The Project Gutenberg eBook of Tóbiás király városa by Knut Hamsun

Valaki áll az új zászlódombon, ugyan mit keres ott? Ez bizonyosan megint a boltos Theodor hóbortja, de tudná csak az apja, az öreg boltos Per!

Lám, Holmengraa úrnak, a földesúrnak volt zászlórúdja is, zászlólengetője is. Ez érthető, mert szükséges. Neki a postahajónak kell jelt adnia, különösen olyankor, ha súlyosan megrakott teherhajó közeledik a rakodópart felé és búzát hoz a malomnak. De boltos Theodor nem ismert szemérmet, zászlódombot csinált csak azért, mert szatócs és mindenért lengette a lobogót, néha semmi okból, vagy csak azért, mert vasárnap volt. Bolondot csinált magából.

Most is felküldött egy embert a zászlódombra, mintha kellett volna. És az ember ott áll és kémleli a tengert. Készen tartja a lobogót, hogy felhúzhassa, mihelyst meglátja azt, amit kell. Pedig legföljebb csak a halászhajót várhatta.

Furcsa dolog, de az ifjú boltos Theodor akárhányszor lengette a lobogót és tette bolonddá az embereket, mindig megbocsátottak neki. Kiváncsivá tette, magával ragadta őket és megindította a szóbeszédet: ugyan mi van vele ma megint? Az az ördöngős Theodor mindig -6- tartogat valami meglepetést. Ole Johan és Lars Manuelsen mindenesetre nagyon kiváncsiak, lent az úton találkoztak és nem tudják levenni a szemüket arról a zászlós emberről.

Ole Johan még mindig ugyanaz, aki volt, évek hosszú sora óta Holmengraa úr szolgálatában áll, zsákokkal, meg súlyos terhekkel robotol, – hosszúszárú csizmába és izlandi bekecsbe bujt piszokfészek.

Bizony nem vitte sokra és a családja éppen olyan nyomorúságos helyzetben van, mint azelőtt, ennyire rosszul megy a sora némelyik embernek. Lars Manuelsen ellenben felvirágzott, együtt nőtt Segelfoss városával, az ő fia L. Lassen, a nagy délnorvégiai pap, a tudós és püspökség várományosa és az ő fia Julius, a rakodóparti Larsen-szálloda gazdája. Daverdana is az ő gyermeke, a vöröshajú, aki férjhez ment a hajóhíd őréhez és olyan szenvedélyesnek látszik. Igy hát Lars Manuelsen családja zöldágra vergődött és ő maga is már régen önálló gazda, még senki se látta őt pénz nélkül a boltban. Ilyen jól is mehet némelyik embernek a sora. A vörös szakálla finomabb lett és megszürkült, a haja egészen kihullott, de a fia, L. Lassen vett és küldött neki egy parókát és azt hordja most nap-nap után. Ha aztán két gombsoros bekecsében jár és a munkához hozzá sem nyúl, ez talán csak azért van, mert nincs szüksége rá, annyira megjavultak a viszonyai. Manapság már senki se beszél Larsszal bántó hangon, de persze akadtak régi pajtásai és rabszolgatársai a földön, akik megkockáztatják az ilyen kérdéseket, mint: Nem tudom megérteni, Lars, hogy miből élsz, hacsak nem lopod a pénzt! Erre Lars Manuelsen köp egy nagyot és azt feleli: Tartozom tán neked valamivel? – Dehogy -7- is. De bár tartoznál! – Akkor megfizetném, – mondja. Lars Manuelsen jövedelme nagyon természetesen adódott. Hát járhat-e például egy ember, akinek ilyen finom gyerekei vannak, másokhoz munkába? Ugy-e nem? De amikor Julius berendezte a szállodáját és vendégeket fogadott, persze az öreg apját is belekapcsolta az üzembe. Ki vinné el különben a bőröndöket meg a ládákat a hajóhídról és ki cipelné vissza? Kezdetben Lars Manuelsen szerény volt és keveset keresett, de utóbb gyarapodott a jövedelme, jött egyik-másik hajós vagy állatkereskedő és vágómarhát vett a városok számára, avagy fényképész, esetleg egyik vagy másik képeslapnak az utazó tudósítója, azonkivül egyre gyakrabban jöttek kereskedelmi utazók és árumintáikat bőröndben hozták magukkal. És ezek mind bőkezű és jóravaló utasok voltak, világfiak, akiknek megért egy huszonötőrést az, hogy híres ember apja cipelte a holmijukat. Erről az Ole Johanról senki se tudott semmit, Lars Manuelsenről ellenben mindenki tudta, hogy kicsoda, – sőt ő maga is tudta és nem is hallgatta el.

Nem várnak ezek se halászhajót, se vitorlást, mondja Lars Manuelsen. Mert hiszen nincsen is szél.

Az ám, nincs szél. Akkor talán vendégek, vagy idegenek jönnek, evezőscsónakon?

Mind a ketten ilyesmire gondolnak, de lehetetlennek és nevetségesnek tartják. Mert a boltos Per meg a fia, a boltos Theodor nem igen szokott vendégeket fogadni. Ellenben ha Holmengraa úr zászlódombján állt volna valaki…

Mert Holmengraa úr még mindig az a nagy ember volt, akire mindenki legelőbb gondolt. Néhány évvel ezelőtt nagy veszteséget szenvedett ugyan és azóta is -8- voltak veszteségei, de mi egy-két veszteség annak, aki el tudja viselni. Hiszen rozs meg búza most is éppúgy jött Segelfossba, mint azelőtt, nagy gőzösökön, Amerikából meg a Fekete-tengerről és aztán el is ment liszt alakjában minden északi országba és Finmarkenbe. Hiszen Holmengraa úr malma nem szünetelt egyetlen munkanapon sem, bár már nem járt úgy éjszakánként is, mint régente.

De ami a vendégeket és más efféléket illeti, Ole Johan és Lars Manuelsen törték a fejüket, hogy ugyan kit várhatna Holmengraa úr, a nagyember, hiszen a leánya, Mariane kisasszony, már visszatért Krisztiániából és a külföldről, vörös köpenyében, de az ördögbe is, Holmengraa úr akkor se venné igénybe a boltos Theodor zászlaját.

Ole Johan ezt mondja: Ha volna időm, akkor a zászlódomb felé venném az útamat és megtudakolnám. Nem mehetnél te, Lars?

Hát akkor nem, de akkor egyikünk se tudja meg, mondja Ole Johan sértődötten. De nagyra vagy, már semmire sincs kedved.

Lars Manuelsen köp egyet és így felel: Tartozom neked valamivel? Ole Johan indulni készül, de abban a pillanatban meglátja Martin bérest, amint madarakkal a vállán közeledik feléjük. Martin béres az erdőből jön, puska van a kezében és vadat űz egész nap, a kékróka prémje hetven korona, a nyesté pedig harminc.

Mert Martin béres ilyen félvállról kezel mindenkit -9- és egy nagy ember apjával se tesz kivételt. Nagy ember – ki nagy manapság? Amióta az előbbi gazdája meghalt, Martin béres senkit se lát nagynak az emberek között, legnagyobbrészt a hadnagy napjaiból való emlékeinek él, a harmadik Willatz Holmsen napjaira gondol, amikor még a mostani Rasch ügyvédné volt a házvezetőnő a birtokon, a távirász Gottfred meg szolga a Segelfoss-kastélyban. Azokra a napokra emlékszik. Persze most is van egy Willatz Holmsen, az a negyedik, akit ifjú Willatznak hívnak. De az művész és ritkán van odahaza, Martin béres alig ismeri.

Martin tovább megy a madaraival a vállán és a régimódi gondolkozásmódjával.

Miért nem mégy le a mi szállodánkba, ott eladhatnád a madaraidat és pénzt kaphatnál értük, mondja neki Lars Manuelsen.

Nem hallotta ezt Martin béres? Dehogy nem, jól hallotta, csak nem felelt. Annyira megvetette ezt a fenhéjázó ajánlatot.

Martin béres megáll: A zászlódombon? A boltos Kornelius, feleli, mert hát Ole Johan kérdezte.

Martin béres tovább megy. És különösen azért utálja Lars Manuelsent, mert két sor gomb van a bekecsén.

Ó, hiszen Ole Johan és Lars Manuelsen jól látta, hogy Kornelius, a szatócsinas áll odafent lesben és rajzolódik az ég hátterébe lobogóval a kezében, de hát hallani is akarták és beszélni is akartak róla. Hát ha -10- Kornelius van ott, akkor csak olyasmiről lehet szó, ami a boltosékat illeti, a boltos Pert, vagy a fiát, a boltos Theodort. De vajjon mi lehet az?

A bolt – egyébként ma már csak egy embert jelentett, mert az öreg P. Jensen már nyolcadik éve nyomja bénultan az ágyat és az üzlet szempontjából annyit számított, mint a nulla, ellenben a fia volt minden, nagyszerűen felvirágoztatta az üzletet, nagystílüvé, vagyont érővé fejlesztette. Ez a Theodor szerencsés volt mindenben, amit kitervelt és megvalósított, felülmulta az apját, mert ő már tollasodott is, míg az apja csak takarékoskodott. Pedig ez a fiatalember még csak a huszas éveiben volt és mind e mai napig sikerült kivédeni a helyét a konkurrensek ellenében, legutóbb még a péket is elnyelte egész sütődéjével együtt, holmi fűszertartozásért.

De ha makacs és keménnyakú volt is ez az aranyharácsoló, alapjában véve korlátolt ember volt. Mi mást is várhatott tőle az ember? Parasztnak, ostobának született, jól vezette a boltját, de az üzleten kívül nem volt több, mint az osztályából való többi legény, sőt talán hiúság és szeszélyek dolgában még rosszabb is. Az emberek sokszor látták, hogy mind a két keze tele volt gyűrüvel és gyakran szaladgált boltjának mocskos padlóján selyempántos cipővel. Még a saját falujából valók is nevettek rajta és azt mondták: Az ám, látná csak az apád!

Az apjával nem sokat törődött, azt már legyőzte, megelőzte, felülmulta. Évek óta mindig a saját szakállára spekulált és halat vett Lofotenben, amennyit csak módjában állt megvenni, minden évben többet, végül már magán-halászbárkát is. Ekkor valóban kiállhatott -11- a fiú a dombra és végigtekinthetett a birodalmán. Ősszel azzal lepte meg az embereket, hogy eladta az új halászbárkáját és sok pénzt kapott érte. Vajjon visszavonult a halászattól? Igen: egy évre. Lélegzetet akart venni.

Tavasszal az egyik ytteröjai társaságtól megvette az „Anna“ hajót, a nagy, korhadt tákolmányt, amelynek repedésein még egy esernyőt is átdughatott az ember. A hajó nem ért sokat, de az ára se volt nagy. Néhány hónappal később a hajót a lehető legjobb és leggyorsabb módon rendbehozták, átszerelték gályává, átmázolták, bebiztosították és elküldték heringhalászatra. Az „Anna“ kitartott, nem esett ki a feneke. És télen talán átküldték volna Lofotenbe nagyhalászatra? Az a pusztulását jelentette volna. Ellenben Theodor az idén teherhajót bérelt a nagyhalászatra. Ez furcsa volt és mindenki megértette, hogy minden nap új veszteséget jelentett. Veszteséget? Éppen azokban a napokban tétetett a kis Theodor tűt egy arany huszkoronásra és ezt a feltünő ékszert használta nyakkendőtűnek. De mi történt ősszel, mikor a tőkehalrakomány kiszáradt és súlyban megcsökkent? A kis Theodor átrakatta a korhadt gályába, megint biztosíttatta és útnak indította. Valóban ez volt az „Anna“ gálya utolsó útja, mert már Follától délre elpusztult. De a kis Theodor sohase csinált jobb üzletet. Ezzel a manőverrel megszerezte a szükséges tőkét a következő híres sakkhuzásához, amikor megvette a Henriksen kereskedő egész lúdpehelykészletét.

És ezt a jó fogást még több másik követte. Különösen az ócska hajókkal volt nagy szerencséje, így például most megint volt egy öreg, de használható -12- yachtja. És most ez a yacht volt minden nap várható, hogy az új nagyhalrakományát kiszárítsák a hegyekben, de ez a yacht nem haladhatott szél nélkül. Tehát Korneliusnak mégsem a yacht kedvéért kellett volna elngetnie a lobogót.

Ole Johannak van egy meggyökeresedett hibája és ez örökösen kínozza. Olyan kíváncsi, mint egy nő. Azt az ajánlatot teszi, hogy hajlandó egyenesen lemenni a boltba és tudakozódni, ha azalatt Lars Manuelsen átveszi a munkáját a malomban.

Lars Manuelsen ugyan nem dolgozik már a kezével, de már annyiszor utasította vissza öreg pajtását és szomszédját, hogy ezegyszer nem akar kereken nemet mondani. A ruhám nem alkalmas arra, mondja inkább.

A ruhád? Persze nyolc gomb van a bekecsed mellén! gúnyolódik Ole Johan ingerülten és nem szabad őket belisztezned?

Ami azt illeti… feleli Lars Manuelsen eléggé békés hangon. De nem tudom, hogy a parókám miatt lehet-e?

A parókád miatt? Hát azt nem teheted le? És a parókád miatt kell minden munka alól kibújnod? A fenébe azzal a parókával! De ha csak ünnepnap vennéd fel vagy olyankor, ha vecsernyére mégy, akkor nem volna rajta kivetni való.

Erre Lars Manuelsen egyenesen felmegy a malomba és nem vitatkozik tovább. Sokkal büszkébb annál. A vállán keresztül látja, hogy Ole Johan a bolt felé irányítja lépteit.

Fönt az ipartelepen még a régi időkből ismerik Lars Manuelsent és az öreg magától megtalálja a munkáját. De nem hajol le jobban a kelleténél, nem emelget -13- nagy terheket, az ilyesmi már a multé, azóta már megundorodott a robottól.

Most a sagvikai Bertel áll a helyén. Ez az ember bizalmi emberré növekedett Holmengraa szolgálatában és a napszáma is nagyobb, mint kezdetben volt. A sagvikai Bertelnek meg a feleségének tűrhetően megy a sora, őneki magának biztos jövedelme van, a felesége pedig azok közé tartozik, akik zsákokat varrnak a malomnak és így mellékesen keresnek. A gyerekeik szépen fejlődtek és lett is belőlük valami a konfirmációk után, Gottfred például állandóan a távirdán dolgozik, a Pauline leány pedig szakácsnő a Segelfoss kastélyban és azoknak az embereknek főz, akiket az ifjú Willatz a birtok szolgálatában tart. Ez a Pauline még az öreg Willatz Holmsenéknél tanulta meg a házvezetést meg a főzést és nagyon csinos és tiszteletreméltó háziasszony lett volna belőle a Larsen-szállodában. És vajjon Julius nem gondolt erre? Hohó, sokáig gondolt ő a lányra és kitartóan csapta neki a szelet, de Pauline elutasította. Lars Manuelsen nem állhatja meg, hogy át ne lóduljon Bertelhez egy kis tereferére és először megmagyarázza, hogy nem azért jött, mintha újra dolgozni akarna itt, hanem csak hogy szívességet tehessen Ole Johannak.

Nem a’, feleli Bertel és még jobban nevet magában, mert Bertel az évek multával derüsebb és kedélyesebb lett.

Mert ami azt illeti, ott van a Julius Larsen szállodája, enni meg innivalóval, megvetett ágyakkal és mindennel, amit csak kívánhat az ember. -14-

Hát hogy áll a dolog, elveszi Julius a Paulinét? Hallottál valamit a dologról?

Mert amondó volnék, folytatja Lars Manuelsen, hogy akkor a Larsen, a fiam eskethetné meg őket és ez többet jelent, mintha más végezné a cerimóniát.

Bertel azt feleli erre, hogy semmit se tud, Pauline azt teheti, amit akar, úgy látszik egyáltalán nem kívánkozik el a kastélyból.

Persze, hogy azt teheti, amit akar. De mit akar és mi a szándéka? Ez mulatságosan hangzik. Talán bizony magára Willatzra gondol? A kóbor madárra, a vándorcigányra, aki egyszer az egyik országban van, másszor meg másikban. A birtokot pedig az a Martin béres igazgatja.

De Bertel, nyilván megőrizte a Holmsenek iránti régi tiszteletét, bosszantja az, hogy Lars Manuelsen gúnyolódik az ifjú Willatz fölött és ezt nem is rejti véka alá:

Az anyádnak volt egy kóbor madara, mondja és az te voltál, mondja. Az a Willatz olyan magasan áll fölöttem, meg az enyéim fölött, hogy meg se lát minket a földön, még kevésbé veszi észre Paulinét, aki évi bérért eszi a kenyerét. Az a Willatz úriember, de mi vagy te meg én? És a mosdatlan szádra se hederít sokat, Lars, hanem legföljebb rácsap egyet:

Lars Manuelsen megnémul, mert tudja, hogy ő kicsoda. A mai napig tán még senki se beszélt vele ilyen -15- bántó hangon és már megy is – megy a helyére, a munkájához és otthagyja a sagvikai Bertelt.

Lent az úton Holmengraa úr közeledik, maga a malomtulajdonos. Érdekes, mennyire megváltozott ez az ember. Szürke bekecs, szürke, gyűrött nadrág, a liszttől fehér, vastag cipő és nagy, keféletlen kalap – ez az egész külső dísze! A telek enyhültek az évek folyamán és azok az emberek, akik bekecsben jártak azelőtt, most felöltőt hordanak, nagyon finomak lettek, de fagyoskodnak is eleget. Holmengraa úr azonban még mindig szürke bekecsben jár. Pedig már az ura-i előljárónak is aranypaszománt van a sapkáján és a parti gőzös pilótája is horgonyos, fényes gombokat hord. Holmengraa úr azonban úgy jár, mint valami halászhajós vagy mint egy munkafelügyelő. Ha az emberek nem szokták volna meg az utóbbi években és nem látták volna már máskép is, akkor nagyon csodálkoztak volna rajta. Hát nem ő volt-e ugyanezen a helyen Tóbiás király és nem ő gyűrt-e le és kényszerített térdre minden teremtményt? Ha nem lett volna még most is az a vastag aranylánc a mellényén, akkor igazán nem lehetett volna elhinni, hogy ő az. Nem, akkor igazán csak a boltos Theodor halszárítójának nézték volna.

Elhalad a sagvikai Bertel előtt és Bertel köszön neki. Holmengraa ahoz a négy emberből élló csoporthoz megy, amely lisztet tölt a zsákokba és bekötözi a zsákok száját. Köszönnék is neki, meg nem is, kettő bólint egy kicsit, kettő pedig a zsákokra hajol és úgy tesz, mintha semit se látna. Ezek modern munkások, sárcipőben járnak és kerékpáron mennek munkába, a biciklijük ott áll a közelben. -16-

Holmengraa úr beszél hozzájuk, nem egyenesednek fel és nem hallgatnak figyelmesen, hanem a zsákokra hajolva pihennek és úgy hallgatják. Mikor a gazdájuk befejezte a szavait, kiegyenesednek, gondolkoznak rajta, hogy mit mondott, aztán hangosan, a gazda jelenlétében, maguk közt megtárgyalják a dolgot, kifejezik kétségeiket rendelkezéseinek helyessége iránt, kikérik egymás véleményét, köpködnek, tanácskoznak: Mit gondolsz, Aslak? mondják. Mit csináljunk? mondják.

A malomtulajdonos indúlni készült, már tett is néhány lépést, de amikor meghallja az utolsó szavakat, hátraszól: Hogy mit csináljatok? Azt tegyétek, amit én mondok. Ezzel, azt hiszi tán, hogy elintézte az ügyet. Ó, bizony mégsem intézte el. De a malomtulajdonos, mint már máskor is, látja, hogy vége a tekintélynek, fél a veszekedástől és inkább elmegy. Egyebet nem mer megtenni. Már megtörtént, hogy felmondott Aslaknak, de akkor a többi alkalmazott azzal fenyegette meg, hogy ők is otthagyják. Kétszer is megesett ez már és mind a kétszer nem lett a dologból semmi, hanem maradt minden a régiben.

Történt volna csak ez a segelfossi birtok előbbi gazdájával, a hadnaggyal: A lovaglóostor megsuhant volna a levegőben – takarodj! Az évek multán Holmengraa úrnak sokszor visszakellett emlékeznie Holmsen hadnagyra! Keveset beszélt az, két szót, de a szeme olyan volt, mint két puskagolyó! Ha a kezével megszorította az ostornyelet, akkor a csontjai kifehéredtek rajta, de ha kinyitotta a kezét és barátsággal fordult valakihez, akkor az gazdag és emlékezetes pillanat lett. Jó volt nála dolgozni, mert tudott parancsolni, -17- igazi főnök volt, úr volt. Talán aranykarikát hordott a fülében, mint a nagy nyugati hajóskapitányok? Vagy ezüstveretü, hosszú tajtékpipát szívott? Kövér volt és két székre kellett ülnie, hogy elférjen rajta a nagyságával? És mégis, senkinek se csináltak akkora helyet, mint neki és senki se mert vele félvállról beszélni.

Holmengraa úr még ma is csodálkozik rajta. Hát ő nem próbálkozott meg minden módszerrel, hogy tekintélyt szerezzen magának az emberei előtt? Hát nem jutott-e eszébe még az is, hogy szabadkőműves legyen és így rejtélyes hatalmat sejtessen a háta mögött? De az emberek nem sokat törődtek ezzel, senki se félt tőle, nem volt olyan együgyü. De nem is akadt olyan, aki bizonyosan tudta volna, hogy a malomtulajdonos valóbn szabadkőmüves.

Holmengraa Lars Manuelsenhez lép és azt mondja: Jónapot, Lars. Megint beléptél hozzám?

Ma reggel egy napszámost küldtem ide segítségül, hol van az? kérdi Holmengraa úr.

Napszámost? Tán a Konrádot? – Nem, Lars Manuelsen nem látott semmilyen Konradot.

Minden helytelenül megy és a malomtulajdonos a -18- szemöldökét ráncolja. Bizony, a segelfossi ipartelep királyának sok baja van. Néhány évvel ezelőtt jóindulatú, kedélyes ember volt, most már kéklenek az erek a halántékán, sovány az orra, ráncok vannak a szeme körül és a szakálla ősz. Minden vékony rajta, a keze, az arca, a lábszára, úgyszólván csak csont és bőr. De ezért jelentéktelen ember volt-e? Hiszen akkor nem lehetett volna az, aki valósággal volt! Igaz, hogy az ipartelepe már nem működött olyan tékozlóan nagyszabású módon, mint azelőtt, a malom már csak nappal őrölt és a személyzetet is csökkentették; de Tóbiás király maga nem tört meg, sőt még kitartóbb volt, mint valaha. Ha megáll itt, elgondolkozik és végignéz a hatalmas folyón, a hajóhídig meg a tengerig és csak a fejét dolgoztatja, akkor az arca erőt fejez ki és a szeme barátságot sugároz. Hiszen az ifjúság elmult már fölötte, de az öregkor még nem jött el, koros volt ugyan az évek tekintetében, de azt mondják, hogy még most is születtek gyerekei a környéken.

Lars Manuelsen jön a napszámosokkal és a malomtulajdonos azt kérdi: Mit végeztél ma?

Akkor jelentkezhettél volna nálam, majd én adtam volna munkát, mondja Lars Manuelsen és fontoskodik.

