Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a
108
. oldalon
található.
JÓZSEF
ATTILA
NEM ÉN KIÁLTOK
1925
KOROKNAY-KIADÁS,
SZEGED
Ebből a könyvből készült 100
számozott és a szerző által
aláirt példány piros címnyomással
merített papiron, I–XXV:
és 26–100-ig, amelyek
könyvárusi forgalomba nem
kerültek
-6-
-7-
NEM ÉN KIÁLTOK, A FÖLD
DÜBÖRÖG,
VIGYÁZZ VIGYÁZZ, MERT
MEGŐRÜLT A SÁTÁN,
LAPULJ A FORRÁSOK
TISZTA FENEKÉRE,
SÍMULJ AZ
ÜVEGLAPBA,
REJTŐZZ A GYÉMÁNTOK FÉNYE
MÖGÉ,
KÖVEK ALATT A BOGARAK
KÖZÉ,
Ó, REJTSD EL MAGAD A FRISSEN
SÜLT KENYÉRBEN,
TE SZEGÉNY,
SZEGÉNY.
FRISS ZÁPOROKKAL SZIVÁROGJ A
FÖLDBE –
HIÁBA FÜRÖSZTÖD
ÖNMAGADBAN,
CSAK MÁSBAN MOSHATOD MEG
ARCODAT.
LÉGY EGY FŰSZÁLON A PICI
ÉL
S NAGYOBB LESZEL A VILÁG
TENGELYÉNÉL.
Ó, GÉPEK, MADARAK,
LOMBOK, CSILLAGOK!
MEDDŐ ANYÁNK
GYEREKÉRT KÖNYÖRÖG.
BARÁTOM, DRÁGA,
SZERELMES BARÁTOM,
AKÁR BORZALMAS,
AKÁR NAGYSZERŰ,
NEM ÉN KIÁLTOK, A
FÖLD DÜBÖRÖG.
-8-
-9-
FÉRFISZÓVAL
-10-
-11-
A szerelmes szonettje
Kerengő bolygó friss humusza
lelkem
Nehéz ekével szántja
milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes
vasát
Mélyen lenyomva gázol át a
telken.
Gőzös, meleg barázdákon
vetetten
Kincses kalászok bólogatnak
át
Az út felé, hol kényes, büszke
fák,
A szépség fái búgnak át a
berken.
Alattuk szívem űl, a mindig
éhes.
Sötét szeme s paraszti szája
véres.
És éles sziklán gyilkos
késeket fen.
Egy tiszta érzés arra
bandukol
S forró vér gőze száll
ködökbe, hol
Szépség-fák állnak
illatokkal telten.
-12-
Útrahívás
Lelkedet halk ritmusok ősi
habján
Hadd viszem csak szép, kicsi
lány magammal.
Ismeretlen, messzi
vizek hulláma,
Halld,
idemormol.
Libbenő szép szívem az ár
locsolja –
Csolnakom ring – szállna
az útra már is,
Ó, hiszen vár engem a
messzi szépség
Szűz
kikötője!
Jöjj velem hát, szebb legyen
égi partja
S büszke várát nagy szemed
enyhe fényén
Símogatván, tégye
barátosabbá
Ifjui
kellem.
Jöjj, utunkon majd gyönyörű,
szivárvány
Színü álmom fárosza gyúl,
ha este
Fölsuhanván vágyim, utánad
úsznak
S csillog
ezüstjük.
Jöjj velem, mert nélküled is
megyek már!
Eh, mit is vársz –
jössz-e vagy elragadlak:
Akarásom nem
töröm össze lányos
Ostobaságon!
-13-
Névnapi dícséret
Rózsás ajkaidon mámoros élet
él
Munkás két kezeden nyílik a friss
tavasz,
Hajlós-szál derekad – nincs
fakadóbb virág!
Hűs és drága zafir
szemed.
Nem dícsérhetem én termetedet
sehogy;
Oly mű nincs sehol, ó, mely
vele érne fel! –
Márványkőben a vér:
kő, nem igaz, nem él –
Benned vér
dübörög, piros.
Istentől ragadott bronzkoszorú
hajad,
Arcod lent a pokol dús tüze
érlelé,
Élő kebled a szép, gyönge
japáni nipp,
Krisztust vesztene el
bokád.
Te vagy Máriaként asszonyok
asszonya!
Nem méltó Tereád senki se,
jól tudom,
Ám büszkén akarom, hullva
borulj elém,
Mondván: El ne veszíts,
szeress!
-14-
A szemed
Nagy, mély szemed reámragyog
sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a
vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi
réten
Subáján fekve méláz fényes
égen
S kezében búsan sírdogál a
nád.
Nagy, mély szemed reám ragyog
sötéten
S már fenyves szívem zöldje
nem örök.
Galambok álma, minek jössz
elébem?
Forró csöppekben gurulnak az
égen
S arcomba hullnak a
csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog
sötéten
S a vér agyamban zúgva
dübörög.
-15-
Nő a tükör előtt
A tükör előtt öltözik.
Csupasz,
Akár a frissen megköszörült
penge.
Nem látta férfi, mégis
beleszúrja
Kegyetlen tükre minden
férfi-szembe.
A tükör előtt öltözik.
Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi
nyája.
Szoknyaként veszi magára a
poklot
S az ég fodorként hullámzik
alája.
Hajára aggat mély
rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti
ragyogó kontyát
S a férfierő roppant
vásznait
Ujjai apró szallagokra
bontják.
Fülönfüggőül szívünket
veszi,
Nem hallott zenét csak neki
zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket
hordoz,
Hogy forróságát elvermelje
mélyen.
-16-
Lelkiismeretünket gyújtja
föl,
Hogy szemöldökét véle
bekormozza,
Tiz manikűrözött
méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi
meg pirosra.
S már készen van és nincsen
rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy
virágszál éppen!
Annyira egyszerűen
indul el,
Hogy szőnyegére: holt
agyunkra lépjen.
-17-
Férfiszóval
I.
Erdő vagy, ifju, lombos,
ezredéves,
Mely éjenként vad titkokat
susog,
Ott leskődnek lapulva
terebélyes
Nyugodt kéjekhez szörnyü
gyilkosok,
A gyilkosok, kik mosolyodnak
kését
Riadt szivemben forgatják
vadúl,
Míg más tájon a szerelem s a
szépség
Vígan dúdolva bölcsőket
gyalul.
A szőkeséged kora
hajnalég
És űzöm egyre, loholó
bolondmód,
Kiben az őrület tallója
ég.
Mérföldet lép ő, fellegekbe
bomlót.
Mint izzó létra, végtelent
hatolt át
Vágya, de rajta szédül és
hebeg,
Ki futván, égnek viszi a
lajtorját
És el nem éri soha az
eget.
-18-
Bronz kebled hasonló a föld
rögéhez:
A végtelen, mélységes
földeket
Álmodják csiraszagu
istenségek.
Szeretném asszonyként
ölelni meg,
Ha forró, szomjas záporok
után
Nagy roppant teste gőzöl és
liheg még –
Ölelj meg, ó, most benned
is talán
Minden lányt, asszonyt
egyszerre ölelnék!
-19-
II.
Énektestű és
ismeretlen
Ő, az igazi kedves
mindig.
Szivünk ormán él s minket
is
Szelid erővel
odaindít.
Hogy meredekjén
bátorítson,
Szerelme mély mezőkre
tárul,
Ilyenkor egy-egy
üstökösláng
Lelkünkbe hull a
homlokárul.
Mosolya vízcsepptiszta
tenger
S az ő szomoru
mosolyába
Beléömlik minden más
asszony
Tisztító, éhes
kacagása.
Szelid keze csak símogat
majd,
Szeméből kibuggyan a
kláris.
