The Project Gutenberg eBook of Emberek a kövek között by Cécile Tormay

Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy galyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.

Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba. Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű, hideg eget.

A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje. A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még vörösebbek -4- lettek: élő sebek a halott szürkeségben.

Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni. De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell. Néha a szél az erősebb, néha az emberek.

Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös hegyi levegőbe a völgyi harang.

Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen sorban kapaszkodtak a patak mentén. -5-

Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket. Hátrafordult.

Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek. Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt csendben tisztán hallotta a szavukat.

Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel elsőnek hozzá.

– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az asszonyának.

Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella anyjához holdvilágnál harmonikázni.

– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.

Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.

– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De meg is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát. Beszélni is fogok vele.

Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött, akár a megriadt libák. -7-

Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly, Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…

Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a vén almafa éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett egy almát. Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval úgy a kezére húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért rajtakapta, a miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.

Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába csüngő haját -8- és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a hegyek közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették… Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott csipőjének a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.

Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda. A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki kurjantott. -9-

Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg kenyérszag áradt. «Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot nyelt. Éhesen ment tovább.

Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott -10- még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent bele a fiú kormos arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A legény feltekintett és az ajtóhoz futott.

– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett ki, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.

A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.

Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál visítva taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta. Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén körül; azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.

Davorin, mikor legénysorba került, el is -11- fordult tőle. Csak az elmult őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:

Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:

Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek között a falra.

Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy, rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron, -12- billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták, hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.

A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvencze, a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két együttérző kis állat.

Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak tiszta, holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben aprózódott el. Odabent a -13- házban, magára hagyatva jajveszékelt az asszony, a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.

Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények, egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az erdő fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa tetőt, a melyet, mint barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a merre épen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.

Mióta Jella az eszét tudta, mindig így -14- volt ez, pedig az anyja azt mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek ide az atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is, elitta azt, a mi a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá gondolniok.

Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.

Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét, nagyot harapott, -15- aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással nézett rá vissza.

Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg lehajolt érte, elhallgatott.

A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.

Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott. Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a tűz fénye. -16-

– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: – Rossz… nagyon rossz…

Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a kötelek surlódtak az asszony ölében.

A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a padkára ült.

A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely -17- kátrányfekete barlangjába, melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:

– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával, mint a szavával.

– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló száradt a szélben?

A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:

– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…

– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy rojtos, -18- sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem adtak neki pénzt.

Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már nem emlékezett.

A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre… -19-

A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.

Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak; balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki különben korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, a kik nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes volt; durva tüskés haja között apró csatornákban folyt a verejték.

A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves daróczsubák és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő -20- kalapjukat és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták. Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart imádságos könyv.

Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett, várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.

Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad levegőjéhez volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől. Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érczes villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között, mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve ült a padban és egyre a zsályát -21- szagolgatta, a mit kopott imádságos könyvében hozott magával.

Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten, hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A sírásónak fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.

Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az ő nagy, csendes erdeinek az élete.

Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon -22- kire haragszik?» – gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy a tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.

– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…

Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten. A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:

– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit trónja elől, le a pokolba…

A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de -23- a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig kárörvendő arczczal fordult meg a padban.

«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül. «Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is. Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét. Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy szinte fájt a szeretettől a melle.

Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett és azután egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.

– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a családokat: -24- persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…

Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök, nagy aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a házból.

Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre. Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte? Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr? Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.

A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna: «Giacinta». Elszorult -25- a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt emelkedő kopott Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt a Megváltót nézte, a ki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet érzett mindenki ellen.

A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét. Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.

Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak, aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria szaga. -26-

Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány üres szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt hátakat és nem látott semmit.

A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön. Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte, hogy talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a tekintetét.

Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire. Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult. Hátrább kerek ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő olajos fejek. Csupa ismerős arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a tekintetük. Davorin meg -27- úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja végével dudvát ver ki a kövek közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.

Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?» De Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe, mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év után, mikor minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!

Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú gyűlöletével kiáltott feléje:

A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros hangok. Valaki káromkodott.

Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a szegek szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette, csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most -28- már tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a férfiak nem védik meg többé.

Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett és felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál. Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján egyenletes villanással gyult meg és aludt ki a napfény.

A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz, aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén; mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…

A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem lélegzett senki. -29- Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés rezzent át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.

Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a tollbokrétás kalaptól.

– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.

A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták, hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen fordult a harag.

Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy gyerkőcz nekibátorodva megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett -30- futni. Jella megállt a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, a hogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy fejletlen suhanczé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha harapni akarna. Az arcza sötét lett. Vérében elkeseredett vadság kavarodott fel, mely most támadt benne, melyet soha sem érezett eddig. Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A következő pillanatban felocsudott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a levegőben. Egy kavics Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal levél; a tócsákban frecscsent a víz – a többi kő czéltalan kopogással hullott bele az út árkába.

– Az asszonyoknak igazuk volt! – És most már nevetni kezdett néhány legény.

– Igazuk volt! – dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, a melylyel a -31- férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már… jóllaktak a bűnnel.

Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta tekintetével néztek össze.

Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr; Franjó, mintha ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.

A biró elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító oldalát.

– Nem viszik magukkal a gazembert; megint letagadott mindent az asszonya! Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a csendőrökkel; a sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.

A két tollbokrétás csákó eltünt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai között. -32-

Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegzettek mind a ketten és tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most, hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az asszony kibontotta, meg czéltalanul újra összebogozta álla alatt a keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján rezeg a szoknyája ráncza. Hallgattak. És ezekbe a kérlelhetetlenül néma perczekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul megbocsátott.

Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a padkára. Vizes rongygyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan szivárgó vért. Az asszony -33- fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a rendes életüket… Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon. Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott volna be hozzájuk, mintha az ablakon át az egész falu leselkednék rájuk. És az asszony, csüggedt sóhajtással leakasztotta a tűzhely mellől a hálót, melyen tegnap dolgozott.

– El kell mennem. Agyonütnek a kutyák, ha nincsenek csendőrök a határban, – mondotta Giacinta és félrefordította a fejét. A hangja bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt: -34-

– Leviszem a hálót Porto-Réba, a halászoknak. Ha lesz pénzünk, másutt telepszünk meg.

Az asszony habozott és a szerint, hogy felemelte vagy leeresztette a szempilláit, felderült, elsötétedett az arcza. Végre is megrázta a fejét, mintha önmagával vitatkoznék.

– Nem lehet. Ha én elmentem, téged nem bántanak. Később visszajövök érted.

Jella érezte, hogy az anyjának igaza van: őt nem fogják bántani és azért mégis félt valamitől, a minek a nevét nem tudta volna megmondani.

Többet nem szóltak erről egymásnak. Az asszony batyuba kötötte a rosszabbik szoknyáját, a topánkáit, meg a ködmönét, aztán tétovázva a levegőbe nézett, aztán Jellára. Hirtelen letette a batyut a küszöbre; végigment a szobán, lekuporodott a tűzhely elé és egy rozsdás késpengével feszegetni kezdte a falazás legalsó tégláját.

A leány szeme nyugtalanul követte zajtalan, gyors munkáját. Minden más egyébről -35- megfeledkezett. Csak a téglát figyelte. A tégla lassan mozdult, kifordult a helyéből, korom pergett körülte és Giacinta könyökig dugta kezét a fekete üregbe. Szurtos rongyba csavart kis aranykeresztet húzott elő.

Jella felkiáltott elragadtatásában, de egyszerre merev lett a nézése. Eszébe jutott a mit Slatka mondott tegnap egy arany-, keresztről és… fáradtan letörölte a verejtéket homlokáról.

– Csak ez maradt meg… mormogta az asszony szomorúan. Visszatette helyére a keresztet és a téglát és nehéz mozdulattal felállt.

Jella meglepetten rezzent fel, már nem gondolt erre. Mondani akart volna valamit, a mit eddig soha sem mondott, mert hiszen a templom óta egészen bizonyosan tudta, hogy szereti az anyját, szereti, még ha aranykeresztet adtak is neki. Keresni kezdte a szavakat, de egyetlen egy sem jutott az eszébe. Megadóan felsóhajtott, úgy mint a kinek nincsen szava. -36-

Az asszony hátranézett a küszöbről. A keze a hálóba markolt, a melle egyenlőtlenül emelkedett.

– Van még kenyér ma estére a polczon – mondotta rekedten. Felkapta a batyut és nem pillantott többé vissza.

Kinn sárgán ragyogott a nap a füvön. A korcsma felől elnyújtott, éneklő hangok hallatszottak. A dudás panaszkodó, élettelen zenéjébe messze dobogás vegyült.

– Nem lát meg senki. Már tánczolnak odalenn – mormogta Giacinta. Jellának úgy rémlett, mintha Davorin parancsolgató szavát hallaná. «Ma ő a kolovajda», villant a fejébe és a tanító pirosképű leányára gondolt.

A bokrokon túl már csak a patak zúgott a sziklás partok között. Jella az anyja után iramodott, a ki még a korhadt, keskeny pallón is futva ment át a víz felett. A tajtékzó ár hideg szele meglengette a szoknyáját. A leány lenézett a mélybe. Eszébe jutott, hogy a palló sikos és ijedten tekintett az anyja után: «Ha megtalálna csúszni!» Most gondolt először arra, hogy baja eshetnék. -37-

A tulsó parton megálltak. Giacinta szomoruan nézett egy ideig a leányára, aztán lassan simogatni kezdte, megtapogatta a haját, a homlokát, az ajkát, mintha a kezével is látni akarná az arczát, mintha a kezével is emlékezni akarna a vonásaira. Az ujjai reszkettek, a melle behorpadt, a hogy görnyedten föléje hajolt. Jella lehunyta a szemét és összeharapta a fogát, hogy ne kiáltson, az asszony pedig darabos gyöngédséggel rázta a vállát és közben sokszor egymásután, parasztosan, hangosan megcsókolta.

– Majd visszajövök érted, – sóhajtotta tompán, mikor felegyenesedett. Maga sem tudta, a leányt akarja-e vigasztalni, vagy önmagát. Jella megint mondani szeretett volna valamit, a mi fájt neki, a mi lassan emelkedett a mellében. Hiába, a szavak elkerülték a száját, a szempillája alatt buggyantak ki. Két nehéz gyerekkönycsepp folyt végig az arczán. De az anyja ezt már nem láthatta. Lehajtott fejjel, magányosan indult útnak az erdei ösvényen és a talpáról halk neszszel hullott vissza a felvert avar. A nagy -38- tölgy alatt még egyszer megállt, még egyszer visszanézett. A szeme ködös volt, a szája hangtalanul mozgott.

Mind a ketten szólni szerettek volna és… nem birt szólni egyikük sem. -39-

Jella egy kövön ült és a vén tölgyre bámult, a melyik alatt nem állt már senki. Az anyja szoknyájának ide-oda lengő kék foltja rég eltünt a rőt fatörzsek között, lépésének a zaja is elhangzott. A leány csengő lüktetést érzett a fülében és az erdei némaság megtelt gyűlölködő emberi hangoknak az emlékével. Szinte ujra hallotta a reggeli szitkokat, a lármát és egy sajgó ürességnek az előérzete fogta el, a mely még messze volt, de már jött onnan a víz tulsó partjáról, a kunyhójuk felől. Nem akart hazamenni, mert biztos volt benne, hogy ott megismer valamit, a mi szomorú és a mit nem ismert eddig. Hova menjen? A kecskéivel, a hegyeivel is egyedül lenne ma. Valakinek a hangját szerette volna hallani, a ki azt mondja neki, hogy az anyja hamar visszatér. -40-

Már jó ideje nézett egy kis kék villanást a tölgy odvas törzsökében, a meggyűlt esőviz felületén, de nem tudta, hogy nézi; már jó ideje hallotta a száraz galyak recscsenését az erdőben, de nem tudta, hogy hallja. Nagy zavart érezett a homloka mögött. Soha sem hitte volna, hogy annyi gondolat van a világon, mint a mennyi az ő fejében támadt. Eddig nem történt az életben semmi. Mindég csak a hegyek, a kecskék, a leányok, a legények, a vasárnapi mise; csak az anyja hálója, az atyja káromkodása; csak a hó, a szél, a nap… és semmi más. Most pedig egyszerre minden érthetetlenül megváltozott.

Hirtelen felkapta a fejét. Egy különös, hajlott alak tűnt fel a patak mentén. Jágoda volt, a vén koldusasszony. Sebesen szedte a lábát és jártában görnyedt felsőteste olyan csodálatosan mozgott, mintha földigérő sovány kezével egyre füvet tépne. Így ment ő az országuton, a templomon át, az udvarokon. Mindig sietett. Ha valaki alamizsnát adott neki, kissé fordított az arczán és alulról nézett fel az emberekre, mint egy ránczosképű, gondtelt öreg kutya. -41- A kenyeret kapzsi mozdulattal gyömöszölte tarisznyájába, a pénzt a szájába vette és indult vele a korcsmába. A parasztok nevettek az ivóban, ő meg kiköpte a filléreket a bádogasztalra, hóna alá kapta a pálinkás üveget és az ugató kutyák között, káromkodva, gyorsan, gyorsan ment haza a leégett vízimalomba, a mely valamikor, nagyon régen, mikor még a kerék forgott és az ura, a vöröshajú molnár élt, az övék volt. Most is a romok felé tartott. Jella utána eredt.

Mióta visszaemlékezett, mindég ilyennek ismerte a koldusasszonyt, mindég ott látta kóborolni a malom tájékán. Gyerekkorában félt tőle, később szerette hallani a meséit.

Jágoda azok közül való volt, a kik még ismerték az erdei törpéket és találkoztak a sziklák között a kőszakálú hegyirémmel. Jagoda látta a szárnyas tüzet a Jezeró szörnyű mélysége felett. Jagoda tudta, hogy mit mond fagyos őszi estéken az erdő zúgása az embereknek.

– Bóra lesz, – mormogta olykor napsugaras, csendes időben, – a kőmezőn hallottam a varjutövistől. És másnap bőgött a -42- szél és a magasban mennydörögve nyargaltak neki a hegyeknek a nedves, fekete fellegek.

– Jön a hideg, – dünnyögte a korcsmában, míg a szilvapálinkáját mérték, – a patak visszament ma éjjel jégért a sötét szakadékba… És alkonyattal sivított a hófergeteg az ormokon és a faluban kurjongattak a fuvarosok, mert nem látták egymást a ködtől.

Mindenki csúfolta a félkegyelmű öreget, titokban mégis babonásan hitt benne mindenki. Őt kérdezték, milyen lesz a termés, hozzá mentek jóféle füvekért, ha betegség volt a házban. Jella is úgy képzelte most, hogy Jágoda, a ki tudja azt, a mit a többiek nem tudnak, talán segíthetne rajta. Adhatna neki valaminő szárított füvet, a mitől elmúlnék a nagy fájás baloldalt a szive táján.

Már ott állt a régi malomnál. Az elvadult bozótból szomorúan meredtek az égnek az omladó falak. Alattuk ezüstfelhőben porzódott a rohanó víz és a szele meg-meglengette a nyálkás mohát, mely mint megannyi -43- csepegő zöld jégcsap csüggött le a mozdulatlan fekete malomkerékről. Régen lehetett már, hogy a malom megállt. A tűzhely falomladványán egy fa nőtt azóta. Az ajtó tátongó nyilásán benyúltak a bokrok; a lecsüngő mennyezet alatt, a pusztulásban, új meg új fészket raktak a madarak.

Jágoda görnyedten ült egy halom törmeléken és a korhadt kereket nézte, mintha arra várna, hogy elinduljon. Mikor Jella melléje kuporodott, fel sem pillantott, meg sem mozdult. Csak bólingatott, úgy, mint a ki valakinek a messziről jövő beszédjét helyesli; közben pedig elszáradt, barna kezével értelmetlenül simogatta maga mellett a gyepes földet. Sok idő múlt el így, végre is a nélkül, hogy feltekintett volna, morogni kezdett:

Jella, mintha csak erre várt volna, elfojtott lélegzettel hajolt Jágoda arczához:

– Vissza, – sóhajtotta sötéten az öreg. – Mindenki visszajön, csak az emberek nem ismernek olykor rájuk. -44-

A leány annyit értett az egészből, hogy az anyja nem maradt el tőle; a szeme felderült. Jágoda pedig dünnyögni kezdett, mintha álmában beszélne:

– Stevó, a molnár is visszajött. A malom is visszajött. Mert hát azelőtt is a miénk volt itt minden. A ház, a patak, az erdő. És a kerék járt. Nem tudod te azt megálmodni Jellicám, milyen szép hangot adott akkor a víz… Aztán beteg lett Stevó. Sem a pap, sem a fűvek nem segítettek rajta. És a kerék nem forgott többé, aztán meghalt Stevó és a kerék megrothadt a vízben.

Jágoda két keze közé fogta a fejét. Kendője alól mint a kócz csüngött ki ősz haja. Valahányszor sóhajtott, úgy hangzott, mintha horpadt mellében mindég szakadt volna valami.

– Igen, akkor azt mondták nekem az emberek, hogy a Stevó malma nem az enyém többé, mert nem fizetett meg a molnár valami idegen népeknek. Az idegen népek el is jöttek ide. El akartak tőlem venni mindent. A házat, a patakot, az erdőt. De hiába fenyegetőztek csendőrrel, törvényes írással, -45- nem mentem ki az ajtón. Csak vártam hogy valami történni fog, aztán, mikor nem történt semmi, hát egy éjjel… leégett a Stevó malma.

