The Project Gutenberg eBook of Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából Author: Ármin Vámbéry Release date: November 15, 2021 [eBook #66741] Language: Hungarian Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÁMBÉRY ÁRMIN VÁZLATAI KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL *** VÁMBÉRY ÁRMIN VÁZLATAI KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL. UJABB ADALÉKOK AZ OXUSMELLÉKI ORSZÁGOK NÉPISMERETI, TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI VISZONYAIHOZ. PEST, 1868. KIADJA RÁTH MÓR. ELŐSZÓ. Semmi sem teszi bátrabbá az embert, mint a siker, de különösen a váratlan és nem remélt siker. Midőn „Közép-ázsiai utazásom“-at legelőször angol nyelven közzé tevém, korántsem hittem volna, hogy az két év lefolyta alatt magyar, német, franczia, orosz és svéd nyelvekre leforditva a mívelt Európában és Amerikában oly nagy elterjedésnek fog örvendezni – nem sejtettem volna, hogy utazási kalandom oly közkedveltségü és közérdekü tárgygyá váljék, miszerént még iparlovagok is az arról szóló felolvasásokat jövedelmező üzletnek tekintsék[1]. Nem akarom tehát eltitkolni, hogy ezen váratlan eredmény meglepett és őszintén mondva jól esett lelkemnek, de másrészről meg kell vallanom, hogy azt nem gyenge erőm sem pedig tapasztalatlan tollamnak, hanem inkább azon ismerethiánynak tulajdonitottam, melyről Turkesztán föld- és népleirási tekintetben hires volt; és ha hozzá teszem, hogy az európai és amerikai sajtóban megjelent birálatok csaknem nagyobb része avval vádolt, hogy a részleteket mellőzve, képek helyett csak egyes vonásokat adtam, szóval, hogy kaland- és tapasztalat-dús utamról sokkal többet mondhattam volna, mint a mennyit mondék, könnyen fogom igazolhatni e jelen lapok közzétételét, melyek első könyvemhez kiegészitésül szolgálnak. Kétséget nem szenved, hogy sokkal jobb lett volna ezen utólagos jegyzeteket az első munka keretébe foglalni, de hogy ez nem történt, annak nem annyira a szememre vetett szófukarság mint inkább azon elhatározatlanság volt az oka, melyből hosszu vándorlásom után Európába, illetőleg Londonba érkeztemkor nem tudtam oly hamar kivetkőzni. Az első három hónapban, melyet ott tölték és mialatt közép-ázsiai uti-emlékeimet leirám, mindig oly állapotban voltam, mintha másnap reggel holmimat ujra összepakolni és a karavánnal utamat folytatni lettem volna kénytelen. A milyen nehéz a csendes élet után a kóbor élethez szokni, épen ugy áll ez megforditott helyzetben is. Ha tehát az elhatározatlanság szülte sietség egy részről káros befolyással volt, más részről az utleirási irodalomban való ismeretlenségem sem kevéssé ártott. Most azt mint érdeknélkülit, majd ezt mint illetlent kihagyván, midőn a kész könyvet magam először elolvasám, kénytelen voltam saját magam is különösen a tüzetesebb ethnographiai kérdéseket illetőleg nem egy hiányt elismerni. Egyébiránt szóval gazdálkodni soha sem bűn. Közép-Ázsia, melyet a politikai események nemsokára a fontos napi kérdések rovatába vonnak, még mindig elég érdekes az olvasó előtt, ha ujat hall felőle. E lapok pedig sok oly pontot tartalmaznak, melyek az eddigi irodalomban érintetlenek voltak s a mi a késedelmezést illeti, arra az olasz példabeszéddel felelek: „Meglio tardi, che mai.“ Pest, február havában 1868. =Vámbéry Ármin=. TARTALOM. Előszó III I. Dervisek és hadzsik 1 II. Incognitóm 19 III. A turkománok közt 37 IV. A sivatagon 52 V. A tatár sátor és lakói 63 VI. A khivai udvar 73 VII. Öröm és szomoruság 83 VIII. Lakás, élelem, ruházat 96 IX. Khivából Kungrátba s onnan vissza 108 X. Tatárom 128 XI. Fővárosi élet Bokharában 141 XII. Bokhara, az Iszlam támasza 157 XIII. Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában 173 XIV. A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje 195 XV. Adatok Bokhara ókori történetéhez 216 XVI. A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata 237 XVII. Az irodalom Középázsiában 290 XVIII. Oroszország és Anglia vetélkedése Középázsiában 330 I. Dervisek és Hadzsik. A dervisk a keleti élet személyesített mintaképe. Hivalkodás, rajongás, alázatosság és feltünő hanyagság az ő ismertető jelei, miket erényökül dicsérnek benne, s miket olyanokul papolva hirdet mindenütt. A mitsemtevésnek mentségül szolgál az ember gyámoltalansága, a rajongásnak isteni ihlettség, az alázatosságnak a czélzás arra, hogy porból születtünk, végre a hanyagságnak a sors-végzetek mindenhatósága. Ha az európai polgárosodás előnye nem érvényesitette volna magát oly fényesen a keletieké fölött, csaknem hajlandó volnék mondani, hogy ama dervistől, ki rongyos hirkában vagy dzsubbéban amott egy elhagyott rom kuczkójában kuczorog, irigylem a szeméből mosolygó boldogságot. Mily tökéletes nyugalom tükrödzik arczvonásaiban, tetteiben és működésében, s mily kirivó ellentétet képez egész külseje a mi európai életünkkel! Áldervis koromban majd mindig a természetemmel ellenkező nyugodtság volt az, a mi idegeimre bántólag hatott, s a minek utánzásában természetesen a legnagyobb hibákat követtem el. Soha sem fogom felejteni, – Heratban történt, midőn egyszer felvillanyozva közeli megszabadulásom gondolatától, ülő helyemről felpattanék, s a lakásomul szolgáló romban teljes hévvel fel s alá kezdtem járni. – Nehány perczczel utóbb észrevettem, hogy az átmenők csoportja a bejáráshoz gyült, s bámulva rám meresztette szemeit. Tüstént megálltam s megszégyenülve leültem. Kevéssel rá, nehányan hozzám léptek s hogylétemet kérdék. A jámborok tébolyodottnak néztek, mert az ő nézetök szerént csakugyan nem lehet helyén oly embernek az esze, a ki szükség vagy különös czél nélkül ültéből fölkél s föl alá jár szobájában. De a keletieknek nemcsak általános jellemvonásait képviselik a dervisek, hanem Kelet egyes népeinek árnyalatait is. Vallásuk ugyan azt hirdeti „El Iszlam milleti vahidun“, vagyis „az egész iszlam egy nemzet“; mindazonáltal a különböző szerzeteknél meg lehet ismerni, ki honnan és hová való. A Bektasi-, Mevlevi- és Rufai-félék leginkább Törökországban honosak, mert Bektas a jancsárok lelkesedett alapitója, Molla Dzseladeddin Rumi a Mesznevi magasztos költője Törökországban működtek s ott nyugosznak is. Arabiában honosak a Kadriék és Dzselaliak, Persiában az Oveizi Nurbakhsi Nimetullahik, Indiában a Khilalik és Zahibik, Közép-Ázsiában a Nakishbendik és Szofi Iszlam-félék a legszokottabbak[2]. A testvériség benső köteléke füzi ugyan össze mindenik rendnek tagjait; a növendékek (Mürid) és tagtársak (Khalfa) vakon engedelmeskednek főnöküknek (Pir), ki kénye kedve szerint rendelkezhetik szellemi alárendeltjeinek élete és vagyona fölött; ámde e testületeknek eszük ágában sincs titkos politikai vagy társadalmi czélokra törekedni, mint Európában hiszik, kik némely föllelkesült utas szava után indulva, a nagy puszta Beduinjei közt is szabad kőműves-testvéreket vélnek lappangani. A dervisek nem egyebek mint az Iszlam szerzetesei; a szellem, melyből eredtek s mely őket fenntartja, a vallásbeli rajongás; ők pedig csak annyiban külömböznek egymástól, a mennyiben nem egyenlő módon tüntetik ki lelkesedésöket. Mig például az egyik szerzet folytonos zarándoklást parancsol a szentek sirjaihoz, egy másiknak szigoru szabályai, ugy látszik, elmélkedést hagynak meg az Istenség nagy véghetetlensége és földi létünk nevetséges semmisége fölött. Egy harmadik megkivánja növendékeitől, hogy éjjel-nappal foglalkozzanak Zikr-rel (Isten nevének emlegetésével) és Telkinnel (dalimával v. hymnussal); végre nincs miért fennakadnunk hallván, hogy egy szerzet tagjai addig kiabálják teli torokkal a: „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu!“-féle igéket, mig a közrekiáltók nagy része delirium tremens vagyis reszkető őrjöngésbe esik. Az igazhitűeknél az ilyen állapot neve Medzs-zub, vagyis Isten szerelme által magán kivül ragadtatni. A kit e szerencse ér, mert az szerencsének tartatik, azt minden ember megirigyli. A roham idején betegek, nyavalygók, meddő asszonyok közvetlen közelébe kivánkoznak és szorosan tapodnak öltözetéhez, mert a vele való érintkezés csalhatatlanul gyógyitónak tartatik. Hogy mit képesek a dervisek a Zikr-féle elragadtatás idején véghezvinni, egyszer magam is megnéztem Szamarkandban. Dehbidben ugyanis, a Makhdum Aázam sirjának közelében egy ilyen rivalgó társaság együtt volt az odavaló főnök (Pir) közül. Azzal kezdték, hogy nyugalmas hangon, mondhatnám üteny szerint kiáltozák a szükséges igéket. A Pir a legmélyebb tevedzsühbe (elmélkedésbe) vala merülve; minden szem és fül feléje volt irányozva, s feje minden mozdulatával, minden lélekzettel, melyet hallatott, növekvék egyre tompább és szilajabb hangon éneklő tanitványainak lelkesedése. Végre álomszerű merengéséből fellátszott ocsúdni, s midőn fejét görnyedt helyzetéből felemelé, a dervisek mint valami ördöngösök felugráltak helyeikről, a kör felbomlott, az egyes tagok hullámalaku testmozdulatokkal el kezdtek ugrálni, s alig hogy a Pir egészen talpra állt, a neki hevült tánczolók oly őrültségbe estek, mely bennem, ki természetesen kénytelen voltam velök tartani, lelki borzalmat gerjesztett. Mintha forgószél sodorta volna őket, ugy csapongtak jobbra balra tüskén bokron keresztül, a rét puha szőnyegéről sokan bele ugrottak a törmelékkövek közé, lábaikról csurgott a vér, s ők mégis folytatták, mig sokan elalélva összerogytak. A Keleten uralkodó társadalmi viszonyok mellett, hol mindenütt és minden tekintetben csak a végletekben gyönyörködnek, a dervisnek vagy koldusnak, jóllehet a társadalom legalsóbb fokán áll, oly tekintélyben kellene állania mint a herczeg, ki egy nép élén állva millió lelkek- és kincsekkel rendelkezik. Az ember, egy labda a sors hatalmas kezében, ha sorsa ugy hozza magával, egy pillantat alatt egyik végletből a másikba juthat, mint ezt a történet számtalan példában igazolja, és valamint a költészetben gyakran előfordul egymás mellett a két ellenlábas „Shah ü Keda“, azaz, király és koldus, igy találjuk ezt igen gyakran a közéletben is, hol a rongyos, ronda, mocsokkal boritott dervis a fényes diszöltözetébe öltözött herczeggel egy és ugyanazon szőnyegen ül, elmerülve bizalmas beszédbe, sőt gyakran ugyanazon findzsából isznak. Európai utazóknak az ilyen négy szemközti társalgás különösnek tetszik és néha mulatságul szolgál, de Keleten ez nagyon természetes. Hadd lássa be a király (igy áll ez az erkölcstanban) szomszédjának merész ellentétében az ő földi dicsőségének semmiségét és tartózkodjék a kevélységtől. A dervis ellenben fedezze fel a ragyogó diszruha alatt a halandó embert, és megismerve a hiu létet, nevessen az élet varázsjátékán. E kölcsönös viszony tudatában e két véglet a türelem és engedékenység ritka nemével szokott egymás iránt viseltetni. A dervis, ki magán lakában a legbizalmasabb jó barát, nyilvános szertartásoknál sohasem feledi el, hogy ő minden szegények legszegényebbike. Hasonlólag tűrt el az előkelő a dervistől mindent, a mi más előtt elviselhetlennek tetszenék. Kerkiben az ország parancsnokánál egy dervis tartózkodék, a kinek fogadalom parancsolta kötelessége volt, alkonyattól nap felkeltéig „Ja hu! Ja hakk! La illahi illa hu“[3] igéket szakadatlanul, és harsány hangon kiáltani. A setétség beálltával midőn a nappali élet zaja megszünt, a dervis zord egy hangu kiabálásai mindig hallhatóbbak valának a palota környezetében, nem emlitve az épületben. Hogy áhitatossága többeknek zavarta álmait, nagyon természetes, de a kormányzó családtagjai kérelme daczára sem tett ellene kifogást és ő tovább folytatta rikácsolásait, a mig csak Kerkiben lakott. Mivelhogy szomszédságában laktam, nekem is kijutott e hangversenyből, és az áthatott kiáltozó hangjáról – mely reggel felé mindinkább gyengült – megtudtam a hajnal közeledését, a nélkül, hogy sötét czellámból a szabadba léptem volna. Mindazonáltal a szó szoros értelmébeni dervis, – egy oly férfi t. i. a ki belső meggyőződéséből lemondva a földi javak- és világi kényelemről, tapasztalatok gyüjtésiért vagy vallási kötelességének él, mely fényben tüntetik föl Szaadit, a költőt, – mai napság ritka tünemény. A kik ezen életpályára lépnek, azok vagy elvnélküli henyélők vagy kitanult koldusok, kik a szegénység foltos köpenyege alatt kincseket gyüjtenek, és ha jól meggazdagodtak, kereskedelmi czélokba fognak. Ez leginkább Persiában honos. Mig nekik a szerencse kedvez, addig a legnevetségesebb módon halmoznak össze fényt és pompát és senkinek sem jut eszébe a világ mulandósága. Ha pedig szerencsétlenség éri, akkor félrevonul magányába, kigúnyolja az emberek hiu törekvését, és látszólagos önmegelégedéssel mondja: „Men Dervis em! (Dervis vagyok!) Valamint Keletnek minden intézményei, szokásai és erkölcsei, minél tovább haladunk előre, annál domborubb eredetiségben tünnek szemünkbe, ugy van a dervisek szerzetével is. Persiában a dervisek már jóval fontosabb szerepet játszanak, mint Törökországban; Közép-Ázsiában pedig, hol több századokon át folytatott elszigeteltség következtében még semmi sem változott, e szerzetesek még teljes fényökben állanak, ugy mint keletkeztökkor álltak, s hatályos befolyást gyakorolnak az odavaló társadalmi viszonyokra. Hogy az Isannak, vagyis világi papságnak mily hatásköre van Közép-Ázsiában, arra „Közép-ázsiai utazásomban“ olykor figyelmeztettem. E hatást, szemben a rettenetes önkény- és zsarnoksággal, szerencsésnek mondhatni, s innen van, hogy mindenki vallással foglalkozik, kiki a „csodatevők“ (Ehli keramet) méltósága után áhitozik, vagy ha ezt el nem érheti, legalább szentnek (Veli Ullah) czimét ügyekszik megszerezni. Az ulemák osztálya, mely az irásmagyarázatával kérkedik, az Isanokkal, kik mystikus szerepöknél fogva a nép előtt nagy becsben állnak, mindig heves versengésben él. Közép-Ázsia népét, mint Ázsiának legszilajabb gyermekeit, könnyebben megnyerhetni bűbájos igékkel, szertartásokkal, mint könyvekkel; s a mily könnyen el tudna lenni Mollah nélkül, oly elkerülhetlenül szükséges neki az Isan, kinek Fatiháját (áldását) vagy Nefeszét (lehelletét) kell, hogy csalhatatlan talizmán gyanánt magával vihesse, akár portyázni megy, akár nyájához, akár a pusztán barangol, akár sátrába vonul. Az Isanok mellett nem kevésbé érdekes tüneményt látunk a zarándok koldus-dervisekben, vagy kalenterekben[4], kiket a kirgizek és turkománok kudusnak vagy divánénak (megbódultnak) neveznek. Ama nagy és elláthatlan sivatagokon, melyek Khina nyugati határaitól a kaspi tengerig terjednek, csakis ezek barangolhatnak háboritatlanul ide s tova rongy öltözetükben. A különbségre, mely törzsek, családok és ágak közt létezik, ők soha sem figyelnek; keveset gondolván az oly hatalmas jelszóval Jaghi vagy Il (jó barátunk vagy ellenségünk), mindenkihez csatlakoznak a kivel találkoznak, nem kérdve békés karaván-e az, vagy vadlelkü rablócsapat. A kirgiz és turkoman pusztákat bebarangoló dervisek többnyire olyan emberek, kik különös vonzalommal az édes mit-sem-tevés iránt, koldus keresetre adják magukat, mely egész Ázsiában tisztességesnek tartatik. – Az arra szükséges szaktudomány nehány imádságból és azon bizonyos taglejtésből áll, melylyel a chiromantikus fogásokat kisérik, s én soha sem láttam a puszták egyik lakóját is, ki ne érezte volna magát megilletődöttnek vagy meghatottnak, midőn a hosszu haju, födetlen fejü, mezitlábu dervis előtt állt, ki tüzes pillantatával élesen szembe fogja a puszták fiát, s mig a Keskulját[5] rázza, vad „Ja hu“ kiáltással fogadja. Egy ilyen tatár Fakir megjelenése valamely elhagyatva álló sátorcsoportban mindenkor ünnep vagy örvendetes esemény gyanánt vétetik. Különös fontossággal bir az a nők és leányok szemében, s jöttének idejét különfélekép magyarázzák. A reggeli órákban érkező dervis a teve- vagy lókancza szerencsés csikózását hozza magával; délbeni jövetele czivódást jelent a házasok közt, este pedig bátor vőlegényt hoz az eladó hajadonnak. A dervist különben is leginkább a nők foglalják el, s azon édes reményben, hogy rongy öltözetéből egyszer csak vagy csillogó szinü üvegkalárist, vagy óhajtva óhajtott Talizmant elő fog keresni, a legjobb izü falatokkal, miket a sátor felmutathat, kedveskednek neki. A könyöradomány (Eleemosyna), mely a nomádoknál soha sem áll pénzből, ritkán tagadtatik meg tőle. Többnyire ócska nemezteritőt kap, nehány maroknyi teveszőrt vagy gyapjut, olykor ócska ruhadarabokat is. Aztán ott időzhet bátran valamely családnál napokig, velök barangolhat, a nélkül hogy megunnák. Ha a dervis azonfelül zenéhez is ért, azaz, nehány dalt megtanult, s azokat a két huru Dutara pengetése mellett el is tudja énekelni, már akkor tenyerükön hordják s mindig fáradságába kerül gazdái körmei közül menekülnie. Dervist megbántani vagy bántalmazni, fölöttébb ritka merény, mely, hir szerint, csak a turkománoknál fordul néha elő, kiknek határtalan kapzsisága előtt semmi sem szent s mely minden kigondolható kegyetlenségre ösztönzi őket. Egy fekete fürtü izmos dervis Bokhárából, kivel Maymenében találkozám, beszélé nekem, hogy egy Tekketurkomán, elcsábítva a 30 darab arany reménye által, melyeket a dervis athletai alakjából magának igért, foglyává tette szegényt azon szándékkal, hogy nehány nap mulva elviszi a rabvásárra. „Ugy tettem, mintha egy cseppet se volnék megilletődve“ – mondá nekem bajtársam – „s lánczaim csörgése mellett is elmondám a szokott Zikrt és imákat. Már közelgetett a vásár napja, midőn bitor gazdám felesége hirtelen beteg lett s ez hátravetette férje elindulását. Ebben ő Isten ujját látta s már is mély gondolatokba merült vala, midőn kedvencz lova is a nyujtott eledelt visszautasítva, betegnek mutatkozott. Ez megtölté a mértéket. – A megijedt ember tüstént leoldá foglya bilincseit, s a tőle elszedett holmit visszaadván, kérte, hagyná el a sátrat, és pedig oly hamar a mint csak lehet. Mig a turkoman várja türelmetlenül, hogy a baljóslatu koldus menjen, ez motoza tarisznyájában s mondá, hogy fésűje hiányzik, az a fésűje, melyet neki az ő Pirje talizmanul adott utjára, mely nélkül tapodtat sem mehet odább. – A puszták megdöbbent fia nyilsebesen rohan a helyre, hol a holmik hevernek vala; keres nyomoz soká-soká, s nem találván semmit, még nagyobb lett az ijedtsége, s Isten nevére kéré a dervist, lépne ki legalább csak egyet a sátorból, husz fésű árát igérvén neki. A ravasz bokhárai látván mily magasra emelkedtek actiái, vigasztalhatatlannak tetette magát vesztesége fölött s ismételgeté, mily szerencsétlennek érzi magát, hogy most ki tudja hány esztendeig kell neki e sátorban időznie. Ellehet képzelni a joggal elámitott babonás zsivány zavarát! Őrültként lótott futott szomszédaihoz tanácsért. Elkezdtek a dervissel alkudozni, s miután fésűjéért (mely egyébiránt nála el volt rejtve) egy ló, egy egész öltözet és 10 db. arany készpénzből álló tetemes ajándékkal megengesztelték, istenhozzádot mondott a sátornak, melynek gazdája nem egy könnyen fog ismét zarándokoló dervissel kikötni! A mi illeti a ravaszságot, titkos fogásokat és bűvöléseket stb., ebben India dervisei, különösen a kasmiriak, egész Keleten levő mohamedán rendtársaik felett kitünnek. Ezen emberek szemtelen játékot üznek a nép könnyenhivőségével Persiában és Közép-Ázsiában, sőt olykor-olykor különben élczes és mivelt emberek is esnek hálóikba, mert hol egy ilyen kasmiri fellép, – a ki rend szerént érdekes alak, beszédes vonások, jelentékeny fekete tüzes szem, hosszu lengő fekete hajjal – ott bizonyos az ő győzelme. India és a határos országok mohamedánjai az egész iszlamvilágban régóta természetfeletti erejükről hiresek. Makacs betegségek gyógyitására, lelkek üzésére és rejtett kincsek feltalálására gyakran és örömest használják ezen megérkezett szenteket, a kik, jóllehet müvészetük az iszlam törvényeiben tiltva van, mindenütt a legbuzgóbb mohamedánoknak tartatnak. Gobineau gróf „Trois ans dans l’Asie“ czimü munkájában egy pompás csinyt beszél el, melyet egy kasmiri alchimista véghezvitt egy teheráni aranyszomjas herczegen. Hasonló tréfa történt a mostani khivai khan fivérével, a ki aranynyá akarván változtatni összes nyereg készletét, a legfurcsább módon rászedetett. Sokszor elég lelkiismeretlenek, hogy a legszegényebb embernek utolsó fillérét is elcsalják. Teheránban egy Közép-Ázsiából nem rég megérkezett hadzsi sirva beszélte el nekem a következő történetet: „Mivel Meshedben sokat hallottunk beszélni a gyakori rablásokról, melyek a teherani uton történnek, nagyon aggódtunk barátommal, hogyan tudnók elrejteni csekély összegünket, s a próféta szent sirjához szükséges utazási kellékeket; öt év óta meggazdálkodott filléreink voltak, és ismeretes előtted, mily bajos az utazás egy ily eretnek országban pénz nélkül. Mellettünk a kervanszerajban egy jámbor kasmiri Isan (seikh) lakott, ennek tudtára adtuk aggodalmunkat, és örömünk határtalan volt, midőn ajánlkozott, hogy pénzünket áldásadásával minden rablókéz ellen biztosítja. Meghivott az Imam-Riza mecsetbe, elvégeznünk parancsolta a szokott szent mosásokat, és miután pénzünket ölébe tettük, ő többször rá lehelve, saját kezeivel tárczánkba rakta, hét papirba takarta és szorosan megparancsolta, hogy a pénzhez addig ne nyuljunk, mig Teheranba nem érve, ott a mecsetben háromszor elvégeztük imáinkat. Hat hete telt el, hogy elhagytuk Meshedet, és képzeld ijedtségünket midőn tegnap a háromszori ima után kinyitva tárczánkat, abban aranyaink helyett nehéz vereses homokot találtunk.“ A szegény emberek erre szivszaggató panaszra fakadtak és csak nem őrület szállta meg őket. A ravasz ámító kasmiri már a megáldás alatt tüntette el a pénzt, a nélkül, hogy a gyanutlan tatár észrevette volna; ezen erős hitben haladtak szegények az uton, de ez esetben drágán fizették meg bizalmasságukat. Minthogy a derviseknél vagyunk, egyuttal azokat a szenteskedőket is megérintjük, kik szent kötelesség örve alatt, csak utazási vágyuknak engednek, egész tartományokat és földrészeket bekalandozván, hogy miután honukba visszatértek, a „hadzsi“ (zarándok) czimmel tekintélyt és állást szerezzenek maguknak földieik közt. A Korán mondja: „zarándokoljatok az én házamhoz (Kaaba), ha körülményeitek engedik“[6]. E körülményeket a szövegfejtők a következő hét föltételekbe foglalák össze. 1) Elegendő utiköltség; 2) testi egészség; 3) nőtelen élet; 4) adósságot nem szabad hátrahagyni; 5) békés idők; 6) szárazon lehessen utazni veszély nélkül; 7) nagy koru legyen vagyis tizenöt évesnél idősb. Hogy a mi jó tatárainknál e föltételekre alig van tekintet, könnyen megfoghatandja, a kinek akár csak sejtelme is van az Oxus és Jaxartes közt elterülő országok népeiről. Persiában Kerbelába, Meshedbe vagy Mekkába csak akkor zarándokolnak, hogyha elegendő utiköltség mellett kényelmesen tehetik. Közép-Ázsiában viszont mindig csak a legszegényebb néposztály tagjai adják fejöket zarándoklásra. Különös hajlam a kalandos felé, némi kis vallási buzgalommal vegyítve, képezi az okot, mely a közép-ázsiabeli embert ráveszi, hogy a távol keletről veszélyteljes utazásra adja magát prófétája sirjához. Igaz ugyan, anyagi kárt ő nem vall, mert koldusbotját erszény gyanánt hordja; de igen gyakran teszi koczkára legbecsesebbjét, t. i. életét, minthogy a Turkesztánból évenkint kiinduló zarándokoknak legalább egy harmada esik az éghajlatok viszontagságainak áldozatául. E hitbuzgó vagy világias utazásvágy a szemben levő veszélyek daczára, a sokfélekép magyarázható gondolat, hogy valaki elszakadva családja és rokonai kebléből, el földiei köréből a távol eső világnak indul: ez az, a mi a hadzsi (zarándok) személyét a regényesség fénykörével övedzi. Már több hete eltelt vala, hogy zarándok társaim közt éltem, s mégis mindannyiszor megilletődtem, valahányszor őket pálmafa botjaikra, – Arabiából hozott ezen szent emlékekre – támaszkodva, mély homokon avagy iszapon át egyre élénk és lankadatlan buzgósággal odább-odább törekedni láttam! Ezek már szerencsés hazatérők voltak; de hánynyal találkozám, kik a nagy körutnak még csak az elején valának, lelkük azonban nem kevésbé derült és bátor amazokénál. Midőn Szamarkandból Teheránba utaztam, egy khinai tatár ballaga oldalom mellett, kinek oly kevés tudomása volt utja irányáról vagy kitüzött czélja távolságáról, hogy midőn Meshed táján jártunk, minden este azt kérdé tőlem, vajjon holnap vagy legfelebb holnapután érünk-e már Mekkába. A szegénynek legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy mennyit kellend még szenvednie, mig czéljához érend! Ezen azomban nincs mit csodálkoznunk, hisz a keresztháborúk idején nem egy, külömben derék német ember, ki a szent földre zarándokolni indul vala, nehány napi járás után már Jeruzálem tornyait vélte látni. A hitbuzgó tatárok Arabiának indulva többnyire a következő négyféle irányban haladnak: 1) Jarkend, Kilian, Tibet, Kasmir. Névszerint Jarkendből Kilianba (Keria?) vagyis a határig három napot számítanak. Innen Tagarma Kadunon át husz nap alatt érnek Tibetbe, Tibetből tizenöt nap alatt Keshmirbe. 2) Déli Szibérián át Kazánba és Stambulba. 3) Afganistánon keresztül Indián át Dzseddába. 4) Persián át Bagdadnak és Damaskusnak. Ezen utvonalak egyike sem kényelmes ugyan, de a veszélyek nagyságát mindenkor az évszak és a politikai csillagzatok állása határozzák meg. A zarándokok mindig kisebb-nagyobb társaságba gyülnek, mely magának tagjai közül főnököt választ, Csaus czime alatt, ki egyszersmind Imámjok is (előimádkozó) s jókora felsőséget gyakorol. – Az egész zarándokolás tetőpontját azonban nem annyira a bucsujárás képezi a Kaabához és Mohammed sirjához, minek külömben bármikor van helye), mint az Arafát hegyének megmászása, mi évenkint csak egyszer történhetik meg, ugymint a kurban-ünnepen (a Zil Hidzse 10-ik napján) és nem kevesebből mint az Abraham és Izmael-féle áldozatnak drámai előadásából áll. Ez az igazi hadzs (bucsu), s a kik ebben részt vettek vagy is kik a többször ismételt felkiáltáshoz „Lebeik Allah!“ (parancsolj Allah!), mely Abrahám példás engedelmességére czéloz, magok is járultak, azokat tartják valódi Hadzsiknak. A „lebeik! lebeik!“ kiáltás, mely a bucsujárás legünnepélyesebb perczenetét képezi, úgy látszik, igen hatalmas benyomást gyakorol a zarándokok lelkére. Bajtársaim, valahányszor föllelkesültek vagy fölvidultak, mindig megemlékeztek róla, s e visszaemlékezés Arábia köves vidékére nem egyszer szakitotta meg a tatár sivatagok csendét. A mily fájdalmas és szivszaggató az elválás a családi tüzhelytől – hogy is lehetne ez máskép, mikor valaki ily hosszu és veszedelmes utra vállalkozik! – ép oly határtalan az öröm, mely a visszatért Hadzsit honában várja. Rokonai, miután jöveteléről értesültek, több napi járásra sietnek eléje. – Örömkönyük s dalimák közt tartja bevonulását szülő városába; kiki vágyik őt megtapogatni, mert a szent helyek illata még rajta van, Mekka és Medina pora még nincs lerázva ruhájáról! A hadzsit Közép-Ázsiában különben is sokkal több tekintély környezi mint az Iszlam más tartományaiban. Fáradalmakkal szerzé meg magának méltóságát, de van is köszönet benne. – Polgártársai által tiszteltetve és támogattatva, sokkal inkább meg van védve a kormányok zsarnoksága ellen, mint bárki más. A hadzsi czimben nemes levelét birja, melyet élve pecsétjén hord, sirkövén halva. Remélem nem fog megütközni rajta senki, ha mondom, hogy a hadzsik, természetesen olyanok, kik nem csak koldus botjuk után élnek, e kegyeletes utjokban olykor kis kereskedelmi czélokat is üznek. „Hem tidzsaret, hem ziaret“, azaz „kereskedés és bucsujárás együtt,“ a vallás által el van ugyan tiltva, de az emberek nem sok lelki furdalást éreznek azon, hogy néha nem nagy értékü áruczikkeket magokkal visznek a távoleső Turkesztánból aráb hitfeleik számára. Ezeknél ugyanis a nemes Bokhára és egyébb közép-ázsiai szenthelyek terményei nagy becsben állanak; azonkivül az ember szivesen tesz valamit a hadzsi javára is, és könnyen megadja neki a becses czikkek kétszeres árát is. – E kis kereskedés forgalomban van az iszlamhitü Ázsia legkeletibb pontjaitól, a stambuli galata hidnak végéig. Ott igen sokszor láthatni egy-egy tatárt, kinek arczvonásai az ottani világhirű tarka tolongásban szintugy feltünnek, mint elütnek az általa kinálgatott vékony selyemkendő szinei az előttünk ismeretes gyártmányokéitól. Csillogni vágyó hölgyek ritkán vesznek valamit tőle; e helyett nem egy éltes asszonyságot látni, ki kegyeletből szivesen veszi meg jó árban a hadzsi szövetjét, s azzal erősen dörzsöli meg homlokát és arczát, hangos „Allahum szella“-at dörmögvén odább álltában. Hogy a kivitt áruk szerencsés kelete beviteli kereskedésre ösztönöz, egészen természetes. Egy hadzsi sem hagyja el a szent helyeket csekély bevásárlások nélkül hazája számára. Mekka- és Medinából illatszereket, datolyát, olvasókat, fésűket, de különösen Zem-zem vizet visznek magokkal[7]. Jambu és Dzsiddából európai csecsebecséket visznek magokkal, de mivel a hitetlen Frengiknek (európaiaknak) nem akarnak tulajdonitani semmit, a mi jó „Mali Isztambul“ vagyis stambuli árunak czimezik; állnak pedig tollkések-, ollók-, tűk-, gyüszűkből stb. Aleppo és Damaszkus arról hiresek, hogy ott kaphatni a legjobb Miszvakot, vagyis bizonyos rostos gyökeret, mely minden jámbor musulmánnak fogkeféül szolgál. Bagdadban teveszőrü Hirkát vásárlanak, mert ezt a ruhaneműt, melyet, mint állitják, a proféta is ing nélkül visel vala, ott készitik legjobban. Persiából végre némi kevés száraz tentát és nádpennát visznek haza. Mindezek a czikkek Közép-Ázsiában ritkaságok, s részint mulhatlan szükségből, részint vallásos buzgóságból jól megfizettetnek. Egészben véve a Hadzsi-karavánok (természetesen olyant értek, melybe bizhatni) ha az ember meg tud férni velök, a legjobb uti-társaságok Közép-Ázsiában, sőt mondhatnám majdnem egész Keleten. Mi az uti készületet illeti, a hadzsi mindig teljesen föl van szerelve, s mindig feltünt nekem, hogy nem egyet láttam, kinek csak szerény kis szamara volt, de ha állomásra értünk, mégis szőnyeggel, saját thea-edénynyel[8] és Pilow készülékkel pompázott. Senki sem ért oly jól hozzá, a legkülönneműbb elemekkel, hitfeleivel és hitetlenekkel, nomádokkal vagy letelepedett néppel ügyesebben bánni, mint a hadzsi. – Ebből kitelik minden, mert a „Si fueris Romae“-féle elv nála vérré vált. Csak ritkán látni őt oly szomoru és mogorvának, mint elrongyollott külseje után várná az ember; de különösen vidám kedélyü utaztában. Ilyenkor a legnagyobb szent és csodatevő is dévajkodik s nyeleg, s e különben oly komor arczok tréfás játéka nem egyszer felejteté el velem a legkeservesebb törődést és fáradalmakat is. II. Incognitóm. Nemes pártfogóm, a teherani török követ, 1863. mart. 27-én Teheranban bucsúestélyt rendezett számomra, a melyen, mint állitották (természetesen, hogy megfélemlitsenek s kalandos tervemből lebeszéljenek) utoljára fogok életemben európai módon európai étkekkel élni. A követségi palota csinos étterme ragyogón volt kivilágitva, a legjobb étkekkel szolgáltak fel, a legkitünőbb borok keringtek az asztal körűl, mert azt akarták, hogy nehéz utamra az európai kényelem emlékeiből ne valami csekély dosist vigyek. Barátaim mindig olvastak vonásaimban, ha nem nyomozhatnának-é ki azokból némi izgatottságot. De ugyancsak csalódtak. A legnagyobb kéjérzettel ültem selyembársonyos karszékemben. A távoli Francziaországból idehozott borok egy szinre festették arczomat a fezzel, mely fejemet fedé. Jámbor dervis és bor, minő ellentét! De ma erősen kell vétkezni, a vezeklés ugyis hosszu lesz! Huszonnégy órával utóbb, mart. 28-án este, koldustársaságom közepette a Szari felé vezető uton egy félig összeroskadt agyagviskóban találtam magamat, melyet Dagarn névvel neveznek. Az eső patakokban zuhogott. Már utközben is meglehetősen át voltunk ázva, s igy mindenki a száraz födél alá, s szűk levén a tér, sorsom már a legelső estén a legislegközvetlenebb érintkezésbe hozott utitársaimmal. A különben sem nagyon illatos rongyöltözékek átnedvesedett állapotukban mindenféle kigőzölgésekkel töltötték meg a levegőt, s nem csuda, ha ily körülmények közt kevés kedvet éreztem magamban a fatálba nyulni, melyből a kiéhezett hadzsik vacsorájukat költék el, ide oda pacskolván ökleikkel. Egyébiránt nem anyira kínzott az éhség, mint a bágyadtság s a még szokatlan nedves rongyöltöny. Összehuztam magamat, mint valami gombolyag, s aludni akartam, de a hely szűkénél fogva ez sem volt lehetséges. Majd egy kezet, majd egy lábat éreztem magamon; egyszer a velem szembefekvő szomszédom kinyujtotta lábát, hogy füleimet megvakargassa. Hiob türelmével kellett elviselnem e kellemetlen szivélyeskedéseket, s talán még ekkor is alhattam volna, ha nem akadályozott volna a tatárok egymással vetélkedő hortyogó dialogusa, különösen pedig egy a köszvény által gyötört persa öszvérhajtó hangos nyöszörgése. Látván, hogy törekvéseim: lezárni szemeimet, sikertelenek, felültem a legfurcsább összevisszaságban fekvő embertömeg közt. Még mindig esett, s kitekintvén a sötét zavaros égbe, emlékembe idéztem 24 óra előtti helyzetemet s a pompás török követségi palotában tartott pazar bucsúünnepélyt. Az egész hasonlónak tetszett a „koldus és király“ dráma előadásához, melyben én játsztam a főszerepet. A valóság keserű érzete mégis kevés benyomást tett rám, miután magam voltam mestere e rögtöni metamorphosisnak, magam kovácsoltam sorsomat. A sorsomba való belenyugvás nehéz munkája nehány napig tartott csupán. A mi a külsőt illeti, a dervisismus ingó és ingatlan attributumaival, a szenynyel stb. csakhamar megbarátkoztam. Teheranból hozott jobb öltözetemet egy gyönge és beteges hadzsinak adtam, mi minden szivet megnyert számomra. Egyenruhám egy szőrujjasból állt, melyet ing nélkül viseltem meztelen testemen, s egy számtalan foltdarabból összeállitott dsubbeból (felöltöny)[9], melyet kötelekkel kellett magamhoz erősítnem. Lábaimat rongyokba tekergettem, fejemet egy óriási turbán alá dugtam, mely nappal napernyőűl, éjjel fejvánkosul szolgált. Hasonlóul a többi hadzsihoz, én is egy nagy terjedelmű Koránt tettem zsebembe tölténytáska gyanánt, s midőn igy en pleine parade láttam magamat, büszkélkedve kiálthattam fel: „Igen, koldusnak születtem!“ Az incognito külső vagyis anyagi részével csak ment még a dolog, de erkölcsi oldalát tekintve több bajjal kellett megküzdenem, mint egyelőre gondoltam. Az évek során át elég alkalmam volt az európai és ázsiai élet közti ellentéteket tanulmányozni, a válságos helyzetnél fogva, melyben magamat találtam, résen kellett lennem folyvást, s még sem kerülhettem el nehány otromba hibát. A keleti és nyugati társadalom közti különbség nem szoritkozik csupán a nyelvre, arczvonásokra és öltözetre. Mi európaiak máskép eszünk, iszunk, alszunk, ülünk és állunk, mondhatnám: máskép nevetünk, sirunk, sohajtunk, intünk, mint a keletiek. Ezek csupán látszólagos, s mégis nagyon nehéz apróságok, melyeket azonban hasonlitni sem lehet ama gyötrelemhez, melybe az érzelmek elpalástolása kerűl. Utazáson mindig érdekeltebb, mindig feszültebb és izgatottabb az ember, mint egyébkor; kimondhatatlan már most azon erőfeszités, melylyel mi erópaiak leküzdeni iparkodunk a kiváncsiságot, bámulatot s egyéb kedélynyilvánulásainkat, szemben a minden iránt közönyös, alélt keletivel. Azonkivül barátim czélja az volt, hogy elérjék hazájokat, az enyim: csupán utazás. Egyéniségem rájuk nézve csak az első pillanatban birt érdekkel, holott az övéké nekem folyvást tanulmány volt, s bizonyára egyiköknek sem jutott eszökbe, hogy szellemem, midőn a legbizalmasabban nevetgéltünk és tréfálkoztunk a társaságban, kétszeresen el volt foglalva. Csupán a Kelet praktikus ismerője láthatja be, mennyi nehézséggel jár, beleszokni kezdetben e csodálatos ellentétekbe. Konstantinápolyban töltött négy évem természetesen jó iskola volt rám nézve, mégis csak műkedvelő szerepét vittem ott, mig itten hajszálnyira nem volt szabad eltérnem a valótól. Nem akarok belőle titkot csinálni, hogy a küzdelem az első napokban ámbár rövid, de mégis kemény volt, s minden mutatkozó nehézségnél megbánás és lelki furdalások rohanták meg lelkemet; azonban szerencsére ez sokkal inkább fellángolt a hiuságra, mindennek hátrálnia kelle emésztő tüze elől – s jó egésség által támogatva, győzelmesen elviselhetett mindent. Az első napok kínlódásainak emléke még most is borzalommal tölt el. Különös dolgot adtak itt a nedveshideg, a vérlázitó szeny s a fanatikus Siiták örökös kínzásai, mik fáradságos és unalmas utazásainkban a rosz utai miatt történetileg hirre kapott Mazendranban alig valának elviselhetők. Néha kora reggeltől késő estig esett, s a mellett, hogy elrongyosodott öltözetemből egy szál sem maradott szárazon, órákig térdig érő sárban kellett gázolnom. Némely helyeken a szűk hegyi ösvény, mely a százados használat által már meglehetősen elmélyedt, szenyes, kigyózó patakhoz hasonlit, melyből a csúcsokról letört sziklaomladékok meredeznek ki. Teljes lehetlenség a nyeregben maradni, s a veszély elkerülésére legjobb, ha saját lábainkat használjuk kutaszul a mélységekben, s ugy haladunk tovább. Hogy ilyen körülmények között kimerülve s lankadtan érkezünk meg este az állomásra, senkisem fogja kétségbe vonni. Tűz és fedél az, a mi után sóváran tekint körül folyvást a szem. Mazendranban feltalálhatni mindkettőt, de mi, szunnita koldusok, nyugalom kedveért a lakokról távol töltöttük az éjt. Tüzet gyujtottak, hogy magukat száritgassák, de az öregebb tatár utitársak csakhamar észrevevék, hogy ez ártalmas az egésségnek, s jónak látták egyéb, bizonyára sajátszerű módon eszközölni száritgatásukat. Tudni való, hogy Keleten megszáritják és szétdörzsölik a lóganajt, hogy éjjelre a ló alá szórják polyva gyanánt. Nappal elszórva vagy tekealaku rakásokban hagyják kitéve a nap sugarainak, s nem kevésbé bámultam, midőn látám, hogy utitársaim, levetvén ruháik nagyobb részét, átázott testeiket nyakig dugták e különös poudre de santé-be. Nem szükség itt constatálnom, hogy ez erősen maró porral való érintkezés nem valami kellemes dolog. Azonban ez csak az első negyed óráig tart, s ez, az európai szemnek inaesthetikusnak látszó ágynemü, mint később személyesen meggyőződtem, üditő, édes álomba szenderít. S mégis meg lettem volna elégedve, ha a sors e közös bajokon kivül még nem mért volna reám egy extra portiot is. Mint idegennek a társaságban, kötelességem volt magamat kiválólag szerénynek és alázatosnak bemutatnom, mindenki iránt nemcsak barátságosnak, hanem alázkodónak is lennem s előzékenység és apró kedveskedések által hóditnom meg mind az öregek, mind az ifjak szeretetét. Szolgálatkészségemet természetesen eleinte nem fogadták el, mert nem akarták bennem az effendit sérteni. De nem volt szabad tágitnom s egyre azon kellett lennem, hogy hasznára lehessek egyiknek, másiknak. Nem is számitva az apróbb szolgálatokat, melyeket az utban tettem, törekednem kellett, hogy az állomásokon, akár a theakészitésben vagy kenyérsütésben, akár a hátas állatok etetésében, fel és lepakolásban hasznossá tudjam magamat tenni. Némelyek viszontszolgálatok által jutalmazták szolgálatkészségemet, mások, csakhamar feledvén korábbi állásomat, mint régi utitársat tekintettek, szolgálatokat kivántunk egymástól és tettünk egymásnak a legkisebb ceremonia nélkül, s egész szívből kellett nevetnem, midőn egy khokandi hadzsi ingét nyujtotta nekem, hogy távolitnám el abból a hivatlan vendégeket, miután öltözetének többi részében túl volt halmozva hasonló munkával. Hogy szivélyes viszonyunk ilyeténképen egyre növekvék, látni való volt. Minél inkább éltem magam a jelenbe, feledve a multat, annál szűkebbek lőnek a köztem és a hadzsik közt fennálló korlátok. A társaság mindig hatalmas benyomásokkal rendelkezik; képes kiegyenlítni a legkülönbözőbb elemeket, s miután egy hó telt el dervisi minőségemben, mindent természetesnek, elviselhetőnek találtam. Az uj élet varázsa messze űzte emlékeimből Teherant, Stambult és Európát, s a folytonos szellemi feszültség oly lelki állapotban tartott, melyet daczára rendkivüliségének, nem lehetett kellemetlennek mondani. Csak egy érzettel nem tudtam kibékülni, s ez félelme volt a fölfedeztetésnek, vagyis jobban mondva következményeinek, a szörnyű kínhalálnak, melyet büntetéseműl a tatár kegyetlenség s a mélyen sértett mohamedan fanatismus talált volna ki. Hogy incognitóm veszedelmes játék volt, kitünt már a turkomanok közti tartózkodásom első napjai alatt, s ha nem vetettem volna teljes bizalmat utitársaim hűségébe és saját előkészületeimbe, ez árny szüntelen sarkamban lett volna. Mint mondám, társaság, elfoglaltság s egyéb események folytán meglehetős nyugalommal tölthettem a nap nagyobb részét. De ha körűlem minden elnémult, s egyedül ülve a sátor magányos szögletében vagy a sivár pusztaságon, gondolataim agyamra nehezedtek, akkor a félelem legfeketébb ruhájában, legborzasztóbb vonásaiban tünt elém, s bármint iparkodtam is okoskodások és a vidám kedély fölizgatása által azt legyőzni, soká, soká nem menekülhettem az üldöző rémkép elől. Mint üldözött, gyötört ez a rémkép épen akkor, midőn nyugalom után sóvárogva a természet nagyszerűségének és az emberi szellem nyilatkozásainak szemléletébe akartam bocsátkozni. A soká tartott küzdelem mégis részemre dönté el a győzelmet, s mégis pirulva kell visszagondolnom ama küzdelemre, mert csodálatra méltó az, mily erőltetésbe kerül, jó lábra állni a folytonos halálveszedelem eszméjével, mily zsibbadás fog el, kétes alapon látva további létünket. Hogy eleinte elővigyázó, a scrupulositásig elővigyázó voltam, senki se fogja hibának venni, de oly végletekig vittem azt, hogy igazán nevetséges. Tudván szokásomat, hogy a beszédnél kezeimmel mindig gestikulálok (a mit sok európai tesz, a közép-ázsiaiaknak pedig tiltva van), félelemből, hogy e hibába ne essem, kényszert kellett magamon tenni. Azt állitám, hogy karom fáj, s felkötöttem azt. A testhez erősített kar aztán csakhamar leszokott az önkénytelen mozgástól. Hasonlóul este sem mertem enni, nehogy a megterhelt gyomor nehéz álmokat okozzon, melyeknek hatása alatt talán valami idegen, európai nyelven beszélhetnék. Ma már nevetnem kell e kislelküségen; hiszen eszembe kellett volna jutni, hogy a tatárok, nem ismervén az európai nyelveket, mit sem vettek volna észre – örömestebb gondolék mégis egy utitársam szavaira, ki egy reggel naivitással jegyezte meg, hogy én egész más hangokkal hortyogok, mint a turkesztanok, mire egyikök fontos hangon közbe vágott: „Igy hortyognak Konstantinápolyban!“ Miután társaságban oly sok tettem lett feltünővé, midőn egyedül tudtam magamat, mégis szabadabb mozgást engedhettem volna magamnak. De nem! Itt is rabja voltam az elővigyázatnak, s nem feltünő-e vagy inkább nevetséges, hogy éjjel a beláthatlan kopárságon meglehetős távolban a karavantól, a kovásztalan, homok és poronddal vegyitett kenyeret vagy a büdös vizkortyot nem mertem a szokásos mohamedán áldásformulák nélkül magamhoz venni! Senkisem lát, mindenki alszik, gondolhattam volna. De nem! Ugy tetszettek a távoli homokdombok, mint lesen álló kémek, kik vigyáznak, elmondom-é a bismillah-t, s szertartásos módon töröm-é meg a kenyeret. Igy történt Khivában, hogy egyesegyedül fekvén sötét és zárt czellámban, hirtelen felugrottam az imakiáltásra ágyamból s hozzáfogtam a 13 rikaat (térdhajtás) fáradságos munkájához. A hatodiknál vagy nyolczadiknál azonban kedvem jött abban hagyni, gondolván, hogy hiszen jól el vagyok rejtve. De nem! Eszembe jutott, hogy kémkedő szemek benézhetnének az ajtó hasadékain, s lelkiismeretesen elvégeztem a terhes kötelességet. Csupán a mindent megorvosló idő segitett e bajomon. Habár az erkölcsi szenvedések sulyosabbak voltak, mint a physikaiak, a megszokás mégis győzelemre segitett később s miután szerencsésen átmentem négy hónapon, lelkem ép ugy eltompult minden félelem és borzadály, mint testem a szenny és tisztátalanság iránt. A közönyösség korszaka állt be, s ezzel kezdém kalandom valódi gyönyöreit élvezni. Különösen tetszettek a kóbor élet korlátlan szabadsága, s a táplálás és öltözet iránt való gondtalanságom, mert a dervis ajándékokból él s azonkivül még szellemi fensőbbséget is gyakorol a tömeg fölött. Nem csoda tehát, ha helyzetem előnyeit minden alkalommal ki tudtam zsákmányolni. Társaim is megvallották, hogy kitünő tulajdonokkal birok a dervisélethez, s ha valamely zártabb helyen kellett filléreket koldulni, vagy nagyobb mennyiségü élelmi szereket összeszerezni, mindig én vittem a vezérszerepet. E belém helyezett bizalomról egykor fényes tanuságot tettem egy csapat sátoros Csaudor-turkoman előtt. Ezek a szörnyü vad nomádok nagy istentelenség hirében állottak, s a hadzsik, isanok és dervisek mindig kikerülték sátraikat. Hallván ezt, fölkerekedtem három társammal, kik jeles énekesek hirében álltak, s magamhoz vettem nagy dosis szent port, zemzemvizet, fogpiszkálót, fésűt s egyéb zarándokadományokat. Némelyeknél hideg fogadtatásra találtam, de bármily vad legyen is a puszták fia, még sem állhat ellent a dervisstratégia szavainak és mimikájának, s igy történt, hogy nemcsak buzával, rizszsel, sajttal és szőrruha darabokkal ajándékoztak meg, hanem még sikerült arra birnom az egyiket, hogy saját szamarára rakta fel az aratást s ugy hozta azt ámuló csapatunk elé. A siker merészszé tesz. Nem csoda tehát, ha több szerencsésen keresztülvitt experimentumok után később fellépésemben némi szemtelenség látszott mutatkozni. Ily vádtól persze nehezen moshatnám magam egészen tisztára, de mint járhattam volna el máskép? Lehet-e fogalma európainak arról, mit tesz mint ál-frengi (a keletiek e rémszava) állni szemben oly zsarnokkal, minő Khiva khánja, s hozzá még áldással tetézni fejét? A gondolat, hogy ez az ember fakó arczával és sötét tekintetével, körülvéve bakóitól, fölfedezhetné a veszedelmes játékot – bizonynyal csak ugy viselhető el, ha a lélek szilárdságát a végletekig vitte az ember. S valóban, oly határozottsággal léptem is föl az első audientián, mintha megjelenésemmel a khánt boldogitni kivánnám. Mindenki bámulva tekintett rám; a jámbornak és szentnek alázatosnak kell lenni. Azonban azt gondolták, hogy ez már igy van Törökországban, s nem is hallottam semmiféle megjegyzést. Ily merész föllépésekre egyébiránt ritkán volt szükségem, s a dervisélet közönséges folyásában a legboldogabb pillanatokat szerezte számomra. A nélkül, hogy hajlammal birnék, utánozni az orosz grófot, D...t, ki, megunva az európai salonéletet, mint kolduló dervis vonult meg Kasmir egyik völgyében, mégis meg kell vallanom, hogy sajátszerü gyönyört éreztem, midőn valamely romban vagy más magános helyen, a szelid őszi napsugarakon sütkérezve, valódi keleti módon merülhettem el a nemgondolkozó gondolataiba. Valami kimondhatlan édes érzet tölti el az embert, ha pénz, állás és foglalkozás nélkül, szabadon minden gondtól, izgatottságtól és benyomásoktól, a keleti nyugalom és közöny lágy bölcsőjébe ringathatja el magát! De ránk, európaiakra nézve természetesen e gyönyör nem tarthat sokáig, mert ha gondolataink ily pillanatokban a távol, örökké mozgalmas és lázas nyugat felé veszik röptüket, rögtön elénk tünik a két világ közti ellentét, s ösztönszerüleg az utóbbi felé vonzódunk. Európai törekvés és ázsiai nyugalom, e két kérdés foglalkodtatja a szellemeket – azonban csak a körűltünk fekvő romokra kell tekintnünk, hogy beláthassuk, ki követi a valódi életphilosophiát. Itt minden enyészetnek és szolgaságnak indul, ott minden a virágzás és világuralom felé halad. Ez a tarka életkép, melyben incognitom alatt folyvást mozogtam, korántsem volt oly sivár, mint némely megcsökönösödött európai hinni fogná. Magához lánczolni természetesen csak rövid időre tudott, s ugyancsak megijedtem, midőn a khivai khan egy alkalommal komolyan előterjesztette, hogy házasodjam meg, s igy aztán telepedjem le Khivában, miután kellemes volna maga mellett látni oly sokat utazott embert, mint én. A gondolat, egy özbeg feleséggel tölteni az egész életet Turkesztanban, borzasztó volt, s ha meg kell vala tennem, bizonynyal tönkre silányitott volna, de azt, hogy néhány hónapot töltöttem oly kalandon, mely szerencsésen végződött, sohasem fogom megbánni. Sohasem, mondom, mert élményeimnek még emléke is kimondhatlan édes, s most, midőn visszaérkezésem óta már három év telt le, még most is oly élénken áll emlékezetemben minden kis részlet, oly közel képzelek magamhoz mindent, mintha csak tegnap este érkeztem volna meg a karavánnal, s holnap ismét neki kellene fognom, s szamaramat felnyergelni a továbbutazásra. Az őszinte barátság benső viszonya, mely tatár utitársaimhoz füzött, mindig ujra kél bennem, ha rájok gondolok. Tréfáltunk, nevetgéltünk, édelegtünk hosszú óráink alatt, mintha nem is kivánhattunk volna magunknak jobb létet. Különösen szerencsés humorom, mely annyira tetszett nekik, élczeim és tréfáim, ha egymással voltunk (mert a nyilvános életben mint a szentek, mindnyájan hosszú, jéghideg arczot vágtunk) számukra a jó kedv kiapadhatlan forrásai voltak. Vajjon mit mondanának, ha a hitetlenek közepette, a nekik oly furcsának tetsző villaruhában – igy nevezik az európai nadrágot – látnának? Engem, kiben ők és a többiek a nyugati mohamedán molláhnak valódi példányképét látták? Valamint incognitom vidám episodjai néha néha még most is vidám perczeket szereznek, ugy meg kell vallanom, hogy a sötét órák is, melyekben veszedelemben voltam, vagy szenvedtem, fekete felhőkként tünnek fel jelenem látkörén. Nyomasztó árnyaik még élénken emlékeztetnek az elmult borzalmakra, s ha még most is felijedek nehéz éjjeli álmomból, ugy gyakran ő felsége a bokharai khan, a szomj iszonyu gyötrelmei vagy egy fanatikus mollah csapat azok, kik Morpheus szárnyain sietnek Középázsiából üdvözletemre. Mint örülök ily alkalommal ébredésemkor, hogy Európában, imádott hazámban, békés lakomban találom magamat! Valóban, sokszor sodortattam válságos, a legválságosabb helyzetbe, de egészben véve mégis csak nehány episod hagyott hátra bennem letörülhetlen emléket; megdöbbentő veszélybe hoztak és sohasem fogom őket feledni. I. Azon este midőn a Chalata pusztában feküdtem; a szomj már két nap óta gyötört; vizem utolsó cseppjeivel életerőmet is mindinkább fogyni érzém. Köröttem utitársaim feküdtek, valószinüleg ugyanazon gyötrelmekben kimerülve, mert merev tekintetökből és vad vonásaikból látni lehetett a sóvár kimerűltséget. Midőn nehéz fejemet felerőltettem, s szemeim a hozzám közelfekvő tekintetével találkozott, ugy tetszett, mintha mindnyájan keserű haraggal néznének rám, mert délután a vén ascéta Kari Messud többször mondotta, hogy: „fájdalom, mi egy nagy bűnös áldozata vagyunk, ki karavánunkban tartózkodik.“ Meglehet, hogy ki sem gondolt épen rám, mégis igen megdöbbentem. E közben elérkezett az estima órája, melyben azonban csak kevesen vehettek részt. A nap már majdnem leáldozott, s midőn utolsó sugarai a nagy pusztában szenvedők szerencsétlen csapatára estek, nem állhatám meg, hogy ne tekintsek ama tájra, honnan a látkörről (mert kevés reményem volt, látni a másnapot) utósó sugaraival felém világitott, ama tájról, melyet nyugatnak, a drága nyugatnak neveznek. Kimondhatlan fájdalomérzettel csüggtem e szón, a félig eltompult érzékek ujra éledtek, mert a nyugattal eszembe jutott Európa, drága honom, kora kimulásom, multam nehéz küzdelmei s minden törekvésem, minden édes reményem meghiusulása. Szivem megtört a fájdalom terhe alatt, sirni akartam, de nem tudtam – ez egyike volt a feledhetlen pillanatoknak, a borzalom mély nyomokat hagyott lelkemben, s valahányszor eszembe jut a Khalara puszta, mindig mint rémes árny fog szemem elé tünni. II. Audientiám a bokharai emirnél a szamarkandi palotában. A nevezett fejedelem, kinek engem mint kétes jellemű egyént mutattak be, az egész idő alatt, mig nála ültem, szigoruan vonásaimban olvasott, hogy az állitólagos ál-frengit fölfedezze. A köztünk kifejlett beszélgetés egy része ismeretes t. olvasóim előtt; hizelegheték magamnak, hogy megnyertem őt magamnak, hanem óriási küzdelmembe került, hogy el ne áruljam benső izgatottságomat arczvonásimon, s különösen szemeimben, s habár minden idegem lázasan lüktetett, mégis el kellett nyomnom a félelemnek legcsekélyebb jelét is. Régóta be lévén gyakorolva a szerepbe, melyet játsztam, sikerült is magamon annyira uralkodni, hogy el ne piruljak, vagy egyéb szint váltsak – azonban nem voltam biztos a sikerben, s képzelhető, minő helyzetben éreztem magamat, midőn az emir negyed órai kihallgatás után egy szolgát szólitott elő, valamit óvatosan fülébe sugott, s nekem komolyan intett, hogy kövessem. Gyorsan felugrottam ülésemről. Az úton, melyen a szolga udvarok és termeken át vezetett, sorsom bizonytalansága a legnagyobb rettegésbe ejtett, s miután egy elfogódott kedély mindig csak rémképeket szűl, azt hittem, hogy ez ominosus út a kinpadhoz, ama szörnyű halálhoz vezet, mely annyiszor lebegett szemeim előtt. Kalauzom hosszas ide oda menés után egy sötét szobába vezetett, a hol leültetett, jelezvén, hogy várjam visszatértét. Megálltam, azonban mily kedélylyel, elképzelheti t. olvasóm. Csak sejthettem volna, mily módon fog kivégeztetésem végbe menni, talán meg tudtam volna magam nyugtatni – de a bizonytalanság volt a pokoli kín, melyet sohasem fogok elfeledni életemben. Lázas feszültséggel számláltam a perczeket, mig az ajtó ismét megnyilt. Még nehány pillanatig tartottak gyötrelmeim – végre megjelent a szolga, rá meredtem s látám a benyomuló világossággal, hogy a rettegett hóhérszerek helyett gondosan összehajtogatott csomagot hozott hóna alatt; az emirtől további utazásomra szánt diszöltöny és pénz volt benne. III. Midőn a herati karaván érkezését várva az Oxus partján, a hő augustusi napokat a Lebab-turkománok társaságában töltöttem. Lakásom egy elhagyott mecset udvara volt; a turkománok az esti órákban mindig dalgyüjteményeik vagy költői elbeszéléseik egyikét szokták magukkal hozni, melyekből nekik felolvastam, a mikor aztán feszült figyelmök, melylyel az éj csendében tompán tovazajló Oxus zummogásánál hallgatták egyik vagy másik kedvelt hős tetteit, különös örömömre volt. Egy este egész éjfélig eltartott az olvasás. Meglehetős fáradt voltam, s megfeledkezvén a sokszor hallott tanácsról, hogy el ne aludjam valamely romlatag épület közelében, kinyujtóztam egy fal hosszában, s mint gondolható, hamar el is aludtam. Körülbelől egy óra mulva lábamon érzett kinos fájdalom ébresztett fel, fölkiáltva ugrottam fel fekhelyemről, ugy tetszett, mintha száz meg száz mérgezett tű rohanna át lábszáraimon, és pedig egy csekély kis ponton, közel a jobb láb nagy ujjához. Kiáltozásomra fölébredt a legöregebb turkoman, ki közelemben feküdt; a nélkül, hogy kérdett volna, igy szólt: „szerencsétlen hadzsi, téged egy skorpio mart meg, s hozzá még a szaratan (kanikula) szerencsétlen idején. Isten irgalmazzon neked!“ E szavakkal megragadta lábamat, oly erővel kötötte a bokánál, mintha ketté akarta volna vágni, azután szájával fölkereste hirtelen a sebhelyet, s oly erővel szítta, hogy megéreztem egész testemen. Őt aztán csakhamar más váltotta fel, s miután még kétszer bekötözték, magamra hagytak, a vigasz azon szavaival, hogy, ha Allah akarja, a legközelebbi reggeli imáig el fog dőlni, hogy a fájdalomtól szabadúlok é meg vagy pedig a világ hiuságaitól. Ámbár egészen el valék kábulva a vonaglástól, szúrástól és égetéstől, mi egyre növekedett, mégis eszembe jutottak mérges voltuk miatt már a régi időkben elhiresedett belkhi skorpiók. A nem alaptalan félelem még tűrhetlenebbé tette a fájdalmat, s hogy több órai szenvedésem alatt lemondtam minden reményről, bizonyitja azon körülmény, hogy megfeledkezvén incognitomról, oly panaszhangokban törtem ki, melyek a tatárok előtt, mint később megtudtam, igen furcsákul tüntek fel, miután náluk ily eseteknél ujjongni szokás. Csodálatos az, hogy a fájdalom nehány percz alatt a lábujjtól fejtetőmig hatott, de csak a jobb oldalon, s tüzes árként rohant fel s alá. Leirhatatlan a kín, melyet éjfél után egy óra alatt kiállanom kellett. Elvesztvén minden érdeket a további létezés iránt, a földön akartam szétzuzni fejemet; észrevették s erősen oda kötöttek egy fához. Igy feküdtem félájultan nehány óráig, tekintetemmel a ragyogó csillagos egen csüggvén, mialatt homlokomat a halálverejtéktől éreztem gyöngyözni. A plejadok mindjobban a nyugat, a drága nyugat felé vették utjokat, melyről azt hittem, hogy már sohasem látom meg többé, s mialatt, teljesen öntudatomnál lévén, vártam az ima kiáltó hangját vagy, jobban mondva, a hajnal hasadását, gyöngéd álom jött szemeimre, a melyből csakhamar az egyhangú „La illah, il allah!“ ébresztett föl. Midőn felocsúdtam, a fájdalom némi enyhülését éreztem. A szúrás és égetés mindinkább enyészett azon uton, melyen jött, és a nap alig állt egy lándzsányira, midőn gyengén és erőtlenül ugyan, de mégis lábaimra állhaték. Társaim biztositottak, hogy az ördög, mely a skorpiomarás utján hatott a testbe, csak a reggeli ima által üzetett ki, melyet kétségbe vonnom természetesen nem volt szabad. De az éj, azon irtózatos éj mindörökké feledhetlen lesz előttem. * * * Ez volna közép-ázsiai kalandos utazásomnak három válságos percze; egyébiránt a kiváncsi fürkészők szemei, a számtalan gyanusitások, valamint a koldusruhában megtett utazás kimondhatlan nehézségei, a nélkülözések és kellemetlenségek csak kevés szomoru emléket hagytak maguk után. Azon varázs, láthatni amaz idegen országokat, melyek után sovár szemeim már ifjukoromban epedtek, valami éltető, lelkesitő erővel birt, mert a felhozott egypár esetet kivéve, mindig nagyon vig és boldog valék – igen, annyi kétségtelenül igaz, hogy ma az európai czivilizált életben nagy részt nélkülözöm azon testi és szellemi élénkséget, és ki tudja, életem későbbi éveiben nem kivánkozom-e vissza azon korba, midőn rongyokba burkolva hajléktalanul, de jó erőben és vig kedélylyel barangoltam Közép-Ázsia sivatagjain. III. A turkománok közt. (Naplómból.) April 13. Bámulattal és meglepetéssel telve ama csodálatos társadalmi viszonyok iránt, melyeknek közepette ma legelőször valék, a kora délelőtti órákban Khandsán-nal, vendégszerető gazdámmal egy és ugyanazon szőnyegen üldögéltem s feszült figyelemmel hallgattam elbeszéléseit a turkomán élet- és turkomán viszonyokról. E nagy tekintélyű nomád főnök, a ki tetőtől talpig becsületes, derék ember, nemzetének hibáit is, előnyeit is meg akarta velem ismertetni; mert erősen meg lévén győződve ozmán és félhivatalos mivoltomról, ugy vélte, hogy általam a szultánnál, kire az egész szunnitavilág bizalommal tekint, az oroszok és persák ellen segitséget nyerhet. Nagy készséggel beszélt, a nélkül hogy azt elárulta volna s miután az első oktatást megadta, fölkelt, hogy nekem, a mint mondá, házát s udvarát bemutassa, vagy hogy – a mi szójárásunk szerint – a ház asszonyaival megismertessen. Ez különös kitüntetés az ázsiaiaknál; de a nagyúrnak egy vélt ügynöke mégis csak méltó e figyelemmel s igyekeztem is ültömben ahoz illő arczot és tartást csinálni magamnak. Egy nehány percz mulva sajátságos csörömpölést és zakatolást hallottam, a sátor függönye felgördűlt és egy egész csapat nő, leány és gyerek lépett be, kik egy testes és meglehetősen vén matrónától vezettetve, ülésemhez közelitének. Az egész jelenet épen ugy meglepett, mint magok a belépők, a kik félénken tekintettek rám s mig a fiatalabb nők szemeiket sütötték le, azalatt a gyermekek, a mint észrevevém, félreismerhetetlen félénkséggel kapaszkodtak az öregek ruháihoz. Az öreg nő, kit nekem Khandsán ugy mutatott be, mint 60 éves anyját, vörösselyem ingből álló egyszerü öltözetén, mely jobbról s balról mellére volt vetve, több nagyobb s apróbb ezüst tokot viselt, mikben megannyi hathatós talisman volt rejtve; sőt némelyek drágakövekkel voltak ékitve; valamint egy jó rakás kar-, nyak- és lábpereczet is hordott, melyek mint a család örökölt diszei nemzedékről nemzedékre szállottak s ha külsőjökről itélünk, valóban a legnagyobb ódonság nyomait viselék magokon. A többi nők és gyermekek is, már a szerént, hogy milyen rangban, vagy az uralkodó minő kegyében állottak, hasonnemű disztárgyakkal voltak beaggatva. A ruhadarabokat, melyek imitt-amott rongyosak és piszkosak voltak, csak mellékdolognak tartják és egy turkomán nő csakis akkor valóban fashionable, ha egy-két font ezüsttel többet czipelhet magán. Először az öreg nő nyujtotta nekem ránczos kezeit a szokásos köszöntésűl, azután következtek a többiek s miután a leányok és gyermekek megöleltek, mivel azt a _bonton_ ugy kivánja, minyájan egy félkörbe guggoltak le körültem s kezdődtek a kérdezősködések egészségem, hogylétem s szerencsés megérkezésem felől. Mindenik háromszor négyszer is kérdezett ugyanazon egy tárgyról s épen annyiszor kellett felelnem, s nemcsak Európában történik meg, hogy egy női társaság egy tapasztalatlan szalonfit zavarba hozhat, hanem még Közép-Ázsia pusztáin is könnyen megeshetik velünk olyasmi. Minthogy pedig a mohamedán Kelet minden nomád törzsénél a nők, minél előbbre haladnak életkorukban, annál kevésbbé tartják meg erkölcsi természeti tulajdonaikat, ennélfogva nekem is első megjelenésemkor a fiatalabbaknál a legdelikátabb kérdésekre kellett felelnem, mig ellenben az idősebbek csakis a vallásról, háboruról s a szomszéd törzsek belügyeiről beszélgettek. Ügyelnem kellett, nehogy az egyik vagy a másik modor meglepjen; a fiatalabb nőkre mollah erényem egész teljével kelle hatást gyakorolnom, az idősebbeknek bővséges áldást osztogatnom. A látogatások alatt nehány férfi is, szomszédság és rokonság, megjelent, kik azonban a nőket teljességgel nem zavarták; mert, amint később is észrevevém, a turkománok női, daczára hogy a társadalom dolgozó osztályát kizárólagosan csakis ők képezik, némi tiszteletben részesülnek, melyet különben meg is érdemelnek, mert példás erényöket, családjaik iránt tanusított készséges önfeláldozásukat és fáradhatatlan szorgalmukat Keleten sehol sem találtam fel. A látogatás bevégeztével, mely szinte egy óráig tartott, egy nehány talizmánt kelle irnom, miket aztán kisebbszerű ajándékokkal, többnyire női kézi munkákkal, viszonoztak. Az öreg nő azután még többször is meglátogatott, sőt egyszer férje sirjához is elvezetett, hogy a megboldogult lelkéért imádkozzam. A jó egyetértés, mely közöttünk uralkodott, magoknak a nomádoknak is feltünt; de annak oka már most világosan áll előttem. Megjelenésem idegenszerűsége és a kegyesség fénye, mely engem körűlvett, vonta őt hozzám leginkább; a mellett beszélgetéseit még mindig türelmes figyelemmel hallgattam, figyelemmel hallgatám végig panaszait a persa rabnők hibái felől a háztartásban, a mostani nők ügyetlensége felől a szőnyegek szövésében, a posztókészitésben stb., sőt magam is tettem néha egy vagy más észrevételt, mintha fiatalkoromtól fogva e tárgyhoz lettem volna szokva; a nomád gazdálkodás iránt különös érdeket mutattam. Ugy van, s mégis az utazó, ha tanulni akar valamit, mindenütt hasonló életbölcseséget kénytelen követni. Itt például a hajlékonyság, a hizelgés jelentékeny hasznot hajtott, mert a vén házinő vonzalma sokat tett arra nézve, hogy tartózkodásom a turkománok között minél kellemesebb legyen, egy oly nép között, melynél nemcsak hogy európai, de még más országi ázsiai sem képes szabadon mozogni. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – April 16. A reggeli ima után Khandsan sátorába lépve egy egész társaságra találtam ott, mely egy porral s piszokkal fedett fiatal turkomán elbeszélését különös figyelemmel hallgatá, kinek arczán a felindulás és a kiállott fáradalmak nyomai félreismerhetetlenek voltak. Lassu hangon, de élénk szinekkel rajzolá a rablókirándulást, melyben a mult estve a persák ellen részt vett. Mialatt beszélt, asszonyok, cselédek és rabszolgák (szegények, valyon mit gondolhattak ők magokban?) körbe guggolva ültek s az utóbbiakat nemsokára össze is szidták jól, mert lánczaik csörömpölése lábaikon a csendet olykor-olykor megzavarta. Sajátságosnak tűnt fel előttem, hogy minél élénkebben adta elé az elbeszélő a megtámadott szerencsétlenek makacs ellentállását, a hallgatók dühe is azon mértékben fokozódott a persák merészsége miatt, hogy miért nem engedték magokat azonnal ellentállás nélkül kiraboltatni. Midőn e fegyvertény elbeszélésével készen voltak, mindnyájan fölkeltek, hogy a hozott zsákmányt megtekintsék, melynek látása a turkománoknál irigységgel s tetszéssel vegyült érzelmet szokott előidézni. Én is követtem a csoportot s borzasztó volt a kép, mely a sátorban szemeim elé tárult. A középen két halálhalvány, aludt vérrel, mocsokkal és porral fedett persa feküdött, kiknek megtört tagjaira épen vasat vertek és minthogy egynek a lánczok gyűrüi szűkek valának, vadul felorditott, midőn a kegyetlen turkomán azokat erőszakkal is bokáira akarta verni. Egyik szegletben két kis gyermek ült halványan és reszketve a földön, fájdalomtelt szemekkel nézve a kínzott persára, mert a szerencsétlen az ő atyjok vala; sirni akartak, de nem mertek, egy tekintete a rablónak, akire ők fogvaczogva néztek néha-néha, elég volt arra, hogy könnyeiket visszatartsák. A másik szegletben egy 15–16 éves leány guggolt, vadul szétzilált hajjal, szétszakgatott ruhában s csaknem egészen vérrel fedve. Jajgatott és zokogott, arczát kezeibe rejtve. Egy nehány turkománnő, szánalomból vagy kiváncsiságból, kérdezte őt, hogy mi baja s meg van-e sebesitve? „Nem vagyok megsebesitve,“ kiáltott a leány a legmélyebb fájdalom hangján. „E vér itt anyám vére, egyetlen, angyaljó anyámé. O ana dsan, ana dsan! (drága anyám!)“ Igy panaszolt ő s fejét a sátor rácsalaku fakeritéséhez verdesé, hogy az majdnem eldőlt. Egy ital viz még jobban feloldotta a leány nyelvét s elbeszélte, hogy kellett neki (természetesen mint becses ragadománynak) a rabló mellett lován ülve, anyjának pedig gyalog, a kengyelhez kötözve, az utat idáig megtenni. Egy órai lovaglás után az anya oly fáradtá lőn, hogy minden pillanatban összerogyott. A turkomán megkisérté őt ostorcsapásokkal erőhöz juttatni, de minthogy ez uton czélt nem ért, s a csapattól nem akart elmaradni, oly dühbe jött, hogy kardját kirántotta s fejét egy csapással levágta. A fölfecscsenő vér elboritott leányt, lovast és lovat s midőn a leány észrevette ruháján a veres foltokat, hangosan és keservesen sirt. Mig a sátor belsejében ez történt, azalatt künt a visszatért rabló családtagjai a rablott tárgyak megtekintésével voltak elfoglalva. A vénebb nők mohón kaptak egyik vagy másik házieszköz után, a vigan ugrándozó fiatalság pedig egyik vagy másik ruhadarabot próbálta magára venni, mi többször harsány kaczajt idézett elő. Itt örvendett és ujjongott mindenki, s nem messze innen a legmélyebb fájdalom és bánat képe! De az ellentét senkinek se tünt fel, mert azt egészen természetesnek találják, hogy a turkomán rablásból és pusztitásból gazdagodik meg. S ez iszonytató társadalmi viszonyok Szt.-Péterváron, Nisnei-Nowgorodon és Astrakhanon át alig 14 napnyi távolságra vannak Európától! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – April 18. Eliaszkuli, ki az enyémtől negyedik sátorban lakott a Görgen partján, egy nyugalomban (in retire) élő turkomán volt, ki 30 éves koráig a rablás és pusztitás szokott mesterségét üzte s most visszavonult, mivel, a mint maga mondá, e nyomorult, nevetséges életnek (fani dünja) hátralevő részét a törvény jámbor követésében akarja leélni; de a mennyire én tudom, leginkább azért mivel őt egy nehány seb a pokoli fegyverekből Asuradánál gyalázatos mesterségének további gyakorlásában megakadályoztatta. Azon reményben, hogy imádságaim által az égnek minden áldását gonosz fejére fogom lehozni, körülményesen elbeszélte, hogy az oroszok, miután a vallásháborut megizenték, – azaz hogy egy nehány fogságbaesett oroszt ki akartak szabaditni – miként kötöttek itt ki egyszer s miként rohantak meg s boritottak lángba minden sátrat a Görgen partján. A harcz egy egész napnál tovább tartott. Ámbár az oroszok, akik sokkal gyávábbak voltak, hogysem közeledni mertek volna, csak a távolból lődöztek, mindazáltal a vitéz Ghazi-k (hitbajnokok) mégsem tudtak az ördögi mesterségnek ellentállni. Ő is kapott akkor egy nehány halálos sebet s egy egész napig feküdött életjel nélkül, mig végre az ő Pir-je (lelki főnöke) ujból életre ébreszté őt. Eliaskuli ma az Ana-Khan Ovajához akart elvinni, ki, mint a Jarali-törzs főnöke a Görgen felső futásánál épen a persa határ mellett lakik s velem talán kiváncsiságból vagy talán más okokból, de meg akart ismerkedni. Utunkat előbb a balpart mentében vettük, de hogy a terjedelmes posványokat és mocsárokat kikerűlhessük, nagy kerülőket kelle tennünk. Utazásom indokával ismeretlen lévén, jogosan gerjedhetett volna bennem gyanu, de az utóbbi napok tapasztalatai állapotom biztonsága felől teljesen megnyugtatának; s midőn láttam, hogy az uton, ha egyik vagy másik sátor mellett elhaladtunk, miként jőnek előmbe az emberek tejjel, sajttal és egyéb ajándékokkal, hogy őket megáldjam, akkor minden gondolatomnak el kellett enyésznie a bekövetkezhető szerencsétlen kimenetel iránt s vidám kedélylyel lovagoltam tovább, csakis a nehéz turkomán bőrkucsma kinozott egy kissé, melyre azon felyül még egy nehány rőfnyi vászon volt tekerve turbán gyanánt és a nehéz puska a hátamon, melyet mollah mivoltom daczára is hurczolnom kellett az illem kedveért. Eliaszkuli néha egy félórányira is elmaradott, hanem azért én folytatám utamat s imitt-amott egyes tekergőkkel találkoztam, kik engem, rosszul sikerűlt rablókirándulásokból üresen térve haza, sötét pillantásokkal méregettek. Nehányan üdvözöltek, mások csak azt kérdezték: „ki vendége vagy, mollah?“ hogy a személyiségből kiraboltatásom lehetőségére következtethessenek; de csak „kelti Khandsan Bai“-jal kellett válaszolnom s szembetünő bosszusággal vonultak tovább azonnal, egy tompa „Aman bol“-t! – Isten veled! – mormogván szakállaik között. Estve felére megérkeztünk, a sátorcsoporthoz (Khandsan is, ki utját más irányban folytatá, hozzánk csatlakozott időközben). Ana-Khan, a patriarchális főnök, ki már a 60-as években volt, egy halom zöld lejtőjén ült unokái és kis gyermekei körében (ilyen hasonló koru rokonsági fokozattal csakis Keleten találkozhatunk), megelégült pillantásokkal méregetve hol környezetei, hol pedig a gazdag legelőkről hazatérő juh- és tevecsordáit. – Fogadtatásunk rövid, de valóban barátságos volt; elől lépdelve a már készenálló sátorba vezetett minket, hol számomra tiszteletbeli helyet mutatott s a tulajdonképeni társalgás csak akkor kezdődött, miután a külön e czélra vágott juhnak utolsó maradványai is eltüntek az asztalról. Ana-Khan keveset beszélt, de figyelmesen hallgatta vázlataimat az ozmán élet és orosz-török viszonyok felől; csak másnap reggel lett beszédesebb és első beszéde, melylyel eléállott, azon vendégszeretet előadása volt, melyben ő egy Khivába utazó angol Elcsi-t (követet) részesitett; azonnal kitaláltam, hogy ez Mr. William T. Thomson követsége vala, kit kormánya azért küldött oda, hogy a Persia és a khivai Khán közt felmerűlt egyenetlenségeket békésen elintézze. Minthogy pedig Ana-Khan, midőn a freng követ fegyvereit, drágaságait és személyét leirta, az ő arczvonásai s az enyémek között levő hasonlóságra különös sulyt fektetett, azonnal világossá lett előttem kiváncsiságának s látogatásomnak oka s miközben földieire tüzes szemekkel tekintett, mintegy meggyőzni akarván őket éles belátásáról, hozzám közeledett s gyöngéden vállamra ütögetve igy szólott: „Efendi, a rumi szultán Turá-ja (parancsa) nálunk nagy tiszteletben áll; egyszer az, hogy ő minden szuniták fejdelme, másodszor meg az hogy a turkománok és ozmánlik vérrokonok, és jóllehet, hogy te nem hoztál ajándékot, mégis kedves vendégünk vagy.“ E megjegyzésből sok mindent magyarázhattam ki s még többet érthettem. Dervisch-incognitóm nem talált mindenütt feltétlen hitelre, de a többség s különösen a Mollahvilág mégis pártomon volt s egyes kérkedők ez okból nem sokat nyugtalanithatának. Különben a mint észrevevém, Khandsan nem osztá Ana-Khan nézetét; e tárgyat nem is hozták elé többet s teljes vendégszeretetben részesültem a gyanakvó főnök részéről. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – April 20. A távol Mergolán-ban, a Khokandi khánságban, a vallásos buzgalom gyakran előforduló segélypénzgyüjtést rendelt a medinai magas tanintézetek számára. Medinahban igen sok ilyen intézet van; az iszlam tan forrása hemzseg a tudományszomjas tanitványoktól, a Koran magyarázóitól, kik a kegyes foglalkozás aegise alatt édes semmittevésökben az Iszlam államaiban széltében-hoszában támogattatnak. A távol Fez-ből és Marokko-ból stipendiumok jőnek ide s az algiri törzsek főnökei is adományokat küldenek ide évenként; Tunis, Tripolis, Aegyptom épen ugy, mint az Iszlam többi apróbb államai, elküldik ide adójukat. A Porta vetélkedik Persiával a növendékek gyámolitásában. Az orosz védelem alatt élő tatár épen ugy, mint a brit uralom alá hajtott indiai gyakran gondol a medinai főoskolákra, de mindez még nem elég, még magoktól a turkesztáni vázok szegény lakóitól is megkivánják, hogy filléreikkel hozzájáruljanak. Közép-ázsiai utazásaim idejében Khodza-Buzurk, ama tartományok mélyen tisztelt szentje, hihetőleg nagy fáradsággal, 400 aranyot gyüjtött össze Medinah számára. Mollah Eszad, Ő szentségének egy meghittje, bizatott meg az összeg átvitelével. Ámbár a pénzt, mint minden veszedelem főforrását, Közép-Ázsiában mindig elszokták titkolni, mégis az emlitett Mollah nem tartá titokban utazása czélját, azon reményben, hogy e kegyes összeget növelheti. Bokhara, Khiva és más városok, melyeken átment, csakugyan járultak is annak növeléséhez. Azt hivé, hogy a turkománoknál ugyanaz történik és egy nehány nomád tudóshoz czímzett ajánlóleveleire támaszkodva, neki indult a pusztai utnak. Az utazás Gömüstepe-ig szerencsésen folyt le; megérkeztének hirével uticsomagjának tartalma is köztudomásuvá lett. A turkománok hallották ugyan, hogy a pénz kegyes czélokra van szánva, de aval mit sem törődtek. Mindenik szerette volna megcsipni őt, még mielőtt egyiknek vagy a másiknak vendégévé lett volna; mert mig ez meg nem történt, addig az ember a nomádok között szabad jószág. Kirabolhatják, agyon üthetik, eladhatják – senki se fogja a tettest feleletre vonni. Egyedül a gazda az, kinek bosszujától félnek; azt, akit ő egyszer oltalma alá vesz, családja tagjául tekinti s minden lehető megtámadás ellen meglehetősen biztositva van. E körülmény a mi khokandi mollahnk előtt nem lehetett ismeretlen; mindazáltal bízott a vallásos buzgalom bűvfényében s midőn egy reggel a karaván-tól egy nehány lépésnyire eltávozott, két turkomán megtámadta őt és kifosztá minden pénzéből, egész vagyonából. Sem könyörgés, sem szent küldetésére való hivatkozás, sem fenyegetések a legborzasztóbb büntetésekkel – egy szóval semmi, de semmi sem használt neki; még jobb ruháit is elszedték s csak ócska könyveit és papirjait hagyták meg. Igy tért vissza fölháborodva és félmeztelenül a karavánhoz. Ez körülbelől megérkezésem előtt valami 14 nappal történt; ez idő alatt a tetteseket kifürkészték s az egyházi itélőszék elébe idézték. Nekem, mint konstántinápolyi Mollahnak, az a szerencse jutott, hogy az ülésben való résztvehetéssel megtiszteltek, és a jelenet, melynél mint működő személy akkor jelen voltam, még sokáig élénken fog élni emlékezetemben. Mi, már mint a tudósok, félkörben ültünk egy nyilt téren a szabad ég alatt, vaskos könyvekkel kezünkben s a számosan összesereglett kiváncsi sokaságtól körülvéve. A rablók családjaikkal s törzsük főnökével oly nyugodtan, fesztelenül jelentek meg, mintha valami tisztességes ügy elintézéséről volt volna szó. Azon kérdésre hogy „ki vette el a pénzt?“ egy kevélyen szilárd „Én!“ felelt s mindjárt az elején észrevettem, hogy itt a pénz visszaszerzése a lehetetlenségek közé tartozik. Miután szónoki tehetségét a koránidézetek halmazával mindenik eléggé kimerité, magam is megkisértém a hősre hatni az által, hogy tettének gyalázatosságát bizonyitgatám. „Miféle szégyen?