a hegyoldalba vágott keskeny uton halad, s feje felett egy-egy leomlani készülő kopár szikla meredez ki, a másik oldalon pedig iszonyu mélységben a Maros vize zajlik, ott utazám, s mig szemeim a kies vidék változatos szépségein legeltek, keblemet a honvágy s barátim utáni epedés tölté el. Életemben a természet kellemei iránt fogékonyabb nem valék; voltak perczek, midőn csodálkozva kiálték fel, s voltak megint, midőn könyes szemekkel tekinték körül.

A hegyek lánczolata koszorut képezett, tövében a vetés zöldelt, feljebb sürű erdő sötétlett, s tetejében itt-ott kopár ormok büszkélkedtek. A völgyben egyes házak, templomok, s félig a hegyekre fektetett -190- falvak látszottak. A kies völgyet a Maros folyam kigyózó alakban hasitá ketté.

Két órai merengés után tagjaimat meredezni érzém, s hideg borzongás fogott el, ismét kocsira ültem, de alig nehány percz mulva oly láz vőn elő, hogy tovább utazni képtelen valék.

– Mindegy, elnézéssel lesz viseletem iránt, de tovább nem utazhatom, e helység közelében lázt kaptam, kérlek készits egy ágyat, mig bajomat kiheverem.

Nem tudom szemeim kápráztak-e, de nekem ugy rémlett, hogy az inas elhalványult, s midőn segitségemre karját nyujtá, kezét jobban érzém reszketni, mint a magamét.

Alig érkezénk szobába, s külről kiabálni hallám: Lovat, gyorsan lovat nyergeljetek!

A kapun egy lovas vágtatott ki, a mennyire látnom lehetett, egy aszott halovány ifju volt.

Emlékszem, egyszer kezemet érinteni érzém, s füleimet tiszta esengésü női hang üté meg.

Rohamaimban a legirtózatosb képzeletek gyötörtek. Láttam ama halovány ifjut mint vámpyrt felém közeledni, érzém, miként szivja véremet; hallám a tiszta csengésü női hangot, keblemre szólitám, karjaimat kitártam felé, s egyszerre undok boszorkányt öleltem, ekkor lidérczek álltak elő s tagjaimat szaggatni kezdék.

Majd szeretteimet láttam vizbe fuldokolni, majd a ház csapott fejem felett lángokba, s midőn menekülni akarék, ajtó s ablak zárva volt, s a boltozat recsegve szakadt rám. Máskor virányosban sétálék, az első rózsa, melyhez nyultam, kigyóvá vált, a másik utána, a harmadik is, végre valamennyi sziszegve mereszté felém fulánkját, lábaim alatt a fű mozogni kezdett, lepillanték, az is mind kigyó volt; futni akartam, mögöttem a föld elenyészett, s a pokol égető lángjai kezdtek felcsapkodni; láttam az elkárhozottak lelkeit.

Egyszer ismét beszédet hallék, amaz ismerős két hangot, s most ugy rémlett, hogy csak tegnap hallám, pedig mint később értesültem, három havi időköz folyt le azóta.

– Hála neked istenem; – sohajtá a nő – ezzel tán szegény bátyám állapota is enyhülni fog.

Hogy irjam le meglepetésemet, midőn szemeimet megnyitván, ágyam mellett egy angyalszép nőt pillanték meg. Mozdulatot akarék tenni, egyetlen tagomat sem birtam; fel szerettem volna kiáltani, nem volt erőm. Szemeim becsukódtak és most álmom szelid és tündéri lőn.

Napok multak, s ama nőt naponként láttam, egészségem lassanként vissza kezdém nyerni. Már beszéltem is.

Orvosom elmondá, mily hosszas beteg valék, s mennyit köszönhetek Póli kisasszonynak.

– Ha holnap is ily kedvező tiszta idő leend, fél órai sétát tehet a kertben.

– Nagysád! – kezdém – isten jutalmazza meg jóságát, kegyed nélkül tán elvesztem volna.

– Szivemből örvendek ön javulásán, – viszonzá Póli, gyöngén szoritva kezemet – bár az ég irgalmas volna irántunk, s ön fölgyógyulása által szegény bátyám is helyre jönne – e szavai után könytelt szemeit törlé.

Visszaemlékezém, hogy betegségem alatt többször hallám őt felsohajtani: szegény bátyám! szerencsétlen bátyám! s most ismét; – oka után tudakozódám.

– Ah! – sohajtá Póli – ő sokkal betegebb mint ön volt, ő gyógyithatlan, ő élő halott.

– Egy rögeszme, rettenetes és kétségbeejtő! azt hiszi, hogy minden, ki vele érintkezésbe jő, szerencsétlenség gyermeke, hogy minden, mi keze alá jő, okvetlen elpusztul, hogy, ki házához közelit, kész veszélybe rohan.