A nap eltünt a vízről, a fák árnya átnyúlt a tulsó partra. Jella figyelni kezdett, eddig az anyjára gondolt. Jágoda összébbhúzta aszott nyakán a rongyos inget. Szemgödreiben, mintha hangyák nyüzsögtek volna, egyszerre megmozdult a mélyenfekvő, élettelen két szem. Aztán közel hajolt a leány füléhez:

Jella szája kinyilt. Az öreg lassan, ijesztően nevetett bele a növekvő homályba:

– Minden elégett. A mi megmaradt, az már csak nekem kellett. Azóta is a magaméban alszom és Stevó hazajár éjszakára. – Jagoda egy pillanatig hallgatott. Rejtélyes lett az arcza. – Én megismerem azt, a mi visszajön. Megismertem Stevót is, a malmot is, pedig mind a ketten meghaltak már.

Jella borzongva nézett szét a romok között. Hirtelen felállt. A hegyek mögül ekkor -46- fordult ki a fiatal hold. A vízről nyirkos levegő szállt fel. A leány félrehajtotta az ajtónyilásból a galyakat és futni kezdett a patak mentén. A szive gyorsabban vert. Úgy rémlett neki, hogy mellette a sötétben is szalad valaki, sebesen, zajtalanul, aztán itt is, ott is egyszerre több helyen kidugja a fejét a bozótból. Mikor jobban odanézett, csak a cserjést látta. Egy harmattól lucskos galy az arczát súrolta. Hátra hőkölt. Iszonyodva pillantott vissza.

A holdfényben kisértetiesen világítottak a malom romjai. Jágoda mozdulatlanul állt a törmeléken és még mindig nézett le a kerék irányába, a melyikről ő biztosan hitte, hogy megindul valamikor.

A leány térde reszketett, mikor a patak pallójára ért. A zúgó mélybe hideg foltokat szórt le a hold. A korhadt deszka mintha lassan ingott volna a fekete víz felett.

Jella a palló közepén hirtelen megállt. A kunyhójuk ötlött a szemébe. A fal fehér volt, csak az eresz vetett puha, kék árnyat az ajtó fölé. A ferde kis ablaküvegen úgy ragyogott a holdfény, mintha világ virrasztana -47- odabenn. Tegnap még a tűzhelynél ült az édesanyja. Tegnap még várt reá valaki. Hangtalan zokogás járta át a testét. Most már tudta, hogy miért félt hazajönni. A következő pillanatban egy nagy, heves hullámban megakadt benne a vér. Úgy érezte, mintha lenn a sötét víz is megállt volna, csak a palló csúsznék vele együtt sebesen, szédítően a két part között. Tisztán látta: a ház mellől emberi árnyék vetődött a kövekre. Valaki állt ott a fal tövében. Jella ingadozva lépett. Leugrott a pallóról. A partibozóthoz lapult.

Csak egy pillanatig hitte, hogy az anyja jött haza, inkább Stevóra gondolt, a kit Jágoda várt vissza a malomba…

Túlnan mozogni kezdett az árnyék, ide-oda lódult, lassan előre nyúlt; egy férfiember lépett ki a holdfényre. Jella fellélegzett. Davorin volt és már szemben álltak egymással.

Mind a ketten zavarodottan hallgattak el. Maguk között éreztek valamit. Nem tudtak úgy szólni egymáshoz, mint máskor. Davorin a szája szélét rágta és botjával a földet túrta. Jellának egyszerre minden az eszébe jutott. Így látta őt ma a templom előtt… Mikor a legény kinyujtotta kezét a dereka felé, ellenségesen húzódott hátra:

– Ostoba vagy, – dörmögte Davorin nyersen. – Az anyád rosszféle volt… hiába gyilkolsz a szemeddel… rajta még a stevagorai Csodatevő sem segített volna, neked meg csak bajt csinálok Slatkával, ha beleszólok.

– Régi haragosa az anyádnak. A kovács is járt utána. Aranykeresztet is adott neki. Az ilyesfélét eszükbe veszik a fehérnépek.

Megint az az aranykereszt! A leány sápadtan meredt Davorinra. A legény nem sokkal volt magasabb nála. Széles melle szabadon -49- látszott a durva ing nyilásában. Szögletes feje keményen ült a vállán. A haja hirtelenszőke volt, a szeme tétova nézésű, mintha mindég keresne valamit. Lustán beszélt és ilyenkor a felső ajka csak alig takarta széjjelálló, fehér fogait. A keze nehéz és meleg volt. Jella szerette érezni a súlyát a derekán, de most nem akarta, hogy illesse. Ez a tartózkodás ingerelte a legényt.

– Nem kell ahhoz oltár, hogy te az enyém légy. Az anyád se ment a templomba engedelmet kérni.

– Ne vedd a szádra! Jella hangja megszaggatta az alvó falu csendjét, felemelt ökle fenyegető árnyékot vetett a holdfényes kövekre. Egyszerre összerázkódott. Most -50- értette csak meg, mit akar Davorin és megint lüktetett benne az a lázadó vadság, a mely ma reggel felkavarodott a vérében.

A legény nevetett, idegenül, vágyakozva nevetett és kiméletlen erővel kapta el Jella felemelt öklét. Soha sem látta ilyen szépnek a Giacinta leányát.

És ő, hogy szabaduljon, vergődve hajolt előre. Egy pillanatig némán, ellenségesen dulakodtak egymással. A férfi nem engedett. Nyitott száját mohón szorította a leány fedetlen nyakához. Mikor ajka alatt érezte az ellenkező kis test fejletlen fiatalságát, reszketni kezdett, mintha nem állana a lábán. Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Tekintete bárgyú lett, marka elgyöngült a Jella ökle felett. A leány felfogta ezt a pillanatot. Könyökével vakon mellbelökte támadóját és nyargalt a ház felé. Mire a legény eszmélt, már csikorgott a retesz.

Davorin veszettül kezdte rázni az ajtót. Jella nem mozdult odabent. Mereven tapadt a falhoz. Tágranyitott szemmel bámult bele -51- a feketeségbe és a tekintete megakadt a tűzhely mellett. A hátulsó kis ablakon át kilátott az erdőre. Úgy rémlett neki, mintha a holdfényben megindulnának a fák; sötéten, nesztelenül jönnének feléje. Szinte fellélegzett, mikor kivűlről újból behallatszott hozzá Davorin rimánkodása:

Olyan szépen, olyan alázatosan kérte és ő lassan az ajtó felé fordította a fejét.

A korcsma tájékáról ekkor duhaj kurjantás hallszott. Davorin hirtelen hátranézett, mintha attól félne, hogy a mulató legények megláthatnák a szégyenét. Káromkodni kezdett. Valami iszonyút mondott a Jella anyjáról. Patkós csizmájával dühödten rúgott egyet az ajtón.

A leány visszahökölt a küszöbről. Kinn a sziklás földön kopogó léptek távolodtak. Az alsó soron egy kutya ugatott. Csend lett megint és Jella nem bírta tovább elviselni a sötétséget. Tapogatózva ment a hideg tűzhelyhez. Emlékezett, az anyja ott tartotta a polczon a gyufát egy fületlen -52- csuporban. Elsőnek a kukoriczamálé akadt a kezébe és a némaságban újból meghallotta az anyja szavát: «Van még kenyér ma estére». De ezek a visszhangzó szegény szavak most valahogyan szomorúbbat mondtak neki, mint akkor. A kénes gyujtó szaga az orrába csapott. Könnybe lábadt a szeme. A rőzse füstölt, pattant, lobbot vetett. Fénye megvilágította a kopott kis faszéket, a melyen az anyja annyi hálót szőtt.

Jella hátrapillantott, mintha valamilyen sötét ürességbe kellene belenéznie, a mi itthon várt reá, a mit nem ismert eddig.

A kenyér nem ízlett neki, pedig éhes volt, az ágyon nem tudott pihenni, pedig fáradt volt. A tagjai fájtak, félt egyedül, fázott az anyja nélkül és mégis égette a nyakát Davorin vad csókja. Szerette-e őt? Nem tudta, de azért arra gondolt, hogy ha most itt lenne, talán visszaadná a csókját… Aztán mégis letörölte a helyét. Véletlenül Giacinta vörös keszkenője akadt a kezébe. Szomorúan nézett reá és úgy érezte, mintha a kendővel egy kicsikét visszajött volna hozzá az édes anyja. -53-

A szegletben egyenletesen lihegett a kecske. A tűzhely tájékán egy házi tücsök kezdett czirippelni. Ezt a tücsköt ismerte az anyja. Tegnap is szólt, azelőtt is és… Jella nem félt többé. Elaludt. -54-

Jella emlékezetében úgy maradt meg az a nap, a melyen anyját elüldözték tőle, mint egy nagy, ijedt üresség, a mely nem ment ki többé a házból, a melyre mindig vissza kellett gondolnia. A hegyekből hazatérőben sokszor leült útközben a kövekre és eltöprengett, hogy miért lett az ő élete más, mint a többieké. De nem bírta végig gondolni soha. Az embereket okolta mindenért és hogy ne emlékeztessék az ijedtségre, az ürességre, meg a sötétségre, elkerülte őket. Davorin elől is futott. Csak messziről látta egy este a kútnál. A tanítóék Zorkájával beszélt. Zorka nagy, piros arcza pirosabb volt a rendesnél és Davorin hangosabban nevetett, mint máskor. Jella befogta a fülét és elbujt a bokrok mögé.

Aztán egyszer azt izente Slatka a kis fiával, jöjjön be segíteni az udvarba. -55-

A kocsmáros-tanítóék is hívták. A Slatka sógorasszonya is, de Jella elfordult, ha szóltak hozzá:

Mikor hűvös, kora reggeleken kecskéivel a hegyekbe ment, gyakran betért a templomba. A kecskék kinn várakoztak rá és míg ő imádkozott, a kövek között burjánzó füvet legelték. Csak a kis fekete gida dugta be a fejét a nyitott ajtón. Két szarvának árnyéka ördöngősen mozgott a napfényben, csengője csilingelt az áhitatos csendben, mintha az oltárnál miséznének. Jella egyedül volt és úgy tartotta, hogy legjobb ilyenkor imádkozni; ilyenkor csak őt hallgatja a falmélyedésben az a kékruhás Szűz Mária, a ki majd visszahozza az édes anyját.

Hanem aztán, mikor annyi nap mult már el, hogy a tíz újján sem tudta megszámlálni, elfáradt a várakozásban, nem tért be többé reggel a templomba, este nem nézett le többé a völgybe, hogy vajjon ég-e már a világ az ő ablakukban. Az arcza beesett, a teste megnyúlt és a szeme megtelt vad -56- szomorúsággal. Már nem értette, hogy volt idő, mikor fájt neki, hogy nincs kivel beszéljen. Megszokta, hogy senki sem tudja róla, mit hord a mellében, pedig a vasárnapi mise után mind utána fordultak a padban.

Mióta az emberek rosszak voltak, úgy érezte, hogy a nagy hegyek jobbak lettek hozzája. Naphosszant elbarangolt a hegycsuszamlások között. Elfeküdt mozdulatlanul a magas csúcsok árnyékában, a honnan egyforma kicsinek látszott a templom is, az ő kunyhójuk is, a hová nem hallatszott fel sem a Slatka hangja, sem a harang szava. Már nem tépte véresre a kezét a sziklákon, hogy kimentse a pókhálóból a lepkéket, hogy újra repülni lássa őket a mélység felett. Nem nyúlt többé a lepkékhez, de egy kővel agyonütötte a pókot. A szeme megcsillant és maga sem tudta, miért néz le ilyenkor mindig a falura.

Ha olykor visszafordult a gondolata, homályosan érezte, hogy más volt ő azelőtt, de hogy milyen, arra már nem emlékezett. Talán nem is ő volt az, aki énekelve nyargalt -57- le kecskéivel a lejtőn? Elfelejtette, hogy valamikor vígabbak lettek a nevetésétől az emberek és az erdők…

Az irtás már fehér volt az epervirágtól, mintha meszelővel frecsegtették volna össze. A fák kérgén már kopácsolt a kövi rigó. Jella a fűben feküdt. Két tenyerébe támasztotta az állát és mezítelen lábát lassan súrolta egymáshoz a levegőben. Egy fűszálon istenbogár mászott felfelé. Ráfújt. A bogár visszaesett a mohába, aztán előlről kezdte.

Az irtáson egy ember jött át. Az ölfa árnyékában megállt és az ingével végig törölte a homlokát. Dusán volt, a mogorva nagy Dusán, a kiről a népek azt mondták, hogy a likai hegyekből, csendőrök elől szökött erre a vidékre, mert megölte az odavaló gazdag papot. De rábizonyítani nem tudtak semmit. Ez a nagy, magányos ember, a ki az erdőkben élt és csak ritkán vetődött le házak közé, keveset ivott, keveset beszélt. Ezért nevezték el Medve Dusánnak. És ha valakinek eszébe jutott, hogy a régi időkről kérdezősködjék, fénytelen, apró szeme felett mély barázdába szökött a homloka; olyan sötéten meredt -58- a kíváncsiakra, hogy elakadt a lélegzetük és tőle nem kérdezősködtek többé soha. Jella, mint a többi falubeliek, bizonyos tisztelettel nézett erre az emberre, a kinek nem volt szüksége senkire.

– Szóltam az apáddal. Egy járóföldnyire dolgozik az erdőben! – Nehézkesen indult tovább és mentében úgy nézett ki, mintha minden lépésnél a földhöz ragadt volna a talpa.

– Az anyámat nem látta? Hangja elcsuklott. Amikor kimondta azt, a miről senkivel sem beszélt, a mire mindig gondolt, ösztönszerűleg lesütötte a szemét, mintha azon keresztül bele lehetett volna látni a lelkébe.

Az ember megállt. Tagbaszakadt, nehéz hegyi paraszt volt. Csontos arczát kicserezte a sok szél, durva állán deresedett a tüskés szakáll. Formátlan, megzöldült kalapot viselt, melynek pereme foszlottan csüngött vörös nyakába. Szőrös mellén fel-felhólyagzott a fuvalatban a szurtos, csíkozott ing. -59-

Jella nem értette meg. – Odalenn? A hegyeken túlról?… Valami az eszébe jutott, a mire eddig soha sem gondolt. Nyugtalanul pillantott fel:

– De úgy-e, a hegyeken túl is hegyek vannak?… Mi is lehetne más egyéb… Vagy a tengernél volt?

– Nincs ottan se kő, se tenger, a hol én jártam. És még olyasfélét is dörmögött, hogy a Nagy-Havas mögött, túl az Obruč szakadékain, vége a hegyeknek.

A leány ijedten fogta meg mezitelen lábával a köves talajt, mintha ez az ember ki akarná húzni alóla a földet, mintha el akarná venni tőle még a hegyeket is. A torka összeszorult.

– Hát olyan hely is volna a világon?… Aztán mi lenne ott, a hol nincsenek hegyek? -60-

– Valaminő síkság – dörmögte Dusán egykedvűen és görcsös botjára támaszkodott.

Jella egy ideig leverten nézett maga elé. De azért még reménykedett, még nem hitt egészen.

Jella keze, mintha követ tettek volna bele, lecsuklott és súlyosan ütődött a csipőjéhez. Az ember már indulni kezdett, mikor utána szólt:

– Puszta – morzsolta vontatottan a leány, – Puszta… és mindent, a mit gyűlölt, öntudatlanul belevont ebbe az ellenséges, idegen szóba. A falut, az embereket, az elhagyatottságot, a hegyek végét. Puszta… Puszta…

Jella leült a földre, Medve Dusán meg egyre kisebb lett a lejtőn. Először a csizmái -61- tüntek el, aztán a csíkos inge. Már csak a feje látszott ki a kövek közül, mint egy golyó, a mely magától görög lefelé. Egyszerre eltünt egészen.

Jella kiáltani akart. Az az ember elvitte a tudatlanságát, a miben jó volt élni… Hát nemcsak az ő hegyei, meg az anyja tengere van a világon? Ez az új gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy valahol messze, messze az Isten is megszünik. Félt, bár közelebb érezte magához a hegyeket, ép úgy, mint az anyját a templomban, mikor bántották. Zavarosan folytak össze az érzései. Ijedt kis zokogással nyult végig a földön.

Az erdők sötéten állták körül. Egyedül volt. A napfényes ég alól csak a csúcsok tiszta, érintetlen csendje jött le hozzá, az az élő, mindenható csend, a melyről ő nem tudta, hogy azért olyan jó, mert megállítja a fájó gondolatot. Valami a hatalmába ejtette őt láthatatlanul. Nem lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek, mert hiszen, így jobban lehetett őket szeretni… Könnyein -62- át felnézett rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És ekkor, a mint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte hogy az ő vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…

Egy néma nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő, meg a hegyek egymáshoz tartoznak. -63-

Az öreg templom fala és a partos oldal között úgy összeszűkült a mély út, hogy csak egy ember fért el benne. Esteledett. A kövek már nem látszottak a földön. Jella hazafelé tartott. Davorin a műhelyből jött. Egy pillanatra megállt, aztán előre lépett és a tenyerébe fogta a leány állát. Nyersen kényszerítette, hogy feléje forduljon.

– Nézz már valahára rám, – a hangja kérő akart lenni, de a marka kemény és parancsoló volt.

