The Project Gutenberg eBook of Szindbád ifjusága by Gyula Krúdy

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül a torony falán: ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Szindbád – amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállu, deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjukora emlékeit.

Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasuti kocsiban, végül szánon, melyet három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított országuton, a széles fensikon Szindbáddal nyargaltak.

Tam-tam-tam, mondták a csengők és sehonnan nem felelt visszhang a szavukra. -6-

Oldalt, az országút mentén a Poprád folyó huzódott mély partok között, mint egy másik országút, amelyen lábnyomaikat hagyják a nyulak és rókák és egyéb vándorlók.

A hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.

A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon, mértföldeken át követte a folyó futását.

Nyáron az elsuhanó fák és háztetők vigasztalják az utazót, ha a fensikon vágtat lóháton vagy kocsin. Télen meg kell elégedni a láthatatlan halakkal, amelyek a folyó jégboltozata alatt véle együtt utaznak és néha-néha léket találván, kipillantanak. Egyik-másik öreg pisztráng tán emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a haja és széles a válla, – ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.

A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei. Itt-ott a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda. Az olvasztott -7- acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban. A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét, amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti kocsi ablakából az Adriai-öblöt. Balról, a folyó tulsó partjáról egy darabig sötét, szinte gyászfekete fenyveserdő kiséri a csengős szánt. A fenyves teteje fehér a leesett hótól, de bévül, az erdő belsejében látni feketéllő tájakat, ahová a fák sürüsége miatt még a hó sem esik be.

Igy utazott Szindbád, a hajós, egy télen a kárpáti fensikon, mindig felfelé, észak felé, mintha egyenesen a Kárpát kellős közepébe akarna felvágtatni csengős lovaival.

A meredek hegyek mind fehérebbek lettek, mint az öregember szakálla és haja, amint megközelítjük.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén.

A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban. Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét. Hirtelen a pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát… Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony -8- volt, amikor ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.

A főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt… És ime, a pohos toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros szinü, mint a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, mint jezsuita generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha, valamikor?… Ah, megvan. A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi papnak az arcképe (derékig, olajban) függ egymás mellett. A fekete köntösü szerzetesek között szinte kivirít a jezsuita generális piros kabátja. Vagy talán valami régi pápa képe volt az? Incéé vagy Benedeké?… A lovak várost szimatolván, a kocsis az utazás végcélját tudván, gyorsan viszik a szánt a piros dereku torony felé, amig Szindbád régen látott képeken gondolkodik. Huszonöt esztendő! Mintha tegnap lett volna… A folyosó könyökénél, – a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony mögött – ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe; szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban. -9-

Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon. De könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták. Csak azt érezte, hogy itt volt boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak. A bolthajtás felett ablakok vannak és egy ilyen ablak mögött lakott valamikor ő… Egy cserép virágot helyezett Anna kisasszony az ablakra, valamint ott hevertek az iskolakönyvek is.

Midőn ismét felpillantott, a vörösdereku tornyot már annyira utolérték, (mert eleinte úgy látszott, hogy az távolodik előlük az országút kanyarulatai miatt) hogy Szindbád megláthatta a torony havas sisakján sétálgató fekete varjakat és csókákat. A kereszten, balról, egy vén fekete varju ült, mint hajdanában.

Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben. A völgybe lefelé ereszkedve, látta a kéményeket és tűzfalakat, mint megannyi orgonasipokat. A piactéren a -10- kerekes kút hó-házikójában álldogál és a pohos toronyban delet kezdenek harangozni. De a harangok hangjára már nem emlékezett… A Poprád, amely idáig hűségesen elkisérte, mint egy csavargó kutya, elandalgott a távoli rekettyés berkek felé, mintha azt hinné, hogy még mindég medvebőr-süvegü katonák állanak a városka kapujánál, akik a passzust kérik az utazótól.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban. A fogadós régi ember volt a régi fogadóban: „bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem“, gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda. Két szinültig megrakott ágy állott a csúcsíves toronyszobában és az ágyakból olyan dohos szag ömlött ki, mintha Rákóczi Ferenc lett volna az utolsó vendég, aki bujdosásában a Krakkói kalapnál megszállott. A két ablak között egy medvebőr bundás, aranyláncos, széles, ó-spanyolos bajuszu férfiu arcképe, aki structollas kalapja alól figyelmes tekintettel fogadta a belépőket.

A fehérhaju, pirosképü és bőrkötényes fogadós a vidrasüveget megmozdította rózsaszinü homloka felett.

Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább röpítsék a gránic felé az utazót.

És most már arra is emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában, egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt. Talán az anyák nézegették sokat a kőben és olajban megörökített jeles grófot vagy még előbbről, nemzedékekkel előbbről datálódik ez a nagy hasonlatosság, amint például a kurucok Lőcsén való időzésekor csupa kis kuruckapitányt szültek az anyák?

Szindbád magában csak annyit konstatált, hogy az öreg fogadós fehér hajával, élénk, figyelő, kerek szemével és lecsüngő, széles bajszával olyanforma, amilyen a háromszáz év előtti Lubomirski lehetett öregember korában – pedig, mint kiderült, az öreg fogadós születésére nézve nem is volt idevalósi, felnőtt korában költözött be a Krakkói kalapba.

– Tisztelt Szindbád ur – mondta az öreg fogadós, miután a hatalmas termetü zöld cserépkályha előtt foglalatoskodó ráncos szoknyás tót cselédleányra egy jóságos pillantást vetett – a -12- Krakkói kalapnál megtalál mindent, amit szeme, szája akar. A mult évben jártak erre utazók, turisták voltak és alföldi tanítók, a Krakkói kalappal nagyon meg voltak elégedve.

Szindbád az ablaknál állott és szórakozottan, elgondolkozva nézegette az előtte elterülő piacteret. Igen, erre járt az algimnáziumba, rövidszáru csizmácskái itt kopogtak a kivájt köveken és a toronyban, ahol harangozott, bizonyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Szinte kedve lett volna a toronyba felmenni most.

A tót cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát, alázatos csókot nyomott a vendég kezére és havas, sáros csizmájával kikopogott a szobából. Szindbád kedvetlenül, kezét, amelyet előbb a leány megcsókolt, kabátjához dörzsölve, nézett utána, a Krakkói kalap érdemes gazdája az utazótáskát tologatta a falhoz, mintha nem talált volna számára elég helyet a nagy szobában.

– Csak azért kérdem – folytatta az öreg fogadós és az utazótáska felett megcsóválta a fejét, mintha a táska volna az oka, hogy eddig nem talált helyére – csak azért kérdem, mert tavaly a tanítók megigérték… igen, megigérték… No, végre itt jó helyen lesz! Hogy a barátaikat hozzám küldik.

Szindbád nem felelt. Az ablakból egy tulsó soron levő házat nézett, amelyet ezelőtt nagyon -13- jól ismert, amelyet a legszebbnek és a legnagyobbnak tartott a városkában és most úgy látta, hogy kis, szinte gyermek-játékszer nagyságu az a ház, pedig tulajdonképpen semmi sem változott rajta. Abban a házban három gyönyörü leány lakott. A városkapitány leányai. És Szindbád is ott lakott, egy évig és két hónapig, mint kosztos diák. Anna, a legnagyobb, telt, nevetős és szürkeszemü, már nem volt fiatal leány. Este az ablak alatt sétálgatott a fiatal paptanárokkal és teli kacagását a sötétben, csiklandozó, pajkos kiáltását ime még most is hallja. Esténként kipirulva, heveskedve és pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából. Gyorsan levetkőzött és nem törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben… Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik. Igen, igen, abban az időben csak a térdekre és a térdek körüli részekre volt kiváncsi Szindbád a vetkező nőnél, pedig Annának a válla is kerek és fehér volt. Janka, a második, sovány és konyhaszagu teremtés volt, mély hangon beszélt, és Szindbádról még csak annyi véleménye sem volt, hogy szóba álljon vele. A legkisebb, Mária, tanulópajtása volt Szindbádnak. Igen, abban a házban, a lakatlan emeleten, ahol az üres szobákban zsákokban rozst és kukoricát tartottak, abban a sötét emeleti szobákban tanulgattak esténkint faggyu-gyertya fénye mellett. (A gyertyát Janka öntötte.) Mária füzetes rémregényeket olvasott és ijedten egymásra néztek, amidőn a szél végigdudált a sötét emeleten. Ugyancsak onnan az emeleti szobából hallgatták néha Anna csiklandós -14- kacagását odalent az utca sötétjében és a fiatal tanárok dörmögő hangját. Néha megvillant odalent a bolthajtással kezdődő és végződő utcácskában egy fehér szoknyafodor és Mária, Szindbád mellett kikönyökölve az ablak párkányára, halkan, forrón és hosszasan sóhajtott. Pedig csak tizenhat esztendős, beteges, sápadt, kékszemü teremtés volt. És egy év mulva meg is halt. Szindbád akkor már nem a városkapitánynál volt kosztosdiák, hanem a jegyzőnél és természetesen eljött látogatni a halottat. A halott Mária fehér ruhában és fehér cipőben feküdt a koporsóban és ekkor éppen senki sem volt a halott mellett odafent a lakatlan emeleten, ahol tavaly zsákokban tartották a lovaknak való abrakot. („Vajjon hová tették a zabos zsákokat?“ – kérdezte magában Szindbád.) Tehát senki sem volt az emeleten akkor, midőn Szindbád, az egy esztendővel öregebbé vállott diák, a halott Máriát meglátogatta. És a fehérruhás, fehérarcu leánykát meglátván, furcsa gerjedelmek ébredtek fel az ifjuban. Ugy érezte, hogy ez a leány szerelme volt, soha be nem vallott szerelme és most illene először és utoljára megcsókolni, mielőtt a föld alá tennék. Felállott egy székre és ajkával közeledett a magános halott ajkához. Az első pillanatban csak a lehunyt szemektől félt, amelyek talán hirtelen kerekre nyilnak, második pillanatban kellemetlen, csipős szag ütötte meg az orrát. Ezért maradt el a csók… De később, miután senkinek sem hallatszott kopogó lépte a lakatlan emeleten, a halott leányka lábához került és a fehér báli cipő felett -15- kissé megemelintette a fodros szoknyácskát a fehérharisnyás, mereven egymás mellé helyezett bokák fölött. Közben lélekzetét visszafojtva figyelte a halott leány lezárt szemét, hallgatózott a grádics felé, közben pedig kamasz képzelete a homlokába a halántékába kergette a vért… Lehajtott fővel, szégyenkezve bandukolt ki a kapun.

Szindbád mozdulatlanul állott a Krakói kalaphoz cimzett régi fogadó ablakánál és elmerengett azokon az emlékeken, amelyeket a régi kis hegyivároska látása ébresztett fel benne. Igen, itt volt boldog ifju, itt volt gyermek… A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van valahol a neve felirva: Itt járt Szindbád, a hajós.

Csöndesen állott a szobában, amig az öreg Lubomirski (a vidrakucsmás fogadós) bizonyos jóakaratu, utbaigazitó hangon megszólalt a háta mögött:

– Ha nem tudná, Szindbád ur: nálunk, a Kalapnál minden délben sört szoktunk csapolni. A városból mindenki eljön a sörre.

Szindbád tehát leballagott a csigalépcsőn a homályos kis étterembe, ahol egy darabig a régi halotton, a kis Márián gondolkozott, aztán csakhamar ismeretséget kötött az asztaltársaival, (mert egyetlen hosszu asztal volt a fogadóban) az algimnázium igazgatójával és egy Ferenc nevü pappal, meg az orvossal. Ebben az időben csupán ennyi intelligencia volt a Krakói kalapban együtt.

Az orvosról csakhamar kiderült, hogy hajdani -16- iskolatársa volt az algimnáziumban: Fritznek hivták. Szindbád többre nem tudott emlékezni, bár az orvos mindenféle kalandokat, nagyszerü jeleneteket emlegetett a multból.

A papok közül csak az igazgató beszélt. Sovány, csinos emberke volt, élénk, villogó, életvidám szemmel és bizonyos előljárós fensőbbséggel.

– Mi ebben a kolostorban büntetésből vagyunk, uram. A rend ide, a határszélre azokat a rendtagokat helyezi, akiket valami okból meg akar büntetni. Én szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre. Már fel is léptem Rimaszombaton, már énekeltem is fehér nadrában, lakkcsizmában és koszperddel a derekamon a szinpadon. Nincsen olyan operette, amelyet ne ismernék, a hangomat pedig, azt hiszem, igy is, beszéd közben megítélheti, uram. Tehát ezért vagyok itt, az isten háta mögött, ahol soha az életbe többé szinházat nem láthatok… Ferenc barátom az itallal van megakadva, harmadik társunkról, az öregről ne is beszéljünk – mondta a direktor és különös mozdulatot tett a kezével a homloka körül.

Az igazgató nem lehetett több harmincötévesnél, Ferenc, a hallgatag, a pohárba mélyedő Ferenc talán még annyi sem volt, a körorvos, a mult rejtélyes kalandjait ismerő Fritz, Szindbáddal volt egykoru, Szindbád tehát sörözés közben felvetette a kérdést:

Az igazgató csöndesen mosolygott, Ferenc a -17- poharába nézett borostás, szomorkás, elhidegült arcával.

– A nőkkel – kezdte a direktor és hangja szinpadiasan csengett – úgy vagyunk, Szindbád úr, hogy sehogy se vagyunk. Az ördög vinné el, nekünk itt semmi szórakozásunk sincs. (Ezért nem lehet Ferencet többé megmenteni az italtól, sem az „öreget“…) Nincs kaszinónk, nincs szinházunk, nincs semmi, semmi szórakozásunk… Esténként vagy odahaza ülünk, vagy a tánciskolába megyünk, a szigetre…

– A tánciskolába! – kiáltott fel Fritz, a vöröshaju doktor és furcsán mosolygott.

A direktor elkomolyodott, de csak azért, hogy titokzatos, szinpadias nevetését annál jobban előtüntethesse.

– Nos, igen, a tánciskola itt a helybeliek egyetlen szórakozása. Télen eljön a táncmester Késmárkról…

– Tán hallottad a hires lovag Bertyánszky nevét? No, és az öreg Bertyánszkyt biztosan ismerted. Az akkor volt itt táncmester, amikor te hátulgombolós nadrágban jártál és mindennap jól elvertünk a sétatéren. Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak? Egyszer a toronyból, a lépcsőn is legurítottunk.

Szindbád ezekre a dolgokra ugyan nem emlékelékezett, de a tánciskola érdekelte.

– Tulajdonképpen semmi sincs – felelt -18- alattomosan mosolyogva az algimnáziumi igazgató. – A leányok, asszonyok táncolnak, mi meg nézzük a dolgot. Valahogyan eltelik az idő… És ez a legfontosabb.

– Te, gyere el estére a tánciskolába. Az életedben még úgy soha sem mulattál, pedig eleget mulattunk együtt valamikor. Emlékszel, amikor krumplit loptunk a földeken?

– Azt hiszem, hogy Szindbád úr már jobban is szórakozott életében, mint a mi tánciskolánkban lehet szórakozni. Mi, nagyvárosi emberek, tudjuk, hogy micsoda válogatott élvezetek vannak a nagyvárosban. A pompás szinházi előadások, hangversenyek, a bálok… (Egyrészt baj volt az is az én esetemben, hogy Rimaszombatban nyilvános bálban táncoltam egy bizonyos kéteshirü hölgygyel, hogy el ne felejtsem.) A mi kis tánciskolánk nyomába sem léphet a legkisebb pesti mulatságnak sem. De, uram, gondoljuk meg, hogy a Kárpátok között vagyunk, közel a határszélhez, a legkisebbnek is örülnünk kell… A tánciskola – hamisan hunyorított ekkor a direktor – nálunk az, ami Rimaszombatban az Eldorádó-kert volt. Beszéltem már neked az Eldorádó-kertről, Fritz?

Szindbád lehajtotta a fejét és arra a régi tánciskolára gondolt, ahol ő a legjobb valcer-táncos volt.

Szindbád megjelenése a tánciskolában méltóságteljes és tiszteletreméltó volt.

Nagy, félhomályos szálában volt a tánciskola, két-három petroleum-lámpás pislogott buskomoran a falakon és a terem közepén magas, kétszárnyu létra állott, amelyet még a tűzoltók báljáról felejtettek itt. A terpeszkedő létra ugyan tökéletesen megzavarta a táncok menetét és csak az ügyesebb táncospárok tudtak kellő fordulattal elsuhanni a létra lábai között: még se jutott eszébe senkinek, hogy a létrát a terem közepéről félrevonja. Meglehet, gondolta Szindbád, hogy a világ kezdete óta azon a helyen állott a létra, senki sem akart ujító lenni a városkában.

Nos, mint említém, Szindbád megjelenése méltóságteljes és tiszteletreméltó volt. Az algimnáziumi igazgató szinpadias lépésekkel és bizonyos ünnepélyességgel vezette őt karjánál fogva, míg Ferenc a hátuk mögött sunyi mosollyal kullogott. Az algimnáziumi igazgató, kemény fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne magyarázni.

A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke -20- katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató és Szindbád előtt. A kakadufrizura vízszintes vonalba került és a Pajacsevics-nadrág egyik szára hátrafelé csusszant… Aztán felemelkedett a szürkülő pomádés fej és a hármas toka méltóságosan elhelyezkedett a kemény galléron.

Szindbádnak a félhomályhoz kezdett hozzászokni a szeme és így észrevette a táncosokat és táncosleányokat, akik félszegen és ügyetlenül lejtettek a szétvetett lábu tűzoltólétre körül, mint egy bizonyos központ körül. A kis diákok most is olyan rosszul szabott nadrágokat hordanak, mint az ő idejében és a cipők, a nagy havas cipők, szerfölött előnyomulnak tánc közben. Némely fiuból nem is látszott egyéb, mint egy pár szélestalpu bakancs… És a leányok haja egy ágba fonva, röpköd a fordulóknál.

A fal mellett, ahol padok és székek állottak, bundába, télikabátba öltözött nők és férfiak csoportja látszott. Úgy feketéllettek a falak mentén, mint a varjak estenden az őszi erdő ritkuló fáin.

– A szülők! – mondta ünnepélyesen a direktor és a kalapjával félkört írt le a levegőbe.

A hangulat tagadhatatlanul feszes és ünnepélyes volt az idegen vendég jelenlétében. A kis diákok egyre-másra bukdácsoltak az ellenséges létra körül, míg a falak mellett a szülők morogva dugták össze fejüket. A fekete kendőket és fekete süvegeket.

A lovag hiába kopogott erélyesen hegedűje -21- hátán, a tánc sehogy sem akart rendes medrébe igazodni. Amig végre az ajtón havas vállal és havas sapkában besietett Fritz, a vöröshaju doktor és észrevevén a fagyos hangulatot, teli hangon felkiáltott:

Aztán, hogy a jó példával járjon elől, télikabátban, sapkában, havasan és fagyosan, a terem közepére rugtatott és egy félszeg diákocska kezéből elkapva a táncosnőt, lármásan, tüzesen, csizmájával erősen kopogva, járni kezdte az éppen soron levő lengyelpolkát. Olyan viharosan keringett körül a teremben, hogy mindig attól kellett félni, hogy táncosnőjével együtt felborul. Amig egyszer végre csakugyan megcsuszott (mint későbben mondta: szándékosan) és estében a táncosnő térdébe, bokájába kapaszkodott. Valaki valahol csiklandósan, hosszan, vigan felnevetett a félhomályban, mintha egérke szaladt volna végig a hátán…

A különös, izgató és titkos kacagás Szindbád füléhez ért és a hajós meglepetten, csodálkozva emelte föl a fejét. Ezt a kacagást ő már halotta valahol, valaha… Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblü és kövérkés Anna, ott abban a szűk, csöndes utcácskában, amikor estenden a fiatal tanárokkal sétálgatott. A félhomályos utcácskában ugyancsak így csendült fel az a régen hallott női viháncolás és Szindbád képzeletében megjelent két gömbölyü és fehér női térd, amelyet hajdanában a fehér függöny mögül látott.

És néhány pillanat mulva, amikor Fritz doktor talpraugorva, táncosnőjét az algimnáziumi igazgató -22- és a vendég Szindbád felé kormányot: az Szindbád, a hajós, alig csodálkozott azon, hogy a Fritz táncosnőjébe a telikeblü és világosbarna haju Annát fölismerte. Igen, ő volt az, Anna: a régi szép, kacér és nevetgélő Anna – vagy legalább is a leánya.

Fritz, midőn izzadó üstökét törölgetve, későbben megállott Szindbád mellett, mindenben megerősítette a hajós föltevését. Igen, az a bizonyos régi Anna, a városkapitány leánya, férjhez ment, amott ül a sarokban, abban a fekete viklerben és a leányát, a táncosnőt, ugyancsak Annának hivják.

Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi:

– Derék leány. Olyan kemény lábikrája van, mint a kő – mormogta a vöröshaju Fritz.

– Az a vén skatulya csak azért van itt, hogy a mulatságunkat rontsa… Habár, a multkor ő maga is felmászott a létrára. Tudod, az öregasszonyok versenyében!…

Az igazgató, aki némileg féltékeny szemmel nézte Fritz és Szindbád beszélgetését, csakhamar életjelt adott magáról. Kezével hevesen tapsolni kezdett és a fejével integetett a kis táncmesternek:

A kis hegedü elhallgatott és bizonyos izgalom futott végig a termen. Az algimnázium igazgatója most gyorsan karonfogta Szindbádot, mielőtt Fritz megelőzhetné és a fülébe sugta: -23-

A mulatság nyomban kezdetét vette, amikor az igazgató másodszor tapsolt. Fritz valamely indulót kezdett fütyülni és a leányok tánclépésben kergetőztek a szobában. Amikor a termet körülfutották, egyenkint a szárnyas, kétlábon álló létrához szaladtak és gyorsan felkapaszkodtak a létra széles fokain. Fölmentek a létra tetejére, hogy a a másik oldalon ismét leszálljanak.

– Nézze – dörmögte az algimnáziumi igazgató – egyiken sincs ám nadrág…

A leánykák ügyetlenül, sikongatva, nevetve másztak föl és le a létrán. Ferenc gyakran nyitva felejtette a száját, amint a magasba meredt, az igazgató pedig állandóan döfködte a könyökével Szindbád oldalát. A fehér szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra magasságában… Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a létramászás sora. Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.

A leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának, de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot.

– Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt – mondta. – Főzze le őket. Hagyjuk itt őket! -24-

Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város felé. Szürkés, acélfényü este volt. A Poprád aluszékonyan suttogott a hid alatt a léknél és a pohos torony komolyan állott a havas háztetők fölött.

– Szindbád, Szindbád! mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van és a temetőben valaki fekszik, akinek azt igérted, hogy sohasem hagyod el?

Szindbád az álomtalan álomból felébredve, megdörzsölte a szemét és nyomban tudta, hogy kire céloz a multból jövő hang. Szindbád ugyanis elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat… Volt gazdag és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges és volt beteg és szomoru. A haja egyszerre fehéredni kezdett és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánc-zene hangjainál. Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyilt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a kigyó es mámoros álmokat -26- próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthonülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.

Igy mulott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amig végre elérkezett ahoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a mult, a régen elmult ifjusága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjukori emlékeit. Mintha mégegyszer akarná kezdeni élete regényét… Mintha uj és ismeretlen érzéseket keresne…

Utja most egy alföldi akácfás városkába vezette, ahol a temető a dombon volt, amely dombot a nagyzoló kisvárosiak hegynek neveztek. Nyár volt akkor és harmatos volt az éjszaka. A kis vasuti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a homokos uton.

Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett fel a homályba borult akácfák mögött.

A torony, mint egy nagy, barna, idegen -27- katona nézett szembe Szindbáddal a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.

Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely talán magasabb is volt, mint most. És a házikók fehér és fekete bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak. Az ifju Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak. Talán a szive sem dobogott azóta olyan hevesen… Jött, jött csendesen, leskelődve, meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól – azon a régi nyári éjszakán.

Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit és erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt jött az akácos uton. De már semmi sem jutott eszébe a régi gondolatok közül, csak maga a tény, hogy levelekben (amelyeket azóta elégetett) megállapodott egy fiatal leánykával, hogy éjjel egyszer felkeresi. Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal, akivel egy szomszéd városkában, a bálon egyszer a négyest táncolta. Irmának hivták és barna volt, nagyhaju és az ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrü, barna nőknél Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta. De akkor, jogász-ifju korában, még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és -28- a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a balszeme furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetü volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg Szindbádot, későbben, évek multával már sokkal öntudatosabban közeledett a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemü nöbe még nem voltak szerelmesek!)

A négyesnek vége lett és egy teljes esztendő mulott el forró, érzéki levelezés közepette. Tiz hónap mulva titkos, göndörkés, acélkék hajszálakat kapott levélben Szindbád a messzi vidéki városkából – két hónap multával pedig pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel egy órakor… Tiz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll villámsujtottan és a kutyát majd megköti este.

Szindbád megkerülte a templomot és végigment -29- egy kis térségen. Igen, ott van a patika a sarkon és balról a cukrász. A kis város éjfélutáni álmában csöndesen szuszogott körülötte. Már elérte azt a kis közöcskét is, ahol egymásra boruló fák között visz az ut a folyócska felé… A kalapját levette a fejéről és egyszerre úgy érezte, hogy a szive megint úgy dobogott, mint husz esztendővel ezelőtt dobogott.

Furcsa, hogy semmi sem változott azóta. A gyep, melyre lép, éppen olyan selymes és neszfogó, mint akkor volt. És balról egy kerti házból világosság szüremlett ki most is, mint akkor… Ez a világosság akkor megijesztette és emlékszik, az első szava az volt Irmához, (aki pontosan várta), hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.

– Bacsó kertész az este meghalt. Most virrasztanak mellette – felelte Irma.

Vajjon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti házban?

Aztán a folyócska susogott a lábánál és törpe, kövér, zömök gyermekekhez hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban. A folyócska titokzatosan surrant tova a kertek alatt, mint egy nesztelen járásu éjjeli vándor, aki senkit sem akar fölébreszteni a városban, amely mellett elvonul bujdosó utjában. A folyón tul, nagyon messzire egy téglagyár kéménye emelkedett a sötétségben, még távolabb, a töltésen lassan, meggondoltan, egyhangu zörgéssel gurult a tehervonat, piros lámpása, mint bolygó lidércfény a messziségben. -30-

A hidacska, mint a gyermekek lóversenyjátékában az akadály, kicsiny árnyékával csöndesen feküdt az éjben, majd rácsok következtek és a rácsok mögött ribizke- és köszméte-bokrok. Végre Irma vállára vetett nagy puha kendőben és fehér alsó-szoknyában…

De most nem állott Irma a kerti kapunál, pedig Szindbádnak nem kevésbé dobogott a szive, mint husz esztendő előtt.

Ott volt tehát Szindbád azon a helyen, ahol életének egyik legkedvesebb kalandja történt és próbált visszavarázsolni valamit a mult képeiből, érzéseiből, hangjaiból. Nehezen ment az emlékezés, mert egy nagy csók a leány husos, tapadó, forró, nedves ajkairól utjába állott mindenféle más emléknek. Még a selymes felső ajakra emlékezett, remegő kezekre és a kendő puha kelméjére. És még arra, hogy nagyon sokáig, szinte órákig tartott, amig kellő ereje és bátorsága támadt ahoz, hogy a leányt a karjába vegye… És akkor és gyakran eszébe jutott a halott kertész ott a távoli kerti lakban, amint mozdulatlanul és hidegen fekszik az ágyon.

Semmire sem tudott visszaemlékezni másra, mint csupán arra, hogy sietve menekült a kertek alatt.

– Szindbád! – kiáltotta utána a leány és kendőt hátravetve, kibomlott hajjal, gyürött fehérruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a kerti ajtónál. Szinte ijesztő volt gyötrődött arca, feketekarikás, fájdalmas szeme. -31-

Hónapok mulva levelet kapott. Irma irta, hogy halálát érzi közeledni, de még a másvilágon sem felejti el Szindbádot és szerelmét. Későbben pedig hallotta, hogy Irmát csakugyan kivitték a hegyoldali temetőbe. Bizonyos szégyenérzésből megmérgezte magát.

– – – Ujra hajnalodott és az öreg Szindbád csöndesen ballagott a vasuti állomás felé. Félszemmel a dombra pillantott, ahonnan az akácfák mögül fekete fejfák nézegettek reá. Itt-ott egy fehér márványkő… Egy percig arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sirját. Majd úgy érezte, hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sirkővel, azzal a sirhalommal szembe tudna nézni.

– Igy is, eddig is nagyot áldoztam az emlékének – dörmögte a vasuti kocsiban. -32-

Esős tavaszi délután – a liget fái messzire ködben, árnyban usznak, alkonyat felé Szindbádnak levelet hozott a posta. Hegyes, apró betük, mint megannyi kanári-körmök a boritékon, odabévül fehér kartonlap, aranyozott sarkokkal, amilyen papiroson a grófnők vagy a nagyon szegény varrókisasszonyok leveleznek. A madárka-körmök e szavakat jelentették: Kedves Szindbád, harmincadik születése napja alkalmából fogadja szerencsekivánatait Lenkének. – Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében a levelet, megnézte a postabélyegzőt, egy felsővidéki városka neve a bélyegen, megnézte az aláirást és mert nem volt feledékeny ember, egyszerre mindenre emlékezett. Lenke tiz esztendő előtt, lánykorában egyik szent és érintetlen szerelme volt az ifju Szindbádnak. Fekete szemü, fekete haju és illatos száju hölgy volt. De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében, sőt többször szájon is csókolta egy régi templom mögött (ahonnan a ködbe borult temető látszott árnyékszerü kőoszlopaival), mielőtt az esti sétáról hazáig kisérte volna Lenkét. A régi templom falában egy középkori várur sirja volt -33- elhelyezve és ott állott maga a várúr is, talpig kőben, kőszakállal és kőpáncélban a kripta ajtajára faragottan. A templomnak mohos zsindelyfedele volt és örökön nedvesség csurgott róla. A kövek hidegen, nedvesen, fázósan kopogtak lábaik alatt, amig a régi templomot estenden megkerülték, hogy a félhomályban, a temető tájékán egy-két csöndes és hosszu csókot váltsanak… Szindbád később a Lenke városkájából más világtájak felé vitorlázott és csak néha-néha jelentette egy levélke, hogy Lenke még él, dolgát pontosan végezi a postán, de a régi templom felé már nem sétál. Aztán egyszer Szindbád éjjel, vonaton, félig alva, félig ébren utitársakat hallott beszélgetni feje fölött és valaki éneklő hangon mesélte, hogy Lenke abból a bizonyos városkából férjhez ment egy felsőmagyarországi orvoshoz. Szindbád fáradtan aludt és csak félálomban, a vasuti kerekek kattogásában hallotta ismétlődni: Lenke férjhez ment… Lenke, Lenke… De mivel igen fáradt volt és különben is régen elfelejtette az ócska templomot és környékét, nem tudott teljesen fölébredni. Reggel azt hitte, hogy az egész dolgot csak álmodta.

Nos, most ez a bizonyos Lenke irt Szindbádnak tiz év mulva és szépen bebizonyította, hogy még nem felejtette el ifjukori szerelmét – talán első szerelmét, amit a nőknél nagyon nehéz megállapítani és bebizonyította, hogy eleget gondolt reá, hisz születésnapját is számontartotta.

Szindbád, a hajós abban az időben még nagyon szeretett utazgatni. Tehát aznap este, vagy másnap – de semmiesetre sem későbben – -34- vonatra ült, a hálófülkében lefeküdt és éjfélig csendesen aludt amaz ismeretlen, messzi városka felé utazva, ahol Lenke lakott.

Éjfélkor felébredt és nyujtózkodva, ásítozva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe.

A tájon nagy, barna hegyek sorakoztak és az éjszaka félhomályos volt, mert valahol a magasban, nagyon messzire, vékony felhők mögött a hold bujdosott. Nagy fák futamodtak el szeme előtt, amely fáknak koronája fehér párában látszott libegni. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségben, mint az éjszaka rohanó vizén a gyermekek papircsónakjai. Az ár a törpe bokrokat és sövényeket szemkápráztató sebességgel ragadta tova. A nagy hegyek a távolban komolyan, méltóságosan ringatóztak tova, mint a lassujárásu viharfellegek az égboltozat oldalán.

Később egy folyó tünt fel a mélyben, amely kanyarogva futott a vasuti töltés mellett. Gyakran csak fekete árnyéka látszott a folyónak, mint az esti országuton poroszkáló juhászkutyának. De a kanyarodóknál, ahol a folyó kibujt az árnyékból, ezüstös karikák, fehér halpénzek ringatóztak a folyó hátán, hogy gyorsan eltünjenek a messziségben. Egy fekete, nyurga hid, mint valami hosszulábu bogár állott a folyó vizében. A vasuti mozdony rekedten, tompán bugott bele a kerékkattogásba. A kalauz csöndesen jelentette Szindbádnak, hogy az állomás közeledik.

A kocsiból, amely az állomásról a fogadóba vitte, vajmi keveset látott Szindbád a városból. -35- Egy hosszu utcán földszintes házak aludtak sorjában, mint megannyi csöndes, öreg asszonyságok a templom utolsó padsorában. A sarkon bolt, fekete vasajtókkal és pipázó törökkel, amely a gyalogjáró fölé tolt táblán ringatózik. A köveken erősen döcög a kocsi, friss éjszakai szél fuj valamerről. Szindbád szeméből kiszáll az álom és csodálkozva kérdi magában:

Késő délelőtt kelt fel és céltalanul őgyelgett a piacon, ahol éppen hetivásár volt. Halinás tótok, ráncos szoknyáju falusi asszonyok, csizmákban és nagykendővel mászkáltak előtte. A gyalogjárón sár volt, a háztetőkről nedvesség csurgott alá, a piac közepéből frissen, ragyogva, mintegy megmosakodva emelkedett ki egy pirostetőjü torony. A fehér óralapokon csillogtak az aranyozott mutatók.

Egy sarkon sárga ház állott, benne füszeres bolt az „Arany oroszlán“-hoz cimezve és a falon a város fotográfusának kirakata.

Szindbád mindig szerette a fotográfus kirakatokat. A külvárosban gyakran álldogált ismeretlen emberek arcképei előtt és szeretett olvasni az arcokról, szemekről, homlokokról.

A kis város fotográfusa koszoru alakjában csoportosította az arcképeket. A koszoru peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Csak Felsőmagyarországon találni ilyen érdekes tipusokat. Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetü szemek a diszmagyaros -36- képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelidebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág és a nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyürüje van, melltüje van, vagy szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában, hanem fontos életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó szinésznőnek, vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak legalább is olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségeig az arcképüket fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingotban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszu, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetü férfiu, kezében glacè-keztyüvel és frakkmellényében selyemkendővel – bármi legyek, ha nem a városbeli táncmestert ábrázolja.

A férfiak koszoruján végighaladván, Szindbád az arcképek bokrétájában most a hölgyek csoportjához érkezett. (Középen nevetgélő pólyás babák, meztelen lábu kis kölykök, inges rózsabimbók mosolyogtak. És a koszoru kellő közepén egy komoly, kopasz, rendjeles ur: a polgármester vagy -37- az alispán. Ám meglehet, hogy maga a derék fényképész volt ő.)

A nők arcképei sziv-vidámító és tanulságos látványnak igérkeztek. Néhány nőegyleti öreg hölgytől eltekintve, csupa csinos és kellemetes arcok néztek a kirakatból farkasszemet Szindbáddal. Fehérruhás nők, kezükben csipkenapernyővel, (amelyet néha válluk fölött kinyitottak, midőn is mindkét kezükkel megfogták az ernyő széleit), csipkés nyári kalapok, derékon láncok, ékszerek: ezek voltak többnyire az asszonyok. Mintha a kalapviselet a fotografáló-mühelyben csupán az asszonyok szabadalma volna, a leányfélék kalap nélkül jelentek meg. Im itt egymás mellett két barátnő, (ha nem volnának azok, nem kerülhetnének egymás mellé), az egyiknek imakönyv, a másiknak gyöngyvirág a kezében. Csöndes, ábrándos mosolylyal néznek a tengerpartról, a strandról – talán éppen az ostendeiről – a Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó… E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajjon miért szeretik a nők a tengert? – kérdezte magában Szindbád. A jó barátnők bizonyosan nagyon szeretik egymást manapság is, hisz elvétettették volna képüket egymás szomszédságából, ha ez nem így volna. És Szindbád azt kivánta magában, hogy szeressék még egymást sokáig. Majd egy pepitaruhás hölgy következik, olyan karcsuan és hetykén támaszkodva a könyves asztalra, mint valami lovarmüvésznő. Később pisze és mosolygó bakfisok. Lentebb egy ábrándos vénleányszerü hölgy, aki, ha Szindbád nem -38- csalatkozik, sok festéket rakott arcára a fogtográfus mütermében. Egy fogait mutogató hölgy – talán a városi tanárnő – hátratett karokkal, mellette a galambot tartó leányka kosztümben, a legutolsó farsangi bálról.

És most megállott Szindbád, mert a kirakatból, a sok női fotográfia közül valaki busan, csöndesen, melankólikus mosolygással nézett a szeme közé. Fekete selyemderék volt rajta és a kezében fekete csipkelegyezőt tartott. Fekete haja bodrosan emelkedik ki homlokából és a széken, amelyen hátradőlve ül, jól látszik nehéz selyemszoknyája. Finomság lengte körül a fekete haju asszony alakját és Szindbádnak jól esett, hogy a háttérből hiányzott a tenger a hajóval… Mert Lenke volt az, aki a fotográfus kirakatából e tavaszi délelőttön kissé fáradtan, kissé hervatagon és valószinüleg jól bepuderozott arccal Szindbáddal szembe nézett.

A fotográfus, akinek mütermében csakhamar megjelent, hogy arcképet csináltasson, rövidesen felvilágosította, hogy a feketeruhás hölgy senki más, mint dr. Szolyvai Mártonné, a járásorvos felesége.

A madárka kirepült a fotografáló masina fekete csövéből és a mester megköszönte Szindbádnak a felvételt.

A körorvos a város végén lakott, egy furcsa kis utcában, amelynek az egyik oldalán bokrokkal, fákkal benőtt mély árok huzódott. Kertek és tavaszi pompában virágzó gyümölcsfák. A cseresznyefák és a szilvafák csodálatos köntösben -39- álltak a kertekben, a szél meghintázta a virágos galyakat, amelyeken bizonyára fehér kis tündérleányok foglaltak helyet ez időben. Piros kerités mögött, egy nagy nyárfa szomszédságában, zöldfedelü ház állott, kivül az orvos fekete-fehér táblája: Szindbád csöndesen meghuzta a csengetyü fogóját és valahol gyorsan pattogva – mint csöndes tó vizén a tavaszi zápor – szólott meg egy kis csengő.

Egy fehér, göndörfarku kis kutya szaladt elsőnek az ajtóhoz. Barátságosan, vidáman nevetett a látogatóra és kétszer felugrott a földről. Azután egy csizmás, lompos, vörös, szeplős legény bandukolt elő és tempósan megfordította a kulcsot a zárban.

Szindbád fellélekzett. Így gondolta, így tervezte: az orvos nem lesz otthon és ő beszélhet az asszonynyal. A kerti kavics ropogott a lába alatt, rend és tisztaság mindenfelé. A nagy nyárfa alatt támlás pad, előtte földbeásott asztal, mint a regényekben. Az üvegajtó rézkilincse fénylett és az ablakokban rózsaszinü, meg fehér csipkefüggönyök látszottak. Csöndesen ment el a ház előtt, az ablakok előtt és valahol egy ablakon (inkább érezte csak, mint látta), megmozdult a csipkefüggöny.

A várószobában egy nagy, gömbölyü arcu óra ketyegett a falon, a hosszulábu fekete mutatók kifent bajuszhoz hasonlítottak és Szindbád csöndesen leült a sarokba. -40-

– Férjemet keresi? – mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül. Egy szőnyegajtó nyilott meg és Szindbád előtt japán pongyolában, fehér kezén egy zöldköves gyűrűvel, simán, koszorúba vont hajjal Lenke állott.

– A férjemet? – kérdezte mégegyszer és csöndesen elhalaványodva, közelebb lépett. A zöldköves gyűrű, mint egy csillag, mind közelebb jött Szindbádhoz és a férfi csak ült és csendesen, összeszorított ajakkal nézte a megzavarodott asszonyt.

Még mindig nem szólt, pedig az asszony már előtte állott, olyan közel, hogy puderezett arcán a frissen odacsapott rizspornak a körvonalai is meglátszottak, valamint a szeme szögletében a hervadás hajszálvékonyságú vonalkái.

– Bizonyisten, nem vártam – mondta gyorsan és nagyot lélegzett. – Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni… Miért is jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád.

Lenke a szék karjára támaszkodott és lopva a tükörbe vetett pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart el a pongyola ujja, felemelte és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki szinésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna… Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot.

– Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? – kérdezte nyugodtan az asszony és most már összekulcsolta fehér kezét és meghintázta a szék támláján.

– Álmatlanságban szenvedek… És nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja.

– És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső területén? Mi csak aféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak, meg szegény emberek járnak. De megélünk. Csak ketten vagyunk és nekem nincsen semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam.

– Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka.

– A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután, heverészek, olvasgatok, sohasem unatkozom. -42- Nyári estéken a nyárfa alá ülők és hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghüségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg nyárfa.

– Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan táncolnak.

– Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A színházakban szépen énekelnek, de nem aluszsza ki magát az ember másnapra. A bálteremben a tánc-zene hangjainál gyönyörüen repülnek a párok, de manapság már mindenféle új táncok járják, amelyeket hasonlítani sem lehet a szép valcerhez, vagy a pompás mazurhoz. Miért kivánkoznék tehát a báli termekbe?

Szindbád hallgatagon fürkészte a Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát lassan végignézte és formás kis félcipőjén megpihent a tekintete, míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves gyűrűbe nézett Lenke, mint egy szembe és sóhajtó, halk hangon rebegte:

– Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A leveléből, amelyet írt a születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit… -43- Nos, eljöttem és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt. Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki és az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem…

– Semmi. Csak azt hittem, hogy az uramra is kiváncsi lesz… Vagy talán mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne, hogy többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek és a hangjában volt valami, ami lecsillapított és boldoggá tett, ha szomorú voltam.

Szindbád lassan simogatta az asszony tenyerét, amely forró volt és száraz…

– Kanálszámra szedem az orvosságot, hogy aludni tudjak. De a többi minden igaz, amit mondtam.

– Egy gyűrűm van. Ez a zöld. Talán azért szeretem olyan nagyon, mert egyetlen. És mondja, mit ér vidéken a színház és a bál? És vajjon kinek a kedveért öltöznék itt divatosan, szépen. Az egész városban nincsen egyetlen valamire való férfi sem, akivel szóba állhatnék. Nekem művészek, írók és nevezetes férfiak udvaroltak egykor, – hisz tudja… -44-

Az asszonynak kipirosodott a homloka és a szeme furcsán megcsillant. Hirtelen leereszkedett a székre és bánatosan mondta:

– Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltünt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe?

– Nekem, sokszor, mindig – mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva és a hangját mélyítette, halkította.

– És tíz évig váratott magára, Szindbád… Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken… És soha – soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna… Csalfa volt, Szindbád, mint mindig.

Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott és a kavicsos úton látható lett az öreges doktor széles alakja, bő esőkabátja és ernyős sapkája.

– Az uram!… – rebbent fel Lenke. – Reméltem, még látjuk egymást, Szindbád… Ugy-e még nem utazik el?

Szindbád a fejével intett és Lenke kisietett a várószobából a szőnyegajtón.

– Mi a fenét akar ez az ember tőlem? – -45- dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta.

Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az erős parfümöket. -46-

Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a stambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt szines kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket… Ide kivánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen: a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszinű függönyeivel, valamint kopott aranyos betüivel: A. Marchali, mondják a töredezett betük a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette és a háromlábu billiárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a -47- billiárd felett és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.

– Vajjon él-e még Amália? – kérdezte Szindbád a stambuli bazárban és nemsokára útra kel a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost és a hídról álmodó erdőket látni.

A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott), mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak e helyre és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik és álomba merülve várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra, ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen idő talán soha sincs. A kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csöndesen nyilnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü esőcsatornák felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott és egy kis csengő csilingelt és Szindbádnak úgy tünt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, -48- amelyeken már akkor is – sarkantyus legény korában – lezárt szemü zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltünődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajjon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedveért örökös homályba borult a szoba… Szindbád így bandukolt végig a csöndes városon és egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos toronyka harangja és mély hangon beleszólt a délutáni csöndbe. És mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombítáltak és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán… Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyuk a sarkán.

A. Marchali… A betük aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszinü függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik és a hídon csöndesen gurul egy szamaras-kordé. Nagyfülü, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen bandukol a kordé előtt és piros szalag van a nyakában. Szindbád tünődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajjon bemenjen-e dicsősége, boldog szerelme szinhelyére? Majd megnyomta a kilincset. -49-

Szivarfüst és pörköltkávé szaga fogadja odabent. Billiárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák és egy fiatal tiszt nyurgán, hanyag előkelőséggel, nyakánál kigombolt zubonyban áll dákóra támaszkodva az asztal felett. Öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos ujságlepedő fölé és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az ablak mellett. A kis kassza a régi helyén és a Makart-csokrok ott állanak szines tartóikban, mintha azóta emberi kéz sem nyult volna hozzájuk.

Szindbád csöndesen, szinte visszafojtott lélekzettel ült helyén és csodálkozott, hogy a piros és fehér golyócskák mily fürgén szaladoznak az új posztóval bevont billiárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a fiatal tiszt sarkantyuja és a kályha mellett halkan ketyeg egy faházikóba rejtett óra.

És a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra szétnyilott és Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg kopott volt, de a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve és frissen fésült barna hajában egy ezüstfésü villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel hozta a kávét Szindbád asztalához és barna szemében kellemes kiváncsiság csillant meg a furcsa idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon kérdezte Szindbádot:

Szindbád csöndesen mosolygott és kávéját -50- kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália, vagy legalább is lánya…

A kassza melletti asztalkán kis kézimunkakosár áll és amint a cukrászné elfoglalja helyét a kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás lépésekkel jön elő egy nagy szürke macska, amely miután körülsétálta a billiárdasztalt, elfoglalta helyét úrnője lábánál és bajuszát megpödörte.

– Igen, ő az! – ismételte Szindbád magában és furcsa melegség szalad végig a mellén és valami diadalmas örömet érez a szívében, mint talán akkor érzett, midőn sarkantyut pengetett a lábán és a barna kis cukrásznét először keblére szorította.

A barna nőcske kezében piros és kék rózsákkal himzett szövetdarab mozog és a frissen fésült hajból, mintha valami könnyü illat áradna szerte-széjjel. A kicsiny és rózsaszinü fül mellett göndörkés fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a finom, fehér orr tájékán, a hosszúpilláju szemek mellett könnyü kékes árnyék borong. A domboru mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik és a finom nyakon vékony aránylánc látszik.

A nyurga tiszt széles mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyus lépései elzörögnek. A kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltünt észrevétlenül az ujságlepedő mögül. Szindbád egyedül marad a cukrásznéval…

– Asszonyom, nem mutatná meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? – kérdezte Szindbád egy darab idő mulva.

– Éppen azért kérem, mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt.

Némi vonakodás után a Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajjon benne van-e a régi kép…

Az ujja reszket, midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent egy fakó arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe…

– Az apám képe. Katonakorából való képe, – mondja a barna kis cukrászné.

Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor és a haja milyen hullámos, mint egy fodrászé…

Szindbád egy másodpercig fogva tartja a kis barna nőcske puha, bársonyos kezét a kezében.

Szindbád szeretné a gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske idegenkedve, haragosan huzódik az öreg idegentől és borus homlokkal ül kézimunkája fölött.

Szindbád tehát ezután nemsokára elbucsuzott A. Marchali cukrászboltjából és a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyatban álmodozó messzi erdőségeket.

Abban az időben Szindbád, a csodahajós, igen szegény volt, elhagyatott és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Stambul külvárosában bolyongott.

Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelmüsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Sziriai kereskedőkkel kockázott s a perdülő kockán eluszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyem köpenyege. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.

Ebben a nyomoruságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve és csupán megszokásból bámult utána egyik-másik asszonynak. A cipők, a nyergesek, a magossarkuak vagy a szalagos félcipők még meg-megdobbantották szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.

A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyü kalandokra és dehogy is örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.

A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi -53- utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.

Szindbád a sorsra, a véletlenre bizta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd uj életet önt belé, friss vért az ereibe és uj gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harminc esztendős volt és már tizenötesztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.

Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.

Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy kedvére való asszony lépkedett el mellette.

A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A szinházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.

Sokszor bolyongott kisvárosok girbe-gurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen -54- ismeretlen emberek laktak és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani – aztán tovább utazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hirét sem hallották!

Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyilik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak és egy varróiskola van itt valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád és vélük sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek és sokszor kedves emlékkel utazott tovább…

Máskor a soktornyu Lembergbe ment, ahol vallásos zsidónők tarka ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe és megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szivből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.

Igy élt Szindbád amíg fiatal volt és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.

Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen és megigézetten kissé mámorosan telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. -55- Csak jódarab idő mulva vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és szivalaku arca. Az ajka sokatmondólag remegett, amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.

– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedü hangjához és amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.

A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszu és hatalmas sirás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.

Szindbád bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szeliden megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.

Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncoló és kurjongató mulatókat.

A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította és a zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét és hallgatott. A virágáruslány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy megsebzett -56- madár üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tova sietett. A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány és aranybarna haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsu, vékonyka: igen szép menyasszony lesz belőle a másvilágon, – gondolta Szindbád, amíg tunyán felhajtotta poharát.

A zene zengett és a szivarfüst könnyü fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyüvérü, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat és a fényes cipőket könnyü por lepte be. A hajdíszek megbomlottak és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszu füszálak a szélben, röpködtek táncközben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke, hatalmas termetü, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett a táncolók közé és brilliánsai, valamint mályvaszinü selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vigabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sürün kiáltotta:

És a bécsi hölgy hatalmas termetével büszke, gunyos mosolylyal lendült tova gavallérja karján.

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek és a söröspalackok nagyot puffantak. -57-

– Kérem az urat, kisérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske, akinek fejére immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme még vörös volt az előbbeni sirástól és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.

Szindbád készségesen felállott és az ismert iskolánál fogva olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:

– Parancsára állok! – szólt és karonfogva a leányt, ünnepélyes és gyors léptekkel kivezette a teremből.

Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította és a kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A keleti pályaudvar órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.

– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkisért, – mondá a leány és a csengő gombját hosszasan megnyomta.

– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még -58- meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg, hogy szobájába kisérjem, idekünn hideg van, megfáztam.

– Máskor uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.

Igy szólt a leányka és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.

A kapu e percben felnyilott és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.

Néhány perc mulott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejts-utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafönt, a magasban hangos robajjal nyílott el egy ablak.

A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér -59- madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.

Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa alól. Csillaga ujra felragyog és hajója szerencsés szelekkel röpül tova. -60-

Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiu volt, még sok minden másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkivüli módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál és házánál mindig meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház tetője felé. A kapun címer volt kőből, a kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a házzal égett. Százesztendő óta jártak a fészekre a gólyák és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavaszszal? Máskor pénzt, nagyon sok pénzt elveszített az Arany Bikában, ahol környékbeli urakkal kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig és ezen idő alatt otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a vásáron Szindbád apjának lábanyomához csatlakozott. A kutyát megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi ur végre elhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyu és a kis tarka eb véresen elnyulott. Portobányi ur -61- ezután nyomban elszökött a háztól, mert hiszen előreláthatóan Szindbád urapja hazaérkezésekor a flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét mulva merészelt a tanyáról visszatérni Portobányi ur, hogy folytassa az ifju Szindbád nevelését. Szindbád urapja akkor már csak egy megvető pillantásban részesítette és egy félesztendő mulva, karácsony estéjén megkérdezte a nevelőt:

Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda megveszésének történetét, de Szindbád urapja többé nem nyitotta ki a száját.

– Gyerünk aludni, ifju uram – mondta tehát Portobányi ur Szindbádnak és az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára, – „Gyere te is, vén komédiás“ dörmögte lecsüngő bajusza alatt.

Az ifju Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem érkezett. Portobányi ur akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott tengelyen, vagy az apostolok lován és szenvedélye a versírás vala. Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették Portobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az irodalomban, – Balás Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban és Lisznyai szürét viselte ünnepnapon, – a vidékre tért meg, ahol még az emberek romlatlanok és megbecsülik a költői tehetséget. „Pityi -62- Palkó“ címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában és szabót, csizmadiát, korcsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis borméréseket és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le kellett nyiratnia és az öreg hajdu keményen megberetválta vasárnapi reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket Portobányi urnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb foglalkozás mégis csak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál, játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Portobányi a házurát. Ünnepélyes és méltóságos volt és az ifju Szindbádot gyakran oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet beszélgetni.

– Ne sajnáld az esperes urtól a vörösbort! – mondta komoly és megfontolt hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin auktorokat.

A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett és a szeme kidülledt, mint a gazdag falusi biráké. Mély torokhangon beszélt és szerette csufolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett) és a szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes és ünnepélyes férfi volt és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes urat is. Legalább az ifju Szindbádnak gyakorta magyarázta, -63- hogy az írók a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletreméltó férfiut csupán Portobányi urnak hívják.

Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy Sámuel megérkezésének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami betegségbe esett és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni Portobányi urral. Fenhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi fiskus és helye az asztal végén üresen maradott. Portobányi ur eleinte dult-fult mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszu asztalnál, sem az egész házban és fogcsikorgatva mondogatta:

A kántor gunyosan integetett a tulsó sorról, ha sétáinkban véle találkoztunk és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A „Pityi Palkó“ hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi ur elcsendesedett, elgondolkozott, szelid lett és olyanformán gubbasztott a végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.

– Nos, amice – kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes ur, – hogy vagyunk az anekdotákkal?

Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves -64- és szomoru volt, hogy az esperes ur jobbnak vélte elhallgattatni.

Azonkivül Portobányi ur erősen nekifeküdt az ifju Szindbáddal a tanulásnak. Valamely vizsga közeledett és a nevelő bajsejtelemmel mormogta:

– Még csak az hibáznék ebbe a nyomoruságos életbe, hogy megbukjunk Késmárkon.

Egy napon Szindbád urapja Portobányi urat a városba küldte. Szivart, kártyát, egymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a nevelő ur mindig azzal az elhatározással helyezett el az ülés alatt, hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott, nem dohányzott. Talán Szindbád uratyja is azzal a célzattal hozatta állandóan a puskaport, hogy Portobányi ur józanul és rendesen végezze a rábizottakat.

– Vigyázz, paraszt – mondogatta a jó ur a szembe jövő szekereknek – lőpor van az ülésben.

És nagyot lélékzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a szekérről.

Portobányi ur ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő délutánig nem jött meg a városból.

Az esperes ur – szép májusi nap volt – a vadszőlővel befutott lugasban iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették. Szindbád urapja a szeméhez emelte a tenyerét és a távolba nézett.

– Még csakugyan felrobbant az a bolond, – mormogta csöndes egykedvüséggel. -65-

Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a pejkókat a nyitott kapun és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.

A kocsin ült Portobányi ur, orra, arca piros az ivástól, a kalapja félrevágva és a karjával átölelve tartja a mellette ülő borotváltképü, ravasz, vékonyszáju öreges embert.

– Vendéget hoztam, tekintetes uram, – mondta akadozva, miután a lőport átadta. – Egy régi szinészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy megtanítja Szindbád ifjuurat a vizsgai versezet elszavalására.

– Helyes – mondta Szindbád uratyja. – A szinész ur a kerti házban fog lakni.

– Gyere már no, te vén gazember komédiás – kiáltotta Portobányi ur nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegség óta eleven ember nem hallott – told ide azt a nyuzott képed.

Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld felleghajtóba bujtatott vén szinészt. Az kakadu-üstökét hátrasimította és jobbválláról balvállára dobta a kabátot.

– Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar szinész, – mondta recsegő hangon és jobbra-balra meghajolt.

Portobányi ur diadalmasan állott mellette és a jobb kezét az öreg komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van még nálamnál is hátrábbvaló ember…

A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte szeméből az álmot. -66-

– Canis mater – kiáltott fel – mégis csak derék fickó ez ami… izé… amicénk.

– Ne félj, Portobányi, nem vallasz velem szégyent, – felelt Ketvényi Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén és azután ott maradt.

A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi Nagy Sámuel felügyelete alatt) azon házak fajtájából volt, ahol száz esztendőnkint egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul, pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen ugy, mint a székek. És a menyezetes diófaágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg), csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az ágy tulajdonosa történetesen haldoklik és levegőért, a bucsuzó napsugárért a szoba közepére, a ablakokhoz kivánkozik. A nagy ágy megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle marsiroznak és a kutya vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik és mindaddig hallatja baljóslatu hangját, amig a cselédek kővel nem dobálják. Tehát Szindbád olyan házban töltötte ifjuságát, ahol kutyavonítás és kuvikmadár nélkül nem igen szokott változás előfordulni. És nem is nagyon változott. Szindbád uratyja -67- még mindig többet gondolt arra, hogy a gólyafészek a tanyaház nádas födelén épségben maradjon, hogy a régi jegenyefák a ház körül helyükön legyenek és se kutya, se macska el ne vesszen az ő uriházától, mint avval törődött, hogy Szindbád végtére felnövekedett, talán tizenhat esztendős is elmulott már és mindazokat a tudományokat kimerítette, amelyek fölött Portobányi ur és Ketvényi Nagy Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki liceumtól.

Portobányi ur a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:

– Ugy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább. Meg maradok mindvégig egyforma állapotban.

Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész nem különben élvezte a gondtalan, nyugodalmas életet.

– Ugy érzem magam – mondta fogatlan szájával, (ha erre Portobányi urtól engedelmet kapott) – mintha már is borszeszben ülnék a Nemzeti Muzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen az igazi magyar szinész hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig pályáztam ám a vidéken…

– Elég, vén fecsegő! – dörrent közbe Portobányi ur. – Ne mételyezd meg hazugságaiddal Szindbád ifjuurunk elméjét és szivét.

Portobányi ur széles, kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha. Karja, lába mind megannyi -68- hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik gazdájának:

A Portobányi megvető pillantással felelt és csak hosszabb szünet mulva kérdezte:

– Te vén csepürágó! Hogy merészelsz te bele szólani az irodalomba? Neked azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibed szabnak. Tehát paszulyunk lesz és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre. A badacsonyiból!

Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tiz esztendei szolgálat után, hogy bizonyos gunyoros mosolyt reszkirozzon meg, mondván:

– Paszuly és badacsonyi. A te studiumodnak ez a határa nagyrabecsült barátom-uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam, negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adriai tengerig, egyéb tudományokat is javallanék Szindbád ifjuurunknak. A nőkkel hogyan is vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült barátom-uram? Ifjukoromban három feleségem volt.

– – A nőkkel, az isteni nőkkel? – harsogta szinpadias hangsulylyal Ketvényi Nagy Sámuel. -69-

Portobányi ur megzavarodva észlelte Szindbád ifjuurunk csillámló tekintetét és szemrehányólag kérdezte:

– Vajjon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal cselédleányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük, amidőn ifjuurunk ezt megparancsolta. A szép Kovács Esztit vajjon nem én tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajjon nem én? Talán a szinész?

– És nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett ifjuurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az aratóleányokat? Talán a szinész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a gyomornak is, ami a gyomoré… A mi badacsonyi borunknak az egri püspök pincéjében sincsen párja.

– Egy ital bor a hazáért sohasem árt – felelt köhécselve a nyugalmazott szinész, – de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A második kupát a hölgykoszoruért ürítettük mindig ifjukoromban, amikor még a nagy Széchenyi volt az ifjuság vezére. Javasolom tehát, hogy ifjuurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalónok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz. -70-

– Mit akarsz, szinész? – kérdezte kivörösödve Portobányi ur. – A természet ellen dolgozol?

– Valóban – nem. Emlékszem egy ifjukori nászutamra, amelyet szekeren tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával és a fuvarost gyakran megállítottuk Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban sétálgassunk… De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga selyemmel voltak behuzva a falak és India és Bokhara kincseit taposták lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem…

A nyugalmazott szinészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját dicsőségétől.

– Nekem könnyü volt a dolgom, mert elegendő volt a szinpadról egy nőre kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni (kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos, Szindbád ifjuurunk nem a szinpadi pályán müködik, így kénytelen vagyok hóna alá nyulni. A városban most kitünő társulat müködik. Pápai, a társulat sugója egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám. Pápai, szolgálatunkra leend… Estére a városba megyünk a szinházi előadásra.

– Őrültség – mondta Portobányi ur, de az öreg hajdu az ebéd tálalását jelentette.

Portobányi félelmetesen forgatta kidülledt -71- szemét a páholy előrészében, majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy kiterjesztett karokkal állott Ketvenyi Nagy Sámuel. Szindbád uratyja fodros ingét vette fel ezen alkalomra és haját rezedaolajjal illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott szinész kötötte meg, míg Portobányi ur piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja zsebébe.

A szinpadon egy szőke, puderozott haju, selyemnadrágos, domboru idomu hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két mosolygó nefelejts. Magassarku selyemcipőjében fekete harisnyájában hintázva járt-kelt a szinpadon és a lábfejét mindig széjjelvetette. A nadrágocskán rózsaszinü gombok voltak és ugyancsak rózsaszinüek voltak a gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte és az ujjai fehérek voltak és körme rózsaszinü. Kis tokája volt és a füle cimpája piros, az orra kissé hajlott és szája égő vörös és könnyü, kedves ráncban görbülő.

Ah, ez a nő volt maga az érzékiség, Szindbád forrón és hangosan felsóhajott.

A torkából bugó hangok törtek elő és valóban illett külsejéhez neve is.

– H.-né Galamb Irma – sugta hátulról K. Nagy Sámuel és Szindbád kezében megzörrent a piros szinlap.

Portobányi ur (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva), bizonyos gyorsasággal kereste -72- elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját és a pápaszemet fülére igazítva, megnézte a szinlapot.

– Valóban – mondta bizonyos elismeréssel és a nyugalmazott szinész diadalmasan mosolygott.

A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő strófája az első páholynak volt szánva. Ringó csipőjével, taktust verő kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy: ici-pici ki-i-is cicám…

Portobányi ur hümmögve tolta vissza a szemüvegét és míg fejét csóválgatta, titkon megcsipte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy: ici-pici kis cicám…

Szindbád vérpiros arccal helyén ült és félig álomban, félig ébren érezte az arcán végigsimulni a nefelejts-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem volt abban a szempárban… Arra tért magához, hogy a függöny lecsuszik és erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K. Nagy Sámuel.

A müvésznő magassarku cipőjében a lámpák elé lép és gömbölyü mellét meghajtja és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád – a müvésznő éppen odanézett – ajkához emelte kezét és félszegen, ügyetlenül csókot dobott a szinpadra.

A müvésznő pajkos mosolylyal felelt és csipőjét megringatva, jobblábát kissé felemelte és kéjes mozdulattal forditotta hátát a legelső páholy felé. -73-

A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, a vidéki szinésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifju volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői: Potrobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdijazott szinész. Igy többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifju Szindbádnak. Potrobányi ur csupán erősizmu parasztlányokkal és gömbölyü falusi menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, mig Ketvényi Nagy a vidéki szinészet mastix-szagu világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi szinház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán és a szinház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi Nagy a Hársfához cimzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített szinház állott, régi emlékeit mesélgette az ifju kollegáknak, miközben sürün emelgette szeméhez és orrához rendkivüli nagyságu tarka zsebkendőjét. Potrobányi ur, aki a szinészettel való ismeretséget a természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet és buzgón irogatta emlékiratait.)

Nyár volt és a szinház körül szinte illatosak -74- voltak a hatalmas hársfák. A szinészek már délelőtt kugliztak és a fagolyók messzehangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek és a napsugár pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva volt és a régi szinlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos direktor.

Szünidő volt és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténkint az első számu páholyból csókot dobott Galamb Irma felé, midőn az a szinen megjelent. A háttérben K. Nagy és Potrobányi urak üldögéltek és a nyugalmazott szinész halkan dudolgatta az ismerős melódiákat, különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben müködött. Potrobányi ur állandóan helytelenitőleg csóválta a fejét, de az előadást az első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kisérte. És soha sem fukarkodott a nevetéssel, ha a kómikus részeges figurát játszott a szinen.

– Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet és a névjegyen néhány kedveskedő sor, amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Potrobányi igen tisztelt barátomat.

Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszinüre) nevetve helyeselt…

– Talán a gyürüt is, melyet édesanyámtól -75- örököltem, mellékeljük a virághoz… mondta csöndesen.

– Az nem lehetséges – felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy – az öreg tekintetes ur bezárat mindkettőnket a gyürü miatt. Ellenben a virágcsokor utnak indulhat.

A csokrot piros rózsákból rakták össze („a szerelem virágai“, mondta a szinész), és Potrobányi ur levetette réges-régen kihizott, zsiros fekete kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan, megfontoltan, gömbölyü betükkel.

Kétszer-háromszor elolvasta fenhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta és Szindbád magában elsuttogta és komolyan gondolta.

Azon az estén a nevelők a fülledt szinházi levegő elől felvonás közben a Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek és gyorsan parádi vizet kevertek borral. A szinházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?… A zenekar régen elhallgatott és Szindbád -76- a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön és odabenn féligöltözött nők sikongva nevetgéresztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek és egy vékony lányhang sokszor ismételte:

Szindbád félszemmel bekukucskált a deszkaréseken és lélekzetét visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát, vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában és hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros papirernyőt dobott és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás lábakat, majd a fehér női ruhákat.

Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a női test szagát és erősen beleharapott a deszkába.

Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, puder és parfüm repkedett a levegőben, felrugtak egy söröskancsót és az utoljára maradott két szinésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes dologról. A keztyügombja pattant és az egyik szinésznő a földre köpött.

A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.

Szindbád levette a kalapját és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ivelt szemöldökét.

– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan és mereven állott, anélkül, hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor keztyüs kis kövér kezét előrenyujtotta és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyilott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a bluza hanyagul volt a szoknyába kötve és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakeztyüre és a karperecek megcsörrentek a szinésznő csuklóján. -78-

– Igen, igen, – folytatta Galamb Irma, – ismerem Nagyot. Tiszteltetem… És csókoltatom, – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

– Talán rám várt itt? – kérdezte és barna szemét kiváncsian nagyra nyitotta.

(Később ezért a „nem“-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Potrobányi ur helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!)

– Az este hűvös, – mondta finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás, – Szindbád ur, megengedem, hogy elkisérjen…

Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmulott – néha ostobaságokat mondott:

Galamb Irma kétszer is végignézett az ifju Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fujdogálta volna.

Közelebb lépett az ifjuhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér -79- felöltő valahol meg is érintette testét és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a szinésznő keztyűs kezefeje.

– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta csendesen és komolyan.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyü mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott. -80-

A Hársfában egy fiatal falusi földesur muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyuvizes üvegekkel, talán éjfél is elmulott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földes uraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos abbanhagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedük mellett könnyen tovaillannak a rózsaszinü felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa sóhajtása és a messze lévő szép leány, vagy asszony hangja, csókja, ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedüje hangjaival a hallgatója elé szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyellárís felnyitásánál szólanak a legszebben a hegedük az egész földkerekségen, művész lesz ekkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is és a félszemü kontrás megfeledkezvén magáról, szabályos prim-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből előkerül… Husz szempár, husz fénylő, csillogó szempár kiséri el utjában a pénzestárcát, – a Hársfán kivül, az ablak alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábu, pirosnadrágos bőgőhordozó, mert a hegedük hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön. -81-

A földesurat az ajtóig kisérte a banda, miközben Potrobányi ur (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt), lelkesen a Szindbád vállára csapott:

– Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földes uraság. Ha majdan önszárnyain repül tova a nagyvilágban, soha se felejtse el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a féktelenség diszíti a férfiut. Ha király volnék, nyomban rendjelet nyujtanék át a derék földes uraságnak Sajnos, nem vagyok király…

– Ezt én is sajnálom, – dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vizzel és borral. Reszkető kezével felemelte a poharát:

Potrobányi ur kigombolta az inggallérját és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fujt, sértődötten koccintott, de a poharat fenékig ürítette.

Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott és a szeme előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a szinésznőt megszólította.

A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között könnyü szellőcske repült át, mint egy kis madár és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő csillag. -82-

Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját és az arca, orra már lilaszinü volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg szinész arcára helyezte.

Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Potrobányi urra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett…

– Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a sugó (barátom, egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal szürte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló öcscse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt és öreg urakkal reggelig ivott, de ez hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is… Talán éppen az öcscse a fiacskája…

A köhögés megakasztotta a nyugalmazott szinművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, mig Potrobányi ur hümmögve vakarta körmével a savanyuvizes dugaszt.

– Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégis csak agyonütne bennünket az öreg tekintetes ur.

A vén szinész kipirosodva, kissé fuldokolva -83- hajolt előre és kezét olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a szinpadon „félre“ szólanak a régi szinészek.

– A kertek alatt lakik… Pápai, elnyűtt bocskorom délután mutatta a házat és az ablakot… Kis kert van az ablak előtt… És hajdanában, azaz, hogy nem is olyan régen, magam is sokat másztam be ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.

– Van, volt itt erő… Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és az orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?… Ezt mondta Irma?

K. Nagy Sámuel köröket irt le a pipaszárral a levegőbe és szurokszinü kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt. Megtöltötte a poharakat.

– Igyunk, no. Az ital bátorságot ád… Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik, Potrobányi ur?

A zsiroskabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Potrobányi ur lustán megmozdult:

– Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes ur se kutya…

– Jól van – felelt gyorsan a vén szinész és csendesítőleg terjesztette ki a tenyerét, – hiszen -84- nem is arról van szó… Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az ifju urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket… Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan… Szindbád ur fürgén ugrik és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön… Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz… Ő majd felébred és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifju Szindbád térdepel ágya előtt.

– Hová gondolsz, vén gazember? – kiáltott felháborodva Potrobányi ur. – Fölébred, lármát csap és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes ur pisztolya elől…

K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:

– Nem csap lármát… Becsületemre, csak egy kís csipkefüggöny az egész, amit félre kell huzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt… A szemünk már rossz Potrobányi ur, a szivünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk az még ugy-e bár nagyszerü, meghallja a csókok csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyujtózkodás is örömet okoz.

– És ha segítségért kiált? – aggodalmaskodott Potrobányi ur és ízzadó üstökét megtörülte.

A vén szinész legyintett a kezével és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:

– Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, -85- hütlenség volna őt most cserben hagyni… Ketten majd csak felemeljük az ablak párkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat hordozó… Talán éppen a szépszemü, széporru és puha, fekete haju Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifju csókját ajakán megérzi… Az én időmben – nem is olyan régen – a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyujtották és lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát és a nyak felett imára kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém…

– Bátorságra tanított mindig az atyám, – mormogta és félénken, védelmet keresőleg nézett Potrobányi urra.

A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka és nyögve mondta:

– Igaz, az öreg tekintetes ur mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifju urat.

Lesütött szemmel felállott és követte a vén szinészt. Ketten közrefogták Szindbádot és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában és messzire halaványulni kezdtek a csillagok. -86-

– Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk, – szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.

A hosszuszáru pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot és az alvó kisvárosi utcára mutatott:

A kertek alatt lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát és a fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénynyel világítottak. Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és orgona illatozott. Az utca tulsó során mély árok huzódott, amelyet olyan bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környéken történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A kisváros szerelmesei kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád gyakran felkereste a bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak. Ábrándosan felsóhajtott: vajjon lesz-e valaha pepita-nadrágja, mint a gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?… Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?

(Az esztendők elrepülnek és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre barátnőjével karján.) -88-

… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész, lábujjhegyen lépegetett az élen, mint hajdanában a színpadon a Rip van Vinklében. A harmatos fák között fölröppent valamely éji madár és a levelek zörrenésére mindnyájan megállottak.

– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifju Szindbád és fázósan mélyesztette kezét zsebébe.

– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén szinész. Én sohasem voltam álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott a ház és a hársfák szeliden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék. Most csöndesen haladjanak… Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel, nem megyünk mi szé-é-éjel…

Halkan, rekedten dudolta a Rip kardalát és a mélyebb regisztereknél elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Potrobányi ur megsokalta a dudolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.

– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te vén komédiás?

A kerítés alacsony volt és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az ajtó kidőlt és a rács hiányos volt.

– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja lehetne a háza -89- jókarban tartására – mormogott Potrobányi ur, amíg a kis kapun belépdelt.

A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszinü csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalaku figurák látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok és valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukos-óra. Négyszer szólott a kakuk… Potrobányi ur elégedetlenül vonta elő nadrágja derékzsebéből tányérnagyságu zsebóráját és szuszogva csóválta a fejét.

Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltünését a vastag derék körül és magában rendkivüli módon csodálkozott Potrobányi úr nyugalmán. Mintha a vizbeugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K. Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon vezényelt.

A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a kezét és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába kapaszkodott. A szinész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős féfiu furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az ablakba kuszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai között a kisvárosi templomtorony hamuszürke -90- árnyékát látta a háztetők közül kiemelkedni, egy felleg uszott világoskéken a torony mögött és egy közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, a halovány füst szálldosott fölfelé.

Lecsuszott az ablakból a szobába és a nevelők ezzel eltüntek előle. A függöny előtte volt és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem birt előre tenni. Csak állott a helyén és várta, hogy valami rendkivüli dolog fog történni. Talán jön K. Nagy és megragadja a karját, hogy előrevigye… De nem az történt.

Egy perc mulott el, vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon megszólott a szobában:

A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszu hallgatás után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg és korántsem érzett nagyobb ijedelem a hangjában.

Szindbád tehát félretolta a függönyt és csöndesen előrelépett a sötét szobában. Erős parfüm-és szappan-illat csapódott az arcába. Tétovázva megállott.

– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán csattant, mint egy nagy csók és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád kezével.

– Erre jöjjön, fiam és ebbe a székbe üljön. Szindbád egy karosszékben érezte magát és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata. Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a menydörgős menykő ne -91- éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét butorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralaku tárgy, talán névjegytartó és a háttérben homályosan villant meg egy ovális tükör és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint enyhe halmok a láthatáron.

Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint az álomtavak barna vizét csillogtatja…

Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár-zsinórok diszítik a vállnál és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a párnájával.

– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan Galamb Irma és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő arcoska. Látni vélte a kissé hajlott, finom, érzéki orrot, amelynek lüktető mozgása, rózsaszinü árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a szinpadi lámpa fényében, az operettebeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő ajk, amely néha egy sirva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most nyitva volt és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A barna szempár -92- álmosan, de kiváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.

Kinyujotta meleg, könyökig, meztelen karját és a kezével megérintette a Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.

– Milyen furcsa, hogy most itt van Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket. Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralaku sötétkék felhő lebegett a fejem felett és valahol egy kis gyerek sírt… Valahol egy vén, korhadt tüzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszu lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint mértföld, de azért csöppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én felöltöztem, az ablakhoz ültem és várni kezdtem.

A szinésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével és gyorsan, szenvedélyesen beszélt.

– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga kedves fiam megjött az álmaimból. Ugy jött, ugy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi hozta ide. Itt volt és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert -93- ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?… Semmi, ugy-e, semmi?…

Elhallgatott és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A köpenyege széjjel nyilott és erős női illat áradt Szindbád arcába.

Szindbád gyorsan közeledett, de a szinésznő megriadva hátralépett. Karonfogta Szindbádot és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könybeborult szemmel nyitotta ki az ajtót.

Minden embernek van valami titka, amelyről soha sem beszél életében. Régen elmult dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titkokról, amelyekről az életen át hallgatott. Szindbád titka, – miután a hajós már úgyis réges-régen meghalt és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a korcsmában borozgatva, vagy éjjel az utcán bandukolni, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kisértő szellemét, – Szindbád titka a következő volt:

Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országuti csárdában üldögélt a Kárpátok között, százezer mértföldnyire Budapesttől. A hajós elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv borítékában találta, – vagy talán csak álmodta – hogy e tájon, amelyet nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva, – harminchárom katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés, főzőkanál, törött lánc és női ing, – amely dolgok a térképen helyet foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda rejtekhelyének, hüségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok -95- között… Igen, itt járt, erre ment kis diák korában, midőn a régi kolostornak volt a növendéke és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A titokzatos tervrajz (szigoruan betartva a fekete vitorlás kalózok nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni. Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak későbben elfelejtett… Vonatra ült. A Poprád havas hátán kis diákok korcsolyáztak és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kissebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ül az egyik mutatón az az öreg varju, a mely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel irott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tünődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a félig lemosott, lekopott irások között vörös krétával irott S betüt fedezett fel. „Én voltam ez!“ – mondta magában és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a -96- Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tiz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országuton – az odvas fa alatt – elballagott és a kincsek rejtekhelyén az országuti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghuzódott – a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.

A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el és a nagyszakállu bormérő, akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak, bőrköténye és hosszu-hosszu vasszürke szakálla, némán intett kezével az idegen urnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó választott el a söntéstől.

Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotografiák között találta magát Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér harisnyában álldogál és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti. Mellette egy kis bárány kerekeken és a fehérszőrü bárány is Szindbádot látszik szimatolni. Egy tarkaruhás és vékonydereku hölgy egy másik képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy csizmás, zömök vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel, mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatal ember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet hogy testvérek, vagy talán jegyesek, – gondolta magában Szindbád, midőn az ajtó felnyilott és egy rövidszoknyás, élénk, -97- feketeszemü, feketehaju leányka lépett a szobába és vidáman köszönt az idegennek.

– Mit parancsol? Bort vagy sört? – kérdezte és csöndesen mosolygottazon, hogy Szindbádot a családi fotografiák nézegetésén érte. – Talán ismeri őket? – kérdezte negédesen. – A lublói vendéglőst és a nénémet, Jucit, a vendéglősnét?

– Lehetséges, – felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves leány jöttére. – Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet bejár.

– Tehát bort parancsol? – kérdezte a leányka és tetőtől-talpig végignézett Szindbádon.

– Valami jó bort kérek, – felelt Szindbád – és szeretném, ha velem koccintana…

Kisietett a szobából, – a nyiló ajtón át a nagyszakállu bormérő vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre, – Szindbád régen érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva kertbe.

A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől és a bor olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna fel egy országuton leszurt vándorló szivéből.

– Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet, – mondta Szindbád a poharat ajkához emelintve.

A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán csakhamar kézimunkát -98- kapott elő egy kosárból és nagyon sokáig füzött harasztot egy tü fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz állva. Nyilván beszélgetni akar, – gondolta Szindbád és gyönyörködve nézte a leányka domborodó formáit, – fejlődő csipőjét és feltünően kis lábát a füzős cipőben. A keze piros volt, de formás és kerek karján megfeszült a bluzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az ablak mellett és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök látszottak. Megfordult és hosszukás, nagy szemét Szindbádra szegezte.

– Szereti ön a társaságot, tisztelt ur? Mindjárt itt lesznek a tanár urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.

– Az igazgató ur is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter mindennap itt van, valamint Snell ur, a tornatanár.

Szindbád hallgatott és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a hallgató férfiakat, – bizonyos elfogultsággal folytatta:

– Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol lakik. A lublói is legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országutra nagyobb fogadó. Igazam van?

A tüfokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A leányka szinte sértődve kérdezte:

Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán vállat vont és nevetett.

– Pestre, – folytatta és ajkát felbigyesztette. – Én Krakkóban jártam az iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörü tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet, ahol a világon mindent árultak.

– Szeretne Pestre jönni? – kérdezte csendesen Szindbád és hosszasan a leány arcába nézett. A hangja lágy és behizelgő volt: – jöjjön velem Pestre.

A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy gyermek megrázta a fejét.

– Ide ugyan ritkán jönnek pestiek, – mondta, mintha az előbbi elbeszélését folytatná, – de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni akarja.

– Azt nem mondhatnám, – felelt gyorsan a leány, – de ismerem, mint a tenyeremet.

Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt és furcsa gondolatok bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiut szoktak meglepni künn a havas országuton. Csendesen kigombolta a bluzocskáját és megcsókolta kerek fehér vállát. -100- Egy másik csók a nagy, mélytüzü szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt, mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte. Fejlődő kis román, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy kedves, félénk és felejthetetten leánycsók emlékével távozhat e helyről, az alacsony szobácskából, ahová a piros függönyön át már fehér és piros fényeket szórt a söntésben meggyujtott lámpa. A vasrostélyos ablak mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé lépett.

– Fánika, – folytatta Szindbád előrehajolva, – nem szeretne maga szinésznő lenni?

A leány hirtelen megállott az ajtónál és Szindbád jól látta, hogy vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint felelt:

Hirtelen felemelte lesütött szempilláit és óvatos, gyors, fürkésző pillantást vetett Szindbádra.

Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból rámeredő, ijedtszemü, fehérharisnyás fiucskával és a fehérszőrü báránynyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la… Elhangzott, majd ujra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üveg-harangot, valamely régi park vén fáján. -101-

A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal szálldosott.

– Maga énekelt olyan gyönyörüen az imént? – kérdezte Szindbád csodálkozó hangon.

– Ah, dehogy, – felelt Fáni és gunyosan, tréfásan bigyesztette a száját. – Én nem szoktam énekelni.

A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy óriásasszony és halkan, mélyen lélekzene álmában: így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyilott az országuti csárdában, a hóesés hangja kivülről erősebben hangzott: mintha sietve vonult volna végig az országuton egy kisértetcsapat és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.

Az ajtó most ujra felnyilott és a lovagok megállottak a láthatatlan szélfuvásban odakinn a fogadó előtt és két fekete-ruhás lovag kiválott a többi közül és belépett az ajtón.

Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a közeli szerzeteskolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök, egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya mindennapos vendég -102- volt a fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.

Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiu volt, nagy bágyadt szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek mélyén rejtett tüzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszinü és fehér volt, élveteg ajkát finyáskodva szorította össze, mint valami elkényeztetett szinész.

Ferenc ellenben sörtehaju, borostásarcu, elvadult és korán hizott férfiu volt, könyökén lyukas a reverendája és a gömbölyü szemében ökörbánat ült, amelylyel a borozó nézi a pohár fenekét.

Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte Szindbáddal, hogy rendkivül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a messzi Budapestről idevetődött Szindbádot és nagyon boldog volna, ha Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika éppen a pincébe sietett…

– A bor a Rákóczi szőlejéből való a lengyel fensikokról – szólt közbe komolyan Ferenc atya. – A szőlők mostanság ami rendházunké.

– Helyes, Ferenc – mondta mélységés megvetéssel a direktor, – semmiben sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van és csak annyiban volt a Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásában ott hált a borházban. Tehát, máskor jobban gondold meg, amit mondasz – tette hozzá tréfásan, de meglehetős szigorusággal. -103-

– Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram. Én valamikor Pesten is voltam… Hajh, de az már nagyon régen volt. A sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet úgy akarta, hogy én reám essék a választás, mint aki a megbillent mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohasem tudtam. Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, szinészek, szinésznők… Muzsika, dal, színház… Némely szóló-számokat magam is jól fujtam a divatos operettekből… Kis herceg, Uff király, a Mikádó… És a Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel, már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni… (Ápolt, fehér kezével a homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra, – mert hiszen a rangom ezt gyakran nem engedi, – hogy Fánikával, ami kis városunk tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölgygyel, aki a hegyek között található, egy-egy régi kottát elénekeljek.

Szindbád érdeklődve hajolt előre és tréfásan megérintette az elborongó Ferenc atya vállát:

Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte -104- vastag talpas poharát a Szindbádéhoz és szórakozottan mormogta:

– Hagyjuk Ferencet, – mondta most élénken az igazgató. – Tudja meg uram, hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony. Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én ehez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete bársonynyal diszítve: mondhatom uram, hogy elragadó. A legfrissebb folyóiratokat olvassa és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit Krakóban varrják és a keztyüje a hires késmárki keztyüstől, Gláber Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang. Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a házban került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről és nyomban rábukkant a kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?

Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszinü arcu igazgató áradozó szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál, a szent-szemü páter talán már learatta e kis mezőcske egyetlen terményét, a barna és tüz-kelyhü rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. -105- Kattog a takács-szék és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a vásznon, – Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az ártatlanságot és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen e rózsaszinü, szinészkedő férfiut használja fel kis terve eléréséhez és csakhamar megszólalt:

– Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikát magam is rendkivüli lénynek ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn. Megjelenése, finomsága, alakja, mind a szinpadra hívják…

Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna), most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nem régen könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslyukhoz vagy ablaknyiláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került, amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve és a barna arcocska mellett hatásosan festett.

– Nos, kis primadonna! – kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve, mint a gyóntatóatyák – hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs egyedül a -106- pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy kópé vagy?

– Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton, – kezdte – eladósodtam és a rend gondnokság alá helyezett.

– Hagyjuk a tragikus dolgokat – kiáltotta élénken az igazgató. – Mai programmunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk kedves pesti vendégünk egészségére.

A poharak összekoccantak és Fáni figyelmesen, kinyujott derékkal ült helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhitattal és tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a szemsugarak utját és minemüségét, magában pedig nyomban megállapította, hogy a sugarak negativok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A leány öntudatlanul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.

A direktor a szoba közepére lépett és zsebéből ócska, összehajtogatott kottát vett elő. Amig a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon magyarázta:

– Persze, ehez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér lovaglónadrág, hosszuszáru lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos kard, fejemre strucctollas főveg. De halljuk a dalt.

Kétszer köhintett és csakhamar rákezdte -107- tenor-hangján: Futva árkon, bokron át, – keresem a hütelen nyomát…

A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült és mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fujta együtt az igazgatóval az operette-áriát.

Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának, Fánnikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap mulott el azóta és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott. Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között a lelkében, mint a buborék csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska, amit a téli estén a határszéli csardában piros bor mellett énekelt a leányka, akinek nevét elfeledvén, mint „kismadár“-ról emlékezett meg magában. A „kismadár“ és a szinészkedő igazgató, – Ferenc páter, amint az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott… Künn sürü hóesés, amely csöndes, mintha régi sirok felett hullana a hó. És a tizedek lépésnél már ujra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.

Szindbád letette a kártyát és magában egy néhány hölgyre gondolt, akiktől szivesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér szinésznő, -108- majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte… Mindenkire gondolt, csak a „kismadárra“ nem gondolt, és ime, ő várta a klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid bundácskáját kigombolta és uj, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca piros volt és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra. Félszegen, kissé kómikusan ült a helyén és Szindbád, mielőtt megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa ismerősét?

A „kismadár“ fekete pamut-keztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a gondolatait rendezné.

– Magam sem tudom – felelt töprengő hangon. – Tegnap vagy tegnapelőtt történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése, hogy akarok-e szinésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő majd továbbvezeti az üzletet, méri a pálinkát a tótoknak és bort ád az igazgatónak, meg Ferenc páternek… A vonat hajnalban indul onnét. Volt egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye – amit akkor adott – mindig nálam volt…

– Hol? – kérdezte Szindbád és letelepedve a „kismadár“ mellé, figyelmesen nézett annak fényes szemébe. – Hol? A harisnyájában tartotta a névjegyet? -109-

– Hiszen az már egészen mindegy lehet önnek… Tehát eljöttem, hogy szinésznő legyek.

Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy alaposan összeszidja a „kismadar“-at és a legelső vonattal visszaküldi a határszélre a vasszürke szakállu korcsmároshoz. Majd az jutott eszébe, hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután, vagy azután… Egyelőre itt ül a „kismadár“ és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással szegezi reá. A kis domboru kebel nyugtalanul emelkedett a piros bluzocska alatt és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta…

– Bizony arról egészen megfeledkeztem – felelt elgondolkodva a „kismadár“. – Az evéssel sohasem törődtem.

– Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk… Meglátjuk, – dörmögte csendesen Szindbád és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel a véletlenül utjába került leánynyal.

És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád és szerette magát -110- azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiu, e percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka tapasztalatlanságával, bizalmával… „Nem, nem“ – gondolta magában. – „Én nem bántalak, kismadár!“ – A kabátját vette és gyöngéden a hóna alá nyult a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett egy gazdátlan kocsinak és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben máskor is megfordult nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és szerelmeskedve. – A „kismadár“ csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen gördült és a rövid bunda lassan átmelegitette Szindbádot a csukott kocsiban a „kismadár“ mellett.

Lassan kinyujtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához nyult és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.

A kismadár ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely arcához közeledett.

– Nem tudom, – szólalt meg a leány. – Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam és jól esett csendesen, hosszasan -111- sirdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj, – sóhajotta egy hang a fejem felett, talán a régen meghalt édesanyám hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam nyilni a hegyek között és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő, sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom…

A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány ijedten hunyta le a szemét és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer… A leány ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tüz megmelegítette. Az arca nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge keze. – A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt, ahonnan cigány-muzsikások zenéje hangzott. Nos, kis primadonna, – mondta enyelegve Szindbád, – helyben vagyunk. Később, ha nagyszinésznők leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó nekünk a „Kerek alma…“

Vigan és ünnepélyesen a leány karja alá nyult és régi hódításai utmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a kismadarat bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és engedelmes gyermeknek született. Csak az élet rontotta el.

A hajós Budán, egy régi-régi utcácskában, zöldzsalugáteres házban, ahol kis kert volt az -112- udvaron, lakást bérelt a „Kismadár“-nak és egy öreg asszony felügyeletére bizta, aki valamikor Szindbádot dajkálta és már többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hivására, amikor nőket kellet lesni, őrizni, esetleg tetten érni… Morvainé, – ez volt az öreg parasztasszony neve, – odahaza, a kis nyirségi faluban cselédlányok elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az arcán angyali mosolygás és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy régi kedvesétől örökölte) és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó fekete szoknyát felkötötte és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is. Szindbád, midőn ifjuvá lett és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi, félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka az ifju Szindbád szobájába lopózott… És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy mégis csak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később, egy-két hónap mulva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny -113- öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is megbeszélte Morvainéval. Az évek multak. És az öreg dajka, ha Pestre ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon, vagy a kapumélyedésekben leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szive dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sirva, térdepelve bizonyította a nő hütelenségét. Sőt még a guny fegyverét is használta. De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hütelenségéről, mert hiszen nagyon szerette… S ezért igen kis hijja volt annak, hogy Morvainé meg nem mérgezte a csalfa hölgyet.

A „Kismadár“-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.

És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig örökké és teli szivvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők, leányok és asszonyok, akik szive szerelmét birták és akik Szindbádot szerették, a hajós úgy érezte, hogy most is, sok évek multával éppen úgy szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy dushaju, bajuszkás -114- nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá éjszakánkint, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete szenvedélyes asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül csókolgatta a nőket, – csupán megszokásból. Behunyta a szemét, Trillára gondolt és a csók édes lett, mint régente volt. A „Kismadár“ idejében még nem kellett ifjusága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira, fehérvállu, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak háromszázharminchárom éves volt.)

Az esték hosszuak és csöndesek voltak… Kár, hogy a petróleumlámpással sok baj volt esténkint. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer egy barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a kis lakásban. A „Kismadár“ hüségesen, kipirosodott arccal énekelt (Morvainé egész este az udvaron tanyázott és a csillagokat vizsgálta), Szindbád sok bort ivott és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe sugta:

– Én pedig azt mondom neked „nyanya“, hogy örökké az én kismadaram mellett maradsz.

– Hát akkor miért hoz barátokat a házhoz az ifjuur? – kérdezté élesen Morvainé.

Máskor egy énekes szinészt látott vacsorán a kis budai házban és hajnalig mulattak hármasban. -115- Morvainé a sarki rendőrnél (akivel barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után tudakozódott…

És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás és a szinész néha-néha bekopogtattak estefelé és nagyon csodálkoztak, hogy a házurát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét és úgy leskelődött, mint egy hiuz.)

Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre és felkereste Szindbádot.

– A leánynál egy éles kést láttam, – mondta a kendője csücskével eltakarva a száját. – Elvegyem tőle?

– Hát persze, hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a szemedvilágára. Estére majd hozzátok megyek.

– Akkor mégis csak elveszem a leánytól a kést, – mondta határozottan Morvainé. – Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem tetszik nekem. Nem sir, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal és a levegőbe bámul.

– Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal és talán nem is álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amig az álmok, látomások elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjuur azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.

– Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta, bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.

– Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a dolognak… Aztán meg szeretem is szegénykét.

Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád észre sem vette, amikor eltünt a szobából. Csak egy hét mulva jött elő ismét nesztelen lépéseivel.

– Jól teszi az ifjuur, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam a párnája alatt. Töltött pisztolyt, – mondta lappangó hangon és leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.

– Volt ez már másoknál is „nyanya“. Ne ijesztegessen ezekkel a dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.

… Nemsokára ezután Morvainé utrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a kis budai lakás kulcsát és kezet csókolt Szindbádnak:

– Haza megyek a falumba, – mondta. – A szegény kismadarat tegnap eltemettük. Isten áldja meg ifjuuram. -117-

– Igen, a kórházban, mert, azt mondják, mérget ivott szegényke. Igy beszélték a doktorok. De megyek is már.

Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régi-módi címet adni; ilyenfélét: „Curly, vagy egy szinész története“, vagy „Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredésének története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“… Tudniillik: egyszer Szindbád, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony huszesztendős mult Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon és tovább sietnek sürgős tennivalók elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén szintes vizszintes irányban szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor ebek nyomait és Szindbád -119- a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszinházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkisérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasuti töltés mellett álldogáló nyirfák havas galyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a környéken“ – gondolta Szindbád. – A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a cigarettázó Szindbádot.

– Ugy-e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? – mondta Szindbád, talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani.

A leány, – kis fekete haju, fehérarcu nőcske volt, aki a téli időjárás beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, – ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasuti kupé sarkában és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasuti mozdonyok füttye hangzott néha. -120-

– A száztizenkettes, – mondta a feketehaju leány, mert az államvasutaknál volt telegráfista.

Máskor a külvárosban tettek hosszu sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyugolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár galyak között csöndesen álldogáltak a havas sirkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból számüztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sirköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a telegráfista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista-kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszu, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.)

Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvánista prédikátorok zugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hüséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között…

És ezután nemsokára Mimi – mert így hivták, – egy lépcsőn ment volt felfelé és Szindbád a -121- lépcső alján kalapbevéve állott, mert akkoriban még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátránézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimereszsze a szemét. – És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés… Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista-kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer, éjszaka be akart mászni az ablakon… Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.)

… – Kérem, – mondta Szindbád, mert fiatalkorában jó és engedelmes fiu volt, amilyennek született, – éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros füzőjét, tegye le kalapját… Én majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám…

Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt tartott… Az ifju Szindbád (mert hiszen akkor még ifju volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott csendesen…

– Legalább a szoros ruháját gombolja ki, – -122- folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt.

– Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk… Legalább a bársonykalapját tegye le!

– Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. Jó éjszakát!

Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi mindig nem szólt egy szót sem.

Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén.

– Isten veled! – gondolta Szindbád és arra készült, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete téli éjbe.

– Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban otthon van… És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik valamit.

Mimi erre sem felelt. Felállott és a tükörben igazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.

Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablaku kis tanyaházakra, az aggodalmas arcu bakterokra és a rókák utjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szivét…

Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge haját érezte.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kivül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatrakészen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött -125- elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőuton kapaszkodtunk fel a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a sikon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyüség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt. Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyülöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában, nemes barátom szerint, a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.

És mig így szóval tartott, a folyóparti töltésen vigan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált -126- és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugaras őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott fel mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országutnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csunya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett uri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Gretékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék -127- lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba, néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőrkeztyübe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszinü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az utból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbirálni a vásárokon.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galopba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az ut kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gunnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal traktálják az embert, a helyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném -128- tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, a merre az amazon elvágtátott, majd mélységes meggyőződéssel felkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta -129- érdemesnek a beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vivni, célbalőni, uszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi, az jött magától. Azaz a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszu téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszu estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Mig végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonynyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen -130- volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevés szavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig huzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vén leány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlenül bevárta volna a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és ezért volt jó a középkor.

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és ujra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az -131- amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…

A lovasnő csendesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre – tán mert bennünket észrevett – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten felkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.

– Most igazán nem tudom, mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan igen nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyiteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatévő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat, amint természetes. A Boldogságos a lányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig soha sem kereste fel a füzesbeli képet. Nem régen azonban észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No, gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra irják föl a leányok, asszonyok kivánságaikat, amelyeket az öreg füzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud irni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az irást a katonaságnál.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. -132- A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyüjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön nincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Cimed táncolni megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit irtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stilust, nem tudom, hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a -133- pár sort meg kellett irni, mint valami költőnek, akit egy vers kinoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét nagy figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozáson kivül egyéb látnivaló nem volt.

Néhány hét mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni. -134-

Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni, ujakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a mozi-képeken; vagy másképen: mint egy madártoll, amelyet az ember a negyedik emelet ablakából lát tovauszni az utca felett, miközben azt találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszferájába szarkatoll, holott a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok, menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!“ Mert a szarka a sövényen azt jelenti. A villamos kocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád, amint figyelve kisérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol öregségében meghuzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőllő pirosló levelei között és a pincéből üres hordókat guritottak felfelé, amelyek olyanforma hangon döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát utrakelt, hogy megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elröpült, megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta-füstös szobát, hol a falon vadászó eszközök voltak, a divány előtt rókabőr, a melynek piros üvegszeme volt és a kerek diófa-asztalnál naphosszant a -135- cigarettát töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.

Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a Zaturecky kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a diákok kocsikon nyári reggelen és az öreges Zaturecky-kisasszonyok csaknem a bőrükből bujtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt az udvaron és a diákok táncra hivták az urnőket. Régen volt, Málcsi akkoriban még rövig szoknyában töltögette a cigarettákat az urnőknek – akiknek távoli szegény rokona volt – és Szindbád atyafiságos csókokat váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból. A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más uriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt és mialatt a Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan döngették a diófa-asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomoru kertbe sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak, mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A buskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a szelid és félénk Zaturecky ur huzta meg magát, ha odabent a házban a kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt és botjával a vizet piszkálta, amig vacsorázni hivták. Ezen a padon aztán örök hüséget esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a fagyos nyul Szindbád cimére a puzdori házból, néha egy doboz finom cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. -136- A kisasszonyok levelein egy félénk, halovány M betü jelentette, hogy a kis patak még mindig a kert alatt folydogál.

Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az asszonyokat érettgyümölcs szagunak érezte és két kerek barna kart kezdett gyakran látni képzeletében, buskomoly szemeket és a szélben érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon és cseregve jelenti a közelgő vendéget.

Körülbelül tiz éve nem járt itt Szindbád és midőn a kopottas kocsi, amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhuzni, végig döcögött a falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a kövér ló, amely valamikor a finánc-komisszáriust hordozta, éppen olyan ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis egy mogorva öreg ember, akit látszólag a világon semmi sem érdekelt, mint a rudas-lónak alattomos magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette volna átadni és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész uton, kiviaszkolt hosszu haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a szürke varju szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.

És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, -137- a fel-felsiró rugó nyögésében, sőt az utszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.

A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál és két kormos karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok megvédelmezésére. De mégis csak egy kántor-féle ember adta meg a jelt igazában, aki zöldrekopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban gunyosan köhécselt a kocsi után és a kezében tartott vesszővel a vendégre mutatva láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta, hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom valamely régi képesujságból látszik kivágva, midőn halottak napján a harangot meglóbálják a törpe toronyban), álldogált egy barátságosképü, piros szoknyás parasztmenyecske, aki buzavirágszinü szemével nem minden érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros száju volt, a meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm“, – gondolta Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta e fajtát a legszebb szinésznő ruhájánál.

A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel. Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő-oszlopokkal többé nem látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcimer, benne a családi 𝖅 betüvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán éppen az ő fejére zuhan a kődarab. -138- De általában nemes és tiszta volt a ház, az egyik ablakon szines üveg is látszott és az udvar közepén fehér rudon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt volt elválasztva és fonyatag arca régi dohányzacskó-szinű volt. A szájában hosszu cigarettát tartott és sovány kezén temérdek régi gyürü.

– Isten hozott, Szindbád, – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora bajuszod van mint a puzdori papnak.

Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek és ruháját, amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán nagyot szivott.

– Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon. Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy sincs.

A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a kékes-vöröses arcu férfiunak a képe, aki összegöngyölített iráscsomót tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt és a kürt belsejéből száradó virágmagvak papir-zacskói kandikálnak elő. A sarokban ott áll egy hosszu szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek asztalon elszórt sárga dohány ujságpapiroson.

– A néném? A templomban van, persze a -139- pápistáknál, mert kitért, mondta a Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.

– Bolond ez a Karolin, – folytatta meglehetős szigoruan a kisasszony. – Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint katholikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a bünös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja az életét, amikor csak a hét főbünt vagdalják a fejéhez.

– Ott, – mondta a kisasszony és erősen a sarokba vágta a cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyujtott.

– Ott, – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amig eszébe jutott: – Korporative.

– Málcsi is? – kérdezte Szindbád és a kék-vörös képü férfira nézett a falra.

– Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahoz a bolod paphoz, hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben, mondta a kisasszony és kiegyenesítette a derekát.

Az udvarról kiáltozás hallatszott, Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé ballagva: „Hát megjött?“ Hol vidáman, hol szomoruan, hol meg mintha mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?“ Aztán Málcsi társaságában a szobában lépett. -140-

Karolin fején kék tollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki asszonyok járnak a vásárra. Szük, régimódi zöld ruha feszült meg kövér termetén és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok verseket irtak. Nem lehetett tudni, hogy sirni, avagy nevetni fog a következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot rejtegetne, a szeme kissé megtörött és olykor megzavarodva, bizonyos ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is elhallgatott ilyenkor a szó és láthatólag erőfeszitésébe került, hogy a távoleső pont varázsától megszabaduljon.

– Ne járnál annyit a fekete Máriához, – felelt szigoruan Tini, a másik Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.

Málcsi, – aki miatt Szindbád utazott – fekete ruhájában, leeresztett kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban és Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, midőn az elmult dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, buskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszu őszi délutánokat, midőn a napocska már csak látogatóba járkál el -141- a piros levelü lugas közzé, ahol szép és hosszu regényt olvas egy szomoru ember. Olyannak képzelte, mint a magányos házat, messze künn, a városon kivül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van és délután csendesen szól egy mélyhangu hegedü. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi cukrász-boltokba, a sötétes sikátorban állongó régi házban varrogató leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a folyó álmodozva siklik tova a hid alatt, mig a távolban, a tisztára mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző-házikó a baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, szinésznők körül hentergett és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyem harisnya volt a lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig mulott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.

– Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigoru Tini.

Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád lett volna az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos, mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble gömbölyü, valamint álla is. A kezén kopottas keztyü, amelyet -142- valamelyik kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag szigoru gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék közben fel ne bomoljon. Csikos harisnyája alatt erős boka látszott, az imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles kötényt kötött fel és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó fényes volt, mint a Málcsi szeme.

– Tedd el a kalapot, – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg megzavarodva állott az asztalnál és furcsán nézett Szindbádra.

Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva, halk, puha hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:

– Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin, mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószobabutort, kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakitani szeretnék.

– Ugyan hallgass már, – szólt közbe mogorván Tini. – Ugyan mit csinálnánk a leány nélkül?

Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes makacssággal ismételte:

– És én mégis csak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez férjhezmenni. A férj -143- legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.

Szindbád csak délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.

– A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát, – mondta Tini megvetőleg. – Ez meglátszik az egész familián.

A vendégségben lévő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt deszkapadló volt és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta volna a tétlen ácsorgást a füzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem találja.

Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekintgetve, aztán gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a kezét:

Előre sietett, túl a patakon, – midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen szemügyre vette bokáját, – megállott egy helyen, ahol törpe, régen halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmulott életüket siratnák. „Itt jártam“ – gondolta -144- Szindbád minden lépésnél, – „vajjon a fák emlékeznek-e rám?“

Málcsi a szoknyáját kissé felhuzogatva, leült egy fatörzsre és Szindbád kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.

– Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is megtapintotta és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.

– Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért jöttem ám, – aztán mégis csak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt és Karolinnak nagyban csapta a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak. Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi családi iratokat. Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangu pap. Mályvai Ferkó.

Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon régen el akarta -145- volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált száján.

– Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De nem sokáig leszünk már azok se. A pap gyónás után mindig csalogat a kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.

– Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez özvegyember volt és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély hangja volt, nagy bajusza volt és görcsös, vastag botja úgy kopogott a köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szurta a szemével. Itt volt ebéden, vacsorán, még aludt is délután a diványon, mert akkoriban úgy volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a pap és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a vadászfegyvert is lekapta a falról, alig birtuk kicsavarni a kezéből. Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni Karolinnak: -146-

– Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az ördög.

Egy hétig bezárkózott a szobájába és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap. Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben nem volt patron. Én kiszedtem belőle.

Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a pincéből,“ hanem azt mondja „kisasszonyka, drágám,“ „lelkem Málcsikám,“ „maga kis töltött galamb,“ meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába és úgy veszekedtek egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a pörpatvar. Hát arról veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a pappal… Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a pappal, Mályvai Ferkóval.

Szindbád visszafojtott lélekzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt. Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.

A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe kapaszkodott.

– Azutan kitértünk, korporative, mint Tini néni szokta mondani. Luteránusok lettünk. A pap egy szomszédfalubeli özvegy ügyvédnét vett feleségül.

– Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sirás, zokogás fojtogat. „Ne bőgj a cselédek előtt!“ intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem látott.

– De már nem fáj a szivecskéd? – kérdezte Szindbád és megsimogatta a leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.

Lehajolt a leányhoz és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén. Hirtelen dohányszagu pikáns ujságok jutottak eszébe, amelyeket az apja dohányos szekrényéből kicsent és titkon olvasott. Igen, azokban az ujságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.

– Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. Furcsa, hogy én is gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt van.

Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.

A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette, hogy tovább utazik.

– Be kár, – mondta Karolin és barna, egykor epekedő szép szemével hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.

– Kényelmes vendégszobánk van, – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A pincéből bort hozatok.

De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira, amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre leskelődnének.

A sarokablakban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen, mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet, hogy már sirt, vagy ismét sirni készült.

Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a göndörkés haju Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt. -149-

Valamikor (huszonöt esztendeje) még Csáki Pál uramtól függött, hány órakor kel fel a nap. Néha csak délben kelt fel a nap, a sárgarigók már régen megebédeltek a szilvásban (meg volt mind a hét szilvafa), amikor Csáki Pál kidörzsölte az álmot a szeméből és harsányan a nevemet kiáltotta a kertiházból, ahol lakott. Keresztelő, tor vagy talán névnap volt az éjszaka és Csáki Pál ilyenkor méla bánattal citálgatta a latin klasszikusokat. Szomoru volt, rekedt volt és borostás állát elkeseredetten dörzsölte a kabátja ujjával. „Nem ér az egész élet egy hajitófát!“ mondogatta és hosszadalmasan, hitetlenül nézett a napsugárba, mert az éjszaka tor volt, vagy névnap volt.

Ez a bizonyos Csáki Pál (akiről már irtam egyszer) anyai nagybátyám volt és mint ilyen, egy napon magára vállalta a nevelésemet. Zsineget kötött a lábamra, hogy a közeléből el ne mozdulhassak és a zsineg végét még akkor sem eresztette el, amikor Kopeczky Sámuellel, a garibaldistával elmult csaták és hadjáratok dolgát a szomszédban megbeszélték. Ilyenkor görbe sétapálcákkal vonalakat és köröket rajzoltak a porba és a vitatkozás ujólag megindult minden vonalnál, minden körnél. Ezekből a körökből és vonalakból -150- óhajtották megállapítani, hogyan kellett volna az olaszországi hadjáratot vezetni. Hajdanában mindketten ott voltak a messzi lombard mezőkön, de Kopeczky Sámuel egészen másképen emlékezett a dologra, mint nagybátyám. A legvégén keményen összevesztek és Csáki Pál nagy haraggal, káromkodva vezetett haza a szomszédból a lábamra kötött zsinegnél fogva.

– Jegyezd meg magadnak és ird fel a noteszbe, hogy Kopeczkynek nem volt igaza. Igenis, ott álltunk a balszárnyon, szakadt az eső és Milánóban harangoztak.

Pirosképü és fehérbajuszu ember volt Csáki Pál. Az asztrakán sapkáját a leghidegebb téli napokon is csak a fejebubján hordta, és szerette a magassarku cipőt, szerette a macskanadrágot, valamint az óraláncon a delejtűt, a szererencsemalacot és a talizmánt, amelyben Garibaldi vére volt üveg alatt. Órája nem volt, kulcsot hordott a lánc végében, de hosszu-hosszu történetet tudott arról, hogyan csalták meg őt az órák Majlandban, amikor valamennyi óra másforma időt mutatott a városban. Ha lakziba vagy keresztelőre ment (ezeket az alkalmakat módfelett kedvelte), szíjjakkal sarkantyut erősített a cipőjére. Megvolt a saját külön véleménye a bőrnadrágról és a karneolgombos mellényekről. (Ezeket a dolgokat tisztelte.) Orbán Mihályt, aki akkoriban kezdett először cilinder-kalapot hordani vidékünkön, szörnyen megvetette, habár azelőtt igen jóbarátok voltak. Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a vizmerítő-kut körül, vagy a tollfosztásnál énekeltek. -151- Szerette a befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette, amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni. Ilyenkor álmodott örökségről, álmodott régi nagy pörökről, amelyeket megnyert. Ilyenkor lépett elébe (az álom fátyolképeiben) bizonyos Czirmai, akiről csodálatos dolgokat tudott és akit körülbelül a legnagyobb embernek tartott a világon. Czirmai (ó be sokat is hallottam róla) körülbelül hősebb férfiu volt Szent-György lovagnál és bár évtizedek óta eltünt a szemhatárról, Csáki Pál majdnem minden cselekedetében Czirmaihoz szeretett volna hasonlítani.

– Mit tett volna Czirmai helyemben? – vetette fel gyakorta a kérdést, amint az élet elhatározó pillanataihoz ért. Midőn egykori szép szakállát tőből lenyirták az idősb Orbán Mihály emlékezetére rendelt toron; midőn koporsóba fektették a Lányi Ilka lakodalmán; midőn éjjeli zenére indult a cigányokkal: mindig a csodálatos Czirmai lebegett a lelki szemei előtt. Ahogyan nevetett és ahogyan mulatott Czirmai! – amit az asszonyoknak mondott és amit a pohárköszöntőkre válaszolt! Czirmai táncolt kivilágos virradtig és ugyancsak ő bolyongott el a régi temetőbe a behorpadt sirhalmok közé, ha többet ivott a kelleténél. A tollfosztókon is a Czirmai mesélt, de ő vezette karonfogva a vacsorázó asztalhoz az öreg asszonyokat. A délig való alvásokért sem felelhetett egymaga nagybátyám. -152-

– Kérlek, a fiu, – mondta szegény jó anyám reám célozva, – micsoda jó példákat lát maga körül!

– Kérlek, – felelt Csáki Pál komolyan és megfontoltan, – Czirmai is aludt néha délig, de ezt senki sem merészelte a szemére hányni.

– Igen, Czirmai… – mormogta szegény jó anyám megzavarodva és könnyedén elpirult. – Czirmai…

Lesütötte a szemét és csak a távolból merte hallgatni nagybátyámat, aki sarkanytyus lábait keresztbevetve, a kis asztrakán sapkát hátratolva fején, nekivörösödve ütötte öklével az asztalt.

– A macska tudná, hogy honnan veszik a mai emberek azt a tultengő bátorságot, amellyel régi nagy hazafiak cselekedeteit felülbirálják? Tudja isten, hajdanában szerényebbek, illdomosabbak voltak a férfiak és a nők. Más volt a nevelés, más a felfogás. Egy Széchenyi, egy Wesselényi, egy Czirmai nem lehetett a megszólás tárgya. Hja, de manapság már kiveszett az erkölcs, a tisztelet, a hazaszeretet a családoknál. Elzüllött ez a nemzet, fiai egyébre sem valók, mint arra, hogy minden oroszok cárja a kancsukáját pattogtassa a hátukon…

Szegény jó anyám napokig kerülte ilyen jelenetek után a kerti ház tájékát és nagybátyám is úgy tett, mintha komolyan haragudna.

– Czirmai! – kiáltotta hol öblösen, hol fogcsikorgatva a szobájában és egy régi-régi acélmetszet előtt megállott. -153-

– Czirmai! – mondta és bocsánatkérőleg, áhitattal tette össze a két kezét.

Az acélmetszet gróf Széchenyi Istvánt ábrázolta az üveg alatt, miután Czirmaitól kép nem maradott fenn az utókor számára…

Ilyenformán történt, hogy már elég nagy fiucskává növekedtem anyai nagybátyám, ns. Csáki Pál gondozásában, midőn még mindig csak annyit tudtam a világtörténelemből, hogy a lánchidat Czirmai építette és ugyancsak Czirmai bujdosott Petőfi Sándorral a szibériai pusztaságokon. Azonkivül Garibaldi is volt ugyan valaki, de a messzi olasz csatamezőkön mégis csak Czirmai volt az, aki a dicsőség pálmáját Garibaldi elől elragadta… Közben-közben a titokzatos Czirmai reggelig muzsikáltatott a pirosmellényes Bakai cigánnyal a Fehér Rózsá-ban és ugyancsak Czirmai táncolta magát betegre a közbeneső keresztelőkön, hogy másnap szomoruan és hallgatagon üldögéljen a kerti házat körülvevő kőrisfák alatt…

II.

Egy napon leoldozta lábamról a hosszu zsineget Csáki Pál és ebédnél a következő kijelentést tette:

Csáki Pál őszinte meglepetéssel gurította körül gömbölyü szürke szemét a szobában, mintha nem tudta volna, hogy ki szólott hozzá. A nagy muzsikáló óra-e, vagy kalitkájából a kék csóka?… Hosszabb ideig függesztette a szemét megboldogult édesapám pipatóriumára is, mintha az ottan katonás rendben álló csibukok egyike említette volna a tegnapelőtti tort. Ugyanazért emelt hangon fordult az elhagyatott pipák felé:

– Bugyiban kápolna-avatás lesz holnap. Somogyi Eszter kápolnát emelt nagyapja, a veressapkás katonaorvos emlékére…

– Amely esemény ismét reggelig fog tartani, – mormogta anyám és tányérjára nézett.

Csáki Pál kényelmetlenül feszengett székén és a kiszívott tajtékpipák, majd a muzsikáló óra felé nézett, mintha nem hallotta volna teljes bizonysággal azt az iménti megjegyzést. A tenyerét füléhez emelte és mintha valamelyes hallhatatlan kérdésre válaszolna, így beszélt:

– Hogy a veressapkás katonaorvos legény volt? Meghiszem azt. Ritka volt az öreg Szukovics bácsi. A szegényeket ingyen gyógyította, a mellényzsebében hordta az operáló kését. Én még ösmertem az öreget, de ösmerte Czirmai is…

– Az meglehet, – mondotta szokatlan erélylyel, – hogy Szukovics ur pompás orvos volt, de az unokája, Somogyi Eszta semmi esetre sem tartozik az előkelőbb perszónák közé. Ez a hölgy szivarozik, lovagol és versenyt kártyázik a férfiakkal, nem beszélve arról, hogy még eddig senki -155- sem merte feleségül venni, habár minden esztendőben más és más vőlegénye volt…

– A világ rossz nyelve farkast csinál a szelid bárányból. Somogyi Eszter immár egy tiszteletreméltó idős hölgy, aki valóban százszor férjhez mehetett volna… Hiszen magam is, mások is gondoltunk reá valamikor… De még Czirmai is sokszor megkötötte a lovát a virágos kert rácsos kapujához. Csak a hölgy elszántságát és határozott karakterét bizonyítja az a körülmény, hogy merészelt leánynak maradni.

– Ez mind szép dolog, – felelt elpirulva anyám, – de a fiamat nem engedem.

– Természetesen… Én sem vinném magammal az urfit e helyre, ahol csak alkalmatlanságomra leend, de ne mondjad te sem, mások se, Kopeczky se, hogy rossz nagybácsi vagyok. A fiut azért viszem magammal, mert egy nevezetes ember is megigérte jelenlétét a kápolnaavatásnál…

Anyám ijedten emelte fel a kezét. Szegény, megérezte, hogy mi következik…

– Igen, Czirmai is ott lesz. Hadd lássa őt a fiu – mormogta csöndesen a nagybátyám és halkan, szörcsögtettve nevetni kezdett.

Anyám eltávozott az asztaltól, és zavarában az ingaórát igazította, míg Csáki Pál addig nevetett, amig a lélegzete tartott. Mindig lejjebb és lejjebb látszott szállani a nevetéssel. Először csak -156- az asztaltérítő alá. Később már mintha a pincében, a régi hordók között nevetne, legvégén valahonnan a földgolyó középpontjából hangzott a nevetése. Akkor hirtelen nagy lélekzetet vett, mintha az ebédlőben lévő levegőt egyszerre felszippantotta volna.

– Lássátok! – kiáltotta gunyosan és diadalmasan, – lássátok, ti gőgös és magatokat nagyratartó megyei asszonyságok: Czirmai husz évi visszavonulás után legelőször is Somogyi Eszter meghivását fogadja el.

Szegény anyám mentegetőzve tépdeste egy cserépvirágon a fonnyadt leveleket.

– Hiszen már senki sem merte hivni Czirmai urat. Az a hir volt róla elterjedve, hogy meghasonlott önmagával és a világgal…

– Mint a nagy Széchenyi! – kiáltott közbe nagybátyám. – De ime Somogyi Eszter hivására elhagyja gondosan őrzött magányát, mert hiszen anno dacumal ő is megkötötte a lovat az Esztike virágos kertje mellett. Jegyezd meg és írd fel a dátumot.

Anyám szigoru pillantást vetett reám, de különben sem szoktam mindent felirni, amit nagybátyám rendelt. Néhány száraz levelet összemorzsolt a tenyerében és asszonyos kiváncsisággal kérdezte:

– Nők nem. Eszter haragban van a nőkkel, mert sok csunya pletykát terjesztettek róla. De ott lesz egy pár öreg barát, egy pár szép -157- ember, egy pár vén fiu, akik anno dacumal… Nos Kopeczky, Orbán Jóska és Mitrovay… Jegyezd meg!

– Szóval az egész tavaszamult gavallérgárda… Régi kérők, régi széptevők!

Hirtelen rám nézett, elkomolyodott és gyorsan kisietett a szobából. Nagybátyám a menyezetre függesztette a szemét és halkan fütyörészni kezdett valamely régi dalt.

III.

Hintóval mentünk Bugyiba. Nagybátyám egész uton magyarázta a különbségeket az akácok és a jegenyefák között, amelyek az utat szegélyezték. A tanulságos előadásból ma csupán annyira emlékezem, hogy az akácfa már csak azért is haszontalan fa, mert letörött az ága a cigány alatt, akit reá felakasztottak és a cigány elszaladt… Az járt a fejembe, hogy végre szinről-szinre látni fogom Czirmai urat.

Falusi uriház udvarán állott meg a hintó. Lompos komondorok és lomposabb falusi cselédek mászkáltak az udvaron, ahol hiába kapargált ennivaló után egy sovány kanpulyka. Amint leszállottunk a kocsiról, a pulyka nagybátyám csizmaszárához kapott, mintha ott sejtette volna a keresett ennivalót.

Az udvar végén, ahol valamikor virágos kert lehetett (amíg a kanpulyka meg nem ette a kertet), ócska, düledező filagória állott, ahol fehér abroszt lengetett a szél és valaki haragosan köhögött, -158- amely köhögésben nyomban megismertem szomszédunkat, a Garibaldista Kopeczky urat.

– Erre, erre! – kiáltotta egy jókedvü bariton hang és a pavillon rozsdavert vadszőllő-indái közül egy piros pongyolás szivarozó hölgy lépett ki. Hatalmas, gránátos természetü asszonyság volt, az arca olyan szinü, mint a dércsipett, őszi eső verte nyárfalevél: piros és sárga. Az ajka felett akkora bajusz, mint egy tizenhat esztendős fiu bajusza. És a haja rövidre nyirva és csigákba göndörítve. Semmi sem volt rajta szép, csak a mosolygása, amellyel nagybátyámat fogadta. Ez a mosoly jelentette (mint az erdők mögött pirosló nyári nap jelenti az aranyos fellegeknek és a vérpiros felhőknek, hogy szép volt az elmult nap, szép volt a reggel és a dél), hogy szebb élet volt itt hajdanában. Csak a hangja volt különös, mély, bugó bariton, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki a szomszédból. (Szalók Pál dobosnak, a negyvennyolcas honvédnek volt ilyen hangja és eleinte bizonyosra vettem, hogy az öreg beszél a filagória háta mögül.)

– Ugyan kérem!… Hát megtartotta „a gróf“ valaha az igéretét… Vagy volt-e valaha a grófnak pontosan járó zsebórája?

Nagybátyám olyan szomoruan és gondterhelten bólintgatott fejével, mint a temetéseken szokta, midőn a pap az elhunyt érdemeit fölsorolja.

– Ellenben az urak már együtt ülnek és a pagátot kergetik, – folytatta Eszter leányasszony és a kezében füstölgő vastag fekete szivart a fogai közé szorította.

– Ejnye, ejnye ez a Czirmai, – mormogta nagybátyam fejcsóválva, mintha még addig sohsem késett volna el Czirmai ur. Észrevettem, hogy félszemmel engem figyel és amint a tekintünk találkozik, heveskedve kezdi csóválni a fejét Czirmai miatt. Igy közeledtünk a kertilakhoz, amelyben Kopeczky szomszéd két másik lisztes fejü férfiuval a kártyákat csapdosta az asztalhoz. Kopeczky szokás szerint megtapogatta a fejemet bütykös ujjaival.

Aztán többé nem törődtek velem. Csáki Pál egy darabig nagyon habozott, hogy a zsineget a lábomra kösse, de nyilván az ünnepélyes hangulat hatása alatt visszadugta kabátja zsebébe a zsineget.

A háziasszony együtt kártyázott a férfiakkal. Egy darabig néztem gömbölyü, erős kezét, amellyel glédába tartotta a kártyafigurákat, néztem a hatalmas füstmacskákat, amelyeket az asztal közepére fujt, hogy onnan gyorsan visszaszivja. Ezen produkciók alkalmával a szemben ülő Mitrovay ur gyorsan mozgatta kiálló ádámcsutkáját, mintha az ki akart volna ugrani puha gallérjából. Savószinü arca és kapa után ültetett bajusza volt és sokszor kiáltott fel meglepetéssel a kártyajáték folyamán, habár egész biztosan tudom, hogy már semmi sem lephette meg a világon. -160-

Orbán ur természetesen a cilinderkalapban ült, bár ezért az összes jelenlevők gyülölettel néztek reá és nagybátyám maró gunnyal kérdezte tőle:

– Tarokk, tarokk! – kiáltott közbe bariton hangján a háziasszony (vagy talán az öreg Szalók?) és Orbán Mihály lenyelte a gorombaságot, amelyet válaszolni akart.

Elosontam a filagóriától. Egy darabig még hallottam nagybátyámnak a föld középpontja felé szálló nevetését.

Hüvös és nagy szobák nyiltak egymásba, amelyekben olyan régi butorok voltak, amelyekre én nem is emlékeztem. A szekrények a menyezetig értek és mindegyik akkorra volt, mint egy parasztház. Alattomos, utbanálló öreg székekbe ütköztem és tömérdek porcellán-csésze volt az asztalokra helyezve. Ám ezek a dolgok csakhamar elmulottak látásom elől, midőn a falon függő képeket megpillantottam. Tömérdek kép volt a falakon, csupa férfiarckép, szakállas, bajuszos, régmult divat szerinti öltözetü urak arcképei, amelyek szép sorjában függtek egymás mellett a falon, egyik szobában éppúgy, mint a másikban. Voltak körszakállak, voltak nagy bajuszok; voltak, akik szük és akkoriban divatos szürke nadrágjukat is megörökítették a képeken, mások furcsa és nagy kalapot tettek a fejükre. Egy urból pláne csak egy -161- pár sarkantyus csizma látszott és ebben az urban rövid vizsgálódás után felismertem ns. Csáki Pált… Igaz, hogy akkor még szakálla volt, igaz, hogy bodorított haja volt, de a csizmák nem csalhatnak. Ilyen csizmája senkinek sem lehetett másnak Magyarországon, mint neki.

És mikor már Csáki Pált felismertem a régi fotográfiák között, könnyü volt megtalálni a többieket is. Nini, ez a keszegképü, kezében képeskönyvet tartó és nyársegyenességü fiatalember senki más, mint az ádámcsutkás Mitrovay ur. Hát ez a harcias, olasz köpenyeges levente vajjon sokban különbözik-e a mai Kopeczky urtól? Még Orbán Mihály is itt van valahol, csak keresni kell. Csakhamar meg is találtam egy asztalkán. Lóháton ült akkor, lóháton! Nagy huncutok voltak azok a régi fotográfusok! Mindenféle bolondos helyzetekbe belebiztatták az embereket. Vajjon miért ültették lóra Orbán Mihályt?

Amint egyik szobából a másikba vándorolok, a képek mindenhova elkisérnek. A nagybátyám már itt fehér nadrágban támaszkodik egy könyvvel megpakolt asztalkához és lovagló-vessző van a kezében. A haja már ritkul, Lavaliere-nyakkendője nagy csokorban van megkötve. Úgy látom, hogy a mellényén apró pitykék vannak és a balkezét a szivén tartogatja! Hej, Pál, nagybácsi! Amott a lóról leszállott Orbán Mihály nézeget elmerengve egy kezében tartott fotográfiát. Bizonyosan az Eszti fotográfiáját. Tovább… Hat szoba volt a falusi lakban és a hat szobában csupa régi-régi férfi-fotográfia. Asszony, leány sehol. Csak egy -162- helyen a ház urnője, amint lóháton ül, a szalónasztalon.

Elfáradtam és elszundikáltam egy sarokban. Álmodtam vagy ébren voltam, már nem tudom teljes bizonyossággal.

Csáki Pál és a ház urnője lépnek a szobába és ábrándozva lépegetnek végig a fotográfiák sora előtt

– Lássa, Pál, magát mindenütt megőriztem – mondja a ház urnője – itt vannak a felejthetetlen napok emléki, életem minden üdve és boldogsága e napsugár által irott képekben nyugszik. A maga képeiben, Pál…

– És Czirmai? – kérdezte olyan hangon Pál nagybátyám, mint midőn Kopeczkyt valamelyes tévedésen akarja rajtacsipni a lombárdiai csataterek lerajzolásánál a szomszédunkban.

– Ó, Pál, ha a szivembe látna, ha tudná, hogy soha, de soha… Nagyrabecsültem, tiszteltem, de lássa, most is, ma is, a kápolnaavatáskor a kinzó féltékenység távoltartotta őt házamtól. Magára féltékeny még ma is, Pál… Pedig… pedig… Ó, ti drága képek!

… Azaz talán még sem a nagybátyám volt, aki a szobán keresztül haladt, mig én egy puha szőnyegen félálomba merülve, félig láttam, félig álmodtam a dolgokat. Talán Mitrovay ur volt a háziassony kisérője, vagy talán épen Orbán ur. Mintha a Kopeczky szomszéd köhögését is hallottam volna valahol egy távoli szobában, pedig az ő köhögését ezer közül is megismerem… -163-

– Igen, igen! – bugja a ház urnőjének baritonja. – Az a bolond Czirmai még mindig féltékeny reád, kedves Pál. Hogy annyi idő alatt nem nőtt be a fejelágya. Akár csak a Mitrovayé…

– Ah, még ő csak az igazi bolond. Majdnem keresztüldöf a szemével, ha mással beszélek, vagy mást hallgatok… De hát istenem, ha ő soha sem szól egy szót sem.

Karonfogva tovább ballagnak, el a másik szobába, ahol Csáki Pál, mint fodorított haju ifju a falakról ismét köszönti az öreg, fehér fejü Csáki urat. -164-

X. városkában, három napi járóföldre a fővárostól – ahol sokáig gyermek és ifju voltam, – volt egy barátságos ház széles terrasszal, ahol zöldremázolt cserepek függtek zsinegen és a kertben szines üveggolyókon játszott a napsugár. Ebben a házban mindig uzsonnáztak és mindig zongoráztak.

X. város (bocsánat a régies kitételért, hiszen igazán mindegy, hogy a városnak mi volt a neve) azon helyek közé tartozott, ahol a lakosság mindig uzsonnázott. Nem emlékszem, hogy valaha ebédeltünk volna, vacsorázni pedig nem értünk rá az esti zongorázások és sétálgatások miatt.

Még javában az égboltozat közepén járt a nap, amikor a hüvös pincékből előkerültek a vaniliás-felfujtak, a szilvás-kosarak és a kamarából a pogácsás-tálak. A kis cselédleányok pedig járták a hosszu ákácfás utcákat Testori cukrász ismeretes zöld fagylalt-dobozaival. Igen, igen: vanilia és dióspatkó szaga volt ennek a városnak, a kisasszonyok arcszine krémfehérségü, az asszonyok keze puha és fehér, mint a rétes. Még a férfiak arca is kapucinerszinü volt, mert sört és bort csak ritkán ittak, de annál több kávét, bőrrel, habbal, nagy csuprokból.

Mányoki bácsi a hires tréfacsináló és a műkedvelő-előadások rendezője (X. város első -165- bonvivantja), három liter kávét is megivott, ha jókedve kerekedett.

Térjünk vissza a barátságos házhoz, ahol zsinegre kötött virágos-cserepeket hintázott a szél a széles verandán, mig a kis kert piros és kék üveggömbjeiben elszélesedett arcukat nevetgélve, félve nézegették a ház vendég-kisasszonyai. Ugyancsak itt szólalt meg a jegenye-nyárfán az esti szélben az üvegharang és számos apró pad és fatömb volt elhelyezve az uton, amely a ház végéből, a patak hidján keresztül, a messzi és elhagyott liget tája felé vezetett. Talán ez a nagyszerü sétaut, ahol alkonyattal (uzsonna végeztével) messzire lehetett elkalandozni, talán a nyárfán vibráló üvegharang vagy a ház pompás kávéja okozta, hogy a Mányoki-ház volt a legnépszerübb ház X. városkában.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állitólag szinész volt) személyesen vezényelte az esti sétákat a ködben, árnyban borongó liget felé, a hidon megállott, kalapját levette és valamely verssort mondott, ami éppen eszébe jutott. A jegenyék rábólintottak és közel-távol hangzott a kisasszonyok és fiatal urak nevetgélése, kiáltozása.

– Irma! – kiáltotta egy csengő női hang a félhomályban, amint nővérét kereste valamelyik kisasszony.

Majd busan és fogyatékosan szólalt meg a sétauton valahol egy flóta, hogy szinte érezni lehetett az olaj szagát, amellyel az ébenfából való szerszámot délután megdörzsölték.

A flóta hangjai csöndesen reszkettek tova az -166- esti bokrok, fátyolba burkolózott rózsafák között, míg valahol egy mély női hang csendben kisérgetni kezdte a dallamot. Ha emlékezetem nem csal, X. városkában a flóta hosszu ideig azt a nótát fujta, amely így kezdődik: „Elbolyongok sötét este…“

A Mányoki-kisasszonyok, – akiknek a kedvéért a liget, a rózsafa és a virágbokor lila és egyéb rejtelmes szinekben pompázott esténkint – akikért az üvegharang és a flóta megszólalt, zongoratanítással foglalkoztak, de „csupán az előkelő osztály részére“.

Mányoki bácsi (aki fiatalkorában állítólag álnév alatt szolgált a Sobri bandájában), nemcsak azt tudta elhitetni X. város közönségével, hogy zongorázni mindenkinek meg kell tanulni, de azt is, hogy nagy különbség van a vörös-szeplős Stern kisasszony és az ő leányai tanítási módszere között.

Mányoki bácsi (aki állítólag nagy összeget nyert egyszer a kis lutrin, de a pénzt elásta, hogy a bajt elkerülje) nem is igen tudott már egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyükről.

Ha ezt a szót kimondta, hogy: fúga, azt hitted, hogy most már mindent megtanultál, am a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött és piros toll volt a kalapja mellett.

Elég az hozzá, hogy Mányoki (aki az öreg honvédekkel együtt rukkolt ki október hatodikán -167- a temetőbe a vén fába lőtt ágyugolyóhoz, bár tán pólyásgyerek sem volt még a nagyidőkben) divatba hozta a kisasszony-lányait és okszerü vezetéssel nagy népszerüséggel övezte házát.

Az esti séták, vagy talán egyéb okozta, hogy minden fiatal szívnek álma volt az időben a Mányoki-házban megjelenhetni.

Napközben zengett a ház a zongorázástól, a piacon szájtátva álltak meg a falusiak (mert a kisasszonyok igazán művésznők voltak).

Mányokiné egy divatját mulott öreg asszonyság, aki 1820-ból való frizurát hordott fején és néha napján, családi ünnepélyekkor krinolinosszoknyát öltött magára, egész nap az uzsonnához való kávét és tésztát készítette.

(Dereshaju urak, gondoljanak csak vissza a Mányokiné kávéjára. A kávézás azóta kiment a divatból, de a csókok sincsenek többé, amelyet esténkint a hosszu sétauton a flóta hangjai mellett váltottak a szerelmesek. A flóta a másvilágon szól és Mányoki bácsi nem kísérgeti többé haza esténkint a fiatalokat, leányokat és fiukat, mint akik jól végezték a dolgukat.)

Az idősebbik volt Emma. Karcsu, teltkeblü, ruganyos lépésü, sötétszőkehaju, szerelmesszemü leány volt Emma. Bizonyos odaadással nézett minden férfiemberre és ezzel a tekintetével sokakkal el tudta hitetni, hogy szerelmes. Nem szólt, nem mosalygott, még csak levelet sem írt és mégis minden valamirevaló férfiu azt hitte abban az időben X. városkában, hogy Emma szerelmével rendelkezik, a szív csak érette dobog. -168-

Ösztönszerü volt a szerelmes-pillantása és a gondolatai másfelé kalandoztak még akkor is, midőn szerelmet vallottak neki.

Emma ambicióból meghódított minden férfit, kivel érintkezett. A fiunövendékei éppen olyan szerelmesek voltak belé, mint a növendékek apái. Miután a művészi vágyakozásai nem teljesedtek be (egyszer szinésznő, máskor világhirü művésznő óhajtott lenni), a temperamentumát teljesen a szerelemnek rendezte be.

Ah, de boldog is volt az a férfi, akivel Emma elhitette, hogy szerelmes belé. Ha már olyan öreg volt, mint a malomkő a határban, a világért sem maradt volna el az esti sétáról. Hisz Krucsay Emánuel öreg fiskális és szenttamási oroszlán, (akinek a barátságából Mányoki bácsi a honvéd-nyugdijat élvezte), fehér bajszát tajték-barnára festette, amikor egyszer vagy kétszer Emma az ablakból véle beszélgetett. A gimnáziális ifjúság körében a fejbetörések napirenden voltak és a városkapitány Perhlimovszky Pál, aki nagyon büszke volt arra, hogy egyszer megszöktetett irnokkorában egy vándor-szinésznőt és ilyenformán holtanapjáig a gáláns férfiak közé sorozta magát (bár az utolsó években már járni nem tudott), gavallériából városi lámpással látta el a sétautat, amely a ködben, árnyban borongó ligetbe vezetett.

(Mányoki bácsi, aki a monda szerint nihilista volt Oroszországban, másnap nevetve mesélte -169- Testori cukrász boltjában, hogy a gimnáziális ifjuság még az éjszakán kiásta a lámpást a földből és mindenestől a városkapitány udvarába hajította.)

Ha naplóját vizsgálnánk, amelyet késő éjszakákon a zongoralapjára könyökölve írt, midőn is a piac felől áradó éji szél meglibbentette a csipkefüggönyöket és a kurjongató korhelyek meghatottan hallgattak el a tulsó soron, ha naplóját vizsgálnánk ez ábrándosszép leánynak, az tünne ki, hogy Emma szerelmes volt mindazokba, akik viszontszerették. Az éjből, a csendből, miközben a toll sercegve vetette a papirosra Emma hegyes betüit, gyakorta fölhangzottak kopogó lépések az ablak alól.

Emma csodálatosképpen mindig pontosan tudta, hogy kinek a léptei hangzanak föl odakünn az ákácok alatt és naplójában nem is mulasztotta el ezt följegyezni. Japáni pongyolájában a napló fölé hajolt és elmerengve hallgatta a közeledő-távolodó lépteket. A zongorán halkan kivert egy bús dalt, miközben sohasem mulasztott el néhány ütemet beleszőni a zenébe azon kopogó lépések tulajdonosának kedves dalából, – aztán elfujta a lámpát.

A házban Emma álmodott és a ház körül szerte X. városkában róla álmodtak. -170-

Esténkint, midőn a zongoraleckének és az uzsonnának vége volt a Mányoki-házban, a ház népe és a vendégsereg sétára indult végig a kis kerten, a bokrok között virágzó fák között, ahol az ut a messzi liget felé vezetett.

Emma abban az időben egy diákba volt szerelmes. Azaz, ezt nem lehet még most teljes bizonysággal tudni.

Ez a szerelem (ha ugyan lehet szerelemnek nevezni azt a viszonyt, amely egy tizenhat éves fiu és egy huszonhat esztendős lány között támadott) úgy kezdődött, hogy a diák szorgalmasan látogatta a zongoraleckéket. Bizonyos Macskásinak hivták, Petőfi-frizurát és olyan gallért és nyakkendőt viselt, amilyent odahaza az öreg édesanyjánál a régi Hölgyfutárokból kiválasztott magának. Macskási azonkivül szép rózsákat tudott rajzolni. Mindig rózsákat, amelyeket hol pirosra, hol zöldre festegetett. Emmának csakhamar egész gyüjteménye lett a rózsákból, de okos és belátó nő létére sohasem kérte Macskásit, hogy a rózsákon kivül mást is rajzoljon számára. Sőt, midőn talán az ötvenedik rózsát hozta el ebéd után a diák szive hölgye számára, Emma titokzatosan megkérte, hogy az emlékkönyvébe is fessen egy rózsát.

Macskási elvörösödött és tétovázta kérdezte, vajjon nem csufítja el a szép könyvet az ő „komisz, értéktelen, rongyos rajzával?“ -171-

Emma megnyugtatta, de Macskási még mindig habozott és lassan, megfontoltan kérdezősködött a szin felől, amelyben a rózsát Emma látni szeretné.

A pirosszinü rózsában állapodtak, meg, midőn is Macskási elkapta a könyvet és gyorsan elsietett. Emma, mint általában szokása volt, az ablakból a diák után nézett és Macskási csakugyan odarohant az ablakhoz, de csak odavetőleg kérdezte, hogy szabad-e a rózsa levelére írnia?

Emma mosolygott, mert hiszen tudta, hogy a diák ezt kérdezi majd végül és csendesen így felelt:

Tehát ez volt a kezdete annak a nagy szerelemnek, amely csakhamar alkalmatlanná válott Emmának. A Petőfi-frizurás diák ugyanis nyomban abbahagyta a tanulást a gimnáziumban és már kora délelőtt a Mányoki-ház körül őgyelgett, midőn is Emma még bekötött fejjel, keztyüs kézzel takarítgatott a szobában. Macskási kimeresztett szemmel állott a tulsó soron és Emma gyakran küldte őt vissza az iskolába. Később, midőn a tanulás elmulasztása miatt a tanár urakkal mindenféle differenciái támadtak a diáknak, Emma fölszólítására elkullogott ugyan a ház környékéről, de most már a ligetbe ment és bejárta azokat a helyeket, ahol azelőtt való estve Emma járt-kelt a társasággal, ahol énekeltek és ahol Mányoki bácsi a flótát fujta. És a füben Emma cipőjének nyomát kereste.

Emma szerelmes természetü, ábrándos leány -172- volt és jódarabig meghatottan figyelte Macskási ábrándos szerelmét. A kezét sem vonta el, ha a diák lecke közben azt megcsókolta. Az ajka, amely keskeny és finom volt, mint a pasztell-képeken a forradalom előtti márkinőé, inkább bánatosan, mint boldogan mosolygott, amikor Macskási térdenállva mondta el a Hölgyfutárból tanult verseket.

– Kedves fiam, – mondta egyszer a diáknak, – kár, hogy maga nem idősebb, hogy én szerethetném, ahogyan megérdemli.

Majd egy napon megjelent a Macskási öreg édesanyja és legelőször is a konyhába ment Mányokiné fölkeresésére. Az öreg Macskásiné kemény, kardos asszony volt, a forradalomban állítólag markotányosnőnek öltözve követte férjét a táborban. Tüzes és lelkesítő beszédet tartott a divatját mulott öreg Mányokinéhoz, aki esztendők óta talán ekkor először hagyta el a konyhát, a kávéscsészéket és tésztákat, hogy a szalónba lépjen, ahol a zongora állott.

Emma már készen várta a vihart. Azt a ruháját kapta magára, amelyben a szegedi árvízkárosultak javára hangversenyezett. Egy kék darú volt a ruhába himezve és arany szalagok, fodrok ékesítették. Kezében kottát tartott és bánatos tekintetét megindulva függesztette a távolba.

Az öreg Macskásiné, aki minden keménysége mellett naiv és jószívü asszonyság volt, csodálkozva állott meg a szép, hatalmas leány láttára. Csak sokára mondta, inkább önmagához intézve a szót:

Emma, – szegény, ő valóban ártatlan volt ebben a dologban, – könnyes szemmel fordult szerelme édesanyjához:

– Néni, én mindig azt mondtam neki, hogy tanuljon. Legyen belőle olyan ember, mint amilyen az édesapja volt.

– Eh, erről ne is beszéljünk. Ha tízszer jön a világra Gyuri, akkor sem lesz belőle soha olyan ember, amilyen az apja volt. Csak egy Macskási volt és lesz a világon. S ez az egy az én uram volt. Ha voltak vagy lesznek még rajtakivül férfiak, azok úgy sem számítanak semmit.

– Bizony, ezt én is hallottam Macskási urról, – mondta Emma és alázatosan nézett az özvegyre.

– A drága tandíjért legalább zongorázni megtanulhatott volna. De még azt sem.

A csendes Mányokiné, aki eddig szótlanul, kezét köténye alá rejtve álldogált, mintha a szomszédból szaladt volna át főzés közben, az ajtótól közelebb lépett.

– De már ezt nem engedem mondani, – kezdte elpirulva és ijedten, mintha a saját hangjától ijedt volna meg. Aztán könnyes szemmel kifordult a szobából.

– De Liza – kiáltozott özvegy Macskásiné és fölugorva Mányokiné után sietett. Csak az ajtóból fordult vissza és tagadólag intett a kezével. -174-

– Nem, kedves Emma, az én fiamból sohase lesz olyan ember, mint az apja volt. Hiába is mondja… Meg aztán maga jóval idősebb is, mint az én Gyurim.

Szólt az özvegy és hevesen elrohant a barátságos házból, ahol mindenki jól érezte magát eddig, csupán csak ő nem. Emma az ablakfüggöny mögül utána lesett és látta, hogy az özvegy megáll, mint akinek valami eszébe jutott. Valami mondanivaló, amely ha ki nem mondatik, hát nagy bajnak lesz az okozója.

Szerencsére éppen akkor baktatott arra a sánta Kleinné, a gombaáruló asszony. Annak vetette oda Macskásiné a dühös szavakat.

(Még az nap este, Emma nagy kendőbe burkolva fejét, az alvégre sietett és megtudta Kleinnétől, hogy mit is mondott az özvegy, mert a távolság miatt nem lehetett hallani. Ilyen volt Emma. Csendesen elkomolyodva ment haza, de még akkor sem gondolt rosszat szerelme édesányjáról. Mert ilyen is volt.)

A diák két napig nem mutatkozott (az anyja bizonyára bezárva tartotta), harmadnap szégyenkezve, lesütött fejjel sompolygott be a barátságos házba. Emma jó darabig szótlanul verte a billentyüket, aztán kissé fehér arccal fordult Macskásihoz.

– Kérem arra, hogy ezentul a nővérkémmel beszélgessen. Azért mi jóbarátságban maradhatunk.

Macskási afölötti boldogságában, hogy nem adták ki az utját, szótlanul bólintott fejével és -175- nyomban fölkereste Elzát, aki bár tizenöt esztendős már elmulott, Mányoki bácsi intézkedése folytán a zongoratanítás után hajas-babáival szokott játszadozni. Sokkal igénytelenebb, csöndesebb és szomorubb volt Emmánál. Szentimentális, nedves tekintete mintha mindig azt látszott volna kérdezni, hogy miért is kell neki hajasbabákkal foglalkozni, amidőn ahhoz semmi kedve nincsen. Éppen kalapot varrt az egyik babájának, amikor a diák megtalálta. Jó darabig hallgatagon ültek a fontos munka felett, mert hiszen Elza még nem tudta beszéltetni a férfiakat, mint a nénje.

– Helyes – szólt a kistermetü lányka és komolyan elhelyezkedett a széken. – Arra figyelmeztetem, hogy már nem az első udvarlóm, másokat is örököltem Emmától. Igyekezzen tultenni a régieken.

Így történt, hogy Macskási diák mégis csak megbukott abban az esztendőben, bár Emmával ezentul nagyon ritkán beszélt.

Az esti sétákon, amidőn a barátságos ház vendégei, a növendékek, vagy azoknak apái az uzsonna végeztével megindultak a kerti uton, hogy a ködben, árnyban, alkonyati fellegekben borongó ligetet megközelítsék, a menet élén Emma haladt. A vállára könnyü kendőt dobott és a hajába virágot tüzött, amelyet egy utmelléki bokorról szakított le. Ábrándos szép arcát előre fordította és -176- nem nézett sem jobbra, sem balra, hogy jön-e vele valaki. Mostanában, a diák óta, mintha kerülte volna az udvarlókat, az ablakon sohasem nézett ki és a naplóirást is beszüntette. Ha kopogott is lépés az ablakok alatt, – pedig kopogott – csak félállomba hallgatta. Mintha megsértődött volna a szerelemtől, amelyen eddig nevetve, kacér kedvvel tulesett. Huszonhat éves lett és mindig nyugodtan aludt éjszaka.

Krucsay Emánuelt hallgatta mostanában, aki esténkint a kert végében szokta meglesni s tajtékpipaszinü bajuszát már órával előbb pedergeti. Az öregember, aki egy emberöltőn át ült dohos ügyvédi irások között és a pennát csak akkor tette le, amikor utolsó kliense a temetőbe szökött előle, szinte nekifiatalodott a szép Mányoki Emma mellett. Görbe botján biccegve ballag a leány mellett és kék szemüvegét sürün igazgatja az orrán.

– Mányoki Emma, – mondja elgondolkozottan – már régen hallom én ezt a nevet penészes irodámban. A báj, a műveltség, a szellem fogalma volt ez a név… De kár, hogy már előbb nem voltam kiváncsi viselőjére.

A virágos bokrok – itt mindig virágosak a bokrok – lila ruhában kisérik a növendék-kisasszonyokat és fiukat a sétauton. Ott jön közöttük a szomoru Macskási is és javában gorombáskodik Elzával.

– A menet végén ballag Mányoki bácsi a flótájával. Még egy-két perc és a patak hidjára érve, megszólaltatja hangszerét az alkonyi csöndben. -177-

A bokorból egyszerre kilép a diák. Emma a kezét a diák ajkához nyomja, erős fehér ujjaival gyorsan megsimogatja az arcát, aztán elfordítja a fejét.

Ha egyszer, valamikor Emmát meg lehetne kérdezni e dolog felől, talán még kiderülne az is, hogy Macskásit, a diákot igazán szerette. -178-

A leghiresebb „lion“ abban az időben Csécseri volt, amikor a Mányoki kisasszonyok a piactéri házban zongoráztak, naplót irtak és a naplóban minden valamirevaló férfiembert megemlítettek a környéken. Hiszen nem is igen számított az férfinak, aki legalább egyszer-kétszer meg ne jelent volna a barátságos háznál, ahol oly vigan szólott a zongora és esténkint regényesen tovasétáltak a hosszu kerti uton a lilaszinü felhőbe burkolt liget felé… Tehát Csécseri volt a leghiresebb „lion“ a férfiak között, bár ennek a bizonyos Csécserinek már felnőtt gyermekei voltak, évekig hiába epekedett a Mányoki kisasszonyok barátsága után. Főként, persze Emma barátságáért, mert hiszen Elza, a kisebbik leány sohasem számított komolyan. Állítólag már husz éves is elmulott és még mindig rövid ruhácskában, leeresztett hajjal járt. Hosszu, vastag hajfonatát, amely térdéig ért, meghuzogatták a pajkos iskolásfiuk Krenko, a bolondos asztalos pedig mindig megállott az utcán és hangosan fölkiáltott:

Mányoki bácsi parancsából Elzának erre sem volt szabad felelni, mert neki nem lehet kinyitni addig a száját, amig Emma el nem röpül a háztól. Ugyanezért Elza csak titokban, éjszaka zongorázhatott -179- és neki tilos volt a lengő csipkefüggöny felé pillantani, ha odalent az utcán felhangzottak az ismert kopogó lépések.

Talán sirt, sirdogált is emiatt Elza magában, hogy minden lépés Emmának kopog, de Mányoki bácsi az ilyenben nem ismerte a tréfát.

– Béka! – mondta Elzának. – Becsületemre én volnék a legboldogabb leány, ha ilyen nővérem volna, mint Emma.

– Azért mégse járna zongoraleckére Szurmay ezredes, ha én nem volnék! – vetette oda Elza félvállról.

Habár ebben a dologban látszólag mégis csak a kisebbik leánynak volt igaza. Szurmay nyugalmazott ezredes ugyanis, aki a penzióban a városkában megtelepedett, vénségére elhatározta, hogy zord napjait a zenével fölvidítja és zongorázni kezdett tanulni Mányoky Emmánál. Az ezredes szorgalmas és fárasztó tanítvány volt. Az órát olyan pontosan betartotta, mint valami kardforgatási gyakorlatot. A tanításban gyakran kifáradt Emma hiába pillantott az ezredesre várakozólag, hogy az a leckét megszakítva, udvarlással tölti a hátralevő időt, amint ez a többi, fiatal és öreg növendékeknél szokásban volt. Az ezredes elszántan verte a billentyüket és konokul ragaszkodott a végnélküli skálákhoz. Csak nagynéha volt egy szava a fiatalabbik leányhoz. -180-

– Az ördög vigyen el minden ezredest! – sóhajtotta fáradtan Emma az óra végeztével.

Mányoki bácsi, aki az ezredes órái alatt a nyitott ajtóban pipálgatott, nehogy valami merényletre gondoljon a vén katona (miután látszólag Szurmay úgy sem akart mást, mint folytonosan tanulni), dohogva irta be a háztartási könyvbe az ezredes leckeóráját:

– Vén fa, igaz, hogy vén fa, de két pengőt jövedelmez óránkint, – dörmögte. – Némely gyümölcs a fa legalsó ágain érik meg és magától lehull. A vén fának néha csak egy diója terem. Az is fenn a tetőn és az is keserü, pudvás.

Térjünk vissza Csécserihez, akiről már néhány szót beszéltünk. Igen, ő „lion“ volt, az utolsó lion, amint Emma naplójában megállapította, hol a városka minden férfiemberéről volt valami megjegyzés. Mikor még csak messziről köszöntgetett, mikor egy ócska hangjegyfüzetet küldött, mint relikviát a nagybátyja után, aki nagyon sokat muzsikáltatott Bokával, a debreceni primással, mikor csak ablak alatt őgyelgett és a kandi szomszédokkal szerette volna elhitetni, hogy neki joga, sőt oka van a Mányoki-kisasszonyok ablakai alatt sétálgatni, már akkor az volt a neve: az utolsó lion. (Emma ugyanis az élet gondjai miatt még akkor hagyta abba a regényolvasást, amikor a regényekben a lionok szerepeltek. És ugyanezért gyakran jött ellentétbe a modern élettel, mert a régi regények fátyolán át nézegette a világot.)

Csécseri valami hivatalnok volt a törvényszéken, de külsején ez nem látszott meg. A törvényszéki -181- hivatalnokok többnyire mogorva, elkeseredett emberek, akik legjobb ismerősükben is rablógyilkost gyanusítanak. Tóth, az ügyészségi irnok a névnapját azzal szokta megünnepelni, hogy törvényszéki tárgyalást tart a családja körében. Jobban tudja, mint az elnök maga, mondják az atyafiak. Csécseri ellenben senkire sem nézett szurós szemmel és elfelejteni látszott az összes rablógyilkosokat, amikor a komor birósági házat elhagyta. Mondják, hogy ilyenkor ruhát cserélt, mint a szobafestők és sohasem hiányzott néhány virágszál a kabátjáról. Csak éppen az a kár, hogy azok az átkozott szabók a biróság embereinek sem dolgoznak sokáig hitelbe. Emma naplója szerint Csécseri utolsó uj öltönyét 1868-ban varrta Czenyuga Pál polgári és katona-szabó, amikor az öreg Czenyuga két hétig azt hitte, hogy ternót csinált a lincin, végül kiderült, hogy tévedés van a dologban. Csakhogy a ruhát akkor már nem lehetett visszavenni és így megvolt még manapság is a feltünően szük csikos nadrág, valamint a tarka mellény és lefentyüs kabát, amilyent a cirkuszban az istállómester ur visel manapság. A vattermörderből csak félig látható Csécseri uram arca, amely olyanformán mosolyog, mint a régi divatképen szokás: szorít a cipő, de az nem baj!

De ne felejtsük el a nyakkendőtüt, amely egy valóságos ágyu volt, persze kicsinyben és a kakasgyufát elsütötte. És végül a legfontosabbat se hagyjuk ki, az óraláncot, amely a mellényből fityegett alá és rajta gyüjteménye volt a zsuzsuknak. Midőn végre az utolsó lion ott ült a zongora -182- mellett a kis széken (mert hisz végtére bejutott a barátságos házba), ahová Emma legelőször szokta ültetni a „delikvenseket“, mint naplójában irja, a zsuzsukat kezébe vette, megrázta a tömérdek apróságot.

– Ime, itt vannak az én életem emlékei – mondta Csécseri és olyan romantikusan nevetett, mint egy öreg szinész.

Emma a kis pálcát tartotta a kezébe, amelylyel a kottát szokta mutatni és csodálkozva hallgatta az utolsó liont, mert okos, kenyerét nehezen kereső leány létére megszokta csodálkozva hallgatni a férfiakat.

Az óraláncon voltak szivek, keresztek, lyukas pénzek, dobozkák titkos tartalommal, a legnagyobb fontosságot azonban e percben egy darabka fehér elefántcsontnak tulajdonított Csécseri és gondosan megmosott kezében tartva a csontocskát, így szólott Emmához:

– Ez pedig a kegyed zongorájának billentyüjéről való. Oprics mestertől szereztem, aki harmadéve a zongorát javította. A kegyed keze érintette ezt az elefántcsontot.

(Mányoki bácsi, aki a vadonatuj „delikvensek“-nél hallgatózni szokott a szomszéd szobából, addig, mig tisztába jön a ház uj vendégével, elismerőleg bólintott leshelyén: „Ügyes, határozottan ügyes a vén szamár“, dörmögte.)

Emma, aki már sok mindenféle bókot hallott életében, zavarba jött, de nyomban föltalálta magát.

– Tehát annnyira szereti a zongorát, Csécseri ur? (Egy futamot játszott félkézzel a nyitott -183- zongorán.) A zene senkinek sem válik ártalmára. Nagyon jó eszköz például a szivek megnyeréséhez.

Csécseri furcsán nézett az Emma szemébe, hogy a leány csaknem elnevette magát.

– Mondja Emma kisasszony – kérdezte fojtott hangon az utolsó lion – jobban szeretné, ha nem hordanám életem emlékeit itt láncra füzve? A sziveket és lyukas pénzeket nem hordanám?

– Nem tudom – felelt Emma és későbben egy szép hallgató nótát játszott Csécserinek.

Az utolsó lion látogatása után Mányoki bácsi elégedetlenül jött elő a szomszéd szobából és rosszkedvü célzásokat tett háládatlan leányokra, akik nem becsülik meg apjukat, aki nagy költséggel és fáradsággal a zenére tanította őket.

– Minek hordja azt a sok ostobaságot a láncán Csecséri? – kérdezte mintegy önmagától estefelé. – Minek?

Éjjel, mikor naplóját írta Emma a zongoralapján, egyszerre lépések hangzottak fel odalent az utcán.

– Istenem, hányan mentek el már az ablakom alatt! – sóhajtotta és elfujta a gyertyát.

Minden a legjobb uton volt már ahhoz, hogy Csécseri birósági hivatalnok beáll a növendékek -184- közé, midőn egy napon Szurmay ezredes félrevonta az öreg Mányoki bácsit.

– Egy félbolond és kellemetlen figurát tapasztaltam bizonyos idő óta házadnál, pajtás, – mondta szigoru hangon. – Figyelmeztetlek, hogy az az ember egy közismert nőcsábító, kalandvadász, jellemtelen alak. Kérlek, a leányaid jóhirneve érdekében, ne engedd a házadhoz ezt a zsiványt, különben én volnék kénytelen nélkülözni barátságos házatokat.

Estére gyülést tartott a család és elhatároztatott, hogy miután Csécseri még véglegesen nem ajánlkozott növendéknek, azonkivül éhenkorász létére bizonyosan adós maradna a leckepénzzel, mindenben Szurmay ezredesnek van igaza.

Később két leánysziv gondolkozott azon, hogy vajjon kire lett féltékeny az ezredes?

– Most már bizonyos, hogy tetszem az ezredesnek – vélekedett az éji csendben a kisebbik leány, Elza.

Szurmay másnap eljött, elszántan végigtanulta az órát és többet nem nyilatkozott. -185-

Árnyból, fellegből és falevelek láthatatlan szellőjéből látszék megalkotva lenni a vitéz, midőn az erdőből megindult. Csak midőn a szabad országutra ért, akkor lett valósággá: nagy csizmája, tollas kalapja és rövid, buggyos zekéje, amelynek bársonya apró virágokkal volt teleszórva. Rövidre nyirott fekete szakálla volt, felfelé borzolt bajusza, a szája bizonyosan élveteg és piros volt egykor, a szeme kerek, mozdulatlan és sötét, mintha valamely régi képről lopta volna. A hold akkor bujt ki az erdő felett, bánatos, halotti rongyokhoz hasonló fellegei közül és a holdvilágban a furcsa vitéz megnézte óráját, amely tányér nagyságu volt és lapjára az égitestek voltak festve.

– Itt van az időm – dörmögte a vitéz és hosszu lépésekkel megindult a falu felé. A kardját, amely vékony és finom volt, amilyent azelőtt az urak csak az esküvőjükön viseltek, no meg a saját temetésükön, könnyedén a hóna alá fogta és széles, tollbokrétás kalapját a szemébe huzta.

A faluhoz érve, a kutyák ugyancsak vonítottak mindenfelől az alacsony keritések mögül. A vitéz valamit mondott a kutyáknak és azok nyomban elhallgattak. A hold a látóhatárról sápadt tekintettel kisérte a vitéz lépteit, amelyek most -186- elcsendesedtek, amint a falu közepén álló oszlopos uriház közelébe érkezett. Régi ház volt ez, már száz esztendők óta egyebet sem tettek vele, mint reparálták, toldozták-foltozták, jelenleg egy özvegyasszony lakott benne, bizonyos Tamásiné, az nyaranta még virágos kertet is ültetett a ház elébe. De most késő őszi éjszaka volt és az udvaron csak a lombjavesztett vén fák álldogáltak, hogy minden ok nélkül felnyögjenek, összesugjanak, megzörrenjenek, mintha ez éjt választották volna panaszaik elmondására.

Az özvegyasszony sem aludt ezen az éjszakán. Az ebédlőben ült és naplóját irogatta. A magányos életben, midőn már a hetyke szolgabiró minden bókját elmondta, az ifju és ábrándos káplán csaknem lefogyott, mint a gyertyaszál és már a sokgyerekes jegyző is kancsalított a szemével, miközben gyér bajuszát harapdálta az özvegyasszonytól jövet; midőn már a kántorné előre összetörte a tejes fazekat lőcslábu, penészvirágképü ura fején, hogy most rajta volna a sor a falusi gavallérok között – az özvegy naplót irt és igy társalgott önmagával, meg azzal a képzeletbeli férfiuval, aki a lábánál térdepel.

– Nem érnek a mai férfiak egy hajítófát! – irta éppen az özvegyasszony, amikor az ajtó felnyilott és a ködből, árnyból valósággá válott lovag a szobába belépett.

Tamásiné hatalmas, megtermett asszony volt, aki a bakon a legszilajabb kocsilónak is megfogta a szárát, mig a feleselő férficselédeket sajátkezüleg szokta megfenyíteni – korántsem ijedt meg az -187- éjjeli látogatótól. Talpraállott és az asztalfiókból előhuzta a pisztolt. A jövevény azonban szeliden intett:

– Az ördög vigye el kegyelmedett, bizony rámijesztett. Hisz mindjárt megismerhettem volna. Odaát függ a képmása a szomszéd szobában – felelt az özvegyasszony és szenvedélyes fekete szemével tetőtől-talpig végignézett az ősapán. (A családnak több kisértete volt, akik szivesen felkeresték az ócska házat, hogy a magányos asszonyt ijeszgessék. Tamásiné csaknem havonkint, rendesen holdtöltekor, találkozott a folyosón vagy a szobában egy-egy kósza kisértettel. Fejüket kezükben vivő daliák, panaszos elfátyolozott fejü asszonyok, vörösruhás barátok gyakran keresztezték az özvegy éjszakai lépteit. Eleinte meg is ijedt Tamásiné, még pedig annyira, hogy hol a káplánért, hol a szolgabiróért, de még néha a jegyzőért is elfuttatta öreg belső asszonyát. „Ugyan ne hagyjanak már magamra!“ – panaszolta későben. – Azután megszokta a régi ház kisértő lelkeit. Egy feketefátyolos dédanyának egyszer még kezet is akart csókolni. A kalendáriumban pedig megjelölte a napot, mikor fognak megint vörös barátok táncolni a padláson.)

– Foglaljon helyet, nagyuram – szólt szépen, ünnepélyesen a család ősapjához. – Mivel lehet gráciájára szegény szolgája?

– Nagy dologban jöttem hozzád leányom – kezdte a bársonyzekés lovag, miközben fövegét a -188- szék alá helyezte. – Ismersz a családi históriából, komoly ember voltam egész életemben.

– Nekem úgy mesélték, hogy hamispénzverő volt kegyelmed a harmincéves háborukor.

– Bolondság – felelt a vendég. – Akkoriban maguk a királyok hamisították nyakra-főre a pénzt, hogy legyen miből fizetni a sok katonát. Hitemre mondom, hogy én sokkal jobb pénzt vertem ott a magdeburgi öreg torony pincéjében, mint Zsigmond király Budán. Éppen csak annyi igaz a dologból, hogy megfutamodtam Magdeburgból és Budáig meg sem álltam. Ötvösmestere lettem a királynak, mert értettem a módját, hogyan lehet kevés aranyból sok aranyat csinálni.

– Én mindig tiszteltem kegyelmedet, mert olyan szép bajusza volt – felelt hizelkedve az özvegy. – Manapság már nincsenek valamirevaló férfiak.

– Van benne valami, lányom. Az én időmben vasat és aranyat ettek a férfiak. Mindig csak vasat, meg aranyat. És vért ittak rá, ami még az aranynál is drágább. De hát mi a manónak törödsz te folyton a férfiakkal? Lehetne már egyéb gondod is.

– Nem vagyok ám én még olyan idős, Vincze atyus – felelt negédesen Tamásiné és a szemében két kis lámpás gyulladt fel, amint erősen a kisértet arcába nézett.

– Hiszen nem is azért mondom – dörmögte a másvilági ember – az igazi asszonyféle sohasem öregszik meg. Csakhogy az történt, hogy elhalt urad, meg más vénséges Tamásiak panaszszal fordultak hozzám azon a helyen, ahol most lakunk. -189- Felpiszkáltak, nyugalmamban megzavartak és addig ültek a nyakamon, amig hát eljöttem hozzád, hogy megintselek, elég legyen már a férfiakból. Szégyenszemre még igaza lesz a világnak, hogy már a disznópásztornak sem kellesz.

– Ne féltsenek engem azok a vén Tamásiak. Ismerem őket egytől-egyig, hisz odaát függnek olajban, aranyrámák között a szomszédban. Néznek eleget, amikor vetkőzöm, amikor öltözöm, ha a tükör elé ülök és az arcom finomítom, az uramtól kezdve, valamennyi elmult Tamási odaül a vállamra, ott kukucskál a hátam mögött. A multkor a félszemü pap, akit a császár lefejeztetett, majdhogy a fejemhez vágta a kezében tartott szentirást, mert egy deákfiuval beszélgettem, aki a pataki kollégiumnak gyüjtött errefelé.

– Nem jó az embernek megöregedni. Lám, engem agyonütöttek elég fiatalon, még pedig egy leánynál. Itt, hátul szakították be a fejem buzogánynyal, de a hajamtól nem látszik.

– Mindig tiszteltem kegyelmedet, habár az agyonütését azzal magyarázták, hogy az is a hamispénz miatt történt. De azért szép bajusza volt Kegyelmed sohasem üldözte el mellőlem a férfiakat, mint az uram, meg a többi atyafiak. Alighogy ideszokott egyik-másik, alighogy megmelegedett a szive aszegény, mindenkitől elhagyott özvegyasszony iránt, már jött éjnek-éjszakáján az uram, láncokat csörgetett, a butorokat taszigálta, a padlásról a pincébe szaladt, csapkodta az ajtókat és felborította -190- a vizeskancsót. Akármilyen puha ágyat vetettem, abba mindig vasszöget dugott, akárhogyan igyekeztem a vőlegényem kedvében járni, jöttek éjnek-éjszakáján a többi atyafiak és a lábánál fogva huzták ki a meleg ágyból a vendéget, aki itt megszállt. Veszett hire kerekedett a háznak, a parasztok keresztet vetnek a kapum előtt, a fuvaros gyorsabb haladásra ösztökéli a lovát és ha megyei urak szállnak ki a faluba, szivesebben hálnak meg a birónál mint nálam. Itt, mondják, nem tudnak aludni.

Vincze ősatya fejcsóválva hallgatta az özvegy panaszait. Hümmögött, dörmögött, már éppen az özvegynek akart igazat adni, amikor bizonyosan valami jelt kapott a tulvilágról, mert a homlokát összeráncolta és haragosan pattogott:

– Hallgattam idáig haszontalan fecsegésedet, leányom, de most már elég legyen. Majd én megmondom neked, hogy mi baj van ennél a háznál. Igaz, hogy sokszor nézel a tükörbe, de azért mégsem látod meg magad. Az arcod festékes, a szemed a láztól csillog és nem az ifjuságtól. A nyakadon ráncok vannak, amelyeket a ruhával el kell takarni. A hajadban maholnap több lesz a fehér szál, mint a fekete. Csak a derekad karcsu, mert hiszen füzőben alszol. Mit akarsz még mindig a férfiaktól? Sohasem tanuljátok meg ti asszonyok, hogy jön idő, amikor minden kendőzés hiábavaló A férfiak megfutamodnak az elvirult nőtől, mint valami rossz szagtól. A bélpoklos az országuton hamarább kap alamizsnát, mint szeretőt az öregasszony, sohasem voltam a jónak elrontója, -191- hogy széptevő udvarlóid nem a házi kisértetek lánccsörgetése elől menekültek el innen, hanem elmentek, amikor nyakadon megbontottad a ruhát és hervadt kebleid kibontakoztak. A szép szavak, kezeknek ügyeskedő simogatása és a lábaknak titkos játéka csak rövid ideig pótolja a vállak, keblek és egyebek hiányát. A kéz és a láb él legtovább. A legvénebb asszonynak is tud puha lenni a keze, de mitér már az? A női kéz ügyességére már csak a nagyon öreg emberek számítanak. Azokat kell dörzsölgetni, ápolgatni, mint a virágszálat, dédelgetni. Édes lányom, Katalin, hagyj te már békét a férfiaknak. A dédanyád ebben a korban már csak az unokájával táncolt, mert annak muszáj volt vele. Kár, hogy neked nincs unokád.

Az özvegy gunyosan nevetgélt, mig a másvilági vendég így beszélt, végül egészen közel hajolt az ősapához:

– Igaz, hogy a kegyelmed köntösének sirboltszaga van, de leküzdöttem undorodásomat. Kérem, ha már megszidott, most csókoljon meg amugy atyafiságosan, ne váljunk el egymástól haraggal.

A messziről jött férfiu a kérésen először megütközött, de nem sok ideje maradt a gondolkozásra, mert az özvegy gyorsan átkarolta a nyakát.

– Mondtam, hogy mindig tetszett nekem kegyelmed. Régen, egész életemben vártam erre a percre, hogy kegyelmedet a karjaimba zárhassam, mert még azt is szerettem kegyelmedben, hogy hamispénzverő volt.

– Mi tagadás benne – felelt nevetve az -192- ősatya – biz én megcsináltam a tallért, mert tudtam.

– Aztán meg – folytatta az özvegy – a családban a férfiak mind nyolcvanesztendős korukban jöttek a világra. Százesztendővel házasodtak. Én meg fiatal, tüzes leány voltam. Egész életemben egyebet sem tettem, mint a tüzet oltogattam a véremben. Jeges dézsa állott az ágyam mellett, abba nyujtogattam a lábamat éjnek-éjszakáján. Ha lóháton jött egy szép dalia, csak akkor mertem ráemelni a szemem, amikor már tovanyargalt. Csak vén baráthoz jártam gyónni és a doktornak sohasem mutattam meg a térdemet. Jó voltam, derék voltam, pedig az uram kétszázesztendős volt mellettem. Már most mondja meg kegyelmed: özvegyasszony koromban se éljem világomat?

Erősen megszorította a másvilági férfi nyakát, és nagy, fekete szemével csábosan nézett a hideg kihült szemekbe.

– Az voltam lányom, mindig igazságos ember voltam. De most már érzem, hogy közeleg az időm, amikor menni kell innen, mert nem kapok szállást odaát.

– Ellakhatik nálam, nagyuram, tágas az én házam, puha az én ágyam, meleg az én két karom.

– A kötelesség az, hogy itt maradjon vigasztálására egy szegény özvegyasszonynak, a nagy család utolsó sarjadékának. A férfiak mind elhullottak -193- körülöttem, itt maradtam, mint késő őszszel a megszedett fa, amelynek azonban az ormán még akad néhány gyümölcs. Éppen a legédesebbek. Ezeket a gyümölcsöket szakítsa le kegyelmed, mert kegyelmedet illeti ez, mint a család ősapját. A vándornépeknél régi szokás, hogy a pártában maradt lányokat, özvegy asszonyokat a család férfitagjai vigasztalják, a sok mindenre ráérő öregek.

– De bizony nem eresztem el kegyelmedet, ha már egyszer eljött hozzám. Legalább nézze meg a házam, az ágyasházam, ahol magamban szenvedek, epekedek, bánkódom és sirdogálok.

A házban eközben nagy lárma, csörömpölés keletkezett. A butorok sorban megmozdultak, régi képek lehullottak a falakról és megvadult, dühös kisértetek száguldoztak a padlástól a pincéig. Egy kis gyermek sirt a falban, öregember ökröndözött, régen hallott asszony sikongott, mint az éji madár a háztetőn. A lámpa a felcsapódó ajtón besüvöltő szélben elaludt és a kutyák veszettül vonítottak szerte a faluban.

Özvegy Tamásiné, mikor reggel felébredt, egy marék homokot talált a párnája alatt.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34	aholy a folyó	ahol a folyó
41	érnitette	érintette
42	ompásan	pompásan
44	másodpercra	másodpercre
45	receptjét eltelte	receptjét eltette
47	husznöt év	huszonöt év
52	HALALNÁL	HALÁLNÁL
52	előerőtlenedve	elerőtlenedve
63	magérkezésének	megérkezésének
66	baljóslatu kangját	baljóslatu hangját
71	odabann	odabenn
81	mulatozásban	mulazozásban
107	elfelejette	elfelejtette
122	apán mindig	apám mindig
122	ami vonatunkkal	a mi vonatunkkal
127	Fehér fályol	Fehér fátyol
142	most. tért	most tért
157	utat segélyezték	utat szegélyezték
187	havonkint. rendesen	havonkint, rendesen
192	pénzhamísitás	pénzhamisítás

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZINDBÁD IFJUSÁGA: PRÓZA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Szindbád ifjusága: próza

SZINDBÁD IFJUSÁGA

SZINDBÁD, A HAJÓS.
ELSŐ UTAZÁSA.

SZINDBÁD MÁSODIK UTJA.

NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN.
A HARMADIK ÚT.

A HÍDON.
NEGYEDIK ÚT.

SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL.
ÖTÖDIK ÚT.

EGY RÉGI UDVARHÁZBÓL.

AZ ELSŐ VIRÁG.

A HÁROM MUSKATÉROS.

AZ ÁLOMBELI LOVAG.

SZINDBÁD TITKA.

UTAZÁS ÉJJEL.

ŐSZI NAP.

SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA.

EGY RÉGI DÉLIBÁB.

I.

II.

III.

SZEGÉNY LÁNYOK ÉLETE.

SZEGÉNY LÁNY SZERELME.

SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.

ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.

TARTALOM:

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Szindbád ifjusága: próza

SZINDBÁD IFJUSÁGA

SZINDBÁD, A HAJÓS. ELSŐ UTAZÁSA.

SZINDBÁD MÁSODIK UTJA.

NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN. A HARMADIK ÚT.

A HÍDON. NEGYEDIK ÚT.

SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL. ÖTÖDIK ÚT.

EGY RÉGI UDVARHÁZBÓL.

AZ ELSŐ VIRÁG.

A HÁROM MUSKATÉROS.

AZ ÁLOMBELI LOVAG.

SZINDBÁD TITKA.

UTAZÁS ÉJJEL.

ŐSZI NAP.

SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA.

EGY RÉGI DÉLIBÁB.

I.

II.

III.

SZEGÉNY LÁNYOK ÉLETE.

SZEGÉNY LÁNY SZERELME.

SZEGÉNY LÁNYOK KENYERE.

ÖZVEGYASSZONY ÁLMA.

TARTALOM:

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

SZINDBÁD, A HAJÓS.
ELSŐ UTAZÁSA.

NŐI ARCKÉP A KISVÁROSBAN.
A HARMADIK ÚT.

A HÍDON.
NEGYEDIK ÚT.

SZINDBÁD ÚTJA A HALÁLNÁL.
ÖTÖDIK ÚT.