Azt már nem, mondja Konrad. És ha uraságod le akar valamit vonni ezért az időveszteségért, hát nem bánom.

És akkor minden rendben van, azt hiszed? kérdi a malomtulajdonos. De a munkád elvégezetlenül hever ott még mindig.

Erre a napszámos így vág vissza: Az ételt? Hát éhgyomorral kezdtem volna munkába? Nekünk, bérrabszolgáknak egyre rosszabb lesz a dolgunk, uraságod még a szánktól is írígyli a falatot.

Szép kis szóváltás lett volna ebből megint, ha a malomtulajdonos el nem hallgat. Hiszen tudta, hogy mi lett volna a dolog vége: ez az ember maradt volna a helyén.

Tulajdonképpen mindjárt haza kellett volna téged küldenem, mondta Holmengraa és elment.

De Konrad nem maradt adós a válasszal. Gondolja uraságod? Én pedig vagyok olyan együgyü és azt hiszem, hogy van még jog és törvény az országban. És ha lemennék a laphoz, alighanem ott is így vélekednének.

Igen, a lapnál így vélekednek, gondolta Holmengraa úr, a jó Segelfossi Ujságban , amely már a hetedik évét tapossa és a városnak meg a környéknek a szellemi vezetője. A malomtulajdonos neve néhányszor megfordult már ebben a lapban, egyért-másért felelősségre vonták, sokat gáncsolták a lisztárak miatt is, különösen a buzalisztről meg a finomszemű rozslisztről mondták, hogy drága lett a szegény ember -20- számára. De a Segelfossi Ujság igazságos lap is volt, a szerkesztő nem fukarkodott az elismerő szóval sem és ha elismert valamit, akkor az nem volt jelentőség nélkül való. Azt mondta: mi. Azt mondta: a mi véleményünk. Egyszer nagynehezen elismerően nyilatkozott Holmengraa úr működéséről is és ezz írta:

A körülményekhez képest helyeselnünk kell azt, hogy a malomtulajdonos áthelyezi a malomhoz vezető kocsiutat. Igy lényegesen kisebb az emelkedés, a kocsisai 100 kilóval többet rakhatnak fel. Az út hosszabb lett ugyan, de viszont, mint mondottuk, a kocsisok nagyobb szállítmányt vihetnek. Ki akarjuk fejezni azt a nézetünket, hogy az út átépítése hasznos intézkedés a városunkra nézve, de nem hallgathatjuk el azt a megjegyzést, hogy sok szegény ember lovának nehezebb munkában, nagyobb emelkedéseken is el kell mennie. Kétségkívül a munkaadónak is előnyére szolgál, hogy az agyoncsigázott munkás reggelenként egészen munkahelyéig haladhat a kerékpárján és így kevésbbé fogyatkozott erővel kezdheti meg a napi robotját. Ezt jegyezzétek meg, dolgozó emberek!

Végre odatotyog Ole Johan. Ő a malom egyik régi, jó embere, ostoba és korlátolt, de hűséges és erős, olyan munkás, aki nem kíméli magát, ha arra kerül a sor. Nála abban nyilvánul meg az udvariasság, hogy már messziről köszön és így kiált:

Jónapot. Csúnyán elkéstem, de hát azért küldtem addig magam helyett Lars Manuelsent.

Hát bizony nem volt egészen nyugodt! tette hozzá a napszámos és kidüllesztette a mellét.

Erre aztán elmondták az egész históriát, megtárgyalták, megvitatták. A napszámos nem felejtette el megismételni, hogy mit mondott a derék uraságnak: Jog és törvény az országban? mondtam.

Igen, én is itt voltam és hallottam, szól közbe Lars Manuelsen, aki most Konrad pártjára állt. Erre a támogatásra Konrad felbuzdul és még jobban veri a mellét.

Te is tudod, Lars és te is, Ole Johan, hogy elvégzem a munkámat és teljesítem a kötelességemet. De ha ő úgy rohan rám, mint valami zsarnok vagy rabszolgahajcsár, akkor mondhatom, nem vagyok én az az ember, aki befogja a száját. Ezt az emlékezetébe vésheti. Mert vagy a szemébe mondom a véleményem vagy egy szót se szólok.

Nem, mondta Lars Manuelsen. De mit is akartam? tudja-e valaki, hogy mért akar a boltos Theodor zászlót lengetni?

Konrad megsértődztt, azt hitte, hogy egy darabig, ha tudja kötni a figyelmüket. Aztán otthagyja őket, elhalad a sagvikai Bertel, meg a kerékpárok előtt, útközben szemügyre veszi őket és megáll a zsákot kötöző csoportnál.

De Ole Johan ledől egy zsákra, hogy a liszt csak úgy porzik körülötte. A disznó. Ó, nem nagy baj, egy kis liszttel több vagy kevesebb nem árt a ruhájának. Azelőtt is csupa liszt volt és a kovász csomókban ül a ruháján.

Hogy mért akar lengetni? mondta. Megkérdeztem, -22- hogy miért fagyoskodik egy embere ott a zászlódombon. Majd kiderül idővel, felelte a Theodor:

A felelet egészen őrá vall, meg az eszejárására, mondja bosszusan Lars Manuelsen.

Ole Johan felkelt, levetette a bekecsét, hogy munkához foghasson. De a kíváncsisága túlságosan nagy volt, szinte megbénította. Csak megtudhatnám! mondta. Te mit gondolsz, Lars?

Ole Johan így szólt: Tudod mit gondolok, Lars? Azt gondolom én is, hogy semmi egyéb, mint a Theodor hiúsága és hencegése. Hogy az ördög vinné el!

De így csak magukat kínozták az esettel és üresnek érezték az eszüket. Ole Johan még mindig nem nyúlt semmihez és hirtelen így szólt:

Erre Ole Johan olyan oktalanul dühös lett, hogy megint magára kapta a bekecsét és ezt mondta: Menjünk oda Aslakhoz és hallgassuk meg, miképpen vélekedik ő meg a többi.

Igy múlt az idő. Igy dolgoztak és működtek a maguk módján ezek az emberek, így szereztek táplálékot a szívüknek. Nekik is voltak látomásaik, ha elkalandoztak a képzelet birodalmában.

Mikor odaértek Aslakhoz meg a többihez, nekik is feltalálták azt a históriát, hogy a napszámos milyen derekasan a sarkára állt és azt mondta, hogy van jog és törvény az országban. És Konrad emlékezőtehetsége nem gyengült, sőt inkább erősbödött, eszébe jutott, -23- hogy még a „rabszolgahajcsár“ szót is a malomtulajdonos arcába vágta meg aztán azt, hogy „szabadkőmüves“. Hat felnőtt ember hallgatta a hetediket. Pihent a munka.

Ujmódi munkásemberek voltak ezek, kerékpáron jöttek, vászonzubbony volt rajtuk és óralánc fityegett a mellükön, makacsul ragaszkodtak ahhoz, amit akartak és lementek a laphoz. Mindegyiknek volt nézete, ismerték a saját értéküket, sőt csak nekik volt értékük, mert sokan voltak. Hova lettek volna a többiek őnélkülük? És mit tehettek ellenük? Kapitalisták, jön a leszámolás napja!

Ole Johan megpróbált előhozakodni a nagy ujságjával: a zászlódombon levő emberrel. De Aslak meg a többi nem tudott semmit, megrögzött emberek voltak, még fantáziájuk sem volt, visszatértek a Konrad ügyére. Ó, a Konrad ügyéről érdemes beszélni, azon csillapíthatták szívük szomját.

Ekkor Ole Johan csalódottan és sértődötten a maga kötelességére gondolt, fölemelt fejjel ment a helyére a munkájához és hátrakiáltott a napszámosnak:

Ha megtudsz valamit, akkor gyere föl és mondd el nekünk! kiáltott utána Ole Johan.

Majd bolond vagyok! gondolta tán magában Lars Manuelsen. Ezek az öreg pajtások elfelejtik, hogy kinek vagyok az apja! elmélkedett tán magában. Lefelé ment a domboldalon és törölgette a ruháját.

Kornelius pedig még mindig ott kémlelődött a zászlódombon. Lent a szatócsboltnál ugyanolyan sürgés-forgás volt, mint máskor, vevők és nézők, gyerekek -24- és kutyák, ládákat és hordókat rakodó szolgák, akik az árut vitték be a boltba, kicsinyben való eladásra!

Ugyanaz az épület volt, ahol az öreg boltos Pera szatócskodást megkezdte, de azóta hozzáépítettek és kétszeresen megnagyobbították. Ezt mind Theodor tette.

Fönt a padlásszobában feküdt az öreg boltos Per és nem akart meghalni. Valóságos csoda volt, hogy ilyen sokáig húzta, bár a bénult oldala nagyon lesoványodott és a jó végtagjai is olyanok lettek, mint a vékony női kéz és láb. Meghalni? Persze, hogy meg kellett halnia, de nem most, addig nem, amíg el nem jön az ideje! Az emberek már messziről hallották, hogy mennyire nincs kedve meghalni: ott feküdt az ágyában és a padlón kopogtatott a botjával, sokszor kopogtatott, dübörgőn és beleavatkozott mindenbe. A mellényét mindig magán tartotta, hogy legalább felül ne fessen úgy, mint a fekvő beteg. De beteg volt, szánalmasan béna, szakállas és hátul fehér volt a haja töve a tarkóján. Nyáron, ha elkövetkeztek a meleg napok, ki szokták vinni a szabadba és olyankor nagy élvezettel nézte a nagy forgalmat a szatócsüzlete körül. Télen azonban, amikor rövidek voltak a napok, nem olvasott ujságot meg vásári jelentést, mert drágálta a lámpaolajat, inkább sötétben feküdt és hallgatta a hattyúk dalát a messzeségből, mérföldnyi távolságból és ez kellemetlen hang volt, borzongott tőle. Mint mikor -25- a szél süvít az eresz fölött, vagy mikor a templomajtó nyikorog, vagy ha a nagy kapuk recsegnek a pántjaikon. Hgy az ördögbe is, mit rikácsolnak ezek a vad madarak? Hiszen senki se bántja őket!

De nyáron, a világos éjszakákon egészen más ember volt Per, olyankor tervezgetett és az üzletét vezette. Persze ez csak gyerekség volt, ostobaság. Azt hitte, a kereskedelem ma is olyan, mint az ő korában, legföljebb is nagyobb arányokat öltött. És még mindig hitt az olyan árukban, mint a vizesperecek, amiket a parti hajósok üres hordóikban és koporsókban hoztak Bergenből. Hitte, hogy nagy dolog a vasszög, sok ládára való három- és négyhüvelykes vasszög, meg a prominclirudacskák a gyerekek számára, a papírgallér és az ingmell – pedig hát mit kezdenének ma ilyesmivel az emberek? Boltos Per régimódi ember volt, takarékos a butaságig, mindenképpen óvatos és nyakas szatócs. Az ám. De amikor így az ágyában üzleteket kötött, elavult árakkal, akkor Isten tudja, vajjon értette-e a dolgát és nem gondolta-e, hogy valakit alaposan becsapott. Önmagát vagy valaki mást, de valakit feltétlenül becsapott. Mintha arra született volna, hogy alkudjon és kereskedjen, kiírthatatlan hajlandósága egyre továbbvezette, már régen túl volt azon, hogy az üzlet körül könnyen forogjon a nyelve és könnyen fogadkozzék, már kinőtt a csalás gyerekes, egyszerű módszereiből, talán már egészen a visszájára jutott el: becsapósdit játszott. Alamuszi, groteszk ember lett belőle.

Megkoppantotta botjával a padlót. A felesége nagy nehézkesen feljött a szobába, annak azt mondta, hogy küldje fel Theodort, de mikor az asszony tovább is ott -26- állt előtte és egyáltalán nem sietett, az öreg röviden megismételte a kívánságát. Nem szól a feleségéhez, csak ha kénytelen vele és nem is néz rá, mert ostoba tehénnek tartja.

És Theodor felment, vagy nem ment fel, aszerint, ahogy kedve tartotta. Ha az apjának sokáig kellett várnia, akkor megint leüzent, de a hangja már ridegebb volt. Lám, az öreg keménynyakúnak még mindig volt némi hatalma, hiszen az egész üzlet az ő nevén ment: P. Jensen – ez állt a cégtáblán. Theodor nem mert cicomásan az apja elé járulni, a gyűrűit gyorsan a zsebébe csúsztatta. Így tett most is.

A csónakházban. Nem lesz többé tánc a csónakházban, az bűn. Rossz álmom volt emiatt. A vér vágyát gyufa pótolja majd a csónakházban.

Theodor rég megszokott tiszteletből nem nevet és -27- nem csapkodja a térdét. Az apja le akarja győzni a hús vágyát, gyufával akarja kiűzni az ördögöt! Azzal nem is törődik, hogy veszíteni is lehet a dolgon, meg akarja venni az egész gyárat, azt akarja, hogy északon az övé legyen minden gyufa. Gyerekség – az apja már gyerekes lett. Ezer láda gyufát nem is lehet hajóra rakni, sok helyet foglal el, de súlya alig van. És mit jövedelmezne ezer láda gyufa? Semmit. Ha még sétabot vagy blúzkelme lenne!

Ezer láda, úgy határoztam. És van sónk? mondja az öreg és arra gondol, hogy a könnyű rakományt valami nagy teherrel kell ellensúlyozni.

Zöldfülű, te akarod tanítani az apádat? Tehát száz hordó só! Menj le és írd föl!

Mindez csak üres beszéd volt. Theodor lement, de nem írt föl semmit. Meg tudta érteni az apját, amiért annyira a szívén fekszik, hogy a hús vágyának a rovására gyufát vegyen, sőt még azt is, hogy az üzlet kedvéért hajlandó ilyen nagy sópazarlásba bocsátkozni, de az apja beszámíthatatlan volt. A csónakházhoz nem szabad hozzányúlni, az volt a fiatalság táncterme, hihetetlenül jól jövedelmezett. Igaz, hogy a bolttól nemrég elvették a bormérési jogot, de még így is sokan jöttek a kis Theodorhoz és ő kisegítette őket egy-két palackkal a szombati bálra. És ha Theodor nagyritkán maga is lement a csónakházba felcicomázottan, selyempánttal a cipőjén, akkor úgy festett, mint valami úr, igen nagy úr, gazdag ember és az ott -28- levő leányok szemében a legnagyobb, elérhetetlen valaki. Egyébként a Theodor gyerek hercegnőbe volt szerelmes és a lányokra ügyet se vetett. Isten talán azért aggatta rá ezt a bajt, hogy csupa ürességtől és pöffeszkedéstől a levegőbe ne repüljön. De ez nagy baj volt.

Megint felhúzza a gyűrűit és belép a boltjába, a birodalmába. A pult előtt tolongók útat nyitnak neki, fölemeli a csapódeszkát, bemegy a nyíláson és megint lehajtja a csapódeszkát. Most ő parancsnok. A fiatal fiúnak két segédje van, a polcok és fiókok tele vannak áruval, a mennyezetről áruk lógnak le, a padlót áruk borítják, ebben a szatócsüzletben minden van, amit ember megkívánhat, selyemkelme, cserépkályha, fehér kalács. Theodor még a Segelfossi Ujságban is hirdetett a hűhó kedvéért, pedig ez fölösleges volt, mert nem voltak konkurrensei, de hát modernül akarta vezetni az üzletet.

Az öreg boltos Pernek fogalma se volt róla, hogy tulajdonképpen mi történt odalent, a lába alatt, azt mondta, hogy gyufa, azt mondta, hogy só. Azt hitte, még mindig úgy van, mint az ő idejében, amikor a napi bevételt egyetlen bőrzacskóba lehetett tömni és éjszakára a párna alá dugni? Manapság a forgalmat nagy könyvekbe vezették és az irodában csak maga Theodor ült magas forgószéken és írt, írt mindenkinek a világon.

És kezdetben, amikor még kicsi volt, azt írta, hogy kiváló tisztelettel Theodor Pedersen, mert az apját Pernek hívták, most már úgy írta, hogy Theodor Jensen, mert az apjának Jensen volt a vezetékneve. Az anyja keresztelte át az apját, mindenáron kalapban -29- akart járni és nagyságos asszony akart lenni. Így gyarapodott a jelentőségében minden, egyik dolog a másik után, de a legjobban a kereskedés. Gyufa és só? Nem, hanem konzervdoboz és makaróni és svájci sajt. Az a nyakas nyomorék odafönt a padláson ma is kecskesajtot akart, mint azelőtt, – együgyű ember, hiszen kecskesajtot már nem is lehetett felhajszolni, mert senki se tartott kecskét. Ez az áru eltünt, mint ahogy eltűnt a papírgallér meg a vizesperec is. Az öreg még kaphatott valami kecskesajtnak csúfolt zsírsajtot, meg juhsajtot is, hogyne, de a többi, amit mondott, annyit ért, mintha a földre köpött volna. Ő volt a bolt legrosszabb vevője, mert olyan régimódi volt. Hát nem vehetett volna a többiek módjára rochefort-t ezüstpapírban és camambert-t csinos fadobozokban? Neki ez mind csalás. A tejgombóchoz értett, de a makarónihoz annál kevésbbé. Nem tartott lépést a város és az emberek lendületével, már nem akadt olyan ember, aki ne vízben főtt makarónit evett volna, jobban ízlett az, mint a kalács s puha volt, igazán jó lett volna, ha itt is olyan hullámzó makarónierdők nőnek, mint a külföldön!

S ezt a sok előnyt még tetézte az új, kényelmes és könnyű háztartás. Vaj? Az emberek nem köpülnek már vajat, hanem lementek a boltba és Pellerint (növényzsírt) vásárolnak. Az éléskamra meg a kémény tele hússal, szallonával, meg hallal? Az ember halálra nevette volna magát, ha valaki még mindig besózott ételt tartott volna. Hiszen rengeteg sokfélét lehetett már konzervformában kapni, mint konzervételt. Ez már készen volt, megfőzték, éppen csak hogy meg nem rágták, mindig készen állt arra, hogy az emberek kibontsák -30- és szopogassák. Ó, mennyit kellett a szegény asszonyoknak ezelőtt kínlódniuk a háztartással a mostani időhöz képest! Mire kellett még a szájnak fog? Hiszen a díszfogak zsinóron lógtak a fogtechnikus boltjában, a konzervételhez pedig nem kellett, csak kanál. A konzervételek azonkívül sótlanok voltak és ez jót tett azoknak, akik gyomordaganatot kaptak a sok sótól. Hát nem volt itt föllendülés az egész vonalon?

Csak Nils varga, meg a fia vesztették el a kenyerüket. Valamikor ők voltak a legszükségesebb emberek Segelfossban és a környékén, ők varrták az erős bőrcipőket, – eltartottak egy-két évig is, – ők tudtak rávarrni cifra szegélyt, hogy díszére vált a csizmának – és mégis elvesztették a kenyerület. Manapság már a boltban vásárolnak cipőt az emberek. Az ám! A bolti cipő olyan fényes volt és olyan helyes volt az orra, hgy az embernek még a nyál is összefutott a szájában.

Nils varga néhány évig még csak bírta valahogy, de közben egyre soványodott, már csak az árnyéka volt önmagának, olyan vékony, mint egy bérmálkozó gyerek. Csak somfordált a házak közt és egy-egy csésze kávét meg egy karéj kenyeret kunyerált, ahol tudott és minden szemétrakáson találkozott ezekkel a gyári cipőkkel meg gyári csizmákkal, mert azokat az emberek két hónap alatt elkoptatták, aztán elhajították. Bizony, Nils varga még bírta néhány esztendeig, aztán Amerikába küldte a fiát, maga azonban ott maradt a romok közt és átéhezte a napokat. Meg kell adni, hogy néha bőkezű és jólelkű emberekre is akadt. Például találkozott Baardseennel, a távíróállomás főnökével és néha kapott egy-két sillinget tőle. Jó barátság -31- volt köztük, úgy kezdődött, hogy Nils varga egyszer elment a távirda főnökéhez, rámutatott annak a cipőjére és kérte, hogy talpaltassa meg vele. Nem, mondta Baardsen, arra nincsen pénzem. De van pálinkám és néhány koronám, mondta. Azóta Nils mindig kapott valamit, amit Baardsen nélkülözhetett.

Július nagyon jó volt Nilshez, a Larsen szállodájában sok falat akadt a szegény, lesoványodott éhenkórász számára. Adj Nilsnek enni, hosszú útról jött, mindta Julius az anyjának, aki a konyhát vezette, adj neki egy jókora darab húst. És ha fölmégy a kastélyba Paulinéhez, akkor ne mondd, hogy üres gyomorral jöttél el a Larsen szállodájából, mondta Julius Nils vargának. Még nem esett meg velem, hogy elmentem volna a Larsen-szálloda előtt anélkül, hogy nagy traktamentumot ne kaptam volna, adta vissza a szót Nils varga ravaszul és alázatosan. A vén róka!

Egy másik hely, ahol Nilset ugyancsak jól fogadták, Rasch ügyvédné konyhája volt. Nils varga sohase látta magát az ügyvédet. Kövér, pocakos ember volt az, mindig csak az irodájában ült, örökösen szuszogott és nagy ügyeket intézett. Nils csak az asszonyt látta, a jótét lelket, aki valamikor mint Salvesen kisasszony szolgált a Segelfoss kastélyban a hadnagy idején és azóta nagyságos asszony lett belőle. Bizony, mindenki sokra vitte a régi időkhöz képest. A hadnagyéknál Salvesen kisasszony csak bérért szolgált, és elég furcsa, de akkor is elégedett és boldog volt. Most pedig Raschné őnagysága lett belőle, bőviben volt a pénznek, s azonkívül két gyermeknek az anyja, mi kellett még a boldogságához? De az asszony mégis nyomorultnak érezte magát, ideges volt és ingerlékeny, sokat sírt és -32- nagyon egyszerűen öltözködött, bár selyemben meg bársonyban járhatott volna. Micsoda állapot! Hát ahhoz volt ereje, hogy két gyermeket hozzon a világra? Vagy ez csak azért volt, hogy elfelejtse Holmengraa úr kikötőmesterét, – annak menyasszonya volt akkor, amikor Rasch ügyvéd jött és feleségül vette.

Ha Nils varga egy sajátmaga fabrikálta cirokseprűvel csoszogott be a konyhába, vagy egy gyermekcipőt hozott, amit az asszony megbízásából rendbehozott egy kicsit, Raschné leült mellé, mindenféle ennivalót tett elébe, beszélgetett vele a régi napokról és érdeklődött az Amerikában levő fia iránt. Az ám, tulajdonképpen ennek a furcsa Raschnénak támadt volt az az ötlete, hogy a Nils fia utazzék Amerikába, de sajnos, neki magának nem volt nélkülözhető pénze, csak néhány korona, húsz korona, amit mindenféle apró fogással csent össze a konyhapénzéből. És a bolond asszony majdnem sírt, mikor odaadta Nils vargának a húsz koronát, ezt a pár garast a fia számára, és pírba borult az arca, mert csak ilyen kevés volt a pénze. De idenézz, mondta Raschné, itt több van, az egész jegy ára, az ifjú Willatz adta, mondta az asszony, Willatz Holmsen, tudod. És Raschné elmondta továbbá, hogy írt az ifjú Willatznak, aki messze volt, kint a széles nagyvilágban, muzsikált az embereknek és híres ember volt. Bizony, írt neki, megkapott mindent, amit kért, bőségesen kapott. Pénz? írta vissza az ifjú Willatz, tessék! Akárcsak az apja tette volt annakidején, ha valaki kért tőle. Ó, a kastélybeli Holmsenék, az volt ám az uraság. És a fiú egészen az ő vérük, minden porcikájában a szüleire ütött. Az idén -33- nyáron hazajön és hosszú ideig megint a nagy kastélyban lakik.