Jella vére lassan szállt fel a szívéből. Olyan váratlanul találkoztak, olyan jól esett neki. Hát van még valaki a világon, a ki az ő szemébe akar nézni?… Hirtelen fáradságot érzett a térdében, mintha nagy, magányos futás után állítanák meg. Davorin melle széles volt és ő ki szerette volna sírni magát -64- valakinek a mellén. De azért ösztönszerűleg mégis hátrább húzódott.

Ez a rekedt hang visszalökte a lányt… Ez ugyanaz a hang volt, a melytől akkor este megirtózott.

– Hát nem akarsz? A legény gyorsan lélegzett, Jella érezte, hogy a szája az ő száját keresi a homályban. Melle a melléhez ért. Szinte szédülve hunyta le a szemét. De ekkor érthetetlenül, mintha Zorka nagy, piros arcza került volna eléje és Zorka mellett meglátta Davorint és a kutat. Csak most jutott eszébe, hogy ugyanez a kép sokszor megjelent előtte, ha egyedül volt a házban és kinn besötétedett.

Este megdöngették az ajtaját. A legény állt a küszöbön. Hiába könyörgött. Jella nem mozdult a házban.

Vasárnap volt. A kocsmaajtó felett lassan ingott a megvörösödött borókaág. Árnyékát fel-le hintálta Davorin arczán. A hosszú Branko és két dugárlegény a küszöbön guggolt. Milutin, a harangozó duhaj fia, pohár mellett ült az ablakdeszkán. Fél lábát kilógatta az útra és hogy kipróbálja új csizmáját, időnként rugott egyet-egyet a korcsmai kutyákon. A leányok magukban tánczoltak a ház mögött. Csak a dobogásuk hallatszott. A legények még ittak. Mikor Jella elhaladt mellettük, összenéztek, Davorin mondott valamit, a min a többiek nevettek, és ezzel a leány után iramodott.

Jella menekülni szeretett volna, de mást gondolt. Visszafordult és szemtől-szembe várta a legényt.

A kocsmaajtóban felágaskodott a két dugár. -66- Branko előrenyujtotta a nyakát. A harangozó fia kihajolt az ablakon.

Davorin sokat ivott az nap. Szemét elfutotta a vér és úgy megmarkolta Jella vállát, mintha össze akarná roppantani.

– Soha! – kiáltotta Jella minden erejéből, hogy meghallják odaát is és öklével Davorin szeme közé csapott.

A legény dühödten suhintott utána botjával. Mikor nem találta el, túlhangosan, fenyegetően nevetni kezdett.

A czimborák is nevettek a korcsmaajtóban és ez volt az, a mit Davorin nem tudott soha megbocsátani. Valahányszor meglátta Jellát és Branko meg a két dugár röhögve tüzelte, összeszorította a fogát: «Megkeserüli még»… -67-

Fenn a Javorje oldalán már a fűbe hullott a vadrózsák vére. A nap forrón tűzött az oldalakon. A szél csak nagy ritkán jött le a földre. Jella tudta, hogy ilyenkor a magasban jár, mert este lobogtak a kék nyári égben az ökölnyi csillagok.

Napközben az erdőben és a földeken dolgoztak az emberek. A falu néptelen volt. Csak a patak felől hallatszott elvétve sulykolás. Csak a sírásó házában fütyült szakadatlanul a gazda. Az ő földjét aratás után kellett megmunkálni…

Dél volt. A legények már hanyattfekve nyujtóztak az irtás szélén. Jella térdig gázolt a fűben. A nap csillogott egy fatönk halott, ezüstös kérgén. A fatönk mellett agyagkancsó állt a gazban. A leány csak akkor vette észre, mikor a kis fekete gida neki -68- ugratott. A kancsó feldült és a víz halk kortyogással ömlött a száraz földre. A közelben mozdult valami. A hosszú Branko felkönyökölt Jella mellett, mikor meglátta őt, a szoknyája után kapott. Nevetve kezdte húzni maga felé.

Szavára több izzadt álmos fej emelkedett ki a fűből. Branko ellenszenvesen vigyorgott:

– Szép vagy Jelliczám… Jella nevére a kiemelt fagyökér mögött még egy ing fehérsége villant. Davorin volt. Egy ideig az ébredő ember bárgyú tekintetével nézett maga elé. Elnyújtott két lába között a füvet kezdte tépdesni.

A leány nem látta őt. Kirántotta szoknyája végét a hosszú favágó kezéből. Indult tovább. Mozdulatánál az ingváll oda tapadt a hátához, rezes ragyogású haja alatt fiatalon hajlott oldalt napégette nyaka. A legények sértő tekintettel követték a teste ringását. Branko és a dugárok felugráltak. Davorin nyujtózott.

A rekkenő melegben szinte reszketett a levegő az irtás felett, a forró földből erjedve -69- áradt ki a termékenység kesernyés szaga. A nap villogása a legények fejébe kergette a vért. A leány olyan idegen, olyan új volt nekik, itt az erdők között. A járása könnyebb, a teste szabadabb volt, mint lenn a faluban és a fejét magasan hordta, mintha mindég a csúcsokra nézne fel.

Jella hallotta, hogy beszélnek mögötte, de nem törődött velük, hanem mikor egyszerre csend lett, mintha késsel vágták volna el az össze-vissza hangokat, nyugtalanul fordult meg. Mozdulatánál a lába köré csavarodott a rongyos kis szoknya.

A legények csoportban álltak egy kiszáradt fa alatt. Mindannyian őt nézték. Csak ekkor látta meg, hogy sokan vannak. Öten, talán hatan is, és ekkor látta meg közöttük Davorint. Ösztönszerűleg lejebb eresztette csipőjén a feltűrt szoknyát.

Davorin nyaka vörös volt, duzzadtan lüktettek rajta az erek, szeme alatt két nyers folt tüzelt, mintha meggyulladt volna benne a vér.

Jella zsibbadtan meredt rá, aztán a legények felé fordult, de az ő elváltozott arczukból is a Davorin szeme nézett rá ijesztően, -70- a baromi erő rettenetes jogával. Elsápadt. Egyszerre mindent megértett. A szeme kitágult és megtelt iszonyattal, mintha kérlelhetetlenül látná közeledni magához az anyja végzetét. Úgy érezte, hogy a teste elveszti a szabadságát. Láthatatlan erők fogják körül. Nincs menekülés, a levegőn át terjed a veszedelem és elzár előle minden útat. Riadtan lapul össze, mint egy szegény kis őz, a melyet bekeritettek a farkasok.

Davorin mondott valamit, a mit nem értett és azért mégis tiltakozva, undorodva rázta a fejét.

– Hát nem akarsz? – ordította a legény. – Majd akarunk mi! Olyan mozdulattal intett a többieknek, mint mikor kutyákat uszítanak a biztos prédára.

– Gazember! – kiáltotta Jella élettelen hangon. Két keze a levegőbe kapott, mintha szíven lőtték volna, aztán futni kezdett reménytelenül, kétségbeesetten. Davorin és a legények nagy ugrásokkal nyargaltak mögötte az irtáson át, mint egy egyetlen, sokfejű lihegő állat, a mely félholt zsákmányát üldözi, hogy megosztozzék rajta. -71-

Jella nem tudta, merre fut, csak rohant vakon az erdőnek. Káromkodás verte fel a csendet. Valaki elbukott. Valaki visszacsuszott a meredeken. A fenyőágak süvöltve csapódtak hátra a törtető emberi testek mögött. Az erdő ritkulni kezdett. A vad horpadások között sziklák nyúltak fel.

A leány arczát megvérezték a galyak, a szoknyája lobogott, az inge tépetten verdeste a vállát. Egy pillanatra térdre bukott, aztán megint tovább, fel, egyre magasabbra. Mialatt emelkedett, mintha lesülyedtek volna körülötte a kövek, a bokrok, az erdők. A mélyben zavarosan mosódott össze a völgy, az irtás, a riadtan ügető kecskék, a fák között felvillanó, nyargaló alakok. Egyszerre mozdulatlan lett a szemebogara. Mintha eddig csak önkivületében futott volna, mintha csak most ismerte volna meg a tájat. A nagy, kopár sziklarém a fenyves felett… A lila virágos havasi rét… Eszébe jutott a szakadék és a villámsujtotta fiatal szálfa, a mely áthidalta. Irányt változtatott. Nekiszaladt a vizmosásnak. Ájult rémülettel négykézláb kapaszkodott gyorsan, gyorsan felfelé és -72- közben remegő kézzel görgette vissza maga mellett a kimozduló köveket. A legények fenyegetően orditoztak utána. A kövek meg csak zúdultak lefelé.

Elérte a szakadékot. A ledőlt fenyő csúcsa csak alig hogy partot fogott túlnan. A szél kisértetiesen rezgette a mélységbe meredő, elhalt galyakat.

Már hallatszott a legények kiáltozása. Davorin feje kibukkant a lejtőn. Egyszerre dermedten álltak meg mindannyian.

Jella előrehajolt, végignyúlt a perzselt fán és nyitott szemmel, lassan kúszott át a hideg halál felett. A fenyő reccsent… egy pillanatra meghajolt, mintha a mélységbe akarná ejteni a leányt. Aztán már ott állt a túlsó parton és az életösztön megnövekedett erejével taszított egyet a fenyőszálon. A fa csúcsa ketté tört, lefordult a szakadék széléről és zuhant alá a sziklafalak között, surlódva, távolodó, hosszú zajjal. Valami locscsant a szakadék fenekén és a sötét láthatatlanból megint háboríttatlanul hangzott fel a földalatti vizek tompa zúgása.

Jella felemelte a fejét. Most már nem -73- jöhetett utána senki. Összeszorított ököllel nézett a túlsó partra. Tépetten, rongyosan, vadul. A vére lüktetésétől nem hallott többé semmit. A szemébe mintha buborékok emelkedtek volna. Reszketni kezdett a szíve táján, a nyakánál, a csipőiben és eszeveszetten megint futásnak eredt.

Csak ekkor ocsúdtak fel a legények. Szégyenkező, tehetetlen dühükben köveket hajigáltak a leány után. Veszett ordítozás vegyült a rengeteg rejtélyes zúgásába és Jella érintetlen sziklái, nyomorult, piszkos szavakat ismételtek meg. Aztán, mintha egyszerre mindent elfelejtett volna a táj, még nagyobb lett a némaság, még nagyobb és tisztább a csend.

Jella idegen erdőbe ért. Erre még nem járt soha. Az óriási fák alatt, mint vörhenyes, lenyomott gyep, puhán terült a fenyőtűk rétege. A törzsek északi oldalán moha nőtt. A nap rézsútos aranysávokban nyúlt el a földön, fényén békésen suhant át a fenn szálló madarak árnya. A leány megállt. Oly végtelen volt a csend, hogy hallotta, mikor a fenyőszurok halk neszszel lecsurrant a -74- fák kérgén. Nyugtalan lélegzettel szívta be a melegben olvadó illatot. A törzsek között gyalog ösvény látszott, aztán szétnyílt az erdő. Fehér sorompó állta el az útját. A sorompón túl meredek töltésen, fatalpakon két sötét vonal kanyarodott és a hol a nap beléjük sütött, úgy csillogtak, mint a kasza pengéje. Jella szeme követte a két vonal útját, messze-messze egy barlangban tüntek el. Kémkedve, bizalmatlanul hajolt előre. Az erdővel szemközt sivár sziklafal meredt, lejebb a fal éle belezuhant a szakadékba. A töltés alatt fenyőfák csúcsa zöldelt fel a mélyből. Az innenső oldalon, az erdő sötét vonala előtt, kis házikó állt. Három görbe fa, kerítés, lócza. A lóczán egy ember ült és pipált. Mikor a leányt meglátta, kivette a szájából a pipát és azzal intett feléje.

Jella olyan kevéssel beérte ebben a perczben, hogy a közönyös mozdulatban védelmet, hívást, mindent látott, a mi jó volt és a mire vágyott. Megint nyargalni kezdett, mindig gyorsabban, ijedten az ember felé, a hogy melléje ért, irtózva fordult hátra, -75- aztán lebukott a padra. Feje erőtlenül csuklott a falnak; a szemét nem tudta nyitva tartani.

Mikor felpillantott, a férfi előtte állt és komolyan nézett le rá. Nem szólt, nem kérdezett semmit, Jella mégis érezte, hogy sajnálja őt. És ekkor az a mondhatatlan szánalom szállt fel benne, a mit az ember csak önmaga iránt bír érezni. Sovány, kis válla a falhoz ütődött. Meghatóan fiatal arczán, a nélkül, hogy tudta volna, lassan csurogtak végig a könnyei.

A férfi szinte szégyenelte a tehetetlenségét. Bizonyos volt benne, hogy a leány szenved. Miért nézi hát tétlenül? Félre fordult. Ügyetlenül taposott szét egy rögöt a csizmája sarkával. Olyanformát gondolt, hogy tennie kellene valamit. De semmi sem jutott az eszébe, kiverte hát a pipájából az égő dohányt és bement a házba. Kis vártatra kenyeret, meg egy köcsög aludt tejet hozott ki. Mikor letette a lóczára, előre hajolt. Egészen közel volt a leányhoz. Hallotta ijedt lélegzetét. Látta összekarmolt homlokát és, hogy letörölje a szivárgó vért a halántékáról, félszegen végighúzta durva tenyerét az arczán. -76- Megkönnyebbülés fogta el. Egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen ez volt az, a mit ő tenni akart. A leány összerezzent. Így csak az anyja simogatta őt régen-régen, mikor kis gyerek volt. Fáradt, beesett szemét hálásan emelte az idegen emberre.

Az ember már nem volt fiatal, vézna mellén behorpadt a kék csíkos vászonzubbony. Sapkája alatt őszülő haj látszott. Az arcza kicsiny és száraz volt; csak az állán nőtt szakáll és a szája mellett, mintha a sok hallgatástól támadt volna, két kezdődő barázda látszott.

Jella szabadabban lélegzett. Az a lázadó, keserű érzés, mely a belsejét ásta, elzsibbadt az idegen ember jó, szürke szemének a pillantása alatt. Szinte akaratlanul beszélni kezdett. Eleinte akadozva, értelmetlenül, aztán indulatosan, vádolón és közben szétfoszlott fejében a sok zavaros ijedtség. Minden egyszerübb lett. Csak az történt, hogy az anyját elüldözték, a többi magától jött. Mintha eddig iszapos, sötét bozótban járt volna, lesüppedve, iszonyodva, vakon; most sütött a nap, tisztásra ért és nem félt, mikor -77- visszanézett. A lába gyorsabb volt a veszedelemnél. Ha Davorin utóléri, talán lerántotta volna magával a szakadékba, de mert nem érte utól… megvetette. Olyan szokatlanul jó volt, hogy beszélhetett, hogy meghallgatják. Körülnézett. A szeme tele itta magát melegséggel, újra ragyogott. Lassan lóbálni kezdte a lábát.

Az ember mosolygott és közelebb tolta a leányhoz a tejes köcsögöt. Jella kiitta a tejet és felállt. Mozdulatánál a másik olyanfélén nézett rá, mint a kis fekete gida, mikor este el kellett válniok egymástól. Ettől a tekintettől eszébe jutottak a kecskéi.

– Gyere be a házba, – mondotta zavartan – üvegbura alatt van egy szép Szűz Máriám. Van egy alabastromkutyám is… Megmutatnám. Mialatt beszélt, az a sejtése támadt, hogy ha ez a leány elmegy innen, magányosabb lesz, mint volt valaha.

Elindultak az erdő felé. Mikor Jella átlépett a töltésen a két fekete vonal felett, lemutatott a földre:

A leánynak eszébe jutott, hogy hallott valami ilyesféléről egyszer a faluban.

Ez nem érdekelte Jellát. Inkább azt akarta megtudni, milyen az a vonat és honnan jön.

– Miért nem szereted? Úgy hiszem a nagyapám is onnan szakadt erre a vidékre. A nagyapám is magyar volt. -79-

– A tisztelendő úr azt mondta, hogy a magyarok véres szájú, hatalmas kutyák.

– Te nem vagy olyan, – mondotta Jella félhangon, mintha jóvá kellene tennie valamit. Hirtelen felpillantott:

– Huszonkét éve szolgálok itt. Én ültettem azt a nagy szilvafát is. Hát téged minek hívnak?

– Jella… ismételte meg az ember lassan, mintha jól az emlékezetében akarná tartani. Közben kivette az óráját a nadrágzsebéből. Spárgára kötött otromba ezüstóra volt, kopott -80- bőrzacskóban hordta. A leány tisztelettel nézett rá.

– A tengerhez? A leány az anyjára gondolt és mert arra ment a vonat, amerre az anyja, hát szerette volna látni.

Jella soká barangolt az erdőn, míg megkerülte a nagy szakadékot. Az irtás táján ráakadt a kecskéire. Az oldalakon már növekedett a csúcsok sötétje. Az ölberakott fa -81- árnyéka elnyúlt a földön. Puha szürke hamu ereszkedett a fákra, betemette a völgyet. Mikor a leány meglátta a mélyben a falu elmosódott fehérségét, egyszerre kemény lett a lelke. Eszébe jutott, hogy egyedül van. Szétszakadt a fejében az a nyugalom, melyet fentről hozott magával, megint érezte, hogy ő meg a hegyek egymáshoz tartoznak. Benne is vad, zúgó patakok járnak és elsodorják őt magát is, benne is kövek vannak, nehéz kemény kövek, a melyekkel agyon lehetne ütni azokat, a kik őt és az anyját bántották. -82-

A nagy, karsztos hegyfalak alatt csak két ember állt a sinek mentén. Az alagutból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha ezer kalapácscsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség. Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen nyargalt előre a sineken.

