The Project Gutenberg eBook of Tengerkisasszony by H. G. Wells

Azok a bizonyos hirek, melyek »hableányok«, »tengeri szörnyek« stb. partraszállásáról, megjelenéséről szólnak: rendesen önmagukban hordják már a kétségeskedés és tamáskodás megölő csiráját. Jól emlékszünk még mekkora skepsissel fogadták annak idején a brugesi »hableányok« történetét, akikről vagy amikről pedig olyan részletes beszámolót adtak azok, akik »látták«. Bevallom, hogy magam is azok közé tartoztam, akik képtelenek elhinni az e fajta meséket – egészen az elmult év elejéig. De most, mikor közvetlen szomszédságomban elvitathatatlan tényekkel, megcáfolhatatlan valósággal állok szemtől-szembe, amikor a saját kuzinom, Melville szerepel koronatanuként, mondom, most kénytelen vagyok egészen más világitásban látni ezeket a legendákat. Annál is inkább, mert bizonyos vagyok benne, hogy dacára annak a nagy feltünésnek, amit ez a história keltett a maga idejében, dacára a nagy érdeklődésnek és a sok bizonyitéknak, mondom, bizonyos vagyok benne, hogy néhány év mulva épen olyan kételkedő mosolylyal fognak beszélni az egészről, mint amilyennel a régebbi -4- legendákat tárgyalják. Sokan talán már most is ugy vannak vele.

A kutatás maga ugyan meglepően nagy és sok nehézséggel járt ebben az ügyben, ami mutatja, hogy általában mennyi titokzatosságot és titkolózást rejt magában egy ilyen eset. Az esemény főbb pontjai azonban világosak és áttekinthetők. Az egész dolog kezdődött a Sandgate kastély alatt elterülő homokos tengerparton és alig két mértföldnyire, ugyancsak a tengerparton, Folkestone közelében ért véget. Igen, fényes nappal indult meg a történet, az augusztusi kék égnek harangja alatt, egy féltucat arrafelé néző háznak ablakaival szemben. Első pillanatra ez magábanvéve is biztositékát adná annak, hogy a szokásos információhiány ez esetben ki van zárva. És mégis – de erről később.

Nos tehát, Randolph Bunting asszonyság két szép leánya ezen a napon fürödni ment vendégüknek, Miss Mabel Glendowernek társaságában. Főleg ez az utóbbi hölgy és Mrs. Bunting az, akiktől én darabokban össze tudtam szedni a tengeri hölgy megjelenésére vonatkozó érdekes adatokat. Ami Miss Glendowert illeti, aki a két Glendover leány közül az idősebbik és aki ebben a történetben a legfőbb szerepet játszsza: – őtőle nem kaptam, de nem is akartam kapni tárgyilagos információt. Végre is, ha egy hölgynek az érzelmeiről van szó – és még hozzá ilyen komplikált érzelmekről: hát akkor nagyon természetes, hogy az a hölgy nem tud tárgyilagos lenni. Ami engem illet, az iróember természetes kiméletlensége sem tudott elég bátorságot adni nekem, hogy szembeszálljak ezekkel az érzelmekkel.

Tudnivaló, hogy a Sandgate Castle nyugati oldalán lévő nyaraló-villa, nagyon szerencsésen, ugy van épitve, hogy a kertek lefutnak közvetlenül a tengerpartra. Nincs közbe sem ut, sem ösvény, mint a többi -5- kilencvenkilenc nyaralónál, melyek a tengerre néznek. Ha az ember felülről, a terraszról nézi a kerteket: hát azok szinte belefolyni látszanak a nyugalmas vizekbe. Oldalt, a kertek végén még hozzá hosszu sövényfalak huzódnak le a kavicsokig, ugy, hogy a partnak ez a része egészen el van rejtve a szem elől. Az ilyen nyaralók épen azért nagyon keresettek ezen a vidéken, a fürdőszezonban és igy csak előkelő és befolyásos családok jutnak hozzájuk.

A Bunting-család kétségkivül ilyen volt. No, nem épen arisztokraták, még csak olyanok sem, amilyeneket a »Herald« nemeseknek nevez és fegyverhordásra jogosit. Mrs. Bunting szerint ugyan ők nem is pályáztak ilyen előnyökre, távol lévén mindenféle »snób«-ságtól. Ők egyszerüen »a kedélyes« Buntingok voltak, »jó népek«, ahogy hivták őket és Hampshireben valahol igen jól jövedelmező serfőzdéjük volt. És bár a »Herald« szerint nem is voltak nemesek, azért Mrs. Bunting joggal járatta a »Gentlewomen«-t (Nemeshölgy) és azért Mr. Bunting és a fia Fred nagyon elegáns urak voltak, igen jó modorral és választékos kifejezésekkel. És velük volt a két Glendower kisasszony is, akiket Mrs. Bunting anyai szárnya alá vett a jó Mrs. Glendower halála óta.

A Glendower-lányok fél-testvérek voltak és nemesek, igen, elvitázhatatlanul nemesek: – régi család sarjai. Adeline, az idősebbik, volt az örökösnő. Gazdag volt, igazán nagyon gazdag és fekete haja volt és szürke szemei és komoly elvei; és mikor apja, kevéssel a mostohaanyja előtt, meghalt, már tul volt az első ifjuságon. Most közel huszonhét éves volt. Fiatalabb éveit az apja kedélybetegségének ápolásában töltötte, ami kétségkivül regényes, de a valóságban roppant unalmas volt. Mikor az apa elment ama boldogabb hazába, egyszerre kitünt, hogy Adeline -6- erős és sokra képes egyéniség; sokáig gyüjtögetett energia-tömegnek és nagy ambicióknak forrása. Szocialisztikus elvek közt nevelkedett az apja plebejus kereskedő házában: előkelő társaságban virágzott később – és most a sokatigérő, káprázatos, de kissé extravagáns és regényes Harry Chatteris-szel volt eljegyezve, aki egy »earl« 1) unokája volt és hőse valami hirhedt, régebbi botránynak; ezenkivül még a kenti kerület valószinü képviselő-jelöltje is. Ezeknek a szép hireknek bizonyos külső keret is kellett és főleg az volt az oka annak, hogy a Buntingok Sandgate Castle-ban nyaraltak az idén. Kilátásos volt, hogy ez a Harry Chatteris egyszer csak ellátogat majd hozzájuk, valamelyik estén, ha nem lesz más dolga. Mert bizonyosan sok dolga van ennek az előkelő, káprázatos fiatalembernek, az elsőrangu politikusnak.

Bunting Fred közben Miss Glendower kevésbbé választékos, kevésbbé gazdag, de tizenhétéves hugával járt jegyben, Mabel-lel.

A Buntingok nem fürödtek »vegyesen«; nem mintha akkor, 1898-ban, az ilyesmi még nem lett volna »decens«; hanem hát Mr. Bunting és Fred már csak a régi divat szerint »sétálni mentek« a hölgyek fürdése alkalmából. Már csak azért is, mert Miss Mabel, Fred menyasszonya, szintén a fürdőzők közé tartozott. A hölgyek a jegenyefák alatt, a kert mentén, vonultak a tengerpartra.

Elől jött Mrs. Bunting, fürgén jártatva körül szemüvegét; oldalánál Miss Glendower Adeline, igen egyszerü, de raffináltan elegáns reggeli toaletben volt: ő tudniillik sohasem fürdött a szabadban, mert ezt nem tartotta esztétikusnak. -7-

Ahol a kert végződik és kezdődik a cserje, Miss Glendower oldalt kanyarodott és leült egy zöld vasszékbe és elkezdte olvasni »Sir George Tressady«-t – ezt a könyvet becézte abban az időben – és nézte a többieket. A napos homokon sütkéreztek, mögöttük apró, kecses dudorokban tajtékzott a Viz – csupa fény és ragyogás és nedvesség.

Hogy a sekélyebb vizet elérték, a fiatal hölgyek lepedőket szedtek föl – itt már nem volt illendő csak ugy fürdőruhában mászkálni – és nevetve és csacsogva közeledtek a part felé. Egy percnyi pacskolás után, Betty, az idősebb Bunting lány egyszerre megállt, a tenger felé fordult és akkor, azon a helyen, mintegy harminc yardnyi távolságra, ott volt a Tengerkisasszony feje, mint mikor valaki a part felé uszik.

Természetesen, mindjárt arra gondoltak, hogy a szomszédságból lesz az valaki, a szomszéd villából. Kicsit meg voltak lepetve, hogy nem látták, amikor bement a vizbe – máskép semmi furcsa nem volt a megjelenésében. Az ilyen esetekben szokásos, futó vizsgálat következett. Megjegyezték, hogy nagyon szépen uszik és hogy nagyon csinos feje van és szép karjai – a pompás aranyhaját akkor még nem láthatták, mert elegáns, vörös frigiai sapka volt rajta, amit akkoriban fürdősapkának hordtak a hölgyek. Később bevallotta, hogy a közelben találta valahol ezt a sapkát. A vállait is vörös fürdőruha boritotta.

Már épen azon voltak, hogy a tulbeható nézegetés elérte az illendőség határát és Mabel épen ujra bele akart kezdeni a pacskolásba és épen odaszólt Bettynek: »Vörös ruhája van; elegáns…« amikor valami igazán borzasztó történt.

Az uszó hölgy különös, sebes mozdulattal felugrott a vizbe, feldobta karjait – és eltünt! -8-

Olyan eset volt, ami egy pillanatra kell, hogy mindenkit megdermesszen, amiről mindenki olvasott már sokat és el is képzelte, de nagyon kevesen élték át.

Egy percig csönd volt. Két perc is eltelt, akkor a fehér kar megint felbukott és megint eltünt.

Mabel azt mondja nekem, hogy görcsöt kapott a rémülettől, nem is tudott mozdulni, de a két Bunting lány magához térve, kiabálni kezdett: »Jaj, megfullad!« és rohanni kezdtek ki a vizből. Miss Glendower is felnézett, felállt és egyik kezében a »Sir George Tressady«-val, másik kezét szeméhez emelve, határozott és erős hangon kiáltott: »Mentsék meg!« A lányok tényleg kiabáltak, de a két férfi, ugy látszik, nem vesztette el lélekjelenlétét. »Fred a mentőövet« hallatszott Mr. Randolph Bunting szava, mert eszébe jutott, hogy a közelben egy falon lóg a mentőöv. Szinte egy pillanat alatt dobálták le ruháikat, gallért, cipőt, mindent és a vizbe rohantak.

– Egyenesen, jobbra! – és mintegy szavainak bizonyságául valami fekete és ragyogó dolog villant fel abban az irányban – valószinüleg a halfark volt, véletlenül került fel.

A két derék ur nem volt valami jeles uszó – Mr. Bunting, a perc izgalmában valószinüleg azt is elfelejtette, amit valaha tudott – de azért hősiesen gázoltak előre, maguk előtt lóbálva a mentőövet; nem hoztak szégyent a haza fejére. Annyi azonban bizonyos, hogy Bunting ur megivott néhány liter vizet és szegény Fredet alaposan megrugta, bár, mint később magyarázta: »csak azért, mert földet akartam érni a lábammal és abba a nyavalyás mentőövbe beleakadtam.«

És akkor, egész váratlanul a Tengerkisasszony feltünt mögöttük és egy lágy és szép kar fogta át Mr. -9- Bunting nyakát és a mentőövet. Fred azt mondja, hogy egyáltalában nem tünt rémültnek, vagy elfulladottnak, bár akkor nem volt abban a helyzetben, hogy ezt pontosan megfigyelhette volna. De arra mégis emlékszik, hogy mosolygott és még mintha kedveset vagy udvariasat mondott volna.

Mr. Bunting, mint ő mondja épen azon volt, hogy figyelmeztesse a kisasszonyt, hogy csak tartsa magát egyenesen és minden jó lesz és megmentik, de akkor egy kis hullám jött és becsuszott Mr. Bunting szájába és erre csuklani kezdett.

– Mindjárt bevisszük, – mondta Fred és ott libegtek és kapkodtak a vizbe, hárman.

Fred azt mondja, a Tengerkisasszony nyugodt volt, egy kicsit zavarban lehetett, a part felé nézett, mintha a távolságot mérné. »Hát megmentenek?« kérdezte Fredet.

És ekkor, ugy rémlett Frednek, csuda történt. A viz örvényezve fölfortyogott, mintha a propeller csavarja fordulna meg benne. Csak még annyi ideje volt, hogy belekapaszkodhatott a tengerkisasszony és a parafa övbe, aztán az apja eltünt, majd fuldokolva felmerült ismét, kétségbeesetten kapaszkodva az öv után. És ime! vagy husz méternyire közelebb voltak a parthoz, alig négy lábnyi mélységü vizben, ahol Fred azonnal leállhatott a talajra.

Erre az érintésre meglepetése és zavara egyszerre hősies határozottságnak adott helyet. Elengedte az övet, karjaiba kapta a Tengerkisasszonyt és kiemelte a vizből. »Megmentve!« kiáltották kórusban a lányok és messziről -10- visszhangzott a kiáltás: »Megmentve, hurrá!« Csak Mrs. Bunting nem kiabált, mert a férjéért aggódott és Mr. Bunting sem kiabált, hanem valami olyanféle impresszió járt a fejében, hogy az összes természeti törvények, melyek szerint az ember lebeghet, és uszhat a vizen, alattomosan kijátszották őt és hogy a legjobb, amit ily körülmények közt tehet: köhögni és megint köhögni, lehetőleg sokat és gyorsan, mig meg nem hal. Pár perc mulva azonban ismét talpra állhatott, fujva, hörögve, lihegve, sipolva és törülgetve a szemeit és ekkor aztán Mrs. Bunting is jobban szemügyre vehette azt a személyt, akit a fia hozott karjaiban.

Különös dolog, hogy a Tengerkisasszony már körülbelül egy percig kint volt a vizből, mielőtt bárki is felfedezte volna, – hogy – hogy bizonyos tekintetben különbözik – más hölgyektől. Azt hiszem, mindenki nagyon közel állt hozzá és a szép arcába néztek, vagy talán azt képzelték hirtelen, hogy valami kecses, egészen uj divatu lovagló-ruhát visel, vagy valami hasonlót. Egyszóval, egyikük se vette észre, bár oly világosan a szemük előtt volt, mint a nap. Bizonyára a ruhától is el volt takarva. És igy állták őt körül, ugy értvén, hogy Fred egy igen előkelő és szeretetreméltó hölgyet mentett meg, aki itt fürdött és valami szomszéd nyaralóhoz tartozik. Legföljebb az volt furcsa, hogy a parton senki se várt még rá. Belekapaszkodott Fredbe és – a hogy Miss Mabel később megjegyezte – Fred is viszont belékapaszkodott.