Raschné különös módon megindult, és lelkesülten beszél Nilsnek, nem törődik azzal, hogy a cselédei is hallják. De ezalatt mintha tűkön ülne, kéri Nils vargát, hogy gyorsan egye meg a vajaskenyeret meg a kalácsot, hogy le lehessen szedni az asztalról, mert nem jó, ha az étel ott áll. Aztán kisiet az éléskamrába és mikor visszatér, megkérdi, hogy nem vinné-e magával ezt a gyerekcipőt is egy kicsit összevarrni, már be is csomagolta egy nagy csomagba, hogy ne veszítse el egykönnyen.

Mikor aztán Nils a csomaggal a hóna alatt megint az ajtóban áll, Raschné mintha már nyugodtabb lenne és ekkor újra kezdi kérdezgetni:

Tulajdonképpen hogy megy a sorod? Mert nem valami melegen öltöztél fel ebben a hidegben.

Melegen? feleli Nils varga tréfásan és nevet a fonnyadt arcával, mert most már jóllakott. Nem is birok el magamon több ruhát, mint amennyi rajtam van. És azonkívül olyan gyorsan futok, hogy a hideg messze marad mögöttem. Haha, bizony úgy teszek, mondja Nils varga.

Ó, hogyne, feleli Nils, persze. Csakhogy leginkább levelet. Mert neki se megy olyan fényesen a sora. De örülök, hogy olyan pompás dolga van.

Nem a’. De azt ígérte, hogy legközelebb majd küld. -34- Nagy betűkkel ír és tisztán, könnyen el lehet olvasni. Úgy írja a nevét, hogy Nelson.

No hiszen, csak élne a hadnagy! mondja Raschné és ökölbe szorítja a kezét. Majd az rávenné a fiadat, hogy úgy írjon, hogy még könnyebben lehessen elolvasni.

Erre Nils varga nem felel semmit, de amikor megköszöni a vendéglátást és indulni készül, azt mondja Raschné, hogy majd az ifjú Willatzcal irat az amerikai fiúnak, annak a Nelsonnak. Erre Nils – mivel a lelke egészen elvakult az amerikai fiával szemben, akinek olyan jó sora van, – így felel:

Igen, de az nem lesz jó, mert mondom, nincs neki olyan jó dolga. Hát Isten bocsássa meg, hisezn a fényképén látom, hogy rendbentartja magát, mindene van, ami kell, ruhája, órája és miegymás. Azt mondja, hogy haza akar rándulni és én csak elleszek valahogy, amíg megjön. Mégegyszer nagyon köszönöm, nagysága.

Majd ő megtanítaná azt az amerikai Nelson urat! Hát nem pukkadni való? Fényképet küld, attól aztán meghízhatik a sovány apja. De várjon csak, amíg az ifjú Willatz megjön!

És erről jut eszébe, hogy egyszer már igazán fel kell néznie Segelfossba, a kastélyba, rögtön indul is, napról-napra halasztotta, már megy ebben a minutumban – hozd ki a köpenyemet, Florina. És ne felejtsétek el, lányok, hogy egyikőtöknek le kell mennie a boltba kávéért, amíg nem vagyok itthon! -35-

Ó, a jó Raschné megígérte az ifjú Willatznak, hogy néhanapján felnéz a kastélyba és ezt meg is akarta tenni. Ott most a kis Pauline vezette a házat, szorgalmas lány volt, több cseléd dolgozott a keze alatt, a birtokot pedig Martin béres igazgatta s ő a fél-lapp Patternek meg a többi béresnek parancsolt. Raschné mindig mindent rendben és tisztán talált ott, de ősszel és tavasszal az ezüstneműt is látni akarta. Feltétlenül. Hiszen kötelessége is volt, mert hát megígérte, meg aztán azt az ezüstneműt árdemes volt ám megnézni! Ó Istenkém, a tálak, az aranyosfülű levesestálak, a süteményestálak, a tálcák, a kancsók, a késnyelek végén a zergefej, no meg az úr, meg az asszony szobájában az ezüst mosdószerszám. És sehol egy szoba megdöbbentő pompa, festmények, márványszobrok, aranyozott csillárok, ékszeres szekrénykék nélkül.

Raschné gyönyörűségét leli ebben, gazdasszony korából kiirthatatlan tisztelet maradt meg benne minden iránt, ami a kastélyban van, sehol sincs olyan, mint ott, még ha csak a két főlépcső korlátjáról van is szó – nem tudom, miből van az, de úgy csillog, mint az arany. És mivel Raschné egyszer azt olvasta az ujságban, hogy valamelyik uralkodónak arany evőkészlete van, ezt mondja a cselédeinek a konyhában: A kastélyban volt egy evőkészletünk, amelyet sohase használtunk. Aranyból volt az? kérdezték a lányok. Hát nem mondom éppen, hogy aranyból, felelte Raschné, de legalább is ezüstből. Sohase használtuk, mert túlságosan nagy volt az értéke. Sohase volt kéznél, hanem mindig becsomagoltan feküdt a szekrényben. Gondoljátok csak el, huszonnégy személyre való tányér! Ezüst tányér? kiáltották a lányok. És Raschné így felelt: -36- Igen, ezüst vagy arany, nem tudom, de jól emlékszem, egyszer huszonnégy tányért láttam!

Az ám, Raschné talán túlzott és hazudott és jókedvű volt. Ezért volt emelkedett hangulatban, mikor Segelfossba ért és mikor meglátta Paulinet, így kiáltott: No, itt jön a felügyelő ellenőrizni!

És Pauline így válaszolt: Jó is lesz, mert a Martin béres éppen most kapott levelet.

Ezt nem is volt olyan könyű megmondani, előbb alaposan meg kellett hányni-vetni a dolgot. Az ifjú Willatznak a kastélyon kívül volt még két szobája a téglaégetőben is, ahol az apja húzódott volt meg, de vajjon hol akar majd lakni a fiú. Mind a két helyen érintetlenül álnak a bútorok.

Nem írja, hogy hol szeretne inkább lakni? Hallod-e, Pauline, itt kell rendbehoznod mindent. Azt hiszed, hogy olyan ember, mint ő, lakhatik másutt is, mint a kastélyban? Takarítsd ki az apja szobáit, a hadnagy szobáit, az egész északi szárnyat, tudod. Gyere, nézzünk át mindent!

A két nő elindult. Minden szobában emlékek szállongtak Raschné felé, ide-oda járkált és parancsokat adott, mint régente, magával húzta Paulinet, mutogatott ide meg oda és a helyükre tologatta székeket. Bementek a nagyságos asszony szobájába, azt is rendbe kell hozni, letörölgetni, a párnákat kiporolni és a függönyöket kimosni. Aztán hozzáláttak az ezüstneműhöz. – Ó, mondta Raschné és a székre rogyott. Múlt az idő, a két nő egészen elmerült a nézelődésben, egyre -37- mélyebben vájkáltak az ezüstbányában, kiemelték és megint visszatették az egyes tárgyakat és nagy ezüsttálakkal az ölükben üldögéltek. Aztán a kis íróasztalra került a sor, az szegényesen festett, pedig aranyos oroszlánlábakon állt. Ennek a mély fiókjait még sohase nézték át alaposan, ide a kulcsokkal! Hát persze, ott is vattába csavart ezüst, de formára régimódi és finom faragásokkal díszített evőkészlet. Pauline egyenkint emeli ki a dobozokat meg a csomagokat, legalul nagy láda van. – Vedd ki azt is, Pauline, az egész ládát, Pauline! De a láda nehéz volt, és mikor nagynehezen kiemelték, két tucat ezüsttányért találtak benne.

Raschné felugrott. Amit maga is szinte álomnak, némiképpen a saját hazugságának tartott, az valóság volt. Hát nem mondtam? kiáltotta Raschné, hiszen tudtam, hogy van, a saját szememmel láttam. Csak nem voltam benne bizonyos, hogy a hadnagy nem adta el – hogy nem tette-e ezt is pénzzé az élete végén. Jobban kellett volna tudnom. Olyan ember mint ő! Két tucat, ha nem tévedek, számold meg Pauline! Persze, hogy huszonnégy vendégnek való tányér van itt. Hát úrikastélyban vagyunk-e vagy sem? Ó Istenkém, Istenkém!

Az asszony nagyon izgatott lett, megbánta, hogy nem hozta magával a két kisgyerekét, hogy azok is láthassanak egyszer mesét. Ki tudja, talán az egész életünkre hatott volna, – talán áldott kis gyerekeim egész életükben nem felejtették volna el. De még ma este elmondom nekik, amikor lefektetem őket, tudod, Pauline, milyen szép szemük van, mind a kettőnek egyforma szép, nagy szeme, az Isten áldja meg őket! Kár, hogy nincs még néhány olyan gyerekem! De nemsokára -38- öreg leszek és akkor nem kapok többet és ha ez a kettő, megnő, akkor egyetlen fiókám se marad a fészekben. Erre már nem egyszer gondoltam. Pauline, ne felejts el mindent szépen letörölni és vattába csavarni, aztán visszafektetni szépen a fiókba aludni. Aludni, aludni, micsoda gazdagság alszik itt! Bizony, kis Pauline, ma mind a ketten láttunk valamit. Majd egyszer megmondom hogy hogyan kell asztalt ezüstneművel felteríteni, ahol a velencei poharakon kívül a legcsekélyebb holmi is ezüstből van. És akkor aztán nemcsak vajaskenyér, vagy főtt kecskehús van, hanem három fogás csupán csak különböző halfajta, utána öt vagy tíz fogás különböző húsétel és utána kávé meg likőr, amit a pincében álló korsókból hoznak fel. Majd egyszer azt is elmondom, hogy ünnepelnek a nagyok. Akkor keményített kötény van előttünk és fehér flórfejkötő a fejünkön, hogy haj ne kerüljön az ételbe. És a hölgyek idáig kivágott ruhát hordanak és aranyláncot a nyakukon és az urak mind frakkban vannak, akkor is, ha napközben van az étkezés. Ez már így szokás. Aztán felemelkedik a hadnagy és beszédet mond mindenkire – amikor a kis Margarete Coldevint megkeresztelték, itt tartották meg a keresztelőt és akkor olyan beszédet mondott róla a hadnagy, amilyen szépet még emberi nyelv nem mondott soha. De akkor én nem voltam itt, az még az én időm előtt volt, maga Frederik konzul mesélte el nekem. Ó, az a Frederik konzul, Pauline! Olyan históriákat mesélt, hogy az életem végéig kacagnom kell rajta, aztán megfogta a kezemet, mint mikor valakit el akar bűvölni. Olyan ember nincs még egy. Senkisem ejtett ki a száján olyan mulatságos dolgokat, mint ő. Magára várok, szokta -39- mondani, de ezt csak mondta, mert hiszen akkor már régen házas volt. Ha nem lett volna, akkor Isten tudja mi történik köztünk, mert mindenkinek tele tudta beszélni a fejét. De én is csak fecsegek itt, no, gyere, gyermekem, menjünk! Egészen megfeledkeztem a gyermekeimről, meg a vacsoráról.

Mikor Roschné már az ajtóban állt és indulni akart, eszébe jutott, hogy még nem adta ki az utolsó parancsot, visszament újra a konyhába és azt mondta Pulinenak:

Bosszant, hogy egyikünknek se jutott még eszébe. Hozd rendbe a téglaégetőben levő szobákat is. Mosd ki a függönyöket, porold ki a szőnyegeket és törölgess le alaposan. Az olyan úr mint ő, talán több helyen is akar lakni, nem tudhatjuk.

Raschné aztán hazasietett az övéihez. És persze rögtön beavatta a cselédeket nagy élményébe, mesélt nekik az ezüstholmiról s ebből valóságos gyémántbánya, megszámlálhatatlan kincs, paradicsom lett. Letöröltük az arany evőkészletet is, mondta mintegy mellékesen, huszonnégy tányért. Aranyat? mondták a lányok és összecsapták a kezüket. Raschné így felelt: Azt nem néztem meg pontosan, talán csak ezüst… De mindenesetre valódi, mert minden darabon rajta van a fémjelzés. Hiszen nincs nagy különbség az ezüst meg az arany között, akinek ezüsttányérja van, annak lehet még arany is, de ezüsttányér sokkal finomabb, különösen reggelihez. Megkapták már a gyerekek a vacsorát?

Florina leányzó viszonzásul a boltról kezdett referálni. Úgy feketélltek ott az emberek, hogy alig tudta megkapni a kávét. Mindenki arról beszélt, hogy mi -40- lesz, mi készül, amért Kornelius egész nap a zászlódombon áll és a tengert kémleli. Majd meg tetszik látni, felelik a segédek és azt feleli maga Theodor is. Többet nem akarnak mondani. Pedig az egész környékről eljönnek az emberek megtudni, hogy mi készül.

Az egész csak szemfényvesztés, mondja Raschné. A boltban találták ki, hogy jön valaki és azért lengetik a lobogót. Nem adok semmit az egész hűhóra, semmit, de semmit. De a lányokra már átragadt az általános izgalom, estefelé megkérdezték Raschnétól, hogy nem kell-e borsót meg árpakását hozni a boltból. No, hát hozz csak – és bár az egyik lány, a Florina, az utóbbi időben nem érezte jól magát, hányt, sokat síránkozott és fájt a foga, mégis elment, nem lehetett visszatartani, csak éppen gyapjukendőt kötött az arcára. A lányok útnak indultak, de mikor hazaértek, Kornelius inas még mindig nem jött le a zászlódombról, még mindig ott állt. Csokoládét kaptunk a segédektől, mondták a lányok és Daverdana is bejött a boltba, s azt maga Theodor kínálta meg borral. Mintha csak esküvőre vagy ilyesvalamire készülnének. Ez már Raschnénak is sok volt, ő se volt több húsból-vérből való embernél és tudta, hogy ha nem hoz egy csomag zselatint, vagy pár méter légyhálót, akkor holnap kell megtennie, mert holnapután vasárnap van. Igazán nem csinált belőle nagy hűhót, hanem hajadonfővel szaladt a boltba. De csak egy pillanatig akart ottmaradni hogy megmutassa nekik, hogy milyen kevésre becsüli az ötletüket.

Mikor a boltba lépett, mindenki köszönt neki, mert hiszen Raschné nagyságos asszony volt és mindenütt csak jóbarátai voltak. Csak az volt a baj, hogy ott -41- volt a kikötőmester is, Holmengraa úr kikötőmestere, Raschné első vőlegénye ezen a helyen. Persze udvariasan köszönt, ahogyan szokta és úgy tett, mintha nem venné észre semmit, de Raschné kellemetlenül érezte magát, amiért födetlen volt a feje és az öltözéke is kissé hanyag.

Mutassa, milyen zselatinja van, mondta első zavarában. És adjon egy félméter légyhálót is, tette hozzá azután.

A fiatal Theodor maga ment oda hozzá és sajátkezűleg szolgálta ki, de amikor felemelte a csapódeszkát és megkérte az asszonyt, hogy lépjen beljebb, Raschné így felelt: Nem, köszönöm, nagyon sietek.

És a fiatal Theodor húsz csomag zselatint hozott elő, mintha mind másfajta lenne, és egy egész köteg légyhálót, amit aztán szélesen legöngyölített, hogy mindenki láthassa az árut. A fiatal Theodor általában választékosan udvarias volt, a keze is csinos, csak éppen sok gyűrűt hordott. Felszólítás nélkül elmondta Raschnénak, hogy kinek a látogatását várja és kinek a kedvéért akarja lengetni a lobogót. Miután pedig a többit mind kínpadra feszítette ezzel a titokkal, neki pedig elmondta, az asszony mindjobban megkedvelte ezt a fiatalembert, hiszen Raschné se volt több, csak ember és Theodor egyébként is értelmesen és kedvesen beszélt vele:

Szóval, hogy ő egy kis tiszteletet akar meg adni annak az embernek és lobogót lenget a hajójának, mert hát az az ember nagy kereskedelmi utazó, a Didriksen & Hybrecht képviselője, magának Didriksennek a fia. Saját gőzhajója van és csak a nagyobb városokat látogatja meg… Ismeri nagyságos asszonyom -42- Didriksen & Hybrechtet? No, hát annak a képviselője. Néhány nappal ezelőtt azt táviratozta, hogy ma érkezik, de úgy látszik, késik… Theodor megvetette azokat a délvidéki kisstílű nagykereskedőket, akik csak egy embert küldenek s az csak egy szál bőröndöt cipel a kezében, ez semmi, ilyesmivel nem lehet nagy üzletet kötni. Hiszen mi óriási forgalmat csinálunk, mondta és alapos mennyiséget akarunk bevásárolni tavaszra és nyárra.

Mindenki odahallgatott, ó, a szemüket is kimeresztették, és előrenyújtották a nyakukat. Julius, a szállodatulajdonos, tolakodó ember volt, félbeszakította Theodort és ezt kérdezte:

Erre még meglepettebben hallgatóztak az emberek. Hát olyan embertelenül nagy személyiség az illető?

De Theodor továbbra is csak Raschnét szolgálta ki, neki beszélt és egyre jobban düllesztette ki a mellét:

A szezonra vásárolunk be, mi vagyunk az egyetlen nagy cég ezekben az országrészekben és húsz-harmincezer korona értékű megrendelést akarunk tenni. Csupa kézműáru, finom és divatos kelmék, valódi strucctollak, kész toalettek Párisból és Londonból, amit csak kivánhat, nagyságos asszonyom. Remélem, lesz szerencsém, nagyságos asszonyom, amint megjön az áru. -43-

Az asszony jóakaratúan bólintott, mikor elment. Senki másnak nem mondták el az ujságot csak neki, még hozzá a kikötőmester füle hallatára. Ó, annak a Theodor Jensennek nemcsak bolondságon jár az esze.

A bolt lassanként kiürül, az emberek végre megtudták, amit akartak és kisietnek az ujsággal, hogy elvigyék a házakba és elmondják azoknak, akikkel véletlenül találkoznak. Lám, nem is sejtették, hogy milyen nagy emberek a boltosék, a fiatal boltos Theodor, egy cég a saját hajóját küldi el hozzá mindenféle mintával, mi lesz még ebből? És ha magában strucctollat és gyermekruhát meg ilyesmit vásárol harmincezer korona értékben, akkor mi mindent és mennyiért kell általában vásárolnia?!

Valamelyik ember nagyon érdekesnek találta azt a finom csomagot, amelyet Raschné vett és megkérdezte, mi van benne. Zselatin? Hát az mire való? Ez az ember az alvégről jött, meglehetősen sokat ivott, míg a lovai odakint fagyoskodtak. Adjon nekem is egy csomaggal, mondta. Mikor aztán fizetnie kellett, meglepődött, hogy milyen olcsó és még négy csomagot kért, hogy jó darabig legyen zselatinja. Vett egy doboz kekszet is. Aztán kicsoszogott az üzletből.

Sötétedett és a segédek meggyujtották a lámpákat. Kornelius inas lejött a zászlódombról és kijelentette, hogy nem lát már tíz lépésnyire sem, egészen kékrefagyott és feldagadt a képe. Mikor valaki megnevettette, az emberek a hasukat fogták, annyira eltorzult az arca.

Daverdana még mindig ott állt és vásárolt egyetmást. -44- Vörös haja volt és födetlen feje, pompás teremtés, és olyan szívből tudott kacagni, hogy a könnyei kicsordultak, mikor Theodor megkérte, hogy menjen haza a gyerekeihez. Daverdana Lars Manuelsen lánya volt, már néhány év óta a felesége Holmengraa úr másodkikötőmesterének és csak egy gyereke volt. Mit csináljon odahaza a gyerekeinél? Hiszen csak egy van, több nincs. Azonkívül szolgál nála egy kislány, aki mindent el tud végezni maga is. A fiatal anya egyébként nagyon szorgalmas. Ő is azok között van, akik zsákot varrnak a malomnak, tehát maga is keres. Az ura fülig szerelmes bele, mindenki az, mert pompás teremtés és nagyon szenvedélyesnek látszik. De az ura nem hisz el róla semmi rosszat és süket minden pletykával szemben.

A Didriksen & Hybrecht képviselője másnap sem érkezett meg. Korneliusnak, a boltosinasnak, még három napig kellett a zászlódombon fagyoskodnia, amíg az idegen megjött. De aztán megérkezett végre és lengették a lobogót a zászlódombon, meg odahaza a bolt épületén és az öreg boltos Per nem tudta elgondolni, hogy mi zörög a feje fölött. Talán bizony az a nyomorult Sjura, mondta, bizonyosan éppen ott akar fészket rakni.

Theodor egész nap a hajón volt és reggeltől-estig alkudott, csak akkor látták, amikor a boltba ment és -45- akkor egy köteg kötlevelet vitt magával. A kis gőzös is nagy feltünést keltett, egész nap fűtötték a kazánját, és füstölgött, a város lakói közül sokan felmentek és megnézték a belsejét, nem mintha felvehette volna a versenyt azokkal a gabonaszállító óriásokkal, amelyek Holmengraa urat keresték fel a világ minden tájáról, ó dehogy, inkább éppen azért, mert személyszállító hajó volt, egyetlen nagy ember számára.

Ez az ember magas termetű volt, vakmerő, fiatal és féktelen, csak néha mutatkozott a fedélzeten prémbundájában és gumicipőjében. Bólintott a parton bámészkodó fiatal lányoknak és öt-őrések et dobált a gyerekek közé, bőkezű fickó volt, ez volt az első északi útja. A kikötőmester fölment hozzá a hajóra, de fölment a Segelfossi Ujság szerkesztője, s egyben szedője is, és írt valamit a sovány nyomdászujjaival. Megkínáltak egy pohár itókával mindenkit, aki csak ott volt. Az öreg Lars Manuelsen is feltolakodott a hajóra és megkérdezte, nem kell-e valamit a partra vinni. Nem. Erre megmondta, hogy kicsoda, az L. Lassen apja és megkérdezte, hogy nem lehet-e valamiben a hajótulajdonos szolgálatára. Didriksen úr erre alaposabban szemügyrevette az öreg szemét és arcvonásait és így felelt: Tyüh a teremburáját, jőjjön, hajtson fel egy pohárral, nagy kedvem van magával megismerkedni, mondta. Aztán félrevonultak és alaposan megismerkedhettek egymással, mert sokáig elbeszélgettek.

Bár fűlt a kazán, Didriksen úr mégsem akart aznap este útnakindulni, mint ahogy eredetileg szándékában volt, hanem lakomát csapott. Az igazat megvallva eredetileg néhány óra alatt végezni akart Segelfosszal, és -46- aztán visszamenni, de Theodor megrendelései nagyobbak voltak, mint ahogy várta és ezért Didriksen úr egy kis férfiestélyt akart rendezni a jó vásárra. Magával Theodorral tárgyalta meg a dolgot és Theodor készséggel beleegyezett. Holmengraa úrra persze gondolni se lehetett, de ha Didriksen úr hajlandó látogatást tenni, akkor talán elhozhatja Rasch ügyvédet. Ezt Didriksen úr nem akarta… illetőleg, vannak fiatal hölgyek a házban? kérdezte. Nincsenek. Akkor nem megyek oda. Azonkívül szóbakerülhetett Muus, a körorvos, de az messze lakott, pedig nagyon jó, előkelő vendég lett volna. De Baardsennek okvetlenül ott kellett lennie. Ő a távirda vezetője, sokat iszik, de tud gordonkázni. Hát még kiről lehet szó?