Elzárkozék a világtól s ide temetkezett az emberek elől; nem megy sehova s nem fogad el senkit; nem mer szeretni senkit és semmit, mert véleménye szerint arra átok száll. Oh! ő igen szerencsétlen! – itt hangos zokogásba tört ki.

– Közös erővel kisértsük meg gyógyitását, én igérem, hogy addig e házból nem távozom, mig minden módokat fel nem használandok.

Sokáig gondolkoztam az ifju kinos állapotán, aztán magamról és Póliról; ah! Póliról oly jól esett gondolkoznom.

Az orvos kiséretében a kertbe sétálék. Minő ér -195- zés volt, annyi idő után az isten szabad ege alatt a természet lehelte balzsamos léget szivnom! Ismét láttam a napot, az eget, élő fát és bérczeket; hallám a madarak dalát. Az élv elszédített.

Hogy boldogságom tökéletes legyen Pólí is előmbe jött, mosolygó üdvözlettel nyujtván felém kezét.

Határozatlan valék, ha vajjon mosolygó vagy siró arcza szebb-e? Ah! ő mindenkép gyönyörü volt!

Egy hétig naponként ismétlém rövid kerti sétámat, Póli mindannyiszor társaságomban volt, s én mindig jobban érzém irántai szerelmemet erősödni Eleinte csak czélzással szóltam érzelmimről, később nyiltan megvallám, s nem nyerék visszautasitó választ. Felette boldog valék!

Egy kőpadon ült, feje mellére volt lankasztva, szemeit merően szegzé maga elébe, s egy görcsös tompa bottal a homokba rajzolt. -196-

Vilmos a neszre felriadt, s engem megpillantván, futni akart, de késő volt, mert előtte állék.

Alig 25 éves ifju összeaszva; fénytelen szemei mélyen sülyedtek üregeikbe, behorpadva, hajfürtei közt ősz szálak ezüstlének, s arcza halavány volt.

– Egészséges ön már? tehát fusson,… semmi hála, de induljon, minél hamarább, annál jobb, rögtön ha lehet. Isten önnel.

– De uram! én átlátom, sok bajt, alkalmatlanságot okozék, de még lehetlen… orvosom…

– Ön orvosa tudatlan, másutt felépülhet, itt el kell vesznie, a lég büszhödt.

– Ön érdekében ohajtom távozását. Hát nem tudja hol van? az elátkozottnál, kitől minden fut, ki -197- másokra vészt hoz, kivel az emberek nem mernek találkozni: hát nem mondták ezt önnek?

– Elvonultsága hiteté ezt el magával. Éljen csak zajban, szórakozás közt, s látni fogja hogy tévedett.

Még pólyás gyermek valék, midőn dajkám az udvaron enyelge, engem karjain tartván, anyám a folyosóról nézte. Hirtelen neki szilajul egy bivaly, s a dajkára rohan, ez eszeveszetten fut, egy gerendán keresztül botlik, én kirepültem karjai közől. Anyám egy sikoltással összerogy, s a dajka halva maradt, engem a párnák mentének meg. Anyám szivgörcsökbe esett, s tizednapra sirjába tevék.

– Iskola éveimben társaim kerültek, mert ha velök fürdeni mentem, egy bizonyosan vizbe fult.

– Halálmadár volt a nevem, semminemü játékba be nem vettek, mellettem egyik sem akart ülni, s ha az utczán valamelyik találkozék velem, visszafordult, nehogy szerencsétlenség érje. Egész éven át társaim közt egyszer sem mulaték.

– Ha kártyáztam, a pénz égett kezem alatt, a mely kártyalapra én tettem, az rendesen vesztett, utoljára senki sem mert velem egy lapra tenni, s a hova én ültem, onnan mindenki elvonult.

Ha boroztunk, rendesen valami baj következék. Egyszer pezsgő közé akarám temetni bánatomat, s több ismerőmet meghivám, köztük egy rokonomat, ki maga szegény volt, de arája annál gazdagabb. Midőn a bor javában folyt, a kedélyek felmelegültek, mámoros fővel azt találá mondani; most nem viszonozhatom e vendégséget, de két hó mulva otthon lesz gazdag nőm, s akkor lesz pezsgő elég; hahaha! dicső dolog pénzt nőül venni s kiházasitásúl feleséget kapni. Éljen a pénz! Harmadnap a jegygyürü visszaküldetett e nyilatkozat következtében.

– Végre nősülni akartam, kétszer, s mind a kétszer szerencsétlen valék.

– Még több gyilkosságot is? az elsőt szerettem az első szerelem lángjával, s viszontszerettetém. -199-

Egy estélyen Emilia sokat tánczolt, én készséggel szolgáltam, s e pohár vizben nyujtám neki a halált. Tüdőlob következtében az nap temették el, midőn együtt oltár elébe kell vala lépnem.

