The Project Gutenberg eBook of Világ folyása (3. kötet) by Károly Bérczy

Ős időkben, sok század év előtt, Granadán egy Aben Habuz nevű mór király uralkodott. Megpihent hoditó volt ő, azaz ifjabb napjait folytonos csata és zsákmányolás közt élve le, most midőn gyönge és élemedett lőn, nyugalom után sovárgott, mit sem ohajtva inkább, mint az egész világgal békében élni, s babérjait a szomszédoktól elcsikart birtokkal együtt nyugodtan élvezni.

Történt azonban, hogy ezen szerfölött eszélyes és békeszerető öreg fejedelemnek ifju vetélytársakkal gyült meg a baja, herczegekkel, kikben az ő korábbi hir és harcz vágya lángolt s kik igen sok hajlamot mutattak, őt az atyjaikon elkövetett sérelmekért számadásra vonni. Saját országának némely távolabb fekvő tartományai is, melyeket ifju ereje napjaiban kemény fegy alatt tartott, nyugalomért -4- sovárgó jelen korában lázadással s azzal fenyegeték, hogy őt fővárosa falai közé szorítják. E szerint mindenfelől ellenség által környezve, minthogy ennek jöttét a Granada körüli vad magas sziklabérczek könnyen elfödheték, a szerencsétlen Aben Habuznak folytonos vigyázat és félelem között kelle élni, soha sem tudhatván, mely oldalról támadtatik meg.

Hiába épitetett őrtornyokat a hegyekre s helyezett minden szorosra őröket oly parancscsal, hogy éjen át tűzzel, napközben füstel adják hírül az ellen közelgtét; szemes ellenei, kijátszva minden ovatosságát, majd egy majd más vonalon, melyre nem is gondolt, törtek elő, és orra előtt pusztitva el tartományait, foglyokkal és zsákmány-rakodtan tértek a hegyekbe vissza. Volt e valaha békeszerető és pihenni vágyó hoditó, hasonló kényelmetlen helyzetben?

Mialatt Aben Habuzt e zavarok és bántalmak epeszték, egy vén arab orvos érkezett udvarába. Ősz szakálla övéig folyt le s a hajlott kornak minden jelét viselé; pedig mégis csaknem mindig gyalog jött Egyiptomból semmi egyéb segélylyel, mint egy hieroglyphekkel jelölt bottal kezében. Hire megelőzte -5- őt. Neve Ibrahim Ebn Abu Ajeeb volt; azt mondák róla, hogy Mahomed kora óta él s Abn Ajeebnek, a próféta társai utolsójának fia, s hogy még mint gyermek követte Amru hóditó seregét Egyiptomba, hol az ottani papoktól tanulta hosszu évsoron át a sötét tanokat s különösen a büvészetet.

Mi több, még azt is beszélték, hogy ő az élet meghoszabbitásának titkát felfedezvén, ez által lőn képes két század óta élni, ámbátor már öreg korában jutván e felfedezéshez, csak ősz fürteit s homloka ránczait örökítheté.

E csodateljes öreg embert sok tisztelettel fogadta a király, ki a korosabb fejdelmek szokásához képest, az orvosokat nagy becsben kezdé tartani. Saját palotájában akart neki lakosztályt kijelölni, de a csillagász inkább egy barlangot választa, ama hegy oldalában, mely Granada városa fölött emelkedik, s ugyan az, melyen később az Alhambra épült. E barlangot ő tágabbra ásatá, annyira hogy téres magas csarnokot képeze kerek nyilással tetején, melyen ő az eget és rajta a csillagokat délidőben is szemlélheté. E csarnok falait egyiptomi hieroglyphekkel, -6- cabalisticus rajzokkal s csillagok jegyeivel irta tele, bensejét pedig granadai mesterek által saját vezérlete alatt készített szerekkel butorozta, miknek titkos tulajdonságaikat egyedül csak ő tudta.

Rövid időn a bölcs Ibrahim megbizott embere lőn a királynak, ki minden felmerülő esetben hozzá fordult tanácsért. Aben Habuz egy alkalommal a szomszédok méltatlanságai ellen kelve ki, ama nyugtot nem engedő szakadatlan őrködést panaszlá melylyel berontásaik ellen kell magát védenie; panasza végeztével, a csillagász perczig szótlan maradt, aztán igy felelt:

– Tudd meg ó király, hogy Egyiptomban létemkor, én ott egy hajdankori pogány papnő által készitett nagy csodaművet láttam. Borsa város mellett egy hegyen, honnan Nilus völgye áttekinthető, egy kos alak állott, a koson pedig egy kakas, mindkettő rézből öntve és sarkon forduló. Valahányszor betöréssel lőn a vidék fenyegetve, a kos az ellenség irányába fordult s a kakas kukoríkolt, mire a város lakói mind a veszélyt, mind pedig mely oldalról közeleg -7- az, megtudták, s ideje korán intézkedhettek ellene.

– Az isten nagy! kiáltott fel a békeszerető Aben Habuz; mily kincs volna nekem egy ily a környező hegyekre felügyelő kos, aztán meg egy ily kakas, mely a veszély idejében kukoríkolna! Allah Akbar! mily biztosan alhatnám palotámban hasonló őrökkel ennek tetején!

A csillagász bevárta a király elragadtatásának csillapultát, aztán folytatá:

– Miután a győzelmes Amru (nyugodjék békével) meghóditá Egyiptomot, én az ország vén papjai közt maradtam, hogy megtanuljam bálványimádó hitük szertartásait s magamévá tegyem ama titkos tanokat melyekért ők oly nagy hirben állanak. Egy ízben a Nilus partján egy öreg pappal beszélgetve ültem, midőn ez ama roppant pyramisokra mutatott, melyek az elterülő pusztaságon hegyekként emelkednek. Minden mire mi oktathatunk, szólt ő, semmi az e pyramisokban rejlő tudományhoz képest. A középső gúla kellő közepében van egy temetkezési szoba s ebben mumiája azon főpapnak, ki e bámulatos gúla épitését segéllé, s véle -8- van eltemetve egy csudálatos tankönyv, mely mindennemű tudomány és bűvészet titkait magában foglalja. E könyv Ádámnak adatott bukása után s nemzedékről nemzedékre szállva bölcs Salamon királyé lett, ki ennek segítségével épité a jeruzsalemi templomot. Miként jött végre e gúla épitőjének birtokába, ezt csak az tudja ki mindeneket tud.

– Midőn az egyiptomi pap e szavait hallám, szívem égett e könyv birhatásaért. A hóditó sereg katonáin kivül, született egyiptomiak szolgálatival is rendelkezhettem: munkához fogtam tehát ezekkel, s a gúla szilárd tömegébe mindaddig fúrtam, mig roppant fáradsággal bensőbb és rejtek folyosói egyikébe jutottam. Ezen fölfelé félelmes tömkelegen át menve, sikerült behatnom a gúla kellő közepébe, épen ama temetkezési szobába, hol a főpap múmiája századok óta feküdt. Itt keresztültörtem a múmia külső hüvelyeit, kibontottam a számtalan lepel és kötelékből s végre megtaláltam keblén a becses kötetet. Reszkető kézzel vevém azt fel s kitapogatózva a gúlából, ott hagytam sötét és néma koporsójában a múmiát a feltámadás és utolsó itélet napjáig. -9-

– Abu Ajeeb fia! mondá Aben Habuz; te valóban sokat utaztál s láttál csodálatos dolgokat; de hát mit használ nekem a gúla rejtelme s bölcs Salamon tankönyve?

– Épen e könyv tanúlmányozása által, ó király! lettem én jártas a bűvészet minden nemében s rendelkezhetem szellemekkel terveim kivitelében. Ennélfogva a borsai talizmán titka is ismeretes előttem, s képes vagyok hasonlót, sőt még becsesb tulajdonokkal birót késziteni.

– O bölcs fia Abu Ajeebnek, kiálta Aben Habuz; ily talizmán többet érne a hegyek minden tornyánál s a szorosok valamennyi őrénél. Alkoss nekem egy ily védszert, s álljon kincstáram egész tartalma rendelkezésedre.

A csillagász teljesítendő a fejedelem kivánságát, rögtön munkához látott. Magas tornyot építetett az Albacym hegy tetején álló királyi palotára. A torony Egyiptomból s mint állittatik, a pyramisok egyikéből hozott kövekből épült. Felső részét kerek csarnok tevé, kelet dél nyugot és észak felé nyiló ablakokkal, mindenik ablak előtt asztal állt, melyen mint saktáblán, fából kivágott kicsided lovas -10- és gyalog sereg volt elhelyezve, képmásával együtt az e tájon uralkodó fejedelemnek. E kivül még minden asztalhoz egy hajtűnél nem nagyobb lándzsácska tartozott, melybe némi Chaldeus jegyek valának vésve. E csarnok rézajtaja mindig zárva tartatott egy nagy aczél lakat által, melynek kulcsát a király birta.

A torony tetején érczből öntött mór lovag sarkon forduló alakja volt látható, egy kezében paizsal, másban felfelé tartott lándzsával. A lovag arczczal a városra nézett, mintha őrködnék fölötte, de ha ellenség közelgett, rögtön kellő irányba fordult s kiszögzé lándzsáját.

Midőn e talizmán elkészült, Aben Habuz alig várta az alkalmat próbára tehetni erejét, s épen oly hőn óhajta most egy beütést, mint azelőtt nyugalom után áhítozott.

Egy kora hajnalon a torony őre hirül hozá, hogy az ércz-lovag arcza Elvira hegyei felé fordult, s hogy lándzsája egyenesen a lope-i szoros felé van irányozva.

– Pörögjenek a dobok, harsanjanak meg a -11- trombiták csatára, s egész Granada talpon legyen! parancsolá Aben Habuz.

– Ó király, szólt a csillagász, soha se nyugtalanitsd városodat, s ne szólítsd csatára vitézeidet; nincs nekünk erőre szükségünk elűzni elleneidet. Bocsásd el szolgáidat s menjünk egyedül a torony titkos csarnokába.

Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ebn Abu Ajeeb karjára támaszkodva ment fel a torony lépcsőzetén. Felnyiták a rézajtót s beléptek. A lopei szoros felé nyiló ablakot nyitva találták.

– Ezen irányban van a veszély, mondá a csillagász; jer közelebb ó király, s nézd ez asztal rejtelmét.

Aben Habuz király a piczi fa szoborkákkal megrakott sakk-táblaszerű asztalhoz lépett s végtelen meglepetésére tapasztalta, hogy azok egytől egyig mozognak. A lovak szökdeltek és ágaskodtak, a harczfiak fegyvereiket forgaták, s a dob és trombita hangja, a kardok csattogása, a paripák nyeritése olyszerü lágy halk morajba összefolyva volt hallható, mint nyáron át a méhdöngicsélés a déli árnyékban szunnyadónak. -12-

– Tekintsd ó király, folytatá a csillagász, e jelenetet annak bizonyságaúl, hogy ellenségeid most is táborban vannak. Ama hegyek között, a lope-i szoroson kell nekik előjönni; ha rettegést és zavart akarsz csak okozni s azt, hogy életveszteség nélkül vonúljanak vissza, akkor e bű lándzsa tompa végével üss a szobrok közé; de ha vérontást kivánsz, élével vágj közibük.

A békeszerető Aben Habuz vonásai kissé elkékedének, remegő mohósággal nyúlt a bű lándzsa után, s ősz szakálla rezgett fuldokló örömében.

Ezt mondva, a bű lándzsa élével a törpe szoborkák közé vágott, néhányra a tompa véggel ütött, mire az elsők halottként terültek el, a többi pedig össze elegyedve s egymás ellen fordulva harczolt.

A csillagász alig birta a legbékeszeretőbb fejdelem kezét nyugvásra s arra birni, hogy valamennyi ellenségét ki ne végezze: végre sikerült neki őt a toronyból lehozni s a lope-i szoros melletti hegyekbe vizsgálókat kiküldeni.

Ezek oly hirrel tértek vissza, hogy a Granada -13- előtti sierra közepén egy keresztyén had nyomult elő, de pártszakadás támadván közöttük, fegyvereiket egymás ellen forditák, s nagy vérontás után visszavonúltak a határszélre.

– Valahára, mondá, békében élhetek, s elleneim hatalmamban vannak. Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, mivel hálálhatom meg neked e jótéteményt?

– Egy öreg bölcsész igényei, ó király, csekélyek és egyszerűek; csak azt engedd, hogy barlangomat illendő remete lakká alakíthassam, s meg vagyok elégedve.

– Mily nemes a valódi bölcs mérséklete! viszonzá Aben Habuz, alattomban örülve a jutalom olcsóságán. Előhivatta kincstárnokát, s megyhagyta neki, hogy Ibrahimot a remete-lak felszerelésére kivántató összegekkel lássa el.

A csillagász most több rendbeli szobát vágatott a kemény sziklában, melyek csillagvizsgáló csarnokával összefüggésben lennének; aztán pompás ottomanokkal és pamlagokkal bútoroztatá ezeket, -14- s a falakat a legdúsabb Damask szövettel vonatta be.

– Koros ember vagyok, mondá, s nem fekhetem tovább csontjaimmal kő ágyakon, s e nyirkos falakra is szükséges a lepel.

Fürdői is voltak, ellátvák minden nemével az illatos szereknek és regényes olajaknak. – Mert a fürdő, gondolá, nélkülözhetlen a kor merevségének egyensúlyozására s visszaadni a tanulmányok által összezsugorodott test friss voltát s hajlékonyságát.

Termeibe számtalan ezüst és kristály vilárt függeszte, mikben az egyiptomi sírokban talált rendelvény szerinti szagos olaj égett. Ezen olaj kifogyhatlan volt s a mérsékelt napvilághoz hasonló szelíd világitást terjeszte. – A napfény, mondá, nagyon erőszakosan és vakítólag hat az öreg ember szemeire, s a lámpa-világ sokkal összeillőbb egy bölcsész tanulmányaival.

Aben Habuz kincstárnoka megnyögött a remete-lak felszerelésére naponként kivánt összegek terhe alatt, s panaszait a király elé terjeszté. A királyi szó azonban ki volt mondva; Aben Habuz vállat -15- vonita: – Türelem, szólt, e vén ember Egyiptom roppant düledékei s a pyramisok bensejéből vette bölcsészi elvonultságának eszméjét; de mint minden dolognak, ugy e barlang felszerelésének is egyszer csak vége szakad majd.

A királynak igaza volt, a remete-lak valahára elkészült, s pompás föld-alatti palotát képeze.

– Ki vagyok elégitve, szólt ekkor Ibrahim Ebn Abu Ajeeb a kincstárnokhoz; most már magányomba zárkozom, s időmet tanulmányoknak szentelem. Nincs többé semmi óhajtásom, épen semmi, kivéve egy kis mulatságot, mely az észlelés pihenő közeiben némi szórakozást szerezzen.

– Ó bőlcs Ibrahim, kivánj tetszésed szerint; köteles vagyok magányodat minden kellékkel ellátni.

– Igen, tánczosnőket; felelt komolyan a bölcs; nehány elég lesz, mert hiszen én kevés igényű s könnyen kielégithető öreg ember és philosoph vagyok. Azonban ifjak legyenek és szépek, mert a -16- szépség és ifjuság látása frissitőleg hat a hajlott korra.

Mig a bölcs Ibrahim Ebn Abu Ajeeb ily ildomosan tölté idejét a remete lakban, a békeszerető Aben Habuz dühös szobor csatákat vivott tornyában. Dicsteljes dolog is volt az egy hozzá hasonló csendes viseletű öreg emberre nézve, hogy ily könnyen viselhete háborút s hogy szobájában, csak ugy mulatva, csoport legyekként törülhete el egész seregeket.

Egy ideig szabad tért engede ő tomboló szeszélyeinek, sőt betörésekre is ingerlé szomszédjait; de ezek lassankint únni kezdék az ismételt vereségeket, s végre egy sem merte átlépni a határszéleket. Az ércz lovag hónapokon át mozdulatlan állott nyugodt talapzatán, egyenesen a légbe feltartott lándzsájával, s az érdemes öreg fejdelem sajnosan kezdé nélkülözni szokott foglalkozását s az egyhangu nyugalmas életben zsémbessé lőn.

Egy napon végtére a talizman ércz lovag hirtelen megfordula sarkán s előre szegzett lándzsájával a Guadix hegyek felé mutatott. Aben Habuz tornyába sietett, de a mondott irányban lévő bűvös -17- asztalon mindent nyugodtan talált; egyetlen szobor sem mozdult helyéből. E körülményen felakadva, lovas csapatot külde vizsgálódni a hegyek közé.

– Minden hegyszorost kikutattunk, jelenték, de egyetlen sisakot vagy gerelyt sem veheténk szemügyre. Kirándulásunk összes eredménye egy elragadó szépségű keresztyén hölgy, kit délszakban forrás mellett alva találtunk, s foglyul hozánk.

– Egy elragadó szépségű hölgy! kiálta fel Aben Habuz, mialatt szemei lelkesedéstől ragyogtak; hozzátok őt előmbe.

A gyönyörű leány, parancsához képest, elébe vezetteték. A pazar fényüzésnek ama pompájával, mely az Arab uralom idejében a Góthspanyolok közt divatozék, volt ez öltözve. Tündöklő fehérségű gyöngyök vegyültek holló fürtei közé; homlokán szemeinek ragyogásával vetélkedő ékkövek csillogtak. A nyakát körülfolyó aranylánczról kis ezüst lant függött le oldalára.

Sötét szemeinek villanásai tűz szikrákként pattantak Aben Habuz korhadt gyulékony szivébe; lépteinek bájszerű uszását látva, keringett vele a világ. -18-

– Ama góth herczegek egyikének leánya, kik nem rég e tartományokon uralkodának. Atyám seregei mintegy bűv hatalom által vesztek el e hegyek közt, ő számüzetett, leánya pedig fogoly.

– Őrizkedjél ó király! sugá Ibrahim Ebn Abu Ajeeb; a leány egyike lehet ama északi boszorkányoknak, kikről már hallottunk, s kik gyakran legcsábitóbb alakot öltenek, hogy megronthassák a vigyáztalant. Ugy tetszik, mintha szemeiből varázs erőt s minden mozdulatából bűbájt olvasnék. Bizonyosan ez lesz a talizmán által mutatott ellenség.

– Fija Abu Ajeebnek, felelt a király; te, megengedem igen bölcs ember s nagy szellem-idéző vagy, az asszonyok körül azonban mód nélkül járatlan. E tudományban én senkinek sem engedek, nem, még magának bölcs Salamonnak sem, mind a mellett hogy annyi sok feleséget és rabnőt tartott. E hölgyre nézve, én mi veszélyest sem látok benne, sőt igen szépnek találom s megnyerte tetszésemet.

– Halld ó király! viszonzá a csillagász, talizmánom által én neked sok győzelmet szereztem, de -19- a zsákmányban soha nem osztozám. Engedd hát nekem e bitang fogolyt, hadd vidítsa fel magányomat ezüst lantjával. Ha valóban tündér, én birok ellenszerekkel mik varázs erejével daczolnak.

– Mit? még több nő kell? kiálta Aben Habuz. – Hát nincs még elég mulattató tánczosnőd?

– Tánczosnőim vannak, igaz, de nincsenek énekesnőim. Pedig nagyon jól esnék néha néha egy kis dallás, felderíteni tanulmányokban elfáradt lelkemet.

– A manóba, remetés követeléseiddel! mondá türelmetlenül a király. E hölgyet én magamnak szemeltem ki, s igen gyönyörködöm benne, épen ugy, mint Dávid, bölcs Salamon apja, gyönyörködött a Shunamita Abisag társaságában.

A csillagász további kérelmei s szorgalmazásai még tagadóbb válaszra ingerlék a királyt, – igen boszús kedélylyel váltak el egymástól.

A bölcs, remeteségébe zárkozott a kedvetlen ügy fölött tépelődni; mielőtt elment volna azonban, még egyszer inté a királyt, őrizkednék veszélyes foglyától. De hol van az öreg szerelmes, ki tanácsra hallgat? Aben Habuz tökéletes rabja lett szenvedélyének. -20- Egyetlen iparkodása volt, magát a góth szépség szemeiben szeretetre méltóvá tehetni. Ifjusága nem nagyon ajánlhatá őt, az igaz, de annál inkább gazdagsága, s a vén szerelmes többnyire bőkezű is szokott lenni.

A granadai Zacatin legdrágább keleti árui felhányattak; selymek, ékszerek, roppant értékü gyémántok, válogatott illatok, minden mit Ázsia és Afrika ritkát és becsest nyujthatott, a herczegnőre halmozva lön. Színjátékok és ünnepélyek minden nemei rendeztettek mulattatására: dalmüvek, táncz, tornák, bika viadalok; Granada egy időre szakadatlan fényben uszásnak lön színhelyévé.

A góth herczegnő e ragyogó pompát ugy tekinté mint ki a nagyszerű életmódot megszokta. Mindent, rangjának vagy inkább szépségének tartozó hódolatként fogadott; mert a szépség a rangnál is tulzóbb szokott lenni követeléseiben. Sőt alattomban örűlni látszott, ha a királyt oly költségekre veheté, mik alatt kincstára megnyögött, s ha aztán e határtalan pazarlást mindennapi dolognak nézheté.

A tiszteletre méltó szerető tehát legnagyobb törekedése és bőkezűsége mellett sem hizeleghete -21- magának a nő szive megnyerésével. Ez haragosan soha sem nézett ugyan reá, az igaz, de mosolyogva sem. Mihelyt szerelméről kezdett beszélni, a hölgy ezüst lantját zendité meg; valami mysticus varázs volt e hangokban. A fejdelem azonnal szunyadni kezdett, ellenállhatlan szender lepte el, s fokonként álomba merűlt, melyből csodásan épülten de egy időre egészen lehűtött szenvedélylyel ébredt fel. Ez ugyan vágyainak nem volt épen megfelelő; de ellenben e szendergések kellemes álmokat hoztak, mik tőkéletesen lebékózták a szunnyadó szerelmes érzékeit; és igy, ő folytatta álmodozásait, mi alatt egész Granada korholta elkábultságát s zúgott a zenére vesztegetett kincsekért.

Végre olyszerü veszély tornyosult Aben Habuz fejére, mely ellen talizmánja őt nem védheté. Lázadás ütött ki fővárosában, s palotáját fegyveres gyülevész nép fogta körül, élete s keresztyén kedvesének élete ellen fenyegetőzve. Régi harczias szellemének egy szikrája röppent fel kebelében. Maroknyi testőr csapattal támadta meg s űzte szét a lázadókat, s a főlkelést csirájában elfojtá.

A rend visszaállitása után fölkereste a csillagászt, -22- ki még mindig remeteségébe zárkozottan a neheztelés keserű falatán rágódott.

– Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, szólt, te jól megjóslád a szép fogoly által reám háromolható veszélyeket; mond meg hát azt is, te ki oly éles észszel vagy előre látó, miként háríthatom el azokat magamról?

– Ne légy oly szigoru és haragos, ó legmélyebb elméjü philosoph; vesd egy mérlegbe a fejdelem és szerető kettős baját, s mutass utat módot a fenyegető vész megelőzésére. Nem gondolok én hirnévvel, nem hatalommal, nekem csak nyugalom kell; ó volna bár egy csöndes menhelyem, hova a világ s annak zaja, fénye, gondjai elől menekülhetnék, s hol hátralévő napjaimat háborgatlan szerelemnek szentelhetném. -23-

– Magad határozhatnád meg jutalmadat, s bár mi lenne az, ha csak hatalmamban állna teljesitése, oly szentűl, minthogy élek, megadnám.

– Hallottál e már ó király Irem kertjéről, a boldog Arábia csodaműveinek ezen egyikéről?

– Hallottam e kertről; a korán „Hajnal hasadás“ czimű czikkében van róla emlités; sőt e kivül Mekkából jött vándoroktól is bámulatos dolgokat hallottam róla beszélni, de eddig csupán üres meséknek tartottam ezeket, olyanoknak, minőket távol országokban járt utasok szoktak egyre másra regélni.

– Ne tartsd meséknek ó király az utazott emberek tapasztalásait; jegyzé meg komolyan a csillagász; a világ széleiről hozott becses tanritkaságokat foglalnak azok magukban. Az Irem kertet és palotát illetőleg, mi ezekről mondatik, az mind való: saját szemeimmel láttam mindkettőt – figyelj -24- kalandomra, mert vonatkozással bir az a te kérelmedre.

– Ifju napjaimban, mint pusztaságot lakó arab, atyám tevéit őrizém. Az Aden pusztán haladva át, a tevék egyike eltévedt a többitől s elveszett. Több napig jártam utána, s egy napon déltájban, tikkadtan s elfáradva, pihenni dőltem, s egy pálma fa árnyában gyér vizű forrás mellett elaludtam. Felébredvén, roppant város kapuja előtt találtam magam. Bemenék s nagyszerü utczákat és téreket láttam, de mind néma volt és lakatlan. Igy jártam keltem, mignem egy dicső palota és kerthez értem, mely temérdek szökő kút és halastó, lugas és virág és izletes gyümölcsű fákkal vala ékes; de még folyvást egyetlen lélek sem volt látható. Erre én e magány által megrémülten elsiettem, s a város kapuján kilépve megfordultam még egyszer visszatekinteni; de már ekkor minden eltünt, s csak a végetlen sivatag terült el előttem.