A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított ablakainak fénykoczkái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett. Viharától reszketett a föld, a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyujtotta az éjszakát.

A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltünt. Kihült füstje alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét a szakadékok felett. A töltésről -83- lüktető neszszel egy kavics gördült alá a mélybe.

Mintha a dermedt némaságon átrohanó erő megrázta volna őket, kezükben meglengett a jelzőlámpa. Hallgató beszédben így szóltak egymáshoz a messzeségbe. Egymásra voltak utalva a nagy elhagyatottságban. Ott fenn a magasban, összébb szorították az alagutak az őrházakat. Kívülök nem létezett semmi más. Halott, fehér sziklák, hideg szakadékok, szürke kőmezők; élőn csak az erdő, zúgott… Az alagutakon túl megszűnt az ő világuk. De itt jól ismertek mindent: a villámperzselte távirópóznát, a rozsdafoltos talpfát a kanyarodónál és a vízárok táján azt a kapcsoló csavart, a melyik könnyebben meglazult, mint a többi. Egymást is ismerték, akár a sinszögeket és előre tudta mindenik, mit fog mondani a másik a következő pillanatban.

Az egyiknek volt felesége, meg gyermeke is és elvágyott innen. A másik egyedül élt a kis őrházban, a szilvafa alatt, -84- melyet huszonkét évvel azelőtt ő maga ültetett.

Az ember bement a házba. A lecsavart petroleumlámpa fojtós szagot terjesztett. Kiült hát a küszöbre és maga sem vette észre hogyan, megint Jellára gondolt. Felsóhajtott. Nem, így nem lehet élni…

Mióta a leány először jött el hozzá az erdőből, elmult a nyár. Azóta sokszor várta a töltés mellett és olyan nagyon nézett le a fák közé, hogy a szeme könnyezett, a pipája kialudt. Nem vette észre, szívta tovább, mintha égne. Jella még messze volt, lenn a völgyben, de az éneke már felért a magasba. Üde és fiatal volt a hangja mintha erdők harmatján, patakok csengésén szűrődött volna át. Aztán kibukkant az erdőből kecskéivel és nevetett. Az ajka nedves volt, a foga fehér. A haja kuszáltan csillogott kis feje körül és az arczán szinte még látszott annak a napfénynek a meleg aranya, a mely épen megsütötte.

Sokszor jött el így hozzá. Péter eleinte nem tudta, hogy várja, csak akkor, később, mikor már nem bírt másra gondolni. És -85- valahányszor találkoztak, az ember mindannyiszor meg akart a lánynak valamit mondani. De mikor rá került a sor, hogy beszéljen, csak egy sóhajtás jutott az eszébe.

A multkoriban, mikor még vöröslöttek a galagonyabokrok, Jella teletüzködte piros bogyóval a haját. Péter mosolyogva nézte fején a vad koszorút és megkérdezte tőle, hogy férjhez tudna-e menni. Csak úgy véletlenül szaladt ki a száján, szinte megijedt, a hogy hangosan hallotta a gondolatát.

Jella, a szakadékok felett, elnézett a faluja irányába. A szeme sötét lett, Davorinra gondolt.

– Soha, – mondotta, – most már vége. Péter nem mert többé erről szólni és ha olykor az az érzése támadt, hogy a vére a szemén át szalad a leány felé, hát elfordította a fejét. Nem akarta, hogy őt is meggyűlölje, mint azokat a falusi legényeket, a kik elől hozzá menekült.

Jella sokszor beszélt Balog Péternek az -86- anyjáról és a hegyekről is. Fenn ült a sorompó rúdján és lóbálta a lábát a virágok felett. Mindig így tett, ha jókedve volt. Az érdes hegyi szellő lengette a haját. Az ember előtte ült egy kövön és mosolygott és nem figyelt oda, de a hangját azért hallotta.

Péternek fáradság jött a derekába, mikor a nagy hegyre felnézett. Magában önkénytelenül számolni kezdte az éveit. Sok volt, háromszor annyi, mint a mennyit Jella számolt. Egyszerre minden ránczot külön érzett az arczán, egyszerre nehezek lettek szája körül a barázdák.

Hallgatott és bizonyosan tudta, hogy magától sohasem fog merni arról szólni, amire annyit gondol.

A leány oldalt hajtotta a fejét. Lepillantott rá. Mintha az utóbbi időben a kék zubbony jobban behorpadt volna a Balog Péter mellén. Akkor is köhécselt, ha nem nevetett.

Jella nem értette őt. Szeretett feljárni az őrházba, mert ott fenn eltakarták a hegyek a falut és mert beszélhetett mindenről, a mi a fejében volt. Aztán meg olykor a vonatot is látta, a mely az anyja tengere felé ment.

Odalenn nem szólt senkihez, csak egyszer állt meg a kocsma előtt Medve Dusánnal. Azóta még a legények is elkerülték, mintha félnének tőle. Mikor észrevette, bátrabb lett. Davorint jóformán soha sem látta és ha mégis az eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint egy veszedelemre, a melyet szeretni tudott volna, a mely elmult, a melyet kinevetett.

Egy napon lakodalom volt a faluban. A korcsmáros-tanítóék Zorkájának pirosabban tüzelt az arcza, mint valaha, Davorinnak meg olyan szűk volt a csizmája, hogy belesápadt a képe. Jella nem fordult meg a templom előtt, hogy utánuk nézzen.

Davorin leitta magát és a Jella nevét kurjongatta; -88- Zorka pedig sírt a küszöbön, és az asszonyok vigasztalták. Aztán minden rendbejött és Jella még inkább elidegenedett a falutól. Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor, mely senkinek a kertjébe sem tartozik.

Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette. Egészen egyformán szerette őket. Szívesen odadörzsölte volna néha az arczát a Péter sovány arczához, de ha feléje hajolt az ember, olyan érthetetlenül húzódott hátra tőle, mintha haragudnék.

Szótlanul mentek a töltésen. Jella elől járt, Péter követte. A fűben zörögve kergette a szél a száraz leveleket. A fenyvesben zúgott az ősz. A leány a télre gondolt. Hirtelen megállt és bevárta az embert.

– Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök vissza, – szinte öntudatlanul hajolt előre, olyan közel, hogy a másik érezte a hűvös levegőn át meleg lehelletét.

Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát. Szájában megrecscsent a pipaszár.

Mikor az erdőhöz értek megálltak. Jella -89- maga mellett letört egy darabot a vén fenyő kérgéből és szórakozottan a levegőbe dobta. Aztán duzzogva nevetett:

A leány megütközve nézett rá. De Péter arcza komoly és merev maradt, csak a szája reszketett.

Nem jött válasz a kérdésére. Jellában daczos harag szállt fel, mintha megbántották volna.

– Soha, – felelte az ember kétségbeesetten. Mást, egészen mást akart mondani, de csak ez a szó jutott az eszébe. Mikor kimondta, ijedten nyujtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy visszavegye. Jella kíméletlenül taszitotta el magától. Aztán elment, anélkül, hogy visszafordult volna.

Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a kérgén -90- meglátszott a seb, melyet a leány öntudatlan kézzel tépett. Az emberen nem látszott semmi.

A szél duruzsolt. A táviróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a harangjelzést a mélybe.

Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét. Nem értette, hogy mi történt, de azért alig csodálkozott. Már jó ideje megszokta, hogy minden másként jön, mint a hogy ő várja. Olyan megfoghatatlan az egész. Az emberek, az élet is. Megint egyedül érezte magát a világban. -91-

Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani az édes anyjáról.

– Jól vigyázz rájuk! – És odaadta neki a csempe bögrét, melyben Giacinta a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, mely az utolsó hálóból megmaradt. Aztán ment; korán, virradat előtt.

A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindég szállt a füst és a szaga messzire érzett az ősi rengetegben. Őszszel lassan néptelenedett el az erdő. A kis tisztásokon elhagyatottan -92- álltak a galyakból összerótt kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt lombot.

A szénégetők már javarészt átmentek Szlavoniába a facsúsztatáshoz, csak Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjszakák már hidegek voltak.

Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szunyogok zümmögtek. A szénkúp oldalából, mintha kemenczelyukakból jönne, egyre szállt a füst.

Zora Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé, mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arcza fekete volt a szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna; az alsó fogsora mindig kilátszott. -93-

Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába. Zura Jovannak rövid volt a lélegzete.

A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ideérjen. A szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, a melyre nem bírt visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.

Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán még sincs itt. Két keze kinyílt a levegőben, mintha elejtette volna az utolsó darab kenyerét.

A kolibából sajátságos csörömpölés hallszott. A leány hirtelen kiegyenesedett. Feje -94- előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta volna átugrott a küszöbön.

– Anyus!… kiáltotta olyan hangon, mint egy gyerek, a ki elől hiába bújtak el. – Hiszen tudtam… Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arczátlanul nevetett. Jella szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. «Vajjon megveri-e ezt is?…» Szerette volna látni. A háta puha volt, a csipője rezgett, mikor mozdult. «Ezt jól lehet ütni», – gondolta. – «Soká, ököllel.»

Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:

– Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindig asszony nélkül az erdőben.

– Megverted már? – kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura Jovan még jobban kinyitotta a száját:

Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az ázott földbe. A locsakos víz feketén frecscsent térdig feltürt nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe. Egy pillanat mulva eltünt a füstben, mely mint a megolvadt sár, gomolygva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.

– Elmenj innen, – mondotta lassan ringatva a csipőjét, – itt hármunknak nem telik az étel… -96-

– Az apád?… Ép úgy lehetne az enyém is. – Az asszony bárgyúan, gonoszul nevetett. – Sohse volt a tied. Te senki lánya, te… Az anyád csak előtted szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért tűrte, hogy üsse… Ostoba volt, mint a talpam…

Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a kérlelhetetlen kifejezés volt, melylyel az éhes állat az ételért dulakodik. Jella mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, a mit régen Zura Jovan az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete horpadásban szembekerült vele. Fuldokolva kiáltott rá:

Jovan, mintha valamit követne a tekintetével, a mi elrepült tőle, bután nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a koliba felé.

– Az mondta! Az ott bent! – ordította Jella. – Üsd… Üsd!… Ököllel! A fejét…

A szive dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva menekült vissza az erdők zúgó alkonyába. -98-

Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták felfogni, hogy a Giacinta lánya hogyan tud olyan magányosan megélni közöttük. Voltak, a kik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindig hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. -99- Úgy érezte, ő haragszik a vijjogó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan, beesett szemmel nézett fel a hegyekre.

Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, a melyet nem bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg Zura Jovan, a kit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos asszonyt is, a kit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az emberek rugják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rugnak mindent, a mitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.

Néha feldöntötte a rövidinges kis gyerekeket a falusi utczán. Fel akarta volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan tiport a meleg kövekre. -100- Beletiport a napfénybe, amiért lenn járt a faluban.

Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten örökös jeget tett a helyébe.

Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint a többi emberek. Az Ezüstös, a melyben annyi csillogó forrás fakadt. Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjszakára azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.

Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt rá. A vihar sivítva hajtotta maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arczát. A kecskék nyugtalanul dörzsölőztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem félt. -101-

A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás orma.

Ezek voltak Jella legszebb perczei. Mindenről megfeledkezett. A felhők eltakarták a falut. Onnan lennről nem láthatta senki a hegyeket. Ilyenkor egyedül az övéi voltak… -102-

Giacinta még mindig nem jött vissza, Jella pedig még mindig várta. Ha a szél száraz levelet csapott az ablakra, sokszor kifutott az ajtó elé és éjjel, mikor csak félig aludt, nem egyszer hallotta, hogy valaki az ő hangjával beszél az üres házban: Anyus!… Anyus!… Ilyenkor reggel úgy rémlett neki, hogy az anyjáról álmodott…

Már hosszúak voltak az esték, Jella iszonyodva nézett az ablak felé, mintha a tél ott ülne a küszöb előtt a sötétben, mintha látszanék a lehellete a hólyagos, zöld ablaküvegen… Eszébe jutott a behavazott falu; a nagy csend, melyben még kutya sem ugat, a fűzfavessző, melyből lassan kosár lesz dermedt térde között és… a végnélküli jeges éjszakák, mikor az ember nem -103- tud aludni, mert éhes. Tekintete vissza-visszatért a laza téglához a tűzhely falában. De hát hol is maradhatott el az anyja ilyen sokáig?

Ünnep volt. Jella a hegyekből jött vissza, gombát szedett a nedves oldalakon, ott, a hol még sütött a nap. Lenn az úton egy házaló poroszkált. Az ember azt kérdezte, merre van a korcsma? A leány szóbaállt vele, mert idegen volt. Hátha tud valamit az anyjáról. De azért nem kérdezett tőle semmit, csak ment mellette és lopva olykor rápillantott. Messziről jöhetett. Látszott a csizmáján. A hátán egy fekete ládát vitt. Az általvető szíjja mélyen belevágódott a hóna alatt a rongyos kabátba. Az arcza vörös volt az erőlködéstől.

Mikor beértek a faluba, az ember megállt az ároknál, nekidűlt egy földhányásnak és leeresztette az általvető szíjját. Letette kalapját a fűbe és beletérdelt, aztán óvatosan kiszedte a reteszeket. A fekete ládából fésűk, kötények, kendők, vásári tükrök, hamis függők kerültek elő. A kékbeli olajos -104- holmi és az olcsó szappan szaga erősen áradt a Jella orrába, de ő csak egy rojtos tarka kendőt nézett, a mely szebb volt, jobban virított mindennél. Ez a kendő megfogta a szemét. Ilyen gyönyörűséget nem látott soha. Egyszerre vágyódni kezdett rá. Mikor utána nyúlt, feltekintett. A kút felől dobogó, vihogó csoportban leányok, asszonyok jöttek az úton. Zorka is közöttük volt. Jella tovább iramodott. Csak messziről fordult vissza. Az ember még mindig a kalapjában térdelt. A leányok taszigálódva állták körül, Zorka pedig vállára vetette a tarka kendőt és egy bádogkeretes tükörben nézegette magát.

Jellának eszébe jutott Davorin. Valami rosszat szeretett volna asszonyának kiáltani, de azért mégis hallgatva ment odébb.

Útközben minduntalan a kendőre gondolt. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában volt a birónénak egy ilyen kendője és ő szerette volna legalább egyszer a vállára vetni és szaladni vele, hogy a rojtok lobogjanak a szélben… Minden lánynak volt kendője a faluban, neki nem volt; nem -105- volt neki soha semmije… Elképzelte, hogy ha az a kendő az övé lenne, úgy menne misére még nagy melegben is és Davorin megint őt nézné Úrfelmutatáskor, mikor a többiek lehunyják a szemüket. Ő pedig odafordítaná a hátát, nem mint a multkor, a rongyos, kartonruhás kis hátát, hanem a czifra, rózsás kendőt, aztán végig menne a falun és a sok rojt lobogna a szélben.

Mikor hazaért, kivette a téglát a tűzhely oldalából, belenézett a kormos üregbe, vajjon helyén van-e az a kereszt, közben a kendőre gondolt.

Estefelé kiült az ajtó elé. Mozdulatlanul nézett le az útra. Nagysokára kifordult a korcsmaajtón a házaló ember. Jellának egyszerre eszébe jutott, hogy miért didergett olyan sok idő óta a küszöbön. Megvan még a kendőd? – kiáltotta már messziről.

Alkudozni kezdtek és Jella már úgy érezte, nem bír a kendő nélkül megélni. -106-

– Van egy arany-keresztünk… Megijedt, a mikor kimondta. Hirtelen hátranézett. Olyan gyorsan jött az egész. Az ember otthagyta a kendőt, pénzt is ráadásul, az aranykeresztet pedig vitte el magával.

Jella levette a polczról az anyja imádságos könyve mellől a törött tükördarabot. Az ablaknak támasztotta. Belenézett. Fiatal mellén megfeszült a kendő. Mosolyogni kezdett.

A vén koldusasszony megállt a pataknál és mintha a szél hozná vissza, gyorsan jött a kunyhó felé.

Jágoda alulról nézett fel rá és lassan dörzsölte össze lilaszínű kezét.

– Szép, – mondotta halkan, – de én -107- fázom. Régen nem kaptam semmi meleg ételt.

Jella tudta, hogy Jágoda a pálinkát hívja meleg ételnek és félrehúzta a száját.

– Nem tudsz te semmit… Mikor az Úristen megteremtette a hideget, az éhséget és az öregséget, hát megsajnálta az embereket és hogy jót is adjon nekik, hát megteremtette a pálinkát, mert attól el lehet felejteni a hideget, az éhséget, meg az öregséget is.

Szeme egyszerre megakadt az ablakdeszkán, azon a pénzen, melyet Jella a házalótól kapott. Nem vette le róla többé a tekintetét és közben olyan hangon, mintha koldulna, beszélni kezdett:

– No ne félj, Jelliczám. Szép is vagy,… fiatal is vagy, én meg tudok hallgatni. Jelentőségteljesen nyujtotta ki száraz kezét.