Zenélő, örök
sebeinkből
Kihajtanak még violák
is!
-20-
Nyolcesztendős lányok
Hosszu sorban jönnek,
mennek,
Apró ördögök, de
szentek,
Homlokuk friss, meleg
kenyér,
Szén a szemük,
szénparázs.
Hosszu sorban jönnek,
mennek,
Mint a virág, úgy
szeretnek,
Ugy szeretik a
fiukat,
Akárcsak a
gyöngyvirág.
Hosszu sorban jönnek,
mennek,
Ha sírnak is: csak
nevetnek.
Messze vannak, messze
vannak,
Mint a vídám
csillagok!
-21-
Asszonyvárás asszonyszobor mellett
Asszonyra várok, aki vággyal
telve
Most szép, forró
kezével
Hajamba túrna s nagyon
megölelne.
Asszony. S villogna bőre a
homályba,
Mint ez a
szoborasszony,
Kire félénken hull a
holdvilága.
Asszony, kinek oly megadó az
ajka,
Mint ez a
szoborasszony,
Ki szép kőtestét
félénk holdnak adja.
Nem is tudom: ki. Szent és
messzi asszony.
Egy áldott száj, ki
számra
Mohó polipként s forrón
rátapadjon.
Súlyos parfőmje fojtogatva
szállna
És megremegne
szívem,
Mint szellőtől meging dús,
déli pálma.
-22-
S ha megkérném, a szobor mellé
állna –
Ó, forró, szép szobor,
kin
A holdvilág is tüzes csókká
válna!
Szobor, egy élő asszony állna
melléd!…
Szobor, hideg s én
mégis
Megcsókolom most fényes, büszke
mellét.
-23-
Ezerfárosznyi végzet
Mintha szerelmes
béka
Dús, fülledt nyári
réten
Lassan, pihegve
mászna
Szép, szűzi tó
fele,
Mohón reszketve
ajkam
Ugy kúszik
selymesében
Mélyillatú
hajadnak
Fehér válladra
le.
A szemed ne emeld
föl,
Életberántó fénye
Zavarná most a szívem,
Ki rőt vágyam tüzén,
Magagyújtotta
máglyán
Ma lelkesen
elégne:
Őrjöngő tűzimádó
Módján szédült legény.
-24-
Ó, hadd ölellek
által,
Mint ritka
aranyércet
Olvasztók
forrósága,
Te, csókok
ércere!
Vakult szemeknek ég
itt
Ezerfárosznyi
végzet,
Én éber
toronyőröm
Kábulj te is
bele!
-25-
Dícsértessék
Rózsa, rózsa, szállj és
énekelj…
És dícsértessék csúf, hazug
szava,
Olyan hajnal lengesse
szivét
Amilyen örök bennem ő
maga.
Minden lelkem csak kőrakás
neki.
Fölötte holt galambok csapata
–
Mélyen magában leljen a
virágra,
Ha nincs is színe, nincs is
illata.
Dícsértessék. Tőle szállt
fölém
Egy magasztos nyugalmu
pillanat,
Mikor nem vártam. És még
akkor is
Minden kristályom sírva
széthasadt.
Csúcsán, sötét, különös
fényeken
Siklik bennem és nem tudni,
hova.
Kiégeti a szememet
belülről.
De dícsértessék csúf, hazug
szava.
-26-
Rög a röghöz
Jőjj testvérkém, atyánk, a
bujdosó nap,
A távol falujába
ballagott.
Fönn már kigyújtják üvegét a
holdnak,
A hamvas, égi
templomablakot.
Fészkében ring a száz ujjongó
fecske,
Szívemben minden mámoros
szavad.
Reszket – mint ujjunk – mind a
levelecske
És rög a röghöz csókosan
tapad.
Egymás mellett mi is rögök
vagyunk most,
Minket a gyönge, friss
vetés szeret.
Jőjj kedvesem, tested lelkembe
hullasd,
Bennünk a föld barázdát
rejteget.
Az est sötét báránya
ballagóba,
Feketébb hulló
selyemgyapja már
S még szőke hajad
sárga-rózsadombja
Fülledten csókom
harmatára vár.
-27-
Csudálkozunk az életen
Ha mosolyog, mosolya csupa
csillag,
De ha szomjazom, akkor friss
patak,
Az én kedvesem az egeknek
nyílhat,
De megcsókolni csak nekem
szabad.
Haja szurokkal elkevert
arany,
Harmatos erdők az ő
szemei,
Küszöbe elé terítném
magam
Lábtörlőképpen, de nem
engedi.
Szavunk zugában megbuvik a
csók,
Testvéreihöz lopva jön
ide…
Mező álmodhat össze annyi jót
–
Az én kedvesem a füvek
szive.
Este a csókok megszöknek
velünk
S végigfutván a világi
teren,
A hajnali égre
leheveredünk
És csak csudálkozunk az
életen.
-28-
Mért hagytál el, hogyha kívánsz
Igaz-e, hogy érezlek most
is,
Amikor messzire vagy
tőlem?
Mért hagytál el, hogyha
kivánsz,
Ha bennem lehetsz csak
ünneplőben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik
jól?
Mért fáradnak el a
rohanók?
Mért rág szú-módra szét a
tenger
Karcsú, viharra teremtett
hajót?…
Tudom, hogy jössz majd. Ugy
esel belém,
Mint szép, szikrázó
mennykő a tóba!
De megégetnők-e a
világot,
Vonagló lángokként
összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús
arcomba
Birnál-e nézni, ha én is
belelátnék?…
Ó asszonyom, te balga,
te bolond,
Játszót-játszó, ostoba,
semmi játék!
-29-
Sacrilegium
Mint vad, részeg legény, kit
mámorában
Templomba visznek sátános
borok
S kurjongatván a Szűzhöz ott
galádan,
Felé ölelni-vágyva
kujtorog,
Hogy megremeg a gyermek is
karában,
Midőn a szeme véresen forog
–
A súlyos távoltól őrjítve
vágyam
Én asszonyom, feléd úgy
tántorog.
Madonna-lélek, ó azért ne vess
meg,
Hisz engemet, halálra, már
keresnek
A bánatok, mint bősz tömeg,
ha lát
Szentségtörést: vad bosszúért
kiált.
Tudom, hogy engem durván
megköveznek.
– Csak te megadd a Szűz
bocsánatát!
-30-
Hűség
Mint holt leánynak őrült
szeretője,
Ki este, hogyha gyúlnak
csillagok
És fényük búsan, szomorún
lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a
szemfedője
A holt leánynak sápadtan
fehérlik,
Búskomoran, hallgatva
állanak;
Mint jegenyék, ha már
leszáll a Nap
Sötét csúcsukra hintve
égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel
még,
Melyben szép lelke rejtve
szétoson –
Ki este surran álmos
utsoron,
Hóna alatt bíborló, hímes
kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó
ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér
szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér
leány
S künn ifju vágyak sírnak fel
sohajtón.
-31-
Búját a borzalom, miként nagy,
éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti
meg.
De megcsókolja forrón
hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán
elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös
selyembe
Burkolva szép fejét, szökik
haza
S habár a hús a csontokon
laza
S már foszladoz, csak őrzi, őrzi
egyre.
Ugy őrzi lelkem is te
képedet,
A távoltól megóva, itt,
szivemben.
De az nem oszlik:
Bánatműteremben,
Ahol a szobrász
sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe
szét –
Ott hallgat emléked halotti
maszkja
S előtte, ami szóra nem
fakasztja,
A szerelem pirosló mécse
ég.
-32-
Nyár volt
Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy
valahol, ahová
elérünk
,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti
vagytok,
Biztosan és
észrevétlenűl,
Mint hóborított
földekben a tavasz
És előjön és
megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép
homlokunkon.