Nem messze aztán egy idős dervissel, ki a táj őshagyományai és rejtelmeiben jártas volt, találkozván, elmondám néki esetemet. Ez, mondá ő, a nagy hirü Irem kert, a sivatag csodáinak egyike. -25- Néha néha mutatkozik az csak hozzád hasonló vándorok szemeinek, megörvendeztetvén azokat tornyok és paloták és diszes berkek látásával, aztán elenyészik s csupán a pusztai magány marad. Története pedig következő. Hajdankorban, midőn e vidéket az Additák lakták, Sheddad király, fia Adnak s dédunokája Noénak, fényes várost alapíta itt. Elkészültével, nagyszerűségét látva, szive kevélység és nagyravágyásban fuvalkodott fel, s egy királyi palota épitését határozá el, kertekkel, melyek a koránban említett mennyei paradicsommal vetélkedjenek. Az ég átka azonban elbizottságáért utólérte őt. Mind ő, mind alattvalói eltörültettek a földről, s a fényes város és palota és kertek örökös varázszsal lőnek illetve, mely őket emberi szem elől elfödi, s csak időnként engedi láthatni, hogy a király bűne örök emlékü maradjon.

E történet ó király s a látott csodák lelkembe vésődtek, s későbben, midőn Egyiptomba s itt bölcs Salamon könyvének birtokába jutottam, határozattá érett bennem visszatérni és Irem kertjét még egyszer megszemlélni. Ugy tevék; a rejtély jártas szemeimnek nyilvánult, s én elfoglalva Sheddad palotáját, -26- nehány napig ez édenben időztem. Az őrszellemek bűv hatalmamnak engedelmeskedének, s felfödözék ama varázs erőt, melyel e kert létesült s később láthatlanná lesz. Hasonló palotát és kertet, ó király, én csinálhatok neked, akár itt is, a város fölé emelkedő hegy tetején. Mert hiszen nem ismerek-e én minden titkos bűv erőt? s nem vagyok-e bölcs Salamon tankönyve birtokában?

– Ó bölcs fija Abu Ajeebnek, kiálta fel vágy remegve Aben Habuz; te valóban dús tapasztalatú utas vagy s bámulatos dolgokat láttál és tanultál! Teremts nekem ily édent, s kivánj akár mit, ha bár országom fele része lenne is.

– Hajh! felelé az előbbi; jól tudod, hogy öreg ember s könnyen kielégithető bölcsész vagyok; minden jutalom, mit kérek, az első teher hordó állat a rajta lévő teherrel, mely e palota kapuján bemenend.

A fejedelem szivesen egyezett ez olcsó árba, s a csillagász megkezdé munkálatait. A hegy tetején, közvetlenül földalatti remete laka fölött, hosszu folyosót épitetett, mely egy erős torony közepe alatt végződik. -27-

A torony kül-csarnokának magasan domboruló boltive alatt izmos kapuszárnyak zárták el a bejárást. E kapu homlokzatára a csillagász saját kezeivel faragott egy roppant idomu kulcs alakot, a külcsarnok boltivére pedig egy óriási kezet. Hatalmas talizmánok voltak ezek, melyek fölött ő ismeretlen nyelven mondatokat ismételt számtalanszor.

Midőn e mű elkészült, két napra csillagászi termébe zárkozott, s rejtélyes varázslatokkal foglalkozék, a harmadikon fölment a hegyre, s az egész napot tetején tölté. Az éj késő órájában jött le, s Aben Habuznak jelenteté magát.

– Valahára ó király, elkészültem munkámmal. A hegycsúcson áll a legdiszesebb palota, minőt valaha emberi agy kigondolhatott, vagy emberi szív kivánhatott. Vannak ékesnél ékesb csarnokai, termei, bájló kertjei, hideg forráskútai, illatos fürdői; szóval az egész hegy paradicsommá van alakítva. Irem kertjéhez hasonlólag, nagy hatalmu bű-szó védi s rejti el halandók fürkésző szemei elől, kivévén azokat, kik a talizman titkát birják.

– Elég, vágott közbe örvendetesen Aben Habuz, holnap virradatkor azonnal felmegyünk s átveszszük. -28- – A boldog fejdelem keveset aludt ez éjjel. Alig csillámlott meg az első napsugár Sierra Nevada hólepett fokán, midőn ő már lovára ült, s válogatott csekély kisérettel lovagolt fel egy meredek és keskeny uton a bérczre. Mellette, fehér paripán, a góth herczegnő nyargalt drága kövekkel ragyogó ruhában, s az ezüst lanttal oldalán. A csillagász a király másik oldalán mendegélt hieroglyphes botjára támaszkodva, miután ő soha semmiféle lóra nem ült.

Aben Habuz kiváncsian tekinte fel meglátni a tündöklő kastély tornyait s a kerteknek a magasban elnyúló terraszait; de semmi ilyest nem fedezhete fel.

– Épen ebben fekszik rejtelme és biztonsága a palotának, – mondá a csillagász; mig a varázsilletett kapun át nem haladsz, s magad a birtokba nem helyezéd, addig semmit sem lehet látni.

A külcsarnokhoz közeledve a csillagász megállott, s a bolt íven és a kapu fölött lévő faragott kulcs és kézre mutatva folytatá:

– Ezek, ugymond, a bejárást megtiltva őriző talizmánok. Mig ama kéz le nem nyúl s meg nem -29- ragadja a kulcsot, sem emberi hatalom se bűbájos mesterség nem vehet erőt e hegy urán.

Mig Aben Habuz tátott szájjal s néma csodálattal bámulta e természet fölötti talizmánokat, a herczegnő paripája előre haladt s a kapu felé, a folyosó közepéig vitte őt.

– Im, kiáltá a csillagász, ez a nekem igért jutalom, az első állat a rajta lévő teherrel, mely a bűvös folyosón bemenend.

Aben Habuz mosolyogva hivé hogy az őreg ember csak tréfál, de midőn látta hogy ez komolyan veszi a dolgot; ősz szakálla reszketett mérgében.

– Abu Ajeeb fia! szólt komor arczal; minő kétértelműség ez? Te jól tudod az igért jutalom értelmét: az első teher hordó állat terhestől, mely e palota folyosójába lép. Vedd a legerősebb öszvért ólaimból, rakd meg kincstáram legértékesb czikkeivel, s tied leend: de ne merészelj ahhoz emelkedni gondolatban, ki az én szivemnek gyönyörűsége.

– Mi szükségem van nekem értékre? dörgé boszusan a csillagász; nem enyém-e bölcs Salamon tankönyve, s általa a földteke minden rejtett kincse? -30- A herczegnő jogszerűen enyém, te királyi szavad adtad, s én sajátomnak követelem őt.

A herczegnő büszkén nézett le paripájáról, s megvetési gyönge mosoly játszott rózsás ajkain, midőn a két ősz szakál az ifjuság és szépség birtokáért vitázott.

– Puszták alacsony fia te! orditá, sok mesterséget tudhatsz, engem azonban uradúl ismerj s ne merészelj kikötni királyoddal.

– Uramúl! viszhangozá a csillagász; királyomúl?! Egy vakand túrás királya akar uralkodni a fölött, ki bölcs Salamon talizmánjait birja? Élj boldogúl, Aben Habuz; kormányozd piczi országodat s élvezd a te – bolondok számára megrendelt paradicsomodat; részemről, én nevetni foglak bölcsészi elvonultságomból.

Igy szólva, megragadta a paripa kantárát, botjával a földre ütött s elsülyedt a góth herczegnővel együtt. A föld ismét bezáródott fölöttük s nyoma sem maradt a nyilásnak melyen eltűntek.

Aben Habuz megdöbbenésében nehány perczre -31- szavát vesztve állott. Magához terve ezer munkással ásatott lefelé a kellő irányban, de hasztalan, a köves alap daczolt ásóikkal, vagy ha sikerült is kissé behatni, gyorsabban telt be ismét földdel a nyert nyilás, mint ők felhányhaták. Aben Habuz a barlang torkolatát is, mely a csillagász földalatti termeibe vezetett, keresteté, de erre sehol sem lehetett akadni. A bejárás egykori helyét ős szikla lemez boritá.

Ibrahim Ebn Abu Ajeeb eltűntével megszűnt a talizmánok ereje is. Az ércz lovag arczával a hegy felé fordúlva maradott, s lándzsáját ama pont felé szegezé, hol a csillagász elsülyedett, miként ha ott leskelődnék Aben Habuz leghalálosabb ellensége.

Időről időre zene és női dal el-elhaló hangjai voltak a hegy mélyéből hallhatók, s egy pór hirül hozá egy napon a királynak, hogy a múlt éjen hasadásra talált a sziklában, ezen befelé mindaddig mászott, mig egy földalatti csarnokba tekinte le, hol a csillagászt pompás pamlagon szenderegni látta s szundítani a herczegnő ezüst lantjának zengésére, mi érzékeire bűvös hatást látszék gyakorolni.

Aben Habuz keresé a szikra hasadást, de ez -32- már ismét bezáródott. Megkisérté ujolag kiásni vetélytársát, s megint sikertelen. A kulcs és kéz varázsereje sokkal hatalmasb volt hogy sem emberi erőködéssel lehessen egyensúlyozni. A hegytetőn, az itt igért palota és kert helyett, kopár pusztaság maradt; e nagy várakozásu édent vagy bűbáj tevé láthatlanná, vagy csak a csillagász meséje volt az egész. A világ ez utóbbit kegyeskedék gyanitani, s némelyek e helyet „A király bolondságának,“ mások pedig „A bolond paradicsomának“ nevezék el.

Hogy Aben Habuz bánata tetőpontját érje el, szomszédjai, kiket nem rég ingerlett és tetszése szerint vert, midőn még a talizman ércz lovag hódola parancsának, tapasztalván, hogy már többé nem védi őt bűverő, minden oldalról betörtek tartományaiba, s a legbékeszeretőbb király hátralévő napjai szakadatlan csatározásoknak lőnek lánczolatává.

Végre meghalt Aben Habuz s eltemetteték. Azóta századok múltak. Az eseménydús hegyre az Alhambra építetett, s némi arányban valósitja az Irem kert meseszerű gyönyöreit. A varázs illetett toronykapu még épen áll, kétségkivűl a rejtelmes kéz és -33- kulcs által oltalmazva; s jelenleg az Igazságkaput, a vár fő bejárását képezi. E kapu alatti földalatti lakában mondják, tartózkodik még mindig a vén csillagász, pamlagán s a herczegnő ezüst lantjának zengése mellett szunyókálva.

Az öreg sérvitézek, kik e kapunál őrt állanak, hallják néha a dallamot nyári éjeken, s a szenderítő hatásnak engedni lévén kénytelenek, nyugodtan gunyasztanak állomásaikon. Sőt a mi több, oly álomhozó szellem lengi körül e helyet, hogy még a világos nappal őrködők is fej bólingatva láthatók a folyosó kőpadjain, vagy jó izűt alusznak a közeli fák alatt, annyira hogy ez mindenesetre a legálmosabb őrszem állomás az egész keresztyén világon.

Régi legendák azt tartják, hogy mind ez örök időkig igy leend. A herczegnő a csillagász foglya marad, a csillagászt pedig a herczegnő bűvös álomban tartja, egész a végső napig, mindaddig mig a rejtelmes kéz meg nem ragadja a végzetszerű kulcsot s a megbűvölt hegy varázslatát el nem oszlatja.

HORATIO SPARKINS.

– Valóban, szerelmem, ő a múlt kör-estélyen igen forgolódott Teréz körül, szólt Maldertonné férjéhez, ki a városban töltött nap fáradalmai után, selyem kendőbe kötött fővel s lábait a kandalló tűz elibe nyújtva, Porto-borát iddogálta; – nagyon forgolódott; s én újra mondom, hogy minden lehető módon bátorítanunk kell őt. Mindenesetre meg kell őt hívnunk ebédre.

– Na s hiszen tudod kit értek, kedvesem – azt a fekete bajszos és fehér nyakkendős fiatal embert, ki az utólsó körestélyen először jelent meg, s kiről most az egész leány világ beszél. Izé – istenem! hogy is hívják – Marianne, mi is a neve? folytatá Maldertonné, kisebbik leányához fordúlva, -38- ki erszény kötéssel foglalkozott s érzelgő arczot csinált.

– Mr. Horatio Sparkins, mamám; felelé Marianne kisasszony, egy Júliaszerű sohajjal.

– Az ám, csakugyan, Horatio Sparkins; mondá Maldertonné. Szó sincs róla, ő a legúriasabb külsejű fiatal ember, kit életemben láttam. Abban a gyönyörű új ruhában melyet a múlt éjen viselt, egészen hasonló volt – egészen olyan volt, mint – mint –

– Mint Leopold herczeg, mamám, – oly nemes, oly érzelemdús! végzé be Marianne buzgó csodálat hangján.

– Fontolóra kellene venned kedvesem – kezdé újra Maldertonné, hogy Teréz most már huszonnyolcz éves, s hogy csakugyan itt az ideje valamihez fognunk.

Malderton Teréz kisasszony egy igen apró, kissé kővér, piros arczú leány volt, de mindig jó kedvű, s még nem járt jegyben, bár – hogy méltányosak legyünk iránta – a baj nem az ő állhatatossága hiányának tulajdonitandó. Hiába tetszelgett tíz éven át; hiába kötöttek Maldertonék széles ismeretséget -39- Camberwell sőt a szomszéd városok házasulandó fiatalaival, nem is említve a fővárosból kirándulókat. Malderton Teréz kisasszony ép oly ismeretes volt, mint a Northumberland palota (vagy a budapesti lánczhid oszlopzata) fölötti oroszlyán, s épen oly valószinűséggel birt helyben maradása, mint emezé.

– Bizonyos vagyok benne, hogy tetszeni fogna neked; folytatá Maldertonné – oly nagyúrias!

– Irántad igen nagy tisztelettel viseltetik, kedvesem; mondá férjének bizalmas hangon Maldertonné. Malderton köhhentett s a tüzbe nézett.

– Jó, jó; válaszolá a hizelgés által megnyert Malderton; a holnapi körestélyen, ha találkozom vele, majd tán meghivom. Reménylem, tudja, hogy Oak-lodgeban Camberwellben lakunk? -40-

– Majd meglássuk; mondá Malderton, kis gunnyasztásra helyezkedve el; – majd meglássuk.

Mr. Malderton azon embereknek volt egyike, kiknek egész eszmeköre a Lloyd, börze, kelet-indiai társulat és bank körűl forog. Egy két sikerült nyerészlet, homályos és aránylag szegény helyzetéből jólétre emelte őt. Mint ez hasonló esetekben gyakran történik, önmagáról és családjáróli fogalmai vagyona növekedtével rendkivűli magas fokra emelkedtek; előkelő szokásokat, izlést és sok egyéb majmoló bohóságokat negélyeztek, s határozott és méltó irtózattal fordúltak el mindentől, mi közönséges nek volt tekinthető. Vendégszerető volt fitogtatásból, szűkkeblű tudatlanságból, s előitéletes elbizottságból. Az önzés s fényüzési vágy rá vitte hogy pompás asztalt tartson: az ajánlkozó alkalom s a földi jók szeretete pedig temérdek vendéget biztositott neki. Müvelt embereket, vagy kiket ő azoknak tartott, szeretett asztalánál látni; de az „elménczeket“, mint ő nevezé, soha sem tűrhette. – Alkalmasint két fia kedvéért táplálta ő ezen indulatát, -41- kik az ő tisztelt szüleikben erre nézve nem költhettek aggodalmat. A család büszkeségét helyezte abban, hogy magasabb körökben keressen ismeretségeket és összeköttetéseket, mint a minőben maga forgott; s e vágynak – hozzájárulván még a saját szűk körén kivűl fekvő világnak épen nem ismerése, egyik kényszerű következése az lőn, hogy a ki csak magasabb rangú s előkelőbb emberekkel némi ismeretségben állott, az Oak-lodgei asztalhoz Camberwellben biztos útlevéllel bírt.

Mr. Horatio Sparkins első megjelenése a körestélyen, a meglepetés és kandiság nem csekély fokát kelté fel a rendes látogatókban, vallyon ki lehet? Láthatólag tartózkodó s látszólag méla bús. Talán pap-jelölt? Ennek igen jól tánczol. Vagy ügyvéd? neve nincs a sorozatban. Igen választékos szavakkal és sokat beszélt. Vagy talán valamely kitűnő külföldi, ki oly czélból jött Angliába, hogy az országot, szokásait s az itteni életmódot leírja; s ki a nyilvános bálakba és közlakomákra azért jár, hogy megismerkedjék a magas körök légzetével, a bevett illemszabályokkal s angol finomsággal? – Nem, kiejtése nem külföldies. Orvos-e, vagy hirlapiró, -42- vagy divatregények szerzője, vagy művész? – Nem és nem, valamennyi ezen sejtelmet megczáfolta valamely érvényes ellenvetés, – „Akkor,“ mondá mindenki, „ő bizonyára valaki . – „Én is annak tartom őt,“ okoskodék Malderton úr magában; miután észreveszi fensőbbségünket s figyelemmel van irántunk.“

Az imént előadott társalgás utáni éj ismét körestélyi éj volt. A hintó pontban kilencz órára Oak Lodge kapuja elibe rendeltetett. Malderton kisasszonyok égszín kék selyem s mű-virággal diszített ruhába öltöztek; Maldertonné, a kicsiny kövér asszony, hasonlólag, s úgy nézett ki, mint kettővel sokszorozott idősb leánya; Malderton Frigyes az idősb fiú, egészen kicsipve, eszmény-minta képe vala valamely piperkőcz pinczérnek; s Malderton Tamás, az ifjabbik, fehér disz-nyakkendőben fényes gombú kék frakkban s veres órazsinórral szerfölött hasonlitott Barnwell György érdekes mellképéhez. A család minden tagja erősen feltette magában, hogy Sparkins Horatio társaságát keresni fogja. Teréz, természetesen, oly nyájas és érdekes leend, mint huszonnyolcz éves férj-leső hölgyek -43- rendesen lenni szoktak; Maldertonné csupa kegy és mosoly lesz; Marianne nehány sor verset fog kérni emlék-könyvébe; Malderton a nagy ismeretlent ebédre hivandja meg; Tom pedig a burnót és szivar érdekes tárgyát választandja a társalgás kezdő betűjeűl. Sőt még maga Malderton Frigyes is, a családi tekintély mindenben, mi az izlés, öltözék, és divatos elrendezéshez tartozik – kinek a fővárosban külön szállása volt, ki a Covent-gardeni szinházba szabadjegygyel birt, ki mindig a havi divat szerint öltözködött, ki nyaranta fürdőkbe utazott, s kinek valósággal volt egy meghitt barátja ki egykor ismert egy gentlemant ki valaha Albániában lakott, – még ő is úgy vélekedett, hogy annak a Sparkins Horácznak ördöngös derék ficzkónak kell lenni, s feltette magában, hogy részesitendi őt egy tekeparthiera felhivás szerencséjében.

Az első tárgy, mely az ekként felkészűlt család szemébe a bál-terembe lépéskor ötlött, az érdekes Horatio volt, a mint homlokáról félre simított fürtökkel, szemeit fel a padra szögezve, merengő kifejezéssel arczán, egy szék karjára hajolt. -44-

– Tom, ne beszélj szamarakat! szólt atyja, ki minden alkalommal megrótta őt, alkalmasint hogy valamikép elménczé ne váljék, – pedig e gond nagyon felesleges volt.

Az elegans Sparkins bámulatra gerjesztő festői helyzetében maradt, mig a család a teremen áthalodott. Akkor aztán a meglepetés és öröm legtermészetesebb negélyzésével riadt fel; Maldertonné asszonyt a legnagyobb szivélyességgel szólitá meg, az ifju hölgyeket a legbájolóbb modorral üdvözlé, Malderton úr előtt meghajtá magát, s egész a hódolatig terjedő mély tisztelet kifejezésével fogott véle kezet; a két fiatal ember köszöntését pedig félig kegyes és félig magasztos módon viszonzá, mi ezeket tökéletesen meggyőzte arról, hogy Sparkins kétségkivűl igen jelentékeny s egyszersmind leereszkedő egyéniség. -45-

– Teréz kisasszony, szólt Horatio a szokott üdvözlések után s mélyen meghajolva; – megengedi e nekem a vakmerőséget remélhetni, hogy ön engem kegyes lesz boldogítani egy – –

– Azt tartom még nem vagyok ígérkezve; felelt borzasztóan negélyzett közönynyel Teréz, – de valóban – oly sokan kértek fel –

Horatio oly szeretetre méltóan nyomorúlt arczot vágott, mint egy – narancshéjon elsiklott Hamlet.

– Szerencsémnek fogom tartani; mondá végre halkan az érdekes Teréz; s Horatio arcza fényes lőn, mint egy záportól nedves vén kalap.

– Már az igaz, hogy igen derék fiú! jegyzé meg elégülten Malderton, midőn az engedelmes Sparkins tánczosnéjával az épen alakuló négyeshez csatlakozott.

– Igaz, ő első rendű ficzkó; szólt közbe Tom, ki nagy minden lében kanál volt, – épen úgy beszél, mint árverésen szoktak.

– Tom! mondá ünnepélyesen atyja – úgy hiszem -46- intettelek már, hogy ne beszélj ostobákat. Tom összehúzta magát, mint a kakas essős időben.

– Mily gyönyörteljes – mondá az érdekes Horatio tánczosnéjához, midőn a bevégzett négyes után a teremben sétált vele – mily gyönyörteljes, mily élvezetdús, az élet borongó viharaitól, viszályaitól és bajaitól, ha csak nehány rövidke mulékony perczre is, elvonúlhatni; s e perczeket, bár mily tűnékenyek és gyorsak legyenek is, azon egyén áldott bűvös társaságában tölthetni, kinek borús pillantása halál, hidegsége őrülés, hűtlensége romlás, állhatatossága pedig menyország fogna lenni; kinek hajlamát bírhatni a legnagyobb jutalom leendene, mivel az ég egy embert megáldhat.

– Mily gyöngédség! mily érzelem! gondolá Teréz, a mint egyre sulyosabban nehezedék tánczosa karjára.

– De elég – elég! kezdé újra az elegans Sparkins, színpadi modorral. Mit is mondtam? miként is emlithetek én – én – ily érzelmeket? Teréz kisasszony – (itt kissé habozott) kegyeskedik e megengedni, hogy felajánljam – –

– Valóban, Sparkins úr, vágott szavába az -47- elragadtatott Teréz s arczát a legédesebb zavar pírja futotta el – atyámhoz kell önt utasítanom, beegyezése nélkűl a világért sem mernék –

– Ó igen. Ön valóban nem ismeri őt; szakítá félbe Teréz, jól tudván hogy nincs mitől tartani, de a jelenetnek némi regényes szinezetet adni óhajtva.

– Nem, ő semmi esetre sem ellenezheti ajánlatomat, hogy önnek egy pohár czitromvizet hozzak; viszonzá kissé meglepetve az imádandó Sparkins.

– Hát csak ennyi az egész? gondolá magában a csalódott Teréz. Mily nagy feneket kerített – semminek!

– Igen fognék örűlni, Sir, ha ön jövő vasárnap öt órakor ebédre megjelenésével szerencséltetne; Camberwellben lakunk, Oak-lodgeban – ha nincs jobb helyre igérkezve; – mondá az estély végével Malderton, a mint ő és fiai Sparkins Horáczczal beszélgettek.

– Meg kell vallanom, folytatá a működő atya s új ismerősét burnóttal kinálá – hogy ezen estélyekben fél annyi élvezetet sem találok, mint Oak-lodge kényelmében, hogy ne mondjam, fényében. Ily estélyek öregebb emberekre kevés vonzerővel bírnak.

– S utóljára is, Sir, mi az ember? kérdé a metaphysicus Sparkins – kérdem, mi az ember?

– Annyit tudunk, hogy élünk és léhlzünk, folytatá Horatio; hogy vannak szükségeink és kivánataink, óhajtásaink és vágyódásaink – –

– Ismétlem, tudjuk hogy létezünk; folytatá emelt hangon Horatio; de itt megakadunk; itt vége van tudományunknak; itt van ismereteink tetőpontja; itt ne továbbja határoztatásunknak. Mit tudunk egyebet?

– Semmit, felelte Frigyes, kinél e részben önmagára nézve senki sem lett volna képes jobban felelni. Tom szinte akart volna valamit megkisérteni; -49- de szerencséjére még jókor találkozott atyja haragos nézelletével, s elsuttyant, mint egy csenésen kapott kis tacskó.

– Becsületemre, szólt az idősb Malderton, midőn a hintóban haza felé tértek; ez a Sparkins bámulandó fiatal ember. Oly meglepő tudományosság! oly rendkivűli ismeretek! s oly ragyogó kifejezési tehetség!

– Azt hiszem, hogy valakinek kell neki lenni álnév alatt; mondá Marianne. Mily regényszerű!

– Igen hangosan és szépen beszél; jegyzé meg félénken Tom – de én nem egészen értem meg, mit akar mondani.

– Na hiszen én kétségbe is esem már az iránt, hogy te valaha megértsél valamit; szólt atyja, kit, természetesen, Horatio Sparkins társalgása sokról felvilágosított.

– Úgy látszik Tom, mondá Teréz – hogy te ez este igen nevetségessé tetted magad.

– Szó sincs róla; viszhangozá mindenki – s a szerencsétlen Tom lehető legkissebb térre húzta össze magát. Ez éjjen Malderton úr és Maldertonné asszony hosszasan értekeztek leányuk jövőjéről s a -50- teendőkről. Teréz kisasszony arról gondolkozva feküdt le, valljon azon esetre, ha rangos emberhez menne férjhez, elfogadhatná e lelkiismeretesen mostani ismerősei látogatásait; s egész éjjel álnév alatti főnemesekről, fényes körökről, strucztollakról, nász-ajándékokról és Sparkins Horáczról álmodott.

Vasárnap reggel mindenfélekép találgatták, miként fog a feszűlten várt Horatio megérkezni. – Bérkocsin e, vagy lóháton, vagy a gyorsszekérrel? E s hasonló fontosságú gyanitgatások még inkább növelték Maldertonné s leányai várakozását egész az ebéd idejéig.

– Becsületemre kedvesem, szörnyű alkalmatlanúl esik, hogy az a te közönséges bátyád épen ma hívta meg magát hozzánk ebédre; panaszkodék nejének Malderton. Sparkins eljövetelére számitva szándékosan nem hívtam meg mást, csak Flamwellt. S most ha csak rá is gondolok, hogy bátyád, a kalmár is itt lesz – szinte borzadok. Ezer font sterlingért se venném fel, ha új vendégeink előtt boltjáról kezdene beszélni. Aztán még nem törödném véle, ha elég okosan el tudná titkolni, mennyire -51- szégyenére válik ő a családnak, de hiszen oly veszettűl bolondja üzletének, hogy bizonnyal ki fogja böffenteni: kicsoda, micsoda?

Barton Jakab, az érdeklett egyéniség, jó módú fűszerárus volt, s oly közönséges, oly minden becsület érzés nélkűli ember, hogy soha sem habozott tettleg bevallani, miként ő űzlet-ember volt és marad, „igy szerezte vagyonát, s mit bánja, ha ezt az egész világ tudja is.“

– Ah Flamwell kedves barátom, mint van ön? szólt Malderton úr, midőn egy kicsi pofók emberke, szemein zöld üvegekkel, lépett a szobába. – Vette soraimat?

– Nem ismeri ön történetesen nevéről mr. Sparkins-t? Hisz ön mindenkit ismer.

Mr. Flamwell ama rendkivűl terjedékeny ismeretkörrel biró egyéneknek volt egyike, kikkel olykor egy egy társaságban találkozunk, s kik azt követelik, hogy mindenkit ismernek, pedig valósággal senkit sem ismernek. Maldertonéknál, kik a nagy világ köréből vett meséket mohó fülekkel hallgatták, különös kegyencz volt ő, s tudván, kikkel -52- van dolga, mindenkivel ismeretségben állása igényének szenvedélyét a végtelenig túlozta. Legnagyobb hazugságait rendesen zárjelek közé szoritva szokta elmondani s oly önmegtagadási arczkifejezéssel, mintha attól félne, hogy dicsekvőnek fogják tartani.

– Nem, e nevéről nem ismerem őt; felelte halkal Flamwell s roppant fontos arczot vágott. – De azért kétségkivűl ismerem. Magas-e?

– Fekete hajú? tudakozódék Flamwell, egy merész találgatást kisértve meg.

– Hát nem római orrot mondtam-e? esett közbe Flamwell. Igen választékos külsejű fiatal ember?

– Úgy van, mindjárt gondoltam, hogy ön bizonyosan -53- ismeri őt, ha a nagy világhoz tartozik. – Kinek hiszi őt?

– Önök leirása szerint, mondá fontolgatva s hangját suttogásig mélyesztve Flamwell – erősen hasonlit Fitz-Edvárd Fitz-John Fitz-Osborne Augustus úrhoz. Igen kitűnő eszű fiatal ember s kissé különcz. Nagyon valószinű, hogy valamely czél elérhetéseért álnevet vőn fel.

Teréz szive hangosan dobogott. Valóban Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne Augustus volna ő? Mily pompásan veendi ki magát e név a fényes látogató jegyeken! Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne-nő! Az eszme elragadó.

– Öt percz hiján öt óra; szólt Malderton úr zsebórájára tekintve – reméllem, csak nem marad el.

– Itt van! kiáltott fel Teréz, midőn a kapuajtón kettős zörgetés hallatszott. Mindenki oly arczot igyekezett ölteni – minőt az emberek rendesen szoktak midőn a látogatót különösen várják – mintha cseppet se gyanitanák jöttét.

– A manó vigye el! morgá Malderton. – Ah kedves Sir, mint van ön? mi újság?

– Semmi, felelt a fűszerész szokott becsületes nyers modorával. – Semmi különös. Én legalább mit sem tudok. Na s hogy vagytok lányok gyerekek? Flamwell úr – örülök hogy van szerencsém.

– Itt van Sparkins úr! mondá Tom, ki folyvást az ablakon nézett ki – oly fekete lovon jő! – S csakugyan itt is volt Horatio, egy roppant fekete lovon, mely igen veszélyesen ágaskodott és topogott alatta. Eleget rángatta ő jobbra balra a kantárszárat, de a ló annál jobban ágaskodott, horkolt, rugdosott és meg meg iramlott, mig végre csakugyan beegyezett a megállapodásba jó ötven ölnyire a kaputól, hol aztán Sparkins úr leszállott róla, s Malderton groomjának gondviselésére bízta. A bemutatás egész ünnepélyességgel ment végbe. Flamwell, zöld szemüvegei megűl titokszerű fontossággal tekintett Horatióra; a hős Horatiónak Terézre vetett édes pillantásai szavakkal ki nem mondható dolgokat fejeztek ki; Teréz pedig a maga részéről lehetőleg tetszetős lenni iparkodott.

– Hát csakugyan – az a – hogy is hivják – -55- Augustus-e ő? kérdé súgva Flamwelltől Malderton, a midőn Sparkins Terézt, az ebédhez vezetendő, karjára fűzte.

– Nem, legalább nem egészen – felelte e nagy tekintély – nem épen ő –

– Csitt! inte Flamwell, sokat jelentőleg rázva fejét, s gyanítni engedve, hogy ő jól tudja, ki légyen; de fontos állam-indokok tiltják a mély titok elárulását. Nem lehetlen, hogy a miniszterek egyike, ki a nép nézeteit ekként akarja kipuhatolni.

– Sparkins ur, szólt az örvendő Maldertonné; legyen szives tarkázni. John, egy széket kell tenni Teréz és Marianne kisasszonyok székei közé. – E szavak egy legényhez voltak intézve, ki a ház szokott rendén félig lovászi, félig kertészi minőségben működött; de kit most, fő feladat lévén Sparkinsra benyomást csinálni, fehér nyakkendőbe és czipőkbe bújtattak, s úgy kicsiptek és összekeféltek, hogy egy másod-inashoz lenne hasonló.

Az ebéd jeles volt; Horatio minden figyelmét Teréz mulattatására fordítá, s mindenki igen jól érezte magát Malderton urat kivéve, ki jól ismervén -56- sógora kedvencz beszédtárgyait, minden perczben rettegett, hogy rákezdi.

– Mikor látta ön utólszor barátját Sir Noland Tamást? kérdé Malderton, egy oldalpillantással Horatióra, kémelve, mily hatást idézend elő ennél ily nagy név emlitése.

– Ah! reméllem egészséges ő lordsága? kérdé a legmelegebb érdekkel Malderton. Alig szükséges megjegyezni, hogy e pillanatig egészen ártatlan volt ily nevű egyén létezését illetőleg.

– Egészséges, se baja – igen jól van. Ördöngös jó ficzkó; a Cityben találkoztam vele, tömérdeket összefecsegtünk. Nekem ő meghitt barátom. – Azomban nem maradhattam vele oly sokáig, mint szerettem volna, mert egy bankárnál volt dolgom, ki szörnyű gazdag ember s parliamenti tag, s kivel szinte meglehetős, sőt mondhatom igen bizalmas lábon állok.

– Tudom, kit ért ön; mondta reá mosolyogva a házi úr; holott valójában annyit tudott a dologról, mint maga Flamwell. -57-

– Üzletről lévén a szó; szólalt fel az asztal derekáról Barton; minap egy úri ember, kit ön Malderton igen jól ismert mielőtt önnek az az első nyerészlet oly szerencsésen sikerűlt, boltunkba szólt be, és – –

– Barton, adjon csak egy burgonyát; – szakitá őt félbe a szerencsétlen házi gazda reméllve, hogy a dolgot még csirájában elfojthatja.

– Itt van; felelt a fűszerárus, legkevésbé sem sejtve sógora szándékát; – és egész egyszerűen kérdé –

– Liszteset kérnék! szakitá őt meg ismét Malderton, félve a történet végig mondatásától, s iszonyodva e szónok „bolt“ ismétlésétől.

– Azt kérdé, hogy aszongya – folytatá a bünöncz miközben a burgonyát átnyújtá – aszongya, hogy foly az üzlet? Én tréfásan, mint már szoktam, aszondom neki, hogy biz én már csak megmaradok üzletemnél, s reméllem, hogy engem se hágy el üzletem. Ha, ha! -58-

– Sparkins úr! szólt a zavarát eltitkolni hasztalan törekvő házi úr; egy pohár bort?

– Minap este; folytatá Horátióhoz a házi úr, részint hogy az új ismerős társalgási ügyessége kifejthetésének tért nyisson, részint a fűszerész elbeszélését eltukmálni akarva – minap este az ember természeti tulajdonairól beszéltünk. Ön okoskodása engem igen meglepett.

– S kérem, miként vélekedik ön a nőről Sparkins úr? kérdé Maldertonné. A lánykák somolyogtak.

– A férfi, válaszolta Horatio; a férfi akár egy második éden ragyogó, vidám, virághimes berkeiben andalogjon, akár pedig a kopárabb, sivár, s mondhatnám ama köznapi téren forogjon, melyet megszokni a mai világban kényszerülünk; a férfi, ismétlem, bár mily körülmények közt, vagy bár mily helyen, akár a rideg éghajlat fagyasztó zivataraival -59- küzdve, akár az egyenlitő izzó sugarai alatt tikkadva – a férfi, nő nélkül, mindig és mindenütt – egyedűl lenne.

– Igen örülök, hogy ön ily nemes véleménynyel van Sparkins úr! jegyzé meg Maldertonné.

– Én is; tevé hozzá Teréz. Horatio gyönyörtelve tekinte reá s az ifju hölgy telyes pünkösdi rózsává pirúlt.

– Tudom, mit akar mondani; vágott közbe Malderton, erősen eltökéllve, hogy sógorát nem engedi másodszor szóhoz jutni – tudom, mit akar mondani, de az nem áll.

– Sajnálom, hogy máskép vagyok meggyőződve Barton; felelte a házi úr, oly határozott modorral, mintha csakugyan vitatna egy állitást, mit a másik tőn – de nem egyezhetem olyanba, mit én képtelenségnek tartok.

– Ön soha sem fog engem arról meggyőzni; szólt megbikacsolt arczkifejezéssel Malderton. – Soha. -60-

– Én pedig; mondá Frigyes, apja támadását utánozva – nem egyezhetem egészen Sparkins úr nézeteibe.

– Hogyan? kiáltott fel Horatio, ki látván, hogy a család női része csodáló gyönyörrel hallgatja őt, még metaphysikaibb és okoskodóbb lőn – hogyan? hát a következés nem az ok okozata-e? vagy az ok nem előzi e meg a következést?

– Mert ha a következés az ok okozata, s ha az ok megelőzi a következést, akkor, úgy hiszem, önnek határozottan nincs igazsága; tevé hozzá Horatio.

– Azt tartom legalább, hogy ez a természetes és logicai következtetés? szólt kérdő hangon Sparkins.

– Kétségkivűl; esett ismét közbe Flamwell. – Tökéletesen megoldja a kérdést.

– Jó, lehet hogy megoldja; mondá Frigyes. – Az imént nem láttam be egészen. -61-

– Én még most sem látom be; gondolá a fűszerész, – de Isten neki, legyen igazsága.

– Mily bámulatos müveltségű ember! súgá Maldertonné leányainak, midőn a hölgyek ebéd után a nappali szobába távoztak.

– Óh, a legszeretetre méltóbb! szólt egyszerre mind a két leány, – úgy beszél, mint egy fél-isten. Sokat kellett a nagy világban forognia.

A férfiak magukra maradván, szünet állott be, mely alatt mindenki igen komoly arczot vágott, mintha egészen át volna hatva az iménti vitatkozás mélysége által. Flamwell, ki feltette magában, hogy Sparkins Horácz tulajdonképeni ki létét minden áron kipuhatolja, első törte meg a csendet.

– Bocsánat Sir: kezdé a kitűrő férfiú – azt tartom, hogy ön az ügyvédi pályára készűlt? Magam is ügyvéd akartam egykor lenni – s valóban igen bizalmas viszonyban is állok e derék kar legelső nevezetességeivel.

– De ha nem csalódom legalább, sokat forgott -62- ön a selyem ruhák 1) között? tudakozódék Flamwell.

A kérdést e szerint jóformán megfejtettnek látta Flamwell. Ő bizonyára egy ifju gentleman, ki most fog még ügyvéddé feleskűdni.

– Én nem szeretnék ügyvéd lenni; – mondá Tom, most szólalva meg először s körűltekintve, vallyon méltatja-e valaki figyelmére e megjegyzést.

– Nem szeretnék parókát viselni; tevé hozzá Tom, második megjegyzésre is merészkedve.

– Tom, kérlek ne tedd magad nevetségessé; szólt hozzá atyja. Halgass szépen, okúlj a hallottakból s ne tégy egyre ily oktalan megjegyzéseket.

– Igen is, atyám; hebegé a szerencsétlen Tom, ki egy szót sem szólott, mióta fél hatkor még egy darab sűltet kért; most pedig nyolcz óra volt.

– Jól teszed Tom; biztatá jó indulatú nagybátyja; -63- – ne gondolj vele, én veled tartok. Én se szeretnék parókát viselni. Inkább viselek kötényt.

A köhögés tizszerezett rohammal ujúlt meg s meg se szűnt mindaddig, mig ennek ártatlan okozója, ijedtében egészen el nem feledte, mit akart mondani.

– Sparkins úr, szólt Flamwell újra kezdve a kérdezősködést, – nem ismeri ön történetesen Delafontaine urat, ki a Bedford-téren lakik?

– Óh igen, jegyem is van nála, gyakrabban volt alkalmam némi szolgálatokat tenni néki; felelt Horatio s kissé elpirúlt, alkalmasint, mivel kényszerüleg elárulta magas ismeretségét.

– Ön igen irígylendő, ha alkalma volt e nagy férfiút lekötelezni; jegyzé meg, mély tiszteletet fejezve ki Flamwell.

– Nem tudom, hogy voltaképen ki legyen; súgá Maldertonnak bizalmasan, midőn Horátiót a hölgyek szobájába kisérték; – de annyi bizonyos, -64- hogy a jogi pálya embere, igen jelentékeny egyén s fényes összeköttetései vannak.

Az est többi része igen élvezetesen folyt le. – Malderton úr félelme azon körülmény által, hogy sógora Barton mélyen elaludt, eloszolván; lehető legnyájasabb és beszédesebb lőn. Teréz kisasszony „Páris veszedelmét“ zongorázta, még pedig Sparkins szerint müvészileg; s Frigyes is hozzájuk csatlakozván, mindhárman egy sereg dalt énekeltek össze, és ama kedves felfedezésre jöttek, hogy hangjaik gyönyörűen folynak össze. Az igaz, hogy mindhárman a primo -t énekelték, s Horatio, ráadásúl egy csepp zenészeti hallással sem birván, ehhez még egyetlen zene-jegyet sem ismert, de azért az idő igen kedélyesen tölt el, s éjfél már elmúlt, midőn Sparkins a halottas-szekér-szerű paripát előhozatni rendelte – mely parancsa csak azon világos kikötéssel teljesítetett, hogy látogatását jövő vasárnap ismétlendi.

– De talán Sparkins úr holnap este is velünk -65- tartana? inditványozta Maldertonné, – férjem a lánykákat a szinházba akarja vinni.

Sparkins meghajtá magát s megigérte hogy az előadás alatt a 48 számú páholyban tiszteletét teendi.

– Délelőttjét nem akarjuk elrabolni; mondá Teréz megnyerőleg, – mamánkal fogunk boltokba járni s egyetmást vásárolni. Jól tudom azonban, hogy az urak módnélkül irtóznak ily foglalkozástól. – Sparkins ismét meghajtá magát, s kijelenté, hogy bár szerencséjének tartaná, de fontos ügyek által lesz elfoglalva délelőttje. Flamwell jelentőleg tekintett Maldertonra. – Délelőtt törvényszéki ülés van! súgá.

Más nap tizenkét órakor az egyfogatú hintó Oak-lodge kapuja előtt állott, Maldertonnét és leányait a kitűzött helyekre szállitandó. A nap tervét úgy intézték el, hogy egy ismerősüknél fognak ebédelni és szinházba öltözködni; s először is a kalap- és ruhatartókat ezen ismerősüknél letéve, London félrefekvőbb boltjaihoz hajtattak, hol jutányosabban lehetett vásárolni. A hölgyek a hosszas út unalmait Sparkins Horácz magasztalásával űzték el, -66- aztán mamájukat támadták meg, hogy egy shilling megkimélése végett ily messzire viszi őket, s azt hitték, hogy talán már soha sem érnek helyre. Végre megállott a kocsi egy piszkos külsejű bolt előtt, melynek kirakati ablakában minden nemű árú czikk, a reá tűzött árakkal együtt volt látható. Egyszersmind az ablak üveghez illesztett s nagy betűkkel írt pár sor jelenté, hogy „itt mindenféle kelme igen olcsón, a rendes ár felére szállitva le, kapható.“

– Na ugyan mamám szép helyre hozott bennünket! panaszkodék Teréz kisasszony, – mit gondolna Sparkins, ha itt látna!

– Mélztassanak leülni nagyságtok. Először is mit parancsolnak? kérdé a fehér s roppant csokorra kötött nyakkendőt viselő fő-segéd.

– Kérem siessen Smith úr! szólt haragosan a -67- fő-segéd. – Ön soha sincs itt, mikor szükség van önre.

Az ekként lehető legnagyobb sietségre serkentett Smith, ügyes könnyüséggel szökött át a boltasztalon s az imént érkezett vevők elibe állott. – Maldertonné gyöngén felsikoltott; mire Teréz, ki épen ülő nővéréhez hajoltan ezzel beszélt, feltekinte s maga előtt látta – Sparkins Horatiót.

„Fátyolt vonunk – mint regényirók szokták mondani – a jelenetre, mely következék. A rejtélyes, a bölcselő, a regényes, a metaphysicai Sparkins – ki az érdekes Teréz előtt ifju herczegek s költői lángeszek megtestesűlt eszmény-képének látszott, minőkről ő olvasott és álmodott de színről színre láthatni soha sem reméllt – hirtelen Smith Sámuellé, egy piszkos, bizonytalan lételű, olcsó bolt másod segédévé változott. Az Oak-lodgei hősnek e váratlan látogatók előli méltóságteljes elsompolygása csak ama ebéhez hasonlítható, mely e húsos fazékból elkövetett csenés miatt leforrázva lőn. A Maldertonok minden reményei egy percz alatt tönkre silányúltak s elolvadtak, miként a czitromfagylalt elolvad hosszú nyári ebéden; az Almack-ok -68- és előkelő köröktől ismét oly távol álltak mint az éjszaki földsarktól; s Teréz kisasszony körűlbelől újra annyi kilátással birt a férjhez menetelre, mint Ross kapitány birt az éjszak-nyugoti tenger-út meglelésére.

Évek múltak e borzasztó reggel eseményei óta. Az ibolyák háromszor virágoztak a camberwelli kertmezőn, a verebek háromszor ismételték tavaszi csiripeléseiket a camberwelli lugasban, de a Malderton kisasszonyok még mindig hajadonak. Teréz helyzete napról napra kétségbe esettebbé válik; Flamwell azonban a nagyrabecsülés zenithjén áll, s a család még folyvást a régi előszeretettel viseltetik az aristocratia egyénei iránt s növekedett utálattal minden közönséges ellen.

A SZERELEM ZARÁNDOKA.

Élt hajdan Granadában egy mór király, kinek csak egyetlen, Ahmed nevü fia volt. Ezt az udvaronczok Al Kamel vagy is a „tökéletesnek“ nevezék el, a benne már gyermekségében feltünő ész-túlnyomóság kétségbevonhatlan jeleinél fogva. A csillagászok helybenhagyák e melléknevet, s oly kedvező jóslatokat mondának a gyermekre, minők csak szükségesek, egy herczeget tökéletes és boldog uralkodóvá tenni.

Csupán egy felhő lengett jövője fölött s még ez is rózsaszinü volt: hogy t. i. szerelmes természetü lesz s nagy veszélyeken kellend e szenvedélye miatt átmennie. Ha azonban a szerelem csábjaitól érett koráig vissza lehetend őt tartani, e veszélyek elenyésznek, s további életét háborgatlan boldogságban fogja tölteni. -72-

Minden ilynemü baj megelőzése tekintetéből a király nagybölcsen elhatározá a herczeget elzárt magányban neveltetni, hol nőarczot soha ne lásson, s e szót: szerelem, emlittetni se hallja. E végből az Alhambra fölötti hegy homlokzatán, magas falakkal kerített gyönyörü kertek közepette pompás palotát épitetett, ugyanazt, mely mai nap Generalife név alatt ismeretes. A fiatal herczeg e palotába záratott s a legtudományosabb és hidegvérübb arab bölcsek egyikének, Eben Bonabbennek gondja s nevelésére bizatott, ki élete nagyobb részét Egyiptomban, hieroglyphek tanulása s gúlák és régi sirok kutatása közt tölté, s ki egy egyiptomi mumiában sokkal több kecset talált, mint a legingerlőbb élő szépségek bármelyikében. A bölcsnek meghagyva lőn, hogy a herczeget a tudás minden nemében oktassa, egyet kivéve, – a szerelemnek egészen ismeretlenül kellett előtte maradnia.

– Használj fel minden czélszerü óvszert mit jónak látsz; mondá a király, de tartsd eszedben ó Eben Bonabben, hogy ha őrködésed alatt fiam e tiltott tanból csak legkisebbet is eltanul, fejeddel lész érte felelős. -73-

– Legyen felséged szive oly nyugodt fiáért, mint enyém az – fejemért, oly embernek látszom-e én, ki e hiu szenvedélyből leczkéket szokott adni?

A bölcsész gondos felügyelése alatt a herczeg nagyra nőtt a palota és kert zárt körében. Fekete rabszolgák teljesiték parancsait, ocsmány némák, kik mit sem tudtak a szerelemről, vagy ha tudtak is, szavok hiányzott erről beszélni. – Észtehetségeire különös gondot forditott Bonabben, s Egyiptom elvont tudományaiba kezdé őt avatni, de ezekben a herczeg nem nagy előmenetelt tőn, s csakhamar kiderült, hogy a bölcsészethez nincs hajlama.

Egy ifju herczegre nézve azonban, meglepőleg hajtható volt, kész minden tanácsot elfogadni, s többnyire az utolsót követni. Elnyomta ásitásait s türelmesen hallgatá Eben Bonabben tudós hosszu értekezéseit, mikből a tudománynak némi felületes máza reá is ragadt, s igy érte el szerencsésen huszadik évét, mint valóságos csodája a herczegi okosságnak, – de a szerelemről sejtelme sem volt.

Ez időtájban azonban a herczeg viseletén némi -74- változás mutatkozott. Végkép abba hagyta tanulmányait, s inkább a kertben sétált, vagy a csermelyeknél mélázott. Egyéb műtanok között kevés zenét is tanult, s ez most idejének nagy részét foglalá el, s költészeti hajlama feltünővé lett. A bölcs Eben Bonabben megszeppent, s e haszontalan szeszélyeket algebrai szigoru feladatokkal akarta belőle kiüzni – a herczeg azonban csömörrel fordult él ezektől.

– Nem szenvedhetem az algebrát, mondá, kín az nekem és utálat. Valami inkább szivhez szólót szeretnék.

– Itt a philosophiának vége van, gondolá, – a herczeg felfedezte, hogy szíve van. – S ezután szorgosan kémlelé növendéke lépteit s tapasztalá, hogy véralkatának rejlő fogékonysága működésben van s csak tárgyat keres. Érzelemrészegültségben, melynek okát maga sem tudta, járta be Generalife kertjeit; édes ábrándjaiban néha órákig elmerengett, majd lantját vette elő s méla bús dallamokat -75- vert rajta s ismét félretevé és keserves sohajokba tört ki.

E szeretési hajlam fokonkint lelketlen tárgyakra is kiterjedt; voltak gyöngéd figyelemmel ápolt kedvencz virágai; aztán különféle fákhoz kezdett ragaszkodni s ezek közt különösen egy szép növésü és hulló lombozatuhoz, melyre bőven pazarlá szerelmi ömledezéseit, nevét héjjába vésve, ágaira koszorukat függesztve, s lantkíséret mellett dalokat énekelve dicséretére.

Eben Bonabben megijedt növendékének e nyugtalan állapotán. A tiltott tan örvénye szélén látta őt már – hol a legcsekélyebb véletlen is elárulhatja neki a végzetszerü titkot. Mind a herczeg biztosságaért, mind pedig saját fejéért remegve sebten ragadá őt ki a kert csábjai közől, s a Generalife legmagasabb tornyába zárta el. E torony díszes lakosztályokat foglalt magában s csaknem határtalan távolbai kilátással bírt, de egyszersmind igen magasan is állt amaz édes légkör és bájoló lugasok fölött, mik Ahmed fogékony kedélyére oly veszélyes hatást gyakoroltak.

Mit volt mit tennie azonban, hogy kibékéltesse -76- őt fogságával, s megkurtitsa unalmas óráit? A kellemes tanoknak minden nemét kimeríté már, s algebráról szó sem lehetett. Szerencsére, Egyiptomban létekor Eben Bonabben a madarak nyelvét tanulta meg egy zsidó rabbitól, kire e tan egyenes hagyomány-vonalban szállott bölcs Salamonról, kit ismét erre Sheba királyné oktatott. E tan emlitésére a herczeg szemei uj lelkesedésben ragyogtak fel, s oly mohósággal fogott tánulásához, hogy nem sokára ép oly jártas lőn benne, mint mestere.

Generalife tornya megszünt magány lenni; közel talált olyanokra, kikkel társaloghatott. Első ismeretsége egy sólyom volt, mely a sugár bástyafal egy hasadékában fészkelt, s onnan prédát keresni messze elcsapongott. A herczeg azonban kevés becsülés vagy szeretetreméltót talált benne. Nem volt egyéb dicsekedő nagy szavu légi kalóznál, ki csak ragadozásról, vérontásról s vakmerő kalandokról tudott beszélni.

Közelebb aztán egy bagolylyal ismerkedett meg, egy széles fejü, merev szemü s szörnyen okos képű madárral, mely a falüregben egész napon át kancsalul -77- pislogva ült, s csak éjjel repült ki. Nagy igényeket tartott a tudósságra, beszélt a csillagászatról és a holdról, s néha a sötét tanokra is czélzott: fő szenvedélye azonban a metaphysica volt, s hosszadalmas előadásait a herczeg még Bonabbenéinél is nyomósabbaknak találta.

Volt aztán egy denevér, mely egy sötét bolthajtás szögletében egész nap mindig lába sarkain függött, szürkületkor pedig csámpásan kiszeleskedett. Ennek azonban mindenről homályos fogalma volt, kigunyolta az általa csak kétesen láthatott tárgyakat, s miben sem látszott élvet találni.

Ezeken kivül volt még egy fecske is, kit a herczeg eleinte igen megszeretett. Csinosan tudott csevegni, de mindig szárnyain, mindig nyughatlanul idestova röpkedve s alig maradva néha egy kis beszélgetésre. Kisült végtére, hogy biz ő csak egy üres fecsegő, ki a dolgoknak csupán felületén simul el, s mindennek tudását követeli, holott mitsem tud jól.

Ezek valának az egyedüli tollas pajtások, kikkel a herczegnek alkalma nyilt az imént tanult nyelvet gyakorolhatni; a többi madaraknak igen magas -78- levén a torony. Rövid időn megunta uj ismerőseit, kiknek társalgásában igen kevés volt az értelmiség, érzelem pedig épen semmi, s fokonként ismét visszaesett magányába. Igy mult el a tél, a tavasz viránya illatot lehelve, kizöldült, s elérkezett a párosodás és fészek-épités boldog korszaka. A Generalife-kert ligeteiből egyszerre átalános madár-zene és dalcsattogás hatott fel a torony magányába. Mindenfelől ugyanazon tárgyat: szerelem – szerelem – szerelem – éneklé s viszhangozá változatos hanglejtéssel ezer torok.

– Mi lehet ez a szerelem? gondolá, melylyel az egész világ annyira el van telve s miről én mitsem tudok?

Barátjához a sólyomhoz fordult felvilágosításért. A gonosz madár megvető hangon felelt:

– Ez iránt a föld közönséges békeszerető madaraihoz kell fordulnod, kik nekünk, a lég urainak számára vannak teremtve. Az én mesterségem háboru, s verekedés a gyönyörüségem. Én hadfi vagyok, s nem értek a szerelem-félékhez.

A herczeg boszusan hagyá őt ott, s a bagolyhoz -79- fordult rejtekében. – Ez békeszerető madár, gondolá s képes leend megfejteni kérdésemet. Megkérdezte e szerint a baglyot, hogy mi lehet az a szerelem, miről alól a ligetben valamennyi madár énekel?

– Éjeimet, mondá, tanulmány és kémlődés foglalja el, nappal pedig az éjen át tanultak fölött gondolkodom. Az általad emlitett éneklő madarakkal semmi közöm – megvetem őket dalaikkal egyűtt. Allahnak legyen hála, én nem tudok énekelni, én bölcsész vagyok, s nem értek az ilyes szerelemféléhez.

A herczeg ekkor a boltív alá, hol denevér barátja függött sarkain, ment s előterjeszté kérdését. A denevér csipős orr-fintoritással és zsémbelve kelt ki.

– Mit háborgatod ily haszontalan kérdéssel reggeli álmomat? Én csak szürkületkor, midőn a többi madár alszik, repülök ki s nem törődöm érdekeikkel. Én sem madár, sem marha nem vagyok, s hálát adok érte az égnek. Jól ismerem alávalóságaikat s gyülölöm őket egytől egyig. Szóval, én világgyülölő -80- vagyok – s mitsem tudok az ily szerelemfélékről.

Utolsó segédforrását, a fecskét kereste fel most a herczeg, s épen a toronycsúcs körüli röpkedésében állitá őt meg. A fecskének szokás szerint igen sietős dolga volt, s alig ért rá felelni:

– Becsületemre, mondá, annyi közügyben kell eljárnom s annyira el vagyok foglalva, hogy még időm sem volt e tárgyról gondolkodni. Naponkint ezer látogatást kell tennem s ezer fontos ügyet megvizsgálnom és igy percznyi időm sem marad e csipp-csupp dolgokra. Szóval, én világpolgár vagyok, s nem foglalkozom ily szerelemfélékkel. Ezt mondva a völgybe merült le a fecske s pillanat alatt eltünt.

A herczeg tehát felvilágosulatlan maradt, tudnivágyát azonban e nehézségek még inkább ingerlék. E hangulatban találta őt nevelője a toronyban. A herczeg élénken lépett eléje.

– Ó Eben Bonabben, szólt, te engem a föld sok tudományára oktatál, de van még egy tárgy, miről még szikra ismeretem sincs, s mit tudni igen szeretnék. -81-

– Csak kérdeznie kell a herczegnek alázatos szolgáját, s minden, mit ennek szük körü tudása tartalmaz, parancsára áll.

– Mondd meg tehát nekem ó legfőbbike a bölcseknek, mi az az ugynevezett szerelem?

Mintha a menykő csapott volna Bonabbenbe, reszketett és elsápadt, és ugy tetszék neki, mintha feje mód nélkül inogna vállain.

– Mint jöhetett herczegséged e kérdésre – hol tanulhatta e semmirevaló szavat?

A herczeg a torony-ablakhoz vezette őt. – Figyelj ó Eben Bonabben; mondá neki. A bölcs figyelt. A csalogány egy bokorban a torony alatt kedveséhez a rózsához énekelt; minden virágos ágról minden illatozó berekből dallam emelkedék, és szerelem – szerelem – szerelem – volt mindenütt a dal-tárgy.

– Allah Akbar! az Isten nagy! kiálta fel a bölcs Bonabben. Ki titkolhatja el ezt az emberi sziv előtt, ha maguk a lég madarai is ősszeesküsznek elárulására?

Aztán Ahmedhez fordulva – ó herczeg, kezdé, zárd be füleidet e csábitó hangoknak. Erősitsd -82- lelkedet e veszélyes tan ellen. Tudd meg, hogy ez a szerelem a nyomoru emberiség bajai felének oka. Ez az, mi jó barátok és testvérek közt elkeseredést és vitát szül, ez okozza az orgyilkos megtámadásokat és pusztitó háborukat. Bú és gond, nyugtalan napok és álmatlan éjjel – kisérői. Az ifjuság virágát elhervasztja, örömeit letarolja, s idő előtti aggság kinjaival lep el. Allah védjen meg herczegem, s tartson távol – az ugynevezett szerelemtől!

A bölcs Eben Bonabben erre rögtön távozott s a herczeget még nagyobb zavarba merülten hagyta. Hiába iparkodott ez eszmét lelkéből elüzni, folyvást uralkodott az gondolatain, czélhoz nem vivő gyanitásokkal kinozva és fárasztva őt.

– Annyi igaz, mondá magában, a zengzetes madárdalt hallgatva; hogy e dalokban semmi bánatos nincs, sőt nagyon is vig és örömmel teltnek látszanak. Ha a szerelem oly sok bút és nyomort okoz, mért hogy e madarak nem inkább a magányt keresik, vagy egymást darabokra nem tépik, a helyett hogy vigadva röpkednek a ligetekben, vagy hogy egymással enyelegnek a virágok közt?

Ily megfejthetlen gondolatokkal tépelődve feküdt -83- egy reggel pamlagán. Szobája ablaka nyitva állt, s a korány lanyha szellete narancs virág illatával terhesen lengett fel hozzá Darro völgyéből. A csattogány halkan dalolá szokott tárgyát. A herczeg sohajtozva hallgatá, midőn hirtelen suhogó neszre riadt fel: vércse által üldözött gyönyörü galamb röpült be az ablakon s pihegve esett le a padlóra, mig a zsákmányától elriasztott üldöző tova szállott a hegyekbe.

A herczeg fölvevé a lelkendező madarat, megsimogatá tollait, s keblébe fészkelé. Czirogatásaival lecsillapitván arany kalitkába tette őt, és saját kezeivel adott neki szemen szedett tiszta buzát s friss vizet. A madárnak azonban nem kellett a tápla, epedve, szomoruan, panaszos nyögdécselés közt vonta meg magát.

– Ó nincs ám, felelt a galamb; nem vagyok-e elválasztva szivem kedvesétől s épen most tavaszszal, boldog évszakában a szerelemnek?

– A szerelemnek? viszhangozá Ahmed, kérlek, -84- szép madaram, meg tudnád te nekem mondani, mi az a szerelem?

– Meg bizony s igen jól, herczegem. Egynek kín, kettőnek üdv, háromnak pör és ellenkedés, varázserő az, mely két lényt egymáshoz vonz s édes rokonszenvvel kapcsolja őket össze, az együttlétet boldogsággá, a magányt keservvé alkotva. S neked nincs egy ily lényed, kikez e gyöngéd hajlam kötelékei vonzanak?

– Öreg tanitómat Eben Bonabbent szeretem ugyan jobban mint akárki mást, de ő gyakran unalmas s néha boldogabbnak érzem magam társasága nélkül.

– Ez nem az általam értett rokonszenv. Én a szerelemről szólok, az élet e nagy titka és őselvéről, az ifjuság részegitő rajongásáról, az érettkor józan gyönyöréről. Nézz azért herczegem s látni fogod, miként ez áldott évszakban az egész természet tele van szerelemmel. Minden teremtett lénynek megvan saját párja, a legjelentéktelenebb madár kedveséhez énekel, még a him ökörszem is hódol a nő ökörszemnek a sövényen, s ama pillangók ott, melyeket a torony fölött csapongani s a -85- légben játszani szemlélsz, boldogok egymás szerelmében. Ó herczegem! te e szerint ifjuságodnak annyi becses napját élted le a nélkül, hogy a szerelmet ismernéd? Nincs-e hát egy más nembeli lényed – egy szép herczegnő vagy bájos hölgy, ki lelánczolja szívedet s édes kinok és fájó vágyak lázongásával töltse azt be?

– Kezdem érteni, mondá sohajtva a herczeg, ily lázongást már többször tapasztaltam, a nélkül hogy okát tudnám; de hol keressek hát e szomoru magányban, az általad leirthoz hasonló tárgyat?

Rövid további társalgás következék s a herczeg első szerelmi leczkéje bevégezve lőn.

– Hajh! mondá, ha a szerelem valóban ily üdv s meggátlása oly nagy kinszenvedés, Allah mentsen meg attól, hogy avatottjai bármelyikének örömét megrontsam. Ezzel felnyitá a kalitkát, kivette a galambot, s miután összevissza csókolá, az ablakhoz vitte őt.

– Eredj, boldog madár, szólt, egyesülj szived kedvesével ifjuságod s a tavasz szép napjaiban. Mért tennélek fogolytársammá e rideg toronyban, hova soha be nem juthat a szerelem! -86-

A galamb megcsattogtatá szárnyait örömében, föllengett a magasba, s aztán suhogó szárnyakkal bukott alá Darro virányos ligeteibe.

A herczeg szemeivel kisérte őt s midőn eltünt, keserves bánkodásnak adta magát. Az egykor oly gyönyörködtető madárdal most csak fájdalmát növelé. Szerelem! szerelem! szerelem! Szegény, szegény fiu, most már érté a zengeményt.

Szemei tüzben villantak fel, midőn legközelebb a bölcs Bonabbent láták meg.

– Mért tartottál engem ez ocsmány tudatlanságban? kiáltá. Mért lőn az élet ős elve és nagy titka előlem elrejtve, holott ebben a legkisebb féreg is jártas? Nézd, az egész természet gyönyörben ujjong. Minden teremtmény párjának örül. Ez – ez a szerelem, miről én értesülni kivántam. – Mért vagyok egyedül én elzárva élvezésétől? Miért lőn e tan bájainak nélkülözésével ifjuságom annyi napja eltékozolva?

A bölcs Bonabben belátta, hogy itt minden további tartózkodás sikertelen; miután a herczeg a tiltott és veszélyes tannak tudomására jött. Nem maradt egyéb hátra mint a csillagászok jóslatait s -87- amaz óvásokat nyilvánitani, melyek a fenyegető veszélyek elháritása végett, nevelésében szükségeseknek találtattak.

És most herczegem, tevé hozzá, életem kezeidben van. Tudja meg atyád, a király, hogy te a szerelem szenvedélyét őrködésem alatt ismerni megtanultad s én fejemmel adózom érte.

A herczeg igen méltányos volt, miként a korabeli ifju emberek többnyire szoktak lenni, s nevelőjét el nem árulni annál inkább igérte, minthogy ez igéret megtartása még semmijébe sem került. E fölött, ő valóban ragaszkodott is Eben Bonabbenhez, s még csak elméletileg ismervén a szerelmet, szivesen megegyezett e tant inkább saját keblébe zárni, sem hogy általa a bölcsész fejét veszélyezze.

Föltétele, azonban, próbákra lőn téve. Nehány nappal később, épen midőn a torony bástyázaton elmélkedék, az általa szabadon bocsátott galamb lengedezve jött a légben, s félelem nélkül vállára szállott.

A herczeg szivéhez szoritgatá őt. – Boldog madár! szólt, ki a reggeli szellő szárnyain a világ -88- legtávolabb részeibe repülhetsz. Hol jártál, mióta elváltunk?

– Távol országban, herczegem, honnan én neked szabadságom jutalmául hireket hozok. Röptem vad körében, a mint lapály és hegyek fölött a légben csapongék, mindennemü virág és gyümölcscsel ékes kertet láttam meg alattam. Zöld réten, vándor folyam partjain feküdt az, közepén diszes palotával. A lomb lugosok egyikébe szálltam fáradalmas utamból megpihenni. Alattam zöld gyep ágyon fiatal herczegnő ült, ifju évei bájos virágában. – Szintén ifju hölgyei környezék őt s virágfüzérekkel és koszorukkal halmozák, de a kert vagy mező egy virága sem mérkőzhetett szépségében vele. S mégis itt elrejtve kell nyilnia, mert a kert magas falakkal van keritve, s halandó oda nem léphet be. Mihelyt én e szépséges, ifju és ártatlan szüzet megláttam, azonnal gondolám, hogy im itt van az ég által herczegem szivébe szerelmet ihletni alkotott lény.

E rajz Ahmed gyulékony szivébe szikraként esett; véralkatának eddig rejlő egész szerelmessége egyszerre tárgyat találva a herczegnő iránt határtalan lángra gyuladott. Levelet irt neki, legszenvedélyesb -89- modorban, égő hódolást lehellőt, s szerencsétlen fogságát panaszlót, mely meggátolja felkeresni őt s lábaihoz borulni. Igen gyöngéd s meginditó ékes szóllásu verseket is mellékelt hozzá, mert ő természeténél fogva s szerelem által ihletett költő vala. Levelét, „Az ismeretlen széphez a fogoly Ahmed herczegtől“ czimezé, aztán moshusz és rózsaillattal szagositva a galambnak adá át.

– El, követek leghűbbike! mondá. Repülj hegyen és völgyön sikon és folyón át, ne pihenj meg lombsátorokban s a földre se szállj addig, mig e levelet szivem hölgyének át nem adád.

A galamb magasan emelkedék a légbe s irányt választva egyenes vonalban csapott el. A herczeg utána meredett, miglen kis felhő foltként a hegyek mögött elenyészett.

Napról napra várva várta szerelmi követének visszatértét, de hasztalan várt. Feledékenységgel kezdé vádolni már, midőn egy esten naplementekor a hűséges madár szobájába vergődött s lábaihoz hullva, kiadta lelkét. Valamely kóbor ijász nyila átszögzé mellét, s ő végperczeivel küzdve jött a reá bizottat teljesíteni. A herczeg mélyen megilletődve -90- hajlott a hűség vértanúja fölé, s nyakán gyöngysort vőn észre, melyhez, szárnyai alá piczi arczkép volt csatolva. Ifjan virágzó gyönyörű herczegnőé volt ez, s kétségkivül az ismeretlen kerti szépségé; de hogy ki és hol van ő – miként fogadá a levelet, s az arczkép szerelme jóváhagyásaként küldetik-e? ez a hű galamb szerencsétlen halála miatt kétes rejtély maradt.

A herczeg addig nézett a képre, mig szemei könyekben usztak. Szivéhez és ajkaihoz szoritá azt, órákig ült vég elragadtatásban előtte.

– Gyönyörüséges arczkép! sohajtá, fájdalom, hogy csak kép vagy. Mégis e harmatos szemek oly szeretve sugárzanak reám, s ugy tetszik, mintha e rózsás ajkak bátoritó szavakra akarnának nyilni. Hiu ábránd! Nem épen igy tekintenek-e más szerencsésb vetélytársamra? De széles e világban hol reméljem feltalálni eredetijét? Ki tudja, mennyi hegyláncz, mennyi ország választ el minket – mi balsors alkothat közöttünk választó falat? Talán most is, e perczben hódolók környeznek, mig én itt fogolyként ülök e toronyban s időmet festett árny ímádására vesztegetem. -91-

Ahmed herczeg elhatározá magát. – Megszököm e nékem gyülöletes börtönné vált palotából, mondá, s mint szerelem zarándoka az egész világot bejárom ez ismeretlen herczegnőért. – A toronyból világos nappal, midőn mindenki ébren volt, szökni bajosan lehetett volna; éjjel azonban a palota alig őriztetett, miután a herczegtől, ki fogságában mindig oly szenvedőleg viselte magát, hasonló merényt senki sem várt. De mint igazodjék el az éji homályban, s a neki egészen ismeretlen környékben? Eszébe jutott a bagoly, ki éjjel szokott kibotorkálni, s kinek minden rejtek utat kell ismernie. Fölkeresvén őt remeteségében, földtani ismereteiről kérdezősködött. A bagoly erre iszonyu önbizott arczczal felelt:

– Tudnod kell, ó herczeg, kezdé, hogy mi baglyok igen régi és terjedt család vagyunk, ámbár már kissé lement napunk, és Spanyolhon minden részében birunk romvárakat és omlatag palotákat. Alig van torony a hegyeken, erősség a rónán, vagy bástyafal a városokban, hol ne szállásolna valamely testvérem, nagybátyám vagy rokonom, s midőn én e számos atyafiságot látogatni jártam, bekukkantam -92- minden szögletbe, s az ország minden rejtekével ismerős lettem.

A herczeg nem győzött eléggé örülni a bagoly helyirati tudományának, tudtára adá neki bizalmasan forró szerelmét s szökési szándékát, kérve, lenne társa és tanácsnoka. – Eredj! szólt kedvetlenül a bagoly, hát oly madár vagyok-e én, ki szerelmi dolgokba avatkozzék? én, ki egész időmet elmélkedésnek és a holdnak szentelem?

– Ne érezd magad megsértve, ó ünnepélyes bagoly, felelt a herczeg, vond el magad egy időre a holdtól és elmélkedéstől, nyujts elillanásomban segédkezet, s mindened leend, mit szived csak ohajthat.

– Megvan ez már nekem, viszonzá a bagoly; néhány egér elegendő szerény asztalomra, e falhasadék elég tágas tanterem, s egy hozzám hasonló philosoph mit kivánhatna egyebet?

– Gondold meg, ó legbölcsebb bagoly, hogy mialatt szobádban álmodozol s a holdat bámulod, tehetségeid a világnak el vannak veszve. Lesz idő, mikor majd uralkodó leendek, s főrangu és méltóságos hivatalba foglak tehetni. -93-

A baglyon, mindamellett hogy bölcsész s az életszükségeket nélkülözni tudó volt, fogott a dicsvágy, s végre rábiratott a herczeg által, hogy megszökjék vele, vezetője és védője legyen vándorutjában.

A szerelmes gyorsan szokta terveit létesiteni. A herczeg összeszedte drágaságait, s magához rejté mint utazási tőkét. Még azon éjjel lebocsátkozott a torony egy erkélyéhez kötött övén, átmászott a Generalife külső falain s a bagoly által vezérelve még hajnal-pirkadás előtt szerencsésen kimenekült a hegyekbe.

– Ha tanácsolhatnék, szólt a bagoly, én részemről a Sevillába menetelt javallanám. Tudnod illik, hogy több év előtt én ott nagybátyámat, egy köztiszteletü hatalmas baglyot, látogattam meg, ki, e város alcazarjának egy rom szárnyát lakta. Éjjeli kirándulásaim alkalmával gyakran vettem észre egy magányos toronyban égő világot, s egyszer az ablakhoz szállva rájöttem, hogy e fény egy arab büvész mécseséből származik; bűbájos könyvekkel -94- volt ő környezve, vállán pedig meghitt öreg hollója ült, ki vele jött Egyiptomból. Én ismerős vagyok e hollóval s tudományom nagy részét neki köszönhetem. A büvész azóta meghalt, de a holló még mindig a toronyban lakik, mert e madarak bámulatos hosszu életüek. Ó herczeg, keresd fel e hollót, nagy jövendőmondó és szellemidéző az, sőt jártas a sötét tanokban is, miről a hollók s különösen az egyiptomiak, nagy hirben állanak.

A herczegre mélyen hatott e tanács ildomossága, s ehezképest Sevillának vette utját. Uti társa kedvéért csak éjjel utazott, nappal pedig valamely sötét barlangban vagy romladó őrtoronyban hevert, mert a bagoly jól ismert minden rejtekhelyet s a régiségek iránt nagy hajlamot tanusitott.

Végre egy reggel, hajnal hasadtakor Sevillához értek, hol a népes utczák zaját és világosságát gyülölő bagoly a városon kivül egy odvas fában ütötte fel tanyáját.

A herczeg bement a kapun s csakhamar feltalálta a büvész tornyát, mely a város többi házai fölé akként emelkedék, mint a pálmafa a pusztaság bokrai fölé; s ez valósággal ugyanazon torony volt, -95- mely még mai nap is áll, s Giralda a sevillai mórtorony név alatt ismeretes.

Hosszu csigalépcsőn ment fel a torony tetejére, s megtalálta a cabalisticus hollót, egy vénrejtelmes, őszfejü és boglyas tollu madarat, hályoggal szemén, mi őt oly kisértetszerüvé tevé. Egy lábán gubbaszkodott s fejét félre forditá, hogy ép szemével a padlóra rajzolt diagramot vizsgálhassa.

A herczeg hódoló alázattal, mit e tiszteletre méltó külső s természetfölötti bölcseség ihletett beléje, közeledett hozzá.

– Megbocsáss legvénebb és legmélyebb eszü holló, rebegé, ha egy perczre zavarom világ csodáját alkotó tanulmányidat. A szerelem egy növendékét látod magad előtt, ki tanácsodat kéri, mint lelhetné föl szenvedélye tárgyát?

– Az az, felelé jelentékeny pillantással a holló, te jósló tehetségemet akarod próbára tenni. Jer, mutasd tenyeredet, hadd magyarázzam meg a szerencse titokteljes vonalait.

– Bocsánat, szólt a herczeg, nem a sors végzeteibe tekinteni jöttem, miket Allah halandó -96- szemei előtt rejtve tart, én szerelem zarándoka vagyok s csak vándor-utam vezérfonalát keresem.

– S nem érted el még czélodat e szerelmes Andaluziában? mondá a vén holló reá pislogva egy szemével; s különösen, nem értél czélt e vig Sevillában, hol minden narancsfa árnyában fekete szemü hölgyek tánczolják a zambrát?

A herczeg elpirult s kissé megütődött, ily szabadon hallván beszélni a féllábával már sirban lévő vén madarat.

– Hidd nekem, mondá komolyan, nem vagyok az a csavargó könnyelmü kalandor, a kinek tartasz. Andaluzia fekete szemü hölgyei, kik Guadalquivir narancs berkeiben tánczolnak, engem nem érdekelnek. Én egy ismeretlen és szeplőtelen szépet keresek, e képmás eredetijét; s kérve kérlek, hatalmas holló, ha csak tudományod vagy mesterséged körében van, adj nekem utasitást, hol találhatom őt fel.

– Mi közöm énnekem, felelé szárazan, szépséghez és ifjusághoz? én csak a régit és korhadtat, -97- s nem az újat és virulót látogatom, én a sors hirmondója vagyok, ki halál jóslatokat károgok kémény tetőről, s szárnyaimmal csattogok beteg emberek ablakainál. Másutt keress utmutatást ismeretlen szépedhez.

– S hol keressem ezt, ha nem a bölcseség fiainál, kik a végzet könyvében jártasak? Tudd meg, hogy én királyi herczeg vagyok, a csillagok által végzetszerüen egy rejtelmes vállalatra jelölve ki, mitől országok jövője függhet.

Alig hallotta meg a holló, hogy ez ügy szerfölött fontos, melyben a csillagok is érdekelvék, azonnal megváltoztatá hangját és modorát, s mélyen figyelt a herczeg történetére. Bevégeztével igy felelt:

– E herczegnőt illetőleg, részemről nem adhatok értesitést, miután én nem szoktam kertekben s hölgyek lugasaiban röpkedni; de siess Cordovába, s keresd fel ott a nagy Abderahman pálma fáját, mely a fő moshea udvarában áll; e fa tövében egy hires utazót találandsz, ki a világ minden vidékét bejárta s királynék és herczegnők kedvencze volt. Ő bizonyosan utba fog igazithatni. -98-

– Ezer köszönet e becses tanácsért, szólt a herczeg. Élj boldogul, legtisztelendőbb varázsnok.

– Élj boldogul, szerelem zarándoka – viszonzá hidegen a holló, s ismét a diagram vizsgálatába merült.

A herczeg kisietett Sevillából, fölkereste uti társát a baglyot, ki még mindig a faoduban gunyasztott, s megindult Cordova felé.

Függőleges kertek s Guadalquivir bájos völgyét ellepő narancs és czitrom ligetek közt érkezék e város kapuihoz, hol a bagoly egy homályos falüregbe repült fel, a herczeg pedig bement fölkeresni a nagy Abderrahman által hajdankorban ültetett pálmafát. Ez a fő moshea udvarának közepén narancs és czyprusfák közt emelkedék a magasba. – Dervisek és fakirok ültek csoportokban az oszlopzatok alatt, s a hivők közől néhányan, mielőtt a mosheába lépnének, a kutaknál végzék mosdásaikat.

A pálmafa tövében ülő csoportozat élénken figyelt szavaira egynek, ki nagy könnyüséggel látszott beszélni környezőihez.

– Ez lesz ama hires utazó, gondolá a herczeg, -99- ki engem ismeretlen herczegnőmhez útasitand.

A tömeg közé vegyült, de mennyire meghökkent, tapasztalván, hogy az, kinek beszédére minden ember figyel, nem egyéb mint egy papagály, ki az ő világoszöld ruhájában, okoskodó szemeivel s délczeg búbjával, önmagával igen megelégedett madárnak látszik.

– Mint van az, kérdé a herczeg a körülállók egyikétől, hogy ennyi sok komoly egyén örömét lelheti egy madár csacsogásában?

– Nem tudod, kiről beszélsz, felelé a kérdezett, e papagály ama hires persiai papagály ivadéka, ki regemondó tehetségei által oly nagy nevet szerze magának. Kelet minden tudománya kis ujjában van, s költeményeket ép oly készséggel szaval, mint a mily gyorsan beszélni tud. Több külföldi udvarnál mulatott s mindenütt a miveltség csodájaként becsültetett. Kegyencze volt a szépnemnek is, mely a verseket szavalni tudó okos papagályokat nagy becsben szokta tartani.

– Elég, vágott szavába a herczeg, e kitünő utassal magán beszédbe kell bocsátkoznom. -100-

Ezt megnyeré s elmondá utazása czélját. Alig emlité azonban, midőn a papagály oly rikácsoló hangos nevetésbe tört ki, hogy szinte a szemei is könyekben usztak.

– Bocsánat jó kedvemért, mondá, de engem a szerelemnek már csak puszta emlitése is megnevettet.

– Hogyan? kérdé, hát nem a természet fő titka, nem az élet ős elve, nem a rokonszenv köz lánczolata-e a szerelem?

– Az ám a manó! szakasztá őt félbe a papagály, kérlek, hol tanultad ezen érzelgő fecsegést? hidd el a szerelem egészen kiment a divatból, jó társaságban s szellemdus emberek közt hallani sem lehet róla.

A herczeg, barátjának a galambnak egészen különböző véleményére emlékezve felsohajtott. Pedig e papagály, gondolá, udvarokban élt, gavallér és szellemdusnak látszik, s az ugynevezett szerelemről még sem akar tudni. – Nem akarván a szivében csordultig telő érzelmet továbbá is nevetség -101- tárgyává tenni, egyenesen látogatásának közvetlen czéljára tért át.

– Mondd meg nékem legtökéletesb papagály, folytatá, te ki a szépek legtitkosb rejtekeibe bejárattal dicsekhetel, nem találkoztál-e hosszu utazásaid alatt e képmás eredetijével?

A papagály körmei közé vette a képet, s fejét egy oldalról másra forgatván, szemeivel felváltva nézegeté azt.

– Becsületemre, mondá, csinos arcz; igen csinos; de mikor az ember annyi csinos arczot lát, ha sokat utazik, hogy alig – de lassan – engem ugyse – most már emlékezem – nem lehet kétség, ez Aldegonda herczegnő; miként is feledhetém őt, kinek oly választott kegyencze valék?

– Csendesen, csendesen! szólt a papagály, feltalálni könnyebb őt, mint elnyerni. Ő a Toledóban uralkodó keresztyén király egyetlen leánya, s azoknak a minden-lébe-kanál csillagászoknak holmi jóslatai következtében, a világtól, tizenhetedik születés napjáig, elzárva tartatik. Nem fogod megláthatni -102- őt – ez halandónak lehetlen. Én mulattatása végett eléje bocsáttatám, s egy világot látott papagály becsületszavára mondom, hogy sok nálánál együgyűbb herczegnővel is társalogtam már.

– Egy bizalmas szóra kérlek, kedves papagályom; sugá a herczeg. Én korona-örökös vagyok, s egykor még trónon fogok ülni. Látom, hogy te szép eszü madár vagy s forogtál a világban. Nyujts nekem segédkezet e herczegnő elnyerhetésében s én udvaromnál magas hivatalba helyezlek.

– Szivesen, felelt a papagály, csakhogy e hivatal majd lehetőleg valami gondtalan állomás legyen, mert mi lángeszek nem igen szeretünk dolgozni.

Megegyeztek hamarjában; a herczeg ugyanazon kapun, melyen bejött, ismét kisietett Cordovából; előhivta a baglyot a falüregből, s mint rokontudóst mutatta őt be az uj utitársnak, s igy szépen tovább utaztak.

A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s -103- igen sok idő veszett el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály, mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.

A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.

A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat -104- ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak; mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.

– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, – bennük sok ősöm elmélkedett.

– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.

A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben, a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép eredetijének lakását. Dobogó szivvel -105- tekinte reá. Talán e pillanatban is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.

A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá, te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka, csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.

A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel, mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.

Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s fej-bubját előre emelvén, -106- udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:

– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni szivednek.

A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!

– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé, – de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök. Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben Tájó virányos partján táboroz.

E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van -107- vésve s hogy költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.

A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken, visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben részt venni délczegen haladtak Toledo felé.

A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes -108- király, hogy részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket, hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen erő és ügyességről hirhedettek valának.

Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a fegyverforgatásban oktatni?

Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó muzulman volt.

– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett -109- harczi mén áll, mely oda több nemzedék előtt záratott.

A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel pislantva, s füleit hegyezve folytatá:

– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván, vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük akárki legyőzhető.

Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet, mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme -110- vagy egy régiségbuvár lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala, mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát, ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a közelgő tornán.

Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő herczegek. Az ország -111- valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.

A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a szerelem zarándoka“ név -112- alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános susogás és mozgalom keletkezett.

Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában, mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén herczegnő keze a dij.

Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát, gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az alattvalóin és vendégein -113- elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit – percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője; Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott, kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban hentergett.

E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S mit fog a -114- herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –

A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek, hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.

A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat és csatornákat, bekukkant nagy kancsal -115- szemeivel minden nyiláson és világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni, tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a herczegnek.

– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is megindultam rajta!

– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!

Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban nyugtalanság és félelem -116- uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni – visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.

Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit rejtélyesebben forgatá mint valaha.

– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!

– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo -117- templomai – és tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai, feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat. Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle, hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza, mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem pusztulása után menekültenek.

Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig gondolatiba merülten hallgatott. -118-

– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám szerencsémet.

Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát. Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.

– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták, mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek -119- tanyái, melyek minket szegény pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk, s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy megmentem tőle.

A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde. Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.

A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A herczegnő -120- érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.

A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.

Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg, ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram legbecsesb ékkövét. -121-

– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében, add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.

A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.

– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.

Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –

– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im, a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én -122- titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!

E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék, magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá válva, a kék láthatárról eltünt.

– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába engedéd jutni?

– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra szállitani.

A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán, s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn. -123-

A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását, csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott Alhambrában.

Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.

Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé. Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.

ÖRDÖG MARKA.

Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam állt, s e név valóban -128- illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek, hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen, itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan, mint csak tőlem telhetett.

Képzelhetik önök, mily boldognak éreztem magam, midőn ablakomból a kopár vidékre kibámulva mi mulattatót sem láthaték, kivévén ha a szél néha néha egy egy viskó fedelét esernyőként kiforditá, vagy ha a vén szél-malmot lestem, mely már csaknem megbolondult, oly sebesen forogván, hogy senki sem mert hozzá közeledni.

Mind ez oly sovány mulatság volt, hogy végre megúntam e helyet: leültem tehát, s egy hosszu hirdetést irtam az angol lapokba, ugy festvén le benne „Ördög markát“ mint egy kis földi paradicsomot; regényes festői vidék közepében, kellemes szomszédsággal, arkádiai lakosokkal, s hogy – miután tulajdonosa a vidékből el akar költözni – -129- az egész csekély áron megkapható; az egész czikket pedig ama – hatásra számított megjegyzéssel végzém be, miszerint, ha egy hó alatt nem történik iránta rendelkezés, a birtok apró részekre fog felosztatni. Ezt csak azért tevém hozzá, mert magam is ennyi időt szándékoztam itt tölteni; s habár jól tudtam, hogy ki az előrebocsátottakat olvasá, tudakozódni sem fog utána, hittem még is, hogy találkozhatik valami bohó, ki eljő megtekinteni, s legalább ez is segit a karácsony ünnepeket eltölteni.

Számitásom csakugyan nem csalt, mert alig egy hét eltölte után levelet kaptam, melyben valami bizonyos Green ur High Holborn 196 sz. a. irja, hogy meglátogat, mihelyest a rosz idő lecsillapúl s utazni engedi. Ha erre vár, gondolám magamban, nem talál itt többé; ha pedig jövő héten is igy fú a szél, ő nem talál ide; s igy nem maradt egyéb hátra, mint egy friss pohár puncsot tölteni s magamat fütyörészve álomba ringatni.

Négy vagy öt nappal e levél vétele után az öreg Dan M’Cormick, ki nálam ispánforma ügyes ficzkó – tiz évig kulcsár volt a Holyhead hajón – tiz óra tájban épen akkor rohan szobámba, midőn -130- javában czivódom önmagammal: valljon hat pohárral ittam-é ki vagy héttel? én hatot mondtam, a kancsó hetet.

– A fák ugy tántorognak, mintha részegek volnának; reggelig egy sem marad meg belőlük.

– Gondolok is én vele; ha a végrehajtó birót be tudta bocsátani, miattam bebocsáthatja a vihart is, ha neki ugy tetszik!

– Oda vagyunk! oda vagyunk! jajgata ő kezeit tördelve; még is szörnyüség, ha az ember élete ekként forog veszélyben!

Mig mi igy beszélgeténk, egy pór fiu rontott a szobába az ujsággal, hogy Milford hajó épen most vettetett partra valamivel Hook Tower alatt, s hogy -131- – mint az ily alkalommal rendesen történni szokott – a rajta lévők mind megförödtek.

Rögtön felugrottam, felhuztam vadász-csizmáimat, öltönyömet állig felgomboltam s Dan kiséretében, rövidebb utat véve átvágtam a dombon a hely felé, hol a hajót találni véltem. Alig mentünk fél mérföldet, midőn az úton felénk jövő nehány paraszt szavát hallám; oly sötét volt azonban, hogy az ember saját kezét sem látta.

– Semmi, hál’ istennek – csupán csak hogy itt hozzuk testét azon úrnak, ki a vizbe fúlt.

– Én nem haltam meg, mondom nektek, csak elájultam, szólt egy rikácsoló hang.

– Azt mondja, hogy jobban van – szólt Tim – s meglehet csak az a baja, hogy sós vizzel van tele; de bizony mikor megleltük, annyi életszikra se volt benne, mint egy sár göröngyben.

Hogy rövid legyek: felhoztuk őt a házba, lőporral dörzsöltük testét a kandalló előtt, belé töltöttünk -132- vagy egy fél pint égettbort s ágyba tettük; álmos volta miatt csak annyit lévén képes mondani, hogy ő az én High Holborni 196 sz. a. barátom.

Másnap reggel felküldtem hozzá Dant, mintléte iránt tudakozódni; Dan a hirrel jött vissza, hogy erősen alszik. Legjobb a mit tehet – gondolám, és arról kezdtem elmélkedni, mily hatalmas súly hárul lelkiismeretemre, ha e jó ember történetesen vizbe fúl; mert könnyen meglehet, hogy komoly szándéka van oly gyönyörü birtokot venni, mint a milyet én a hirlapban irtam le – lassanként azonban csillapulván, azon kezdtem tünődni, miként tegyem itteni időzését lehető kellemessé. Ez bizonyosan nem fog két vagy három napnál továbbra terjedni, kivált ha a vidéket megnézi. És épen itt a bökkenő, mert szegény feje észreveendi, hogy bolonddá tartottam őt. – Egész napon át ezen tünődtem, s folyvást tudakoltattam, felébredt é már? a válasz pedig mindig az volt, hogy – még alszik.

Négy óra tájban, midőn már alkonyodni kezdett, Oakley az ötödik ezredből, két tiszttársával beköszöntött hozzám. Jó csillagom hozta őket. – -133- Ebédet készittettem tehát; a kandalló egy oldalára elegendő mennyiségű claretet, a másra jó csomó száraz ágat hozattam s elhatároztuk az éjt ekként tölteni; és épen, midőn alvó vendégem mikénti megérkeztéről beszélék, ki lép a szobába más, mint ő maga. Gömbölyü kis ficzkó volt, kurta, hirtelen, sürgő forgó modorú. Valami hentes forma lehetett Londonban, ki meggazdagodott s falusi földesurrá akart lenni. Csak épen, hogy ráértem tőle e keveset megtudni s egyszersmind tudtára adni, hogy azon házban van, melyet megtekinteni jött – midőn ebédre hivtak.

Leültünk s valóban vigabb társaság ennél régen volt együtt. Szegény Green ur igen keveset tudott Irlandról, de mi természetesen siettünk felvilágositani őt, ő pedig oly csodásan itta a bort, hogy tizenegy órakor ismét szobájába vitetett, körülbelöl ugyanazon állapotban, melyben huszonnégy óra előtt volt; s csupán azon külömbséggel, hogy most borral és nem sós vizzel volt tele.

– Nekem tetszik ez a londoni; szólt Oakley – a ficzkóval lehet tréfálni. Hozd el őt magaddal -134- Bob holnap ebédre Carrickba. Mi ott maradunk, míg századunk megérkezik.

– Nem inkább reggelire? – mondám én. Egy gondolatom ötlött; Carrickban leszünk hat órára este, akkor reggelizünk s tizenegy órakor vagy éjfélkor ebédelünk.

Oakley tervembe egyezett s mielőtt elváltunk, minden el volt a jövő napra intézve.

Másnap délután négy óra tájban Dan figyelmezteté Green urat, hogy miután nehány mérföldnyire reggelire igérkeztünk, keljen fel és öltözzék; egy úttal két gyertyát, meleg vizet borotválkozásra sat. vitt szobájába s a felriasztott londoni órájára tekintve, látta, hogy ez még csak négyre jár.

– Ezek ugyancsak korán kelnek, gondolá magában – de az embernek a falusi szokásokhoz kell alkalmazkodni.

Ezzel öltözni kezdett s épen akkor lépett az ebédlőbe, midőn szekerem elé állott s minden kész volt az indulásra.

– Kis vadászatra megyünk Green ur! mondám. – Reggeli után majd meglássuk, mit találunk barátim tilosában. Reméllem jó lővő ön? -135-

– Nem mondhatnám, hogy nagyon ügyes volnék, de legalább szörnyű szenvedélyes.

– Dicső! – tevém hozzá, jótállok értte, hogy pompásan töltendi a napot.

Ily beszélgetés közt haladánk az uton; a sötétség mindig sürübbé, a vidék mindig kopárabb és elhagyottabbá válván körűlünk.

– Különös – szólt Green ur kis vártatva – különös, mennyire elsötétül az ég napkölte előtt; mert úgy veszem észre, hogy még sötétebb van, mint mikor elindultunk.

– Minden ég-aljnak megvannak sajátságai; mondám én – s miután mi ezt megszoktuk, jobban szeretjük mint akármely mást; de im, nézzen ön arra, hol a völgyben világot lát, az Carrick. Barátom háza kissé a város végén van. Remélem, jó étvágya van önnek?

– Ah! itt jőnek! kiáltott Oakley lámpással kezében a kaszárnyakapu előtt – itt vannak! Jó reggelt Green ur! Hogy vagy Bob? Mily felséges hajnal. -136-

– S most jertek fiúk – szólt Oakley – sok teendőnk van, habár tartok tőle, Green ur, hogy ön igen kisszerünek találandja a mi irlandi vadászatunkat, önök pompás angol vadaskertjeikhez képest. Azonban majd csak találunk nehány fáczánt ön kedvéért, mindjárt e ház melletti lóherésben. S most reggelizzünk!

Volt még vagy hat ötödik ezredbeli tiszt a kaszárnyában, ki mind egy szivvel és lélekkel csatlakozott a tréfához, ezekkel ültünk le a dicsőn terített asztalhoz, melyen az úgynevezett reggeli bátran beillett ebédnek is. Szegény Green ur, ki eleinte csak theával és zsemlével kezdte, nem sokára áttért a levesre és halra is s ugyancsak lépést tartott a többivel. A claret gyorsan kezdett forogni, s pár óra mulva whiskeyre került a sor. Az angol, kinek figyelme az ország anecdotái hallgatásában perczig sem csökkent, azokat becsülni kezdve véghetlen jól mulatott, ivott, nevetett sőt kardalt is inditványozott, s egy karjával Oakley vállán, a másikkal az enyémen, fogadást tőn jószágot venni -137- Irlandban s hátralévő napjait itt tölteni. Tizenegy óra körűl lehetett már, midőn inditványozám, hogy a villás reggeli idejéig keresnők fel a szalonkákat.

– Óh igen, szólt Green kezeit dörzsölve – ne feledjük a vadászatot, én ennek szenvedélyes barátja vagyok.

Kis időbe telt, mig ehhez kikészültünk; vadász-táskák, serét és lőpor-tartók osztattak szét, mialatt a szobában vagy három pár eb futkározott ide s tova s a zajt még inkább növelte. Végre kimentünk. Csillagtalan sötét éj volt – a nyugat-éjszaki szél keményen fújt; két lépésnyire sem lehetett látni.

– Gyönyörű reggel! mondá egy másik; ha ezeket a felhőket elhajtja a szél, nem lesz esőnk.

– Ah! el is feledém; szóltam – mily bohók voltunk mi Oakley, hogy nem is gondoltunk rá, miszerint Green úr nincs ég-aljunkhoz szokva! Mi -138- mindent látunk, – de csak előre, majd lassanként az ön szemei is megszokják.

Ezzel egy fa-soron végig siettünk s egy sövényen átugrálva, szántott földekre jövénk, hol egyszerre piff! paff! minden oldalról durrant a puska, öröm és elragadtatási felkiáltások kiséretében.

– Itt jőnek – csendesen; – erre te lősz Tom – igen jól van – engemugyse fáczán-kakas! – Erre Green ur, erre – e kutya vadat áll – erre erre! nem látja ön – ott? mondám én, vállához emelve puskáját, mig szegény Green ur félelem és ingerültségtől remegve, mind a két cső sárkányát egyszerre vonta meg s a rúgástól csaknem hanyatt dőlt.

– Dicső lövés, teringettét! – mindkettő leesett! kiáltott Oakley. Ah! Green ur, látom, mi önnel nem versenyezhetünk. Adjatok neki azonnal más töltött fegyvert!

– Jobban szeretnék egy kis égettbort, felelé Green ur – mert lábaim átáztak.

Oda nyújtám neki palaczomat, melyet ő egy hajtásra kiüritett; aztán új erővel lelkesülten, félelem és remegés nélkül emberül tört előre. A lövöldözés -139- még mindig sürűn tartott körűlünk s miután Green ur annyiszor és akkor sütötte el puskáját, mikor mondtuk neki: kiszámoltuk, hogy körülbelől másfél óra alatt ő százőtven lövésnél többet tőn. Tikkadtan végre, és kifáradva leült egy árok szélére; mig hajtóink egyike a földet körüle kacsákkal, tyúkokkal s pulykakakasokkal – mint ügyessége martalékaival – födte be.

Ezután – Oakley inditványára haza tértünk a villás reggelihez, mely – mondanom sem kell – jó meleg estebéd volt, fűszeres claret és sok puncs által követve. Itt a londoni még jobban kitett magáért. Újan felfedezett vadász tulajdonsága által emelkedve érezte magát ön-becsében s a vadászdalt két óra folytáig egyre dalolta, és egyre ivott, mignem a szőnyegen erősen elaludt. Innen ágyba vitetett, hol mint az előbbi napon, késő délutánig aludott.

E közben, én egy más reggeli-társaságot szerkeszték össze Rossban, hova esti hét órakor érkezénk meg; és így tovább egész a hét végéig, vadászat, halászat és futtatással tarkázva a mulatságot. -140-

Végre szegény Green úr egy este öltözni készülvén, leküldi hozzám Dant oly izenettel: hogy köszönt és beszélni ohajtna vélem. Rögtön felmentem hozzá s ágya szélén ülve találtam.

– Ah Mahon úr! kezdé – ez nem nekem való. Gyönyörű életmód az igaz, de már tovább nem birom kitartani. Ugyan mondja csak, soha sem látják önök itt a napot?

– Óh isten ments; felelém én – dehogy nem, sőt igen. Mult Mihálynapján két óra hosszat sütött s azóta is néha néha csak kibujt.

– Mily különös! mily nevezetes! folytatá ő sohajtva – hogy mi Angolhonban mind erről oly keveset tudunk! de őszintén megvallva, én nem hiszem hogy valaha hozzá tudnék szokni ehhez a Laplandhoz – vagy Irlandhoz akarám mondani – bocsánat a tévedésért; és most, még egyet szabadjon kérdenem, mindig igy élnek önök?

– Bizony, körülbelül ily formán; ködös időkben meglátogatjuk egymást, mint ön is tanúja ennek, s az ember úgy hozzá szokik a sötétséghez, hogy föl se veszi.

– Ah ne mondja; én részemről soha sem tudnék -141- hozzá szokni, ne is kisértsenek, én megszoktam a napvilágot; gyermekkorom óta, mintegy ötven éve, folyvást láttam, és soha sem tudnék igy vaktában tapogatózni. Nem mintha nem érezném magam végetlenül lekötelezve szives látásáért – de – de – jobb szeretnék haza menni.

– De bevárja ön legalább mig megvirad – mondám – s nem induland ily szurok sötétben?

– Óh, valóban, mi ezt illeti, ez mit sem tesz – ugy látszik, ez országban nincs sok külömbség a nap és éj között.

És igy ő minden lehető ellenvetésem daczára, makacsúl ragaszkodott elindulási feltételéhez – s még ugyan azon este elvitorlázott a Waterfordi partról, kivánván egészséget, boldogságot, s komoly remegő hangon mondá:

– Még egyszer, bocsásson meg Mahon ur, ha igazságtalan vagyok; de én csupán azt az egyet óhajtanám, hogy bár csak kissé világosabb volna önöknél Irlandban! –

EGY APA.

A spanyol háborúban, hol és mikor? nem tartozik ide – egy franczia tisztet valék szerencsés elfogni, ki vélem egy rangu, t. i. főhadnagy volt. Érzelmeink annyira öszhangzók valának, hogy ő csakhamar legmeghittebb barátommá vált, kivel életemben birtam. Ő durva katona volt, kivel a világ roszúl bánt, de azért nem haragudott a világra, s állitá, hogy elvette jutalmát. Becsület volt bálványa s ennek öntudata kipótolta minden egyéb veszteségét.

Akkor mindketten önkénytesek valánk a külszolgálatban – a szolgálatok e legroszabbikában a polgárháborúban; ő az egy félen, én a másikon; mindketten alkalmasint rászedve az ügy által, melyhez külön külön szegődtünk.

Házi viszonyaink közt is volt némi hasonlatosság. -146- Egy figyermeke volt, kit honán és becsületén kivűl, mindennél inkább kedvelt. Nekem is volt akkor egy, bár nehány évvel ifjabb fiam. Rendesen e fiúkról beszéltünk, rajzolva jövőjüket s közölve egymással reményeinket, álmainkat. Reményeink és álmaink egyenlők valának. Rővid idő alatt megbizottakká levénk. Foglyom azonban a főhadi szállásra küldetett s nem sokára kicseréltetett.

Aztán nem találkozánk egész a múlt évig. Párisban lévén akkor, régi barátom után tudakozódtam s megtudám, hogy R...ben, a fővárostól kevés órányira lakik. Meglátogattam őt. Házát üresen és elhagyatva találtam. Épen az nap vitetett börtönbe, iszonyu bünnel terhelten. Láttam őt börtönében és saját ajkairól hallám történetét. Boldog hite szerint, fija becsületes emberek elvei és szokásaiban nőtt fel, s kilépvén a nevelésből, hozzá jött lakni R...be. Az ifju ember gyakran járt Párisba. A franczia ifju szeret mulatni, s mulatni lehet Párisban. Az atya ezt természetesnek találta, s önmagától vont meg némieket, hogy fia vágyainak eleget tehessen.

Kevéssel az ifju megérkezte után, barátom azt -147- vevé észre, hogy lopják. Szekrényeiben tartott pénzének minduntalan híja volt, anélkül hogy tudná vagy sejtené a tolvaj kilétét. A tettnek éjjel kellett véghez vitetnie. Elbújt és lesbe állt. Egy lopózó alakot látott besuhanni, látta mint alkalmaza álkulcsot a zárba – ekkor előugrott, megragadta a tolvajt s benne saját fiját ismerte meg.

Mi volt itt az atya teendője? Barátom érzékenyen dorgálta meg fiját, aztán átadta neki a szekrény kulcsát.

– Vedd mindenem; szólt, – inkább legyek koldús, mint fiamat tolvajnak tudjam.

Az ifju javulást igért s törődöttnek látszék. – Páris csábjairól beszélt, a játék asztalról, és más egyébről. Felhagyott a naponkénti Párisba rándulásokkal. Úgy látszott, hogy tanulmányokra adja magát. Kevéssel ezután éjjeli útonállások hire ejté a környéket rémülésbe. Álarczos és fegyverzett emberek utasokat raboltak ki, sőt házakba is törtek.

A rendőrség éber lőn. Egy éjjel barátom ajtaján egy régi tiszttársa kopogtatott. Az idő későn volt, az agg-katona – ki, mint enmagam, béna – már ágyban. Lesietett s megtudá szolgájától, -148- hogy öreg barátja sebesülten és vérezve hajlékában keres menhelyet. A seb azonban csekély volt. – A vendég az országuton támadtatott és raboltatott meg. Másnap reggelén az illető hatóság fürkészetet rendelt. A kirabolt leirá kárát – ez nehány ötszázas bankjegyből állott tárczájában, melyre neve és czimere volt himezve. A vendég ebédre maradt. Délelőtt a fiu bejő atyjához. A vendég megrezzen látására: barátom észrevevé elsáppadását. Kevéssel ezután, elgyengülés ürügye alatt a vendég szobájába vonúl s a házi urat kéreti magához. – Barátom! mond ő – megteszed nékem e szivességet? Küldj a városi tanácshoz s kérd vissza az általam benyújtott személy leirást.

A vendég megrázkódott. – A manóba! mondá – vén napjaimra nem akarok mások iránt szigorú lenni. Ki tudja mi birta e tettére a rablót, ki tudja mily összeköttetései lehetnek becsületes emberekkel, kiket bűne örökre meggyalázna! Jó Istenem! mi vár reá ha felfedeztetik! Gályarabság! gályarabság! -149-

Egy eszme czikázta át bajtársamat: két kezénél fogta barátját. – Te elsáppadál fiamat meglátván – láttad-e már őt ezelött, hol és mikor? szólj!

– Múlt éjjel a párisi úton. Az álarcz félre csúszott. Kérd vissza a személy leirást.

– Tévedsz – mondá barátom nyugodtan – én fiamat ágyában láttam s áldásomat adtam reá, mielőtt lefeküdtem!

– Akarom hinni; felelt a vendég, soha se hagyja el ezentúl ajkaimat kora gyanú, de kérd vissza a személy leirást!

A vendég még az nap vissza utazott Párisba. Az atya fiával ennek tanulmányairól beszélgetett; szobájába kisérte őt, megvárta mig lefeküdt, s már már menni készült, midőn az ifju igy szólt:

Az atya visszatért, kezét fia fejére tevé, és imádkozott. Ő hiszékeny volt – mint az atyák szoktak lenni. Meg volt győződve, hogy barátja csalódott. -150- Lefeküdt és elaludt. Egyszerre, éjfél táján felébredt s úgy tetszett – (saját szavait idézem) „ugy tetszett, beszélte ő, mintha egy hang keltett volna fel álmamból, egy hang, mely igy szólt: Kelj fel és ügyelj! Rögtön felkeltem, világot gyujték s fiam szobája felé mentem. Az ajtó zárva volt. Kopogtattam egyszer, kétszer, háromszor – semmi felelet. Fenn hangon szólitni őt nem mertem, nehogy a cselédeket felverjem. Lementem az udvarba s a ló-ólba néztem. Saját paripám ott ált, de fiamé – nem. Paripám nyeritett: vén volt mint magam, – csata-lovam Mount St. Jeannál! – visszalopóztam; fiam ajtajánál a fal árnyába vonúltam s kioltám mécsemet. Úgy rémlett, mintha magam is tolvaj volnék.“

Reggeli szürkület előtt barátom az alsó folyosó ajtaját halkan nyilni hallá; a lépcsőkön valaki felfelé jött – a mellette lévő ajtó zárában egy kulcs nyikorgott – az atya a sötétben látatlanul besuhant fia mögött a szobába.

Hallá a gyujtó-szer csaholását – a szobára gyér világ ömlött, de még maradt ideje a szorosan mellette lévő ablak függönyei mögé rejtőzni. – Az -151- előtte lévő alak pár perczig mozdulatlan állott s hallgatózni látszék; fejét majd jobbra majd balra forditá, arczát fekete rút álarcz fedé, minőt farsangban szokás használni. Az álarcz levétetvén a valódi látható lőn, s ez – fia arcza volt-e? egy becsületes ember fiáé? – sáppadt volt az a gyáva rémülettől és kisérteti; nehéz izzadás cseppek ültek a homlokon; a szem mereven nézett s fehérét vér futotta el. Az egész alak, halál torkában álló gyáva mintaképe volt.

Az ifju szekrényéhez ment vagy inkább csúszott, felnyitá azt, egy rejtek-fiókot húza ki s belé helyezé kiüritett zsebei tartalmát és a félelmes álarczot; az atya halkan közeledék, átnézett vállain, s a fiókban meglátá a tárczát, melybe barátja neve volt himezve. E közben a fiu elővette pisztolyait, ovatosan lebocsátá ezek sárkányait s épen el akará rejteni, midőn atyja megragadá karjait.

A fiú térdei összekoczogtak; egy kiáltás irgalomért tört elé ajkairól; de a gyáva idegek első összerázkodása után, látva hogy nem törvényszolga, -152- de egy atya kezei szorítják karjait, visszanyerte ama nyomorú bátorságot, mely szégyen pirtól nem, s csupán pillanatnyi veszélytől retteg.

– Csitt! szólt ő – ne vesztegesd szemrehányásokkal az időt, mert a rendőrök, tartok tőle, nyomomban vannak. Igen jó, hogy itt vagy, megesküdhetel, hogy az éjt hon töltém. Bocsáss el vén ember – még ezen áruló jeleket el kell rejtenem, és ruházatára mutatott, mely az út sarától befecskendve és nedves volt. Alig végzé szavait, midőn a szoba falzata megrengett – kivül, a ház körüli kövezeten lópatkók sulyos kopogása csattogott.

– Jőnek! kiáltá a fiú. Fel öreg fel! mentsd meg fiadat a gályarabságtól!

– A gályarabságtól! mondá az atya, hátra tántorodva – igaz, ő is mondá: a gályarabságtól.

A kapuajtón zörgettek. A rendőrök körülvevék a házat. Nyissátok fel, a törvény nevében! hangzék. Semmi válasz, az ajtó nem nyittatott fel. Néhány rendőr a ház hátsó részéhez nyargalt, hol a ló-ólak álltak. Az atya fia szobájának ablakából látta a szövétnek világot s a vadászok árnyszerű -153- alakjait. Hallá fegyvereik csörgését, midőn lovaikról leszálltak. Hallá, mint kiáltja egy hang:

– Igen, ez a rabló szürke lova – lám, még most is gőzölg az izzadástól! – És hátul és elől és minden ajtón ismét zörgetni kezdtek, és ismét hangzott a kiáltás:

Aztán a szomszédházak ablakai megvilágosodtak; aztán a tér alól, álmából felriadt bámész néppel tölt meg; a környék talpon volt s a népcsoport tolongott megtudni, mi bűn, vagy mi gyalázat érte a vén katona házát.

Egyszerre, belülről fegyver-durranás volt hallható; pár perczczel később a kapu ajtaja megnyilt, s a katona kilépett.

Felment a lépcsőkön, kitárta fia szobája ajtaját: a törvényszolgák berohantak, s ott feküdt a szobapadlón – a rabló holt teste. -154-

– Fogjátok el azt, ki megmaradt! mondá az atya, – vigyétek el a holtat, ki a gályától menekült meg s fogjátok el az élőt, kinek kezeire a holt vére szárad.

Jelen voltam barátom törvény előtti kihallgattatásán. A tény hire előre elterjedett. Ott állt béna lábán ősz fürteivel, a mély forradással arczán, és a becsületrend kereszttel mellén; s tette elmondását e szavakkal végzé: – Fiamat, kít Francziaországnak neveltem, megmentém a gyalázattól, mely őt életén át bélyengzendé. Bűn-e ez? Éltemet adom fiam gyalázatáért cserébe. Van-e hazámnak áldozatra szüksége? Én hazám dicsőségének éltem s meghalok, hogy törvényeinek elég tetessék, biztos lévén abban, hogy ha ti bünnel terheltek is, de megvetni nem fogtok; s hogy a kezek, melyek a hóhérnek adandnak át, siromat virággal hintendik be. Én mindent megvallottam. Én, a harczfi, im körűltekintek a harczfiak nemzetében, s a mellemen ragyogó kereszt nevében felhivom e hon atyáit: itéljenek fölöttem! -155-

A vén katona felmentetett, vagy legalább itélete ugy hangzott, mit törvényszékeinken menthető gyilkosságnak neveznek. A hallgatóság örömriadásba tört ki, mit semmi tekintélyes intő szó nem csillapithatott le; a tömeg diadalmenetben akarta őt haza vinni, de az öreg bús arcza visszautasitá e hiuságot. Haza tért csendesen s másnap reggelén halva találták őt a bölcső mellett, melynél első imáját mondá el egykor ártatlan gyermeke fölött.

A MÓR HAGYOMÁNYA.

Alhambra bensejében a királyi palota mellett van egy széles nyilt-tér, mely az alatta rejlő s még moriskó időkből fenmaradt viztartó medenczékről Medenczetérnek (la Plaza de los Algibes) neveztetik. Egy szögletében, termés kőszirtbe nagy mélységre vésett mór kút áll; vize hideg, mint a jég s tiszta, mint a kristály. A mórok által készitett kutak mindenütt jelesek, miután tudvalevő dolog, mennyire nem kiméltek munkát és fáradságot a legtisztább és frisebb forrásokhoz juthatni. Az imént emlitett, egész Granadában hires: a vizhordárok egész nap, kora reggeltől késő estig járnak fel és le Alhambra meredek és csalitos ösvényein, némelyek vállaikra emelt nagy kőkorsókban, mások ismét maguk előtt hajtott szamarakra függesztett cserép-edényekben hordván le a vizet. -160-

Forró égalj alatt a kutak és források, örök idők óta, mint fecsegő helyek ismeretesek, s a kérdéses kút körűl is egész isten adta nap örökös gyülde tartatik ama sérkatonák, vén asszonyok s egyéb várbeli henye kandi nép által, kik ott a kőpadokon, a vámszedő számára felvont ernyőzet alatt ülve, a vári hirekről locsognak fecsegnek s minden ujan érkező vizhordárt kikérdeznek a városban forgó ujságokról s a látott- és hallottakat hosszasan taglalják és bővitik. Nincs a napnak oly órája, melyben csacska asszonyok s laza nőcselédek ne volnának ott találhatók korsóval kezükben vagy fejükön; maradozva s hallgatva a kifogyhatlan temondát.

A vizhordárok között, kik egykor e kúthoz jártak, volt egy erős, vállas, lőcslábu kis emberke, névszerint Pedro Gil, kit azonban rövidség okáért Peregil-nek hivtak. Vizhordár levén, természetesen gallego, vagyis gallicziai születésű volt. A természet, ugy látszik, az emberek bizonyos fajait is, mint az állatokét, különböző munkákra alkotá. – Francziaországban valamennyi csizmatisztitó savoyard, valamennyi kapus svajczi s a hajpor és abroncs-szoknyák -161- idejében, Angliában a gyalog hintót nem is tudá más emelni, csak a sártaposó irlandi. Igy Spanyolországban a teher- és vizhordárok mind csupa izmos apró gallicziai fiak. Senki sem mondja: menj hordárért, hanem: hivj egy gallegót.

De térjünk vissza történetünkre. Peregil csak egy, vállain hordott nagy korsóval kezdte mesterségét; lassanként azonban isten többre vitte dolgát, s ő képes lőn az állatok hasonnemű osztályából egy segédet, egy bozontos szőrű vaskos szamarat vásárolni. E hosszu fülű segéd mindkét oldalán kosarak függöttek, melyekbe, a nap sugarai ellen fügefa levelekkel védett vizes korsóit helyezé. Nem volt nálánál szorgalmasabb s egyszersmind vigabb vizhordár egész Granadában. Az utczák vidám szavát viszhangozák, midőn szamara után tipegve, ama a spanyol városokban ismeretes nyári dalt énekelé:

– Kinek kell viz – viz, hidegebb mint a hó ? kinek kell viz az alhambrai kútból, hideg, mint a jég és tiszta, mint a kristály? -162-

Ha vevőinek egy csillogó pohárral szolgált, ezt mindig mosolyra gerjesztő tréfás szóval kiséré; s ha netalán e vevő csinos hölgy vagy vidorka leány volt, hamisan pillantott reá, vagy kellemeinek monda ellenállhatlan bókot. Peregil, a gallego, e szerint egész Granadában, mint a legudvariasabb, legtréfásabb, és legboldogabb halandók egyike volt ismeretes. Azonban nem mindig annak van legkönnyebb szive, ki leghangosabban énekel vagy legtöbbet tréfál. Jó kedvének felszine alatt a becsületes Peregilnek megvolt saját gondja és baja. Temérdek rongyos gyermekből álló családját kellett táplálnia, kik mindnyájan éhesek voltak és zajosak, mintegy fecskefészek s majd lehuzták őt kenyérért valahányszor esténként haza tért. Volt egy felesége is, ki akár mije volt inkább, mint fele segítsége. Férjhezmenetele előtt falu szépségének tartaték s jelesül tanczolá a bolerót s csörgeté a castanetteket; s e régi hajlamait még mindig megtartá, csecsebecsékre költvén el a becsületes Peregil nehéz szerzeményeit, s magát a szamarat is igénybe vevén, hogy vasárnapokon, búcsunapokon s ama számtalan ünnepnapokon, melyek Spanyolországban a -163- hét nagyobb részét teszik, a vidékbe lakomákra rándulhasson ki rajta. Mindamellett kissé lompos, nem kevésbé lusta s mindenekfölött első rangu locskafecske volt ő; házat, háztartást s minden egyebet elhanyagolván, hogy fecsegni járhasson át a szomszédba.

Azonban, ki a szelet a nyirott bárány kedveért mérsékeli, az a házasság igáját is eltűrhetővé teszi a meghajlott főnek. – Peregil épen oly alázatos lélekkel viselte a neje és gyermekei által reá mért bajokat, mint szamara a vizes korsókat, s habár titokban meg is vakarta fültövét, de lomha nejét háztartási erényeiért nyiltan kérdőre vonni soha sem merte.

S e fölött szerette is gyermekeit, valamint a bagoly is szereti bagoly-fiókáit, saját képét látván bennök szaporodni és örökittetni, minthogy ők is ép oly apró, vállas, lőcslábu ivadék valának. A becsületes Peregilnek nagy öröme telt, ha nagy ritkán, egy egy ünnepnapon, maroknyi maravedi-vel zsebében, az egész fajzatot kivihette magával, egy kettőt karjain, nehányat öltönyébe kapaszkodva, a többit utána ügetve s velök a Vega gyümölcsösei -164- között ugrálhatott, mig felesége Darro Angosturáiban vasárnapi barátaival tánczolt.

Egy nyári éj késő órájában a vízhordárok nagyobb része már nyugodni tért. A nap rendkivül rekkenő vala s az éj egyike ama gyönyörü holdfényes éjeknek, melyek e déli égalj lakosait felhívni látszanak, a nap hőségét és tétlenségét az enyhe lég élvezésével egész éjfél utánig kárpótolni. A vizvevők e szerint még künn sétáltak – Peregil, gondos családapához illőleg éhes gyermekeire gondolt. – Még egy menet a kuthoz, mondá magában, s a vasárnapi puchero kicsinyeim számára megnyerve lesz. S ezzel férfiasan mászott fel Alhambra meredek ösvényén, énekelve mentében s olykor olykor szivélyesen döngetve egy bottal szamara hátát, rimcsengésűl talán, vagy hogy sürgesse az állatot, minthogy Spanyolországhon az ütlegek abrak gyanánt járnak ki a teherhordó állatoknak.

A kuthoz érve, egészen elhagyottan találá azt, csupán egy mór-öltözékü magányos idegen ült a hold fényénél a köpadon. Peregil megállt s kissé félékeny meglepetéssel tekinte reá, de a mór, halkan inte neki, hogy közeledjék. -165-

– Beteg vagyok és bágyadt, mondá, segélj visszatérnem a városba, s kétszeresen megtéritem, mit vizes-korsóid által szerezhetnél.

A kis vizhordár becsületes szivét szánakozásra gerjeszté az idegen kérelme.

– Isten ments, szólt, hogy emberi kötelességemért dijat vagy jutalmat kérjek. – Mihez képest a mórt felülteté szamarára s csendesen Granada felé haladott vele, a mór oly gyenge levén, miszerint tartani kelle őt az állaton, hogy le ne essék. –

– Hajh, felelt aléltan a mór, nekem se lakom se szállásom nincsen; idegen vagyok ez országban. Engedd, hogy ez éjen át hajlékodban hajthassam nyugalomra fejemet s gazdagon megfizetek érette.

Becsületes Peregil e szerint váratlanul egy hitetlen vendéggel látta magát terhelve, de sokkal emberibb érzelmű volt, sem hogy ily nyomoru állapotban lévő embertársától az éji nyughelyet megtagadja s igy lakásába vitte a mórt. A gyermekek, -166- kik a szamár koczogását meghallva, szokás szerint tátott szájjal szaladtak ki eléje, a turbános idegen látására rémülten rohantak vissza s anyjuk mögé bujtak. Ez utóbbi bátran lépett elő, mint csirkéi közől a kotlós tyúk, ha valamely csavargó eb közeleg.

– Micsoda hitetlen társsal jösz te haza ily késő időben, kiáltá, hogy magunkra vond az Inquisitio szemét?

– Csendesen asszony, felelt a gallego, ez egy szegény, beteg, hazátlan és elhagyott idegen; talán csak nem akarsz neki ajtót mutatni, hogy az utczán veszszen el?

Az asszony még mindig ellenkezett, mert habár gunyhóban élt is, dühös védője volt háza hitelének; a kis vizhordár azonban most az egyszer makacskodott s nem akarta fejét alá hajtani. Lesegité a szegény mozlemet, s gyéként és juhbőrt terített el számára a földön a ház leghivesebb részében; ez levén az egyetlen, szegénységétől telhető ágynemű.

Rövid idő mulva a mórt erőszakos görcsök rohanták meg, melyek az egyszerü vizhordár által nyujtható minden segélylyel daczoltak. A szegény -167- beteg szemei elismerék jó akaratát. Egy rohamszünetkor maga mellé hivta őt s halk hangon ekként szóllt hozzá:

– Tartok tőle, hogy ütött végórám. Ha meghalok, e szekrényt hagyom neked szivességed jutalmául. Igy szólva, felbontá albornozzát, vagy is köpenyét s egy kis szandalfa szekrényt vett ki belőle.

– Adja az isten jó barátom, viszonzá a derék kis gallego, hogy még sok évig élhess s élvezhesd kincsedet, bár mi legyen az.

A mór fejét rázta, kezét a szekrényre tevé s erre vonatkozólag még mondani akart valamit, de görcsei növekedett erővel tértek vissza s néhány percz mulva kiadta lelkét.

– Im ez a következése, mondá, a te jó bolondságodnak, mások kedveért bajba kevered magad. – Börtönbe zárnak, mint gyilkosokat, s ha életünkkel megmenekszünk, a jegyzők és alguazilok tesznek tönkre.

Szegény Peregil szinte megszeppent s csaknem -168- megbánta jó tettét. Végre egyet gondolt. – Még nem hajnallik, mondá, még kivihetem a hullát a Xenilbe. Senkisem látta a mórt házunkba lépni s haláláról sem fog tudni senki.

Mondá s ugy tőn. Felesége segitett neki; a szerencsétlen mozlem hulláját a gyékénybe, melyen meghalt, takargaták, föltevék a szamárra s Peregil a folyam partjára indult vele.

A balsors ugy akarta, hogy a vizhordárral szemközt egy Pedrillo Pedrugo nevü borbély lakjék, fecsegő osztályának egyik legkandibb, legkémlőbb s legbakafántosabb tagja. Menyét képű, pók lábu legény volt ez, hajlongó és hizelgő; s a hires sevillai borbély sem mulhatta őt fel mások ügyeinek mindent-tudásában, pedig egy rosta több feltartó erővel birt, mint ő. Azt tarták róla, hogy csak egy szemével alszik s egy fülét nyitva tartja, ugy hogy még álmában is mindent hall és lát, mi történik. Annyi bizonyos, hogy ő a botrány-tár egy neméül szolgált a granadai ujságvadászoknak, s több dolga volt, mint többi müvész rokonainak összesen.

E mindenbe avatkozó borbély, Peregil szokatlan éji órábani haza érkezését s neje és gyermekei -169- felkiáltásait meghallá. Feje egy pillanat alatt kidugva lőn a kis ablakon s látta, mint vezeti szomszédja a mór öltözékü embert házába. Ez oly különös esemény volt, hogy Pedrillo Pedrugo szemét sem hunyhatá be ez éjjel, minden öt percz alatt ablakánál állt, leskelődve a szomszéd ajtajának hasadékain áttörő világosság után, s mielőtt viradna, látta Peregilt, mint hajtja ki szokatlanul terhelt szamarát.

A vizsga borbélynak nem volt nyugta; felölté ruháit s csendesen kilopózva, távolról mindaddig követte a vizhordárt, mig nem a Xenil fövényes partján gödröt ásni s ebbe valami holt test formát eltemetni látta őt.

A borbély haza sietett s boltjában sürgött forgott, mindent felforgatva, egész hajnalig. Ekkor medenczét vőn hóna alá s mindennapi rendes foglalkozását végezni az alcalde-hoz ment.

Az alcalde épen akkor kelt fel. Pedrillo Pedrugo egy székbe ülteté őt, törülközőt keritett nyaka körűl, meleg vizzel tölt medenczét tartott állához s szakálát újjaival kezdé simogatni.

– Furcsa dolgok! szólt Pedrugo, ki a borbély -170- és ujdondász szerepét egyszerre játszá – furcsa dolgok! rablás és gyilkolás és temetkezés s mind ez, egy éjszakán!

– Azt mondom, felelé a borbély, mi alatt egy darab szappant dörgölt el a magas hivatalnok orra és szája körül, mert a spanyol borbély pamacsot használni méltósága alattinak tartja – azt mondom, hogy Peregil, a gallego, ez áldott éjen egy mór muzulmant megrabolt, meggyilkolt és eltemetett. Maldita sea la noche – átkozott legyen ezért ez éj!

– Türelem senor, mindent meg fog kegyed hallani; válaszolá Pedrillo s orránál fogva őt, arczán beretváját végig voná. Aztán mindent elbeszélt a mit látott, kettős munkát végezvén egyszerre: megberetválta őt, megmosta arczát s letörülte egy piszkos törülközővel, mialatt a mozlemet rabolta gyilkolta és temette.

Történt pedig hogy ezen alcalde egyike legyen a legdölyfösebb s egyszersmind legzsarolóbb és gonoszabb -171- zsugoriaknak egész Granadában. Tagadni azonban nem lehetett, hogy az igazságot nagy becsben tartá, miután fontosságához mért – aranycsomóért szokta eladni. Nem kételkedett, hogy a jelen, gyilkolás és rablásnak vélt esetben dús zsákmánynak kell létezni; mint lehetne ezt az igazság törvényes keze számára biztositani? mert pusztán a bünös megcsipése által csak az akasztófa virágoznék ki; de a zsákmány megcsipése által a biró is meggazdagodnék, hite szerint pedig az igazság kiszolgáltatás végczélja ide megy ki. Ekkép gondolkodva, előhivatá legbizalmasb alguazilját – egy éhes képű sovány ficzkót, hivatalának megfelelő régi spanyol öltözékben, t. i. pofon ütött kalappal fején, fodros gallérral nyaka körül, vállairól lelógó fekete köpenyben s szűk barna nadrágban, mely még jobban kiemelé termetének szikár merevségét; mig kezében vékony fehér pálczát tarta, hivatala szörnyü jelveűl. Ilyen volt a régi spanyol iskolából származó törvényes véreb, kit ő a szerencsétlen viz-hordár után uszitott, s kinek sietsége és pontossága viszont oly nagy vala, hogy mielőtt még szegény Peregil haza térhetett volna, már is sarkára hágott -172- s mind őt, mind szamarát az igazság kiszolgáltatója elé hozá.

– Hallod-e vétkes! riadott reá oly hangon, hogy a kis gallego térdei szinte összekoczogtak – hallod-e vétkes! nincs helye semmi tagadásnak; mindent tudok. Az általad elkövetett bűn méltó jutalma: akasztófa; de én irgalmas vagyok s okszerű akarok lenni. A házadban meggyilkolt ember mór volt, pogány, s hitünknek ellensége. Kétségkivül vallásos buzgalmad hevében ölted őt meg. E tekintetből elnéző leendek; add elő a tőle elrablott javakat s majd csak elcsináljuk az egész dolgot.

A szegény vizhordár valamennyi szentet ártatlansága tanúbizonyságaúl hivá, de fájdalom! egy sem jelent meg közűlök; s ha megjelentek volna is, az alcalde az egész naptárnak nem adandott hitelt. A való őszinte egyszerüségével adá elő a vizhordár a haldokló mór egész történetét – mind hasztalan.

– Makacsúl tagadod tehát, kérdé a biró, hogy e mozlemnek sem aranya, sem ékkövei nem voltak, mik téged e tettre ingerlének? -173-

– Ugy üdvözüljek, kegyelmes uram! felelé ez, a mint hogy nem volt neki egy szandalfa szekrényen kivül egyebe, mit szolgálatim jutalmaúl hagyott.

– Egy szandalfa szekrény! egy szandalfa szekrény! kiálta fel az alcalde a drágakövek eszméjére csillogó szemekkel. S hol van e szekrény? hova rejtéd?

Alig mondá ki e szavakat, midőn az élénk alguazil már eliramlott s percz mulva a rejtélyes szandalfa szekrénynyel viszszatért. Az alcalde mohón remegő kezekkel nyitá fel ezt, mindnyájan előtolakodtak a benn rejleni kellő kincsek bámulására, de mily nagy lőn csalatkozásuk, midőn semmi egyéb nem tűnt elő, mint egy arab betűkkel tele irt pergamen tekercs s egy viasz-gyertya vég darabkája!

Ha a vádlottra mondandó ítéletből mi haszon sem néz ki, az igazságszolgáltatás – még Spanyolországban is – részrehajlatlan. Az alcalde, miután csalódásából föleszmélve belátta, hogy itt csakugyan nincs semmi nyerni való, szenvedélytelenűl -174- hallgatá meg a vizhordár vallomását, melyet felesége is megerősitett. Meggyőződvén e szerint ártallanságáról, fölmenté őt a börtöntől, sőt azt is megengedé, hogy a mór hagyományát a szandal szekrényt és tartalmát, mint embersége megérdemlett jutalmát, magával vihesse, s csupán a szamarat tartá meg perköltségek fejében.

És im a szerencsétlen kis gallego ujolag kényszeritve lőn saját viz hordozója lenni s az alhambrai kúthoz a nagy cserép korsóval vállán, mászni fel.

Szokott jó kedve elhagyta őt, midőn déli nyárhőségben kapaszkodott a hegyen fölfelé.

– Czudar alcalde! gondolá ilyenkor; megfosztani az embert létfenntartása eszközeitől s legjobb barátjától e világon!

Aztán, szeretett munkatársa emlékére, jellemének egész szivélyessége utat tört magának.

– Ó szivem szamara! kiálta fel, mialatt terhét egy kőre letéve megpihent s a veritéket letörlé homlokáról – ó szivem szamara! mernék fogadni, hogy te is gondolsz néha egykori uradra! fogadni -175- mernék, hogy keservesen nélkülözöd a vizes korsókat, szegény állatom!

Búja tetézéseűl, neje hazatéret pityergéssel és zsémbeléssel fogadta őt; most már nyiltan előnyt nyert fölötte, miután előre óvta a minden bajt előidézett vendégszeretet elkövetésétől; s tapasztalt nőhez méltólag minden alkalmat felhasznált fensőbbségét vele éreztetni. Valahányszor kenyér vagy ruha kellett a gyermekeknek, azonnal atyjokra utalta őket, mondván:

– Menjetek apátokhoz – Chico királytól ő örökölte Alhambrát: kérjétek, adjon nektek is a mór kincses szekrényéből.

Volt-e halandó valaha jó tettért ily keményen büntetve? A szerencsétlen Peregil testben és lélekben kinokat szenvedett, de azért békén tűrte felesége gunyorait. Végre, egy forró nap munkája utáni esten, midőn élete párja által szokott módon kinoztatnék, elvesztette minden türelmét. Nem mert ugyan kitörni ellene s csak a szandalfa szekrényre meredtek szemei, mely az ablakdeszkán feküdt félig nyilt födéllel, mintha kinjait akarná kinevetni. Felragadván, elkeseredve vágta azt a földhöz. -176-

– Szerencsétlen volt a nap is, kiáltá, melyben először láttalak s gazdádat hajlékomba fogadám!

Földhöz ütődvén a szekrény, födele egészen felnyilt s a pergamen tekercs kiborúlt belőle. Peregil egy ideig némán s gondolatokba merűlve nézte. Végre összeszedvén eszméit: – Ki tudja, gondolá, hát ha ez irat valami nagy fontossággal bir, miután a mór oly gonddal őrizé? Fölszedvén tehát, keblébe rejté s másnap reggel, midőn az utszákon vizet kiáltozva járna, megállt egy tangiersi születésű mór boltjánál, ki a Zacatinban játék- és illatszereket árult s kérte, magyarázná meg foglalatját.

A mór figyelmesen olvasá el a tekercset, aztán mosolyogva simogatá meg szakálát.

– E kézirat szólt, varázsolat-minta rejtett kincsek visszaszerzésére, mik bűvős hatalom alatt vannak. Állitólag oly erővel kell birnia, melynek a legerősebb zárok és rekeszek, sőt gyémántsziklák sem képesek ellent állani.

– Puff! mondá a kis gallego, mit ér ez mind nekem? Én nem vagyok büvész s mit sem tudok -177- rejtett kincsekről. Ezzel vállára vevé korsóját, a tekercset a mórnál hagyá s folytatni ment napi körutját.

Esti szürkületkor azonban, midőn Alhambra kutjánál pihenni ült le, egy csomó fecsegőt talált ott, kiknek beszédfolyama, mint rendesen a homályos esti órákban most is természetfölötti s hagyományszerű régi mesék körül forgott. Szegények levén mindannyian mint a templom egere, örömest beszéltek népies tárgyáról a mórok által Alhambra külőnböző részeiben elbűvölve hagyott kincseknek. Kiváltkép ama hitben egyezének meg, hogy a „Hét emeletű torony“ alatt, mélyen a földben roppant kincsek vannak elásva.

Becsületes Peregil lelkébe e mesék szokatlan benyomást gyakoroltak s mindig mélyebb- és mélyebben vésődtek eszméibe, midőn a sötétlő ösvényeken egyedül haza felé mendegélt.

– S ha még is volna kincs azalatt a torony alatt – s ha a mór által hagyott tekercs képessé tenne fölvenni azt? – Az eszme rögtöni báj-hatása alatt majd elejté vizes korsóját.

Ez éjen át folyvást fészkelődött; egy oldalról -178- a másra forgott, s az agyában zavargó eszmék miatt szemét sem hunyhatá be. Kora hajnalban már ott volt a mór boltja előtt s elmondá neki tépelődéseit.

– Te tudsz arabúl olvasni, szólt, hát ha a toronyba mennénk s megkisértenők a varázslat erejét? ha nem sikerül, batkát sem vesztünk, ha pedig sikerül, megosztjuk egymás közt a mit találunk.

– Lassan! felelt a mozlem; ez irat maga még nem elég; éjfélkor kell azt olvasni, különös vegyitékü és készitményü viaszgyertya világánál, melynek alkatrészei előttem ismeretlenek. Ily gyertya nélkül e tekercs mit sem ér – –

– Szót se többet, vágott szavába a kis gallego; nekem van ily gyertyám s rögtön elhozom. Ezzel haza sietett s nem sokára visszajött a sárga viaszgyertya darabkával, mit a szandalfa szekrényben lelt.

– Ritka és drága illatszerek vannak e sárga viasz közé vegyitve, mondá. Ez a tekercsben kijelölt viaszgyertyanem. Mig ég, a legerősebb falak s legrejtekebb barlangok tárva állanak. De jaj annak, -179- ki benn késik, midőn ez kialszik. A kincscsel együtt elbüvölten ott kell maradnia.

Összebeszéltek ekkor, még ez éjen megkisérteni a varázslatot. Késő időben, midőn már a baglyokon és denevéreken kivül senki sem mozzant, mentek föl Alhambra csalitos dombjára s közeledtek a magas fáktól környezett s annyi hagyományszerü rege által félelmessé lett toronyhoz. Lámpavilág mellett botorkáltak bokrokon és omlatag köveken keresztül a torony alatti boltozat ajtajáig. Félve és remegve mentek le egy, a sziklába vágott lépcsőzeten. Ez egy nyirkos és komor üres szobába vezetett, honnan ismét más lépcső még mélyebb boltozatba vitt. Igy mentek le négy különböző lépcsőzeten ugyanannyi egymás alatt levő boltozatba; de a negyediknek talapja már tömör volt s bár, a regehagyományhoz képest, még három iv-bolt rejlett alól, ezek állitólag bű-szó által szorosan elzárva s áthatlanok valának. A levegő itt didergős hideg és pinczeszagu lőn, s a lámpa csak homályosan világolt. Léhltelen feszültségben vártak egy ideig, mig az őrtorony óráját a távolból éjfélt kongani hallák; meggyújták -180- ekkor a viaszgyertyát, mely myrrha, tömjén és borax szagot terjeszte.

A mór gyors sietséggel kezdett olvasni. Alig végzé, midőn földalatti dörgéshez hasonló zaj keletkezék. A föld megrendült s a padlózat megnyílván, uj lépcső mutatkozott. Reszketeg elfogultsággal mentek le s a lámpavilágánál egy más, arab feliratokkal fedett boltozatba jutottak. Közepén, hét aczél pánttal lezárt nagy szekrény volt látható, melynek mindkét végénél egy egy fegyveres mór ült szobor-mozdulatlanságban, varázs szó által levén ekként elbüvölve. A szekrény előtt több, aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel tölt edény állott. Ezeknek legnagyobbikába könyökig vájták be karjaikat, s minden egyes bemarkolással temérdek sárga mór aranydarabot vagy karpereczet és ékszert húztak ki s alkalmilag egy egy keleti gyöngyfüzér akadt meg ujjaik között. De még mindig remegtek és röviden lélekzének, mialatt zsebeiket zsufolák s olykor olykor rémülten tekintének a két elbűvölt mórra, kik mordan és mozdulatlanul ültek, hunyoritlan szemekkel nézve reájok. Végre, valamely képzelt neszre iszonyuan megrettenve, felszaladtak a lépcsőn, -181- feldöntötték egymást a fenső osztályban, a viaszgyertya elaludt s a padlózat rémes dörgéssel ismét bezáródott.

Eltelve félelemmel addig meg sem állottak, mig a toronyból kitapogatózva, a falombok közűl előragyogó csillagokat meg nem pillantották. Ekkor a fűbe ülve megoszták a zsákmányt, elhatározván, hogy jelen időre megelégesznek ugyan az edények e felületével is, de a jövő éjek egyikén ujra eljőnek s fenékig üritik azokat. Hogy pedig egymásban bizhassanak, eloszták a talizmánokat is, egyikük a tekercset, másik a viaszgyertyát tartván meg; azután, könnyü szívvel és nehéz zsebekkel visszaindultak Granadába.

A dombról lefelé menet az éles eszű mór egy jó tanácsot sugott az egyszerü vizhordár fülébe.

– Barátom Peregil, szólt, ennek a mi dolgunknak mély titokban kell mindaddig maradni, mig az egész kincs biztositva s birtokunkban leend. Ha az alcalde fülébe a hir legkisebb szellője is téved, el vagyunk veszve!

– Barátom Peregil! folytatá a mór, te okos ember vagy s nem kétkedem titoktartásodról; de neked feleséged van.

Soha igéret eltökéltebben s őszintébben nem tétetett, de, fájdalom! hol van a férj, ki neje előtt valamit titokban birjon tartani? Peregil, a vizhordár, ki a legszeretőbb s legengedékenyebb férjeknek volt egyike, semmi esetre sem tartozott ezek közé. Haza érve, feleségét duzzogva egy szögletben találta.

– Valahára, kiálta a belépőre; miután az éj ily késő órájáig csavarogtál, haza birtál botlani. – Csodálom, hogy nem hoztál megint hálótársul egy mórt.

– Ó én szerencsétlen asszony, siránkozott, mi lesz belőlem? Házamat ügyvédek és alguazilok turkálják fel és rabolják ki, férjem egy semmirekellő, -183- ki többé nem hoz kenyeret haza családja számára, hanem éjjel nappal mórokkal pajtáskodik! Ó gyermekeim, édes gyermekeim! mi lesz belőlünk? útfélre kell mennünk koldulni!

A becsületes Peregilt annyira meghatá neje szomorusága, hogy szinte majd sirva fakadt. Szive épen oly csordultig tele volt mint zsebe; mindkettő zabolázhatlanul. Az utóbbiba nyulva, kivett három négy arany pénzdarabot s a nő keblébe csusztatá. A szegény asszony ámultan meredt reá, nem tudva, mire vélni ez arany záport. Mielőtt magához térhetne meglepetéséből, a kis gallego egy aranylánczot vőn elő s szemei előtt csörgeté, ugrándozva örömében s száját két füléig elhuzva.

– Szent szűz oltalmazz! kiáltá a nő. Mit miveltél Peregil? talán csak nem öltél és raboltál? Alig keletkezett ez eszme a szegény némber agyában s azonnal bizonyossággá is érett benne. Már látta a börtönt s nem messze az akasztófát, mint függ rajta egy lőcslábu kis gallego s képzelme előidézett rémeitől megrohanva, görcs állott minden tagjába.

Mit volt a szegény embernek mit tennie? Feleségét -184- nem nyugtathatta meg s képzelme rémeit nem űzhette el másként, csak ha jó szerencséje egész történetét elmondja neki. Mielőtt azonban ezt tenné, ünnepélyesen megesketé, hogy semmi élő lénynek nem szóland róla.

A nő örömét leirni lehetlen volna. – Férje nyakába csimpeszkedett s majd megfojtá öleléseivel.

– Na s asszony! kérdé a kis ember diadalmasan, mit mondasz most a mór hagyományához? Ezentul ne perelj velem, ha embertársamon segitek.

A jó gallego ezzel juh-bőrös gyékényére vonult s oly nagyot aludt rajta mint a legjobb pehely-ágyon. Nem igy felesége, ki a zsebek tartalmát kiüritve, egész éjen arab aranyokat számolt, nyaklánczokat és fülönfüggőket csatolt magára s elképzelte, mint fog majd ragyogni, ha majd egyszer szabad leend dus létét élvezni.

Következő reggel a becsületes gallego egy jókora aranynyal a Zacatin-ba ment egy ékmüves boltjába s áruba bocsátá az állitólag alhambrairomok közt talált pénzdarabot. Az aranymüves látván rajta az arab felirást s hogy legtisztább aranyból van: értékének harmadrészét ajánlá, mivel a vizhordár -185- tökéletesen megelégedett. Peregil ekkor uj ruhákat s mindennemű játékszert vett kis nyája számára s egyszersmind egy szivélyes ebédre való élelemszereket is s lakába térve, gyermekeit körben tánczoltatá, mig ő, a legboldogabb atya, közepettük ugrándozott.

A vizhordár neje, titoktartási esküjét bámulatos szigorusággal tartá meg. Egész másfél napig járt s kelt ide s tova rejtélyes arczczal s csaknem kipukkanó oldallal, de, bár kofatársaitól véve körül, befogta száját. Azt, az igaz, nem állhatta meg, hogy kis méltóságot ne öltsön arczára: mentegette ruhái avultságát, emlité, hogy egy aranyzsinórral kivart s korállal ékitett basquinát, meg egy csipke mantillát fog megrendelni. Aztán példázgatott, hogy férje talán abba hagyandja a vizhordárságot, miután egészségének nem tesz jót. – S valóban, ugy mond, talán jobb is leend nyáron át mindnyájunknak falura vonulni, hogy a gyermekek a hegyi lég jótékonyságában részesülhessenek, miután a várost e tikkasztó évszakban lehetlen kiállani.

A szomszédok egymásra bámultak s azt hitték: a gyámoltalan nőnek kificzamodott az esze; s negélyezett -186- tekintélye bájai és igényei általános guny és nevetség tárgyává lőnek, mihelyest távozék.

A künn megállott fecsegésért azonban bő elégtételt szerze magának otthon s nyakába keleti gyöngyfüzért, karjaira mór karpereczeket s fejére egy gyémánt boglárt helyezve, rongyai közt furcsán lejtett fel s alá a szobában, néha néha egy törött tükörből gyönyörködve önmagán. Sőt, együgyü hiusága által bizgatva, egy alkalommal meg nem állhatá, hogy ne mutassa magát az ablaknál, élvezni az elmenőkre teendő hatást.

A sors ugy akarta, hogy Pedrillo Pedrugo, a minden-lébekanál borbély épen e perczben átelleni boltjában munkátlan üljön s örökké vizsga szemeibe gyémánt ragyogás ütődjék. Pillanat alatt kis ablakánál termett s a vizhordár ronda feleségét egy keleti arához méltólag felékesitve látta. Az ékszerek pontos leltárát jól megjegyezve magának, tüstént az alcaldéhoz sietett. Rövid időn nyomon volt az éhes alguazil s mielőtt a nap leáldoznék, a szerencsétlen Peregil ismét a biró elé hurczoltaték.

– Mi ez, gazember? kiáltott dűhösen az alcalde, te azt mondád, hogy a házadban meghalálozott -187- hitetlen egy üres szekrényen kivül egyebet nem hagyott s most azt hallom, hogy feleséged gyöngyökkel és gyémántokkal megrakott rongyaiban pompázik. Nyomorú! készülj előadni az áldozatodtól elrabolt zsákmányt s aztán lóggni az akasztófán, mely a reád várakozásban már szinte kifáradt!

A megrémült vizhordár térdeire esett s kivallá a csodás eseményt melylyel e kincsekre szert tett. Az alcalde, az alguazil s a kandi borbély telhetlen fülekkel hallgaták a lebüvölt kincsről szóló arab mesét. Az alguazil rögtön a mórért küldeték, ki a varázslatban részt vőn. A mozlem félőrülten jelent meg ijedtében, hogy a törvény nadályainak körmei közé jutott. Megpillantván a birka-képű s levert tekintetű vizhordárt, világos lőn előtte a dolog. – Ostoba állat te! szólt midőn mellette elment; nem megmondám-e hogy ne locsogj feleségednek?

A mór vallomása megegyezett pajtásáéval; de az alcalde nem mutatkozott hajlandónak hitelt adni s börtönnel és szigoru vizsgálattal fenyegeté őket.

– Csendesen senor Alcalde; mondá a muzulman, ki ezalatt visszanyerte hidegvérüségével éles -188- tapintatát, – ne szalaszszuk el meghasonlás által a szerencse kedvezését. A dologról kivülünk senkisem tud – maradjon tehát ez titok. Van még a barlangban annyi, mennyi mindnyájunkat gazdaggá tehet. Igérd meg, hogy szépen megosztozunk, akkor az egészet felhozzuk – tagadd meg azt s a barlang örökkön örökre zárva marad.

Az alcalde félre hivta az alguazilt tanácskozni. Ez utóbbi kítanult vén róka volt mesterségében. – Igérj meg mindent, sugá, mig a kincsnek nem vagy birtokában. Akkor majd aztán az egészet elfoglalhatod s ha mukkanni mernek, fenyegesd őket bitóval és máglyával, mint hitetleneket és bűbájosokat.

Az alcalde-nak tetszett a tanács. Sima homlokkal a mórhoz fordulva! – Ez különös történet, szóla s igaz is lehet, de személyesen kell meggyőződnöm. Még ez éjen, jelenlétemben kell ismételned a varázslatot. Ha valósággal létezik kincs, barátságosan megosztjuk egymás közt s a dolognak vége; ha pedig megcsaltatok, isten legyen irgalmas lelketeknek. Addig is, őrizet alatt maradtok.

A mór s a vizhordár szivesen egyezének e föltételekbe, -189- bizonyosak levén benne, hogy az eredmény igazolandja szavaikat.

Éjfél tájban az alcalde, az alguazil s a minden-lébekanál borbély által kisérve s mindnyájan erősen felfegyverkezve, a kalandra indulának. A mórt és vizhordárt foglyokul vitték magukkal, ugy szinte ez utóbbinak izmos egykori szamarát is, mint a reménylett kincs leendő teherhordóját. Észrevétlen értek a toronyhoz s egy fügefához kötvén a szamarat, lementek a torony negyedik boltozatába.

A tekercs elővétetett, a viaszgyertya meggyujtaték s a mór felolvasá a varázslatot. A föld megrendült, mint először, a padló iszonyú dörgéssel megnyilt, előtüntetve a keskeny lépcsőzetet. Az alcalde, alguazil és borbély összeremegtek s nem birtak a lemenetelre bátorságot venni. A mór és vizhordár leléptettek az alsó boltozatba s a két mórt ülve találták, némán és mozdulatlanúl, mint azelőtt. Neki türkőztek két terjedelmes s arany és ezüst pénzzel s ékkövekkel tölt edénynek s kimozditák helyeikből. A gallego egyenként vitte fel ezeket vallán s bár tagba-szakadt izmos ember és szokva volt nagy terhek emeléséhez, még is csakúgy -190- tántorgott súlyok alatt s felrakván a szamár két oldalára, tapasztalá, hogy az állat többet nem birhat el.

– Elégedjünk meg most ennyivel, szólt a mór; ezt elvihetjük látatlanúl s elég is leend mindnyájunkat oly dússá tenni, mint csak szemünk szánk megkivánja.

– A legnagyobb értékű még lenn maradt, felelt a mór; egy, hét aczélpánttal lezárt s csupa gyöngy- és drágakővel telt szekrény.

– Én nem megyek le többért, morgá a mór; a mi elég az elég, – több felesleges volna.

– Én pedig, szólt a vizhordár, nem hozok fel több terhet, majd bizony, hogy szegény szamaram háta letörjék.

Látván az alcalde, hogy kérelem és fenyegetés egyiránt nem fog rajtuk, két társához fordúlt.

– Segéljetek, úgymond, a szekrényt felczipelni s tartalmát egymás közt oszszuk meg. Ezzel -191- lefelé indúlt a lépcsőzeten, az alguazil és a borbély remegő borzadálylyal követék.