– Görcsöm volt – mondotta a Tengerkisasszony, arcát a Fred arcára fektetve, mig fél szemmel Mr. Buntingre nézett. – Bizonyos, hogy görcs volt… Még most is érzem…

– Kérem, vigyenek be – mondotta a Tengerkisasszony, -11- kimerülten becsukta a szemeit, bár az arca meleg és rózsás volt. – Vigyenek be!

– A maguk házába – mondotta a Tengerkisasszony és ujra lehunyta a szemeit és mintha elvesztette volna az eszméletét.

– De hát… Nem értem… – dadogott Mr. Bunting és csodálkozva nézett körül.

És ekkor látták meg. Netti, a fiatalabb Bunting-leány látta meg először. Azt mondja, először rámutatott, mielőtt szavakat talált volna. Akkor aztán mindnyájan meglátták! Azt hiszem, Adeline látta meg mégis utoljára. Legalább ez felelne meg modorának.

– Mama! – kiáltott Betty, hangot adva az általános rémületnek – halfarka van!

És ekkor a szobaleány mondta ki a szót: »Hableány!« kiáltott és erre mindenki utána kiáltott: »Hableány!«

Csak maga a hableány volt csöndes, érzéktelenül hajtotta hátra fejét Fred vállaira és tehetetlenül karjaiba simult. -12-

II.

Tetszik tudni, ez volt a kép, amit ugy mozaikokban össze tudtam szedni. El kell képzelni persze azt a kis csoport embert, ott a parton, összeszorulva – kissé távolabb áll Mr. Bunting, aki még mindig a vizet köpködi magából, félig megfulladva és egészen hitetlenül. A parafaöv pedig himbálódzva lebegett távolabb a vizen.

Valóban, gyanus volt az egész. Egészen közel a vizhez volt és a csoport harminc méternyire a bokrok előtt állott. Mrs. Bunting később mondotta Melville kuzinomnak, hogy egyikük se tudta, mihez kezdjenek mármost és még hozzá borzasztó kellemetlen volt nekik, hogy ennyire zavarban vannak.

A hableány megelégedett azzal, hogy problémaként szerepeljen és Fredhez simult, pedig egészen csinos kis suly volt egy ember részére. Azt hiszem, a közeli nyaraló lakói is megjelentek és gesztikulálva és bámulva nézték őket. Pedig épen olyan szomszédok voltak, akikkel a Buntingok semmiféle ismeretséget nem szerettek – kereskedők vagy ilyenfélék. Azonkivül Mrs. Bunting még egy távcsövet is vett észre, amely a domb felől feléjük irányult.

Mi több: a népszerü iró, aki a másik oldalon lakott és aki egy mérgesarcu, szemüveges ur volt: mondom, ez is megjelent és nagyon hülyén meresztette a szemeit. A szomszéd kereskedő aztán a parafaövről kezdett beszélni, amit ő kölcsönzött és mikor nem feleltek neki, fenyegetődzött, hogy átjön. -13-

És betetőzéséül a helyzetnek fönt, a szürke földhát mögött egyszerre csak kirándulók jelentek meg!

Először csak a fejük látszott, aztán a megjegyzések jöttek. Aztán örömteljes kiáltásokkal kezdtek átkapaszkodni a partra.

– Hip, hip! – mondták a kirándulók kapaszkodás közben, szellemesen, aztán megint: »Pip’ pip, hó! Bumsz!« aztán néhány perc mulva: »Mi az ott?« kérdezte egypár.

– Szent Isten! – mondta Mrs. Bunting Mabelnek, – mit tegyünk? – Ezt később Melville kuzinomnak is mindig igy mondta:

Azt hiszem, kétségbeesésében a viz felé is nézett. De természetesen, visszavinni a vizbe a hableányt – ez még keservesebb magyarázatokat igényelt volna.

El lehet képzelni a kis menetet. Elől Fred, csodálkozva és vizesen, a karjaiba simuló Tengerkisasszonnyal. A Tengerkisasszonynak szép alakja volt, tetszik tudni, egész addig, mig az a borzasztó halfark kezdődött, amelyről Mrs. Bunting azt mondja, hogy hosszu és hajlékony volt, mint a mekreli-halé. Ugy képzelem, hogy csöpögve, libegve huzódott utánuk az ösvényen. Nagyon csinos, -14- hosszu, vörös ruha volt rajta, fehér csikokkal és csipkés fehér szegéllyel. És az a frigiai sapka egészen befogta aranyos haját, föltakarva a fehér, alacsony, tiszta homlokot, a tengerkék szemek fölött, melyek kilátszottak a pillák alól. Mindabból, ami később kitünt, azt következtetem, hogy vizsga szemekkel és mohó kiváncsisággal figyelte a házat és a verandát.

E csoport mögött jött, ugylátszik Mrs. Bunting, azután Mr. Bunting. Utóbbi borzasztóan vizes és megtört volt és folytonosan, gyámoltalanul mondogatta az előtte haladó Mrs. Buntingnek:

És végre zavart, de festői csoportban jöttek a lányok, törülközőkbe, lepedőkbe csavarva és a cselédek a köteleket cipelték meg az urak ruháját, ami ugyan nem az ő dolguk volt. Miss Adeline zárta be a csoportot, ezuttal minden póz nélkül, megdöbbenve és mértéken fölül zavartan szorongatva »Sir George Tressady büné«-t.

A kert végéről pedig kimeresztett szemekkel kisérték őket a kirándulók, de már nem mondták »Pip, pip!« – hanem csodálkozva kérdezősködtek:

És mig a szomszéd kereskedő mindig hangosabban és mindig élesebb jelzők kiséretében követelte a parafaövet: Fred bevitte az érzéketlennek látszó Tengerkisasszonyt a házba és Mrs. Bunting szobájában egy szófára fektette.

És épen, mikor Adeline megszólalt, hogy a legjobb, ha orvost hivatnak: – a Tengerhölgy kecses természetességgel felsóhajtott és magához tért.

MÁSODIK FEJEZET
Az első benyomások

Ime ez, annyi valószinüséggel, amennyi ráfér, a folkestoni hableány megjelenésének története. Amint később kitünt, az egész dolog az ő részéről szándékos, előre megfontolt tolakodásnak minősithető. Nem volt neki görcse, egyáltalában, sohasem volt neki görcse, nem is akart megfulladni, senki se akart ott megfulladni, legföljebb a szegény Mr. Bunting, akinek értékes életét majdnem fel kellett áldozni, már a kaland kezdetén. A következő cselekedete az volt, hogy beszélni akart Mrs. Buntinggal, fiatal, ragyogó megjelenésében bizva, hogy megnyerje eme hölgy jóindulatát, támogatását, szimpátiáját.

Mrs. Buntinggal szemben tanusitott modora szinte hihetetlen lett volna, ha nem jövünk rá csakhamar, hogy számos hátránya dacára ez a Tengerhölgy igen olvasott és jónevelésü valaki volt.

Melville kuzinommal többször beszélgettem erről s a lényegben egyetértettünk. Jó ideig bizalmas, intim barátság volt a kuzinom és a hableány között – legalább Melville igy fejezte ki magát – és a kuzinom, aki nagyon kiváncsi természetü fiu, sok érdekes dolgot tudott meg arról az életről, mely »odakünt« vagy »odalent« folyik, mert a Tengerkisasszony mindkét kifejezést használta. Eleinte a Tengerkisasszony nagyon tartózkodó volt, később egyszerre kedves, ártatlan bizalmassággal közeledett. »Nyilvánvaló – irja Melville egyik emlékiratában – hogy a tengeralatti életről való régi fogalmaink, -16- melyek csak korallos zátonyokról, liánokról, szines polipokról szólnak: jelentékeny módosulást szenvednek. Elég furcsa, de ugy látszik, a régebbi, naivabb felfogás jobban közelitette meg a valóságot a modernnél. Egy lengő, tengeri gyom fölött suhanó hableány egyik kezében csigával, a másik kezében egy hatvan gyertyafény erejével foszforeszkáló hallal: – ez a gyerekes kép, mely nem egy régi könyv cimlapját disziti – bármily diszharmónikusan hangozzék is a modern fülben – mégis igazabb képét adják a mélységek életének mint eddig hittük. Ugy látszik, sok minden egészen másként van, mint ahogy képzeltük. Most már nem csodálkoznám, ha kisülne, hogy az Olimpuson is képződött valami Haladópárt, melyben egy uj Phaeton agitál, hogy az apja elavult égi paripáit valami napenergiával hajtott automobillal helyettesitsék. Beszéltem is erről Melvillevel, aki csak azt tudta mondani: »Borzasztó, borzasztó!« és belemeredt a dolgozószobám közepén égő kandallóba. Szegény Melville gyerek! Nagyon megzavarták őt ezek az uj tények.

Természetesen »odalent« nem irnak könyveket, mert hiszen az iró tintája szétfolyna a vizben: – de azért, hogy-hogy nem, ugy látszik, az egész földi irodalom lejut oda hozzájuk. »Mi mindent ismerünk!« – mondta a Leány. Mindig sülyednek, hullanak, libegnek lefelé a tenger fenekére regények, folyóiratok, lapok, amik a személyszállitó hajókról származnak. Néha különös módon, nagy erővel lerepül közéjük egy-egy könyv, amit abban a percben olvastak ki. (Melville, aki gyorsan felbőszithető olvasó, ezt meg tudta érteni.) Nyaralók mellett, a parton, a könnyebb irodalom jut a tengerbe. Melville biztositott engem, hogy rendszeres kereskedés folyik odalent, rendes árfolyammal, ezekkel a könyvekkel.

Különösen angol könyvekből nagy készletünk van állandóan; a Tauchnitz-Társaság kiadványaiból, amit az -17- utolsó percekben szoktak kidobálni a hajókorláton keresztül a lelkiismeretes utasok, mikor visszatérnek a kontinensről. A Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság rendesen összeszedegeti őket. A Tengerkisasszony igen pontosan elmondta az ilyesmit.

Ha tekintetbe vesszük a gyüjtés módját, nem csodálkozunk rajta, hogy a »Tengeralatti Könyvgyüjtő Társaság« ép oly gondosan válogatja meg kiadványait, mint azt idefönt teszik.

A kuzinom azt is megtudta, hogy a különböző képes folyóiratok, különösen a divatlapok, sokkal nagyobb értékkel birnak, mint a regények – és keresettebbek is. »Tudja, már régóta hozzá kellett volna fogni a rendes öltözködéshez« – mondta a Tengerkisasszony valami bugyborékoló nevetéssel a hangjában. – »Nem mintha nőietlenek volnánk. Csakhogy – ezt Mrs. Buntingnak is elmagyaráztam: – képtelenség, hogy a viz alatt valami igazán csinosat lehessen hordani: nem igaz? Képzelje el például, valami csipke!

– Ez az! – kiáltott a leány – igen, ez az! – Amikor ez a sok kiránduló, matróz, meg mindenféle egyéb nép nem zavarta még a tengerpartokat: – akkor -18- mi még kijöhettünk néha a napos sziklákra és leülhettünk és megszárithattuk a hajunkat. Akkor – persze, akkor az lehetséges volt. De most…

Heves mozdulatot tett a kezével és szomoruan nézett Melvillere, ajkába harapva. A kuzinom udvariasan sajnálkozott. – Az az átkozott modern szellem – mormogta szinte öntudatlanul.

De bár a divat és költészet nagy szerepet játszik a tenger világában: nem kell azt hinni, hogy a mi irodalmunk komolyabb termékei nem jutnak soha hozzájuk. Volt például, nem is rég, beszélte a Tengerkisasszony, egy vitorlás hajó kapitánya, aki a »Times«-nek valami cikksorozata után érdeklődött nagyon és aki, miután lekerült közéjük, (mert ugy kell érteni, hogy a tenger népessége főleg ezekből a »lekerült«-ekből áll), nemcsak hogy a »Times« másodpéldányait vette meg mindig, de az »Enciklopédika Britanika« példányaira is előfizetett. Garnett kapitánynak hivták és rengeteg sok könyvet hozott magával: tudniillik evvel volt megrakódva a hajója, meg a zsebei: és mikor a hajó mindenestől elmerült – hát a kapitány érkezett meg elsőnek és furcsa módon, fejjel lefelé, nem az általános szokás szerint: lefelé irányitott lábakkal és kiterjesztett karokkal. A többi matróz aztán utána érkezett sorban…

No de azért a könnyebb literatura mégis csak a legkelendőbb odalent: regény meg hirlap. Amint a következmények igazolják: főleg a regények és novellák voltak azok, melyekből a Tengerkisasszony az emberi élet és emberi érzések világát megismerte: és ezeknek tulajdonitható az az elhatározása is, hogy föllátogat a földre. És igy, ha néha nem is tudta eléggé megbecsülni az emberi szellem magasabb, fenköltebb eszméit; ha meg is történt, hogy Adeline Glendowert és az életnek efajta, mélyebb jelenségeit bizonyos könnyelmüséggel és léhasággal -19- fogta fel, ha mindig inkább érzéseit követte a megfontoló értelem helyett: – hát mindez ezeknek a regényeknek és novelláknak tulajdonitható, melyek hibásan tüntették fel előtte az életet…

II.

Melville kuzinom, mint emlitettem, ilyen és másféle adatokból szerzett valami nagyon határozatlan fogalmakat arról: milyen is hát az az élet ott a tenger mélyén. Hogy az ő fogalmai mennyiben feleltek meg a valóságnak, az már más kérdés. Nagyon, nagyon különös világ az, amiről ő beszél: zöldes, áttetsző nedvesség, amelyben ezek a lények libegnek: megvilágitva egy rémséges, foszforeszkáló szörnyetegtől; hullámzó erdőség, halványvilágu elfolyó ködökben, cikkázó, villogó halacskák, melyek a habok közt suhannak tova. Nem ülnek, nem állanak, nem jönnek-mennek az ott lakó lények: csak suhannak és libegnek, elfolyó, álomszerü körvonalakban.