Jella adott neki a pénzből, de nem nézett rá. Az öreg megállt az ajtóban. Görnyedtebb -108- volt, mint máskor, a keze leért a küszöbig. Ferde szájjal mosolygott:

Nem értette, hogy mi történt. Megijedt, mikor az anyját említették, de hiszen az előbb még várta; világosan emlékezett, az előbb, mikor gombát szedett a hegyoldalon… Nyugtalanul pillantott a tűzhely alsó téglájára… Ezóta már messze járhatott a házalóember és az anyja azt mondta, hogy jól vigyázzon a keresztre. Végig törölte a homlokát. Mikor olyan szép volt az a kendő. Mikor olyan régen vágyódott utána…

Este, elalvás előtt, mintha nem várta volna többé olyan nagyon az édesanyját. Ezután nem kérdezgette önmagától, hogy hát hol is marad oly sokáig. -109-

Éjjente már havazott a hegyekben. A nehéz, fekete ég lesülyedt, csak a fehér csúcsok támasztották, hogy le ne zuhanjon a földre. Az oldalakon állatkolompolás hallatszott. Mintha csengők görögtek volna alá a ködben. A havasi pásztorok lejebb húzódtak a falvak felé. A szél sivalkodott a kéményekben. Az ajtókat csukva tartották.

A zápor szakadozottan verte a földet, a szerint, a hogy a szélrohamok hajtották. A víz szomorúan frecscsent az árkok körül. Jella az ablakon át nézett bele a lucskos szürkületbe és a vasárnap, a mise, a kendő járt az eszében. A kendő…

Lenn a fekete úton egy formátlan alak küzdötte magát előre a viharban. Mikor közelebb ért, tagozódni kezdett a teste. Egy -110- magányos asszony volt. Felsőszoknyáját a fejére hajtotta, ázott ruháját a lába közé csapta a szél. Jella nem tudta miért, egyszerre az anyjára gondolt. Az ablakra rántotta a foszlott szoknya-rongyot, a szegletbe dobta a kendőt és mereven megállt a szoba közepén.

Mintha erősebben kopogna az üvegen az eső. Mintha az ajtót rázná a szél. A leány szeme tágra nyilt. Úgy rémlett neki, hogy gyenge hangon valaki hívja őt. Lassan, ijedten húzódott hátra, de a hang utána jött a tűzhelyig. A retesz mozgott, mintha kívülről rángatnák. Jella keresztet vetett és kinyitotta az ablakot. A hideg eső az arczába csapott, a szél lobogva fújta be a szobába a szoknya-rongyot.

Az asszony kimerülten dőlt a falnak. Ázott ruhájáról csurgott a víz. Haja csapzottan tapadt a halántékához, szeme a kék -111- árnyékoktól olyan nagynak látszott, mintha az arcza közepéig érne.

Jella iszonyodva támaszkodott az asztalnak és két csipője mellett görcsösen markolta a deszkát. Nem birta levenni tekintetét az anyjáról… Hogy megváltozott…

– Félsz tőlem? Az asszony beesett, viaszsárga arczán akadozó fáradt könnyek folytak végig. – Beteg vagyok… nagyon beteg…

Aztán ott feküdt az ágyon és nem beszélt sokáig, csak szegény, sovány keze mozgott szakadatlanul a pokróczon. Jella megrakta a tüzet, közben arra gondolt, bár múlnék az idő, bár messze lenne tőle mindez. Giacinta egyszer mereven felemelte a fejét. A torkából tompa hörgés tört elő. Megint hátrabukott. Az az idegen hang megfagyasztotta Jellában a vért. Érezte, hogy az anyja mondani akar valamit, de nem tud beszélni.

A csendben csak Giacinta lélegzete hallszott. Kinn egészen besötétedett, a tűz fénye élőbb lett a kürtő köpönyege alatt. Jella az ágy szélén ült és értelmetlen arczczal nézte az anyja mellét. Mióta észrevette, hogy milyen csodálatosan emelkedik, nem -112- bírta róla levenni a tekintetét. Kétszer egymásután, aztán sokáig nem mozdult, aztán megint kétszer. A szája széle kék volt és száraz; a homlokán apró patakokban folyt a verejték. Összeszedte minden bátorságát és végighúzta a tenyerét az anyja gödrös halántékán. Giacinta felnyitotta a szemét. Mozdulatlan pillákkal soká nézett reá.

De az asszony nem felelt. Reggel felé megint nyugtalan lett. A feje ide-oda ingott a szalmazsákon és a keze mintha láthatatlan pelyheket szedett volna össze, szakadatlanul mozgott a pokróczon.

Jella megint megtörölte a homlokát és vizet adott neki. Szomjasan ivott, de a szemét nem nyitotta ki és a víz sajátságos nehéz zajjal ment le a torkába, mintha tikkadt favályuba ömlött volna. A leány föléje hajolt. Giacinta ajka mozgott. Gyerekes elváltozott hangon beszélt és az anyját hívta, azon a nyelven, a melyen régen olyan -113- szépen tudott énekelni. Aztán imádkozni kezdett, gyorsan, érthetetlenül. Jella is imádkozott és megint arra gondolt, bár múlnék az idő.

A tulsó falon halvány koczka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, a melyet a növekvő világosság mint valami hideg, élettelen víz áradása, lassan úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya felé. Eddig sohasem vette észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba…

Az eső szakadatlan rohamokban verte a tetőt, a szél fütyült az ajtórepedésen át. Minden szürke és szomorú volt, csak a szegletben virított egy tarka folt. A Jella kendője… A leány dideregve állt fel, nyújtóznia kellett, hogy dermedt tagjait megint használni bírja, aztán lábujjhegyen az ablakhoz ment, levette a szoknya-rongyot és a kendőre dobta. A szeglet homályában hirtelen megállt. Most, hogy távolabb került az anyja ágyától, nem mert visszamenni. Félni kezdett. A haja alatt hideg áramlást -114- érzett a fején és a nagy csendben az a szörnyű bizonyosság fogta el, hogy egészen egyedül van a világon.

Az anyja nem lélegzett többé. És Jella csak ekkor értette meg, hogy az elébb itt volt az édes anyja, csak ekkor fogta fel, hogy mielőtt elment, még egyszer visszajött. -115-

A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak mögött ült naphosszant a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni… Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arcza és közben mindig fütyült. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette a gyerekeket, mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése látszott, meg olykor a keze, a hogy a fonalat a levegőbe húzta. -116-

Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az ablakánál, fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel sem tekintett.

Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte, lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.

Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán. Abbahagyta a fütyülést… Egy asszony volt a világon, a ki őt szerette. Milyen régen nem gondolt rá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét, a hol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig, megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, a ki pedig vagy negyven év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla felett -117- kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros, mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet felé indult, hol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva tapogatta az opánkákat, végül leakasztott egy párt, a melyen vörös bőrből takaros szivek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az ablakdeszkára. Aztán elszégyelte magát hirtelenében, betette az ablakot és ásóval, csákánynyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.

A parokhia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.

A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben felszállt a frissen surolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az ujság felett Jellára.

– Úgy halt meg az anyád, a mint élt; az Úr kegyelme nélkül. – A plébános lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangoznék. Közben elnyűtt, otromba czipőjére bámult. «Újat kell venni», gondolta és rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az oka, hogy a czipő kiszakadt:

– Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. – És mialatt beszélt, fáradtan szorította magához a két opánkát, melyet a sírásó adott neki.

– Majd imádkozom az anyádért, – mormogta a pap üzleti hangon és tovább olvasta az ujságot. -119-

Lenn a templomban delet harangoztak. Franjó eljött a Giacinta házába. Jella az ablaknál ült. Fásultan nézte, mint csepeg be az eső a tetőn át a szobába. Körülötte minden úgy hevert szanaszét, mint tegnap este. A halott feje mellett egy kis őszi virág fonnyadt a szalmazsákon. A kecske a szegletben mekegett.

Franjó esetlenül óvatos mozdulatokkal közeledett a szürke, szomorú ágyhoz. Egy lépésnyire tőle tiszteletteljesen megállt és lassan forgatni kezdte ázott kalapját. Jella tovább bámulta a halkan freccsenő esőcseppeket. A bodnár háta előre görnyedt. A torkát reszelte, aztán megmérte a halottat egy zsinórral és közben lopva közelebb tolta a fejéhez a fonnyadó virágokat.

– Majd elhozom a koporsót, – dörmögte, -120- mikor elment. Egész nap hallatszott a faluban a kalapálása, este pedig kiült a küszöbre és harmonikázott.

Jella végighúzta kezét az arczán, mintha fel akart volna valamit kelteni, a mi kínosan, hánykolódva aludt a fejében.

Az eső elállt. Már nem folyt be a szobába. A leány csak most vette észre, hogy eddig a cseppeket nézte. Ijedt szeme valami mást kezdett keresni, a mi leköthetné. Félt, hogy a tekintete az ágyra tévedhetne. Az idő múlt. Jella pillantása elfogta a rőzseláng villanását a tűzhelyen, a falon, futott utána, mikor fellódult a padlásnyiláshoz támasztott létrán. A mennyezeten, a deszkák repedésein szénaszálak lógtak be a szobába. A szálak rezegtek, mintha valaki járt volna a padláson. Jella nem értette, miért bír az esőcseppekre, a tűzre, a szénaszálakra gondolni, csak arra nem, hogy az anyja ott fekszik holtan, az ágyon. A szeme szinte fájt, olyan száraz volt és a mellében kemény volt a szíve. Hát igazán kövek lennének benne? És ekkor akaratlanul a halottra nézett. -121-

Az ágy irányából mozdulatlan, hideg csend áradt felé. Ilyen rettenetes csendet nem ismert eddig, soha sem látott meghalni senkit, a temetőben is csak akkor járt, mikor virágok nyíltak és a sírok felett aranytestű erdei méhek szálltak át. De ez a halál itt az ágyon más volt… egészen más. Az anyja, mintha megnyúlt volna, nagyobbnak látszott. A teste élettelen, dermedt súlylyal nyomta a szalmazsákot. Átlátszó arcza végtelenül komoly és idegen volt. A szája csak egy sötét vonal volt, kissé kinyílt, mintha csodálkoznék valami felett.

Jella sokáig, szinte kötelességszerűen nézte őt, de nem ismert rá és nem bírt sírni. A tekintete lassan, gépiesen tovább siklott.

A tűzhely barlangos mélyedésében két fakanál függött egy szegen. Az egyikből hiányzott egy kis darab, ez volt az anyja kanala. Hányszor látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És ezt soha többé nem fogja látni… Egyszerre könny futotta el a szemét. Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé… -122- A kitört szélű, gazdátlan fakanál, a melylyel nem fognak többé enni, nem volt olyan megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmulás, mely a halottas ágyon hallgatott.

Soká, soká sírt és a könnyeivel kiolvadt belőle a késő szemrehányás őrölő keserűsége. A mire nem mert gondolni azelőtt, azzal most megvádolta önmagát. Ő már jó ideje nem várta vissza az édes anyját. Félt tőle. Félt, hogy számon kéri a keresztet. Mikor jött, nem mert a szemébe nézni és most már nem nézhet bele soha.

Minden úgy van, a hogy azelőtt, a tücsök is cziripel, a melyet az anyja ismert, az eső is veri az ablakot, a tűz sem aludt ki tegnap óta… csak az anyja nem lélegzik többé az ágyon.

Soha többé. Soha többé… Eddig nem tudta, hogy ez mit jelent. Szeméből szüntelenül folytak a könnyek. Kezét a mellének szorította, mintha össze kellene fognia, hogy szét ne szakadjon. Úgy érezte, rossz volt az anyjához, pedig milyen nagyon szerette őt. Miért is nem mondta meg neki, mikor ott hánykolódott a szalmazsákon? -123- Miért jut az embernek minden csak akkor az eszébe, mikor már késő? Miért nem fogta meg egyszer sem szegény, dolgos kezét, a mely még az utolsó órában sem nyughatott? Miért nézett mindig a szegletbe, mikor az anyja megtört szeme az ő szemét kereste?

Zavarodottan most is oda pillantott… A kendő… az volt mindennek az oka. Meglopta vele az édes anyját. Jella szivettépő zokogást hallott a belsejében, aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha visszaadná az anyjának azt, a mi mindég az övé volt, leterítette a halottat a piros rózsás zöld kendővel. -124-

Másnap eltemették Giacintát a hegyoldali kis temetőben. Ott, a hol sziklába kellett vájni a sírokat, a hová temetéskor minden ember hozott a termőföldjéből hantnak egy rögöt. Kevés a föld a nagy hegyek között, kenyeret is, hantot is csak alig hogy ad.

A templom érczszava szomorúan sírt végig a völgyön. Mikor a kunyhó küszöbe felett átbillent a fekete koporsó, kisütött az őszi nap a felhők közül. A hegyek áttörtek a ködön, ragyogó nedvesen, mintha erdőstől, sziklástól egy mérhetetlen tó vizéből bukkantak volna ki. Minden csillogott, csak Jella szeme volt ismét száraz. Az emberek látása kővé dermesztette a lelkét. Fakó arczczal, fásultan ment a lassan ingó, sötét koporsó mögött, melyről nem tudta elhinni, hogy az anyját viszik benne. Maga -125- körül mintegy álomban messziről hallott mindent. Nehéz, döngő lépések. Elfojtott suttogó hangok. «De szép is volt…» «Hogy szeretett élni…» «Hogy tudott énekelni…» Az emberek ma lágyabbak voltak, mint máskor. Mindenki magára gondolt és mintha a halotton át a halálnak akartak volna hizelegni, hogy még soká ne bántsa őket, csakis jót mertek mondani.

Hátul az asszonyok énekelni kezdtek. A férfinép felváltva vitte a hosszú úton a koporsót. Jellának egy pillanatra úgy rémlett, mintha Davorin fedetlen fejét is látta volna a fekete láda mellett, meg a Franjóét is, de a bodnár feje közelebb simult a fekete ládadeszkához, mint a többieké. Kétoldalt ijedten hallgattak a szürke viskók és a templom olyan ünnepélyesen nézett le Giacinta utolsó útjára, mintha az emberekkel együtt ő sem akarna visszaemlékezni, hogy előle kergették el azt, a ki mögött most levett kalappal ment az egész falu.

A két gyertya lángja megingott a rétek szabad levegőjében. A sötét ünneplők között fehéren lobogott a pap csipkés ingének -126- a foltja a temető sövénye felé. A nyitott sír partján csákányára dőlve, görnyedten állt egy ember. Fejebúbján lassan lengette a szél a vörös kendő csücskét.

Jella zavaros szemmel meredt rá, mialatt a Miatyánkot mondta. «Miért kínoznak ilyen soká» – gondolta kimerülten. – «Bár múlnék el az egész.» Mikor elmerült a sziklában a fekete koporsó és döngve hullott rá az első köves rög, mintha a távolból sikoltást hallott volna. A saját sikoltását. Most… Most halt meg az öntudatában az édes anyja és… a nagy csendben felzokogott. Egy durva kéz megfogta a karját és húzta vissza. Megint kopogtak a kövek. Homályosan látta, hogy a kalapokból, keszkenőkből föld hull a sírba.

A hant már vörösen, szomorúan emelkedett a kis fakeresztek között. Zorka is kifordította a keszkenőjét, mögötte Slatka állt és a szemét törölte, mondott is valamit, de Jella nem értette, ő csak egyre arra gondolt, hogy ezek az emberek most betemetnek egy gödröt, a melyet ők maguk ástak meg. -127-

Mikor egyedül maradt a friss hantnál, az a vágya támadt, hogy a kezével kaparja el azt az ellenséges földet, melyet ellenségek hoztak ide. Lehajolt, hogy belemarkoljon, de két karja kinyilt és kimerülten hanyatlott előre, mintha annyi rögön át magához akarná ölelni az édes anyját…

Túl a száraz bozóton, egy behorpadt sír felett Jágoda ült magányosan és bólintgatott.

– Minden visszajön, – dünnyögte Jágoda fáradtan, – de nem úgy, a hogy az emberek várják. Másként. Egészen másként.

– Nem igaz, az élet borzasztó. A meghalás még élet. A halál az más, az már jó, mert csendes.

Jellában a fiatal élet egy pillanatra megiszonyodott a vén koldusasszonytól. Most az egyszer Jágoda nem tudott rajta segíteni. -128- Ő a halálról beszélt, ő a halálhoz hasonlított. Jella pedig egészen mást keresett. Tekintete öntudatlanul felmenekült a hegyekhez.

A hegyek végtelenül nagyok voltak a végtelen égben. És egyszerre hívni kezdték őt magukhoz.

Megindult. Aztán elmaradt az út. A mélyben dermedten hátrált a temető. A kiskeresztek belesüppedtek a hantokba. A házak elnyúltak, csak a tetejük állt ki a kövek közül. Utolsónak lassan leguggolt a templom is a völgyfenéken.

Az írtásban zörgött a vörös, kemény fű. A hegyoldalon zúgva, zölden jött elejbe a fenyves. És ott a tiszta, örök csúcsok csendes magasában megint az anyjára gondolt. A temetés, az utolsó éjszaka, minden, a mi tegnap és ma történt, hátrább húzódott az emlékezetében. A régi napok pedig tolódtak előbbre. Valószínűtlen lett a valóság. Már nem tudta felfogni, hogy az anyja nincs többé. Szinte megint várni kezdte azzal a szomorú türelemmel, a melylyel csak azokat várják, a kik nem jönnek többé vissza. -129-

Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.

Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem segíthet rajta…

Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.

Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki mégis mindennap visszavárta.

Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben -130- az egyik olyan nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték, hogy szükségük van egymásra.

És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a falusi templomban. -131-

Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat hosszú sikoltását.

Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst. Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt meglátta a fák között.

Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.