A mór mihelyest kellőleg lemerűlni látta őket, kioltá a sárga gyertyát; a földnyilás szokott recsegéssel záródott be s a három érdemes urat méhébe temeté.

Ekkor a több rendbeli lépcsőn felsietett s meg sem állott mig a szabad ég alá nem ért. Az apró vizhordár utána rugaszkodott, oly gyorsan, mint csak rövid lábaitól telhetett.

– Mit miveltél? szólt mihelyt léhlhez juthatott az elképedt Peregil. Hiszen az alcalde a más kettővel együtt bezárva maradott!

– Allah őrizz! viszonzá a mór, szakálát simogatva. Úgy van megirva a sors könyvében, hogy mindaddig lebüvölten maradjanak, mig valamely kalandor a varázst meg nem töri. Isten úgy akarja!

S ezzel a viasz gyertya felmaradt végét messze, a csalit sötétlő bokrai közé dobá.

Segiteni a dolgon többé nem lehetett s igy a -192- mór és a vizhordár a gazdagon megterhelt szamárral a város felé indúltak s a becsületes Peregil meg nem állhatá, hogy a törvény kezeiből ekként visszakerült füles munkatársát össze vissza ne ölelje és csókolja s valóban kétséges marad, mi tölté el nagyobb örömmel e perczben a jó ember egyszerü szivét – a kincsszerzés-e, vagy szamarának visszakerülése?

A két szerencse-társ barátságos igazsággal osztozott meg a zsákmányon, kivéve, hogy a mór, ki az ékszereknek kissé kedvelője volt, ugy intézte a dolgot, hogy az ő halmazába legtöbb gyöngy és drágakő jusson, de aztán viszont nagyobb aranydarabokat adott a vizhordárnak, mikkel ez szive mélyéből megelégedett. Volt gondjuk rá, hogy sokáig ne időzzenek a tény légkörében, mihez képest dús-voltukat háborgatlanul élvezni más vidékre költözének. A mór visszatért afrikai születés helyére Tetuan városába; a gallego pedig nejével, gyermekeivel és szamarával szépen kiillant Portugalba.

Itt élete párjának gondos felügyelése alatt tekintélyes férfiuvá lőn. Hosszas derekára s rövid lábaira zekét és nadrágot öltött az érdemteljes kis -193- ember, kalapjához tollat, oldalára kardot tűzött s elhagyva a közönséges Peregil nevet, Don Pedro Gil hangzatosb czimét vevé fel; magzatai vig kedélyű, bár kurta és lőcslabu nemzedékké növekedtek, mig Senora Gil, tetőtől talpig csipkésen, szalagosan, karpereczesen s mind a tiz ujján ragyogó gyürükkel példányképe lett a laza divatosságnak.

Mi az alcalde-t és két segédét illeti, ezek a „Hét emelet tornya“ alatt bezárva maradtak s lebűvölten mai napig is ott vannak. Ha kifogynának egykor Spanyolországból a kandi borbélyok, a fogdmeg alguazilok, és megvesztegethető alcaldék, ezeket fel lehet keresni; ha azonban e hiány volna megszabadulásuk feltétele, valószinű, hogy itélet napig ott kellene várniok.

ELVESZTETT PARADICSOM.

Utitarisznyám vállamon függött – beszélte minap este kis társaskörben Armand ifju festész – szilfabotom kezemben volt s három mérföldnyi gyaloglás a poros országuton oly szürkévé tőn, mint egy molnár. Honnan jöttem, hova mentem? nem tartozik ide; még akkor husz éves sem valék. Hazulról indultam meg oly czéllal, hogy paradicsomot, e földön, paradicsomot találjak. A vidék nem volt különösen festői; a hőség igen nagy. Minden oldalról kalász-tenger hullámzott körülem. Itt egy falucska, ott egy mezei lak s minden domborulaton egy szélmalom volt látható. A földeken dolgozó pórok énekeltek s a madarak, mintegy velük ingerkedve, csevegtek. A fákkal szegélyzett uton, lovak vagy ökrök által vont egykét szekér haladott lassan előre. Én egy kőhalomra ültem. Egy szekeres durván -198- kérdezé: fáradt vagyok-e? s ha igen, ajánlá, hogy szekerére ülhetek. Elfogadtam s nemsokára elterülve feküdtem a szekérderékban, kényelmetlen fél álomba merülve, melynek azonban nem hiányoztak saját kellemei, mert a lusta járomról lefüggő csengetyűk mindaddig s oly édesdeden csilingeltek fülembe, mignem azt képzeltem, hogy ötven ezüst hang hív egy ragyogó szép új hazába.

Oly hangulatban ébredék föl, melyben a kért bocsánatot könnyen megadhatám. Emberem, midőn a főutról befordult, egészen megfeledkezett rólam s oldalvást már fél mérföldnyire jött velem. Semmi baj, becsületes szekeres! hiszen nem megyek én sehová; „én csak a paradicsomot keresem.“ A környéken nincs ily nevű falu, mondá ő; de bizton hiszi, hogy a kastély és vidéke nekem igen fog tetszeni. Én természetesen ily czélból utaztam. Borravalót nyomtam markába, – „igyál egészségemért, jó ember, a magadénak rovására. Lássuk azt a szép tájat.“ Ő egy ösvényre mutatott, mely a mezőn keresztül a közel kastélyhoz visz s ott hagyott, kemény markában rázogatva a tőlem kapott ezüst -199- pénzdarabot. Rögtön láttam, hogy e hely érdemes a megtekintésre.

Az első pillantás mutatta, hogy a vadtermészetnek eredeti állapotában hagyott s a polgárisulás ellen elkorlátozott töredéke ez. Erdők és magános fák, tavak és jókora patakok; s ha a kastély távolabbi falait a sürü lombozat elfedte szem elől, emberi kéz nyomai sehol sem valának láthatók. – Részletesb szemle után azonban tapasztaltam, hogy a természethez ittott javitás is járult s hogy minden, mi a kilátást gátolhatná vagy a tájképet eltorzíthatná, szorgalmasan el van távolitva. Nem voltak itt álromok, sem mesterséges zuhatagok; az idegen lépteit azonban elmés rendezésü utak észrevétlenül a legszebb kilátási pontokhoz vezették. – Örömmel éreztem a gondosan rejtekezni igyekvő müvészet jelenlétét; de akkoron még, mint a fiatal emberek legnagyobb része, hajlandó levén nagy dolgokat kicsinyelni a hiedelemben, hogy ezáltal epigrammai élczet és szakértőséget tanusit az ember, fenszóval mondám: E park öltözéke bámulatosan sikerült.

– Ez közönségesen kifejezett közönséges eszme, -200- szólalt meg tisztán csengő hang fölöttem. Föltekinték, azt hivén, hogy a falombok közt rejtőzik valaki s meglepetésemre ifju hölgyet láttam szép nagy lovon ülve s lovagostorát játszian tartva fejem fölött. A nélkül, hogy észrevettem volna, jött utánam a gyepen s meghallotta megjegyzésemet, mely pedig, biztosithatom önöket, csupán saját füleimre volt számitva.

– Nagysád, feleltem én magamhoz térve zavaromból, ugy hiszem, ön engem félreért. Nincs semmi közönséges a hasonlatban, mely a minden fölöslegtől oly ízletesen megtisztitott tájképet nőhez hasonlítja, ki a helyett, hogy ékszerekkel halmozná el magát, öltözéke műgondját használja fel szépségeinek lehető kitüntetésére.

– A magyarázat nem járja meg; válaszolt ő. Hiányzik belőle az őszinteség. Ön iménti mondatának egyszerű értelme az, hogy ön megszégyenlette e táj általi bámulatra ragadtatását, és szükségesnek találta a megvetés férfias kiváltságát alkalmazni. Ha nem láttam volna önt ott távolabb, midőn könyvébe rajzolt, könnyen valamely vándorló fodrásznak tartanám. -201-

Új ismerősnőm hangja és modora rendkivül zavarba ejtett s egyelőre csaknem felingerlett az ellenséges viselet, melyet ő, ily csekély alapon, irányomban vőn; világos, hogy ő szellemi vitát akart kezdeni, mert e perczben még nem sejthettem, hogy ezúttal tulajdonkép a bemutatás formaságait ohajtá elkerülni. Én feleltem a vádra; ő viszont. A viszontorlatok egész ütegeit tüzeltük el egymás ellen, lassanként azonban közös téren találkozánk; minden negélyzetet mellőztünk; s mialatt ekként összevissza járkáltunk a gyepes fasorok között, vagy meg-megálltunk egy-egy kilátási pontnál – ő csöndesen haladva szelid paripáján, én pedig mellette, a ló serényét fogva, a fesztelenség és barátsághoz egy óra alatt többet közeledtünk, mint ez, bármi más körülmények közt, egész évszak alatt lehető volt volna.

Hadd irjam le e benyomásokat ugy, mint akkor tapasztalám azokat. Máskülönben hogy világosítaná fel a puszta elbeszélés az elméletet? Azt akarom e példa által megmutatni, a boldogságnak mily roppant épületét épitjük gyakran ingatag alapra, s hogy az élet eseményei anyagi következményeinek épen -202- nem szükség érzeményeink kifolyásával öszhangzatban lenniök, hogy – de nem előzöm meg a történetet.

A hölgy, zöld lovag-öltözetében kitünően szép volt, mint ezt e kis mellkép bizonyítani fogja; folytatá Armand s kis tokot vont elé zsebéből.

– Mindnyájan jól ismerjük ez arczot, barátom, szólt Prevost, ez arcz, Raphael Fornarinajaként, csaknem valamennyi festményedben eléjön. Mult évben mint Medeát tüntetéd fel; az idén, alkalomszerűleg módositva, mint Corday Charlotte fog a képtárlatban szerepelni. Miért kerülted el e jelleget oly gondosan Juliet-ed és Helois-edben? Az ember azt hinné, hogy kellemes viszemlékek helyett inkább perpatvar, erőszak és kétségbeesés eszméivel van az kapcsolatban.

– Ha ez volna az eset, felelt Armand szinlett vidorsággal, elméletem porba hullana, s én, midőn e történetet elmondom, nem tennék egyebet, mint jóságtokkal visszaélve, oly vallomást, mely a borongós -203- kedélyen kissé könnyítsen. Hallgassatok meg végig, ez nincs már oly messze.

Kis tó partján egy grottához értünk, hol meglepetésemül reggelire gazdagan volt terítve. Két szék, két teríték volt készitve; mellettök Fifine, a szolgálat-teendő nőcseléd. Megizlelők a reggelit, minden egyébről beszélgetve csak minmagunkról nem, holott egyébre nem is gondoltunk, mint épen minmagunkra. Párszor egyegy eszme villant át lelkemen e fogadtatás sajátszerűsége fölött; hivém azonban, hogy a kastély különcz úrnőjével, minőkről középkori regényekben olvas az ember, hozott össze a véletlen, ki most büszkeségét helyezi egy vándor müvész iránti vendégszeretete tanusitásában. A hölgy engem Hectornak nevezett, én őt Andromachenak; s a csemegékkel felhozott jó fajta bor befolyása által lelkesitve oly messze mentem, hogy megvallám, miként irántai szerelmem határtalan s neki arámmá kell lennie. Nyilt őszinte válasza, miszerint csak tőlem függ a napot meghatározni, korlátlan örömre ragadott. Alig emlékszem már, mi minden dőreséget követtem el; annyit tudok, hogy -204- Fifine megdorgált s mondá, hogy jó nevelésü fiatal ember-létemre igen vakmerő valék.

Mi gyönyörteljes fél óra következék most! A grotta bejárását borágak futották el. A tó fodrai aranyporral behintettnek látszó part fövenyéhez simultak. Az ösvény, melyen meredek sziklák alatt ide jövénk, ezek közé oldalt felkanyarúlt; előttünk a tó – lehet, hogy az nagy pocsolyánál nem volt egyéb, de ily dolgokat az emlékezet nagyszerűsít – erdőlepte magas hegyek tővéig terjedett, miket aztán a tiszta kék éggel együtt visszatükrözött. Egymás mellett, egymás kezét tartva ültünk; Fifine azonban, ki az illemről túlszigorú fogalmakkal birt, hevesen kelt ki ellenünk. Én súgva tovaküldetését szorgalmaztam s Andromache talán szinte véleményemen volt, de ezt fenszóval nyilvánitani nem merte. Igy mult el egy néma boldogsági óra, mert sziveink csakhamar csordulásig teltek el s lezárták a szót ajkainkról; és én ünnepélyesen kijelentem, hogy még egy ily nap élvezeteért lemondanék életem tiz évéről.

Midőn az est közeledett s én a tópartoni alkonyséta gyönyöreiről kezdtem álmadozni, Fifine -205- könyörtelenűl sürgette a kastélyba visszatérést. – Szavai vadul sértették füleimet. Én mármár dryádnak vagy fák és grották közt lakó nymphának képzeltem hölgyemet. De a prózai Fifine győzött s mi félóra mulva igen kényelmes és új izlésü lakház párisi csínnal búlorzott termébe léptünk. Itt több, mindennapi arczu szolga bámult reám. Regényes eszméim egyszerre durva lökést kaptak. Öt perczczel később hintó gördült be a kapun s egy szép magas ifju kiséretében kövér öreg úr szállott ki belőle.

Minek fessem a megoldás nevetséges részleteit? Andromache Chose Hector úrnak volt jegyese, de még soha nem látta őt. Atyja, gazdag természetbuvár, e nap reggelén a vőlegénynyel találkozandó, a szomszéd városba elébe ment. A regényes hajlamú ifju hőlgy engem a parkban megpillantván, azt hivé, hogy ez egy előre kicsinált meglepetés. A grottába reggelit rendelt s az imént elbeszélt módon ismerkedett meg velem. Én a Hector-nevet elvállalván, ő természetesen Andromache lőn. Ennyiből állt a tévedés magyarázata. Arczom majd kiégett a szégyentől, midőn az apa s az igazi Hector -206- hangos nevetés közben igazitott helyre; s maga az ifju hölgy is sírva távozott el. Egyelőre azt reméltem, hogy eltörülhetlen benyomást gyakoroltam reá; de nemsokára kiábrándulék. Dühömben durva szavakkal támadtam meg Hectort. Ennek egy ellenséges találkozás lőn következménye. Én nehéz sebet kaptam s egy szomszéd faluban sok ideig feküdtem elhagyottan. De szerelmemből még mindig nem gyógyultam ki. Még akkor sem, midőn összekelésöket meghallám. A menyasszonyt makacsúl az én Andromachém gyanánt tekintém s csak midőn rokona, Ducliquené jött egyszer látogatásomra, oszlott el minden csalódásom. Szerinte Andromache, bár a regényességet igen szereti negélyezni, nagyon mindennapi és prózai egyéniség, s a pásztoróráról mint nevetséges tévedésről emlékezik. Ő nemcsak ellenszegülés nélkül, de nagy örömmel lett Hector nejévé. Férjében minden kivánhatót feltalált – szép külsőt, nagy vagyont, magas rangot; s ő volt az első, ki tréfa tárgyává tette „azt a szegény ál Hectort.“

E látogatás egyszerre kigyógyitott. Elég erősnek éreztem magamat odahagyni az elvesztett paradicsomot. -207- A barátságos és gyönyörű Ducliquené üléssel kinált meg hintajában s a közel Arquet városba vitt. Én pedig hálát érzek Andromachém iránt, hogy a szépség maradandó mintaképét lelkembe véste.

A VÁRPARANCSNOK
ÉS A JEGYZŐ.

Hajdanában egy kemény öreg lovag volt Alhambra várparancsnoka, ki egy kezét háborúban vesztvén el, közönségesen félkezű parancsnoknak nevezteték. S ő valóban sokat is tartott arra, hogy régi katona, bajuszát szeméig pödré fel, tábori csizmákat s egy nyárs-hosszú toledói kardot viselt, ennek markolatában tartván zsebkendőjét.

E fölött nagy mértékben makacs, szőrszálhasogató s büszke volt ő rangjára és kiváltságaira. Parancsnoksága alatt, Alhambrának mint királyi palota és uradalomnak, szabadalmai szigorúan védve voltak. Senkinek, ha csak nem volt magas rangbeli, nem engedte meg lőszerrel, karddal, sőt még bottal sem a várba lépni; minden lovas a kapunál leszállni s lovát kantáron vezetni tartozott.

Már pedig, miután Alhambra dombja Granada -212- kellő közepéből emelkedik, mintha a fővárosnak volna valami kinövése: a tábornoknak, ki a tartomány főnöke vala, nagy boszuságára volt ezen imperium in imperio, e kis független állomás, kerületének közepette. A jelen esetben ezt még boszantóbbá tette az öreg parancsnok ingerlékeny féltékenysége, mely a tekintély s helyhatóság legcsekélyebb kérdésében azonnal szikrát fogott: úgy szinte csavargó és fegytelen jelleme a népnek, mely lassanként befészkelte magát a várba mint egy szentélybe, s onnan a városi becsületes lakosok rovására csalás és rablásokkal rakonczátlankodott.

E szerint a tábornok és a parancsnok között örökös vita és epéskedés létezett, ez utóbbi részéről annál dühösebb, a mennyiben – méltósága csökkenését két szomszéd hatalmasság közül rendesen a gyengébb szokta inkább félteni. A tábornok díszes palotája a Plaza Nueván, közvetlenül az Alhambra hegy tövében állott s itt az őrök, cselédek és városi tisztviselők örökké tisztelegtek sürögtek és forogtak. A várnak egy kiálló bástyázatáról épen e palotára és térre nyilt kilátás; e bástyázaton járt alkalomszerüleg az öreg parancsnok fel s alá, toledójával -213- oldalán s éles vizsga szemekkel tekintve le vetélytársára, miként a sólyom tekint le a prédára száraz ágon lévő fészkéből.

Ha lement a városba, ez mindig nagy díszmenettel történt; lóháton, testőreitől környezve; vagy pedig disz-hintajában, egy, nyolcz öszvér által vont s faragványos fa és aranyzott bőrből összeállitott ócska és ormótlan spanyol bárkában, futárokkal, fulajtárokkal és inasokkal s ily alkalomkor azt hivé, hogy minden nézője csodálat és tisztelettel bámulja őt mint várurat, ámbár Granada elménczei, különösen a tábornok palotája körül henyélkedők, gúnyosan mosolyogtak e kisszerű pompán s alattvalói csavargó jellemére vonatkozólag, „a koldusok királyának“ csúfolák őt.

A két katonás vetélytárs közötti vitának egyik legkifogyhatlanabb forrásaúl ama, a parancsnok által igényelt jog szolgált, hogy mind azon árúczikkek, melyek a várőrség használatára szükségesek, vám-mentesen vitessenek a városon át. E kiváltság fokonként elharapózó csempészetre adott alkalmat. A vár bensejében s a környék számtalan barlangjában csempészek ütötték fel tanyájokat s a várbeli -214- katonák egyetértésével, tenyésző üzletet rendszereztek.

A tábornok figyelme fel lőn gerjesztve. Értekezett törvénytudó tanácsosa – és factótumával, egy ravasz és bajszövő escribano vagy is jegyzővel, ki nagyon örült az alkalomnak Alhambra öreg potentát-ját zavarba s törvényies cselekbe keverhetni. Azt tanácsolá a tábornoknak, hogy el ne áljon jogától a város kapuján bejövő minden vonatot megvizsgáltatni s e tárgyban egy hosszú jog-követelési levelet irt. A parancsnok egyenes lelkü s tetőtől talpig öreg katona volt, ki az escribanokat az ördögnél is jobban gyűlölte s különösen a kérdésben lévőt jobban mint valamennyi többi escribanot.

– Micsoda! mondá dühösen pödörve bajuszát, a tábornok a toll emberét használja fel engem bajba keverni? megmutatom neki hogy egy öreg katona nem ijed meg a tudákosságtól.

Kapta tollát s egy rövid, tyúkláb iratú levelet firkantott, melyben, nem tartván méltónak ok-adatokba bocsátkozni, kutatástól-ment behozatali jogához ragaszkodék s kijelenté, hogy minden vámtiszten fényes boszut áll, ki szentségtelen kezét az alhambrai -215- zászló védelme alatt lévő szállitmányra meri tenni.

Mialatt a két hatalmasság közt e kérdés tárgyaltatott, történt hogy egy, a várőrség számára való szerekkel megterhelt öszvér érkezett egy napon a Xenil kapuhoz, melyen s a külvároson át vezetett fel az út Alhambrába. A szállitmányt egy nyakas öreg káplár vezénylé, ki sok ideig szolgált a parancsnok alatt s szive szerinti ember volt; ép oly rozsdás és kopott mint egy ócska toledo kard. A város kapujához közeledve az öreg káplár az öszvér nyergébe tűzé Alhambra zászlóját s tökéletes feszesre nyujtva ki magát, bátran ment előre, ama oldal pillantásokkal, minőkkel a kakas megy át az ellenséges téren, minden pillanatban készen a csipésre és veszekedésre.

A káplár előre ment, kisérve a szállitmánytól, -216- de alig haladott nehány lépést, midőn egy egész zuhataga a vámtiszteknek, rohant ki elébe egy kis őrházból.

– Hallo hó! kiálta a főnök. Öszvérhajtó, megállj s bontsd fel a kötegeket.

– Tisztelet Alhambra zászlójának, mondá; e tárgyak a parancsnok tulajdona.

– Mit nekünk parancsnok mit nekünk zászló? Öszvérhajtó mondom, megállj.

– Saját vesztedre állitod meg a szállítmányt! kiáltá a káplár, felhúzva puskája sárkányát. Öszvérhajtó, előre!

Az öszvérhajtó jót húzott az állatra; a vámtiszt elébe ugrott s megfogta a kantárt; mire a káplár felkapta fegyverét s agyonlőtte őt.

Az utcza rögtön fellázadt. Az öreg káplárt megfogták s nem kevés ütés rúgás és döfés után, mi Spanyolországban a néptömegtől rendesen kijár, előizeként a törvényszabta későbbi bünhödésnek, lánczra verték s a városi börtönbe vitték, társainak megengedtetvén -217- az átkutatott szállítmánynyal Alhambrába felmehetni.

Az öreg parancsnok meghallván káplárja elfogatását s a zászlóján elkövetett méltatlanságot, iszonyú dühbe jött. Egy ideig idestova járt a mór csarnokokban, a bástyákon szaladgált s tűz és kard tekinteteket szórt le a tábornok palotájára. Ki szellőztetvén első felindulását, követet küldött a káplár kiadatásáért, miután kizárólag őt illetné a jog, a vezénylete alá tartozók fölött biráskodni. Az örvendező escribano tolla által segitett tábornok nagy hosszasan felelt, hogy miután a merény a város falai között s a polgári tisztek egyike ellen követteték el, az ügy világosan az ő helyhatósági köréhez tartozik. A parancsnok követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.

Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a -218- parancsnok rovására, a káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.

Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.

Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap felvirradt, a káplár in capilla , vagy is, a börtön kápolnájába tétetett ki.

Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva látta feléje közeledni. -219-

– Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett tanúvallomásokat.

– Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a daczos aggastyán rovására kitüntethetni.

Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.

– Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba, hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.

Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. -220- A parancsnok meg sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek egyikébe el nem helyezé.

Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét; megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót állítatott a Plaza Nueva közepén.

– Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő szélén.

– S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben az escribano.

A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a bástyafokra a várőrséget s -221- a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző halál harangját.

A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után, tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily büszkeségi szeszélynek.

– Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a katonát.

A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A vén parancsnok -222- csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény mosolylyal mérte őt végig.

– Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában; ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.

Lábjegyzetek.

1) Angliában az ügyvédek – barristers – a törvényszékeknél selyem köpenyben és parókával jelennek meg.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG FOLYÁSA (3. KÖTET): BESZÉLYEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Világ folyása (3. kötet): Beszélyek

VILÁG FOLYÁSA.

TARTALOM.

AZ ARAB CSILLAGÁSZ.

HORATIO SPARKINS.

A SZERELEM ZARÁNDOKA.

ÖRDÖG MARKA.

EGY APA.

A MÓR HAGYOMÁNYA.

ELVESZTETT PARADICSOM.

A VÁRPARANCSNOK
ÉS A JEGYZŐ.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

43	csnpa kegy	csupa kegy
62	jelennek gme	jelennek meg
79	tndok	tudok
90	szerencsétleu	szerencsétlen
116	ar.a mit	arra mit
171	igazságkiszolgál tatás	igazság kiszolgáltatás
175	fé-ig	félig
217	zaszlóján	zászlóján
220	akasztassások	akasztassátok

The Project Gutenberg eBook of Világ folyása (3. kötet): Beszélyek

VILÁG FOLYÁSA.

TARTALOM.

AZ ARAB CSILLAGÁSZ.

HORATIO SPARKINS.

A SZERELEM ZARÁNDOKA.

ÖRDÖG MARKA.

EGY APA.

A MÓR HAGYOMÁNYA.

ELVESZTETT PARADICSOM.

A VÁRPARANCSNOK ÉS A JEGYZŐ.

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

A VÁRPARANCSNOK
ÉS A JEGYZŐ.