Én meg abban sem vagyok egészen bizonyos, vajjon csak a tenger-e az, ahol ez a hableány által leirt világ található. Hát az ujságok és a megfulladt könyvek? Nos, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyeneknek látszanak: majd beszélni fogunk róla valamelyik boldog, derüs téli délután…

A hableány megjelent, mondotta Melville és eltünt ismét a titokzatosság homályában. Volt idő, hogy ugy tetszett neki: bánthatja és megölheti a leányt, mint akármelyik emberi lényt; máskor meg olyan érzései voltak, hogy ha az egész anyagi világot el tudná pusztitani és megsemmisiteni – ez a leány nem semmisülne meg soha. Vannak tengerek, melyeken végig nem szántott -20- még hajó és vannak mélységek, melyeket meg nem zavart még az emberi elme mérő-ónja. Nem tudok, nem mondhatok semmit. Csak Melvillere hivatkozom és arra a pár szegényes adatra, amit összeszedtem. Eleinte voltak apró, meglepő különösségek a leány körül, amik bizonytalanná tették lényét. Máskor anyagias és kézzelfogható volt, mint bármely földi lény.

Olyan világban élünk, melyben a csodák iránt megszünt minden érzék: nem vagyunk a bámulatra és titokzatosságra berendezkedve. Tudomásul vesszük a tényeket és nem erőlködünk, hogy mélyökre hatoljunk. A Buntingok is egyszerüen tudomásul vették, hogy ez a hableány valóban és kézzelfoghatólag létezik és békésen elfogadták mindazt, ami rávonatkozott. Ez volt ő a Buntingoknak mindig és mai napig is ebben a formában él emlékezetükben.

III.

Az a mód, ahogy a Tengerkisasszony Mrs. Buntinggal azon az emlékezetes reggelen beszélt, mikor nedvesen és még szinte halszerüen feküdt a dolgozószoba kerevetjén: sokáig megmaradt a jelenlevők emlékezetében. Ugylátszik, első szavaival pályázott rá, hogy a derék asszony szivébe férkőzzék. Felült a kereveten, szemérmesen magára huzta a könnyü, tarka szőnyeget; néha elragadó zavarban sütötte le szemeit, néha pedig tele nyiltsággal és bizalommal emelte Buntingnére. Édes, zenélő hangja volt és olyan szép, szinte irodalmi stilusban beszélt, hogy bármely társasági hölgy tanulhatott volna tőle. Nyiltan és őszintén Mrs. Bunting kezeibe tette le sorsát; ugy mondta ezt maga Mrs. Bunting.

– Buntingné asszony, – igy mesélte el maga -21- Mrs. Bunting, Melville kuzinomnak, drámailag visszaadva a Tengerkisasszony beszédét – engedelmét kell kérnem e tolakodásért, mert tudom, hogy tolakodás, de kényszeritve, igen, kényszeritve voltam rá és ha meghallgatja történetemet, Mrs. Bunting, bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja találni – ha nem is teljes mentségét, mert hiszen meg tudom érteni, mily szigoruak az ön elvei – de legalább némi mentségét ennek a tolakodásnak, ennek a viselkedésnek, mely, jól tudom, méltán nevezhető szándékos tévesztésnek. Mert megtévesztés volt, Mrs. Bunting: – nekem sohasem volt görcsöm. De, Mrs. Bunting… (és itt Mrs. Bunting hatásos, érzelmes szünetet tartott) nekem sohasem volt anyám.

– És beszédközben, – folytatta Mrs. Bunting Melville kuzinomnak – a szegény gyermek könnyekben tört ki és bevallotta, hogy sok-sok év előtt született, valami borzasztóan különös módon, valami utálatos helyen, Cyprus közelében – és hogy nincs vezetékneve. De tudja, az egészet olyan kedves hangon mondta el és a mozdulatai olyanok, mint egy valódi hölgyé!

– Természetesen, – bólintott Melville kuzinom – vannak néposztályok, melyeknél az ember megbocsájtja az ilyesmit… Méltányosnak kell lenni…

– Ez az, – mondta Mrs. Bunting. – Aztán látja, olyan jól esett nekem, hogy azt mondta: szabadon engem választott, mint olyan valakit, akihez bizalommal fordulhat. Mert nem véletlenül jött ám hozzánk; kiválasztott minket. Napokig uszkált a part hosszában, – mondotta – és figyelte a népeket és – azt mondta – mikor meglátta az én arcomat, amint a fürdő lányokat nézem…

– Ilyen furcsa egy leány – folytatta Mrs. Bunting, elnéző, bocsánatkérő nevetéssel, mig barátságos szemeiben a meghatottság nedvessége csillant föl. – Az első -22- perctől kezdve, – azt mondja – egészen hevesen ragaszkodott hozzám…

– Ezt nagyon meg tudom érteni, – mondotta Melville kuzinom kenetteljesen – legalább bizonyos vagyok benne, hogy ezt mondta, bár az elbeszéléséből kimaradt.

– Tudja, egész különösen hasonlit a dolog ahhoz a német meséhez… no, hogy hivják?…

– Igen, igen, ez az. És valóban, ugy látszik, Mr. Melville, hogy ezek a szegény teremtések halhatatlanok, legalább bizonyos mértékben. Az elemekből jönnek létre és aztán megint beolvadnak az elemekbe és – ép ugy, mint a mesében, tudja, nincs lelkük! Egyáltalában semmi lelkük sincs, nem furcsa? És a szegény gyermek ezt érzi. Nagyon is érzi. Már most, hogy lélekhez jussanak, ezeknek a lényeknek az emberek közé kell jönni. Legalább odalent igy hiszik. És igy jött ő Folkestonba. Hogy lelket szerezzen. Szegény gyermek, persze, ez nagy hiány, hogy nincs lelke. Természetesen mi, akik mélyen tudunk érezni…

– Természetesen, – mondta Melville kuzinom, szinte látom mélységes komolysággal, lesütött szemmel, amint érzelmesen suttog. Mert az én kuzinom nagyon sokat gondolkozik, ha ráér.

– És ugy érezte, – folytatta Mrs. Bunting – hogyha majd feljön a földre, hát kedves emberek közé szeretne kerülni. Végre is ez a vágya érthető. De képzelje csak el, mennyi akadály! Tudta, hogy megjelenésével milyen buta szenzációt fog kelteni, különösen az uborka-szezonban, hogy rábámulnak majd, hogy mutogatják… Nem, nem, ez nem volt inyére…

– Azt akarta, hogy épen ugy bánjanak vele, -23- mintha földi lény volna: az akart lenni. És kért, hogy velünk maradhasson, hogy családunk tagja lehessen, hogy ellesse, mi módon élünk mi, hogy ő is megtanuljon ugy élni. Kikérte a tanácsomat, hogy milyen könyveket olvasson és milyen szabónőknél varrasson és melyik lelkészt hallgassa meg. Mindenben tőlem kér tanácsot. Egészen én rám bizta magát. És mindent olyan édesen tud kérni.

– De mennyi! Beszél nekem valami dobozról – azt mondta, el van ásva a part közelében és délután Randolph megnézte azt a helyet. Másnap Fred kihuzta a sárból és Fitch hazahozta. Furcsa egy kis doboz, furcsa – fából van és az aljára egy hajó van festve, ezzel a névvel: »Wilders Tamás«, amit durva késsel vágtak bele. Kinyitottuk: – hát tele, telidestele volt arannyal meg egyébbel… drágakövekkel. Tudja, Randolph ért az ilyesmihez. Ő azt mondja, nem is lehet tudni, mekkora értéke van ennek… Csak az aranyakon valami furcsa vöröses folt van helyenként. De mit bánja ön azt, a leány ép oly gazdag, mint amilyen szép és kedves. Nos tehát, Mr. Melville, én gondjaimba akarom venni őt – és különben is, ha egyszer már a vendégünk… Igen – hiszen nekünk nincs titkunk egymás előtt, kedves Melville – igen, kineveljük őt és be fogom vezetni – -24- a társaságba. És mindenki ugy fogja ismerni őt, mint egy kedves, egyszerü leányt… csak egy pár beavatott fogja majd tudni a valóságot. Valami jó, megbizható cselédet kell csak szerezni hozzá, tudja, olyant; aki semmin se csodálkozik. Vannak még ilyenek, ha drágák is – és aztán majd valami hosszu, megfelelő szoknya kell csak, ami eltakarja…

Melville kuzinom nyelt egyet és azt mondta: »persze, persze«. Ez a dolog sohasem fért egészen a fejébe. Hát igazán – halfark! Mindenféle illetlen, különös gondolata támadt. De valahogy érezte, hogy ezt a dolgot jobb nem tulságosan bolygatni. Most azonban mégsem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Mint a mekrili-halnak – mondta Mrs. Bunting és a fiu nem mert többet kérdezősködni.

– Természetesen – mondotta Mellville kuzinom, aztán öntudatlanul ismételte: »Halfark…!«

Élénken és világosan állott szemei előtt a Mrs. Bunting által emlitett hal, ragyogó, tiszta körvonalaival, olajos fényü hátával, zöld és bibor pikkelyével és farkának hajlékony lapátjával.

– De mégis, nézze csak – mondta Melville kuzinom, a józan ész és a tizenkilencedik század tiltakozásával hangjában – egy halfark!

IV.

A Tengerkisasszonynak Mrs. Buntinggal való társalgásából egyes dolgokat magától ettől a derék nőtől tudtam meg.

A Tengerkisasszony nagyon tévedett az elején. »Mily bájos négy leánya van – mondotta – és mily kedves két fia!«

– De szivecském – kiáltott Mrs. Bunting – hiszen csak két lányom van és egy fiam!

– Igen, az. És a másik két lány csak vendégünk. Nyaralóknak mindig van vendégük.

– Mr. Melville-t gondolja? Ahá, már tudom! Maga Mr. Chatterisről beszél, édes fiam! Csakugyan pár nappal előbb bejött hozzánk, egy reggel! Egy magas, barna fiatalember, szép, hullámos hajjal: – ugy-e erről beszél? És olyan gondolkodó arca van. Fehér vászonruhában volt és leült a padra.

– Az nem a fiam. Az – az barátunk. Miss Adeline-nel van eljegyezve, az idősebbik Glendower-leánnyal. Egy napig volt csak itt. De azt hiszem, megint -26- eljön majd, ha Párisból hazafelé megy. No de ilyet! Hát igazán azt hitte, hogy nekem ilyen fiam van?

– Csakugyan, ostoba tévedés – mondta a Tengerkisasszony, aztán kis idő mulva: – No és el van jegyezve Miss Glendowerrel? És Miss Glendower?…

És Mr. Bunting, rövid, de beható előadásban elmagyarázta Mr. Chatteris helyzetét, nem feledve ki, hogy Mr. Chatteris egy »earl« unokája (miért is hagyta volna ki?) és hogy Miss Glendowernek, bár ő csak kereskedővérből származik, mekkora vagyona van. A Tengerkisasszony nagyon komolyan figyelt. »Fiatal ember, tudja, kedvesem, még nagyon, nagyon sokra viheti. És a leány olyan komoly, olyan okos, mindig olvas. Még azokat a borzasztó könyveket is olvassa. Meg azt a müvet, a Szegények helyzeté-ről. Ő nagyon sokat tud a szegényekről, hogy mit csinálnak, mit esznek és hogy milyen sokan laknak egy szobában. Tudja, egy szobában, olyan sokan – igazán borzasztó. Ő nagyon jótékony is. És olyan méltóságteljes – még a politikai pártokat is ismeri! És aztán munkásasszonyokról ugy tud beszélni, -27- még üzleti dolgokhoz is hozzászól. Csodálatos. Akkurát Marcella grófnő, mintha a könyvből volna kivágva.

És a derék asszonyság itt egy illusztrált regényről kezdett beszélni, amit szintén Miss Glendower kölcsönzött neki.

– Eljön még ide? – kérdezte a Tengerkisasszony minden gondolkodás nélkül, a szóáradat közepén.

A kérdés elveszett a »Marcella grófnő« elbeszélésébe, igy tehát a Tengerhölgy később megismételte. Ám Mrs. Bunting annyira bele volt merülve a mesébe, hogy most se hallotta. A Tengerkisasszony, azt hiszem, sóhajtott egyet, de Mrs. Bunting ezt se vette észre.

Még talán Mr. Buntingnak is, aki pedig mindent, nagyon nyugodtan fog fel (kivéve, természetesen, a gorombaságot és a szemtelenséget) mondom, talán még neki is egy kicsit furcsának tünhetett, hogy itt ül a boudoirban, aki végre mégis csak a legendák honába tartozik.

Azért voltak a boudoirban, mert Mrs. Buntingnak vendégei voltak és mert a Tengerkisasszony hiába mondta, hogy nem, Mrs. Bunting váltig azt állitotta róla, hogy fáradt és nem birná ki most a társaságot. »Ilyen utazás után!« – mondta Mrs. Bunting. Hárman voltak, Adeline-vel együtt. A másik három lány, Freddel együtt a lépcsőkön álldogált, nagy bosszuságára a szolgáknak és a halfarkról beszéltek, meg a hableány-elméletekről. Mrs. Bunting megtiltotta nekik, hogy most zavarják őt és a Tengerkisasszonyt és ez nagyon bosszantotta őket. Egy ideig játszottak, de nagyon szórakozottan és egyre a boudoir kis ablakára vetődött a szemük. -28-

A hölgyek tehát leültek és beszélgettek. Betti és Mabel sokkal jobb modoru lányok voltak, semhogy tulságos sokat kérdezősködtek volna a Tengerkisasszony életmódjáról, meg arról, hogy mégis hol szokott lakni, ha otthon van, meg hogy kit ismer és kit nem ismer? De őszintén szólva, mindezt nagyon szerették volna tudni. A Tengerkisasszony pedig magától nem mondott semmit, legfeljebb mindennapi dolgokról társalgott, kedvesen, jó modorban. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát a levegőben és különösen annak örül, hogy egészen száraz. A tea elragadta őt.

– Hát maguknál nincs tea? – kérdezte Miss Glendower és most végre igazán bámulni kezdett.

– Mily különös – mily csodálatos világ! – kiáltott merengve Adeline. És Mrs. Bunting is hozzátette: »Nem tudok világot elképzelni tea nélkül«.

Azután még egy csészével töltött a Tengerkisasszonynak. De hirtelen megállt, mialatt öntötte.

– Remélem – mondotta – bár még nincs hozzászokva… Csak nem fog ártani. – Adelinere nézett: – No, hiszen kinai tea.