-33-
VILLÁMOK SZERETŐJE
-34-
-35-
Villámok szeretője
Ördög röhög és Isten sír
belőle,
Pap és csibész a villámok
szeretője.
Mindig beszél: „Mondd,
testvérem, nem alszol?“
S legszebb
álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat
gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt
gyomornál.
Hordókra áll és templomokba
tér be,
De vasgerincü és még nincsen
térde.
Ha szép idő van, a földeken
fekszik,
Csak ritkán békít, csak
ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon
állva
Villámszivét az éjszakába
vágja.
S mig ember, barom, fa,
szeliddé retten,
Boldogan sír a
megtárult egekben.
-36-
És keressük az igazságot
Lábunk elkophat
hónaljig,
Sej haj, fütyülve
baktatunk,
Igazságot keresünk,
de
Nem találunk még
seholse.
Nincsen batyunk, csak az
agyunk,
Betyárkodó Ábel
vagyunk,
Nem kérdik, hogy szivünk
dög-é,
Gondolatunk az
ördögé,
Lelkünket meg Isten
fogja
Sziklaszántó
ostorosba.
Hogyha tél van, hát
dídergünk
S nem is tudjuk, hogy
didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy
együtt,
Lázas szóval
melengetjük,
Nem hálunk soha
árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék
van,
Magunk vagyunk: a
kenyerünk,
Hogyha vesztünk, ugyis
nyerünk,
Ínség, asszony nem bir
velünk,
-37-
Északnak meg délnek
megyünk,
Koldusokkal
parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol
ázunk,
Összenőtt már a két
kezünk
S nem könyörgünk, nem
vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem
éhezünk,
Mindig korábban
érkezünk,
Szájunkra a jövő
hágott,
Kiáltunk emberebb
világot,
Szeretetet,
szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk
áldott,
Nézünk minden követ,
ágot,
Ahol utat ki se
vágott,
Sej haj, dallal, jó
vigasszal,
Asztaltalan
szómalaszttal
Keressük az
ígazságot.
-38-
Hét napja
Tintába mártom
tollamat
És tiszta, kék égbe
magamat.
Félrerángatom a
harangkötelet,
Falbaverdesem szegény
fejemet.
Ki látja meg, hogy már
látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért
utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a
minden
Nem siklott ki föltépett
ereinken,
Hogy kristály szeretne
lenni a patkány is
S a darabkább
utálja már a darabkát is,
Hogy
magadat tisztán találod meg másban
És
nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már
locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak
a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem
ettem.
-39-
Tanulmányfej
Mély szürkeségbe szédült át a
reggel.
A korcsma terme sáppadt,
búskomor.
Dús polcain a sűrű
alkohol
Fondorkodik nagy, tarka
üvegekkel.
Benn férfi űl s nehéz, vörös
kezekkel
Flaskót dédelget s dünnyög
vagy danol;
Földszín bajszán leperg a
drága bor;
Tört, száraz tófenék az
arc; de: ember.
Zsíros haján rossz bőrsüvegje
roggyan,
Nyakán csúf ér dagad meg
egyre jobban.
Agyán pihennek elfáradt
borok.
Ködlepte, síkos
szemsikátorában,
Véres kövén a mámor
tántorog.
Csak ül. S alakján bárgyu
lomhaság van.
-40-
A gondolkodó szonettje
Dübörgő gépváros zúgó
agyam.
Hangja – mit roppant
barlangvisszhang adhat
Mély orgonára
és a gondolathad
Rokkant derékkal
görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed
szomoruan
Deres partján zajló, jeges
pataknak.
Az építők téglát téglára
raknak,
Molnárok szíja suhogón
suhan.
S mind robotol – minek? maguk
se tudják,
De egyszer tán megúnják
ezt a munkát,
Izzadt ölükben őrület
fogan –
S – egyszerre mind! –
kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül
bősz anarkiába
Szétkujtorognak
részeg-boldogan!
-41-
A bátrak
Ki gyáván várja a
halált,
Magába zárja azt a
föld,
Midőn a száj lilára
vált
S két szeme rémületre
tört.
Annak nem nyitja a
titok
Bordó, nehéz, nagy
függönyét,
Csak aki bátran
állitott
Elébe s büszkén tépi
szét.
Ó nagy, ki bátran
odaállt,
Hol búg a néma
sejtelem
S szolgáját hívja, a
halált,
Alázattal ki
megjelen.
Minden liliom
illata
Hűlő, meleg szivén
libeg,
Ó szent, ki bátran, át,
oda,
Ifjú lélekkel halni
megy!
-42-
Bosszuság
Azt hiszik, ha ők
karikáznak,
Te legalább is
frászkarikával fogsz karikázni
S
elvégre már tudhatnád,
Ha csőstül is
ömlenek panoptikumokba,
Az
egészségügyi muzeum csak fontosabb,
S
ha jó is a holdas éjszaka,
Azért
inkább kell nappal a napvilág.
Kutya
dolog a népekkel törődni?
Magaddal
törődni még kutyább
S végeredményben
mégis egyre megy.
Regélni fogsz
úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs
jogod befogni a szádat,
Ameddig csak
foszlik belőle a szó,
Épp, mint
karácsonykor a parasztkalács.
Most
azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el
párszor könnyülő, igaz szívvel:
Fene,
aki megeszi!
Mert a csorba
ekevasakat
Immár igazán
kicserélhetnék.
-43-
Komoly lett már
Komoly lett már hejehuja
lelkem,
Addig jártam ősz Uramhoz
én.
Ott is, ott is mindig csak
követelőztem,
De mit akartam, de mit
is akartam?
Kalapáló, hajórakó
kedvet,
Meleg asszonyt, hálószőni
is,
Hogy én, gyarló eszem szerint
értelmetlen,
Botor tengerének
értelmet is adjak.
Mi voltam én?… Oktalan
próféta,
Cifra szóvá gyötört
akarás,
Irigy, ha a másik szebben
mond igét,
Hiuságból vágytam
töviskoszorúra.
A fájdalom Isten feddő
szava
S fájdalomtól csöpög a
szívem,
Mint bő veritéktől a
szegények arca
S meleg olajtól a
gépek karjai.
-44-
Nem kérek már bús bocsánatot
se,
Csak igenigen
alázkodom.
Nincsen az az asszony,
akit nem kivántam
S asszonyriasztóra
könyörgöm az arcom.
Érzem, hajnali falucska
lettem,
Szelidség nyugodt
tehenei
Ballagnak belőlem az Ur
kegyelmének
Friss és térdigfüves
legelője felé.
-45-
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Mikor nagyokat ütnek
rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni
vissza
Se kézzel, se
szóval,
Világitni a
napvilággal,
Elaltatni az
éjszakával,
Szólni a gyávaság
szavával,
De sose ütni
vissza.
Lelkeimmel pörölnöm
kéne
S élvén is vagyok most a
béke.
Kristály patakvíz
folydogál
Gyémántos medrü
ereimben.
Szelid fényesség az
ingem
És béke, béke
mindenütt,
Pedig csak én élek
vele!…
Fölemelnek a
napsugarak,
Isten megcsókolja minden
arcom
És nagy, rakott szekerek
indulnak belőlem
A pusztaság
fele.
-46-
Miért mondottál rosszat nékem
Miért mondottál rosszat
nékem?