A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a kecskéktől búcsúzott. -132- Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer, utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.

Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt. Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy megint magára marad.

Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta; szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét. Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt. -133-

Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott. Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.

Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele van fehér virággal…

Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett, mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.

– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett -134- az ember és a két kezébe fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit. Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz. Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy lehelletével meg tudta az embert rázni. -135-

A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon. Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett kecskéivel a havasi lejtőkön.

Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb, mint két végtelen -136- megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík. Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét. Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.

Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a szikla párkányán.

A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú fehér pelyhek úsztak.

«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán. Aztán -137- lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:

Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a tengerbe akarta volna szórni a virágokat.

Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.

Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a levegőbe. -138-

– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan vad ott minden.

– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a vízben.

– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.

Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte volna, a mit érez. -139-

Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna. -140-

Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.

Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében -141- nem kezdődött semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik virágjuk…

Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá, mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.

Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült. Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az asztalra -142- könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy legalább az árnyékát lássa mozogni.

– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.

Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.

Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó levelek. -143-

Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt. Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem mozdult, fázósan rászólt:

Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent. Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…

Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy erős és fiatal volt.

Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente szeretett mellette ülni a patak partján.

Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd -144- őrházban a népek. Péter úgy mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe. Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni. Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt is, a mit tenni akart.

Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…

Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem szokta meg a lejtős talajon a járást.

A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment, nem nézett vissza.

Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit Réz Andrásnak hívnak. -145-

Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arczát is megérintse az, a mi a szivéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái. Egészen más, mint a mit lenn a faluban hallott.

Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénynyel, a ki a másik őrházban lakott. Az ember, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt. Bőre alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig érett kalász, a melyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment. -146-

«Milyen fiatal» – gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arczára, de nem tudott, pedig a pillantását még mindig érezte. Közben öntudatlanul hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a Davorin emlékébe.

Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.

A két ember hangját hallgatta, a mint időközönként szóltak egymáshoz. Nyugalmas csendet érzett magában és a keze kinyilt az azúrszínű hegyi éjszakában, mintha a tavasz után nyúlna, a mely, mint ő, fiatal és élő volt; mintha valami után nyúlna, a miről a szíve legmélyén álmodott öntudatlanul.

Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon. Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb akarna lenni. Gyorsabban lépett.

Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint kinn az -147- erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet annyi ideig egy helyre nézni.

Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András, valaminő nagy, fekete földről beszélt, a melyből neki még egy szekérre való sem jutott.

– Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért kellett ide jönnöm a hegyekbe.

Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos önérzet volt a hangjában.

– De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, a kinek nincs földje, se asszonya, se gyereke… olyan szegény paraszt.

Jella most már csak az ő arczát nézte. András lassan, vontatottan beszélt. Arra felé, a honnan jött, tavaszszal a szemhatárig zöld a buzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő -148- arany, őszszel pedig tűzek égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.

Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, a melyik olyan idegenül hangzott az erdőben. «Úgy énekelnek ott is» – gondolta és lehunyta szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül elmosolyodott. Nem birta felfogni, hogy arra messze, olyan magas a kút, mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is meglátni.

Jella arczán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A hangja kemény lett.

Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek, mikor először -149- menekült hozzá az erdőből. Vajjon miért haragszik? Nem tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón, mint a hogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.

Jella szemében meggyült a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra találkozott a tekintetük. -150-

Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről. -151-

… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a lábát és oldalt feltekintett.

A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni, látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.

– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről szólni akart.

Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza, pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben a perczben.

Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott a muskátlik -152- fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e? Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe indulna.

Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a nyakában.

A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz -153- Máriának. Aztán ment odébb. A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna, azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.

Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt, balra az ivó.

A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya, olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül, az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat. Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a szép -154- kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult. Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos, kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.

Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó nélkül hozzászegődött.

– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt. Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe -155- bámult. Jella azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.

Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit nem bírt megérteni.

Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek. Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik, messzire látszik minden.

– Szép. – András sohasem gondolkozott -156- ezen, mégis tudta. Nem a fejével tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella megérezte a gondolatát.

A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből akarná visszarántani a tekintetét.

– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?

A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy megrövidítse az alkalmat a beszédre.

Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett -157- el a fák között. Oda, messzire akart látni, a hova a másik gondolt.

– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen szóval is sokat talál mondani.

– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában, mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.

A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.

Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami. -158-

Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból. Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.

Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta. Mozdulatlanul nézett reá.

Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.

– Semmire. – A legény lenézett a földre. -159- Az utóbbi időben kerülte a Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.

A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.

Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni kezdte a lucskos füvet.

Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az -160- erdőből hallatszott ki olykor sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes kék sugarai.

András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És nyögve egyenesedett ki.

– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.

A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna a nyakára.

– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása ellenséges -161- és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.

– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította, hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán hirtelen eleresztette.

A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az erdő felé, oda, a sötétbe, a hol nem láthatta őt senki, a hol nem kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett egy leányra, a kihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy szerencsétlenséget vitte magával az asszony testének az élő melegét. Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette benne a vért. -162-

Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta volna csorgatni ujjai között azt a levegőt, melyben az előbb András lélegzett. Az ajka kinyilt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos, kék éjszakát, a miért valahol a fák között megérinti azt, a ki elfutott tőle.

Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a töltés partján az őrházat nézi.

Nyugtalanul pillantott arra, a hol az előbb álltak és sóhajtva indult az őrház felé. A tető -163- púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte jött az éjszakában.

Átugrott a küszöbön. Péterhez bujt, mintha valamit jóvá kellene tennie. Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arcza sápadt volt, a szeme segítséget kért.

Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a Jella kezében. Olvasni kezdett, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az asszony karja, eltolta magától.

Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze eltolta őt magától. Mintha már nem is lenne a házában. Mintha már kint lenne megint a töltésen, az András mellén… -164-

Nagy volt a csend. A táviróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény partján. És Jella is visszatartotta a lélegzetét. Arra felé fordult, a merről András jött.

Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, daczos harag mozdult a belsejében. «Miért áll itt?» gondolta keserűen és le szerette volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányulhatna. A zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. «De hát mit akar az utamban?» És mialatt az járt az eszében, hogy visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje. -165-

Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arcza. Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, a mit ő nem tud kimondani… Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva keresnének valamit egymásban.

Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei közé, freccsenni érezte belsejében a vért.

András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az ölelésére… Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit törölni magáról. Gyorsan lélegzett. A régi szabadságát akarta visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindig emlékezett. És ekkor, egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei vad, mely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella kinlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból, önmagát sebezte meg.

Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni -166- szerette volna Andrást… Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, mely széles, a kezére, mely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott, és Davorinnak a képe szétesett a fejében.

Három nap múlt el. Jella megszámlálta – különben sokkal többnek hitte volna.

András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes nehéz hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélegzése hallatszott az erdei csendben és a homlokán megmaradt az öt újja nyoma, a mint végighúzta rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.

Jella a melléhez kapott… Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas roppanását, mintha őt bántották volna.

András messze dobta magától a tört galyat. Elállta az asszony útját. -167-

Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, melyet a fák és az állatok éreznek, mindaz a földön, a mi nem tud beszélni.

Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András szavát:

Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint a hogy a vérében lüktetett és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit abból, a mi körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, a hová Jella nem bírta követni a tekintetét. -168-

– Isten bocsásson meg. Úgy sem lesz ez jól soha sem. – És András elszántan az asszony felé fordította az arczát, mintha oda akarta volna neki mutatni az egész szenvedését.

Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szivében végtelen, forró világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondani:

A tekintetük találkozott… Mind az, a mi szótlanul olyan régen fájt nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.

És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a Nagy Nyár. -169-

A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: apró rovarok zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok. Belefuródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy csavarjárás nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.

Jella ekkoriban mindig hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen. Megállt a hegyoldalban és a mit azelőtt sohasem tett, integetni kezdett a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek után, a kiket nem fog újra látni soha. -170-

A belsejéből jött az a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia kellett belőle mindenkinek.

A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a fehér sorompórúd.

Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját. Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjszakák, a hegyek, a fák és ő maga is.

A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt csak dalolta a nóták szavát, a hogy régente megakadtak a fejében. Most felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a nagy forróságban, a mi a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter előtt is énekelt. Énekelt akkor is, a mikor Andrást várta. És az erdő tele lett szerelemmel. Aztán neki szaladt a meleg bozótnak, mintha ölelést -171- keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát, és a melyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden virágát.

Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indúlt le a hegyoldalon. Jella felszökött a földről. Folyó napfény, forró, újjongó napfény csapott át az erein.

– Szeretsz? – kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a legény karjába.

– Szeretsz? – Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei növény. Fojtogatón, -172- szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az elérhetetlen közelt kereste volna, a mely mindig ép olyan messze marad, mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába furta, feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszünni. Egy lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein. Mindent látni a belsejében, a mi megfoghatatlan.

– Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már… Érezte, hogy András szája mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is tele van meleg mosolygással, még sem értette meg a hallgatását. Csak két hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan szépen fájt neki.

Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét messzeség támad közöttük.

– Még ne… még ne… És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka -173- kéken nyúlt el az arczán, homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt… Eddig azt hitte, hogy csak gyűlölni lehet olyan nagyon, mint a minő nagyon ő most szeretett. -174-

Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként egyenlőtlen fejszecsapások recscsentek bele a csendbe. A lámpafényen forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.

András hirtelen megállt. Mióta Jella az övé lett, sok mindent elfelejtett, a mitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem jutott az eszébe. És most… így egyszerre… Szánakozva nézett a félszer felé…

Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az erőtlen fejszecsapások.

Jella megvetően vonta fel a vállát az arczáig és a vén szilvafa sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.

– Miért bántasz? Hiszen én szeretlek… És mialatt mondta, egyszerre gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.

András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a Jella gyöngeségét. A karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.

– Hát nem érted?… Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni. Hazudni.

Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, a hogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.

Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt volna. -176-

– Akkor vesz el tőlem, a mikor akarja! – És már nem nézett szánakozva a félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az embereknek a szabad, büszke mozdulatával, a kik a maguk sík földjén ezer év óta aratnak.

– Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza Eljönnél-e? És ekkor először érezte, hogy ők ketten egyszer mégis össze tudnának tartozni. Az asszony keze lecsúszott a válláról.

Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség, a ki szereti egymást. Aztán egyszerre öntudatlan kinálatban csuklott hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek. A szeme -177- részeg. Jella a legény arczán látta meg a saját szépségét. És a teste nem felejtette el többé a csábítás mozdulatát. Összerezzent attól a veszedelmes új hatalomtól, a melyet a belsejében érzett, mely mindég ott volt, de a melyet ő nem ismert eddig.

Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a perczben a másik jobban szeretett.

– Nem én megyek veled… Te maradsz itt velem!… És diadalában vadul nevetett.

A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a Jella nevetése helyén.

Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, mely a saját szívében volt.

Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még akkor is -178- bizonytalanságban, magányosan volt mindenik.

Nincs nagyobb út a világon, mint a mely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni soha sem lehet. -179-

A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót. Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fütőlegény vigyorgó füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.

A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte. Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.

A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként sokszor ott ült mellette a tűznél és ő benne még mindig nőtt a nagy forróság. Pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban a vonatot. Az erdő -180- eltünt a zimankós fergetegben. Az emberek nem látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente pedig vonítottak a rókák a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos, szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésen az istálló körül.

Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.

Megint nyár lett. Ép úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a Jelláé.

Kinn az erdőn már apró neszszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt, egy kék olajos kendőn, paszuly száradt a napban és csörgött, ha szél érte.

Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín között és azt a kapcsolócsavart húzta, a mely könnyebben lazult meg, mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket, felnézett rá.

– Hová mégy már megint? – kérdezte -181- nagyon halkan, mintha a hangjával akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.

Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.

Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, a ki a faluban lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.

– Réz András ma nincsen szolgálatban, – mondotta az ember és a sinre köpött. Az arcza ránczos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda vándorolt a két füle között.

«Vajjon tud-e ez valamit?» Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az eszébe. És Péter? «Majd jobb leszek hozzá» – gondolta, hogy eltolja magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, a hol Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok; nem került -182- többé elő. Jella hiába várta – és ez nem először történt.

Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyülése. Az arcza tüzelt, a szeme fényes volt. Jella elállta az utját.

András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget akarná kibocsátani, a mi a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd karfájának és tovább fütyült.

– Ittam, – mondotta a legény, – de nem eleget, mert még mindég tudok mindent, a mi nincs jól. És keserűen nevetni kezdett.

A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva. Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya, -183- és a sarló is eltört. A boltban egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta, hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most is a csípőjén tartja a kezét.

Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint a mennyit felfog. A szája kemény lett, az arcza eltorzult valaminő sajátságos fájástól, mely egyszerre beleharapott a húsába. Nagy, idegen irigység jött rá, a mi nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta, belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehellete az András arczát érte.

– Megfojtalak, ha mást szeretsz… És még egyebet is mondott, sokat, érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, -184- csak jöttek és neki ki kellett mindent mondania, a mi bugyborékolva kavarodott fel a vérében.

A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, a mit Jella mondott, az asszony elváltozott arcza lökte mellbe.

Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, a mit érzett, egy szóban kiáltotta a Jella szeme közé:

– Te idegen, te!… Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a korcsmába.

Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban szerette, mint máskor. -185-

Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz lépéssel ment, az arcza gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott meg egy korty bort egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és fizetett a petroleumért, mely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért, egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni, aztán csörtetés jött a nyomába és a sűrűből egy hosszúszőrű kiéhezett kutya futott elő. Egy fehér juhászkutya, olyan, a milyent András itt a hegyek között nem látott soha.

A kutya egynehány ölnyire lódult még -186- a nagy gyorsaságtól, aztán előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban. Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy kóbor juhászkutya miatt.

– Sajó te… Sajó kutyám… Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította. És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az arany asztagos nagy alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie… Otthon már bizonyosan learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend… És az ember még az Uristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás hatalmas sík földön át egyenesen megy bele az égbe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. -187- Mozdulatlan akáczok, elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák…

Valami összemarkolta a torkát… Káromkodni szeretett volna egy nagyot, hogy bedőljenek tőle körülötte a hegyek. A kutya, mintha megértette volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a levegőbe és végignyalta az András állát.

– Sajó te… mondotta sokszor egymásután, – Sajó kutyám… És az ember és az állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.

Túl a hídon, a hol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a házból. Azóta Andrásra várt. A hogy meglátta, lehajolt és úgy tett, mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a galyakat, megindult a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat, a mely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen pillantása lefegyverezte egy perczre az asszonyt. Szeme -188- nedves lett a szemrehányó éhes szerelemtől. Összegörnyedt, mintha kéregetne.

A legényt nem indította meg a Jella ellágyulása. Már elmult az az idő… Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arczába.

Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a tartása.

– Majd kellek még! – és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással eresztette hátra a fejét.

András arczán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:

De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott volna, kiáltani, hangosat… Hatalmába -189- vette a legényt és mintha zsákmányt ragadna meg, a nyaka körül fonta a karját.

– Hát mégis szeretsz! – Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szive dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, a melyeket ő maga taszított a szakadékba.

A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélegzett. Egyszerre nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát, Kétségbeesetten szorította mellére, mintha az ölelésében akarta volna elpusztítani, hogy ne legyen többé…

Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is egészen fekete volt, a hogy egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került. Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy czigányasszony. Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a halál.

András is nézte az embert, de ő csak -190- egy munkás parasztot látott, a ki ment előre az új nap felé.

Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.

A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres közöttük az a fehérszőrű idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére. Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig mikor a töltésnél elváltak, Jella tisztán látta, lehajolt és mondott valamit a kóbor kutyának. -191-

András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé, Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt szolgálatban, oda ment, a hol már semmi sem nőtt, de az ember szeme legalább messzire elláthatott.

Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a mélység felé.

A legény a tenyerébe hajtotta az arczát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és -192- örült, hogy nem ember az, a ki zajt ütött.

Mióta András és a fehér kutya összetalálkoztak, nem szakadtak el egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, az állat az őrház előtt állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat mondanának egymásnak, aztán megint elmult vagy egy óra és sem az ember, sem az állat nem mozdította meg a fejét.

Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András. Őtet nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.

Az aczélkék égen fecskék gyülekeztek. -193- Mint a parittyakövek, sebesen surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren czikázott a napban.

Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sinek felett, két kezével megmarkolta a legény vállát:

– Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindig hallgatsz? – Olyasfélét érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna, elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta a legény vállát, és mert nem felelt, meglökte a térdével:

András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.

– Hogy miért szeretem? – mondotta -194- vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanútlanul nézett az asszony szeme közé:

Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami irigy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát, gyűlölködve félrerugta András mellől.

A legény talpon állt. Ökle felemelkedett, mintha ütni akarna. De Jella nem várta be, ijedten futni kezdett.

András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a pillanatban, a melyikben már nem történt semmi, láthatatlanul, hangtalanul valaminek vége lett.

Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt az ősznek.

Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A -195- felhők lejöttek az őrházig. Az ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr bekecset a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely mellett sem.

Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a tüzhely mellé. A nedves fa pattogott; Sajó lassan lélegzett a nyirkos csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, a mit huszár korában egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arczára, széles volt és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki. Áldomást is ittak a zabosládán, tánczoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy András beleverte fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg összetört. Az ő homloka vérzett… Most egyszerre újra fájni kezdett a régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje… -196-

Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A sárga lópokrócz, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával. Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, a mi rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen nézett utána az alsó soron.