Két évvel reá Janka volt jegyesem. Az eljegyzés után, midőn saját négyes fogatomon akarám nagynénje lakáról haza röpiteni, az ügyetlen cselédek pisztolylövésekkel üdvözlének, a lovak elragadtak, s ama szorosról a Marosba fordultunk, én kiusztam, Janka ott lelé sirját.

És azóta annyi embert, ki házam felé közeledék, ért szerencsétlenség, hogy kérnem kell önt, hogy miután valami csoda megmenté, távozzék innen.

– Lássa – mondám – mennyire meg van önnek hite czáfolva az által, hogy én halálos betegen hozatván ide, itt nemcsak egészséget nyerék, de életboldogságot is.

– Másutt, csak ne itt nálam, ne tőlem, mert higyje el, szerencsétlen lesz.

– Mondám már, mindazok, miket elsorola véletlen dolgok, s hogy nem ön személyében fekszik a szerencsétlenségek oka, bizonyitja az, hogy én önnél lettem a halandók legszerencsésbike.

Egybegyűltek ismerők, rokonok és szomszédok, mindenki örvendni látszott az eseménynek, ez által a beteg lélek gyógyulását remélvén. Minden arcz mosolygott, csak Vilmosé nem.

A lelkiatya ránk adá áldását. A jólelkü, a szép, a kedves Póli enyém lőn.

Az ebéd végével Vilmos fölemelkedék, elébb Pólira s azután rám igen kedvesen mosolyogván, eltávozott.

Az asztalon egy lapra ez volt irva: Akarom hogy boldogok legyetek, tehát meg kell halnom.

Fél óra mulva ott valánk, s ugy találtam, hogy mit csak dicséretére elmondott Ernő, az mind kevés volt.

EGY TAVASZI NAP BÉCSBEN.

Két heti esőzés után – ah! itt már nagyot ásit az olvasó, unalomig koptatott bevezetésemen, de nekem lehetlen tágitnom, azon egyszerü okból, hogy mindenki teljes mértékben felfoghassa a bécsiek örömét, – szerencsére éppen egy vasárnap kiderült. Az ég tiszta kékjén a nap tavaszi kellemével ragyogott; fű, virág, fa – szóval minden mi zöld, új életet nyert. És lőn nagy mozgalom, zaj és öröm; boldog, boldogtalan rohant a szabadba. A betegek csak azért fohászkodtak, hogy e bájos nap kellemeit ágyba nyűgözve sinylik át, mig ifjak, vének, nők és férfiak Mödling vagy Hietzing zöldjében, rántott csirke mellett hallgatják a szivlázitó keringőket. A vasárnapi lovagok ferdén ülve bérelt méneiken, csapatostól ügettek a zöldbe, a társasági kocsik nem győzték szállitmányaikat, a bérkocsisok fellebb rugtatták az árt. A gyalogok ugy rohantak, mintha vétköket hagynák a város helyett magok után, némelyek karjaikon nőt, mások zsinegre fűzött ebet vezettek. Volt gyermek- és kosárczepelés, minőhez hasonlót csak Egyptom láthatott. -204-

Egy darabig szokott ázsiai kényelemmel az ablakon kikönyökölve szemléltem a szakadatlanul hullámzó népet, hosszu száron át szivogatván az átkozottúl rosz háromkirály orrcsavaró füstjét. De én is ember vagyok, még pedig gyarló, s ki vet rám követ azért, hogy a vágy, egy kis kirándulást tenni, bennem is fölserkent. A gondolatot cselekvés követé, s tiz percz után Zsigánál bekopogtaték.

Zsigát tulajdonkép kegyetek nem ismerik, kár! – ő nekem meghitt barátom. Ezzel ugyan nem sokat mondtam, mert ugy hiszem engem is – azokon kivül, kik tán siratnak – alig ismernek. Semmi, – én őt bemutatom; ő jámbor, szerény, nem nehézelmű gyerek, nem fösvény, sőt… szóval, nekem jó barátom; s mi erényeink és hibáink iránt kölcsönösen rokonszenvüek vagyunk, azon egyetlen kivétellel, hogy ő igen előitéletes, mit nekem élő lény nem lobbanthat szememre, mert dicsekvés nélkül mondva, nagyon is utóitéletes vagyok. Ennyi azt hiszem elég, két, nem annyira vig, mint be – tán hiszik hogy becsületest akartam mondani? kérem ne tegyenek rólam fel ily szerénytelenséget, hisz az öndicséret rosz hang – tehát nem annyira vig, mint beszédes czimborát megismerni, s ha ismeretségünk nincs terhökre: szivesen teendjük ezentul is tiszteletünket. Most pedig kik költőietlen előzményemen el nem álmosodtak, legyenek jó reménnyel, mert erősen hiszem, hogy előadásom a kivánt sikert (az álmot) meghozandja, hacsak Zsiga jelességei iránti érdek nem üzendi azt el. Oh ő talpraesett, csókolnivaló ficzkó! csak az kár benne, hogy a polkát kiálhatlanul járja, s mégsem lehet lemondásra birni. Kis gyöngeség!… -205-

Szobájában iszonyu rendetlenséget, s őt a rendetlenség közepette találtam. Évtizedes periratok hányt-vetett halmazában, dicső állásához méltó türelemmel kutatott valamit.