Én nem bántottalak,
barátom,
Hogyha valamiért
haragszol
Szívesen bocsánatot
kérek
S szeretném, ha most velem
jönnél,
Megnézzük majd a
favágókat
S leheverünk együtt az
erdőn,
Fejünk fölött hullámzanak a
lombok,
Hűs tengerfenékről az eget
nézzük,
Ahol meg zsenge felhők
lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol
majd belénk
És nékünk az most
olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó,
ha kettő kapja,
Azért szeretném,
hogyha velem lennél,
Mig odahallik
este a harangszó,
A bogáncsokat
leszedjük egymásról
S hazaballagunk
éppolyan fáradtan,
Miként a kapás,
szótalan munkások,
Akik a földek
békés erejébe
Százannyit termő
magokat vetettek.
-47-
Megfáradt ember
A földeken néhány komoly
paraszt
Hazafele indul
hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a
folyó meg én,
Gyenge füvek alusznak a
szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy
nyugalmat görget,
Harmattá vált
bennem a gond és teher,
Se férfi, se
gyerek, se magyar, se testvér,
Csak
megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az
este,
Meleg kenyeréből egy karaj
vagyok,
Pihen most az ég is, a
nyugodt Marosra
S homlokomra kiülnek
a csillagok.
-48-
Tavasz van! Gyönyörű!
Tavasz van, tavasz van,
gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsu
gőzösökre gondol,
Tavasz van!
Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei
szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is
kéne,
Friss, hóvirághúsu, kipirult
suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg
igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű
kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót
rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai?
Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a
szíved, elő a rügyekkel –
A mi
tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
-49-
A LEGUTOLSÓ HARCOS
-50-
-51-
A legutolsó harcos
Valami forró, nyári
éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha
földszagot
S a legnagyobb lélek
szökkent belém:
Az ucca és a föld fia
vagyok.
Ma hat földrészre nyílik
bimbaja –
Szép szívem óriás, piros
virág
És villamos hullámok
lengetik
Világbelengő, kitárult
szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem
elég,
Hogy a hegyekről ledobja
szavam
És minden ige fölöttem
lebeg
És minden más szándék
szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére
hull,
Ha káromkodok, minden trón
remeg,
Ha nevetek, az Isten is
örül
S tavaszba szöknek akkor a
telek!
-52-
Hitem a sors lesz: Szívbéli
Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb
csodát –
Kaszárnyát, börtönt
elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes
lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem
él,
Hogy az utolsó harcos én
legyek.
A simogatás az én
lobogóm
S minden megindul, hogyha én
megyek!
A lelkesedés zengő
süvegét
Égig hajítják a görnyedt
napok,
Ha szívetekben a tükör
leszek:
Az ucca és a föld fia
vagyok.
-53-
Lopók között szegényember
Lopók között
szegényember,
Szegényember sose
fél,
Minek félne, szíve,
lelke
Erősebb a
többinél.
Lopók között
szegényember,
A Jóisten
megsegél!
Nincs tehene a
szegénynek,
De ha van is
elvetél.
Lopók között
szegényember,
Szegényember
kapanyél.
A világot
megkapálni,
Szegényember annak
él.
-54-
Szegényember balladája
– Szegényember, hogy adod a
bölcsőt?
– Csöpp a gyerek, hogy adnám
a bölcsőt?
– Király vagyok, bírok
nagy erővel,
Ha nem adod, elveszem
erővel.
Szegényember, hejh, csak egyet
szólna –
A király már katonákért
szólna.
De a bölcsőt a tóba
hajítja,
Csöpp gyerekét utána
hajítja.
Szegényember sír-rí a
börtönben,
Szegényember nevet a
börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz
világban,
Jobb sora lesz, hajh,
vizi-világban!
-55-
Szegényember szeretője
Világ van a szegényember
vállán,
Istent emelt mindig másik
vállán.
Dühödne meg okosan
egyszerre,
Mindakettőt ledobná
egyszerre.
Szegényember sose kér
kalácsot,
Szegényember sose kap
kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon
feketével,
Fehér lelkét őrzi
feketével.
Szegényember sója is
ízetlen,
Szegényember kedve is
ízetlen.
Eladó kis holmija
vetetlen
S ha van ágya, az is
megvetetlen.
Szegény ember akkor lop, ha
éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon
éhes.
Akkor is csak szegényebb
szegény lesz.
S míg lesz szegény,
mindig több szegény lesz.
Kisgyereke sohase
veretlen,
Asszonya se marad
megveretlen,
De akármily gyönyörű
lány lennék,
Szegényember szeretője
lennék.
-56-
Aki szegény, az a legszegényebb
Ha az Isten íródiák
volna
S éjjel nappal mozogna a
tolla,
Úgy se győzné, ő se,
följegyezni,
Mennyit kell a
szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a
legszegényebb,
Fázósságát odadja a
télnek,
Melegét meg odadja a
nyárnak,
Üres kedvét a puszta
határnak.
Köznapokon ott van a
dologba,
Várt szombatját száz gond
nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét
megfordítja,
Akkor máris hétfő
szomorítja.
Pedig benne laknak a
galambok,
Csiliagtollu éneklő
galambok,
De így végül griffmadarak
lesznek,
Hollónépen igaz törvényt
tesznek.
-57-
Sírdomb a hegycsúcson
A holtan megbántott Adyé
Üveghegy ez. Ezerszínű
üveg.
Az ördög csuszkál oldalain
föl-le.
Hántott héjú szivekből ez a
hegy
Már régen épült. S énekelni
megy
Hajnalban ez a hegy a vaksi
földre.
– Sej haj, meghalt!… Ó,
meghalt!… Hosszu csend,
A hegy kigyúl
és táncolni kezd aztán.
Egy sírdomb
megy a hegy csúcsára. Fenn,
Ott fenn
megáll. Lefekszik. Vértelen
Fénylelke
forrón leömlik az arcán.
Hullámzik még és lépcsőkké
mered.
– A hegy csúcsáról nagyon
messze látni,
Fennebb, a hantról, még
messzebbre látni,
Ki akar látni, apró
emberek? –
Csak csend. És újból zeng,
ragyog a hegy.
-58-
Juhász Gyuláról való nóta
Hát huszonötév rút robotja
kellett
Szép, szűz szándékok
postakocsiján,
Hogy egy ital bor
légyen áldomása?
Hát ezért szédült
nagy, szerény szive,
Kürtjét fujván a
tündöklő bakon?
Az értetlenség és a
félreértés,
Magyar, dacos,
konok-sörényű mének,
Nagy bánatának
szelid gyeplején,
Hogy végre
mégiscsak falunkba értek.
Magyarország, duhaj legények
falva,
Ó, itt nem is vár senki
levelet,
Nem tud olvasni senki itt
igét,
Csak néhány ember nem
irástudatlan.
Itt több a csaplár,
mint a néptanító,
Ki fölolvassa a
szerelmes szókat.
S az igehozót
fitymálja a törpe,
Pedig nagyobb,
mint száz Napoleon!
Huszonötéves málhás
kocsijáról
Mindenkinek jár távoli
csomag
S egy égi izenet, amit
hozott,
Ahonnan jött, az örök
szeretetből
S hová már vissza is tér
nemsokára,
Csak huszonötév robotja
után
Megissza ezt a hitvány
áldomást.
-59-
Harc a békességért
Gondom földörögő tankja alatt
a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje
dühödt vasát.
Ágyúzó
keserűség
Marja puhára göröngye
szíkjét.
Hörcsöghad bolya, hol vétve
terem kalász:
Lőárkon nyomorúl gazda
barázda helytt
S kóborgó ebek
osztják
Pénze kidőlt igahúzó
barmát.
Jóság légyen e föld, lassu eső
ha reng
Új istent kereső bujdokolás
egén!
Jusson végre
igazság
Bő kenyeréhez a munka s
eszme!
Kell, termő ez a föld: hullt
bele sok derék,
Megforgatni ölét
ésszel akarta mind
S éhen dőlt bele
mind: itt
Száz akarat bomol
őserővé.