“ mondá nekem a turkomán. „Hát a te hazádban megbüntetik a rablást? Az valóban különös! Azt hittem volna, hogy a szultán, a világok ura, egy kissé okosabb ember. Ha nálatok a rablás tiltva van, hát akkor miből élnek ott az emberek?“ Egy másik mollah a Seriat-tal (vallási törvény) fenyegetődzött s kiáltó szinekkel fösté a pokol kinait, mik a másik világon a turkománra várnak. „Mit nekem a Seriat?“ felelt ő ujból. „Mindenkinek meg van a magáé! A te törvényeid, oh mollahm! nyelvedben vannak, melyet forgathatsz tetszésed szerint – az én Seriatom kardomban van, melylyel oda sujtok, a hová karom vezeti azt!“ Hosszas, hiábavaló intések és az ősz szakállnak hosszadalmas tanácskozásai után ülésünk eredménytelenül bezáratott. A turkomán eltávozott pénzével együtt, melyet ő a medinai növendékek gyámolitása helyett uj fegyverek vásárolására forditott. Mollah Eszad pedig nagy szomorun visszatért Khokandba, aval a keserü tapasztalással, hogy ámbár a turkománok igazhivőknek nevezik magokat, mégis a legfeketébb kafirok az egész föld kerekségén. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Május 6. Oraz-Dsan, egy fiatal vakmerő és vad kinézésü, körülbelől 18 éves turkomán, ki már 12 éves korától fogva foglalkozik rablókicsapásokkal, minden napos vendég volt etreki sátorunkban, hogy a rabszolgarablók Pir-jét (lelki főnök) a vallást és erkölcsöket illető előadásaiban hallgathassa. Egy izben Omer Akhond is, egy szomszédságbeli mollah, jelen volt, ki nagy tudománya, de még inkább egy kitünően jó lónak birtoka miatt volt nevezetes. Midőn lovának jó tulajdonait dicsérni kezdették, a fiatal turkomán tüzbe jött és féltréfásan, félkomolyan igy szóllott: „Akhond, adok három szamarat meg egy persát a lovadért. Kár annak az istállóban nyugodni, mig a persák oly szabadon kóborolnak mezőiken. Ha pedig nem adod, jól vigyázz, mert egy nehány nap alatt alig ha el nem lopják tőled.“ A mollah és a Pir keményen megdorgálták őt, de ő vadul fölkaczagott s a társalgás tovább folyt. Alig tölt el négy nap, midőn a mollah szomoru arczczal és könnytelt szemekkel lépett sátorunkba egy reggel. „Lovamat ellopták!“ kiálta sohajtva. Kulkhan, csakis te adhatod azt nekem vissza. A Csiharjar (a négy első khalifa) szerelmére kérlek, tedd meg ami lehetséges.“ – „Az bizonyosan a Haramzade (bitang) Oraz műve,“ mormogott Kulkhan; „de majd kitépem én fekete lelkét piszkos testéből.“ Az estima idején a jó Oraz megjelent a többi igazhivő között a lépcsőzetes magaslaton, mely a sivatag templomát képezi s kegyes arcza az imádság alatt a világért se árulta volna el, hogy épen ma rabolt meg egy szent atyát. Midőn a Namaz után a szokásos körbe mentek (Khalka), Oraz ott is jelen volt. Kulkhan azonnal megszólitá őt mondván: „Ficzkó, a mollah lovát ellopták, te tudod, hol van az; reggel korán ismét istállójában legyen, hallottad?“ E megszólitás a fiatal rablót legkevésbé sem hozta zavarba. Egyik kezével a homokban játszva, a másikkal nehéz bőrkucsmáját félre csapva igy felelt: „A ló nálam van, de nem fogom azt visszaadni; a kinek szüksége van rá, vigye el tőlem!“ Azt hittem, hogy e szavak mindenkinél bosszankodást fognak előidézni, de annak nyoma sem volt látható a társaság arczvonásain. Kulkhan előbbi nyugodt hangján beszélt tovább, de a rabló vonakodásánál maradott; midőn az őszszakállasak egy nehány fenyegető szót intéztek hozzá, ő is tűzbe jött s lelki atyjához igy szólott: „Talán te máskép cselekedtél a Hadzsi kanczájával?“ – e szavak után fölkelt a társaság közül s a dallamok, melyeket a „körogli“ nevü költeményből a csöndes esti órákban hangoztatott, eléggé bizonyiták örömét a kivivott győzelem fölött. Egy darab idő tanácskozásokkal tölt el. Őt elfogni senki sem ajánlkozott, mert khánja, ki őt a szokás szerint gyalázatos bűnei daczára is oltalma alá vette, sokkal hatalmasabb volt, mint hogy meg lehetett volna támadni. Szellemi eszközökhöz kelle tehát folyamodni; és nem csoda, hogy ezeknek azonnal meg volt a maguk hatása. A Deb szerint az a legnagyobb büntetés, mely egy élő embert találhat, ha őt meghalt atyjának vagy őseinek isteneinél bevádolják, mi azáltal történik, hogy egy lándzsát a sirhalom tetejébe megforditva, azaz hegyével lefelé a földbe szúrnak s arra, ha gyilkolásról van szó, egy véres rongyot, ha pedig más bűn forog szóban, egy tört nyilat (ivet) függesztenek. Egy ilyen fölhivás minden turkománt egyesit a vétkes törzs ellen, s hogy az illető milyen mélyen érzi azt, legjobban itt vettem észre; mert alig hogy kitűzve látta Oraz a lándzsát nagyatyjának meglehetősen magas Joszkajára (sirhalom), az éj csöndében a lovat azonnal visszavivé a mollah sátrába s előbbi helyére köté. A visszaadás, a mint később saját magától hallottam, sokáig fájni fog neki. De jobb a fekete földben feküdni, mint az ősök nyugalmát megháboritani. IV. A sivatagon. Mindig hallottam barátaimtól, hogy a „Csil menzili Turkesztan“, azaz: a negyven állomás a turkesztáni sivatagon, sokkal fáradságosabb és nehezebb út, mint a „Csil menzili Arabisztán“, vagyis: a negyven állomás, melyet az embernek a damaskusi sivatagon keresztül, Mekka felé kell tenni. Emezen a zarándokok minden nap uj cisternákat találnak, melyek ezreket képesek vizzel bőven ellátni; lehet kapni kenyeret, főtt ételeket, hüvös árnyat, szóval minden kényelmet. De amott az emberek gondoskodása még épen nem terjedt ki a szegény utazókra. A folytonos veszély, hogy szomjan meghalnak, meggyilkoltatnak és kiraboltatnak, vagy a homoktorlaszok által elevenen eltemettetnek: szüntelenül kiséri őket. A jól megtöltött kobakok és lisztes zsákok, a legjobb lovak és fegyverek, igen sokszor nem képesek segiteni, és csak „Allah! Allah!“-t kiáltozva, kell az embernek czélja felé törekedni. Hogy mennyire igaz vagy valótlan ez, mily borzasztóan nagyszerü a sivatagi utazás Persia és a középázsiai oáz-földek között, utazási könyvem olvasói előtt körülbelől tudva van. Csak némely részlet leirásával vagyok még adós karavánunk élményeiből. Az a szemrehányás, hogy igen rövid és kevéssé részletező voltam, nem egészen alaptalan. Pótoljuk ki az elmulasztottat. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Az első három napi útban, a sivatag végtelenül sokat mondó halálcsöndje, a leghatalmasabb varázst gyakorolta lelkemre. Sokszor órák hosszáig merengtem magam elé, a nélkül, hogy egy szót szólottam volna, s mert társaim vallási emelkedésbe mélyedve gondoltak, ritkán háboritának. Csak félig-meddig vettem észre, hogy mily pompásan mulattatta a társaságot a karaván néhány tagja utközben, a mint tevéiken aludva himbálóztak, és különféle komikus mozdulatokat tettek s folytonosan föl-fölriadtak. Az álom által elnyomott utas mindkét kezével erősen szokta magát a magas nyereggombon tartani; ez azonban nem akadályozza, hogy vagy előrehajlás által állát oly erősen megüsse, hogy fogai meginognak, vagy hogy a hátrahajlás egy bukfenczes lehullással ne fenyegesse. Néha ez utóbbi az egész karaván hangos kaczagásának kiséretében meg is történik. A leesett a nap hősének lesz nyilvánitva s a legdurvább élczeket kénytelen végig hallgatni ügyetlensége miatt. A jó kedvnek valósággal kimerithetlen forrását képezte egy fiatal turkomán, névszerint Nijaz birdi, a ki lelkileg ép oly csodálatos élénk, mint testileg fürge volt s minden mozdulata és szava által, még a tiszteletre méltó mollah-kat is mosolyra inditá. Bár több megterhelt teve tulajdonosa volt, mégis leginkább gyalog szokott járni, miközben ideje volt jobbra és balra szaladgálni, hogy minden csoport vad szamarat, mely csak mutatkozik, tagjártatással vagy kiabálással elriasszon. Egyszer sikerült neki egy fiatal szamarat elfogni, mely fáradtsága miatt a csapattól elmaradt. A félénk állatot kötélen vezette, s valóban mulatságos jelenetek következtek, midőn három kanálnyi juhfark-zsirt tüzött ki jutalmul annak, ki rá mer ülni. Három kanál juhzsir! nagyon kecsegtető dij a hadzsiknak a sivatagon. Csakugyan sokan csábitva érezték magokat; hanem a czivilizálatlan Billám-paripával nem lehetett boldogulni. Alig ültek fel a szegény hadzsik, s jobbra balra hullottak a homokra. Csak több órai utazás után vehetni észre általános bágyadtságot. Ilyenkor minden szem a kervan-basira van irányozva, a ki aztán minden irányban körüljártatja tekintetét, hogy alkalmas pihenő helyet kémleljen ki, vagyis olyan tért, melyen legtöbb vagy legjobb takarmányt lehet találni a tevék számára. Ha ilyet talált, előre siet, mig a karaván ifjabb tagjai jobbra és balra szétszóródnak, hogy száraz gyökeret, cserjét vagy más tüzelő anyagot gyüjtsenek. A letelepedés csak néhány pillanat műve. Az édes pihenés reménye fölüdíti a kimerült erőket. Gyorsan meg vannak oldva a kötelek s a legnehezebb málhák hamar kis halmokba téve. Ezeknek árnyékában szokott a fáradt utazó leheverni, s az éhes tevék alig távoznak legelni, midőn a karavánban ünnepélyes csönd áll be. E csönd némi mámorosságnak, mondhatnám kábultságnak eredménye, mert minden a nyugalom és pihenés élvezetébe merült. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Egy ily épen letelepedett karaván a nyári hónapokban, még hozzá Közép-Ázsia pusztáin, valóban érdekes képet nyujt. Mig a tevék láttávolban mohón legelnek, vagy a nedvteljes bogáncsot tördelik, az utazók – még a legszegényebbek is – egy csésze theával kezeikben ülnek s mohó kortyokban szürcsölik a drága folyadékot. Az egész nem egyébb, mint zöldes, czukornélküli meleg viz. Néha zavaros is, hanem azért emberi művészet még nem gondolt ki ételt, még nem talált föl nektárt, mely oly izletes, oly üditő volna, mint ez igénytelen ital a sivatag állomásain. Még teljesen emlékezem csodálatos hatására. Az első csöppekkel szelid tűz terjedt el az erekben, mely éltet, hogy különösen ingerelne. A többiek a szivbe és fejbe nyomulnak, a szem fényleni és ragyogni kezd. Ily perczekben leirhatlan gyönyört és kéjt érezék, s mig társaim álomba merültek, én ébren maradtam s oly boldog valék, hogy nyitott szemekkel álmodhatám. – – Miután a thea megujitá az erőket, a karaván fokonként mozgalmasabb és zajosabb lesz. Az utasok többnyire külön csoportokba vagy körökbe vannak osztva, melyeket itt „kos“-oknak neveznek s melyek a vándorló város egyes házait képezik. Mindenütt van valami dolog, s mindenütt az ifjabb tagok végzik, mig az öregek nyugosznak. Itt például kenyérsütéssel vannak elfoglalva. Egy rongyos hadzsi nagy buzgalommal dagasztja piszkos kezeivel a fekete tésztát; már jó félórája, hogy dagaszt, s kezei még sem tiszták, mert a több napi piszok egy tészta által nem is mosható le. Amott főznek; hogy megtudja az ember, mit főznek, nem is kell nagyon nézegetni, mert az avas juhzsir szaga, különösen pedig a kissé nagyon pikáns teve- vagy ló-kottlett aromája rögtön elárulja. Szemre nézve az étkek nem igen kecsegtetők, hanem a sivatagon nem gondol az ember vele, az óriás étvágy eltakar minden hiányt, s az éhség tudvalevőleg legjobb szakács. Ha a pihenés ideje egy kissé továbbra nyúlhat, a táborozó karaván mulatságban nem szenved hiányt. Legkedvesebb szórakozás a czéllövés, melynél a dij mindig bizonyos mennyiségü lőpor vagy golyó. A mi karavánunkban e mulatság csak ritkán lehetséges, mert kis számunknál fogva folytonos veszélynek valánk kitéve, s nem volt szabad zajjal járnunk. Utitársaim Korán-olvasással vagy más vallási kötelességek teljesitésével, alvással és toilette-tel töltötték a pihenési időt. Toilettet mondok, hanem valószinüleg senki sem fogja hinni, hogy budoir-ról, finom illatszerekről vagy mesterséges cziczomázásról van szó. A turkománok egy kis fogóval szokták kitépni felső állukról a szőrszálakat. A mi a hadzsik és a magam toilette-jét illeti, ez oly egyszerü és prózai volt, hogy alig lehet emliteni. A szükséges kellékek: homok, tüz és hangyák voltak. Az alkalmazás módjának kitalálását, mint rejtvényt az olvasóra bizom. Különben Ázsia minden népe közt a tatár az egyetlen, mely a sivatagi élet bizarr képébe teljesen beleillik. Mint babonás és vak végzethivő, a folytonosan fenyegető veszélyhez könnyen hozzászokik; szenny, szegénység és nélkülözések házi körében is otthonosak; nem csoda, ha hónapok óta nem változtatott ruházatban, arczán piszokréteggel oly megelégedetten tud ülni. E lelki elégültség soha sem volt rám nézve közönyös, hatása azonban legfőbb fokát érte el az esti imakor, melyben mindenki részt vett, hogy Allahnak az élvezett jótéteményekért hálát adjon. Ily alkalommal az egész karaván egyetlen hosszu lánczolatot képezett, és egy imámmal élén, a leáldozni készülő nap felé fordulva, végezé az imádságot. A messze, köröskörül elterjedő halotti csend emeli a pillanat ünnepélyességét, s ha a lehanyatló nap piros sugárai társaim vad és mégis oly megelégedett arczaira estek, ilyenkor ugy látszott, mintha minden földi kényelem birtokában, már semmi kivánni valójuk nem volna. Ilyenkor sokszor gondoltam, mint találnák ez emberek magokat valamely ruganyos párnáju első osztályu coupéban vagy valamely első rangu, pompásan bebutorozott vendéglőben. Mi végtelenül távol vannak még a civilisatio áldásai ez országoktól! Legyen elég ennyi a karavánok nappali életéről. Éjjel a sivatag sokkal regényesebbé, hanem sokkal veszélyesebbé is válik. A szem hatalma megtöretvén, a biztonság köre csak a legközvetlenebbi környezetre szoritkozik, s útközben csak ugy, mint az állomáson, mindenki egymáshoz közel igyekszik maradni, szorosan egymáshoz simulni. Nappal az utazó karaván egyetlen hosszu lánczolatot képez, éjjel pedig 6–8 kisebbre oszlik, melyek jól összeszorulva, erős négyszögöket formálnak, külső részeiken a legbátrabbakkal. Holdfénynél az elvonuló tevék hosszu árnyékai különös látványt nyujtanak. Csillagtalan, sötét éjjel minden borzadalmas, s egy lépésnyire a sorból eltávozni: annyit tesz, mint az otthoni tüzhely mellől puszta elhagyatottságba jutni. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nappali állomáson mindenki olyan helyet keres magának, mely leginkább tetszik. Éjjel a kervanbasi felügyelete alatt erős tábort szokás ütni. Középen vannak a málhacsomagok, ezek körül feküsznek az emberek s védfalul a tevéket sürün egymás mellé körbe fektetik. „Fektetik“ mondom, mert e csodálatos állatok parancsszóra elterülnek, egész éjjel mozdulatlanul maradnak helyükön, s a legközelebbi reggel szintén csak parancsszóra emelkednek föl, mint a gyermekek. Fejükkel kifelé, hátsó részükkel a karaván belseje felé fektetik őket, mert már messziről megérzik az ellenséget is, tompa horkolás által tudatják a veszélyt, s még pihenési idejök alatt is őrökül szolgálnak. A körön belől alvók közvetlen a tevék mellett – melyek tudvalevőleg legkellemetlenebb szaguak a világon – nem a legjobban érzik magokat. Sokszor megesik, hogy a sós abrak és viz, melyet ez állatok nappal ettek, a lőtávolban fekvőkre kézzel fogható hatást gyakorol. Magam is igen sokszor ébredtem fel ily freskó-festménynyel ékesitve; hanem itt alig törődik az ember vele, mert ki tudna az állatra haragudni, mely oly utálatos alkatu ugyan, de oly türelmes, oly kevéssel megelégedő, oly szelid és hasznos. Nem csoda, ha a sivatag utazója a tevét minden állat felé emeli és majdnem az imádásig szereti. Néhány bogáncscsal táplálkozva, melyet a többi négylábu megvet, tesz meg több hétig, sőt több hónapokig tartó utat, a nélkül, hogy elfáradna. E puszta, elhagyott vidékeken az ember létele az övéhez van kapcsolva, s e mellett oly türelmes, hogy egy gyermek, egész csapat ily magas erős állatot egy „csukh!“ szóval letérdepeltet s egy „berr“-rel fölállit. A tevék nagy sötétkék szemeiből sokat tudtam kiolvasni. Ha a napi út igen hosszu, vagy a homok nagyon mély volt, e szemek élénk fájdalmat árultak el. Leginkább látható az a megterhelésnél, midőn nagyon nehéz árucsomagot tesznek hátára; a teher alatt meggörnyedve, fejét ura felé forditja, szemeiben köny csillog, s nyögése oly nehéz, oly meginditó, mintha mondani akarná: ember, légy irgalommal irántam. A teve külseje, kivéve az év bizonyos időszakát, midőn a természeti törvények félig ittas, bódult állapotba helyezik, mindig feltünően komoly. Vonásaiban a khaldei sémi typus kifejezés félreismerhetlen s a földtekének bármily részén található is már most, mégis elvitázhatlan, hogy első hazája a Tigris és Euphrates közti sivatag, vagyis az arab puszták. A turkománok e komoly tekintetet azzal a barbár eljárással zavarják meg, hogy a kötőféket átlyukasztott orrában erősitik meg. Az orráról mellére lecsüngő kötéllel nagyon hasonlit a szegény teve egy szemüveggel vadul felfegyverzett europai uracshoz, vagy megforditva. Mindketten magasra tartják fejüket s mégis mindkettőjüket orruknál fogva vezetik. A mily kellemes és felüditő hatást tesz emberre és állatra a letelepedés jele, oly kedvetlenitő és zavaró az indulási parancs. Legelőször is a kervanbasi emelkedik föl ültéből, kiáltására vagy jeladására mindenki kászolódik, még a szegény legelő tevék is értik, és sokszor anélkül hogy hajtanák, a karavánhoz sietnek; sőt a mi több, azon málha vagy utas mellé állnak, melylyel vagy kivel elébb megterhelve valának. Egy negyedóra alatt minden rendben van, mindenki elfoglalta helyét lánczolatban; az állomások csak az elfogyasztott hus lerágott csontjai s a rögtönzött tüzhelyek fekete foltjai maradnak. E momentán élet nyomai a sivatagon sokszor oly gyorsan elmulnak, a mily gyorsan támadtak; néha azonban égalji véletlenségek által fennmaradnak, s mint örül aztán a későbbi utazó, ha ily elhagyott tüzhelyre akad. E megégett sötét helyek környezete, mint pompás kervanszerai tünik föl szemei előtt; s a gondolat, hogy itt emberek voltak, hogy itt mozgó élet létezett, a sivatag leverő magányát elviselhetőbbé teszi. Égett foltokról szólva, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzem azokról a sokszor több napi utra terjedő leégett sikságokról, melyeket a Persia és Khiva közt levő sivatagon láttam, s melyekről a nomádok beszédje után oly sok csodálatost hallottam. A forró évszakban, midőn a perzselő nap a füvet és apró cserjét pozdorjává száritotta, gyakran megesik, hogy egy vigyázatlanul eldobott szikra az egész pusztát felgyujtja. A feltartóztatás nélkül terjedő tűz oly gyorsasággal harapódzik, hogy még lóháton is nehéz előle menekülni. A száraz füvön lappangva eszi magát tova s hasonlit a terjedő árhoz; sürűbb bokroknál vad dühvel csap föl, s igy – nagy téreket haladva rövid idő alatt – csak egy folyó vagy tó képes szilaj futását feltartóztatni. Éjjel borzasztó látvány lehet, midőn a láthatár hosszan és szélesen e tűztenger által vörösre van festve, s mondják, hogy a legbátrabbakat is megfélemliti. A gyáva csakhamar elvesz; kinek azonban lélekjelenléte van, megmenekülhet, ha – még midőn a tűz távol van – a közvetlen környezetében levő füvet felgyujtja. Az uj tűz puszta tért hagy hátra, melyen a közelgő lángok nem találnak többé tápanyagot, s mely ennél fogva biztos menhelyet nyujt. Csak igy képes az ember tűz által védelmezni magát tűz elől. A puszta felgyujtása sokszor fegyverül szolgál egyik törzsnek a másik ellen s mondják, hogy az eképen okozott dúlás rettenetes. Gyakran egy-egy szökevény szerelmes pár is használja, hogy magát az üldözés ellen biztositsa. Ha szél nincs, könnyen ki lehet térni a terjedő tűz elől, hanem a legkisebb szellő elégséges, hogy őrült sebességre ingerelje, s a menekvők közös halálukat épen mentési eszközökben találják. A sivatag képe és a leggyakrabban előforduló természeti tünemények különös benyomást gyakorolnak még az otthonos nomádokra is. Midőn Kaflankir fensikjain voltunk, mely az éjszak-keletnek terjedő Üstjert egy részét képezi, a láthatár sokszor a leggyönyörűbb fata morganával volt diszitve. Egy fata morgana Közép-Ázsia nagy sivatagán, abban a forró, mégis tiszta légkörben, tagadhatlanul a legszebb optikai jelenség, milyet az ember képzelhet. A légben tánczoló városok, tornyok és várak, a nagy karavánok képei, harczoló lovasok, egyes óriási alakok, melyek egyik helyen eltünnek, hogy másikon ismét felmerüljenek: engem mindig igen gyönyörködtettek. Társaim, különösen a nomádok, csak néma tisztelettel néztek ama tájak felé. Véleményük szerint e jelenségek az egykor ott létezett és elsülyedt városok és elveszett emberek árnyékai, melyek most a nap bizonyos idején kisértetszerüen megjelennek s a légben lebegnek. Sőt kervanbasink még azt is állitotta, hogy bizonyos helyeken már évek óta mindig ugyanazon alakzatokat látta, és hogy ha mi is elvesznénk a sivatagon, évek mulva megsemmisülésünk helyén szintén a légben ugrándoznánk és tánczolnánk. E mese, mely a nomádoknál általánosan el van fogadva, élénken emlékeztet arra az európai állitásra, mely szerint az a tér, melyet mi sivatagnak nevezünk, nem annyira természeti törvények, mint inkább társadalmi törvényeknél fogva változott sivataggá. Példaképen az afrikai Szaharát s Közép-Ázsia sivatagát emlitik, melyeken hajdan munkás kezekben és művelt földekben nem volt hiány. A mi e helyeket illeti, az állitás jogosult lehet, hanem Közép-Ázsia sivatagára nem alkalmazható. Némely helyeken, milyenek Merv, Mangislak, Görgen és Otrár, a mult századokban több élet volt ugyan, mint most, hanem egészben véve Közép-Ázsia sivataga emberek emlékezete óta mindig rettenetes sivatag volt. Az – egyetlen csepp ivó vizet is nélkülöző több napi járásnyi tér, a sokszor száz mértföldre terjedő, feneketlen mély homokkal boritott földek az égalj vad dühe és szeszélyei – oly akadályok, melyekkel a müvészet, tudomány vagy bármely más szellemi hóditó erők csak nagyon nehezen mérkőzhetnek. „Turkesztánt és lakosait – mondá nekem egy izben egy közép-ázsiai – isten haragjában teremtette, mert a mig a sivatag forrásainak keserü sós ize meg nem változik, addig a gyűlölség és rosszaság el nem távozik a turkesztánok sziveiből.“ V. A tatár sátor és lakói. Különös érzelem fogja el az embert, ha városaink mozdulatlan háztengerében visszagondol a könnyü sátorokra! A dervisség bűne ragadós, azonban nem mindenkire nézve, s igy tán nem lehet veszélyes, hahogy olvasóim nehány pillanatra Közép-Ázsiába kisérnek a végre, mikép ott a mi kőépületeink ellentéteit szemléljék. Dél felé jár az idő. A kirgiz család házát és holmiját nehány teve hátán szállitva, s nyája által kisértetve lassan vonul ama hely felé, melyre egyik lovasa magasra emelt dárdával mutat. Nomád felfogás szerint a karaván akkor pihen, midőn kóborol s nyüzsgővé csak letelepedésekor, azaz akkor válik, midőn a mi nézetünk szerint pihenni kezd. A tevéken ülő idősb nők – mert a fiatalabbak gyalog baktatnak, – még itt sem nyugodhatnak, hanem a teve durvább szőréből zsákoknak való fonalat készitenek. Csak a család eladó lányainak van arra kiváltságuk, hogy az inogva lépegető állaton teljes semmittevésben lézengjenek. Az ilyen orosz, ó-baktriai, mongol, vagy khivai pénzekből álló s egészen keblére alá csüngő nyakfüzérét tisztogatja s annyira belémerült munkájába, hogy az európai érem-buvár e szak műkedvelő nejének tarthatná; de e mellett egyetlen mozdulata sem marad észrevétlen előtte a karaván körül tornászó kirgiz ifjaknak, kik lovagi ügyességükkel igyekeznek tündökölni. Végre a kijelölt helyre jutnak. A városi lakos azt fogná hinni, hogy most ugyancsak lesz zürzavar, – de nem! mindenkinek megvan a maga tisztje, mindenkinek a maga hivatása, mindenkinek a maga feladata. Mialatt a család apja kihütött lováról leveszi a nyerget, hogy azt legelni ereszthesse, a fiatalabb legények pokoli zaj közt terelik össze a csutangolni nagyon kész juhokat és tevéket, minthogy elérkezett a fejés ideje. Ezen közben a sátrat is levették. Az öreg matróna előveszi annak rácsalaku vázát s azt jobbra-balra való buzgó köpködés között felállitja. Más személy a boltozatot képező meghajlitott dorongokat erősiti meg, mig a harmadik ráteszi a kürtő és ablakul szolgáló koronaalaku fedőt. Mig ezenkivül még ráakgatják a sátorvázra a nemezdarabokat, azalatt a gyermekek belül már felakgatták a zsákokat és tarisznyákat, s a hatalmas katlan-lábast is felállitották a robogó tűz fölé. Mindez csak nehány percz műve; büvészi gyorsasággal verik fel a nomádok sátraikat, de ép oly tündéri gyorsasággal szedik is azokat szét. Ezalatt a sátor előtt folyton foly a juhok, tevék, kiabáló asszonyok és rivó gyermekek zaja. Különös karzene ez az elhagyott puszta déli csendében. Egyébiránt a fejés ideje, a nomád naponkénti szüretje, itt a napnak legizgalmasabb órája. Legtöbb baj van a torkos gyermekekkel, kiknek hasa a folytonos tejivástól egész dobbá puffad. Az asszonyoknak hébe-hóban igen sokat kell az állatok nyughatlansága vagy rosz erkölcse miatt szenvedniök; a férfiak közel állnak körülöttük, de ezek a legcsekélyebbhez sem nyulnak hozzá, mert igen nagy szégyennek tartatnék, hahogy valamely férfi női munkához fogna. Midőn Ettrekben buzával tele koldultam tarisznyámat s ezt szállásomon kézi malmon megakartam őrölni, a turkománok harsogó kaczajra fakadtak. Megütődve kérdezősködtem e gunyolódás okáról, mire egyikük barátságosan közeledve hozzám, igy szólt: „Az szégyen, ha asszonyi munkához látsz. Természetes, hogy a mollahk (papi kandidátusok) és hadzsik (Mekkában járt zarándokok) nem igen értenek a világi míveltséghez s azért irányotokban elnézők vagyunk.“ Miután a tejkészletet betakaritották, s azt tömlőkbe töltögették – mert a korsók vagy faedények csak fényüzési czikkek, – a nyáj szétszóródik a tágas sikságon. A zaj lassankint elhal; a nomád sátrába vonul, felemeli annak alsó nemeztakaróját s mig a farácsozaton át befujdogáló nyugoti szellő déli álomba ringatja őt, azalatt a nők a sátrán kivül elővesznek egy félig kész nemezdarabot. Mulatságos látvány az, midőn megpillantunk hat, sokszor még ennél is több pusztai lányt, a mint egymás mellé sorakozva a kákagyékénybe takart nemezt erős taposás közben tovább-tovább hengergetik. E működéshez az ütenyt az élükön levő idősebb hölgy veri, a ki ezen iparbeli táncznak balletmesternője s a ki előre is tudja, hol lesz a szőnyeg ritka és idomtalan. A nemeznek, az emberi értelem által föltalált kelmék legegyszerűbbikének készitése Közép-Ázsia vándor népeinél még ugyanazon ponton áll, melyen feltaláltatásakor állhatott. Legjobban szeretik ennél a szürke szint alkalmazni; a tarkák fényüzési czikkek s fehéreket csak különös ünnepélyes alkalmakkor használnak. Szőnyegeket csak a gazdagabb nomádoknál: mint a turkománok- és özbegeknél láthatni, minthogy készitésük ügyességet s a művelt világgal sürűbb érintkezést igényel. A beléjük szőtt alakok mintáit rendesen Európában készült zsebkendők s más kelmékről kölcsönzik, s én valóban gyakran csodálkoztam rajta, hogy mily ügyesen másolják le azokat a nomádok, vagy a mi még több: miként képesek azokat egyszeri látás után is emlékükben megtartani. Mig a szegény nők a terhes házi munkákban isten igazában kifáradnak, azalatt a családapa is elhortyogta déli szundikálását. A nyáj is közeledik a sátorhoz, s alig kezd hüvesülni, a sátor pillanat alatt föl van szedve, s a tevek hátára rakva, mire megint neki indul a karaván. Ez már a második napi járat, s mégis az állatok ugy, mint az emberek oly jókedvüek, mintha évekig fészkeltek volna egy helyen, melyről az unalom üzte őket változatosságot keresni. Napnyugta után nemsokára, midőn a puszta véghetlen látkörére lassanként reá borult a sötét ég kupja, – a vándorló család megállapodik, hogy meleg nemeztakarók alatt töltse az éj hideg óráit. Gyorsan állitják tűz fölé az óriási konyhaedényt, s ép oly gyorsan üritik is ki azt. A nomád hallatlan étvágyáról európai embernek nem lehet fogalma. Alig mult el egy óra, s az ételek elfogytak, az imádságok le vannak darálva, s az idősbek a sátorokban, a fiatalabbak pedig szabad ég alatt, a nyáj körül álomba merülnek. Csak a hol eladó-leány van, ott történnek némi kivételek. Közép-Ázsia nomádjainál az iszlam még nem birta eltiltani, hogy a férfiak a nővilággal szabadabban ne érintkezhessenek. Itt még ismeretlen a hárem s a fiatal nomád tudja mindig: melyik csillag után kell indulnia, hogy szive ünnepeltjének sátrát föltalálja a nyomtalan pusztaságban. Megjelenése ritkán történik váratlanul, mert a nomád kisasszony is gyanitja: melyik oldalról fog a csendes éjben hallatszani a vágtató ló dobogása, s azért rendesen ez irányban ő a karavánnak legszélsőbb előörse. Hogy a puszták gyermekei gyöngéd találkáján a társalgás nem igen felel meg a mi szépészeti fogalmainknak, ezen alig kételkedhetünk; azonban a költészetet mindenütt föllelhetni s mondhatom, hogy a nomádoknál tán nagyobb mértékben, mint nyugaton. Némelykor a szerelmes párokból egész társaság alakul, s ilyenkor aztán a vad tatár-képekkel fölcziczomázott párbeszéd, melynek mindig rímekbe kell futnia, alig ér véget. Elejénte igen mulattattak engem az ily párbeszédek, de mennyire boszankodtam, hahogy ily szerelmes társasággal egy és ugyanazon sátorban kellett az éjt eltöltenem, hol aztán nagy fáradságom daczára sem alhattam. Ez lenne a nomádok nyári életének gyengén rajzolt képe. Télen azonban, kivált Közép-Ázsia éjszaki részeiben, hol már sokkal kegyetlenebb a hideg, a mi nézetünk szerént ezen vándorló élet elvesziti minden költőiségi zamatját, de sőt még a közép-ázsiai városi lakosok is csodálkoznak rajta, miként élhet meg e nép az irtózatos viharokban s a hetekig tartó havazások idején? Ha 30 foku hideg van Réaumur szerént, akkor nem igen kellemes lehet a sátor, s ez még sincs valami nagyon terhére a természettől megedzett pusztafinak. Ilyenkor kettős ruhadarabokba öltözik, s valamely mélység, vagy más, a széltől kevésbé járt helyen fölvert sátorát kétszeresen akgatja be nemez-darabokkal. Ekkor a sátor lakói is megszaporodnak, s ha a szakszaul (az igen nehéz és csomós fagyökér) órákig eltartó parázsa meleget kezd terjeszteni, akkor aztán nem igen érzik a szilárd anyagból épült lakás hiányát. Ekkor szűkebb körbe szorulnak a tűzhely körül, s a ház leányának a kimiszszel (tejből készült bóditó ital) telt tömlőt szakadatlanul körül kell hordania. Ezen kedvencz ital megnyitja a szivet, feloldja a nyelvet s ha bakhsi (dalnok) hébe-hóban az ily téli estét dalaival vidámmá teszi, akkor aztán még a vad orkánok sivitása is zenévé válik. Hahogy a mindennapi élet folyamát rendkivüli természeti jelenségek, mint például homok- vagy hózivatarok meg nem háboritják, ugy a nomád boldog, mondhatnám: oly boldog, a milyenné a világ semilyen polgáriasultsága sem lehetné. Minthogy Közép-Ázsia népei rendkivül kevés szükségletet ismernek, ez okon nagyon ritkán találkozhatni náluk szegénységgel, mely sohasem is oly nyomasztó, mint nálunk, s a puszták lakóinak élete szeliden folyna le, hahogy jellemük fővonása nem lenne a rablás és viszálkodásra való hajlam. A háborunak, mely mindenütt csapás, ott a lehető legfélemletesebb következményei vannak. – A legcsekélyebb ok nélkül rohanja meg a magát erősbnek érző törzs a gyöngébbet. A fegyvert foghatók győznek vagy meghalnak; a nők, gyermekek és nyájak zsákmányként elosztatnak s hányszor esik meg, hogy a család, mely este még a legnagyobb boldogságban hajtá fejét nyugalomra, a következő reggel szüleitől, szabadságától s minden vagyonától megfosztva, egymástól messzire hurczoltatik. Khiva mellett a turkománnok közt több, azelőtt ómódu fogoly kirgiz családra akadtam. Ezen szegény szerencsétlenek, még csak nemrég vagyonos ifjak és lányok, annyira megnyugodtak sorsukban, mintha azt a természet törvényei mérték volna rájuk. Mily őszintén, mily szorgalommal igyekeztek uruk érdekeit előmozditani, s mennyire gédelgették, szerették annak gyermekeit! S pedig uruk rabolta el őket, az gyilkolta le apjukat, s az bélyegezte meg őket örökre a „kul“ vagyis rabszolga névvel. A budhizmus, a kereszténység s az iszlam egymást fölváltva tettek kisérletet Felső-Ázsia pusztáiba behatolni s bár az első s utolsó gyökeret vert, de a középázsiai nomád ennek daczára ma is ugyanaz, a ki volt az arabsok hóditása vagy maczedói Nagy Sándor hadjárata idején; olyan, a milyennek őt még Herodot látta. Örökre emlékezetesek előttem azon órák, melyeket idősb turkománnok vagy kirgizekkel világi dolgokról való beszélgetésben töltöttem el. A legigénytelenebb egyszerüséget ugyan magunk elé képzelhetjük, de mennyire különbözik még ettől is az, ha a nehány évezredek polgárisultság ezen élő emlékköveit látjuk magunk előtt! A közép-ázsiai ugy beszél Rómáról (Rumról, vagyis a mai Törökországról), mint beszél Julius Caesar idejében, s hahogy hallja az ember: hogyan dicséri és magasztalja egy-egy szürkeszakálu ezen ország hatalmát és nagyságát, majdnem azt kellene hinnünk, hogy a győzhetlen legiók csak tegnap csatáztak a párthokkal, hol ő is jelen volt a segélycsapatokban. Hogy az ő Rumja (Törökország) a régi Rómához viszonyitva nagyon szegényül áll, azt nem hiszi el, mert ő a Rum név alatt nagyságot tanult ismerni. Rómát nagyság és hatalomra nézve legfölebb Khinával méri össze, bárha a Khináról hangoztatott különböző mesék és mondák a khinai népeknek inkább művészetét és szépségét, mintsem vitézségét dicsérik. Oroszországot a ravaszság és fortély fészkének tartják, s hogy ez ilyen tulajdonságaival vitte végbe legujabb hóditásait, s Angliára vonatkozólag tudva levő dolog, hogy még a nemrég elhalt bokharai emir is, midőn első izben érintkezett angolokkal, „egészen felháborodott a miatt, hogy az „ingilizek“ (angolok), kiknek neve csak nemrég merült fel, vele szemben devletnek (kormánynak) merik magukat nevezni.“ Az idegenre nézve igen meglepő azon vendégszeretet, melyet Közép-Ázsia nomádjainál oly mérvben találhatni, milyenben Keletnek talán egyetlen tartományában sem. A törökök, persák, és arabok még megemlékeznek némileg ezen régi kötelességükre, s a mi európai utazóinknak – azt hiszem – bőséges alkalmuk lehetett meggyőződhetni, hogy a szolgálatkész lábmosás, a birkaleölés és a vendégszeretet más ily jele csupán csak dús borravaló vagy – mint Persiában mondják: piskes reményében történik. A Kórán ugyan azt mondja: „Tiszteljed vendégedet, habár hitetlen volna is,“ mindazonáltal ezen tisztelet gyakran csak bizonyos követségi vagy konzulátusi rendeletek viszhangja. Egészen másként áll a dolog Közép-Ázsiában. Itt a vendégszeretet szintén ösztönszerü, mert a nomád lehet ugyan kegyetlen, vad és hitszegő, de vendégszeretetlen soha. A turkománok közt tartózkodásom idején koldustársaim egyike legrongyosabb öltözetébe burkolózva, kolduló látogatásokat ment tenni, s egész napon át tartott kóborlás után magánosan álló sátorba tért be, hogy ott töltse el az éjt. Ide érkeztekor, mint ez rendesen szokott történni, barátságosan üdvözölték, de csakhamar észrevette, hogy a szegényes háztartás gazdája nagy zavarban van, s mintha valamit keresne, tétovázó szemekkel ide s tova lótfut. A koldus már nem jól kezdé magát érezni, midőn gazdája feléje közelitett s fülig elpirulva nehány kránt kért tőle kölcsön, hogy előteremthesse a szükséges estebédet, minthogy neki magának száritott halon kivül nem volt egyebe, s vendégét mégis csak jobb falattal szeretné ellátni. Ily kölcsönt mindenesetre adni kellett. Társam kinyitotta öltönye rongyaiban eldugott erszényét, s miután abból 5 kránt gazdájának adott, minden rendében látszott lenni. Barátságos beszélgetés közt fogyasztották el az estebédet, lágy nemezszőnyeget teritettek le az idegen számára ágyul, s ez a következő reggel tisztességesen elbucsuzott. „Alig távoztam félórányira a sátortól, – igy mesélé barátom – midőn egy turkomán nyargalt felém s dühös fenyegetések közt követelte erszényemet. Mily nagy lőn csodálkozásom, midőn a rablóban tegnapi gazdámra ismertem! Azt hivém, hogy csak tréfál s barátságosan kezdék hozzá szólani, de ő mind komolyabbá vált, s hogy a gonosz következményeket megelőzzem, nem volt mást mit tennem, mint erszényemet, kevéske theámat, fésűmet és késemet, szóval: minden vagyonomat odaadnom. Ezzel tovább akartam menni, de ő még föltartóztatott, megnyitá az én, vagyis már most az ő erszényét, s azzal abból 5 kránt következő szavakkal nyujtott át nekem: – Ime vedd, itt van tegnap esti adósságom! Most már nem tartozom, s igy tovább mehetsz! VI. A khivai udvar. A keleti fejedelmek udvarai gyakran és többféleképen le voltak már irva. A Bosporus partjaitól kezdve, a hol Dolma Bagcse, Besiktas és Szerajburnu képezik e csodásan szép album első lapjait, egészen a pekingi és jedoi paloták festményeiig nagyon sokat olvashattunk már a keleti élet fényüzési vágya, hiu pompája, gyémántcsillogása és aranydiszitményei felől. De mégis hiányzik még egy nehány vázlat a turkesztáni uralkodók udvari életéről, és egy olyannak leirása bizonyára nem lesz fölösleges. Valami elvakitó, elkábitó, bámulatra ragadó nagyszerüséget ne várjon senki, de mégis megérdemli a fáradságot, hogy minket az olvasó Khiva görbe utczáin és az ívezett Bazáron át az Ark-ba (királyi vár) kisérjen. Mint a közép-ázsiai fejedelmek minden lakhelye, ugy e vár is hatalmasan meg van erősitve és kettős kőfal veszi körül. Egy keskeny kapun át az első udvarba jutunk, mely tömve van testőrséggel, más katonákkal és szolgákkal. A bemenet közelében két hosszucsövü ágyu van felállitva, melyeket a hatalmas Nadir hozott ide, és a gyors visszavonuláskor kénytelen volt itt hagyni. Igen csinos, részarányos ékitményekkel vannak diszitve s ugy látszik, hogy Delhiből származnak. Ha a második kapun is áthaladtunk, egy más, kissé már téresebb udvarba jutunk, melynek egyik végén egy jelentéktelen, nyilt kocsiszinhez hasonló épület áll, melyben a magas hivatalnokok töltik hivatalos óráikat a Mehter (belügyminiszter) elnöklete alatt. Ezen épülettől balra egy őrtanya-forma ház fekszik, melyben nappal különféle szolgák, poroszlók és hóhérok tanyáznak s várják a fejdelmi parancsokat. E két helyiség között egy szerény ajtócska a khivai felség tulajdonképeni lakába vezet. Ez, miként a város többi házai, kivülről egy nyomorult agyagkunyhóhoz hasonlit, természetesen ablakok nélkül; hanem a belseje sem árul el valami nagyszerü fényüzést, s a háziur fejdelmi állására csakis a nagyobb és becsesebb szőnyegek, egy néhány kerevet és kerek párna (vánkos) s egy jó rakás málha emlékeztetnek, melyek e helyiségek egyedüli butorzatát képezik. A szobák száma igen csekély s mint mindenütt, ugy itt is két részre van különitve az egész épület: a Harem (női lakosztály) és a Szelamdsaj-ra (elfogadó terem). Szemeink sehol se találkoznak valami különös pompával. Csakis a szolgacsapat különbözteti meg az uralkodót a közönséges emberektől s egyetlen hatalmi jelvénye csak az inasokból áll. Ezeket is szemügyre fogjuk venni egy kissé. A háztartás élén a Desztur khandsi áll (szóról szóra: asztalteritő), kinek tulajdonképeni hivatala abban áll, hogy a királyi asztalra felügyel. Az ebédnél is jelen szokott lenni teljesen fölkészülve és diszruhában s a többi szolgák felett való főfelügyelet is rá van bizva. Utánna következik a Mehrem, egy neme a hivatalos udvari szolgának (valet de chambre in officio), de voltaképen több mint titkos tanácsos, mivel a házi ügyeken kivül államügyekbe is beleavatkozik és az előbbivel együtt királyi urára leghatalmasabb befolyást gyakorol. Következnek már most a többi szolgák, a kik közül mindeniknek meg van a maga meghatározott foglalkozása. Az Aspez vagy szakács ételeket készit, az Asmehter pedig fölhordja azokat. A Serbetcsi theát, szorbetet s egyébféle italokat készit, hanem azonkivül jártasnak kell lennie sokféle bájitalok (elixir) és csodás decoctok előállitásában is. A Pajeke a Csilin-re (pipa) visel gondot, mely az udvarnál aranyból vagy ezüstből készittetik és a melyet minden megtömés alkalmával friss vizzel kell megtölteni. Közép-Ázsia többi udvarainál e hivatal nem létezik, mert a dohányt a törvény szigoruan tiltja. Az igaz, hogy öltöző szobája (budoir) a tatár fejedelem ő felségének nincsen, de azért toilettejével mégis elég szolgálatkész szellem van elfoglalva. Mialatt a Silapcsi térden állva a mosdótálat tartja, addig a Kumgandsi (kannatartó) ezüst- vagy aranyedényből vizet önt és a Rumaldsi azonnal kész az ujja hegyével tartott törölköző-kendőt fejedelmének átnyujtani, mihelyt az előbbiek visszavonultak. A khánnak egy külön Sertaras (fejborotváló) van, kinek gyors ujakkal s ügyes kezekkel kell birnia a koponyanyomogatásra, mely Keleten mindenfelé közkedvességü; azonkivül van a fejedelemnek egy Ternakcsi-ja, vagyis körömlevágója, egy Khadimdsi-je, ki ő felségének a hátát szokta megdögönyözni s rajta keresztül-kasul térdelni, hogy tagjai ropogjanak, ha a khán hosszas fáradtság után tagjai megropogtatása által akarja magát kipihenni. Végre még van egy Tösekcsi-je is, egy ágyvetője, kinek az a hivatala, hogy a puha nemezdarabokat vagy mádráczokat éjjel elegyengesse. A pompás nyeregszerszámok és fegyverek a Khaznadsi (kincstárnok) felügyelete alatt állanak, a ki nyilvános kilovaglások alkalmával az uralkodó közelében szokott menni. A Dsigadsi vagy kócsagtartó a szolgaszemélyzet élén halad. A fejdelem ruházata és ételei csak igen keveset különböznek azoktól, melyeket gazdag kereskedők vagy előkelő hivatalnokok házaiban találhatunk. A király ugyanoly nehéz juhbőr-sapkát, ugyanoly esetlen s több rőfnyi vászonkapczával teletömött csizmákat, épen olyan vastag bélésü karton- vagy selyemkabátokat visel, mint alattvalói s épen oly rettenetesen izzad e szibériai öltözékben a nyomasztó juliusi hőség miatt, mint amazok. Egészben véve a kharezmi fejdelem sorsa épen oly kevésbé irigylésre méltó, sőt mondhatnók, sokkal silányabb, mint a többi keleti fejedelmeké. – Oly országban, hol rablás és gyilkolás, féktelenség és törvénytelenség napi renden vannak, a fejdelem személye a tulságos félelem és páni rettegés miatt, melyet annak szükségképen ébresztenie kell, bárminemü érzelmet képes előidézni, csak ragaszkodást és szeretetet nem. Sőt legközelebb álló környezete is fél tőle korlátlan hatalma miatt és rokonai épen ugy, mint saját neje és gyermekei is gyakran leskelődnek élete ellen. A mellett az uralkodó kénytelen az iszlam erényesség és özbeg szokás és erkölcs mintaképe lenni, mert ő felségének minden legkisebb, legjelentéktelenebb vétsége azonnal a városi pletyka tárgyává lesz s jóllehet senki se merészli a fejedelemnek még nagyobb hibáit is ócsárolni, mindamellett is az ily tények miatt a befolyásos Mollahk sértve veszik magokat, a mi pedig egészen a fejedelem érdeke ellen van. Mint minden igazhivő, ugy a khán is tartozik napfelkeltekor ágyát elhagyni s a gyülekezetben a reggeli imánál jelen lenni. Ez után, mely egy fél óránál tovább tart, egy nehány csésze theát iszik, mely zsirral és sóval van fűszerezve s melyre gyakran több tudós Mollah is meghivatik, a kik aztán a szent törvények magyarázgatásával vagy bármi más vallásos kérdés vitatásával, melyhez ő felsége természetesen csak nagyritkán ért valamit, szokták a reggelizést élénkiteni. A mélybeható vitatkozások az álmot lassanként előcsalogatják, s miután a khán hatalmasan horkolni kezdett, a tudós világ visszavonul. Ezt reggeli álomnak nevezik, mely rendszerint két-három óráig tart. A fölébredés után kezdődik a miniszterek s más magas hivatalnokok Szelam-ja (elfogadás). A khán teljesiti uralkodói tisztét, tanácskoznak a tervezett rablótámadások felett, magas politikát űznek a szomszéd Bokharát, a Gomud- és Tsaudor-turkománokat, kozákokat és mostanság hihetőleg a mind közelebb-közelebb nyomuló oroszokat illetőleg is; vagy számadásra vonják a tartományok kormányzóit és a kiküldött vámhivatalnokokat, kik a legnagyobb pontossággal tartoznak a fölszedett pénzről számolni, mert a legcsekélyebb hibánál is könnyen az történhetik a feleletre vont egyénnel, hogy feje nélkül lesz kénytelen eltávozni. A több óráig tartó kormányügyek elintézése után szolgálják fel a tulajdonképeni reggelit, mely nagyobbára könnyebb ételekből áll, természetesen egy özbeg gyomorra nézve „könnyebbek“-ből, mert ő khivai fölségének Dejeuner à la fourchette-je (villás reggeli) nálunk több izmos hordárnak is elég lenne. Az evés alatt minden jelenlévő tiszteletteljesen körülállva tartozik végignézni azt s csak annak bevégezte után szólittatik fel nehány kegyencz a leülésre, hogy az uralkodóval nehány partie sakkot játszodjanak, a mely mulatság egészen a déli imáig tart. Ez utóbbi körülbelől egy óráig foly. Annak bevégezte után ő felsége az előudvarba megy, ott egy lépcsőzetes magaslaton helyet foglal s kezdődik az Arz (nyilvános kihallgatás), melyre a népnek minden rendje és osztálya, férfiak, nők vagy gyermekek, a legnagyobb pongyolában vagy félmeztelenül is, megjelenhetnek. A bemenetnél tolongó sokaság kiáltozva, orditozva várja a kihallgatást. Mindenik magára bocsáttatik be; egészen közel járulnak az uralkodóhoz, előterjesztéseikben egészen fesztelenek, kérnek, néha ellenvetéseket is tesznek, sőt igen gyakran a leghevesebb szóvitába bocsátkoznak a khánnal, vele, kinek egyetlen intése elég arra, hogy bárkit is a legkisebb ok nélkül a hóhér kezére juttasson. Kelet a legszembeszökőbb ellentétek országa volt mindig s az jelenleg is. A tapasztalatlanok ez eljárást igazságszeretetnek tarthatják, én részemről semmi egyebet nem látok benne, mint szeszélyességet, mert egyiknek meg van engedve, hogy a királyi tekintélylyel a legdurvább szavakban daczolhasson, mig a másik éltével lakol, ha az illemet a legkisebb mozdulatával megsérti. Az Arzon nemcsak nagy szereket intéznek el, nemcsak halálitéleteket hoznak s hajtanak végre, hanem gyakran a legaprólékosabb czivódásokat is, mint például házasfelek között, elintézik. Egy szomszéd bepanaszolja a másikat egynehány krajczárért, egy szomszédasszony a másikat egy lopott tyúkért; senkit sem szabad visszautasitani. A khán elküldhet később valakit a Kadihoz (biró), de elébb ő maga kénytelen kihallgatni. Csak a késő délutáni ima vet véget e fárasztó foglalkozásnak. A későbbi órákat sétalovaglásra forditják a városon kivül, de a fejedelem közel naplemente előtt vissza szokott térni. A negyedik, az esti ima, hasonlóképen társaságban végeztetik s azután a fejedelem estebédjére vonul vissza. A vacsora leggazdagabb s tovább is tart, mint a többi étkezés. Khiva és Bokhara fejedelmei csak ritkán élnek szeszes italokkal, bárha a királyi család többi tagjai és az ország nagyjai e tekintetben a kelleténél is tovább mennek. A vacsora után énekesek és zenészek vagy szemfényvesztők jelennek meg, a kik egynehány darabot adnak elő. Az elsőbbeket kivált Khivában igen kedvelik és művészetök miatt Turkesztánban, sőt az egész iszlamhitü Kelet-Ázsiában a leghiresebbek. A hangszert, melyen művészkednek, Girdsek-nek nevezik. Ez általán véve a mi hegedűnkhez hasonlit, csakhogy hosszabb nyaka s egy sodrony- és két selyemhúrja van; vonója is hasonlit a miénkhez. Ezenkivül van még Tambur kopoz (koboz) és Dutara is, melyeket a Bakhsi dalainak kisérésére használ. A közönséges életben csak mindennapi hősöket énekelnek meg, ellenben a királyi udvarnál többnyire Nevaji-ból s a persa költőkből vesznek át ghazeleket s minthogy az ifju herczegeket a zeneművészetben is oktatják, néha a khán őket is fel szokta szólitani, hogy magokat vagy magánosan vagy az udvari dalnokok kiséretében produkálják. Különös vidámságot és jó kedélyt, miként az a teheráni lakosoknál s a Bosporus melletti palotákban otthonos, az özbegi fejedelmek udvaránál nem igen találunk; az itt ismeretlen, vagy legalább is nincs gyakorlatban. A tatárok nemzeti jelleme főképen a komolyságban és szilárdságban áll; a tánczolás, ugrálás és bármi egyéb csintalanság szerintök csak asszonyhoz vagy gyermekhez méltó. Nem is láttam soha egyetlenegy előkelő özbeget sem szerfölött nevetni. Naplemente után mintegy két óra mulva az uralkodó a hárembe vagy hálószobájába vonul vissza, és ezzel a khivai fejedelem mindennapi munkája be van végezve. A hárem itt a világért sem az, a mi a török vagy persa udvaroknál. A nők száma csekély, a hárem-élet tündérszerü szinezete egészen hiányzik, minden a legszigorubb szűziességre és erkölcsösségre van számitva és e tekintetben a khivai udvar felette is áll a többi keleti udvaroknak. A jelenlegi khánnak csak két törvényes felesége van, bárha a Korán négyet enged meg. Ezek mindig magából a királyi családból választatnak, s nagyon ritka eset, hogy vagy egy magasabb hivatalnok leányát, ki nem tartozik a családhoz, e méltóságra fölemeljék. Bárha a fejedelem neje felett épen ugy mint minden alattvalója felett korlátlanul uralkodik, mindazáltal neje, ha valami különös vétket elnem követett, szelidebb bánásmódban részesül. De czime, vagy valami más előjoga épen nincs; udvartartása csak annyiban különbözik a többi háremektől, hogy neki több cselédje és rabnője van. A nőcselédek rendesen hivatalnok nejei és leányai, a rabnők többnyire persa nők s egynehány fekete arab nő; s minthogy ezek, főképen Iran leányai testi szépség tekintetében az özbeg dámáktól nagyon hátra állanak, igy az uralkodónőnek semmi oka sincs vetélytársaktól tartani. A mi a külvilággali érintkezést illeti, e tekintetben a khivai fejedelemnők sokkal inkább meg vannak szoritva, mint Kelet többi uralkodónéi. Az emlitett szűzesség törvényei követelik, hogy a nap legnagyobb részét a háremben töltsék, ahol cziczomára és öltözködésre lehető legkevesebb időt pazarolnak; de nem is igen sok pazarolni való idejök van a hárem hölgyeinek, minthogy egy országosan divatozó szokás azt követeli, hogy a ruhákat, szőnyegeket s egyébb kelméket, miket a fejedelem használ, ha nem is mind, de legnagyobb részét, saját felesége készitse el. Ez hatalmasan emlékeztet a régi patriarchális életmód szokásaira, melyből Turkesztán, durvasága daczára is, még elég sok kedves vonást őrzött meg. Sétákat és kirándulásokat a khivai fejedelemnő csakis a város közelében fekvő kéjlakokba és nyári palotákba tehet, a mely alkalommal soha sem lóháton megy oda, mint az Persiában közönséges szokás, hanem egy tarkára festett, vörös szőnyegekkel és posztókkal bevont és elzárt nagy szekérben. A jármű előtt és után egy nehány lovag baktat, kik fehér botokkal vannak ellátva. Utjában mindenki tiszteletteljesen áll fel üléséről s mély hajlongással üdvözli őt. A szekér belsejébe merész vizsgatekintetet vetni senkinek sem jut eszébe; nem is érne az semmit a gondos elleplezés miatt. Különben egy ily merész tett, nem csak az uralkodó nejénél, de minden más hivatalnok nejénél is halált vonna maga után. A persa királynő sétalovaglása alkalmával a számtalan Ferras (szolga), kik a menetet megnyitják, a kiváncsi néptömeget jobbra-balra bőven osztogatott csapásokkal szokta elüzni. De a komolyabb természetű özbegeknél erre nincs szükség, mert a háremélet ott nem oly szigoru s jól tudjuk, hogy minél elnézőbbek a törvények e tekintetben, azoknak megszegései is annál ritkábbak. Nyáron át a királyi család Rafenek-ben és Tashauz-ban, két közelfekvő kéjlakban, tartózkodik, melyek régibb fejedelmektől persa izlésben épittettek s ablaküvegeik és tűkördarabjaik által tűnnek föl; főképpen ez utóbbiak a khivaiak szemében nagy fényüzési czikk gyanánt szerepelnek. Tashauz nincs minden izlés nélkül épitve. A kastély egy tágas kertben áll, nehány viztartója is van s erősen emlékeztet a nigarisztami kastélyra, mely Teheran kapui (Simran) közelében fekszik. A telet a városban töltik; de még itt is többre becsüli ő özbegi felsége a falakon belől felütött sátort, a mi különben nem mutat rosz izlésre, mert a kerek, hófehér posztóból készült lakás, melynek közepén barátságos tűz lobog, nem csak hogy épen oly meleg, mint bármely kőépület, de azonkivül valami sajátságosan vonzó is van benne és nem gyakorol olyan mogorva, bárátságtalan benyomást, mint Turkesztán ablaktalan agyagkunyhói. VII. Öröm és szomoruság. Az öröm és bánat elvitázhatlanul azon tűkör, melyben egy népnek jellemét, szokásainak hű képét megláthatjuk. Az öröm és bánatban tova tünnek a szinlés mesterségének jelei; az ember mivoltának valódi szinében tünik fel, árny- és fényoldal egyiránt lesznek előtérben; mert a hol az érzelmek visznek szerepet, ott hasztalan volna másnak mutatkozni, mint a milyenek vagyunk, másként szólani és cselekedni, mint ezt belső szózatunk parancsolja. Az emberi nem nagy családjában az életnek három állapota van: születés, házasság és halál, ama képek, melyekben az öröm és bánat vonásait legjobban tanulmányozhatjuk. A körvonalak ugyan mindenütt egyenlők, de a szin- és kivitelben imitt-amott találunk külömbséget, melyek a legmíveltebb népeknél sem hiányoznak. Az ethnografia fáklyája e tárgyat a világ különféle részeiben gyakran világosságba helyezte; de mindazonáltal meg kell vallanunk, hogy Közép-Ázsia mezején még meglehetős setétség uralg. Ezért egy pár szikra nem lesz épen felesleges, és ha a vad polinésiai és közép-áfrikai hiában daczoltak a vizsgáló szemeivel, miért ne szellőztetnők a fátylat a durva és gyanakodó özbeg felett is? Ez az első, és igy csak gyenge kisérlet. 1. Születés. Midőn a közép-ázsiai nő – értem a bennlakót – a vajudás közeledését érzi, elhivatja közeli rokonait, egy szülésznőt és gyermekápolónőt. A sátorban vagy szobában leteritenek egy uj nemezt vagy szőnyeget, és arra ül a szülendő összecsomporodott lábakkal. A szülésfájdalom nagyobbodtával közeli rokonai melléje guggolnak, ő pedig karjait legjobb barátnéjának nyaka közé fűzi, és a bába által, a ki ágyékánál fogja, mindaddig ide s tova csusztatik, a mig méhgyümölcsétől megszabadul. És csak ennek megszabadulta után fektetik ágyba, midőn a rokonok a gyermekágyast, a bába a gyermeket veszik gondjaik alá. Az előbbi a halántékon és üteren alkalmazott dörzsölések által felüdittetik, s mig az utóbbi rejtve fekszik, addig a bába pólyákat vág egy darab uj gyolcsból, melyekbe különféle babonás szokások szoros megtartása mellett betakarják. A polyaszeletek hulladékait elviszik az anyának, midőn egyszersmind a gyermek neméről és kinézéséről tudósitják. Hasonló módon megviszik az atyának is az örvendetes hirt, és pedig az ugynevezett pólyavágó (Kindikkeszen), a ki különösen fontos szerepet játszik és tudósitásaért megajándékoztatik. Három napig a gyermeket senkinek sem mutatják, ezalatt pedig szorgalmasan kenegetik vajjal, szemeit megmossák sós vizzel, különben veres szemei lesznek ugy hiszik, melyek gyülöletesek nagyon, és miután ráadták az első inget, teveszőrön közszemlére kiteszik. Ekkor a barátok és ismerősök látogatást tesznek, a férj nejének valamely ajándékot ad s az anya mindig remeg, hallván a gyermek jövője feletti jóslatokat, melyeket tapasztalt matrónák a kis testnek tagjai- és mozdulataiból olvasnak. Igy p. rosz jelnek tartják, ha a gyermek bal lábbal vagy bal kézzel jött a világra; a kis szemgolyó azt jelenti, hogy magzatuk tolvaj lesz; széles homlok bátorságot, a lábakkal való nyugtalan tombolás jövendő gazdagságat jósol stb. Mindenki jelentékeny arczczal bámul, és ha nem kötötte volna az anya saját kezeivel gyermeke bal karára a fehér varázskövet, bizonyára nyugtalanitaná őt a gonosz szemektőli félelme. Csak miután a csille (40 első nap) eltelt, kezdik meg az ünnepélyeket. Leánynál ezek jelentéktelenek, de fiunál még a legszegényebb is rajta van, hogy minél nagyobb számu vendéget maga köré gyüjtsön és azokat a legfényesebben megvendégelje. Nagy lakoma, versenyfutás, küzdés, zene, napirenden levő dolgok, és a születésünnepnek sajátságát képezi az ugynevezett Altin-Kabak, mely abban áll, hogy egy magas fa csucsára egy arany vagy ezüst golyót tesznek, és a ki azt egy lövésre, akár puskával akár nyillal lelövi, az nem csak a golyót nyeri el, hanem azon felül bizonyos számu juhot, sőt tevéket és lovakat is, melyek dijul kitüzettek. Egy év eltelte után, mialatt a gyermek macskáktól, gonosz szellemektől és más veszedelmes dolgoktól szigorun őriztetik, az emlitett fehér kő helyét egy kerek csont pótolja, és sapkájára egy argusteket (egy titokszerűen faragott és festett fadarabot), egy nuszkhát (talizman), mely tudós kéz által iratik, több korált, egy hyénafogat, és ha a körülmények engedik, egy kis zacskót Mohamed szent sirjáról való földdel raknak. Ez gyakran jókora csomóvá növi ki magát, mely a szegény teremtménynek fejét terheli; de ők ezt nem veszik figyelembe. De sőt vigyáz az anya és aggodalmas szemmel őrködik, nehogy ezek egyike vagy másika hiányozzék, mert mindenik biztos óvszer némely veszélyek ellen. A gyermekek játékkora Közép-Ázsiában valamint egész Keleten csak nagyon rövid ideig tart. A leánynyal nagyon hamar megkedveltetik a fonást, szövést, varrást, túrókészitést stb., a fiut már öt éves korában lóra ültetik és tizedik évében, sokszor már korábban, a szintusákban mint lovas, vagy a pályafuttatásokban mint jokey szerepel. Csak a tehetősebbek adják fiaikat a Mollahnak. Miután olvasni megtanult, megkezdődik a Korantói vagy Korani ünnep, mely az oszmanli Khatem-Düjünü ünnepével azonos, azon különbséggel, hogy az utolsó csak akkor áll be, midőn a fiu Mohamed szent könyvét először átolvasta, az itteni pedig akkor tartatik, midőn az olvasást megkezdi. 2. Házasság. Jóllehet a gyermekkor csak rövid tartamu, mindazonáltal a férfi csak 18 éves korában neveztetik jigid (érett ifju)-nak, a leány pedig csak 16 éves korában küz- (hajadon)-nak. Vidéken a két nem közti társalgásra a Korán nincs legkevesebb befolyással. Valamint nyugaton, ugy találjuk az özbegnél is képviselve a szerelem rózsás játékát minden örömei- és kellemetlenségeivel, minden varázsával és ihletségével. Hogy miként találhatnak helyet a leggyöngédebb érzelmek szivében egy közép-ázsiainak, ki kora ifjuságától fogva csak rablás-, gyilkoláshoz, árvák, özvegyek és rabszolgák könyéhez szokott, az eleinte engemet is csodálatra ragadott; de volt alkalmam meggyőződhetni, hogy a szerelmi viszonyok itt sokkal sürűbben, mint más iszlam országokban a legtarkább kalandokban nyilvánulnak. Az özbeg szenvedélyes kedvelője a zenének és költészetnek, s mint ilyennél hogyan lehetne a szerelem idegen az ő ábrándos érzelmeitől? Ha hosszabb viszony két szivet közeli bizalomba helyezett; ha a szerelmesek kölcsönös egyetértése a határozatot megérlelte, az illetők csak akkor avatják be szülőiket titkukba. Ha ezek beleegyeznek, akkor a kezdemény az ifju részéről történik. Ő ugyanis elküld két követségi nőt (Szoucsi-Khatun), hogy a leány kezét szüleitől megkérje. Ezek a követségről nagyobbára már eleve értesültek; a küldöttség tisztelettel és kitüntetéssel fogadtatik, az ajánlattal megelégednek, de még sem adnak feltétlen határozott választ. A nyers „igen“-t kimondani nem épen tetsző, és az ifjunak a kis czélzásokból kell kiolvasnia kivánatának teljesülését. Egy ilyen követség után mindenek előtt a kalimot (nászhozományt) tárgyalják, melyet a férfi jövendőjeért adni szándékszik vagy adhat. Igy szokták kérdeni: „Hányszor kilencz?“ azaz, hányszor 9 juhot, tehenet, tevét vagy lovat, vagy hányszor 9 darab aranyat, a városban divatozó szokás szerint, kell az atyának leánya átengedéseért fizetni? A szegényebbek adnak kétszer kilenczet, a gazdagabbak hatszor kilenczet, a khánnak kilenczszer kilenczczel kell menyasszonyát megvásárolnia. A Kalim után a második horderejü kérdést képezi az eginbas (ékszerajándék), melyet a vőlegény adni köteles. Ez áll 8 gyürűből (jüzüg), egy fél tiarából (segendsin), egy egész tiarából (sekergül), egy karkötőből (bilezig), fülfüggőkből (iszirga), orrpereczekből (arabek) és mellfüggőkből (öngülük). E tárgyakból semminek sem szabad hiányoznia, és megállapittatik egyszersmind, hogy ezeket aranyban vagy ezüstben kivánja-e megadni. A közép-ázsiai tehát nagyon drágán vásárolja meg nejét. Az alkudozások hosszan folynak, és miután minden határozottan megköttetik, akkor összehivatnak a szomszédok és rokonok az eljegyzési ünnepélyre (Fatiha toj), a mely két napig a menyasszony házánál, két napig a vőlegény házában tartatik. A Mollah vagy egy aggszakál tudtára adja az összegyült vendégeknek a viszonyt. Elmondja, mily nagy volt az átengedési ár, mikor lesz a menyegző, és rövid beszédét egy fatihaval végzi, mire mindenki az ünnepélyhez lát és négy napig mulat. Ilyes ünnepélyeknél, melyek toj-nak (magyarul tornak) neveztetnek, mindnyájan egy szobában, de több csoportra oszolva vannak. A terem főrészét az öregek foglalják el, a jobboldali fal mellett tartózkodnak a nők, mig a leányok és ifjak egy szegletbe, jobbára a zenészek és énekesek mellé telepednek. A toj nemcsak ünnepi lakomából áll, hanem a zenét, énekelőadásokat, daljátékokat is magában foglalja, de főleg a lófuttatást, mely utóbbi Közép-Ázsiában minden ünnepélynél kiváló szerepet játszik. Kitüznek e mellett jókora összegeket, fiatalok és öregek élénk részt vesznek benne. A pálya egy vagy három mértföld nagyságu; az egyikre csak két éves csikókat bocsátanak, a másikra teljes évü, erős lovakat. Mindig két megnevezett távolban fekvő helységet választanak, s mig az egyiken az ünnepi tömeg gyülekezik, addig a másik helyre felügyelőül egy toj emir-t (ünnepi tisztet) rendelnek. Ő felvigyáz rá, hogy egyszerre induljanak, és azon lovas, ki a másik hely bejáratához alkalmazott jelt legelőször átfutotta, az a nyertes. A lovak e műtétre hetekig gyakoroltatnak, kis fiuk szokták megülni, a kik ez alkalommal szűk, rövid ruhát viselnek, mely nem nagyon elütő az angolországi jokey-öltözettől. A fatiha toj és a menyekző közti időköz a menyasszony kora szerint határoztatik. Az utóbbi előtti héten a vőlegénytől a tojlukot (nászköltséget) kérik. Hust, lisztet, rizst, zsirt, czukrot és gyümölcsöt küld jövendőbelije lakására, s nemsokára anyja és nőrokonai több szekerekre rakva jőnek, kik a jövendőbelinek vendégei lesznek. Az ünnep előtt két nappal lóra ül a vőlegény, barátjai kiséretében; minden a legünnepiesebb pompában, igy az ember és a ló. Ő is ipához megy; csak atyja marad otthon, nem a házat őrizni, hanem az előkészületek megtevéseért, hogy az uj házaspárt visszatérésében ünnepélyesen fogadja. Ezalatt a dolgok a menyasszony házában, hol a nászünnep megkezdetett, egyre-másra a legtarkább rendben folynak. A fiatal nők viszik a szakácsnői szerepet, buzgóan és szorgosan sürögnek-forognak az óriási üstök körül. Rendkivül nagy egy özbegi nászünnep ételkészlete, mert a tömeg étvágya is rendkivüli. Mig a fiatal leányok sütnek, főznek, addig a kedvhajhászó ifjuság mindenféle élczekkel enyeleg. Az élczelő, a ki az üstből egy konczot vagy másnemű nyalánkságot kap, az ebben jóakaratot lát kedvese részéről; de a ki izmos ütlegeket kap a főzőkanállal, az még boldogabb, mert az a nyalánkságoknál többre becsültetik. Közel a főzőhelyiséghez a férfi- és nővilág egyes csoportokra oszolva tréfál, fecseg, kiabál és nevet, zenészek játszanak és énekelnek, gyermekek kurjongatnak és ujjonganak, juhok bőgnek, kutyák ugatnak, lovak nyeritnek, szamarak orditnak; és ezen iszonyatos zürzavarban kell a bohóskodónak hatalmas harsány hangon az özbeg humor durva élczeit mindenfelé hangoztatnia. Ő az egész vigságnak valódi achillesi sarkpontja. Taglejtései, torzképei, melyekkel kiséri élczeit, forrásai a folytonos kaczajnak. Most egyiket, majd a másikat utánozza, majd elbeszél egy tréfás bohóságot, majd fütyöl mint a madár, majd nyáfog mint a macska, és jóllehet sürüen foly az izzadsága, mégis szakadatlanul kell folytatnia művészetét. Csak nagyon különös, hogy a vőlegénynek az első napokban nem szabad elhagyni a számára kijelölt sátrat; a menyasszony és barátnői kiváncsian kémlelődnek a sátor körül, s az előbbi olykor-olykor már barátnőitől és rokonaitól unszoltatik egy titkos négyszemköztre, és csak az esketési jelenet bevégezte után szabad a társasághoz sorakoznia. Ez a második nap után az egész társaság jelenlétében megy véghez. Mindkét rész két-két tanu által személyesittetik. A mollah megkérdi ezektől a házasulandó beleegyezését, és már végre akarja hajtani az esketést, midőn a menyasszony tanui tiltakoznak. Értésére adják (természetesen csak külszinleg), hogy a rájok bizott kincset addig ki nem adják, mig a vőlegény egy bizonyos összeget vagy ajándékot nem ad. Az utóbbi a követelt összeget igen nagynak találva, addig igérnek és alkusznak, mig a tanuk kielégittetnek, és csak akkor fognak az esketés ünnepélyes végrehajtásához. A mollah felolvassa a reisz (vallásfő) engedélyét, erősitik és esküvel állitják, hogy az illetők valóban eljegyeztettek, ők ezt mindig felette fontos arczczal teszik, és miután egy rövid imát elmondtak, megtörtént az esketés. Zsiros pogácsát és gyümölcsöt hordanak körül, és pedig maga a menyasszony, a ki egyszersmind fehér kendőket, ruhákat vagy más ilynemü ajándékokat osztogat a molláhknak, aggszakáloknak, de főleg a tanuk gyanánt szerepelt ifjaknak. Most a vőlegény is megjelenik a vendégségnél, mindazonáltal nehány lépésnyire az ajtótól meg kell állnia, és miután ez is véget ér egy óriás lakomával, bevégződnek a vendégségek a leány házánál. A vének és házasok eltávoznak, a fiatalok pedig szekérre rakják a menyasszonyt és hozományát, s ő barátnőinek kiséretében jövendőbelijének házához megy. Törekednek az oda vezető utat hosszabbitani, és gyakran, midőn a távolság csak nagyon közeli, egy két órányi körutat tesznek, hogy a menet alatt, mely _Bolus_nak (magy.: válás) neveztetik, a játékokat és tréfákat annál tovább üzhessék. Az első szekeren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság gyors lovakon körülöttük sürög, és a ki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájok érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas iparkodik azt tőle elragadni, kitelhető módon vágtat, és nem szabad őt többé üzni, ha a szekeret ujra elérte. A nyert kendők a ló kantárára köttetnek és még sokáig megőriztetnek[10]. Ha a menet egy falun visz keresztül, a nászmenet itt gyakran feltartóztatik. Itt vámpénzt követelnek; a menyasszony mellett ülő ángy kalácsot osztogat és az átjárás szabad. Folytonos tréfa és bohóság közt a menyasszony jövendőbelijének háza elé érkezik, és alig hogy ezt észrevette, arczát ujra elháloznia és vig kedvét komoly arczczal felcserélnie kell. A vőlegény atyjától a szekérről leemeltetik, a házba vezettetik és a háznak egyik szegletében függönyökből és szőnyegekből rögtönözött sátorba vonul. A vőlegény nemsokára utánna megy, és atyja jelenlétében már másodszor emeli le fátylát, és az atya, ki is menyének nehány bókot tevén, bájainak első megtekintését ajándékokkal megfizetni köteles. Az uj házaspár magára hagyatik, de még sokáig kell a sátran kivül levő csoportnak tréfáit és czélzásait meghallgatnia. Mindenki kirakja szellemi készletét és csak az éj beálltával lesz általános csend. A turkománoknál, valamint a kirgizeknél is az uj házaspár egynehány napi együttlét után egy egész évre elkülönittetik. A férfi megjelenhetik ugyan nejének házában, de csak éjjel és akkor is csak nagyon titkosan. A nomádok azt hiszik, hogy ezáltal azon mondás szerént „a lopott vizek édesek“ a házasság első idejét annál kellemesebbé teszik; innen azon vélemény is, hogy az elsőszülött mindig erőteljes és szép gyermek kell hogy legyen. A születés- és házassági ünnepélyeken kivül az özbegek noruzban (ujévben) egy a persa őslakosoktól származott nemzeti ünnepet ülnek, mely Közép-Ázsiában ugymint Persiában nagy fénynyel ültetik, azon külömbséggel, hogy náluk ó és egy uj noruz van, de az utóbbi csaknem semmi különös jelentőségü. Mulatságos játékokban sincs hiány és csodálatos, hogy némelyek a legveszélyesebb vakmerőségig elfajulnak. A kártya (sokti) természetesen alakok nélkül, mely Oroszországból hozatott át, még nem egészen divatos, de annál elterjedettebb az asik- (juh bokacsont) játék, melyet ők, az európai koczkákhoz hasonlólag, négy juhkokacsonttal játszanak és pedig példátlan szenvedélylyel. A kis csontocska felső részét tavának, az alsót altsinak, a két oldalt jantarapnak nevezik. A játszó mind a négyet tenyerével feldobja és a betétel felét kapja, ha két tava és egy altsi esik, ellenben az egész betételt megnyerte, ha mind a négy tava vagy altsi megüti. A fortély csak a dobásban rejlik, mert a csontocskákkal csalás nem történhetik, mert gyakran megváltoztatván egyesektől összerakatnak. E játék a bennlakóknál valamint a nomádoknál egyiránt kedvelt, és daczára minden kicsinyes látszatának gyakran megesik, hogy az asik-játszó, midőn szenvedélyre gyúl, egész vagyonát, sőt nejét is a betételbe adja. Igen, az emberek mindenütt egyenlők önmagukhoz. A finom európai a _rouge et noir_ asztal mellett áldoz, az özbeg a homokos talajon négy csontdarabbal. 3. Halál. Ha egy családtag halála közeledik, közeli rokonai elszoktak távozni a házból vagy sátorból. A mollah vagy az idősebb szomszédok körülfogják a haldoklót, és mig kivülről jajveszéklés tölti be a levegőt, azalatt benn imák közt várják az utolsó lehellet kibocsátását. Némely haldoklónak, a ki egy idő óta szótlanul fekszik, nedves gyapjuval vizet csepegtetnek szájába, nehogy a szólásától megfosztott szomjuságnak essék áldozatul. Haláljelének tekintik a szem ferditését és az orrhegy vékonyodását, és miután az utolsó lehelletről meggyőződtek, felkötik a halottnak állkapcsát, és ha végkép levetkőztették az egész testet, betakarják. A ruhákat megsemmisitik, mert még a legszegényebb özbeget sem lehetne rábirni, hogy a halottnak ruhái közül egyet is fölvegyen. Valamint minden iszlam országban, ugy itt sem marad a hulla 12 vagy 15 óránál tovább temetetlenül. A mosást nem deszkán, hanem egy gyékényen (buria) eszközlik, mely azonnal elégettetik, és miután a rokonok és szomszédok sőt az összes lakosok az illető helyről a halottért eleget sirtak, kiabáltak és panaszkodtak, sirba takaritják. A közép-ázsiai bennlakóknak vannak temetőik, a nomádoknál minden egyes halott külön temettetik a pusztában, és ha ez valami különös tekintélyben állott, nagy halmot (tumuli) szoktak fölibe rakni, mely munkán a törzsnek összes férfi tagjai részt venni tartoznak. Minél tiszteltebb volt a személyiség, annál magasabbra és nagyobbra rakják a halmot (joszka). A hátramaradott rokonok büszkeséggel tekintenek reá, és bizonyos ünnepeken valamint a halálnapon ételeket és némi ajándékokat szoktak a szegények részére kirakni, és a nomád, jóllehet a legnagyobb távolságbóli, ha ilyesmit észrevesz, sohasem szokta elmulasztani, hogy a halottért egy rövid imát magában elne mormogjon. A csatában elhullottakat sem le nem vetkeztetik, sem meg nem mossák; mert a bátornak vére a legnagyobb ékességül tartatik és ártalmasnak vélik azt eltávolitani. A halotti tort mindjárt az eltakaritás után egy rövid ebéddel ülik meg, melynél _ijiszt_ (zsirban sült kenyeret) osztanak gazdagnak szegénynek, és mindenki tartozik azt megenni. Ezt harmadik, hetedik és tizennegyedik napon a halálozás után ismétlik, és később az évfordulati napot is megülik egy halotti torral, melyet a legszegényebb sem szokot elmulasztani; mert félnek, hogy e kötelesség elmulasztásával a halott éjjel megjelenik, és a hátramaradottakat megintve panaszkodik, hogy elfeledték a világot meghivni, hogy lelkének üdveért imádkozzanak. A nomádoknál a halotti tor nagyobb szerepet játszik. Ugyanis egész első éven át, minden héten a halálnapon lakomát rendeznek és az asszonyok – mint ezt utleirásomban a turkománokról már megemlitém – naponta azon órában, midőn a családtag meghalt, gyászdalokat énekelnek. Egyátalán a halott az utóbbiaknál különös tiszteletben részesűl. VIII. Lakás, élelem, ruházat. A ház, vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott erős gyökeret verni, hol a település már több száz év óta fennáll. A népesség egy része ugyan épit házakat, de ezekről ők azt tartják, hogy mogorvák és búskomolyságot okoznak olyannyira, hogy a könnyü sátornak mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképen csak az özbeg lakosoknál találhatunk épitményekre, miknek előállitását ők a persa őslakóktól tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak sok tekintetben hasonlitanak a mai Iran lakóihoz, ennélfogva Közép-Ázsia épitészete a kezdetleges irani s többnyire az uj-persához is hasonló. Ha egy házat akarnak épiteni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták egy nehéz fabutykóval megveregetni s egyenlővé tenni. Alapot csak nagyobb épületeknél ásnak, mig közönséges mód szerint egy két lábnyi magas töltést hánynak fel puha sárból s miután az keménynyé száradt, a falat arra rakják, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy azok a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsák. Az utóbbiak vagy Tim-nak neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy pedig Akcsub-nak, azaz vékony fagerendákból állóknak, melyeket rácsalakulag állitanak fel s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősbeknél bemázoltatnak s gipszszel és mészszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyilások pótolják, melyek nyárban nyitva állanak, télen pedig olajos papirosokkal vannak beragasztva. A fedél, mint Persiában, terüfokos és a forró nyári éjeken alvóhelyül szolgál. Tulajdonképeni kőmívesek nem igen vannak; mert mindenki azt hiszi magáról, hogy van annyi épitészeti tudománya, a mennyivel egy szükségének megfelelő lakást épithessen magának, s minthogy pedig a mérón még ismeretlen előttök, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak, melyek hol görbék, hol hajlottak és vagy nagy kidülyedésekkel vagy bemélyedésekkel vannak ellátva, elébb-utóbb összedőlnek. Egy ház belső berendezése a következő: Egy széles kapun át, mely a főbejárást képezi, egy fedett folyosóba jutunk, melyet Dalon-nak neveznek. A kapunál jobbra két vagy három nagyobb szoba van (mihmankhane), melyek vendégszobákul szolgálnak s a mellett fegyvereket s egyéb inkább használt házi szereket tartalmaznak és ezek mellett még két kisebb kamara, élelemtárak. Balra feküsznek a kocsiszinek és istállók, mig a bejárattal szemben, a Dalon hátterében egy kis ajtó a belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire Ejvan-ok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva állanak s legtöbbször egy kertre nyujtanak kilátást. Ezeket a városokban kedvencz nyárilakokul használják és a bennök tartózkodás valóban igen kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe Pésekhane-t, egy szunyoghálóból készült négyszögü sátrat állitunk; mert egészen a szabadban hüléseknek teszszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában épen ugy, mint Persiában is, felette veszélyesek. A vidéken a házak szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (Havli), mely több részből áll, magas, bástyaalaku védfallal van körülvéve és egy kis erőd kinézésével bir. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az állandó lakók itt is kizárólagosan csak az állatok számára vagy éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér oly nagy, hogy egy kis konyhakert is elfér benne. A falon kivül, annak közelében, egy nagy viztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részében kitünően tenyésznek s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el, ugy hogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek 3–400 évesek és a rekkenő nyári napokban üditő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig elalhatik ott, mert mig a sűrü lombozatu korona őt a perzselő napsugaraktól védi, addig a platánok alól soha sem hiányzó szél tova kerget minden kinzó bogarat. A ház butorzata, mint Persiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy veresszinü ládákból, melyekben a ruhák állanak, egy nehány üstből s más konyha- és vizedényekből áll. A pompa és fényüzés teljesen hiányzik s még azon ujitások is, melyek néha napján az ablakokon és ajtókon történnek, mind Persiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák hozták be imitt-amott. Európából csak ugy juthat el ide valami, ha előbb a török és persa műveltség csatornáján áthatolt. És igy minden a maga megszokott csiga utján halad; mert valamint hogy a persa az európai intézményeket csak a törökök után majmolja, ugy látjuk, hogy Közép-Ázsia népei meg csakis azt fogadják el, mi hozzájok Persiából került. A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér, habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb husnem a juhhus, aztán a kecske-, marha- és lóhus; legkevesebbre becsülik a tevehust. A lovat is Mekruh-nak (utáltnak) tartják imitt-amott a kegyesebbek s husát nem eszik, de a vidéken türelmesebbek az emberek, sőt a Torama, mely vereshagymával, sárga répával és tésztával vegyitett puhára főtt lóhusból áll, igen kedvencz ételök. Sajátságos az, hogy a lóhus első leve még a tatár gyomrokra nézve is nagyon erősnek és nehéznek látszik s csak a második levét szokták használni. Némely vidékeken a ló beleiből hurkát készitenek, mely nyalánkság gyanánt szerepel, de azt még sem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei oly kedvencz étek lettek volna az özbegeknél, miként azt Persiában közönségesen állitják. A tevehust, mely mindenütt igen kemény és szivós, elébb összedarabolják s tésztatáskában megfőzik és csak azután sütik meg zsirban. Ez az étel, melyet Szomszának neveznek, nem egészen izetlen, de a mi gyomrunkra nézve olyan, mint egy ólomteher. A mindenfelé általán kedvelt nemzeti étel a Pilau vagy As volt s az is marad, mely a persák Pilaujával és a törökök Pilaf-jával ugyan rokon, de izletességre azokat jóval felülmulja. Sokáig táplálkoztam vele s készitéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk egynehány kanálnyi zsirt (Közép-Ázsiában a kövérfarku juhok fagygyát használják) egy vaslábosban s miután az egészen forróvá lett, apróra vágott husdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyira vizet öntünk rá s addig főzzük, mig a hus puhává lett. Ezután borsot és vékonyra szelt sárga répát kell ráhinteni s mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztitott rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi viz öntetik s miután ezt az előbbi felitta, akkor a tüzet a szorosan elzárt vasedény alatt be kell fojtani és ezt addig kell a szenen tartani, mig a rizs, hus és sárga répa a gőzben kellőleg megpuhult. Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni és az ételt oly módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönitve maradjanak. Alant fog lenni a rizs, mely zsirban úszik, e felett a sárga répa s legfelül a hus, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel kitünő s az egyetlen, melynek ugy a királyi asztalról, mint a legszegényebbek viskójából hiányoznia soha sem szabad. Innen az afghánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak a persákat is megismertették vele, ez okból Iránban Kabuli-nak nevezik azt. Ha nem csalódom, a Pilau eredeti hazája Közép-Ázsia s onnan terjedett el széltében és hosszában Nyugot-Ázsia felett. A tatárok második nemzeti étele a Böreg, egy levesfaj tésztatáskával, melyet apróra vágott hussal és fűszerekkel töltenek meg. Azt mondám „leves“, pedig ez az étel egymagára is elégséges egy egész ebédre, mert oly mennyiségben élvezik, hogy más ételekről könnyen lemondhat az ember. Ez az ozmanliknál is ismeretes Tatar börek név alatt. Harmadszor Seöle, vékony rizsétel hussal s aszalt gyümölcscsel vegyitve. Negyedszer Bulamuk, mely egyszerüen lisztből, vizből és zsirból készül. Ötödször Mesztava, savanyu tejben főzött rizs, nyári étel, az előbbi pedig téli eledel. Ezeken kivül készitnek még: Jarmá-t, mely kásává őrölt buza tejben főve; Gödsé-t, mely pépforma étel Holcusorghum-ból készitve. Általán véve a nehéz, erős és pikáns ételek a tulnyomók. Édeset nem igen esznek, mivel a czukor és méz nálok ismeretlenek; a különféle siré-k (szörpök), miket szőllőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből készitenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségre sütik. A tésztát nem nyujtják el oly nagyon lepénynyé, mint Persiában, hanem inkább hasonlit azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található s Lavas-nak neveztetik. Ezenkivül még van egy neme a zsirba sütött kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak. Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a thea, a nomádoknál s különösen pedig a kirghizeknél a Kümisz viszi a főszerepet. Az előbbiek nyáron át a zöld theát használják, mely a vért vékonyabbá teszi s az emésztést elősegiti, télen pedig a fekete téglatheával élnek, melynek rendkivüli izgató hatása és fanyar ize sokkal szenvedhetetlenebb s bizonyosan veszélyesebb is. Ezeken kivül még hüsitő italul használják az Airan-t, mely vizzel föleresztett savanyu tejből s aszalt gyümölcsből készült különféle decoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mert a Mokka-nedv magában Persiában is csak a délen fekvő Fars tartományban és Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni. A szeszes italok közül bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan árugatnak titkosan a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély. A szigoru iszlam törvények halálos büntetés alatt tiltják a szeszes italok élvezetét, ámde azzal még nem vették elejét a bűnnek. A ki izgató szert kiván, mákonyhoz, Teriak-hoz vagy más narkotikus méreghez folyamodik, és ennél fogva, hogy egy kis bajon segithessenek, egy nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, a kik ráadják magukat, életébe kerül. Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetökön mutatkozik s a szemnek igen nehezen esik, hogy az egyszerü gyapotkelmékhez vagy kiáltó szinü selyemhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifju és öreg visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényüzés „netovább“-ját csakis rendkivüli ünnepélyek alkalmával a gazdag és előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak a már emlitett Aladsá-t láthatjuk és a különböző évszakok öltözetei közt levő külömbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjuval, vászonnal vagy prémbőrrel béllelik meg. Öltözetök szabása is, mondhatnám Ázsia minden bennszülött népei között, a legkezdetlegesebb. A test növését kiemelni, czélszerüen és izletesen öltözködni senkinek se jut eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magokat s a persának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gunyolja, hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a Csapan (felöltöny) képezi, mely a mi hálóköpenyünkhöz hasonlit; ezt Khivában eléggé testhez állón szabják, de már Bokharában oly bő, hogy két ember is beleburkolózhatik, Khokandban pedig legbővebb. A látvány, midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s tova tipegni látunk, nagy mértékben komikus és habár azt fel tudnám is fogni, hogy valaki melle körül oly sok ránczot csináljon, hogy azokban egy egész konyhakészletet, uti szükségletet és két napra való élelmi szert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért két akkora hosszuságuak, mint a karok s voltaképen miféle előnyök azok, ha az ujjak felgyürése által a karokon nagyobb s hatalmasabb ruhatömeg támad? A Csapan alatt nyárban Jektej-t (vékony alsóruha) viselnek, ez alatt pedig bokáig érő inget, mely a többi ingektől, melyek Ázsiában szokásosak, abban különbözik, hogy nyilása a bal vállon s nem elől van és egészben véve egy zsákhoz hasonlit. Feltünő, hogy a turkesztániak éjjelre kihuzzák az ingujjakból karjaikat s összeguggoltan mintegy vászontokokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy Csekmen-nel, egy durva kelméből készült széles öltönynyel szokták növelni, s imitt-amott, főkép Khivában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott nadrágot is hordanak. A föveg Khivában a Telpek, egy kupalaku széles nemezkalap, mely igen nehéz, Bokharában pedig közönségesen a turban, mely a balról lecsüngő csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen néz ki. Khokandban még ezelőtt 20 évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek, mely a mi papi kámzsánkhoz hasonlitott; de az ujabb időben a bokharai műveltség a turbán által kiszorittatá azt. A lábviseletnél a Bokharában és Khokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is elég szép, csak hogy a vékony, hosszu sarok miatt felette komikus, mert a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy szattyánbőrből (Meszt) készült harisnya-nemet viselnek s ezen pedig felsősarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek. A mi a nők viseletét illeti, ugy látszik hogy abban még inkább kerülni akarnak minden közeledést a pompa, fényüzés és feltünő külső felé, mint a férfiruháknál. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszu, bokáig érő inget viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból, előrészét pedig többnyire világosszinű, erős orosz kartonból készitik. Épen igy a gatya is térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely a bokáknál szorosan hozzá áll, kartonból vagy más szines kelméből készül. Télen a nők az ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt viselnek, melyek a czipő körül egy kendővel meg vannak erősitve. A házon kivül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszu ruhát vetnek, melybe a nő magát egészen beburkolja s kebelén mind a két kezével összetartja. Lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem képzelhetünk szomorubb látványt, mint mikor Közép-Ázsiának vagy egy városi nőjét e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét arra kell forditnia, hogy a felöltöny kezeiből valamiképen ki ne csuszszék; mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni s jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja. Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig soha sincsenek elfátyolozva. A felöltöny rövidebb s csak a vállra van vetve, mig a czipők, vastag sállal körül keritve, annak ide s tova lebegő végei által meglehetős szép szinezetet nyernek. Fájdalom! e türelmességet a vidéken csak Khivában és Khokandban gyakorolják. Bokharában az iszlam polgárosultság érvényre juttatá zsarnoki törvényét a nők felett és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre. A férfiaknál ékszerül szolgálnak a Kosbag-ról lecsüngő tárgyak, mint jó kések ezüstös vagy másképpen diszitett nyelekkel, aranynyal himzett zsebecskék theának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, Teszbih (olvasó), néha pecsétnyomók, de csak ritkán karpereczek, arany- és ezüsttokok amuletek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényüzési tárgyak, csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi szokásoknál már tettünk emlitést. Tehát kényelmet vagy fényüzést Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök bélyegét viseli s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a Mollahkkal vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quo-ja fentartassék, főképen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek nyilvánitja s a vásárpiaczról azokat leszoritni törekszik, mert félnek, hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természetokozta, mint inkább a társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. S pedig ez mégis hiu törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is végig dörögtetik hatalmas Veto-jokat a visszamaradás ellen. A hajók, melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Káspitengert, az Aral-tót, a Volgát s ujabb időben a Jaxartest is szeldelik, Közép-Ázsiát a nyugoti világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen Lahore-ig, északon Nisnei-Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől, mindazáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie s már Pétervár, Bombay s egész Európa nyitva áll előtte. Valóban, bárha még tudományos és kereskedelmi utazóink előtt egy kissé hozzáférhetetlen is, Közép-Ázsiában az utóbbi 25 év óta lényeges külömbség vehető észre. Csak az angol és orosz határvárosok vámlistáit kell átnéznünk, hogy az európai bevitel óriási növekedésén elbámuljunk; mert 1840–50-ig az orosz határnál csaknem egy millió font sterling értékü portéka vitetett be és 1860-ban annak értéke két millió fontra rugott. Legjelentékenyebb összeget adtak ki gyapot- és selyemkelmékért. Nyugot termékeit, daczára a termelők iránt érzett minden utálatnak és gyűlöletnek, mind jobban-jobban keresik és fizetik. A mint tudva van, a kartonok, zsebkendők és perkálok a polgárosultság legjobb előfutárai, s a nyugoti műveltség néma apostolai, melyeknek megjelenése, bárha itt-ott európai fegyverek és hadi művészet is követik nyomait, mégis csak áldást áraszt szét; mert némely fölhevült üres fő bármily boldognak találja is a félvad népek állapotát, a praktikus vizsgáló mégis csak arról kénytelen meggyőződni mindig, hogy a mi civilisatiónk a legjobb s hogy annak átültetését minden égöv alá szent kötelességünknek kell tartanunk. IX. Khivából Kungrátba s onnan vissza. A fiatal kungráti mollah, ki további utazás végett Szamarkand felé karavánunkhoz csatlakozott, használni akarta Khivában mulatásunkat, hogy szülővárosának s ottani rokonainak „Isten hozzád“-ot mondhasson. Közölte velünk szándékát s nagy volt öröme, mikor megtudta, hogy magam is azon gondolkozom, hogy őt oda elkisérjem, részint azért, hogy egy kolduló köruton valamit összekaparinthassak, részint pedig azért, hogy az unalmas veszteglést a tikkasztóan forró Khivában kikerülhessem. A mollah aranyhegyeket igért nekem s mindent a legtündöklőbb szinekkel ecsetelt, hogy elhatározásomban megerősitsen. Egyébiránt buzgólkodása egészen fölösleges volt, mert ez alkalom épen kivánatom szerint jött s két nap mulva már utban valék Jengi-Ürgends felé, hogy onnan az Oxust elérjem, hol egy félig megrakodott hajó készen állott, hogy minket szerény vitelbérért magával vigyen. Khivából Kungrátba nyárban többnyire vizen szoktak utazni és az utazás az Oxus gyors futása miatt lefelé sohasem tart 5 napnál tovább. Ezt a forró nyári hónapokra kell érteni, ha a viz a Hindukus-on és bedäkhsáni hegyek ormain fekvő hó olvadása miatt legfőbb magasságát éri el. Ősszel s tavaszszal alacsonyabb vizállás mellett az utazás hosszadalmasabb s télen egészen félbe van szakitva, mivel az Oxust, bár nem épen mindenütt, de sok helyen jég boritja. Már Khiva falai előtt mindjárt hajóra ülhetne az ember, t. i. a Hazreti-Pehlivan csatornán, de akkor nagy kerülőt kellene tenni, minthogy ez észak helyett délen Hezareszp-nél ömlik az Oxusba; ugyanez áll a másik csatornáról, a Gazavat-ról is, hanem az a várostól meglehetősen távol van s ez is inkább Kelet felé mint északra foly. Ennél fogva inkább mennek Jengi-Ürgends-be, a Khánságnak egy igen szorgalmas és kereskedő városába és onnan a part mellett fekvő Akhun-Baba-ba, mely egy szent sirja nehány szerteszét fekvő udvarral (Havli) és kikötőhelyül szolgál az emlitett két városnak. Az egész, körülbelől 4 német mértföldnyi terület meglehetősen népes és jól van művelve. Az út szántóföldeken, kerteken és réteken visz keresztül; itt találhatók a legszámosabb és legnagyobb eperfák s ennélfogva a selyemtermelés is virágzó, sőt e vidék jogszerüleg megérdemli, hogy az egész Khánságban a legszebbnek nevezzük. A parton izzó, csaknem tűrhetetlen hőség uralkodott, s midőn e miatt aggodalmamat fejeztem ki, a hajósok azzal nyugtatának meg, hogy e bajon lefelé igen könnyü lesz segiteni egy Pesekhane (szunyogház) által, mely minthogy a hajót csakis a két végén vezetik, senkinek sem fog utjában állani. Ezt egy mennyezet alakjában azonnal föl is állitották, hogy nappal a nap ellen, éjjel pedig a veszélyes szunyogok ellen védelmezzen s miután az elindulásnál megkivántató Fatiha-kat (áldóima) elvégezték, négy hajós és két más utazó társaságában a partot elhagyók. Kezdetben az ut felette egyhangu volt. A két hajós a jármű felső és alsó végén a folyónak mindig olyan helyeire kormányozta azt, hol a viz legzavarosabb és legsárgásabb volt, mivel ott, a mint nekem mondák, a folyam gyorsasága legerősebb. A kormányrudak hosszu póznákból állanak, melyeknek végei laposra vannak faragva; és a kormányosok, mert a hajót mindkét felől együtt vezetik, ott a hol különös figyelem nem kivántatik, ülve szokták végezni teendőjöket. Körülbelől minden két órában fölváltják egymást. A kimerültek, vagy jobban mondva a naptól megaszaltak, olyankor társaságunkba jöttek a fedél alá, nagy alkalmatlanságunkra, egész hosszaságukban végig nyujtózkodtak s nemsokára azután rágyujtottak duettben horkolni, mig ujból fölváltották őket. A mi két utitársunkat illeti, szerencsére csak az egyik volt beszédes, és mennyire örültem, a mikor láttam, hogy tatáromat gyakran fölvilágositá egy vagy más dolog felől, mindegyre kiigazitólag vágott beszédébe s tudnivágyamat hosszadalmas magyarázgatásokkal elégité ki. Az Oxus partjai nem igen birnak valami különös érdekességgel, ámbár sokkal többet nyujtanak, mint a mennyit Buteniew utleirásából olvashatunk, a ki követsége alkalmával 1858-ban ugyanazt az utat tevé meg Kungráttól Jengi-Ürgends-ig a folyamon fölfelé. A jobb parton, azon hely átellenében, a hol mi hajóra szálltunk, láthatók Sáhbáz-Veli (a szent hős) nagyszerü romjai, mely az előkorban, a mint állitják, erős vár vala és a Kalmüköktől dulatott szét. Átalában ugy látszik, hogy a khivai Khánság történelmi szétrombolói a Kalmükök voltak. Dsingiszkhán alatti becsapásuk idejekor az akkortájban virágzó Kharezmet kegyetlenül elpusztitották, de az mégis tulzás, mintha minden rom pusztitásaik műve lenne, miként azt a hagyomány állitja. Még beljebb egy más, az előbbinél sokkal terjedelmesebb rom is van kőépületek maradványaival és ezt Gaur Kalisszi-nek (a gaurok várának) nevezik. Kezdetben azt hivém, hogy Gaurok alatt az őskor Gebreit vagyis tűzimádóit értik, de nagy bámulatomra azt hallottam, hogy e név alatt egész Közép-Ázsiában az örményeket, vagy helyesebben mondva, nestorianusokat értik, kiknek ott az iszlam előtti időkben egészen a mongol uralom elenyésztéig jelentékeny telepeik voltak, melyek az Aral tótól messze Khináig terjedtek. Az előbbnevezett romtól lefelé három órányira, a jobb parton, egy meglehetősen sürű, Khitabegi nevü erdő (Tokaj) terül. A fák különösen magasak, de a nap az Oxustól táplált posványokat nem képes kiszáritani és az erdőt csak kevés helyen lakják a marhatenyésztést üző Karukal pagok. A bal parton, melyet a tulajdonképeni erdőnek tekinthetünk, a Havli-k (udvarok) lánczolata ritkán van félbeszakasztva, imitt-amott nagyobb falvak is mutatkoznak egészen a part közelében, igy pl. az özbeg falu Taskale, mely egy magas partvidéken fekszik, és a kis Vezér falu, melynek közelében a Kilidsbaj csatorna ömlik, vagy jobban mondva, tör be az Oxusba, hogy aztán Szilali mögött a homokban elvesszen. Theafőzés, Pilau készités, szent regéknek elbeszélése és hallgatása valának a nap szüntelenül változó foglalkozásai. Néha az egész utitársaság, a kormányosokat kivéve, álomba merült, s e szünetelés nekem kedves változatosságot nyujtott és a vén Oxus sárga hullámaira tekintve, képzelmem oly örömest röpkedett nehány európai folyó tükre felett, melyeknek habjait száz meg száz hajó sustorogva szeldeli, melyeknek virágzó partjai duzzadó élettel vannak telve – mily óriási különbség! Az Oxus megtestesült képviselője azon vidéknek, melyen átbarangol. Futásában vad és fékezhetetlen, mint a közép-ázsiaiak természete, sekélyeit és zátonyait épen oly nehéz kipuhatolni, mint a turkesztáni jó és rosz tulajdonait; naponként uj ágyat ás magának, mert valamint a nomád nem tud sokáig egy vidéken időzni, ugy látszik, hogy régi ágyát ő is megunta. Másnap korán reggel Görlen városa előtt haladtunk el, mely a parttól egy kissé távol van, s a tulajdonképeni kikötőhely egy Isimidsiran nevü falu. Ezzel átellenben, a jobb parton, fekszik Rehmiberdi-Beg vára, melyet csak azért emlitünk meg, mivel a délkeletről észak felé vonuló Oveisz Karajne[11] hegység innen kezdődik. Első tekintetre mind magasságra, mind alakra nézve sok hasonlósága van a Khiva és Asztrabad közti pusztaságon fekvő nagy Balkánnal; de közelében csakhamar észreveszszük, hogy terjedelme nagyobb s különösen a buja növényzet és erdőségek lepnek meg kellemesen, melyekkel csúcsa fedve van. Az emlitett hegy egyik csúcsán van Oveisz Karajne állitólagos sirja, egy hires bucsujáróhely Khivában, s a távolban csakugyan több épületet fedezhetünk föl, melyeket Rehimberdi-Beg épittetett a buzgólkodók kényelmére. Ettől oldalfélt fekszik a Munadsat daghi (buzgalom hegye), melyet egy Amberene (Ambra anya) nevü szent nő nyughelyének tartanak. A szent nők a szunnita Iszlamban nem igen gyakoriak, de mégis van egynehány Közép-Ázsiában, mi uj bizonyitéka annak, hogy az iszlam nem bánik a szép nemmel épen oly mostohán, miként azt Európában hiszik. Ami Amberene nagysámat illeti, a monda azt beszéli, hogy őt, ki szépségben egy Zuleikha, erényben egy Fatima volt, férje azért gyűlölte, s később azért üzte el magától, mivel ő az Iszlamot vallá, holott férje halálos ellene volt annak. Fejedelmi lakából Jengi-Ürgends-ben kénytelen volt e vadon vidékre menekülni, s bizonyosan éhen veszett volna el, ha egy szarvastehén barlangja nyilásánál naponként meg nem jelent volna, mely türelmesen hagyá magát megfejni és akkor ismét eltünt. Kinek nem jutna itt eszébe Genovéva története? Az akkori párisiak nem voltak jobbak a mai özbegeknél s hányszor nem találunk azonosságot vallási és világi mondákban a szellem nyilatkozványait illetőleg egymástól oly messze élő népeknél is? Ha Görlentől négy órahosszat lefelé mentünk, a parttól másfél órányira fekvő Jengi jap-hoz érünk, mely egy földfaltól körülvett jelentéktelen mezővárosocska s körülbelől két órányira tovább a khitaji kerületbe jutunk, mely ott kezdődik, hol a Jumalak, egy kúpalaku halom, közel a balparton, emelkedik. E közben a jobb oldalon az Oveisz hegység mind közelebb nyomul az Oxushoz, a kiálló Jampuk hegycsúcs mellett elhaladunk, melyet egy régi kastély romjai koronáznak és Jumalakkal átellenben a keletről nyugotra terjedő Seikh-Dseli hegyláncz már egy szorosutat (melyet itt Kisrak-nak neveznek) képez, mely sokkal keskenyebb, mint a Vaskapu a Dunánál és a két szikla közé szorult folyam hatalma miatt a hajósoknak gyakran veszélyes. A viz e helyen tompa morajt okoz, ugy tetszik, mintha az Oxus a kemény kövekre morogna, hogy azok őt, a fékezhetlen csavargót, ugy bebörtönözték. Különben a legszűkebb hely igen rövid, a balparton a hegy hirtelen végződik, ellenben a jobb parton a magasság fokonként apad s miután a balra eső Tama-t elhagytuk, a vidék mindenfelé sik. A hegyes vidékkel az Oxuspart minden regényes oldala is eltünik. Két napi utazás alatt a képzelem és szem jóllakott s habár a reggeli és esti órák még nyujtanak is némi kedves dolgot, de már nappal a hőség s éjjel a szunyogok és legyek, melyek mellett a kolumbácsi szunyogok az Al-Dunánál gyöngéd pillangók lehetnének, csaknem kiállhatatlanok. Mihelyt a nap lement, mindenki szorgalmatosan a durva vászonból készitett szunyogház alá bujt és keserves vala kinom, hogy az utitársaimtól megrontott levegőt üdével nem cserélhetém föl. Estve felé végre elértük a Mangit kerületet, melynek hasonnevü városa a parttól két órányira fekszik és a folyóról egy kis erdő miatt láthatatlan. Itt hosszasabban mulattunk a parton s miután a hajó keskeny tüzelője helyett a szabadban kényelmesen ételt főztünk, utunkat tovább folytatók. Barátom nagy sajnálkozására az egy órányi távolra eső Bászujap-ot csak éjjel értük el. Meg akarta látogatni velem együtt az itt lakó igen hires nogaji Isánt, hogy tanácsát és áldását utiterveire kikérhesse. Ezeket a nogajokat, kik mindnyájan az orosz hatóságok vagy a katonai szolgálat elől menekültek ide, Közép-Ázsiában a szabadság és Iszlam vértanuiként tisztelik, de köztök mégis igen gyakran találtam kitünő gazembereket, kik valószinüleg valami jól megérdemlett büntetés elől szöktek meg. Korán reggel már Kipcsak-ot is elhagytuk, mely második állomásnak van kijelölve. Az Oxusban azon a részen, melylyel átellenben a város fekszik, egy a folyam széltében huzódó szikla emelkedik, mely a folyamágynak csaknem felét átfogja és a hajóknak csak a másik, azaz szabad felén enged átmenetelt. Alacsonyabb vizállásnál egynehány sziklaél is látható és a gyermekek egy lábnyi mély vizben gázolva játékból e sziklákon szoktak sétálgatni. Hanem a hajósoknak ez a hely nagy félelmet okoz, s csakis nappal merészelnek ott elhaladni. Kipcsak maga jelentékeny hely, az özbegek hasonnevü törzsétől lakva, több mecsettel és kollegiummal, mely utóbbiak között a jobb parton fekvő és Khodsa Niaz-tól alapitott ennek gazdag adományai miatt a leghiresebb. Nem messze e magányosan álló épülettől egy szorosan a part mellett fölemelkedő hegyen láthatók Csilpik romjai, melyről a rege azt beszéli, hogy a régi időkben erős vár volt és egy herczegnőnek szolgált lakásul, ki atyja rabszolgájába szeretett s minthogy a vadul fölingerelt papa bosszujától félt, kedvesével ide menekült. Hogy vizet kaphassanak, a hegyet egészen az alapjáig át kelle fúrniok; a földalatti ut még mai nap is meg van. Kipcsaktól fölfelé a jobb parton kezdődik az az erdő, mely kevés félbeszakitással a folyó hosszában Kungrát-on is jóval túl terjed. Hogy szélessége kelet felé mennyire terjed be, a vizről nem láthatám, de a mint álliták, maximuma 8–10 órányi. A parttal határos része általán véve posványokkal és mocsárokkal van fedve s csakis egy nehány ponton lehet hozzá férni. Kevésbé sűrü helyein a karakalpagok száz meg száz marhacsordája legelész és vadakban sem szenved hiányt, de a számtalan vad állatok között különösen a párduczok, tigrisek és oroszlánok felette sok bajt okoznak. A folyam bal partja, melyen innentől fogva Görlenig a legtöbb sekélyes hely van, annyira, hogy szüntelenül fennakadtunk, az emlitett ponttól kezdve egy messze északnyugotra terjedő fennsíkot képez, melyet a bennszülöttek Jilankir-nak (kigyómező) neveznek és a puszta nyugoti határánál épen oly meredek lejtőben végződik, mint a Kaflankir vagyis az egész üszt-jarti fennsík. Az Oxus part ezen részének népessége jomutturkománokból és tsandorokból áll; az elsőbbek a folyó közelében barangolnak, Porszu és Jilali vidékén; az utóbbiak a pusztaság szélén és az Üszt-Jurt oázain és, a mint könnyen gondolható is, egymás között örökös villongásban élnek, mely épen ugy saját hátrányukra, mint az özbegek előnyére szolgál, minthogy egy egyesült erős nomád nép közvetlen közelsége a letelepültekre nézve mindig veszedelmes. A harmadik nap estéjén Khodsaili[12] előtt állottunk meg, a mely város a parttól két órányira fekszik. A lakosok nagyobb része azt állitja, hogy ők Khodsa utódai s nem kevéssé büszkék arra a többi özbegekkel szemben. Az egész kerület sűrűn van lakva és a balpart messzire egész Nöksz-ig[13] az erdőségek és művelt földek egy szakadatlan lánczolatát képezi. Az Oxusnak egyik legveszélyesebb helye itt van, tudniilik egy vizesés, mely utazásunk idejekor csaknem három lábnyi magasságról irtózatos zúgással, mely már egy órányi távolságban hallható volt, és nyilsebességgel zuhant alá. A bennszülöttek Kazankitken-nek nevezik azt, a mi azt jelenti, hogy: ott, hol az üstök elmerültek, minthogy itt egy jármű, a mint mondják, az emlitett konyhaedényekkel telve elsülyedett; és a hajókat a vizesés felett már egy negyedórányira a parthoz vonják és vontatókötelekkel gondosan vezetik le. Innentől kezdve lefelé a folyam áradások által jelentékeny tavakat képezett, melyek egymással apró természetes csatornák által összeköttetésben állanak s tavaszszal ugyan kicsinyek, de csak ritkán száradnak ki egészen. Legjelentékenyebbek Kujruklu, Köl és Szari-Csöngül. Az első hir szerént egynehány napi járó földnyire terjed északkelet felé, az utóbbi területben ugyan kisebb, de annál mélyebb. Nöksz előtt a negyedik napon haladtunk el. A műveltség már a bal parton is mind jobban tünedezik el. A folyót mindkét felől erdők koszorúzzák s fele utjában Kungrat felé egy jókora széles és mély Ögüzkitken nevü csatornát alkot, mely délnyugoti irányt vesz és a Sorkacsi tavába ömlik, mely utóbbit a nagy folyamtól gátak épitése által hiába kisérlették meg elvágni; mert a viztömeg szerfölötti kiterjedése miatt épen itt legnehezebb a hajózás. Egy Afak-khodsa nevü szent sirjánál az erdőnek vége szakad s kezdődik a kungrati kerület, mely, a meddig csak a szem lát, kertekkel, szántóföldekkel és Havlikkal (udvarház) van boritva. Maga a város csak az ötödik nap estvéjén lett láthatóvá, miután egy vár romjai mellett, melyet a lázadó Törebeg épitett Mehemmed Emin idejében s egy közel levő örvény mellett elhaladtunk. Tartózkodásunk a khivai khánság e legészakibban fekvő városában csak igen rövid tartamu volt, mert fiatal utitársam, ki szülőit már egy évvel ezelőtt elveszté, egy itt lakó rokonától csakhamar elbucsuzott s maga sürgeté a gyors visszautazást. A városnak sokkal szegényesebb kinézése vala, mint a délen fekvő helységeknek s leginkább nagy vásárai miatt nevezetes, melyeken a szomszédságban lakó nomádok felette sok marhát, vajat, nemezszőnyeget, teveszőrt és gyapjut adnak el. Halakkal is, kivált pedig a száritottakkal, melyeket az Aral tó partjáról szállitanak ide, jelentékeny kereskedést üznek a khánság többi részei felé. Mint nevezetességet kell megemlitenem, hogy itt két Iszlamhoz áttért oroszt is találtam, kik jó lábon álló háztartásnak s gazdaságnak és népes családnak örvendezének. Foglyok valának a Perowsky-féle hadseregből és Mehemmed-Emin khántól azon kikötés mellett nyerték vissza szabadságukat, hogy az Iszlamot elfogadják. Az egyiket egy persa rabnővel ajándékozták meg; a barna iráni nő s Észak szőke fürtű fia jó egyetértésben él egymással s bárha az utóbbi előtt a hazatérhetés már több izben lehetségessé vala téve, mindazáltal még eddig nem tudta rá szánni magát, hogy adoptált hazáját az Oxus partján odahagyja. Végezetül még meg akarom emliteni azon kevés tudósitásokat, melyeket itt az Oxus további futásáról Kungráttól az Aral tóba ömléséig hallottam. Az utóbb nevezett várostól két órányira lefelé a folyó két hatalmas ágra oszlik, melyek egymástól csak igen keveset külömböznek. A jobb ág, mely az Amu-Derja nevezetet megtartja, hamarább éri el a tavat, de gyakori szétágazása miatt nagyon sekély, és alacsony vizállásnál a hajózásra nézve szerfölött alkalmatlan. A bal pedig, mely Tarlik (szorosság)[14] nevet visel, keskeny, de általán véve mély s csak azért járnak rajta ritkábban, mivel a tóig menő utjában igen nagy kerülőt tesz. A mi az Oxus legalsó futásán üzött forgalmat illeti, ezt hasonlitni sem lehet ahoz, mely a Csardsuj és Kungrat közt eső téren végbe megy, mely Bokhara és Khiva között a fő kereskedelmi utat képezi. Ősszel különösen a halászás üzi az özbegeket a tóhoz és a száritott tói halakkal üzött kereskedés a három Khánságban jelentékeny. Oly áruczikk az, melyet a sivatag lakói nem nélkülözhetnének, mivel nyájaik gazdagsága daczára is sokkal fösvényebbek, mint hogy hússal táplálkoznának és pótszerül inkább száritott halat használnak. Tavaszszal ismét a vadludak, melyek nagy számmal tartózkodnak a torkolatoknál, csalogatják a vadászatkedvelőket az Aral tó partjaira, a mely évszakban a legtöbb bucsujárás is történik arrafelé, melyeket a kegyes özbegek visznek végbe Tokmak-Baba sirjához, egy kis hasonnevü szigeten a torkolathoz közel. Ez a szent, ki egyszersmind a halászok védszentje is, egy kis mausoleum alatt pihen, melynek belső tere még most is hiven őrzi a szentnek nagy régiségü öltönyeit és konyhaeszközeit, melyek közül az üst nagy tisztelet tárgya s azt beszélik, hogy magok az oroszok is, kiknek az idejövetel a gőzösök által meg van könnyebbitve, e szigetre csak ritkán lépnek s ha ide jönnek is, önkénytelen tisztelettől indittatva az ereklyékhez soha se nyulnak. Ha már most e nevezetes folyó egész futására forrásától a Szer-i-kul-nál (tó kezdete) kezdve egészen az Aral-tóig egy általános tekintetet vetünk, észre fogjuk venni: 1. hogy hajózhatósága nem terjed ki egész hosszára, mint Burnes állitja, hanem hogy kissebb vagy nagyobb járművekkel csak Kerki-től, vagy jobban mondva Csihardsuj-tól lefelé járható. Felső futásától kezdve az emlitett helyekig csak tutajokkal találkozunk, melyek tüzi- és épületfát, melyekben a bedähsáni hegység lejtői meglehetős gazdagok, szállitanak a fátlan sikságok partjaira s csak ritkán láthatunk eféle tutajokon olyan egyes családokat, melyek az alsóbb Oxusvidékre települnének át. A Hezareszp és Elcsig közt fekvő téren, mely utóbbi város Bokhara főrakhelye, már nagyobb járművek is járnak Khivából vagy oda portékákkal és élelmi szerekkel; legélénkebb forgalmat kétségtelenül mégis azon a részen találunk, mely a khivai Khánságban foly, ahol a folyó, minthogy partjai közvetlen közelében sok város fekszik, ugy föl- mint lefelé kedvelt és olcsó eszközül szolgál nagyobb terhek szállitására, sőt a szegényebb osztály személyes közlekedésre is használja. 2. Ugy tetszik nekem (mert elégtelen szakismeret miatt biztosan állitani nem merem), hogy az Oxus bajosan fogja valaha Közép-Ázsia forgalmának életerét képezni, melyet a politikusok, Turkesztán jövőjéről beszélve, róla föltesznek. Hogy sohasem játszhatik oly fontos szerepet, mint a Jaxartes, melynek hullámait már ma is orosz gőzösök szeldelik, már csak ezen körülményből is elég világosan kitűnik, valamint abból is, hogy az oroszok hajócsapataikkal az Aral-tóba nem az Oxuson, hanem a hóditási tervekre kevésbbé kedvező Jaxartesen voltak kénytelenek Turkesztánba hatolni. Hogy az utóbb emlitett folyó néptelen partjai a pétervári udvarra nézve nagyobb fontosságuak lennének, esztelen állitás, s pusztán csakis Közép-Ázsiát illető földrajzi ismereteink hiányán alapszik. Három gőzössel nem csak az egész khivai Khánságot sakkban lehetett volna tartani és Kungrát, Kiptsak és Hezareszp várakat megszállani, hanem Karakölön át Bokharába, tehát Közép-Ázsia szivébe is, könnyen lehetett volna egy hadosztályt küldeni, ha ezen vizi ut szerfelett nagy természeti nehézségei egy oly szándékot lehetetlenné nem tettek volna; miről azonban az oroszok már Közép-Ázsiában tett első felléptök alkalmával eléggé meggyőződtek. Az Oxusnak, a Khodsa-ilk mellett levő vizesést, a kipcsaki veszélyes sziklákat és a Jampuk melletti Kisznak-ot kivéve, legnagyobb nehézsége számtalan s néha órákig elnyuló homokzátonyaiban fekszik, melyek a homok nagy mennyisége következtében, mit a folyam hord magával, oly gyorsan változnak, hogy azok megjelölése teljes lehetetlen és a jó hajókázható vizet a leggyakorlottabb hajósok is csak szinéről ismerik meg, de biztosan soha sem tudják meghatározni. 3. E folyam szabályozása, mely tavasz kezdetével s késő ősszel csak nem két harmaddal csekélyebb, mint nyárban, eltekintve attól, hogy a ragadozó vizár az eféle vállalatot szerfölött megnehezitené, már csak azért sem volna előnyös, mivel a sok ág és csatorna nem csak a szántóföldek öntözésére mulhatatlanul szükséges, hanem mivel még a legtávolabb eső vidékeket is azok látják el ivóvizzel. Ha a khivai Khán birodalma valamelyik lázongó részének hadat akar izenni, akkor legelébb is a csatornákat és vizvezetéseket vágja el tőle, mely legérzékenyebben sujtja azt; és az a kormány, mely, hogy az Oxus főágyában a vizet nagyobbithassa, zsilipeit betömné, annyit tenne, mintha egész birodalmának egyszerre izenne hadat. Hogy az Oxusnak az emlitett tulajdonságokon kivül még szerfelett gyors folyása is van, a sok kitérésből, miket régi ágyától tesz, eléggé látható. Ezek alsó futásában a Hezareszp melletti elhajlás után kezdődnek s számosabbak, mint ahogy az előttünk maig ismeretes. Ha e felől a lakosokat megkérdezzük, ők ugy a jobb, mint a bal parton nyolcznál is többet szoktak előszámlálni s habár ez talán régibb csatornákra vonatkozik is, mindazáltal borzasztó szabálytalansága kétségbevonhatatlan s ezen állásponttól indulva ki, semmi kétség sem foroghat fenn aziránt sem, hogy az Aral-tó, miként azt Sir Henry Rawlinson egy becses persa kézirat után állitja, a korábbi időkben teljességgel nem is létezett. Az utazás Kungráttól Khiváig többnyire a szárazon történik, mivel a folyón felfelé 18–20 napot venne igénybe s ennél fogva csakis teher szállitásra használtatik. Száraz földi út 3 van s még pedig: a) Köhne-Ürgendsen át, melyet nyári útnak neveznek s az Oxusnak minden az emlitett évszakban megnövekedett tavát, kiöntéseit és karjait kikerüli; 56 Farszakh-ot számlál s ennél fogva leghosszabb; b) Khodsa-ili-n keresztül, ezen csak télben szoktak járni, ha az emlitett tavak stb. be vannak fagyva s csak 40 Farszakhnyi hosszu; c) mely az Oxus jobb partján Surakhán-on keresztül vezet és nagy kerülői s a mellett számtalan homok sivatagjai vannak. Visszautazásunknak a lehető leggyorsabbnak kellett volna lennie, mindazáltal kénytelenek voltunk a Köhne-Ürgendsen keresztül vivő hosszu útba belenyugodni. Szerencsénkre egy kis utitársasághoz csatlakozhattunk, melyből nehányan Köhne-Ürgendsig, mások pedig egészen Khiváig utaztak. Mindnyájan jó lovakon ültek, sőt még azok is, melyeket nekünk „lillah“ (kegyes jószivüségből) rendelkezésünkre bocsájtottak, fiatal erős állatok voltak, s minthogy egynehány sütemény- s egy kevés utikészleten kivül semmit se vittünk magunkkal, igy a hőség daczára is, mely már a kora reggeli órákban is nagyon érezhető volt, gyorsan lovagoltunk előre. A városkaputól kezdve a kungráti jól mívelt kerületen keresztül északnyugot felé tartottunk s onnan kezdve pedig egy puszta vidéken haladtunk át, mig egy nagy álló vizhez értünk, melyet Atjolunak neveznek s mely első állomásul van kijelölve és 7 Farszakhnyi hosszu. Annak egy keskeny részén egy híd vezet keresztül és az út itt kétfelé válik, az egyik a Kazak-Örge nevű vadon hegység hosszában az Üszt-jort nagy fensíkon át Orenburg felé visz, a másik pedig Köhne-Ürgends felé tart. Mi az utóbbit választottuk. Erdőségeken és homokos vidékeken vonultunk át, jobbra és balra romok valának láthatók, melyek közül egyet kiemeltek, t. i. Karagömbez-t (fekete kup), melynek közelében kristály fehér sót kapnak, mely a Khánságban legjobb, és a Barszakilmez-t (a ki megy, vissza nem jön), egy még a jelenkorban is gonosz szellemektől lakott veszedelmes fészket, hol már sok kiváncsi lakolt életével. Öt órai lovaglás után a második állomást is elértük, mely Kabilbeg-Hauli nevet visel. Ez egy magánosan álló udvar; de birtokosok régtől fogva bevett szokás szerint igen jól megvendégeltek s minthogy a legközelebbi állomásig, Kiziltsagala-ig nyolcz órányi hosszu lovaglás állott előttünk, vendégszerető gazdánk nem feledé el minket reggelire hussal és kenyérrel is ellátni. Még sötét volt, mikor elindultunk. Fegyert viselő utitársaink rendkivüli gonddal vizsgálták meg fegyvereiket, én azt gondolám, hogy talán valamelyik ellenséges turkomán törzsön kellend áthaladnunk; de megnyugtatának e tárgy felől, midőn azt mondták, hogy egész nap egy sürű erdőn fogunk keresztül menni, melyben sok oroszlán, párducz és vaddisznó van, melyek néha az utazót is megtámadják. Bárha a veszedelmes helyet csak fényes nappal értük el, mégis mindig a legnagyobb óvatossággal lépdeltünk előre; igen sok bizalmat helyeztek a lovakba, mert mihelyt ezek füleiket hegyezték vagy horkolni kezdettek, mindenki fegyvert ragadott. Hogy az oroszlánok és párduczok Közép-Ázsia égalji viszonyai következtében nem oly veszélyesek, mint indiai és áfrikai testvéreik, könnyen megfogható. Nem is osztám fiatal tatár utitársam félelmét, sőt inkább nagyon vágytam valami érdekes vadászkalandban résztvenni. De valamint minden ázsiainak, ugy az özbegnek is tulfeszitett képzelőtehetsége van; egy nyom, egy hang sem árulta el, hogy az állatkirály lakhelyének közelében vagyunk, csak egy nehány csürhe vaddisznót láttunk, melyek nagy csörtetéssel vonultak a sürűn át. Annál nagyobb, mondhatnám mesés volt a gyöngytyukok és fáczánok száma, melyekkel találkozánk, és gazdag vadászzsákmányt vittünk magunkkal az esteli állomásra. Ezen vidék emlitett szárnyasai sokkal izletesebbek, mint a mazendrániak, és az özbegek jobban is megtudják készitni azokat, mint a persák. Ott, hol az erdő végződik, a megerősitett Kiziltsagala helység, melyet özbegek laknak, nemsokára láthatóvá lesz; elég jókor érkeztünk meg oda és más nap reggel utunkat a Jomutoktól lakott kerületen keresztül folytatók tovább. Köhne-Ürgendset negyedik állomásnak veszik, noha az út oda csak három óráig tart. A Közép-Ázsiában kitünő hirű Kharezmnek eme régi fővárosa a legszegényebb minden sorstársai között Ázsiában, s bár mennyire dicsőiti is letünt fényét a szó és irás, a meglevő romok látásánál ugy fogjuk találni, hogy az csakis tatár műveltség központja volt. A mai város kicsiny, piszkos és jelentéktelen, de hajdan sokkal nagyobb lehetett, mert a falon kivül szétszórva heverő romok gyanitni engedik hajdani terjedelmét. Ezek csak az iszlam korból, Sahi Kharezmian míveltségi korszakából származnak. Legnevezetesebb itt az utleirásomban már emlitett Törebeg-Khamin (nem Khan) mecset, mely nagyobb és pompásabb, mint a Hazreti-Pehlivan, pedig ezt Khiva város legszebb emlékének tartják és Kási műveivel, melyekben a sárga szin túlnyomó, Turkesztán hasonnemü épitészeti emlékeinek nem áll utánna. Seikh-Seref siremléke magas, azurkék kupolájával, valamint Pirijarnak, a nagy hirü Pehlivan atyjának sirja és Seikh-Nedsm-ed-din Küberának. Az utóbbi, mely az összeromláshoz közel volt, ujabb időben Mehemmed Emin-Khan bőkezüségéből ujból helyreállittatott. Hir szerint a környékben több kőből épült egyes torony és fal van, mint pl. Puldsajdu (pénzt pusztit), mely 3 órányi távolra fekszik. Ha ott egy-egy vihar a homokfelületet fölszántja, pénzdarabok s egyéb ezüst- és aranyszerszámok jönnek a fölszinre és az emberek, akik ott homokat szitálnak, munkájokat gyakran gazdagon jutalmazva látják. Ajszanem, vagy Ajszanem és Sahszanem kettős kioszkja, a hires szerelmes páré, kiknek sorsát, egy regénybe gyüjtve, a troubadourok gyakran megénekelték. Ugy látszik, hogy ez minden magányosan álló rompárnak gyüjtőneve, mert Sahszanemek épen ugy találhatók Khiva és Bokhara más részeiben is, mint Herat közelében, és kevés változtatással ezekről is ugyanazon mondákat regélik el. Köhne-Ürgends-ből az út kétfelé válik, melyek a távolság tekintetében csak igen csekély külömbséget tesznek. Az egyik, kevésbé lakott, Porszu és Jilali felé megy és csak nagy utitársaságok járnak rajta, mert a rabló Csaudorok és Jomutturkománok közelsége az utat legalább Tashauz-ig nem igen teszi nagyon biztossá. A másik mind inkább közeledik az Oxushoz és annak csekély félbeszakitással majorudvaroktól (Havli), falvaktól és mezővárosoktól fedett partvidékén vonul végig. Nyárban legtöbben mégis az utóbbi utat választják, bárha hosszabb s az útban találtató sok öntözőcsatorna és árok miatt fáradságosabb is; mert mig az elsőbben a karaván csak Tashauznál oszlik fel, mivel utját mindenki csak egyedül folytathatja, ez eset az utolsó uton már Kipcsaknál beáll. X. Tatárom. Képzelhetünk-e két nagyobb ellentétet, mint egy ázsiait s amellett épen közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva egy nomád nép kezdetleges és egyszerü ételeivel táplálkozott, és most európai s azon felül még szűk, magyar viseletben, csizmában és sarkantyuval jár s a Nyugot étkeit és szokásait már egészen magáévá tette; egy ázsiait, ki a mollahosztálynak szánva Khivában a Medreszsze Mehemmed-Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal és az Iszlam tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában dolgozik s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről irt foliánsokat, görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallá emlittetni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és gondolkozásmódját ismeré egyedül helyeseknek és józanoknak, és most európai hirlapok vezérczikkeit tanulmányozza, a nyugoti államok politikai viszonyairól fecseg s amellett a két világrész felől a legmerészebb összehasonlitásokat állitja fel? Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek s mégis ez ellentétek Mollahmban megtestesülve mutatkoznak, azon Hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, ki mekkai utja közben találkozott velem Khivában, de a legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában él. Hogy e tatárt miként birhattam ezen elhatározásra – az már sok embert kiváncsivá tett s különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből európai utazóvá lettem. Eme kiváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat egyszerre, hirtelen lepleztem le. Oh nem, sőt az átváltozás még ugyan csak fokozatosan történt és annak egyes mozzanatai annál is inkább érdekesek, mivel azok a keleti és nyugoti élet kiszinezésére igen jó szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben elbeszéljük. A mint emlitém is, legelőször Khivában találkoztunk össze. Tatárom, egy vándorlási vágytól izgatott fiatal Mollah, társat keresett mekkai utjára s mivel azt hivé, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében, legjobb utitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó Mollah-t látta bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni s kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsi-n keresztül egész az Oxus partjaira tett utazásunk alatt. Az utóljára emlitett helyen egy kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé föllebbentém, pajtásokká lettünk, csekély utikészleteinket egy közös tarisznyába pakoltuk s minthogy igen becsületes és jó szive volt, tettetés nélküli hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált magános, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a famulus szerepbe és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának tartotta a nehezebb sulyu adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését, mig a krajczárok gyüjtését rám hagyta. Estve a konyháról is ő gondoskodott s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta, mindig lelkiismeretet csinált abból, hogy csak azután nyuljon hozzá, ha én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Valjon tisztelet vagy bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respectust irántam – nem tudom; elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állani. Nem akartam kedvét szegni és szabad tetszésére biztam az egészet. Az Oxus tulsó partjától Herátig azon mértékben apadott kegyességem, amint a vakbuzgó Bokharától eltávozánk. Imádságok, mosakodások, jámbor elmélkedések – minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette azt, de nem sokat törődött vele s ő is maëstrojához alkalmazkodott. Vallásos kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a figyelem, melylyel elbeszéléseimet és leirásaimat a távol Frengi földről és vázlataimat ama csodálatos vidékekről hallgatá. Az eféle előadások mindig az éji menetek alkalmával történtek, mikor mi a karavántól egy kis távolságra magánosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. A mennyire igazán jól esett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves Nyugotról beszélhettem, épen oly nagy vala tatárom csodálkozása is, midőn hallotta, hogy még vannak városok, melyek Bokharánál szebbek; midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktóli félelem és a szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen meglepte őt azon biztositásom, hogy a Frengik, a kiket ő ugy ismert, mint durva, kérlelhetlen emberevőket, a világért sem oly sziv- és érzéketlenek és hogy ők sokkal jobbak, mint hirök Keleten. Ő ezt minden más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az Efendi, az ő tanitója és ura állitja s föltétlenül hitt nekem. A fiatal tatár tudományszomja és ragaszkodása tetszett nekem s az én hajlamomat is megnyeré számára. Mindig távol tartá magát a többi közép-ázsiaiaktól, saját földieitől és annál szorosabban csatlakozott hozzám. Minthogy csakhamar átláttam, hogy a fiatal emberből még valóban lehet valami, nem sokára azt határozám el magamban, hogy a fiut nem hagyom el többé, sőt ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor történt, mikor még Heráttól meglehetős távol voltunk. E városban ragaszkodásának és hűségének fényes tanubizonyságait adá. A mint tudva van, ott kellett legtöbbet szenvednem. Az élelmi szerek teljes hiánya nem ritkán érezteté velem az éhség kinait, és ha az előhaladott évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az, ki vékony rongyait velem becsületesen megosztá, hogy melegebb takarót és nyugalmas álmot szerezhessen számomra. Hat heti tartózkodásunk alatt Herátban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Persiában biztos segélyt fogunk találni, utitársam bátorságát megerősitették. Az a gondolat, hogy az eretnek siiták földén a jámbor szunnitának jól fog menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartá – s ő is, mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszan fővárosa felé. Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ottan talált angol tiszt benső barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt kezdetben rejtély vala. Tudta, hogy Dolmage Frengi volt – mi mindent nem gondolhatott ő bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő adoptált szellemi főnökjét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran fölvilágositá őt a felől, hogy ura egy átöltözött Frengi. E gondolat elborzasztá őt. Haraggal és boszankodással hallá e gyanitgatásokat, de sohasem intézett egyetlen egy kérdést se hozzám e tekintetben és régi hite még most rendületlenül erős maradt. További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetében a bosszuvágyó siitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés merészség vala tőlem, hogy ez emberrel egy hónapig egészen egyedül utaztam s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott puszta helyen – egyetlen gonosz gondolat, és könnyü dolog lett volna engem a néptelen országuton megölni déli álom közben s lovaimmal, fegyvereimmel és pénzemmel az északon elterülő pusztába a turkománokhoz futni. De e gyanu mindig távol maradott tőlem. Egész bizalommal adtam át neki puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetém magamat. Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szivét s nem mondhatnám, hogy e tekintetben valaha csalódtam volna. Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltünt neki, de mégis azt mondá: „Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a Frengikkel tartasz, mert ezek a persák, bárha a Koránban és Mohamedben hisznek, istenemre százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!“ Itt, mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt, hogy ezek a Frengik külsőleg is belsőleg is mind olyan kedves emberek; de csak negynehezen közeledett hozzájok s órahosszáig is eltartó bámulata elég világosan mutatá, hogy nála, daczára annak, hogy a meggyökerezett előitélet egy része eltünt, még mindig meg vala a félénk tartózkodásnak egy bizonyos mértéke. Utazásunk utolsó napjaiban a persa főváros felé vidám kedélyem gyakran dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvencz dallamokat kezdettem elébb fütyölni, később énekelni. A fütyölés Keleten nincs szokásban s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazáltal a szép melodiák a Troubadourból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki. Egész naivul kérdé: „Valjon Mekkában a Koránt ezen dallamok kiséretében éneklik?“ s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott. Hogy az ahuani postaházban mi történt, az olvasó előtt nem ismeretlen[15]. Először hallott európai nevemen szólittatni. E név szivének leggyöngédebb izmait is megrendité. Kétségen kivül sokáig küzdött magával, mig végre elhatározá, hogy megkérdezzen. Mondám, hogy majd Teheránban fogok felelni, mi őt egyelőre megnyugtatá. Teheránban régi barátaimhoz szállottam a török követségnél. A fiatal Efendik, a kik a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták, öltözetöket s modoraikat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb szinezetét viselék magokon, mint én magam is. Ez és Nyugoton élő szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágositásom egy kissé apasztá gyanuját s lassanként megmutatá neki azt a nagy örvényt, mely Stambul és Bokhara között tátong. Hallá az oszmánlik folytonos törekvését, hogy a Nyugottal s ha lehetséges, annak műveltségével azonosúlhassanak s nem tudta megállani, hogy e példát ne kövesse maga is. Ehez járult még az is, hogy ama nehány Frengitől, kiket eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és igy gyűlölete és előitéletei is napról napra tünedeztek. Teheránban földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről megismerkedett s lassanként meghittjévé lett. Szántó nem csekély örömmel beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (már mint én) az egyedüli magyarok Persiában. Ezen fölül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélé a philologizáló szabó, a mi a tatárnak nagyon feltünt, anélkül azonban, hogy őt különösen nyugtalanitaná, mert a hosszasabb együttlétel és régi barátság mindennel kibékitették őt. És mivel nálam több szeretetre talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi külömbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járdalt elé s hátra Teheránban, a persák szokásaival és nyelvével megismerkedett s nagyon örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a tovább utazásra Konstantinápoly felé ujra felnyergeltük. Eddigelé még mindig ugy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog elkisérni s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett és hogy mást forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség Teheránban és a többi követségekkel való gyakori érintkezés a nyugoti élet némely oldalait már kellemes szinben tünteték fel előtte s fölébreszték benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot társaságomban meglátogathassa. Hogy azon előbbi vágya, miszerint homlokát a szent próféta sirjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges józan esze csakhamar átlátta a vallásos humbugot, s minthogy természeténél fogva sajátságos hajlama volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt (Európa) látogassa meg. Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre, Konstantinápolynál partra tevém s miután pénzzel eléggé elláttam őt, elakartam tőle búcsuzni. A szegény tatár mereven nézett rám, szemeiben egy könycsepp rezgett s daczára a büszke minaretek látásának, daczára az igazhivők tömegének, mely őt körülhullámzá, mintegy kényszerité őt valami, hogy reszkető hangon és zokogva igy szóljon: „Efendi, ne hagyj itt engem egyedül. Te Turkesztánból engem ide ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged; szivesen követlek, bár hová mégy is!“ – „Mit, hát Frengisztánba is eljösz velem?“ kérdezém tőle; „onnan igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők s nincs muzulmán konyha; hogy fogsz megélni ott?“ Meg volt ütközve, egy nehány perczig, hallgatott s azután igy szóllott: „Oh a Frengik olyan jó és barátságos emberek, nagyon szeretném hazájokat látni s azután Sztambulba visszatérni!“ Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértém, a Boszporusz partjain ujra összepakoltam őt s három nap mulva már egy dunai gőzösön volt, csupa európaiaktól környezve s a közeli magyar főváros felé utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merűlve találtam; még nem mert európai ételhez nyulni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzá szokott mindenhez, és – nehány nappal azután Pest utczáin sétálgatott bokharai öltözetében. Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerünek tünt fel előtte. Mindent megbámult, a mit csak látott; az utczai járda koczkára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket, milyen különös és néha felette komikus megjegyzéseket tett a puszták ezen gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utczákon, az emberek és kocsik élénk lótás-futása különösen meglepte őt. Legjobban pedig a nők lánczolták le figyelmét s nem tudá elképzelni, hogy a Frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket oly esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni. Nappal gyakran láttam őt a távirdasodronyoknál órákig leskelődni; hallani akarta a hangokat, melyek azokon végig futnak. Éjjel a gázlámpákat bámulá s kiváncsian tapogatódzott körül, hogy valjon csakugyan a vas ég-e? A vendéglőben a fényüzés és pompa tulságosnak tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetök után itélte meg, mindenkit nagy urnak tartott s gyakran mondá: „Óh ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!“ A fürkésző tekintetekhez is hozzá szokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kisérték. Egykori félelme a Frengiktől, egészen eltünt, mindenkinek barátságos arczot mutatott s gyakran bocsájtkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is, ki elébe akadt. Ami legsajátságosabb, egészen elfeledé, hogy itt őt senki se érti s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a megszóllitottak bámuló arcza által zavarba jött volna. Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni őt. Szilády Áron és Budenz József, tudós barátaim vendégszeretőleg magukhoz vevék őt s mikor egy év mulva Angliából visszatértem, nem kevésbbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat magyar öltözetben, a turbán helyett gondosan fodoritott hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették és szivesen látták s mikor legelőször láttam őt keztyűsen és felcziczomázva egy nővel szembe szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ez előtt két évvel még egy Medressze Mollahja volt, ma már fél dandyvá nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az irást is elsajátitotta, barátaim jóakaratból nemsokára állomást is szereztek számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták s maig is ez állomásban van. Ha uj életmódja felől kérdezem őt s a keleti és nyugoti élet között levő külömbségről beszélek vele, ugy találom, hogy multja álomként lebeg lelke előtt, oly álomként, melyre szivesen visszaemlékszik a távolból, de a melyet mostani helyzetével épen nem cserélne föl. A honvágy nem ritkán bántja őt. A mi nyugoti műveltségünket következő okok miatt szereti: Először különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országuton az embernek puszta élete sem biztos a rablók elől s a városban örökös veszély fenyeget a hatóságok barbar rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztitó polgárháboruk még csak most tünnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, a mi pedig hazájában gyakran megesik. Másodszor az európai kényelem az, mely neki jól esik és őt ha nem is sokára, de a jelenben még lelánczolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerü polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A tisztaság ruhában ugy mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak – mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák anélkül hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele. Harmadszor különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti külömbségek alig érezhetők, mik azok a távol Keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Nálok otthon már az a gondolat is, hogy valaki a Frengik földéhez közeledik, bizonyos halál volna, s ime most ő ezen ország kellői közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, de sőt mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadják őt. Ami iszlam érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései világositák fel őt. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a Nyugothoz, a mohamedán fanatismus annál inkább apadott s minthogy ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb jött, csakhamar gyanitnia kellett, hogy az Iszlam, legalább is az az Iszlam, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és azon finomabb életmódnak, melyet ő Európában talált, határozott ellensége. Gyűlöletet vagy rosszalást az arab proféta tanait illetőleg még ugyan nem nyilvánitott, de okoskodásai és szemlélődései eléggé elárulják, hogy belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy külömbség okát Kelet és Nyugot között feltétlenül a keresztyénségnek akarná tulajdonitani, következtetéseiben már mégis annyira ment, hogy most már a mi nyugoti műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánitá nekem, hogy melyiknek adja az elsőséget s bizonyára sokáig fog tartani, mig egy olyan gondolatot nyiltan ki mer mondani. Mindazáltal czélzatai és szakadozott észrevételei azt bizonyitják, hogy ő ezen kérdésekkel sokat foglalkozik s önmagával még mindig heves küzdelemben áll. És igy történik ez minden muzulmánnal, ha egyszer nyugoti czivilizátiónkkal megismerkedett, legyen bár tatár, arab, persa vagy török. Teljes átlépés a régi műveltségből az ujhoz csak ritkán történik. Azon felette fontos kérdés, hogy valyon a keleti vagy nyugoti polgárosultság, valjon Krisztus vagy Mohamed tana jobb-é? Ázsia népeinél még sokáig megfejtetlenül fog maradni; mondhatnók egészen addig, mig a nap sugarai nálunk mérsékelt, amazoknál pedig égető hőséget okoznak; addig, mig a Kelet és Nyugot között a külső elválasztás fenn fog állani. Ha Krisztus tanait a keletieknek tetszetősebbekké tudnák vagy akarnák tenni, ha a megtestesülésről, szent háromságról stb. szólló tételeket félre lehetne tolni és az ilyen módon megváltoztatott tant a Korán helyébe lehetne tenni, ezáltal kinálkoznék némi eshetőség arra, hogy egy csekély, habár nagyon csekély lépést is tehessünk előre; egy csekélyt, mondám, mert a keresztyénség, bárha keleti föld terméke, mégis rég olyan növénynek mutatta be magát, mely csakis nyugoton tenyészhetik. És ki akarná ignorálni azt, hogy a Koránt és a Védákat keleti szellem találta ki, az tartotta fenn és az dicsőitette azokat oly nagyon, mint semmi mást még soha? Kiszorittatásuk uj, hasonnemű termékek teremtését vonná maga után; sőt hajlandó vagyok azt állitani, hogy a keleti földön a Krisztus tana maga is kevés idő mulva a Korán vagy Védák egy nemévé változna át, s kellene is átváltoznia, hogy a keletiek azt valóságos tulajdonuknak érezhessék. Igaz, hogy a nestorianusok, örmények s a keleti egyház más hivei is mindnyájan keresztyének; de a mily nagy a külömbség köztök és európai hitfeleik között, épen oly kevéssé külömböznek gondolkozásmódjokban, nézeteik- és érzelmeikben máshitü földieiktől Keleten. XI. Fővárosi élet Bokharában. „Hadzsi, te ugy is sok országot láttál már; mond csak, van-e a világon még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?“ Ez vala a kérdés, melylyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak nekem azok is, kik már többször meglátogatták Indiát, Persiát és Törökországot. Hogy mit felelhettem ily esetekben, könnyü átlátni. Az ily kényes természetü kérdések ép annyira zavarba ejtik az utazót Párisban, Londonban és Pétervárt, mint Konstantinápolyban, Teheránban és Bokharában. Hiuságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok épen ugy mint egyesek mindig törekesznek bizonyos tulajdonságokat kiemelni, melyekben felülmulhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy összehasonlitó átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak világpolgárok tesznek összehasonlitó átnézeteket és az ember mint városi Ázsia belsejében is épen az, a mi nálunk Európában. Bokhara, a tatár műveltség ezen középpontja, kétség kivül sok olyannal bir, mi egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, ki hetekig tartó pusztákon és sivatagokon át jutott oda. A fény, melyet lakásokban, öltözékekben és életmódban űznek, összehasonlitva Nyugot-Ázsia városaival, alig méltó emlitésre; mégis van abban valami sajátságos, s legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra. Az agyagból és fából épitett házaknak görbe és meszeletlen falaikkal még komorabb kinézése van, mint más mohamedán városok lakainak. Ha az alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba jutott. Minden oldalon magas védfalak vannak emelve, nem annyira a tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen. Bokharában, a leggyalázatosabb bűnfészekben, melyet Keleten ismerek, már a távolból vetett pillantást is megbecstelenitőnek tartják. Az egyes szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb rész a háremet foglalja magában, melyet itt Enderun-nak (belső hely) neveznek; továbbá a kisebb vendégszobát és elfogadó termet; ez utolsót, a ház legtágasabb részét, leginkább felékesitik; mint minden szobának, ugy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat téglákkal és kövekkel van kirakva és csakis köröskörül a falak hosszában van szőnyegekkel ellátva. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögü kő van felállitva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen végezni, ez oly szokás, mi egyetlen mohamed országban sincs meg. A falakon nincs valami különös diszitmény, csak is arra vannak virágedények és különös arabeszkek festve, mely Mekka felé van fordulva. Az ablakok egyszerü nyilásokból állanak, kétfelé nyiló fatáblákkal; üveget sehol sem lehet találni s még annyi fáradságot is kevesen vesznek maguknak, hogy zsirba mártott papirt használjanak. A butordarabokat, melyek egész Keleten ritkák még, itt nevökről is alig ismerik; s nem is igen csodálkozhatunk azon, mert gyakran magam is Európában megfordult keletieket igy hallottam beszélni: „Nem esztelen-e a Frengiknek az a szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és egyéb eszközökkel ugy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, hova kényelmesen leülhessenek (t. i. a földre)?“ A fényüzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének; posztót igen ritkán lehet találni, és azt a khán csakis mint különös ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. Különböző minőségü aladsát (gyapot kelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le a dervisig, télben és nyárban. Bárha a bokharai felső ruha alakja mindig hasonlitott egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában és szegélyzetében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a mi divatrendszerünknek, s melyre épen oly szigoruan ügyelnek Bokharában, mint Párisban. Egy dandy Bokharában igen ügyes, hogy turbánja a szokott divat szerént legyen ránczolva, minthogy ez jó izléséről tanuskodik. Különös gondot fordit shawljára, melyet alsó ruhája csipőjéhez van szoritva, ugyszintén kosbag-jára, mely erről lecsüng; ez utóbbi egy több ágból álló bőrdarab, melyen egy vagy két kés hüvelyével együtt, egy kis theazacskó, egy miszvak (fogtisztitó) és egy bőrzacskó a rézpénz számára stb. függnek. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes tárgyak minősége és becse után itélik meg az ember állását, jellemét és neveltetését. A ki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10 és 12 óra között álljon meg azon utczán, mely Deri Rigisztántól a Meszdsidi kelanhoz (nagy mecset) visz. Ekkor szokott az Emir nagyjai kiséretében, teljes diszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki legjobb ruháit ölti magára s lovát, mely itt a fogatokat helyettesiti, a legfényesebben disziti fel. A bő, kemény és kirivó szinű atresz-(selyem)-ruhák feltünő ellentétben állanak a sarkantyus hosszu csizmákkal. Igen komikus azon vánszorgó, jobbra és balra himbáló járás, melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azon ingadozó és csoszogó járást (reftari khiraman), melyet Kelet költői oly bájteljesnek találnak s melyet a szellőtől megmozgatott Cyprus hajlongásaihoz hasonlitanak, Persiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk európaiak előtt egy ily divat embere ugy tűnik fel, mint egy hizott lúd, mely biczegve megy haza a mezőről; még sem kellett volna nevetségessé tennem, mert a mi feszes és gyors mozgásunk épen annyira visszatetszik a keletinek, s udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azon hasonlatot, melyet ők velünk szemben használnak. Nem kevésbé feltünő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, hol az iszlam keleti műveltség ős bélyegét leghivebben megtartotta, a nőknek, a keleti törvényhozás ezen martyrjainak, legrosszabb dolguk van. Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat változtatott és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék kiegészitő részének, mint valamely bilincsnek. Persiában még eléggé el van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó szinü csaksurt (nadrág és harisnya egy darabban) viselnek, és a rubend (vászonfedő, melyen a szemek számára hálózat van) aranyos boglárokkal van ékitve. Bokharában még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a nőknek semmijök sincs, mit éknek és diszitménynek lehet nevezni. Az utczán egy sötétkék hosszu kabáttal tekerik körül fejöket, annak üres ujjai hátra vannak akasztva, ugy hogy kissé hátulról tekintve Bokhara szépeit, az ember hajlandó vándorló ruhatartóknak tartani. Az ábrázatot s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy oly szövet, melyet nálunk Európában még szitának is igen rosznak tartanának, és ennek az arczczal és orrali érintkezése bizonyára nem lehet kellemes. A lábbeli idomtalan nehéz csizmákból áll, melyekben a szegény női lábacskák egy csomó kapcza között rejtőznek. Egy ilynemű öltözék nem nagyon csábitó és még ebben sem szabad igen gyakran az utczára menniök. Előkelő és jóhirű nőknek soha sem szabad a bazárt és nyilvános helyeket meglátogatni; a bevásárlásokat a férfiak teszik, s ha rendkivüli látogatások ki is csalják őket, ugy illik, hogy mint szegények és öregek tünjenek fel. Azt kivánni, hogy egy 18 vagy 20 éves ifju nő, pezsgő életerővel, elfedve, egy botra támaszkodva járjon, s csak azért, hogy öreges kinézésével bizonyos tekinteteket kikerüljön, ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ily téves fogalmakat az egész Keleten többé vagy kevésbé mindenütt találhatunk, mégis sehol sincsenek oly lázitó példái a keleti szélsőségnek, mint Bokharában, az ó-iszlami műveltség ezen székhelyén. Konstantinápolyban s ugy mint Törökország más városaiban is vannak bizonyos Szeir-jeri-k (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve, de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban, Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcziczomázott nők pompás lovaikon a város környékében fekvő búcsuhelyeket meglátogatják. A szent sirja rendez-vous helylyé lesz és imák helyett gyakran mondanak egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mind ezeknek még árnyékát sem lehet észrevenni. Soha sem láttam együtt egy férfit és egy nőt nyilvános utczán, az emberek kikerülik saját házastársukat (mi talán nálunk Európában sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek egy nőt a nyilvános helyeken, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta tanusitanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emir nejei valahol megjelennek, a férfiak mindenikének gyorsan kell onnan távozni. Hogy és minő társaságos élet lehet oly viszonyok között, mindenki könnyen elgondolhatja. A hol annyira el van különitve a két nem egymástól, ott a társadalom soha sem mutathat örvendetes látványt; minden mesterkélt, minden tettetett, minden elnyomott azon természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként levén fölállitva, szigoruan meg kell tartani. Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a theabódékat kell fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a középázsiai általában, ha nincs valami különös sürgős teendője, bizonyára nem tud elmenni két vagy három theabódé mellett egymásután. Mint már mondottuk, mindenki magával hordja theazacskóját, melyből, midőn belép, egy bizonyos adagot a hely tulajdonosának átnyujt, kinek főkeresete inkább a meleg viz, mint a thea eladásában áll. Nappal s főleg nyilvános helyeken csak könnyü, czukornélküli theát isznak, egy vagy két _gulcsé_ kiséretében; ez juhzsirből és lisztből készült pogácsa, melynek előállitásában Bokhara kitűnik. Minthogy a thea megfúvását, bár minő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek, sőt véteknek tartják, a középázsiai addig himbálgatja a csészében kedvencz italát, mig az megiható lett. A jobb könyököt a balkézre támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatni, hogy illedelmes embernek tartsák és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes csevegni a bokharai egy ilyen theakörben, és a mily kevéssé fárasztja ki őt a társalkodás, ép oly kevéssé van ellenére a végtelen theaivás, s előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos theanemeket végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürűlt, a kifőzött thealeveleket körbe nyujtják, s csak annyit szabad venni, a mennyit két ujj között meg lehet fogni, minthogy ezt ezen hivatott theaivók ugy tekintik, mint valóságos csemegét. Nagyobbszerű időtöltések azon kirándulások, melyeket a város környékére tesznek, részint a szentek sirjaihoz, részint a szentség hirében álló bizonyos isan-ok (hitfőnökök) khanka-jához (klastrom), vagy a Dervaze-imám közelében fekvő Csiharbag-Abdullah-Khan-ba. Az elsőnemű kirándulásokat Ziaret-nek (búcsumenet) nevezik, de a vallás mégis igen gyakran csak czég, s ha mondanak is el nehány rövid imát, a teljesitett kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el. Persiában, főleg Ispahan némely városrészeiben, gyakran részesültem azon lázitó látványban, hogy az emberek a benső áhitatosság után azonnal a leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim mégis árnyékká sülyeszték a persák bűneit. Bokhara erkölcsi romlottságát leirni teljes lehetetlen. De hogyan is lenne másképen? Ott, hol a szüziességet és erényességet a tökéletesség oly tulzott és nevetséges fokára akarják emelni, mulhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe kell esni. Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsujárás egy sirhoz. Valamint a meghalt, ugy az élő szenteknek is vannak bizonyos elfogadó napjaik. Ott ő szentsége utódai azok, a kik az adót elfogadják, s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy magok a szent kezek által ürittetnek ki a zsebek. Az isan mindig komorabb kedélyü látogatás alkalmával mint rendesen, és a mint szent szeme már a vendég külsejéről fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, ép azon mérték szerént szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. Ilynemű jelenetek engemet, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és egyet, a melyen szivemből hosszasan nevettem, soha sem fogok elfeledni. Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál vonakodott. Ekkor jelenkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen; bebocsáttatott, ő szentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a hokuspokust; a turkomán ugy ült ott mint egy ártatlan bárány, és miután hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyult, a melyből egy nehány darabot, a nélkül hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az oldó kezeibe tett. Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölé meg ujjai között az ajándékot, s valóban meg voltam lepetve a mint nekem intett és a pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, a nélkül hogy csak meg is nézte volna, átadá. Az mégis nagylelküség, fogják mondani némelyek. Igen, én is ugy gondolkoztam egészen addig, mig a bazárba mentem, hol egy kenyérárus a pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; a többieket előmutattam, s mindeniket is rosznak és értéktelennek találta. Az ép oly ravasz, mint babonás nomád a nem valódi árut hasonló pénzzel fizette, és miután ő szentsége az érczet már fogásáról megismerte, engem tettek vele szerencséssé és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott. Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok konyha és theaeszközeiket is magokkal szokták vinni. Mások az ily összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. A mily kevéssé szeretik az út közelében telepedni le, épen annyira igyekeznek hogy a bódéban lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy minden elmenőt, bárminő állásu és koru is legyen az, különbség nélkül, az evéshez és iváshoz meghivnak, azért jogosan tartanak attól, hogy a szokásos köszönés „khos!