András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella arcza tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát… De hiszen Jellának nem igért ő semmit…

Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A kutya körme megcsikarta a téglát, a mint nyujtózott. Az állat lustán, álmosan követte nyomon a gazdáját, -197- olyan közel hozzá, hogy a csizmája sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.

Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, a mit elveszített.

Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanóczot. Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.

Az éjszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.

A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy -198- valaki futva jön mögötte. Magasra emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér szakadás mozgott felé. Sajó volt.

Andrásnak kitisztult a feje… Az északi alagútnál állt, a melyen át haza, ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni… Az órájára nézett. Eszébe jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra is emlékezett.

Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkisérelte, hogy feléleszsze, azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt. A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte. Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát mozdítsa.

A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron utánuk nézett egy leány. -199-

A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindig mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.

Sajó nyugtalanul nézte őt; időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta gazdája tüzes kezét, de András nem vette észre, lázas szemmel meredt a levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.

Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett volna neki onnan hazulról…

A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.

… András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, a kit az állomásról küldtek, még mindig nem ment el. Jella szomoruan kóborolt a legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment nyugtalanul, mintha kergetnék; sehol sem találta a helyét, mióta nem lehetett egyedül Andrással soha. -200-

Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás jött; hazamehet szabadságra…

Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszűkült, nem bírt nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy, rémült zuhanással esni kezdett a belsejében… Erőtlenül támasztotta fejét a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el fog menni tőle. -201-

Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét. Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró neszszel. Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a nyomába és az esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.

A hegyélen végigborzongott a vihar előszele… A fenyvesben inogni kezdtek a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket, hullámzott a moha.

Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a kutyát bántotta, soha sem szólt hozzá a legény. Az a harag -202- mely akkor támadt benne, kihült, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig abban a perczben mind a ketten ugyanazt gondolták.

Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre az kínozta, a mit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, a mikor a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:

A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony lógott rajta. Az arczát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.

Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen -203- markolta össze mellén a lobogó ingvállat.

– Hát elmégy… Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz… Egyszerre olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban. Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe… Valamikor sokat mondta őket. Gyámoltalan, jó régi szavak.

– Majd visszajön… Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, a mi az eszébe jutott.

– Úgy-e visszajösz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint azelőtt?… És szeretni fogsz ott is! Mindég! Mikor nem látsz, mikor másra nézel…

Ettől a gondolattól elsötétedett az arcza. Megint érezte a testében azt a maró irigységet, a mi úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle. Kétségbeesetten rázta meg a fejét.

– Nem!… Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én tenélküled. -204-

A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába kényszerítette magát, hideg üresség volt a szivében, a melytől csak a saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé a Jella féktelen, kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is lesz, ha ő elmegy innen.

Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal egymásután emelkedett és esett vissza a térdére.

– Andrija!… Teremtőm, de hát miért jött ez igy? Hiszen én nem tettem mást, én csak szerettelek…

A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében. Megszánta azt, a kit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki valamit, a mi jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy -205- többé semmi se választhassa el őket egymástól.

– Andrija… Andrija… De nem tudta megmondani azt, a mit érzett. A szemét elfutotta a könny.

A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és darabosan simogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, a melyet meg szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, a melyet el szeretett volna altatni egy kicsikét.

Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsuzva Jella oldalán. Aztán eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.

– Jella, – szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is küzdött, csak -206- egyre simogatta az asszony szép rezes haját. – Jella, ne sírj, ha mondom! Hiszen mindig tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már nem lesz sehogy.

– És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz… Mintha egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást és merően nézett a szeme közé:

Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett keresztben a homlokán.

– Andrija te! – A melle gyorsan, ijesztően -207- emelkedett. – Megfojtalak, ha szeretsz ott valakit… A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe. Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szive felé kapott, tépni, szaggatni szerette volna a husát, hogy ne kínlódjék csak ő egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arcza szinte csúnya volt, a szája vonaglott.

– Megátkozlak, ha elhagysz… Tönkre teszem az életedet!… Isten engem úgy segéljen!

A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, a miért nem tudta szeretni, a miért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már nem szánta a másikat.

– Eressz, – mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. – Élni kell és így nem lehet…

Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást tartóztatni. Felfogta, hogy vesztett és elsápadt.

– Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál mindég… -208- Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:

Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény alkudozás, csak nyomoruságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arczán, mintha megfájdult volna a szája attól a szörnyű, utolsó mosolygástól.

– Nem tudok… Nem tudok többé. – És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.

A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok és sötét mélységek világa mindig idegen volt neki.

Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsuzott tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás szemében akadt meg a tekintetük.

– Andrija, adjál valamit, a mivel élni lehet. Mondjad hát, hogy visszajösz. -209-

– Visszajövök… Elakadt a lélegzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte. Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, a ki mindig gyanakodott, most kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az egyetlen hazugságát, mert alaktalanul, homályosan olyasfélét érzett, hogy több jót adott véle, mint mindazzal, a mi közöttük valaha igaz volt.

Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen. Messze a sínek felett egy kis fény ingott, távolodott az alagút felé.

Nehézkesen, lassan ketyegett az óra az őrházban és a hangja úgy hangzott, mintha ólom csepegett volna belőle a földre.

Jella fejében tompa zavar volt, a melytől gondolkozni sem tudott és a mellében olyas félét érzett, mintha egy nagy ütést kapott volna, melynek csak a sajgását érezte, de a fájását még nem tudta felfogni. Megsebesült és nem mert a sebbe nézni. Szinte félt attól a percztől, a melyben minden az eszébe fog jutni. Néha úgy rémlett neki, mintha ő is elment volna innen és másutt lenne, valahol messze, a honnan nem bir visszatalálni saját magához.

Lélektelen szemmel üldögélt a tűzhely mellett. Hallgatta az óra ketyegését. Aztán fásultan felállt, az ablakhoz ment, megkapaszkodott a piros kis függönyben, sokáig -211- értelmetlen erőlködéssel szorította a markába, hogy szinte belefáradt és közben nézte az esőt. Az ablaküvegen akár az olaj, sűrűn csúszott le a víz. Az erdő felé egyenletesen estek a cseppek, mintha sok-sok nedves drótszál feszült volna az ég és a föld között. Fényes esőszálak és Jella egyszerre azt képzelte, hogy börtönben van. Felrántotta az ajtót. Nekiszaladt a zápornak, mintha el akarta volna tépni a dróthálót, hogy megint szabad legyen.

Az ázott erdőben lassabban járt. Ingválla lucskosan tapadt a melléhez, fejében könnyebb lett a köd. Odakinn a fák alatt közelebb volt hozzá az András emléke. Valami ott maradt belőle a fák között. Az erdő, mely annyiszor kihallgatta a szerelmüket, megismételte zúgásában a régi szavakat.

Csak ennyit bírt gondolni. Csak ennyit tudott bizonyosan. A többi zűr-zavaros, nyugtalan félálom volt.

Egy napon aztán felébredt. A kecskéivel járt a hegyoldalban. A mezitelen gyökerek között piros gombák világítottak. Az őszi -212- napban egy berkenyebokor vérzett a sziklafalon. Jella a sűrübe figyelt. Már régen hallott valami neszt a bozótban, mikor egyszerre mozogni kezdett a cserjés alja. Soványan, sárosan Sajó kúszott a földön.

Jella lélegzete elállt, mintha kisértetet látna. Mereven bámult az állat mögé. De nem jött ott többé hozzá senki az erdőn át. Elborult a szeme, aztán kárörvendő gyülölettel nézett megint a pusztai kutyára. Most megüthetné, elemészthetné, hogy nyoma se maradjon. Az arcza kegyetlen lett, a keze olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha egy késsel hirtelen elvágna valamit.

Sajó szomorúan lógatta a nyakát és nyöszörögni kezdett. Ettől a hangtól lecsuklott a Jella karja. Egészen ilyen nyöszörgést érzett ő is a mellében.

– Téged is itt hagyott. Téged is… és egyszerre nagy közösség támadt a magányos asszony és a gazdátlan állat között.

– Sajó te… Sajó kutyám, – dadogta, úgy mint Andrástól hallotta. És mikor a kutya a térdéhez dörgölődzött, elfelejtette, hogy a pusztáról való, elfelejtett mindent, -213- már csak azt tudta, hogy az Andrásé volt és mintha az állat bundás fején a legény kezenyomát keresné, hozzászorította az arczát. És ekkor felfogta annak az ütésnek fájását, mely eddig csak tompán sajgott benne…

Sajó a Jella kutyája lett. Sajóval beszélni lehetett. András is beszélt vele és az asszony sok mindent elmondott neki. Péterhez nem szólt. Alig is látta. Az embernek meggyült a dolga. András helyettese járatlan volt, az ő vállát nyomta a felelősség és elfáradt tőle. Este a konyhában olyan mozdulatlanul ült a lóczán, mint egy pihenő gép.

Jella örült, hogy nem kérdezett soha semmit. Sírni tudott volna, ha beszélnie kellett. Fellélegzett, mikor magára maradt.

Kinn lépések kerülgették a házat. Csengő, apró kalapácsolás közeledett a síneken. Nem emelte fel a fejét. Úgy is mindegy volt minden. Mire Péter bejött a szobába, lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha aludnék. Virradatkor lábújjhegyen lopódzott ki az istállóba. Hivta Sajót, hajtotta a kecskéket. Sietett, mintha valaki elé kellene -214- mennie, mintha futnia kellene valami elől. Olyan nehéz volt a szenvedése, hogy elszerette volna dobni magától mint munka után a kapát, ha már nagyon elfáradt.

Összegörnyedve ült és halkan nyöszörgött az erdei csöndben. Féktelenül rohant a szakadékos lejtőn és bele kiáltotta kínját a szélbe. Soha sem hitte, hogy így lehessen szenvedni, mikor az ember se nem éhes, se nem beteg, se nem fázik. A teste lefogyott, az arcza beesett és mintha az a nagy tűz, mely azelőtt a szemében égett, pusztító, füstös nyomot hagyott volna rajta, szomorú árnyékok sötétlettek a pillái alatt.

Szeptember elmult. Egy este Péter a kézilámpa mellett az asztalra dőlve olvasott.

Jella az ajtófélfának támaszkodott. Visszatartotta a lélegzetét, mintha attól félt volna, hogy még az is elárulhatná.

Az ember csendes hangja, mint egy elviselhetetlen, -215- éles zsivaj szaladt bele a Jella fejébe. Nem értette, hogyan bír olyan egyenesen megállni, mikor a küszöb süpped alatta. A szája mozogni kezdett.

– Azt írja, – mondotta Péter elkeseredetten, – pedig, Isten látja lelkemet, úgy szerettem azt az Andrást, mint a fiamat.

– A fiadat! – Jella egy darabig értelmetlenűl nézett rá, aztán lehajtotta a fejét. Egyszerre fáradtnak érezte magát, mintha ő is olyan öreg lenne, mint Péter, mintha már eleget élt volna, mintha nemsokára meg kellene halnia.

Éjjel megint nem bírt aludni. Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel feküdt. Nézte a fénysávokat, a mint keresztülbotlottak az asztalon, az ágytakarón, a kezén és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelző harangok mindig újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindig újra lomha, fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és lánczok csörömpölve ütődtek a talpfákhoz. -216-

Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjszaka. Egy pillanatra megrázta a gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend. Jella a szájára szorította a tenyerét, hogy ne kiáltson. Úgy fájt a homloka, mikor egy-egy szegény gondolat megmozdult mögötte.

«Hát nem akar visszajönni…» Lehunyta a szemét, fáradt volt, hogy a könnyeit letörölje. Elaludt. De egy fúró tovább dolgozott a fejében, forgott szakadatlanul, könyörtelenül és ő hánykolódva küzdött vele álmában. Reggel, mikor felrezzent, ijedten bámult a menyezetre. Csak egy perczig tartott, hogy nem tudta, mi az, a mi mindjárt fájni fog…

Péter az ágyon feküdt és aludt. A szolgálati szobában a mozgóőr pipált. Jella szótalanul ment el mellette. Indult előre a pályán. Az alagútból visszanézett, aztán egyre gyorsabban szedte a lábát. A föld hideg volt. A 78-as őrház ablakából utána kiáltott az asszony, de Jella nem értette mit mond, talán nem is hallotta. Még egy fehér kis -217- ház a sínek mentén. Egy fekete vashíd a szakadék felett. Lenézett a mélység vízére, de nem állt meg. A pálya emelkedett. Túl, a fák között piros tető látszott. A sínek szétváltak, egyszerre több lett belőlük és a nagy fejű törpe lámpák között mint a kötőtűk keresztezték egymást.

Az állomás sárga fala keményen vált le a szürke szikláról. Előtte kiégett szénportól volt fekete a föld.

Egy kormos képű ember hordót görgetett az épület mögé. Jella utána szólt:

Az ember felegyenesedett és visszanézett, aztán röhögve görgette odébb a hordót.

Jella bement a sárga házba. A pénztárablak mögött egy fiatal ember állt szétvetett lábbal. A nadrágja ijesztően szűk volt és a hogy ásított, az aranyzsinóros gallér kétoldalt nyitva meredezett az állának. Szemtelenül nézett az asszonyra és megkérdezte, hogy mit akar?

Jella jól ismerte ezt a fajta tekintetet, sokszor néztek így rá a legények, nem -218- bánta, de most indulatos lett. Úgy érezte, hogy annak az aranyzsinórosnak a pillantása valami olyat bántott rajta, ami az Andrásé volt. Végighúzta kezét a mellén. «Ez is az Andrásé. Minden az Andrásé. Az övé vagyok.» Először szeretett erre gondolni; a teste hirtelen emlékezni kezdett és az emlékektől meggyuladt a vére. Összeszedte a bátorságát. Eddig úgy képzelte, azért jött ide, hogy megkérje az állomási urat, hívná vissza Andrást, de mikor egy paraszt embert látott a pénztárablak előtt, a ki jegyet vett, más jutott az eszébe.

– Én a pusztára mennék, – mondotta sebesen és nagy vágyódásában elpirult. – Hol kell ott leszállni a vonatról?

Jella tanácstalanul bámult a levegőbe. Egyszerre végtelenül nagy lett előtte a puszta. Hiszen ő még csak az András falujának a nevét sem tudta. És a gondolata eltévedt, a hogy a legényt kereste a világban, a melyet ő sohasem látott. -219-

Csüggedten indult kifelé. A ház falának egy létra volt támasztva, mikor átbujt alatta, eszébe jutott, hogy ez szerencsétlenséget hoz. Aztán, mert a füstös várószobában egy padot vett észre, befordult, hogy megpihenjen. A padon egy asszony, meg egy gyerek kuporgott, közel ültek egymáshoz és szalonnát ettek. Jella körülnézett. A szegletben legyek döngtek a rozsdás vaskályha felett. A mérlegen egy zsíros petroleumkanna állt, melyre vörös és fehér czédulák voltak ragasztva. A szürke falitáblán meg-megzizzent a félig letépett menetrend papirosa. A gyerek lecsúszott anyja oldaláról. Egészen leszakította a nyomtatványt és hajót csinált belőle a földön. Jella leült az asszony mellé.

– Te is elutazol? – kérdezte nagysokára. A másik kelletlenül bámult rá, megrázta a fejét.

– Az ember megy el. Épen a jegyért fizet meg odabenn. Mi csak idáig jöttünk.

– Mit tudom én, hogy van-e ott puszta. Sok mindenféle van a tengeren túl. -220-

Jella fejében összezavarodtak a kétes fogalmak. Az asszony és a gyerek nevetgélni kezdtek. Hirtelen feléjük fordult megint.

– Sokra bizony, de hát csak majd elmulik az is. Ketten várjuk, a míg visszajön. Úgy könnyebb.

Az ajtón bekiáltott az a paraszt, a ki az előbb a jegyet vette. Az asszony felállt.

Jella utánuk nézett. «Ketten várjuk… Úgy könnyebb… Én egyedül várok.» Előrehajolt, hogy még egyszer lássa a gyereket. Kinn a pályán ténferegve jött az aranyzsinóros. Lába alatt ropogott a szénporos föld. Jella nem várta be. Elindult, hogy haza menjen. Úgy sem volt már itt semmi keresnivalója. Reménytelenül, fáradtan tette meg a nagy utat visszafelé.

A berkenyebokrokon piroslott a sok élő bogyó. Egy vad almafának lecsüngött a galya a gyalogösvényre. Az is tele volt gyümölccsel. Jella végighúzta kezét a galyon és nem tudta, mit érez.

«Ketten várjuk… Ketten…» Sajátságosan fájni kezdett neki, hogy ő egyedül -221- vár. Most jutott először az eszébe, hogy hiszen neki is lehetne gyermeke. Önző szomjuságában számára a szerelem eddig csak a csókokért, csak a szerelemért volt. És ő ivott és az András öleléséből nem maradt meg, a nagy gyötrődésen kivül, semmi sem…

A melle lihegve zihált, mintha minden gondolattal egy-egy nehéz súlyt emelt volna. Kimerülten állt meg az út mentén és öntudatlan szemmel a fenyves felett egy sziklaszálat nézett, mely magányosan meredt az őszi égnek. Olyan kopár, olyan vigasztalan volt ez a szikla. Az elmúlt nyárból még csak egy fűszál sem maradt rajta. Pedig a lejtőn, a bokrokon piroslott a bogyó. Az almafán érett volt a gyümölcs.

Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi asszonyi vágyódás beleömlött a gondolatából a vérébe… és a vére ettől az órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha.