-60-
Lelkem, gépvezető, hajdan időn
kapás,
Föl ne hányd sorodat: nagy
proletári sor!
Gyűlölség-zuzatóban
Áldd a vető
s arató munkáját.
Gondom földörögő tankja, a
szörnyeteg
Rút végzetje után szép
hivatása: mint
Békesség deli
gépe
Vonja az emberi szív
ekéjét.
-61-
Magyarok
I.
Minek magunkat lassan
ölni?
Nem jobb egyszerre
megdögölni?
Mint rokkant lábbal
tántorogva,
Vizes, vak szemmel
csillagokba,
Rossz, messzi
csillagokba nézni
S régi dicsőséget
idézni,
Idézni mind, mi ősi,
ódon,
Hogy hátha mégiscsak
megszánna
Az Úristen valami
módon.
Minek magunkat lassan
ölni?
Gonoszság helyett búza nől
ki
Az égről földbe hullt
szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös
másnak.
Magyar, köszönj az
elmulásnak,
Nincs mit kereskedj már e
tájon,
Akad legény, ki
ideálljon
S ásóját vígan
földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz
halni?
Hisz életünk úgyiscsak
talmi
S nem is nagyon kell már
akarni,
Akaródik ez
nélküled,
Agyadban bár égő hodályba
zárt
Riadt baromként bőg a
rémület.
-62-
II.
Bezárva okos őrültek
közé,
Szenvedünk, mint az eldugott
kenyér.
Rab szíveink örök
szerelmese,
A nagy világ minket hiába
hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk
eddig,
Száguldó, forró ménesek
után
A barna földek múló
dobaját
Szívünk teérted dobogta
tovább
És mozdonyaink szálló
dübörgése
Feléd lengeti most is
lelkeinket!
S a nyomorultak, ők, akik
miatt
Temetőnek is kicsi lett
világunk,
Még ők biztatnak, hogy a
pusztulást
Hős bátorsággal s daccal
kell kibirnunk!
Hát lesz-e magyar, ha
mi nem leszünk?
Ó be kicsi az ő piszkos
vágyuk!
Alig látszik, hogy
fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla
kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták
vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a
reménység!
-63-
Egyszerű ez
Lement a nap
nyugaton,
Följött a nap
keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.
Rongyos mindegyik
zsebünk,
Rossz a magyar zsebe
rég,
Egyszerű ez –
Elveszett az ezerév.
Ha elveszett,
elveszett,
Nem keressük már
elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.
Expresszen jár az
idő
S gépből csinált
madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.
-64-
Szolgabíránk az
agyunk,
Nem parancsol más
nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.
Nem vagyunk mi bölcs
urak
S nem is vagyunk
szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.
-65-
Itt egy fa, ott egy fa
Itt egy fa, ott egy
fa,
Villámsujtott,
lombtalan,
Szenesszivű,
keserű
Büszke fa.
Itt egy fa, ott egy fa.
Mért nem zöldek? – kérdik a
mezők.
Fekete porukat kerülik a
méhek.
Suttognak az
almafák:
Legalább
Mért nem hoznak vadalmát,
Mit henyélnek?…
Gerendának nem valók,
Akasztófának se jók.
Csupa
kérdés szidja őket,
Szomjas kérdés
öli őket.
Kiesett a fényes
ég
Összeégett karjuk
közül!
Állnak, mint a
kútgémek,
Mégsem jelölnek
kutat:
Igy is élni! Mit
akarnak?…
-66-
Itt egy fa, ott egy
fa,
Összeégett
szívvel-karral
Messzi egekbe
mutat.
Hejh!
Ha mi egyszer az Úristen elé
– Papunk mondta, hogy mindent ő ad –,
Ki a sorbaállást adta,
Szívünk helyével, szótlanul
Sorbaállunk elszánt csapatba
És
követeljük az ifjúságot!
-67-
Éjjel
Halkan hörög végsőt a
lámpa
S a nagy halál
apáca-lánya,
Sötét királylány jő
szobámba.
Hideg szemét szemembe
oltja,
Csöndet símit bús
homlokomra,
Nem érzi, gödre mily
goromba.
Nem kérdi, szürke-é a
vágyam,
Nem nézi, mily kopott az
ágyam,
Csak átölel a csöndbe
lágyan.
Pompát csókol szűz
gondolatra
És megcsókolja, bármi
gyatra.
Rokkant gyereklelkem
ringatja.
Sötét haja szobámra
bomlik
S miken komorság, köd borong
itt,
Most megszépülnek ócska
holmik.
-68-
És én kibontanám a
vérem,
Ha hivna atyjához
fehéren:
Várlak, fiacskám, régen,
régen.
Hiába várom, hangja
nincsen,
Mely ama palotába
intsen,
Hol rég csüggök
titok-kilincsen.
Egy eszelős öreg motyog
csak,
Az esső s mindenütt
kopogtat:
Halottak vagytok, csúf
halottak.
-69-
Mindent hagyok
Nagyon útálkozhatott az
Isten,
Hogy ilyen csúnya plánétát
köpött –
Ó, szépség, jóság!… De már
mindent hagyok.
Villámokból font
kerítés tövébe,
Már lefekszem a
szívem közepébe.
Egész nyáj leszek
benne. Egyedül,
A nagy akolban
egyedül vagyok.
Hittem, hogy a hitványabb
lettem én,
Akin az idő csak tovább
fut át
És ugy magasztaltam a
minden-embert,
Mint
akinek
Csak magyarázták a megvolt
csudát.
Ha hitvány voltam, ezért
voltam hitvány.
Ó, egy percre
megláttam magam.
Ott álltam én a
Napban! Ott a Napban!
Bordám
szaggattam! A Nap suttogott:
Véredben
állsz, te, ha bennem állsz!…
És
lassan, lassan süllyedtem a Napban.
-70-
A szél sikoltott. Fölkapta a
szívem
S egy csöpp vérem, ami még
megmaradt,
Végiggurult lobogva az
égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.
Mindent hagyok már. Bomolj meg
magadban,
Világ, ó világ! Én
szivemben alszom.
Tiszta mosolyom
hideg viz hulláma,
Hogyha néha
fölemelem arcom.
-71-
A csoda
Kár volna magamat
eladnom
Célért, eszméért, okért,
hitért.
Hogy magyarázzam az eget
másoknak.
Eladni magamat
semmiért.
Te vén szilvafa, ugye, igazam
van?
Te tudod, te százesztendőt
éltél!…
S akkor sikított, elbőgte
magát
A kert mellett egy vén
acéltehén.
Nem is acél volt, hanem
drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyult
szegény.
Tele
gyerekekkel
Kőrhinta forgott búgva,
vidáman,
Szarvai
hegyén.
És sirt és sirt, csak sirt,
mig meg nem halt,
Késnyelek hullottak
pengétlenül
A szemeibül.
– Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! –
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a
homlokomon kezdett énekelni.
-72-
Fehér vízben hevertünk egymás
mellett,
Szivemben ő s az ő szivében
én.
Hátulról keresztülnéztem
magamon
S ugy láttam, hogy bennem él
tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kőrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele,
csak fölemelte.
Arrabökött, amerre
elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a
semmi s én
S én szégyenverten
lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő
tüzet énekeljek
Örökké,
ujra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.
-73-
NEM ÉN KIÁLTOK
-74-
-75-
Forduló
Változások nehéz szagát
görgeti a szél,
Vincellérek enmagukat
ütik csapra már,
Enmagukat köszörűlik
ifju harcosok
S az elásott tojásból
is
Kibúvik és égre száll a madarabb
madár.
Most az órák mutatói
ventillátorok,
Jó földünk az óriási
lendítőkerék
Mely most minden
kart-kereket szédületbe ránt.