Gondolkoztak és tanácskoztak, közben pedig megittak egy-két pohárral, előlegül az áldomásra. Mikor ez már így ment egy darabig, Didriksen úr nem tudta megérteni, hogy miért legyenek csak urak, miért? Mért ne elhessen három úr a hölgyével, illetőleg mindegyiknek egy-egy hölgy? És milyen ember az az öregúr, aki parókát hord és Lassen lelkésznek az apja? kérdezte hirtelen. Végül kijelentette, hogy nem akar finom és unalmas embereket. Hiszen nélkülözhetjük őket, hárman vagyunk, ön, a gépmester meg én és talán csak akad olyan lány, aki feljön a hajóra táncolni, aztán egy kicsit kihajózunk velük a fjordba. A kazán mindig fűlik.

De ekkor derült ki, hogy a Theodor gyerek nem olyan fajtából való, illetve mindenre hajlandó, mondta, de hát félig-meddig vőlegény. No, ez nagyszerű, erre aztán ittak. De hát nem hívhatná meg egyszerűen azt a hölgyet is? Theodor fájdalmasan mosolygott, ó, arról -47- szó sem lehet, a lány sokkal előkelőbb és úgysem adják hozzá soha.

Bizony az utolsó pohár úgy látszik ellágyította a fiatal Theodort, nem szokta meg az ivást és hamar a fejébe szállt a bor, aztán jött az elégia. Hétköznapias szívének volt egy kis csücske, ahol nem volt vásár és alku, – az álmok, térdreborulások és ajándékok rejtett ligete volt az.

A másiknak, Didriksen úrnak, dehogy volt ilyen ligete, az ilyesmi elől meg szokott szökni, az ördögbe is, mondta némi hencegéssel. Úgy tett, mintha bosszankodnék a fiatal Theodor miatt és haragudnék rá, amiért elrontja az estéjét. Hát nem ácsorog elég lány a parton? Vigasztalni kezdte a fiatal fiút és buzdította, mint ahogy a vevőivel szokott beszélni: Azt mondja, hogy nem kaphatja meg azt a leányt? Olyan ember, mint maga, nagy kereskedő? Hiszen egyetlen más embernek sem adtam el ennyit az egész utamon. Majd meggondolja magát az a lány.

Ujabb elégia. A leány nagyon előkelő. És aztán végtelenül gazdag. Nem, nem sohase lehet az övé.

Jól van, hiszen akkor semmi akadálya annak, hogy két lány jőjjön ide hozzánk a hajóra.

Nem, ezt már nem akarja Theodor. Hiszen ezzel önmagát alázná meg. Makacsul ragaszkodik ez eredeti kijelentéséhez, ezt a fiatalembert senkise tudja az ujja köré tekerni. Még elég fiatalos imádat van benne, két szíve van. Bravó!

Hát akkor hozza el a távirászt, mondta Didriksen -48- úr. Aztán csöngetett a szakácsának és nagy vacsorát rendelt.

Tyüh, milyen nagy fiú volt ez a fiatal Didriksen! Mintha nem tudna mulatozás és mámor és lányok nélkül élni. Olyan tapasztaltnak mutatta magát. Elővette a tárcáját és megmutatta néhány varetéhölgynek az arcképét. Ezek közül az egyiken név és dedikáció volt, de ezt ő maga is írhatta. Mert hiszen mi minden nem jut a bolond fiatalság eszébe! De mindenesetre imponált a házias boltos Theodornak. Mind a ketten fiatalok voltak.

Estefelé még több ember özönlött a rakodópartra. Emberek, akik befejezték a napi munkájukat, munkánok a malomból, meg a többi ház népe. Ott állt közöttük egy ember magában, csöndesen pipázgatott, Theodor intett neki, hogy jőjjön a hajóra. De az ember csak pipázik és nem törődik az integetéssel. Az Baardsen távirász, mondja Theodor, talán máris részeg. – Hozza föl a hajóra, mondta Didriksen úr. – Theodor megint integetett, de Baardson ügyet se vetett rá. Egyszer csak Didriksen úr kiszalad a partra, leveszi a kalapját, megmondja a nvét és meghívja a távirda vezetőjét. Mind a ketten feljönnek a fedélzetre.

Baardsen hatalmas termetű ember, rosszul szabott kék öltönyt visel és járás közben ringatja széles vállát. Körülbelül a negyvenes éveiben lehet. Tiszta és borotvált, de az öltözéke hanyag, nincs rajta felöltő, még a kabátját is nyitva hagyja, kilátszik a mellénye, arról meg hiányzik egy gomb. Az orra vöröses, de ez bizonyára nemcsak attól van, hogy nagy a hideg a rakodóparton, ó nem, Baardsen nem veti meg az italt.

Holnapig itt horgonyzok a rakodóparton és kérem, -49- tiszteljen meg ma este a látogatásával, ha nincs jobb programmja, mondta a házigazda előzékenyen.

Baardsen kissé bizonytalan, kivülről jön, a világosságról, a kicsiny homályos szalonba. Meglátta ugyan a palackokat és a poharakat az asztalon, de azért így felelt:

Világossággal, ebben igaza van, haha, találó megjegyzés. Világosságot, kiáltja az ajtóban megjelenő szakácsnak és a házigazda még a lomposruhájú vendége iránt is jó és barátságos.

Leültek. Közben este lett. Baardsen úgylátszik nem érezte magát kellemetlenül. Kezdetben kissé szűkszavú volt, aztán fölengedett és jóakarattal hallgatta a fiatal kereskedelmi utazó fecsegését. De boltos Theodort már nem hallgatta olyan jóakarattal, ki tudja, mi okból, szinte nem is látta, nem is hallotta. Theodor pedig úgy vélte, hogy ő a maga részéről némi szabadsággal kezelheti a távirászt, hiszen annakidején sokat adott el neki a nyomorúságos borából és ismerte a gyöngéjét. Most azonban bakot lőtt Theodor, kiderült, hogy ugyancsak ügyelnie kell magára.

No! mondta Theodor és nevetett. De hamarosan megértette a gorombaságot és ezt mondta: Holnap is ilyen lóhátról beszél? -50-

Most jut eszembe, úgy-e itt szálloda is van, mondja Didriksen gyorsan. Szálloda is, meg szállodai szolga is… valami öreg Manuelsen, Larsen vagy ilyesmi. Ő az apja a híres Lassen lelkésznek.

Sajnos, nem tudtam neki semmi megbizatást adni, mondta Didriksen úr nevetve. Megígértem neki, hogy legközelebb elmegyek hozzá a szállodába.

Didriksen úr mámora kezdett eltűnni, leküzdötte, megfontolt minden szót, mielőtt kimondta volna és nagyon kedvesnek mutatkozott. Rugalmas volt és fiatal, tiszteletet akart mutatni a távirász iránt, éppen mert olyan rezes az orra és mert hiányzik egy gomb a mellényéről.

Sok érdekes van még itt Segelfossban Lars Manuelsenen kívül is, magyarázta a távirász. Van itt egy királyunk, Holmengraa úr, özvegyember és van egy hercegnője.

Aztán van egy elhagyott kastélyunk, folytatta a távirász. Willatz Holmsen nevű nemes úr lakott benne, de az már meghalt. Ifjú Willatz, a fia, külföldön jár, az idén tavasszal jön haza.

Nos, akkor nagyon kellemes lehet itt, vetette közbe gyorsan Didriksen úr. És ami ide látszik onnan a szárazföldről, az ugyebár a kastély?

Egyébként pompás épület, ma láttam a fedélzetről. Ha valakinek ilyen kastélya van, az kaphat már akár hercegnőt is.

Hallotta? mondta Baardsen és a fiatal Theodor arcába nézett. Legalább ilyen kastélyra van az illetőnek szüksége.

Mindenesetre, adta vissza a szót Theodor. Elpirult, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Nekem semmi közöm hozzá, nekem nyílt üzletem van. Nem tudom, hogy mire célozgat egész este, tette hozzá.

Aztán van még itt egy régi téglaégető fönt a folyó torkolatánál. Ott már nem csinálnak téglát, megszűnt az üzem és most két lakószoba van benne. De ha a legrégibb gerenda ott elmondhatná az emlékeit…

Igen, Segelfoss régi, nagy hely, Stenvinkel uradalom krónikájában lehet róla találni adatokat. És úgy iátszik, az utóbbi időben nem lett kisebb, legalább is én olyan jó üzleteket csináltam itt, mint egyetlen délvidéki városban sem. Jensen úr, egészségére!

Csatlakozom! mondta a távirász. Már csak az ifjúság sok erénye kedvéért is!

Nem óhajtanak az urak fölmenni egy kicsit? Udvari -52- szakácsom bizonyára meg akarja teríteni az asztalt. Ön felöltő nélkül jött el hazulról, Baardson úr, legyen szíves, vegye fel az ulsteremet.

Felöltöztek és fölmentek. A fedélzeten élénken beszélgetett a gépész meg a révész. Mindegyik előtt egy pohár grog állt és miután hosszabb sétát tettek bent a szárazföldön, mind a kettő nyugodtan szívta a szivarját.

Világos és szélcsöndes volt az este, de még meglehetősen hűvös, a folyó felől lágy, szakadatlan zúgás hallatszott. Odaát, az erdő előtt, állt a nagy segelfossi kastély, fehér oszlopaival, két magas lépcsőjével, igazi úrilak, palota. A malom nem dolgozott, a nap véget ért.

Künn a nyílt tengeren felbukkant egy halászkutter, három ember vontatta egy nagy csónakkal, egy másik ember pedig a kormánynál állt.

Az az ön yachtja? Hol akar kikötni? kérdezte Didriksen úr. Elébe megyünk. Mester! kiáltott a gépmester felé. Azt a hajót bevontatjuk, Jensen úrnak a yachtja.

Ez a munka mindössze fél óráig, az előkészületekkel együtt legfeljebb egy egész óráig tartott. Bevontatták a yachtot a csónakházig, ahol kiveszik a halakat és a lapos, sziklás parton megszárítják. A gőzhajó aztán visszasiklott az előbbi helyére. Az asztalt megterítették és az urak lementek a szalónba.

Látta a vontatócsónakban azt a lobogó sárganyakkendős embert? kérdezte Baardsen.

Az a vältai Nils, mondta Theodor. Azért cicomázta fel magát ennyire, mert a menyasszonyát akarja ma este meglátogatni. Mi van vele?

Látja, Didriksen úr, mondta Baardsen és a házigazdához -53- fordult, az ember csak kínlódik, ön, meg ő, meg én. És semmisem olyan fontos nekünk, mint éppen a saját kínlódásunk. Az egyik dunnalúdpelyhet vásárol nagyban, este lefekszik és a kezét dörzsöli a jó üzlet miatt, a másik tizenkét hétig utazik alkalmazásban és mire hazajön, a menyasszonya már három hete fogfájásban és hányásban szenved.

Theodor és a házigazda megértik, hogy Baardsen ezzel valami különös dologra céloz. Emögött kell lennie valaminek. Fontolgatnak, számolgatnak: tizenkét hét, három hét. De vajjon végül is nem csak egy részeg ember fecsegése az egész? Egyébként Theodor bosszús lett és azt mondta:

És az emberek, akik néhány éve, vagy tavaly, vagy csak mostanában itt meghaltak, ugyanazok, mint akik azelőtt kínlódtak errefelé, folytatta Baardsen. Vettek és eladtak és este boldogok voltak, amiért jó üzletet csináltak. Az ám. Aztán meghaltak. Hát nem lett volna mindegy, hogy megcsinálják-e azt a jó üzletet, vagy sem? Odaát a mi kis temetőnkben elolvastam a sírfeliratot Andor Nielsen Välta sírkövén. Ez annak a sárganyakkendős embernek az apja volt. Az apa körülbelül húsz évvel ezelőtt halt meg és senkise gondol rá, még a fia sem. Az is szorgalmasan kínlódott, új fedelet tétetett a házára. És mikor este lefeküdt, boldog volt, a tető miatt. Aztán meghalt és itt hagyott mindent. Most a fia kínlódik.

Igen, igen, mondta a házigazda és igyekezett megelőzni a súrlódást. Ilyen az élet. Mert úgye hogy ilyen?

De ha az ember egy pillanatra megáll és figyel, akkor észreveszi, hogy milyen hallatlan vakmerőség és -54- szemérmetlenség, ha valaki mindig csak a maga adásvételével és a maga kínlódásával foglalkozik. Hát nem mindegy az?

Ezzel Baardsen távirász a poharába néz, abba a jótevő pohárba és úgylátszik, mintha mély gondolataiba merülne.

Ó, ez a Baardsen távirász, ez a csirkefogó, ez a gazember! Bizonyára csak az iszákosok megszokott fogását alkalmazza, hogy tűnődéseket, élményeket és csalódásokat sejttessen az iszákossága mögött. Vagy talán nem néz majd mindjárt a csillagokra és sóhajt nagyokat anélkül, hogy szavakat találna? Talán bizony már az is meghatotta ifjú hallgatóit, amit eddig hallottak?

De Theodor hamarosan összeszedte magát, alighanem volt már része ilyen jelenetekben és teliszájjal szólt:

Nem jó dolog az Baardsen, hogy itt vagyunk ezen a hajón és ilyen finoman traktálnak bennünket? Először intettem magának, de úgy tett, mintha nem is látná.

A távirász felpillantott, mint valami mély szakadékból, mint valami távoli messzeségből és lassan Theodorra fordította tekintetét.

Igen, integetett, mondta. De akkor bizonyosan fiatal házigazdánktól leste el, hogy csinálják az ilyesmit.

Vagy úgy! felelte Theodor és nevetett. De nagy zavarban volt. Azt hittem, elég jó ismerősök vagyunk arra, hogy megtehessem.

Tehát ön olvasta Stenvinkelt, Didriksen úr? kérdezte Baardsen minden átmenet nélkül. -55-

Nagyon helyes, mert csak így ítélheti meg, mekkora változások történtek azóta. Nem élünk át semmit, ahhoz képest, ami akkor volt. Adásvétel? Lappáliák. Sárga selyem nyakkendők tömegei? Az életünk kisiklott a pályájáról, a lovak kocsis nélkül járnak és mivel tudják, hogy lefelé húzni könnyebb, hát lefelé mnnek! Lefelé haladunk, lefelé! Az élet nevetségessé válik, minden cselekedetünk a ruháért, meg az ennivalóért történik, csak úgy teszünk, mintha élnénk. Régente nagy volt a különbség. Akkor kastély volt és sivatag, ma minden egyforma. Régente a végzet parancsolt, ma a napszám. Nagyság, mi az? A lovak azt is lehúzták, adjon nekem is egy kiló nagyságot, mibe kerül? Fogsort veszünk a szánkba, új bélrendszert tenyésztünk ki a hasunkban, mindenki egyformán, mindenki egyenlően az egész vonalon. Megosztjuk magunk közt az életet, elszívjuk egymás elől a levegőt és minden nemzedékkel zavarosabb és torzabb világot hagyunk magunk után. A hercegnő? Biciklizik, mint apjának, a királynak, a munkásai, azok csak félig térnek ki előle, köszönnek is neki, meg nem is.

Későre járt már az idő és a vacsora véget ért, de a távirász még fecsegett és ivott. A házigazda udvarias volt és csak hallgatta. De Theodor nem rejtette véka alá a türelmetlenségét, nem értett semmit ebből a sok beszédből és nem tartotta másnak, csak részegségnek. Hát bele kell ebbe törődni az embernek? Theodor az órájára nézett, a térdére csapott, hangosan ásított, a kezét összekulcsolta a tarkóján, úgy pihent, és általában minden fesztelenségét és rossz modorát kimutatta! -56- Pedig tudhatta volna, hogy a kabátján a hóna alatt nagyon látszik a festés, hiába olyan különben, mintha új lenne. Még azt is megkockáztatta, hogy Baardsent figyelmeztesse: nem mosná meg a fejét? Miért volt olyan bátor? Mikor új szivart vett ki és a gyufa után nyúlt, csupa fesztelenségből feldöntötte a poharat.

De a távirdász nem nézett rá szigorúan, egyáltalán nem is nézett rá, hanem csak közlékeny hangulatban volt és tovább beszélt:

Köszönnek is a hercegnőnek, meg nem is. És ő ebbe belenyugszik, mert a hercegnő is lefelé halad. Történt volna ez csak a régi időkben! A cselédlányai megtisztították volna az utat és a lakájai piros szőnyeget terítettek volna a lába elé. És mit szóltak volna az apja, a király munkásai? Örültek és büszkélkedtek volna, hogy ilyen kegyes a megtorlás, kaland és élmény lett volna ez a számukra, valóságos élmény. Ma csak tovább bicikliznek és hencegnek az udvariatlanságukkal, de azért éppen olyan elégületlenek, mint azelőtt. Maga mosolyog, Theodor? kérdezte hirtelen Baardsen, mintha csak most venné észre a fiatalember jelenlétét.

Nem hívnak meg, csattant fel Theodor ridegen és a hüvelykujját a mellénye kivágásába dugta. Hát ez meg micsoda ötlet?

Akkor majd lát néhány régi képet. Azok az ősök. -57- Először nem tetszenek az embernek, mert gőgösöknek látszanak és nem is nagyon előkelőek. Az úr az ő fegyverzetében majomra hasonlít ás csak egy kiválósága van, az akarata, az az alapvető vonása. És a hölgye? A hölgynek modelt kell ülnie, belibeg az ajtón, a selyemkelmék és aranypántok egész áradatában és letelepszik egy székre. Olyan kényes, hogy amíg a széken ül, a lábát párnán kell pihentetnie. Három sor gyöngy van azon a párnán, ahová a lábát teszi. Aztán felveti a fejét, uralkodói arcot vág, de a gőgje határtalan. Látja, olyan új még a maga fenségében, hogy azt hiszi, nem is venné észre senki, ha nem hangsúlyozná. De ez a két tulajdonság: az akarat és a gőg, ha pénz is van hozzá, alkotja a felsőbb osztályt.

Igen, a pénz, mondja Didriksen úr, csak azért, hogy ne üljön ott egészen némán.

A pénz. De annak nem szabad pár garasnak lennie, hanem óriási vagyonnak. A garas csak arra jó, hogy ellágyítsa a fajt, megóvja a nedves lábtól, a garassal csak az értéktelen hiúságot nevelik. Nem, valódi gazdagság kell ahhoz.

Azt hiszem, ideje, hogy elmenjünk, mondja Theodor és megint az órájára néz.

A távirász arcán az elégedetlenség kifejezése villan át. De rögtön összeszedi magát és úgy tesz, mintha semmit se hallott volna. Látszik rajta, hogy tovább is beszélne. Ó, mi mindenről beszélhetne még!

De ha ezt az egész lakomát Theodornak, a kereskedőnek a tiszteletére rendezték, akkor mégis csak udvariatlanság a jó távirász részéről, hogy egész este magát tólja előtérbe. A gépmester tud harmonikázni, -58- ez jó megoldás lenne! Didireksen úr gondolkozik a dolgon, kicsit kidugja a nyelve hegyét, elkapja vele kicsiny bajuszát, megfogja a fogával, aztán a nyelve hegyével megint kilöki. Befejezte a gondolkozást. Behívatja a gépmestert.

Remélem, az urak megelégszenek azzal a zenével is, amivel a házam szolgálhat, mondja mentegetőzve.

És mikor a gépmester belép a harmonikájával, ő is előbb egy pohár jó bort kap, annyira szívesen látják. A harmonika szomorúan fest, tele van szénporral, meg olajfoltokkal, de hangja van, szépen szól. Theodor felélénkül, ismeri ezt a zenét a csónakházból. Kiissza a poharát és a lábával a keringő taktusát veri. A távirász ránéz. Theodor kicsit megzavarodik, röstelli a lelekesedését.

Miért hoztam volna el, hiszen most úgyis megkapja a muzsikáját? felelte Baardsen.

Ön csellózik? kérdi a gépész és a diványra dobja a harmonikáját. Otthonosan érzi magát ebben a szalónban, ujabb poharat tölt magának, iszik és vonakodik tovább játszani. Inkább kártyázzunk, mondja.

Ramslit. Korlátozott betéttel, mondta a gépész és megkeverte a kártyát. Amióta egyik kereskedőtől a másikig utaztak végig a norvég parton, nem egyszer rendezett már játékot ebben a szalónban és már értette a módját: Hányan vagyunk? Négyen! mondta és elővette a táblákat.

De a többiek nekilendültek és azt mondták, hogy -59- majd megtanítják. Négynél kevesebb nem játszhatja ezt a játékot.

De édes istenem, akinek nincs pénz a zsebében, az nem kártyázhatik pénzbe! ellenkezik Baardsen.

Kérem, ezt a kis aprópénzt nyugodtan eljátszhatja, mondja Didriksen és valami papirpénzt ad Baardsennek. Igazán nagy szívességet tesz vele, ha résztvesz, mert különben csak hárman lennénk.

A gépész már ki is osztotta a kártyát és megkezdődött a játék. Mindenki tantuszokat vesz, hogy azzal fizessen. Baardsen nyert. Álmos közömbösséggel adta vissza Didriksennek a papirpénzét és tovább játszott, megint nyert, a tantuszait eladta készpénzért valamelyik partnerének és már jónéhány bankjegy feküdt előtte. Mindenki sokat ivott. A gépész jókedvű fickó volt és rossz tréfákat mondott, ha veszített. A két kereskedő azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy egy kis veszteségért felizgult volna. Végül Theodort mégis bosszantani kezdte a balszerencséje. Ilyesmi még sohase történt velem, mondta.

Hány óra? kiáltotta a gépész. Mostantól kezdve növekvő betétekkel játszunk. Egy kicsit meg kell koppasztanunk a nyerőt. Haha!

Didriksen úr sorban egymásután a vendégeire nézett, Theodor pedig ezt mondta:

Baardsen ezt felelte: A nyerő? Az mindenbe beleegyezik. -60- Itt van két bankjegy. Nos, uraim, mutassák meg, hogy el tudják-e kaparintani tőlem.

De most aztán mintha minden megbolondult volna. Baardsen megint nyert, gyakran a legnevetségesebb kártyákkal is. Mintha megboszorkányozták volna őket. Persze időközben egyszer-kétszer veszített is, másszor viszont egymásután többször is megkoppasztotta a többieket és mikor a betétek emelkedtek, az öszeg végül alaposan a magasba szökött, bár a ramsli ostoba és szegényes játék.

No látja, Baardsen, mégis csak érdemes volt ma idejönnie a hajóra, mondta Theodor.

A házigazda ennél a megjegyzésnél nem támogathatta mélyen tisztelt vevőjét, de a gépész helyeselt, Baardsen felé emelte a poharát és így szólt: Ó, csak lenne itt a hajó egy hétig, akkor majd alaposan megbosszulnánk magunkat! És teli torokból nevetett.

Baardsen előtt feküdt ekkor már a tantuszok nagyobb része és azonkívül még egy halom bankjegy is. Mikor Theodor a következő játszma előtt tantuszokat vett, tapintatlanul ezt mondta:

Talán nem volt egészen helyénvaló a Theodor részéről, hogy ilyen módon fizettette ki magát, de a távirász viselkedése egész este még furcsább volt: tartozott a fiatal kereskedőnek és mégis lóhátról beszélt vele, gúnyosan, sőt egyszerűen észre sem akarta venni. És a -61- hitelező nem viszonozta ezt, hanem tűrte. Ennek az ördöngős Baardsennek bizonyára megint megvolt ezzel a célja és alighanem hosszú és mélyértelmű magyarázatba bocsátkozott volna, ha valaki megkérdezi. De tovább játszottak. Theodor megint tantuszokat vett és azt mondta: Ezt a huszonöt koronát is levonhatom?

Nem emlékszem ugyan, hogy mennyivel tartozik, de ha többet fizetett, akkor majd holnap leszámolunk.

Mindegyik beváltotta a tantuszait. Közben iddogáltak és fecsegtek. Csak Baardsen ült csendesen a helyén és forgatta a bankjegyeit az ujjai között, végül megszámlálatlanul vágta zsebre őket. Vajjon ezzel a többieket akarta bosszantani és azt hitte, hogy eredetien viselkedik? Akkor más módot választhatott volna, mert hiszen csak a szegények bánnak hanyagul a pénzzel, hiszen azért szegények. Senkisem olyan esztelen tékozló, mint a csavargó.

Ekkor a gépész felszólítás nélkül fogta a harmonikáját és dübörgő basszusban indulót kezdett játszani. Tyüh, hogyan szólt az! Teljes erejéből játszott, az arca eltorzult és szuszogott az erőlködéstől. Aztán hirtelen abbahagyta, felkacagott és azt mondta: Ezt csinálják -62- utánam! A többiek kérték, hogy játsszék tovább és a gépész tovább is játszott.

Isten tudja hogyan, de a hangok végigdübörögtek a parton és az esti sétálók is meghallották. Egyre több ember gyülekezett a hajó köré és néhányan a fiatalok közül felmentek a fedélzetre. A szalónban ülő urak hallották, hogy a fejük fölött ide-oda topog valaki. Táncoltak a fedélzeten.

Ez nagyon tetszett az uraknak egy darabig. De Theodor hamar felkelt és hazament. Az ivás, a zene, meg a tánc bizonyára megint elégikus hangulatba ringatták és eszébe idézték, hogy szerelmes.

Mikor Baardsen távirász hazament, Holmengraa úr nagy gabonapajtájának egyik sarkából civakodó szerelmespár hangját hallotta. A fiú azzal vádolta a lányt, hogy sokat hallott róla, nyomorultul, hűtlenül viselkedett, amíg ő távol volt. A leány azonban sírt és mindent letagadott. És pénzről is szó esett, arról, hogy a lánynak néhány száz koronája van. De a fiú azt mondta, hogy fütyül rá, nincs szüksége rá, három hónapi bérét takarította meg. Akkor tégy, amit akarsz, mondta a lány. Jó lesz, ha hazamégy, adta vissza a szót a legény és kilépett a sarokból. A vältai Nils volt, a sárga selyemnyakkendős ember. Meg se fordult, hanem csak ment az útján egyenesen. Erre kilépett a lány is: Florina, Rasch ügyvéd cselédje. Nagy, gyapjúkendő volt a száján és az arcán, amit hátravetett, amikor beszélt, de rögtön ismét előrehúzta, amint befejezte a mondókáját. Lám, ott megy a vőlegénye és vissza se fordul. Nils! mondta a lány. A legény nem felelt. Egyszerre csak felkiáltott a lány: Most felmegyek a hajóra táncolni! Meglátod! Jó mulatást! viszonozta a legény. A lány még jó darabig -63- utánanézett a legénynek. A távirász elhaladt mellette, de a lány nem is vette észre, két nagy szeme csak bámult ki a gyapjúkendő mögül, ki a levegőbe. Aztán leszaladt a rakodópartra és fel a hajó fedélzetére.

Csönd ülte meg a keskeny uccákat és a házak közét, a városka már nyugovóra tért és a vad hattyúk dala csak messziről hangzott. Baardsen befelé haladt a parton. A vältai Nils előtte haladt. Elszánt legény ez a vőlegény! Erős fickó, egyszer se fordult vissza. Erős? Persze. Alig mult húsz éves és három havi bére van a zsebében! De Baardsennak, amint vagy egy negyedóra hosszat egyforma távolságban ment mögötte, hirtelen az jutott eszébe: hátha egész idő alatt hallotta a lépéseimet és azt hitte, hogy a menyasszonya követi?… Hm, mondta hangosan. Továbbmegy a legény? Az ijedten fordul vissza, a látszat kedvéért tesz még néhány lépést, aztán megáll. Az erős emberből egyszerre gyenge lett, végigtapogatja magát, a zsebében keresgél, ugyan mit? Ó, csak úgy tesz, mintha elvesztett volna valamit és azt keresné, csak azért, hogy ürügye legyen a visszafordulásra. Elébe megy a távirdásznak, aggodalmasan mosolyog, mikor elhaladt mellette, mosolyog, mint egy szegény kisgyerek: ott felejtettem… láttak már ilyet? Aztán gyorsan leszalad a kikötő felé. És hogy fenntartsa a látszatot, folyton a zsebeiben kotorászik.

De íme, a gőzhajó elfordul a parttól és méltóságteljesen kisiklik a nyílt tengerre!

A vältai Nils hirtelen megáll és csalódottan bámul előre. Aztán nagy ugrásokkal a part felé rohan, mintha utól akarná érni a távozó hajót. És a hattyúk éppenúgy dalolnak a távolban, mint azelőtt.

Baardsen távirász tovább baktat. Bemegy a városba, -64- Nils varga házába, elhalad kis tanyák, emberi lakások, irtások előtt. Itt-ott már kint vannak a juhok, bár a hó még nem olvadt el mindenütt. Egyszerre csak megfordul és bemegy a varga házába.

Nils letöröl egy széket, meg egy zsámolyt a vendégének és nagy zavarban van. Az asztalon nagy papirdarabon hering és néhány darab burgonya fekszik.

Igen, mondja Nils, kávét főzök. Éppen most jöttem haza a városból és kávét akartam főzni, bizony most tekintélyes kávékészletem van. Ó, Baardsen úr, kár magának ilyen szobába jönnie, ahol le sem ülhet.

Lerakja az asztalt, a heringet és a burgonyát az ágyra teszi és zavartan fecseg: Igen, a kémény füstölög, kávét akartam főzni, rengeteg kávém van. Ha szabad lenne egy csésze kávéval megkínálnom… ha nem is éppen jó…

Nagy csodálkozás! Komoly kijelentés volt ez? Ó, édes istenem, csak legalább jó lenne… de akkor sincs mit beleaprítani. Véletlenül cukrom sincsen, ma este a boltban felejtettem. De az a legrosszabb, hogy a kávé is ott maradt, az egész staniclit ott felejtettem a pulton. Az utóbbi időben nagyon rossz az emlékezésem! mondta Nils varga.

Miféle arckép ez? kérdi Baardsen, bár nagyon jól tudja, hogy a kép kit ábrázol. A varga fiát, az amerikai U. Nelsont, felcicomázottan, jóllakottan és megfésülten, a régi Ulrichot.

Bizony, az még nagy titok, feleli Nils. De ha jól -65- megértettem, ezt akarja feleségül venni. Ki hitte volna… a kis Ulrich… nemrég még velem járt házról-házra és cipőket csinált. És kezdetben ilyen kicsi keze volt. De most? Termetes ember lett belőle. Hiába, ez már a világ sora. Egyszerre Baardsen hirtelen részegnek és durvának tetteti magát, felteszi a kalapját és ezt mondja:

Vidd el innen ezt a nyomorult csészét, hiszen ez nem kávé, ilyesmit nem iszom. Mit is akartam mondani… nesze, tedd el ezeket a bankjegyeket és utazz Amerikába. Csönd, hadd mondjam végig! Tehát a bankjegyek a tieid. Utazz Amerikába te is, hallod? Hát nem tudsz hallgatni, amíg én be nem fejeztem? Vedd meg a hajójegyet és utazz el. A pénz a tied. Nem akarom tovább hallgatni a fecsegésedet. Jó lesz, ha minél előbb pusztulsz innen!… Érted?…

Baardsen már távozott a kunyhóból, de még mindig ugyanazon a hangon folytatta a beszédet. Nils utána totyogott a bankjegyekkel és még mindig szabadkozott. A távirásznak végül már a legbolondabb ellenvetéseket kell hallgatnia: hiszen olyasmije sincs, amit cipelhetnék önnek! Már minthogy ő, az óriás, ringóvállú Baardsen cipeltessen valamit ezzel a vén, keshedt csizmadiával.

Mikor Baardsen hazafelé megy, látja, hogy a kis gőzhajó ismét a part felé közeledik. Egy kis kiránduláson volt a nyilt tengeren, kéjutazást tett a város lakóival, néhány fiatal teremtéssel, aki a hűvös éjszakában a fedélzeten táncolt.

Mikor Baardsen a táviróhivatal helyiségébe lépett, Gottfred a készülék előtt ült, és szorgalmasan telegrafált. A kis Gottfred Bertelsen, a sagvikai Bertel fia, éppen egy óriás táviratnak a végét adta le Didriksen & Hybrecht cimére. A cég képviselője, a fiatal Didriksen, -66- emiatt a távirat miatt tartatta nyitva a táviróhivatalt. A sürgöny a nagy üzletre vonatkozott és a boltos Theodor egész megrendelését tartalmazta. Ó, ez a fiatal Didriksen, a táviróhivatal nyitvatartása nagy reklám volt és nem került sokba. A vevőire való tekintettel volt szüksége erre a fogásra, hogy hízelegjen nekik és hogy megtisztelje őket.

Azt mégse mondanám, hogy rengeteget nyertem, mert hiszen a kiadásokat le kell vonni belőle. De a nyereség még így is nyereség marad. Mintha csak megbabonáztak volna.

Örülök a nyereségének a maga érdekében, Baardsen úr, mert a felügyelő mindennap eljöhet és maga póruljárhat egyszer, tudja!

Az ördögbe is, értse meg hát, hogy nem maradt sok, ha az ember levonja a kiadásokat! kiáltotta Baardsen türelmetlenül.

Hát nem kellett elszámolni? Egyszer egy bankjegy esik le a földre, másszor egy tantusz röpül ide meg oda, -67- mindent rendbe kell hozni. Hiszen maga nem tud kártyázni.

Hogyne, hogyne. De maga már fáradt bizonyára. Egyébként is ez az én pénztáram és nem a magáé. Az a legnagyobb baj, hogy maga féléjszakán át itt ült, amíg én szórakoztam.

Rossz sejtelmek kezdenek ébredezni a jó kis Gottfred szívében. Már régebbi alkalmakból ismeri Baardsen hanyagságát anyagi dolgokban és nem tudja elfojtani a megjegyzését:

Az lesz a legnagyobb baj, ha maga nem fogja rögtön rendbehozni a pénztárt. Tudja, hogy mi vár akkor magára?…

Akkor maga lesz a távirda főnöke, énhelyettem, Gottfred. És én talán megkapom a maga helyét.

Ezzel ne tréfáljon! felelte Gottfred. Tessék, itt az elszámolás. Pótolja a pénztárhiányt.

Nem akarja? Nem akarja? Mondom, hogy nem tudom rendbehozni. Nem elég ez magának? Mit jajveszékel itt?

Nem, nincs pénzem. Jőjjön ide és motozzon meg. Láthatja, hogy nincs pénzem, a zsebeim üresek, egyetlen őre sincs bennük.

Az ördög vigye el magát, ember! kiáltotta Baardsen. Hogy ki kapta a pénzt? Nils vargának adtam kölcsön. Amerikába akar menni a fiához. Nils varga. Kezdem hinni, hogy maga begbolondult!

Gottfred gyorsan határozott. Megesküdött, hogy most odamegy és valamit visszahoz a pénzből a fejére csapta a kalapját és kirohant. Baardsen tátott szájjal nézett utána, néhány lépést tett, hogy visszahívja, de amikor látta, hogy késő, hallgatott. Aztán leült a csellójához, játszott, részegen, mint akiből teljesen hiányzik a felelősségérzet.

A postahajóból óriási zongorát raknak ki. Martin béres öt másik legénnyel erőlködik és a súlyos ládát szánra emeli, hogy a már meglehetősen elolvadt szánúton elszállítsák. A zongorát ifjú Willatz, Segelfoss ura rendelte. Ő maga azonban nem jött meg és üzenetet se küldött. Már most hová vigyék a zongorát? A kastélyba, vagy a téglaégetőbe? Martin, meg az öt másik legény tanakodtak. Elküldtek valakit Rasch ügyvédnéhez és őtőle kérdezték meg. Az asszony azt mondta, hogy a zongorát természetesen a kastélyba kell vinni, -69- Holmsen úr saját szobájába. Hát hová egyebüvé? A küldönc megköszönte a felvilágosítást és elment. De még nem járt messze, amikor Raschné utána kiáltott, hogy nem, vigyék a zongorát inkább a téglaégetőbe. Ki tudhatja, hogy hova kell vinni? De meg ott sem állhat a zongora, nem állhat egyszerre két szobában. Bizony az asszony se tudja, ő se tud határozni. Raschné nagy zavarban van és izgatott.

A küldönc visszamegy a rakpartra és Martin, meg az öt ember ujra tanakodni kezd.

Ezzel megoldódott a kérdés. Az egyik ember helyeslően bólintott és megjegyezte: Az nem is lenne rossz! Egy másik azonban akadékoskodott: addig azonban tönkremegy a szánút és hogyan akarjátok akkor elszállítani ezt a nehéz hangszert? De Martin kiadta a parancsot: Ne fecsegjetek annyi ostobaságot, ha egyszer Holmengraa úr mondta.

De Martin béres nincs mindig Holmengraa úr mellett és olyankor ugyanezek az emberek tartózkodás nélkül bírálgatják a parancsait. Holmengraa úr már kezdte únni a tevékenységét, a munkáját és a helyzetét. Ma királynak lenni Segelfossban? Még rosszabb, mint igazi királynak lenni: egyik-másik sarkutazónak audienciát adni és egyébként pedig aláírni azt, amit az ország többsége elhatároz. Holmengraa úr örült, hogy Willatz ismét Segelfossba jön. Mikor először meghallotta a hírét, vidám húr rezdült meg benne. Nagyon kellemes hír volt ez, emlékezteti a régi Holmsenékra és azokra -70- a szép időkre, amikor még napirenden volt, hogy vastag aranylánc fityegett a mellényén, isten tudja mi volt az a hír, talán üdvözlet a magányos embernek, olyan lelki vigaszféle, végre van megint valaki, akiről gondoskodhatik.

Mert kije volt különben? Senkije. Rasch ügyvéd? Az rongyosan járt, amíg ruhát nem vásárolhatott, mikor pedig ruhája is volt, akkor pocakot szerzett, meg duplatokát. És akkor már egyébre is volt kedve, nemcsak a pénzszerzésre. Muus körorvas? Nem nagyon okos ember és azonkívül meglehetősen hűvös természetű is. Bemagolta a könyveit és hisz bennük. Az az ember sohase szokott előre köszönni… Jól van, Holmengraa úr köszönt neki előbb. Nyilatkozott az emberekről, meg a világról, az életről, meg a halálról… jól van, Holmengraa úr hallgatta. De a legrosszabb talán a körorvos külseje volt, a degeneráltsága, az alacsony feje, a keresztbefésült hajszálaival, a rövidlátása és a nagy, torz füle. Valami szörnyszülött tévedhetett valamikor a családjába, talán évszázadok teltek már el azóta, hogy eltemették, de a körorvosban ismét feltámadt.

Mikor ez a két úr Holmengraa úr házába jött, – mindig a doktor lépett be előbb az ajtón, mert ragaszkodott a rangjához és csak utána az ügyvéd, mert hát ez úgysem ártott neki, – amikor tehát a két úr megtisztelte Holmengraa-t egy vasárnapesti látogatással, mindig szivesen fogadták és bőségesen traktálták őket, sokszor csak késő éjszaka távoztak onnan.

Holmengraa úr ilyenkor meghatódott: nagyon kedves, hogy az urak az én csekélységemre is gondolnak, szokta mondani. A házvezetőnője, Irgensné, született Geelmuyden lány, mindannyiszor felhasználta az alkalmat, -71- sütött, főzött, nagyszerű vacsorát készített. Borjúhús meg szárnyas és kitünő mártás került az asztalra, sütemény és kompót a doktornak, a konyhaművészet mindenféle remeke. Ha Mariane kisasszony krisztiániai, vagy külföldi útjáról hazatért, olyankor ő is leült az asztalhoz és ivott egy pohárral. Ez a leány hamisítatlanul fiatal, jókedvű és különös volt, mexikói mesztic, indián arcvonású, settenkedő járású, egyszerre jó és gonosz, néha valóságos kis boszorkány. Dr. Muus az elmúlt évben megkérte ennek a gyermeknek a kezét és ez páratlanul érdekes körülmények között történt: ő is csak húsból-vérből való ember, mondta, és mivel szerencsére jó állása és tiszteletben álló neve van, most akarja megalapozni a boldogságát. A lány furcsán nézett rá és indiánosan villogott a szeme. Azt akarja mondani, hogy legyek a felesége? kérdezte. Igen, azt gondoltam. Hogy házasodjunk össze? kérdezte megint a lány. A doktor nem látott ebben semmi lehetetlenséget. Igaz, hogy meglehetősen nagy a korkülönbség köztünk, de neki van állása és jó családból származik, ez viszont sokat nyom a mérleg másik oldalán. Sőt még arra is tett célzást, hogy a külsejét se lehet olyan ijesztőnek mondani. Erre mindaketten hallgattak egy darabig.

És igazán kellek magának? kérdezte ujra Mariane, de most már ő volt a helyzet ura.

Alaposan megfontoltam a dolgot, felelte. Sajnos, még nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy az egész családom beleegyezik-e, de hiszen elvégre ez csak az én dolgom, én pedig már határoztam. Erre a lány néhány évi meggondolási időt kért, hogy hozzászokhassék a gondolathoz… Öt évet, mondta, és a hangja nem tűrt ellentmondást. -72-

Tulajdonképen nyolc évnek kellene lennie, mondta. De erre a nyolc évre az orvos a fejét rázta, hogy ez túlhosszú idő. Nyolc év, mondta. Hova gondol, hiszen az túlzás, de úgy látom, hogy maga nemcsak önmagának, hanem nekem is meggondolási időt akar adni… A dolog kissé bonyolult, mondta Mariane kisasszony. Az anyámnak indián vér folyt az ereiben és nem tudom, hogy teljesen elszakadtam-e már a mexikói törzsemtől. Ha köteles vagyok a törzsemmel közölni az ön ajánlatát, akkor bizonyos, hogy a törzsem éppen vándorúton van és akkor még öt év is elmulhatik, amíg megtalálom. De dr. Muus azt mondta, hogy erre fütyül és nem látja át, hogy miért kelle ebbe a kérdésbe egy mexikói néptörzset belekeverni. Erre azonban Mariane kisasszony komoly, titokzatos szavakkal megmagyarázta neki: a törzsnek törvényei vannak és jaj annak, aki megszegi. A törzs megbosszúlja magát! Erre valók a mérgezett nyilai! Ha a bosszúálló kéz nem is ér el ide Segelfossig, akkor is a Felix öcsém Mexikóban van, tengerész és a parti hajózásnál teljesít szolgálatot, őt bizonyára nem kímélnék.

A doktor egy darabig gondolkozott ezeken a szavakon, aztán nagy elhatározással mondta: Akkor hát az ön törzsének, meg az én családomnak nem lehet dolguk egymással. Bocsásson meg, hogy szóbahoztam.

Mariane bólintott. De azért továbbra is jó barátok maradhatunk, mondta dr. Muus.

Remélem, felelte a kisasszony és gyorsan kiosont az ajtón, hogy kiheverje a csapást.

Az ügyvéden, meg a doktoron kívül Holmengraa úr néha vendégül látta az ura-i előljárót is. Ez szeretetreméltó öregember volt, nem hozott magával emóciót. -73- Mariane kisasszony órák hosszat elszórakozott vele, sőt Holmengraa úr maga is szívesen hívta meg, nem éppen azért, amiket mondott vagy tett, hanem inkább kedélyessége és a szép szürke haja miatt.

Olyan volt ez az ember, mint Fritz Reuter Bräsig bácsija, de annak fecsegése nélkül.

Jőjjön el megint, minél előbb! mondta rendesen Mariane kisasszony. Köszönöm, felelte az előljáró és födetlen fővel állt a folyosón, addig nem tette fel a kalapját, amíg a kisasszony el nem ment.

A lelkész ezermester volt. Tudott esztergályozni, értett az asztalos, meg a kovácsmesterséghez és természetesen eszeágában se volt híveit szellemi dolgokban úgy vezetni, mint Lars Manuelsen nagy fia, L. Lassen tette, akkor amikor még vikárius volt itt. Ó, a mostani pap mennyire letért a helyes útról! Ennek csak a kézügyessége volt nagy, tudott kosarat fonni, még a szánját is maga készítette. Sőt ennél nagy leleményességről tett bizonyságot. Az ülőhelyet régi zsákokból csinálta, ezeket enyvbe áztatta, aztán úgy formálta, ahogyan akarta. Mikor a forma megkeményedett, gipszet kent rá és mikor az megszáradt, tajtékkővel lecsiszolta, amíg minden szép síma nem volt. Végül háromszor átmázolta az ülőszekrényt sűrű lakkfestékkel és ezzel készen volt. Úgy érezte magát az ember a szánban, mintha valami könnyű, csodás üvegszekrényben ülne. Ezért a mesterműért választották meg a papot az egyházközség ügyvivőjévé.

A felesége egy délnorvégiai mezővároskából származott. -74- Minden papné délnorvégiai mezővárosból származik, az egyik a vámtisztnek a lánya, a másik a kapitányé, a harmadik a városkamarásé és így tovább, mindegyik akkor megy férjhez, amikor az ura még mint tanító van a városka alkalmazásában. Igy jár mindegyik és így járt Landmarckné is. Rendőrfőnöknek a lánya volt, négy gyermek volt a családban és szűkös viszonyok közt éltek. Feleségül ment a tanítóhoz és neki is születtek gyermekei. Mikor azután a gyerekek száma nőtt, a tanítónak az ország északi részében kellett papi stallumért folyamodnia, bár nem tudott prédikálni. Igy jár minden theológus és Landmarck lelkész is így járt. Igy került Segelfoss szolgálatába, bár nem értett a dolgához… ostoba és unalmas foglalkozás ez olyan embernek, aki a kezével tud dolgozni. Asztalos és kovácsműhelyt rendezett be a paplakban és legboldogabb óráit a gyaluforgács és a kohó illata közt töltötte. Ez nem is volt olyan nagyon rossz. Hiszen még rosszabbul is mehetett volna a sora. Landmarck lelkész még csak elviselte.