“ (jó) helyett sok résztvevőt találnának. Valakit meg nem hivni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólitást. A legnagyobb és mégis csak látszó vendégszeretet ezen szabályai mindkét félre nyomasztók és kellemetlenek, és a meghivó megütközött, sőt mondhatnám zavart arczvonásai előttem mindég furcsán tüntek fel. Általában ezen egyes körök tekintete igen szomoru vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek szűkében a nyers élczeknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott, a hol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiában való, ott nem lehet és soha sem is fog valódi élet lenni. Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még legtöbbet tud felmutatni abból, mi egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magos fáktól elég jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna foly; ennek partjain pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészint a számos medreszé-k növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, ugy itt is nélkülözhetetlen a theaedény, de mint egyedüli nevezetessége ezen helyiségnek érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak tartani. Ezen erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok hatalmas összeütése, de főleg a kisérlet, hogy ellenöket visszataszitsák, oly látványt nyujtanak, mely a bokharait valamint minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. A mi a bikaviadal Spanyolországban, a mi a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok küzdése. A kosokat erre betanitják s valóban feltünő, hogy ezen állatok némelyike miként áll ki száz lökést is. A közönség fogadásokat tesz, a mint ezek a szinkörben megjelennek, t. i. a felett, hogy egyik vagy másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harcz, a mi a koponya szétzuzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem annyira Tatárország közepében, mint nálunk Európában, hol ilynemű játékok még vannak, és a melyekben némely művelt nyugati országok még időtöltést találnak. A bokharai fővárosi élet külső szinezetét a következő rövid vázlatban kisértem meg ecsetelni. Reggel, – gondolom még nap feljötte előtt, minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget, – lehet egyes egyéneket találni, kik félig álmosan, félig megmosdva, félig felöltözve a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. Ezen vakbuzgók gyors lépéseikkel felköltik a részint utczazúgokban, részint trágyadombokon alvó kutyákat. Ezen elsoványodott mocskos kutyák, melyek mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi kinézésök van, beszélő bizonyságai a képmutató bokharaiak fösvénységének. A kutyákkal egyszerre ébrednek fel a tatárfőváros pariái, kik semmivel sincsenek jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, kik a gyógyithatatlan fehér rühvel eltelve, az utczaszegleteken nyomorult sátrak alatt laknak. Persiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól és faluktól, a főutakon, itt pedig az egésségügyi szabályok hiánya miatt a város közepén tűrik őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb a mi csak földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még sokáig élnek. Mig az anya átokban nemzett gyermekét egyes rongyokkal betakarja, az atya többnyire elrutitott sarjadékaival az út mellé ül, hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen. Alamizsnát, hogy egy oly életet éldelgessen! Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágitotta, a város is minden részeiben lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan térnek haza a mecsetből, és már lehet találni a minden kapun benyomuló szamár-csordákat is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy tejfazekakkal és tejfölesedényekkel megterhelve a legvegyesebb zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utczákon. A hajcsárok rikoltásai közé vegyülnek a vásárlók és eladók alkudozásai és a szamarak erős „iá“-jai (miért ezen állatok Bokharában mindenfelé hiresek). Első tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti-fruttiként tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit sem döntenek fel. A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden sértetlenül eljut rendeltetése helyére. Napfeljötte után egyórával már sirsaj (tejes thea) csészéje mellett ül a bokharai, a mely italt a fekete dohányhulladékforma téglatheából főzik s tejjel, tejföllel vagy megsózott juhzsiradékkal dúsan megfűszerezik. A tatárok ezen kedvencz italát, melybe egy csomó kenyeret apritanak, inkább levesnek lehetne nevezni s mindamellett is, hogy izét oly jónak mutatták fel nekem, mégis csak alig tudtam megszokni. A thea után megkezdik a napi munkát s az utczákon bizonyos élénkséget lehet észrevenni; hordárok nagy csomaggal megrakva sietnek a bazárba. Ez a zsibkereskedők portékája, kik áruikat minden estve összecsomagolják s haza viszik. Itt egy nagy sor üres két pupú tevét vezetnek a karavánseraj-ba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva minden irányba szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, melyet a vámszedők és társaik kémlő szemekkel kisérnek, mert a hosszu csomagok hitetlen kezek által előállitott becses termékeket tartalmaznak, melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és vallás-különbség nélkül sietnek a kereskedők a karaván után, s az ujdonsült áruczikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt is elárusitották, és az ily perczekben afghanok, persák, tadsik és hinduk sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párisban, Bécsben, majnai Frankfurtban stb. Csak a kirgiz, ez a pusztáról megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindenik között. Ő egészen meg van zavarodva és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok szinét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a legmulatságosabbnak tünt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi minőségében, miként gunyolta ezen nomádokat, és az ő finom szokásai és műveltsége által miként akarta megszégyeniteni a puszták fia darabosságát. Mialatt a bazárélet lármájával, zajával, kiabálásával, alkudozásával, kalapácsolásával, veszekedésével és kopogtatásával teljes folyamatban van, az alatt a tudnivágyó ifjuság a számos medresze-t (collegium) rajongja körül, hogy a haszontalan tudományokban nagyobb ostobaságot és aljasabb képmutatást tanuljon. Legérdekesebbek a gyermekiskolák, melyek a bazár közepén, gyakran 10–15 kovácsműhely közvetlen szomszédságában vannak fölállitva. Ezen nyilvános tanodák valóban komikus látványt nyujtanak, midőn bennök egy mollah, több gyermeksortól környezve, ezen pokoli zajban olvasni tanit. Hogy ott, hol erőteljes karok kezelik a kalapácsokat, egyetlen egy hang sem hallható, könnyen lehet gondolni. Tanitó és tanitványok oly vörösek lesznek a kiabálástól, mint a kakaspulykák, és mégis csak a szájak vad felnyitása és az ezek kidagadása bizonyitják, hogy ők tanulnak[16]. A déli órákban (csak a nyár folyama alattiakat értem, mert a téli időszakról nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az utczákon és a bazárban. A viztartóedények és csatornák partjain a szent mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Mig az egyik izzadt és mocsokba fullt lábait mossa, a legközelebb álló ugyanazon vizet már szájmosásra használja, a harmadik pedig épen szomját enyhiti azzal. A viz, a mely több mint 120 pintből áll, az iszlam rendelete szerént vak, az az piszok és szenny elenyésznek abban s az igazhivőknek azon kiváltsága van, hogy minden mocskot ugy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után minden ujra éled; másodszor térnek a napi munkához, de ez erőre és tartósságra nézve meg sem közeliti az elsőt. A muzulmán lakóság korán megszünik munkálkodni; és csak a zsidók és hinduk foglalkoznak hosszasabban; az elsők, kik itt nagyobb részint selyemfestők, félénken és remegve mozognak az utczákon, megrettentve a hosszu és nehéz szolgaság által; az utolsók folytonosan futnak ide s tova, mintha őrültek volnának, és bátor magokviselete azt bizonyitja, hogy hazájok nincs távol s nem régen volt, midőn nekik is meg volt saját kormányuk. De ki ismeri Izrael szerencsétlen gyermekeinek hazáját? Ki emlékezik még arra az időre, midőn ők is uralkodó nemzet valának? Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khanká-ba (klastrom) megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, a melyet a nap ezen óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A keleti bölcsészet ezen remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok felemelőt tartalmaz, a versezet, irály és hasonlatok valóban elragadó szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek azon helyzetben, hogy ezt megérthessék, és lelkesültségök mindig csak szinlelt. Ily körben gyakran volt oldalam mellett egy férfi, ki enthusiasmusában mélyen felsóhajtott és orditott, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva és a mint később jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb fösvény, a kinek több háza van és mégis egy fillérért bukfenczet hányna. Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomitsa, de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki tudja, hogy szomszédjának sohaja és fölkiáltása hamis, de mégis vetekednek a lelkesültség nyilvánitásában. Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugoti homok-pusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hüvös idővel eltünnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna vagy a viztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba, hogy bevárják az esti imára való ezánt, miután valóságos csend áll be, mert azonnal mindenki a hatalmas pilaf tál körül ül s miután a gyomrot ezen nehéz és kövér étellel megtömték, elmulik a sétára menés kedve. Naplemente után két órával minden utcza kihaltnak látszik. A sötét éjben csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éji őrök) nehéz léptei visszhangoznak, kik a legszigorubb rendőrséget kezelik a tolvajok és szerelmi kalandosok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái mindenkinek alvást parancsoltak. Azt, a mi a bokharainak ezen városi életben annyira tetszik s a mi őt oly elfogúlttá teszi fővárosa előnyei felett, könnyü kitalálni. Nem egyéb, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés fényűzés van és a melyben a külső formaságok csak kevéssé teszik észrevehetővé az osztályok közötti külömbséget. Az egyenlő szegénységbe való ezen belenyugvás, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülömbség hiánya, Bokharát sok ázsiai szemében igen kedvencz helylyé varázsolja. Teheránban egy persával találkoztam, a ki 15 évig rabszolga volt Bokharában, és mégis siita hazájában, rokonai között a tatár főváros után sohajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a persa székhelynek európai fényűzési czikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekiesen örült annak; de később mégis látta azt, hogy a gazdagok minő vásárlásokat tesznek, és hogy őt szegényes kinézésü gyapotruhájában itt mindenki miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha azon helyre vágyott vissza, a hol, semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szemében egyetlen töviset, szivében egyetlen fájdalmat sem érzett. XII. Bokhara, az Iszlam támasza. Motto: „Bokhara mirevi divanei, Laiki zend’sire zindan khanei.“ „Bolond vagy, ha Bokharába mégy, Méltó, hogy lánczra fűzve légy. _Mesznevi_. Hogy Bokhara magát az Iszlam főoszlopának s a még fennálló mohamedán tan legtisztább kútfejének tartja, általunk épen ugy, mint Közép-Ázsia más beutazóitól is, már emlitve volt. De a turkesztáni főváros emez előnyeit nem csak magok a bokharaiak, hanem egyszersmind a többi más vidékek és országok iszlamhivői és mindnyájan elismerik és magasztalják. A közép-ázsiai zarándokot vándorlása alatt Kis-Ázsiában, Arabiában és Egyiptomban feltünő tisztelettel és megkülönböztetéssel fogadják, benne mindig az iszlam erényesség remekét látják, és ha a nyugoti mohamedán s különösen az ozmanli, kit az ujitások, melyeket honában a mi polgárosultságunk hozott létre, mélyen megsértettek, szemeit a proféta hamisitatlanul maradott tanán akarja legeltetni – olyankor kiváló kegyelettel tekint a távol Keletről érkezett hit- és törzsrokonra; felsóhajt s e felkiáltással: „Ha Bokhara Serif!“ (Oh te nemes Bokhara!) véghetetlen sokat mondott. Ama külömbség, mely Ázsia keletének és nyugotának mohamedánizmusa között fennáll, valóban nevezetes jelenség s megérdemli, hogy közelebbről vegyük szemügyre. Ha Bokharában a Mollahktól azt kérdezém, honnan van az, hogy ők jobb mohamedánok, mint a mekkai és medinai emberek, hol Mohamed élt és működött, azt felelték nekem, hogy „a fáklya, mely sugarait a távol messzeségbe lövelli, saját lábánál mindig sötétségben marad“. Eszerint hát Mekka volna a fáklya lába, Bokhara pedig a távol messzeség. Ez ugyan képletileg véve helyes, de az európai nem elégszik meg az efféle hasonlatokkal s minthogy a tárgy valóban megérdemli, kisértsük meg először a kérdéses külömbség lényegesebb pontjaival s azután másodszor annak okaival közelebbről megismerkedni. Ha azon részleteket, mikben az Iszlam mindkét ponton egymástól eltér, meg akarjuk vitatni, főjellemvonásul azt hozhatnók fel, hogy a muzulmán a távol Keleten vad, fanatikus makacssággal ragaszkodik a Koránnak és a hagyományoknak minden pontjához, mint megtestesült keleti minden ujitást rettegéssel és utálattal néz, egy szóval minden törekvése oda irányul, hogy a vallást azon az állásponton tarthassa meg, melyen az a proféta és első khalifák boldog korszakában (Vakti Szeadet) állott. De ez nem eléggé világos; mert az Iszlam azon vidékeken oly stadiumba lépett, melybe azt a Szunna némely tulzó magyarázói akarták ugyan helyezni, de a melyben az a mi tudtunk valósága szerént soha sem létezett. A fanatismus, a képmutatásnak és ájtatosságnak eme főoka, minden vallást megbecstelenitve tartott addig, mig a társadalom a polgárosodás gyermekkorában az igazi hit tiszta fényét nem láthatá. Minden nép és minden ország mutathat fel abból valamit, de sehol sem lép az oly szembeszökőleg előtérbe, sehol sem találkozunk avval oly utálatos torzalakban, mint épen Keleten, hol a vallás, hogy a lelket művelhesse, többnyire a testtel bajlódik, a hol, hogy erkölcsi befolyást gyakorolhassanak, az emberek phisikai semmiségekkel foglalkoznak, és a hol, amint előre is föltehetjük, a bensőt erősen elhanyagolva, az egész világ csak a külszinre törekszik. Bokharában az az elv: „hogy az embernek csak mutatnia kell valamit; hogy mit gondol, avval senki sem törődik“, teljes érvénynyel bir. Lehet valaki a legnagyobb gonosztévő, a legelvetemültebb ember, csak a vallás külső kötelességeit teljesitse s kikerül mind ezen, mind a más világon minden büntetést. E nézet legtalálóbb felvilágositására szolgál a tolvaj Abdurrahman (Duai Duzd Abdurrahman) általánosan kedvelt imádsága, mely körülbelől 15–20 mondatból áll s története következőleg hangzik: „Mikor még a proféta (Isten áldása rajta!)“, igy szól a történet, „Medinában lakott, egy délután háza fedélzetére ment, hogy imáját végezze. Áldott szemeivel körülnézett s egy városnegyedben egy temetési menetet látott az utczákon átvonulni, melyet csak igen kevesen kisértek, de a koporsó csodaszerű fénynyel, mintegy a rózsaszinü sugarak tengerével, volt körülvéve. Mihelyt imáját bevégezte, arra a helyre sietett, hozzá csatlakozott a halottas menethez és nagy csodálkozására azt vette észre, hogy a fény soha sem vált el a koporsótól, sőt még akkor se, mikor azt a sirba lebocsátották. A proféta alig tudott hova lenni bámulatában; elment a megboldogult nejéhez s kérdezé tőle, hogy ki volt a férje? „Ah!“ mondá ez sirva, „Isten legyen irgalmas hozzája, ő az emberek javára halt meg, mert egész élte folytában utonálló és gyilkos vala, több könyet facsart ki az özvegyek és árvák szemeiből, mint a mennyi vizet megivott. Minden tette és működése csak szerencsétlenséget okozott. Gyakran intettem őt, de mitsem használt. Mint bűnös élt és mint bűnös halt meg.“ „Mit“, kiálta a proféta mindig növekedő csodálkozással, „hát épen semmi jó tulajdonsága sem volt, nem mutatott-e megbánást, vagy nem bűnhödött-e valamikor?“ „Oh nem!“ zokogott emez, „csak minden estve gyalázatos napi munkája után ezt a nehány sort (és a kérdés alatt levő imát előmutatá) szokta elolvasni s akkor elaludott, hogy másnap ujból vétkezzék.“ A proféta megpillantá az imádságot, rögtön elismerte annak csodálatos hatását s ugyanazon minőségben hagyta hátra az igazhivőknek is.“ Az arról szóló tannak nincs szüksége magyarázgatásra s könnyen elképzelhetjük, hogy hány középázsiai követi el a legirtózatosabb tetteket a legjámborabb öntudatban, ha egyszer ilyen recipe à la Tetzel-el elláthatta magát. A mi pedig a külső formaságok ezen elvének kivitelénél leginkább szembeötlő, az a tisztaság törvénye, melyet Közép-Ázsiában a legszigorubb pontossággal szoktak megtartani, bárha, a mint tudva van, ott a legundoritóbb tisztátlanságra találunk. A mohamedán törvény szerint a test minden ürülés után tisztátalanná lesz és mosást igényel, még pedig a viszonyok szerint vagy kicsit (Abdeszt), vagy nagyot (Guszl). Ugyanazt kell a ruhák tekintetében is szem előtt tartani, melyek a legparányibb cseppecske érintése miatt is tisztitás alá veendők[17]. Csak az elsőt követik az egész Iszlamban szigoruan s ámbár az utolsót se hagyják minden tekinteten kivül, mindazáltal Ázsia nyugatán soha sem találtam olyan embereket, mint Bokharában, kik meztelenül végzik imájokat, csupán abbeli féltökben, nehogy ruháik, anélkül hogy a szem észrevehette volna, valami uton módon be találtatott szennyeződni. Nem elég nevetséges-é, ha egy vallás, miként ez az Iszlamnál történik, füzeteket sőt egész könyveket ir tele a felől, hogy hivei a nagyobb vagy kissebb ürülés után miként tisztitsák meg testöket? A törvény például Isztindsah-t (eltakaritás), Isztinkah-t (megmosás) és Isztibra-t (száritás) rendel, azaz hogy először is a hely megtisztitására egy kis göröngyöt használjon az illető, azután legalább is egy kupa vizet s végezetül pedig egy rőfnyi hosszu vászondarabot, hogy minden nyomot gondosan eltakarithasson. Törökországban, Arábiában és Persiában csak egyiket, névszerént az Isztinkah-t, Közép-Ázsiában pedig mind a hármat használják, sőt hogy ájtatosságukat annál jobban bebizonyithassák, a buzgó mohamedánok három, négy ilyen göröngyöt is hordanak turbánjokban, melyeket ők egy külön erre a czélra tartott késsel földarabolva, készletül tartogatnak. E parancs teljesitése gyakran egész nyilvánosan a bazárban történik, mivel lelkiismeretes kegyességökkel sokan parádézni akarnak, és soha sem fogom elfeledni azt az utálságot, midőn egykor egy tanitót láttam, ki mindkét nemű növendékeinek a göröngy, vászon stb. kezelésében tapasztalati oktatást adott. E tan szégyenletessége senkinek sem tűnik fel, senki sem látja, hogy a phisikai tisztaság szélsőségeiből az erkölcsi szenny tulságaiba sülyednek. Azt a tulságos szigort, melylyel Bokharában a hárem-törvényt megtartják, a nyugoti mohamedánoknál, de sőt a Vehabiták vakbuzgó felekezeténél is hiába keresnők. E természetellenes törvény szükségképen egy természetellenes bűnt idézett elő, mely bár a törököknél, araboknál és persáknál is föltalálható, de aránylag véve szűkebb határok között, és melyet, mint megvetésre méltó vétket, a Korán magyarázói épen ugy kárhoztatnak, mint maga a közvélemény. Közép-Ázsiában, s névszerént Bokharában és Khokandban, e gyalázatos vétek borzasztó arányban van elterjedve s minthogy azt az ottani vallás védfalul tekinti a háremtörvény áthágása ellenében és nem tartja bűnnek, ennélfogva az à la Tiberius házasságok egész népszerűvé lettek; sőt az atyák a legkevesebb lelkiismeretet sem csinálnak magoknak abból, ha fiaikat bizonyos évi fizetés mellett egyik-másik barátjoknak vagy ismerősöknek átengedik. Európai tollunk visszaborzad attól, hogy ezen undoritó vétket egész terjedelmében vázolja; amit nyujthatunk, csak gyönge czélzatok, de elégségesek annak kimutatására, hogy a tulságba vitt vallási buzgalom milyen bűnörvénybe vihet. Épen igy áll a dolog a szeszes italok eltiltásával is. A Korán nemcsak a bortól, hanem mindenféle más részegitő italoktól is tartózkodást parancsol, minthogy az eszmélet nélküli állapot az imádságnak vagy valami egyéb jámbor kötelességnek elhanyagolását vonná maga után. Az Iszlam nyugoti hivei mindazáltal e tilalom alatt a szó szoros értelmében csak a bort (Sarab) értik és az Arak (pálinka) élvezetét, mely Törökország és Persia művelt osztályai között épen oly általánosan kedvelt, mint Oroszországban a vodki, már csekélyebb hibának tartják, sőt némelyek hinni akarják, minthogy a Koránban ugy sincs határozottan megnevezve, hogy annak élvezetét, vizzel vegyitve, nem is lehet különös bűnül felróni. Bokharában pálinkát ugy mint bort csak felette ritkán lehet kapni, sőt még a nem mohamedánoknak, mint pl. zsidóknak és hinduknak sem szabad élni avval, csakis lopva, és az igazhivők szemeiben még az is nagy vétek, ha csak a Sarab és Arak szókat valaki ajkain kibocsátja. Nemde, itt azt kellene hinnünk, hogy mindenfelé a legnagyobb józanság uralkodik? De milyen borzasztó az a pótszer, melyet a képmutatás föltalált! A közép-ázsiaiak a szeszes dolgokat folyó és szilárd testekre osztályozzák és ugyanazon mértékben, melyben az elsőket megvetik, ugyanazon mértékben tartják ártatlanoknak az utóbbiakat, melyek alatt a narkotikumokat értik. Mik Konstantinápoly hires mákonyevői, kik ma már majd mind kihaltak, de kiket még e század elején is a hirneves Direkalti téren bámulhattak a járókelők; mik az egyes Hasisevők Egyptomban, mik a nem veszélyes Terjákkedvelői Persiában, összehasonlitva Közép-Ázsia _Bengija_ival? (Beng mérget jelent, melyet a Canabis indica-ból nyernek.) Az elsőbben emlitett helyeken a mákony Bachus apó mellett nem sok hivet tudott szerezni magának, de Turkesztánban, hol ez utóbbi idegen, birodalma igen terjedelmes és borzasztók a pusztitások, miket véghez visz. A bengeevők száma Bokharában és Khokandban különösen nagy s nem tuloztam, ha azt mondom, hogy a tudós- és hivatalnokvilágnak, mely az ottani értelmiséget képezi, három negyede e bűnnek áldozata. A kormány teljes közönynyel nézi, miként követnek el százan, sőt ezeren, öngyilkosságot, és senkinek sem jut eszébe, hogy azt betiltsa, de ha csak egy csepp bor élvezetén rajta kapnának valakit, azt már azonnal föltétlenül el kellene itélni. Ezeket s más ilynemű balfogásokat csakis a létező törvények tulságos pontosságu követésének lehet tulajdonitnunk s a világért sem ütközhetünk meg azokon annyira, mint ama nézeteken, melyek a keleti mohamedánizmusban a hagyományos tan eltérő magyarázata következtében kaptak lábra és a nyugoti mohamedánizmusnál nem csak hogy nem uralkodnak, de sőt némely ottani tudós már gyakran tévedéseknek is kiáltá ki azokat. Ezek között legelső sorban mindjárt a rendiségre vagyis vallásos társaságokra találunk, melyek Közép-Ázsiában szembetünő módon el vannak terjedve s még pedig oly szigoru szabályok alatt, oly bensőséggel, melyet a keletiek jellegének, s főképen a közép-ázsiaiaknak alig ha tulajdonitottunk volna. Mig a nyugoti iszlam tartományokban az Oveiszik, Kadriek, Dselalik, Rufaik, Bektasik stb. külömböző rendei, melyek iránt az Ulemavilág minden időben ellenséges indulatu volt, csak egyes, különösen fölhevült főket tudnak bűvkörükbe vonni, azalatt a Nakisbendik és Makhdumaazamik Bokharában és Khokandban a népesség tekintélyes tömegeit olvaszták be magokba, melyeket a rendi tisztek, kik az ideiglenes főnökök, szoktak kinevezni, vezetni és kormányozni. Minden községnek, ha még oly kicsi is, a törvényszerü mollahkon, reisz-eken stb. kivül még egy vagy több Isane-ja (rendi pap) is van, s mindig bámulnom kellett, mikor azt a vak engedelmességet és mély tiszteletet láttam, melylyel a rendi testvérek ezek iránt viseltetnek. Hogy ezek a nagy befolyásu Isan-ok a kormánynak gyakran utjában állanak, mondanunk sem szükséges, de ez utóbbi soha se merte őket akadályozni semmi részben, mert a rendi intézményt itt elválaszthatatlannak tartják az Iszlamtól s bárha Mohamed határozottan kifejezte hogy: „La Ruhbanitun fil Iszlam“ (az Iszlamban nincsenek barátok), mindazáltal a Khán, az ő miniszterei s nagyon sok Ulema, kik egyébiránt az Isán-okat, mint hatalmas vetélytársakat, szivökből gyűlölik, mégis gyakran hódolni szoktak a közvéleménynek annyiban, hogy egyik vagy másik rend külső jelvényeit fölveszik. Nem kevésbbé meglepő a keleti mohamedánok eljárása a törvényes ügyekben, melyeknél ők az Ürf-et, az az a biró saját belátása szerint hozott itéletét ott, hol a Seriat (Korán-törvény) nem elégséges, valamint a Kanunt is, a későbbi törvényhozóktól alkotott törvényeket, mint eretnek ujitásokat, elvetik és csupán a Szeriatot, vagyis a Koránból kifolyó törvénykönyvet tekintik csalhatatlan irányadónak. Hogy azon törvények, melyeket Mohamed ezelőtt 1200 évvel az egyszerü arabok társadalmi szükségleteire alkotott, minden földövnek és minden korszaknak nem felelhettek meg, azon épen nincs mit csodálkoznunk. Törökországban és Persiában a kijavitás szükséges voltát már régen belátták s jóllehet hogy az Ulemák, akik e lépés által hatalmukat aláásni látták, vonakodtak ellene, mindazáltal a kormány mindenütt igyekezett pótszerek által az eredeti törvénykönyv hiányain segiteni. De Turkesztánban nem csak a mollahk, hanem a kormány maga is – egy szóval az egész világ a leghatalmasabban ellene van mindenféle nézetnek, melyek netalán tán a kiegészitések iránt fölmerülnének. Szemeikben a Korán „finom, mintegy hajszál, éles, mint egy kard s az élet mindennemű szükségének megfelel“, s minden máskép vélekedővel feketelelkü hitetlen gyanánt bánnának el. Pontosan a Korán rendeletei szerint esznek, isznak és ruházkodnak, az adók és vámilletékek fölemelésekor, a hadi dolgokban és az idegen hatalmakhoz való viszonyok tekintetében mindig a nevezett könyvet tartják szem előtt uralkodó szabályul, és valamint a családi életben is minden ujitás, mint bűn, a legszigorubban tiltva van, épen ugy Angliát, Oroszországot s azon ujabb államokat, melyekről a Korán emlitést nem tesz, a tatár uralkodók de facto sohasem ismerhetik el, sőt inkább kötelességöknek tartják a Dsihad (vallásháboru) törvénye szerént e föltolakodókat megtámadni, a mi természetesen, miként a jelenkor mutatja, végromlásukat fogja előidézni. A siita persákhoz is más viszonyban állanak a keleti mohamedánok, mint nyugoti hitfeleik. A mint tudva van, ez a szakadás, természetesen igen sokszor csak időleges czélok ürügye alatt, hosszas és vérengző harczokat idézett elő. A törökök és arabok az Akkojunlu és Karakojunlu uralkodó családok első villongásai óta gyakran mérkőztek meg a persákkal pusztitó háborukban, mély gyűlölet és keserű harag választá el a két felekezetet, de az elsőbbek soha se mentek annyira, hogy siita ellenfeleiket az Iszlam szövetségéből kitaszitsák. A persát eretnek muzulmánnak ugyan, de mégis csak muzulmánnak tekintették mindég s a szent városokba s bármi más bucsuhelyekre szabad járhatást engedtek nekik, egy mecsetben imádkoztak velök s az ujabb időben a gyűlölet az ozmanli és iráni között már annyira eltünt, hogy az utóbbiak az elsőbbekkel törvényes uton is megsógorosodhatnak. Közép-Ázsiában eddigelé mindezeknek még nyoma sem látható. Itt a persákat a siita hitfelekezetben történt legelső föllépésök óta egyformán gyűlölik és üldözik, és a Hidsra 945-ik évében egy bizonyos Semszeddin nevü mollahnak, a ki Szamarkandból származott és Huszein-Baikera szultán idejében élt Heratban, egy Fetvája számüzte és hitetleneknek nyilvánitotta őket. Ez a Fetva a szegény irániaknak sok szerencsétlenséget okozott, mert habár a rabló turkománok törvénytelen uton elfogták is őket, a vakbuzgó Bokhara piaczán mégsem tudták addig eladni, mig a kafir bélyege (mert csak az olzanok eladhatók) alkalmasakká nem tette őket arra. Minden kegyetlenség, melyet rajtok elkövetnek, egy hitetlen megbüntetésének ürügye alatt történik s bármennyire igyekeznénk is a turkesztáni mollahkat avval kapaczitálni, hogy hiszen a persák is ugyanazt a Koránt és ugyanazt a profétát vallják, mindazáltal az emlitett Fetvát helyesnek nyilvánitják s a nyugoti mohamedán tudósok ellenkező állitását tudatlanságnak és tévedésnek hiresztelik. A szertartásokban is lényeges eltérések vannak. Erősen kétlem, hogy még az Iszlam fénykorában, és magában Bagdádban és Damaskusban is, tisztek (Reisz) szaladgáltak volna szerte szét az utczákon, hogy napi foglalkozásában az egész világot föltartóztassák, maguknak a Farz-i-Ajin imádságot elmondassák és hogy a nem tudókat azonnal megbüntették volna, miként ez Bokharában még mai napság is történik? A körülmetélés, házasság és temetés czeremoniái között sok olyan szokás található, melyek a nyugoti Iszlam előtt idegenszerüek, igy például az ötszöri napi imádságok is több Rikat-ból (térdhajlitás) állanak, mint máshol, s nem kevésbé sajátságos az is, hogy a turkesztániak az Ezán-nál (imára fölhivás) minden dallamosságot, minden szép hangzást a legszigorubban kerülnek és azt csakis tompa mormogással mondják el. Azt a módot, melylyel Nyugoton az Ezant kikiáltják, itt bűnnek tekintik, és azokat a szép mélabús hangokat, melyek a karcsu minaretekről a Boszporusz mellett a csöndes, holdvilágos esti órákban oly megragadó bűvösen hangzanak szét, a bokharabeliek mély utálattal hallják. Ha a mondottakhoz még odagondoljuk a sok mecsetet, a sok Medresze-t, melyek növendékekkel mind tömve vannak, a Kari-Khane-kat – oly házakat, hol a vakok egész napon át a Koránt ismétlik – a számtalan Khanka-t, hol vakbuzgók a Zikr-et éjjel-nappal szüntelenül bőgik, a mely intézetektől minden város hemzseg; ha előnkbe képzeljük a Mollah-k, Isane-ok, Dervisek, Kalenterek és Asketák tagjártatásait, szigoruan komoly pillantásaikat és vad, fanatikus kinézésöket, akkor talán lehetséges volna némi fogalmat szerezni magunknak Bokharáról, az Iszlamnak e támaszáról, a tulságba vitt vallási buzgalom e főfészkéről, hol az arab próféta tana oly alakba fajzott el, melyben az alapitó művét hihetőleg soha sem szerette volna látni. A tan innen hasonló irányzattal terjedett el Afghanisztánon keresztül Indiába, Kasmirba és khivai Tatárországba, valamint észak felé is egész Kazánig. Bokhara szelleme mind e helyeken erős gyökereket vert; mert Bokhara az ő tanitójuk és irányadóul is Bokharát tekintik, nem pedig Konstantinápolyt vagy Mekkát. Polgárosodásunk erősebb akadálykőre fog találni ott, mint nyugoti Ázsiában; a nogaji tatárokkal szemben Oroszország már szerzett is tapasztalatokat – s ha talán az angol kormány Indiában az ő 40 milliónyi mohamedán alattvalója mellett mai napig ezt még nem érezte volna, azon csak sajnálkozni kellene – mert a következmények bizonyára nem fognak elmaradni. Csak ennyit akartam ezuttal a keleti és nyugoti mohamedanizmus között fennálló külömbség felől mondani, és anélkül hogy különösen utána kellene járnunk, a következő pontokban annak főokait is fel fogjuk találni. Először is Ázsiát, a vallásos rajongás eme főszékét és főforrását annál hűbbnek fogjuk eredeti ős typusához találni, minél előbbre hatolunk abban Kelet felé. Valamint általán véve India, Tibet és Khina lakói rajongóbbak, fanatikusabbak, vagy talán helyesebben mondva, inkább ázsiaiak, mint az Iszlam vallói, ugy a keleti mohamedánok is sokkal buzgóbbak, mint nyugoti hitrokonaik. Másodszor épen ez a túlfeszitett vallási buzgalom, melyet a közép-ázsiaiak, mint a Zoroaszter tanának vallói is fölmutatának, volt oka annak, hogy áttéritésök az Iszlamra az araboknak oly végtelen sok fáradságába került. Több mint kétszáz évig tartott, mig Mohamed tana a régi hitet ki tudta szoritani. Alig távoztak el a hóditók egy városból és az ujonnan áttértek azonnal visszaestek régi hitükbe, a várost ujból be kellett venni és megtériteni, s miután az arabok vas kitartása végre mohamedánokká tette őket, épen oly hévvel ragadták meg az uj vallást, milyet a régi iránt tanusitottak. A Szamanidák uralkodása kezdetén már találunk oly férfiakra Transoxaniában, kik részint tudományosságuk, részint példás kegyességök miatt az egész Iszlamban igen hiresek voltak. Belkh már akkor szerezte magának a Kubbetül-Iszlam – Iszlam kúpolája – nevet. Bokhara város és környéke már akkor hemzsegett a szentek és tudósok sirjaitól, s könnyen megfogható, hogy honnan jött az, hogy Turkesztán e városai kegyességben és tudományosságban Bagdaddal, a mohamedán világ akkori központjával, hol a vallásos erényt a világi nagyság fénysugarai elhomályositották, eredménynyel versenyezhetett. A Szamanida család kihalta után, s különösen pedig a mongol hóditások alatt, szenvedtek ugyan pillanatnyi hátrányt a vallásos törekvések, de még sem ingatták meg az épületet alapjaiban, mint Bagdádban, hol Helaku Motaszimdbillah árnykhalifaságának megsemmisitése után az Iszlam fő erőit minden irányban szétszórta. Transoxaniában a vallásos működés titokban tovább is életben maradott s minthogy Timur azon törekvéseit, hogy hazáját a mohamedán tudományosság főszékhelyévé tegye, a Seibani-uralkodóház fejedelmei is, habár nem épen oly öntudattal, de mégis tovább folytatták, épen nem csoda, hogy Bokhara, a vallási szigor eme képe, mely az Iszlamot csak a középkorban jellemezte, máig is fenn tudta magát tartani. Harmadszor a szunnita világ nagy testét Persia siismusa, habár nem erkölcsileg is, de legalább tényleg két egymástól távol maradó részre különité el. A zarándoklások Arábia szent városaihoz épen nem voltak képesek a bizonyára nagyobb közlekedést helyettesiteni, mely a khalifaság idejében az Iszlam keleti határától a nyugotiig akadálytalanul fennállhatott. A szándékosan szított felekezeti gyülölség Persiát minden szunnita utazóra nézve veszélyes átjárássá tette s mig a nyugoti szunniták nagy politikai forradalmok és a keresztyén Nyugottal való folytonos érintkezések miatt az idegen társadalmi viszonyok befolyását ki nem kerülhették, azalatt a keleti szunnitáknak, a kik meglehetősen magokra voltak hagyatva, semmi alkalom sem ajánlkozott arra, hogy társadalmukban ujitásokat vagy változtatásokat léptethessenek életbe; mert ők épen annyira utálták az eretnek Persiát, melyen át a közlekedést fenntarthatták volna, mint a khinaiakat és a hindukat. Azon észrevételünk, hogy a nyugoti Iszlam, a keresztény Nyugot befolyása következtében, a keleti Iszlamtól sokban eltért, némelyeket arra a gondolatra vezethetne, hogy a mindig növekedő közlekedés, a gondolatoknak az európaiak és ázsiaiak között mindig gyakoribbá váló kicserélése lassanként a dolgok teljes átalakulását fogja Ázsiában előidézni, vagy, miként az ujabb kor némely vérmes reményü utazói hinni akarnák, hogy Ázsia idővel eleurópaisodik. E kérdés bizonyára mindenkit érdekelni fog, a ki csak a társadalmi viszonyok javitását óhajtja Ázsiában, (és ki ne óhajtaná azt?) s természetesen sokkal fontosabb az, hogysem itt csak ugy en passant megvitathatnók; de még sem mulaszthatom el, hogy bizonyos félreértéseknek vagy hamis számitgatásoknak elejét vehessem, legalább annyit megjegyezni, hogy ezen általunk fölhozott jelenséget még távolról sem lehet irányadó példának tekinteni, mert felette nagy kár volna, ha az európai műveltség és gondolkozásmód azon aranyfüstjét, melylyel Törökországban és Persiában az ujabb társadalom ócska, szennyes ruháját el akarja fedezni, valódi nemes ércznek tartanók. A mit az európai befolyás azon országokban mai napig eredményezett, fájdalom, azt kell mondanom: fájdalom! még igen csekély és kevés értékü. Nehány ruha- és butordarabjaink elfogadása egy-egy tourista tapasztalatlan szemét megcsalhatja ugyan, de bensőleg minden ugy van, a hogy a régi időkben volt s valószinüleg sokáig, igen sokáig fog még ugy maradni. Ez már egyszer ugy van kicsinálva, hogy mi európaiak anyánkhoz, Ázsiához épen oly viszonyban állunk, mint a közönséges életben némely felnőtt fiugyermek anyjához, ki bizonyos babonaságoktól csak nagynehezen akar megválni. Ázsia anyó nevelt bennünket, szellemileg ugy mint anyagilag tőle származunk, de azért senki se vethet háládatlanságot vagy tiszteletlenséget szemünkre, ha az „öreg mama“ nézeteit eldobjuk és saját javára imitt-amott a magunk eszméit erőszakoljuk rá. Igen, ráerőszakoljuk, mondám, mert a mit mostanig az európai műveltségből Ázsiában elfogadtak, nem meggyőződésből, nem társadalmi viszonyaink iránti szeretetből történt, hanem csupán csakis félelemből, s minthogy a kierőszakolt szeretet sohasem tart sokáig, épen azért nagyon csalóka dolog volna a Nyugot-Ázsiában eddigelő létrejött változásokból egész Ázsia jövőjére következést vonni. XIII. Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában. Az utolsó ágyulövés, melyet a győzelmes unióharczosok szeparatista-testvéreik ellen elsütöttek, a földgömbünk nyugoti oldalán a rabszolgakereskedésben, habár nem döntheté is azt romba egészen, de mégis hatalmas rést tört. Nagy-Británnia lobogói Kelet-Afrika vizein s az egész Kaukázusnak iménti meghóditása Oroszország által, ezen utálatos kereskedésnek Nyugot-Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát szegték; a tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa emberiségi törekvéseire keserü haraggal tekinteni; de az emberek vevése és eladása mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik mindenütt az európai szemektőli szégyenlés, vagy jobban mondva félelem fátyla alatt. Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csupán csakis Közép-Ázsiában található még. Itt, az ázsiai durvaság és barbarismus ősi székhelyén még most is minden évben ezerenként esnek a rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan, és az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem egy oly nemzet tagjai, mely magas műveltsége miatt már eleitől fogva hires volt, kiket a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjaik köréből hurczoltak rabszolgaságba. Szivszakgatóbb és elszomoritóbb a közép-ázsiai rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai irónő vázolt a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék szerencsétlen viszonyairól mostanig csak kevés és nem igen kielégitő tudósitásokat nyert, épen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó tapasztalatainkat itt ismételjük és kimeritőleg közöljük: A mik a portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika belsejében, épen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugoti részeire, sőt mondhatnók egész Persiára nézve. Ott, hol beláthatatlan, puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevesbé mindig elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb physikai erőkkel ruházza fel; a mit hazájok terméketlen földje tőlük megtagad, kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál fölkeresni. A közlekedés pedig nagyon ritkán történik barátságos uton s minthogy a megrabolt és erősen megviselt békés szántóvető a gyors lovu nomádot a nyomtalan homokmezők határain tul nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbbi természetesen hazai földszinének védművétől oltalmazottan, rabló mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja. E szerencsétlen helyzetben voltak előbb a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is, az utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélyeknek vannak kitéve és Persiára e nyomoruság annál nagyobb súlylyal nehezül, minthogy az északi határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmesebbek s azok lakói is a nomádok között a legvadabbak. A sötét hajdankor harczainak is az irániak és turániak között, melyeket a „királyok könyvé“-nek mesterdalnoka megénekelt, ugy látszik, hogy az utóbbiak erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harczosai egy és ugyanazon törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis ugy találjuk, hogy északi Irán népei nagy Sándor hóditásaikor a nagy macedonitól kértek segélyt és védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, emberietlen alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól erősen elüt). Sándor a káspi tengertől egészen a Kurd hegyekig egy nagy kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapitója nagyságának egészen megfelelt, épen oly kevéssé nyujthatott maradandó hasznot, mint Khina hasonnemű épitménye. A barbarok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló folyama ezt épen ugy, mint az előbbit csakhamar áttörte és az irtózatos pusztitásokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben enyhiteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett hadseregek védfalát tudták azok ellen fölállitani. És még ma is ugy áll a dolog. A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerént irányozhatják. A Kadsari uralkodó-ház alapitása alkalmával előfordult zavargások alatt egyes jomut-turkomán csapatok, noha nagy részök Aga-Mehemmed-Khán lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki rablószáguldozásaikat, mig északkelet felé a tekke-k Szeisztánig nyomultak elő. Ma Khoraszán és Mazendrán tartományok szenvednek legtöbbet. A turkománok az ujonnan kinevezett kormányzók személyes tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kisérik, s ha azok gyávaságáról és kötelességmulasztásáról meggyőződtek – a mi különben gyakran megtörténik – akkor ők épen oly gyorsan és gyakorta ráütnek a védtelen kerületekre, miként alig merik mutatni magokat olyankor, ha e határvidékekben jeles tisztek állanak az ügyek élén. Utazásom idejében a khoraszani utak oly biztosak valának, hogy egyes utazók is eljárhattak oly területeken, hol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyuüteg és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultan Murad Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani, minden mozdulatjokat kikémlelteté s csakis olyankor volt szabad mutatniok magokat, mikor őket saját buvóhelyökön megtámadták s szigoruan megfenyitették. Ellenben Asztrabadban, hol egy gyengefejü kormányzott, oly bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a persákat épen az emlitett város kapui előtt támadták meg. A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem képzelhetetlennek tűnik fel előttök a pusztaságon való további megélhetés azon esetben, ha ez a főéletforrás kiapadna. A mit más nemzetek a „gazdag aratásra való kilátás“ alatt értenek, azt nálok „Iranba vivő nyilt utak reményé“-nek nevezik, és azt az időt, melyet más helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak idomitására, fegyverek készitésére és harczjátékokra forditják. A szokás e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette nálok, ugy tekintik azt, mint Dsihad-ot (vallási harczot) a hitetleneknek nyilvánitott Siiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása kiséri, és azon esetben, ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével talált lakolni, otthon szent vértanuvá teszik, a holttestek fölé, melyeket ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sirhalmot emelnek s annak tetejére egy lobogót tüznek föl és a buzgólkodók ájtatos szivvel zarándokolnak egy olyan szent haramia sirjához. Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása mily nagy, az a turkománok emlitett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háboru vagy bárminő elemi csapás sem képes fölérni a rájok mért szerencsétlenséggel. Nem csak hogy az országutakon a kereskedés és forgalom elakad, hanem a szántóvető is a maga földjére, melyet művelni akar, előbb védbástyát kénytelen épiteni magának, hogy hirteleni megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősitett helyeket nagy csoportokban szokták megszállani s gyakran az egész lakosságot magokkal hurczolják minden pereputyostul együtt. Keleti Khoraszanban oly falukon utaztam keresztül, melyek a leggazdagabb erdők daczára is, melyek a közeli környékben feküsznek, télen által fázódni voltak kénytelenek, mivel senki se mert a falakon kivül menni, hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vizimalmaik a falun kivül feküsznek és utra kelni meg épen a legveszélyesebb vállalat, melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt szánja el magát valaki. Egyébiránt hogy ezen félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van, utazási munkám olvasói előtt már eléggé ismeretes. A négerek sorsa, kiket egy hajó szűk terébe összeszoritva Amerikába küldenek, elég kemény ugyan, de nem kevésbbé terhes az is, mikor egy turkomán nyerge mögé csatolva a ló csuklójára kötött lábakkal, gyakran eleség és ital hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az iráni nélkülözései és szenvedései, ki főtt ételekhez, egy állandó lakhely kényelmeihez és hazájának polgárisult állapotaihoz van szokva, a szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt, hol ő éjjel nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és gúnyjainak, átkozódásainak és ütéseinek ki van téve? Valóban, a nomádok közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, egy nagy nyomoruságnak a kezdete az és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és fáradságos. Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khiva lakói érdemelnek emlitést, de csak olyankor, ha ellenségeskedéseik a turkománokkal őket Irán határaira hozzák. A bokharaiak e század kezdetétől óta nem is közeledtek az emlitett országhoz és Khokanddal ugy szólva majdnem soha se jöttek közvetlen érintkezésbe. A turkomán törzsek közül ma a Tekke-k és Jomutok azok, akik e mesterséget legnagyobb számban űzik, az előbbiek Khoraszanban, Herátban, Szísztanban, sőt Afghanisztán nyugoti határai hosszában is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein. Ezek után a Szalorokat és Szarikokat kell megemlitenünk, kik számban és erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az alielik és karák csak olykor-olykor csiphetik meg a hinduk- és tadsiknak, s néha az afghanoknak is egy-egy karavánját, s azt is csak a Bokhara felé vivő uton, mikor a csaudorok az Oxus alsó futása és a Kaspi-tenger között, miután az oroszok többé nem adhatók el, de nem is oly könnyen megfoghatók, már ugy szólva semmi működési térrel nem rendelkezhetnek. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában nemzetiségökre nézve számuk többsége szerént siita persák, a már emlitett tartományokból s közbe-közbe Irán többi részeiből is, kik részint mesedi bucsujáró utjokban, részint pedig a háborukban estek szerencsétlen sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita persák Khafból és Herátból, az utóbbiakat nagyobbrészint a mezőkön és pisztácziagyűjtésnél fogdossák össze. Dsemsidik és Hezarék, akik kölcsönös harczaikban pusztulnak el, ritkábban találhatók s még csekélyebb az afghanok és hinduk száma. Az arabok és oszmanlik, akik nagyrabecsültetésök daczára is csak ugy eladatnak, tudtomra mostanában alig vannak négyen vagy hatan s csak a zsidók azok, a kiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek s ennélfogva a turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a fogság lánczaitól menttek maradnak. A mily nehéz az évenként fogságba hurczoltak összes számát meghatározni, minthogy ez, miként már mondva volt, az Iránban uralkodó viszonyok szerént külömböző, épen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő rabszolgák mennyiségét csak megközelitőleg is kijelölni. Minthogy nem mindenkit adnak el rabszolgául a khánságokban, ki a turkománok kezeibe esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett föltehetjük, hogy azoknak, a kiket Mazendranban és a tengerpartokon elfognak, majdnem egy harmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kiméli meg őt s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát: mert ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja azt. Hanem ez a viszony nem mindenütt egyforma. Fogságba rendszerént csak a szegényebb emberek jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás veszélyének inkább ki vannak téve s ritkábban is válthatják ki magokat. Ha tehát az egy harmad viszonya az egészhez némely helyeken fenn áll is, mindazáltal a jóval szegényebb Khoraszanban és Szigisztánban felette bajosan állithatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy tizedrésznyit a turkománoktól, s kilencz tizedrész mint eladó portéka a vásárra kerül. Maga számára csak akkor tart meg a turkomán vagy egy rabszolgát, ha az 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemőket, kik aztán turkománokká neveltetvén, a legvadabb martalóczokká lesznek; 3. ha Kupidó egy szép barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik, – tudvalevőleg a turkománok a legaljasabb zsugorik a világon – s minthogy nálok az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khivai és bokharai udvarok sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán kezek rég lerázták. Épen ezért a puszták lakóinál csak oly persákra találunk, kik saját hazájokban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyenczek és gonosztévők, a kik előbbi mesterségöket, t. i. a rablást és gyilkolást, most már a nomádokkal együttesen gyakorolják. A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat legfeljebb két vagy három napig tartják magoknál, akkor aztán az alkuszok kezébe jut az, kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások legtöbb hasznot is huznak e gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmü egyének, a kik a nomádok általános jellemével ellenkezőleg mindent eltékozolnak és eljátszanak. Kétféle alkuszok vannak: a) turkománok, a kik a pusztai lakók és khánságok között folytatják a kereskedést. Ők hosszasabb ideig várnak, mig 30 vagy 50 rabszolgát gyüjtöttek össze, hogy akkor aztán egy karavánban Khivába vagy Bokharába menjenek. Ezen időköz alatt az árut, hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség mellett. b) Persia szunnita határlakói, kik sajátságos kétértelmü szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Mig egyfelől a persáknak szolgálnak közbenjárókúl, hogy az elrablottak tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék, másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el egyik vagy másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósitásokat. Némelyek, főképen az Irán keleti határain lakók Herátban, Meimeneben és Bokharában még raktárakat is tartanak a rabszolgák számára s mig évenként egyszer a mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, az alatt visszafelé jöttökben a megszabadultaknak vagy közbenjárásuk által kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magokkal. A szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árt követelnek, mint a mennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás nehézségeit hozzák elé, daczára annak, hogy a szerencsétlen áldozat tartózkodási helyét, kit talán épen ők juttattak oda, a legpontosabban ismerik és számos ügynökük segélyével már a váltságdijban is meg vannak egyezve. Valóban érdekes, hogy e gazemberek miként változtatják érzelmeiket, politikájokat és hitöket utjaik iránya szerént. Bokharába utazásuk alatt, t. i. rabszolgakereskedői minőségökben a buzgó bokharait játszodják, szidják az eretnek siitavilágot és ujjonganak a persa rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor t. i. a rabszolgaszabaditót adják, keserves könyeket sirnak a szegény persák állapota felett s egy szóval a világ legérzékenyebb szivü emberei. Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Herátba mentem, utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten Khodsa (azaz a proféta utódai) előnevet viseltek, mely vallási czímre ők nem kevéssé büszkék voltak. Példátlan vala a gyöngédség és gondoskodás, melyet a felügyeletök alatt hazatérő rabszolgák iránt tanusitottak. Ők, akik csak egy nehány hónappal az előtt, miként nekem a karavánvezető beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba. Sőt a rabszolgakereskedők, a kiket Dogmafurusoknak neveznek, a khivai és bokharai khánságokban már rendezett czéhet is képeznek és nemzetiségökre nézve inkább szártok, tadsik és szabaddá lett persák, mint özbegek vagy bármiféle más turkomán-törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy más, a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, hová az árut természetesen egy-két nappal előbb elszállitják. Legjelentékenyebb raktárak a khivai khánságban találhatók egyszer magában a fővárosban, azután Hezareszpben, Gazavatban, Görlenben és Köhneben. Ezeken kivül minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, ki részint a nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység emlitendő legelől, azután pedig a főváros, továbbá Karsi és Dsihardsuj. Különös az, hogy Szamarkandtól keletfelé ez a gyalázatos kereskedés mind inkább apad, annyira, hogy a khokandi khánságban már nincsenek nagy rabszolgakereskedők és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai területen vásárolták. A khánságoktól északfelé terjedő pusztaságokon, hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van s azok is, mint fényüzési czikk, inkább csak a gazdag Baiknál találhatók. A rabszolgák ára Közép-Ázsia piaczain, mint minden egyéb árunál is, leginkább a raktárakban találtató mennyiségtől függ, mely béke idején csekélyebb, de háboruk alkalmával nagyobb. Mindazáltal mégis van egy folyó vagy állandó ár, melyet ma következő módon határozhatnánk meg: a) Férfi rabszolgák. Khivában Bokharában 10–15 évesekig 40 tilla 35 tilla 15–25 „ 60 „ 45–50 tilla 25–40 „ 70–80 tilla 80 tilla. b) Női rabszolgák. Khivában Bokharában 10–15 évesekig feltünő szépség mellett 70–80 tilla 70–80 tilla 15–25 évesekig 50–60 „ 50–60 „ 25–40 „ 40 tilla 40 tilla. Az ár különfélesége az egyenlő koru férfirabszolgáknál többnyire testi minőségök- és nemzetiségöktől függ. Északi Irán törökjeinek legtöbbször elsőbbségök van, mert először a közép-ázsiai török nyelv testvérdialektusát könnyebben elsajátitják, másodszor pedig erőteljesebbek s jobban is hozzá vannak szokva a dologhoz, mint Irán többi lakói. Legcsekélyebb árt adnak az afghánokért, mert ők a legrosszabb munkások s azon felül még bosszuvágyuk és könnyen fölingerelhető jellemök miatt is veszedelmesek, melyek egy-egy kegyetlen gazdára nézve gyakran szomoru következményeket vonnak magok után. Ami a nőrabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan helyzetnek, milyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban és Persiában részesülnek, s szerepök inkább ahoz hasonlitható, melyet a négernők játszanak az emlitett országokban. Ennek oka könnyen megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az özbegek és tadsik szépérzékének mint az iráni nők, mely utóbbiak olajszinü vagy barna arczukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arczu özbeg nőkkel szemben soha sem nyerhetik el a Páris almáját. Másodszor a többnejüség a közép-ázsiainál szegénysége következtében távol sem oly általános, mint a nyugoti mohamedánoknál. S azonkivül az özbeg sokkal arisztokratikusabb, hogysem asztalát és ágyát egy pénzen vásárolt rabnővel meg akarná osztani, s bárha ez az eset Bokharában imitt-amott a főbb hivatalnokoknál előfordul is és mindig csakis egészen fiatalon bevitt és Turkesztánban fölnevelt persa nőkkel, mindazáltal ez a középosztálynál csaknem ritka jelenség. S aztán itt a házasság is könnyebb, mint más iszlamhitü országokban és a rabnőket vagy a nagyok háremében csakis fényüzési czikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul alkalmazzák. Egészen másképen áll a dolog a férfirabszolgák hasznositását illetőleg. A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetlenné lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelmi szükségletét a földtől, melyet legjobban az bizonyit, hogy a gabona magasabb vagy alacsonyabb ára az Oxus vizállásától, de leginkább az évenként eladott rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a czél, melyre a rabszolgákat használják, leginkább a földmívelés és marhatenyésztés, és minél nagyobbak valamely özbeg ur földbirtokai, annál nagyobb az azokra szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán, hol a harczias elem tulnyomó s hol minden szabadnak született egyén, már akár ösztönből, akár politikai kényszerüségből, örömestebb nyul a kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra forditott karokat munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesiteni. E viszonyt legjobban megvilágositja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a népesség leginkább neki adta magát a harcznak és rablásnak, a rabszolgák száma is legnagyobb. A három khánság közül e tekintetben Khiva áll az első kategoriában, Bokhara a másodikban, Khokand pedig a harmadikban. Khivában a lakosság tulnyomó száma özbeg, a mindenfelőlről határos vad nomádok miatt a háboru itt szakadatlanul foly és a féktelenség gyakoribb, mint a testvér-khánságokban. Bokharában, hol a népesség a békés tadsikkal erősen vegyitve van, a viszonyok egy régibb, jobban rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, mig végre Khokandban, hol hasonlóképen sok tadsi van, a lakosok hires gyávasága miatt a belháboruk ritkábbak és nem is oly pusztitók soha. A földmívelés és marhatenyésztés mellett a rabszolgáknak egy csekély részét a hivatalnokok (szipahi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra használják. Hanem e czélra csak a fiatal korukban Középázsiába hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a Kul (rabszolga) gunyneven kivül kemény helyzetöknek csak gyönge nyomait érezik. Ezek Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlólag, gyakran a legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velök született iráni éleselmüségökkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szoritják s nem csak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között is többekre találunk a két khánságban, kik foglyokul vitetvén oda, később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, hol a tulnyomó persa elemek mellett az özbeg arisztokraczia nem nagy jelentőséggel bir, az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké s a mostani Emirnek valamint anyja, ugy egyik neje is iráni eredetü. Ennélfogva a férfirabszolgák megvételekor különösen az egészséges, erőteljes testalkatra vannak tekintettel és az ár annál nagyobb, ha ehhez egy később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a rejtett testi hibákért három napig jót állani, mert jóllehet, hogy alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot, testének minden részében gondosan megvizsgálják, jóllehet, hogy karjai erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazáltal az alkuszok gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az életkor az, melyet a persa rabszolgáknál oly nehezen lehet kitanulni. A turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, azon esetben, ha ez szürke szálakkal van vegyitve, miként az Iránban szokás. 20, sőt néha 30 évnyi külömbség is alig ismerhető fel s könnyen megeshetik, hogy egy fiatal kinézéssel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga nehány nap mulva uj ura birtokában ősz emberré változik át. A csalás és ravaszság e kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga turkomán urának kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az utóbbinak állitásai ellen soha sem mer kifogást tenni. Ez főképen a szunnita hitvallásu rabszolgáknál bir nagy fontossággal, mivel ők, mint a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerént nem volnának eladhatók, ha urok fenyegetései következtében felekezetöket önmagok meg nem tagadnák. A közép-ázsiai egy afghánon vagy heratin azonnal fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy a hithagyásra kényszeritették őt s mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el bűnt. Khivában és Bokharában még hires tudományosságu és kegyességü mollahknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt feleletre vontam őket, azt mondák, hogy: „a vásárlás alatt siita volt, és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének tulajdonitandó.“ Igy csalják meg a vallást épen maga által a vallás által! Ha már most azok után, miket a rabszolgakereskedés felől mondottunk, a rabszolgák állapotjáról a rabszolgaságban akarunk szólani, az fog kitűnni, hogy sorsuknak csak az a legmostohább ideje, mikor elfogatásuk után turkomán- vagy alkuszkezek által idomittatnak s különösen pedig akkor, ha a műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbar turáni, kinek nevét ő csakis gunyolódva ejté ki hazájában, ugy bánik, mint egy állattal. A persa, ki ifjuságától fogva mindig a legfinomabb udvarias modorhoz, virágos, válogatott társalgáshoz, egy szóval ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez vala szokva, a turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazáltal a testi sanyaruságok korántsem esnek olyannyira nehezére. A földmívelésre szánt nagyobb szám jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta nyerni. Ha a rabszolga egy évi ottléte alatt semmit se hibázott, nem sokára az uj családi kör egyik tagjának tekintik őt, de sőt némelyek egy bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantièmet kapnak a rájok bizott szántóföldek vagy barmok jövedelméből s minthogy az iráni rendszerént munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a rabszolgák Turkesztánban szembetünő rövid idő alatt egy kis tőkét szoktak összekapargatni. Ezt nagyobb részök arra forditja, hogy a rabszolgaságból magát kiválthassa, melyre hét évi szolgálat után joga van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott a szolgálati buzgalom jutalmául vagy különös jóakaratból az ur meg is röviditi s ekkor a rabszolgát oly módon lepik meg az Azad-(szabadság-)levéllel, miként nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az ilyen irást a Kadi és a világi hatóság törvényesiti s az, ki egy olyannak birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek. Magát a fölszabaditási műtétet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a fölszabadult megöleli a család férfitagjait s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon helyet foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirghizeknél az ur ilyen alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez kötni, mely azt jelenti, hogy már most ő a fekete csontnak (alárendelt nép) osztályából a fehér csontnak (nemesség vagy urak) sorába lépett. Ennyit a szelid és engedelmes rabszolgákról. Ott, hol az ellenkező mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, melylyel egy makacsot engedelmeskedésre szoktak kényszeriteni. Az ur ugyan a törvény szerént rendelkezhetik pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár teljes elvesztése által önönmagát ne kárositsa, ritkán öli meg őt: de egy ily szerencsétlen teremtés kinai sokkal borzasztóbbak, mint a halál. Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és viz mellett a vad pusztaságon, másokat hét éves szolgálati idejök előtt egy nehány nappal ujból eladnak, de már nem a khánságokban, mert őket itt csakhamar közhirűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen csalfa vásárral a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirghizeket szokták rászedni, a persa városból a sivatagba jön, a honnan ő, ha megszabadul is, csak ritkán tér vissza hazájába. Szembeötlőnek tünt fel előttem, hogy a persa rabszolgák jelentékeny számának, a kik Közép-Ázsiába kerülnek, a visszanyert szabadság után alig fele tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok tartoznak, a kiket vagy a hátrahagyott családi ügyek vagy különös honvágy kényszeritnek a visszatérésre. A ki 12 évnél tovább élt Turkesztánban, ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. A rabszolgák, miként már fentebb emlitve volt, nagyobb része szegény származásuak, s miután Turkesztánban biztos keresetmódra vagy egy kis vagyonra tettek szert, ritkán jut eszökbe, hogy Iránba menjenek, hol az élet, a legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, hol az élelmi szerek drágák, hol a vagyonosabbak fényüzése és pompázása a szegényebbek szivében oly sok óhajtást és kivánatot gerjeszt. Ez a körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb méltóságoknak örvendenének is, a Kul (rabszolga) szó gyalázatát minden alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok között sem lehetne a Kul-nak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, a kik közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele és példákat idézhetnék, hogy egy özbeg még a khán parancsára sem adta oda leányát s inkább fejedelme haragját vonta magára, minthogy egy hajdani rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei), kiket már eladni nem szabad[18], hasonló bánásmódban részesülnek, ők is csak más szabaddá lett rabszolgák vagy szortok leányait vehetik nőül, s csakis a negyedik nemzedékben hangzik el egy kissé a Kul szó gyalázata, de végképen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga személyében a gyávaság netovábbját látják, egy oly embert, ki a halálmegvetés hiányában magát lánczokba verni engedé; ez a vétek az, melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a tatároknak – nomádoknak ugy, mint letelepülteknek – határtalan arisztokratikus érzülete, melyben ők magokat a legdühösebb torykat vagy a Szt. Germaini tizenhárom próbás marquis-kat is felülmulják, oly érzület, melyet nem csak az idegen iránival, hanem a bennszülött tadsikkal, az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek. Természetesen csupán csakis a morális háttérbeszoritás az, mely a szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebegnek. Polgári jogaikban senki sem gátolhatja őket, s minthogy a keleti általán véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint mások, igy azt is könnyen meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult persák közül miért települnek le sokan az előbb annyira megvetett és félt Turkesztánban és rokonaiknak s Irán siita szentjeinek néha napjáni meglátogatása mellett hogy tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban. Fájdalom! a rabszolgáknak épen ez az anyagi jóléte az, melylyel a közép-ázsiaiak épen ugy, mint Kelet más mohamedánjai is visszatorolnak minket, mikor e gyalázatos kereskedés iránt, melyet az emberekkel űznek, utálatunkat fejezzük ki. Valamint Turkesztánban, ugy Törökországban is gyakran halljuk ezt mondatni: „A vad cserkesz fia vagy leánya otthon szegény emberek voltak, kik szabad hegyeiken alig tudtak kenyérrel jóllakni – nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha herczegnőkké is lesznek, kik hatalmas befolyásokkal az egész országot kormányozzák.“ A rabszolgákkali szelid bánásmódra hivatkoznak az előkelők házaiban, hol köztök s a család többi tagjai közt semmi különbséget sem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes esetek és hogy az ilynemü szerencsés csillagzat a megvásároltak több vagy kevesebb testi szépségeitől függ. Mit tesznek azok, a kik kevésbé szerencsés külsőjök által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve? Természetesen ezt senki sem veszi számitásba, s még kevésbé az eladás ama borzasztó, irtózatos műtétét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain az emberek ritkán szokták magok elébe képzelni azon pillanat nyomorát, midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjától, övéinek köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a kortól megviselt szülő marad elhagyatva és tördeli kezeit a kemény rabságba hurczoltakért? Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a siralmas állapota annak a sok tüzhelynek, falunak és vidéknek, melyek a rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban minden lépten-nyomon a pusztitás legszomorubb jeleire bukkan s habár meg lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégis csak mindig igy fog felkiáltani: „Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely valaha emberi kezeket meggyalázott, melynek megszüntetése nyugoti czivilizácziónk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb kötelessége!“ Egyébiránt a rabszolgakereskedés megakadályozása Közép-Ázsiában sokkal könnyebb, mint gondolnók. Nem annyira a turkománok, mint inkább a városi fogyasztók azok, a kiknél ez a rosz gyökerezik. Minden sivatag nomád lakói készek voltak s lesznek is az olyan tettre mindig, mig települtekre találnak, a kiknél áruikat eladhatják. Valamint a beduinok soha sem foglalkozhattak kiválólag emberrablással, mert a szomszéd városok a vallási tilalom következtében zsákmányukat nem vették meg, igy a turkománok is nem sokára alább hagynának avval, ha a khánságokban a persák, afghanok stb. eladását betiltanák. Ezt legjobban bizonyitják a dsemsidi-k, firuzkuhi-k és hezare-k, kikre nézve a rabszolgaszállitást Bokharába a turkománok megnehezitették, s minthogy az afghan Heratban a rabszolgákat el nem adhatják, igy kénytelenek rablási vágyaiktól elállani, mikben pedig a turkománoknál nem igen maradnak hátra, vagy pedig nagy hátrányukra az előbbiekkel szövetkezni. A mint egykor Szultán Murad-Mirza, Khoraszánnak e fölvilágosodott fejedelme és kormányzója, csodálkozását fejezte ki nekem aziránt: hogy Anglia, mely oly sok ezeret ád ki a rabszolgakereskedés megakadályozására az afrikai vizeken, egészen közönyös szemmel tudja nézni, hogy e kereskedés Ázsia belsejében egy oly országot, mint Persia, melynek egykori műveltsége még a Nyugotnak is hasznára volt, oly kiméletlenül pusztit és rongál: épen ugy magam sem tudom eltitkolni csodálkozásomat azon közönyösség fölött, melyet Európa s főképen az az állam, a melynek lobogója Keleten mindenfelé egy boldogabb uj korszak hajnalpirját hirdeti, e szomoru viszonyokkal szemben Ázsiában a mai napig tanusitott. Lehet, hogy érzelgős ujságirók politikai ábrándozásaikban még sokáig védelmök alá fogják venni némely míveletlen ázsiai népek függetlenségi érzületét, melyek azonban a szabadság nemes zászlója alatt csak féktelenséget, rablást és gyilkolást értenek. A Rousseau-féle nézetek ideje már elmult s teljes meggyőződéssel kiálthatunk fel, hogy Európa mindenütt, a hol csak megjelenik Keleten, akár az apostol békés öltözetében, akár hatalma rettegett fegyverzetében – mindenfelé csak áldást hinthet el, mindenfelé egy jobb élet magvait szórja szét, – mert minél több világosság terjed szét Nyugatról Keletre, annál inkább tünedezni fognak az óvilág visszaélései és embertársaink annál boldogabbak leendenek ott! XIV. A három turkesztáni sivatag-tartomány termelési ereje. Már maga a „sivatag“ név eléggé kifejezi, hogy Turkesztán lakott része, termőerejéhez viszonyitva igen csekélynek tartatik; ehez járul még lakosainak szegénysége és teljesen kezdetleges s egyszerü életmódja, s igy nem lehet feltünő, ha a nagy távolság s ennek folytán a viszonyokkali ismeretlenség téves fogalmakat szült és terjesztett. A bennszülött s más keleti utazók és földirók, mint például Idriszi, Ibni Haukal, Ebulfeda s a tudós fejedelem Baber a legnagyobb szélsőségekbe tévednek, midőn Turkesztánt, mint egyikét a föld legdúsabb tartományainak irják le, s csak Indiának adnak fölötte elsőséget. E vélemény volt ezelőtt[19] általában divatos egész nyugoti Ázsiában s legujabban még magam is több helyen hallottam; s előttem legfeltünőbb az volt, midőn az önző iráni, a halálosan gyűlölt Turkesztán gazdagságát czifra kitételekben dicsőitette. A mi minket illet, arra törekszünk, hogy a lehetőségig igazságosak legyünk, de előlegesen sem hallgathatjuk el azon állitásunkat, hogy Turkesztánt terményeinek bősége és sokféleségével nemcsak a török birodalomnak általunk ismert európai és ázsiai részét, Afghanisztánt és Persiát mulja felül, hanem, hogy még a különben annyira megáldott és virágzó Európában is nehezen találnánk oly vidéket, mely e tekintetben a turkesztáni sivatagnak megfeleljen. A termények sokféleségének főoka az Oxus és Jaxartes partvidékeinek éghajlati viszonyaiban fekszik. Bár itt a levegő nem zordon, de azért lágynak sem mondhatjuk, s ha mindjárt Közép-Európa légmérsékletével általában megegyező is, de még sem szabad elfelednünk, hogy a tél az Aral tó partjain s Khokand hegyes vidékein sokkal szigorubb, mig ellenben a nyár, a délfelé eső vidékeken s különösen azokon, melyek a nagy homokpuszták közvetlen szomszédságában feküsznek, csaknem tropikus s mindig sokkal melegebb, mint Közép-Európában. Az Oxus, Kerkitől és Csardsujtól kezdve torkolatáig csaknem minden télen befagy; Kungrátban, Khodsa Iliben s a jobb parton, ott, hol a Karakalpakok tanyáznak, a tél rendesen igen szigoru, a hó gyakran hetekig nem olvad s az orkánszerü északi szelek (Ajamudsiz), épen nem tartozik a ritkaságok közé. Ilyen viszonyok közt szelid éghajlatról szó sem lehet; s én mégis Khivában a nyári meleget már junius elején kiállhatatlannak találtam s augusztusban Kerki és Belkh környékén oly nyomasztó hőség volt, a milyen még a valóban tropikus vidékeken is ritkaság. Ez éghajlati külömbség a növényzetben már kisebb távolságokon is meglátszik. Igy például a Jengi-Ürgends-ben termesztett gyapot sokkal jobb, mint az északi vidékeké s a hezareszpi selymet a khivai khánságban mint első rendü czikket nagyra becsülik. A legjobb rizst Görlen s a legkitünőbb gyümölcsöket a délfelé fekvő Khiva környéke adja. Ugyanezen viszonyokra akadunk Bokhara és Khokandban is s csak ezeknek figyelembe vétele mellett érthetjük meg a három khánság aránylag csekély földterületének terményei oly sokféleségét, mit különben csak nagyobb terjedelmü s több égalj alá eső országokban találhatni[20]. A mi a talajnak valóban feltünő termékenységét illeti, ez – hogy a bennlakók kifejezésével éljek – egyrészt az oázokat átzugó áldásdús folyóknak, másrészt magának a talaj eredeti minőségének tulajdonitható. Az emlitett folyók között az Oxus a legjelentékenyebb s termékenyitő hatása a Niluséval szokott összehasonlittatni, de amannak vize sokkal kellemesebb izü. A Zerefsán már „aranyszóró“ nevével eléggé érthetővé teszi azon áldást, melylyel partjait elárasztja. A kisebb folyókat, például a Sehri-Szebzet vagy a Jaxartes mellékágait sem lehet egészen jelentékteleneknek tekinteni, s ha a mondottakhoz még hozzáadjuk, hogy itt a földek öntözése elég nagy gonddal s nagyobb könnyüséggel történik, mint Nyugot-Ázsia egyébb részeiben, akkor a talaj termékenységét még ugyan mindig jelentékenynek és nagyszerünek fogjuk találni, de többé nem csodálkozunk fölötte. A mint már „Közép-ázsiai utam“-ban megemlitém, az öntözés vagy az arna nevezetü természetes csatornákból történik, s ilyeneket a rendetlen folyásu Oxus eleget alkot, vagy a jap nevü kisebb mesterséges csatornákból, mely utóbbiak a faluk és telepek körül s gyakran rajtok keresztül is huzódnak. Minden valamirevaló helyen van egy Mirab (vizfejedelem, vizfelügyelő) nevü magasabb állású hivatalnok, ki a külömböző vizvezetékekre felügyel s azokat, melyek behomokosodtak, tavasszal kitisztittatja. Télen a főarnák zsilipjei be vannak téve, hogy a tavaszi jégmenéskor a gyakori árviz meggátoltatnék. A csatornákat rendesen april kezdetével tisztitják s mindig arra törekednek, hogy szükek és mélyek legyenek. Az ágyukból kiszedett homokot a két partra rakják s igy gyakran mértföldekre terjedő sánczolatok támadnak, melyek hüvös árnyukkal a drága nedvet a nap hevétől megóvják. De az ilyen elsánczolt árkok, ha mindjárt a földmívelésre hasznosak lehetnek és valóban hasznosak is, a közlekedésre igen hátrányosan hatnak. A Persiában használt költséges kárizok – földalatti csatornák – sokkal czélszerűebbek s a vizet is tisztán és hidegen tartják. A közép-ázsiai utazónak a japok és arnák sok bajt okoznak, mert a hidak többnyire rosszak, sőt sokszor nincsenek is hidak. Számitsuk csak fel azon roppant fáradságot és időveszteséget, melyet egy karaván terhelt tevékkel egy napi utban 10, 15 ilyen szemetes csatornán átkel. Sőt a folyókra is károsan hat az a gyakori csapolás, a mit különösen az Oxusnál veszünk észre, melynek minduntalan változó folyása – előbb ugyanis kétségkivül a kaspi tengerbe ömlött, mig most az Aral tóba siet[21] – ha nem is egészben, de nagyrészt ezen viszásságnak tulajdonitható. Azt, hogy a három khánság közt melyik a legtermékenyebb, nehéz meghatároznunk, különösen most, midőn a szerencsétlen Conollyt kivéve, az ottani talajviszonyok általános ismeretével senki sem bir. Mindazok után, miket én szamarkandi utamig láttam, s Khokandról többnyire odavaló utitársaimtól hallottam, hajlandó vagyok – különösen a mi a növényzetet illeti – a khivai khánságnak adni az elsőséget, mely ugyan kevesebb mívelés alatti földdel bir mint a másik kettő, de ezeket a termények sokasága és minőségével felülmulja, s csak egyedül Bokhara küld több és kitünőbb faju gyümölcsöt. A mi az ásványokat illeti, ebben is kétségkivül Bokharáé az elsőség, mig még ellenben jófajta háziállatokkal csak a vándor törzsek birnak. A föld, melyet Tanab szerént mérnek (= fonál, egy Tanab, 60 négy utrőföt tesz) a) Mükk, szabad tulajdon, melyért adót fizetnek, b) Khanlik, kincstári birtok, t. i. olyan föld, melyet vagy a kormány töretett fel, vagy elkobzás és foglalás folytán jutott hozzá; ezen földről neki a tiszta jövedelem egy harmada jár, és c) Jarimdsi[22], az a föld, mely valamely Medresze (oskola) mosë vagy más kegyes alapitvány tulajdona, s melytől a tiszta jövedelem egy negyedét fizetik. A kincstári jószágok minden kerületben, bizonyos számú – müsürüb – hivatalnok felügyelete alatt állanak, kik egyuttal a jövedelmeket is beszedik; az egyházi javak ellenben itt is, mint minden más iszlam országban, a mutevalik kezelése alatt vannak. A mi a talaj minőségét átalában illeti, a dolog érthetőbb lesz, ha megemlitem, hogy az első osztályu mívelt föld egy tanabja 100 batmant (egy batman = 40 font), az utolsó minőségü legalább 60 batmant ad. S ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a földnek termés alá készitése nemcsak, mint egész Ázsiában, nagyon hanyagul, de a mellett még a lehető legkezdetlegesebben történik, akkor a szakértő könnyen felfoghatja az ottani föld roppant termékenységét. Hogy a három khánság együttvéve hány négyszegmértföld mívelt vagy termőképes földet bir, olyan kérdés, melyre egyhamar megfelelni teljesen lehetetlen. A gyakori háborúk és zavarok eléggé megmagyarázzák azt, hogy miért akad az utas oly sok azelőtt virágzó telep puszta helyére, s Khivára vonatkozólag bátran fellehet tenni, hogy ezen földult és elpusztitott vidékek területe nagyobb mint a jelenleg mívelés alatt levő földmenyiség. Nehány terményt kivéve, melylyel a khánságok egymásközt s Oroszországgal kifelé kereskednek, minden egyébből csak annyit termesztenek, a mennyivel otthon beérik, pedig kétséget nem szenved, hogy a jelenlegi termények minőségét nemcsak javitani, de még változatosabbá is lehetne tenni. A három khánság terményeinek rövid áttekintése az eddig mondottakat még jobban megvilágositja. Növényország. Azon gabnafajok közt, melyek a turkesztáni sivatag tartományokban termesztetnek, a buza és árpa játszák a főszerepet. Az előbbeniek itt négy faja létezik, u. m.: 1) Bokhara budáji (bokharai buza), első minőségü, magja hosszú, vörös, hegye zöldes szinü. Ezen faj adja a legizesebb kenyeret, melynek készitésében Bokhara városa kitünik s mely sirmaja név alatt messzire elhordatik. 