«Vissza kell jönnie… Vissza fog jönni»… A régi reménység láthatatlan hullámokban áramlott megint a lelkébe. -222-

Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.

Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat; mint hajdan, tele tűzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára vette megint a sorompószolgálatot, a póstáért is ő ment el a 78-as őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő irásos papir Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.

Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a 78-as biztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.

Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen -223- ingválla nyílásába rejtette az irást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a borítékot, a melyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és megcsókolta a kezevonását. Finoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne essék. Óvatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét; lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk. Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére könyökölt. -224- Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül messze maradt tőle.

Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.

Nem bírta elolvasni, a mit András üzent neki és senkije sem akadt a világon, a kinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az asszonynak sem, a ki az alaguton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr pedig elmondaná a faluban. És ekkor… Jágoda jutott az eszébe. Csillogni kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő érti azt is, a mit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza azok, a kik elmentek…

Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arczához szorította András kezeírását. -225-

«Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt irod? Úgy-e visszajössz hozzám?» És mialatt félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a saját hangja.

A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény. Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot. Davorin, a legények, a kecskék jutottak eszébe, mintha visszafelé menne a hajdani életén át és újra látna mindent, a mi elmúlt,… messziről, homályosan.

Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint egy legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Mikor Jella kisimította a haját az arczából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy ő valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És hirtelen, úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt, és távolba mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. «Ott is puszta van… Ott is…» Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset akarna agyonsujtani. -226-

Lejebb a sziklaparton egy hegyi jávorról arany hullott a mély útba. Az úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét… A lejtőn meglátta a falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templomtornya… minden úgy volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek megolvadjanak, egy végzetes tűznek, melyet ember gyujtott, mely embert pusztított.

A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás gyerek, és mikor a falusi utczán végigment, szinte hátrapillantott, hogy ott vannak-e a kecskék mögötte.

A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent. -227-

Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás hallatszott. Épen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó kellett… Megtámasztotta a kezét az elhagyott kunyhó furcsa mohos tetején és benézett az ablakon. A hólyagos zöld üvegeket rég összezúzta a szél és Jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott szemébe nézett volna.

A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló sikos és fekete volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan kereste azt a kis ösvényt, a melyen Jágodát annyiszor látta görnyedten, gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki…

Jella fáradtan dőlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy pusztulásból -228- hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.

Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, a ki azt mondja neki, hogy mindenki visszajön. -229-

A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott többé a tenger.

Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasból. A töltésen hidegen áramlott a szél Jella a küszöbön állt, mikor a férje kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott is valamit.

«András jön» – gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács sebesen ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit lobogtat Péter a kezében. Az ember egy irást hozott és jámbor kis kárörömmel nevetett.

Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem érzett soha.

Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az élettel is, magával is és mint a ki még valami nagy meglepetést tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.

– Miféle ujság?… A hangja sajátságosan elrekedt. Péter megint olvasni kezdte a levelet, aztán mintha meglopták volna, kedvetlenül bökött újjával a papirosba.

Jella türelmetlen lett. Péter öröme ingerelte őt. Szinte durván kiáltotta:

– Nekem nem írt semmit, hiszen olvasni se tudok – és egy pillanatig az András levelére gondolt, a melyet az erdőn ásott el.

A szolgálati szobában csönögni kezdett a jelző harang. Péternek sietős lett az útja. Sebesen szólt hátra, mialatt a vörös kis zászlót göngyölte a kezében.

– Holnapra már itt lesz. Erre mi előttünk megy el a vonattal. Délig vissza is gyalogolhat az állomásról… Kettesben gyorsabban lép az ember. Mert hát, igaz-a nem egyedül jön ám.

Jellának a félelemtől és kíntól verejtékes lett a homloka. Péter ez alatt leeresztette a sorompót, megint visszajött. Olyan nagy volt az öröme, hogy közben nem hagyta abban a mosolygást.

– Úgy-e mindég mondtam, ez lesz a vége. – És eszébe sem jutott, hogy sohasem mondott semmit.

Jella mereven tartotta a nyakát, mintha egy rettenetes ütésre várna, a mely elől nem lehet megszaladni.

Jella csak lent a torkában hallotta a szavakat, -232- kimondani nem bírta őket, pedig kiáltani, futni, tenni akart volna, hogy megakadályozzon egy nagy szerencsétlenséget. De mintha a testében összeestek volna a csontjai, növekvő gyengeség jött rá. A fejében és a szivében is összeesett minden. Nem bírta irányítani a mozdulatait. Tántorogva indult a ház felé.

Órák multak-e vagy csak perczek? Nem tudta. Egy vonat szaggatott fényfoltjai iramodtak át az ablakon. A petroleumlámpa rezgett a mennyezeten. A kőszénfüst, mint egy szürke csiga, alacsonyan kúszott a nyitott ajtó elé.

Jella elfelejtett lámpát gyújtani. Dermedten ült a hideg tűzhely mellett. A tagjai zsibbadtak voltak. Kinlódva lélegzett. Csak mikor Péter lámpát gyújtott, rezzent meg egy kicsikét a válla, mintha fájt volna neki a világosság. Elfordította a fejét, hogy senkinek a pillantásával se találkozzék a szeme. Fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát. A nyomorúsága nehezebb volt, mint a -233- mennyit elbírt és megborzadt, mikor eszébe jutott, hogy ezt viselni kell holnap is, azután is, mindég, a míg öreg nem lesz, a míg el nem temetik. Még soká tarthat… Számolni kezdett. Talán húsz éves lehetett mindössze; nem tudta bizonyosan. Az emberek azt mondták, hogy még fiatal, de neki ennyi is elég volt, nagyon is elég. Öntudatlanúl megint visszahallgatódzott abba, a mi elmult. Elmosódott szavak, halvány képek, nagy magányos szenvedések és semmi több. Mire való volt az egész? Kimerülten támasztotta fejét a falnak és ekkor egyszerre, csak úgy magától, összeszövődött előtte mindaz, a mi volt és meglátta Andrást a képzeletében. Mint egy boldogtalan sebesült állat, nyöszörögve görnyedt össze.

Péter felhagyott vele, hogy szólítgassa. Levette a polczról a szilvapálinkát, töltött egy pohárral magának is, a mozgóőrnek is. A horvát mesélni kezdett a bosnyák háborúról. Mindig erről beszélt és közben nagyokat hazudott. Péter bólintgatott, de nem figyelt oda. Jella megint mozdulatlanúl ült. -234- Térde alatt összekulcsolta a kezét és élettelen szemmel bámult maga elé, mintha kialvó tűzbe nézne. Csökönyösen hallgatta a szelet. Eleinte csak az északi hegyszoros felől siránkozott le, aztán hirtelen megrázkódott az őrház. A jelzőharangok csönögni kezdtek, az ajtó roppanva hajolt befelé. Csend lett. Újra kezdődött. Odakinn, mintha fájdalmában egy nagy mell zihált volna a hegyek felett, óriás sóhajtás hallatszott.

Aztán neki szabadult a bóra és az éjszaka felordított, mikor megrohanta. A szél süvöltve nyargalt a táviróhuzalokon. Jajgatva csapta magát a sziklafalhoz. Vitte a cserepet a háztetőről, reccsenve csavarta ki a szélfogó palánkból a deszkát.

Sajó remegve bújt a szegletbe. Az emberek nyugtalanúl néztek egymásra. Jella egyszerre felegyenesedett. Megint egyedül érezte magát a világon úgy, mint régen. Egyedül mindenki ellen, mert mindenki az ellensége volt. És ebben a magányban újra erős lett. A melle kitágult: teleszívta magát viharral. Már nem gondolkozott és ez -235- alatt az akarata mégis elhatározott valamit, a mitől félelmesen nyugodt lett.

Felállt. Végigment a konyhán, meggyujtotta az olajos mécsest a Szűz Mária előtt, Lassan, mereven járt és közben világosan tudta, hogy mindezt csak azért teszi, hogy muljék az idő. Kinézett az ablakon. A szél bőgött a hegyeken, a mélyedésekben forrt a vihar, mintha nagy üstökben üvegcserép csörgő lánczok, zúgó harangok kavarogtak volna. A láthatatlanban félelmes robajjal sziklák zuhantak le az oldalokon. Hömpölygésük soká mennydörgött a zsivajban.

A mozgóőr bizalmatlanúl pislogott a reccsenő mennyezet felé. A pálinkás poharak összekoczczantak az asztalon. Az ember nem mert többé hazudni. Szeretett volna otthon lenni, de a küszöbről visszalökte a vihar.

– Istenitélet ez. Rosszat jelent, – mondotta a horvát és keresztet vetett magára.

– Istenitélet! – ismételte meg Jella és a hangjában fojtott fenyegetés volt. Mint régen, mielőtt szeretni tudott, köveket érzett megint a belsejében, kemény köveket, a melyekkel agyon lehetne valakit ütni. -236-

A lámpában kiégett a petroleum. Szemközt a falban lassan-lassan egy ólmos koczka támadt, a koczkában egy fekete kereszt.

Jella végighúzta kezét a homlokán. Mikor látta ő így a hajnalt?… Közben pedig az ablakkereszt mintha egyre közelebb jött volna hozzá.

«Valaki meghal…» Fázósan rázkódott össze és eszébe jutott az anyja, a rózsás kendő, a temető, sok minden, a mire régen nem gondolt. Egyszerre, mintha Jágodát látta volna az ajtóban… «Úgy-e visszajön? de nem úgy, a hogy vártad…» Aztán a tűzhely előtt a földön ült az aszott kis öreg és ferde arczczal, alulról nézett fel rá: «Borzasztó az élet. A meghalás még élet. A halál jó, a halál csendes.»

Kinn lassan elült a vihar. Fáradtan duruzsolt a sínek felett. A szakadékból sűrű ragadós köd kapaszkodott a töltésre, a hegyekről lucskos felhők gombolyodtak le. Megfojtották a szelet.

Péter világot gyújtott a kézilámpában és -237- kinyitotta az ajtót. A pipafüst felkavarodott a hideg levegőben. Már odakinnről hallatszott az ember köhögése. Távolodó lámpájának a fénykarikája puha lett, szinte szétázott a ködben.

Jellának, mikor magára maradt, egy pillanatig úgy tűnt fel, az óra még lassabban ketyeg, mint máskor. Pedig esztelenűl szerette volna, hogy az idő muljék, mert így tétlenül nem lehetett már élni. A levegőbe markolt. Valakit meg akart volna fojtani. Aztán újból hallotta Péter köhécselését. Ingerült lett, a miért megzavarják. Az ember csoszogó, virrasztó lépéssel jött az ablak alatt. A küszöbön megállt. Eszébe ötlött, hogy Jella nem feküdt le az éjjel és ásítva dünnyögött valami olyasfélét, hogy még alhatnék, a míg az Andrásék vonata átfut.

Az asszony hirtelenül, veszedelmesen emelte fel a fejét. Péter elképedve tette a lámpát a küszöbre. Jellához ment és jó szürke szemével olyan aggódva nézett rá, mint mikor először látta.

– Beteg vagy? – kérdezte ijedten. – -238- No, csak hogy lesz ezentúl asszony a szomszédban.

– Az Andrásé! – Jella mint egy ragadozó szökött fel a lóczáról. Gyülölte Pétert, a miért örülni bírt, a míg ő szenvedett, a miért nem tudott semmit. Azt szerette volna, hogy ő is tudjon, ő is szenvedjen. És a szemében megint égni kezdett a romboló erő.

Jella már nem tudta mit akar, mit beszél. Azok a vad patakok, melyek az ereiben jártak, elsodorták őt.

– Miért? Két kezével a mellét marczangolta, mintha kínjában a saját szívét akarta volna kitépni. Miért? és a hangja ketté törött:

Péter szeme egyszerre zavaros lett. Megrogyott a térde és az arczán bárgyú visszagondolás -239- kifejezése látszott, aztán lassan elkékült az ajka. Hörögve lélegzett:

– Nem lehet… Hazudsz… Mondd, hogy hazudtál!… A szavak a nyelvéhez ragadtak, ferdén, iszonyodva görbült össze a teste.

Jella megkönnyebbült, mióta nem egyedül kínlódott. Magasan tartotta a fejét, mintha kegyetlen gyönyörűséggel át akarná látni az egész pusztulást.

– Hazudsz… hazudsz… A melle fütyült, a válla vonaglott és torkon ragadta az asszonyt. Önkívületében érezte az újja alatt, mint ver a fiatal nyakon minden kis ér. A földre szerette volna teperni, az arczába tiporni patkós csizmájával, hogy ne nézhessen többé senkire azzal a szép szemével.

Jella kíváncsi iszonyattal meredt rá. Aztán letépte magáról a fojtogató kezet.

– Nem engem… Őt, őt!… Erősebb volt Péternél, megvetően hátralökte és az ember az erőtlenség szörnyű panaszkiáltásával tántorodott vissza. Lebukott a padra. A szeme kialudt. Egyik keze szinte bénán -240- csüngött a föld felé, a másikkal az ajtóra mutatott. Nem bírt szólni és Jella mégis rémülten hátrált meg előtte.

Futni kezdett ki a szabadba, az ólmos ködbe, neki a pályának… Az őrház felől tompa csengés szivárgott utána a lucskos levegőn. Egy pillanatig visszanézett. Eszébe jutott, hogy ez a harang az András vonatát jelzi. Újra futni kezdett.

Péter is felrezzent a harangjelzésére. Ő is kiszaladt a házból, de az asszonyt már nem látta a ködben…

Jella a fehér sziklafal alatt járt. Vakon rohant el az András háza előtt, nyargalt az éjszakai alagút felé. A kanyarodónál hirtelen megállt. A vér leszaladt a fejéből. Sápadtan meredt előre. A ködben szürke tömeg gubbasztott a sínek mentén. Megtalálta, a mit öntudatlanul keresett. Az éjjeli vihar egy szikladarabot lódított a töltés partjára. Hirtelen felágaskodott, mintha az egész teste egy vad örömkiáltás lett volna, és rohant a kő felé. Ebben a perczben mindenért Andrást gyűlölte, ő benne akart egyszerre mindent elpusztítani, önmagát, a -241- szenvedést, a szerelmet, az életet… Mindenért ő rajta akart bosszút állani.

Levetette magát a földre. Nekifeszítette vállát a kőnek. A nyaka remegett. A verejték a szemébe csorgott és a kő lassan megmozdult. Visszaesett, megint mozdult, tompa puffanással gördült egyet. Jella megcsúszott a sárban. Az állát feltépte, a keze vérzett. Újra kezdte erőlködve, nyögve és a kő újra gördült. Fulladt csöngéssel fordult rá a sínre. Ő maga is utánabukott és két tenyerére támaszkodva térden maradt egy pillanatig. A fejét előre lógatta, a szája kinyílt egy kissé. Úgy rémlett neki, lépéseket hall. Talán Péter? Nem volt benne bizonyos. A szíve dobogása is lehetett. Felszökött. Megint futni kezdett a sínek között, az alagút felé.

Péter hiába követte nyomon, nem bírta elérni, de azért csak ment utána, maga sem tudta miért. Talán látni akarta még egyszer, talán meg akart neki bocsátani. Hiszen az életet kergette el vele. Vissza akarta hívni az életet.

Mikor a kő elé ért, hátrahőkölt. Nem -242- fogta fel mindjárt. Az előbb, hogy kinn járt, szabad volt a pálya. Emlékezett… Üveges szemmel nézett el a sínek felett. Egyszerre világosan kezdett látni; mindent megértett és úgy érezte, mintha az ő melléről vette volna le Jella azt a követ. Egy pillanatig könnyebben lélegzett, aztán összeszorult megint a torka. Előrehajolt és lebámult a szakadékba. Oda fog zuhanni az egész… Iszonyodva húzódott hátra. Nem tudott merni. Huszonhét év óta őrizte a vonatok útját… És mint egy szegény gép, a mely még kínjában sem bír fellázadni, nekifeküdt a szikladarabnak. Rángatta, tolta, küzdött vele. Most, hogy a vonatot védte, erősebb volt, mint mikor az asszonyt támadta.

Jella még mindég rohant. Biztosan ugrott át egyik talpfáról a másikra. Iramodott a vonat elé.

A köd megszakadt a mélység felett. A kelő nap rézsút sütött át alatta. A völgyben vörös tetők merültek fel. Fenyők csúcsa -243- fúrta át a sűrű szürkeséget. Egy nagy hegy nőtt az égbe. Felnézett rá. Sustorgást hallott benne. A hegytorokból fekete folt harapódzott sebesen feléje.

Már nem értette, hogy ez a fekete folt Andrást hozza és egy darab élő földet, egy asszonyt a pusztáról. Már nem értett semmit. Szédülve nyargalt, mint egy vad szikla, a mely megindult a szakadékba, hogy rombolva zúzza össze önmagát. A mozdony nőtt előtte, nagy és ijesztő lett, mint egy száguldó hegy. Forró szél csapott az arczába, rettenetes robaj. Egyszerre élni szeretett volna és… szörnyű halálkiáltással kábultan zuhant hanyatt.

A hangja átnyilallott a dübörgő ércz zaján, egy pillanatig még visszhangozva futott tovább a csúcsokon. Aztán csend lett odafenn a magasban. A nagy hegyek kóbor kis lelke meghalt.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Emberek a kövek között

EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

XXVII.

XXVIII.

XXIX.

XXX.

XXXI.

XXXII.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE