The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje by Ignác Kúnos

Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, Fudzsi szentelt hegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst habpárnáin, Nipponország fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek; szamuráj leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak, verekednek.

A legfőbb egy-isten Nippon hitvallása, több istenre sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben érzi őserő forrását.

Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, Buddha kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára varázslódik lelke.

Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos kardja.

Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.

Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent szólaltatja. -4-

Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve hallszik.

Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos bálvány.

Dájmió ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó erejében.

Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből mikádók születtek.

Nippon meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei áldása.

Messze tengeren túl a nap felkelőben, Fudzsijama hegye égre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán kékellő hullámok. Nippon földje fürdik napja sugarában, napos mesekertje illatos árjában.

Élt egy béka Tokió ban, egy másik meg Kiotó ban. Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyélésük.

Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. Tokió nak kis békája Kiotó t szeretné látni, Kiotó nak békája meg Tokió ra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útra mind a ketten.

Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.

Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: Tokió nak a békája, Kiotó nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy Tokió kis békája Kiotó t akarná látni, Kiotó nak békája meg Tokió ra lett kíváncsi.

Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak -6- s mielőtt még tovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a tokió i, Kiotó ra a kiváncsi:

– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én Kiotó t, te Tokió t, nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.

– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed Tokió dat, én megnézem Kiotó mat. Velem szembe van az egyik, veled szembe meg a másik.

– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. Tokió t lát kiotó i, Kiotó t meg tokió i; Kiotó nak fordul egyik, Tokió nak fordul másik.

Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem néz mindig hátra s tokió i lát Tokió t, kiotó i meg Kiotó t.

S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása Kiotó nak – Tokió , hogy a mása Tokió nak – Kiotó . -7-

Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is. Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.

– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.

Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé. Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is. Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony, hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.

Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe a vizet és amint meg -8- akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.

– Momotaro (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a neved.

Nőtt, növekedett Momotaro , okosodott, erősödött. És amint teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy hadd búcsúzhassék el tőlük.

Azt feleli nekik Momotaro , hogy az ördögök szigetére készülődik, el akarna velük bánni.

Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot – kibidango t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak Momotaro .

– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom tőlük venni.

– Egész Nippon t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja Momotaro , – de egy féllel megkínállak. -9-

Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán, mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli Momotaro , – el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Kibidango van benne, – feleli a legény. – Egész Nippon t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

– Egy egészet nem adhatok, – mondja Momotaro , – de a felével megkínállak.

Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.

– Megyek az ördögök szigetére, – feleli Momotaro , – el akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.

– Kibidango van benne. Egész Nippon t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja Momotaro az útját.

Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök szigete. Csak úgy feketéllett ki -10- belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes Sutendodzsi nak a kastélya.

Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód, hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt elzárva, vasfalakkal körülkerítve.

Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, Momotaro , és nekitámadnak a nagy ördöghadnak. Momotaro az ördögök urával, a nagy szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.

Momotaro nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy Sutendodzsi pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.

Nagy árat szabott nekik Momotaro és elsőnek a ködsüveget követelte tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket, korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.

Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle Momotaro nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová hordják össze.

Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő. Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak Fehérke , a sárgának meg Sárgácska volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:

– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én kertembe?

– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.

– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. -12- – Nagyobb is lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?

– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.

És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a szóra a kis Sárgácska és így szólal meg virágszája:

Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és indulóban is van már vele.

– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt maradok egymagamra.

Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed; szín nélkül meg mi hasznod -13- vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is eljátszadozhatsz.

Sárgácskát elvitték, Fehérke meg ott maradt a réten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiú Sárgácska . Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotába került volna.

És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna valaha. Jó kedve is volt Sárgácská nak; szegény Fehérké ről, hej, megfeledkezett.

– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?

– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van krizantémvirágom, valódi virágom.

– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van szó. Krizantémot keres a dájmió , azt akarja címerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kell a dájmió nak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad. -14-

– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van ám egy Sárgácskám , magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.

Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.

Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű, ezüstöcske.

– Fehérké nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a testvérkémet, sárarany kis Sárgácská mat. Messze kertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.

Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy megtalálta valahára a dájmió kívánságát.

– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

– Hej, hogy vár rád a dájmió , – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos hintajára.

És már fogja is Fehérké t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a dájmió palotájába. Címere lett a családnak, a dájmió nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik, Fehérké vel állasz szembe; kantárakon, fegyvereken Fehérké nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon Fehérké nek mosolyg arca.

Hej Sárgácska , mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és Sárgácska elvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott. -16-

Élt egyszer szép Nipponország ban, annak is egy falucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.

Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapi tanyája volt.

Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg, hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több verebed-magával. -17-

Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:

– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a könnyebb kosárka is.

Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.

Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.

Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik, tőle is kérdezik a -18- verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk. -19-

Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.

Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.

Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.

Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen szókra nyitja száját:

– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl. -20-

Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a legnagyobbik, Bundzo nevű, okosabbik.

Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem Buddhá ra, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra. Bundzo nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?

– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.

– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.

– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két kis jámbor.

– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész Bundzo s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.

– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? – ijedez a két kisebbik.

Hát még amint látják Bundzo t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.

Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint -21- látja, amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.

– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki hangja, nagy haragja.

– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.

– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a legényére.

– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítse haragodat.

Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.

Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis Legyezőcske . Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó Legyezőcske .

Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok legyecske. Legyezőcske orra elé, sorban ülnek egymás mellé.

– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok Legyezőcske . Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.

– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.

– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült arccal a megszeppent kis legyező.

– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.

– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.

– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik Legyezőcskét , – egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.

– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.

Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.

Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek, bizakodva a békében, -24- a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.

Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. Legyezőcske gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást. Legyezőcske gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja a gazdája.

Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a Legyecske hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva ígéretét.

– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.

A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a Legyecske , éppen szembe került vele.

– Ó, te álnok, rút Legyecske , – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed, kitaposom a béledet.

Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava elhalóban, potroha megroppanóban.

– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a legyecske.

Legyező néz Legyecskére , irgalom száll a szívére. -25- Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.

– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló légy.

– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.

– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis légy bűnbánóan.

– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.

Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan élettelen.

A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és nagykomolyan azt mondja neki:

Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.

Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:

– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az enyém meg a gomba.

– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát, semmi se marad belőle, úgy-e?

– A datolya magját, – folytatja a majom, – -27- nem eheted ugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.

Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és elülteti a földbe.

– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan, ollómmal váglak ketté.

– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem nősz, ollómmal váglak ketté.

– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal váglak ketté.

– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok, ollómmal váglak ketté.

Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt. -28-

– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és egyenként dobálgatom le neked.

Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:

– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az édes gyümölcskéből?

– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy kissé, majd rád kerül a sor.

Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.

Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy elódalog, mintha ott se lett volna.

Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a pajtásai a sírását és egymásután siet elő a Kőmozsár , a Tojás , a Méh , meg a Tengerifű . Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlen majom.

Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne. A Tojás a szenes -29- rostélyba búvik, az égő parázs közé. A Kőmozsár bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A Méh az ételes szekrénybe búvik, a Tengerifű meg a padlón helyezkedik el. A rák is velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró Tojás és neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe ütődik. Kirepül belőle a Méh és olyat szúr a fulánkjával a majomba, hogy hátratántorodik és rálép a Tengerifűre . Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a Kőmozsár , lefordul a gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.

Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem, hát valami harapnivalóért.

Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se szeri, se száma.

– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.

– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.

– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a lányom a módját.

– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a… hogy is híjjákot?

– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az asszony.

Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy hazafelé induljon. -31-

– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?

– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az anyósa.

Hogy ismét el ne felejtse az odango t, egész úton, ahogy ballag hazafelé, egyre-másra újrázza az odango t.