Szándékaink – széles szíjjak –
Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.
Hálóbb-szemmel halászember új
folyóra les,
Minden gazdátlan
komondor küszöböt keres,
Fáradtabban
fáradnak a szegényemberek,
Tél-túl
néha tiszta kézzel,
Őszintén ád új
portékát ravasz ószeres.
-76-
Furulyáló juhász mellől nyája
szétszalad,
Mintha mindenki utazna s
üres a vonat,
Kiáltások raknak
csöndből külön halmokat,
Üstökös
hull, bútor roppan,
Gőgök álla
szemlesütve mellükhöz tapad.
Szellőtől is földighajló,
sudár derekán
Jövendőnek feszít ijjat
mindegyik leány,
Frissült kedvünk
habzó mezőt göndörit alánk
S
mocsárkodó tenger alól
Zászlós-piros
lobogással kiugrik a láng.
-77-
A számokról
Tanultátok-e a
számokat?
Bizony számok az emberek
is,
Mintha sok 1-es volna az
irkában.
Hanem ezek maguk
számolódnak
És csudálkozik módfölött
az irka,
Hogy mindegyik csak magára
gondol,
Különb akar lenni a
többinél
S oktalanul külön
hatványozódik,
Pedig csinálhatja a
végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig
1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is
oszt.
Vegyetek erőt
magatokon
És legelőször
is
A legegyszerübb dologhoz lássatok
–
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.
-78-
Jövendő férfiak
Ők lesznek az erő és
szelidség,
Szétszaggatják a tudás
vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a
lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a
tejet
S amely kezükkel símogatják
gyermekük fejét,
Ugyanavval
kifacsarják az érckövekből
A vasat és
minden fémeket.
Városokat raknak a
hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük
a vihart,
A fergeteget magába
szívja
S megcsöndesülnek mind az
óceánok.
Mindig várnak váratlan
vendégre,
Az ő számára is
terítenek
És megterítik a szivüket
is.
Legyetek hasonlók
hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek
liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek
át
Az előttük álló
vértengeren.
-79-
Karácsony
Legalább húsz fok hideg
van,
Szelek és emberek
énekelnek,
A lombok meghaltak, de
született egy ember,
Meleg magvető
hitünkről
Komolyan gondolkodnak a
földek,
Az uccák biztos
szerelemmel
Siető szíveket
vezetnek,
Csak a szomorú szeretet
latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem
vágtak ablakot,
Fa nélkül is befül az
emberektől;
De hová teszik majd a
muskátlikat?
Fölöttünk csengőn,
tisztán énekel az ég
S az újszülött
rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó
homlokok mögé.
-80-
Üvegöntők
Az üvegöntők nagy tüzeket
raknak
És vérükkel meg
veritékükkel
Összekeverik az
anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá
forr.
Azután meg táblákba
öntik
S erős karjuk fogyó
erejével
Egészen símára
hengerelik.
És amikor megvirrad a
nap,
A városokba meg a tanyai
viskókba
Elviszik vele a
világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok
őket,
Néha pedig költőnek
mondjátok,
Noha nem több egyik a
másiknál,
Lassan egyformán elfogy a
vérük,
Ők maguk is átlátszókká
lesznek,
Ragyogó, nagy
kristályablakok
A belőletek épülő
jövendőn.
-81-
Ti jók vagytok mindannyian
Ti jók vagytok
mindannyian,
Miért csinálnátok hát
rosszat?
Néha ugy vagytok a
rosszal,
Mint a gyerek a
csavargással.
Ujjong, eltéved,
sirdogál
S
hazakívánkozik.
Ti mindannyian örültök a
jónak
S fontoljátok meg, mit
mondok:
Nem sánta az,
aki
Egyűtt lelkendezik a
csúszkálókkal!
-82-
Imádság megfáradtaknak
Alkotni vagyunk, nem
dicsérni.
Gyerekeink sem azért
vannak,
Hogy tiszteljenek
bennünket
S mi, Atyánk, a te
gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó
szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek
vagyunk előtted,
Akár az égben laksz,
akár a tejben,
A nevetésben, sóban,
vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha
mi sírunk.
Ha arcunk fényét pár
könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben
zuhatagok vannak,
De erősebbek
vagyunk gyönge életünknél,
Mert a
fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a
kardok, tornyok és ölő igék.
Most
mégis, megfáradván
Dicséreteddel
keresünk új erőt
S enmagunk előtt is
térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts
meg a gonosztól.
Akarom.
-83-
A kutya
Oly lompos volt és
lucskos,
A szőre sárga
láng,
Éhségtől karcsu,
Vágytól girhes
Szomoru derekáról
Messze
lobogott
A hűvös éji
szél.
Futott,
könyörgött.
Tömött, sóhajtó
templomok
Laktak a
szemében
S kenyérhéját,
miegymást
Keresgélt.
Ugy megsajnáltam,
mintha
Belőlem szaladt
volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így
kell,
Mert lefektet az
este
S elalszunk, mert
elaltat
Végül a
nyomorúság.
-84-
De elalvás előtt
még,
Feküdvén, mint a
város.
Fáradtság,
tisztaság
Hűs boltja alatt
némán,
Egyszer csak
előbúvik
Nappali
rejtekéből,
Belőlünk.
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És
Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.
-85-
Kiáltunk Istenhez
Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A
fájdalomtól már semmit se látunk
És
hiába, hiába tapogatózunk,
Nem
érezzük meg a dolgokat,
Csak azt,
hogy irtózatosan fájnak.
Mihaszna, ha tudjuk, de nem
látjuk,
Hogy belőlünk lobbannak ki
tavasszal a rügyek,
Hogy fáradságnál
hősebb a karunk
S agyunk robbantóbb
minden dinamitnál.
Szavunk gyapjúja
megpörkölődik
És keserű füstként
hordozza a szél,
Mert nem takarózik
senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog
a lelkünk,
Mint rozsdalyukasztotta
kannákból a tej.
Szeretetünkkel
sajttá ojtjuk mégis,
Hogy legalább a
fiaké legyen,
Mert most leaggathadd
magadról a csillagokat,
Itt a garasok
fénye maradandóbb.
-86-
S nem fogad
az asztalához senki,
Hegyek barlangos
gyökereit rágjuk,
Az égen sem nap –
aranytallér ragyog,
A mezőkön
kutyatej sem érik.
Ó, légy a mi érző,
meleg bőrünk
Hogy a fájás leperegjen
rólunk.
Mint a ludak tolláról a
víz,
Hogy végre egyszer
megfaraghassuk már
A márványszobrot
és a deszkalócát –
Nem akarjuk, hogy
holnapra maradjon
S a vizeken már
delelnek a felhők,
Eztán már az
árnyak sokasodnak,
Dologvégzetlen
kell, hogy hazatérjünk,
Meghálni
lecsukódó szemeid alá.
-87-
Ki verné föl lelkünkben a lelket?
A meddő dombok
homlokából
Kiemeltük a
csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl,
föl a magasságig
Repülőgépeket
hajigálunk
És roppant, visszahulló
pályájukkal
Kipányváztuk a madarak
birodalmát,
Mozdonyokkal
korcsolyázunk messze földre
És
kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltő tengerekre,
De emberek, emberek!
Ki venné
újból észre,
Hogy le kell sikálni
asztalainkat,
Ki mondaná meg az
asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a
szomoruságot,
Ki ültetne kerteket
szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a
lelket?!
-88-
Gyémánt
Mindenkor idejük van a
zsoltároknak.
Gyémánthegyen
állunk,
De zsebünkben kavicsok
vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy
angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba
tömtük fehér szárnyaink.
Most
könyörgések szomjazzák erőnket
És
térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.
Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten
felé.
Még a nagyon öregek
is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű
lócára
S türelmet prédikálnak
messze,
A mulandóság
halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel
lapdáztunk!
Mindent meg kell
simogatni,
A hiénákat, a békákat
is.
Gyémánthegyen
állunk,
Szigorú hó, takard el
bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket,
mennyei világosság!
Te határtalan
kristály!
-89-
Szép nyári este van
Szép, nyári este
van.
Vonatok dübörögve érkeznek,
indulnak,
Gyárak ijedten
vonitanak,
Kormos tetőket kormoz az
este,
Rikkancs rikolt ívlámpák
alatt,
Kocsik szaladgálnak
összevissza,
Villamosok csengetnek
nagy körmenetben.
Transzparensek
orditják, hogy: vak vagy,
Mellékuccákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
Plakátarcu emberek rohannak
És – látni – a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magasra
Emberek
S a dühödt
körutak nyakán
Kidagadnak az
erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma
hivatalnokok,
A hazatartó munkások
lassu lépéseit,
Mintha öreg bölcsek
lennének mindannyian,
Akiknek már
semmi dolguk sincs a földön.
-90-
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha
forgását
És odábbról csámcsogását egy
parasztnak,
Aki szomszédja
kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó
darabot.
Hallok mindent, aki
hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög
a szú,
Körülszimatolnak
asszonyok,
De én nagyon messziről
jöttem,
Kiűlők szíves küszöböm
elé
És hallgatok.
Szép, nyári este
van.
-91-
Kövek
Öreg kövek, ne
haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen
tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó
vagyok.
Szólok hozzátok, vén
testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó
tapos engem
S nem szól, csak jár az
emberköveken,
Nem szól, nem szól,
vagy jelekben beszél
És tán ti
vagytok súlyos szavai?
Ó, némák, meg
nem értlek titeket sem!
Miért van kő, ha nem lesz
épületté?
Hát nem segít a jaj s az
allelúja?
Se hit? se malter? se
Krisztushabarcs?
Széthullt az ember
millió darabra,
Mint esőben a
vályogkaliba.
És hol van az erős,
terméskő-ember,
Kit nem tapos fájóra
semmi láb?
Ó, borzalmas igy: útfelen
heverni,
Ha bennünket nem épít
városokká
Gránithalmokba semmi
épitő,
Hiszen kölyökkorában az
időnek
Egymást-karoló barlanghegyek
voltunk,
Hol békesség és szeretet
lakott.
-92-
Széjjeltördelt a bölcseség s a
bomba,
Szétbomlasztott a gejzirlábu
vér
S nyomoruságos könnyekbe
merülve
Száz megváltó agy forr már,
mínt a mész,
Hogy értelmes várossá
magasodjunk,
Mert most minden s
egyetlen értelmünk
Az úton heverő
kövek fájdalma,
Mely porban és
piszokban taposódva
Templomtorony
kupolájába vágyik!
-93-
Érzitek-e?
Barátaim, a pilátusok
megfürödtek,
Lemosakodtak
tetőtől-talpig szublimáttal
És mi
igen gyönyörű gyerekek leszünk,
Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
Érzitek-e a XXV. századot?
Ha csak rágondolunk
Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
A gyönyörűség fölfogja bennem a
gejzireket
És képtelen vagyok
meglocsolni száraz napjaink.
Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
Túlkiabálom a fergeteget
És halkabban hallgatok a csöndnél,
Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
És mint egy roppant, harsogó
pályaudvar,
Ahová minden vonat
egyszerre befut!
Villogó vágyú lányok,
asszonyok,
Istenigazában mi ölelünk
meg benneteket,
Akik negyvenemeletre
építjük a századokat,
Ölelésünk
tiszta, mint a patakba hulló fény,
-94-
Egészségesek vagyunk, erősek és
mohók.
Mohón ölelünk, mintha csak
tudnók,
Hogy minden ölelés egy
állatot öl meg bennünk!
Héjj, elevátorok, meg
birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?
Frissest pörgök,
Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét
menyország
szentjeinek rubintos
rézangyalát.
-95-
Lázadó szentek
Ülök én újfent dögrovást a
porban.
De gonoszok csontjából őrölt
porban.
Uram én is keresztelek
ujra.
De fejemet oda nem adom
ujra.
Én nem áldozom föl többé
Izsákot.
Inkább magam, de soha
Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se
hallgat.
Szólok, de annak, aki majd
meghallgat.
Menyország kulcsát én a földre
ejtem.
Vén szivemet is a földre
ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság
helyettük.
Engem büntess meg tűzön
őhelyettük.
Csak a szegények jutnak a
pokolra.
Én nem vigyázok többet a
pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok
most is,
De halottakat nem keltek föl
most is.
-96-
Jónál jobb
Páris, Berlin, Moszkva és
Szeged
Kevesen vannak jó
emberek.
Akik meg vannak, jajgatni
vannak.
Narancshéjnak is útjába
vannak.
Gyönge harmat, ösztövér:
fölszíjja a nap.
S folyómedret mosni?
Ki hallott olyat?
Huncut a jóság, ha szégyent
hoz a jóra –
Minek jóság-festék a
jót-akaróra?
Van hű komondora, van bő
karikása –
Melyik juhász bőg, ha
megszalad a nyája?
A vasnál több az olvasztó
kohó,
Jónál több, jobb a
jót-akaró.
Washington, Wien, London és
Czegléd,
Rosz ember ugyiscsak
mutatóba lesz még.
-97-
Koldusok
I.
Öreg, én eztán lopni
fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne
tedd!
De a nők, a szagosak, a
gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom
az eget.
Öreg, a mankóm szaladni
akar!
Fiam, hát nem jön erre senki
se?
Ha akad is, mindig csak száraz
karaj!
Tej kéne, nem birok már enni
se.
Egy kirakatot még ma
betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek.
Szamár.
Egy kirakatot mégis
betörök!
Psszt, meghallják s nem ad,
aki erre jár.
-98-
II.
Öreg, a varrás újra
gennyezik.
Annál szebben tudsz
könyörögni majd.
De rúgnék vele, a szent
mindenit!
Te mást se csinálnál.
Mindig csak a bajt.
Engem nem akart a lányod,
öreg.
Örülj hogy látod az áldott
nyarat.
Most rád se köpne, nyomorult,
vén cövek.
Legalább néki ruhára is
marad.
Selyemszoknyánál nincs
becsületje több!
De kéne neked, te
korcs, te torzszülött.
-99-
III.
Fiam, nem élek soká, azt
hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél
eleget.
Meghalok s nem fog sírni senki
sem!
Elég, hogy mig éltél,
vezettelek.
Én Istenem! – Mondass vagy két
misét!
Azon már inkább kolbászt is
veszek.
Téged még meg fog verni a nagy
ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz
leszek,
Légy jó, hisz egyszer
elpusztulsz te is!
De addig csak
enyim lesz a sarok.
Nem félsz a pokoltól? Meghalsz
te is!
Félnék, de élni – s kölyköt
akarok.
Könyörgök érted ott. Mondass
misét!
Ép lányokért, hogy nőjjön
rengeteg!
Sokszor fogsz sántán
megbotolni még!
Csak legyen majd egy
ép, erős gyerek!
-100-
-101-
A MŰVÉSZET HÁROM ARCA
-102-
-103-
Minden rendű emberi dolgokhoz
Van egy szinház, végtelen és
mibennünk lakik,
Világtalan
angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak
tragédia.