A kölcsönös üdvözlet sokat jelentő, de néma vala, s noha csak makranczos fejbillentéssel fejezteték ki: mi megértők egymást.

Ő nagyot sohajtott, s az ez által mozgásba hozott lég, porözönt csapott szemeim közé, mely a periratok közti kényelmes szállásából kibolygatva, ellenséges táborként lepé el a szobát.

Ő tagadólag rázta fejét, prospectusi határozottsággal mondván „nemet.“

Elmosolyodtam, mert egy az iróasztalra kiteritett 100 ftos bankjegy, már rég kaczérkodott felém egy szerelmes nő minden csábszereivel.

– Hát az ott? – kérdém farkasszemet hányva az imádott rongyra – takarékpénztárba küldöd?

– Egy védencz hozta, kinek számára bizonyos okiratot kell kikeresnem s lemásolnom.

– Hm – gondolám szép egyesség! neked a munka, neki a jövedelem! – Minden rábeszélő tehetségemet felhasználám Zsigát kicsalni, s minél inkább ellenkezett, én annál jobban akartam. Ismertem főnöke -206- zsarnokságát, tudtam hogy benne legalább is három japáni császár, ugyanannyi sultán, egypár tatár-khán s két gyarmatos veszett el – kicsinyben, s mégis megkisértém az utolsó módot, barátomat a jóútról elszédítendő. Hiába volt, az igaz, de szenvedély, vágyak, ifjú vér mire nem vezetnek!?

– La… kezdé örömteljesen, s csakhamar elharapva az élénk hangot, csüggedve folytatá – Laura is?

– De főnököm –? holnap oly zivatar fog fölöttem csapkodni, hogy… – a többit taglejtése fejezé ki.

– Borzasztó szeszélyével akkor is vérig bánt. Óh barátom! mások irányában oly sima, oly hizelgő, hogy megennéd; ellenben kik tőle függnek; egyetlen nyugalmas órára sem számithatnak.

– Szivén hordja nevét. Lásd egyre megy; jer, töltsük vigan a napot. Aztán Laura, Laura! – – – –

– Megállj csábitó! – mond, frakkja legalsó gombját ujjai közé szoritva; s végig tapogatván a gombsort, félhangon susogá: igen – nem, igen – nem, s igy tovább, végre a legutolsó fogásnál elszántan kiáltá: megyek! hanem…

Más helyzetemben gondolkozott volna, de én istennek ajánlám lelkemet – és felcsaptam.

Karöltve léptünk az utczára, hol udvarias bérkocsisom a Hans Jörgelnek 1) fület nyomintván, ülése alá csapta, s a bakról lepattant, nekünk ajtót nyitandó. Ezen perczben tompa zugás ragadá meg figyelmünket, s a sarkon gyászmenet fordult felénk. Zsiga oly sápadt lőn, mintha ő szökött volna meg a koporsóból; leemelé kalapját, s érthetlen szavakat tördelt. Első pillanatban azt hivém, hogy az legalább is egy, általa párbajban agyonpuskázott ellennek temetése, s barátomban a lelkiismeret működik. Akármi legyek, neheztelni kezdtem rá, hogy nem engem bizott meg a segédi tiszttel, holott ezen hivatásnak oly sokszor s oly férfiasan feleltem meg – többnyire vaktöltés mellett. – Rosz jel – mond barátom, miután a szomorú kiséret elvonult – nem megyek.

Ahá! most jutott eszembe, hogy ő előitéletes; én tehát szó helyett cselekedtem, s megragadván karját, magam mellé vontam, és sok küzdés után gyümölcsét tapasztalám fáradozásimnak, mert a kocsi velünk elrobogott. Mintha hölgyet raboltam volna, ugy érzém magamat, s kedves szomszédom, a különben bőbeszédü fiú, néma, gondolkozó lett. – A vonalon tul láttuk német atyánkfiait, mint csapnak az első legjobb serházba, hol setét estig ülvén, azon nyugtató öntudattal térnek vissza, hogy ők a zöldben mulattak, pedig beszédökön kivül alig volt más zöld.

Eleinte megjegyzésim válasz nélkül hangzának -208- el, de mégsem kelle erős tusát vínom barátom nyelve megoldásaért.

– Igaz – felelé Zsiga – mert ha rántott csirkére liczingit szörpölhet, nincs mit félni tőle.

– De mi lehet ott? – figyelmeztetém barátomat – nézd mennyi nép zajlik.

A kocsi megállapodék; oda sieténk, és bámultuk a többivel, koránsem Mozert, vagy más zugmüvészt, hanem két ünnepi uracs lovagiasságát, kik egy kaczér nő ékei, vagyis inkább ékszerei felett összezörrenvén, perlekedés közben egymás fején, a fodrász müvészetének minden nyomait eltörlék.

– Tolvaj! – harsogá az egyik, ellenének haját keztyütlen újjairól leseperve, – elloptad gyürümet, hogy saját drágaságommal, legszebb kincsemet, lánykámat elszéditsd.

– Sohasem volt tied – viszonzá a másik, zsebéből elővont kefével fejét rendezvén.

– De nem számodra, zsebelő! a lánykával pedig féléve már, hogy fizetésemet megosztom. – Paff! hangzott most, a szónoklónak lankadt arczára, ellenfele széles tenyerével elevenséget varázsolt. Ekkor a néző közönség roppant örömére, uj erővel összecsaptak. Egyik Nesztroyt, másik Saphirt, legtöbben pedig Weist ohajták körükbe, hogy ezt felséges olvasmánynak, vagy érdekes szinpadi jelenetnek felhasználván, a közönségnek még több élvezet-dús órát nyujtson, és „Lumpáczi vagabundusként“ egy év alatt kétszáz és nehányszor oltsa el müvészetért epedő lelkének szomját. Végre irtózatos tekintéllyel megjelent a rendőrség, s az ünnep hőseit befülelte a jámbor nézőknek nem kis veszteségére.

Zsiga e látványtól igen le lőn sujtva; tán azt hiszik kegyetek, csupa lágyszivüségből? nem biz az, mert diák korában ő is több ily magán csatákban vitézkedett; más bökkenő volt itt: az egyik viaskodóban, még pedig az üldözöttben, Jeanra, Zsigáék tigrisére ismerénk. Ura, nem ugyan valóságos, de mégis arszlán. A telivér-arszlán gyöngékkel soha sem érezteti erejét, s ez a nemes faj; a korcs azonban ott henczeg legjobban, hol tudja, hogy szuszogását is orditásnak képzelik. Kérem tehát alázatosan, ne keressenek se rendkivülit, se nagyitást, ha megsugom, hogy ezen arszlánfőnök hyennafaj.

– A legrosszabb esetben is csak nyerhetek – kiáltá hirtelen felderülve, s ismét kocsira pattantunk.

Heimbach kedves vidékén valánk, hol feledve a honn ránk várakozó terheket, feledve erszényünk jelentéktelen sulyát, feledve a holnapot, szivvel és lélekkel keblünkre ohajtók ölelni a pillanat kéjeit, mert én vig czimborákra akadtam, Zsiga pedig a kékszemű kis Laura ottlétéről meggyőződék.

Magasztos kebellel indultunk a vidéket bekalandozni, s utközben Zsiga kijelenté, hogy szive hölgyének ma, a szép természet nyilt kebelén, szerelmi vallomásokat teend, s én a sikerről nem kétkedém.

– Volt zaj és futkosás, séta, és – ha tapasztalásom nem csalt – suttogás is. Én ugyan mit sem hallottam, de annál többször láttam az ifjak tekintetét a koronként elpiruló női arczokon pihenni. Zsiga embere maradt szavának, nem tágitván Laura oldalától, ajkait láttam mozogni, kezét szive táján szerepelni, szemeit Laurára, onnét égre emelni; s láttam a hölgyet lovagja tekintete alatt – égni, s több efféle kicsinységeket, melyekből merész képzetem üdvös sikert jósolt.

– Hát az elbeszélő hogy mulatta magát? – kérdi nyájas olvasóm. Köszönöm a megemlékezést, kivévén bizonyos egyéneknek, kik legtöbb esetben, módnélküli -211- szivességet tnnusitnának, ha rólam örökre megfeledkeznének. Jámbor ohajtás! – én rendkivül, mellőzve mindenesetre a jól-t, vagy roszul-t, mert korombeli ífjú rendesen fiatal hölgyhöz csatlakozik, én pedig most az egyszer a Mutterral gyermeknövelésről és szakácskönyvek elveiről, váltogatva, elmélkedtem, – közben-közben egy bókot erőtetvén, hogy a mama figyelmét Lauráékról elvonjam, és – dicséretemre legyen mondva! fogásom sikerült, mert a mama is igyekezett még pirulni,

Életemben tizenhétszer valék szerelmes. 2) Imádottaim közül öt hűtlen lőn; három férjhez ment; négy játékszernek használt; kettő valódi kedvesében a szerelemféltést akarván felcsigázni, eszközre alkalmasnak talált, mi természetesen rám igen hizelgő, azért hogy nevetséges; kettő orromnál fogva vezetett, s csak egyetlen szállt sirjába irántami hűséggel. Szegénynek véggondolata én valék; ezt szóval ugyan nem nyilvánitá, de bizonyosan tudom, mert – mással járt jegyben. Béke hamvainak!