Sötét szemeit gondolkodva emelte a Tengerkisasszonyra. – Felfoghatatlan – ismételte különös hangon.

– Most képzelheti – mondotta – mily csodálatos előttem mindez, amit itt látok.

De Adeline képzelőereje munkába lépett már és nem hagyta elvonni figyelmét. Csodálkozó figyelemmel szemlélte néhány percig a Tengerkisasszony modorának választékosságát, mely Mrs. Buntingot ugy le tudta bilincselni.

– Nagyon, nagyon különös világ lehet – mondotta aztán és biztatólag nézett rá.

De ennél többet nem tehetett és a Tengerkisasszony nem látszott hajlandónak segiteni őt.

Szünet volt, mialatt más témát kerestek. Az asztalon egy szál rózsa illatozott és igy a virágokra tért a szó.

– Maguknál nincsen? – próbálkozott ujra Miss Adeline. – Milyen szép lehet pedig a sziklák között.

– És a halak – vette fel a szót Mrs. Bunting. – Hiszen gyönyörü halak lehetnek!

– Igen – mondta a Tengerkisasszony és fáradtan hátradült, – vannak olyan halak is, amik az ember kezéből esznek.

Mrs. Bunting elragadtatva kiáltott föl. Ez borzasztóan tetszett neki, hogy a kezéből esznek az embernek! Egy pillanatra látta a mélységeket, valami olyanféle dolognak, ahogy az akváriumot látta a Temple-ben: még talán az aranyozott üvegrámákat is hozzáképzelte. Most egy ideig a világitásról beszéltek. A Tengerkisasszony azonban ügyesen kisiklott a kérdések elől és a napfényre tért.

– A napfény oly aranysugáros itt – mondotta. – Mindig ilyen aranysugáros?

– De maguknál az a szép, zöldes-kék nüansz -30- lehet szép, amit néha az Akváriumban lehet látni – kezdte ujra Miss Glendower.

– Mi kissé mélyebben lakunk – mosolygott a Tengerkisasszony. – Tudja, ott minden foszforeszkál, mint a nagy városok éjjel, mint a kivilágitott kikötők.

– Valóban? – mondta Mrs. Bunting, kezében a Strand-dal. – Egészen fényes?

– Nos, hát, ez nagyon furcsa – szólt Mrs. Bunting, a harmadik teáscsészével kezében. – Hát akkor vasárnap sincsen?

– Nem, nem – kezdte a Tengerkisasszony. Legalább nem rendesen… Természetesen, hallunk néha szép himnuszokat, amit utasok énekelnek a hajón…

– Óh igen, én is énekeltem lánykoromban vasárnap a hajón! – kiáltott Mrs. Bunting, észre sem véve a Tengerkisasszony finom fogását, melylyel ezt az átmenetet előidézte.

Később mégis jött egy kis alkalom – nagyon különös módon. Miss Glendower egy-két megjegyzést kockáztatott »nemi problemák«-ról. A társalgás egyszerre nagyon komoly lett, Miss Glendower fölényesen szólt. A Tengerkisasszony kissé tapasztalatlannak látszott.

– Igazán nem tudom – mondotta Miss Glendower egy bocsánatot kérő, szelid mozdulattal, mikor látta, hogy kissé nagyon is nem értik meg.

– Az embernek ott kellene lenni önöknél. Tenger-gyermeknek kellene születni.

Egy percig nyilt csodálkozással nézett reájuk, a halhatatlanoknak halhatatlan csodálkozásával, melylyel az enyészet és halál és örökös átváltozás világát tekintik. Azután összeszedte magát, arckifejezéséből itélve.

– Nos igen – mondotta később megegyezve Adelinevel – Nálunk egészen más. Itt olyan különös minden. Egészen másképen érzem magam. Még sohasem volt ugy felfésülve a hajam. Fürdőruhát is ma vettem fel először.

– Hát mit hordanak ott? – kérdezte Miss Glendower. – Felteszem, nagyon csinos dolgok?…

– Egészen más kosztüm – mondotta a Tengerkisasszony és lehajtva fejét, egy morzsát csipett föl a tálcáról.

Mrs. Bunting ekkor egy pillanatra élesen ránézett a Tengerkisasszonyra. E pillanatban, ugy képzelem, bizonytalanul villant fel elméjében, hogy mennyire terjedhet a pogány lehetőség. De aztán megnyugodott. Hiszen itt volt előtte a hableány, kézzelfoghatóan, jószabásu ruhában, szép, aranyhaja Gretchen-frizurába kötve – és szemeiből annyi őszinte ártatlanság sugárzott, hogy Mrs. Bunting gyanuja elszállott és megenyhült.

Hogy Adeline-nel is ugy volt-e, azt már nem merném olyan biztossággal állitani.

HARMADIK FEJEZET
Az ujságirók

Az érdekes az a dologban, hogy a Buntingok csakugyan beváltották azt a programmot, melyet Mrs. Bunting állapitott meg. És – legalább egy ideig – sikerült is a Tengerkisasszonyt közönséges emberi lénynek feltüntetni, dacára a partraszállás tanuinak és dacára a különböző suttogásoknak és aknamunkáknak, melyek nemsokáig várattak magukra. Az a bizonyos megbizható cselédleány, amilyen akad még, ha drága is, eskü alatt elmondta az egész dolgot az unokabátyjának, aki viszont eskü mellőzésével mondta tovább egy pályáján most emelkedő ujságirónak, a következő vasárnapon. A pályáján emelkedő ujságiró hitetlenkedett. De kérdezősködött is. Végre meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy »ráfekszik« az ügyre. Nemsokára rájött, hogy ő már nem az első érdeklődő, a cselédleány unokabátyja igen bőbeszédü legény volt, ha volt miről fecsegnie.

Végre az ujságiró szimatolni kezdett két folkestoni hirlapnál és megtudta, hogy már azok is ismerik az ügyet. Eleinte ugy szerették volna letagadni, de az imponáló megjelenés, amivel az emelkedő ujságiró érvényt tudott szerezni magának, végre is lefegyverezte őket. A mi ujságirónk belátta ezek után, hogy nincs veszteni való ideje. Annak okáért telefonált a »Daily Sunfire« és a »New Paper« lapokhoz. Mikor azok kérdezősködni kezdtek, egyszerre nagyon határozottan lépett föl. Kockára tette egész ujságirói reputációját. -33-

A »Daily Sunfire« szkeptikus, de érdeklődő álláspontot foglalt el, a »New Paper« pedig bukfencet hányt örömében. »Hableány, végre!« És vezércikket irt.

Az ember azt hinné, hogy erre már igazán kipattant az egész ügy. Pedig dehogy. Vannak dolgok, amiket még akkor sem hisznek el az emberek, ha nyomtatva olvassák. Persze, a Buntingok és a Tengerkisasszony kétségbeestek, mikor egy szép napon kezdtek kopogtatni az ujságirók és mikor egész titkuk kiabálva vigyorgott szemükbe a »New Paper« hasábjairól. Már látták, mint terjed el futótüzként a hir, elképzelték a kérdezősködések özönlő tengerét és a feléjük irányitott kodak-sortüzet. A beleselkedő embertömegek már ott rémlettek az ablakok előtt. Az összes Buntingok fel voltak háborodva e borzalomtól. Adeline volt legdühösebb.

– Csak nem lesznek ennyire merészek? – mondotta. – Hiszen ez rettenetesen bántaná Harryt! – És szobájába vonult vissza.

Ezuttal nem tudott feltünést kelteni. A többiek körülülték a Tengerkisasszonyt, amint karjára támaszkodva, félig feküdt a kereveten.

– Közölni fogják a fotografiánkat a lapokban – mondotta az idősebbik Bunting-leány.

– Az enyimet ugyan nem! – mondta a huga. – Borzasztó! Elmegyek a szerkesztőségbe és visszaveszem.

– De hiszen minderre nincs szükség – szólt most közbe a Tengerkisasszony, kezében a »New Paper«-rel. Nem lehet megakadályozni az egészet?

Melville kuzinom finom tapintata mentette meg végre a helyzetet. Ő értett valamit az ujságiráshoz és beszélt már hozzám hasonló irodalmi emberekkel is. Épen akkor érkezett, mikor a Bunting-család már oda volt a rémülettől és kétségbeeséstől.

– Először is nem kellett volna annyira megijedni – magyarázta az asszonynak. – De azért azt hiszem, még segithetünk a bajon. Mindent rendbehozunk. Hadd lássam csak én azokat az ujságiró gyerekeket. Majd lekenyerezem én őket.

– De hogyan? – kérdezte egyszerre Fred és Mrs. Bunting. – Csak nem vesztegetés?

– Vesztegetés! – kiáltott Mrs. Bunting. – Nem vagyunk Franciaországban! Angol lapot nem lehet megvesztegetni!

– Mi van avval a hableánynyal? – kérdezte a helyi érdekü ujságirókat, mikor ujból visszatértek. Ezek a helyiérdeküek együtt szoktak járni, fogalmuk se volt róla, hogyan csinálják a magasabb ujságirást. – Mi van azzal a hableánynyal? – ismételte a kuzinom, mig a helyiérdekü ujságirók előzékenyen, de kissé bután várták, mig a másik beszél.

– Félek, hogy valaki felültette magukat – mondotta Melville kuzinom. – Micsoda gondolat! Hableány!

– Mi is ugy gondoljuk – mondta a fiatalabbik. Hiszen tudjuk, kérem, hogy kacsa. De mégis a »New Paper« egész hasábot irt.

– Hát mi az ördög piszkálja ezeket a krajcáros kereplőket! – dühöngött a kuzinom. – És maguk a folkestoni hireket londoni ujságokból szedik? – Furcsa.

– De hát azok hogy tudnak róla? – kérdezte az öregebbik helyiérdekü ujságiró.

– Ha volna kegyes, uraságod, és diktálna nekünk egy pár sort, hogy mégis mit irjunk.

II.

A fiatal, kezdő ujságiró, aki először foglalkozott a hableány-kérdéssel, a következő este elment Banghursthöz, a »Daily Sunfire« szerkesztőjéhez.

– Ott voltam és láttam – lihegte. Vártam a kapu előtt és láttam, amint kocsiba tették. Beszéltem az -36- egyik cseléddel is – beférkőztem a házba, villamosszerelő képében, telefont javitani… elvágtam a drótot… Tény és való, szerkesztő ur… tény és való… hableány, halfarkkal… igazi halfarka van… Ott voltam…

– Az a cikk, ami megjelent, baklövés volt, a legnagyobb azok közül, amit elkövettünk, fiatal ember.

Most végre odafordult a fiatal ujságiróhoz, de az arca merev és a hangja határozott volt.

– Hát azt hiszi, a mi közönségünk elhisz valamit, egyszerüen csak azért, mert az igaz? Nagyon jól tudják ők, hogy mit higyjenek el és mit ne higyjenek el – de a hableányt elvből nem hiszik el. Erre mérget vehet. Miattam, fiacskám akár az egész tengerpart tele lehet rakva hableányokkal szép sorba, az egész part. Előttem a fő a mi reputációnk. Egyáltalában, fiatal ember, maga nem az az ujságiró, aminek én gondoltam. Ugy-e maga volt az is, aki azt a vacak fölfedezést hozta, amit a kémikusok csináltak? -37-

– Fiacskám, miattam kaphatta az öreg Belzebubtól is. Amit egyszer a közönség nem hisz el, az nem tény. Ha valami igaz, az még rosszabb. Azért veszik meg az ujságot, hogy bevegyék, amit hozunk és nekünk arra kell vigyáznunk, hogy könnyen csusszon le a torkukon. Mikor maga nekem azt a hableányt hozta, hát leadtam, mert azt hittem, hogy fürdő-botrány vagy valami hasonló lesz belőle. Az ilyesmit megértik. Magának, mikor Folkestoneba ment, Salisburyről kellett volna irni és a bandáról, meg a kávébehozatalról. De nem, magának Folkestonba kell menni, ilyen egy izé – vacakért!

A fiatalember gondolkodott. Eltünődve szemlélte percekig Banghurst hátát. »Talán egy krokit irhatnék belőle, – mondta végre. – Valami olyan kávéházi beszélgetést. Két ember viccesen beszélget a hableányról. Az egyik hisz benne, a másik nem. Vagy effajta valamit!«

– Semmit, – intette le Banghurst zordonan. – Még azt hiszik, azok ott, az előfizetők, ki akarjuk figurázni őket. Azt hiszik, irónikusak vagyunk. Ki nem állhatják az iróniát.

A fiatalember még akart mondani valamit, de Banghurst háta határozottan azt látszott kifejezni, hogy az interwiew-et befejezettnek tekinti.

NEGYEDIK FEJEZET
Parker, a kitünő cseléd

Ha mindezekből az olvasó fogalmat tudott szerezni mindarról, ami a Tengerkisasszony megjelenése és partraszállása óta történt, s hogyan lehetett, hogy az emberi társadalomban ez a megjelenés nagyobb izgalmat nem keltett, – fáradtságom nem volt hiábavaló. A kisasszony biztos és határozott tervszerüséggel el tudott intézni mindent, a maga kis körében, a Buntingok között. Egy hónap alatt olyan kitünően elintézett mindent, hogy – eltekintve kivételes szépségétől és attól a különös és leirhatatlan valamitől, ami a mosolyában volt – egészen valószinü és elképzelhető emberi lénnyé vedlett csakhamar. Kétségkivül, nyomorék volt, annak kellett tekinteni őt. Mrs. Bunting erről a dologról komolyan, de kissé szükszavuan beszélt. Valami szerencsétlenséget emlegetett, ha a vendégei érdeklődtek. A kisasszonyt még fiatalon érte ez a szerencsétlenség. És hogy most már jól van azért, csak persze tolószékben kell ülnie és ami a ruháit illeti…

– Természetesen, – tette hozzá Mrs. Bunting – biciklizni nem fog soha többé.

II.

Parkerben kétségkivül valóságos kincset talált Mrs. Bunting és a Tengerkisasszony. Parker még fiatal volt, de valami indiai asszony szolgálatában rendkivüli és megfizethetetlen tapasztalatokat szerzett. Azonkivül megcsalta őt egy fiatalember, akiben nagyon bizott és azóta Parker -39- hallgatag és méltóságteljes volt. Az életnek, ugymond, nincs többé meglepetése számára. Megtette a kötelességét és nem beszélt róla soha. Nem lehetett őt másként elképzelni, mint hallgatagnak, mindig rendesnek, mindig tisztának, lefésült hajjal és komolyan, parancsra várva, leeresztett karokkal. A hangja mindig halk és tiszta és tisztességes.