2) Tokmak bás (bunkós fejü) vastag, kerekded magva igen húsos s a mi buzánkhoz valamenyi fajok közt leginkább hasonlit. E terményt legjobb minőségében Khiva szolgáltatja. 3) Kara szüllü (fekete hajú) sovány, sötétbarna magva nem igen jó minőségü s legtöbbnyire a lovakat abrakolják vele. Végre a 4) Jazlik (nyári buza) igen gyorsan érik és feltünőleg könnyü. Más fajokkal vegyitve használják. Az árpa Közép-Ázsiában nem olyan jó mint Persiában vagy Törökországban. A közönségesen ismert fajtán kivül van még egy silányabb fajta is – ezt Khivában karakulpuknak hijják – s mint az egész Keleten, a lovakkal étetik meg. Rizs igen nagy mennyiségben terem, de jóságára nézve legkevésbbé sem állja ki a hasonlatot a heráti, vagy a kitünő sirázival, mely utóbbi csampa vagy amberbujnak (Ámbra-illatú) is neveztetik. Még legtöbbet hasonlit az egyptomi rizshez (Törökországban dimjatti); de ha gondosabb s a talajnak megfelelőbb módon míveltetnék, akkor ez utóbbit valószinűleg legyőzné. A dsügerit (holcus sorghum) mind a három khánságban nagyban termesztik, s többet is használják mint bárhol Ázsiában. A gyönge tejesek megeszik, de ha egyszer megszáradt, abraknak használják, különösen a csikók számára, mert nem oly hevitő mint az árpa, s gazdag czukor tartalma nagyon tápláló. Azonkivül egyedül, vagy buzával vegyitve kenyeret is készitenek belőle. A mekke dsügeri (törökbúza) legfeljebb egy kis arasznyit nől, s kétféle, az egyik sárgás, a másik egészen vörös apró magvú. Ezt nem száritják meg, hanem vagy megeszik mikor még gyönge, vagy a barmokat hízlalják vele. Tari (tönköly) sokféle van, s miután a közép-ázsiabelieknek egyik fő táplálékát képezi, nagyban termesztetik. Hüvelyes vetemény, a nálunk ismert fajokon kivül, mint borsó (burcsak), bab (lubie), lencse (jaszmuk) stb., még egyébb is van, mik nálunk azomban ösmeretlenek; igy p. o. a konak, melynek magva kisebb de vastagabb mint a mi lencsénké, s apró bokrokon nől, a más, valamivel nagyobb szemü mint a köles s barna szinü stb.; ezenkivül még nehány alfaj, melyek azomban csak szakemberre nézve birnak érdekkel. Az olajnövények között legelső helyen a kündsi szeramot emlitem, mely igen szépen tenyészik s a három khánságot bőven ellátja az ételhez és világitáshoz szükséges olajjal. Ezenkivül emlitésre méltó a zigir, egy a köleshez hasonló növény, melynek szárán több almanagyságu gyümölcs terem, s ebben vannak a mákszemnagyságu, sárga magvak. Ennek olaját az ételeknél s különösen sütemények készitésénél használják. Azután a dsigit, t. i. a gyapotmagvak, de ennek olaja éldelhetetlen, a kender (kender), melyről igen hitvány vásznat s a kedvelt beng bóditó szert készitik. Végre az indau egy csekély cserje, melynek zöldes magjából nagyon keserü és rosz szagú olajat ütnek, s ezt az állatok, különösen sebesült tevék gyógyitására használják. A festő növények közt nevezetes a nijan vagy bojak (festő buzér), melyet mind a három khánság igen jó minőségben termel s nagy menyiséget ad el belőle Oroszországnak. 1835-ben Oroszország még nem igen kereste e czikket, s 1860-ban már mégis 24,523 orosz pudot (883,000 angol font) hozott be[23]. Az iszbarak vagy barak apró sárga virágja, megszárasztva és szétdörgölten, szép sárga festéket ad. A görcsük a mi lóherünkhöz hasonlit, s apró vörös virágszirmai kifőzve erős fekete festék lesz. A buzgunds gubacs nemü növény, mely csak déli Majmenében terem s mint mondják a Badgiz hegyek közt (éjszaki Herátban) a legjobb vörös festéket készitik belőle, mely még a helyszinén is nagy áron kel el. Bár nem ezen osztályba tartozik, de mégis meg kell említenem a sajátságos terendsebint, ez egy gyantás állomány, mely a khari suter (tevetüske) nevü tövisbokron terem. A terendsebin a nyár vége felé szokott éjjel váratlanul s rögtön előtünni, s ilyenkor azonnal le kell szedni, mielőtt a nap reásütne. Ezen mozgaszerü, világosbarna szinü anyagból, mely különösen édes, s nyersen is megehető, Közép-Ázsiában szirupot készitenek, Persiában meg a meshedi és jezdi czukorgyárakban használják fel. Gyümölcsből, a déli fajokat kivéve, csaknem minden fajta található, mind a három khánságban, még pedig nagy mennyiségben és kitünő minőségü, s a kivitel nemcsak Oroszország, hanem a gazdag India felé is megy. S mivel Ázsiában valamely helynek, becses vizének, levegőjének és gyümölcsének minősége szerint határoztatik meg, nem csoda, ha a közép-ázsiai gyümölcsének ezen előnyeire oly nagyon büszke. Mindhárom khánságnak meg van a maga sajátságos gyümölcsfaja, igy Khivában a dinnyék és almák, Bokharában a külömböző szőllőfajok és a nyári baraczk érdemelnek különös figyelmet. Meglehet, hogy az utóbbi helyen a nevezett czikkekben Persia és Törökország sok vidéke felülmulja; de Khiva dinnyéi nemcsak Ázsiában, de mondhatom az egész föld kerekségén a legkitünőbbek. Európai embernek fogalma sem lehet ezen gyümölcs kitünő jóságáról, melynek rendkivüli édes és illatos husa szétolvad a szájban s oly üditő, hogy kenyér mellett élvezve, a természet által nyujtott legjobb tápláléknak mondható. Csak az Iszfahán körül tenyésző hires naszrabadi dinnye mérkőzhetik, de csak keveset, Középázsia ezen a maga nemében egyetlen gyümölcsével. A sokféle dinnyefaj közt, mint nyáriak a következők érdemelnek emlitést: 1) zamcse, koránérő, gömbölyü, sárga szinü, vékony haju, 2) görbek, zöld szinnel és fehér hussal, 3) babaseikhi, kicsiny, gömbölyü, fehér husu, 4) kökcse, 5) sirinpecsek, kicsiny, gömbölyü, igen lágy és édes, 6) sekerpare, 7) khitaji, 8) köknabat, 9) aknabat, 10) begzade[24]. A téli dinnyék csak október elején érnek meg, de az egész télen élvezhetők s februárban legjobbak. Fajaik következők: 1) karagulabi, 2) kizilgulabi, 3) besek, 4) pajandeki, 5) szakszaul-kavunu. Többnyire ezeket viszik Oroszországba. A közép-ázsiai dinnyefajok kitünő minősége leginkább az Oxusnak köszönhető, mert a legjobbak annak partjain teremnek. Bokhara dinnyéi nagyon középszerüek s minőség tekintetében még a khokandiaktól is túlszárnyaltatnak. A szőlőfajok közül Khanikoff érdekes munkájában[25] tiz fajt emlit föl, melyekre ő Bokharában akadt. Én Khivában a következőket találtam: 1) Huszeini, hosszas szemü, vékony haju, igen édes s télen eláll, 2) meszke, gömbölyü, nagy szemü, 3) szultani, 4) khalide, korán érő, 5) siborgani, 6) taifi, 7) khirmani, 8) szajeke. Mindezen fajták sik földön tenyésznek, s mivel bort csak a bokharai zsidók s ezek is csekély mennyiségben állitanak elő, ennek folytán e nemes gyümölcsből részint szirupot készitenek, részint megszáritva megeszik. Alma négyféle találtatik s a hezareszpi faj bátran kiállhatná a versenyt a mi kerti terményeinkkel. A szeder is nagyobb szemü, többféle s édesebb, mint nálunk; ezen előnyének tulajdonitható az, hogy a közép-ázsiai selyem jobb, mint az olasz vagy franczia, s hogy a nálunk már évek óta otthonos selyemhernyó-betegség ott még mostanáig ismeretlen. A mi a selyemtenyésztést illeti, ez a khinai tatároktól s különösen Khotenből származott be, hová, mint Reinaud[26] helyesen jegyzi meg, időszámitásunk első századában Khinából vitték. Belföldi selyemczikkek, mintegy Bokhara régi történetét tárgyazó kézirat tanusitja[27], már az iszlamot megelőző korban ismertettek s igy épen nem vádoltathatunk tulzással, ha azt állitjuk, hogy a selyem tenyésztése, fonása és megfestési módja a három khánságban még sokkal régibb jellemü, mint magában Khinában, mert imitt az ipar haladása közben többet változtatott rajta, mint amott. Az anyag megfestését csaknem kizárólag a zsidók eszközlik, a szövést a tadsikok és merviek, s ezek mindnyájan hódolva a lakosság izlésének, csak feltünő szinü szövetet készitenek. Régenten, különösen még az arab foglaláskor, Középázsia selyemszövetei az egész Keleten hiresek voltak, a mint azonban később a hóditók az ügyesebb iparosokat Damaszkusba meg Bagdadba költöztették, a régi művészeti tökély lassanként elenyészett s elveszett örökre, daczára Timur minden igyekezetének, melylyel azt az Oxus tulfelén ismét felvirágoztatni akarta. Hogy mily nagy a selyemtermelés, már azon körülményből kiviláglik, hogy az itt általában divatos gyapotszövetek – Aladsa – nagy mennyiségü selymet tartalmaznak s hogy nemcsak a vagyonosabbak, hanem minden bármily csekély sorsu embernek is rendesen van egy-két darab ruhája s nehány asztalkendője selyemből, s hogy nemcsak Persiával, Indiával és Afghanisztánnal üzetik e czikkre nézve nagy kereskedés, hanem még Oroszországnak is nagy mennyiség jut belőle. Középázsiának egyik sokat igérő termése a gyapot, mit, miután minden ruha, asztalkendő, ágynemü s kendő belőle készittetik, mindhárom khánság nagyban termeszt. A turkesztáni gyapot jobb mint az indiai, persiai és egyiptomi, s némelyek még a világhirü amerikaival is versenyképesnek tartják. Még eddig csak Oroszország használja fel e czikket moszkaui, wladimiri, twerszkoy stb. gyáraiban s mindinkább növekedő mennyiségben. Igaz, hogy a gyárosok részéről sok a panasz, hogy a termelők hanyagul járnak el a tisztitás körül s hogy a kereskedők az árut nagyban hamisitják, részint megnedvesitvén a gyököket, részint hogy nagyobb súlyuk legyen, köveket rakván bele. Mindennek daczára azonban, a Khivából és Bokharából Orenburgon át bevitt gyapotot az orosz ipar nem nélkülözheti. A gyapotmívelésre Középázsia azért is igen alkalmas, mivel a gyapotföldek a nedvességet nem kivánják meg, sőt az eső még tavaszkor is inkább károsan hat reájok. E czélra a Szoga nevü kemény, kővel elegyes helyeket szemelik ki s ezeket is csak egyszer törik fel; igy a megmunkálás és ültetés minden mezei munkánál egyszerűbb. Az orenburgi vámhivatal statisztikai adatai szerént azt kellene hinnünk, hogy a legtöbb gyapotot a bokharai khánságban termesztik, de ez valószinüleg tévedés, mert a khivai karavánok, midőn a Jaxartest átlépik, gyakran egyesülnek a bokharaiakkal, vagy legalább bokharabelieknek adják ki magukat azért, mert ezek az oroszokkal jó viszonyban vannak s nincs is épen rosz hirük közöttük. Saját tapasztalataim s a kérdezősködéseimre adott felvilágositások után ugy tudom, hogy Khiva gyapottermelése sokkal virágzóbb s jobb minőségü, mint a testvér országoké. A gyümölcs – gavadse – itt kisebb, mint Bokharában, de sokkal finomabb és fehérebb még a guzei szefidnél is, mely pedig első minőségü bokkarai termény. Állitásunkat még azon körülmény is megerősiti, hogy a közép-ázsiaiak mind a khivai terménynek adják az elsőséget. A megfestésben és szövésben Bokharának jó hire van, de magában a fővárosban is jobban fizetik a khivai mint a belföldi készitményt s amazok Afghanisztánba, Indiába s északi Persiába is szállittatnak, s még a vándortörzseknél is nagy becsben tartatnak. Kétséget sem szenvedhet tehát, hogy a középázsiai puszták ezen terménye a jövendőben sokkal több értéket fog képviselni; de ehhez még sok fejlesztő körülménynek kell hozzájárulni; mindenek előtt a mívelést kell tökéletesiteni, a tisztitásnál és bemálházásnál európai gépeket kell használni s az utakat biztosakká tenni. Ily módon nemcsak a minőség lenne jobb, hanem a termény mennyisége is minden nagyobb megerőltetés nélkül is nevezetesen emeltethetnék. Valószinü, ha nem is a legközelebbi jövőben, hogy valamikor Középázsia Oroszországra nézve azzá lesz, a mi jelenleg Uj-Karolina Anglia gyárvárosaira nézve. A Középázsiából Oroszországba bevitt gyapotmennyiség módnélküli szaporodását legtisztábban ugy foghatjuk fel, ha Lumley Savillenak, a pétervári angol követség egykori első titkárának, az 1862. és 1865. évi kékkönyvben felhozott táblázatát ide igtatjuk. Ezen hivatalos kimutatás szerint bevitetett a három khánságból: Év Bokhara Khiva Khokand rubel rubel rubel 1840–1850 2,065.697 470.781 16.851 1853 280.514 133.799 ⎫ 1854 509.600 248.347 ⎪ 1855 513.023 185.683 ⎪ hiányzanak 1856 501.225 36.050 ⎬ az 1857 578.483 66.776 ⎪ adatok. 1858 634.643 59.729 ⎪ 1859 495.065 2.274 ⎭ 1860 721.899 22.429 4907 Összeg 4.237.772 755.087 4907 E szerint tehát az 1840–50 közötti forgalom a reá következő tiz év alatt több mint kétszeresre emelkedett s valószinü, hogy ha a politikai viszonyok kedvezni fognak, mindinkább nagyobb lesz. De ismételve is meg kell jegyeznünk, hogy, habár Bokhara itt mindenütt a legnagyobb számot mutatja fel, ez azért még sem képviseli kizárólagosan az ő terményét. Nagyon sok khivai áru van a közt, melyek részben ürgendsi kalmárok a bokharai uton visznek Orenburg felé (melynek vámhivatalából a föntebbi összeállitás került), hol azután minden Bokhara rovatába iratik be. Azonkivül még sok khokandi gyapot is, mert a khokandiak, mivel az oroszszal folytonos viszálkodásban élnek, a határon mint bokharabeliek mennek át. Az állatországból. Itt mindenekelőtt a házi állatok, s ezek közt is legelső helyen a juhok emlitendők, melyeknek két faját lehet megkülönböztetnünk, u. m. 1) kazak koj (kirgiz juh) és 2) özbeg koj (özbeg juh). A kirgiz juh, ugy gyapjura mint husra nézve, többet ér az utóbbinál. Középázsiában egyáltalán a kövérfarkú faj tenyésztetik, s azon első hallásra hihetetlennek tetsző állitás, hogy ezen állatnak széles, földön heverő vastag farka alá gyakran hengert vagy egyéb kis járművet helyeznek, hogy a járás reá nézve lehetségessé tétessék, vagy legalább megkönnyittessék, épen nem mondható túlzottnak. Különösen a hizlalt juhok – bakkan – gyakran 3–4 batman (20 font) tiszta zsirt is adnak. A mi a husnak izét illeti, mondhatom, hogy jobb minden egyébb tőlem Ázsiában ismert fajokénál, melylyel a törökországi nagy hirü kivirdsik és karaman össze sem hasonlitható, s melylyel még a persáktól oly nagyra becsült indopersiai sem versenyezhet. A gyapju nem oly kitünő minőségü, de valószinüleg azért nem készitenek belőle ruhákat, mert még nem értenek a finomitáshoz, hanem inkább szőnyegekre, uti tarisznyákra, lótakarókra s más durvább szövetekre használják fel; e mellett nem is képez jelentős kiviteli czikket. De nevezetes kereskedelmi czikk a fekete göndörszőrű báránybőr, melynek egyedüli hazája a bokharai khánság s itt is főkép Karaköl. Innen hordják szét egész Ázsiába, sőt Európába is, hol Asztrakhán név alatt ismeretes. A bőrt a háromnapos bárányokról huzzák le s azután nehány napig só és árpaliszt keverékben páczolják s végre, hogy szép fényes legyen, a Zerefsán vizében kimossák, melynek partjain Bokhara és Baveddin között, különösen julius hóban nehány százezer darab ilyen száritásra kitett bőrt lehet látni. E bőr mindenütt nagyon keresett czikk, de különösen Persiában, hol a divatos föveg belőle készittetik, s ha meggondoljuk, hogy ott egy külah (kalap, melyhez 3–4 darab elég) 10–15 aranyért árultatik, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a mi asztrakhánunk, mely sokkal olcsóbb, nem bokharai termény. A juhtenyésztés lévén a középázsiai vándortörzsek főélelemforrása, könnyen fogalmat szerezhetünk azon roppant nagyszámu nyájakról, melyek a mérhetetlen pusztán táplálkoznak. A kirgizek sok juhot hajtanak a khánságokba, de Oroszországba is, hová a bevitel folytonosan növekedőben van. 1835-ben 850.000, 1860-ban már 3,644.000 ezüst rubel áru hajtatott be[28]. Az utóbb emlitett év folytán a roppant sok juhokon kivül még 750.000 ezüst rubel áru nyers juhbőr és 86.000 e. r. áru gyapju vitetett át Orenburgnál az orosz határon. A juh után a kecske a legnevezetesebb házi állat. A kecskehus ugyan sohasem oly jó, mint a juhhus, de itt mégis jobb valamivel, mint máshol Ázsiában. A kecske gyapja, mint Burnes mondja, ugyan messze áll a kasmiritől, de mégis meglehetős jó és vizhatlan szöveteket készitenek belőle. A legjobb lovak a turkománoknál találhatók, s ezek közül a java Afghanisztán, India és Persia felé kivitetik. A turkomán ló, különösen az Akhal és a jomut fajbeli, nem sokat enged az arab lónak, akár gyorsaságát és kitartását, akár szépségét és alakját vegyük tekintetbe. Az özbeg ló, vagyis azon faj, mely Bokhara, Khiva és Mejmenében honos, inkább erejével mint gyorsaságával tünik ki. Közép-Ázsia tevéit, melyek közt a bokharai faj és a kétpupos kirgiz-teve érnek legtöbbet, erőben és gyorsaságban csak az arab, különösen a hedsázi tevék haladják meg. Azon szóbeszéd, hogy a teve kettős gyomrában a viz tiszta s hűs marad, s hogy a szomjtól gyötört utasok végső esetekben ehez nyulnak, itt egészen ismeretlen, s a vándortörzsek közötti ide vonatkozó tudakozódásaira nevetéssel feleltek. Annál hasznosabbak Középázsiában ez állatok, mértékletességöknél fogva, mivel a legmegromlottabb vizzel is beérik s daczára a gyakran csak tövis és bogáncskóréból álló abraknak, a legnagyobb terheket napokig hordozzák. Ezenkivül az arab tevék alattomosságától s vadságától egészen mentek. Kivitel csak Persia és Afghanisztánba üzetik velök, de Oroszországba nem igen. Nagy hasznot hajt az évenként kétszer nyirott teveszőr is, melyből köteleket s egyéb durva, de néha finomabb szöveteket is készitenek. Szarvasmarha nem sok van, s ez is meglehetősen hitvány. A legszebb marha állitólag Khokandban található; az Oxus mellett egyedül a Karakalpakok foglalkoznak kizárólag marhatenyésztéssel. Középázsiában a marhahus még a persiai s törökországinál is szivósabb, éldelhetlenebb, s ezért azt itt többnyire csak a legszegényebb emberek fogyasztják. Azonkivül aránylag kevés sajtot és vajat készitenek tehéntejből. Öszvért Középázsiában nem tenyésztenek, mert a lovat, mint legnemesebb állatot, nem engedik bemocskolni. Annál nagyobb gond fordittatik a szamártenyésztésre, mely itt sokkal szebb és jobb, mint máshol Ázsiában. A bokharai tenyészetü szamár nemcsak erős és nagy termetével tünik ki, hanem még gyorsaságával is, s hosszu karaván utakon az csak annyit győz meg, mint a ló. A szárnyas állatok közül honos itt a hosszulábu khinai tyúk, a ludak kisebbek, mint Európában, kacsafaj többféle tenyésztetik. Vannak még hattyúk, fogolymadarak, gyöngytyúkok és fáczánok, melyek közül a legszebbek Khokandban találhatók. Az ásványországból. Senki sem csodálkozhatik azon, hogy napjainkban a három khánság földjében elrejtett kincsekről alig tudunk valamit. Lehmann s más orosz utazók, kik kellő geologiai készültséggel birván, behatóbb vizsgálatokat tehettek volna, a tatár hatóságok féltékenysége miatt minden lépésükben meg lettek akadályozva. Daczára annak, még sem vagyok hajlandó Burnes azon nézetéhez csatlakozni, hogy Középázsia épen semmi vagy csak igen csekély mennyiségü nemes érczet rejt földjében, s hogy a zerefsáni aranypor sem odavaló eredetileg, hanem Hindukusból eredő kisebb folyóktól vitetik oda. A középázsiabeliek szerént a szamarkandi és bedakhsani hegyvidékek, az Oveisz Karajne hegység az Oxus balpartján Khivában, és a nagy Balkán a káspi tó melletti pusztában sok nemes érczet tartalmaznak. Hogy a felső Oxus mellett csakugyan léteznek aranytelepek, ezt azon körülmény is eléggé bizonyitja, hogy ott, daczára azon elhanyagolt és kezdetleges módnak, melylyel az aranymosás üzetik, évenként mégis jelentékeny mennyiségü aranyat nyernek. Az aranymosásra, vagyis jobban mondva, az arany kihalászására tevefarkakat használnak, melyek egy sorban két karó közé függesztetnek. Ezekkel egy ideig a vizet verdesik vagy bemártják őket s ugy hagyják lógni. Mindig a zavaros helyek kerestetnek ki e czélra, s a munkát junius és julius hónapokban, mint a melyek erre legjobbak, szokták megkezdeni. Nem valószinü, hogy az aranyport kivinnék, mert a mint Bokharában lakó persa aranyművesektől tudom, az ott látott kisebb ékszereket belföldi érczből készitik. Ezüstöt Khivában szednek a fönt emlitett hegyekben, s Allahkuli khán idejében három év alatt, mikor a munkákat egy mívelt, szakavatott indus vezette, ezen becses érczből igen nagy mennyiséget nyertek. Az emlitett uralkodó halála után az indus állitólag megszökött, mások azt mondják, hogy meggyilkoltatott. Mondják, hogy azóta a bányákat elhanyagolták. Sehri-Sebz körül is vannak ezüstbányák, de az erre vonatkozó adatok bizonytalanok. A nemes kövek között a bedakhsáni rubinok érdemlik az elsőséget, melyek régebben laoli bedahsán név alatt egész Ázsiában hiresek voltak; most már nagyon megritkultak. Karniolt nagy mennyiségben találnak a bedakhsáni hegyi patakok medrében, ára csekély s Arábia, Persia és Törökországba viszik. A festésre való lazulkő Középázsiában kis értékü s Oroszországba és Persiába vitetik. A bedakhsáni és khokandi türkisz szinre nézve a nisabuval (Persiában) nem versenyezhet s többnyire csak a vándortörzsek meg a nogaji ezüstművesek veszik. Szine zöld és nem kék, s nem oly általánosan keresett, mint amaz. A középázsiai sikországok terményeinek ezen vázlatos előadása az olvasót, s különösen azt, ki Ázsiát s az ottani viszonyokat ismeri, meggyőzhette arról, hogy Turkesztánt a terméketlen tartományok közé számitani nem lehet. A lakóitól nagy becse és sivár körülete folytán, homokba foglalt drága kőnek nevezett Középázsia, a távol Kelet országai közt bizonyosan nagy szerepet fog játszani s nevezetes helyet foglaland el, ha az európai polgárosodás jótevő sugarai az ottani szerencsétlen viszonyok posványát kiszáritván, századunk nagyszerü vivmányai az ipar és földmivelés terén ott is utat nyitandottak maguknak. Rablás, háboru és öldöklés s nem a puszta határok tették sivataggá az Oxus és Jaxartes partjait. Bokharában s még inkább Khivában a földmüvelést csaknem kizárólag rabszolgák végzik, kiknek száma az utóbbi khánságban a 80.000-et meghaladja. A vad erkölcsök a hon lakójának kardot adtak kezébe, s az ekét meggyalázónak vélik s a rabszolgákra bizzák. Mikor látják már be ezen országok, hogy szerencsétlen sorsuk s zilált állapotaik legnagyobb része ezen ferde nézpontban gyökeredzik. Az orosz kormány, midőn az ottani viszonyokat könnyiteni és szeliditeni törekszik (mert tökéletes átalakitásukról egyhamar szó sem lehet), teljes elismerésünket s szerencsekivánatainkat igazán megérdemli. A föld gazdagságát ne irigyeljük tőle, mert eltekintve a kormány erkölcsi befolyásától s netaláni politikai czéljaitól, anyagi haszna nem sok van, sőt bátran kimondhatjuk, hogy csekély azon fáradalmak és költségekhez mérve, miket egy ily országnak megszállása és igazgatása megkiván, egy oly országé, melylyel a közlekedés valószinüleg mindig kimondhatatlanul fáradalmas marad. XV. Adatok Bokhara ókori történetéhez. Az, a mit ezen fejezetben Bokhara multjára nézve közlök, legnagyobbrészt egy Tarikhi Narsákhi (Narsákhi története) czimü persa kéziratból van átvéve. Ezen Bokharáról szóló fölötte érdekes munkát szerzője, Mehemed-ben-Dsáfer-el-Narsákhi, a hedsra 332-ik[29] évében irta arab nyelven, a szamanida Emir Hamid uralkodása alatt. Később, a hedsra 522-ik évében, persa nyelvre fordittatott s a nem kevésbé érdekes „Khazain ül Ulum“-ból (A tudományok kincsei), melyet a nisáburi Ebul Haszán irt, megbővittetett. A mi történeti értékét illeti, a „Tarikhi Narsákhi“ mindenesetre megérné a hű forditására és kiadására forditandó fáradságot. Ismerőseim egyike, a kitünő keleti nyelvész Khanikoff, már dolgozik is rajta, s igy ezen becses munka rövid idő alatt a nagy közönség kezébe jut. Mi a könyvből csak azt szedtük ki, a mi vázlataink keretébe beillik, s ezért az eredeti szöveg szabad forditását adjuk, mert igy kevésbé fárasztó s inkább megfelel a közönség izlésének. Bokhara és környéke. A hely, melyen most a szent Bokhara fekszik, régi időben mocsár volt, mely a Szamarkand felől jövő folyónak évenkénti kiöntéseiből állt elő, mert ez utóbbi a nyári hónapokban a szomszédságban fekvő hegyekről leolvadt hótól nagyon megdagadt. E mocsár azután kiszárittatott s a termékeny föld nemsokára mindenfelől települőket édesgetett magához, kik ott megállapodván, magok közül egy Aberzi nevü főnököt választottak meg uralkodónak. Maga Bokhara még akkor nem létezett, de volt ott több falu, melyek közül Bejkend v. Pejkend (az uralkodó faluja) volt a legnagyobb. Nem sokára a zsarnoki uralkodás szétszórta a telepet. Egy részök északi Turkesztánba vonult vissza s ott Otrar várost alapitván, csakhamar jólétnek örvendett. Később visszamaradt testvéreik segélykéréseinek engedve, ismét visszatértek. Fejedelmük, Sír Kisver (az ország oroszlánja) legyőzte a gonosz Aberzit s őt egy vörös tüskékkel töltött zsákba tétetvén, mindaddig hengeritgette, mig meg nem halt. Bokhara lassanként ujra felvirágzott. Fejedelme Sír Kisver 20 évi uralkodása alatt igen sokat tett a telep gyarapitására; példáját utódai is követték, s nemsokára az egész környék megnépesedett s falvakkal volt ellepve. Hogy ez időszámlálásunk melyik szakában történt, nehéz megmondani. Bokhara őstörténetének regéje megértésére törekedni, hiábavaló igyekezet lenne. Mi itt inkább a kézirat fölötte érdekes adatait fogjuk előadni s mindjárt Bokharával kezdjük, mint ez már ősidőktől fogva főhelynek tartatott. Bokhara, a főváros. A mit kútforrásunk ezen hely vallási jelentőségéről felhoz, hogy mily előnyökben részesültek lakói, mily kitüntetés várt rájuk a föltámadás napján stb., mindez az olvasót kevéssé érdekelheti. A vár alapitójának Sziaust mondják, ki később ugyanott a Gurian kapu előtti téren saját ipjától megöletett. E helyet a tűzimádók mindig szentnek tartották s noruz (ujév) napján, napkelte előtt ott mindenik egy kakast áldozott. Ez emlékünnepnek hire messze terjedt, s dalnokok dicsőiték azt, bár az esemény már 3000 év előtt történt. Mások azt állitják, hogy Efrásziab volt az alapitó. Mindegy, a vár sokáig pusztán, laktalanul állt, mig Bendon, Khatun királyné férje, azt egy másik erőséggel együtt ujra felépitette s a kapukra vaslemezekbe vésette nevét. A hedsra hatszázadik évében a kapuk vaslemezeikkel együtt még meg voltak, később az egész romba dőlt, s az erőd fölépitésére irányzott törekvések mind füstbe mentek. Az akkori időben élt bölcsek tanácsára végre a pelejadok alakjára hét oszlopra épitették föl s ezen idő óta mindenik uralkodó, ki benne lakott, győztes volt, s a mi még bámulatosabb, közülök egyik sem halt meg addig, mig benne lakott. Ezen várnak két kapuja volt, a keleti vagyis Guzian kapu és a nyugoti, Rigisztán kapu; e kettőt egy út kötötte egymással össze, az egész magában foglalta még a főtisztek lakását, a fogházakat, a kincstárakat s a tanácsházakat is. Miután egy darab ideig romokban hevert, Arszlán khán ujra felépitette s visszaadta régi fényét. A hedsra 534-ik évében Kharezm sáh Bokharát elfoglalván, a Szandsár által kinevezett helytartót kivégeztette s a várat lerontatta; de 536-ban megint helyreállittatott. Hasonló sorsban többször is részesült, mig végre a mongolok Dsengiz khán alatt Bokharát a várral együtt romba döntötték. Azon paloták között, melyekkel hajdan Bokhara ékeskedett, legelső helyen Rigisztán szeraiját emlitik, melyben az uralkodók, az iszlamot megelőző korban s azután is, tartózkodni szoktak. Terjedelmére nézve legnagyobb s talán egyszersmind a legpompásabb is azon palota volt, melyet a szamanida Emir Szaid épittetett s melyben az uralkodó minden főhivatalviselőjével együtt lakott[30]. Ezután neveztetik a Szerai Molian, vagyis azon palota, mely a hasonnevű csatorna partján épült. Erről azt mondják, hogy fölülmulhatatlan szépségü lakhely volt, körülvéve a legszebb kertek és rétekkel, virágágyakkal, patakokkal s szökőkutakkal. Ezenfölül a Rigisztán kaputól a Destekig (kis mező) az egész ut csinosan festett házakkal, kellemes tavakkal s árnyas fákkal volt tele, a kertek tömve voltak mindenféle gyümölcscsel, mandolával, mogyoróval, cseresznyével[31] stb. Emlitésre méltó a Semszabad palota is, melyet Semsz-ed-din király, az Ibrahim kapu közelében épittetett, s mely főleg Kuruk[32] nevü állatkertjéről volt hires. E négy mértföldnyi körületü magas falakkal keritett helyen számos galambducz volt s azonkivül még vadállatok, mint majmok, gazellák, rókák, farkasok, vaddisznók (!) félig megszeliditve. Semsz-ed-din halála után előbb testvére Khidr khán, azután Akhmed khán léptek a trónra, kik mindketten sokban gyarapitották a palota szépségét, de midőn az utóbbi Belil sáhtól leveretvén, Szamarkandba vitetett, el lett hanyagolva s nemsokára romba is dőlt. Voltak még a föntebbieken kivül a város környékén is mulatóházak, többnyire a keskusánok birtokában. Igy hivták azon Nyugotról Bokharába vándorolt idegeneket, kik nem voltak arabok s különösen jó hirben állottak. Mikor Kuteibe Bokhara elfoglalása után a házak felét az arabok részére átadni kivánta, leginkább a keskusánok hagyták oda házaikat s a városon kivül telepedtek le. Ezen mulatóházak közül később csak kettő-három maradt meg, melyek Köski Mogan-nak (tűzimádó papok kioszkja) neveztettek. Mint tudva van, Bokharában a tűzimádók sok templomot birtak s a Moganok az ily helyeket mindig nagy tiszteletben tartották. A legelső fal Bokhara köré Ebul-Abbasz helytartó parancsára épittetett a hedsra 215-ben, azért, mivel a lakosok panaszkodtak, hogy a törökök beütései folytán sokat kell kiállniok. 235-ben kijavittatott és megerősittetett, de később, midőn a mongol csordák a várost környékével együtt elpusztitották, romba dőlt. A mondottakon kivül még mecsetek s egyébb középületek is emlegettetnek, de az ily részletekkel nem akarjuk terhelni az olvasót. Bokhara és környékének hajdani virágzó állapota eléggé kitünik abból, ha megemlitjük, hogy vidékét tizenkét csatorna és vizvezetés hasitja. Talajának áldott termékenysége Keleten közmondássá vált. Erről a város és környéke volt adója a legvilágosabb bizonyságot teszi. Midőn Bokhara negyedszer és utoljára Kuteibe hatalmába esett, a bagdadi khalifnak onnan évenkénti 200.000, s a khoraszáni helytartónak 10.000 direm jövedelme volt. A szamanidák idejében Bokhara és Kerminah egy millió diremen felül fizettek adót, mi az arany akkori nagy értékéhez mérve, igen nagy összeget tett[33]. Ipar tekintetében is kitünt Bokhara az akkori középázsiai népek között. A Zerefsán partjain készitett ruhaszövetek igen keresettek voltak, Arábia, Persia, Törökország, sőt még India lakói közt is. Szinre nézve csak háromfélék voltak, fehér, vörös és zöld, de anyaguk nehéz selyem, mit az akkori királyok és fejedelmek diszruháit képezték. Ezeken kivül még szőnyegek és függönyök is készittettek Bokharában. Az előbbiek oly becsesek voltak, hogy a város egész évi adóját egy ily szőnyeg alakjában küldte meg Bagdadba. Bokhara több izbeni feldulása folytán a műértő mesterek elszéledtek s velök együtt az ipar is tönkre ment. Bokhara környéke. Az előttünk fekvő kézirat a főváros és nevezetességei mellett még a környék egynémely helyeiről is emlitést tesz. Ezek közül egynehány még most is létezik, a többi azonban nyom nélkül eltünt. Kermine, mely több falut foglal magában, sok költőt adott az országnak. Bokharától csak 14 farszakh távolságra esik s előbb dihi kurdek (kis falu) nevet viselt. Most már jelentékenyebb hely sok mecsettel és karavanszeraival s oly bucsujáró pont, melyet az egész környék gyakran látogat. Bokharában különösen sokat tartanak reá, s az odavaló vándorlás egyenlőnek vétetik a mekkai zarándok út felével. Idegen országokban gyakran összetévesztik Bokharával. Tavaisz (az arabok szerint, mert eredeti néven Kud) jelentékeny nagyságu hely s vásárairól volt hires. Ezek rendesen 10 napig tartottak s évenként körülbelől 10.000 embert vontak oda, kik Ferghanából (Khokand) s másfelől jöttek. Ez uton lakói meggazdagodtak s vagyonosságukról hiresek lettek. Tavaisz a szamarkandi országuton Bokharától 7 farszáhra fekszik. Iszkuhket, nagy és gazdag falu, mely az ott készitett kirbaszszal (vászon) terjedelmes kereskedést űz, sok mecsettel s karavanszeraival bir s Bokharában a legszebb faluk közé sorolják. Zendine adja Bokharában a legszebb kirbaszt s Arak, Farsz, Kirman s más távolfekvő helyekre küldi, hol az a fejedelmek s országnagyok ruházatára fordittatván, oly jó hirben áll mindenütt, hogy ugy fizetik, mint a legnehezebb szöveteket. Revane, megerősitett hely, régenten a királyok lakhelye, mondják, hogy Sápur épitette. A turkesztáni határon fekszik, hetenként vásárt tart, melyen igen sok zendinedsit (az előbb emlitett vásznat) ad el. Efsána, megerősitett hely, mecsetjét Kuteibe épitette, hetenként vásárt tart. Berkend, régi terjedt falu, melyet Emir Iszmael Szamani megvett, s a belőle kapott jövedelmet a dervisek és szeidek közt osztotta fel. Rametin Bokharánál régibb s azelőtt a királyok lakhelye volt. Mondják, hogy Efrasziáb épitette s később megis erősitette, midőn Kejkhoszrevtől megtámadtatott, ki atyjának, Sziausnak és vejének, Efrasziábnak halálát akarta megboszulni. Rametinban voltak legszebb templomaik az Oxuson túli tűzimádóknak. Efrasziáb két év mulva Kejkhoszrevtől elfogatott s megöletett, sirja, állitólag, azon tűzimádó templom bemeneténél van, mely a Khodsa Iman nevü hegy melletti magaslaton épült. Mindez körülbelől ezelőtt 3000 évvel történt. Ferakhsá egyike Bokhara legszebb városainak s különösen várkastélyáról nevezetes, melyet ezelőtt ezer évvel az akkor uralkodó Gedek épittetett s azután pusztulni hagyott. Később Hebek uralkodó egy részét kijavitatta s a hagyomány szerint Binjad Tugsáde fia ott halt meg. Az iszlam-korban a szamanida Emir Iszmael mecsetté akarta átalakitani s a város lakóinak az átalakitási költségek fedezésére 20.000 dirhemet ajánlott fel, de ezek nem egyeztek bele. A szamanida Emir Hajder idejében még meg volt belőle némi gerendázat, melyet az Emir Bokharába vitetvén, saját palotájának használta fel. Ferakhsának évenként 15 vásárja van, melyek közül a legutolsó az év végén husz napig tart s Noruz vásárnak (ujévi vásár) s Bokharában már régóta szokásos. A Noruz vásárra öt nap mulva következik a noruzi nogan (a moganoknak vagyis a tűzimádók papjainak ujéve). Bejkend a városok között emlitetett s lakosai nem is szerették ha falunak mondták. Mikor a Bejkendit Bagdádban megszólitották hogy hová való, mindig bokharabelinek mondta magát. De valóban jelentékeny is volt e hely számos szép mecsetjeivel és egyébb épületeivel, s a hedsra utáni 240-ik évben még sok rabatra (karavánszerai nemü kőházak) lehetett benne akadni. Ilyen épület több volt ezernél s mindenik egy bizonyos falu lakóinak tulajdonában volt, kik nyáron mezei jószágukon laktak s télen át a városban kényelemben élvezték munkájuk gyümölcseit. Ezenkivül a bejkendik hires kereskedők is voltak, s üzletük Khináig sőt a tengerig (?) is terjedt. Ezen Bokharánál is régibb város erőditvényei az ostrom alatt sok bajt okoztak Kuteibének. Régebben az uralkodók többnyire itt laktak. Bejkend és Farab közt egy 12 farszákhnyi homokpuszta terül el. Arszlán khán ide egy nagyszerü épületet emeltetett, s a Dsaramgam csatornát nagy áldozattal alávezette. Bejkend környékén sok nádas és tócsa van, miket Barkenti Ferrákhnak s Karakölnek is hivnak. Hitelt érdemlő állitások szerént ezek 20 farszákh hosszusággal birnak s annyi bennök a szárnyas vad és hal, mint sehol másutt, még Khoraszanban sem. Miután a Dsaramgam csatornának vize nem volt elegendő, Arszlán khán ezen tavakból egy folyót akart vezetni Bejkend alá, mely utóbbi hely csekély magaslaton fekszik. Hozzá is kezdtek a munkához s ástak mindaddig, mig oly kemény sziklára akadtak, melyen minden ütés, furás haszontalan volt. Egész terhekkel hordták rá a zsirt és eczetet, hogy a követ föllágyitsa (?), de ez sem használt s kénytelenek voltak felhagyni vele. Farabnak van egy szép mecsetje, melynek falai és kupja téglából épitvék a nélkül, hogy csak egy darab fa is látszanék köztük. Régenten külön fejedelme volt, ki bizonyos tekintetben Bokharától függetlenül uralkodott. Khatun királyné[34] és a legelső négy arab vezér. Az arab foglalás korában, vagy helyesebben, akkor, midőn az arab kalandorok előőrsei legelőször látogatták meg a távol Keletet, Bokharában egy nő uralkodott, ki fiának, Tugsádénak, kiskorusága alatt tizenöt évig erővel és igazsággal kezelte a kormány gyeplőit. Ezen nőről, Középázsia Nusirvánjáról, azt beszélik, hogy naponként lóra ülve palotájából a Rigisztánra[35] ment s itt trónján helyet foglalván, a nép minden országától környezve, intézte el a közdolgokat. A hedsra utáni 53. év vége felé, az arabok Abdullah-bin-Zijád vezérlete alatt az Oxust átlépvén, az akkori időkben jelentékeny Bejkendet elfoglalták, mely győzelem őket nevezetes kincsek s négyezer fogoly birtokához juttatá. A hedsra utáni 54-ik évében erős sereggel s ostromgépekkel támadták meg Bokharát. Khatun megrémült a fenyegető veszélytől. Az arabok vezéréhez ajándékokkal ellátott követ küldetett, hogy legalább tizennégy napra terjedő fegyvernyugvást eszközöljön; de egy másik ezalatt titkos utakon az északkeleti török törzseket szólitá segélyre. A csel sikerült. A mitsem gyanitó arabok a fegyverszünetet megadták s ezalatt a török segélyseregek is közelebb jöttek, s Khatun már most eléggé erősnek érezvén magát, az ostromlókat megtámadta s megfutamitotta. A vereséget magok az arab történetirók is bevallják, de megjegyzik, hogy a muszulman sereg nagy mennyiségü arany, ezüst, ruha és fegyverekből álló zsákmányt ejtett s hogy Khatun királynénak drágakövekkel ékesitett s 200.000 drakhmára becsült csizmái is a zsákmánylott javak közt voltak. Abdullah-bin-Zijád ezután a környékbeli fákat levágatta s a falvakat elpusztitotta; Khatun az ország sorsa fölötti aggodalmában az arabokkal békét kötött, vagy ezeknek állitása szerént, azt egy millió drakhmán megvásárolta. A hedsra utáni 56-ik évben Szaid-bin-Oszmán lett Khoraszán helytartójává. Khatun most a békeért két annyit igért, mint Abdullah-bin-Zijádnak, de Szaid, ki 120.000 emberével már Kes (Sehri Szebz) és Nakhseb (Karsi) között állott, az ajánlatot visszautasitotta s a hadjáratot megkezdvén, csak akkor kötött békét, mikor már legyőzte Khatunt. A királyné kénytelen volt megadni magát s az arab táborba menni mint meghódolt[36]. A meghóditott város 80 kezest adott. Szaid-bin-Oszmán ezután Szamarkand felé huzódván, ezt is elfoglalta s kincsekkel rakodtan tért vissza Medinába. A monda azt beszéli, hogy azon kezesek, kiket Khatun az arab vezérnek adott, azon főnökök voltak, kik Tugsáde törvényes születését tagadták s Khatun ellen fondorkodtak. Ezek, az előleges megállapodás értelmében, csak a határig tartoztak az arab táborban maradni, de Szaid el akarta őket vinni Medinába, hogy ott mint győzedelmének jelei szerepeljenek. De már erre felzudultak a megcsalatott bokharaiak s mert vesztöket bizonyosnak tartották, legalább bosszulatlanul nem akartak meghalni. Szaidot tehát agyonverték s azután magukat végezték ki. Az utóbbi helyett Muszlim-bin-Zijád küldetett Khoraszánba helytartónak. Ez gyorsan rendeltetése helyére ment s ott tetemes hadat szedvén össze, az ujonnan elpártolt Bokhara ellen indult. Khatun azonnal belátta, hogy ő egyedül vele nem mérkőzhetik s mindenfelé segély után látott. A szamarkandi terkhant (fejedelmet) kezével kinálta meg, csakhogy országát megvédhesse. A törökök hatalmas fejedelme is felszólittatott. Miután ezek a segélyt megigérték, az arabok gyorsan békét ajánlottak, mibe Khatun is beleegyezett s már szinte létrejött a béke, midőn Bendun 120.000 emberével megjelenvén, a tettét megbánni kezdő Khatunt a béke megszegésére csábitotta. A mélyen sértett arab vezér, tisztjei közül Mehlebet Khatunhoz küldte, hogy a tartozó engedelmességre fölhivja. Mehleb minden zászló alól egy harczost maga mellé vevén, a tábort titkon elhagyá azon szándékkal, hogy éjjel az ellenséget valamely ponton meglepi. Már a folyó (Zerefsán) partjára ért, midőn nehány arab azt vélvén, hogy zsákmányra mennek, birvágytól hajtatva, hozzájuk csatlakozott. Számszerint nem haladták meg összesen a kilenczszázat. Az ellenség lovasaitól csakhamar észrevétetvén, az első összecsapásban négyszáz esett el közülök. A többi gyorsan visszafordult, de üldöztetvén, napköltekor Khoten (?) mellett eléretett. A törökök elkeseredetten rohanták meg őket. A minden oldalról körülvett Mehleb kétségbeesett orditással tudatta a közeli arab táborral a veszedelmet, melybe jutott. A segélykiáltást meghallották. Muszlim azonnal Mehleb hangjára ismert benne, de nem sokat adott reá, s csak Abdullah, ki a vezér egykedvüségét gáncsolta, ült lóra kevesed magával, hogy fenyegetett bajtársainak segélyére legyen. Megjelenése Mehleb s társai hanyatló bátorságát felélesztette; a harcz megujult, Bendun elesett s a törökök nagy veszteséggel vonultak vissza. A győzők oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy az osztozásnál – mint mondják – egy-egy lovasnak ezer dirhem jutott. Ez eset után Khatun békét kötött s ujra meghódolt az araboknak. Midőn a táborban megjelent, látni kivánta Abdulláht, kinek hős tettei mindenkit bámulatra ragadtak. Muszlim őt előhivatta; kék felöltönye vörös övvel volt leszoritva s méltóságos külsejével nagy hatást tett az őt gazdagon megajándékozó királynéra. A negyedik arab vezér, ki Bokharába küldetett s ezt végleg meghóditotta, Kuteibe-bin-Muszlim volt. Ő Hüddsáds khalifasága alatt ment Khoraszánba s útközben Tokharisztánt elfoglalván, a hedsra utáni 88-ik évben átlépte az Oxust. Jöttének hirére Bejkend erős várrá alakittatott át s bevétele sok bajt okozott. Az arabok az ötvennapos ostrom alatt sokat szenvedtek s végre, miután erőszakkal semmire sem mehettek, cselhez folyamodtak. Kuteibe földalatti meneteket ásatott, melyeken át az erősséget meglepvén, azt elfoglalta. De a lakókat megkimélte, velök békére lépett s miután egy bizonyos Barka-bin-Naszrt helytartójává nevezett, maga Bokhara ellen indult. Azonban már utja kezdetén hirét vette annak, hogy a bejkendiek hátrahagyott helytartóját megölték. Később kiviláglott, hogy gyalázatos eljárása volt oka a lázadásnak. Ennek daczára Kuteibe mégis visszatért, a várost megrohanta, kifosztotta, elpusztitotta s minden fegyverfogható lakost leöletett. A gazdag és hatalmas Bejkend, mely theával és egyébb khinai czikkekkel kiterjedt kereskedést üzött, a földig lerontatott; részben ugyan ujra felépült, de egykori virága örökre oda lett. Beszélik, hogy az ostrom után az arabok egyéb zsákmányon kivül valamely templomban egy ezüst bálványt is találtak, mely ruhástól együtt 150 miszkalt nyomott. Legnevezetesebb volt azon galambtojás nagyságu két gyöngy, miket, a bejkendiek szerént, egy madár hozott a templomba. Ezeket Kuteibe Hüddsáds khalifának küldte el ajándékba, ki egy köszönőlevélben fejezte ki azon kellemes meglepetést, mit benne a küldemény s a küldő nagylelküsége ébresztett. Innen Kuteibe Vardan (a mostani Vardanzi) felé nyomult s ezt a hozzá tartozó helységekkel együtt elfoglalta. Az araboknak ily sikerdús előnyomulására megrémitett szomszédot apróbb fejedelmek egymással szövetségre léptek s egyesült erővel megtámadták az idegen betolakodókat. Az arab történetiró szavai szerént, Kuteibe igen szorult állapotba jutott, mihez még az is járult, hogy fegyverekben hiányt szenvedett, ugy hogy, a mint mondják, egy lándzsa ötven, egy sisak ötven s egy vértezet kilenczszáz dihermen kelt el. Nagy szerencséjére a szamarkandi fejedelem csalás és rábeszéléssel az arabok pártjára vonatott, s miután ezek azt hiresztelték, hogy az ujabb segélycsapatok már Kes és Nakhseb körül tanyáznak, a török főnökök mindinkább észak felé huzódtak s Kuteibe háboritatlan birtokában maradt az Oxuson túli meghóditott tartománynak. Tugsáde és Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta). Tugsáde, ki anyja halála után Bokhara uralkodójává megválasztatott, trónját egyedül Kuteibének köszönhette, mert ez védte meg őt hatalmas szomszédja s ellensége Vardan fejedelme ellenében, ki több izben beütött Bokharába, de Kuteibétől mindannyiszor visszaveretett. Lehet, hogy hálaérzete volt főoka annak is, hogy Tugsáde az Iszlamra áttért s uj hitében oly kitünően buzgólkodott. 32 évig uralkodott, nem mint önálló fejedelem, hanem mint Kuteibe hűbérese, ki benne hatalmas támaszt talált Mohamed tanának, melytől a bokharaiak mindig idegenkedtek, erőhatalommali terjesztésére. Mivel az arab kalandorok a hódolás főfeltételének az iszlamra áttérést tekintették, ezért a bokharabeliek mindannyiszor, a hányszor csak városuk elfoglaltatott, szinleg az iszlamot vallották, de a hóditók távoztával megint csak visszatértek a parszik szeretett nemzeti hitéhez. Kuteibe ennek véget akart vetni s e végre meghagyá, hogy a házak fele részben az araboknak átadandók legyenek. Ily módon az ujonnan megtértek oktatóik közvetlen közelébe jutottak, kik őket folytonosan figyelemmel kisérték s az uj hitben erősitették. A hedsra utáni 94-ik évben Kuteibe egy nagy mecsetet épittetett, hol pénteki imádságkor mindenkinek meg kellett jelenni, s melyben a rendes szokástól eltérőleg a Koránt persa nyelven olvasták. E mecset még kéziratunk szerzője idejében is meg volt, ki megjegyzi, hogy kapujára különféle alakok voltak vésve (mi tudvalevőleg az iszlamban mindenütt bűnnek tekintetik, nem is szólva a mecsetről); de ennek, a mint mondják, az az oka, hogy a kapuszárnyakat egy tűzimádó templomról szedték le s később is megtartották. Tugsáde 32 évig uralkodott. Halála után fia Kuteibe (az arab fővezérhez való ragaszkodása folytán adta e nevet) lépett a trónra. Ez kezdetben a muszulmánt játszotta, de csakhamar kitünt, hogy titokban a régi valláshoz szít, miért is Ebumuszlim, Khoraszán helytartója parancsára megöletett, s helyére Binjád, szinte Tugsáde fia, emeltetett Bokhara fejedelmi székére. Ez utóbbiak uralkodása alatt történt, hogy a Szefid-dsameganok (fehéröltönyüek) a hogy Mokannának a befátyolozott khoraszáni látnoknak hivei neveztettek, uj tanukat hirdetni kezdék s ezáltal kitűzték a lázadás zászlaját az arab hóditók ellen. Kuteibe (Tugsáde fia) után Binjád is a lázadókhoz csatlakozott, de a hedsra utáni 166-ik évben a khalifa parancsára megöletett. Tugsáde családja egész 301-ig hedsra után birtokában volt Bokharának, midőn Abu-Iszhák, Ibrahim fia, ki Khalibtól, Binjád fiától származott, jogairól, a szamanida Emir Iszmail javára lemondott. A mi a Szefid-dsameganok és Mokanna által szított lázadást illeti, ennek a középázsiai iszlamra nézve valószinüleg veszélyes hatása lett volna, ha Bokhara akkori urai s különösen Mehdi khalifa nem forditotta volna minden gondját az uj felekezet elnyomására. Az előttünk fekvő kézirat elbeszélése szerint Mokanna (a befátyolozott khoraszáni próféta), valódi nevén Hasim-bin Hekim, Merv közelében, Geze nevü helységben született s már ifju korában többféle tudománynyal foglalkozott, de főkép a varázslatot és titkos mesterségeket űzte. Mokanna, azaz befátyolozott, nevét onnan kapta, mert fejét mindig fátyol boritotta, azért, mivel akkori köztudomás szerént, arcza véghetetlen rút, feje kopasz volt s egyik szeme hiányzott. Már Ebu Muszlim alatt előkelő katonai ranggal birt, de mert prófétai szerepét már ekkor megkezdte, fogolyként Bagdadba küldetett, hol börtönbe vetették. Börtönéből megszökvén, visszatért Mervba s itt legelőször az emberek közé lépvén, azt kérdé tőlök, hogy tudják-e, ki áll előttök? Mindenki azt felelé, hogy Hasim-bin-Hekim, mire ő igy szólott: „Tévedtek! Én vagyok a ti istenetek s az egész világ istene. Én ugy nevezem magamat, a mint nekem tetszik. Régebben mint Ádám, Ibrahim, Musza, Jézus, Mohamed és Ebu-Muszlim jelentem meg e földön s most, mint látjátok, ezen alakban.“ „Honnan van hát“ kérdék tőle, „hogy amazok csak prófétáknak tartották magukat, te azonban isten akarsz lenni?“ „Azok“ felelé ő „csak érzékiséggel birtak, de én egészen szellem vagyok s hatalmamban áll mindenféle alakban mutatni magamat.“ Ő maga még akkor Mervban lakott, de ügynökei mindenüvé eljártak tanitványokat toborzani. Téritő levelei következőleg kezdődtek: „Az irgalmas, kegyelmes és mindenható istennek nevében. Én Hasim, Hekimnek fia, uraknak ura. Dicsértessék az egyedül való isten, ki magát ezelőtt Ádámban, Noahban, Ibrahimban, Muszában, Krisztusban, Mohamedben és Ebu-Muszlimban kinyilatkoztatta. Tudniillik én, Mokanna, a hatalomnak, fénynek és igazságnak ura. Csoportosuljatok körülem s tudjátok meg, hogy enyém a világ uralma, enyém a dicsőség és mindenhatóság. Rajtam kivül nincs isten. Ki velem jár, a paradicsomba megy, ki tőlem eltávozik, a pokolba jut.“ Segédei közül különösen egy Abdullah nevü arab tüntette ki magát, ki Kes környékén sokakat elcsábitott. Később Bokhara és Szamarkand, majd minden helysége hozzápártolt. Az uj tan vallói napról napra erősödtek s számukkal arányban a zavar és rendetlenség nagyobbodván, a muszulmánok rémülése s az őket fenyegető veszély is mindinkább növekedett. A khoraszáni helytartó az esetről tudomást vevén, azonnal el akarta fogatni Mokannát, de ez darab ideig rejtőzve élt, s azután, daczára annak, hogy az Oxus átkelő helyei szigoru őrizet alatt tartattak, mégis sikerült neki az Oxuson túlra menekülni s itt a Kes (a mostani Sehri-Szebz) város melletti Szam hegyen fekvő erős várába huzódni. Mehdi khalifa is megdöbbent e hir vételére s először ugyan sereget küldött, de később személyesen eljött Nisáburig, mert Mokanna követői már igen közel álltak a véggyőzelemhez, mi az iszlamot végkép tönkre tette volna. Az uj felekezetnél a rablás és gyilkosság megengedett dolog levén, nemsokára számtalan turkesztáni raj csatlakozott a fölkeléshez; a muszulmánokat mindenünnen veszély fenyegette, falvaik kifosztattak, nejeik és gyermekeik szolgaságra vitettek. A hedsra utáni 159-ik évben a bokharai kormányzó tekintélyes erővel indult ellenök s ekkor kezdődött meg azon harcz, mely azon vidékeken Mokanna követői és a mohamedánok közt évek hosszu során át dühöngött. Az elfátyolozott látnok egyet sem mozdult erős fészkéből s szellemi hatalma is elég volt arra, hogy párthiveit a legmakacsabb ellenállásra tüzelje. Bokharában az arab helyőrség s az iszlamhoz hű maradt csekély számu lakók csakhamar belátták, hogy a számban és lelkesedésben egyaránt erősebb ellenségnek többé ellent nem állhatnak. Bagdadból Dsebrail-bin-Jáhja vezérlete alatt fölmentő had küldetett, mely a jól megerősitett Narsákhot, a Bokhara körüli Szefidsámegánok főhelye volt, vette ostrom alá. Hosszan tartó s eredménytelen volt az ostrom s végre is a falakat csak ugy tudták megrontani, hogy azok aljában mintegy ötven öl hosszuságu árkot huztak, ezt fával és naphtával megtömvén, a keveréket meggyujtották, mitől a falnak keresztgerendái elégvén, a támasz nélküli kőtömeg leomlott. A mohamedánok kivont karddal rohantak az erősségbe, hol sokan leölettek, mások megadták magukat azon föltétel alatt, hogy fegyvereiket megtartván, szabadon elvonulhassanak. A vár kiürittetett. Azonban midőn a Szefidsamegánok, hogy vezetőik árulással kivégeztettek, még a táborban fegyverhez nyultak. A most támadt elkeseredett küzdelemben is az arabok lettek győztesek s Mokanna párthivei részint szétszórattak, részint a futásban kerestek menekvést. Narsákh után Szamarkandot kellett elfoglalni, melynek lakói szintén legnagyobb részt az uj tant vallották. Ezen hely ostroma s az e körüli küzdelem tovább huzódott két évnél, azért, mert a törökök egy része a szamarkandiakat pártfogolta, s igy a harcz mindkét félre nézve eredménytelen maradt. Mokanna maga, a titokszerü látnok, ezalatt folyvást várában tartózkodott száz oxusontuli szép nő társaságában. A vár belseje csak ezektől s rajta kivül még egy férfi cselédtől lakatott, s rajtok kivül emberi szem nem hathatott be e szentélybe. Beszélik, hogy egy izben követői közül mintegy ötvenezer érkezett várához azon kérelemmel, hogy isteni nagyságát mutassa meg nekik. Ő azonban ezt megtagadta s szolgája által azt izente hogy „mond meg szolgáimnak, hogy Musza (Mózes) is megakarta látni istenségemet, de fényességem sugarait el nem türhette. A föld szülöttét szemem pillantása azonnal megölné.“ Föllelkesült követői azt mondták, hogy örömest meghalnak, ha részesülhettek a mennyei élvezetben. Látván Mokanna, hogy az elutasitás mitsem használ, végre engedett sürgető kérelmüknek, s egy bizonyos órára a vár kapu elé rendelte őket, hol igérete szerént ő maga is meg volt jelenendő. A kitüzött nap hajlatára nejeit kezökben tükörrel a vártéren rendbe állitá, s midőn a bucsuzó nap sugarai a tükröktől visszaverődvén mindent megvilágitottak, kinyittatá a kaput. A fény elkápráztatá az ájtatos hivők szemeit, annyira hogy meglepetésükben a földre borulván felkiáltának: „Ó isten, elég már ennyi is nekünk a te dicsőségedből, mert ha többet látunk, elveszünk.“ S ezen helyzetben maradtak mindaddig, mig Mokanna szolgája azon izenettel nem lepte meg őket, hogy „csak keljenek fel, az isten meg van velök elégedve, s a világ összes kincseit nekik adja.“ Állitólag tizennégy esztendeig lakott e várban Mokanna, s ezen időt a nőkkeli dombérozásban töltötte el. Végre, egy jól vezetett ostrom, Szaid Hirszi arab fővezér részéről, őt a végsőre juttatá. A külsánczolatok már elvesztek s még csak a meredeken fekvő megközelithetlen fellegvár állott. Mokannát szerencse csillaga letüntével párthivei is elhagyták s midőn vesztét már elkerülhetetlennek látta, hogy az ellenkézbe jutását kikerülje, elhatározta, hogy magát nejeivel és kincseivel együtt elpusztitja. A nők borába a legutolsó vendégségben jó adag mérget vegyitett s felszólitá őket, hogy vele igyanak. Mindnyájan megtették, egyet kivéve, ki a bort titkon kiönté s mint szemtanu később az egész esetet elbeszélte. Ennek vallomása szerént, miután a nők mindnyájan meghaltak, Mokanna szolgáját is megölte, s magát egészen csupaszon kincseivel együtt, egy más három nap óta tüzes kemenczében megégette. Már régebben is emlegette ő, hogy a mennybe akar menni, azért hogy elpártolt hivei ellen az angyalokat segitségül hivja. „Én – ugymond a szerencsésen megmenekült nő – sokáig ott időztem a kemenczénél, de többé nem jött vissza.“ Mokanna halála után is keletkeztek még csodásnál csodásabb tanok, de ezek a naponként erősbülő iszlammal szemben nem érvényesülhettek. A szamanidák korában Mohamed tana még inkább elterjedt s az Oxuson túli rész vallásos buzgósága nem sokára az egész Iszlamban hiressé lett. XVI. A középázsiai, iráni és turáni fajok ethnographiai vázlata. I. Keleti törökök. A. Jellegek és szokások. Ugy hiszem, hogy az egész föld kerekségén csak igen kevés pontra találhatnánk, melyek a történeti nyomozásokra nézve nagyobb fontosságuak lennének, mint Közép-Ázsia váztartományai, ezen hajdanában kiapadhatatlan zsilipjeit ama harczias csordáknak, melyek Ázsia legszebb vidékeit gyakran elárasztották és meghóditották s féktelen árjaikkal nyugot felé rohanva, magát Európát is rettegésbe hozták. Egy nép sem birhat az ethnographia terén ránk nézve oly nagy érdekkel, mint a török-tatár, mely annyi különböző név alatt és alakban jelent meg a világ-események szinpadán és a mi saját historiai viszonyainkra is oly hatalmas befolyást gyakorolt. S nem feltünő-é, hogy épen ezt ismerjük legkevésbbé! A hunnok, avarok, utigurok és kutigurok, khazarok s több mások is csak a regék fél homályában lebegnek szemeink előtt. A fegyvercsörgés, melyet ők a Jaxartestől Gallia és Róma szivéig hangoztatának, már rég elnémult, igen, sőt eredetöket is hiában akarnók kutatni, ha az akkori nyugoti krónikák hiányos adataiban nehány támaszpontot nem találnánk. Ezen adatok azt bizonyitják, hogy az akkori tatárcsordák és Közép-Ázsia mostani lakói között a hasonlatosság bizonyos mértéke félreismerhetetlen, sőt azon képekben is, melyeket rólok vázoltak s életmódjuk leirásában a mai turkesztániak erkölcsrajzaihoz és fizikai minémüségéhez igen sok hasonlót találunk. Egy nomád főnök sátrában még ma is ugyanazon életre találunk, melyet nekünk Priszkus a hun király udvaráról vázolt. Étele eredetibb, mint Dsingiz-khán és Timur, de mint történeti személyiségek egymáshoz mégis hasonlók maradnak. Erély és a szerencse esélyei még ma is könnyen szülhetnének az Oxus és Jaxartes partjain egy olyanszerü hőst, kinek hadserge előrerohantában, mint a hógörgeteg, mindent magával ragadva, százezerekre növekedne és a mely valószinüleg uj „Isten ostora“ gyanánt lépne föl, ha a mi polgárosultságunk hatalmas sorompói és ha annak a Keleten mind inkább elterjedő befolyása utját el nem zárnák. Igen, Közép-Ázsia népei, különösen a nomádok, életök belső viszonyaiban ma is ugyanazok, a mik ezelőtt 2000 évvel valának. No de arczvonásaik ismertető jegyeiben mégis történtek már némi változások és az iráni és sémi vérrel való vegyülés az arab hóditás előtt, de különösen azután, a mongol-kalmük jellegvonásait imitt-amott a kaukázusi törzséihez közelebb hozá. A tatár Közép-Ázsiában nem ugyanaz többé, mint a milyennek őt a görög-góth szerzőknél vázolva találjuk; mert már Dsingiz-khán idejében is el volt korcsosulva. Érdekes lesz tehát figyelemmel kisérni, hogy ez a változás utunkon keletről nyugotfelé mennyire észrevehető a mind inkább apadó fiziognomikus ismertető jelekben, és hogy ez az „eltörökietlenedés,“ ha szabad igy fejeznem ki magamat, Közép-Ázsia egyes törzseinél miként jelentkezik oly fokban, a melyben az egyes ágak a társadalmi viszonyok következtében idegen elemekkel több vagy kevesebb érintkezésbe jöttek. Ez legjobban kitünik, ha Közép-Ázsia török népségei fölött, Khina belsejétől kezdve a kaspi tengerig, egy áttekintő szemlét tartunk; az innen Adriáig és a Duna partjaiig lakó törökök nyugoti törökök, és nem annyira arczulati jegyek miatt, mint inkább a nyelv, jellem és erkölcsök hasonlósága következtében számithatjuk őket a családösszeséghez. Az elsőbbeknél, kiknek tömegei szorosabban együtt maradtak, a törzsnek egysége, mindazon ágak és családok daczára, melyekre a közép-ázsiaiak magokat egymástól szigoruan elkülönitni akarják s minden ethnografikus elnevezéseink daczára is az arczvonásokban s más közös fizikai ismertető jelekben még világosan olvasható. Bár minémü nézeteink legyenek is a törökök eredetéről, az mégis tény marad, hogy a mongolokhoz állanak legközelebbi rokonságban s még pedig sokkal szorosabb viszonyban, mint az például az iráni törzsben az indok és persák között létezik. Sokat, véghetetlen sokat kell addig tennünk, mig az egész török-tatár törzsnek, mely a Hindu-kus-tól a jeges tenger partjai-ig és Khina belsejétől a Dunáig terjed, egymáshozi kölcsönös viszonyait kifürkésztük. Jelen vázlatunk csak egy kis résznek gyönge kisérlete; nézeteket foglal magában, mikre személyes tapasztalataink vezettek s talán imitt-amott valami ujat is tartalmaz. Mi a törököket az előttünk ismeretes területen kelettől nyugotig a következő ágakra osztjuk: a) Burutok, fekete vagy valódi kirgizek; b) Kirgizek, illetőleg kazákok; c) Karakalpakok; d) Turkománok; e) Özbegek. a) Burutok. A burutok, a kiket valódi vagy fekete kirgizeknek is neveznek, Turkesztán keleti határain laknak, névszerént a Thian-shan hegység völgyes vidékein, az Iszszik-kül partjainál több ponton csaknem Khokand határvárosaiig. A mint nekem beszélték, mert magam csak egy nehányat láttam, általán véve zömök, de erős termetűek, erős csontokkal s feltünő elevenséggel, mely utóbbi tulajdonságnak tulajdonitandó harczias hirök is. Arczvonásaikban a mongoloktól és kalmüköktől csak azáltal különböznek, hogy ábrázatuk nem oly lapos, orczáik nem oly husosak, homlokuk valamivel magasabb és szemeik nem oly szűkmetszetüek, mint az utóbbiaknál. Szinökre nézve a szomszédos nomád törzsektől keveset különböznek, de hir szerént veres vagy szőke haj és fehér arczszin, a mely ismertető jegyek segélyével európai tudósaink e törzset a finnekkel s más észak-altáji népekkel akarták rokonságba hozni, csak ritkán fordul elő, legalább khokandi barátaim azt állitották, hogy száz közül is alig akad egy vagy kettő[37]. Minden látszat oda mutat, hogy a kipcsakok, a kikről „Közép-ázsiai utazásaimban“ (346. l.) megemlékeztem, nem mások, mint a burutok egy szakasza, kik Khokandban és vidékén letelepedtek és mind az Iszlamból, mind pedig Turkesztán társadalmi viszonyaiból többet fogadtak el, mint a többi burutok, a kik a kalmükökkel és mongolokkal való érintkezés következtében csak imitt-amott vallják az Iszlamot, valamint nyelvük is több mongol szót rejt, mint a kipcsakok szójárása. Ezen leginkább eredeti török néptől átmegyünk a második lépcsőzetre, és ez b) a kirgiz. A kirgiznél vagy kazáknál (a mint ő magát nevezi) a mongol-kalmük typusz jellege már nem található oly szembetünő összeségben mint a burutnál, bárha nyelvben és életmódban az utóbbitól nem sokat különbözik. Szinre nézve is meglehetősen hasonló a középázsiai sivatag minden többi lakóihoz. A nőnemnek és az ifjuságnak általán véve fehér, gyakran egészen európai arczszine van; hanem az a szabad levegőn, hőségben és hidegbeni élés miatt csakhamar elrútul. A kirgizek zömök, erőteljes alkatuak, erős csontokkal, nyakuk legtöbbnyire rövid, mely a turániak lényeges ismertető jele a hosszunyaku irániakkal szemben, fejök nem valami nagy és annak teteje kerek és inkább hegyes, mint lapos. Kevésbé szűk metszetü, de rézsutosan menő villogó szemeik, kiálló pofacsontjaik[38], buta, kerek orruk, széles, lapos homlokuk és a burutokénál szélesebb állaik vannak. Szakálluk csak nehány szőrszálból áll az állon és a felső ajak mindkét végén, s feltünő, hogy ők e hiányon sajnálkoznak és ezen arczulati sajátság teljességgel nincs annyira tetszésökre, mint a kiálló pofacsontok, apró szemek stb., melyeket ők szépségnek tartanak. Minthogy, a mint mondók, a kezdetleges népfaj ismejelei nálok már nem oly szembeszökők és közönségesek, mint a burutoknál és kalmüköknél, ennélfogva ők tökéletes szépségü ideáljokat is csak az emlitett szomszédoknál találják, a kikkel ők örömest összevegyülnek és Lewschine helyesen jegyezte meg, midőn azon elsőbbségről tesz emlitést, melyben ők a kalmük nőket az övéik felett részeltetik[39]. Hogy a kirgizek nagy kiterjedése mellett Közép-Ázsia északi sivatag földjén a külső ismertető jelekben észrevehető árnyalatok is mutatkozhatnak, alig vonható kétségbe; de mégis könnyen átláthatjuk, hogy a mi felosztásunk, nagy, kis és közép csordára, előttök ismeretlen; mert az életmód, szokások és jellem közös köteléke által ők még mindig ugyanazok, daczára az ágakra, családokra és oldalágakra szakadó számtalan alosztályuak[40], melyeket ők magok, miként a turkománok is, szivesen tekintenek meredek válaszfalaknak. Lakjanak bár az Emba folyó vagy az Aral tó partjain, avagy a Balkhas és Alatau környékén, az általok beszélt dialektusban mégis kevés külömbséget fogunk találni. Sok népmese és dal, igen sok nemzeti eledel és nemzeti játék mindenütt egyaránt föltalálható s bár ha a ritkaságok közé tartozik is, de barangolási hajlam és hadi nyugtalanságok mégis gyakran összehozták a legtávolabbi törzseket is. Öltözetöket illetőleg a kirgizek leginkább a fövegben tünnek ki Középázsia többi nomádjai és letelepültjei közül. A férfiak nyáron át nemezkalapot, kalpagot, télen pedig bőrrel béllelt és posztóval bevont sapkát, Tumakot viselnek, mely utóbbinak hátulról kicsüngő darabjai a nyakat és füleket védik. Ezeken kivül még egy kicsi bőrkucsmát, Korejs-t is viselnek, de ezt inkább csak otthon a háznál használják. A nők, mig hajadonok, Seökelét hordoznak, mely a hasonnemű turkomán fejéktől abban különbözik, hogy kúpalakúbb és hogy a fátyol nem elől, hanem hátul csüng le róla egészen a csipőkig. A hajviselet is más. A fiatal turkomán nők fürtjeiket két nagy tekercsbe fonják, a kirgiz nők pedig nyolcz vékonyba, melyek négyenként csüngnek le a mellre. A nők fejöket Lecsek-kel, egy posztódarabbal födik el, mely főt és nyakat elfedez. Pongyolaöltözetben a leányok vörös, az asszonyok pedig fehér vagy sötétszinü zsebkendőket tekernek fejök körül. A felsőöltönyök ugyan azon izléstelen, redős alakuak, mint Középázsiában mindenütt, avval a kivétellel, hogy a világos és fénylő szineket inkább kedvelik, és északi Khokandban az a szokás, hogy a fiatal kirgizek a sárga ló kikészitetlen fényes bőréből öltönyt készitnek magoknak, melynél a ló farkát ékességül a nyakról lefityegni hagyják. A lábbeliben csak annyi a külömbség, hogy a nyugoti kirgizek a csizmáknak inkább orosz alakját, ellenben a keletiek a khinait, t. i. hegyes görbe orral és keskeny magas sarokkal, fogadták el. Vallásuk majdnem általánosan a mohamedán; de a mint a társadalmi viszonyokból következtethetjük, igen lazult állapotban, a mi egyébaránt az Iszlamot illetőleg a nomádoknál majd mindenütt ugy van. Az arab hóditás előtt Középázsiában[41] s még jóval azután is a kirgizek a Samanizmust vallották, és ha azon laza gyökereket veszszük tekintetbe, melyeket az arab próféta tanai ott verhettek, nem csoda, hogy az előbbi hitből még maig is oly sok fenn tudott maradni. Egy egész ágban, mely több száz sátorból áll, gyakran alig találkozik egy vagy két ember, a főnök, mollahja és titoknoka, kik a Koránt egy kissé olvasni tudják s az imák előmondójaként s hitoktató gyanánt szerepelhetnének. Ezek többnyire a legroszabb tanulók a három khánság iskoláiból, kik nyereségért vállalnak szolgálatokat a sivatagon, mert a valódi proselyta buzgalom régen kihalt már és a készültebbek a városokban keresnek alkalmazást[42]. Különben mollaht vagy akhondot tartani inkább csak a divat dolga, melylyel az illető vagyonosságát akarja fitogtatni. A nomád, kinek anyagi fennállása inkább szivén fekszik, a vallást csak másodrendü dolognak tekinti. Mohamedánnak nevezi ugyan magát, hanem azért az imádságra, bőjtökre s más efféle vallási törvényekre keveset ügyel s nincs miért megütköznünk rajta, ha a babonaság, minden nép gyermekkorának e reminiscentiája, itt még jelentékeny szerepet játszik. A kézjóslatot (chiromantia), csillagokbóli jövendölést, ördögüzést, betegek megfuvását s több efféle humbugot nem is emlitjük, mivel azok a művelt iszlamhitű országokban is, mint Persia és Törökországban, még teljes tekintélyben állanak, sőt a fölvilágosodott Európában is akadhatunk imitt-amott nyomaikra. A kirgizek babonaságai közül azok legérdekesebbek ránk nézve, melyek kiválóan e nomádok előbbi hitére vonatkoznak s ezáltal korábbi társadalmi viszonyaikról némi sejtelmeket nyujtanak. Hogy az áldozatok szokásban voltak nálok, a még most is divatozó jóslatok a váll-lapoczkáról és belekből eléggé bizonyitják. Az előbbi, melyet Keöze szüjegi-nek neveznek, abban áll, hogy egy frissen levágott juhnak megtisztitott váll-lapoczkáját a tűzbe dugják s addig hagyják az izzó parázsban, mig porrá égett. Akkor aztán kiveszik a tűzből s gondosan leteszik és a dologhoz értő, ki szokás szerént egy szürke szakállu, egy bakhsi vagy szemfényvesztő (kam) szokott lenni, nagy komolysággal és sokat jelentő arczczal vizsgálódik az égett csont[43] repedéseiben. Ha három főhasadék párhuzamosan vonul a csont széles vége felé, akkor szerencsét jelent, ellenkező irányban pedig szerencsétlenséget. Természetesen az utóbbit ritkán jövendölik, de hisz az nem is csoda; mert ha a művelt görögöket Delphiben és Dodonában rá tudták szedni, miért ne történhetnék meg az a kirgiz sivatagon? A belek fekvéséből és összefonódásaiból jósolni már ritkább mesterség, melyben, a mint mondják, a kalmükök tüntetik ki magokat különösen. Feltünő, hogy ezt a jóslatot csak olyankor kérdik meg, mikor egy születendő gyermek nemét szeretnék megtudni. A tűznek is tiszteletben kellett állnia, mert egyszer az, hogy sohasem szabad bele pökni, azután pedig a tűz körüli tánczok és ünnepélyességek is szokásban vannak, a mely szokás csodálatos módon Ázsia, Afrika és Európa oly sok vidékén áll fenn, és a sivatagon, valamint Khivában és Khokandban annak még ma is nagy kelete van. A gyertyát elfujni a kirgizeknél épen ugy, mint egész Középázsiában illetlennek tartják s végül pedig az égő olaj, zsir stb. szinében sok mindenféle prognosztikont ismernek föl. Végtelen nagy a nők babonasága s valóban megérdemelné a fáradságot, hogy különös tanulmány tárgyává tegyék. Már a négy éves leányka is oly előszeretettel viseltetik az iránt, mint egy öreg nomádnő, ki egész életét a magános pusztán tölté el s ki minden szellemi tehetségét csakis ezen irányban fejté ki. A sátor minden egyes része, minden házi eszköz babonával áll összeköttetésben; a sátorfelütésnél, fejésnél, főzésnél, fonásnál és szövésnél szigoruan szem előtt tartják azt, sokkal inkább, mint az Iszlam törvényeit, melyeket ők sohasem igen vesznek valami nagyon szivökre. A jövendölés legkedveltebb neme az, mely az ujon font fonallal történik. Négy követ, két fehéret és két feketét, letesznek, a középen egy fonalat erősen összesodornak és a felső végét hirtelen eleresztik. Ha a fonal estében a fekete kövekhez hajlik, akkor szerencsétlenséget jelent, ha a fehérekhez, akkor az ellenkezőt jelenti. A sodró kezének semmi működést nem tulajdonitanak, mert a jóslatnak csalhatatlannak kell lennie. Ezt Ijik-jip-nek (orsófonal) nevezik s Közép-Ázsiában mindenütt otthonos. Az ételek közül, melyek a kirgizeknél divatban vannak, megnevezzük: a Szürüt, mely füstölt husból (ló-, ürü- vagy juhhusból) áll, melyet apró darabokra vagdalnak és zsirban sütnek meg. Kitünősége abban áll, hogy hetekig is hurczolhatják ide s tova anélkül, hogy elromlanék; Ködse, közönséges buza, melyet vizben főznek s aludttejben esznek. A kirgizek nemzeti játékaiul tekinthetők: a Tadsak-Kiszimi (pálcza-szoriték). Egy magasan kifeszitett kötelet kell átugrani. A győzőt megtapsolják, ellenben az ügyetlent két szék közé szoritják és a társaság gúnytárgyává teszik. Továbbá Esekdsajiri (sebhedett szamárhát), melynél egy futamodásra három vagy négy lehajolt játszótársat kell átugrani. c) A karakalpak a népfaj harmadik lépcsőzetét képezi és bárha nyelvben és szokásokban rokon, de arczulati jegyekben a kirgizektől mégis lényegesen különbözik. A karakalpakok magas, izmos termetök s erőteljes alakjok által Középázsia minden más törzsei felett kitűnnek. Nagy fejök van, lapos, telt arczczal, nagy szemeik, pisze orruk, nem nagyon kiálló pofacsontjaik, lapos és nem igen hegyes álluk, feltünő hosszu karjaik és széles kezeik vannak. Egészben véve idomtalan arczvonásaik nem kevésbé otromba termetökkel jó összhangzatban állanak és a szomszédnépek gúnyversét: Karakalpak, Jüzi jalpak, Üzi jalpak, (a karakalpaknak lapos arcza van s maga is lapos) nem ok nélkül találták ki. Szinökre nézve közelebb állanak az özbegekhez; különösen a nők azok, a kik a fehér arczszint hosszasan megtartják és nagy szemeikkel, telt arczukkal s fekete hajfürtjeikkel nem épen kellemetlen benyomást okoznak. Középázsiában szépségök nagy hirben áll. A férfiak szakálla elég sürü, de sohasem hosszu. A karakalpakok, a kiket olykor-olykor, de hibásan, a kirgizekhez számitanak, ma már csak a khivai khánságban találhatók, hova ők e század elején huzódtak. Egy mollah e törzsből beszélte nekem, hogy ők azelőtt a Jaxartes partjain s még pedig annak torkolatához közel, éltek, mig egy másik rész a kalmükök szomszédságában (valószinüleg a szemipalatinszki kormányzóságban) tartózkodott. Ugy látszik, hogy ezen állitás első része nem egészen a légből van kapva, mert Lewschine (emlitett műve 114. lapján) a dsemkendi romoknál azt mondja, hogy még a mult században karakalpakok laktak volna ott. Minden oda mutat, hogy ők a kirgizektől, kikhez legközelebb állanak, már régóta különszakadtak s ma már arczulatjok tekintetében átmenetelt képeznek az utóbbiaktól az özbegekhez. Öltözetökben közelebb állanak az özbegekhez, mint a kirgizekhez. A férfiak nagy Telpek-eket (bőrkucsmákat) viselnek, melyek a nyakig leérnek s a füleket és homlokot elfedik; a nők köpenyalaku gallért hordanak nyakuk körül s különös kedvöket lelik a piros és zöld csizmákban. A karakalpakok sátra nagyobbra és erősebben van épitve, mint a többi nomádoké, s nagyféle fajtáju kutyák őrzik, melyeket csakis e törzsnél találhatni; s valamint lakásaik általán véve a többi nomádokéi közül piszok és tisztátalanság által tűnnek ki, épen ugy táplálkozásuk és ruházatuk is oly hanyagságról tanuskodnak, mely a szomszédok gyakori gúnyját és utálatát vonja reájuk. Nemzeti ételeikhez tartoznak: a torama, mely apróra darabolt husból áll s nagy mennyiségü vereshagymával (e növény ott igen kedvelt) és tésztával vegyitve szokták főzni; kazandsappaj, kenyér, melyet serpenyőben sütnek zsirral s nyalánkságul használják; Baurszak, tésztaétel, mely négyszegletü, hussal töltött tésztadarabokból áll. Kedvenczjátékaik: a kumalak, hasonló az európai malomjátékhoz, melyet száraz juhganéjjal játszanak. Sokan közülök az Asik nevü szerencsejátékra is nagyon ráadták magokat. d) A turkománban, kit én a mongol-török néptörzs negyedik lépcsőzetének jelöltem ki Nyugot felé menő kiterjedésében, sok meg van a kirgizek és karakalpagok jellemző sajátságából. A valódi turkomán jelleg, milyent a tekke-csaudoroknál és a pusztában beljebb lakó jomutoknál találunk, az aránylag véve kicsiny fő, hosszukás koponya (mely azon körülménynek tulajdonitandó, hogy őket gyermekkorukban nem bölcsőben, hanem vászonból készült hintában tartják), nem nagyon kiemelkedő pofacsontok, egy kissé pisze orr, hosszukás áll, karika lábak – valószinüleg a sok lovaglás következménye – s különösen pedig villogó, tüzes szemek által van elárulva, melyek a puszta minden fiánál, de leginkább a turkománoknál, feltünők. Szin tekintetében a szőke haj tulnyomónak mondható, sőt egész törzsek vannak, pl. a Kelte-törzs a Görgen-jomutoknál, melyek általán véve szőkék. A sivatag szélén s különösen pedig a persa határnál, az iráni fajjal való gyakori és erős érintkezés miatt e fővonásokat már egészen elmosódva találjuk, mivel sok férfit láthatunk sürü, fekete szakállal s a mongol-török faj legkisebb nyoma nélkül. Sőt a göklenek a szemek alkatának kivételével általában véve a persákhoz hasonlitanak. A rabszolgarablás, mely Persia északi tartományaiban emlékezetet meghaladó idő óta gyakorlatban van, ott, a hol a persa rabszolgákkal átviteli kereskedést üznek, észrevehető nyomokat hagyatott hátra. De csakis a határlakóknál, mert a pusztaság belsejében élők s inkább a békés marhatenyésztéssel mint alaman-okkal (rablószáguldozás) foglalkozók átlagosan véve az igazi turkomán jelleget megtartották. Valamint a nomádok általán véve mozdulataikban gyorsabbak és élénkebbek, mint a letelepült törzsrokonok, a mi természetesen az örökös kóborlásnak és kalandozó életnek tulajdonitandó, épen ugy a turkománok is e tulajdonságokban Közép-Ázsia minden többi sátorlakói között kitünnek és sovány testök, mely a felette sovány élelmezés miatt ugy szólva el van száradva, nélkülözésekben és kitartásban még az arabot is képes felülmulni. Egészben véve a turkománok, a családi egység kinyomata daczára is, az erkölcsök és szokások sajátságos vegyületét képezik, melyek vagy imitt-amott a szomszéd nomádoknál és a másutt lakó özbegeknél, vagy csakis nálok találhatók. Mig nyelvök sokban az azerbajdsáni dialektushoz közelit, szokásaik tisztán török-tatár jellegüek s társadalmi viszonyaikban épen ugy mint hadakozásaikban, családi és vallásos szertartásaikban inkább hasonlitanak a kipcsakokhoz (a burutok egy ága), mint a kirgizekhez, karakalpakokhoz és özbegekhez, kikkel ők már századok óta folytonos érintkezésben élnek. Hogy ők régen, sőt nagyon régen szakadtak el a török-tatár népek zömétől, nem szenved kétséget. Saját állitásuk szerént keletről először északnyugot felé s névszerént az egykori „arany csorda“ déli határára, s onnan pedig délre vonultak. Ez állitás sok valószinüséggel bir s bizonyitékul azon egyes csoportocskákat szokták felhozni, melyek az uton visszamaradtak s még ma is mint maradék, ott élnek. Ilyenekül tekinthetők a Kermineh-től és Szamarkandtól északra lakó turkománok is, kik a rokon elemek közepette is hűk maradtak nemzetiségökhöz. Kiköltözésök Mangislakból, a turkománok e kétségtelenül legrégibb székhelyéről, magoktól a közép-ázsiaiaktól a következő időszaki rendben van följegyezve. Az uj hazában legrégibbekül a szalorokat és szarikokat emlitik, ezek után a jomutok, de még a szefevidák korszaka előtt, vonultak északról dél felé a kaspi-tó partjának hosszában. A mint mondják, a tekkeket csak Timur idejében tették át csekély számban Akhalba, hogy a szaloroknak akkori nagy hatalmát ellensulyozzák. Az erszárikat az utóbbi század vége felé telepitették át Mangislakból az Oxus partjaira, mig végre a csaudorokat csak az utóbbi időkben üzte Mehemed-Emin-Khan (Khiva) az Aral és káspi tavak beltartományaiból az Oxus tulsó partjaira, bárha törzsfeleik közül sokan még ma is régi lakhelyökön élnek. Minthogy a turkománok főfoglalkozásukat, a rabló kalandozásokat, szem elől nem tévesztik, igen természetes, hogy szokásaik közül sokat hoztak azzal öszhangzásba. Öltözetöket, bárha az eredetileg khivai, rövidebbre és szűkebbre csinálják, hogy a ló hátán könnyebben mozoghassanak; a nehéz bőrkucsmát kissebbel helyettesitik. Gatyáik, melyek a nadrág helyét pótolják, igen bők, és a magyar parasztok nemzeti viseletére emlékeztetnek. Sajátságosak a hajfürtök, melyek a fiatal embereknél a fülek mögött jó hosszan a vállakra fityegnek le. Ezeket kora ifjuságoktól fogva megnövelik, mig a házasság utáni első évben a sapka alá rejtve hordják és annak eltelte után lenyirják. Ez a fejdisz a fiatal lovagnak lovagláskor pompás kinézést kölcsönöz és ő nem kevéssé kevély is arra. A női viseletnek is vannak némi sajátságai, melyekhez tartoznak: a magyar ujjashoz hasonlóan lecsüngő, hosszu ujju felöltöny, a fejdisz és a tömör ezüst ékszerek, mint: karpereczek és nyaklánczok, talizmántarsolyák stb. Nem ritkán találhatunk a nők között tökéletes szépségeket, kik termetben és az arczvonások szabályosságában a georgiai nőktől nem igen maradnak hátra. Bárha a leányok a nomádoknál meglehetősen gyakorlott lovaglók, mégis a fiatal turkomán nők e művészetben a többieket mind felülmulják. A mi iszlam vallási buzgalmukat s a régi tévhithez való ragaszkodásukat illeti, e tekintetben épen olyanok, mint a kirgizek s minthogy „Közép-ázsiai utazásaim“ olvasói ezekkel már ismerősök, térjünk át rólok az özbegekhez. e) Az özbegek, a kiket Közép-Ázsia letelepült és polgárosult lakóinak tarthatunk, ama vidékek ópersa elemeivel való erős összevegyülésök, valamint a rabszolgák tetemes száma miatt is, kiket a mai Iránból oda hurczolnak, a mongol-török népfajnak most már csak gyenge nyomait mutathatják fel. Széles arczukon csak a homlok alkata, azaz éles szög, melyet a halántékok képeznek, s különösen pedig a szemek azok, melyek tatár eredetre emlékeztetnek. Az özbegeket a tadsikok mindig a „Jogum-kelle,“ azaz vastag koponyáju, gunynévvel illetik s valóban a testnek ez a része nálok szélesebb, vastagabb és otrombább, mint a többi turáni törzsrokonaiknál. Azon különbség mellett is, mely közöttök a három khánságban és khinai Tatárországban uralkodik, könnyen észrevehető, hogy a falusi lakók általán véve a nemzeti jellegnek több ismejelével birnak, mint a városiak, és hogy a khivai özbegeket például a széles, telt arczról, keskeny, lapos homlokról, a nagy szájról; a bokharai özbegeket a már kissé ivezettebb homlokról, tojásdadabb arczról, a hegyes, hosszukás állról, és a fekete szemek és hajak tulnyomóságáról; végre a khokandiakat a kirgizekkel (nem a kazákokkal) való szembetünő hasonlóságról lehet megismerni. A bőr szinében is vannak némi árnyalatok. Kasgár és Akszu környékén a sárgásbarnától a feketésig, Khokandban a barna, Khivában a fehér az uralkodó szin, sőt az özbegek épen oly mértékben lettek a turáni népfaj korcsaivá, mint a hogy tadsikok és szártok (a régi Transoxania, Sogdiana és Fergana őslakói) lettek az iráninak[44]. Az özbegek eredetéről, bevándorlásáról és letelepüléséről csak kevés és azon felül felette zavart tudósitásaink vannak. Mig némelyek azt állitják, hogy az „Özbeg“ név egyik leghiresebb fejedelmök neve volt, ki Dsingiz khán idejében az egész puszta felett kormányzott, azalatt mások az „Özbeg“ szó elemzésében, mely „saját fejdelmet, saját főnököt“ jelent[45], a függetlenség érzelmét akarják föltalálni, mely által e törzs magát kitünteté, minthogy valamelyik uralkodótól (?) elszakadott és saját kezére folytatá hóditó menetét nyugot felé. A közép-ázsiai események mezején e név a Seibáni-k[46] családjával s névszerént annak megalapitójával, Ebul-Kheir-khán-nal együtt lejt előtérbe; mert bárha, a mint hiszik, Timur is ugyan e törzsből való volt, nála mégis inkább török, mint özbeg voltát emelik ki. Ha nem csalódom, mert nekem legalább ugy tetszik, a mai özbegek oly törzsöt képeznek, mely, letelepültekor felette csekély számu lévén, csak akkor szaporodott fel, miután az északról dél felé vonuló különböző nomádok tömegeit kebelébe fogadta. Ez az állitás ugyan merész, de a következő körülmények azt mégsem teszik egészen lehetetlenné: 1. A már megjelölt különbség, mely Turkesztán özbegei között Komultól az Aral tóig mutatkozik, melynél a hasonlóság fokát föl nem ismerni lehetetlen, mely az utóbbiak és a szomszédságban lakó nomádok között létezik, a kik, bizonyos körülményektől indittatva, melyekben a jóllét és vallás játszották a főszerepet, a városokban települtek le és az özbegekkel összeolvadtak. 2. Az özbegek sok családjának és ágának neve Közép-Ázsia többi törzseivel is közös. Igy például a Kungrat, Kipcsak, Naiman, Taz, Kandsigali, Kanli, Dselair törzseket, melyekkel az özbegek 32 főosztálya magát nevezi, a kirgizeknél is föltaláljuk, sőt még a turkománok és karakalpakok is mutathatnak fel egy nehányat belőlök, mely eset ama nagy fontosság mellett, melyet a nomádok a családi neveknek tulajdonitanak, bizonyára nem állott volna be, ha korábban közös viszony nem létezett volna köztök. A mily kevéssé vagyunk tisztában eredetök felől, épen oly kevéssé tudjuk letelepülésök idejét is meghatározni. A persa történetirók azon véleménye, mintha az özbeg hatalom csak a Timuridák romjain emelkedett volna fel, helyes ugyan, de ez magokra az özbegekre semmi vonatkozással sem bir. Csak a név az, mely akkor előtérbe lépett, de ki mondhatná meg nekünk, hogy melyik törzshez tartozott az a török nép, mely Timur és Dsingiz khán előtt jóval, a kharezmi fejedelmek (azaz Sahikharezmian) idejében, tehát már a 13-ik században a három khánságban letelepülve volt? Khivában gyakran hallottam, hogy Ó-Ürgends fénykorát, névszerint a mongolok beütése előtt, özbegi gyanánt vázolták. Tehát csak nemzeti hiuság volna ez, vagy Khiva akkori törökjei már csakugyan özbegeknek nevezték magokat? Törökök már még az arab foglalások alatt, a mint az Bokhara régibb történelméből kitetszik, a Szamanidák idejében, laktak az ópersa városoknak ha nem is közepében, de bizonyára közelében s felette érdekes volna tudni, hogy valjon melyik törzshez tartoztak. Az özbegek szokásaiban is van elég idegenszerü, mit főképen az Iszlam és a nyugtalan életmód vittek be azokba, de távolról sem oly sok, mint a nyugoti törököknél, kik az idegen elemek által, melyeket magokba fölvettek, már egészen elnemzetietlenedtek. Az özbegek jámbor, mondhatnók, vakbuzgó mohamedánok. Az asketa élethez való hajlam, Kasmirt kivéve, az egész Iszlam Keleten sehol se virágzik ugy mint ott; a városi lakók egy harmada Isán, Khalfa, Szofi vagy e szent czimekért epekedő s mégis Mohamed tana az erkölcsökre és szokásokra aránylag véve kevés káros hatással volt. Khivában és khinai Tatárország nehány vidékén a lakosok a régi nomád szokásokhoz leghűbbek maradtak. Épitnek ugyan házakat, hanem azokat csak istállókul és csűrökül használják, de lakhelynek még most is többre becsülik az udvaron felütött sátrat, mert az állandó lakások épitését az igazi özbeg ma is kigunyolja és kineveti, mint olyan szokást, mely csak a szartoknál (Persia őslakói) divatozik, kikről a példabeszéd is azt mondja: „Szart bajsa tam salar“ (Ha a szart gazdaggá lesz, rögtön házat épit), megkülönböztetésül az özbegektől, kik inkább lovakat és fegyvereket szereznek. Az élelembe és ruházatba sem sok finomodás lopózott be, a fővárosokat kivéve. Mig a városokban a háremélet teljes virágzásban áll, azalatt a vidéken minden özbeg nőt fátyolozatlanul találunk, a kik, a Mollahk nagy bosszuságára, e természetellenes kényszernek sokáig ellent állanak. A temetéseknél, házasulásoknál és születéseknél szokásos szertartásokban sok olyan foglaltatik, melyek nem csak hogy idegenek az Iszlamban, sőt attól szorosan tiltva is vannak, mely eltérések a közép-ázsiaiaknak egyébként legtöbbnyire tulságba vitt vallásos érzületével kiáltó ellentétet képeznek. Nem kevésbbé érdemli meg figyelmünket a harcziassághoz való merev ragaszkodás, melyben az özbegek Közép- és Nyugot-Ázsia minden többi letelepült népsége közül kitünnek. A földmivelés és állandó lakhely békésebbekké szokta tenni a népeket, de itt ez nem ugy történt, mert az özbegek vitézség tekintetében sok nomádon túltesznek. B. Jellemek. Bár mily nagy is a terület, melyen a török törzs különböző ágai élnek, s bármily sokféleképen hatott is társadalmi viszonyaikra az idegen elemek befolyása, mindazáltal egy közös jellem képének vonásait lehetetlen félreismerni nálok, egy oly képnek, melyen a hasonlóságnak több nyomára akadunk, mint a mennyit az arczulat vagy más fizikai jegyek tekintetében föltalálhatnánk. A török mindenütt nehézkes és esetlen mind szellemi, mind testi mozdulataiban s épen ezért elhatározásaiban szilárd és kitartó, korántsem valami életbölcsészeti elvből, hanem pusztán érdekhiányból s nyilt ellenszenvből minden iránt, mely őt a már egyszer fölvett és megszokott helyzetből kimozditni akarná. Ez kölcsönzi neki azt a komoly és ünnepélyes kinézést, melyet európai utazók oly gyakran földicsértek. Valamint az oszmanli a Boszporus partján Kief-jében órákig el tudja nézni a derült eget, miközben csak annyi mozdulatot tesz, hogy pipája kék füstgomolyait a még kékebb égbolt felé fölfúvja – épen ugy a kirgiz és özbeg is képes órákig ülni mozdulatlanul szűk sátrában vagy a beláthatatlan terjedelmű sivatagon; mert mig az előbbiben tekintetét a nemeztakarók vagy szőnyegek már ezerszer is látott szinein legelteti, addig az utóbbinál a futóhomok hullámalakulag fodrozott felülete szokta őt gyönyörködtetni. Valamint az oszmanli mindenkit, a ki csak gyorsan vagy ügyesen jár, élénkebb nyelvü vagy épen tagjártatva beszél, mint félőrültet vagy szerencsétlent csak sajnálni tud, igy az özbeg is illetlennek tartja a lábak vagy kezek minden gyorsabb mozgását. Sőt mikor egyszer egyik tatár utitársamat intettem, hogy a leomló áruhalmaz elől egy félreugrással meneküljön, sértve kiáltott rám: „Hát asszony vagyok-e én, hogy magamat ugrások s tánczok által meggyalázzam?“ Ugy találjuk, hogy e mély komolysággal és márványhideg arczkifejezéssel a töröknél mindenütt erős hajlam szokott összekötve lenni a pompára és jelességre, mely azonban sohasem fajul hiusággá vagy hetvenkedéssé, mint a persáknál. Konstantinápolyban gyakran lehet hallani e példabeszédet: „Az értelem Európa, a gazdagság India, a pompa az ottománok tulajdonsága.“ A szultán és a nagyok ünnepélyes menetei (Alaj) Keleten és Nyugoton egyaránt hiresek és a megragadó külfény, melyet ilyen alkalmaknál kifejtenek, seholsem található fel oly hű utánzásban, mint középázsiai törzsrokonaiknál. Egy özbegnek vagy turkománnak, akár lóháton, akár a sátorban családja élén ül, ugyan az a büszke magatartása van s nagyságának és hatalmának ugyan azt az öntudatosságát árulja el. Erősen meg van győződve a felől, hogy ő uralkodásra, a körülte lakó idegen népek pedig engedelmességre születtek, miként ezt az oszmánli képzeli magáról a bolgárokkal, örményekkel, kurdokkal és arabokkal szemben. Függetlenségszeretete határtalan s egyszersmind főoka annak, hogy ő még a különben legszeretettebb főnök alatt sem képes hosszasabban élni s örömestebb parancsnokol 10–20 rabló vagy kalandor felett önállóan, mint hogy egy jól felszerelt, elegáns csapat élén álljon, mely kivüle még nagyobb urat is ismer. A török-tatárok vad, hajthatatlan kevélységének magas, arisztokratikus érzületének a velök érintkezésbe jött más népeket minden időben és minden viszonyok között mélyen kellett sértenie. Az oszmanli bánásmódja alattvalóival, Törökország előbbi birtokosaival, igen hű kifejezésre talált azon modorban, melyet az özbegek a tadsikokkal, Turkesztánnak e régibb uraival szemben használnak. A „tadsik“ mindig a gúny vagy szánalom kifejezése, és Bokhara özbeg udvarát, noha vallásos tiszteletben áll, az ott uralkodó iráni szellem miatt mégis tadsiknak gúnyolják. E jellemvonással összhangzó a törökök előszeretete a nyugalom és henyeség iránt is; mert noha szorgalom és tevékenység, európai fogalmaink szerént, Ázsiában sehol sem található, mindazáltal sem az iráni, sem a sémi népek nem irtóznak annyira a munkától, mint a törökök, a kik csak a vadászatot és harczot tartják férfihoz méltónak, a földmívelésre csakis kényszerüségből adják magokat, minden egyéb dolgot pedig szégyennek tekintenek. Törökországban épen ez okból soha sem is volt valami különös jóllét. A paraszt mindig rest és hanyag volt, a kézművesek száma pedig csekély és a hivatalnokosztálynak csak olyankor vala gazdagsága, mikor a jancsár csordák pusztitó hadjárataikból kincsekkel terhelve térhettek haza. Épen igy Középázsiában is a földmívelés kizárólagosan csak a persa rabszolgák kezében, a kereskedés és műipar a tadsikoknál, hinduknál és zsidóknál van; mert magok a már századok óta letelepült özbegek is szüntelenül rablásra és harczra gondolnak és ha nem tudnak külső ellenséget szerezni magoknak, akkor véres testvérharczban egymást rohanják meg kölcsönösen. A mi a szellemi tehetségeket illeti, ugy találtam, hogy a török mindenütt jóval alább áll a többi ázsiai népeknél s névszerint az irániak- és sémitáknál s hogy szellemi korlátoltsága miatt mindazon előnyöket elveszti, melyeket neki más jó tulajdonságai szoktak szerezni. Ezt a gyengeséget a türklük (törökség) szóval szokták megjelölni, melylyel a kabalik (gorombaság) és jogunluk (vastagság) synonimek. Türklük alatt a modor csiszolatlanságát és durvaságát is értik, s bárha e hiányokat imitt-amott a szadelik (egyszerüség) névvel szépitik is, mindazáltal nagyobbrészt mégis csak szégyenitő epithetonok gyanánt szokták azokat a török névhez csatolni. Valamint az oszmanlit az örmény, görög és arab szedi rá, épen ugy az özbeget is a finom s felette mesterkélt tadsik vagy az épen oly ravasz mint kapzsi hindu szokta lefőzni. Valjon ezt nemzeti hibának vagy tulságos nonchalancenak tulajdonitsuk-e, bajos elhatározni; de az mégis felette nevezetes, hogy a török a távol Keleten épen ugy mint a művelt Nyugot szomszédságában, a gondolkozástól irtózik és ötleteit sehol sem tartják valami különös szellemi szikráknak. Természetesen ez a gyöngeség az oka egy részt annak is, hogy a törökben több becsületesség, nyiltszivüség és hűség található, mint Ázsia többi népeinél. Türklük, mely alatt az idegenek az előbb emlitett hiányokat értik, magoknál a törököknél gyakran a becsületesség, egyszerüség és őszinteség megjelölésére szolgál. A türklük árny- és fényoldalai már régi idők óta észrevehetők valának és mindig megvitatták azokat, valahányszor csak a törökök és más nemzetek, s névszerint a persák, jellemei között párhuzamokat vontak. Dicsérik az utóbbiak éles elméjét és finom modorát, de a ki hű szolgát, készséges hadsereget vagy megbizható embert keres, mindig a törököknek fogja az elsőséget adni. Épen ezért már a legrégibb idők óta találunk idegen fejedelmeket, kik szivesen használtak török csapatokat, azokat országaikba hivták és a főnököket a legfőbb méltóságokkal ruházták fel, s minthogy a vitézség, kitartás és uralomvágy nekik inkább sajátjok, mint Ázsia többi népeinek, igy könnyü kimagyarázni, hogy zsoldosokból mindnyájan csakhamar uralkodókká küzdötték fel magokat és hazájoktól kezdve Ádriáig az iráni és sémi törzs oly sok népét hajtottak hatalmuk alá s körülök oly sok felett uralkodnak még ma is. Nézetem szerént nemcsak a fizikai erők tulnyomósága az, mely a török uralkodó családokat az idegen trónokon fenntartotta s ma is fenntartja; sokat lehet jellemfölényeiknek is tulajdonitani. Ők ugyan durvák és vad természetüek, de gonoszságból ritkán kegyetlenek; meggazdagodnak ugyan alattvalóik rovására, de azután a gyüjtött kincseket nagylelküen ujból kiosztják; ők ugyan alárendeltjeik iránt szigoruak, de azért ritkán felejtik el a kötelességeket, miket nekik, mint patriarkhális főnököknek, az utóbbiak iránt teljesitniök kell. Egy szóval, a törökök minden tetteiben és dolgában egy neme a jólelküségnek vehető észre, mely talán inkább az indolencziának és laisser-aller-nek tulajdonitandó, mint azon elhatározott szándéknak, hogy jót tegyenek, mely azonban bármily eredetü is, erény gyanánt működik. Végül a vendégszeretetről is emlitést akarunk tenni, mely a törököknél inkább otthonos, mint az iráni és sémi népeknél s még pedig igen egyszerü okból. A mint tudva van, a vendégszeretet azon mértékben apad, melyben valamely nemzet a nomád állapotból a letelepült életmódhoz közelit s valamint Ázsia ez erényben általán véve Európát jóval tulhaladja, épen ugy különböznek a törökök is, kik a többség után itélve megtestesült nomádok, a többi ázsiaiaktól, kik már régóta letelepülve, egy régi polgárosultságnak örvendenek. Ez volna tehát a törökök közös jellemzésének gyönge kisérlete. A mi a különböző törzsek árnyalatait illeti, ugy találjuk, hogy a burutok vadabbak, szivósabbak, mint a többi nomád fajrokonok[47]. Babonásabbak, de nem oly alattomosak, mint pl. a kirgizek és turkománok, mivel ők, anélkül hogy a samanizmustól egészen elszakadtak volna, még az Iszlamot is csak gyengén ismerik és eléggé tudva van, hogy minél gyengébbek egy nomád nép fogalmai a vallásról, annál csekélyebbek bűnei s annál vendégszeretőbb az idegenekhez. Ellenben a kirgizek főjellemvonásukban már nem oly harcziasak, bárha még most is könnyen el tudják határozni magokat egy-egy barantára (rablókirándulás). Ők alkotják a török-nomádok zömét, nekik van legtöbb kedvök a vándorélethez s mig turkománokat sok helyen találhatunk félig letelepült állapotban, pl. az Oxus balpartjának hosszában Belkhtől Csardsujig és Khivában, a kirgizekről ilynemü példákat a mai napig még bajosan mutathatnánk föl. Könnyebben le lehet igázni őket, mint a többi nomádokat, mivel ők, a mint már mondottuk is, békésebb természetüek és nem oly bátrak, de letelepülésök mégis csaknem a lehetetlenség körébe látszik tartozni, legalább is Oroszországnak óriási munkába fog kerülni azon esetben, ha ilyesmit szándékozik tenni. A karakalpakokat feltünő egyeneslelküségök miatt mindenfelé eszteleneknek és hülyéknek tartják. Ők a középázsiai népek udvari bolondját képviselik és rovásukra sok adomát beszélnek el. Vitézségre nézve még a kirgizeknek is utánna állanak; ritkán léptek fel hóditókul s még mások segédcsapatjaiként is csak ritkán használták őket. Minthogy kiválólag szarvasmarhatenyésztéssel foglalkoznak s legszivesebben tartózkodnak az erdős vidékeken, az özbegek őket ajik (medve) gunynévvel illetik, de a tevékenységet, szivjóságot és hűséget sehol sem tagadják meg tőlök. A turkománok Középázsia minden népei között a legnyugtalanabb kalandorok gyanánt ismeretesek és pedig méltán, mert nemcsak ott, hanem az egész föld kerekségén alig ha akadna még egy nép, mely oly rablótermészetü, oly nyugtalan szellemü és oly fékezhetetlen szabadságérzetü lenne, mint a puszták e gyermekei. A rablás, pusztitás és rabszolgává tevés szemeiben tisztességes mesterség, melybe századok óta beleélte magát. A másképen gondolkozást esztelennek vagy bolondnak tartják s e szenvedélybe annyira belemerültek, hogy saját törzseikben, sőt gyakran saját családjaikban is fosztogatni kezdenek, ha külföldi rablószáguldozásaikban akadályozva vannak. Igen gyönge mentségül talán felhozhatnók azt, hogy ők a legvadabb s nagyobbára sivatag vidékeken laknak, hol még a baromtenyésztés is felette szűk jövedelmet nyujtana; de gyalázatos mesterségök gyümölcse csaknem sohasem enyhiti nyomasztó szegénységöket, mert épen oly fösvény zsugorik, mint a milyen birvágyók s a gazdagság birtokában is gyakran csak ugy nélkülöznek, mint a legszegényebbek. Az özbegek a fashionable-ket játszák turkesztáni törzsrokonaik között. Nem kevéssé kevélyek míveltségökre, melyet ők az iszlam polgárosultságtól nyertek s a felsőbbség e nézpontjából kiindulva, nomád életet folytató testvéreik felett uralkodni szeretnének. Felette dicséretre méltó nálok szivós ragaszkodásuk nemzeti jellemüknek oly sok szép sajátságához, melyet az iszlam más helyeken oly könnyen átalakit vagy beszennyez. Az özbegeknél a képmutatás és álszenteskedés daczára is, melyet az ottani iszlam terjeszteni törekszik, még mindig nagyon sok becsületességre, igazlelküségre és török nyiltszivüségre találunk, a mely minőségekben ők az elvetemült és gonosz tadsikoktól jelentékenyen különböznek s az utóbbiak felett uralkodni valóban meg is érdemlik. A mennyire személyes tapasztalataim bizonyitják, csakis az özbeg az az egyedüli török, ki nemzeti jellemének minden fényoldalát képviseli. 2. Az irániak. Valamint a turáni nép s különösen pedig az emlitett török-tatár törzsek, az ókorban harczias természetök és szokásaik vad, féktelen durvasága által tették magokat hiresekké, épen ugy az irániak, mint éles ellentét, szokásaik finomságáról és fényes míveltségi állapotaikról valának már eleitől fogva ismeretesek. Az elsőbbek szomszédaiknál mindig pusztitók, rombolók és fosztogatók gyanánt léptek föl, az utóbbiak ellenben czivilizatorokul s a müvészetek és szelidebb társadalmi viszonyok terjesztőiül. Mert nem csak az egész mohamedán Kelet volt az, mely az iráni míveltséget elfogadta, hanem még mi európaiak is sokat kölcsönöztünk e nevezetes néptől, mi részint az ó görög és byzanczi míveltség csatornáján keresztül, részint pedig a nyugotnak kelettel való későbbi érintkezései, mint pl. a keresztes hadak, által jutott el hozzánk, természetesen mindig csak másod kézből. Irán eleitől fogva a míveltség székhelye volt, és az emberiség egész mívelődési történetében hiába keresnénk oly népet, mely polgárosultságának régi szellemét és nemzeti életének jellemét a gyakori külbefolyások daczára is oly sokáig s mégis oly hiven meg tudta volna tartani, mint az irániak. Nagy különbség van Zoroaszter és az arab proféta tana között, s a mai Persiában mégis majd minden vonása fölfedezhető annak a képnek, melyet a görög történetirók a régi persákról vázoltak. Futólagos, felületes pillantásnál ez talán nem tünik szembe oly könnyen, mert a külszin után itélve csaknem nehéz volna a mai Irán népségeinek halmazából a valódi iránit fölismerni, de egy mélyebb megtekintés a mondottak igazsága felől csakhamar meg fog győzni, s ugy fogjuk találni, hogy az iráni a sémi és turáni elemektől, melyek több mint ezer évig veszélyezteték nemzetiségét, szokások és gondolkozásmód tekintetében nem csak hogy semmit sem vett által, sőt inkább ő maga gyakorolt az utóbbiakra hatalmas befolyást. Az iráni nép bölcsője, a mint ujabb ethnographok, s névszerént a tudós orosz utazó Chanikoff „Mémoire sur l’ethnographie de la Perse“ cz. művében állitja, a mai Persia keleti része és különösen déli Szigisztán vagy Szisztán és az északkeletre terjedő Khoraszan. Nem csak az ethnographia, hanem a történelem is megegyezik ezen állitással. Mert valamint Szigisztant, Rusztemnek s más, a klasszikus korból nevezetes iráni hősöknek hazáját még a mai regebeszélők is szinhelyül idézik, mihelyt valami nagyszerűt vagy ősrégit akarnak vázolni, épen igy a régi Belkh is Khoraszanban a vallás és finomabb míveltség főforrásaként ismeretes és Mervet tartják azon helynek, hol Ádám az angyaloktól első oktatást nyert a földmívelésben. Egy szóval, a mi ősrégire vonatkozik, csak is Keleten található és Nyugoton soha. A turáni faj az ő terjeszkedésekor, a mint az előbbi fejezetben mondottuk, keletről nyugotfelé vette irányát, az iráni pedig délről északra terjeszkedett ki s még pedig két irányban, egyik északkelet, a másik északnyugot felé. A kivándorlás abban a homályos őskorban történt, melyről leggyöngébb sejtelmünk is alig lehet, de itt is a közös jelleg vonásai azok, melyek minket vezércsillagok gyanánt vezetnek át a tudatlanság éjén, s bárha az iráni faj ujabb időben a számra sokkal hatalmasabb török-tatár népségektől sokat szenvedett is, mindazáltal mégis fölfedezhetjük a szerteszét fekvő csoportokban a hajdankori láncz egyes szemeit és a keleti maradványokban a kezdetleges, valódi iránit épen ugy fölismerhetjük, mint a nyugotiakban a török-sémi elemekkel folytonos érintkezésben állott médet. Ez a személyes meggyőződésből kiinduló nézet – és mindenkinek, a ki csak a mai Irán és Közép-Ázsia persáit szorosan szemügyre veszi, észre kell azt vennie – némileg a mi ékirat magyarázóink tudományos vizsgálódásaiban is megerősitésre talál s névszerint a persepolisi ékiratok iráni népjegyzéke az, mely Irán minden népének előszámlálásakor, az ország központjából (Persepolis) kiindulva, nyugoti és keleti irányban halad tovább.[48] Természetes, hogy abban semmit sem találhatunk határozottan kifejezve az egyes családágak magasabb vagy alacsonyabb koráról és az arczulati különbségekről; hanem hogy már a legrégibb hajdankorban is lényeges különbség létezett közöttök, alig vonható kétségbe. „A sémita befolyások,“ igy szól Spiegel F.[49], nyugoti Iránra igen korán, még az assyrbabyloni uralom idejében kezdődnek és az egész Akhaemenida-koron keresztül tartanak. Az Akhaemenida-uralkodás elbukta után a semiták mellett még a görögökkel való vegyülés is bekövetkezett stb., a mi egészen helyesen van megjegyezve; mert a déli tartományokban, mint Farszisztán, Larisztan és Lurisztan, a hol az iráni és sémi elemek érintkezése ős időktől fogva szakadatlanul tart, a mai persa személyében mindazon physikai ismertető jegyeket föltaláljuk, melyeket Herodot és a későbbi görög történetirók e népen észrevettek. A sovány testalkat, mely inkább a nyugoti, mint a keleti irániak sajátsága, erősen emlékeztet az arab fővonására, kit a nemsémi népeknél mindig nahif-nak (sovány, karcsu) irnak le, mig a törököt keszif-nek (otromba, vastag), az igazi persát pedig zarif-nak (nemes, finom) mondják. A sémi elemek Persia déli és keleti szélén, Benderbusirtól kezdve majdnem Kirmansah-ig s különösen pedig a városi lakóknál, igen észrevehető nyomokat hagytak hátra, a mi annál inkább szembe ötlik, ha mi egy szigisztáni arczát és testalkatát egy isfahaniéval összehasonlitjuk. Legjobban észrevehető ez a gebereken (tűzimádók), kik a nyugotirániak között élnek s az utóbbiaktól nagyon különbözők. Valamint hogy a karcsu, sovány alakok tulnyomó száma hiányzik közöttök, épen ugy a keskeny áll és vékony orr is nagyon ritkán található nálok. A geber egy khafi társaságban bizonyára kevésbbé tünnék fel, mint egy csoport isfaháni között, s minthogy az Irán nyugotán csak gyéren szétszórt gebereket az iráni ősnép oly maradványainak tekinthetjük, melyek leginkább megkimélve maradtak az idegen elemek vegyületétől, biztosan állithatjuk, hogy a keleti és nyugoti irániak közt létező arculati különbség már eleitől fogva meg volt s meg is kellett lennie. A nagy Sándor hadmenetének görög történetirói, kik a még akkor tájban hatalmas iráni birodalom mind keleti, mind nyugoti népeivel érintkezésbe jöttek, leirásaiban a kérdés ethnographiai oldalát, mely a mi tanulmányaink számára oly nagy fontossággal bir, egészen figyelmen kivül hagyták. Azon faragványokból se merithetünk nagyon sok tanulságost, melyek a Szaszanida korszakból származnak. A naksi-rusztemi, naksi-redsebi és a kazerum környékebeli domborművek alakjai talán hű képét nyujtják az akkori persáknak, de azok nemzetisége felől semmi határozottabb fölvilágositást nem adnak és a mennyire a testállásból és vonásokból itélni lehet, ugy látszik, hogy ezek inkább a nyugoti, mint a keleti irániakhoz tartoznak; mert meglepő hasonlóságuk nyugoti Irán mai lakóival okvetetlenül szembe kell hogy tünjék. Ugy találjuk, hogy már Garcia Silva Figerva is, ki 1627-ben egy diplomatikus küldetésben Persiát meglátogatta, figyelmeztet minket a keleti és nyugoti irániak közt levő különbségre[50], anélkül azonban, hogy a physikai ismertető jegyek részletezésébe bocsájtkoznék. Chardin, ki ez országot 1664–77-ben beutazta, már világosabb, mert azt mondja, hogy a geberek, a kikben ő a régi persák maradékait látja, rút kinézésüek, nehézkes alkatuak, durva bőrüek és sötét szinüek s lényeges ellentétet képeznek nyugoti Irán cserkesz és georgiai vérrel vegyitett mai lakóival, a mely véleményt Angelus Péter (Labrosse) is, az utóbbinak egy kortársa, 1684-ben kiadott „Gazophylacium linguae Persarum“-ában, a „Georgia“ czimü czikkben még határozottabban kimond[51]. Miután tehát a nyugoti és keleti irániak között létező különbség felől semmi kétség sem lehet, a szétágazó pontokat egy közös átnézetbe fogjuk összefoglalni és azután a két főcsalád egyes ágait vagy tagjait ugy fogjuk bemutatni, a mint őket utazásaink alatt látni alkalmunk vala, mindazáltal a nélkül, hogy elődeink ide vonatkozó észrevételeit figyelem nélkül hagynók. a) Nyugotirániak b) Keletirániak Testalkat Tulnyomó többségben ha nem Kissé zömökebb alakuak, mint is karcsu, de mégis sovány az a) alattiak, erősebb és és vékony termetüek, igen szélesebb csontrendszerrel, hajlékony mozdulatokkal és de a mozgásban nehézkesebbek kellemes tartással s épen is, bárha koránt sem oly oly ritkán egészen soványak ügyetlenek, mint a turániak. vagy igen kövérek, mint a milyen ritkán feltünő magasak vagy igen kicsinyek. Fő Tojásdad, keskeny és Sokkal kevésbbé tojásdad, mint mérsékelten magas homlok, a a), sőt csaknem kereknek lehetne halántékoknál lelapulva és mondani, szélesebb homlok s hosszukás koponya, keskeny szélesebb pofacsontok is, és áll. husosabb orczák. Mindazáltal az áll hosszukáskerek és nem oly hegyes mint a turániaiknál. Szemek Nagyok, feketék, hosszu Feketék és hosszukás felső szemhéjjal és metszetüek, sürü és vastag ivalakulag boltozott szemöldökökkel. szemöldökökkel. Orr Hosszu, vékony, gyakran Kevésbbé hosszu, néha a görbe. gyökereknél vastag, de soha sem oly pisze és széles, mint a turániaknál. Száj Szabályos, észrevehetőleg Gyakran széles és vastag ajkak. vékony megfekvő ajkakkal. Hajzat Fekete, sürü és gazdag Fekete, sürü növésü. A szakáll növéssel s kiválólag hosszu, sűrűbb, de nem oly hosszu mint ritka szakáll. a nyugotirániaknál. A physikai külsőségek e különbsége következtében e két család erkölcsi sajátságaiban is félreismerhetetlen bizonyos különbség. Igy például a keletiráni, bárha a szellem és test mozgékonyságában a törököket jóval tulhaladja, a mai Irán persája mögött messze elmarad és ugy látszik, mintha a nyugotiráninak részarányos tagmértékében s vonásainak finomságában szellemi felsősége is ki volna fejezve. A keletirániakat északkeleti kiterjedésök földrajzi fekvése szerént, ugy hisszük, hogy a következő alosztályokra vagy ágakra lehetne osztályozni: a) Szejisztániak vagy khafik, b) Csihar-ajmakok, c) tadsikok és szártok, melyek közül mindenik több alosztályt vagy tagot számlál. Valamint hogy a turáni fajnál nyugot felé tovább haladtunkban az arcz mongol jellegét mind jobban-jobban nélkülözzük és az egyes ágaknál egy mind szembetünőbben mutatkozó fajvegyüléssel fogunk találkozni, épen ugy észre vehetjük azt is, hogy a keletirániak azon mértékben, melyben ősi szülötte földjöktől eltávoznak, mindig kevésbbé irániakká s mindinkább turániakká válnak. A milyen arányban áll a burut az anatoliaihoz vegyitetlenül, épen olyanban áll a szejisztáni is a kasgari tadsikhoz. Ám nevezzék az utóbbit ama vidék őslakójának, de azt még sem fogja elvitatni senki, hogy rá az őt nagy többségben körülvevő turáni elemek erős befolyást gyakoroltak. a) A szejisztániak vagy khafik. Keleti Iránnak azon siita lakói, kik Irán keleti részét, a mai Khoraszan déli határaitól kezdve Bihrdsanon túlig lakják. Gyakrabban nevezik őket a Khafi, mint a szejisztáni névvel, mert a főtömeg Khafban és annak vidékén Rujban, Tebbeszben és Bihrdsánban tartózkodik, mig a hajdani klasszikus Szejisztánt afghan- és beludscsordák barangolják keresztül kasul s igy a békésebb persáknak csak igen kevéssé biztos lakást nyujthat. Merv történeti nevezetességei után itélve, mely a Vendidadban előszámitott 13 helység között Muru név alatt harmadik helynek van följegyezve, könnyen azt következtethetnők, hogy a mai Khoraszan, s különösen az északi rész lakóit is a keletirániakhoz lehet számitani. Természetesen az arab foglalás előtt az többé kevésbbé csakugyan ugy is történt, de már ma a khoraszániak török-tatár elemekkel oly erősen össze vannak vegyülve, hogy az igazán keletiráni jelleg csak a déli hegylánczon túl Sehri-No mögött kezdődik. A nélkül hogy valami különös ethnografiai képzettséggel volna fölkészülve, az utazó azonnal észre fogja venni, hogy a khafi (azon elnevezésnél maradunk, mely magában az országban szokásos), noha barna szinü, például az Iszfahanitól abban különbözik, hogy arczszine inkább olajbarna, mig az utóbbié, a naptól elsütve, inkább sötétbarnának látszik. Másodszor az előbb emlitett különbség a termetben és az arczvonásokban is, leginkább pedig a kevésbbé tüzes szemekben fog feltünni előtte s végre harmadszor járás-kelésében nem fogja föltalálni azt az élénkséget, azt a mozgékonyságot, mely a hasonló égalji viszonyok alatt élő nyugotirániaknál mindenütt oly otthonos. Alig vonható kétségbe, hogy ez a különbség oly népségek között, melyek, mint a kérdés alatt levők is, közös eredetüek s hasonló nyelvvel és vallással birnak, századok, sőt évezredek óta egy és ugyanazon politikai kötelék alatt élnek, sokakat gondolkozóba fog ejteni. E viszonyt más országokból vehető hason esettel bajosan is világosithatnók meg; de az okokat rögtön fel fogjuk ismerni, ha a következő pontokat közelebbről szemügyre veszszük. 1. Keleti Irán emlitett része mind a sémi, mind a turáni bevándorlásoktól eleitől fogva megkimélve maradott, mert az elsőbbek csak a sivatag nyugoti széléig terjedtek, az utóbbiak pedig nyugot felé vonultokban a főúttól, Merv, Nisabur és Rei, eltérve csak ritkán lépték át a Dsagatay-hegység déli lejtőit. 2. Keleti Irán még az ujabb időkben is, midőn a siita felekezet az egység lánczát szorosabban fűzte Irán persa lakossága körül, a nagy pusztaság által elválasztva maradott és a mai közlekedés a legvadabb felekezeti gyűlölség daczára is sokkal erősebb a szunnita afghanokkal és herátikkal, mint a nyugoti testvérekkel. A pusztai utazás minden nehézségei és a beludsoktól való minden félelem daczára is minden évben megy nehány karaván Sirazból és Iszfahanból Kezden, Tebbeszen keresztül a szent Meshedbe, de a délkeletre fekvő Khaf-t és Bihrdsan-t soha se érintik és ez hajdan is ugy történt, mint a jelen korban. A népek kölcsönös érintkezésénél kétségtelenül csupán s egyedül csak a nyelv az, mely az idegen elemek benyomásait legkönnyebben elfogadja és azokat legtovább megtartja. A mai Irán persa dialektusa telve van arab-török szavakkal. E részben a déli Farsz-ban épen ugy mint az északi Mazendran-ban nagyon csekély a különbség, de már Irán keletén a kölcsönzött nyelvkincs kevesebb és sok tekintetben azt a persa nyelvet látjuk képviselve, melyben Firduszi, az arab szándékos elkerülésével, nagy hőskölteményét irta. A mi a régi alakok és szavak használatát illeti, e részben Bokhara és névszerént a tadsikok persa nyelvét kell első helyen emlitenünk, de az utóbbiak mégis igen sok szó- és nyelvtani anyagot vettek át a törökből s épen e körülmény erősitett meg minket azon meggyőződésben, hogy Irán keletén bizonyára a legtisztább és legrégibb persa nyelvet beszélik. A mi tehát a nyelvet illeti, hajlandó volnék azt állitani, hogy az összes irániak között a khafik vagy szejisztániak a legőseredetibbek, de már ha ethnographiai helyzetöket az összes iráni törzshez vesszük tekintetbe, teljességgel nem merném azt a szerepet tulajdonitani nekik, melyben az egész török-tatár törzshez a burutok állanak. Hogy a keletiráni család melyik ága legősibb, ez oly kérdés, melytől senki se vitathatja el a fontosság magas fokát, de itt nehezebb rá a felelet, mint a török-tatároknál. Mert az utóbbiak megjelenése a világtörténelmi események szinpadán aránylag véve uj, mig az előbbiek oly időszakban léptek föl, melyről a legtávolibb sejtelemmel is alig birhatunk. Tehát ismételve kimondjuk, hogy a szejisztániakat vagy khafikat első helyen kell emlitenünk, de csak is földrajzi helyzetöknél fogva s nem pedig azon föltevés következtében, mintha águk jelleme legőseredetibb volna. b) A csihar-ajmakok?[52]. Csihar-Ajmak gyüjtőnév, mely alatt a mongolok, mikor Heratot meghóditották, négy népséget vagy néptörzset értettek, u. m. a timurikat, teimeniket, firuzkuhikat és dsemsidiket. Mindnyájan iráni eredetüek és persa nyelven beszélnek s jól meg kell különböztetni őket a hezareh-k-től[53], kik, noha persául beszélnek, de tisztán mongol jellegöket és turáni eredetöket mégis kétségtelenül elárulják. Valamint hogy a csihar-ajmak név fölött még ama vidékeken is zavart fogalmuk van az embereknek, a mennyiben azt sokan magoknak tulajdonitják s mások pedig tőlök azt elvitatják, épen igy a mi utazóink is a legellentmondóbb közleményeket nyujtanak ama törzseket illetőleg s leggyakrabban találkozunk azon téves felfogással, hogy az emlitett hezareh-eket a csihar-ajmakokhoz számitják, holott ezek Közép-Ázsia déli részén csak akkor jelentek meg, mikor már a kérdés alatt levő törzsek a négyes számmal voltak megjelölve. Én hatheti tartózkodásom alatt Herat városában és környékén e kérdésnek különös figyelmet szenteltem. Tapasztalataim nem annyira az illető törzsek nyilatkozatain, mint inkább arczulati ismertetőjegyeiken alapszanak, a melyek kétségtelenül a legjobb bizonyitványok. A timurik vagy keleti Irán szunnita persái ma részint Herat nyugoti határvidékein, mint Gurian, Kuhszun stb., részint pedig Iránnak nagyobbára keleten fekvő határfalvaiban és városaiban laknak, Turbeti Seikh Dsamtól kezdve egészen Khafig. Az elsőbben emlitett vidéken a lakosságot kizárólagosan csakis ők alkotják, az utóbbin ellenben csak szorványosan (sporadice) találtatnak, mert bárha még ezelőtt 200 évvel a többség szunniták- és timurikból állott, mindazáltal a siiták felekezeti gyülölsége őket részint erőszakkal megtéritette, részint pedig a szomszéd szunnita Heratba szoritotta vissza. A gyakori határvillongásokból, a több mint negyven ostromból, melyeket Heratnak az ujabb és régibb időkben ki kellett állnia, könnyen kimagyarázható, hogy mennyiféle és minő összevegyüléseket hozhatott létre ez a folytonos mozgalom az egymáshoz oly közel rokon keletirániak egyes ágai között, s valóban csodának tarthatjuk, hogy a timurikat még meg lehet különböztetni a siita keletirániaktól. Az illető ismejelek először is, hogy közöttök több rövid és széles alkatu emberre találhatunk, mint a szejisztániaknál. A mi a szint illeti is, az utóbbiak átlagosan véve olajbarnák és sötétfekete hajuak, mig az előbbieknél a fehérebb arczszin gesztenyebarna hajjal nem tartozik a ritkaságok közzé. A mint mondottuk, a timurik összes száma keleti Irán határánál ma legfeljebb 1000 családra rúg, mert a főtömeg Heratban lakik. A teimenik, akiket az utóbbiaktól csaknem semmiben sem lehet megkülönböztetni, az ugynevezett Dsölgei-Herat északi és déli részén laknak, Kerrukhtól kezdve Szebzevárig, csak egy kicsiny rész terjedett ki Ferrahig, és az afghanok Parszivanoknak (fars zeban, azaz persául beszélők) nevezi őket. Mióta az afghanok uralkodása a paropamissusi hegység déli völgyvidékein gyökeret vert, több kisérletet tettek arra nézve, hogy itt a persa népség közepette afghán telepeket alapitsanak, de azok a mai napig még mind meghiusultak, mert a czivakodás és versengés, mely e vidékeket századok óta pusztitja, még mindig tart, mivel egy csihar-ajmak sem ismer az afghannál nagyobb ellenséget. E körülmény következtében a tejmenik, bárha földmívelést üző emberek is, vad, harczias természetüek s nyoma sincs többé nálok annak a tudományos szellemnek, mely bennök a Timuridák, s névszerént Huszein-Mirza szultán idejében élt. Az akkori idő szunnita persái a költészetben, tudományban és zenében vetélkedtek nyugoti siita törzsfeleikkel; ma már műveletlen barbarok az utóbbiakhoz képest. Firuzkuhi a neve annak a kis népecskének, mely Kale-No-tól északkeletre a meredek hegységekben tartózkodik, és nehezen hozzáférhető lakhelyeiből a környéket rabolva s fosztogatva látogatja meg. Az utazónak rémletes történetek elbeszélése mellett mutogatják a hegycsucsokat Kale-No-ból és a megerősitett Derzi-Kucsi és Csekszeran helységek itt épen azok, amik a bakhtiarik és Luri-k rablófészkei Iszfahan környékén. Valamint minden hegylakó különbözik a sikon élő legközelebbi törzsrokonoktól, épen igy van ez a firuzkuhik és a többi ajmakok között is és csaknem a keletirániak gileki- és mazendrániainak lehetne őket nevezni. Első tekintetre ugy látszik, mintha sok hasonlóságuk lenne a hezarek-ekkel; sőt Heratban azt állitják, hogy ők azoknak szétszóródott részei volnának, de sem a homlok és áll képződése, sem a test alakja és szine nem bir határozottan turáni jelleggel, s bárha erősen össze lehetnek vegyülve, mindazáltal az iráni elem tulnyomó nálok, mert azonkivül, hogy mindnyájan persául beszélnek, lakhelyeik és khánjaik nevei is tisztán persa szavak. Emberemlékezet előtti idők óta laknak ők e hegyekben s bárha Timur őket erőszakkal Mazendránba telepitette át, mégis csak visszatértek nemsokára ősi bérczes hazájokba s azon idő óta folytonos villongásban élnek szomszédaikkal; csekély mérvü baromtenyésztésből és földmívelésből táplálkoznak, de mindamellett részint rablás- és fosztogatásból is, melyet ők a Meimenebe vivő országuton a karavánokon vagy pedig a dsemsidik egyes külön fekvő sátorcsoportjain követnek el. Összes számuk ma alig megy 8000 családra. A dsemsidik, a keletirániak egyetlen törzse, mely ma is kizárólagosan nomád állapotban él, már a legrégibb idő óta a Murgab partjain laknak, hová ők, saját állitásuk szerént, Dsemsid idejében, kinek törzséből hozzák le származásukat, Szejisztánból települtek át. E nemzeti szóhagyományt nem kell ugyan szó szerént venni, de az mégis kétségtelen, hogy mindazon irániak között, kik ma Középázsiában laknak, a dsemsidiknek van legszembetünőbb hasonlatosságuk a szejisztániakkal, a mi annál is csodálatraméltóbb, mivel ezek épen oly régóta folytatnak már letelepült életmódot, mint amazok nomádot, és hogy mily hatalmas befolyást gyakorol a két életmód közti külömbség a test kifejlődésére, szükségtelen mondanunk. Khanikoff[54] ugy találja, hogy ők inkább a tadsikokhoz közelednek, de én e nézethez annál kevésbé csatlakozhatom, mivel a dsemsidik 1) sokkal karcsubb termetüek, 2) hosszukásabb arczuk és jóval hegyesebb álluk van, mint a tadsikoknak és 3) nyelvök mind a formák, mind a szókincs tekintetében sokkal inkább hasonlit keleti Irán, mint Középázsia persa dialektusához. A mi életmódjokat illeti, ők az egyedüli irániak, a kik minden tekintetben sokat vettek át a turániaktól s névszerént a szomszédságban élő szalor- és szárikturkománoktól. Mig a többi félnomád ajmakok azon hosszukás afghán sátort használják, melyet itt Ábrahám sátrának neveznek, addig a dsemsidiknél a tatároknak nemezzel és gyékénynyel boritott kerek, kupdad sátrára találunk, ruházatuk és élelmök is turkomán, sőt foglalkozásaikban is utánozzák az utóbbiakat, mert ha pl. a virágzó állapot, azaz elegendő számu lovak és fegyverek birtoka nekik megengedi, épen oly félelmes emberrablók ők is, mint a sivatagok lakói. Minden ajmakok között ők állanak a legjobb lovasok és harczosok hirében, s részint Herat és Meimene szolgálatában, részint pedig egyik vagy másik turkomán törzszsel vannak összeköttetésben, ha t. i. nagyobbszerü csapatokról (razzia) van szó. Egy ilyen razzia következtében szállitotta őket khivai Allakhuli-khán, miután a velök szövetségben volt szárikokat legyőzte, erőszakkal az Oxus partjaira. Tizenkét évnél tovább maradtak ott. A termékeny vidék, melyet uj hazául jelöltek ki számukra, vagyonosakká tette őket, de csakhamar fölébredett bennök a vágy a szegényebb, de régibb honi hegyek után, és fölhasználva a zavargásokat, miket a khivaiaknak egy háboruja a turkománokkal idézett elő, sietve összepakoltak és a nélkül hogy az üldöztetés veszélyétől különösen tartottak volna, Hezareszpen, Csarudsujon és Mejmenen keresztül visszaszöktek a Murgab partjaira. Csapatjokhoz több mint 1000 persa rabszolga is csatlakozott, kik azt hitték, hogy szökésök által szabadságukat visszaszerezhetik, de Murgabban árulással ujból elfogták és Bokharának ismét eladták őket. Bárha a dsemsidik mind a Kelet mind a Nyugot minden iráni törzsei között leghivebben fönntartották Ó-Persia harczias szellemét, mindazáltal szokásaikban és közlekedéseikben az idegenekkel, a kikkel ők már régtől fogva összeköttetésben állanak, aránylag véve még sem oly durvák, mint a szomszéd turkománok. A dsemsidi, még a törzs legszegényebb állásu embere is, igen vad külseje daczára is udvarias mind szavaiban, mind egész modorában, az iráni jellem fény- és árnyoldalai benne félreismerhetetlenek s teljességgel nincs mit csodálkoznunk rajta, ha e nomád nép szokásaiban legtöbb és legélénkebb emléket találunk az iszlamelőtti korból. Az Iszlam, a mely nálok még kevésbé tudott gyökeret verni, mint a többi turáni nomádoknál, a legnagyobb résznek csakis palástul szolgál, mely alatt a zoroaszteri vallásos nézetek nem egy vonása lappang. Igy például a tűz a dsemsidiknél nagyobb tiszteletben áll, mint a tadsikoknál, a sátor ajtaja mindig napkelet felé van forditva és a jó s gonosz szellem fogalma oly általános, hogy az alsóbb osztály s főképen az asszonyok, egy juh vagy kecske levágása alkalmával soha sem mulasztja el az állat bizonyos részeit, melyeket más nomádok nyalánkságnak tartanak, az utóbbinak oda dobni, miket aztán mint Kende-t, tisztátalannak, nyilvánitanak s csak a kutyák esznek meg. Különösen emlitésre méltó az, hogy köztök a marcsahi állitólagos romokról ugyanazok a regék keringenek, mint a jomutok között Mesdi-Miszrijan ódon épületmaradványairól. Szerintök Marcsah volt volna az ős hajdankorban az egész vidék Kaaba-ja, mig a gonosz turkománok ott megjelentek s mindent szétromboltak. Ez lenne mindaz, mit én a csihar-ajmakokat illetőleg mondani tudtam. Hogy mi lehetett a nevök az utóbbi elnevezés fölvétele előtt, minden kérdezősködésem daczára sem tudtam kitudakolni. Minden valószinüség oda mutat, hogy a tadsikokhoz számitották őket, de most már az utóbbiaktól különböznek és az iráni törzs második lépcsőzetét képezik északkelet felé nyuló kiterjedésében. c) A tadsikok, a mint Középázsia persa ősnépességének maradványait nevezik, ma legnagyobb számban a bokharai khánságban és Bedakhsánban találhatók. De ezeken kivül még sok van letelepülve Khokand, Khiva, a khinai Tatárország és Afghanisztán városaiban is. Bárha a különböző égalji és társadalmi viszonyok következtében, melyek között a tadsikok élnek, phyisiognomikus külsőségeikben imitt-amott kisebb eltérések nem hiányoznak és igy például a bokharai és az afghan városokbeli tadsikok egymáshoz sokkal inkább hasonlitanak, mint az előbbiek a bedakhsániakhoz vagy khinai Tatárországban élő törzsrokonaikhoz, mindazáltal általán véve mégis észrevehetők rajtok egy közös jelleg fővonásai. Rendszerént jó középtermetüek, széles, erőteljes csontokkal s különösen széles vállakkal. Ábrázatjok, melynek iráni jellege mindjárt első tekintetre szembetűnik, hosszukásabb, mint a törököké, de a széles homlok, vastag orczák, vastag orr és nagy száj miatt csakhamar észreveszszük, hogy az iráni családnak e nagyobbrészt keleti ága az arczkinyomatban épen ugy, mint a testalkatban sok idegenszerüvel, azaz turánival bir s teljességgel nem tekinthető az iráni törzs őseredeti jellegének, miként ezt Khanikoff ur hiszi. Hogy a mai tadsikok hazája a hajdankorban oly nagyhirü Baktria és Szogdia, az iráni műveltség eme legrégibb székhelye, a zoroaszteri vallás bölcsője, Irán hős mondáinak forrása vala, ezt ma már a Vendidad és a görög történetirók állitása után nem lehet kétségbe vonni. Elismerjük, hogy ők már a leghomályosabb őskorban e vidék lakói valának, mert a régi Khoraszánt, mely messze be egészen khinai Tatárországig terjedett, a mint a topographiai elnevezések bizonyitják, iráni települők alapitották és lakták, de ki hagyhatná figyelmen kivül a szittya-török elemek folytonos áramlásait, melyek az Altai hegység völgyeiből, az őskornak ezen ugynevezett „Officina Gentium“-jából, Krisztus előtt 700-tól kezdve Krisztus után 900-ig Középázsiát elboritották? Egyetlen egy ország sem maradhatott megkimélve, ha csak a Jaxartestől az Eufrátesig terjedő eme vándorlások főutján feküdött, az idegen vérrel való össze-visszavegyüléstől, és a mily kevéssé tarthaták fenn kezdetleges fajegységöket Irán északi felén a mejmenei, andkhoji kerületek és a Paropamissus-hegység nyugoti lejtői, épen oly kevéssé vala ez lehetőség Transoxánia irániainál is. Csakis Bedakhsán hegyi lakói s névszerént a Vakhanik azok, a kiknek nevében a „Central Asia“ czimü czikk tudós irója a „Quarterly Review“-ben (juliustól szeptemberig 1866) a görög Οξυς[55] eredetét fölfedezni véli, kiknek az ők nehezen megközelithető hazájokban több igényök lehet a fajegységre, mert minden feizabadi[56], a kiket csak láthattam, az iráni jelleg pregnansabb ismertető jeleit hordja magán, mint a tadsikok, sőt még nyelvök is tisztább a turán alak- és szókincstől s ha föltehetnők azt, hogy egy nép, ha már épen a legmélyebb visszavonultságban is, évszázadokon át megőrizheti kezdetleges jellegét, akkor bizonyára pusztán csakis a Vakhanik, s nem általában a tadsikok volnának azok, a kiket mi a régi keletirániak leghűbb maradványainak tekintenénk. A mi a „tadsik“ elnevezést illeti, mindig ugy találtam, hogy az illetők azt sohasem használják örömest, mert habár nem hangzik is az füleikben határozottan gúnynév gyanánt, mindazáltal mégis hozzá vannak szokva, hogy alatta azon megvetés kifejezését értsék, melylyel az özbeg hóditók az ország legyőzött ős lakóira tekintenek. A „tadsik“ szó alatt Turkesztán tatár lakossága csuszó-mászó, fukar, kapzsi természetü embert[57], az álnokság és hetvenkedés fogalmát érti, egy szóval mindazt, mely az özbeg nyiltsággal, egyeneslelküséggel és becsületességgel ellentétben áll. Egyébiránt ez a viszony mindenütt föltalálható a turáni hóditók és iráni leigázottak között, mert valamint hogy az utóbbiak Persiában a törököket szellemi előnyök tekintetében hatalmasan felülmulják, épen igy van ez Középázsiában is, és Bokhara csak azért lett a középázsiai czivilizáczió főhelyévé, mivel ott a lakosság tulnyomó többsége már a legrégibb idők óta tadsikok valának, a kik az iszlamelőtti kor műveltségi törekvéseiben tovább haladva, bárha az uralkodásról leszoritották is őket, azért még sem szüntek meg uraikkal szemben a czivilizátorok szerepét folytatni. Valamint hogy az iszlam fölvétele után következett első századokban a vallástudomány és szépművészetek mezején a celebritások többnyire tadsikok valának, épen ugy a legkitünőbb mollahkat, a leghiresebb isánokat Bokharában, Khokandban és Kasgarban még ma is e nemzetiséghez tartozóknak fogjuk találni. A bokharai udvarnál, daczára a fejedelem özbeg származásának, a főbb miniszterek és irányadók mindig tadsikok, sőt magában a dühösen özbeg khivai kormányzóságban is a mehter-t (államtitkár), azt a hivatalnokot, kinek a qualifikácziójához legtöbb szellemi tehetség kivántatik, kizárólagosan csak az ottani persa népesség közül szemelik ki. Valóban csodálatra méltó, hogy a tadsikok az özbegekkel való több százados együttélés daczára is nem csak egyéni sajátságaikban, de sőt családi és házi szokásaik- és erkölcseikre nézve is mennyire különböznek az utóbbiaktól. Egy példabeszéd azt mondja: „Az özbeget lován, a tadsikot pedig házában nézd meg!“ A tadsik ugyanazon gondossággal szokta földisziteni házát és öltözetét, melyet az előbbi lovára, fegyvereire és nyeregszerszámára fordit. A tadsik, ha még oly szegény is, mindig többet akarna érni, mint a mennyi valóban, és ezért, habár családi körében fukar és önmegtartóztató is, a nyilvánosság előtt majdnem mindig a gazdagot és nagylelküt játsza. Nem kevésbé válogatottak társalgása, udvarias kifejezései és bókjai, melyeket használni szokott; egy kissé ugyan tatárosan hangzanak a persa finomsághoz szokott fülnek, de az özbeggel szemben mégis valóságos gentleman-nak lehet őt tekinteni mindig. A természettől békés foglalkozásokhoz hangolva, a tadsikok mindenfelé épen annyira hivei a földmivelésnek, kereskedésnek és műiparnak, mint a mennyire gyülölik a háborut, s ha rá kényszeritik is őket a fegyverforgatásra, ritkán vitézek, de gyakorta kegyetlenek. Az özbegeknél oly gyakran előtérbe lépő nemzetiségi érzület is hiányzik nálok[58]. Összetartanak ugyan egymás között, de az inkább egy szorongatott népfaj kölcsönös támogatása, mint azon kiváló törekvés, hogy a tadsiksággal kitegyenek magokért és ha már épen ki akarnának is tűnni valami úton-módon, a mi különben csak is Bokhara városában történik, akkor is csak arab származásukra szoktak büszkeséggel utalni. Az utóbbi állitás helytelenségét Khanikoff (88. és 89. l.) már eléggé bebizonyitotta. Ő a „tadsik“ szó eredetét a tads-koronából, egy fövegből származtatja le, melyet a régi tűzimádók viseltek s viselnek ma is. Tadsik tehát az a név lenne, melylyel a Zoroaszter tanának hiveit az akkori idők mohamedánjai nevezték, vagy a melyet ők magok adtak magoknak; mert a „tazik“ szónak a huzvaresi, és a „tazi“-nak a persa nyelvben, mely arabot jelent, az előbbivel semmi köze. Csak az feltünő, hogy a „tadsik“ elnevezés nyugoti Ázsiában is előjön. Ugyanis az örmények mind a törököket, mind az arabokat, azaz általán véve a mohamedánokat, tadsik-nak nevezik, de csak titokban magok között, s előttem mindig gúnynévnek látszott az, melylyel az elnyomottak zsarnok uraikat illették. Minthogy én ezt Kisázsia örményeinél közönségesen igy találtam, ugy tetszik, hogy avval nemcsak a mohamedánokat, hanem egy idegen vallás követőit akarták megjelölni, és hogy ezt a minden valószinüség szerint igen régi szót, Persia régi lakói, kikkel az örmények a Szaszanidák alatt érintkezésben állottak, később az arabokra ruházták. Hogy a „tadsik“ név, melyet Khanikoff ur az Iszlam bevitele után következett első századok arab-persa történetiróinál nem talál, Középázsiában már igen korán létezett, azt legjobban bebizonyitja az ujgur kézirat „Kudatku Bilig“ (a boldog tudás). Ezen a hedsra 465-ik éve áll és ott már gyakran találjuk a „tadsik“ szót a törökkel ellentétül felhozva. A nevezett mű, melyet Jaubert a „Journal Asiatique“-ban 1825. megvitatott, egy khinai munkának ujgur forditása, vagy jobban mondva, átdolgozása. Magok a törökök Transoxania őslakóit mindig szártnak[59] nevezték, oly szó, melynek eredete előttem egészen ismeretlen, és a melyet már a hires Mir Ali-Sir használt Huszein-Mirza-Baikera idejében, midőn egy értekezésben a persa és török nyelvről az elsőt mindig „Szárt tili“-nek és sohasem „tadsik tili“-nek nevezi. Ennél fogva tehát a Szárt-ot jogszerüleg vehetjük a török „tadsik“ elnevezés helyett. Imitt-amott az özbegek is külömbséget szoktak tenni a szárt és tadsik között, a mennyiben az utóbbi alatt olyan, többnyire bokharabelieket értenek, a kik csak az ujabb időben telepedtek le az özbegek közé és iráni szójárásukat egészen megtartották, az előbbi alatt pedig azokat értik, a kik már régen ott laknak és a kik nagyobb részint anyanyelvöket is fölcserélték a törökkel, miként mi azt egész Khivában és északi Khokandban is találjuk. Bárha én a tadsikok és szártok közti külömbség nézetét nem osztom is, de még sem tagadhatom, hogy a szártok, általán véve, nehány arczulati sajátságban is különböznek a tadsikoktól. Ugyanis ők egy kissé karcsubb termetüek, hosszukásabb ábrázatjuk és keskenyebb, magasabb homlokuk van, mint a tadsikoknak, mely azonban annak a körülménynek tulajdonitandó, hogy ők a Középázsiában letelepülő szabaddá lett persa rabszolgákkal gyakran összesógorosodnak, mit a tadsikok sohasem tesznek. XVII. Az irodalom Középázsiában. „Tatár múzsa! Ozbeg Melpomene!“ Ez ugyancsak furcsán hangzik sokak előtt. Nem csekély azok száma, kik alig hihetik, hogy a durvaság és barbarizmus ősi fészkében, ott, hol rablás, gyilkosság s fosztogatás vannak napirenden, költészet is létezik s olyanok, kik irodalommal foglalkoznak; de ezeknek nincs igazuk; mert a Kelet volt ősi időktől fogva a költői ábrándok hazája, s minél jobban fenmaradtak a társadalmi viszonyok ősi alakzatai, s minél kezdetlegesebb s fiatalabb még a míveltség, annál jobb kedvvel költenek és mesélnek, annál nagyobb szenvedélylyel fordulnak az emberek a természetfölötti képek és ábrándok felé. S ezért ne csodálkozzék senki a felett, ha egy kirgiz sátor lakóit költőibb hangulatban találja, mint Páris vagy London valamely mívelt körét. Nálunk csak bizonyos korbeliek s csak bizonyos egyének járulnak Kasztalia forrásához. De Középázsiában a szerelmes pár s az ének sulya alatt megrogyott vén, a harczos és a pásztor, s a hitbuzgó és a közönyös mind egyformán hódolói a költészetnek, mindenki verset ir, regét alakit, s ha bár ez nem mindenkinek sikerül is, de azért mégis mindenki örömmel hallgatja másnak költői műveit. Miután Keleten az irodalom a vallással szoros kapcsolatban áll, szükségesnek tartom, hogy a középázsiai elmeműveit mindjárt kezdetben kétfelé osztályozzam, s ezek a) az iszlam v. i. települt népek irodalma, s b) a nomádok irodalma. E megkülönböztetés még azon korra vihető vissza, melyben az iszlam kiterjedésével együtt, amaz irodalmi fogalmak is meghonosultak, melyek azóta a nélkül hogy valami nemzeti jellegre tettek volna szert, az iszlam népeknél még most is közérvényüek. A jelenkor költészete, s épen a költészet teszi főrészét a keleti irodalomnak, majd mindenben megegyezik az araboknál, törököknél, a persáknál és a középázsiabelieknél. Hiába keresnénk abban nemzeti jellemvonást; mindenütt ugyanazon képdús költőiség, ugyanazon változatok és hasonlatok, mindenütt rózsa és csalogány, a virág töviséhez hasonló szempillák, az égfelé törő sóhajok sürü füstje stb. Helyesen jellemzi ez egyszabásu múzsát a tudós Khanikoff, midőn azt mondja hogy „hasonló azon szabadban vadon tenyésző növényekhez, melyek Dél-Ázsia sós talaján mutogatják változatos formáikat, s bár törzsük tüskés és érdes, s e fölött sóréteggel fedett, de azért a durva héj szakadékai itt-ott kellemes illatot lehelnek s a hervadt szár üde szinü szép virágokat hord.“ (L. „Journal Asiatique“ 6-ik folyam, 5-ik kötet, 297. lap.) Ezen irodalomról tehát, melyet a művelt külföld sikerült műforditások s tudós értekezésekből már eléggé ismer, mi nem szóllunk, mellőzzük azon nehány vallásos rajongó által teremtett vallásos irodalmat, kik az isten és proféta iránti túláradt szeretetüktől indittatva, köteteket irtak szeretetük s odaadásuk tárgyáról. Ez utóbbi szellemi termékek a három fejedelemségben egyedül a Molláhk és Isánok körében ismeretesek. Hallgatja ugyan a nép is s elég nagy tűrelemmel, de nem lelkesül tőlök, mert mysztikus gondolatmenetük, s a bennök használt túlbő nyelv, fogalomkörét meghaladja. Az a mit mi Közép-Ázsia irodalmáról mondani akarunk, a föntebbiek után, jóformán csak a népköltészetre vonatkozik. Csak itt akadunk még néhány oly eredeti vonásra, melyek valóban megérdemlik, hogy turkesztániaknak neveztessenek. A legtöbb költőiség a khivai khánság lakóiban rejlik. E része Közép-Ázsiának már a 12-ik században hires volt zenészeiről s jó hangú énekeseiről, épugy mint költőiről és költőnőiről. (Sőt, alig ötven éve annak, hogy Teheránban a kadzsárok udvaránál, egy khivai fuvolás bámulat és tisztelet tárgya volt.) Bokhara csak a török elem túlsúlyra vergődése előtt birt nehány nagy költővel mint p. Rudeki, Figani, de ezek is inkább persa költők voltak. Khivára visszatérve, még megjegyzem azt is, hogy reám mindig meglepő hatást gyakorolt az, midőn egy-egy nehézkes s ügyetlenül öltözött szilajképü, napbarnitott özbeget, kellemes lágy hangon énekelni hallottam; az utazó ugyanezt tapasztalhatja a turkománok s kirgizek között is. Ezek egy szerencsés kaland után a zenében és költészetben keresik s találják a legfőbb élvezetet, s nem lehet oly fáradt, oly törődött a khivai, hogy örömmel ne hallgassa az uton szembejövő bakhsit (énekest). A fiatalság ha a rablókalandról vagy a harczból megtér, az egész éjszakán versekkel és zenével mulatja magát. A pusztákon, hol hiába keresnők az élet kellemeit, a bakhsit föltaláljuk, még pedig szép számmal, s ezeken kivül maguk a nomádok is foglalkoznak a költészettel, kik között a társaság legkedveltebb tagjává rendesen az lesz, ki leghamarabb talál illő rimet vagy lejtést, s rendesen az ifju leányok is legörömestebb az ügyes verselőhöz mennek férjhez. Az özbegek költészetének főrészét a regék alkotják, melyeknek tárgya részint a vallásos, részint a hadi életből van meritve. Az előbbenieket többnyire a molláhk s a míveltebb baksik idomitották arab és persa források után a honi izléshez, de az utóbbiak valódi tatár termékek, s ezek gyakran valóban ragyogó s képdús nyelven vannak tartva. A hősi elbeszélések, melyek alakjokra nézve a mi románczainkhoz hasonlók, nagyobb terjedelmüek s gyakran több estén át szavaltatnak vagy daloltatnak el, s bár az iszlam ezekben is nagy szerepet játszik, de mégis inkább azon darabok a népszerüebbek, melyeknek személyei történeti alapon nyugvó hazai hősök. Ezekből álljon itt mutatványul az alább olvasható, mely Középázsiában általánosan el van terjedve. Czime: Ahmed és Juszuf. Tartalmát két hős története képezi, kik ősi szokás szerént már kora ifjuságukban csapatokat, azaz zsákmányló csapatokat vezettek az eretnek Irán ellen, mely vállalatoknál állitólag nem annyira a kincsszomj kielégitése, mint inkább a hitetlen siiták megfékezése volt a főczél. Mindjárt a bevezetésben következőleg oktatja Juszuf indulni készülő társait: „A hitvány emberrel ne szövetkezzetek, mert legelrejtettebb titkaitokat is el fogja árulni. Rosz helyeken titkos szókat ne ejts ki szádon, mert legnagyobb titkodat is megtudják. Többet ér a puszta falevél, mint a bájnélküli rózsa. Jobb a száraz rög, mint a haszontalan fű. Hasznosabb a bot, mint az esztelen utitárs, mert ez nyomodba viszi az ellenséget. Ne téritsd meg soha az esztelent, mert ő öntudatlanságában mégis csak a nyomoruság vermébe siet. Midőn az alávalóhoz térsz be vendégül, ebként támad rád, s mindjárt kimutatja bűneit. Oh mily örömmel áldoznám fel magamat, hogy mint igazi hős példát adhassak. Mert ez csak a hitetlenek ellen huzza ki kardját hüvelyéből. Ne induljatok a gyávával együtt az ellenségre, mert megjelenti nekik irányotokat.“ Juszuf bég mondja: „Elérkezett az idő, melyben szülőföldünkön többé nem maradhatunk. Csak a bolondok nem ismerik saját sorsukat, hanem haragosan szólnak s kimutatják gonosz nyelvüket.“ Erre megindulnak. Hős tetteiket a hir mindenfelé elviszi s ugy azok természetesen hazájukban is ismertekké lesznek. Itt akkori időben több kis fejedelem uralkodott, kik közül az egyik a jeles hősöket szolgálatába kivánván fogadni. Ez volt akkor a közönségesen bevett szokás. Juszuf társaival együtt enged a felszólitásnak. Ismét kiindulnak tehát ujabb kalandot hajhászni, s most az iszfaháni fejedelem Güzel-sáh ellen. De a persa ravaszság legyőzi az özbeg erőt s a két fejedelmi hős fogva bilincsekben Iránba hurczoltatik. A hős fájlalja szerencsétlen esetét, s mert ellenségeihez hiába fordulna, a környékbeli magas hófedte hegyeknek következőleg panaszolja el fájdalmát: „Hófedett szép hegyek, láttátok-e az én esetemet? Láttátok-e, midőn e hitetlenek foglyává lettem s elmaradtam az enyéimtől? Senki sem szánja sirásomat, csak a hegyek rendülnek meg könyeimen. Láttátok-e, mint boritották el fejemet sürü ostorcsapásokkal, midőn közöttük mentem? Társaim nem is ügyelnek rám: Oh, mily keserü könyeket sirok. Láttátok-e a fogoly Ahmed béget, midőn velem együtt járt a földön? Vért szomjazom, mert e világon igen nagy az én keserűségem. Láttátok-e, hogy a hitetlenek lovon ültek, midőn én gyalog jártam?“ Juszuf bég mondja: „Szivem összeégett, fájdalmam végtelen. Láttátok-e, hogy megkötötték kezemet s hogy a ló járását kellett követnem?“ Ezután börtönbe vetik, hol egy ott már rég sinlődő szunnita hitfelében, ki mint varázsló és jövendőmondó a sáh haragját magára vonta, szenvedő társa s a börtönőr leányában, ki őt megszerette, hű barátnéra talál. Eddig folyvást csak harczokról, nagyszerü hőstettekről s a nagy hitbuzgóságról szól a rege. De innentúl már szerelmi jelenetek is fordulnak elő. Juszuf bég nővérét és kedvesét hagyta el, midőn kalandra indult. Az előbbeni látván, hogy hiába vár reá, keservében haját felbontatva, gyászolja őt. Az utóbbi a szerelem lángját még ez idő alatt is táplálni óhajtván, a hősnek öt betanitott daruját küldi el hozzá s igy oktatja őket: „Oh Juszuf bég darvai. Induljatok meg s menjetek N. városba. Igyekezzetek előre, repüljetek el a magas hegyek fölött s meglátván Juszuf béget, siessetek vissza, nehogy a pusztai sólyom szárnyaitokról megismerjen. Szivem elpusztul. Menjetek hozzá, s megtudván állapotát, térjetek vissza. A világ rózsája voltam egykor, de most a csalogány elhagyta lelkem berkét. Ha életben lelitek uramat, vigan verdeső szárnyakon térjetek meg. De ha elhervadtak rózsái, ha élte vége elérkezett, ha meghalt ő, akkor boruljatok gyászba és sirva térjetek vissza. Kiáltsatok akkor istenhez s rázzátok meg szárnyaitokat. Emelkedjetek hát az ég felé, induljatok meg Ürgendsből, menjetek N. városba s igaz hirrel térjetek vissza. Hallgassátok meg Gül Asszel jajjait, s vigyétek hirül neki szivem fájdalmát. Oh zarándokoljatok sirjához s hozzatok onnan egy kis maroknyi port!“ Busan kerengnek a darvak szerencsétlen uruk börtöne felett, ki őket végre meglátván, a következő izenettel küldi haza: Oh ti a légben kereken repkedő darvak; ha visszatértek, üdvözöljétek népemet. Oh ti jobbra, balra nézegető darvak, ha visszatértek, üdvözöljétek népemet. Magasan a légben repked s pihen a daru, mert szárnyai a hosszu utban elfáradtak. Megujul fájdalmam a börtönben. Oh üdvözöljétek az enyéimet. Kharezm városa az én szülőföldem, ott maradt barátom és kedvesem. Oh üdvözöljétek az én gondoskodó, kedves drága anyámat, az én Kaabámat. Magasak a szomoruság bérczének fenyvei. Oh ti ifjak és vének, imádkozzatok érettem. Bús ősz borula reám, a helyett, hogy az élet rózsabimbói nyiltak volna számomra. Üdvözöljétek szegény kis nővéremet, ki már kora hajnalban oly várólag tekintget felém. Azt is, kinek szivét az elválás megemészti, ki gyászba borulva s felbontott hajjal sirat engem, ki az utra tekintve igy jajgat: „ő nem jött meg“, őt értem, a drága barátnét, Gül Asszelt, kinek szive elválásunk után pusztává és kietlenné lőn. Te innen egy nap alatt elérsz Kharezmbe, utad hét hegyen vezet át. Jegyezd meg magadnak oh daru, hogy láttad Juszuf béget s köszöntsd a gyáva bégeket!“ A szárnyasok haza repülnek, de a hősök még sokáig sinlődnek a börtönben, mig végre halálra itéltetnek. De a szunnita szentek csodahatalma megmenti őket. Az ellenök emelt fegyver éle eltompul. Erre a persa zsarnok figyelmeztetvén, a hősöket maga elé hivatja. Hogy szabadságukat elnyerhessék, Juszufnak Kökcse nevü udvari bohóczczal kell költői versenyre szállni, s csak ha győztes lesz, térhet szabadon hazájába vissza. Juszuf bámulatosan merész rögtönzéseket mond, s a helyett, hogy a zsarnokot dicsérné, saját dicsőségét énekli a következőkben: „Szép az én népem. Tél helyett mindig nyarat élvez. Kertjeit szépen mívelik, fái gyümölcsözők, vénei fehér sátrakban pihennek s ifjai a vadászatnak örvendenek, s bizalmas barátság közt élve, örömökben élik napjaikat. Lovaik gyorsak, mint a szellő, s te velök nem kelhetnél versenyre. Magas reptüek ott a madarak s haragjokban az embert is elragadják. Ha rólam egy napon hirt vesznek, nemsokára sereggel jönnek el érettem. Hat font erős sodronyból készültek ívzsinegeik. Fejedelmeik igazságosak s részrehajlástól idegenek… Hallgass meg engem, te hitetlen Güzel sáh: ha háboruval térendek ide vissza, tudd meg, hogy egy sújtása karomnak százezer életet olt ki. Szablyáik Iszfahánból valók, kettős bazárral birnak városaik, földjeik virágágyakhoz hasonlók. Népeim földjei telve vannak a szarvasok, nyulak és sólymok ezreivel. A bőkezüek közülök Hatemhez hasonlók, vezéreik Behramhoz. Rusztemek ők a csata napján, igazi hősök a csatazaj között. Nincs nekem semmi hatalmam, mert rabszolga vagyok, de ez a hitetlent meg nem inditja. Czél nélkül egy légy sem veszhet el, ne engedd tehát, hogy hiába folyjanak könyeim.“ Végre győz s kincsekkel rakodtan indul meg Ürgendsbe, s daczára az utjában felmerült viszontagságoknak, mégis szerencsésen ér haza, hol történt fogadtatása meghatóan szép költői képekben van megörökitve. Miután Juszuf nővérét és kedvesét üdvözölte, ezek őt anyjához, Lalkhanhoz viszik, kit éveken át tartott sirása s búbánata már csaknem megvakitott. Midőn a kedves hirt megviszik neki, eleinte nem hiszi el s igy szól: „Megtört engem a vágyakodás utána, valjon meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Égő szemekkel nézem az utat, meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Fájdalomba merülve sóhajtoztam, remegve kerestelek téged szemeimmel. Átkutatom az egész világot éretted; meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Meg fognálak-e még láthatni, kedves fiam, ha mindjárt Dsirdsisz véres könyeit sirnám is?“ Juszuf béget elejébe viszik. Előbb távolan áll meg előtte, de midőn a keserű sóhajokat meghallja, még búsabban jajdul fel a végzetes távollét feletti fájdalmában. Szaváról anyja megismeri s örömtől ittasan igy üdvözli: „Oh te hét évi rabságot szenvedett, te gyógyitó írja sebhedt szivemnek. Szerencsém csillaga ismét ragyogni kezd, s elmult imé bánatom éjszakája! Oh te népemnek fejedelme, országom ura, te Rusztem, te a világ hőse, Juszufom, ragyogó napom, vigaszom, életerőm. Te vagy az én szerencsém koronája, életemnek ékessége. Lalkhan ismét megtalálta fiát, a mindenható kegyes volt iránta. Eltünt már szivemből minden fájdalom, minden gond, mert Juszuf, az én fiam, megjött!“ Nemsokára összeadják a szerető párt; de a hősi vér nem hagyja nyugodni a kalandort. Uj sereget gyüjt tehát, mely egész Középázsia népeit magában foglalja. Jelszava: bosszuállás Güzel sáhon. A szerencse neki kedvez s a persa meggyőzetik; Kamber, egykori szenvedéseiben hű társa is megszabadul s miután a legyőzöttre az alább elősorolt hadi sarczot rótta, dicsőséggel tért haza. „Juszuf követelései Güzel sáhon.“ „Ide kell adnia N. város egész Kharadsát. Negyvenezer darab aranynyal áttört selyemruhát, s negyvenezer khimbált (nehéz selyem) küldjön. Vámjait és adóját is összeszedje. Negyvenezer diszruhát s negyvenezer aranyszerszámu hadi mént. Negyvenezer hím és nőtevét. Negyvenezer ifju rabszolgát arany övekkel. Negyvenezer szép tekintetü ifjut küldjön. Negyvenezer lánczra vert orrszarvut küldjön. Négyezer… aranyszögekkel kiverve. Negyvenezer szürke sólymot küldjön. Negyvenezer ostort küldjön, melyeken a szögek rendbe legyenek kiverve, szíjjai ezüsttel, nyelei aranynyal ékesek legyenek. Negyvenezer vasszürkét, négyezer pejt, negyvenezer nemes lovat, kigyófarkuakat küldjön. Negyvenezer nehéz lovast, negyvenezer gyalogost, negyvenezer karavánvezető fiut küldjön; olyakat, kiknek hosszu, fekete hajuk van s arczuk anyajegygyel vannak tele. Negyvenezer csodaszép leányt, aranyövüeket küldjön. Negyvenezer kucsmát, hatvanezer turbánt küldjön. Küldjön még juhot és kettős szarvú kost is hetvenezeret. Juszuf bég mondja: „Készen tartsa mindenét. Százezer orosz tallért s tiz tálnyi aranyat is küldjön!“ Ez volna röviden tárgya az egyik özbeg románcznak, a milyen azonban igen sok van, mert a lakosság legnagyobb része ezen faját kedveli leginkább a honi irodalomnak. Itt-ott néha a vallásosság együtt szerepel a vitézséggel, s ilyenkor a hősök az iszlam világból vétetnek, mint pl. a Zerkum sáh történetében, melyben a nevezett iráni hitetlen fejedelmet Ali meggyőzi s az iszlamra tériti. A mi e költeményben reáleteinek gazdag tartalmát és változatosságát illeti, bátran megmérkőzhetik Bojardi vagy Arioszto nagy műveivel. Néha még a való történetet is belekeverik az ilyféle költeményekben, mint pl. az Ebu Muszlimról szóló dalokban, ki előbb az Abaszidák alatt vezér, később Khoraszán és Kharezm független fejedelme volt. A történeti tények már meglehetősen régiek, de azért az özbeg mindig meg tudja megmutatni a puszta azon helyeit, hol az arab fővezér sátora állott, hol küzdött s természetfölötti dolgokat hajtott végre. Végre még azon eposzokról is meg kell emlékeznünk, melyekben a Sáhi-Kharezmian fejedelmek dicsőitetnek, mert ezekben ép ugy, mint a khivai Mehemed-Emin s a khokandi Mehemed-Ali khánokról szóló költeményekben sok oly képre akadunk, melyekre méltán ébred fel az özbeg nemzeti önérzet. E nagyterjedelmű költői műveken kivül vannak még kisebb költemények is, melyek vagy a szerelemről, erkölcsről s a hősi erényekről szólanak, vagy fegyverforgatásra, lóidomitásra s a jó harczos kötelességeire oktatják az olvasót. Ez utóbbiak szerzői közt már nem igen akadunk költői lélekre, többnyire egyszerű polgárok, vándor baksik, az irásban s olvasásban egyaránt járatlan emberek művei ezek, kik gondolataikat más által iratják le; végre még ifju nők és leányok, kik a szenvedély tüzétől hevittetve, költészetben keresnek enyhülést. Magam is hoztam Középázsiából egy ilyen gyüjteményt magammal, mely durva, ügyetlen betüi vastag papirosa alatt sok furcsát, bár kevés szépet rejt magában. Én ez opus curiosumot egy turkomán bakhsi csizmaszárában láttam meg először. Lássunk nehány fajt belőle, a költő nevével együtt, mire azonban megjegyezzük, hogy sokszor álnévre fogunk akadni. Ilyen az itt olvasható, mely valódi keleti hangon beszél az élet mulandóságáról: „Allah Jar. 1. Hiába épitesz várat és palotát e földön, mert utóljára is romba dől, s ugyis épiteni nem érdemes. 2. Éjjel nappal gyötörni a szegény utast, folyvást munkálni és fáradni, bizony nem érdemes. 3. Barátim, muló javakért e silány földön egymást gyötreni és busitani, bizony nem érdemes. 4. A hiuságnak és szenvedélynek hódolni, a betegeket és gyöngéket bántani, bizony nem érdemes. 5. Iszlam országait pusztitani s halálhozó kardot rántani, bizony nem érdemes. 6. Mollah khodsát s a világot adózással, ezer búval bajjal kinozni, bizony nem érdemes. 7. Törököket, tadsikokat, özbegeket s nomádokat busitani, éjjel-nappal zajongásban ide-oda futkosni, bizony nem érdemes. 8. Te is Allah Jar, miként szenvedhetsz még e világon. Gyötröd te is magadat csak azért, hogy végre elpusztulj s bizony ez nem érdemes.“ Reonák. 1. „Kedvesemhez indultam egy estve. Csöndesen lépdeltem. Édes álomban találtam őt s megöleltem szép csendesen. 2. „Egy csókot loptam el ajkairól s megörvendeztettem azzal szivemet. Átöleltem karcsú derekát s ujra megcsókoltam szép csendesen. 3. „Adj egy csókot csak“ igy szóllék. „Nem szégyenled-e magad?“ felelé ő „eredj vissza oda, a honnan jöttél, szép csendesen.“ 4. Makacskodni akartam én s nem mentem el. De ő karomon fogott s elküldött. Végre mit tehettem egyebet. Tovább sompolyogtam szép csendesen. 5. Elmentem, de nem tartóztathattam vissza magamat s visszajövén igy szóllék: „Oh kegyetlen, csak egy csókot adj, szép csendesen.“ 6. (Bajos volna az európai olvasó izlését megkisérteni vele.) 7. Revnák igy szól: „Bohósággal van a világ tele, ne gáncsoljon hát ezért engem senki, hanem olvassa el szép csendesen.“ Mesref. 1. Lelkemet tűzláng emészti, s mégsem jő az én barátném. Mit mondok, barátném? Szivem szerelme nem jő. 2. Bensőmet már hamuvá égeté e cziprusalakuért lángoló szerelmem. De ő kegyetlen s rám soha nem gondol. 3. Az ő hajfürteiről álmodom én, s mélyen elbusulva ébredek fel, s mégsem birom megmenteni szivemet e fürtök szálaitól. 4. Leila és Medsnun is tőlem tanulnak szeretni, csak ő, a drága kedves, nem ügyel szerelmemre. 5. Oh bolond Mesref, élted nemsokára véget ér, de ő, a gondatlanul csapongó, még sem törődik veled. Fuzuli. 1. Tartsd meg a szerénység zárszalagját, mert nincs szebb valami a szerénységnél. Gondold meg, hogy az, ki nem szerény, sem ezen sem a másik világon nem boldogul. 2. Oh sziv szárnyasa, ne repkedj soha magasan a légben, hanem pihenj egy király kezén. Mert a magasan járó sólyommal soha sem vadásznak. 3. Kincseket csak az istentől kérj, mert neki sok tárháza van, s ha csak egy cseppet ad is, bőven elég az, mert soha el nem fogy. 4. Kire a szerencsemadár pihenni leszáll, szárnyak nélkül is magasan repül az, de a kit elért a balsors, az kezét is alig mozgathatja. 5. Maradj alázatos, lelked soha követelő ne legyen, mert kit a kincsvágy bánt, annak soha semmi sem lesz elég. 6. Te meg Fuzuli csak a barátságnak élj e világon. A barátságtalan szivben mindig tél tanyázik, s hogyan is lehetne abban nyár? Neszimi. 1. Ünnepestén találkoztam a cziprushoz hasonló kedvessel. Megzavart ez engem s ámolygóvá lettem. 2. Vasárnap eszem megzavarodott, s gondolat nélkül rogytam össze, mert az ő arczát láttam s azt hittem hogy az a ragyogó hold. 3. Hétfőn végre elmondtam szivem titkát annak, kinek szemei nárcziszok, arczai rózsák s szemöldei hatalmas ivek. 4. Kedden vadásszá lettem, s kimentem (sétálni) a mezőre. De zsákmánya lettem az örökké kegyetlennek. 5. Szerdán a mezőn járt kedvesem. A csalogány látta az ő arczát s panaszos dalt mondott. 6. Csütörtökön igy szóltam kedvesemhez: „Oh hallgasd meg tanácsomat; rejtsd el titkodat a jó és a rosz világ előtt!“ 7. Végre pénteken meglátta Neszimi az ő egész szépségét, s megtelt az ő rózsaajkai serbetjéből. E példák, ha mindjárt a mi európai izlésünket a bennök felmutatott költői szépségek nem is elégitik ki, mégis eléggé megmutatják azt, hogy a közép-ázsiabeliek, társadalmi viszonyaik minden durvasága mellett, s daczára a folytonos rablások és harczoknak, még sem egészen szegények költői érzelmekben. A míveltebbek, kik a nélkül hogy a népköltészet emlitett termékeit lenéznék, de finomabb izlést s magasabb míveltséget szenvelgnek, többnyire a régibb persa költőket olvassák, vagy Nevait, ki a csagatáj költők közül egyedül áll a tökély azon fokán, melyen a többi iszlam világ egyébb költői tündökölnek. Nevai, a hires Seikh Abdurrahman Dsami tanitványa, ki egy ideig mint miniszter, hadvezér s több tartomány kormányzója működött, egyike a legeredetibb költőknek, s e mellett termékenysége roppant nagy. Több mint harminczkét önálló munkát hagyott hátra, a költészetről, történettanról, erkölcstanról s logikáról; s ha mindjárt művei nem is középázsiai, hanem inkább persa szellemben vannak irva, azt az érdemet mégsem tagadhatjuk meg tőle, hogy ő volt az, ki a középázsiai török nyelvnek finomságot és diszt kölcsönzött. Alább nehány részletet közlünk „diván“-jából, ugy a mint azt a középázsiabeliek jelenleg is dalolják: Nevái. 1. „Jöjj oh szivem, keressünk együtt egy kedvest, keressük fel a cziprustermetűt, az ezüstarczút. 2. De a mi szemünk kedvesét már más választotta. Nekünk is van szemünk, keressünk tehát másikat. 3. Ő már csak a halál porával gyönyörködteti az emberek szemeit. Miért állnánk itt hiába? Jöjj, keressünk más szépet. 4. S ha hozzád hasonló, az egész mindenséget bajba döntő szépséget nem találnék, akkor keresek szerényet, engedelmeset, de kegyes szivűt is. 5. Hegyet völgyet bejárunk s felkeressük a kedvest a kertben, vagy a réten. 6. Hasznos a kivánság, s bár ne maradna teljesületlen. Kicsinyt és nagyot, minden lehetőt megvizsgálunk. 7. Oh Nevái, mikor szabadulsz már meg gerjedelmedtől. Jöjj tehát s gyüjts türelmet és kitartást a találkozás előtt.“ Nevái. 1. „A kedvesétől eltávozott sziv olyan mint a király nélküli ország. A mely országnak nincs királya, az olyan mint a test lélek nélkül. 2. Mit ér a lelketlen test, oh muszulman? Olyan az mint a fekete föld illatos rózsák nélkül. 3. A fekete föld, illatos rózsák nélkül, olyan mint a sötét éjszaka ragyogó hold nélkül. 4. A sötét éj ragyogó hold nélkül, olyan mint a sötétség az élet forrása nélkül. 5. A sötétség az életforrás nélkül olyan, mint a pokol a paradicsom mezeje nélkül. 6. Oh Nevái, mily sok gondot adnak a szépek. Bizony fájdalmas az elválás s nem sokat segit a viszontlátás. Szép még tőle a „Csihár diván“ is, melyben a különböző emberi korokról beszél. Szépek átdolgozott románczai is, mint p. „Ferhád és Siriin“, „Medsnun és Leila“, „Juszuf és Szulekha“, továbbá az „Ezer egy éjszaká“-ban általa versbe szedett regéi is, melyek közül itt „Szeif ül Muluk“-ból közlünk egy részletet: „Szeif ül Muluk Csin városba menendő a tengerre száll.“ 1. Jöjj ide dalnok, beszéld el nekünk a királyfi szerencsétlenségének történetét. 2. Az elbeszélő felelt: „Bizony nagy dolgot kivánsz, mert a bánat szablyája megtöri a keblet.“ 3. Utra készült a királyfi s tudakozódott Katine város felől. 4. Elegendő tudósitás érkezett s igy mindent a hajókra hordtak. 5. A kisérők is hajóra szálltak, a vezetők készen voltak s már fölszerelve állott a sereg. 6. A királyfi is a födélzetre ment s testét isten művére (a hajóra) bizta. 7. Evező hajósok nyitották meg a menetet, utánnok a hajók végetlen sora huzódott. 8. Édes álomban ül im a királyfi, ajkai mosolygók, szivét nem nyomja gond. 9. Igy járta meg hat hónapon át a vizeket, s utját mindenütt figyelő hajósok előzték meg. 10. De a sors csakhamar éreztette vele az irigység töviseit s gonoszul elébe állt. 11. A tenger ujra felháborodott s felövezte vérszomjas kardját. 12. Keblét megnyitotta, melyből özönviz tört elő, özönviz, melynek tűzfolyói túláradtak. 13. Minden pillanatban uj rémképet mutat, ezer szivet rendit meg minden pillanatban. 14. Vadul tolonganak a hullámok, habzó fejük fenyegető, vérszomjasan zúgnak és nyiladoznak a tenger folyamai. 15. Sötét, elrémitő vihar támad. A látkör fekete lepelt ölt magára s szilaj jajgata hang zendül meg a tenger sikján. 16. A világos nappal sötét éjszakává lesz, mily borzasztó nap. Az utolsó itéletnek képe ez. 17. Bárhova nézel is, embert nem látsz, még arczod elé emelt kezedet sem. Minden vizzel van tele. 18. A hullámok folyvást hánykolódnak s mintegy lábra állitják a hajókat. 19. Folyvást zúg és bömböl a hatalmas tenger s dühösen tör elő mély örvényeiből. 20. Most összecsap, vadul jajgatnak az emberek. Azt hinnéd, a föltámadás napja ez. 21. A borzasztó zavarban egyik hajó a másikra rohan, mig szétszakadnak s a mély örvénybe merülnek. 22. A keresztfák töredeznek, darabokra szakadnak a deszkafalak, nincs út többé a menekülésre. 23. Ama száz hajó, mondja az elbeszélő, amaz emberek, amaz áruk és kincsek. 24. Mind a tenger mélyére szálltak s a vizszinén nyomuk sem maradt. Az általunk csak vázlatosan ismertetett irodalom határa ott van, hol egyszersmind a turkomán telepek megszünnek. A mily mértékben távozunk el ezek határaitól a pusztába, ugyanoly mértékben gyengül az iszlam, mig végre azon átmeneti pontra érünk, melynél a mohamedán czivilizatio végződik s az ős samanizmus kezdetét veszi. Még a nagyobbrészt iszlam hitü kirgizek közt is akadunk a khánságokból beszármazott költeményekre, de mégis nagyobb becsben állnak előttük a honi termékek; az ő népköltészetük egyuttal átmeneti pontja a két különböző szellemi iránynak. S a bakhsi, ha a Jaxartestől két napi járóföldre eső helyeken vagy az Aral északi partján boldogulni akar, kénytelen oly éneket mondani, melynek tartalmát a kirgizektől vette. A pusztai lakók költészetét inkább változatosnak s feltünőnek nevezhetjük, mintsem szépnek. Néha megkap bennök egy szép kép, de többnyire csak töredékes fölkiáltások vagy összefüggés nélküli versszakokból áll a dal, s miután ott mindenki költő, azért egy költemény sem tartja meg sokáig eredeti vonásait. Az egyik megtoldja, a másik kihagyja belőle azt a mi nincs inyére s csak kevesen birnak ellenállni annak, hogy a pillanatnyi benyomásukat dalaikba be ne szőjjék. Lewschine művének 380. lapján egy elég csinos kirgiz szerelmi dalt közöl: „Látod-e e havat? Az én kedvesemnek teste még ennél is fehérebb. „Láttad-e már a leölt bárány csepegő vérét? Az ő arczai még annál is pirosabbak. „Látod-e e leégett fa törzsét? Az ő haja még ennél is sötétebb. „Tudod-e hogy mivel irnak a mi khánjaink mollái? Az ő szemöldei még e festéknél is feketébbek. „Látod-e ezen égő szenet? Az ő szemei még ennél is tüzesebbek.“ Lássunk még nehány töredéket s összefüggés nélküli mondást, p.: „A sólyom rácsapott a kacsákra, egy csomóra, egy nagy csomóra. És én beteg vagyok s még az evéssel sem gondolok.“ Vagy: „Oda len áll egy magas fenyő, a köd reá borult. Tegnap bebocsátott magához, de nemsokára ő jövend hozzám engem csókolgatni.“ Az ilyesmik csaknem minden keleti nép költészetében feltalálhatók. Hiszen nálunk sem ismeretlenek ezek, mert a „Három alma meg egy fél „Kérettelek nem jöttél… vagy a „Magasan repül a daru, szépen szóll, „Haragszik rám az én rózsám mert nem szóll“… az idézettekkel egészen megegyeznek. A nomádoknál sok a hősi elbeszélés részint kötött, részint kötetlen beszédben. Már ezekben a délsziberiai török irodalmi szellem uralkodik s a középázsiai háttérbe szorul. Magam is hallottam kirgiz bakhsiktól nehányat, melyeket egy később megjelent munkában (Mutatványok a délsziberiai török szépirodalomból. Dr. Radlofftól) csekély szójárási s egyébb különbségekkel feltaláltam. Kétséget sem szenved, hogy ép ugy mint a tudós Schifner A. mythologiai és regei közleményei buddha befolyásra mutatnak, ép ugy a mostani kirgizek regéi (irtegi) szintén a távol délkelet felől Dzungarián át jutottak el hozzájok, mert a délnyugotról előtörő iszlam sohasem szilárdult meg túl a Jaxartesen s ezután épen nem erősödhetik meg ott, hová az orosz hatalom mindent elboritó hullámai mindinkább közelednek. E czikk befejezésére még két kirgiz népmesét közölni akarunk, melyeket Zaleszky Bronislas Mangislak környékén a Kis Horda kirgizei közt egy kilencz évig élt lengyel számüzött „La vie des steppes Kirghizes. Paris 1865.“ czimü könyvéből kölcsönöztünk. Mese Kuguulról.[60] Az embernek nincs hatalma az égben isten nélkül, sem ereje a földön egy jó ló nélkül! Volt egykor egy Buruzgay nevü kirgiz. Volt neki nagy számu juha, lova, és semmije sem hiányzott volna, ha az isten megáldotta volna gyermekekkel. Ő tehát csak egyedül volt hanyatló korában. Mindazonáltal soha sem mondta el a namazt (imát) és sohasem tartotta meg a bőjtöt. Egy nap szomoruság fogta el, hogy család nélkül öregedik meg és elhatározta, miszerint meglátogatja a szent helyeket, remélve, mikép megnyerheti még imádságai által, hogy az ég egy gyermeket ad neki. Vasczipőt csinált magának, vaspálczát vett kezébe s utra kelt. Ment, mendegélt mintegy tiz évig, talán még többig is, mindaddig, mig vasczipői elkoptak s hosszu vasbotjából csak a markolat maradt; végre lerogyott a földre és ott maradt elterülve, sokat szenvedett, és sem föl nem kelhetett, sem meg nem halhatott. Ekkor egy szent férfi jött hozzá és észrevette a földön fekvőt, megsajnálta, lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy ki ő és mi baja. De Buruzgay egy szót sem szólhatott. Erre a szent ember térdre hullva elmondta a namazt, kérve az urat, hogy oldja meg nyelvét e nyomorultnak, és alig végzé be imáját, Buruzgay erejét visszajőni érezé; elmesélte kilétét és miért hagyta el tűzhelyét. A szent ember félre ment egy kissé és imádkozni kezdett, mignem igy szólott hozzá az isten: „Te kedves vagy szemeim előtt s teljesiteni fogom kivánatodat, melyet tőlem kérsz. De miért könyörögsz te Buruzgay ügyében? Nem fizet adót, nem mondja el a namazt, nem tartja meg a bőjtöt. Hogyan lehetnék szánalommal iránta?“ – „Uram!“ felelt a szent ember, „ezentul jámborul fog neked szolgálni és elmondja a kivánt imákat; de ne vesd meg kérésemet, fogadd el inkább s végy engem kezesül.“ Az isten válaszolt neki: „Menj, hű szolgám, meglesz a te kivánságod. Kérdezd meg Buruzgaytól mit kiván, hogy megadjam neki, legyen negyven fiu és negyven leány, legyen csak egy fiu és egy leány, de saját választásom szerént.“ A szent ember visszament azon helyre, ahol hagyta Buruzgayt, és helyre állva térdein találván őt, fölkiált örömében: „Uram, nem hazudtam; mielőtt viszont láttam Buruzgayt, már hálát kezdett adni neked.“ És ő ismételte Buruzgaynak isten szavait. Ez válaszolt neki: „Mit csinálok én negyven fiuval és negyven leánynyal? Ha a magasságbeli meghallgatta kérésemet, hadd adjon nekem egy fiut és egy leányt.“ A szent ember megáldotta Buruzgayt és megvitte válaszát az urnak. Buruzgay sértetlenül találta vasczipőit és visszatért tűzhelyéhez. Közeledvén, felismerni vélte pusztáját, hegytorkolatát és nyáját; örömmel szemléli tárgyait és egymásután megjő emlékezete s felismeri, hogy semmi sem változott meg elutazása óta. Egy gulyásbojtárhoz közeledett, megkérdezendő, ki ura e barmoknak s e nyájnak. A pásztorok nem ismerték őt meg; nagyon megsoványodott a bőjttől és fáradalomtól, összeesett és megöregedett, ruhái pedig elrongyolódtak. „Mi bajod neked urunkkal?“ kérdék a bojtárok. „Menj, folytasd utadat.“ És ők egybegyüjték a nyájat. Buruzgay megvárta, mig visszatérnek és ujból kérdést intéz hozzájuk; a pásztorok ugy bántak vele, mint hitvány bámészkodóval, anélkül, hogy hozzá szóltak volna, minek következtében kénytelen lőn magát megnevezni. Azonnal figyelmesen vizsgálták őt, felismerték és tudtára adják, hogy feleségének, kit teherben hagyott, csaknem megjött már ideje, és hogy most látogatókat várnak a tanyára. Ezután a pásztorok, anélkül, hogy Buruzgay válaszát várnák, tovaszaladtak nyilsebességgel. Megérkezvén Buruzgay feleségéhez, szujuncsát (egy örvendetes ujdonságnál adni szokott ajándékot) kértek tőle. Miután megkapták az ajándékot, tudtára adják neki férje közeledését. Az asszony nagyon örült és nemsokára megérkezett Buruzgay. Egy pár nap mulva neje egy igen szép ikergyermeket, egy fiut és egy leányt szült. Buruzgay magán kivül volt örömében és sokáig tanakodtak, hogy mily neveket adjanak a gyermekeknek, kikkel isten őket megáldotta öreg napjaikra. Mig igy mélyen gondolkodott, megjelent a szent ember, a ki érette istennél könyörgött és igy szólott: „Fiadat nevezd Kuguulnak, leányodat Kaniszbeknek, a mi annyit jelent, mint szép.“ Buruzgay engedelmeskedett a szent embernek és ez távozott. A gyermekek nőttek és szépültek; eltelt négy év; az iker megtanult nyilazni magacsinálta kis nyilaival, és főleg Kuguul igen jól lövöldözött és igy telt el tiz esztendő. Ez időben történt, hogy egy hatalmas szultán nagy tojt (tort) rendezett. A lakomán kihirdeté, hogy egy nagy póznát fog emeltetni, tetején egy darab aranynyal, és a ki ezen pénzdarabot nyilával meglövi, az nőül veszi leányát. Egy nagy sereg pályázó jelentkezett; a pózna nagyon magas volt; mindnyájan czélba vették, de egy sem találhatta az aranypénzt, magok a puszta leghiresebb lövői sem találták meg a czélt. Végre a toj legutolsó vendége lepattantja nyilát és hasonlólag járt. A szultán felkiáltott: „Mind itt vannak-e a puszta ifju íjászai? nem maradt hátra valaki, a ki el akarna lőni egy nyilat, hogy megnyerje a szultán leányát?“ – „Csak egy van“ felelének neki, „Kuguul, Buruzgay fia, de ez csak tiz éves gyerkőcz.“ – „Az se baj“ válaszolt a szultán, „vezessék ide rögtön.“ Előhozatták őt a tanyáról; megjelent egy kehes lovon, rongyos ruhában, kardszijon függő nyilával. Volt neki ugyan szép ruhája és tüzes lovai, mert atyja gazdag volt és semmit sem tagadott meg tőle, de a gazdagok mellett szegénynek és igénytelennek akart látszatni. Látván őt előlovagolni, felkiált a szultán neje: „Ez lesz vőm, és senki más a jelenlevők közül.“ Midőn megérkezett a póznához, Kuguul nem akarta nyilát ellőni. „Ti számosan vagytok itten,“ szólt ő, „én egyedül vagyok és fiatal, ha el is találom a czélt, nem adják nekem a szultán leányát.“ – De a szultán biztatá, hogy neki adja leányát, ha jól talál. És Kuguul felkészült, hogy rálőjön az aranypénzre; czélba vette és oly erővel huzta meg a hurt, hogy elgyengült lova összerogyott; megcsapkodta egy párszor az ostorral és a ló fölegyenesedett. Kuguul megint czélzott és felvonta a hurt; a ló ez alkalommal csak térdeit hajtotta meg; a nyil repült és az arany pénzdarabot épen középen találta. Kuguul kifáradva végrehajtott munkájában, leszállott lováról, lenyergelte, lefeküdt a földre, fejét a nyeregre hajtá és elaludt. Igy aludt három napig, összenyűtt ruhájában, összezsugorodva egy kopott nyergen. De a szultán elhatározta, hogy leányát nem adja egy ilyen nyomorultnak. Hiába várja Kuguul a követeket, senki sem jő, és módokról gondolkodik, hogyan követelje mátkáját. Végre jön egy nő a szultán követségéből és megmagyarázza neki az ügyálladékot. Kuguul igy szólt hozzá: „Menj a szultánhoz, és mondd meg neki, hogy időt engedek neki a meggondolásra holnap délig. Ha akkor nem adja ide leányát, és vele negyven megterhelt tevét és negyven szőnyeget, megölöm és kivégzem családját.“ Kuguul nagyon szépnek tünt fel ez asszony előtt; egy jövendő nagy Batyrt (magy.: bátor) látott benne, nagyon gyorsan elment a szultán sátorába, elbeszélte a szultánnénak találkozását, a ki férjét megnyerni iparkodott, mondván, hogy Kuguul nagy Batyr lesz, és ha megszegi igéretét, oly nagy szégyen fogja őt boritani, mint a fekete föld. A szultán neje még több ehhez hasonlót mondott neki, mig végre a szultán elhatározván, hogy leányát nőül adja, követeket küldött, hogy Kuguult erről tudósitsák. Ő felöltözött fényes ruhába, egy deli paripára ült és megjelent a szultán előtt. Megülték a menyegzőt, és a szokásos toj után Kuguul elvitte ifju menyasszonyát és atyai házához tért. Negyven teve megterhelve drága tárgyakkal és beteritve negyven gazdag szőnyeggel, melyen az ifju menyasszony nászhozománya volt, követte őket. Midőn elérkeztek a tanyára, Kuguul neje leeresztette fátyolát (ez levén szokás a kirgizeknél). Kuguulnak atyja- és anyjával találkozván, amaz felfödte a fátyolt legelőször, s a mint a szülők meglátták a nő arczát, számtalan lovat és barmot adtak neki ajándékul (ez is kirgiz szokás). De mivel nem határozták meg az ajánlott barmok szőrét, a fiatal meny nem borult térdre előttük. Az öreg Buruzgay e miatt megharagudván, felkiáltott dühében: „Ez miféle kutyának a leánya? Mi nagy mennyiségü ajándékot adtunk neki, és nem akarja magát előttünk megalázni, és nem mondja el nekünk a szokásos szelamot (köszöntés).“ Ő felelt: „Mit érdekelnek ajándékaitok? Nincs ezekre szükségem. Nem adtátok nekem azt, mi a legjobb. A nyáj megett nyargal egy pej kancza, térdig gázol a homokban, ez egyedül tetszik nekem, mert ez egy mént fog csikózni (elleni), mely Kuguulomat számtalan bajból ki fogja menteni, és méltó lova lesz egy Batyrnak. Add nekem ezt az egy kanczát, ez legtöbb értékü, mindennél többre becsülöm.“ – „Menyem okos, noha fiatal“, szólt Buruzgay. Ez tetszett neki, kibékült vele, megadta neki a kivánt kanczát, és a fiatal asszony a szülők lábaihoz borult és elmondta a szokásos szelamot. Egy szép sátrat helyeztek az öregeké mellé, és itt lakott az ifju házaspár; Kuguul neje pedig megparancsolta szolgáinak, hogy vigyázzanak a pej kanczára, mint szemük világára. Egy nagy gödröt ástak, melyet befödtek fűvel s ott tartották a kanczát, étellel bőven ellátva, éjjel tüzet raktak körüle. Eltelt negyven nap és a kancza egy kis pej méncsikót ellett; a szolgák azonnal Kuguul nejéhez szaladtak és szujuncsát kértek tőle azon örvendetes hirért, hogy egy mén ellett. „Várjatok még negyven napig“, válaszolt ő, „és ezalatt gondozzátok a mént, adjatok neki enni és inni.“ A szolgák engedelmeskedtek és felvigyáztak a ménre, és midőn a kitüzött idő eltelt, a szolgák megint Kuguul nejéhez mentek, és ő tudtára adta mindnyájoknak, hogy e percztől kezdve mindnyájan szabadok és mehetnek, hová szivük kivánja. A mi illeti a méncsikót, negyven öl hosszu selyem kantárt csináltak neki, tiszta árpával etették, tejjel és kismissel (aszott szőlőfaj) táplálták és ő növekedett Kuguullal. Eltelt egy nehány év s a mén nagy, Kuguul pedig erős és izmos lett. Ez időben a khán meglátogatni jött az ősz Buruzgayt és meglátván Kaniszbeket és Kuguul nejét, annyira megtetszettek neki, hogy eszméletét vesztvén, földre rogyott. Megint életre hozták, elkészitették az ebédet, mindnyájan husvágáshoz fogtak a bisbarmak[61] számára, maga a khán is ezt tevé; de a mig kezei a hust szeldelték, szemei a szép nőket csodálták; nagy szenvedélyre gyult, és nem tudta szemeit levenni arczukról, annyira, hogy a mint a hust szeldelte, észre sem vette, hogy megvágta ujját; csak egy nehány percz mulva vette észre és annyira megszégyelte magát, hogy szinte semmit sem evett, mindazonáltal, nehogy megsértse vendégeit, tetette, mintha megizlelné az étkeket; nagyon hamar bucsut vett és titkos vágygyal szivében haza ment. Alig hogy megérkezett, összehivatá rokonait, barátait és tanácsot kért tőlük, miképen szabadulhatna meg Kuguultól és mint nyerhetné meg nejét és nővérét. Mindnyájan azt mondták, hogy nem lehet őt megölni, mert nagy Batyr, hanem más módot találtak: tanácsolták ugyanis, hogy Kuguult küldjék egy ellenséges sereghez, megparancsolván neki, hogy az ott uralkodó khánt megölje, vagy élve kézre keritse. A khán felette megörült ez ötleten, mert biztositották, hogy vállalatát tiz év alatt sem teljesitendi, és igen hihető e mellett, hogy elveszti életét. Előhivatták Kuguult és előadták a parancsot, mit annyi megfontolás után forraltak. Kuguul haza tért a khántól és elbeszélte feleségének a rábizott teendőt. „Nem e czélból küld ő oda téged“, felelt ő; „ismerem szive minden gondolatát. Látogatása alkalmával iszonyu szenvedélyre gyult irántam és nővéred iránt; utánunk sovárog; el akar téged távolitani, hogy meghalj, de neked meg van lovad, te soha sem fogsz meghalni; csak jer vissza hamar.“ Kuguul elment és magával vitte gyalog szolgáit; ment, mendegélt sokáig számtalan pusztákon keresztül, az ellenség határszéleig, talán tiz évig, meglehet kevesebbig, lehet többig is, nem tudom bizonyosan. Végre megállt lova; Kuguul sarkalni akarta előre, de a ló igy szólt hozzá emberi hangon: „Ne kényszerits előre, mi elértük az ellenséget; vedd le kantáromat és nyergemet, elmegyek megnézni, milyen számmal vannak.“ Kuguul engedelmeskedett lovának; a ló a földön henteregni kezdett, mert midőn igy hentergett, ereje sokkal inkább növekedett, mintha a legbőségesebb élelemmel élt volna; azután ujra fölegyenesedett, megrázkodott, nyeritett és madárrá változván, a felhőkbe emelkedett. Igy repült három napig; végre megjött és igy szólt: „Több az ellenség, mint a hány szőrszál van sörényemben vagy farkamban. Gondold meg jól, mit szándékozol tenni, meg akarsz verekedni vagy visszatérni?“ Kuguult ez el nem rémité; elhagyta szolgáit, meghagyván nekik, hogy őt bevárják. „Ha megtudjátok, hogy elvesztem, vigyétek ezt hirűl nőmnek és szülőimnek“, igy szólt ő, azután buzgó imát mondván istennek hogy segélyét kikérje, elutazott. Az ellenség körülfogta, de ő nem hagyta magát legyőzetni. Lova nagy segélyére volt; mihelyt valaki az ellenségből ráczélozott multukjával (kirgiz puska), sassá változott és az ég felé repült Kuguullal; mihelyt a nyil fenyegette, a mén verébbé változott és mint valamely kis golyó a fűbe rejtezett. Igy hadakozott Kuguul több napig, annyira hogy vérpatakok képződtek; végre megölt és kivégzett minden embert e fajból; elvitte az asszonyokat és gyermekeket, a barmokat és minden javaikat, azon helyre vezette őket, a hol szolgái voltak, a kiknek megparancsolta, hogy szállitsák haza a zsákmányt, ő pedig elnyargalt előre hűséges ménlován. Ment, mendegélt sok-sok ideig. Végre egy estve lova nem akart tovább menni; mozdulatlanul állott mintegy kővé válva. Kuguul leszállt, hogy aludjék. Reggel felé felébredt és lovához közeledvén észreveszi, hogy az forró könyeket hullat: „Mi bajod, kedves lovam? kérdé Kuguul. – Miért sirsz?“ – „Oh! hogy ne sirnék, felelt a ló; imé itt azon hely, hol selyem kötőfékemen sétáltam; itt volt a mi tanyánk; és nézd, most nyoma sincs semminek, mindent elpusztitottak.“ Erre sirni kezdett. „Vedd le rólam a nyerget és a kantárt, hagyj lehevernem, hogy erőt nyerjek, és elmenvén, megtudjam ki cselekedte ezt, ki a te ellenséged.“ Kuguul lenyergelte és lekantározta lovát, mely henteregni kezdett a földön, és ott erőt nyervén, felemelte fejét, hatalmas orrlyukaival levegőt szivott be, szökdécselt, és madárrá változva a levegőbe emelkedett. Igy repült három napig anélkül, hogy valamit felfedezett volna, és már visszatért Kuguulhoz, midőn a tulsó oldalon észreveszi a khán tanyáját; erre irányult és elrepülve a sátrak és nyájak felett, mindent meglátott. Senki sem tudta, hogy a madár Kuguul lova; csak a Batyr neje sejté, hogy jő valaki az övéiből, és közel van; ő ezt elbeszélte nővérének. A madár visszajött Kuguulhoz és elmesélte a mit látott, hogy mint vitte el a khán nejét és nővérét, mint hajtotta el nyáját, kényszeriti atyját tezeket (tőzeget) gyüjteni és anyját, hogy a juhokat őrizze. Erre a ló megint sirni kezdett. Kuguul kérte az urat, hogy legyen segitségére, megbüntetendő e gyalázatot; ezután megparancsolta a lónak, hogy vigye őt először anyjához. Felkerekedett és anyját a pusztán találta, őrizvén a juhokat. Karjaiba vetette magát. „Miért üdvözölsz te engemet igy? kérdé a jó öreg anya; fiam volnál-e te?“ „Ha nem vagyok a te fiad, nem vagyok-e neked annyira becses mint ő?“ – „Oh! korántsem, nincs hasonló Kuguulomhoz az egész kerek pusztán.“ „Semmi hirt sem hallottál róla?“ „Nem tudom hogy hol van. A khán elküldte őt egy ellenséges néphez és azóta semmit sem hallottam felőle. Csak ma rémlett, mintha lova szárnyainak zaját hallottam volna, de nem tudom ha való-e ez vagy csak a sátán játéka.“ „És régóta távozott-e el a te Kuguulod?“ „Oh igen, nagyon rég, felette rég.“ „Nézd, én vagyok a te Kuguulod. Nem ismersz fel engem?“ Az öreg anya vizsgálni kezdi, de föl nem ismerte, és szólt: „Nem, te nem vagy Kuguul; de ha bajtársa vagy, még inkább ha tudsz valami hirt felőle, szólj; de meg ne csalj, se ne gyötörj.“ „Én Kuguul vagyok! szólt a fiu; az én lovam repült ma el feletted.“ De a vén asszony ezt nem hitte el. Ő pedig kérdé, nincs-e Kuguulnak valamely születésjegye. Az anya mondá, hogy van egy fekete folt vállán, oly nagy mint a keze. Ő tehát megkérte, hogy vakarja meg vállait (nagyon divatozó szokás a kirgizek közt). De a vén asszony felelt: „Nem tehetem; a juhok szerte szétfutnak s a khán megver, mert nagyon gyakran szokott verni. Menj utadra és hadd legeltessem itt nyájamat.“ De ő nem tágitott és biztositá, hogyha meg akarják verni, ő ellent fog állani. A vén asszony végre beleegyezett, levetette khalatját (felső ruha) és ingét s megakarta vakarni vállait. Észrevette a kéznagyságú fekete foltot, s a fiatal ember nyakába borult fölkiáltva: „Te vagy Kuguul, te vagy az én Kuguulom.“ És sirt örömében. „Hogy nem ismertél fel engem anyám? kérdé Kuguul. Hát annyi ideje már, hogy én eltávoztam. És te, kedves anyám, hogy megváltoztál! Megöregedtél, fejed őszbe borult, szemeid veresek a könytől.“ És megölelte őt sirva. „Nem tudom fiam, felelt az anya, hogy mióta vagy távol, sem hogyan támadta meg a khán tanyánkat, elvitte nődet és testvéredet, elfoglalta minden birtokunkat és elhurczolt minket, atyádat és engemet, hogy szolgái legyünk; én csak téged vártalak, de elvesztettem emlékezetemet, s nem tudom többé, mennyi idő telt el azóta; csak azt tudom, hogy sok, nagyon sok ideje már, hogy elhagytál bennünket.“ „Légy nyugodt anyám, szólt Kuguul; a rosz napok majd elmulnak, és minden jól lesz megint. Megsegit az Isten. Térj vissza a tanyára, siess, tereld be juhaidat a nélkül, hogy észrevennék, hogy még igen korán van. Ha tudakozódnak felőlem, mondd, hogy nem vagyok távol, de egy szót se szólj többet.“ Elbucsuzott és távozott. A vén asszony bement a tanyára; de nem lépdelt csak ugy mint közönségesen, hanem futott; ő, ki eddig nem tudott elbánni egy juhval, most egyszerre hármat, négyet űz és hajt fejésre, annyira megjött ereje. A khán ezt észrevette és szólt környezetéhez: „Buruzgay vén felesége jó hirt kaphatott fiától, lám mily vidor most e vén asszony, ő, ki alig csoszogott.“ Közeledvén hozzá, kérdezősködik fiáról. „Ő itt van, megérkezett, felelt a vén anya, te ezután nem fogsz engem kínozni.“ Merészen beszélt, annyira betölté szivét örömmel és reménnyel fiávali találkozása. A khán sápadozott a félelemtől és nemsokára megpillantá Kuguult, a ki hires lován ülve közeledett ellenségéhez. Kuguul egy kis távolban megállott és anélkül hogy lováról leszállana, igy szólt: „Te megcsaltál engemet, te megakartál szabadulni tőlem, hogy elrabold nőmet és hugomat. Azt hittem, hogy őszintén cselekszel velem, és mint hű ember, azonnal utra keltem, mihelyt parancsolád. De te kutya vagy, esküszegő, rabló. Nekünk tisztáznunk kell számadásunkat; de mi hasznom, ha csak egyedül téged öllek meg? azt fognák majd mondani, hogy Kuguul Batyr egyedül csak a khánt ölte meg. Gyüjtsd tehát össze egész seregedet.“ És a khán kérte, hogy engedjen neki három napot, mig összegyüjti egész népét. Kuguul beleegyezett és távozott. A khán parancsot küldött népének minden tanyájára és nagy tömeg ember gyült körűle. Ezen idő alatt Kuguul imádkozott az istenhez… A kitüzött napon megjelent és szólt: „Te az én khánom vagy, nem akarom az első csapást ellened intézni; kezd el magad.“ A khán felvonta ivét, de a lövés nem talált. „Még nem akarok rád lőni, szólt Kuguul; gyüjtsd össze legjobb lövőidet és ijászaidat és parancsold meg nekik, hogy reám lőjenek; s ha ők meg nem lőnek, akkor magam fogok lőni.“ A khán legjobb lövői és ijászai előjöttek rang szerént és egymásután lőttek Kuguulra. De lova elváltozott majd sassá, majd pacsirtává, és megóvta őt a golyóktól, fölemelkedvén a felhőkbe, és a nyilaktól, elrejtve magát a puszta füvébe, és nem sikerült őt megérinteni. Igy lövetett Kuguul magára három nap egymás után. – Negyedik napon igy szólt a khánhoz: „Jól van! mivelhogy uram vagy, tetszésed szerént lőttél rám, valamint szolgáid és barátaid is. Most rajtam van a sor.“ „Cselekedj tetszésed szerént“, válaszolt a khán. Kuguul felállitotta a legjobb lövőt, azután a khán két ijászát és e három megé egyenes sorba magát a khánt helyezte; szembe állt velök és lovához fordulva igy szólt: „Hű lovam, most állj meg szilárdul és ne változtass állást, hogy egy nyillal megölhessem mind a négyet.“ A ló mint kövülten állott; Kuguul egész erejével feszité meg a hurt, a nyil repült és ugyanazon egy lövésre leterité a lövészt, az ijászokat és magát a khánt. A mint a tömeg észreveszi hogy a khán megöletett, szerte szét futott. Kuguul utána nyargalt, utólérte lovával, és a kire lőtt a felhőkből, az meghalt. Végre megszünt irtó művében. Visszatért tanyájára, föltalálta szüleit, nejét, nővérét és elfoglalta a khán minden javát. Azon asszonyok közt, kiket szolgái vezettek, volt a khán leánya, kinek seregét Kuguul elpusztitotta; ezt elvette második nőül. Nővérét Khanysbeket, egy szomszéd nemzetségbeli khánnak adta nőül és ő maga is khán lett. Igy végződött a mese. Az öreg emberek mondják, állitá Murzakay (a regélő neve), hogy ez mind való igazság, és hogy mind ezen dolgok megtörténtek a pusztán; én nem láttam, de el kell hinnem azt, mit az öregek mondanak. Mese Csura Batyrról. Semmi sincs e világon isten nélkül. Volt egyszer, már rég ideje annak, Kazan környékén három Batyr vagy hős: Kara, Tama és Dsakay; mindnyájoknak vala egy-egy fiok, és e fiak magok is Batyrok voltak, kik hasonlókép megnősülve, fiakat nemzettek; csak Nareknek, Kara fiának nem voltak gyermekei. A régi Batyrok egy családja tojt (tort) rendezett, melyre egybegyült az egész család. Narek jelen volt nejével a vendégek közt, s ők gunyolni kezdék őt, hogy nincsenek gyermekei, nejét hogy magtalan; végre szemére hányták, hogy miért jött a torra szégyennel boritva, hogy nincsenek utódai. A Batyr szive elkeseredett; eltávozott nejével, lovára ült és átkelt a pusztákon sirva a gyalázaton, mely őt találta és neje magtalanságán. Mély bánata és égető könyei elvakitották, semmit sem látott maga körül; átment a hegytorkolatokon, patakokon, anélkül, hogy észrevette volna, és a puszták szele felszáritotta könyeit. Panaszkodott istennek, hogy megtörténni engedte rajta e nagy gyalázatot; s az isten megkönyörült rajta. Mihelyt ujra elhelyezkedett a pusztában, neje teherbe esett; mindketten magukon kivül voltak örömükben és igy szóltak egymásnak: „Isten elháritotta tőlünk a gyalázatot.“ Egy fiok született nekik, a ki szerencsésen növekedett s Csurának nevezték. A kis gyerkőcz alig volt tiz éves, és már kitünt társai között; a lövés volt legkedvesebb játéka, golyókat csinált a juhok és más leölt állatok hátgerinczcsontjaiból, és ebben ritka jártasságot nyert. Atyja gyakran ismételte nejének: „Fiunk nagy Batyr lesz, az isten megkönyörült rajtam, midőn egy rendkivüli gyermeket adott.“ De az anya, jóllehet előre sejtvén, hogy Csura nagy Batyr lesz, alázatosan szólott: „Ne gondolj arra, hogy mi lehet, az lesz, a mi az istennek tetszik; te azt nem tudhatod, ő rá kell bizni az ügyet.“ Midőn Csura elérte tizedik évét, elment atyjához és szólt: „Atyám, vannak-e ellenségeid; nevezd meg nekem őket, és én elmegyek legyőzni őket.“ Az atyja válaszolt: „Te még nagyon kicsiny vagy; ha nagyra nősz, jó lovakat adok majd neked, melyek el nem fáradnak, sem el nem soványodnak, akkor elmehetsz, hova kedved tartja; most maradj velünk.“ A fiu megharagudott atyjának e szavaira és elhagyta a tanyát egyedül. Puskájával felfegyverkezve elment a pusztába és ott élt sokáig, madarakat és szajgakokat (antilop faj) lővén. Teltek a napok és ereje növekedett. Egykor távolról ellenséget vett észre; kis emberünk nem rémült vissza, elkészité fegyverét, ellenök ment gyalog, anélkül, hogy legkisebb félelmet is érzett volna. Tusára kelt: minden lövésére elejtett valamit, lovat vagy embert és ellenei látván, hogy egyedül van, rárohantak, de nem árthattak neki; a naiza (lándzsa) nem sebzé meg, a golyók visszapattantak róla. Történt, hogy atyja nagyon vágyván fia után, elment a pusztába felkeresésére. Messziről látott egy porfelleget és azonnal kitalálta, hogy ott az ő fia hadakozik; nagy sietséggel tért vissza tanyájára és kiáltott: „Asszony, nyergeld fel legjobb lovamat, adj vért-inget, egy lőpuskát, egy puzdrát és nyilakat; Csura a pusztában harczol, segitségére kell mennem, nagy az ellenség száma és megölik a mi kis fiunkat.“ Felesége válaszolt: „Ha az isten elhatározta, hogy Batyr legyen, nem ártanak neki, ha még számosabbak lennének is; miért nyugtalanitanók hiába?“ Mindamellett nem tudta rábeszélni férjét, felült gyorsan legjobbik lovára, magához vevén puzdráját és leghegyesebb nyilait. Megérkezett és Csurát a fáradtságtól kimerülve, egy halom tövében fekve találta; az ellenség hátra vonult, hogy eltemesse halottjait; Csura, kinek ereje kimerült a tusában, lefeküdt magát kipihenni. Az atya igy szólott hozzá: „Felkeresésedre indultam, ime kimiszt (kanczatejből készült ital) hoztam neked; igyál és jobban leszesz tőle.“ Csura megitta a kimiszt, megjött ereje és igy szólott atyjához: „Mielőtt lovat és íjat adnál nekem, mondd el a pathát (fatiha, ima) és áldj meg, mert akaratod nélkül távoztam, először meg kell nekem bocsátanod.“ És Narek megáldotta Csurát, miután elmondotta imáját és Csura felült a lóra, magához vette az íjat és nyilakat, a fennmaradott ellenségre tört és megölt belőlük többet ötszáznál. Végre visszatért atyjához és nála lakott. Egy szép napon atyjához ment és szólott: „Rokonaid vannak Kazanban, engedd, látogassam meg őket; azt sem tudják, hogy élek a világon; hadd tudják s ismerjenek meg, és vegyenek igy rólad tudomást.“ Narek ellene szegült sokáig, tartván, hogy Csura megöletik, vagy Dsakaytól, a ki őt egykor elűzte a torról, vagy az uton levő ellenségtől; de Csura kérte és unszolta mindaddig, mig végre beleegyeznie kellett. Kiválasztott neki egy pár lovat a legszebbjeiből, felfegyverezte és utra bocsátotta. Csura ment, mendegélt, meg sem állt, sem nem pihent, sem nem aludt. Midőn egyik lova elfáradott, a másikra ugrott és szakadatlanul haladott. Szerencsésen megérkezett Kazan környékéig, de midőn a falakhoz érkezett, az ellenségtől minden oldalról körülvéve látta azokat. Csura gondolkozni kezdett és elhatározta, hogy a Kazanban bekeritett rokonai segélyére megy. Hogy erejét összegyüjtse, alvásra hajtá fejét és lovát maga mellett legelteté. Ezen perczben Tama leánya Kazan tornya magaslatára ment és végig nézett a sivatagon és az ellenséges táboron; meglátta távolról Csurát, előre látta, hogy ez szabaditójuk, és ugy tetszett, mintha nagy sokaságu fegyveres néptől lenne környezve. Atyjához futott a kedves ujdonsággal: „Ne félj semmitől, minden jóra fordul, láttam szabaditónkat és vele nagy sokaságu katonát.“ E pillanatban, akár páni rettegés fogta el az ellenséget, akár bevehetlennek látta Kazant, de visszavonult és csak a nyájat és a ménest hajtotta el. Csura felébredett és észrevette, hogy az ellenség nincs jelen többé, hanem elhajtották magok előtt a nyájat; csapatjaikra tört, kiáltva: „Adjatok vissza mindent, különben senki sem marad közületek életben.“ Látván, hogy egyedül van, kinevették és gunyolták. Feleletül Csura kezébe vette fegyverét és tusára kelt. Hat napig nem szünt meg öldösni és nem tudta őket kivégezni mind. De az ellenség közül annyit ölt meg, hogy a vér patakot formált, mely zajjal hömpölygött a hegytorkolatok közt Csura körül. Utólsóig kiirtá őket és lankadtnak érzé magát. Egy fát vett észre, mert Kazan környékén fák nőnek és elaludt, miután a város környékére terelte a visszafoglalt nyájat. Kazantól visszavonulni látták az ellent, észrevették a visszatérő nyájat, de nem látták a szabaditót. Embereket küldöttek felkeresésére, s velök ment Tama leánya, egy igen csinos, fekete selyem haju, tüzes szemü hajadon. Csurát a fa alatt találta, oda hivta atyját és megmutatta neki, hogy ez a szabaditó; letérdel melléje, megczirogatja arczát szép finom kezével és mosolyog a szép fiatal emberen. Sok ember gyűl körüle, köztük az öreg Kara is; mindnyájan megtekintik és nagyon csodálkoznak, hogy egyedül van; senki sem tudja, honnan jött és ki ő. És ime Tama leánya Karához fordul és szól: „Nagyon hasonlit tehozzád, ez egyike lehet rokonaidnak; mondják, hogy volt neked egy fiad, kit meggyaláztak egy ünnep alkalmával, s ki e miatt elvonult a pusztába, ez neki fia lehet.“ Kara szive hangosan dobogott; iparkodott a többivel együtt felkölteni az ifju embert, de ez oly mélyen aludt, miszerént alig hitték, hogy életben van. Bajana, Tama leánya, Karához fordult és igy szólott: „Te hűtlen vagy, nem imádkozol elég buzgalommal s lám, ezért nem sikerül őt felébresztened. Ha teljes szivedből imádkoznál, minden bizonynyal fölébredne.“ E perczben a körülállók fel akarták emelni Csurát a földről, de a mennyien voltak, nem sikerült nekik; csak fejét emelhették fel, de nem volt erejök testét fölvenni a földről. Kara térdre borult és buzgón kezdett imádkozni, elmondta ájtatosan a namazt és Csura fölébredett, félig felemelkedett, de nem állhatott lábaira, mert az ősznek imája nem volt eléggé hatályos. Bajana közeledett feléje, karjaira vette a fiatal embert, megölelte és ezerszer megczirogatva, Csura felemelkedett. Kérdésekkel faggatják, hogy ki ő, honnan jött és hogy ő győzte-e le az ellent. Nem nevezte meg magát, és csak azt felelte, hogy Karához jött, küldetve atójától, a ki nagy barátja az aggastyánnak; sokáig kérdezték tőle atyja nevét, és semmit sem felelt, mignem az öreg Kara igy szólott: „Nem vagy-e fia az én Narekemnek, a kinek nem valának gyermekei, és a kit elvesztettem?“ Ekkor megvallotta Csura kilétét, és Kara, magán kivül örömében, elvezette őt tiszteletnyilvánitás- és ünnepélyességgel Kazánba. Dsakay és fiai megemlékezvén a sérelemről, mit egykor Narek ellen elkövettek, nagyon megrémültek, azt gondolván, hogy Csura bosszút kiván. Látva rémülésüket, Tama szólt Csurához: „Ime, ez ember gyalázta meg atyádat, mielőtt a világon lettél volna, ő köztünk van. Mit akarsz, hogy vele csináljunk?“ Csura felelt: „Őt megölni nem válnék becsületemre; mi volna egy ember annak, a ki ezreket megölt? Sőt inkább, ha Dsakay nem sértette volna meg atyámat, talán nem jöttem volna világra sem, s az atyámat most is, mint akkor, szégyen boritaná, hogy gyermeknélküli és szemére hányná anyámnak, hogy magtalan; de szerencse Dsakay bántalmának, az isten vigaszt küldött szülőimnek. Én rá nem neheztelek.“ Kezet fogtak és elmondták a szelamot, és jó egyetértésben éltek. Torra tor következett, lakomák lakomák után, mindez Kazanban és Csura tiszteletére, és midőn végre vissza akart menni atyjához, tiz embert adtak neki kiséretül. Csura szerencsésen utazott e tiz utitárssal, s midőn az atyai házhoz közeledett, egy csoport ellenségre bukkant. Utitársai meg akarták őket rohanni, de Csura feltartóztatá őket, mondván: „Ne támadjátok meg őket, mert megölnek titeket. Majd elháritom a bajt egyedül; ha én leszek győző, elkisérlek titeket atyámhoz, és ha elveszek, mondjátok el neki azt, mit Kazánban cselekedtem, hogyan fogadtak és mint várják őt.“ Sokáig nem hagyták magukat rábeszéltetni; végre engedelmeskedtek és azon utra tértek, melyet Csura nekik kijelölt; ő egyedül maradt, megütközött, legyőzte s megölte őket mind, és midőn csak kis számban voltak, kivégezte őket és utólérte bajtársait, mielőtt megérkeztek volna szülőtanyájához. Elbeszélte atyjának és anyjának, a mi történt az uton és Kazánban, és egy pár nappal utóbb elutazott szülőivel e városba; ujból folytak a lakomák, ebédek. Murzakay azt mondja, hogy jelen volt és ivott kimiszt mint a többiek, de jóllehet, lefolyt bajuszán és szakállán, szája mégis száraz maradt[62]. XVIII. Oroszország és Anglia vetélkedése Középázsiában. Három éve immár, hogy Középázsiáról irt munkám zárfejezetében csodálkozásomat és roszalásomat fejeztem ki az angolok közönyössége fölött az orosz hatalomnak Középázsiába nyomulása iránt. Utaltam akkoriban az oroszok tulajdonképi működési vonalára a Jaxartesen, s mind inkább közeledő befolyásukra Britt-India felé. Szándékosan távol tartván magamat minden mélyebbre ható politikai észlelődéstől, lehető rövid igyekeztem lenni s alig hittem volna, hogy egy Ázsiából épen ujonnan visszatért európai igénytelen szavai figyelmet és érdekeltséget költsenek. S ime e kevés soraimat is szemügyre és fontolóra vette az angol és indiai sajtó, a „Times“-től kezdve a „Hirkaru bengalu“-ig. E különböző közlönyök közül eszméimet csak részben vagy egészen kevés tette magáévá, jó tanácsimat a nagyobb rész visszautasitotta, s a nélkül, hogy nézeteimet nevetségessé akarták volna tenni, nagy hangu hosiannával üdvözöltek az angol politikusok jobb utra térését, kik ma már nem oly rövidlátók, mint 30 év előtt s kik az oroszok közeledésének nem csak ellenséges törekvést nem tulajdonitnak, hanem még barátságosan üdvözlik is, s midőn a Hindukus és Himalaja hófedte bérczein át dél felé nyomulnak, örömmel kiáltják feléjök: „jó szerencsét, csak előre!“ E három év alatt azonban sok megváltozott. Távol attól, hogy mint exdervis jóslataim beteljesültén ujjongjak, még sem állhatom meg, hogy ne utaljak ama vonalra, a melyen az oroszoknak általam kijelölt haladási mozzanata véghezvitetett. Midőn Középázsiában voltam, a kozákok legelső előőrsei Kale-Rehimban állottak, 32 mértföldnyire Taskendtől. A Jaxartes hosszában fekvő 1., 2. és 3. számu erődök tényleg el voltak ugyan foglalva, de birtoklásuk még nem volt teljesen biztositva. Khokand éjszaki, az Iisziköl és Narin nyugoti részén is a sikernek vajmi kevés nyomait mutathatá föl a pétervári udvar. A kirgizek az idegen benyomuló ellenében el voltak keseredve s Khokand éjszaki határának özbeg lakossága az orosz foglalást akkor még egyértelműnek vette volna a világ elenyésztével. Annyira gyűlölték és utálták a hitetleneket. Három év telt el s mi történt azóta? Nem csak a hazreti-turkesztáni Khodsa-Ahmed-Jeszevi, a kirgizek e legszentebbje, lett orosz alattvaló, nem csak Taskend, e legjelentékenyebb kereskedelmi és üzleti közvetitője Oroszország kereskedelmének Khinával és Középázsiával, lőn bekebelezve az éjszaki koloszba, nem csak Khodsend czitadelláján, Khokand e második fontosságu városán leng az orosz zászló, hanem látni azt még a Zamin, Oratepe és Dsizzag kisebb erődökön is. A rettegett Urusz mint védszent fészkelte be magát Turkesztán keleti khánságába; a hazret, a khán, valamint Namengan hazretje, főpapja, annak kegyét hajhásszák, ki nehány évvel előbb még álmaikban is halálrettegéssel tölté el őket. De nemcsak Khokand, hanem egész Bokhara és Khiva tadsikjai a szolgálatra kötelezett és szabadon bocsátott rabszolgák, valamint a gazdagabb kereskedők Multanban és India egyéb részeiben, kik remegtek az özbeg hatalomtól, gyönyörteljes elégedettséggel sugdossák egymás fülébe, hogy az orosz közeledik s hogy az özbeg kényuralomnak és zsarnokságnak nem sokára vége leend. Három éve már, hogy e változtatások Turkesztán oázisvidékein biztos kézzel intéztetnek a Newa partjairól. Mint egykori utazó, s már ifjuságomtól kezdve mélyen érdekelve e vidékek iránt, habár távolról is, mindig élénk figyelemmel kisértem, mi történik a Jaxartes partjain. Mohón kaptam a hirlapi tudósitások, valamint azon száraz jegyzetek után is, miket turkesztáni hadsi-társaim küldtek számomra nyugot felé vonuló testvéreik által. Hogy mindezek iránt meleg részvéttel viseltettem, ép oly érthető lesz, mint az, hogy ez események folyama alatt az angol sajtó nyilatkozatai, az indobrit diplomaták működései, teljes figyelmemet magukra vonták. Sem egyik, sem másik párt nem gondolt a dervis jóslataira; a három év előtt felhangolt általános megelégedettségi norma szünetlen tartott; most már nem elégedtek meg azon száraz állitással, hogy az orosz hatalom terjedése Középázsiában kivánatos, hanem minden erejökkel neki feküdtek, hogy ez állitásnak a lehető alapos okokkal érvényt is szerezzenek, igy minél üdvösebbnek tünik föl Anglia érdekeire nézve az orosz fegyverek szerencséjét. Hogy minél szerencsésebben fejtsék meg e feladatot, hogy minél megczáfolhatatlanabbúl meggyőzzék Anglia gondolkodó közönségét az orosz siker előnyeiről, oly világitásba helyezték a kérdést, mely minden állásu előtt kedvező szinbe tüntetett föl. A királyi földrajzi társulat tudós elnöke értésére adta a tudományos világnak, mily kiváló szolgálatokat tesznek az orosz trigonometriai, földrajzi és földtani társulatok a világtudománynak. Mindenekfelett kiemelték az orosz kutató utazásokat, istenitették az orosz tudósokat, ujabb időben még Butakoff altengernagynak a nagy aranyérmet is megküldték az Aral tó körüli fölfedezései jutalmául. A társadalmi reformok előharczosaival szemben összehasonlitásokat tettek a tatár durvaság és orosz polgárisultság közt, a képet, melyet Középázsiából vázoltam, szembe állitották a mai uj Oroszországgal, előtérbe állitották a jobbágy felszabaditása, a nép felvilágosodására irányzott orosz törekvéseket, az erkölcsök gyökeres átváltozását, az angol polgárisodási fogalmakhoz oly óriási léptekkel közeledő szellemi haladást, s e szövedék minden szálában kifejezést adtak az ázsiaiorosz tulnyomóság nagy hasznának. A kalmárvilágot azon előnyökre figyelmeztették, mik azon biztos közlekedési utakból származnak, melyeket az orosz fegyverek készitnek Turkesztán vad pusztáin keresztül India felé. Sőt némely lap annyira ment lázas buzgalmában, hogy világosnál világosabb érvekkel bizonyitotta be Birmingham, Sheffield és Manchester derék iparosainak, hogy a Középázsia felé tört uj kereskedelmi utakon oda csak angol iparmunka, vissza pedig csak angol tőke fog vándorolni. A katonák fülébe sem mulasztottak el egy jó szót sugni; ugy tüntették fel Mars fiai előtt az oroszok közeledését India felé, mint valami nagyon nevetséges rémképet. Lehetlennek bizonyitották ily megtámadást akár hadtani, akár physikai vagy erkölcsi nézpontból. Hogyan hódithatta volna meg Oroszország a mérhetetlen, vizszűk sivatagokat, a harczias afghan törzset, az annyira rettegett Kheiberszorost? S aztán, ha sikerült volna is ez neki, valjon ölbe tett karokkal nézte volna-e ezt a kéjelmes palankinban kényelmesen nyugvó brit? Még az egyháznak, Anglia e leghatalmasabb emeltyűjének is dudoltak egy bölcsődalt. Teljes világosságba igyekezték helyezni, mint sóvárog az orosz orthodox egyház az anglikánnal egyesülni. Dr. Normann Mac Cleod nagy tekintély, jelszava: „Még nem veszett el a görög egyház!“ sokaknál reményeket keltett, s a nagy tudományu egyházi méltóságok kéjteljes mosolylyal néztek eléje a pillanatnak, melyben a görög hármas kereszt a Neváról a londoni szent Péter egyház büszke kupolája felé fog hajolni a testvéri csók elfogadására, s melyben ez egyesült egyházak hatalmas fegyvert fognak képezni a pápai eszmék ellen. Önálló röpiratok és szikrázó vezérczikkek tarkáztak e kérdés mezején, versenyezve a fennemlitett érvek megállapitásában. A csekély kisebbség intő szózata nem mert kellő nyomatékkal lépni fel az optimisták, az uj politikai tanok ez apostolai ellen. Rawlinson Henrik, oly ember, ki elvitázhatlanul legjobban ismeri ama világ viszonyait, s ki gyakorlati ismereteit elméleti belátással párositja, itt-ott a „Quaterly Review“-ban alapos czikkeivel bebizonyitotta ama nézetek téves voltát, s habár kétségbe vonta is Indiának Oroszország részéről lehető megtámadtatását s óvott minden beavatkozótól s csupán a fennemlitett közönyt korholta, szavai a nagy tömegnél mégis pusztába hangzottak el. Természetes tehát az, hogy igy szólhattam magamhoz: hol ily tekintély sem nyom a latban semmit, ott én sem fogok jelen szavaimmal sokat elérni. Vonakodtam is sokáig, azonban, miután e fontos kérdést minden phasisában tanulmányoztam, miután pártatlansággal meghánytam-vetettem minden oldalról, azt hiszem, nemcsak Anglia, hanem egész Európa politikusainak bebizonyithatom, mily végzetteljesen téved felfogásában a Saint-Jamesi kabinet, s hogy az annyira ápolgatott közönyösség nemcsak árt Anglia érdekeinek, hanem az egy halált hozó fegyver, melylyel Nagybritannia a történelemben hallatlan öngyilkosságot követ el. Hogy engem, ki nemzetiségre nézve sem angol, sem orosz nem vagyok, miért érdekel oly nagyon ez ügy, ennek okát leginkább abban találhatni, hogy én e két kolosz összeütközését Ázsiában nem annyira e két vetélkedő hatalom, mint az európai közérdek nézpontjából tekintem. Sohasem vehetjük mi egykedvüen azt, vajjon Anglia vagy Oroszország áll-é előnyben Ázsia térein, vajjon melyikök leend a döntő szavu biró az ó-világ sorsának intézésében, mert valamint e két hatalom mint a nyugoti polgárisodás csatornái, különböznek egymástól sajátságaikra nézve, ép oly távol állnak egymástól küzdelmeik gyümölcsének a jövőben való értékesitésére nézve is. Már elég tanulsága volna az is, ha egy futó pillantást vetnénk a már 200 év óta az orosz uralom alatt álló tatárok és India milliókra menő brit alattvalói állapotára. Ez állapotok fejtegetését későbbi alkalomra tartván fenn, csak annyit akarunk constatálni, hogy e két északeurópai hatalom középázsiai vetélkedésének kérdése nem csak az angolokat és oroszokat, hanem minden európait érdekel szükségképen, sőt kell, hogy fölkeltse századunk minden gondolkozó emberének figyelmét[63]. 1) Oroszország foglalásai Középázsiában, a három utolsó évben. Mindenekelőtt az utolsó három évben lefolyt orosz hóditási harczok történeti adatait hozom fel. Eltekintve Perovsky, Csernajef és Romanovsky hadjáratainak részleteitől, melyeket már részint Mitchell: „The Russians in Central-Asia“ czimü művében, részint a „Quarterly Review“ és „Edinburgh Review“-ban megjelent több derék czikkben megvitattak, továbbá ama sovány tudósitásoktól, melyek az orosz kabinetből a nyilvánosság elé szivárognak, vagy a még soványabbaktól, miket a drágán fizetett angol kémek Középázsiából szolgáltatnak, csak egy futó pillantást vetünk az eseményekre, hogy megismertessük a t. olvasót az orosz fegyverek jelen állásával Középázsiában. Szerfölött szerencsés lendületet vettek az orosz hadműködések Középázsiában az által, hogy a kirgizek látszatos meghódoltatása után, a három khánságban erős alap nyerése végett először is Khokand elfoglalásával kezdték. A három turkesztán oázistartomány e keleti részében volt aránylag mindig a legcsekélyebb társadalmi rend, a leggyöngébb nemzeti képzettség s a legnagyobb ellenszenv a harczias vállalatok iránt. Ehez járultak még a belső zavarok, mert mig a Khodsák a khinai területre való betöréseik által Kelet felé mindig a Khinával történhető összeütközés veszélyének tették ki a khánságot, mely az elmult évszázadokban többször be is következett, nyugat felől Bokhara kapzsi emirjei foglalási vágyaikkal az országot mindig kegyetlenül pusztitották. A hatalmas _Urusz_ északról közeledő hadoszlopai Ak-Mescsid bevétele előtt még keveset foglalkodtatá a kedélyeket Namengan és Khokand bazárjain. Perovsky sikertelen vállalata idejében Mehemed-Ali khán ült a trónon. Szerették, istenitették, és az elvakult tömegnek sokkal jobban tetszettek a hóditás eszméi, mintsem éjszakon a fenyegető ellenség elleni védelemre vagy Conollynak tervezett szövetségére Khivával komolyan gondoltak volna. Ak-Mescsid eleste csak Mehemed-Ali halála után következett be, s ez volt az első seb a khánság területén. A siker annál könnyebb volt az oroszoknak, miután épen akkoriban egyfelől a kirgizek és kipcsakok közti heves harcz a khánság bensejében, másfelől Veli-Khán-Töre első kisérlete Kasgár felé nagyon gyöngité a harczi erőket. Az oroszok rohamait a Jaxartes mindkét partján fekvő khokandi erődök ellen épen nem lehet gyávasággal bélyegezni, habár a khokandi harczosok ezreinek száma, mikről az orosz tudósitások szólnak, igen merész számitáson látszanak alapulni. Az utolsó helyen emlitett pont elfoglalása, vagy jobban mondva, az erőditési lánczolat rendszeres helyreállitása után a Jaxartes hosszában, melynek hullámain most szabadon mozoghattak az arali hajóhad gőzösei, az orosz hatalom ép oly óriási léptekkel haladt előre, mint a melyekkel Khokand a fenntemlitett okok folytonos fennállása következtében gyöngült. Az erődvonal nemcsak biztos védállást képezett Turkesztán ellen, hanem hatalmas védelem volt egyszersmind a kirgizek ellen is, kik most már minden oldalról körülvéve, nem oly könnyen ültethettek nyeregbe egy Isedet[64], mint az utósó oroszellenes főnök magát a krimiai háboru alatt nevezé. A foglalás művét tehát szokott erélylyel folytatta a szent pétervári udvar, s csak akkor, midőn mindkét hadtest, melyek a khinai határról Isziköl felé, az Aral tótól a Jaxartes hosszában működtek, s igy északkelet és északnyugot felől huzódván délre, az Aulia Atánál (szent atya, azelőtt zarándokhely volt) egyesültek, csak akkor tartá szükségesnek az orosz diplomatia, egy 1864. nov. 21-én Gortsakoff herczeg által aláirt sürgönyben közzé tenni, hogy a czári kormány régóta táplált vágya, áttenni birtokainak határvonalát a homoksivatag ingó földjéről Turkesztán lakályos részeire, immár beteljesült, hogy a támadási politika ezzel be van fejezve s a jövendőben csupán arra fognak szoritkozni, hogy tisztelettel viseltetvén a szomszéd határállamok függetlensége iránt, azoknak bebizonyitsák, miszerint Oroszország távol van minden ellenségeskedéstől, hóditási eszméktől stb. Hogy e biztositásoknak a kabinetek – kivéve az angolt – ép oly kevés hitelt adtak, mint maga az orosz miniszter, könnyen felfogható. Jól ismerjük már a mindig uj hóditásokra kényszeritett államok történetét, van rá példa a világtörténet minden lapján s minden korszakban, melyben valamely hatalom gyarapodásának él. Valamint az angolok hasztalan mentegetik lord Dalhousie foglalási és bekeblezési lázát Indiában, ép oly fölöslegesek minden, ily hangon fogalmazott orosz jegyzékek. Egészen a dolgok természetéből következik, s a szent-pétervári udvar nem is cselekedhetett másként, mint, hogy a turkesztáni kormányzóság felállitása után, dél felé kövesse Jaxartes folyását, s valamint a sivatag puszta azelőtt sem lehetett tartós határvonal, ugy nem lehetett azzá Csemkénd és Hazret kevéssé lakott vidéke sem. Jól megmívelt tájra volt szükség, hogy az ellátásban necsak az orenburgi és szemipalatinszki közlekedési utakról kelljen függni. Ezért kellett Taskendet, a dús és bő termésü Taskendet az orosz területbe bekebelezni. Hasztalan idővesztegetés volna tehát, ha a fentemlitett város 1865-ik évi junius 25-én az oroszok által történt elfoglalásának okául a taskendi kereskedők számos deputatioit tüntetnők fel, kik esdve jöttek az orosz táborba, hogy hódolatukat mutathassák be a kétfejü sas hüvös árnyékának (ezt a középázsiaiak Asder sárkánynak neveznek, – nem valami valami kedvelt madárka). Taskend, mely már ősidőktől fogva viszályban állt Khokand uralkodóival, ujabban roppant ingerültségben volt, hogy kedvenczét, Khudajart, kétszer elűzték a trónról. Hogy a kirgizek uralkodó befolyása orosz suprematia által csorbát szenvedjen, inyére lehetett, de hogy azt teljes mérvben kivánta volna, épen nem valószinű. Oroszország elfoglalta Taskendet, mert szükségesnek látta azt alapjául tenni további működésének, de nem azért, hogy azt a már elfoglaltak védvonalává tegye. Taskend által azonban a szent-pétervári udvar a bokharai khánsággal is ellenségeskedésbe jött. Tudva van, hogy az emir az 1863-ki hadjárat alkalmával elvileges felségi jogokat nyert Turkesztán nyugoti része fölött, s ha elvonulása után vissza is esett minden a kipcsaki önkény és pártoskodások kerékvágásába, mégis hitte, hogy érvényesithetni fogja jogát az egész Khokand fölött. Fenyegető levelet irt tehát az ujból elfoglalt város parancsnokához, melyben azt az erősség kiüritésére szólitá fel. Ezzel azonban nem sokat törődött az orosz tábornok, s midőn tudtára esett, hogy Struve ezredes, kit az ügy barátságos elintézésére küldött Bokharába, fogva tartatik, fölkerekedett január 30-án, átment a Jaxartesen Taskendnél 14 zászlóalj gyalogsággal, 6 szakasz kozákkal és 16 ágyuval, azon szándékkal, hogy egyenesen Bokharába megy és megbünteti az emirt a követ bántalmazása miatt. A terv azonban dugába dőlt. Az oroszoknak vissza kellett vonulniok, a mi egyébiránt a legnagyobb rendben történt, s habár számtalan bokharai csapat vevé is őket körül minden oldalról, a veszteség még sem lehetett oly tetemes, hogy összevágjon ama bombastikus győzelmi hirekkel, melyekkel az Iszlam világot telekürtölték, s a melyek a levantei sajtó által hozzánk is eljutottak. Tsernajef tábornok azzal védelmezte magát, hogy elsietett betörésével csak titkos angol emiszariusok lépéseit akarta meggátolni, kik Bokharában egész buzgalommal törekedtek létrehozni egy bokharai-angol szövetséget, s a kik egyszersmind főokai is voltak Struve ezredes elfogatásának. De Szent-Pétervárt nem bocsáthatták meg e taktikai balfogást; letették a főparancsnokságról s helyébe Romanovsky tábornokot nevezték ki. Ez lassu, de annál óvatosabb léptekkel haladott előre. April 12-én egy 15.000-re menő juhcsordát ejtettek zsákmányul, melyet 4000 bokharai lovas kisért, egy hónapra rá pedig a heves „Irdsari csatá“-ra került a dolog, melyben a tatárokat tönkre tették. Május 26-án elfoglalták a kis Nau erődöt, s később Khodsendet, a khokandi khánság harmadik városát vették meg ostrommal és pedig a küzdelem oly heves volt, hogy az oroszok 133 hallottat és sebesültet, a tatárok pedig bizonynyal tiz annyit vesztettek. De a győzelem jutalma arányban állott a kemény küzdelemmel, mert ez a hely jobb erőditési eszközökkel birt mint Taskend vagy a khánság bármely más városa. Ez volt az orosz fegyverek második támpontja a dél felé intézett hadmüveletekben, s habár az „Orosz Invalide“ azt irta is hivatalos tudósitásaiban a további terveket illetőleg, hogy a többi birtokoktól sivatagok által elzárt Bokhara meghóditása nem lehet czélja az orosz operatióknak, sőt teljesen haszontalan volna, mégis Oratepétől át a Dsam Zamin kisebb helyiségeken egész Dsizzagig haladtak előre, jelentékeny őrségeket hagyván az egyes pontokon. Nem kevésbé figyelemre méltó az, a mi az oroszok ez egész diadalmenete alatt magában Khokandban történt. A lakosokat nomádok, özbegek és tadsikok vagy szártok teszik, és ép ugy pártokra voltak oszolva orosz rokon és ellenszenveikre, mint nemzetiségük, helyzetük és foglalkozásukra nézve. A harczias, befolyásos és hatalmas kipcsakok, mint régi ellenségei az annyiszor benyomuló bokharistáknak, kik a gyűlölt Khudajar khánt akarták rájuk tukmálni, azonnal az oroszokhoz csatlakoztak. Barátságuk fontos szolgálatokat tett az oroszoknak, s a közeledésnek már akkor meg kellett kezdődnie, midőn az Issziköltől északkeletre nyomuló hadtest velük érintkezésbe jött, mert ellenkező esetben e vonalon sokkal drágább áron vásárolhatták volna meg az oroszok a győzelmet. Az özbegek, mint a de iure uralkodó osztály, a mennyire lehetséges volt, védelmezték magukat, de tudvalévő dolog, hogy nincs bennök elég vitézség, elhatározás és kitartás, s igy keveset lenditettek, s miután fontolóra vették, hogy az orosz uralom talán nem is volna roszabb a Bokharávali örökös háborunál és belső pártviszályoknál, tehettek volna egyebet, mint meghódolni a kikerülhetlen sorsnak. Csupán nehány elkeseredett Isánt és Molláht üzött át valami megmagyarázhatlan félelem Bokharába, igy pl. Khodja-Ahmed Jeszevi utódait Hazreti-Turkesztánban, kik azonban valószinüleg csakhamar vissza fognak térni szent ősük csontjaihoz, miután az oroszok nem fogják őket háborgatni a jámbor adakozások gyüjtésében. Az orosz foglalás azonkivül a taskendi gazdag kalmároknak, szártoknak és tadsikoknak s a csekély számu persa rabszolgáknak is tetszett, mert az előbbiek anyavárosuknak az orosz vámterületbe való bekeblezése által jelentékeny előnyökben reméltek részesülni, az utóbbiak pedig az özbeg felsőség megbukásától várták nyomasztó helyzetüktől való szabadulásukat. Miként egy, Krisanovsky tábornok által egy moszkvai laphoz intézett tudósitásból láthatjuk, épen ezek a szártok dolgoztak legjobban az oroszok kezére. Az ő akszakaljaik (vénei), s nem az özbegeké voltak az elsők, kik elfogadták az oroszok által ajánlott hivatalokat. Nyilvános helyeken mindig orosz tisztek oldalán jelennek meg, beszédeket tartanak a népnek, s mialatt orosz templomokat emeltek, azon hirt terjesztették, hogy ő felsége egy éjjeli jelenés következtében áttért az Iszlamra, s most épen zarándokuton van Hazreti-Turkesztánba. A tadsikok, különösen a taskendiek már régibb időktől fogva kereskedelmi viszonyban állnak Oroszországgal, s ismerősek az orosz nyelv és irással; ennélfogva mint tolmácsok és közvetitők is szerepelnek, s miután közülök sokan a mehkemek (törvényszékek) élére és egyéb állomásokra vergődtek, tehát könnyen megfogható ragaszkodásuk indoka. Ez történt a khokandi khánság működési fővonalán. A határos pontokon is megkezdték csendben működéseiket, mind keleten, mind nyugoton. A khinai tatárságról halljuk, hogy ott 1864 óta kiszoritották a khinai őrségeket, s nemzeti kormány ragadta kezébe az ügyek fonalát. Először a Tunganik zavargásai törtek ki, mire Khoten, Jarkend, Akszu és Kasgar felszabaditása következtek, s habár e zavarok okául a khokandi khodsák hagyományos zsákmánylási kedve vehető, mégis sokan határozottan tudni akarják, hogy e lázongó mozgalmakat a szent-pétervári udvar szitotta, sőt, hogy a kipcsakok, kik jelenleg Kasgart birják, orosz fegyverek segélyével hatoltak odáig. Ez szokásos előjátéka az orosz interventiónak. Darab ideig el fogják nézni ez önálló városoknak, hogy egymással ellenségeskedjenek és egymást pusztitsák, de látni való lesz, hogy viszályaik a különben távol fekvő orosz határokra nézve veszélyeseknek fognak föltünni, s ha a pekingi udvar nem siet a rendet helyreállitni, az oroszok bizonyára meg fogják előzni. Az angol sajtó azon észrevétellel vigasztalja magát, hogy a Kuen-Luen hegység áthághatlan korlátai lehetlenné teszik a Kasmir felé való hatolást, s hogy ez az orosz diversio is csak a középázsiai kereskedést mozditja elő. De e kérdés megvitatását a legközelebbi alkalomra hagyjuk, s most inkább Középázsiának Khokandtól nyugotra eső részére forditjuk figyelmünket. Habár Oroszország Bokharával háboruba keveredett is, maig még nem támadta meg a tulajdonképi bokharai területet, mert közte és Khokand közt Dsizzag a szabályszerű határvonal. Maiglan csak diplomatikai szőrszálhasogatások szövődnek ottan, s ezeknek szálaiból fonódik Sehri-Szebz lázongása is, e hirhedt fészke a Bokharával való harczoknak. Mert ha az orosz sajtó ezerszer tagadja is minden interventiót, még sem lehet jelentéktelennek venni a sehri-szebzi akszakálok megjelenését Taskendben. Aránylag legkevésbé hatottak Oroszország tervei Khivában. A tulajdonképi khánság lakott részét még nem érinté orosz befolyás, s csupán északon a Khodsa-Nijaz erősség lerombolása óta a Jaxartesnél tétetett nehány kóbor kozák és karakalpak csorda az Aral tó keleti partja hosszában orosz alattvalóvá. 2) Az orosz jövendő politikája. Látni való az orosz középázsiai működésekből, mily irányt fog a közel jövőben a szent-pétervári udvar tervei valósitásában követni. A délhez legközelebbi s a legszélsőbb előőrsök Dsizzagban állnak. Ez a középázsiaiak nyelvén forró, égető helyet jelent s fekvése az Ak-Tau hegység mély völgykazánjában igazolja is ez elnevezést. Szerfölött egésségtelen éghajlata és nagy vizhiánya folytán ez állomáson a Khokand felé vezető uton a lakosság nagyon csekély, s hogy az oroszok hosszabb megállapodási vagy szünetelési helynek szemelték volna ki, az „Invalide Russe“ előbb emlitett handabandái s a „Quarterly Review“-ban (oktober 1866.) megjelent „Central-Asia“ czimü czikk tudós megirójának daczára sem hihetem. Mert nemcsak hogy egésségtelen és nehezen megtartható állomás, hanem a további itt időzés is politikai tekintetben nem lenne eléggé megmagyarázható. Nagyon jól tudják a Newa parti urak, hogy mi Bokhara az egész középázsiai, mondhatnám mohamedán világ szemében. Tudják, hogy a Zerefsanon kell keresni nemcsak a számtalan középázsiaiak, hanem Indusok, Afghanok, Nogai Tatárok és más fanatikusok valláseszméinek és gondolkodásmódjának tulajdonképi forrását. Hogy tehát sikerüljön a mestervágás, szükséges, hogy az emir, minden igazhitüek fejedelme, ismerje be a fehér czár felsőségét, a nemes és szent Bokhara, hol a lég a Fatihák és koránreczitatiók aromatikus illatával telt, hódoljon meg a fekete hitetlenek hatalmának s az őrjöngő fanatikusok, a vallásos rajongók csordája ismerje be, hogy a földjeikben nyugvó szentek még nem elég erősek, megtompitni az orosz szuronyok hegyét. Bokhara rettentő példa lesz az egész Iszlam világnak, romjainak hamva hatalmas intő szózatként fog a legtávolabbra hatni. S erre fog törekedni bizonyára a szent-pétervári udvar. Valószinü tehát, ez álláspontról vizsgálva az eseményeket, hogy a legnagyobb súly a jövőben is Taskend, Khodsend és Szamarkand hadműködési vonalaira lesz fektetve. Idővel be is következhetik az egész khokandi khánság meghóditása, mert különös nehézségekkel nem jár; főérdek azonban azon közlekedési utak fentartása és biztositása, a melyeken az előre nyomuló hadsereg mind a már eddig jól megerősitett Taskend és az északi erődök helyőrségeivel, mind az orenburgi és a semipalatinski kormányzóságokkal, egy kutakkal szakadatlan sorban ellátott vonalban előre hatolni fog. Használjon bár fel minden lehető eszközt az emir, hogy megnyerje magának az orosz barátságot, a mit egyébiránt még eddig nem tett, küldjön bár mennyi Hiób követet Konstantinápolyba, küldjön az indiai viczekirály derbarjába[65] bármennyi barátságos meghivót, mindez mitsem fog rajta segitni. Bokhara városának vagy vele, vagy nélküle egy Ispravnik által kell kormányoztatnia, mert az orosz nem nyughatik addig, mig a régi Szamarkandot és Nakhseb (Karsi) vagy az Oxus egész jobb partját a Romanoff ház óriási birtokaiba be nem kebelezte. Hogy ezt a katasztrófát, Transoxania függetlenségének ez utolsó óráját nem fogják oly könnyen előidézhetni, mint a hogy Középázsiában az eddigi hadi működések sikerültek, az bizonyos. Mintha már látnám lelki szemeimmel a Molláhok, Isánok őrjöngő csapatait, a tanulók ezreit, mint járják be szent őrülettel az Afghanok, Turkománok, Karakalpakok khánságait, hirdetve a Dsihadot (vallásháboru), mint tüntetik föl a legmélyebb, legbuzgóságteljesebb töredelem jeleneteit, hogy lekönyörögjék a benyomuló idegen fejére az isteni átkot. A halál tusája hatalmas lesz, de hasztalan. A mennyire ismerem a khivaiakat és afghanokat, lehetetlennek tartom a közös szövetséget Bokharával; mert ha hajlandók volnának erre, már eddig létre kell vala jőnie. Nem az önzés, nem a politikai combinatiók, hanem csupán a legnagyobb jellemtelenség, a belátás hiánya fogják őket mindaddig nyugalomban tartani, mig csak Hannibal nem áll majd a kapuk előtt. Egy közös czél felé való törekvést hiába keresünk Középázsiában, vagy bármely keleti népnél. Nemcsak a harczias afghanok állithatnának ki egy jól rendezett segédhadat, hanem a khivai khánnak is lehetséges volna 20–30.000 lovassal az emir hadseregéhez csatlakozni. De ezt nem fogja tenni sem egyik, sem másik. Csak egy Timurnak vagy Dsengiznek sikerülne őket igy egyesiteni, s még ekkor is viszályt és visszavonást idézne elő soraikban a legcsekélyebb zsákmány. A kitünő lovas turkománok százezrei, kik az Oxustól a persa határig terjedő pusztákat lakják, sem igen használnak igy semmit a szent városnak. Isánjaikat majdan nemes ügytársaik a nemes Bokharában és az emir felszólitják: kövessenek el mindent, hogy a sivatagok vad fiait szent harczra birják; de sokkal jobban ismerem a turkománokat, hogy ne tudjam, miszerint csak addig fognak részt venni a szent harczban, mig az emir jó zsoldot nyujt nekik és még jobb kilátást a zsákmányra, s valamint megesett, hogy időnkint afghan-persa szolgálatban állottak, ugy épen nem valószinűtlen az, hogy az orosz pénz őket nemsokára a kozákok legjobb fegyvertársaivá teendi. Nézetem szerint a proféta vallásáért csak az első század, vagy épen csak az első 50 évben lelkesültek. A mit az Iszlam később Anatoliában, a Konstantinok birodalmában, a földközi tenger szigetein, Magyar- s Németországban tett, az csak a zsákmány, a kincsek és a kalandok utáni vágynak lehet tulajdonitni. A hol e mozgató erők hiányzanak, ott hiányzik a buzgalom is, s ismétlem, hogy, habár kemény lesz is a harcz, az orosz fegyverek gyors győzelme Bokharában bizonyos. Turkesztán e legbefolyásosabb és legerősebb részének elestével Khokand a fehér czár szinleges felsőbbségét maga fogja protectoratussá változtatni. Azonban Khiva, a mint látszik, rettenthetlenűl fog harczolni függetlenségeért. Kharezm meghóditása egyébiránt, habár könnyebb leend is, mint Khokandé, mégis nem csekély nehézségekkel lesz összekötve. Két város kivételével, melyeknek lakosai kereskedelmi viszonyok által Oroszországgal bensőbb összeköttetésben vannak, e khánság egész lakossága már az „urusz“ nevezettől is undorral fordul el. Sokkal vitézebbek, mint a khokandiak és bokharisták, s földjük fekvése által is segitve, turkomán hadakozási módjukkal sok bajt fognak okozni az orosz csapatoknak. S itt ellent kell mondanom az annyi földrajziró és utazó által kimondott nézetnek, mely szerint az expeditiónak az Oxus lesz egyik fővonala. E folyam igen szabálytalan, s e mellett sok homokot hord; tehát kisebb hajókkal nehezen járható, annál kevésbé hadi hajókkal. Nem mulik el egy év, hogy utat ne változtatna nehány mértföldre a sivatag lágy földjében, s ha az oroszok nem ismernék e körülményt, ugy az aral hajóraj folyamközlekedésre épült kisebb gőzösei a Jaxartes helyett inkább az Oxuson nyomultak volna az ország belsejébe. Mert ha a kisebb erődök, mint Kungrad, Kipcsak és Mangit, melyek a folyam bal partján megerősitett magaslatokon feküsznek, kárt tehetnek is egy elvonuló hajórajban, az igen csekély lehet a khivai tüzérség szánandó állapota folytán. Már a kisérlések is megtétettek fölhajózni a folyamon a torkolattól egész Kungrádig, hol a folyam legmélyebb és legszabályosabb, de hogy nem mentek tovább a kisérleteknél, tanusitja épen hogy a közlekedés a Derjai-Ámun (Oxus), ha nem is épen lehetetlen, mégis nehéz feladat. Ezek azonban csak másodrendü akadályok, s a fehér czár valamint Bokharában ugy Khivában is, ha nem is a Dsagataj törzs akszakálai, de szuronyai és vontcsövü ágyui által fog emeltetni a kharezmi fejedelmek fehér nemezére. Ha aztán majd biztositva lesz az Oxus egész jobb partja, ha az Isziköltől az Aral tóig elterülő tartomány Oroszország birtokában leend, ellátva dúsan élelemmel és felszereléssel, akkor majd Afghanisztánnal fogják megkezdeni a diplomatiai játékot. Nem fog a szentpétervári udvar egyszerre fegyveres kézzel lépni fel az afghanoknál, és pedig nem azért, mintha Angliának 1839-ben elkövetett balfogásai rettentnek vissza, hanem mivel ily eljárás az oroszoknál nincs szokásban. Ez felesleges és czélszerűtlen is volna a Doszt Mohamed utódai között tartó s közmondásos zavarban; hol testvér testvér ellen küzd a legnagyobb elkeseredettséggel, hol a kapzsiság és hiuság által előidézett ármányok szakadatlanul tartanak, ott egy titkos ügynöknek, egy jó szócskának, nehány barátságos sornak több hasznát lehet venni, mint a hirteleni fegyveres betörésnek. Abdurrahman khán testvérje Sir-Ali-khán ellen vívott küzdelmében ugyan még mostanig nem szövetkezett orosz ügynökökkel, de, hogy ijesztő hatást gyakoroljon, ellenfelére már kaczérkodni kezdett a kabuli brit munsival (ügynök). Hogy hajlandó volna ily lépésre, azt épen nem vonom kétségbe, de az oroszok még nem nyujtottak neki semmiféle alkalmat. Mert ha az Angliától támogatott Sir-Ali-khán afghan emir ellenpártja csak a legcsekélyebb jelt vette volna is a Neva mellől, ugy bizonyára nem kaczérkodtak volna Kalkuttában Sir John Lawrence-szel. Nemcsak főnökökről és fejedelmekről, hanem bármely afghan harczosról, vagy hilmendi pásztorról sem lehet mondani, hogy kancsal szemmel nézne az orosz gazdálkodásra, s hogy mily könnyen, mily örömest lépnének ez emberek szövetségre az oroszszal a pesáveri urak ellen, arról százszor is meggyőződtem. Hogy e barátság gyümölcse üdvhozó lesz-e, s elő fogja-e mozditni Afghanisztan érdekeit, az senkinek sem jut eszébe. Az afghan valamint minden ázsiai, csak pillanatnyi érdekeit tartja szem előtt; az afghanok csak azon kárt látják, melyet Kasmirban és Szindhben a tulnyomó angol hatalomtól szenvedtek, s élénken emlékezetükben tartják Kabul és Kandaharnak a vörös kabátosok által történt utolsó megszállását, és noha mindenki tudja, hogy a moszkovita kafirok semmivel sem jobbak, mint a frengik, bosszuvágytól ösztönöztetve mégis eléje tennék az északkal való szövetséget az angol közeledésnek. Igy csak barátságos érzület, csak oly kötés, mely nem szerződéseken, hanem egy oxusparti hatalmas erőn alapul, lehet az oroszok ideiglenes czélja Afghanisztánban. Ugyanezen körülményt látjuk Persiában is. Itt is igen szerencsés kártyákkal játszott az orosz udvar az utolsó évtizedekben. Az orosz követ megjelenése óta a Szefevik ragyogó udvaránál, Chardin idejétől maig, nem egy ügyben szerepelt már az orosz befolyás. Az oroszok, kiket azelőtt kigúnyoltak és megvetettek, leghatalmasabb és legveszélyesebb elleneivé váltak Iránnak. Mialatt I. Napoleon alatt Anglia és Francziaország, hogy a teherani udvarnál befolyásukat érvényesithessék, a sáh és néhány országnagy előnyére egymással vetélkedtek, Oroszország inter duos certantes gaudens, egész csendességben a gülisztani és turkmantsaji előnyös szerződésekhez, Transkaukázia elfoglalásához nyitott magának utat. S mialatt a nevezett nyugoti hatalmak megcsökönösödtek e politikában, az északi kolosz a Kaukázuson s a kaspi tengeren oly állást foglalt, melynek árnya nemcsak Irán északi szélére, hanem mélyen benyulik az országba. Sir Henry Rawlinson követségének ideje alatt már remélni lehetett az angol befolyás érvényesülését, de ez idő óta ez folyvást jelentéktelenebbé válik, mert a mily pazar lehetett az angol politika Iránban Malcolm idejében az aranynyal és az előzékenységgel, ép oly hidegen és közönyösen veszi az a dolgok folyását Mac Neil óta. Ugy látszik, a sáh és a miniszterek mintegy szükségességnek tekintik az oroszok mentorságát. Nem egy jobb jövő iránti meggyőződés tekintetéből vetik magukat a persák a brittek atyáskodó ölelései elől az északi medve karjaiba, s a sáhnak akarva nem akarva, az utóbbi nótájára kell tánczolnia. Ha már most, szemlét tartván, az orosz hatalom és politika jelzett állása fölött egy tekintetet vetünk a japáni tengertől 13000 verstnyire terjedő határvonal irányában a fekete tenger csirkassziai partjáig, mely területen Oroszország oly különböző eredetü és vallásu népekkel folyvást érintkezésben van, melyeknek jövőjét támadó politikájával, mint Damokles végzetteljes kardjával, intézi, csakhamar be kell látnunk, hogy habár a legdélibb előőrsök Ázsiában az Araxesnél vannak is, mégis az a pont, a hol további haladásukban európai hatalommal jöhetnek összeütközésbe, egyedül Középázsiában van. 20 év előtt még a kirgizek nagy csordája s a három khánság választotta el az orosz hatalmat Brit-India északi határaitól. Ma már Dsizzagtól Pesáverig, habár a fáradságteljes átmenet a Hindukuson közbefekszik is, csak 15 napi utat tesz, alig 120 geographikus mértföldet. Ez az ut egy hadseregnek, ámbár fáradságos, mégsem meglábolhatlan és meglehetősen alkalmas politikai befolyás érvényesitésére, s bármily hatalmas határvonalat lát is Anglia a Hindukus hófedett bérczeiben, mégis alig veszi figyelembe ama könnyüséget, melylyel magának az orosz propaganda az Oxustól az északi Szindhig utat nyithat, sőt azon órától, melyben Karsiban, Kerkiben és Tsardsujban az orosz zászló leng, Anglia e hatalmasságot már tőszomszédságnak kénytelen tekinteni. 3) Oroszországnak Indiára vonatkozó tervei és az angol optimisták. Valjon tehát Oroszországnak csakugyan komoly törekvései vannak Brit-Indiára nézve, meg fogja-e támadni dús birtokaiban az angolt, annyira megy-e becsvágya, hogy a pólusi tenger jeges partjaitól a Komorin fokig az egész száraz földre ki akarja hatalmát terjeszteni? Ez oly kérdés, melynek érdekkel kell birnia nemcsak az angolra, hanem minden európaira nézve is. A thamese-parti és kalkuttai államférfiak ujabb időben nem-mel feleltek e kérdésre, mert hivatalos és nemhivatalos organumaik a közeledésben csak szomszédságot és nem támadást látnak, oly szomszédságot, mely nem veszélyezteti az angol érdekeket, sőt inkább ezeknek előnyére van. Fájdalom, ez urak igen csalatkoznak, mert a hagyományos politika szelleme Oroszországban, a kitüzött tervekhez való kitartó ragaszkodás, a Romanoff-ház határtalan gőgje, a sok eszköz, melyek tervei megvalósitásának rendelkezésére állnak, biztos kilátásba helyezik az egyszer kitüzött czélt. Oroszország birni akarja Indiát, legközelebb azért, hogy e gazdag gyöngyöt az ázsiai birtokok dús diadémjába illeszsze, e gyöngyöt, melynek megszerzésére oly hosszan és annyi költséggel tört magának utat a világ sivatagain át, aztán pedig, hogy befolyását az egész iszlam világ felett érvényesitse, miután India birtoka a mohamedanizmus előtt a hatalom és nagyság netovábbját képviseli, és utoljára, hogy a brit hatalom ellensúlyozása által a Hindukuson tul annál könnyebben megvalósithassa terveit a Boszporuszon, a középtengeren, sőt egész Európában, miután ma már senki sem fogja tagadhatni, hogy a keleti kérdést sikeresebben meg lehet oldani a Hindukuson tul, mint a Boszporusznál, mert ha Oroszország a krimiai háboru alkalmával, midőn Nana Szahib fivére Sebastopolban ünnepeltetett, már birta volna jelen állását a Jaxartesen, ugy Miklós czár konstantinápolyi terveit nem temették volna el oly könnyen Malakoff torony romjai. E messze kiható tervek még talán a közelebbi évtizedek, különösen a békeszerető és jókedélyü Sándor kormánya alatt nem fognak létesülni, de ki biztosithat, hogy nem fogja-e őt egy Miklós, vagy egy még ennél is határozottabb jellem követni a trónon, ki nem leend képes ellenállni egy Timur vagy Nadir vágyainak, hogy tökéletes ázsiai világhóditónak mutathassa magát? Hogy mit tehet egy orosz autokrata Oroszország mai alkotmánya, az alattvalók mai társadalmi állása mellett, kik még sokáig fognak megmaradni régi állapotaikban, azt mindenki tudja, s tudják Anglia államférfiai is. Annál feltünőbb tehát, hogy ez urak oly könnyedén túlteszik magukat az emlitett eshetőségeken s oly felületes érdekkel vélik elüthetni egy indiai orosz invasio lehetőségének kérdését. Rendesen a Hindukus és a Himalaja hegység meghághatlan jéghegyeit, az ellenséges nomád népek roppant tömegét hozzák fel, mint olyanokat, melyek egy északról dél felé nyomuló hatalomnak gátat vetnének. Azon nagy távolsággal vigasztalják magokat, mely kifáradva és kimerülve hozna meg egy hóditó hadat India határaira, mialatt ott a nyugodtan várakozó, harczkész s a hadműtanban és buzgalomban erősebb angol csapatok harczsováran várnák az összeütközést. De azt hiszik-e ezen urak, hogy Oroszország, ha csakugyan oly szándékai volnának, egyenesen Pétervárról, Moszkvából és Archangelből inditana utnak egy támadó sereget? De ugyan mire valók a délszibériai erődök, Taskend, Khodsend s a czélba vett Bokhara és Szamarkand, mire való a persa-afghan szövetség? Mit tettek a kozákok és az orosz csapatok Gunibnál és Csirkasszia zord hegyeiben? Ide is kimerülve érkeztek meg talán? S az utóbbi talán nincs is sokkal messzibb a nevai főállomástól, mint Pesáver Transoxánia fentnevezett városaitól. S miért fogadnók el épen azt, hogy az oroszok a Belkhen át Kabul felé vezető nehéz utat s innen a Kheiber szorost választanák. Eltekintve attól, hogy ez csupán az 1839-ki megrettentett és rendetlenségben menekülő angol hadseregre nézve lehetett oly végzetteljes, mert hisz a bevonulás nem került valami nagy áldozatba, a herati és kandahari ut, mely a Bolan szoroson át Indiával közlekedő karavánok tulajdonképi utja, sokkal kényelmesb. Utóbbi 54–55 angol mértföld hosszuságu, az indiai hadsereg bengáli hadtestének igaz, hogy több napi fáradságába került, azonban mégis azt olvassuk egy hiteles angol irónál, hogy a huszonnégy fontos golyók és tizennyolcz fontos ágyúk átszállitása nem járt semmi különös nehézséggel. Vagy miért ne választhatnák ki az oroszok a Gomul vagy Guleri szorost? Ez a Hindosztánból Khoraszánba vezető középut, mely Burnes szerint, közlekedési főutul szolgál a Lohaniafghanoknak s szintén nem jár sok akadálylyal. Valóban, az angol optimisták vérmes nézeteit képzelt védvonalaik erős voltát illetőleg nagyon nem oszthatjuk. A Kabulon át vezető utat csak szükség esetén választaná az orosz, mert a főbb pontok, melyeken India határaihoz közeledhetik, Dsizzag és Asztrabad; az egyiknek iránya délre, a másiké kelet felé vezet. Ez a két ut már emlékezetet meghaladó idők óta vitt hadseregeket vágyaik czéljához, mert mindkettő, ha nagy sivatagok által környeztetik is, jól megmívelt, sőt termékeny részeken halad keresztül, melyek kimerülés nélkül élelmezhetnek több ezernyi átvonuló sereget. De egy lehető háboru esélyeit is nagyon tulbecsüli Anglia. Igaz, hogy jelen indiai hadserege, mely a seapoyk jelentékeny tartalékseregét nem számitva, 70.000-re megy, hasonlithatlan azon tájakon állomásozott elébbi katonaságával. Hasonló számu sereget szállitani Afghanisztánon keresztül Pendsábba, sok áldozatába kerülne Oroszországnak, de nem szabad felednünk, mily erős támaszra találna egy támadó had egy persa-afghan szövetségben, vagy azon nagy elégületlenségben, mely Pendsábban, Kasmirban, Bothanban s különösen a fanatikus indiai mohamedánok közt uralkodik. Az Indiát lassan keresztül-kasul metsző vasuthálózat által igaz, hogy egy hadsereg központositása hamar eszközölhető, de a katonai szervezés és támogatás a Themzétől vagy a földközi tengertől India felé sincs ám sokkal közelebb, mint az oroszoké, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy a Volgán több, mint háromszáz hajó könnyiti a szállitást a kaspi tenger déli partjai felé. Ezen az uton északi Persia lakossággal bőven ellátott részein keresztül, egyrészről Asztrabadon, Budsnurdon és Kabusanon át, másrészről a Meshed felé, csak még tervben levő vasuton rövid idő alatt lehet egy nagy sereget Heratba és Kandaharba szállitani. Ezt a vasutat a czár imam Riza sirjához zarándoklók utjának könnyitésére akarja épittetni, hanem az igért orosz pénzsegély alatt más, nem vallásos tervek is rejlenek. Vagy, miután már alig lehet kétségbe vonni az orosz kaczérkodó pillantásait India felé, miért nem volna szabad azon politikai constellatiókat is fontolóra venni, melyeket az európai diplomatia terén saját hasznára ki tudott zsákmányolni? Egy I. Napoleon és I. Sándor orosz-franczia szövetsége, mely jelentékeny nyomokat hagyott hátra Teheránban, ma, midőn Francziaország tulnyomó befolyást gyakorol Egyiptomban és Szyriában, midőn megnyilt a szuezi csatorna, sokkal könnyebben létesülhetne, mint akkor. S mellőzve ezt, a Washington és Szentpétervár közt egyre szebb virágzásnak induló entente cordiale nem lehet-e előnyére Oroszországnak terveire nézve? Gunyolódva kétségeskednek, mint fonódhatnék a yankee republikán sipkája az orosz kancsukába, de hát nem látnak-e a nevaparti banketekben, melyen az amerikai testvériségért is hatalmasan ittak, a czárevics newyorki látogatásában, Amerikának Khina és Japan területén való hatalmas föllépésében, hol a csendes Oczeánt amerikai tengerré fenyegeti átváltoztatni, elég okot ad arra nézve, hogy egy amerikai-orosz szövetségben az angol érdekek veszélyeztetésének jeleit lássák? Oroszország a cselekvés döntő pillanatában oly módokkal és eszközökkel fog rendelkezhetni, a melyek az angol államférfiak előtt alig látszanak figyelemre méltóknak, ott azonban zaj nélkül ápoltatnak. Megengedjük azonban, hogy a tényleges összeütközés csak a távol jövőben fog bekövetkezni, örömest eltürjük a hamis próféta nevét; de miért és hogy akarják az angol államférfiak északi vetélytársuk már kétségtelenné vált közeledését veszélytelennek tüntetni föl, miért és hogy akarják az orosz tervek fenyegető alakulását rejtegetni és szépitgetni? Az orosznak kedvező angol politikusok testülete, valahányszor e kérdés szőnyegre hozatik, mindig azt feleli, hogy egy rendezett állam szomszédsága kellemesebb, mint a zavargó és rablásból élődő vad nomád törzseké. Egy angol még azt is kérdé, hogy nem ülnek-e szivesebben egy választékosan öltözött, finom uri ember, mintsem egy szennyes és durva paraszt mellett. Erővel szerencsét kivánnak maguknak a moszkovita szomszédsághoz, azonban még sem jöhettem magammal tisztába sohasem az iránt, miként kivánhatnak ez urak maguknak szomszédul egy habár durva, de alapjában mégis erőtlen ellenség helyett, egy ravaszat és hatalmasat? A mi Amerikában, Afrika északi részében, sőt az ind földön történt egykor a gyarapodó Anglia és a sülyedő Holland és Portugal közt, az már sokszor ismételte magát és még sokszor fogja magát ismételni az emberiség történetében. Valamint a közönséges életben is két hatalmas önző egyén nem fér meg egy és ugyanazon uton, ugy lehetetlen az két állam között is, mint ezt az India feletti elsőség miatt kitört hosszabb háboru Anglia és Francziaország közt bizonyitja. Oroszország, ha mindjárt a legjobb szándékoktól vezettetnék is, ellen fog-e állhatni terveinek és jóakarói insinuatióinak, midőn háta mögött az egész ázsiai szárazföld óriási hatalmára támaszkodik, midőn már 100 év óta követi politikáját a legvadabb tájakon annyi költséggel, annyi kitartással? Lesz-e annyi önmérséklete, hogy föl ne használja a kedvező alkalmat, mely kezére játsza India 30 millió lelket meghaladó mohamedán lakosságát? Az utóbbiak legfanatikusabbak valamennyi mozlim között, s kimondhatlan gyülölettel viseltetnek az angol uralom iránt. Vallási buzgalmuk, melyet részint Bokhara, részint a Vehabiták táplálnak, annyira megy, hogy a vértanui korona elnyerése végett, gyakran leölnek egy a bazáron ártatlanul sétáló angol tisztet s önként adják át magukat a hóhérbárdnak. Indiában, hol a vallási rajongások a legtermékenyebb talajra akadtak, az iszlam a legbizarrabb formákban fejlett ki. A Timuridák ideje alatt szokásba jött testvéri egyesületek itt erőteljesebbek és jelentékenyebbek, mint másutt, s nem csak Szvat, hanem minden helység fel tudja mutatni a maga Akhondját, kinek a Dsihádra való felszólitását ezren és ezren fogják követni. Daczára a sok jótéteménynek, mit az angol kormány a mohamedánokkal tett, mégis ők képezik a lázadások tűzhelyét, ők támogatták leginkább az utóbbi zavarokat, ők foglalkoznak legörömestebb egy orosz foglalás combinatióival, ők hirdetik mindenütt az orosz uralom előnyeit. S ne gondoljunk-e ez alkalommal az örményekre is, kik elszórva Indiában és Persiában, egyes szemeit képezik ama láncznak, melyen a szentpétervári udvar tovább vezeti befolyásának delejfolyamát a Nevától a Gangesig, sőt Java és Szumatra határáig. A szorgalmas, gazdag örmények, kik vallási érzelmeikben katholikusabbak a pápánál, vagy oroszabbak és orthodoxabbak magánál a czárnál, bizonyára nem a protestáns egyházat és hatalmat fogják a legkeresztényibb Oroszország rovására felmagasztalni India bennszülöttei előtt. Kalkuttában, Bombayban és Madraszban a brit uralom hű alattvalói közül hány van Pétervárott, mint az orosz érdekek még hűbb előmozditója feljegyezve! Minden tagja ez egyháznak Ázsiában, a moszkovita politika titkos ügynökének tekinthető, s ha bekövetkeznék a döntő pillanat, bámulni fognak az angolok, mint fogja álarczát levetni ez a vallásos, erkölcsös, békeszerető és munkás nép. Hogyan tekintheti tehát közönynyel, hogyan óhajthatja Anglia, hogy ily földön, melyen oly gyulékony elemek vannak, egy nagy s bizonynyal nem barátságos indulatu hatalom váljék szomszédjává? A kereskedés emelkedik, mondogatják szüntelen, de ugy látszik, hogy azon kereskedelmi előnyök, melyeket a brit államférfiak Oroszország közeledésében s a középázsiai anarchia leküzdésében látnak, inkább mesterkélt vigasztaláson alapulnak, mintsem igaz meggyőződésen. Hiszen nem szembeötlő-e már az is, hogy oly gyakorlati észjárásu emberek, mint az angolok, csak pillanatra is átengedik magukat azon reménynek, hogy Oroszországnak évek óta fáradsággal, pénzzel és áldozattal járó czéljaiból Angliára valami haszon háramolhatna, hogy a középázsiai kereskedelmi helyeken, a mint orosz uralom alá kerülnek, az angol czikkek nyerik a tulsúlyt? Utaljon bár Davies ur kereskedelmi jelentésében ama jelentékeny forgalomra, melyet a kiviteli kereskedés Pesáveren, Karacsin és Ladakon át Középázsiával folytatott, mégis be kell vallania, hogy az megtizszereződnék, ha az északindiai határokon tul angol befolyás szerezne annak érvényt. S igy aztán ez is azon arányban fog fogyni, a hogy az orosz sas szárnyait azon vidékeken ki fogja terjeszteni. A szentpétervári kabinet ugyan nem vonta meg szinleges beleegyezését Hay William lord által tervezett kereskedelmi uthoz Ladakon, Jarkenden, Isszikölön és Szemipalatinszkon át, de tényleg senki sem akarta e tervet támogatni, s nem is fog eszébe jutni egy orosz államférfinak sem, ezt megvalósitani. Kereskedési érzéket illetőleg a khinaiak nemcsak az oroszokat, hanem az angolokat is felülmulják, s mégis a déli Szibériába vezető pekingi nagy kereskedelmi uton csak Maimacsinig közlekednek, s Kiachtától kezdve a khinai kiviteli czikkek Pétervárra és Európába leginkább orosz kezek által jutnak. S mint jártak az olasz selyemkereskedők, kik orosz védelem alatt mentek Bokharába, ott aztán elfogattak és mindenökből kifosztattak? Egyik közülök (Gavazzi) igen keményen érezteti tudósitásában, hogy daczára minden későbbi pétervári igyekezeteknek, nem adhatott több hitelt az orosz ajánló leveleknek. Az angol gyárvárosok czikkei mindenütt ki szokták szoritni az orosz gyáripart. A khivai és bokharai kereskedők már most is orosz kereskedelmi czikkeket hoznak magukkal Nisni-Nowogorod és Orenburgból, melyeket aztán Ingilis mali (angol czikkek) név alatt adnak el a közép-ázsiaiaknak, miután ezek az angol készitményeknek mindig előnyt adnak. Angliában feledik, hogy az orosz politikának még soká nem leend nyilt tere s hogy a fegyverei által nyitott kereskedelmi utakon az idegen érdekek elé hason természetü, ha nem is oly akadályokat fog görditeni, melyekkel ma az Oxus felé vezető forgalmi utakon afghán rablás és özbeg anarchia folytán kell találkoznunk. Amerika 1864–65-ben magában Indiában 15 millió font sterlinget meghaladó szövet és pamut czikket tett le, a mi természetesen csupán Anglia szabad intézményei folytán történhetett meg. Talán a kalkuttai urak hasonló eljárást várnak az oroszoktól. Fájdalom, a combinátiók, miket Angliában Oroszország jövendő politikájának előnyére Indiát illetőleg tesznek, igen gyarlók. Valamint meg lehet renditeni alapjaiban a biztosság épületét, melyet a Downingstreetben a mai államférfiak agyukban összekártyaváraztak, ép ugy egy jövendő szivélyes viszony is nehezen fogja megállhatni a próbát. A siker nélküli czáfolgatás helyett inkább némely ballépések kimutatására akarunk szoritkozni s inkább azon eszközöket érinteni, a melyek által egy közvetlen összeütközés veszélye, ezen az angol érdekekre nézve oly veszélyes vabanque-játék, elháritható lenne. 4) Előnyei az orosz, s hátrányai az angol politikának. Hogy az angol politikusok hibáit orosz vetélytársaikkal szemben jobban megérthessük, szükség, hogy szemügyre vegyük azon előnyöket, miket az utóbbiak a tények mezején kivivtak s még folyvást birnak. Európában bámulattal szokás Oroszország óriási ázsiai birtokaira tekinteni, anélkül, hogy eszébe jutnának valakinek azon módok, melyek e birtokok megszerzését eszközölték. Az oroszok ázsiaiak, nem annyira eredetük, mint inkább földrajzi helyzetük és társadalmi viszonyaik alapján, s csupán azáltal, hogy az ázsiaiak „ejh, ráérünk arra még“-jével összekapcsolják az európaiak elhatározását és kitartását, mérkőzhetnek meg leginkább az ázsiai népekkel. A khinaiakkal, tatárokkal, persákkal, csirkassziakkal és törökökkel való érintkezéseikben, a körülményekhez képest mindig tudták magukat khinainak, tatárnak, persának stb. mutatni. Egy angol történetiró mondja, ha nem is egészen harag nélkül, mégis meglehetős igazsággal, hogy az oroszok előnyomulása hasonló volt egy tigriséhez. „Eleintén óvatosan csuszik s gyáván zsörtölődik előre a porban, mig a kedvező pillanat megengedi neki a végzetes ugrást. Békét lehelő baráti mosolylyal, emiszáriusaik édeskés, sima szavaival gyakran el tudtak altatni minden félelmet, minden elővigyázatot mindaddig, mig terveik biztos volta feleslegessé tett minden félelmet, meghiusitott minden elővigyázatot. Vak tehát és áruló az a kormány, mely az oroszoknak a határokhoz való közeledésére, történjék az bármi lassan, s legyen a hóditó és meghóditandó közt levő távolság bármi nagy, szundikálni tud!“ Mint ázsiaiak sohasem állanak oly éles ellentétben szomszédaikkal akár erkölcseik, szokásaik, akár gondolkodásmódjukra nézve, mint az angolok, kik magasabb míveltségi állapotaiknál fogva nem tudnák meghozni azon áldozatot, hogy lemondjanak polgárositási törekvéseikről. Ők nem igen sértik a népek gondolkodás módját, s a hol érdekeik kivánják, könnyebben tudnak a körülményekhez simulni. Az angol kormány maig is méltóságán alulinak tartotta magát közvetlen összeköttetésbe tenni a bokharai emirrel, s a mit mindeddig a zerefsáni fővárossal közölt az angol kabinet, az mind az indiai alkirály közvetitése folytán jutott oda. Oroszországban más az észjárás, s maga Miklós czár, ez a gőgös autokrata, ki oly soká vonakodott megadni a franczia császárnak a „mon frère“ czimet, a középázsiai tatár khánnal szemben nem ugy viselte magát, mint az oroszok mindenható czárja, hanem mint egy névamelléki khán. Ilynemü eljárás után látjuk aztán, hogy Oroszország egész ázsiai határvonalai hosszában, mind a nomádok, mind a települtek, mind a budha, mind a mohamedán vallásuak oly jó viszonyban, ha nem is barátságban, élnek az oroszokkal, mint különben egy európai hatalom idegen birtokain sem. Az ázsiai gondolkodásmód ez előnyei, melyeknek elsajátitását különös ravaszságnak és számitásnak tekinthetjük, a politika terén is sokkal nagyobb sikerrel járnak, mint a nyiltság és igazságosság nyelve, melyet az angolok mint alapelvet látszanak követni. Csak Nagybritannia európai ellenségei, csak az angol hatalom irigyei tehetnek szemrehányást Albion fiainak Indiára nézve; de a ki tüzetesen ismeri politikai érintkezéseiket a benszülött fejedelmekkel s a határos szomszédokkal, ki alapos ismerője az ázsiaiak jellemének, az az angol államférfiak tévedését épen e hibák teljes hiányában fogja látni. Kezdve az Amur nagy területétől a legkisebb birtokokig, melyeket Oroszország ujabb időben Ázsiában elfoglalt, mindenütt ugyanazon ármánykodásokat, a pártviszályok szítását, a vesztegetést, a legaljasabb eszközök általi csábitást találandjuk, melyek egy invasiót meg szoktak előzni. Először kereskedelmi viszonyok által érintkezésbe lépnek idegen elemekkel; azután a legcsekélyebb pártviszályt elegendő okul szolgál egy casus bellire; a hol erre nincs alkalom, ott a földet emissariusok aknázzák alá, a főnököket ajándékok által csábitják magukhoz, vagy fejeiket Vodkival (orosz pálinkával) kábitják el s ugy csalják be a végzetes varázskörbe. A háborura, az invasióra sehol sem lehetne egykönnyen alapos okot találni, s a Romanoff-ház óriási birodalma bizonynyal inkább gyarapodott ázsiai politikusainak ármánykodásai, mint fegyvereinek hatalma által. Ehez járul még az, hogy Oroszország fent elősorolt tulajdonainál fogva közelebbről ismeri az ázsiai népek viszonyait, s sokkal jobban van tudósitva arról, mi a határos államokban magát előadja, mint az angolok, vagy a többi európaiak emissariusai nagy vigyázatának, diplomatái fáradhatlan buzgalmának köszönheti, hogy kabinetje a szomszéd országok legtitkosabb dolgairól gyakran gyorsabban és alaposabban van tudósitva, mint maga az érdekelt kormány. Eltekintve attól, hogy egy, a legderekabban kiképzett férfiakból álló társaság értékesitheti Szentpétervárt Ázsia legkülönbözőbb részeiben észlelt tapasztalatait, még itt-ott egy kirgiz, egy buriat, egy csirkassziai vagy mongol is hasznos eszközül szolgál nekik egészen vagy félig leigázott hazájok ellen, természetesen, miután orosz nevelés és észjárás által kellően átidomitották. Angliában mindenütt épen az ellenkezőt látjuk. A ki ismeri az angol közvélemény vastag tudatlanságát, India eseményeit s e nagy birtokok szomszéd államainak viszonyait illetőleg, a ki egy év lefolyása óta figyelemmel kiséri azon képtelen és nevetséges tudósitásokat az angol sajó távirati sürgönyeit, melyek Kalkuttán és Bombayn át Angliába és Európába jutnak, a ki ismeri azon csekély számu angol államférfit, kik jól lévén értesitve az ázsiai viszonyokról, a keleti politika kérdéseiben helyes itéletet hozhatnak, annak bámulnia kell, mint alapithatta meg Anglia idegen birtokait, sőt mint volt képes azokat maig is megtartani. Valamint azon angolok, kik hosszabb idő óta tartózkodtak Ázsiában, nemzeti jellemöknél fogva távol maradtak a benszülöttektől s igy nyelvökkel és erkölcseikkel ritkábban lépnek közelebbi összeköttetésbe, ugy az angol kormány is az oly fontos követségeknek, mint pl. a konstantinápolyiak tolmácsi állomásait, a kölcsönös közlekedés e lényeges organumát, nem tölthette be angolokkal, hanem naturalizált levanteiekkel. Oroszországban, Francziaországban és Ausztriában már rég alapitottak diplomatiára készülők számára keleti akadémiákat; Angliában, daczára a dúsgazdagon dotált kollegiumoknak, iskoláknak és egyetemeknek, ilynemü intézet felállitására még nem gondoltak. Igy a törvényhozó testületben, valamint a miniszteriumban is, hol pedig a legcsekélyebb ügyeket is szakférfiak intézik, az ázsiai nagyfontosságu viszonyokat illetőleg csak nehány embert lehet illetékesnek tartani, s a felszinen levő pártfogóskodási szellemnél fogva még ezek is ritkán juttathatják érvényre tapasztalataikat. Ez a közöny minden idegent meg fog lepni; de annál inkább fel fogja kelteni bámulatunkat az, ha a szabadelvű töredék szóvivőit igy halljuk beszélni: „Mit érdekel minket Ázsia, mit a barbár csorda, mely sok fáradalmat okoz, de kevés hasznot hajt, mit a gazdag India, melynek jövedelme épen nem fedezi a kiadásokat, annál kevésbé a foglalás költségeit!“ Ily megjegyzéseket gyakran hallottam e párt legjelentékenyebb tagjaitól; nem lehet kétségbe vonni vallomásaik őszinteségét, de ha kérdeztem, mivel fognák a nagy gyarmatországból eredő politikai befolyást pótolni, mindig adósak maradtak a felelettel. Azt egészen feledni látszanak, mily sok fiatal angol lép minden osztályból Indiában politikai és katonai pályára, feledni látszanak azt, hány lelkész és tiszt gyermeke gazdagszik meg a Ganges és Indus melletti jövedelmes hivatalokból, kiknek a szigetország szűk köre különben semmi hatáskört sem nyujtana, hogy aztán ifju éveik szerzeményét otthon nyugalmas vénségükben költsék el; egészen számitáson kivül hagyják a kereskedők tengernyi számát, kik a legkiterjedtebb kereskedelmi érdekeket képviselvén, lakják ázsiai birtokaikat, s kiknek munkálkodása által milliókkal gyarapszik az angol tőke. Ezen szabadelvüek, kik előtt egy ily gyarmatbirtok, mint India, közönyösnek vagy épen nélkülözhetőnek tünik fel, igen rövidlátóak. Hogy az angolok hazájuk nagyságát nem az idegen népek fölötti uralomra, hanem belföldi gyáriparuk virágzó állapotára akarják alapitva látni, ma, midőn csupán indiai vasutvállalatokba 60 millió font sterling van fektetve, nem birhat általános érvénynyel Angliában; mert hogy sem a gyárak mozgalmas ipara, sem az angol kereskedők vállalkozó szelleme nem mutatott fel valami különös eredményt ott, hol nem vehették igénybe az angol uralom segélyét, látni való Algir, Középázsia s egyéb nem brit birtokok kereskedelmi viszonyaiból. Ezek a téves nézetek nyomták háttérbe az angol egyéniség előnyeit szemben az orosz politikával, mely kitartással és következetességgel űzi munkáját. Ezeknek kell tulajdonitni azt, hogy Oroszország oly hihetlenül rövid idő alatt emelkedett Anglia hatalmas versenytársává s lépett oly közel annak Achilles sarkához. Ma már hasztalan volna visszanyomni akarni ez óriási hatalmat, miután a Kaukázust teljesen elfoglalta, s állását a Kaspi és Aral tónál, valamint roppant előnyeit Középázsiában kivivta. A mit 20 év előtt még nem nagy nehézséggel lehetett volna kiküzdeni, az ma már késő, s ha Anglia el akarja kerülni a kereskedelmi államok közös sorsát, Karthago, Velencze, Genua, Holland és Portugal végzetes sülyedését, csak egy ut van hátra: szigoru vigyázat és őrködés, s a még érvényre emelhető rendszabályok gyors foganatositása. 5) Tanácsok Angliának a veszély elháritására. Nyilt ellenségképen lépni fel a növekedő orosz hatalom ellen, ma már ép oly hiba volna az angolok részéről mint ama feltünő tétlenség, melyet Anglia 25 év óta minden a Hindukuson tul történt eseményekkel szemben mutatott. Oroszország erős lábra fog kapni az Oxus jobb partján, be fogja kebelezni a három khánságot; talán a khinai tatárságot is, minden, a mi csak özbeg, el fogja szükségkép ismerni felsőségét. Ezt lehetetlen meggátolni, de az angol csak eddig nézheti vetélytársa előnyomulását, tovább nem. Az Oxus és az Indus közti területnek semlegesnek kell maradnia. Afghanisztán, természeti alkotásánál s lakosságának harczias, a diplomatiához kitünő érzékkel biró jelleménél fogva egészen arra való volna, hogy egy katonai és politikai védgátat képezzen, mely aztán lehetlenné tenné a két kolosz összeütközését. Ez az ország a foglalónak, jőjjön bár északról vagy délről, tizszer keményebb küzdelmet okozna, mint a Kaukázus. Azonkivül a tartomány birtoka nem fedezné a háboru költségeit, s habár a folytonos zavarok, melyek az afghanok hegy-völgyes területén uralkodnak, mi haszonnal sincsenek a két szomszédra, a veszély még sem oly nagy, hogy akár az egyik, akár a másik fél foglalási terveit igazolhatná. De miként biztositsa Anglia Afghanisztán semlegességét, ha Oroszország tovább folytatja támadási politikáját, mit tegyen, hogy ott erős védsánczot állitson anélkül, hogy mint hóditó kellene föllépnie? Ezt egy ügyes, szakadatlanul a viszonyok szinvonalán álló diplomatiai összeköttetés eszközölteti oly ügynökök működése által, kik ismervén az afghanok jellemét, mellőzni tudják az angol gondolkodásmódot s ázsiai szint tudnak vallani. Ugyanazon hibát, melyet lord Auckland 1839. beavatkozásával az afghán viszonyokba elkövetett, ugyanazon s még nagyobb hibákat lehetne felróni utódainak, ha a szomszéd állam ügyeinek folyását teljes semlegességben, szembeszökő közönynyel tekintené. Az angolok hasonlitanak a gyermekhez, ha egyszer a kályhán megégette magát, soká nem fog a meleghez közeledni merni. Az afghán hadjárat szerencsétlen vége, a 30 millió font sterling, melybe az került, még ma, egy negyedszázad után is oly ijesztő élénkséggel állnak minden brit szeme előtt, hogy még gondolatára is reszket a Hindukuson tuli politikai befolyásnak. Minő szembeszökő végletek. Egyszer tetőtől talpig fölfegyverzik magukat, hogy egy oly gyülölt uralkodót támogassanak, minő Sah Sedsah, aztán pedig, miután bekebelezték Pendsábot, alig gondolnak Kabullal. S miért volna oly veszedelmes korlát a pesáveri határvonal az angolra vagy bármely európaira nézve? Ha Afghanisztánból, a Kakeri, Luhani, Gilzi és Jusufzi törzsekből évenkint több ezeren lépik át Hindosztan északi határait, részint kereskedés, részint nyájaik legeltetése végett, miért volna lehetetlen a brit utazóknak tulmenni a Hindukuson, annál inkább elhagyni néhány órányira Pesávert? Az afghán kereskedők virágzó kereskedést űznek Multannal, Delhivel és Lahoreral, miért ne mehetne angol részről is egyik vagy másik kereskedő-ház hasonló czélból Kabulba? Ez a körülmény igen meglepett, s még inkább az, midőn hallottam, hogy azon tiszt, kit Sir John Lawrence Sir-Ali-khán üdvözletére küldött Kabulba, csak egy erős hadosztály élén jelenhetett meg, hogy védve legyen a fanatikus nép dühe ellen. Mily nevetséges és téves tanitást adnak az ázsiaiaknak az európai nagylelküségről, az európai igazságszeretetről. Anglia, mely már régóta használja e bánásmódot az ázsiaiak iránt, ahhoz hasonlit, ki egy vaknak teljes erejéből felfoghatóvá akarja tenni a rafaeli cartonok szépségét. Oroszország már sokkal praktikusabb. Tudja, hogy a nagylelküség és humanitás ilyszerü nyilatkozatait a keletiek csak gunyolják, hogy korántsem vesznek példát róla s csupán csak czéljaik elérésére alkalmazzák azokat. Jobban tenné Anglia, ha a helyett, hogy erkölcsi prédikácziókkal halmozza el őket, hasonló fegyverekkel élne s a keletiekkel keleti módon bánna. Azon időben, midőn Conolly és Stoddart sanyaru fogságban szenvedtek, melyből végre is csak a hóhér bárdja szabaditá meg őket, a brit területen bokharaiak, khokandiak és egyéb középázsiaiak voltak, kiknek letartóztatása által enyhiteni lehetett volna az angol tisztek sorsán, s őket megmenteni a haláltól. Oroszország ily esetekben mindjárt kirántja magát a hinárból s a „szeget szeggel“ elvét veszi foganatba. Anglia nem tette ezt. A nagylelküt akarta játszani, de mit nyert vele? Midőn Bokharában voltam, akkor tudtam meg, hogy mennyire tévesztette el czélját az angol nagylelküség e ténye. A bokharaiak azt hitték, hogy Anglia nem meri felkölteni a bokharai emir haragját s gyöngesége kényszeriti őt e mérsékletre. Azt gondolják a kalkuttai urak, hogy az afghanok máskép gondolkoznak? Épen nem, ők is igy szólnak: a mi indigo- és fűszerkereskedőink és tevebérlőink, védve az Iszlam hatalma és nagysága által, sértetlenül léphetnek a brit földre, mig a hitetlenek közül egy léleknek sem szabad magát mutatnia nálunk. E megbocsáthatlan gyöngeséget mutatta 1857-ben az indiai alkirály is, midőn lord Canningot Pesáverbe küldötte, hogy Edwards társaságában az ott megjelent Dost-Mohamed khánnal a persák ellen véd- és daczszövetséget kössön. Az afghanok akkor igen meg voltak szorulva s nagy szükségök volt a pénzre és fegyverre; az ősz Barekzi főnök, kit fiai kisértek, kitüntette ezt minden szavában és mégis minden pontban teljesitették kivánatát a nélkül, hogy Anglia főbb igényeiről csak egy szóval is emlitést tett volna. Négyezer darab fegyvert (szuronyt, kardot és töltényt) és évenkint 12 lak rupiát biztositottak nekik mindaddig, mig Nagy-británnia háboruban leend Persiával. E jelentékeny összegből még a párisi béke megkötése után is nem megvetendő összeget fizettek s még sem érték el az alkudozások főczélját, t. i. azt, hogy Kabulban és Kandaharban állandó angol követséget állithassanak fel. Dost-Mohamed khán, mint azt Kaye „Az utolsó Seapoy forradalom története“ czimü munkájában előadja, ugy nyilatkozott, hogy nem veszi magára egy ily lépés felelőségét, hogy az afghán fanatizmussal szemben nem veheti védelme alá az angol ügynököket, hogy minden lépés veszélyt hozhat stb. Ha Dost-Mohamed khán maga bevallotta, hogy Kandaharban sértetlenül megállhat egy angol misszió, miért volna ez máskép Kabulban? A brit ügyvezetők igen csalódtak, ha csak egy pillanatig is kétkedtek az afghán főnök mindenható hatalmában. Csak több kitartás kellett volna, hogy az angolok, kik a szükség idején mint szövetségesek léptek föl, ne csak két, hanem több követségi állomást állithassanak föl. Az afghánok hamar megszokták volna ez állapotot, s az egyszer megkezdett diplomatiai összeköttetést továbbra is szakadatlanul fönn lehetett volna tartani. Sir John Lawrence most egy félhivatalos czikkben, mely az „Edinburgh Review“-ban (január 1867) jelent meg, törekszik bebizonyitani, mily nehéz és hasztalan diplomatiai összeköttetésbe lépni oly vad és féktelen szomszédokkal, minőkkel India minden oldalról körül van véve. Azonban nem értem, hogy miért nem okul az alkirály Oroszország példáján, a mely szintén hasonló elemektől van környezve, de azért követ után követet indit, azoknak tiszteletet és biztosságot szerez, s igy folyvást halad kitüzött czélja felé? Miért nem követi Anglia ugyanazon politikát, melyet egykor Japánnal, Khinával s más ázsiai országokkal kezdett. Ugy tetszik, kevésbé vannak meggyőződve e terv nehézségekbe ütköző kiviteléről, mint a belőle háramló haszon horderejéről; vagy csakugyan nem tudnák azon urak, mit eszközölhetne egy folytonos képviseltetés Afghanisztánban mind az angol érdekekre, mind az afghanok javára? Sir Henry Rawlinson diplomatiai magatartása Kandaharban, ki ott a legveszedelmesebb helyzetben s a legaggasztóbb időben is sikeresen tudta magát fenntartani, fényes bizonysága annak, hogy még a legbárdolatlanabb ázsiaiakkal is el lehet bánni. S ha már a nevezett támadó fenyegető állásával annyit ki tudott vívni, mit lehetne még elérni politikai finomság, barátságos rábeszélés utján. Egy szakadatlan diplomatiai összeköttetés kézzel fogható következményei, ha nem csalódtunk: 1) igen üdvös befolyással volnának a kereskedésre; mert miután az angol czikkek Középázsiában már jó ideje kedvező hirnek örvendenek, ha egyenesen Angolországból szállittatnának be, bizonynyal leszoritanák a vásárról a hasonnemű és kevesebbre becsült orosz termékeket. Most ez természetesen nincs igy, mostanában Kabulban, Kandaharban, Heratban s egyéb helyeken némely orosz iparágból, mint pl. a vasedényből és szerszámból, durva kattunból és posztóból sokkal több kél el, mint az angolból, csupán csak azért, mert az előbbiek a csekély árak és kisebb vámköltség következtében nem kerülnek annyiba, mint az eredetileg drága s a szállitás miatt magas áru angol czikkek. Továbbá Bokharában, itt-ott Khivában és Karsiban megjelennek maguk az orosz kereskedők is, kik aztán biztositva kormányuk erélye által, sokkal jobban előmozditják saját érdekeiket, mint az idegen hajhászok. Hasztalan keresnénk a polgárisodásra nézve jobb apostolt, jobb uttörőt, mint a néma iparczikk-tömbeket, mik Európából vándorolnak oda; és Angliának, eltekintve kereskedelmi érdekeitől, már a humanitás czéljából is könnyitni kell a középázsiai kereskedést. 2) Az afghanok, kik az Ingilizek és Frengik neve alatt maig csak fegyveres hatalmat, hóditósóvár szomszédot ismernek, a diplomatiai közlekedés békés eljárása és a jóakaratu tanácsok folytán inkább fognak simulni. Az 1808. évben, midőn az afghanok még nem féltek annyira az angolok betörésétől, a követ Montstuart Elphinstone, kinek kisérete csak 400 indangol katonából állott, Afghanisztánban mindenütt jó fogadtatásban részesült, mert a félelem és bizalmatlanság akkor még nem vertek volt gyökeret. S ugyanezek a viszonyok léteztek e század elejéig az oszman birodalom minden részeiben. Az európai és az ellenség ugyanazon fogalommá olvadt össze, s most, miután követségeink és konzulátusaink a porta ellenszenve daczára is sok helyütt befészkelték magukat, az oszmanlik és arabok nem lesznek ugyanazon nézeten. Tisztább fogalmaik vannak most már a Frengi egyetemleges névről, s jól tudják, hogy pl. Oroszország ép oly barátságos hajlammal viseltetik a fényes porta iránt, mint a mily ellensége annak Anglia, hogy ennek a kormánynak ilyen, annak meg amolyan tervei vannak stb. Konzulátusok nélkül nem lehetett volna azt elérni. S igy az afghanok is mindaddig, mig nem lépnek az angolokkal közelebbi békés viszonyba, nem lesznek képesek felfogni, mit tehet javukra Anglia vagy Oroszország, melyiknek barátsága leend rájuk nézve inkább vagy kevésbé hasznos. 3) Az afghan valamennyi középázsiai nép közt a legharcziasabb s igy az angol befolyás tetterős támogatása által könnyen jelentékeny katonai hatalommá nőheti ki magát. A mit Mahmud szultán és Mehemed Ali basa hadseregében annak idején az „instructeur militaire“-ek, s Abbas Mirza csapataiban az angol tisztek tettek, az mind elenyésznék egy ilynemű vállalat mellett az afghanoknál, kikből legkönnyebben lehetne egy rendszeres hadsereget alkotni, a mennyire nehány Seapoy szökevény által iskolázott kabuli ezred katonai magatartásából és gyakorlataiból itélni lehet. Hasonló eredményt lehetne várni Heratban és Kandaharban, melyeknek erődeik, ha egy második Pottinger felügyelete alatt állnának, bizonynyal nem válnának oly könnyen az oroszok zsákmányaivá, mintha azokat csupán afghan védelemre hagyják szoritkozni. 4) A főnyereség azonban, melyet egy folytonos képviseltetés által elérni vélünk, az, hogy Anglia pontos tudósitásokat vehetne a középázsiai eseményekről s Oroszország katonai és politikai mozgalmairól, és igy nem lenne többé kitéve azon veszélynek, hogy magát egyik vagy másik ponton hirtelen megtámadtatva lássa, és sohasem lévén bizonyos a tények valódi állásáról, képtelen legyen elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Az alkirály tart ugyan nehány munsit Kabulban, Kandaharban és Heratban, minden hivatalos jelleg nélkül; továbbá munsikat, azaz mohamedán irnokokat, kik jó fizetés fejében kötelesek koronkint tudósitásokat küldeni. Azonkivül különös esetekben kémek és titkos megbizottak is szoktak kiküldetni egy vagy más irányban, kik mint kereskedők vagy zarándokok bejárják Turkesztánt és a politikai eseményekről tudósitásokat igyekeznek hozni. Nem is tekintve azt, hogy az osztályok egyikét sem tarthatom illetékesnek ily ügyben eljárni, már csak azért sem, miután nem bocsáttatván fontosabb helyekre, csak a bazárok hireit, a karavánok politikáját jegyezhetik fel, én, ki éveken át forgolódtam keletiek közt, épen ez embereknek adnék legkevésbé hitelt. Megfontolták-é Kalkuttában, mi az a mohamedán fanatizmus, tudják-é azt, hogy soha, bármennyi pénzzel sem fogják elérni azt, hogy moszlimet moszlim ellen használhassanak fel a Frengik előnyére? Ezek a megbizottak és kémek látszólag a legnagyobb hódolatot, loyalitást, a legnagyobb szolgálatkészséget fogják mutatni, de Középázsia belsejében hitsorsosaikkal ugyanazon mecsetbe fognak lépni, ugyanazon szőnyegre guggolni s ugyanazon szertartásokat végezni. Az angol államférfiak bizonyára nem fognak velem egyetérteni, azonban épen ez az oka, hogy leggyarlóbban vannak tudósitva a középázsiai eseményekről, hogy Európában a legképtelenebb hireket terjesztik Indiáról, s hogy a khánságok ügyeit csak azon világosságban látják, melyet nekik az orosz diplomatia nyujt. Távol attól, hogy politikai tanácsadóul tolnám fel magamat, azt találom, hogy ezen igénytelen tanácsok csak azon eszközökre vonatkoznak, melyek alkalmazása által Afghanisztánt leginkább lehetne semlegesitni s hatalmas védsánczul állitni fel Oroszországnak további középázsiai előnyomulása ellen. Hamis védelmi eszköz volna a sebek rejtegetése oly kérdésnél, minő az angol hatalom nagyságára és fentartására nézve India birtoka. A jelentéktelenebb politikai hibák idővel mégis egyes gyűrűit képezik a végzetességek oly szakadatlan lánczolatának, melyet később hasztalan igyekszik megszakitni a legnagyobb erőfeszités, a legélesebb államférfiui belátás. 6) A kérdés általános érdeke. Most még azon kérdés megvitatása van hátra, miért nem lehetünk közönyösek az angol érdekeknek orosz tulsúly általi veszélyeztetése ellenében, s mi az oka annak, hogy az angol hatalom sülyedése ránk nézve ép oly hátrányosnak tünik fel, a mint Oroszország kelletén tuli befolyásában a haladás szellemének meggátlását látjuk. A felelet igen egyszerü: Oroszország ázsiai volt a multban, ázsiai a jelenben, s az lesz még soká a jövőben is. Egy pillanatra sem adhatjuk magunkat át azon enyhitő kilátásnak, hogy a tulságosan kiterjedt orosz hatalomnak a természet törvényei szerint később két vagy több részre kell szakadni s hogy ily szakadás enyhitni tudná a fenyegető veszélyt; csak szemügyre kell vennünk az orosz államélet jellemét, társadalmi viszonyait, a nép viszonyát a kormánykörök magasabb szinvonalához, a képzettség átalános fokát s a nép észjárását, s be fogjuk látni, mily ázsiai, mondhatni vad ázsiai szellem uralkodik itt még s daczára a küzdelmes törekvésnek az európai polgárisultság felé, aránylag mégis mily keveset tudtak magukévá tenni abból, mit mi európainak, nyugotinak nevezünk. Nem akarom fölidézni azon rég elkoptatott tételt: „Vakarjátok meg az oroszt s tatárra fogtok benne akadni,“ azonban mégis részint személyes tapasztalásból, részint ujabb és pedig az oroszszal rokonszenvező utazók tudósitásai nyomán, lehetlen észre nem vennem, hogy a Neván, a szent Moszkvában s Oroszország egyéb nagy városaiban mennyire uralkodik még a polgárisodás azon fitogtatása, melyet sok ázsiai kormány szemben a rövidlátó Európával csillogtat, és pedig előnyösen. Kétségtelen az, hogy az a polgárisodási düh Szent-Pétervárt egy európai és keresztény elemekkel erősen amelgamisált kormánynyal több sikert tud felmutatni, mint Kairoban, Teheránban, Konstantinápolyban. A szinleg európai műveltségű, nyelveinkben, erkölcseinkben és észjárásunkban otthonosan mozgó orosz nemes sokkal jobb alakot tud mutatni, mint a Boszporusznál félig európaizált efendi vagy Persiában a mirza. Az a kormány, mely nagy költséggel vonja magához a tudományos és művészeti erőket, mely ujabb időben oly nagy buzgalommal fáradozott a tanintézetek, egyetemek és tudományos társulatok alapitásában, mely embereket tart, kik fennen hirdetik Európában az orosz mívelődés haladását, mindenesetre több hitelt fog magának szerezni tudni mint a porta vagy a persa miniszterium, melyek az országuk hanyatlásával lévén elfoglalva, nem fordithatnak annyi erőt a szükséges külső csillogásra. Nem csoda tehát, ha Oroszország a felületesség előtt európaibbnak s polgárisultságunk szellemétől áthatottabbnak látszik s nem esik nehezére megszerezni magának azok rokonszenvét, kik erővel akarják szeretni. De szedjük csak le a külső héjt, tekintsünk az orosz társadalom belsejébe, s mit fogunk látni? Csalódás, nagy csalódás vár ránk minden lépten nyomon, ha az orosz nép többségénél föl akarjuk találni a haladás azon jeleit, melyeket az európai sajtóban az orosz bérenczek nagy hangon hiresztelnek. 1865-ben egy angol „Russia Central-Asia and British-India“ czimü röpiratában hasonló tanokkal lépett fel az angol közönség előtt, s az ujitásokra, u. m. a jobbágyok felszabaditása s egyéb reformok horderejére utalt, melyek következtében oly jövő nyilnék meg Oroszország előtt, minőt még az orosz irók, pl. Herzen S. és Dolgorukov is kétségbe vonnak; másként gondolkodnék azonban, ha nem az értelmiség tagjai, hanem az orosz és az ázsiai nép közt vont volna párhuzamot. Azon óriási határvonalon, melyen Oroszország Ázsiával érintkezik, mindenütt azt találjuk, hogy az oroszok a míveltség jóval alantibb fokán állnak s erkölcsi szabadságra nézve messze elmaradnak azon ázsiai népek után, kiket ujabb európai czivilisatiónk előnyeivel akarunk megismertetni szemben az ő régi ázsiai polgárisultságukkal. Michie Sándor, ki Pekingtől Szentpétervárig utazott és annyira barátja az oroszoknak, hogy második édennek nevezi Sziberiát, a számüzött lengyelek sorsát pedig irigylendőnek találja, még ez sem állhatja meg, hogy ott, hol khinaiakat és oroszokat lát egymással közlekedni, hangosan ne hirdesse az előbbiek szellemi tulsulyát az utóbbiak felett. De nem csak Maimatsin és Kiakhtában van ez igy, hanem a moszlimeknél is. Az orosz mint északvidéki több tevékenységet fog kifejteni a telivér ázsiainál, azonban szembeszökően szennyes külseje, iszákossága, a bálványimádásig menő vallása, szolgai érzülete, vastag tudatlansága, durva, bárdolatlan modora messze a háttérbe tolja a simulékony, udvarias és élesen látó keleti előtt. Bokharában egy iszlam míveltségű tadsikkal találkoztam, ki megvetéssel beszélt az orosz míveletlenségéről s csupán a kirgizeket helyezte utánuk, s valószinü, hogy igy fog vélekedni minden khinai, minden transkaukáziai persa, minden jobb míveltségű kazani tatár. S mit is tanuljanak tőlük e népek? Talán az orosz kormányformák keltsenek érdekeltséget az ázsiai népeknél? A hivatalnokok megvesztegethetősége, zsarnoki és önkényes eljárásuk Miklós alatt, az ötven millió lelket meghaladó pórosztály, mely a hivatalnokokkal és nemesekkel szemben a legmegalázóbb állást foglalja el, nem igen vonzók azokra nézve, a kiknél a legvadabb autokrata intézmények is patriarchalis szelidséggel párosulnak. Sőt nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is nehezen leend várható Oroszország hóditási viszketegétől valami hasznos változtatás az ázsiai társadalmi életben, valami reformszerű Európa szellemében. Ha kérdjük, mi lett azon tatárokból, kik több mint kétszáz év óta élnek orosz felsőség alatt, mi történt a sziberiai népekkel, u. m. a baskirok, vogulok, cseremiszek, votjákokkal, kik az orosz nemzetbe kebeleztettek vagy fognak bekebeleztetni, nem-e russzifikálásuk lett az eredmény? A russzifikálás természetesen egy lépés Ázsiából Európába; a mint II. Sándor eddig föllépett, átmeneti stádiumnak is nevezhető; de fog-é valaki hibáztathatni azért, hogy e hosszas, kétes kimenetü átalakulásnak eléje tesszük az angol polgárositó rendszert, a mely Indiában s mindenütt, hol ázsiaiakkal lép viszonyba, oly fényes és feltünő sikert mutat föl. Hogy India népei, ez országé, mely bölcsejében ringatta az általunk életképtelennek nyilvánitott és megtámadt ázsiai polgárisultságot, tántorithatlan merevséggel ragaszkodnak régi szokásaikhoz és sajátszerű észjárásukhoz, senki sem fogja tagadni, s mégis mennyire átalakult India csak ez évszázad elejétől fogva is! Azt hiszem, hogy Angliának legnagyobb ellenségei sem fogják tagadni, hogy a hinduk kasztrendszerén és számos embertelen szokásain hatalmas rést ütött az angol befolyás, senki sem fogja tagadhatni, mily bámulatraméltó lépéseket tettek ezek a vad ázsiaiak polgárisodásunk ösvényén, daczára minden makacsságuknak. Ma már Indiában nem csekély számával fogunk találkozni azoknak, kik hóditóik áldásos befolyásáról meg vannak győződve; számtalan tanintézet és intézmény terjeszti az ujabb világ világosságát a lakosság minden osztálya között; nemcsak hogy sokan értik az angol nyelvet, hanem élénk részt vesznek tudományos vitatkozásainkban is, mint európai tudományos társulatok tagjai lépnek föl, sőt itt-ott még a tollat is sikeresen kezelik, hogy a nyugot irói sorába lépjenek. A franczia, német és angol keleti társulatok névjegyzékében találni Raja Radakant Deva Bahadur, Maharadsa Kali Krisna Bahadur, Babu Rajendra Lala Mitra, több pendit (pap) és egyéb tudós magánzó neveit, kik munkáik által az őket illető körökben ismeretesek lettek. Megerősödve nemzeti érzületökben, a hinduk ma oly ismeretekkel birnak nyelvükről, történetükről és bölcsészetükről, minőről azelőtt saját fejedelmeik korszakában fogalmuk sem volt. Társulatok alakulnak, ép ugy mint Angliában, bizonyos előitéletek megszüntetésére, káros erkölcsök és szokások kiirtására s a társadalmi közlekedés előmozditására, s ha tekintetbe vesszük, mint szaporodik napról napra az olvasók száma, mily tekintélyre vergődtek a benszülöttek előtt a hindosztáni lapok, mint: a „Hirkaru Bengalu“ („a hirkari hirnök“), „Szuheïli Pendsab“ („a pendsabi hajnal-csillag“), „Oudh Achbar“ („oudhi ujdonságok“), „Khajrkhah Pendsab („Pendsab jóakarója“), s az európaisitás mily hatalmas tényezőjévé válik a sajtó, be kell vallanunk, hogy Anglia meghóditott népei nem csak hogy magasabb fokán állnak a míveltségnek mint egyéb testvéreik Oroszországban, hanem magasabb fokon mint sok orosz alattvaló. Alig fogható meg tehát, hogy ily viszonyok közt mint léphet fel Oroszország Ázsia népei előtt az uj világ tanainak felavatott apostolaként. Csak Középázsiában, a vad fanatizmus, durva önkény és kapzsiság ez ős fészkében lehet az orosz mívelődés alkalmazását hasznosnak tartani; de nem ugy Ázsia valamennyi részében és valamennyi népénél. Turkesztán orosz fegyverek általi elfoglalása tehát, mint már érintve volt, az illető lakosokra nézve szerencse. De sokkal előnyösebb lett volna, ha e szerepre Anglia vállalkozik. De miután ez nem történt meg, nem szabad vetélytársának kötelességei teljesitésében gátakat vetni, s csak a további hóditási tervek ellenében kell résen állnia. Tegyük hozzá Oroszország czivilizatori képtelenségéhez Ázsiában azon fontos körülményt, hogy egy fél világrész bekeblezése, több millió ázsiainak saját testébe való beolvasztása által nemcsak Nagybritannia hanem egész Európával szemben mily hatalmasan fenyegető állást foglalhat el, ugy aránylag saját lételünkre nézve sokkal nagyobb hátrányt fogunk látni ez óriási túlsúlyú hatalomban mint előnyt Ázsia tatár népeire nézve. A russophobia, a mint mondják, már elcsépelt dolog; magam is ezen véleményben vagyok, de ha tekintetbe vesszük az orosz kettős sas hatalmas befolyását Ázsia minden részeiben, ha nem tévesztjük el szem elől hogy a szent-pétervári udvar előnyös állása által a Hindukuson saját kényére fogja kizsákmányolni a keleti kérdést e Boszporusznál, ugy nehéz lesz világrészünk jövő sorsára nézve teljes megnyugvást szereznünk. A mai diplomatia, a mely gyakran inkább hódol a divatnak mint a helyes felfogásnak, nevetségessé akarja tenni Napoleonnak jóslatát a kozák uralmat illetőleg Európában. De feledik azt, hogy a mai közlekedési eszközök segélyével mit tehet egy oly hatalom, mely Kamcsatkától a Dunáig vagy épen az Adriai tenger partjáig, pólusi tenger jeges vidékétől az Iravaddi hő partjáig fog kiterjeszkedni. Sokak előtt halluczinatiónak fog látszani, de semmi esetre sem lehetetlen, hogy egy ily hatalom mozgatásaira Európa szivének közepébe Ázsia legvadabb lovasainak százezrei nyomulhatnak. Ez évszázad kezdetén a doni kozákok a Szajna partján már megmutatták egy ily Dsengiz- és Timur-féle hadjárat lehetőségét, s mért ne ismétlődhetnék ez ma, midőn vasutakkal és gőzhajókkal rendelkezhetni? Európai hadmüvészetünk igaz hogy meg tudná törni e nyers hatalmat; a Romanov-ház egy tagja sem vihetné sokáig egy Dsengiz vagy Timur szerepét. De egy ily bár pillanatnyi küzdelem is szomoru következményeket vonna maga után, s most, midőn még rendelkezésünkre állnak az elővigyázati rendszabályok, sürgető szükség hogy megakadályozzuk egy ily esemény lehetőségét. De ha eltekintünk is e messze kiható politikai combinátióktól, tagadhatja-e valaki, hogy Anglia nagysága és hatalma nagyobb haszonnal vannak Európa közérdekeire nézve mint az orosz suprematia? Angliának sok ellensége, vagy jobban mondva, sok irigye van. A szárazföldi sajtó szenvedélytől elvakitott hangja Anglia eljárásában mindig önzést, kapzsiságot és büszkeséget fog látni, a rajongók pedig minden jellemvonásában a legvastagabb materialismust fogják találni, de nagyon vaknak és előitéletesnek kell mondanunk azt, a ki semmibe sem akarná venni azon eredményeket, a melyek épen az angol hatalom, angol tőke s az angol szivósság által jutottak czivilizatiónk s tudományunk birtokába. Nem-e egyedül Anglia az, melynek hatalmas zászlója megnyitotta számunkra Kelet-Ázsia kereskedését, nem az angol utazók-e azok, kiknek merész nyomozó szelleme a legtávolabbi vidékekre behat, hogy föld- és néprajzi ismereteinket gyarapitsák, s mi történik a Temzén, mi az örökké izgatott és ügyes bajos szigetkirályság többi városaiban? Szemügyre vették-e valaha az ábrándok világába merült szellemek, kik folyvást ócsárolják az angol materialismust, hogy ezek a hajhászok, daczára a kereskedés és nyereség iránti élénk érdekeltségüknek, mégis legtöbbet a tudomány előmozditására s a világ felvilágositására áldoznak. Hol van egy ily ország, melyben a kormány oly könnyen áldoz milliókat egy oly intézet számára, minő p. a Kensington-muzeum? hol költenek egy könyvtárnak csupán czimjegyzékére százezreket mint az ujabban Londonban történt, hol küld ki a kormány azonnal hajókat és expeditiókat egy eltévedt utazó felkeresésére, mint azt ujabban Livingstone-ért tették? Daczára minden hibáinak, melyektől egy ország sem ment, be kell ismernünk, hogy Anglia, akár az annyit hánytorgatott materialismusa, akár az annyiszor megkefélt uralomvágya mellett, mégis az európai czivilisatió élén áll. Mert ha Német- s Francziaország fenséges polgárisodásunk világosságának terjesztésében nélkülözhetlenek is, a főtényező mégis egyedül Anglia. Zászlajával minden éghajlat alatt, minden világrész táján egy jobb korszak hajnalpirja merül fel. A mit Nagybritannia irigyei beszélnek zsarnoki eljárásáról, többnyire igazságtalanság vagy vastag tudatlanság. Szükség volna, hogy ezek a sentimentalis vádolók ne az iróasztalnál s a szék lágy karjaiban, hanem az ázsiai világ vidékein tanulmányoznák Anglia befolyását, s ha látnák, mint szoritja ki nyugoti polgárisodásunk zászlaja a régi ázsiai czivilizatió bűneit, mint iparkodik a porba tiport emberi jogokat helyreállitni, milliókat szabaditván meg az egyes zsarnokok önkénye alól, mint terelé azokat egy jobb jövő irányába, akkor bizonyára leráznák közönyüket Angliának az idegen világrészekre gyakorolt hatása iránt. Nem volna-e tehát sajnálandó, ha egy ily államot szoritana háttérbe az orosz hatalom? A Temzén egy szabad nép hatalmas akarata uralkodik, a Néván pedig egy ázsiai dynastia uralomvágya oly kormányrendszerrel, melynek reformátori képessége kétséges marad a jövőben, mig a jelenben gyakorolt káros volta annál bizonyosabb. Oroszországnak csak Indiához, a brit érdekek ez Achilles sarkához való közeledésében láthatjuk az Angliát fenyegető veszély csalhatlan jeleit. Hogy hatalmát a brit oroszlán a Gangesen megalapitsa, északon sokkal nagyobb harcznak néz most eléje, mint a milyet délen a francziákkal kellett megállnia. Ez az ellenség gyengébb volt mind számra, mind kitartásra nézve, kis hajóhaddal rendelkezett, háta mögött egy akkor még hajózhatlan tenger állott s könnyen meg volt győzhető; de az orosz az erődök, helyőrségek, biztositott utak szakadatlan lánczolatára fog támaszkodhatni, fegyverei lesznek határtalan uralomvágy, millió alattvalóinak vak hódolata s a durva szomszéd államok rokonszenve, ezzel szemben a győzelem nem lesz oly könnyü, s a vereség következményei sokkal sulyosabbak. Fel tehát Britannia! Mert ha tartós szerencséd csillaga itt homályba vész, akkor ennek a versnek is The nations not so blest as thee, Must in their turn to tyrants fall, While thou shalt flourish great and free, The dread and envy of them all. el kell némulnia a világ különböző tájain. Lábjegyzetek. [Footnote 1: Tudtomra eddig két ilyen Pseudo-Vámbéry szerepelt. Az egyik (Mr. Walker) Angliában, ki csekélységeimet oly hiven utánozta, hogy ép termete daczára is több ideig a ballábával sántikált. A másik (Professor William Davis[?]) egy nem közönséges bátorságu gazember, ki a mívelt Németország több városában felolvasásokat tartott, mig végtére Berlinbe került, a hol prof. Kiepert, a hires geograph és Dr. Bastian a jeles kambodsiai utazó, kikkel személyes barátságban állok, egy 1868. január 22-én az arnimi teremben tartott előadása alkalmával ráismertek és a szemtelen arczáról az álczát letépték.] [Footnote 2: A Szofi Iszlam-féle szerzet még csak 30 évvel ezelőtt keletkezett. Alapitója, egy Belkhbe való Tadzsik, a Nakisbendik folytonosan gyarapodó hatalma ellen akart gondoskodni gátról. E szerzet tagjai közt a közösség és a testvériség elve uralkodik. Perémmel szegélyezett nemez kalpag által szokták magokat kitüntetni, s leginkább az Oxuson innen Heratig, valamint a turkománok közt is találhatók.] [Footnote 3: Igen ő az! ő az igaz! Nincs isten kivüle! a legszokottabb igék, melyeket a Zikrnél használnak.] [Footnote 4: Kalenter nem más mint az ó persa kelanter elferditése, mi annyit tesz mint „a nagyobb“. Keleti Persiában még ma is a falu birájának czimét képezi.] [Footnote 5: Keskulnak neveztetik a dervisek vademecumja, vagyis a kokusdióhéj feléből készitett tojásdad alaku edény, melybe az összekoldult ételek, folyékony és száraz, meleg és hideg, savanyu és édes egyaránt összetöltetnek. Egy ilyen Tutti-frutti olla potrida-féle ebéd tudom, nem igen volna gastronomjaink inyére, de mily felségesnek tetszett az nekem egy hosszu napi zarándokolás után!] [Footnote 6: Hidzsu ala beiti min isztitaatun szebila.] [Footnote 7: Zem-zemnek neveztetik egy kút a Káaba közelében, mely nagy becsben tartatik. Vize, melynek csoda erejéről annyit regélnek, kis edényekben az iszlamvilág minden partjaira vitetik egy-egy csepje, melyet valaki haldokoltában nyel, 500 évet ró le a tisztitó tűz kínjaiból. Eredete a forrásnak az, hogy a Hágár által magára hagyott Izmael fakasztotta azt az égető homokból, picziny lábaival rugdalózva.] [Footnote 8: A kancsóalaku réz thea-edény (Csajddsus) az utazó tatárnak a Korán mellett nélkülözhetlen vademecumja. A legszegényebb koldus is bir egy ily edényt fogantyujánál fogva övéhez erősítve.] [Footnote 9: Hirkai dervisannak (dervisöltöny) nevezik ezt, s még a legvagyonosabb derviseknek is viselni kell különben jó öltönyeik felett. Jelképe ez a szegénységnek és gyakran a legkülönbözőbb darabkákból állitják össze; eleje egyenetlen és mindig czik-czakkos, s mig külseje durva szálakkal nagy öltésekben van varrva, bélése selyemből vagy egyéb értékes kelméből készül. A képmutatás netovábbja ez; azonban mundus vult decipi, ergo decipiatur, mondták már a rómaiak előtt a keleti bölcsek.] [Footnote 10: Ez Magyarországon ma is divatos; azon szokás, hogy a nászünnep alkalmával a lovak kantáraira tarka kendőket kötnek, valószinüleg még Ázsiából veszi eredetét.] [Footnote 11: Oveisz Karajne Mohamed egyik hű párthivének a neve, ki a proféta iránti vonzalmából minden fogát kiverette, mivel az utóbbi az ohudi csatában egy ellenséges fegyver által két előfogát elveszté; és mikor Mohamed meghalt, egy rendet akart alapitani, melynél ezen öncsonkitás főszabály lett volna, hanem az neki természetesen nem sikerült. Azon állitás, hogy ő Khivába jött és ott halt volna meg, ugy látszik, hogy a mesék országába tartozik.] [Footnote 12: Khodsa-ili (a Khodsa népe vagy a proféta utódai), kiknek meglehetős nagy száma lakja e vidéket. Épen olyan tisztán özbeg arczkifejezésök van, mint a Persiában lakó számtalan szeidnek iráni jellegök, de több előjogot élveznek, mint az utóbbiak.] [Footnote 13: A „Középázsiai utazásaim“-hoz mellékelt földabroszon Nöksz vétségből fel van cserélve Khodsa-ili-vel s az előbbi egy órával távolabbra is van Kungráttól, mint a hogy ott ki van jelölve.] [Footnote 14: Nem Taldyk, mint Butakow tengernagy a londoni földrajzi társulat előtt 1867. márcz. 10-ikén felolvasott értekezésében mondja. Abban sem egyezhetem meg vele, amit a Delta két szélső karjáról felhoz, melyek közül a keletit Janghi-nak, a nyugotit Laudan-nak nevezi. Lehet, hogy a folyamágyak gyakori változása következtében ez hajdan ugy volt; de ma már nem áll többé az az eset, mert a Laudan elnevezés alatt a legjobb és leghitelesebb forrásokból mindig ugy hallottam, hogy az Oxusnak azt az üres ágyát értik, mely Kipcsaknál kezdődve nyugoti irányban Köhne-Ürgends felé tart. A mi a Butakow Ulkun-ját illeti, melylyel ő a közép ágat jelöli meg, meg kell jegyeznünk, hogy ez a szó özbeg nyelven „Nagy“-ot jelent s mindig a főfolyam neve mellé függesztik. Ulkun, jobban mondva Ülkü, ennélfogva az én Azun-Derjámmal ugyanazonos.] [Footnote 15: Lásd „Vándorlásaim és élményeim Persiában“ 382. lapon.] [Footnote 16: Bazár közepében berendezett iskolákat Persiában is lehet találni; ezek a legjobb gyermekiskolák, de mégis megfoghatatlan előttem az, hogy a keletiek miként tudnak tűrni egy ily természetellenes dolgot és hogy ezen nevelőintézeteket miért nem helyezik inkább valamely csendes utczába.] [Footnote 17: A keletiek szemében csak a kutyák és európaiak tartatnak falravizelőknek. Ezen actusnál egész Keleten le szoktak kuporodni, mivel félnek, hogy álló helyzetökben ruháikat egy csepp el találja ronditani.] [Footnote 18: Egy Khanezad eladatását kárhoztatandó ténynek tekintik s a ki azt elköveti, rablónak vagy tolvajnak hiresztelik el.] [Footnote 19: A szogdi sikság, v. i. a Zerefsan völgye, Bokhara és Szamarkand közt, ugy iratik le, mint földi paradicsom s Hafiz, Bokhara és Szamarkand városokat a legnagyobb kincseknek tartja, de melyeknél mégis többet ér szeretője.] [Footnote 20: A szövegben mondottakat legjobban megvilágositja az aratási idő különbözése Turkesztánban. Igy például Belkhben és Andkhui környékén junius elején, Hezareszp, Khiva és Karakölben már junius végén, a pusztákon juliusban, Kungrátban és Khokand északi részén augusztusban aratnak.] [Footnote 21: Burnes (Travels in Bochara II. 188.) nem hiszi hogy az Oxus régebben más irányt követett, s e tekintetben a benlakók állitásaira támaszkodik. Nem bámulandó-e, hogy én tőlök épen annak ellenkezőjét hallottam? A turkománok közt az Oxus régi irányára vonatkozólag még sok mese létezik.] [Footnote 22: A mint nevük is mutatja, ezek régenten a nyereség felére voltak szerződtetve.] [Footnote 23: Mitchell „The Russians in Central Asia.“ 462. lap.] [Footnote 24: Örömmel veszem észre, hogy a Közép-Ázsiából hozott magból néhány faj hazánkban jól sikerült. Kétségkivül Európában ezek lesznek a legjobb dinnyék.] [Footnote 25: Bokhara, its Emir and its people.] [Footnote 26: „Relations politiques et commerciales de l’empire romain avec l’Asie orientale.“ 197. l.] [Footnote 27: Tarikhi Narsakhi.] [Footnote 28: „The Russians in Central-Asia.“ 462. l.] [Footnote 29: Egy másik példányon, mely Khanikoff ur birtokában van, 322. hedsra utáni év áll. („Journal Asiatique“. VI. folyam, VII. rész, 284. l.)] [Footnote 30: Igen jellemző azon főhivatalnokok sorjegyzéke, kik akkor a kormányzatot, vagyis a bokharai miniszteriumot alkották. Ezek a következők voltak: 1) Vezir, 2) Musztofi (pénzügyminiszter), 3) Amid-ul-Mulk (országnagy [valószinüleg csak czim]), 4) Szahibi-Sart (államügyész), 5) Szahibi muejjid (az ország megsegitője [czim?]), 6) Musrif (udvarmester), 7) Memlekei khász (titkos tanácsos), 8) Muhteszib (rendőrfőnök), 9) Arkaf (a kegyes alapitványok kezelője), 10) Kaza (igazságügyminiszter). Középázsiában ezeknek már árnyékára sem akadunk s csak Persia s Afghanisztánban van még belőlök egy-kettő.] [Footnote 31: A mandola és cseresznye Bokhara mostani termékei közt nem fordul elő.] [Footnote 32: Kuruk, török szó, mely kertet s bekeritett helyeket jelent, Középázsiában állatkertet még jelenleg is igy hivják.] [Footnote 33: Az iszlamot megelőző korban Bokhara csak cserekereskedést üzött. Kenenkhor volt a legelső uralkodó, ki ezüstpénzt veretett. A pénz tiszta ezüsttartalommal birt s egyik oldalán az uralkodó képét viselte. Ez igy tartott Abubekerig. A régi veretü pénz mindinkább ritkult s a kharezmi roszabb minőségüvel helyettesittetett. Harun-al-Rasid idejében az akkori helytartó Atrif hatféle érczkeverékből álló pénzt veretett, mely Atrifi vagy Azrifi nevet nyert. (Ugy látszik, hogy a Persiában használt Esrefi [arany] szó nem az arabból, hanem a föntebbi Azrifiból ered.)] [Footnote 34: Khatun törökül asszonyt jelent s mi ezt a valódi szó helyett használjuk, épen ugy, mint a kézirat.] [Footnote 35: Rigisztán az ó persában közhelyet jelent, azaz olyan helyet, mely füzénynyel (rig) be van hintve s üresen áll.] [Footnote 36: Azt mondják, hogy Szaid-bin-Oszmán Khatunba, ki hires szépség volt, belé szeretett s hogy Bokharában még sok évek multán is szép dalokban dicsőitették e viszonyt.] [Footnote 37: Klaproth „Tableaux historiques“-jaiban és Remusat Ábel „Recherches sur les langues tartares“-jaiban e törzset a hindu-góth népcsaládhoz számitják, mely állitást ma már mindenki tévedésnek fog tekinteni. Castrénnek, a finn tudósnak, kétségkivül igaza lehet, ha vizsgálódásai közben Dél-Sziberiában egy szőkeszinü török törzsben törzsrokonaira talált; de ezek nem burutok és én azt hiszem, hogy maga a tudós Schott W. is téved, mikor ő, khinai kutforrásokat követve, értekezésében „A valódi kirgizekről“ (Berlin, 1865.) e véleménynek helyet ád. Nekem ugy tetszik, hogy a burutokat a nizunokkal vétik össze, kik északabbra laknak, szőkék s valószinüleg finn törzs maradványai. (Lásd Mitchell: „The Russians in Central-Asia“ 64. l.)] [Footnote 38: Hogy nem egy nomád ócsárolta rajtam a kiálló pofacsontok hiányát, mint elrutitó bajt, már emlitettem. De hisz ezen nem szabad csodálkoznunk s valóban feltünő előttem, hogy Livingstone „The Zambesi and its Tributaries“ czimű művében azt állithatja, hogy oly afrikai nőket látott a makololo-törzsből, kik a tükör előtt állva, a nagy széles szájat, mely ott általános, kisebbiteni igyekeztek, azon szándékból, hogy magokat szebbekké tehessék.] [Footnote 39: Lewschine Elek „Description des Khirghiz-kazaks“ (Páris, 1840), 317. l.] [Footnote 40: Lásd előbbi munka II. fej. 300. l.] [Footnote 41: Az Iszlamot, Fischer szerint („Histoire de Siberie“, 86. l. és másutt) a 16. század közepe táján vitte be oda bizonyos Kucsum nevü ember. Ezt az adatot ugyan elfogadhatjuk az északon, azaz déli Szibériában lakókra nézve, de Turkesztán közelében az áttérés már sokkal korábban megtörtént.] [Footnote 42: Lewschine ugyanazt mondja a kirgizekről irt emlitett munkájában, a 358. lapon.] [Footnote 43: Dr. Bastian A. a vállcsonttali jóslatot a burätoknál is föltalálta, kik pedig a Szamanizmus hivei s az a kirgizeknél is az emlitett vallás maradványának tekintendő. Lásd: „Das Ausland“, 1866. évfolyam. 23. sz.] [Footnote 44: Gibbon „Roman Empire, ed. by Dr. W. Smith“ (London, 1862. 296. l.) nem ok nélkül jegyzi meg: „The Uzbegs are the most altered from their primitiv manners: 1) by the profession of the Mohametan religion and 2) by the posessions of cities and harvests of the Great Bucharia.“] [Footnote 45: Abulgazinak ezen állitása, hogy az özbegek a Dsudsi népből valók lettek volna, kik magokat az Iszlam felvétele után nevezték ugy, egészen tévesnek látszik.] [Footnote 46: Seikh Khudabad, ki egy tudós és asketa vala a Seibanik föllépése idejében, az utóbbiak egy párthivének ezt mondja: „Szana Oezbegin mu kirek?“ (Özbeget [saját bég-et] akarsz-é?), a timurida Baber helyett, ki ennélfogva nem volt határozottan Özbeg. („Tarikhi-Szeid-Rakim“ kéziratomban, melyet Bokharából hoztam.)] [Footnote 47: Ugyanezt bizonyitja Radloff is a tudományok császári akadémiájához Sz.-Pétervárra küldött tudósitásaiban. Lásd a nevezett társaság „Bulletin“-jét XII. köt. 918. l.] [Footnote 48: Ritter: „Westasien“ II. 86.] [Footnote 49: „Az iráni nép ethnographiai helyzete.“ (Lásd „Das Ausland.“ 1866. évfolyam, 36. sz. 853. l.] [Footnote 50: Lásd: Khanikoff „Memoire sur l’ethnographie de la Persa“ (Paris, 1866.) 45. l.] [Footnote 51: Lásd fentebbi munka 47. l.] [Footnote 52: Ajmak mongol szó és néptörzset jelent.] [Footnote 53: Khanikoff nagyon téved, ha ő a hezareh-ket hajdani, s még pedig a Birlasz törzshöz tartozott, özbegeknek tartja. Lásd: „Memoire sur la partie meridionale de l’Asie centrale“ (Paris, 1862.) 112, 138. l. Ez ellen a következő bizonyitványokat hozhatom fel: 1) Saját állitásukat, miszerént ők a Dsengiz khán hadsergének maradványai s még pedig Abul-Fazl szavai szerént Mangu-Khannak egy csapatából; 2) az a rész, melyet Gobi-Hezareh-eknek hivnak, és a mely a Herat környékén fekvő hegyekbe vonta magát s a persa elemektől megkimélve maradott, még ma is mongol dialektust beszél, miként azt Gabelentz a „Zeitschrift der deutschen morgenländischen Gesellschaft“-ban XX, 326. a leechi szógyűjteményből bebizonyitja. Sőt Baber azt állitja, hogy az ő idejében sok hezareh beszélt mongolul. 3) Az özbegeknél sehol sem található oly határozottan mongol jelleg, mint a hezareh-knél, mi annál feltünőbb volna, mivel az előbbiek tömörebb tömegekben s közelebb maradtak a régi honhoz, mig az utóbbiak mindig idegen ég alatt és idegen elemek között laktak.] [Footnote 54: Lásd Khanikoff, 104. l.] [Footnote 55: Vah-ból (a Vah folyója), miként az Oxust Bendehesben nevezik, az uj neveket is, mint pl. Vakhan, Vakhsz-dsird és Vakhsab, le lehet származtatni.] [Footnote 56: Kerkiben létem alatt valami tiz feizabadival (Feizabad Bedakhsán főhelye) egy és ugyanazon házban laktam. Az egy küldöttség vala, mely Bokharából tért vissza, hol az emirt nem rég elüzött fejedelmök helyére akarta emelni.] [Footnote 57: A rabszolgák örömestebb töltenek egy özbeg házában tiz évet, mint egy tadsiknál ötöt, mivel az utóbbiak hirhedett lelkiismeretlenséggel szokták őket használni minden kitelhető módon.] [Footnote 58: Ez legjobban bebizonyult a legutóbbi eseményeknél Taskendben. Egy irományból, mely Kryschanowsky tábornoktól az emlitett városban kelt (lásd „Das Ausland“ decz. 4. 1866. 1159. l.), arról értesültünk, hogy e helység tarka népessége között a szártok valának az elsők, a kik a hóditókhoz barátságosan közeledtek, sőt nekik a békekötés terhes művében jelentékeny segélyt nyujtottak – hihetőleg minden özbeg nagy bosszuságára, kik az orosz uralomért való állitólagos kérelemnél bizonyára nem voltak részesek.] [Footnote 59: Khanikoff ur téved, ha azt hiszi, hogy ez csakis Khivában történik, mert bizonyára nem ismeretlen előtte, hogy az orosz fegyverek által nem rég elfoglalt Taskendben a persa lakosságot „szárt“ név alatt lajstromozták be és egész Khokandban is ugy hivják őket. A fent emlitett Kryschanowsky tábornok is ugy beszél a tadsikról és szártokról, mint két külön törzsről.] [Footnote 60: Ezen meséket különösen Arany László barátomnak figyelmébe ajánlom, ki is már annyi érdemet szerzett a magyar népmese gyüjtésében.] [Footnote 61: Bisbarmak egy kirgizi nemzeti étel.] [Footnote 62: A beszélők, mint itt Murzakay, tréfás megjegyzéssel szokták befejezni elbeszélésüket.] [Footnote 63: Az egész szárazföldi sajtó közül maig csak a „Revue des deux Mondes“ hozott két czikket Középázsiáról. Az első, a nélkül hogy színt vallana, csupán a közeli összeütközés válságos viszonyait fejtegeti; a másik orosz szellemtől van áthatva, s egy követ fú az angol optimistákkal, a mit épen nem vennék rosz néven az irótól, ha nem hozott volna több idézetet föl középázsiai utazásomból, mint sajátját.] [Footnote 64: E nevet az oroszok hibásan mindig Iszetnek olvassák. Ised szokásba vett megröviditése az Eis Mehemmednek, és annyit jelent, hogy: „Mohamed gyönyöre.“] [Footnote 65: Derbarnak hivják az anglo-indiai alkirály nyilvános fogadtatásait.] Nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál. *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VÁMBÉRY ÁRMIN VÁZLATAI KÖZÉP-ÁZSIÁBÓL *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.