Ennyi keserü csalódás után, elvemül tüzém kí, a női világról lemondani, ha mindjárt kétszer 17 3) epesztené is magát halálra. És szilárd maradnék föltételemben, szilárd, csak ennyi szép szem ne küzdene elvem ellen! Óh! a szép szemek könnyen lefegyverkeztetik az embert!!!

De tulajdonképen most sem tudják, miért nem csatlakozám a viruló hölgyekhez? tán fölebbi okaim -212- miatt hiszik? dehogy, hisz kerülni őket nem fogadásom. Tudják meg tehát: mert ama hölgykoszoruban két virág volt, melyet szivem melegével akartam ápolni, s fájdalom! épen az a kettő, ki orromat igen nagynak találta. Ám nevessenek ki jól, vagy szánakozzanak rajtam, nem bánom; hisz szép hölgyek részvétét szivembe, s a női gúnyt zsebembe dugni, még az érzelgés holdas korszakában megtanultam.

Épen elakarám panaszolni a máminak, hogy mennyi kinos tapasztalást arattam a szerelem tövises mezején. – Hah! úgy-e megenni való kitétel? jaj! a költői lélek akaratlanul is kitör, – már ajkaim nyiltak, mert a köröttemi képletek, a multak emlékét egész borzasztóságában láziták fel bennem, már első kedvesemet megnevezém, midőn Zsiga kezemet görcsösen megragadva sugá:

– Elvesztem! viszonzá csüggedt hangon – a vendéglőbe leszek – tevé utána, és eltünt. Ekkor, majdnem egy perczben, két lesujtó látvány lepett meg, a barátomat érdeklő; s diadallal mosolygó Laura, lopva csusztatott valamit egy tejfeles-pofáju uracs kezébe. Ez méltó felindulásra izgatott. Másfelől Zsigám főnökét láttam felénk közeledni – karöltve Laura potrohós papájával; – s most könnyen eltalálhatám, mért ugrott meg kedves pajtásom.

– Legalább az egyiken boszút állok – gondolám, s a zsebében kotorázó piperőczhez közeledém.

– Uram! – kezdém lehetőségig nyers hangon – mit rejt ön oly óvatosan? -213-

– Én – é – n mekegé a sima arczu, s reszketni kezdett. Laura pedig lángvörös lőn.

– Ön sérteget? jó – folytatám halkal – holnap másodmagammal meglátogatandom önt; tisztitassa meg fegyvereit, mert együtt fogunk reggelizni.

– Hah! feladom önt a rendőrségnek – kiáltá önmagából kiforgatva a félsz miatt.

Nevettem és boszankodtam gyávaságán; de a társaság figyelni kezdett ránk, és én, egyrészről következetes akarván maradni, másrészről a rejtegetett tárgygyal is szerettem volna megismerkedni, igy folytatám komolyan:

– Uram! sajnálom önt, gyanura nyit tért; én fél óra előtt egy váltót veszték el, és…

A lovag gépileg vont elő zsebéből egy papirtekercset, mialatt hamuszin szemeiből sürün patakzott fehér mellényére a könyzápor.

Én a lap tartalmát lehető leggyorsabban átfutván, mosolyogva nyujtám vissza tulajdonosának, s legmélyebb bocsánatot kértem a pityergő úrfitól, azon ragasztékkal, hogy ha ünnepélyes nyilatkozatommal be nem elégednék – ismertem gyöngéjét – kész leszek elégtétellel szolgálni. Vég szavaimnál az érdeklett uracs két öklével hirtelen neki esett – koránsem hátamnak, hanem saját szemeinek, keztyüs kezével a könyüt kitörlendő, és savanyú arczát mosolyra erőlteté.

– Oh! kérem – mond urias bókkal – ön nyilatkozata engem tökéletesen kiment e tisztelt kör előtt.

Általános hidegséget éreztettek irányomban, e viselet után a tisztelt jelenlévők, és én kimondhatlan örvendtem ezen, alkalmam nyilván tőlök védok nélkül szabadulni. És rohantam egyenesen a vendéglőbe, szerencsétlen barátom szemeit fölfedezésemmel kipeczkelni, mert a tekercsen Laura által irt ezen jelentéktelen szavakat olvasám: „Atyám holnap Brünbe megy. Mi estélyre vagyunk hivatalosak, hova nővéreim a mamával elmenendnek. Én beteg leszek.“ Minő pongyola kis értesités, azonban nem sok előérzet bizonyitványa; s ha valaki ebből egy kis ártatlan „légy ottnál“ többet képes kivonni: az rágalmazó.