Ezt a nőt Mrs. Bunting vette föl természetesen, mert a Tengerkisasszony teljesen tapasztalatlan volt az ilyesmiben. Mrs. Bunting kissé ideges volt, mikor rá kellett térni arra a bizonyos kényes pontra.

– Értse meg, – mondotta Mrs. Bunting Parkernek, – hogy a kisasszony, – a kisasszony lábbadozó beteg.

– Igenis, naccsága – felelte tiszteletteljesen Parker, készségesen hajlandónak mutatkozva arra, hogy mindent megértsen, ami a kötelességeihez tartozik.

– Tényleg – folytatta Mrs. Bunting, nagy buzgalommal gyürve az abrosz csücskét – tényleg, a kisasszonynak halfarka van.

– Dehogy, nagysága – mondta Parker, mintha azt mondaná: »Ezt nem kell külön megjegyezni.«

– Hogyne, nagysága – mondta Parker és egy izma sem rándult meg. Igy fejezték be ezt a kérdést és Mrs. Bunting, ha ezekre a pillanatokra gondolt, mindig elégedetten föllélegzett.

Parker nemcsak diszkrét volt, de ügyes és okos is. Ő volt az, aki azt a hosszu, sleppes öltönyt csinálta; aki azt a praktikus ágyat föltalálta, akinek tanácsára -40- tolószéket szereztek be a »beteg kisasszony« részére, mikor a kertbe, vagy az utcára vitték. Eddig Fredet kellett segitségül hivni, ha a Tengerkisasszonynak férfikarra volt szüksége. De Parker meggyőzte őket, hogy az nincsen rendben, örök hálára kötelezve ezzel Miss Mabelt. Arról is beszélt, hogy kocsit kell fogadni, nagy örömére a Tengerkisasszonynak. Ő intézte a Tengerkisasszony kirándulásait, vagy ha fürdeni ment. Amit Parkerrel tett vagy müvelt a Tengerkisasszony, az mind jó volt; amit Parker ajánlott, az mind kivánatosnak és megfelelőnek tünt. Parker határozta meg igazán a Tengerkisasszony helyzetét a világban és ő rántotta ki abból a kinos és lehetetlen viszonyból, melyben a Buntingok között élt. Kicsi és nagy dolgokban mindig kezére járt. Neki jutott eszébe, hogy a Tengerkisasszonynak névjegyeket kell nyomtatni, ami meg is történt, igy: »Miss Doris Thalamia Waters.« 2)

Ezer ilyen apró, okos kis ujitást hozott be ez a Parker. Például egyszer a boltban, mikor Mrs. Bunting mindenféle intim dolgokat vásárolt, Parker hirtelen közbeszólt:

– Azt hiszem, asszonyom, harisnyákra is szüksége van a kisasszonynak – mondotta Parker nyugodtan, de határozottan.

Mert, ha meggondoljuk, miért mentene föl egy hölgyet elkerülhetetlen hiányossága attól, ami elkerülhető?

III.

Hadd tegyek még hozzá bánatosan, de végtelen tisztelettel valamit Parkerről, mielőtt eltünne szemeink előtt.

Be kell vallanom, bár nem esik jól, hogy Parker kisasszonyt én szereztem be mostani helyére. Hightonba, Lady Jane Glanwille-hez, a kitünő nőagitátorhoz. Voltak bizonyos dolgok, amiket világosan akartam látni, bizonyos jelenetek és beszélgetések, melyekre szükségem volt a valószinüségi feltételek betartása céljából. És amit ez a Parker láthatott és tapasztalhatott, az e tekintetben mindennél többet ért.

Egészen nyiltan beszéltem vele. Nem tett ugy, mintha nem értene engem, vagy mintha bizonyos dolgokhoz nem értene. Mikor befejeztem, közönyös pillantással mért végig.

– Erre nem gondoltam, Sir – mondotta. – Ez nem egyezett meg szolgálati teendőimmel.

És a hajthatatlan Parkeren mult, hogy nagyon finom és kedves dokumentumok örökre homályban maradtak. Pedig a finom célzásokat abbahagyva, a végén egészen durva nyiltsággal akartam megvesztegetni: – ő azonban a társadalmi felsőbbségem iránti köteles tisztelettel háritott el mindent. -42-

– Erre nem gondoltam, Sir – ismételte. – Egyáltalában nem egyezett meg szolgálati teendőimmel.

És ha a végén elbeszélésemet bármely tekintetben tökéletlennek, vagy nemkielégitőnek találná az olvasó, kérem őt, emlékezzék rá, hogy a hajthatatlan Parker állot utjában valószinüségi igyekezetem megvalósitásának.

ÖTÖDIK FEJEZET
Harry Chatteris távolléte és visszatérése

Ez a kitérés, Parker és az ujságirók miatt, bizonyára eltéritett kissé elbeszélésemtől. De azért el lehet képzelni, hogy mig a kezdő ujságiró információk, remények és Banghurst után szaladgált és mig Parker ujitásokon gondolkodott, a dolgok szépen fejlődtek és virágoztak a Folkestone Riviera örökzöld fenyvesei mögött. Miután a Buntingok kissé megnyugodtak a nyilvánosságtól való rettegés izgalmai után: először gyöngén, később azonban mindig világosabban észlelhető lett, hogy az egész családnak abbeli örömét, hogy ilyen szép, gazdag és bizonyos tekintetben választékos vendégük van, mint Miss Waters, mondom, ezt az örömet nem osztotta teljes mértékben a család rendes két vendége, a Glendower lányok.

Ez a kis ellentét rögtön kipattant, az első alkalommal, hogy Mrs. Bunting Adelinevel beszélt az uj berendezkedésről. -43-

– Harryra gondolok. Szeptemberben lesznek a választások… és nekünk részt kell venni bennük…

– Azt hiszem – szólt aztán – nem lesz ebből Harrynak semmi kellemetlensége. Hiszen tudod, hogy lelkesedünk mindannyian az ő ügyéért. Randolph mindent meg fog tenni! Hát igazán azt hiszed, hogy utban lesz?

– Talán még segiteni is fog! Például korteskedhetne. Nagyon vonzó jelenség, hisz tudod, kedvesem.

– No jó, de másoknak. És Harry mondta, hogy választáskor mindenki, aki tehet valamit, tegye azt. Csak idejében legyen megtéve. Tudod, Mr. Fisonnal beszélt erről. Ha szép lányok választanának, mondta…

– Ezt Fison mondta, nem Harry. És különben is, ez a hölgy nem segithet nekünk.

– Igen, erről beszélt – mondta Mrs. Bunting elpirulva. – Kérdezősködött a választásról, meg hogy -44- mi az és hogy milyen jelölt Harry, meg ilyenfélét. Nagyon érdekli a dolog. Alig győzök neki felelni.

– No és ezért tartja azokat a hosszu társalgásokat Mr. Melvillevel, még Freddel is, ugy, hogy a fiu egészen elhanyagolja Mabelt?

– No hát nekem ugyan nem kell a korteskedése – mondotta Adeline. – Mindent elrontana. Ő nagyon is frivol és léha. Igen. Csodálkozó szemekkel néz az emberre és nem tud komoly lenni…

– Kedves Mrs. Bunting, maga nem tudja elképzelni, hogy mit jelent rám és Harryra nézve ez a választás, meg az én – az én tanulmányaim. Ez a lány most keresztül huz mindent – mint valami ellenmondás.

– Oh, tudom, azt nem. Ám… Mégis csak van vele valami… Az ember érzi, hogy például a legfontosabb és legvitálisabb dolgokat semmibe veszi. Nem vette ezt észre? Más világokból jött hozzánk.

– Általában, azt hiszem, nagyon könnyen vesszük mi ezt az ügyet. Hiszen azt sem tudjuk: kicsoda tulajdonképen ez a lány? Odalent, odakünt, lehet ő bármi. Bizonyosan voltak okai, hogy idejőjjön.

– Ha nem élnének uri módon, hát nem volna neki sem olyan uri viselkedése.

– Édes fiam, ez kötelességem. Ha félolyan kedves volna, mint amilyen, szeretni kellene őt. Aztán elfelejted, miért jött ide.

– Azt hiszem, a mai világban, amikor mindenütt szinte divat a materializmus, meg az istentelenség, amikor az is, akinek van lelke, igyekszik megszabadulni tőle: – akkor igazán tiszteletreméltó, ha valaki, akinek nincs , szerezni igyekszik:

– A plébános ur kétszer jön hozzá hetenkint. Többször is jönne, ha nem volna annyi dolga a konfirmációval.

– Tudom, tudom, de amikor itt van, akkor a kisasszony kezét fogja és halkan beszél hozzá és mosolyog: – a kisasszony pedig néha csakhogy el nem neveti magát. Szépeket beszélhet.

– Mert őt is megnyerte a kedvességével. Mr. Flange pedig persze hogy igyekszik, hogy a vallást vonzóvá tegye neki.

– No, én attól félek, nem sok lelket fog csöpögtetni beléje. Másrészt pedig ugy rémlik nekem, hogy a kisasszony evvel vajmi keveset törődik.

Mrs. Bunting most már megharagudott. Végre is, ő két leányt és egy fiut nevelt föl és nincs szüksége rá, hogy akárki is kioktassa.

– Kedvesem – mondta határozottan – bizonyos vagyok benne, hogy félreismered Miss Waters-t. Felületes szemléletre lehet, hogy léhának látszik. Talán mert szereti a tréfát. De hát elvégre, ez felfogás dolga. Alapjában -46- véve azonban bizonyos vagyok, van olyan komoly természetü, mint akárki. Nagyon gyorsan itélted meg. Ha jobban ismernéd… tán mint én…

– Abban – mondotta – bizonyos vagyok, hogy Harry meg fog egyezni velem, ami az ő »segitségére« vonatkozik. Minekünk megvan a magunk dolga. Eszméket kell fejlesztenünk és eszméket kell terjesztenünk. Harrynak megvannak a maga nézetei – nagyszabásu, széleskörü tervek.

– Remélem, kedvesem, mégis csak meg fogsz bizni egy kicsikét legalább az itélőképességemben – mondotta Mrs. Bunting hangsulyozva.

Adeline kinyitotta száját és becsukta megint, anélkül, hogy szólt volna. Ezután már igazán nem mondhatott egyebet, csak amit később megbánt volna.

Egy óra mulva azonban találkoztak az uzsonnánál és Adeline modora a Tengerkisasszonnyal és Mrs. Buntinggal szemben oly előzékeny és szives volt, amilyen csak lehetett. Mr. Bunting szokatlanul beszédes volt az asztalnál, nagy részletességgel adta elő, hogy milyen fényes ideája támadt, ki fogja irtani a kertek alján a gyomot és a televényt szőlővel fogja beültetni. Fényes idea, ismételte többször, fényes idea.

De most itt az ideje, hogy nehány szót szóljunk a kitünő Chatterisről, aki Melville kuzinom elbeszélésében a főszerepet játszotta. Egyetemi éveimben véletlenül ismertem őt: ott nagyon kitünő ember volt, okos, előzékeny, zseniális. Nagyon jóképü fiu, elegáns, magas termet. Az utóbbi időben valami leány- vagy asszonyhistória -47- keringett felőle – de a családja eligazitott mindent és gazdag nagybácsija számlákat fizetett. No, nem mind – a nagybácsi nem volt szentimentális természetü, de épen eleget. A család nem nagyon gazdag és rengeteg nagynéni tartózkodik benne. Soha ennyi nagynénét nem láttam még egy családban. De Chatteris olyan csinos és tehetséges és jómodoru fiatalember volt, hogy a nénék mind szerették őt és tolták előre. Chatteris a magasabb ujságirásra vetette magát – nehány elfogadható verset is irt és egy nagyon előkelő kiadónál adta ki. A versek, mint őmaga, csinosak és fésültek voltak, némi tartózkodó előkelőség jellegében. A közönséges emberben ezt a vonást gyöngeségnek nevezik. De ő nem volt közönséges ember, erélyesnek ismerik és a munkáját mindenki megbecsülte. A nénék kijelentették, hogy jól érik a fiu és Amerikába küldik tanulni. Ott aztán, ugy látszik, történt valami. Sőt történtek valamik. Hogy mik történtek, ezt nehéz elmondani. Valami milliomosról volt szó és valami visszament eljegyzésről. És valami cikkről, egy amerikai lapban, nagy cimekkel:

Az egészből persze szó se volt igaz: az amerikai lánynak semmi baja se esett, később férjhez ment, Chatterisnek azonban mégis haza kellett sietnie, a nénék összeszidták és ujabb számlák kifizetése következett.

És akkor, abban az időben ismerkedett meg Adeline Glendowerrel. Mikor eljegyezte, a nénék ragyogtak a boldogságtól – érezték, hogy most munkás és ambiciózus idők következnek. Némi habozás után Chatteris – Adeline-től ihletve – a liberális pártba lépett be, a baloldal konzervativ elemei közé. -48-

A Tengerkisasszony érkezése idején Chatteris Párisban járt. A választások előtt elintéznivalói voltak, ugy volt, hogy azután visszatér Adelinehez és mindenről beszámol. Mindennap várták őt most már.

II.

Follestwe felől érkezett és a »liét zogrole«-nál szállt le. Délután azonnal lesétált a villába, hogy Adeline-vel találkozzék. Az ebédlőben találkoztak, ugy tudom: Chatteris becsukta az ajtót és aztán, feltételezhetőleg, holmi gyengédségek következtek.

Én Adeline-t csak most, a történtek után ismertem meg – és mi most Adeline? Munkás, erélyes férfiasszony, nyilvános tevékenységébe burkolózva – s valami, mintha eltünt volna belőle. Melvilletől kérdeztem, milyen volt ezelőtt – de ugy látszik, ő sohase szerette, érezte, hogy szélesebb látóköre van, mint neki és kicsit félt tőle. Nem volt se »csinos nő«, se »kedves hölgy«, se »grande dame« – pedig szép volt és impozáns. »Pózolt«, fejezte be röviden Melville. És »Humphry Wand«-ot olvasta. Ezt nem tudta neki megbocsátani. Nem tudta őt máskép elképzelni, mint Marcellá -t a » Sir John Tressady «-ba. Annak a kemény, határozott, kérlelhetetlen jellemü nőnek látta mindig és ugy képzelte, hogy megfelelő helyzetekben Adeline egészen ugy cselekednék, mint Marcella ugyanabban a helyzetben.

Marcella, mint tudjuk, ragaszkodik a férfihoz, miután az elpártolt tőle. »Az érzések egy magasabb pillanata vegyitette volna el szivében a közönséges vágyat s a nemesebb ambiciókat.« Azután valószinüleg »hirtelen megmozdult« volna és »szép kezeit arcához emeli«, mig Chatteris »összeszedi erejét«. »Valami végtelenül gyengéd -49- és anyás« szólalt volna meg »szavában a legnagyobb szerelem és a szeretet hangján, mit nő adhat.« Chatterisben »felidézte« volna »a báj, szenvedély, odaadás vegyes benyomását, mely, mintegy rimekként csendült össze abban a költeményben, mely szépségéről szólt.«

De ez csak álom volt és nem valóság. Adeline talán igy tett volna, de – Adeline nem volt Marcella, csak szeretett volna lenni és Chatteris nem volt Maxvell, és nem is akart lenni soha.

Sőt, tovább megyek: ha Chatteris valaha találkozott volna Maxvellel: bizonyosan összevesztek volna egymással. Igy hát a hős és hősnő egészen máskép találkozott, mint Adeline elképzelte: félszeg, erőltetett mozdulatokkal és tulságosan józanul. Azért bizonyosan volt valami gyöngédség is a találkozásban – azt mi nem itélhetjük meg – és, ugy képzelem, a leány kérdezte: »Hogy van?« és a férfi válaszolt: »ó, nagyon jól!« Ezután Chatteris valószinüleg párisi utazásairól beszélt. Feltétlenül elmondta azt is, amit a nagy politikussal, Hythe-el beszélt és belevette, ha nem csalódom, azt a kis kellemetlenséget is, a glasgowi ügynökkel. Azután bizonyára politikáról csevegtek, mert, amint néhány perc mulva egymás oldalán megjelentek a kertben, ahol Mrs. Bunting és a Tengerkisasszony épen a croquet-tező lányokat nézegették: Adeline még mindig bizonyos közérdekü tényeket sorolt fel.

Ugy látszik, a Tengerkisasszony látta meg őket először. »Itt vannak!« – mondta hirtelen.

– Kicsodák? – kérdezte Mrs. Bunting, felpillantva és követve a leány mereven Chatterisre irányitott tekintetét.

– Harry és Adeline! – kiáltott Mrs. Bunting. – Hát nem szép pár igy együtt? -50-

De a Tengerkisasszony nem felelt. Hátradőlve, némán, mozdulatlanul vizsgálta a közeledőket. Szó sincs róla, szép pár voltak. Amint a veranda kék árnyékából előtünt alakjuk, a nap teli fénnyel világitotta meg őket, mint valami sugaras jelenség körvonalait; mintha valami óriási szinpadon jelentek volna meg, a végjelenetben, teljes világitásban. Chatteris magas és szép alak volt: arca megbarnitott és kissé komoly, mint általában az utóbbi napok folyamán. És mellette Adeline, fekete hajával, kissé kipirult arccal, hol Chatterisre, hol a kis társaságra pillantva.

Chatteris csak akkor vette észre, hogy a Buntingokon kivül még más valaki is ül a fák alatt, mikor már egészen közel volt. Az idegen hirtelen megpillantása egy pillanatra megzavarta abban, amit mondani akart és ekkor Adeline előrelépett. Mrs. Bunting fölállt és a krokettezők is – kivéve Mabelt, aki épen nyerőben volt – örömkiáltással sereglettek Chatteris köré. Mabel ott maradt és hangosan követelte, hogy »azért csak játszuk végig.«

Adeline azonban diadalmas hangon fordult Mrs. Buntinghez: »Minden rendben van. Megnyerte mindnyájukat és Hythe is pártfogást igért!«

Nem lehet tudni, mit talált benne, vagy hogy volt-e egyáltalában valami látnivaló e tekintetben. A Tengerkisasszony azonban elforditotta pillantását és közelebbről nézte meg a férfit, akit most látott először. De a két lány szemének találkozásában volt valami kérdő és csodálkozó. Adeline azután néma intéssel fordult Mrs. Bunting felé.

– Oh, elfelejtettem! – kiáltott a derék asszony és bemutatta őket egymásnak. De nem néztek egymásra. -51-

A Bunting-leányok inkább Adeline irigylendő helyzetét látszották értékelni, mint magát a kitünő Chatterist. Mabel még mindig duzzogva közeledett.

És igy fecsegtek és nyüzsögtek a kedves fiu körül, aki »mindnyájukat megnyerte«; – kivéve természetesen Parkert, aki ott maradt megillető helyén és nem látszott törődni Chatteris-szel.

Vigan folyt a társalgás és senkisem látszott törődni Adeline drámai alakitásával. Mint egy cimszerep állott közöttük, melynél hiányoznak a mellékszerepek. Aztán egyszerre mindenki az ügyekről kezdett beszélni: »Hát igazán el van intézve?« – mondta Mrs. Bunting és Betty tapsolt: »Választás lesz! Választás lesz!« Mr. Bunting fontos és hozzáértő arccal kérdezte: »Hát beszélt vele?« és Fred belekiáltott a hangzavarba: »Hurrá!«

– Hát bizony, nem adjuk meg magunkat szó nélkül – tette hozzá Chatteris.

Azután Mr. Bunting fölemelte egy oktávval hangját és politizálni kezdett. »Emberekre van szükség, akiknek -52- pénzük és nevük van. Pénz és tömeg – ez a fő. Mi fölvesszük a harcot – azután félreállunk. A pártok összetartása – végre ez a fő. A pártot szervezni kell.«

És gesztikulált a kezeivel, ezekkel a kövér, kis kezekkel, melyekben mintha nem volna se csont, se hus, csak lószőr.

– Nem mindennapi választás lesz, – folytatta Mr. Bunting. – Nagy dolog lesz!

A Tengerkisasszony gondolkodva nézett rá. – Mi az a választás? – kérdezte. – Nem értem.

Mr. Bunting elkezdte magyarázni. Adeline türelmetlenséggel, vegyes figyelemmel hallgatta és többször megkisérelte, hogy Chateris-szel párhuzamos társalgást kezdjen. De Chatteris nem értette őt meg. Ugy figyelt, mintha nagyon érdekelné őt az, amit Mr. Bunting a Tengerkisasszonynak magyaráz.

Közben a croquet-parti, Mabel sürgetésére, ujból összeállt. A többiek folytatták a politikát. Chatteris személyére tért a beszéd, mindarra, amit Chatteris tenni fog és amit tennie kell. Most Adeline beszélt. – Ez a választás ugy tekintendő, mint egy megnyiló kapu – mondotta. Mikor Chatteris szerényen ellenkezett, büszkén és boldog önérzettel mosolygott rá, mintha mondaná: »Várj csak, mivé teszlek én még tégedet…«

Mrs. Bunting halkan suttogva magyarázta a Tengerkisasszonynak ezeket a sulyos kérdéseket.

– Ő oly szerény – mondotta valahol, Chatterisra értve, ki ugy tett, mintha nem hallaná, de azért elpirult. Többször megkisérelte, hogy személyéről a Tengerkisasszonyra vigye a társalgást, de nem sikerült, mert fogalma sem volt róla, ki ez a szép leány.

A tengerkisasszony pedig nagyon keveset beszélt: Chatterist és Adelinet nézte, de főleg Chatterist, amint Adeline-nel beszél.

HATODIK FEJEZET
Tünetek

Az én Melville kuzinom sohasem tud pontos lenni a dátumokban. Ez legalább is sajnálatos, mert bizony érdekes volna tudni, hogy hány nap kellett ahhoz, mig Chatterist intim beszélgetésben találta a Tengerkisasszonnyal. A kölcsönkönyvtárból jött hazafelé, egy pár könyvet vitt Miss Adelinenek, amit még aznap kért tőle. Azoknak az ösvényeknek egyikén volt ez, melyek a sziklafal alatt huzódva, elragadó kilátást nyujtanak Folkestonera és a tengerre. Chatteris egy alacsony, a sziklafalba vágott kőpadon ült és előrehajolva egyenesen belenézett a Tengerkisasszony arcába, aki tolószékében ült előtte. A Tengerkisasszony beszélt, sajátságos mosollyal az arcán, ami még Melvillet is meglepte, pedig sokféle mosolyát ismerte már. Parker egy kicsit messzebb állott, egy magasabb sziklán.

Melville kuzinom odalépett és csatlakozott hozzájuk. A társalgás erre megakadt. Chatteris visszahajolt, de ugy látszik, nem haragudott. A könyvekre terelte a szót.

– No, ez nem az én témám, – mondta a Tengerkisasszony és Chatteris mosolyogva intett, mintha értené a finom tréfát. -54-

– És én fogok választókat toborozni? – szólt közbe a Tengerkisasszony.

– Miss Waters – magyarázta Chatteris – azt mondta, hogy segédkezet akar nyujtani nekünk.

– Nem baj! Nagyon érdekes lesz! És én szeretnék segiteni. Igazán szeretnék segiteni – Mr. Chatterisnek.

– Ó, hiszen minden olyan könnyü! Kérni fogom az embereket, hogy szavazzanak Mr. Chatterisra és intek a kezemmel és emlékeztetem őket az igéretükre! Hát mi van abban?

– Igazán semmi, – mondta Chatteris. – Bár az egész ilyen egyszerüen menne.

– Igazán nem tudom, – mondta Chatteris. – Többnyire -55- halászok. Azelőtt – azt mondják – csempészettel foglalkoztak, de én nem igen hiszem.

– Hogyan! – kiáltott a Tengerkisasszony. – Hiszen csak öt héttel ezelőtt magam láttam…

– Igen, az ujságban, – mondotta a Tengerkisasszony, megragadva a mentőkötelet.

– Hogy itt csempésznek, – mondotta hirtelen a Tengerkisasszony, azután hirtelen elhallgatott.

A kuzinomnak aztán egy adoma jutott eszébe. Erről Chatterisnek egy másik – hiszen egy-egy választás valóságos melegágya az anekdotáknak. Most értette csak meg kuzinom a helyzetet.

Chatteris és Melville aztán elbucsuztak és együtt mentek el. Hallgatagon fordultak be az alléba.

– És érdekes. Betegsége kifejleszti egyéniségét. Olyan passziv valamivé alakitja őt, mint egy festmény vagy… ilyenféle… képzeletbeli dolog. Igen, képzeletbeli… Tudod, csak ül és mosolyog és felel a kérdésekre. Aztán a szemei… érdekes szemei vannak. És mégis…

Chatteris már beszélő kedvében volt. Filozofálni kezdett. »Kétségtelen, hogy csak illuzió az egész. A nők mind impresszionisták. Mi csak a hatást érezzük. De hogy az hogyan jött létre – ez a Titokzatosság.«

A tárgy kimeritve látszott. Most egy közös barátjukról csevegtek. Ezután hosszabb időre elhallgattak. Végre Chatteris kezdte ujra.

– Az a korteskedés. Lehetetlen, hogy igazán érdeklődjék a Liberalizmus Filantrópiája iránt. Egy lány!

– Az igaz! Aztán valójában nincs is olyan nagy különbség a két nem intellektuális élete közt… Ha te érdeklődhetsz, miért ne…

– Másrészt nem is az elvek a fontosak. A választás izgalmai is érdekelhetik.

– Ez a vizsgálóbiró-ösztön bennük, azt hiszem – mondta később Melville.

– Ez mindegyikökben megvan. A korteskedés érdekli őket. Minden nő szeret olyan házba menni, ami nem az övé.

Adelinet papirjai között elfoglalva találták. Mikor beléptek, szemrehányóan, de bizonyos Marcella-szerü megadással a hangjában, emlékeztette őket az időre. Chatteris bő és megnyugtató magyarázatot adott.

II.

Kis időre Chatteris visszatérése után Melville kuzinom és a Tengerkisasszony együtt ültek a kert végébe nyiló kis félszigeten és teljesen megfeledkezve Parkerről – aki tisztes távolban, egy kerti széken horgolt – beszélgetésbe mélyedtek. Fred kiránduláson volt a -58- leányokkal (a Tengerkisasszony kérésére ment velük) Mrs. Bunting és Adeline pedig diplomáciai ügyben Hythe-nél tettek látogatást.

Mr. Bunting halászni volt. Nem, mintha szerelmes lett volna ebbe a halászatba, határozott jellemü kis emberke volt és egyszer már elhatározta, hogy lunch után másfél órát halászni muszáj, egy rozoga csónakban, amelyben három óra felé pontosan jelentkező tengeri betegséget szokott kapni, ami már, ugy látszik, hozzátartozott a természetéhez. Talán nem is tudott volna már ellenni enélkül.

Melville és a Tengerkisasszony egy sürü szikamur árnyékában ültek és Melville-en az a diszkréten választékos, vakitóan fehér flanell-ruha volt, amit akkoriban nagyon hordtak. Nagyon élénk volt ezen a délután. Cigarettára gyujtott, miután valószinüleg előbb engedelmet kért rá. A leány mintha ki akarta volna nyujtani a kezét.

– Ez egyike azoknak a dolgoknak, melyekért feljöttem – mondta a leány és nézte a cigarettát.

– Odalent – szólt aztán – ez nincs… Elképzelheti, hogy a dohány átnedvesedve jut csak hozzánk. Némelyek azért szivnak valamit odalent… tengerészektől kapják… és rágni kell… De az utálatos.

Kezével egy elháritó mozdulatot tett és gondolatokba merült. A kuzinom a cigaretta-dobozát pattogtatta. Azután előrehajolt és visszafojtott lélegzettel nézte a leány első szippantásait.

– Igazán szeretném tudni, – szólt aztán – miért jött ide mégis? -59-

Ujra mosolygott. – És mindezekért, – tette hozzá – mintha kárpótolni akarná egy kicsit a férfit. A házra és kertre mutatott.

– Elragadóan, – felelt a kuzinom, gyönge sóhajjal a hangjában. – Hogy izlik?

– Érdemes volt eljönni érte, – mondta a leány és a szemébe mosolygott.

– Maga mondta Mrs. Buntingnak is… Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem kellene erről beszélni, de most már késő volt.

A leány csak később felelt. – Melville – mondta ártatlanul – mi a lélek?

– A lélek, az – lélek – folytatta aztán és idegesen verte le a cigaretta hamuját.

– A lélek – kezdte ujra és olyan ember tekintetével nézett a Tengerkisasszonyra, aki valami roppant nehéz dolgot a kis ujja hegyére akar állitani.

– Különben – mondta aztán megkönnyebbülve – maga nagyon jól tudja, mi a lélek.

– Hja persze! – És a kuzinom vállat vont. – Mégis, látja, a lélek, az kell. Csak épen nehéz meghatározni, hogy mi az.

Szünet állott be. Melville minden erejét megfeszitette, hogy valami az eszébe jusson. Érezte, hogy erre kellene valamit mondani, emlékezett is mondásokra, amiket olvasott, de azok valahogy nem voltak idevalók.

Melville ránézett. – Bizonyára – mondta szárazon – ez valami olyanféle.

– Először – kezdte a leány és nem nézett rá, – néhány év előtt láttam őt.

Melville dühös gunynyal nevetett föl. Aztán egyszerre elcsöndesedett. Elhatározta, hogy előkelően okos lesz.

– Nos, – mondotta könnyedén, – jópofáju gyerek az a Chatteris. Jó alakja is van. Mégse értem… -62-

– Nem tudom, minek jött ide, – szólt aztán kurtán. – Azt se értem mit akar. Hát nem látja, hogy Miss Glendower már itt van?

– Tudom, hogy esztelenség, – mondta a leány. – De mit árt az? Ez a képzelet dolga.

– Mert maga hallhatatlan – és sérthetetlen. Mert maga mindent megtehet, amit akar, mi pedig nem. Itt vagyunk, ami rövid életünkkel, nyomoruságos, kicsike lelkünk halvány fénye mellett, mely minden percben kialhatik. Mig maga – – maga az elemekből jött közénk… hogy elrabolja…

– Az elemeknek jogaik vannak, – szólt a Tengerkisasszony egyszerüen. – Azután: az elemek csak elemek. Ezt ne feledje el. De mit tudnak önök az elemekről? Amit önök hisznek…

– És az életnek minden alkatrésze, az egész élet, amelyről azt hiszitek, hogy átélitek, apró gondjaitok, ostoba hitetek, törpe napjaitok: mindez káprázat, lenyügöző kábulás, melynek hatalmában vagytok. Nem szabad mozdulnotok, le vagytok kötve, tehetetlenül a porba szoritva, süketen, vakon, gyámoltalanul. És mi nézünk titeket.

– Igen, nézünk titeket és néha megirigyelünk. Nemcsak a száraz levegőt és napfényt, a fák árnyékát és a virágillatot irigyeljük meg: hanem az életet is, mely kezdődik és amelynek vége van… Azt irigyeljük, hogy meghalni tudtok… De ti oly korlátoltak vagytok! Azt a kis időt, ami a tietek, oly nyomoruságosan használjátok fel! Féltek azt tenni, ami édes és szép, csak azt keresitek, valami érthetetlen makacssággal, ami ostoba és kellemetlen. Odalent ültök a tenger partjain ostoba, formátlan ruhákba burkolva… annyi ruhába… és széles, otromba cipőkbe… még azok is, akiknek szép, rózsaszin lábacskái vannak, amit látni és csodálni kellene. És beszéltek mindenfélét, ami unalmas és hiábavaló és nem néztek egymásra és nem egymásról beszéltek – és azt hiszitek, igy kell tenni. De miért? Miért hagyjátok elfolyni magatok mellől az életet? Hiszen ennél az életnél a halál is szebb. Ostobán megállapitjátok, hogy egyik dolog illetlen, a másik nem az; hogy egyik dolog a jó, a másik rossz. Ez mind azért van, mert kábulatban vagytok, fojtó, egészségtelen álmot alusztok. Ti kicsinyesek, ti végtelenül kicsinyesek! Láttam önt, Melville ur, hogy dühöngött tegnap délután egy tintafolt miatt, mely a kabátujjára esett.

– És ha igy van, – mondotta Melville, – miért mondja ezt meg nekem? -64-

Egészen közel hajlott hozzá a leány. Halkan és melegen mondta, mint valami titkot, melyet nehezen, de szivesen közlünk:

III.

Egy pillanatra ugy tünt fel Melvillenek, mintha valaki egészen más beszélne hozzá, nem az a fürdőszékben ülő szeretetreméltó hölgy. Megdöbbenve nézett a leányra. Az visszahajolt és messze elnézett: de mikor ismét feléje fordult, megint reális és kézzelfogható volt.

– S miért? – Ő nem erre való, Chatteris. Sohasem lehet az övé. Ha nem aludna, meg kellene ezt értenie.

– A leány nem az igazi, – folytatta a Tengerkisasszony. – Hiuságok és képzelődések tömege… Mindent a könyvekből szedett: még önmagát is. Mit keres? Mire való neki a politika? A szegényekről beszél és azoknak a helyzetéről. De mi az a Szegények Helyzete? Tülekedés a hitvány, értéktelen létért, örökös félelem, mely a Vég képében marcangolja őket. Aggódnak és -65- remegnek, mert nem tudják, mennyire Álom az egész… És miért törődik ő a Szegények Helyzetével? Ő is aluszik, a saját álmát alussza. És tartalmat akar csak adni az álmainak: nem a részvét készteti őt. Jót akar tenni, hogy megnyugtassa önmagát, hogy hála és áldások között éljen. Az ő álma! Komoly dolgokról! Mintha árnyékok futnának árnyékok után az álom alkonyatában… Hiuságok hiusága!

– Azt hiszem, félreérti őt, – mondotta Melville. – Ő olyan ember, aki meghasonlott önmagával. Azt hiszem, mindnyájan ilyenek vagyunk. De ő tenni akar valamit, valami igazit, amivel kiemelkedik…

– Valamit, amit ön is gyanitani kezd már. Hogy vannak lehetetlen dolgok és felfoghatatlan dolgok. Hogy ez az önök élete még nem minden. Hogy nem érdemes komolyan venni – mert vannak szebb álmok.

Valami sajátságos zengés vibrált a hangjában: Melville nem tudott az arcába nézni. – Én nem ismerem ezeket az álmokat, – szólt aztán, összeszedve magát, – és nem tudom, mik azok. Bármint legyen is: mi a saját életünket éljük. De ez különben is kitérés. Chatterisről beszéltünk és arról, hogy miért jött érte? Miért jött ide, miért jön onnan át mihozzánk? -66-

– Mert mi jöhetünk, – mi halhatatlanok. S ha megtehetjük, hogy megizleljük ezt az életet, mely kezdődik és véget ér, miért ne tennők?

Melvillenek óriási erőfeszitésébe került, hogy ki ne törjön. Igyekezett azonban ugy nézni a dolgokat, mint valami kisebbszerü ügyet. – De ide nézzen, – mondotta rekedten. – Mit tesz vele, ha megkapja őt? Végletekig akarja vinni ezt a játékot? Hiszen csak nem arra gondol… hogy… földi értelemben… nejévé lesz?

– És tolószékben jár vele… Nem, nem, erre nem gondol komolyan. Mire gondol hát?

Szemébe nézett és mintha mély örvény nyilt volna meg előtte. E mélység fenekén zöld és bibor homály gomolygott. A leány mosolyogva nézett rá.

– Nem – mondotta csöndesen – nem fogok hozzámenni és nem fogok tolószékben járni utána, és öregedni, mint a földi asszonyok. Ti nagyon gyorsan égtek és fellángoltok – és meghaltok! Micsoda élet a tiétek? Betegség és megöregedés. Nem, még a szerelemért sem kellene nekem. Hanem… hanem…

– Miféle álmok? – kiáltott Melville. – Mire gondol?… És ki vagy te… aki idejöttél… és asszonynak mondottad magad… és suttogsz… és suttogsz… ami életünkről… amelyből nincs menekülés…

– De van! – mondta a Tenger Leánya. – Van menekülés – némelyek, kiválasztottak részére. Ha az egész élet egyetlen percbe folyik össze…

És most megállt. Sohasem lehetett megtudni, mi -67- lesz akkor, ha az egész élet egyetlen percben összefoly. Nem fejezte be mondatát, felütötte fejét és a ház felé nézett.

– Dóris! – Dóris! Do–ó–ris! Itt vagy? – kiabált Mrs. Bunting, amint lihegve, kipirultan szaladt feléjük. Melville egyszerre kijózanodott. Mintha álomból ébredne, megrázkódott és nagyot lélegzett.

A Tengerkisasszonyra nézett. Nem tudta elképzelni, hogy igazán ő mondta azokat a dolgokat.

– És miről beszéltek olyan sokáig? – kérdezte Mrs. Bunting, anyai jóindulattal támasztva kezét a Melville széktámlájára.

– Óh – mondta Melville és hirtelen felállt, elkényszeredett mosolylyal. – Miről is beszéltünk?

– No, képzelem, összevissza mindenről – nevetett Mrs. Bunting. És barátságosan, biztatóan mosolygott Melvillere.

Melville ezt nem értette és csodálkozva nézett Mrs. Buntingre. Aztán mélyen föllélegzett. Most mind a hárman nevettek. Mrs. Bunting leült és majdnem hangosan mondta maga elé: »Mintha nem tudnám.«

IV.

Ezután a beszélgetés után Melvillet sajátságos kétségek gyötörték. Első sorban azon tünődött, igazán megtörtént-e, megtörténhetett-e az a beszélgetés és ha igen, vajjon nem az ő emlékezetében zavarodott-e össze ilyen lehetetlen módon? -68-

A Tengerkisasszony legcsekélyebb célzást sem tett a történtekről. Ugy viselkedett, mint azelőtt. És mindezekhez még uj kétségek is járultak. A Tengerkisasszony tehát, igy elmélkedett magában, Chatteris miatt jött ebbe a földi világba.

Eddig sohasem gondolt még arra, mi történnék, ha Chatteris elhagyná a Buntingokat. De ime, most hallhatta, hogy vannak más álmok, van más lét valahol. – És Chatterisnek oda kell menni! Igy mondta a leány! Melville emlékezetében egyszerre vakitó világitásban jelent meg egy kép, amit valamikor látott s amelyen mély vizeken keresztül, lefelé suhannak egy férfi és egy hableány. Lehetséges… lehetséges volna ez… a tizenkilencedik század alkonyán?… Pedig a Tengerkisasszony kétségkivül igy gondolta.

Szegény Melvillet egészen öreggé tették ezek a dolgok. Egészen megvadulva lézengett a Sandgatte Riviera körül, igyekezvén alkalmat találni, hogy négyszemközt beszéljen a Tengerkisasszonynyal és megszabaduljon kétségeitől, megtudva, mi volt igaz és mi volt álom az ő beszélgetésükben. Soha sem volt még ekkora zavarban. Még Mrs. Bunting is észrevette ezt az állapotát. Erre aztán Melville elhatározta, hogy kirántja magát mindezekből és azonnal feljön Londonba. A Tengerkisasszony szerencsés utat kivánt neki, Mrs. Bunting jelenlétében, mintha soha semmi sem történt volna közöttük.

Érthető Melville zavara. Ezt még fokozta Mrs. Bunting kissé tapintatlan célzása.

Mrs. Bunting szenvedélyes házasságkötő volt. Hogy a szegény Melvilleből és a titokzatos, halfarku, halhatatlan -69- leányból egy párt csinál: a világ legtermészetesebb gondolatának tünt előtte.

Valami apropos alkalmával mondta Melvillenek: »No, most még van alkalma, Mr. Melville!«

– Alkalmam?! – kiáltott Melville, igyekezvén meg nem érteni jóakaróját.

– Most csak egyedül van még – folytatta a derék asszonyság – de ha visszamegyünk Londonba, olyan udvara lesz, hogy sok.

A Tengerkisasszony szavai, azok a »szebb álmok«, még soká jártak eszében és teljesen megzavarták.

A klubba se járhatott, épen rendezés volt: furtak, faragtak, suroltak. Egy délután mégis fönnjárt és Chatteris-szel találkozott.

Csodálkoztak és egyik se örült a másiknak tulságosan. Chatteris mégis leült Melville mellé és egy cigarettát kért. Egyszerre bizalmas hangba csapott át.

– Na hallod, kicsit későn jut az eszedbe. Hiszen már mindenki lázas munkában van érted. Miss Glendower…

– Mégse akarok fellépni. Azért jöttem ide. Választás, haladás, közös jólét, közérdek – mindez csöppet sem érdekel engem. Legalább – legalább most nem.

Még beszéltek egy ideig erről, majd Melville gondolatai rátértek a Tengerkisasszonyra is. Szükségét érezte annak, hogy egyszer nyiltan beszéljen Chatteris-szel, de most sem volt hozzá elég bátorsága. Gondolt a »szebb álmokra« és hosszan, komoran eltünődött. Azután fölriadt, fázósan körülnézett, megnézte, hány óra van és elment.

HETEDIK FEJEZET
A válság

A válság ezután egy hétre állott be. Melville, telegrammot kapott Sandgate-ből, Mrs. Buntingtól.

– Jőjj le azonnal. Sürgős. – Igy szólt az üzenet. Kuzinom az első vonattal indult és még délelőtt Sandgateban volt.

Azt mondták neki, hogy Mrs. Bunting odafönt van Miss Glendowernél és kérték őt, hogy várjon, mig magára hagyhatja a kisasszonyt.

– Bizony, Sir – mondotta a szobalány és nyilvánvalóan további kérdésekre várt.

– A három kisasszony Hythe-höz ment – mondta a leány, jelentősen kihagyva a Tengerkisasszonyt. Melville érezte, hogy jobb, ha nem kérdezősködik Miss Waterre. -71- Ez a felfordulás a házban rosszat gyanittatott vele.

Egy percig a szobában álldogált, aztán kiment a verandára. Ekkor Bunting Fred közeledett feléje.

– Az. Meg egyebek miatt is. Harry azt mondta, hogy nem lesz választás, hogy ő nem akar semmit. Abbahagyta az egészet. Adelinenek nem szólt, de az kezdte már észrevenni. Kérdezősködött. Másnap – Harry elmegy. London. Adeline bámul. Három napi csönd. – Aztán – irt neki…

– Hogy miről irt, azt biz én nem tudom. Nem hiszem, hogy emlitette a nevét, de biztosan lehetett azért tudni, kiről beszél.