És az ember, szegény ember
csak lapul belül,
Benn, magában s
ezer arccal egymagában ül,
Három láng
nő homlokából, zengő, mély virág
És
zokognak, elzokogják a litániát:
„Én csak voltam! – Én, jaj,
vagyok! – Én meg csak leszek
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van
ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett
elő?“
És az ember, szegény ember,
csak lapul belül,
Feje körül zengő
szavak villáma röpül;
No most, no
most fölszáll majd az igazi ima!
És a
dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony,
jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a
vágy és jön az árvaság
S valamennyi
fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy
és magad maradsz magadnak rabul!…
-104-
Világtalan angyalaink
sugárlábakon
Átugranak a világi
köntörfalakon,
Fölkapják és
fölhajitják hozzánk szíveink
S
fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni,
szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt,
amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt
a soha nem látott rabot!
S dadogok
már, dadogok, de – magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol
van az a fény,
Amelyikről tudtam
egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik
majd szól helyettem. Az álom fia!…
És
a dráma mindig mindig csak tragédia.
És elmegyek és másik jön és az
is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt
sziklás századok –
Mit akarok? s
akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű
porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges
gyümölcs egy ágon terem
S könnyen
adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk
vagyunk.
-105-
Művészet az emberek között
Kerekek lehettek a
talpán,
A táncosnő begurult
szemeinkbe,
Egyszerű volt, de
ragyogott, mint a kolibrik.
Képzeld el a lápon
libegő
És nyujtózkodó, nyurga
lidércet.
Szebben ugrált a fiatal
kecskénél,
Vagy mint a hamarkedvű
komondorkölyök,
Ha futkároz és
hempereg a fűben!
Még az esztendőalvók
is
Szivesen vele-riszálódtak
volna!
Azt se tudom, ki volt
mellettem,
Az ujjongás együtt
sejhajozott bennünk – –
Aztán
hirtelen kihült a terem
S mi,
emberek, szegények, ismét
Idegenül
néztük végig egymást.
-106-
Igaz, őszinte búcsú
Bús fejetekbe űzve
jöttem.
Menykövek cívódtak
fölöttem.
Láttam két nagy szemet,
bogárzót;
A szép leánynak szóltam pár
szót.
Tán szóltam néki. Meg sem
bántam.
Én soha semmit meg nem
bántam.
Nincs tartozásom: Mind adó
volt,
Mellyel a világ szűken
hódolt.
Abból se maradt semmi
másnap.
S panasz se kell, azt adja
másnak!
Hogy panaszkodtam néha
mégis?
Hát szennyes néha még az ég
is!
Átéltem már tizennyolc
évet
S láttam, mit ér az
emberélet.
Nem tarthat mások
akaratja,
Én elmegyek, ha kedvem
tartja.
Szeretsz? Ne menjek?… Vérre
lestél,
Ó, kínban gyönyörködő
testvér!
-107-
Alleluja,
végre elindul ez a könyv. Végre megszabadulok tőle. Végre nem
bennem lesz, hanem messze, messze tőlem, kinn a világban. Idegen
lesz és csinálhatom a mást, az igazabbat. Megölöm ezt a kisértetet.
Mit akar?
Most, hogy kidobom magamból ezeket az írásokat, követelő, üres
tér marad bennem új, szebb, szeretőbb csillagzatok után. Hegyre
kell menjen az, aki a világokat termő fáról szakítani akar. S én
érzem, hogy hegy nő alattam, de bizonyos is, hogy hegy nő azalatt,
aki kidobálja magából a nehéz, megkövesült sírásokat és azt
mondja:
Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy
tegyek. Egy mindannyiunknál szociálisabb ember szinte csak sejtett
alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat és
beléágyazzam csontjaimat. Hogy ez nem „művészet“? Hát akkor
fütyülök a „művészetre“, én többet akarok, én azt akarom, ami
kell.
Érik a fény, a Metaars.
Szeged, 1924. karácsony szombatja.
-108-
Tartalomjegyzék
-
Nem én kiáltok
7
-
Férfiszóval
-
A szerelmes szonettje
11
-
Útrahívás
12
-
Névnapi dícséret
13
-
A szemed
14
-
Nő a tükör előtt
15
-
Férfiszóval I.
17
-
II.
19
-
Nyolcesztendős lányok
20
-
Asszonyvárás asszonyszobor mellett
21
-
Ezerfárosznyi végzet
23
-
Dícsértessék
25
-
Rög a röghöz
26
-
Csudálkozunk az életen
27
-
Mért hagytál el, hogyha kívánsz
28
-
Sacrilegium
29
-
Hűség
30
-
Nyár volt
32
-
Villámok szeretője
-
Villámok szeretője
35
-
És keressük az igazságot
36
-
Hét napja
38
-
Tanulmányfej
39
-
A gondolkodó szonettje
40
-
A bátrak
41
-
Bosszúság
42
-
Komoly lett már
43
-
Milyen jó lenne nem ütni vissza
45
-
Miért mondottál rosszat nékem
46
-
Megfáradt ember
47
-
Tavasz van! Gyönyörű!
48
-
A legutolsó harcos
-
A legutolsó harcos
51
-
Lopók között szegényember
53
-
-109-
-
Szegényember balladája
54
-
Szegényember szeretője
55
-
Aki szegény, az a legszegényebb
56
-
Sírdomb a hegycsúcson
57
-
Juhász Gyuláról való nóta
58
-
Harc a békességért
59
-
Magyarok I.
61
-
II.
62
-
Egyszerű ez
63
-
Itt egy fa, ott egy fa
65
-
Éjjel
67
-
Mindent hagyok
69
-
A csoda
71
-
Nem én kiáltok
-
Forduló
75
-
A számokról
77
-
Jövendő férfiak
78
-
Karácsony
79
-
Üvegöntők
80
-
Ti jók vagytok mindannyian
81
-
Imádság megfáradtaknak
82
-
A kutya
83
-
Kiáltunk Istenhez
85
-
Ki verné föl lelkünkben a lelket?
87
-
Gyémánt
88
-
Szép, nyári este van
89
-
Kövek
91
-
Érzitek-e?
93
-
Lázadó szentek
95
-
Jónál jobb
96
-
Koldusok I.
97
-
II.
98
-
III.
99
-
A művészet három arca
-
Minden rendü emberi dolgokhoz
103
-
Művészet az emberek között
105
-
Igaz, őszinte búcsú
106
-
Alleluja
107
-110-
Sajtóhibák,
melyeknek alábbi szíves kijavítása szükséges és fontos!
30. oldalon
|
2. szak
|
1. sor
|
hold
|
helyébe
|
holt
|
|
69. „
|
1. „
|
5. „
|
Ma
|
„
|
Már
|
|
72. „
|
1. „
|
8. „
|
Szarvaik
|
„
|
Szarvai
|
|
76. „
|
1. „
|
3. „
|
Kiáltásból
|
„
|
Kiáltások
|
|
82. „
|
1. „
|
7. „
|
fejben
|
„
|
tejben
|
|
82. „
|
1. „
|
18. „
|
!
|
„
|
:
|
|
87. „
|
alulról
|
2. „
|
szenünkbe
|
„
|
szemünkbe
|
|
89. „
|
|
5. „
|
sikolt
|
„
|
rikolt
|
|
93. „
|
címben
|
|
Értitek
|
„
|
Érzitek
|
|
93. „
|
|
7. „
|
Mint
|
„
|
Mintha
|
|
93. „
|
2. szak
|
4. „
|
hullt
|
„
|
hulló
|
|
96: „
|
1. „
|
1. „
|
Moszka
|
„
|
Moszkva
|
|
-111-
KOROKNAY-NYOMDA, SZEGED
TEMPLOM-TÉR 3.
TELEFON 17–91
-112-
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
19
|
üstököslány
|
üstökösláng
|
|
88
|
vánkosokka
|
vánkosokba
|
|