Zsiga haragja főfokra emelkedett, általam ezen mindennapi történetecskéről értesülvén. Bőszülten akart kirohanni vetélytársát megsemmisitendő, s a hölgynek egy kis borsót törni orra alá. Jaj! de ki képzelhet ily akadályt? főnöke rémként állt előtte, s barátomnak a teremből kilépni veszéllyel vala kapcsolatban. Még boszút sem állhatván, önlángjainak engedé át magát, mig sok küzdés után tárczámat előkérve, egy kerek asztalhoz ült, játékban szórakozást keresve.

Az ég beborult, mindenki födél alá sietett, a következő eső elől menekülendő. A sétányok elcsendesültével a terem fuladásig megtelt, s mivel a hely oly csábitóan szűk volt, a föllelkesült ifjuságot tánczszenvedély -215- ragadta meg, és lőn állati időtöltés, és gőzfördői mulatság.

Körültekintém magamat, sok kisérleten átesett tüdőm nem csekély kárával, s azután a kártyázó szobába léptem, hol barátom derekasan működék.

Hosszas szünet után egy epés hang barátomat nevéről szólitá: ez ijedtében még a kilenczet is bakalának látta. A kártya kihullott kezéből, s szemeit fölveté egy nem annyira érdekes, mint igen visszataszító alakra, kiben kegyetek is megismerhetik azon főnököt, kinek kémszemeit, mindig piszkolni kész ajkait Zsiga még álmában is látni képzelé.

– Igen – viszonzá Zsiga, oly hangon, melyből több „nemet“ lehete kivonni.

– Jean kikéredzett… Jó mulatást. – És e kiejtésben annyi feküdt, mintha mondaná: jaj lesz árva lelkednek!

Zsiga szemrehányólag tekinte reám e szókkal: neked köszönhetem; s ismét ülésére süllyedt a játékot folytatandó. –

Késő este volt, s mi ketten a napi kalandot bevégzendők, a legnagyobb esőben körülbelől 3 órai sétát tettünk hazáig, – ennek egy kis oka ott feküdt, hogy kedves barátom minden pénzünket elkártyázta. – Bezzeg volt panasz; a kijátszott szerelem menydörgést idézett utitársam ajkira; – a női kaczérság tán Venus ideje óta jobban meg nem rovatott, s én ezen izetlenségeket örömest hallgatám, csakhogy keserü szemrehányásinak tért ne nyissak. Gondolatunk -216- sötét vala mint az éj, ruhánk lucskos mint egy gyékény-ernyő, testünk fáradt mint egy alföldi agáré, lelkünk lankadt mint uzsorásé halálakor, s e felett szivünk ugy dobogott mint egy valóságos vashámor. Bizony még is kellemetlenebb lehet ez a gyalogutazás, mint azt pasai kényelemmel a pamlagon elnyulva képzelnők! – Midőn az Istvántéren kezet szoritva elválánk, a toronyból az óra egyet bömbölt le. –

A nap első sugaraival, azaz midőn jól bekárpitolt ablakomon átlopózhatott, Zsiga is beköszöntött hozzám. Ez nem vala ujság, sem meglepő, mert tudtam, hogy csupa egészség tekintetéből hajnalkor kizaklatják az ágyból, ha egész éjszaka orditott is fogfájásban.

– Mi jót hozasz? – kérdém ásitva, mert őszintén megvalva, még ki nem hevertem magamat.

Zsiga egy pár könyvet vágott ki az asztalra, s én önkénytelen iskolakerülő éveimre emlékezém. Adj szállást – mond szárazon – ugy is te ástad siromat.

Én mosolyogva tekintém magamat körül, mert átkozott szabad szállásomban egyedül is alig fértem. Egy izben szerelmes valék, épen télen, három hétig nem kelle szobámat fűteni, szivem lángjától felmelegült annyira, hogy napjában kétszer frissiteni kelle a léget, – annyi bizonyos, hogy szük cellámban nyitott ablak nélkül gyertyát nem égetheték, mert fulasztó hőséget okoz, – én szállást adjak? még egyszer körültekintém magamat, ha lehetne-e valahol egy rejteket kigondolni; de nem! ő bizonyosan tréfál – igy biztatám magamat. -217-

– Remélem – folytatá neheztelőleg – nem fogsz gondolkozni, ugy is, – ah!…

– Azt neked kellett volna tegnap mondanom. Tudod-e, hogy tegnap a kulcsokat otthon hagyám, Jean visszajöttére számitván; azonban ő fogságban tölté az éjt kalandjáért.

– Főnököm azt mondá, hogy keressek oly helyet, hol tartani fognak azért, hogy mulassak.

– Jó ég! én ki rég gondoskodtam arról, hogy kimeritsem hitelemet? ez oly lehetetlen, mint kortes nélkül tisztujitáson győzni.

Két hétig nyakadon maradok, addig haza irandó levelemre választ remélek – fejezé be dönthetlen akarattal s nyers rövidséggel a párbeszédet.

Családtartási teher! most értem ennek szomorú -218- tartalmát. Eddig csak magammal volt bajom, s jó, hogy gyámatya nem bánt igy velem, különben most egy roppant lamentátiót szőnék be; de magamról, ah! szerénynek kell lennem, és én hallgatok. Midőn legterhesebb volt háztartásom, két pintyőkét és egy vadászebet birtam; az elsők hasonszenvi gyógygyakorlatban hunytak el, kutyámat pedig szomszédom konyhájából még este sem lehetett kiforrázni, otthon ellenben zsinegen sem maradt.

Néma részvéttel tekintém végig levert barátomat, s keserű fájdalmában valami oly nevetségest fedeztem fel, hogy ajkam akaratom ellenére is mosolyra vonult, másfelől rémesen viszhangzott keblemben: „te ástad siromat!“ és én kötelesnek érzém magamat felette gyámkarjaimat kiterjeszteni, ámbár Niklebi Miklósként felkiálthatok: és nem volt kenyerem! mégis magamtól mindent elvontam – mi természetesen nem volt sok – csakhogy bukott barátom szükségeit födözzem. – Ne imádkozzék senki gyámságom alá jutni, mert megbánja! lám a szegény Zsiga arczrózsái eltüntek, szemei behomályosodtak, – nem tudom a kényelmetlen alvás, szűk élelem, vagy a bánat fogyasztá-e őt igy el rövid öt nap alatt? szinte hihetetlen! Én részemről mindent elkövettem, szobám legjobb részét neki engedém át, szórakozás miatt munkáimat vele megosztám, néha többet akasztván az ő nyakába; elvezetém Bécs azon helyeire, hol – állitólag – azelőtt mindig csömört kapott; de igaz, hogy a vész soha sem jár egyedül – most nemcsak jól nem birt lakni: hanem étvágyát inkább ingerlé nem csekély aggodalmamra.

Volt szitok, az elkárhozott kirándulási napot érdeklő; -219- volt szemrehányás, és angyaltürelmem már végkép kimerült erszényemmel együtt. Hallani kellett volna Zsigát, mint vitatá, hogy a gyászmenet befolyással birt kirándulásunk szomoru következményire, de okai gyöngék valának engem hitemben megrenditeni.

A régi mesés időbeli két elátkozott, e szerint kétségbeesett s bukott herczegként 4) ültünk pamlagomon, a sűrü dohányfüstön át szabad szemmel kacsingatva kétes jövőnk iszonyu ködébe. Ajtómon kopogás; ezt gróf N.. y. hajdan tanuló társam betoppanása követé.

Rövid, de annál élénkebb társalgás után azt kérdé tőlem: ha vajjon most is ollyan meleg vágyam az utazás, mint egykor? – ha igen, legyek társa, mert e nélkül anyja nem bocsátja külföldre.

Én a szives emlékezést őszinte köszönettel vevém, és Zsigára pillanték, kinek arczát remény és vágy sugározta át. Ismertem szenvedélyét s megkértem gróf barátomat – hogy miután bizonyos viszonyok engem lebékóznak egy időre – helyettem Zsigát vigye. Esedezésem nyert, és Zsigának ábránd eszméi valósultak, mert két hét mulva, mint társalkodó elutazék, mit egyedül kirándulásunknak köszönhet.

Berlinből irt; soha sem érezé magát boldogabbnak. Lauráról nem tesz többé emlitést.

Lábjegyzetek.

1) Népies lap.

2) Ez áll naplómban, hogy igaz-e, vagy nem? arról hitet nem teszek.

3) Ne vegyék rosz néven ezen nagyitást, de kis költőiséget csak bele kell szőnöm.

4) Kik rendesen igen szépek voltak, t. i. ha saját valóságukban megjelentek, mi bennünket koránsem bánt.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DEGRÉ ALAJOS NOVELLÁI (2. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

35	nagyvárosi kölgyek	nagyvárosi hölgyek
105	En készen	Én készen
155	tarsalgási	társalgási
176	– ki- Vezéry	– kiáltá Vezéry
179	elhagya-ott	elhagyatott
179	lépése érze-ében	lépése érzetében
198	vslami baj	valami baj
210	hizonyos	bizonyos