Mikor aztán a levél jött, elpattantak a szálak. -72- Addig Adeline egyre csak leveleket irt hozzá, aztán eltépte őket. Mindenki kék meg zöld volt, csak ez a Miss Waters nem. Ő mindig jó szinben van, egészségére váljék.

– Nem, a mama kezdte. Nagyon egyenesen csinálta… hiszen a mama ért az ilyesmihez… A kis Miss Waters nem tagadott. Azt mondta, ő nem tehet róla és hogy Chatteris épen ugy az övé, mint Adeline-é. Én hallottam. Csinos kis dolgok, mi? És ha meggondoljuk, hogy el voltak jegyezve! Na, aztán a mama megmondta neki:

– Ön megcsalt engem, Miss Waters – igen, megcsalt! Én hallottam, igy mondta.

– Még pedig elsőosztályu kocsiban, szobalánynyal, skatulyákkal, egészen felszerelve. Mint egy tökéletes hölgy… Sohasem hittem volna, ha nem látom saját szemeimmel.

– Hogy Miss Waters hableány? – Nem hiszem. A papa meg akarta neki mondani. Persze egy kicsit zavarba volt és ötölni-hatolni kezdett. Erre Chatteris közbevágott: »Nem akarok semmit se tudni róla!« – kiáltott. Hát erre a papa elment és helyette Mrs. Bunting jelent meg. Ő is elmondta, hogy Mrs. Waters távozott. Elküldték, el kellett küldeniök. De Chatteris-szel még mindig baj van. Segitsen hát Melville.

Melville tünődött. A probléma egyre nehezebbnek tünt fel szemében. Először is, nem volt bizonyos, hogy Adeline visszafogadja-e kegyeibe vőlegényét, másrészt az meg bizonyos volt, hogy a Tengerkisasszony nem fogja kiengedni karmai közül a férfit. Most látta csak, hogy -73- az elemekkel indul a csatába. Először Adeline-nel beszélt. A leány sápadt volt és arcán fájdalom tükröződött vissza. Nem is tagadta, hogy rettenetes volt megtudnia, mit érez vőlegénye a – másik iránt.

– Hogy mondhassam ezt meg, Mr. Melville? Hiszen még azt se mondja ő világosan, hogy vissza akar jönni. Vannak perceim – folytatta a leány – mikor ugy tünik, hogy egész szerelmem meghalt. Ugy látszik, soha sem szerettem őt. És mégis… ha arra gondolok, mi lehetett volna belőle…

– Kicsoda ez a nő? Hogyan történhetett, hogy közéje és az élet közé állhatott? Mi van rajta különös? És hogyan versenyezhetnék én vele? Hiszen Harry nem ismeri a saját lelkét.

– Kegyed nagyon méltóságteljes. Kegyed erőltetett, tartózkodó. Az élet – olyan embereknek, mint Chatteris – valami más, mint nekünk. Van benne valami, amitől keményebbnek érzi az életet, mint mi. Lázadozik az élet ellen. A kötelességét ugyan elég jól tudja… És kegyed… Nem szabad rossz néven vennie, Miss Glendower, amit mondok… de talán nem tudom magam kifejezni…

– Beszéltem vele Londonban és akkor még azt gondoltam, hogy nincs igaza. De azóta sok mindenféle járt a fejemben és többek közt még az is, hogy talán kegyednek nincs igaza. Legalább némely tekintetben.

– Látja, kérem, kegyed nagyon világosan határozza meg a dolgok értékét. Világosan megmondta neki, hogy mit vár el tőle. Mintha házat épitett volna neki, örök időkre, amiben laknia kell. Hogy most ahhoz a lányhoz szegődött, ez ugy jön, mintha elhagyná ezt a házat, amely nagyon szép, nagyon előkelő ugyan, – de nagyon kiszámitott, nagyon is körülfalazott az ő lelkének. Az a lány – természetes. Olyan, mint a kék, tiszta levegő, mint a madár, mint a végtelenbe nyiló tengeröböl. Ez ő, ez lesz ő Harrynak: – a nagy Kivülvalóság… Kegyed… kegyedben mások vannak…

– Miss Glendower, – mondta Melville hirtelen – hiszi-e kegyed, hogy Harry elvehetné azt a – azt a leányt, aki közénk jött?

– Amit kegyed nem ért – amit egyikünk se érthet meg – az a körülmény, hogy ez a leány máshonnan jött…

– Más vizekről. És azt suttogta, hogy ő csak árnyék, ködös, valótlan, bizonytalan lény… varázslatos jelenség…

– Nem tudom megmagyarázni, milyen az ő suttogása. Valami – valami, ami kiragadja az embert a köznapi élet nyugalmából…

– Ez a lény egy hableány, az álmok és vágyak -75- testetöltött káprázata: az őrületes vágyak igéző őrülete… Magával fogja vinni őt…

– Mondja meg neki, – mondta Adeline, egészen egyszerüen, minden póz nélkül, – mondja meg neki, hogy jőjjön vissza hozzám. Rajtam kivül nem talál semmit a világon, amiért… Mondja neki, hogy térjen vissza hozzám…

– Nem! De akarom őt! Vágyom utána! Ha erre nem jön vissza: akkor semmi sem használ. Ha erre nem jön vissza: – (megáll egy pillanatra): – akkor nem akarom őt! Akkor nem az enyém – akkor elmehet!

A töltés lejtője felé fordultak. Néhány perc mulva a strand, a hotelek, az ivlámpák fénye, a fecsegő nyaralóközönség, mintha sohasem létezett volna. Csak valami távoli, kapkodó zene ütemei hallatszottak. Messze, kint a tengeren, apró, vörös tüzek hunyorogtak. A fák között -76- voltak: a két ember leült egy kőpadra és hallgatagon élvezték a csendet.

– Látod, – kezdte végre, – sohase hittem volna… Azelőtt sohasem találtam őt különösen vonzónak. Csinos, az volt, tudod, de – nem megnyerő. Hanem most – most megváltozott. Most káprázatos.

– Az, – bólintott Chatteris és lassan verte le a szivarja hamuját. – Én mindig tudtam. Te – te csak most kezded látni. Esküszöm neked, ő a legtisztább, legegyenesebb, legnemesebb emberi lény, akivel találkoztam eddig. Oly erős hite van, oly szépen, egyszerüen tud cselekedni – – valami királynői egyéniség és jóakarat van benne…

– Azt akarja, hogy menj vissza hozzá, – bökte ki Melville egészen akaratlanul.

– Tudom, – mondta Chatteris nyugodtan. – Meg is irta ezt… Oly tökéletes, egyszerü méltósággal tette. Nem küzködik, nem jajgat ő értem, mint a közönséges nők tennék… Nem verekszik és nem mondja nekem, hogy megsértettem és mindennek vége… és nem mondja, hogy az isten szerelmére, jöjj vissza! Ő egyenesen és nyiltan ir. Azt hiszem, Melville, csak most ismertem meg őt igazán… Azelőtt, – azelőtt nem láttam, micsoda lelke van…

– Természetesen, – ismételte, – visszamegyek. Nem az én hibám, hogy mindez a zavar felkavarodott, hangulataim voltak – mindenféle járt a fejemben. De ha egyedül hagytak volna… Belekényszeritettek engem ebbe az állapotba…

– Mi ez? – kérdezte mintegy maga elé, – miért kellett – ennek a lénynek – az én életembe jönni –? Mi van rajta, vagy mi vett erőt én rajtam, hogy ennyire jutottam? Melville, a helyzet nem oly borzasztó, mint az én lelki zavarodásom. Ő elragadott engem – a képzeletemnél fogva. Hogyan? Fogalmam sincs róla.

– Nem mindenkinek szép, Melville. Mások nem ugy látják, mint – mint én.

– De végre is! – kiáltott fel hirtelen Chatteris, – mire jó az, ha ugy beszélünk? Nagyon eltértem a tárgytól. Nem akarom igazolni magam. Választanom kell az élet, Adeline – és a Tengerkisasszony között…

– Igen, – tette hozzá. – Mondtam. Holnap reggel meglátogatom Miss Glendowert.

– A kocka el van vetve, – mondotta, – az itélet megtörtént. Csak az lehetek, aki vagyok. Férfi vagyok -78- és utam van. Itt a Vágy, a világ fénye és lángja – világitó-torony a pusztaságban. Hadd égjen, hadd égjen! Közel futott el mellette az ut – és elkerülte. Választottam. Férfi vagyok, ember vagyok, itt kell élnem és meghalnom, az Idő és Tér terhével vállamon! Álmom volt – de látod, már magamhoz tértem. Hadd égjen a láng! Nem kell már! Választottam!… Lemondás, – igen, lemondás! Hiszen ez az élet. Vágyaink vannak, hogy megtagadjuk őket, érzékeink vannak, hogy megöljük őket. Csak a magunk életét élhetjük. Miért legyek én kivétel? Nekem Ő a gonosz. Nekem Ő a halál.

NYOLCADIK FEJEZET
A diadalmas holdfény

Hogy közvetlenül ezután mi történt, azt lehetetlen elmondani. Összeszedtem mindazt, amit Melville elmondott nekem, leirtam és felolvastam neki. Ő azt mondta, minden ugy volt, ahogy leirtam: ezeket és ezeket mondta ő és ezeket és ezeket Chatteris.

A két ember visszament a Metropol-szállóba, ahol egy erős kézszoritással bucsuztak el. A kapuban élénk, ragyogó világosság volt. Chatteris egyenesen a lépcső felé indult, ugy gondolja Melville, bár nem egészen bizonyos benne. Ekkor már nagyon nyugtalanitotta Melvillet az a sajátságos mellékgondolat, ami utközben ütött hozzá, váratlanul. Mély elmélkedésekbe merülve, lassan indult meg. Később, mikor a tények nyilvánosságra jutottak, mégegyszer végig ment a part hosszában, a Metropole előtt és jól megnézte a Lummidge-hotelt is, -79- ahol a Tengerkisasszony volt megszállva. De azon semmi különös látnivaló nem volt. És itt Melville elbeszélése megszakad.

Chatteris felkereste a Tengerkisasszonyt. Senkisem lehetett tanuja a találkozásuknak, csak Parker, talán – de Parker néma, mint a sir. A portás csak annyit mond:

Tiz perccel mulhatott egy óra, mikor Parker, méltóságteljesen, mint mindig, lejött és a fürdőkocsit kérte.

– Elhoztam, – mondja a portás nekem. Aztán jelentősen, hogy egész terjedelmében felfoghassam, hozzátette: – De nem használták!

A portás nagyon nehézkesen irja le a Tengerkisasszonyt. Ugy látszik, hosszu köpenyt viselt és olyan volt, »mint egy szobor.« De élt. Egyik keze szabadon lelógott és a haja is kibontva lebegett, mint egy csomó arany. Az ur pedig ment egyenesen. A lány egyik kezével a haját fogta, igen, igen, a haját fogta neki, az ujjai belemélyedtek a hajába…

A történet tehát odakint végződik a Lummidge-szálloda meleg, barátságos lámpái előtt.

A töltés egyik hajlásában kis pavillon áll, ahol a katonazene szokott játszani a téli szezon idején. E -80- pavillon előtt lábnyomokat találtak, melyek le, a part felé huzódnak. Erre haladtak el tehát, sietve el, a mi életünkből az ismeretlen homálya felé.

Mentek, a holdfényben, fehéren, ragyogóan, egymáshoz simulva: a leány haja ráhullt a férfi homlokára. És a leány mosolygott rá és suttogott neki. Egy pillanatra rájuk esett a lámpafény, amint elhaladtak előtte: azután bezárultak mögöttük az árnyak. Holdfényben keresztezték az alsó utat, ahol kisértetiesen rezegnek a fák árnyai, le az árnytalan, ragyogó tengerpart elnyuló szőnyegéig. Senki se látta őket, senkisem mondhatja meg, vajjon visszafordult-e mégegyszer a férfi, mielőtt beléfolyt a foszforeszkáló fényözönbe.

Az égen egyetlen csillag ragyogott és a lemenő hold. A tenger sötétlő tükre itt és ott foszforosan villant meg olykor: odakint, a távolban, ragyogó sárga pontokként égtek a hajólámpák. Keletről vöröses világosság kezdett ködleni; a nyugati égen valami reszkető fénysáv villant elő a láthatár alól, eltünt és ujból megjelent.

Látom a lámpás csodálkozó, kérdező fénypontját, amint halványan és lihegve belevész az éj titokzatos, ünnepélyes mélységeibe.

Lábjegyzetek.

1) Őrgróf, nagy cim Angliában.

2) Tengerviz kisasszony.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TENGERKISASSZONY: VÁZLAT, HOLDFÉNYBEN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben

TENGERKISASSZONY

ELSŐ FEJEZET
A tengerkisasszony megjelenik

I.

II.

MÁSODIK FEJEZET
Az első benyomások

I.

II.

III.

IV.

V.

HARMADIK FEJEZET
Az ujságirók

I.

II.

NEGYEDIK FEJEZET
Parker, a kitünő cseléd

I.

II.

III.

ÖTÖDIK FEJEZET
Harry Chatteris távolléte és visszatérése

I.

II.

HATODIK FEJEZET
Tünetek

I.

II.

III.

IV.

V.

HETEDIK FEJEZET
A válság

NYOLCADIK FEJEZET
A diadalmas holdfény

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Tengerkisasszony: Vázlat, holdfényben

TENGERKISASSZONY

ELSŐ FEJEZET A tengerkisasszony megjelenik

I.

II.

MÁSODIK FEJEZET Az első benyomások

I.

II.

III.

IV.

V.

HARMADIK FEJEZET Az ujságirók

I.

II.

NEGYEDIK FEJEZET Parker, a kitünő cseléd

I.

II.

III.

ÖTÖDIK FEJEZET Harry Chatteris távolléte és visszatérése

I.

II.

HATODIK FEJEZET Tünetek

I.

II.

III.

IV.

V.

HETEDIK FEJEZET A válság

NYOLCADIK FEJEZET A diadalmas holdfény

Lábjegyzetek.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

ELSŐ FEJEZET
A tengerkisasszony megjelenik

MÁSODIK FEJEZET
Az első benyomások

HARMADIK FEJEZET
Az ujságirók

NEGYEDIK FEJEZET
Parker, a kitünő cseléd

ÖTÖDIK FEJEZET
Harry Chatteris távolléte és visszatérése

HATODIK FEJEZET
Tünetek

HETEDIK FEJEZET
A válság

NYOLCADIK FEJEZET
A diadalmas holdfény