– Jaj de finom falatocska az odango , az odango , az a mézes gömbölyűcske, az odango , az odango . Egyre ismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – dokkojsa .

– Dokkojsa , dokkojsa – ismételgeti egyre és a másik szó, az odango helyett ez ragadt oda az eszéhez.

– Pompás étel a dokkojsa , ízes-mézes a dokkojsa ; mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.

– Dokkojsa? Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nem dokkojsa .

– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.

– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a dokkojsá d, mással járasd a bolondját. -32-

– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az anyád főztjét, dokkojsá nak a mikéntjét.

– Bolond beszéd a dokkojsád , mással járasd a bolondját, – pattog vissza a menyecske.

Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.

– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom milyet dagadt, odango nál is nagyobbat.

– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.

– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra, ízes-mézes odango ra.

Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az odango t, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét. -33-

Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. Nippon napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.

Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.

Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.

Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.

– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.

Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az -34- álmában s im, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.

– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd ki ajtód egy-két szóra.

Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.

– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.

– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja. -35-

Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik egymagában, nagy búvában, bánatában.

– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok, tündérkertbe sose jutok.

Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület száll szívébe.

– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, – tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat, szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba ne hagyj.

– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól a halász nagy boldogan.

Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava, áldástosztó akaratja.

Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.

Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve gyarapodik. -36-

Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a gazdájának:

Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.

Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát. -37-

A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.

Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.

Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.

És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék fel.

Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet. Egyébre se volt való. -38-

– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti, mondja a másik.

Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a hamut és felmászik vele a fára.

Épp egy dájmió (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.

– Nipponország bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat fakasztgatok.

Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja, szórogatja a fára.

Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa illat lett a környéke. Megdöbben a dájmió a nagy csodán, megörvendez a dájmió a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.

Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a dájmió t meg a fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.

Tovább halad eközben a dájmió meg a sok darabontja és amikor a másik fa alá érnek, azon is -39- megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.

– Nipponország bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat fakasztgatok.

Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a dájmió nak meg az egész kíséretének.

Lefogatta a dájmió az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért. -40-

Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még, egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya, meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.

– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.

– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a hátára s viszi haza a kunyhójába.

Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.

– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha egy-egy mutatkozik.

A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy -41- a szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az állatkához.

– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot, szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz, sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek nevelnélek, félne tőled az egész falu.

Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve mellé.

– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.

Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd a vackában.

Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett -42- őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.

Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök. Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom, megint csak nem törődött vele.

Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog vele a kutyáék háza felé.

– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a kapufélfánál.

Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép rajta a kutyanéne.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose látta volna az állatkát.

– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem vissza, az is hozott el idáig.

Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a házába.

Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart -43- ő naplopót a házánál és aki egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.

Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek. A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is. -44-

Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt. Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.

Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél, balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.

Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások, meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna. Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje. -45-

Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk, olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.

Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal kínálgatják.

– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak benneteket.

– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz, hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.

Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe jönni.

– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj, elvesszük holnapig a golyvádat.

Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se golyva a nyakán, se kísértet a közelében.

Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a golyvájának.

Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy eltünt az ura golyvája. -47-

Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg ember golyvájáról.

Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a golyvájától.

Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba, hogy meglesse a kísérteteket.

Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.

– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza, megtarthatod magadnak.

Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig csak a hült helyök maradt.

Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva. Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör a nevethetnékemje.

Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya. Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam. Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett segíteni. Hökköm törpe lett a neve, egész falu nevetsége.

Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.

– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, – mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.

– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám, – feleli Hökköm törpe . -49-

Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy szétnézzen benne.

– A mikádó főembere lakik benne, a szajso , – felelik neki és ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.

Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.

Épp a közelben volt a szajso és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a szajso és amint lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.

– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli Hökkömke . – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de azért bírom a munkát. -50-

Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban a szajso leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni ment, akár ha a templomba.

Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.

– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az ördöggel.

– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét és tűstül mindenestül lenyeli.

– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.

– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.

– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét talál rágni.

E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat tüsszent az ördög, hogy a kis Hökköm úgy repült kifelé az orrából, mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.

Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a szajso lánya és mondja nagy örvendve a törpének:

– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent cselekszünk majd meg vele.

– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak ucsideno-kodzucsi a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.

– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a kívánságod?

– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek, mint más emberfia.

– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort, egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:

Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy volt Hökköm törpe boldogsága.

A mikádó is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a mikádóhoz leventének, és amilyen kicsike volt Hökköm korában, olyan nagy lett a híre, meg a neve. -53-

Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve Gombe , a másiknak pedig Szanszke . Elindul egy nap az egyik, kettő közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.

– Uvenó ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már sudár fáját, fájának a virágzását?

Szanszke pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.

– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a pajtásától.

– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként árulgatjuk, tíz szen pénzért osztogatjuk, – felel Gombe nagy furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.

Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, Uvenó -ba a szép parkba, cseresnyésbe virágosba.

Tömlő rizsbor Gombe hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott, fáradozott, egy korty borra megszomjazott. -54-

– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja Gombe a másiknak.

– Nem addig a, Gombe pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként árulgatjuk, tíz szen -pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó Szanszke ajkán.

– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz szen -pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja Gombe szomjú torka s odaadja az öt pénzét, egy pohárka szake (rizs) borért.

A másikra kerül a sor, Szanszke hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad ő is, szake -borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel baktatónak:

– Tíz szen -pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az öt pénzét, amit Gombe adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti gyomrát, torkát.

Megint Gombe került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad, addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz szen -pénznek öt a fele, ötért töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből zsebbe.

Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. Uvenó ban, a hűs parkban, a cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.

– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben. -55-

– Öt szen -pénz az egész pénzem, – mondja Gombe nagy félénken s bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.

– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.

– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel, ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.

Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol nem.

Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba, hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.

– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh könyörületes Buddha és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a templomból, ha itt halok is meg.

Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a boncok, hogy mitévők legyenek vele.

– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban, szégyenszemre kerülnénk miatta.

Odalépnek a szamuráj hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a mestere és hogy fogadalomból imádkozik.

– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az -57- ember, – védelemből jöttem én ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.

Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal imádkozik a szamuráj , egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép szólal meg:

– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.

Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.

– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.

Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül repdesget. Addig-addig, míg megunja a szamuráj , megfogja a bogárkát és odaköti a szalmájához. -58-

– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban folytatja az útját.

Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe érnek a szamuráj nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:

– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak vele.

Odamegy a szolga a szamuráj hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát szeretné a kis gazdája.

– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a szamuráj , – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.

Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát. Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a szamuráj ra és azt mondja neki:

– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok, mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.

– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a szamuráj és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele tovább.

Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik. Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy hőségben. Amint megpillantották a szamuráj t, odasietnek hozzá és kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni? -59-

– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs már.

– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az uradnak. Hadd térjen tőle magához.

– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó szívvel ajánlja fel neked.

– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan lélegzett fel örömében.

– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam volna, úgy elgyötört a nagy meleg.

– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha már egyebet nem adhatunk neki.

– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok sokat.

Egy selyem kimonó t vesz aztán elő, odaajándékozza a szamuráj nak és még egyszer megköszöni a jóságát.

– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, -60- – ujjong fel a legény, és fogja a kimonó t, úgy indul vele tovább.

Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól. Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?

Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován. Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék meg a földben.

Odamegy a szamuráj ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény és azt mondja a szolgának:

– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy hajszolással.

– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való szerszámom.

– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom ingyen; egy kimonóm van, selyem a szövetje, odaadom érte.

Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a szamuráj a vonagló állatot, aztán -61- megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:

– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van még pára benne, hadd keljen életre.

És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak elalélt a sok hajszától.

– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel ismét a szamuráj és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy kipihenje magát.

Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé. Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta, mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a szamuráj a kapu elé és kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az udvarra.

– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon, jó ló kellene alája.

– Itt az én paripám, – mondja a szamuráj , – úgy vágtat, akár a szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.

Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a gazda a házból és nézi a pompás lovat.

– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.

– Inkább a selymet akartam volna, – feleli -62- a legény, – de nem bánom, rizsfölddel is becserélem én.

Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a tájfun szele. Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a szamuráj és egy-kettőre telkesgazda lett belőle.

– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a szamuráj és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, kimonó ja százszámra, földje, rizse mérföldszámra. -63-

Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat. Több volt a kopp, mint a hopp.

Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az urának:

– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé valahogy. De nem, inkább a Biva tóhoz menj el, oda jár a sok halászó ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat, mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább egy-két hétrevalónk.

Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak: -64-

Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:

– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom, hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.

Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét. Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.

– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy félénken.

Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel menekedhetett meg.

Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége, még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint beléje szállt a lélek. -65-

Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert, odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni. Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják, faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.

Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent elmond a falubélieknek.

– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és azt mondja az alvilág embereinek:

– Buddha áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel, teknősbékává lettem és a Biva tavába merültem le. Ámde pórul jártam, mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.

Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a szemem; szinte lemosolygott róla -66- a jóság. Két szolga hozta őt is és épp kötözgették a kezét.

– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a leányzó és azt feleli nagy búsan:

– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.

– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.

– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda. Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg nálunk.

Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult jobbra, én meg balra.

Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?

Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és rátalált a házra is, ahol azok -67- az előkelő emberek laktak. Benyit hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt halott.

– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.

Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre. Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a hálálkodásból.

– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg benne, te adtad vissza az életemet.

A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint vissza.

Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel, meg jó egészséggel. -68-

A mennyei nagy országba, Csin nek csodás világába került Nippon virágszála, a dájmió leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája oltárának.

Otthon volt már Csin országban, ura márvány otthonában s addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.

Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. Buddha képe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé visszanézett.

Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra, Nippon nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három -69-
-70- ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki a csin -vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.

– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt hajtogatja.

Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas dájmió nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje. Megkérdezik a bonc okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:

– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül s Buddha arcát elorozta.

– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava dájmió nak.

Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken, mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másféle kincset.

Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel jön mind vissza.

– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője. -71-

– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.

– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré megnövesszétek, szamuráj nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjárt belehalok.

Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt mondja a többi halásznak:

– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély vízbe.

Nézi a dájmió , nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy megered szemök könnye. -72-

Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.

– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd a féltett kincs is.

Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a kristálygolyó. Buddha képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás, minden kapu, minden ajtó.

– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít rajtam.

Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a menekvőnek.

– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.

Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet gondol s veszi tőrét az -73- éleset, beledöfi a mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.

Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Összefutnak az emberek, dájmió nak hírt izennek; szegény asszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.

Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja, dájmió nak odanyujtja.

Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló hangja, azt suttogja kékes ajka:

– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának. -74-

A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.

Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király, egyre betegebb a királyasszony.

– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót a javas.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének -75- mondják, – beszéli a javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.

– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én jobbágyaim pedig mind vízben laknak.

– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza, ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő már egyszer-egyszer.

– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.

Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:

– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy foghassak én majmot?

– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal, meg szép szóval.

– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger -76- alatti palotánkról, meg egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a király.

– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.

Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon, míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot, hogy be szépen süt ma a nap.

– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a majom.

– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.

Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti majd rajta.

– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a tenger fenekét láttad-e már?

– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál semmit.

– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át szedegetheted és mégse fogy el soha.

– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem jönnél velem hazáig?

– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és azon is hozlak vissza.

Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a medúza a majomtól:

– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom. -78-

Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.

Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:

– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor medúza.

– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.

– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű majom.

– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk el onnan a májat.

– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.

Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik, már ott is kuksol a fáján.

– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy hiába fárasztottalak.

– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se te, se a királynétok.

– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el innen? A királyunknak van rá szüksége.

– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam, akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit sem.

Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják és viszik egyenesen a király elé.

– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el innen, hogy a színét se lássam.

Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét, orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a palotából és be a tenger hullámaiba.

Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves életét. -80-

Ünnepet ül Nippon népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis istenlányka, harmadnapos Ujholdacska , kiül az ég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.

Istenifjú Esőfelhő arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti sarlókarcsú Ujholdacskát , halavány a mosolygását. Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az embereket.

Odafut a pajtásához, istenifjú Szélfelhőhöz , nyájas szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a szélfelhő . – Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e, pajtás?

– Esőért is imádkoznak, – feleli az esőfelhő , – de meg az istenifjú Menydörgő is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?

– Arra még ráérsz, – mondja az esőfelhő , – nekem mára van rád szükségem.

– Az, – feleli az esőfelhő , – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra készülődik.

– Az ám, – mondja a szélfelhő , – épp ma este kezdődik el; lesz is lent nagy dínomdánom.

– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az esőfelhő , – mi ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.

– Nézz a földre, – szól az esőfelhő bosszankodva; – gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére, Ujholdacska ünnepére.

– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.

Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.

Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak -82- sorban, rendben. Ünnepére Holdacská nak, áldozásul mosolyának.

– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

Lent a földön az emberek, amint a Holdacskát lesik s derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.

Istenifjú Esőfelhő esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a Szélfelhő szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak, ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak. -83-

Im, feldereng a Hold képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.

– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a világon.

– Az a baj a Nap nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.

– Adjuk hát a Hold hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a fénye és enyhe a világossága.

– Adj Isten, – köszönti a Hold at, – valami mondanivalóm volna, ha meghallgatnád. -85-

– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a lányomat?

– A lányodat? – ütődik meg a Hold . – Mért nem adod egy fajtádbelihez, egy patkányhoz.

– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a világon.

– Értem, – feleli a Hold ; – csakhogy van én nálamnál még különb legény is.

– Hát a Felleg , – feleli a Hold . – Mert amikor a legjavában derengek, egyszerre csak előterem a Felleg és egy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.

Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a Holdat és odasiet a Felleg hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:

– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a lányomat.

– A Szél – mondja a Felleg , – mert ha az elkezd fújni, úgy elkotródom előle, mintha kergetnének.

Siet a patkány a Szél hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja oda a lányát.

– Nem bátyám uram – mondja a Szél , – nem én vagyok a legkülönb legény. Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a Fal és megtörik rajta a hatalmam. -86-

Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig. Eloldalog a Szél től és oda igyekszik a Fal hoz.

– Na te Fal , – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.

– Aligha – feleli a Fal , – a Szél lel még meg tudok ugyan bírkózni; de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.

– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a patkány.

– Tik bizony – feleli a Fal , – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.

Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon mondja:

– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a dolgot.

Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az anyjuk:

– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a többinél is.

– Mégis csak a Patkány a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.

Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek Kidahacs , a másiknak meg Jadzsirobé volt a neve. Uton-útfélen egyre csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját, ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették emberfiát.

Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem lehetett átkelni rajta.

Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két vak embert, Inojczit és Szarojczit . Tanakodtak ők is, mert megtudták a híd dolgát.

– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e valahogy lábolni?

– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen átgázolhatni rajta.

– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a másik vak beszélne. -88-

Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz egyet, de nem nagyon mélyet.

– Hallod-e, Szarojczi? – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind a ketten ázzunk át.

– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít, az cipeli át a másikát.

Az lett a játék vége, hogy Szarojczi vesztett és tartja is a hátát, hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.

Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát Jadzsirobé , felpattan a vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is noszogatta a vakot. Szarojczi persze azt hitte, hogy Inojczi van a hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:

– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – Szarojczi már túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.

– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása felé.

– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel. Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.

– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon -89- cipeltelek át? Nem visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád férkőzhessek.

Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol Inojczi , hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.

Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát Kidahacs , felpattan a vak hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. Szarojczi persze megint azt hitte, hogy Inojczi van ismét a hátán.

Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik, hogy hogyan üvöltöz feléje Inojczi .

– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem járatni? Kerülj csak a kezem közzé.

Elképedve áll meg Szanojczi , épp térdig voltak a vízben. A pajtása hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény feje, hogy mi van vele.

– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig fordul be a vízbe.

– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak Jadzsibét , Jadzsibét ordítoz.

– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje Jadzsibé és készül a vízbe, hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.

– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, -90- mint a másik. Neked a szemed jó, nekem meg a lábam erős.

Azzal veszi Jadzsibét a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is, hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.

Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni. Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.

– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban. -91-

Élt egyszer egy vitéz dalia, Hideszato volt a neve. Nagy volt a híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a mikádó ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.

Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire. Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd csak akad valami csete-patéféle.

Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.

Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám Hideszato , a nipponi levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.

– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – -92- mondja neki a törpe. – Régóta várom már a jöttödet.

– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.

– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről pillantott meg.

– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi Hideszato a kígyóból lett törpétől.

– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.

Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.

Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal, érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a törpét, meg a várva-várt vendégét.

Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi inas, ki merre látott, arrafelé futott. -93-

Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.

– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.

Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle, mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.

Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek. Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy nekilásson a dolgának.

Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose tévedt még a céljával.

Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a szele.

Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és úgy röpíti rá a szörnyetegre. -94- Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján ütődött ki a hegye.

Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.

Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt, hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok, mind az ő kastélyából került elő.

Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy tiszteletükre.

Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.

Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.

Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott ki belőle.

Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel. Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a zsákból.

Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind őhozzá folyamodott.

Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált mellette. Világító nak hítták a templomot, mert a János-bogarak istenkéje, az tanyázott volt benne.

Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki szake -borral áldozott, ki szen -pénzzel és világítót kaptak érte, csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.

Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a módját. Odasereglettek a szent templomba, Világító csarnokába és sorra járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.

Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első: -96-

– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a napunk.

Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját, megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.

Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt szen -pénzzel; hoznak rizsbort mérőt hetet, hoznak szen -pénzt tizenhetet, acélkován egy csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva kél, villogva jár. -97-

Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora nincsen, se szen -pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe belébotlik.

– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban vigyázhatnál.

– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.

– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se szake -borom, világítót nem kaphatok.

– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én húsz szen -pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a potrohom.

– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.

– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.

– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd lépkedjek. -98-

Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén, sziklafokon.

Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a tóba.

– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.

Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is elhagyta.

Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton. Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem láthatott, mert a potroha nem világított.

Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt, már-már fulladozott szegényke.

– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja, ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre ébredezik.

Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát. -99-

Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett, szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében, s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a bogárka, így esett a dolog rajta.

Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme rebben.

Nagyétű volt Josivara . Szerette a halféléket, habzsolta az édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.

Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.

Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.

Josivara csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet, mióta a világ.

– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon -101- könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízes falatokat.

Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:

– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.

– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.

Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen dangó t, olyan dangó t, rizzsel bélelt kibidangó t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett tartania.

– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint hozzákezdhetünk.

Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal bírja.

Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől. -102-

Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt a dangó -gombóc.

Az esett meg a szegénnyel, Josivara bendőjével, hogy a fűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti, elsorvasztja. -103-

Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg többé a napot.

Mindig akadt egy-két szamuráj , meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora nem.

Egy szép napon megint megjelenik egy szamuráj , hogy ha addig él is, bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.

Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:

– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.

Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az oltár elé, ahol a Buddha képe volt kifaragva és leguggol a földre, a poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem hallott.

Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy -104- szörnyeteg pattan eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy hitokuszáj : embert érzek.

Meg se moccant a szamuráj , úgy ült a helyén, mintha odacövekelték volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az imént.

Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg előtte. Szemiszen (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az ilyesmi. Gondolta is a szamuráj , hogy a fele se tréfa ennek a játéknak.

Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a szamurájra és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.

– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen szól ez a szemiszen? Megpróbálkozhatnál vele te is.

És már nyujtja is a muzsikáját a szamuráj nak, hogy vegye a kezébe és játsszék egyet rajta.

Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.

Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló lett abból a szemiszen ből, és olyan förtelmes egy pók abból a boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne -105- van a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.

Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy moccanni se tudott benne.

A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.

Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba és ott találják a szamurájt , még mindig vergődik a hálóban. Csak üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.

Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból, hogy mind hátratántorodnak tőle.

Csak a szamuráj nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.

Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben. -106-

Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató sogun-fi (királyfi) és a vadászgató sogun-fi . Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a horgára.

A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy hullajtotta a sok vadat.

– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.

Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta neki:

Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.

Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék. -107-

– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik, ha szakad.

Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:

Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol össze.

– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az idősebbik.

Elbúsúlja magát a kis sogun-fiú , odaballag a tenger mellé, leül és keserveseket sóhajtgat.

Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a legénytől:

Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.

Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:

– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy Kasszia fát fogsz ott megpillantani, -109- alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.

– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit aztán ő fogja eligazítani.

Szószerint cselekedett meg mindent a sogun-fi és ahogy odaérkezett ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a Kasszia fa mellé, felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.

Gyöngyiké nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt; szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.

Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A sogun-fi épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele és Gyöngyiké nek nyujtják oda.

Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis drágakő belőle.

– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.

– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az arca, akár a nap sugara; még -110- az atyádénál is különb a szépsége. Vizet kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy kövecskét ejtett a kupába.

Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a sogun-fi ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta neki:

– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a Kasszia fáról nézdegél lefelé.

Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt. Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga. Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá vendégének.

Leszáll a sogun-fi és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az lett, hogy a felesége lett Gyöngyike . Ugy éltek, mint hal a vízben, még annál is különbül.

Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.

Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja másnap az apjának, a tengerek urának:

– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az éjszaka történt először, -111- hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram. Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?

Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a sogun-fi , hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.

Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.

– Egy saj -halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy mi akadt a torkába.

Odahozzák a saj -halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába, hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a sogun -ivadéknak.

– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha mindenképpen haza akarsz nézni.

Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja neki:

– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni, akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, -112- akkor te meg a völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára, neked pedig hasznodra.

– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd, amit mondtam.

– A földre akar a sogun-fi menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?

Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a parancsolójának:

– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a sogun-fi t.

Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte. Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.

Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy viselkedett a bátyjával, ahogy -113- a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké volt.

Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.

Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és csak úgy vergődik a hullámok közt.

A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.

Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója. Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva Gyöngyike is eljött, ura örömére, vigasztalására. -114-

Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.

A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.

Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg. Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.

– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz, becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló, visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok addig az ennivalókhoz, -115- míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te színleled a halottat és én adok túl rajtad.

Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.

– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás ennivalónk lesz ma.

Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.

Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, tofu -rizst vásárol, egy kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe, erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba, hogy megnézze a kicsinykéjét.

Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna affélét. De talán nem is látott még.

– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak tűrtőztesd magad.

– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – -116- hogy nem nyúltatok hozzá az ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy porzott utánam az út.

Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel. Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt, ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.

Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt semmi.

– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz vásárra.

Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.

Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt mondja neki:

– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden és meg ne ugorjék az udvarodból.

– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.

A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak -117- jó falat, szalad vissza az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott egy kis ételmaradékért.

Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de csalafintának eléggé az volt már.

Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:

– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.

– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár annak a cseppségnek az eszén.

– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy szemed-szád is eláll tőle.

Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának marad meg, csalafinta huncutkának.

Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni. Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok szamuráj , sok gyalogszolga, középütt meg egy norimono (gyaloghintó), benne -118- meg csillogó-villogó ruhájában a dájmió . Kapóra jött a kis rókának a dolog.

A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a rókácska.

Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a norimono t, a norimono ban a csillogó-villogó dájmió t, egyet villan a szeme, hogy megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban, gondolja magában.

– Fogjátok meg, – kiált egyet a dájmió – a a fejét csapjátok le nekem.

Rohan egy szamuráj a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba hullott le a feje.

A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe, meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen. -119-

Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se senkije a nagy világon.

Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az a jóféle halszag.

– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.

Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset nyelt hozzá kintről.

– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. -120- Sort kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.

Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:

– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz szen -pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.

Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz szen -pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá ráadásnak:

– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is megnézheted, színét be is zsebelheted.

Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott, sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete, egy halála, azt is nekik szánta.

Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele. Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy a fia kedvét ne rontsa.

Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok semminek.

– Hacsak egy kis szake -borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.

Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták. Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik. -122-

Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak meglenne a láttatja.

– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és amikor úgy megszolgálna az egészségének.

Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben csobog.

Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály; színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy ámultában. Forrás vize szake -ital, testüdítő, felfrissítő.

Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi; be nagy az öröme, hát a boldogsága.

Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban, minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak beleszagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.

Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, -123- hogy friss erővel lásson a munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak, hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében, kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a forrásból.

Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy kissé.

Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen őelőtte restelkedniök.

Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is nevette magát valamennyi.

– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.

– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az ital.

Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is hörpint.

– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja – annak -124- lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg benne.

Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket szemmel.

Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna, sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt szake . Lógott is az orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak egymáshoz, de még azt is lassan mondták.

– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem valóra. Álom lett hát volna az egész?

Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.

– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb szake -ital, akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített belőle.

Szake -italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet látott, nem szake t, de vizet ivott.

Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a mikádó is meghallotta egy nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját, anyját úgy gondozta.

Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni. -125-

Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak Hófehérke , a másiknak, kisebbiknek Rózsabimbó volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye. Rózsabimbó talpig selyemruhácskában páváskodott, Hófehérke durva daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb, alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el, Hófehérke ; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem szenvedhette.

Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel Rózsabimbó az anyjának:

– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából bekiáltja.

– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be a kívánsága.

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.

– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a mezőre, szamócát hozz, értetted-e?

Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre, térdig érő hóesésbe. Hófehérke megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen, ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.

– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy helyre, szamócás kis kertecskébe.

Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az öreg ember, utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.

Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul Hófehérke , azt se tudja, mi van vele.

– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát, hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az -127- istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.

Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék, csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik benne.

– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a lányhoz az istenke.

Munkához lát Hófehérke s mind leszedi a szamócát, megtölti a kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.

– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.

Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében, segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.

Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két szemének.

– Valódinak valóságos, – bizonykodik Hófehérke – szamócának is szamóca.

– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a többije, a legjava, az édese.

– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a bimbójának, szamócázó lánykájának:

– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát szedegetni.

Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe.

Aggódik ám Hófehérke , szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket; jó késő már, csak nem jönnek.

Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre, térdig hóban gyümölcsösbe.

Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy hóban, hóba fagyva megfagyottan. -129-

Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis fickó, anyjának szót nem fogadó.

Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán megint csak lecsapódott a földre.

– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a tornyot.

Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja. Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.

– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.

Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.

– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a fára, a csúcsára. -130-

Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke, szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.

– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a végére jártam.

– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja az anyácskája.

– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a makrancos.

– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.

– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj idején – szól aggódva édesanyja.

– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.

Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.

Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a fiának.

Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében, hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új sárkány, úgy aludt el a legényke.

Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a feje mellett, beszélnek az ágya mellett.

– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát, hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:

– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet, leharapom a fejedet.

– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de nincs hangja; menekülne, de nincs lába.

Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska, vérbeborul -133- szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.

S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező kiáltását:

Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva, széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.

Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány arca s röstelkedve szólal szava:

Élt egyszer egy jószívű halászlegény, Urasima volt a neve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól a gyerekekre:

– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és dobjátok vissza a vízbe!

– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik vissza.

Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a vásárjuk. -135-

Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól hozzá:

– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.

Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.

Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.

Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint, sehol senki, semmi.

Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha elkiáltaná magát valaki, hogy:

Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget ki a vízből.

– Urasima , – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a nagy jóságodat.

– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a megszabadulásodat.

– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová. -136-

– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.

– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak rá a hátamra.

Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg szolgaféle ember.

Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?

Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak hebegni is alig tudott valamicskét.

– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a minap, – szólalt meg Ottohime – hála neked érte, te jó halászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.

– Szégyellem magam, – feleli Urasima – hogy ennyire megtisztelsz. Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat. -137-

Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.

Kézenfogja Ottohime , az istenasszony és teremből terembe, sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.

Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát, még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.

Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni. Odabátorkodik Ottohime elé és búcsút akar tőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.

– Már látom, – mondja végül Ottohime – hogy nagy az elvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.

– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki Ottohime – de valahogy ki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.

Fogja Urasima a ládikót, elbúcsúzik Ottohimé től meg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül a -138- hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.

– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha másunnan jöttek volna ide.

Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:

– Ne tréfálkozz, pajtás. Urasimá ról hallottam ugyan egyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.

– Már pedig én vagyok Urasima , – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok visszatérőben.

Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.

Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy vajjon mi lehet benne. Hiába Ottohime intelme, biz ő kinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? -139- Semmi egyéb, csak bíboros gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.

Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. Ottohime jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.

– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.

Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, Urasima volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse. -140-

Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét, hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.

Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt, hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.

Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott, milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen sóhajtozik.

– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem cserélnék.

Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal valami a levegőben és azt mondja neki: -141-

Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett, amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy élt volna.

Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni. Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy sogun haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy gyaloghintó körül, a hintóban a sogun ült, legyezővel legyezgették, hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.

Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:

– Hej, ha én is sogun lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, napsugártól kímélnének.

Egy-kettőre sogun lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka, hozzávaló palotája. Szolgahad -142- meg lovascsapat volt a rendes kísérője s akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve a sorsával.

Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:

Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett mindenki, ha sogun , ha napszámos.

Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.

Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen foltos felhő, sugarait mind felfogja.

– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék is én.

Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé. Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban. Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak, folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak útjába kerül.

Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel a kőfejtőből lett felhő:

– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.

Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.

Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.

– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én vagdosnám a sziklákat. -144-

Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül, amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.

Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény. -145-

Hegyek ormán fényesedik, Ujholdacska megszületik. Lent a földön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.

Holdacska elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a nyomukba.

Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor, kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik szürkeszárnyú.

– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik sötétképű.

Holdacska már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.

– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová késtek? Mindj itthagylak benneteket. -146-

– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Sarlócska elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől félő ellenfélnek:

– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.

– Az Ujhold csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen.

– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a denevér.

– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a Holdacska .

– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke gúnyolódva.

– Nem addig a! – szól az Ujhold makacskodva. – Ha valóra válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?

– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a Hold az ég felé, hóval fedett hegyek megé. -147-

Arra sétált Esthajnalka , esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:

Másnap este lesve-lesték, hogy Sarlócskát megnézhessék; ám egy felleg nagysietve Ujholdacskát el-befedte.

– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja büszkén egy denevér.

– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy másik ostobácska.

Harmadnapra újfent lesik, hogy Sarlócska megjelenik; ám felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra gömbölyödik.

– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.

Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.

Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának sötét -148- fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.

Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben ezüstösen hullámoznak.

– Napistenke jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít fényessége.

– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.

S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják Holdacskának , minapesti Sarlócskának :

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi vétketekért?

Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.

A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a Sarlócskát , harmadnapos Ujholdacskát .

– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az Ujholdacska , harmadnapos kis Sarlócska . Én vagyok ám a vesszőcske, -149- én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?

Szigorú lett a Hold képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak, Holdistennek meghódolnak. -150-

Nagy fösvény volt Jamagata . Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta pénzecskéjét.

Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt, hogy meg kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott volt neki.

Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az ajándékféle, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt, meg a sok boltot, majd hogy ki nem nézte a szemét.

Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a sok portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab virágvázát.

Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy kérdezi az árát.

– Annak az ára száz jen lenne, hogyha egy darabban lenne, – feleli a boltos.

– Nem ér biz az még egy szen t se, – mondja a becsületes boltos – vidd el, ha kell cserépféle.

Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy örömmel viszi haza, jó lesz másnak ajándékba. -151-

– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az asszony feddő hangon.

– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá az ura szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.

Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja, papirosba csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen vele, amit akar.

Kezében a csomócskával, úgy indul Jamagata a barátjához. Benyit hozzá, megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így szól hozzá tompa hangon:

– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám riksám ból kiszálltomban, hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza összetörve, most itt állok szégyenszemre.

– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az ember és átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a bennelevőjét.

Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.

Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.

Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény volt Jamagata . -152-

Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók, bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.

Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az egyiknek, Fehérké nek, tarkás színe a másiknak, Tarkácská nak.

Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:

– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép nyugodtan fészketekben, -153- vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem látta csemegéket.

Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája, ó, de szörnyű a puskája.

A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön fetreng a nyúl pajtás.

Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.

– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha fájna.

Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a balfüle.

– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem mától fogva mindennek csak felét hallja.

Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl komához, erdőbeli pajtásához.

– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a komájától. -154-

– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a nyuszikák.

– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott, keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette a balfülét.

– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.

– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a félfülű.

Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.

– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl mellé, búban-bajban társa mellé.

– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem, levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.

– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam mától fogva útjának csak felét bírja.

– Ketten vagyunk Tarkácská val, – szól Fehérke nyájas arccal. – Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.

Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe. Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak, közbe-közbe danolgatnak:

Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül, egy-kettőre kézrekerül.

– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez a puskás -156- vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:

Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje, fehér kócsag lábacskája.

Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi, hogy a vadász jobbszem vaksi.

– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével csak balról lát, – súgja Tarka , a nagyobbik.

– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis Tarkácska .

Kapja magát a kis Fehér , egy ugrással a falhoz ér s lekapja a félfülecskét, Tarkácska meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a házból kiiramodnak.

Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra, kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg megszédül s összeroskad.

Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a kócsagnak, fület meg a nyúl -157- apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.

Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.

Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.

– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében. -159-

Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.

– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.

Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.

– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én horgocskámra kerülhettél.

Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna félszemmel meg mosolyogna.

Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.

Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra, készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.

Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép rajta szemlesütve egy leányka.

– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk nagy irgalmára. -160-

S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.

– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.

– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal gondját, én tudom ám annak módját.

Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.

– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.

– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt -161- se tudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.

– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.

– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a válasszal.

– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne árts a nézéseddel.

Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.

Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.

Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.

Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az fürdik -162- a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.

Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.

Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két karjába.

– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva, sóhajtozva.

– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.

Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt fiatalnak. -164-

Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben, csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja. Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában szapulgatják hollóékat a háztetőn.

– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, – szól az egyik, a nagyobbik.

– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat idehozzák s előttünk felfalatozzák.

– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a legkisebbik.

Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét ócsárolják, a magukét nagyra tartják.

Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget, öregéknek eleséget.

– Meleg van még, majd csak később, – szólanak -165- a hollószülők, de hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.

Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.

– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs vizében, egymást mossák, mosogatják.

Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra, fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.

– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még asszonyostul.

– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan fel egy másik liba.

– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.

– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel, hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik, szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, hogy és mit kell majd tennetek.

Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.

Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek, pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a három legravaszabbja; -166- mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.

– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?

– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy épp megfürödhessünk.

– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.

– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.

– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra, fogózzatok a szárnyamba.

Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.

– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda rántogatják.

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.

Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát, öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra -167- szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:

– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.

Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó partja felé, szülei bús sorsa felé.

– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz mellett, két kis holttest egymás mellett.

Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.

– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis árva.

– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.

Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s elkezdi a szavát szóló:

– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban, tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind odavesz. -168-

Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz, a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami hallszik.

– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben, jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:

– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.

Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.

Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai napig, szólás-mondás divatozik:

Kúszók között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a dinnye -féle, henyél az ugorka -féle; tök indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az úri-tök , settenkednék a lopó-tök ; dinnyécské nek az indája, csavarkodik ugorkára .

Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet kertek, szántók peremére.

Egymagában a folyóka , vékony szárú folyondárka , ül a réten hajladozvást, kúszócskák kal kacérkodvást.

– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól folyóka szeméremmel s a sok kúszó , a henyélő, rá-rápislant vágyó szemmel.

– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis folyóka , nézegetve jobbra-balra.

Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis tököcske , megszólal a henyélőcske :

– Szép kisasszony folyondárka! – s szőrös karját, nagy indáját lányka felé nyujtogatja.

– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; -170- karcsúságod megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a tök nagy bizakodva.

Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis tök , csúcsos fejjel a lopó-tök .

– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a tök gőgösködve.

– Igazad van, – szól ugorka s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha kell folyóká nak, nekünk szóljon és ne másnak.

Görög-dinnye a szomszédban, folyóká hoz odacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.

– Kis folyóka gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a tök szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog a mindenségem.

Laposat néz kis folyóka a dinnyécske formájára és a dinnye fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd. Folyondárka egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

Tök megszólja a hálátlant, ugorka az álhatatlant s mindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a folyóka van már kire támaszthassa; dinnyécské re hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem leli helyét.

Egy-két nap még alig múlik s a folyóka nyiladozik; vékony szárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve -171- síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a virágját.

Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy holló , fentről lecsap a károgó. Egyenesen a dinnyé nek, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja a nyelvével.

Felhördül a szegény dinnye , feljajdul a hű hitveske. Ám a holló lékelgeti és a dinnye magvas belét, belsejének színes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a dinnyé nek ízes leve s ahány holló mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem. Görög-dinnye roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskája széthulldogál.

Szegény árva kis folyóka , párja-vesztett kis kúszócska, dinnyé jére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.

– Tököcské hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a folyondárka s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény úri-tök nek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld ugorká é is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.

Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis folyóka elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak, sziromkái -172- szétszóródnak. Végigélte kis életét, kilehelte lenge lelkét.

Szétnéz a sok renyhe tök ön, elvirágzott dinnye földön, végignézi saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:

– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós folyondárka . -173-

Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a kórócska , ökörfarkú virágocska.

Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik meg:

– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.

– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az ökör-kóró.

– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el -174- a nagy rétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.

Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé leheveredik.

– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben, víz tükrében elbűvölten.

– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a hívságokon.

– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, -175- – szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.

– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.

– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.

Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és megpillantják, a két hiú virágocskát.

Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.

Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja, se lábbal meg nem tapossa. -176-

– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?

Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.

– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis virág szívszaggató mondókáját:

– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.

Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.

A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett imádkoznak, két halottat búcsúztatnak. -177-

Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében ugyancsak kitett magáért. Egy bonc nyitott be egy nap hozzá és azt mondta neki:

– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy lefestessem magam.

– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja a bonc nak.

– Akár csak a második énem, – örvendez a bonc és amikor fizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám egy ecsetem, azt odaadom neked.

– Ahhoz, – feleli a bonc nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.

Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott -178- ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztán a bonc , bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt bonc ejtette is ki.

– Azt – feleli az ember, – hogy a dájmió hivat a palotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.

Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a palotába, a dájmió színe elé.

– Azért hivattalak, – mondja neki a dájmió , – hogy lefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?

Beszólítja a dájmió a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövetfélét s Isten tudja, -179- mi mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.

Tetszett a kép a dájmiónak , jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a dájmiónak :

– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a dájmió . – Egy aranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.

Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a dájmióra , hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.

Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a dájmió a festőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.

Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe jut a bonc ecsetje.

– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?

– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.

Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a dájmió nak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságban voltak.

Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-, ezüst- kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.

Szaladnak az emberek a dájmió hoz, mondják neki a sok drága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.

– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.

– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a dájmió , – az én holmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.

Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen, immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.

Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett neki mindenre.

Csak épp avval tartozott még a dájmió nak, hogy amint üldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és íme, a dájmió palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt meg a sok holmi.

Úgy nekiesett a dájmió a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette. -182-

Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért éltek-haltak. Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.

Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott akart átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett a vendég, sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a zacskójában. Sóvár szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van ennek az embernek.

– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet ám ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit gondolsz, hogyan férkőzzünk hozzá?

– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes dolog lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.

– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, – inkább még többet talál hozzá.

Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól az urához:

– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s hogyha vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a holnapot. Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire sem emlékezel, mindenről megfeledkezel.

Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony a konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel főz, a tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt, gyömbéresen kerül tálra.

Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka. Hozzálát az utas és sorra kóstolgatja az ételeket.

– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a tésztába kóstol bele.

– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után nyúl.

– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús szemmel méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.

Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se beszéd, indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.

– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? – egyre csak ezt hányják-vetik.

Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel, odasompolyognak az utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak, leskelődnek, nagy csend a vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak, nagy -184- loppal bepillantanak, hát nagy szentek ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.

Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a helye az utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.

– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az ember az asszonytól.

– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni elfelejtette, azt is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy fontoskodva az asszony.

– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember nagy morogva, fejebúbját vakargatva.

– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az asszony sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván. -185-

Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.

Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a -186- szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.

Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.

Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.

Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja neki:

– Bambuku-csagama az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.

– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat fogod még venni.

Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és barátsággal meg-megcirógatja.

Híre terjed a községben, hogy itt a Bambuku-csagama , a csuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud -187-
-188- csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.

Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:

– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a fele. Bambuku-csagama a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a helye.

Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.

Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá. Bambuku-csagama az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége. -189-

Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk volt, Hacsibime . Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság volt.

Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának sem.

– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem környékezi, sok kísérés kerülgeti.

Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának, örömére az anyjának.

Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.

– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza. -190-

Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét kilehelte.

Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette, elnevezték községszerte: Hacsibime , a fatálas.

Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, Hacsibime , a fatálas.

Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát, befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a földesasszony, -191- ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.

Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.

– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a célját el nem éri.

Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért rimánkodik.

Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul el esküvőre Hacsibime , a fatálas.

Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a pohárkát, harmadszorra kiüríti, -192- egyet roppan fején a tál s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, Hacsibime , a fatálas. -193-

Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi leventénk.

Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.

Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.

– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája, -194- az lesz a párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.

Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az álmából.

– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.

Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:

Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.

Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak úgy kergeti a buzgósága -195- meg az éhsége és már a határán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.

Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.

– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.

Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik azokat a szegény ártatlanokat.

– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.

Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e Sippejtaro hírét és ki-miféle lenne.

– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor -196- eb a Sippejtaro , akárcsak egy levente. A dájmió egy embere lakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jó Sippejtaro . Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya gazdájához.

– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett lesz érte a jutalmad.

Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.

Abba meg Sippejtaro t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.

A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja. -197-

Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne, örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára, reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált ezúttal.

Nekiugrik Sippejtaro és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.

Mind egy szálig ott pusztultak. Sippejtaro megragadja, a vitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.

Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik Sippejtaro t, úgy viszik a gazdájához.

A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön. -198-

Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a Nagyszarvú volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.

Sétára indul egy nap a Nagyszarvú , utána a pajtásai a többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt egy kissé a Nagyszarvú és egy-két pohár nem a világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

– Hej cimborák, – kurjantja el magát a Nagyszarvú , – az ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom. -199-

– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk hozzá.

Táncra perdül a Nagyszarvú s énekel is hozzávalót; veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:

– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Úgy belemelegedett a Nagyszarvú és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:

– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a Nagyszarvú t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.

– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell neki.

– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom védelme alá.

Szarvatlan lett a Nagyszarvú és olyan mély volt az alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.

Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.

– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának, ágas-bogas agancsának.

– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.

Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti emettől is amattól is:

Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad -201- az egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre vannak?

– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. – Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt hozzánk szarvasokhoz:

– Nagyszarvú nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.

– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a volt cimborái.

Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt adott a szarvasok szavainak.

– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell helyt keresnem.

Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:

Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca. Csudálkozva -202- néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:

– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.

Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak -203- ki a farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.

– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek: nyi-hi-hin, nyi-hi-hin .

– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.

Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a sok ló.

– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? – faggatják az új pajtások.

Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy gyí te fakó.

Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.

– Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin , – nyerít a sok ló és jót nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson. -204-

Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.

Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből imádkozik.

– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.

Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a Nagyszarvút .

– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett s fohászkodik istenéhez.

Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a szarvas mellé.

– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.

Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ csúfjára való. -205-

Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még mélyebben, éjszakai csendességben.

Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne valakivel.

– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs pihenője a nyelvednek?

Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.

– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?

– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.

– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta, addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony vállvonással elő nem áll az álmával:

– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl járok-kelek, jobbra-balra -206- tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az írás áll a fáján:

– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább, mindenféle, szépnövésű, hitványféle.

Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek immár.

– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra kimustrálva; ezer szen darabja ára.

– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az asszony fitymás hangon.

– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz szen darabja ára, – feleli az asszony fennen.

– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az asszony gúnyos hangon.

– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz szen egy darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon. -207-

– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott hangon.

– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az asszony mosolygósan.

– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja, tíz garas (szen) a tíznek ára.

Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:

– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra. Finom a lelke, csínján bánj vele.

Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a családjától és útrakel.

Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja. Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.

Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.

– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.

– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy ládikójába.

Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a lányát és azt mondja neki:

– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék, egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak elő.

Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának. Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához: -211-

– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.

Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.

Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.

– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz, mintha az anyjának látná benne a lelkét.

– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se lesz mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a közelemben.

Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este, ha lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan megnyugszik, megvigasztalódik.

– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj neki, akárcsak a tulajdon anyád lenne.

Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart járni. De hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a szívét megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy szemmel nézte a jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének, ha megszólhatta és mindenképpen csak szabadulni akarna tőle. -212-

Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának, hogy jobb lesz, ha elválnak egymástól.

– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg valaki, avagy tán rám úntál?

– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést, – de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom, időnap előtt.

– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik, hogy mielőbb meghaljak.

– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és meglátod a varázslását.

Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.

Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.

– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol előlem?

Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok, annyi se tud kijönni a száján.

– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és a halálát kívánod szegénynek. -213-

Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az apjának.

– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az apja.

– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a látásán.

– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed, megláthatod te is őt benne.

Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait, amiket a halálos ágyán mondott volt neki.

– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az érzésed.

A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a szemében, úgy nyit be hozzájuk:

– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét. Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.

Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott. -214-

Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt tanyát.

Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra; megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az öreg asszony.

– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.

A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg. Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.

– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.

– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked a munkádban.

Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig instálta, míg megesett -215- rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:

– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a mozsárba. A többi aztán az én dolgom.

Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz, előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.

Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja, mintha ő lenne a felesége.

– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, – levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.

– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.

Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.

Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az asszonyképű állat és azt mondja neki: -216-

– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja az asztal alatt.

És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.

Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.

Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását, zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.

– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok én annak a gonosz borznak.

Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a dolga.

– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is szedegethetsz vagy egy kosárra valót.

Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.

Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy csitteg-csattog valami mögötte. -217- Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy csitteg-csattog.

Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett elő és tüzet csiholt belőle.

Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre, hogy libeg-lobog valami.

Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét, azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a rémületével és hazáig meg se mert állani.

Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan férkőzzék hozzá a borzhoz.

Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:

Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb, mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és azt mondja a borznak:

Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást -218- csapott a borz tőle, hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét, kenőcsöstül, fájdalmastul.

Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.

– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.

Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna egyet.

– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is megcsinálom a párját.

Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg agyagból tapasztotta össze.

Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.

– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.

Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.

Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után kezd kiáltozni. -219-

– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak integet a nyúl felé.

Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a csónakja.

– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a borznak.

Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul, mindenestül.

Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha kellett a ruhádra, bélésdarab kimonódra , a majsztram megfoltozgatta, bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány főztjén.

Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.

– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, – méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi, hol az üstje hült helyét.

– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.

Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával. Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.

Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis vargához, -221- hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.

– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más üstjét, szegény ember kis készségét?

Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott jószágot is.

– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a sajátomat, visszaadod a jussomat.

– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt elcipelni, szűk vállamra ráemelni?

– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.

– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg az én rizsem?

Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll az ültéből és azt mondja a púposnak:

Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a púpjára és indulna is már vele hazafelé.

– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt elcipelni, szűk válladra ráemelni?

– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos hetykélkedve, alattomban örvendezve.

– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd, most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?

Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:

– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.

A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik. -223-

Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali álmukat.

Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják, mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.

– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok csillag a madárkákra.

– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.

– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.

– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. -224- Ragyogni meg csillogni, azt csak éjszaka tudtok.

Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.

Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú, szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:

– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek, hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok? Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé hulltok le.

Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.

– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a borzason.

Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik, balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja -225- és korbácsot fon a hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába, sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül, egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.

Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a fellegek közül.

Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.

Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki. Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol szikrázik.

– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.

Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a -226- pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat elfelé, hogy a lába is alig bírta.

– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.

– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:

– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy mehetnékje, égfelé repülhetnékje.

Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben. Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy szikrázik fentről a csóvája.

Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.

– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna többé magához. -227-

Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek, fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok nyugalmát.

Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.

Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni. Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb. Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis csudát.

– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a ragyogó -229- szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind rajtafelejtette a szemét.

Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.

Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik összekaparni, annyi hullott ki belőle.

– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.

Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó helyett, hogy a dájmió é se volt különb, de még a mikádó é sem. Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.

Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla. Megmozdul a sok levente, a sok vitéz szamuráj és mind odaözönlik a kis helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan különöseket kívánt tőlük.

Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő Istent és idehozod hozzám.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, -230- – ha elhozod a virágot a paradicsom kertjéből.

– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a dobot, amelyik magától tud dobolni.

Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.

– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának. Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.

Útra kél másnap a mikádó és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja a mikádó , szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.

Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem akarhatott eddig senkit, mert mikádó felesége szeretne lenni. Odalép nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:

– Boldog lennék, ha a mikádó felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék. -231-

– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a mikádó .

– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld szülöttje vagyok, másutt az én hazám.

– Hát mifajta vagy? – kérdi a mikádó . – Ördögök fajzatja avagy Istenek leszármazottja?

– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.

Elcsudálkozik a mikádó , sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.

Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét, úgy imádkozik a boldogságukért.

Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége. -232-

Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.

Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy nyomorúságában.

Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.

Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert -233- borulni kezdett az ég alja. Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a selyemhernyót.

Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is okozta neki azt a nagy bánatot.

– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta volna a kutyáját.

Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.

Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és húzza a -234- kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.

– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony, – ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.

Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.

Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a tettét.

– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.

Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl rajta.

– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az elhagyott feleségétől. -235-

Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.

– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember. – Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.

– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a nagy gazdagsághoz.

Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két nap.

Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.

Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.

Egész a mikádó ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az asszonynak, mind a mikádó vette meg. Ebből készültek a ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.

Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet. -236-

Volt valahol Nippon országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött, hogy juthatna át arra a szigetre.

Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban, mintha feléje volna közeledőben.

– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a túlsó szigetre.

Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre. Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:

– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a tenger, sokan férünk el benne; -237- neked meg ez a kis sziget a tanyád, aligha lehettek oly sokan.

– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.

– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer. Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.

– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.

Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.

Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.

– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.

Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a túlsó szigetig ér el a rendjük.

– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.

Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl, odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:

– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek -238- ám benneteket. Túljártam az eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok. Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.

Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy, hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.

Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.

Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát és mind kicibálják a szőrét.

– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat, bánatostul, fájdalmastul.

Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.

Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy siránkozásra.

– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép fehér szőrömet jaj de kicibálták.

– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj neki a szélnek. Leszárad rólad -239- a sok nedvesség és megint elkezdheted az ugrabugrálásodat.

Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak a testje.

– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva távoznak útjukra.

Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet hozzá.

Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit ők míveltek vele.

– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd kellett miatta.

Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is a sorsát megadóan.

– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi lettél, az ártatlan kis nyulacska.

– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik a fájdalmad.

Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és meghengergőzik benne, hát íme, -240- azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom. Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.

– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet, hadd imádkozhassak hozzád.

Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a legifjabbik fia.

– Jakahime vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül jöjjön hozzánk.

– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban kedvel meg.

– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd megkedvelni.

– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy le ne késsék a lánykérésről.

A nyúl jóslása beteljesedett, Jakahime lett a fiatal bálvány-isten fiatal felesége. -241-

Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre, tiszta szívre, szeretetre.

Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.

Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól rája:

– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s így folytatja papos hangon:

– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál, sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra -242- ha nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?

Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az arcán, száját ilyen szókra nyitván:

– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász megadóan, meghajolva bűnbánóan.

– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog körülötte, íjat-nyilat nézegetve.

Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:

– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

88	odaaát	odaát
129	zsnegjén	zsinegjén

The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje

NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

ELŐHANG.

Tokió és Kiotó.

Barackfia, Momotaro.

Fehérke és Sárgácska.

A levágott nyelvű veréb.

Boncnövendék mérget evett.

Legyecske és Legyezőcske.

A majom és a rák.

Odango – az igaz neve.

Égi tündér ruhácskája.

A virágfakasztó öreg.

A tigriskölyök.

Golyvát kapott a két öreg.

Hökköm törpe.

Rizsbor-vásár.

A szamuráj szerencséje.

Az irgalmasszívű szegény.

Tenger alatt járó asszony.

A medúza és a majom.

Az újhold és a fellegek.

Patkány-lakzi.

Vak hátán világtalan.

Az ezerlábú szörnyeteg.

Világító János-bogár.

Testemésztő kígyófűve.

A boszorkánypók.

Tengert apaszt, tengert dagaszt.

Csalafinta rókakölyke.

Tíz szen-pénz a halszag ára.

A csodaforrás.

Téli hónap szamócája.

Papirsárkány eregető.

Urasima, a halászlegény.

Kőfejtő és hegyiszellem.

A hold és a denevérek.

Jamagata ajándéka.

Félfülecske, féllábacska.

Víz tündére Sellő-lányka.

Holló úszik, liba kúszik.

Kacskaringós folyondárka.

Ibolyácska és a Puszpáng.

Csodatévő ócska ecset.

Felejtető gyömbért evett.

Bambuku-csagama.

Hacsibime, a fatálas.

Szellemirtó Sippejtaro.

A felemás szarvas.

Férjemuram a vásáron.

A varázstükör.

Csitteg-csattog, libeg-lobog.

Üstöt lopott púpos varga.

Az üstökös és a pacsirták.

A bambuszlányka.

A selyemhernyó.

A nyulacska és a krokodil.

A bonc és a vadász.

TARTALOM-MUTATÓ.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

NIPPON-ORSZÁG
NAPOSKERTJE