De a lelkészné, az asszony, született Post leány, sohase képzelte volna ilyen szegényesnek a hivatalnokéletet, hiszen ez semmivel se jobb, mint ha egy munkásnak lett volna a felesége. Előfordult, hogy az ura kereket készített valamelyik szomszédnak a talyigájára vagy nyársat hegyezett és hogy ezért pénzt ajánlottak fel neki, sőt egyszer még egy gyermekkoporsót is készített. Hiszen rendben van, ha valaki szükségben szenvedő embereknek segítő kezet nyujt, de mindennek van határa és hogyan védekezzék az ember a tolakodásuk ellen? A papné azt mondta – s ez igaz is volt –, hogy mit fogadja ő azt a sok szomszédasszonyt, -75- akik mindenféle lehetetlen kívánsággal behatoltak a konyhájába, ott igazán nem használhatta őket, nem, nem, eredj csak haza, Oline és te is, Mattea és Lisbet! Mindezt az ura mesterségének köszönheti, ez a fúrás-faragás valóságos átok a családon. Azért mondta is – és ebben is csakugyan igaza volt –, hogy nagyon drága passzió kovács- és esztergályosműhelyt rendezni be egy paplakban, hiszen, ha elmúlnak az évek itt északon, úgyis csak el kell hagyni. Vagy magával viheti az ember az egész házat, a műhelyeivel együtt? Négy esztendő már elmúlt hálistennek, a következő négyben majd igyekeznek új parókiát szerezni valahol délen, – megint csak kisvárosban, – de legalább délen. Akkor aztán csak itt kell hagyni azt a műhelyt! Bizony drága dolog lenne beleölni néhány száz koronát, ennek a kiadásnak senki se venné hasznát, legföljebb az utódjuk, a következő segelfossi lelkész.

Holmengraa úrnál a lelkész és a felesége a négy év alatt mindössze kétszer fordultak meg, a bemutatkozó látogatás alkalmával és aztán még egy alkalommal. Másodszor azonban a látogatás már nem folyt le egészen símán, Holmengraa úr a lelkészt magával vitte a malomba, hogy megmutassa neki a gépeket és a malom berendezését, a papnéval pedig egyedül maradt Irgensné, született Geelmuyden lány.

Csakugyan: nem valami szerencsésen folyt le ez a látogatás. Mind a két nő nyakasan kitartott a véleménye mellett, nem látta be, mért engedjen a másiknak. Az első ütközőpont a virágok körül volt: Landmarckné az ő déli hazájában egészen más virágok közt nőtt fel, ezt nem mondta ki nyiltan, csak célzott -76- rá, hogy a szülőházukban egyszer a padlóból nőtt ki egy arália. Irgensné felkapta a fejét.

Aztán az ablakokra került a sor: Landmarckné odalent a paplakban minden reggel vakítóan fényesre súroltatta az ablakokat, de a foltok mélyen belevésődtek már az üvegbe, bizony nehéz itt fönn északon fényesre tisztítani az ablakokat. Irgensné megjegyezte, hogy látott ő már északon is tiszta ablaktáblákat. Landmarckné óvatlanul megkérdezte: Ugyan hol? Szerintem például ezek az ablakok is elég szépek, felelte Irgensné. Erre Landmarckné csak elmosolyodott és azt mondta: No nem, akkor nem jól nézte meg az ablakokat odalenn délen, kedvesem.

Remélem, nem ért félre, vette fel Landmarckné újra a fonalat, hiszen én nem önt hibáztatom, hanem az üveget! – Ó, szó sincs róla, ha az üvegnek valami fogyatékossága van, az csak az én hibám lehet, felelte Irgensné. Az üveg pedig nagyon jó, Holmengraa úrnak tükörüvegből van az ablaka.

Ez tehát tükörüveg? kérdezte a lelkészné hitetlenül. Amiért egyetlen óriási tábla az egész, azért még nem bizonyos, hogy tükörüveg! – Persze, hogy nem, de azért ez mégis tükörüveg, felelte Irgensné.

Tyüh, ebből még parázs veszekedés lehetett volna, mert Irgensnének már a fejébe szállt a vér, Landmarckné azonban tudatában volt annak, hogy mint papnénak, neki kell engednie, hát úgy tett, mintha legyőzték volna.

Azaz tulajdonképpen nem is engedett, mindössze is másra terelte a szót, beszélt a szolgálókról, az ezüstneműről és a nagymosásról. Az ablaküveg dolga azonban -77- sehogyan se ment ki a fejéből. Ezt kellett tehát megérnie, hogy egy északi nő fölényeskedjék vele! Megállt a szoba külső ablakánál és azt mondta: No nézze csak, drága asszonyom, hát vannak tükörüvegben ilyen karcolások? Irgensné (született Geelmuyden lány) odalépett és azt felelte: Tudja-e, mik ezek a karcolások? Ez egy névaláírás, valaki a gyémántgyűrűjével az üvegbe karcolta a nevét.

Landmarckné most Irgensnére nézett, merően és sokáig. Vajjon meddig tart még ez a tódítás és ő némán tűrje mindezt?

Gyémántgyűrűvel? mondta Landmarckné. Egy igazi gyémántgyűrű mégis csak ritka és értékes dolog. Pontosan tudja, asszonyom, hogy mit mond?

Ezzel aztán csakugyan sikerült komolyan megsértenie Irgensnét, az nyomban figyelmeztette is, hogy ne feledkezzék meg arról, kivel beszél. Mire Landmarckné se maradt adós, kijelentette, hogy ő született Post leány, de azért mégse hordja olyan magasan a fejét és nem dobálózik a gyémántgyűrűkkel.

Jóságos Isten, hát olyan lehetetlenség az? A külföldi hajóskapitányok karcolták ide be a nevüket, kiáltotta Irgensné, mikor megérkeztek a gabonarakománnyal, akkor írták ide a nevüket, lehúztak egy gyűrűt az ujjukról és úgy karcoltak az üvegbe. Ha jól látom, asszonyom, ön engem hazugságon akar kapni! És Irgensnének már könnyek ültek a szemében, még az arca is belesápadt a nagy méltatlankodásba.

De drága Irgensné, én mindent megteszek, hogy megnyugtassam! kiáltotta a papné és ellenkezni se fogok többet, mert úgy látszik, nem bírja el az ellentmondást. Bocsássa meg amit az előbb mondtam, én itt -78- fönn északon még nem találkoztam olyan gyémántgyűrűkkel, mint amilyent mi délen hordunk. Igy már egészen másként áll a dolog. Ha ön azt mondja, hogy külföldi kapitányok karcolták a nevüket az üvegbe, akkor már nem is hihetetlen az egész. Nem, nem, kedves Irgensné, eszembe sincsen, hogy önt meghazudtoljam!

Holmengraa úr még bosszankodott, mikor meglátta, folyt tovább a szavak árja Irgensnéből, akit nem lehetett egykönnyen kiengesztelni. És még kérte Mariane kisasszonyt, hogy tréfából se karcoljon semmit az üvegbe a gyémántgyűrűjével, az nem finom dolog, mondta és Mariane kisasszony mosolygott s azt felelte, hogy eszébe se volt valamit az ablakba karcolni. Pedig Mariane kisasszonynak is van három-négy drága gyémántgyűrűje és azokkal nagyon is jól karcolhatna, ha akarna.

Igen, igen, mondta rá Landmarckné, csak azért, hogy ne ellenkezzék Irgensnével.

Irgensnének azonban ismét sikerült megsértődnie, mert kérdő alakban ismételte el: Igen, igen? Aztán hozzátette: Hiszen nem azt mondtam, hogy azok az én gyűrűim, mert nekem nincs is olyan gyűrűm. De azért én se maradtam minden ékszer híján, Irgens nagyon drága ékszerrel ajándékozott meg engem, minden darab cseh gránátból van, karkötő, gyűrűk és fülbevalók, egy nyaklánc és egy diadém, ha jól emlékszem azt mondta, hogy jó néhány száz koronát adott érte.

Ezt nem vonom kétségbe, mondta Landmarckné és megint igyekezett, hogy a maga módján engedékeny legyen. Amennyire mi délen a cseh gránátot ismerjük, pontosan legalább ezer koronába kerül darabja, hát -79- akkor miért mondja, hogy jó néhány százast kellett adni érte, Irgensné? Vannak emberek, akiknek jobban esik azt mondani, hogy hatvan perc, mint azt, hogy egy óra. Én sose tudtam megérteni az ilyesmit.

A férfiak visszatértek a malomból és ezzel végetért a hölgyek párjelenete. A papné azonban útközben kereken kijelentette, hogy nem lépi át még egyszer Holmengraa úr küszöbét, ezzel tartozik önmagának.

Azonkívül legfeljebb Baardsen távirász kerülhetett még szóba, – de ő meg nem ment sehová és Holmengraa úr se találkozhatott vele másképpen, legföljebb az uccán és a postahivatalban. Mindig röviden, néhány udvarias szót váltottak egymással, de semmi több nem történt, szolgálatonkívüli viszony nem fejlődött ki köztük. Mikor azonban Holmengraa úr már tizedik éve volt Segelfossban és így bizonyos értelemben a jubileumát űlte: a távirda vezetője felhúzta az állami lobogót. Vajjon mi célja volt ezzel? Egyébként, ha csak hivatalos okból nem, sohase tűzte ki a lobogót. Még aznap este meghívták Holmengraaékhoz, a távirász azonban kimentette magát, hogy a szolgálat nem engedi. Gottfred azt mondta: Baardsennek nincsen megfelelő ruhája, hogy látogatóba menjen.

Éppen ilyen egyhangúan folyt Segelfossban Holmengraa úr élete. Társasága nem volt és egy ember se akadt, akivel barátilag érintkezhetett és néha-néha szíve szerint elbeszélgetett volna. Az üzleti ügyei se járultak hozzá, hogy a kedélye felviduljon. A munkások morogtak, a malmok pedig gyakran csak egészen lényegtelen haszonnal őröltek. Kétszer is kénytelen volt emelni az árakat, de másodszor már meg is támadta -80- érte a Segelfossi Ujság , azt írta róla, hogy kiszipolyozza a lakosságot.

Bizony a malomtulajdonos dolga se volt fenékig tejfel! Néha egy-egy spekulációja is balúl ütött ki, Indiában a termés jobban sikerült, mint ahogyan számolt vele és Holmengraa úrnak nagyon drága kötései voltak. Mikor ennek a kudarcnak a híre kiszivárgott, a Segelfossi Ujság megint megnyomta a tollat, azt írta, hogy a malomtulajdonos hatalmas veszteséget szenvedett, de úgy kell neki, miért akart tőkét kovácsolni az indiai éhinségből? Pusztuljon a tőke! Ez igazán kínos helyzetet teremtett, nem elég, hogy csakugyan komoly veszteségei voltak, még nyilatkoznia is kellett, eldicsekedni vele, hogy azért, hála Istennek, megáll ő még a lábán és egyelőre megvan még a betevő falatja, hehe! Hogy pedig a pletykának is végét szegje, jubileuma napján ötezer koronás alapítványt tett egy munkáspénztár megteremtésére. Akkor meg így írt a Segelfossi Ujság: No végre megtérül valami a nagy gazdagságból, melyet a munkások arcuk verejtékével kapartak össze egyetlen ember számára. Ez az igazság, munkások!

És aztán micsoda szánalmas komédia származott abból az ötezer koronából! A munkások bankot alapítottak, munkásbankot: a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárt és Rasch ügyvéd meg két másik férfi megkapta az igazgatói kinevezését. Heteken keresztűl mást se tettek, mint kölcsönöket nyújtottak. Boldog-boldogalan kölcsönhöz jutott, az emberek elzálogosították a házukat, a tanyájukat és a barmaikat. Persze, ha Jensnek pénzt adtak, akkor Jakobnak is kellett adniuk, valóságos ragály lett a kölcsönfölvételből, mindenki -81- jótállt a szomszédjáért. Boltos Theodor ezekben a napokban óriási készpénzforgalmat csinált az üzletben, eladta minden ruhakelme-, óralánc- és finomsajtkészletét. Végül is a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnak kifogyott minden pénze, az igazgatóság mind a tíz körmével kaparta össze az utolsó készpénzt, hogy a fizetését fölvehesse. Aztán egymásra néztek az urak: mi lesz ezután? ennek ugyan hamar a végére jártak.

Erre előállt Rasch ügyvéd: Ha szabad kezet adnak nekem, megmentem a bankot, mondta. Szabad kezet adtak neki, meg dupla fizetést és ő lett az egyedüli igazgató.

Most aztán kíméletlenűl behajtottak minden követelést és Rasch ügyvédnek busásan kijutott az ügyvédi költségekből, mindenkinek felszólítóleveleket küldött, végrehajtott és árverezett, boltos Theodor nem egyszer vásárolta meg az elárverezett vágómarhákat és küldte délre a postahajóval, az ügyvéd magának is megkaparintott néhány házat és a lakók ezentúl neki fizették a bért. Micsoda felfordulás volt az, édes Istenem, valóságos földrengés, senkise hitte volna, hogy az ötezer koronás jótéteménynek milyen súlyos fejleményei lesznek.

A bank pedig talpraállt. Valóságos csoda volt, de a bank a legválságosabb napokban is fenn tudta tartani az üzemet. Hogyan történhetett ez? Senkise kételkedett benne, hogy a bankot Rasch ügyvéd mentette meg. Ha ez a komoly jogász nem dolgozott volna olyan megfontoltan és csodálatos gyorsasággal, – régen elveszett volna már minden. De Rasch ügyvéd megtette, hogy egyetlen nap harminc felszólítólevelet küldött -82- szét, elárasztotta velük Segelfosst, valóságos réme lett a városnak. Az emberek azon kapták magukat, hogy a legegyszerűbb fogásokhoz se maradt már idejük, nem írathatták például minden vagyonukat valamelyik hozzátartozójukra, hogy ezzel kijátsszák a bankot. Az emberek meghajtották a nyakukat Rasch ügyvéd energiája előtt, nevelhette őket, akár a gyerekeket, vagy a vágóhídra vihette, akár a marhákat. De bárhogyan állt is a dolog, Rasch ügyvéd szépen keresett. És a munkások? A munkások zöme is elégedett volt. Csak a módosabb családapáknak volt szomorú a sora, ezek – minthogy házuk is volt, meg jószáguk is, – nemcsak a maguk számára vettek fel kölcsönt, hanem jótálltak másokért is, leginkább napszámosokért. Bizony a módosabbakra nehéz napok jártak mostanában, de a munkások többsége úgy érezte, hogy a „tehetősebb osztály“ kötelessége, hogy vállalja a részét a szerencsétlenségből, mert hiszen ők majmolták a kapitalistákat, nagy házat vittek és már-már eltévelyedtek a nyájtól. Néhány mozgalmas gyűlést tartottak, Aslak hosszabb beszédet mondott, meg persze Konrad napszámos is, a Segelfossi Ujság pedig egyenesen a malomtulajdonost szólította fel, hogy jelenjék meg a gyűlésen és hallgassa meg a szónokokat.

Holmengraa úr éppen vastag bekecsben és lisztes cipőben tett-vett a malomban és nem ment el a gyűlésre. Kevés öröme telt a jótéteményében. Nem ment el a gyűlésre, de vajjon ezzel elsimította-e a dolgot? Hiszen a munkások annyira mentek, hogy még egy megbízottjukat is elküldték hozzá, kénytelen volt kimenteni magát, hogy nagy az elfoglaltsága és nem jöhet el. Ez már két egyenrangú fél tárgyalása volt! -83-

Így kellett tehát élnie a csodák emberének, Tóbiásnak, a mesebeli aranyország királyának! Még nem állt be a katasztrófa, még nem omlott össze minden, de már ezer apró kellemetlenséget kellett lenyelnie mindennap. Nem voltak még olyan hatalmas akadályok, hogy a nyakát szeghették volna, de annál nagyobb rajban támadtak rá bosszantó és kínos csekélységek. Mennyire másként volt ez abban az időben, mikor még a mendemonda a Cordillerák milliomosának hirdette őt!

Holmengraa úr nem kerülhette el a sorsát, az embereknek már gyanus volt az ő gazdagsága is, már pedig ha nem volt gazdag, akkor semmibe se vették. Mert miért legyen malomüzeme egy gazdag embernek Segelfossban, ha az a gazdag ember még csak meg se hízott a jóléttől, de még csak bundát se hordott? Lám, Rasch ügyvéd ugyancsak meggazdagodott, de az meg is látszik rajta! Holmengraa úr is jobban tenné, ha valami más vállalkozásba kezdene és egy kicsit összehúzná magát. Ha még egyszer visszahozhatná az isteni napokat, amikor kilépett a mondából a hajnal csodás színpompájában. Nagy Isten, micsoda napok voltak azok! Ismét valami mesés dolgot kell cselekednie, most is azon törte a fejét és ilyen próba volt a legutolsó utazása is a fővárosba, ahonnan mint szabadkőműves tért vissza. Csak legalább hasznát tudnám venni! gondolta magában. Ha ismét visszavívhatnám a régi tekintélyem!

Ma elégedett és tele van reménységgel. Ha az ifjú Willatz megérkezik, hosszú évek óta először lesz alkalom érintkeznie egy emberrel. Valóságos áldás az ilyen -84- várakozás, úgy érezte magát, mint akit valami nagy szerencse ért.

Holmengraa úr lemegy a boltba. Nem jár ide gyakran, úgyszólván sohase teszi be a lábát és a kis Theodor felnyitja a pult csapódeszkáját a nagy ember előtt. Ezt annál is inkább megteheti, mert hiszen Holmengraa úr a saját telkén építette az egész boltot és ő csinált P. Jensent az öreg Perből. A malomtulajdonos egyébként most is a legteljesebb jóindulattal van a boltosék iránt és még csak a bérért se nyaggatja őket. Távoli rokonságban van Theodor anyjával és tetszik neki, hogy Theodorból ilyen serény, ügyes legény lett és hogy valósággal felvirágoztatta ezt a kis szatócsüzletet. Ő maga azonban nem vásárol nála, hanem mindent a déli városokból hozat.

Holmengraa úr mosolyog. Jól tudja, hogy a kereskedő azzal szokta megtisztelni a vevőjét, hogy a pult mögé tessékeli. Ez csakugyan megtiszteltetés a jó segelfossiaknak, de egy király szemében semmiség.

Apád még mindig fekvő beteg? kérdi a malomtulajdonos. Akkor neked kell vele megbeszélned a dolgot: Látom, hogy megint halakat rakodtok ki a yachtból és a hegyeken szárítjátok őket. Immár hatodik éve.

Holmsen úr legelői, úgy akartad mondani, úgy-e? De igen, az övéi. Szóval se említeném, ha az enyémek volnának. Így azonban nézetem szerint most mind a hat évért meg kell fizetnetek a bért.

Boltos Theodor azonban nem tesz lakatot a szájára és gyorsan így felel: -85-

Willatz, már mint Holmsen úr, már itthon járt azóta, hogy a halakat ott szárítjuk a sziklákon, de még egyszer se szólt a bér miatt.

Az meglehet! bólint a király. De éppen azért kell most fizetnetek, én legalább úgy gondolom.

Theodor mindeddig habozott, hogy megmondja az igazságot, most azonban rászánja magát, mert azt reméli, hogy ezzel leveszi lábáról a malomtulajdonost, ezt a királyt. Ezért azt mondja neki:

Lehet azonban, hogy Holmengraa úr ezt már tudta és csak csökkenteni akarta a fiatalember jelentőségét. Ez bizony meglehet. Mert egyébként a boltos családdal szemben mindig barátságos és apai jóindulattal van.

No lám, hát a tieid a halak, Theodor? – kérdezi. Nos, akkor egy ilyen ügyes embernek, mint amilyen te vagy, tudnia kell, hogy elfoglalt helyért helybért kell fizetni. Akkor hát kár is tovább beszélnünk a dologról.

Theodor még mindig nem adta fel a reményt, hogy Holmengraa urat leveszi a lábáról és így folytatta:

A pékség, amely most a mi tulajdonunkban van, tudomásom szerint szintén az ön telkén épült.

Nagyon kellemes volt neki, hogy újra felléphetett valakivel szemben, mondhatott valamit, aminek súlya van és hivatkozhatott a tekintélyére. Ez nem sokszor fordult elő az utóbbi években. A tavasz is megbizsergette egy kicsit a vért az ereiben, minden évben így március táján valami változást érzett magában, a léptei hosszabbak lettek és a szava határozottabb. A tavasz még egy csúnya játékot is űzött vele, még egy keresztet rakott a vállára: fölébresztette benne az ifjúság szenvedélyeit és ennek bizony ostoba és bosszantó következményei voltak.

Találkozik egy fuvarossal az úton. Az ember köszön Holmengraa úrnak, és azt mondja, hogy ő a Marcilie apja.

Holmengraa úr kiveszi a tárcáját és odaad egy bankjegyet. Itt van ni, vegyél neki sít! De mit fog csinálni a sível most tavasszal?

Hiszen már egész télen ezt feleltem neki, mégis folyton a síért nyafog. Egyébként nálunk fönt a hegyekben eláll a hó egészen Jánosnapjáig.

Jól van, hát vedd meg neki a sít! Marcilie nagyon rendes lány, megérdemli, hogy a kisfia sível szaladgáljon. -87-

Mindjárt gondoltam! mondta az ember. Tudtam, hogy csak Holmengraa úrnak kell szólni és Holmengraa úr nem fogja tűrni, hogy a gyerek egyre bőgjön. És nagyon szépen köszönöm a pénzt az ő nevében is! Nem vihetném el a kocsimon a nagyságos urat? kiáltott az ember Holmengraa után.

Úgy értem, hogy megfordulnék és hazavinném az urat. Szívesen megtenném, ha megelégednék egy ilyen nyomorúságos szánnal.

Eridj csak tovább az útadon! kiáltja Holmengraa úr és eltávolodik a szántól.

Bizony ostoba dolgok is történhetnek vele, ezt már nem lehet elkerülni. Mit is tehetett volna ellenük? Itt egy ember már azt ajánlja neki, hogy kapaszkodjék fel egy fahordó szán tetejére, mintha csak valami segelfossi benszülött lenne, akár az ügyvéd, vagy a boltos Theodor. Bizony ez ellen tenni kell valamit, mert az emberek már nem tisztelték őt, a tekintélye egészen megfogyatkozott.

De ennek a ravasz rókának, már mint a Marcilie apjának és Marcilie gyermeke nagyapjának bizonyára megvolt vele a célja, mikor a malomtulajdonost maga mellé szerette volna ültetni a szánra egész Segelfoss szemeláttára.

Egyszerre csak azt hallja, hogy valaki kiáltozik előtte és egy férfi a karjával hadonászik. Konrad az, a napszámos, most jön lefelé a malom felől.

Holmengraa úr nem gondolhat mást, csak hogy valami komoly baj van, alig tudja megvárni, míg Konrad a közelébe ér, és megkérdezi: -88-

Semmi, feleli Konrad. Csak annak a szános embernek kiáltottam, hogy szeretném, ha elvinne.

Holmengraa úr arca megvonaglik, mintha korbáccsal vágtak volna bele, de csak egy szempillantás az egész, aztán rögtön elmúlik.

Ebben a pillanatban Holmengraa úr talán azt szeretné, ha visszatérne matrózéveinek ifjúsága és ereje. Rossz dolog, ha az ember megöregszik, Holmengraa úr tehetetlen volt. Aztán összeszedte magát és ezt mondta:

Lehetséges, hogy Konrad csakugyan megértette, de ez a figyelmeztetés szemmelláthatóan nem volt rá különösebb hatással, ügyet se vetett rá. Kivette a zsebkendőjét és az orrát törölte, közben pedig nyugodtan elindult a főnöke mellől.

Holmengraa úr már attól tartott, hogy elvetette a sulykot és ezzel már megint a súlyos következmények egész árját vonja magára. Végül is ő már öregember, gondolta, és azért szeliden így szólalt meg: Nem kell munkába állnod, míg meg nem ebédeltél. Vagy ettél már?

Hogy ettem-e? válaszolt Konrad és mosolygott. Hogyne, már többször is. -89-

De Konradnak már néhányszor felmondtak így, ezt nem is érezte különösebb csapásnak, elég esze volt hozzá, hogy tudja: az ő és társai kezében van a hatalom. Megfordult és ezt mondta:

Most pedig én szólok valamit: Tóbiás, az öregembernek mérsékelnie kell a hevességét. Húszan vagyunk egy ellen és egyikünk se született rabszolgának.

És mit gondolsz? mi hányan vagyunk? mondta Holmengraa úr és egészen kikelt magából. Majd megtanítlak én benneteket…!

Ja, a szabadkőművesekre gondolsz? kiáltotta Konrad. Azokban már az ördög se hisz!

És Konrad nyugodtan nekiindult az útnak. Felült az ember mellé a szánra és leszánkázott a boltba dohányért.

Holnap reggel Délre utazom a postahajóval. Kérem, csomagolja be a bőröndömet. Csak a legszükségesebbeket viszem magammal, egy-két inget, miegymást, mert az első északi hajóval nyomban visszatérek.

Irgensné már hozzászokott az ilyen hirtelen utazásokhoz. Holmengraa úr úgy nevezte ezeket, hogy „a páholy nagygyűlése“. Az asszony megkérdezte, hogy Mariane kisasszony is utazik-e. Holmengraa úr azt felelte, -90- hogy nem. Nagyon fontos az útja, legjobb lesz, ha egyedül utazik. – Közben majd maga vigyáz a házra, Irgensné.

Vigyázzak a házra! mondta Irgensné megsemmisülten. Ó, milyen szerencsétlen vagyok! Elveszett a kulcsom és nem találom sehol. Még éjjel az ágyban is csak azon jár a fejem!

Igen, az éléstár kulcsa, mint már mondtam. Tűvé tesszük érte az egész házat, de nem találjuk sehol.

Pedig nagy volt a baj. Irgensnének nem volt nyugta, a kis kulcsnak nem lehetett nyomára akadni sehol, mintha elnyelte volna a föld, ősszel történt bizonyára, disznóöléskor, akkor volt nagy sürgés-forgás az éléstárban. Keresték a kulcsot künn és benn, az emberek egymást motozták meg és minden élő lelket megkérdeztek a kulcs felől. Azóta már elolvadt a hó az udvaron, de a kulcs még nem kívánkozott a napvilágra. Persze az a baj, hogy nem egy rendes, díszes szakállú nagy éléstárkulcs volt az, hanem valami silány kis jószág, könnyű kis nikkeldarab, síma, mint a papiros, és olyan rövid, mint valami lakatkulcs, vagy egy Yale-kulcs, amit az óraláncán hord az ember.

És most nem tud bemenni az éléstárba? kérdezte Holmengraa úr közönyösen.

Dehogynem! mondja Irgensné és önkénytelenül elmosolyodik ennyi férfiúi tudatlanság hallatára. Hiszen egész télen át ki-bejártunk az éléstárban. De a padláson keresztül kell bemennünk, mert a padláskulcs szerencsére még megvan. -91-

Szóval mégse komoly a baj, mondja Holmengraa úr és közben máson jár az esze.

Sőt nagyon is komoly, Irgensné attól tart, hogy valaki megtalálhatja az éléstár kulcsát, kinyithatja vele az ajtót, aztán ellophat mindent, ami csak a kezeügyébe esik. Pedig az éléstárban sok minden van, hús és szalonna és hal és sajt és vaj és befőtt és zsemlemorzsa és kétszersült, szóval minden, amire csak gondolhat az ember. Irgensné ezért megkéri Holmengraat, hogy vásároljon egy új lakatot a városban és a malomtulajdonos ezt meg is ígéri. Ezentúl éjjel-nappal magamnál hordom a kulcsokat, fogadkozik az asszony.

Holmengraa úr igazi kincset talált a házvezetőnőjében, az asszony hűségesen szolgálta őt és a segelfossi évek alatt mindig csak a gazdája érdekeit tartotta szem előtt. Most azonban egy más kérdés foglalkoztatta Holmengraa urat: elég gazdag és előkelő-e a háza ahhoz, hogy vendégül láthassa ifjú Willatzot? Ez volt ám csak a nagy probléma! Az ablakrolók több helyütt akadoztak, itt-ott már le is mondtak róla, hogy egészen felhúzzák őket és hosszú ideig ugyanabban a ferde mozdulatlanságban meredtek meg. Az ebédlőben a tálalón volt elég ezüstnemű meg csiszolt üveg, modern vázák. Egy német gyártmányú faragott falióra is lógott a falon, de ha valami különös súlyt nem erősítettek az ingára, akkor nem járt, Irgensné ezért zöld horgolóselyemel egy kavicsot kötött rá. Ez nem volt se szép, sem előkelő. A szalónt néhány megfelelő változtatás egészen lakályossá tehette volna. Mostanában különösen elhanyagolt volt ott minden, a jó Mariane nem tudta levetkőzni azt a rossz szokását, hogy mindig egy nagy csomó könyvet vitt fel a szobájába, aztán -92- elfelejtette őket visszatenni a helyükre, pedig a félig üres könyvszekrény nagyon szomorúan festett.

Holmengraa úr lehívta a lányát, az asztalra csapott, szemére hányta a hiányzó könyveket meg a kavicsot az óra ingáján, sőt még a ferde rolókat is. De Mariane csak nevet, mert hogy az apja mindig olyan jó és tréfás kedvében van, belecsimpaszkodik a hajába és kijelenti, hogy semmi értelme sincsen az ilyen hosszú hajnak és hogy az apja utazás előtt okvetlenül meg fog nyiratkozni.

Jójó, de most éppen nem vagyunk olyan jóbarátok, mondja az apa és még mindig rideg a hangja. Kavics az órán! Ki látott már ilyet? És egyikteknek sincsen szemmértéke? Se neked, sem Irgensnének? Nem látod, milyen ferdén lógnak a rolók? Most pedig menj és hozd le azokat a könyveket, amíg szépen mondom!

Én pedig azt mondom neked, hogy én a te kislányod vagyok, ez volt a Mariane válasza és ha te egy helyes kis apuka lennél, akkor segítenél nekem lehozni a könyveket.

Nem köszönöd meg, ha én segítek neked, mondta Holmengraa úr csipősen, te szörnyeteg, te indián, te úgynevezett Mariane!

De azért természetesen elment vele, sőt évődött is vele öregember létére. Ez a két ember mindig így élt egymás mellett. Az apa megkísérelte néha, hogy komoly legyen és haragos, úgy tett, mintha nem hallgatna a lánya szavára, hanem egészen megkeményítené a szívét. De azért minden úgy történt, ahogy Mariane kisasszony akarta.

Hiszen Holmengraanak senkije se volt Marianen kívül. A Felix fia egészen fiatal korában kiutazott már -93- Mexikóba, most már benszülött mexikóinak számított és hajós lett belőle, azóta már egyedül vezetett egy hajót. Ugyanúgy ment a sora, mint annakidején az apjának, olyan jól, mintha mese lenne, – tudja Isten!

Mariane egyébként nem volt különösebb szépség a sárga bőrével és a benőtt homlokával. Az orrában volt valami nyers, erőszakos, ez az orr szimatolt, nagy volt és csúnya. Mariane lelkében is egyesült sok jó és rossz, mint minden emberében és Mariane különös egyéniség volt, néha zárkózott és ravasz, néha pedig odaadóan gyengéd. Fiatal kora ellenére már régen érett lány volt, ezt a koraérettséget az indiánus anyjától örökölte, hasonlóképpen a karcsú testet és a settenkedő járást, úgy hogy Mariane alapjában véve nagyon vonzó teremtés volt. Csak a világosbarna szemeit kellett megnézni, – azok se voltak tulajdonképpen szépek, de mandulaformájúak és szerfölött ragyogóak. A fülében azok a hatalmas arany félholdak, – nagyon feltünőek voltak, viszont Mariane nem is volt közönséges segelfossi lány, elnyűtt köpenyben és ódivatú kalapban. Az apjának tehát öröme telhetett benne! Holmengraa urat a saját természete hazardőrré tette, világvándorává és csak a véletlen tehet róla, ha történetesen üzletember lett belőle. Nem értett hozzá, hogy a lányát bevezesse a házvezetés ezer fortélyába, de tudott jókedélyű barát lenni – és mégis megmaradni önmagának örök titokzatosságban.

Este Mariane elkísérte az apját a kikötőbe és megvárta, amíg hajóra szállt. Sok ember állt köröskörül, ki köszönt, ki nem, de valamennyi kíváncsian odafordította a fejét, mikor Holmengraaék arra haladtak.

Mariane a partról már nem tréfált az apjával ennyi -94- ember előtt, hanem csak integetett neki, aztán hazaindult.

Itt fekszik egy kétkoronás. Ki vesztette el? mondta, mikor elhaladt a pénzdarab mellett és lemutatott a földre.

A boltos Theodor odasietett, fölkapta a levegőbe a pénzdarabot és nagyot nevetett:

De nem jelentkezett senki. Mindenki a zsebébe nyúlt, de senkise mondta, hogy a pénz az övé. Lars Manuelsen morgott csak valamit és mélyen a zsebeiben turkált, mintha a pénzdarabot valószínűleg ő vesztette volna el.

Ha a boltos Theodor maga dobta le a pénzdarabot, csak hogy beszédbe elegyedhessen a lánnyal, úgy ez a kísérlete kudarcot vallott. Kissé meg is zavarodott, mikor a pénzdarabot zsebrevágta. Lars Manuelsen azonban erősködött, hogy az övé a pénz és ezt mondta: Volt nekem egy kétkoronásom és most, nézzétek, egy sincs az erszényemben! Boltos Theodortól azonban nem volt könnyű pénzt kapni, sokkal is jobban tisztelt ő minden garast.

Theodor elgondolkozott, érezte, hogy sarokba szorították. -95- Csak nem gondolják az emberek, hogy ő mindenáron beszélgetésbe akart keveredni Marianeval?

Sjura frissen és vidáman látott a dologhoz, hogy mindent összehordjon, ami a fészkéhez szükséges. Az Isten azért küldte nekünk ezt az eleven állatot, hogy legyen miben gyönyörködnünk, mondta mindig az öreg Katrina, a kis Pauline és a kis Gottfred anyja.

Március lett és a kemény hideg már elmúlt, az öreg Katrina minduntalan rálehelt az ablaktáblákra és úgy olvasztgatta rajtuk a jeget: Hál Istennek, rövidesen elmúlik a tél, Sjura már kezdi összehordani a galyakat.

Pedig Sjura nemcsak a galyakat hordja össze, hanem összehordott biz az mindent, amit csak meglátott, csillogó holmikat, zsíros papirost és szövetholmit. A kíváncsisága és a mohósága akkora, hogy a legfurcsább dolgokat is megkívánta. Mit akart például Lars Manuelsen pápaszemével? Hiszen aligha olvasta vele a vásári jelentéseket, mint Lars Manuelsen és nem volt rá szüksége, hogy jobban lásson, mint ahogy máris látott. Lars Manuelsen elvesztette a pápaszemét, mikor egyszer hazatért a szállodából. Pontosan emlékezett a -96- helyre és vissza is fordult, hogy megkeresse, a pápaszem azonban nyomtalanul eltünt. Ezt csak Sjura tehette, mondta Lars Manuelsen.

Most azonban Sjura Holmengraa úr nagy háza felől repült a fészke felé és valami csillogó holmit hozott a csőrében, ami se szalma, se galy nem lehetett. Leereszkedett a földre, mint egy papírdarab, amint a forgószél szárnyán körbe-körbe libeg. A gonosz Sjura fehér-fekete volt és szép, határozottan szép, fekete tollának volt valami érces fénye. Érdemes volt elnézni, mikor elüldögélt lent a földön, ide-oda ringatta a testét, – megszépítette az egész környezetet. És Sjura eszes kis állat, bizonyos, hogy hátul is vannak szemei, mert a legkisebb veszély közeledtére azonnal felröppen. De ha aztán teljes biztonságban érzi magát, olyan széles jókedve támad, hogy csak úgy kacag belé. Néha egy macska vagy egy kutya veszi üldözőbe, ilyenkor Sjura végtelenül tudja bosszantani az ellenfelét és ez pokoli mulatságot szerez neki. Nemcsak a szórakozás viszi az emberi lakások közelébe, hanem a józan számítás is, mert itt érzi magát leginkább biztonságban az ellenségei elől. Ilyen állat a Sjura.

Ugyan, nyughass már azzal a Sjurával! feleli Lars Manuelsen, tudod jól, hogy ellop mindent, ami elébe kerül és hogy ő lopta el a pápaszememet. De ha majd fölépült a fészke és tojás lesz benne, meg a tojásban apró fiókák, akkor lesz még néhány szavunk egymással.

És ez a vita minden tavasszal megismétlődött. Lars Manuelsen mindannyiszor le akarta szedni a régi szarkafészket a nyírfáról a háza előtt és a felesége mindannyiszor meggátolta ebben. Ó, az asszony ezt nagyszerűen meg tudta okolni: Meglásd, Sjura megbosszulja magát, Sjurának vannak titkos segítőtársai, föld alatt és föld felett, a lappok üzeneteket küldenek Sjurával, Sjura véghetetlenül jó és mértéktelenül gonosz egyidőben.

Lars Manuelsent hidegen hagyta ez a sok céltalan fecsegés és okoskodás. Vigyázz magadra! mondta Sjurának és megfényegette az öklével. De ugyanabban a pillanatban Sjura már a levegőbe szökkent a földről és felröpült a nyírfára, egy percig nyugodtan megült az ágon, aztán csöndesen, mint egy kísértet, eltűnt a fészkében. Mire ismét előbújt, valami csillogó tárgyat tartott a csőrében, hunyorgott a szemével Lars Manuelsen felé s gúnyosan nevetett. Szinte hihetetlen, – mintha csupa epe és méreg lenne az az állat. Átugrott egy másik ágra, hogy Larsot még jobban kigúnyolja, sőt továbbszökkent egy harmadikra is, ott oldalvást hajtotta fejét és lekiáltott valamit Larsnak. Ez már mégis több volt a soknál, Sjura túlságosan messze merészkedett ezzel a játékkal és Lars Manuelsennek minden önmérsékletére szüksége volt, hogy a baltáját ne hajítsa utána.

Most én mondok neked valamit, válaszolta Lars Manuelsen nyomatékosan. – Lars Manuelsen sok mindent mondott nyomatékkal, mióta egy nagyembernek volt az apja és parókát viselt és a szálloda vendégei -98- révén sok pénzt keresett. Azonkívül Lars Manuelsen immár a maga gazdája volt, a tulajdon földjén, és ez a kis föld két tehenet tudott eltartani, így már méltóan fogadhatta a nagy fiát, ha látogatóba jönne és Isten tudja, talán a fiú majd közönséges dolognak tartja a Sjura fészkét az udvaron. Azért mondja most nyomatékosan Lars Manuelsen: Hol a pápaszemem? Az asszony nem tudja. Kérdezd meg Sjurát, mondja Lars Manuelsen. És akarsz még valamit tudni? kérdezi aztán. Láttál te már egy rendes udvaron szarkafészket, varjúfészket és ennyi komédiát? Nem, azt még nem látta az asszony. No hát akkor ne mesélj nekem annyit! rekeszti be a vitát Lars Manuelsen.

De nemcsak Sjura készíti elő a közelgő tavaszt, hanem például Rasch ügyvéd is. Az udvarán minden havas helyet homokkal hintetett be, így siettette az olvadást. Rasch ügyvéd néhány év alatt teljesen megváltoztatta a birtoka külső képét, gyönyörű kertet és parkot varázsolt a kopár mezőből, ahol csak takarmány termett két tehén számára. Most már bezzeg nem volt itt takarmány, mindenütt bokrok csoportosultak, fák meredtek az égnek és szép kerti sövények nőttek ki a földből, örömet szereztek az embereknek és díszére váltak az ügyvédi háznak meg egész Segelfossnak.

Rasch ügyvéd nagy munkát végzett, mióta pénzhez jutott. Mihez kezdhetett volna a mezővel és a tehenekkel? Meg aztán a fejőlány egy cseléddel többet jelentett volna a háztartásban. A tejet ugyanúgy beszerezhette ő is a segelfossi uradalmi tehenészetből, mint a többiek. Hiszen igaz mindaz, amit a norvég kisbirtokok fejlesztéséről irkálnak és fecsegnek, de a gyakorlatban mégsem érdemes megvalósítani. Így legalább -99- valami kézzelfogható eredménye volt a munkájának, szibériai borsófákat és amerikai fenyőket ültetett, de mindenféle más fákat meg bokrokat hozatott az erdőből és elültette a parkjában, ahol kitünően tenyésztek, magasra nőttek és valóságos erdő lett belőlük. Muus körorvos, valahányszor látogatóba jött, mindig az ügyvéd parkjában bolyongott, jól szemügyre vett mindent, időnként elismerően bólongatott és azt mondta, hogy mindez igazán nagyszerű. Ha néhány évig ezt még így folytatja, pacsirták fognak dalolni a berkeiben, mondta.

Ezt ugyan csak tréfának szánta, mert Muus körorvos művelt ember volt és ha akart, ügyes fordulatokat tudott alkalmazni a beszédben, Rasch ügyvéd azonban komolyan bólintott rá, mert ő viszont nem ismert lehetetlenséget és neki a pacsirták se voltak elérhetetlenek. Rávette a környékbelieket, hogy a számára mindenféle kagylókat és ritka kavicsokat gyűjtsenek össze, a virágágyakat akarta csinosan bekeríteni velük, mint ahogyan a módosabb déli házakban szokás. A nyaralója oldalán borostyán és vadszőllő futott föl minden esztendőben és már csaknem elérték az eresz alját. A ház homlokzatát természethű sárkányfejek díszítették, még nyelvük és foguk is volt. A kert közepében a pázsiton volt a nyaraló legszebb ékessége, egy kis cementmedence, volt benne néhány tonna víz és abból kiemelkedett egy cső, a csövön keresztül pedig egy vízsugár szökellt föl. Kétszáz koronába került ez a berendezés, mert nehéz volt a nagy folyótól idáig vezetni a vízvezetéket, az ügyvéd azonban nem olyan ember volt, hogy ilyenkor az árak iránt érdeklődött volna. A kert alján zászlórud, a tetején ezüstös golyó.

Rasch ügyvéd nem is kívánhatott volna előkelőbb -100- lakást magának és a családjának. Egyetlenegy dolog volt még hátra: felavatni ezt a kertet meg a parkot az egykori takarmányosrét helyén. Minden esztendőben kitűzte ennek az ünnepségnek a napját, de aztán újra elhalasztotta, mert a bokrok még nem voltak elég sűrűek, – most ismét elhatározta, hogy ebben az esztendőben okvetlenül megtartja a felavatást. Vajjon nem kedvezett-e neki mindenképpen az élet? Néha ugyan válaszúton volt, az életnek egy és más adományát módjában volt elfogadni, meg vissza is utasítani, de ő inkább csak elfogadta mindig. Az élet minden föltétel nélkül házhoz szállította neki a szerencsét, adómentesen, mint ő maga mondta volna, és neki nem volt más kötelessége, mint tudomásul venni, hogy a szállítmány megérkezett, nyugtát adni róla: ebben az évben tehát meg kell tartani a felavató ünnepséget.

Micsoda különbség a fiatal jogász közt, aki szegényen és nőtlenül érkezett meg Segelfossba, hogy Holmengraa úr szolgálatába lépjen, – és a hatalmas ügyvéd közt, akinek pénze is volt, pocakja is, meg tekintélye is. Hol voltak már az idők, amikor az iroda előszobájába kiakasztotta valamennyi felöltőjét és kalapját, hogy a várakozók odakünn azt higyjék: sokan vannak már bent az ügyvédnél. És ültek az emberek az előszobában és vártak türelmesen, néha hangokat is hallottak odabenn, aztán hallották, amint az ügyvéd kinyitja a hátulsó ajtót, kikíséri a kliensét és barátságosan búcsúzik tőle: Jónapot, a viszontlátásra! Bízza csak ránk, majd mi nyélbeütjük a dolgát. Aztán kilépett az ügyvéd az előszobába és nagyon szívélyesen köszöntötte a várakozót: Jónapot, bocsásson meg, ha megvárakoztattam, éppen nagyon sok volt a dolgom. -101-

Most már azonban csakugyan mozdulni se tudott a sok pörös esettől. Közben pedig mint bankigazgató is tevékenykedett és titokban munkatársa volt a Segelfossi Ujságnak is. Most már nem volt egyszerű bejutni az irodájába, az embert előbb bejelentették. Az írnok ilyenkor kopogott az ajtón és megkérdezte, vajjon az ügyvéd úrnak van-e érkezése fogadni valakit. Rögtön! felelte Rasch ügyvéd. Vagy azt is felelhette: Egy pillanat! Ki az? Lars Manuelsen? Kérje meg Manuelsent, hogy várjon egy percig!

Az ügyvéd semmit se cselekedett ezalatt az egy perc alatt, csak a homlokát ráncolta és gondolkozott. Aztán kinyitotta az ajtót és köszönt: Jónapot, jónapot, Manuelsen! Tessék! Már régen vár?

Lars Manuelsen előkelő akar lenni és ezért mondja, hogy nem várt sokáig. Arra ő nem szorult rá. És az ügyvéd is eszerint bánik vele.

Bizonyára nagy az elfoglaltsága a fővárosban, előadásokat tart és irodalommal foglalkozik.

A tudományos kutatásaival nagy feltünést keltett. Most svédre fordít, amint látom.

Igen, svédre. Bizony, nagy ember lett belőle és kétségtelenül fölviszi még a püspökségig.

Úgy lesz vele, hogy bizonyosan mindig halasztja, mert a munkája teljesen igénybeveszi. Tapasztalatból tudom, hogy van az ilyesmi.

No, egy utalványt kiállítani öt vagy tíz koronáról nem kerülne különösen sok időbe.

Nem, Manuelsen, de amíg elhatározza magát! Egyébként mégis csodálkozom egy kissé. És a prédikációi gyűjteményét se küldte el?

Dehogynem. Csakhogy épen most vesztettem el a pápaszememet és ezért nem tudom elolvasni. Az az átkozott Sjura vitte el.

Nem is olyan nevetséges, mondja Lars Manuelsen sértődötten, bizonyosan tudom, hogy Sjura volt az. De mit is akarok mondani: Rendjén van az, hogy a boltos Theodor megtarthasson magának egy kétkoronást, ha a kikötőben egyszerűen felveszi a földről és zsebrevágja?

És Lars Manuelsen elmeséli az egész históriát, kardoskodik, hogy a pénz az övé. Az ügyvéd megígéri neki, hogy beszélni fog a dologról Theodorral, az ifjú Jensennel. Egyébként úgy találom, mondja még az ügyvéd, hogy egy olyan embernek, mint maga Manuelsen, nem illik törődni az ilyesmivel. Két korona, – mi az magának?

Az idén sokkal rosszabb a kereset, mint azelőtt -103- volt tavaszkor, feleli Lars Manuelsen. A szállodának kevés a vendége, a legutolsó kereskedelmi utazó már a saját hajójával érkezett és egyáltalában nem is szállt partra. Akkor se kerestem semmit.

Didriksennek hívják és a hajó fedélzetén kártyáztak, meg táncoltak és ittak. Mindünket megbotránkoztatott ez a viselkedés.

Szóval, jókedvű fiatalember volt, mondja Rasch úr és szórakozottan nyúl valami aktacsomó után az asztalon.

De még mennyire! Éjszaka félbeszakította a táncot és két lánnyal együtt kihajózott a szabad tengerre. Az egyik uraságod Florinája volt.

Ne szólj szám, nem fáj fejem, felelte Lars Manuelsen, aztán szúrósan mered az ügyvéd szemébe és így folytatja: De abban bizonyos vagyok, hogy Florina ott szerezte a fogfájását.

Rasch ügyvéd nem fészkelődött a helyén és a tekintete se villant rá Lars Manuelsenre. Csak a szemét húnyta le, mintha valami a fülébe csattant volna és elsüketítené. Vajjon mire célzott ez a parókás ember? Mit tudhatott róla?

Arról is? Hja, azért nem szabad tavasszal tánc közben felhevülni, mert aztán könnyen meghűl az ember. -104-

Erre már mosolyogni kellett Rasch úrnak, Csak nem gondolja ez a vén kópé, hogy őt most már a kezében tartja?

Egy olyan házban, mint aminő a mienk, a háziasszony dolga, hogy rendbentartsa a szolgálóit. Fölöttük nem én rendelkezem, mondja.

Lars Manuelsen fölegyenesedik a helyén és mosolyog, valami gyönge, ferde, különös mosollyal. Ezt már nem érthette félre az ügyvéd, sőt egy kissé meg is zavarodott tőle.

Ami egyébként azt a kétkoronást illeti, adhatok egyet magának, Manuelsen, mondja és odaadja a pénzdarabot. Annyira bizonyos vagyok benne, hogy az ifjú Jensen át fogja szolgáltatni, hiszen jár magának.

Köszönöm, mondja Lars Manuelsen. És azt hiszem, hogy ha uraságod az én Lassen fiamat beletenné az ujságba, legalább olvasnának róla az emberek.

Az nem áll módomban, felelte Rasch. Nem én szerkesztem a Segelfossi Ujságot. – Vannak idők, amikor az ügyvédnek nincsen ellenére, ha őt tartják akár jó, akár rossz értelemben a lap hangadójának, máskor viszont sehogyan se volt ínyére az ilyesmi. Most például itt állt előtte ezt a csavargó Lars Manuelsen és szerénytelenül úgy követelőzik, mintha valamilyen szolgálatáért követelné a fizetséget, – de ugyan miért? Mikor a kétkoronást megkapta, akkor is csak annyit mondott, hogy köszönöm, és szó nélkül zsebrevágta. -105- Ohó, Rasch ügyvédet nem lehet olyan könnyen levenni a lábáról!

Lars Manuelsen azonban az idők folyamán biztos fellépést sajátított el és nem tartotta szükségesnek, hogy bárkinek is a kedvében járjon.

Egyúttal pedig, mondta tovább rendületlenül, arra is célzást tehetne uraságod, hogy kik a Lassen szülei.

Lars Manuelsen várt jóideig künn az előszobában, míg végre beengedték. Az ügyvéd ekkor felnézett az írásai közül és azt mondta neki:

Hát csak azt akarom mondani, hogy nem állt semmi az újságban, mondta Lars Manuelsen.

Az ügyvéd nem fojthatott el egy nyers mozdulatot, minden vére a fejébe szállt és a kövér testét kiegyenesítette a székben.

Elég volt már ebből a szalmacsépelésből. Nem akarok hallani már arról az ujságról, mondta. Menjen föl maga az ujsághoz, a szerkesztőt Kopperudnak hívják, engem pedig Raschnak.

Én nem vitatkozom uraságoddal, arra nem szorulok rá, mondta Lars Manuelsen és kiment az ajtón.

Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét és föl-alá járt a szobában, egyszerre csak megállt az egyik falnál és még egyszer végiggondolta a dolgot. -106-

Az ügyvéd ott áll az irodája közepén és hallja, amint az írnok Lars Manuelsen után kiáltoz, aztán hallja, amint Manuelsen elutasítóan mondja: Én arra nem szorulok rá.

A kockát talán elvetették! Csakugyan háborút akar a vén csavargó? Szerencsétlen jószág, háborút Rasch ügyvéddel! De azért ez a mai nap már elromlott. Miért kell neki háborúskodnia a vén csavargóval? Nem okosabb-e szép símán elintézni az egészet? A napja már így is, úgy is elromlott a sok izgalom következtében.

Érkezett ma valami pénzküldemény az előljárótól? kérdezi az irnoktól. Árverést tartott több száz korona erejéig és nem küld semmi pénzt. Mit jelentsen ez?

És az ügyvéd az ebédnél is hallgatag és barátságtalan. Azt mondja, hogy még sok munkája van hátra, egész aktahalom. Mindjárt vissza kell mennem az irodába. Florina oda hozza utánam a kávét.

Mondd csak, miért van az az utálatos kendő a szádon? kérdi az ügyvéd, mikor Florina szolgálóval egyedül marad az irodában.

Ezt igazán nem csodálom, ha annyira kimelegszel tánc közben és az ilyen fagyos éjszakákon, mint ezek a mostaniak, kihajózol a szabad tengerre. -107-

Hát ezt már tudja a nagyságos úr? kérdi Florina. Akkor talán azt is tudja, hogy miért tettem?

Az ügyvéd röviden azt feleli, hogy nem, és nem firtatja tovább ezt a kérdést.

De Florina ajkáról csodálatos és érthetetlen szavak röpködnek, halk célzások, mint amilyenek: Isten a tanúm! Mi lesz most már belőlem! Az ügyvéd hol hevesen válaszol, hol csak nevet rajta. Ohó, mondja, mi szükséged van akkor a vältai Nilsre, minden ujjadra kellene egy szerető? Eggyel már meg sem elégszel? Hogy is hívják csak ezt az ujat? Didriksen?

Tehát már ezt is tudja a nagyságos úr? mondja Florina. De akkor talán mégis tudja, hogy miért tettem mindezt?

Nem, mondja Rasch még egyszer. De mindenesetre ne járkálj itt a házban ezzel a kendővel. Ilyet még életemben se láttam. Egy ilyen szép fiatal lány, takarékkönyve is van… csak el ne veszítsd azt a takarékkönyvet!

Ugyan miért? A vältai Nils örül neki, ő szivesen vesz el a takarékkönyvvel együtt is.

Az ügyvéd az iratcsomó után nyúl, ezzel jelzi, hogy Florina elmehet már, de a lány könnyre fakad. Ó, Florina még nem ért a végére a mondanivalójának, ő is kifejlődött már, mint Segelfoss és mindennek megtalálja a fortélyát.

Florina azonban élvezni akarta ezeket a perceket és legalább a szívén is könnyített egy kicsit. Szívósnak és földresujtottnak mutatkozott, lassankint pedig nagyszerű -108- átmenetet talált a szolgáló szaknyelvbe, folyton azt erősítgette, hogy semmi szíve sincs annak a férfinek, aki pedig bezzeg máskép beszélt, mikor „liliomtiprásról“ volt szó.

Liliom? kérdezte az ügyvéd és felugrott a székről. Vigyen el engem az ördög, ha liliom volt.

Itt a takarékkönyve, mondta Florina és az asztalra dobta a betétkönyvecskét, nekem nem kell!

Rasch ügyvéd egy pillanatig merőn nézett a lány arcába. Aztán kurtán fölnevetett és azt mondta: No még hozzáteszek valamit, a mai napon kerek összegre egészítem ki. Aztán mutasd majd meg a vältai Nilsnek.

Az ügyvéd beírt valamit a könyvbe, aztán visszaadta Florinának egy olyan mozdulattal, hogy az végét szegte minden további társalgásnak. A lány elvette a könyvet, talán zavaradottságában, talán csak kiváncsiságában, fölnyitotta, aztán elolvasta, hogy mi áll benne, ujra bekötötte a száját a kendővel, a könyvecskét a mellébe rejtette és kiment az irodából.

No, ez is rendben volt! Sőt ezt alaposan elintézte! Az ügyvéd elővette a bank főkönyvét és bevezette az összeget, aztán ismét elmerült a gondolataiban. Igen, minden rendben volt. De azért legokosabb lesz, ha Lars Manuelsennel szemben barátságosnak és engedékenynek mutatkozik. Úgy látszik, az öreg gézengúz nem viseli el a szigorúbb bánásmódot és így kettőjük közül – az okosabbnak kell engednie.

Az ügyvéd az ajtóba áll és levelet diktál az irnokának: Előljáró úrnak, Ura. Tisztelettel kérjük, hogy a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztár javára esedékes és befizetendő árverési összegeket 8 azaz nyolc napon belül elulírotthoz eljuttatni szíveskedjék… -109-

Hiába, ez a nap már elromlott. Rasch veszi a kalapját, botját és sétálni indul a szabad levegőre. Hallja, hogy kint a földnyelven cipekednek és ácsolnak és odairányitja a lépteit. Ácsok dolgoznak a csónakházon, a tánctermen, boltos Theodor kibővíti a csónakházat, egészen átépíttetti, színpad lesz benne, meg padsorok.

Íme, a hús vágyát így fojtják el gyufával! Még csak fokozni fogják evvel a színházzal.

Az ügyvéd egy pillanatig ott áll és nézi a munkát. Akkor ér oda Baardsen távirász. Nyilván van valami köze az új épülethez, mert ő ad parancsot és ide meg oda mutogat. Az ügyvéd várja, hogy a távirász köszön-e neki. Esze ágában sincs. Baardsen mérőléccel méreget egy falat, aztán megint parancsol valamit. Vajjon Rasch ügyvéd belenyugodhatik-e abba, hogy úgy bánjanak vele, mintha csak levegő lenne? Ez a távirász mindig szemtelen volt, nem köszönt, ellenben ivott és csellózott és félénk volt a lányokkal szemben. Ügyetlen fickó!

Rasch ügyvéd elmegy a boltba. Fölemelik előtte a pult csapódeszkáját s ő a súlyos lábával végigdübörög a bolton, bemegy az irodába. Ez az iroda Theodor szentélye volt, íróasztal, pénzszekrény és forgószék állt benne. Theodor ír valamit.

Az ügyvéd szóbahozza a kétkoronás dolgát. Jelentéktelennek látszott ugyan az ügy, de Rasch ügyvéd bizonyára nem tartja kevésbé jelentékenynek, mint a többi ügyét. Miért akaszkodjék össze Lars Manuelsennel két korona miatt? Hiszen az egész vagyona kis kétkoronásokból épült fel.

Mikor Theodor meghallja, hogy miről van szó, először -110- nem talál szavakat és az arca szinte komikussá válik a nagy csodálkozástól. De okos ember és megérti, hogy nem szabad sokáig tétováznia.

Tessék a pénz! mondta. Egészen megfeledkeztem róla. Igen, a parton találtam.

Köszönöm, mondja az ügyvéd. Mindjárt mondtam, hogy ön ideadja nekem, ha figyelmeztetem. Egyébként hogy megy a sora, Jensen?

De a boltos Theodornak nincs nagy kedve ahhoz, hogy a pénzt így kidobálja az ablakon. Nem úgy nevelték és nem is arra született.

Nem értem, hogyan lamentálhat azért a jelentéktelen pénzdarabért, hiszen maga nagy összegekkel dolgozik.

Hát igen, színházat építtetek, dísztermet, feleli Theodor. Ezek a művészek írtak nekem, minthogy én vagyok ebben a községben a legismertebb ember és engedélyt kértek tőlem, hogy játszhassanak. Ehhez azonban házra is van szükségük.

De a boltos Theodornak talán csak megbotlott a nyelve, bizonyára azt akarta mondani, hogy ő ismeri a legjobban ezt a községet. Tanult emberrel szemben nem tehet mást, minthogy meghátrál. És még jobban meghátrált, mikor Rasch ügyvéd ezt mondta:

Nem értem, hogy írhat valaki ilyen ügyben éppen magának. Hiszen maga nem ért az ilyesmihez.

Azért kértem meg Baardsen távirászt, hogy ő ügyeljen fel a munkánál, felelte Theodor szelíden.

Lehetséges, mondja az ügyvéd, hiszen vannak kereskedő családok is. No nekem mindegy. És már biztosította magának ezzel kapcsolatban a Segelfossi Ujság pártfogását?

Lám, hát a boltos Theodor a legismertebb ember Segelfossban? Szent együgyűség! Sancta Simplicitas! ahogy latinul mondják, Színházi ügyben nem egy Rasch ügyvédnek, vagy egy Muus körorvosnak, hanem egy boltos Theodornak írnak! -112-

Közben, úgy látszik, Theodort is bosszantotta a dolog, mert utánaszaladt az ügyvédnek és megmutatta neki a színészek levelét. Kérem, tessék, nézze meg maga! És valóban az állt benne, hogy Theodor Jensen úr Segelfossban a legismertebb ember. Theodor tehát csak megismételte a levél szavait.

Vigyázzon maga magára, feleli Theodor. És egyszerre az öreg boltos Per fia lett belőle, dühös volt és goromba, csak azért, mert elvesztett egy kétkoronást és mert másnak a gőgje felbosszantotta.

De az isten szerelméért, Theodor valóban ujjat mert húzni Rasch-sal? Az ügyvéd ment a maga útján és úgy tett, mintha a bolt, minden tulajdonosa és vevője, meg egész Segelfoss, csak az ő birodalmának kis csücske lenne. Döngő léptekkel haladt tovább. De roboghatott, ahogy csak akart. Mégse volt egészen biztos a lába alatt a talaj. Mintha ma minden ember tudott volna róla valamit.

Ekkor Theodor utána kiáltott egyetmást, előbb a két koronást emlegette. Tehát csak ezt a csekélységet tudta róla Theodor, mást nem. Az ügyvéd ismét biztos talajt érzett a lába alatt. De tudott Theodor többet is. Kicsiny, fukar és bosszúvágyó ember volt, gúnyosan nevetett az ügyvédre. Hiszen nem kiálthatott utána a -113- vältai Nilsről meg a Florina takarékkönyvéről semmit, anélkül, hogy az emberek azt célzásnak ne vegyék.

Theodor úgy sompolygott vissza boltjába, mint egy kutya, amikor szemérmetlenül kirohan és megugat egy-egy járókelőt. Aztán a vevői előtt könnyített a szívén és azt mondta, hogy ő állíttatott fel új zászlódombot és ő lobogtatott új lobogót, most meg színházat épít a művészeknek, úgy tervezi, hogy később még állandó fényképészt is tart itt, már érdeklődött is. És mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd? Azonkívül még nagy címtáblát is akar elhelyeztetni a házán, Rajta lesz a cég neve, mondja Theodor, Didriksen kereskedelmi utazó megígérte neki, hogy aranyozott és sokszínű címtáblát szerez neki. Ha nem lesz is valami nagyszerű, annyi jelentősége van mégis, hogy Segelfoss olyan lesz, mint a többi város. Mit tett ezzel szemben Rasch ügyvéd? És látták már az idei gyöngyvirágot, kérdezte Tehodor. Nézzék meg, tíz őre darabja, a jövedelmet a község javára fordítjuk. Én vállaltam az eladást, hogy mindnyájan vehessünk és tűzhessünk ki gyöngyvirágot, mint a többi városok lakói.

És egy lélekzetre mindjárt kiadta a parancsot is Korneliusnak, meg a többi szatócsinasnak, de úgy, hogy az egész boltban mindenki hallhatta:

Csináljatok rendet a raktárban, fiúk! Ma este jönnek meg a tavaszi cikkeink.

Julius, a szálloda gazdája, sokszor jött el a boltba egy kis tereferére és most is éppen itt volt. Jövedelmet szimatolt, üzletet és ő még nem volt olyan előkelő, hogy ne nyujtsa ki érte a kezét. Julius – előkelő? Istentelen volt, egészséges és goromba, de nem alávaló, még nem romlott el. Az apját már demoralizálták és az a parókája -114- miatt nem tudott dolgozni többé. Az anyja egy kicsit nevetségessé tette magát, mert télen karmantyút hordott, de egyébként éppen úgy robotolt, mint azelőtt, ha L. Lassen anyja volt is. Julius azonban elfogadott minden keresetet, amit csak a keze elbírt, már pedig jókora keze volt! Megkérdezte:

Julius persze nem tudta, hogy Theodor éppen aznap juttatott két koronát az ő apjának, azt a két koronát egyszerűen odadobta egy piócának. Csak a saját keresetére gondolt.

A régi borozó asztalnál néhány vevő állt, ezek is beleavatkoztak, nagyot nevettek és így szóltak:

Itt volt ez a Julius és kellemetlenkedett vele, ennyi ember jelenlétében. És nem volt mód ellene semmit se tenni, nem lehetett kidobni, bár mosdatlan szája volt.

Az ám, helyeseltek az italozó vendégek, örülnénk, ha tíz ládánk lenne, a többi kilencvenet aztán megtarthatná Theodor.

Nem értitek ti az ilyesmit! Hiszen egy egész láda csupa fésűvel lesz tele, mordult fel Theodor, aztán az irodájába lépett, hogy ne kelljen többet hallania.

Ó, ó, te Julius. Nem olyan fésűk azok, hanem olyanok, amiket a hajukba tűznek a nők, ez a legujabb divat. Londonban most senkise jár ilyen fésű nélkül, illetőleg a vének nem hordják, csak a fiatal lányok. És az ilyen fésű barna vagy sárga, aszerint, hogy milyen a haj színe. Nagy készletet kapunk belőle.

Mire azonban beesteledett és megérkezett délről a gőzhajó, nem állt ott tovább, mint máskor, csak a szokásos postát rakta ki meg be, és tovább haladt. A bolt száz bálája nem érkezett meg. Meglehetősen sokan gyülekeztek össze a rakodóparton, főképen fiatalok és várták a tavaszi cikkeket. Nevettek és hangosan beszéltek, hogy elleplezzék a csalódásukat. Theodor a szalagos cipőjében járt ide meg oda és kicsit bosszusnak látszott. Talán maga se várta a tavaszi cikkeket ma estére, csak éppen előre akarta jelezni őket. Rávallott a büszke fiúra, hogy már előre ki akarta élvezni az általános emóciót. Hát hol a száz bála? kérdezte Julius. És hol van a tíz láda fésű? kérdezte szemtelenül.

De valami azért mégis történt ezen az estén: Holmengraa úr visszaérkezett. Csöndes volt és titokzatos, nem mosolygott és csak nagyon keveset beszélt. Mindenki észrevette, hogy valami változás történt vele. Már a ruhája is elegáns volt, uj és selyembélésű. De a legfurcsább -116- mégis Holmengraa úr tekintete volt. Bandzsított talán? Úgy festett, mint aki sokat böjtölt.

Mikor végighaladt a hajóhídon, éppen Rasch ügyvéd állt előtte a felseégével. A teremburáját! Rasch ügyvéd meg akarta mutatni az embereknek, hogy sétálni viszi a feleségét, ahányszor a fontos üzleti ügyei mellett jut rá ideje. Ma például a rakodópartra baktatott vele és ez nem is volt ostoba ötlet, mert éppen sok ember ácsorgott ottan. Köszönt Holmengraa úrnak, mikor az megérkezett, de Holmengraa úr nem fogadta a köszönést, hanem csak a kezét emelte a kalapjához. Mi az? A középső ujján furcsa aranygyűrű van. Isten hozta! mondta az ügyvéd. Erre nem felelt Holmengraa úr, hanem oldalt nézett, mitha bandzsítana és csak elhaladt Rasch előtt.

Tyüh, de kellemetlen volt ez, mondta az ügyvéd a feleségének. Hangosan mondta, csupa fontoskodásból és fölényeskedésből.

A körülöttük állók fülelni kezdtek és Raschné ártatlanul megkérdezte:

Julius is hallatni akarta a hangját. Tolakodó fickó volt, nem átallotta bárkihez kérdést intézni. Ezt mondta:

Rasch kidüllesztette a mellét és megnézte Juliust, hogy válaszra méltathatja-e. Aztán a feleségéhez fordult és megkérdezte:

Mire valók ezek a kérdések? Mit akart velük az ügyvéd? Nem a babona beszélt belőle és Holmengraa -117- urat sem akarta támogatni vele, fokozni az ő tekintélyét. Rasch ügyvéd nem ismert más tekintélyt, csak a magáét. Azért beszélt, hogy csillogtassa a tudását, hogy fontoskodjék, hogy megfélemlítse Manuelsent, a vén csavargót, hogy imponáljon a boltos Theodornak, pedig Theodor ott állt a közelben és úgy tett, mintha ügyet se vetne az ügyvédre.

Inkább ne kérdezd Julius, mert ez meghaladja a te tudásodat. Az igazi szabadkőműves gyűrű.

Az ügyvéd most a legszívesebben elhúzódott volna a tömegtől, de a felesége vigyázatlanul megkérdezte:

Mindig úgy hallottam, Christine. A szüleim házában az egyik falon lógott az anyám nagyapjának az arcképe. Az így tartotta a kezét és a középső ujján szabadkőműves gyűrű csillogott. Onnan tudom.

De mi célja van annak a gyűrűnek? kérdezte Julius. – Hogy ez a komisz Julius nem tudta befogni a száját!

Az ügyvéd nem akart a nyilvánosság előtt tovább beszélni a dologról, ahelyett a feleségéhez fordult és ezt mondta: Holmengraa úr most körülbelül olyan magas színvonalon áll, amilyen magasan halandó csak állhat.

Azután eltávozott a házaspár. Egyszerre nagy zúgás támadt, a tömeg megtárgyalta a hallottakat. Mindenki a gyűrűről beszélt, sötét kiváncsisággal néztek Holmengraa úr után és bólintottak: Ugylátszik, komolyan szabadkőműves lett. Ott megy, gondolataiba merülten, -118- bandzsi szemmel, ki tudja, hogy látja-e még a jelentéktelen földi dolgokat? Az ügyvéd azt mondta, hogy van valami kellemetlen abban az emberben. Lars Manuelsen pedig hirtelen így szólalt meg: Majd írok a fiamnak, a Lassennek, és tőle kérdezem meg. Az egyik ember a közelében a kétségét fejezte ki, hogy Lassen maga tudja-e és így szólt: Azt hallom, hogy senkise tudja az igazat a szabadkőművességről. Erre Lars Manuelsen mosolygott. Ez volt az egyetlen mosoly ebben az egész komoly gyülekezetben. És ezt mondta: Olyat el se gondolhatsz, amit az én Lassen fiam ne tudna.

Mindenkit zavaros érzés fogott el. Mintha az örökkévalóság suhogtatta volna itt szárnyait, valami rejtély, vagy hamis eskű, szerződés az ördöggel.

Sjura felépítette a fészkét, megtojta és kiköltötte a tojásait. Valóságos családi élet folyt a nyírfa ágai közt és a szülők elvégezték kötelességüket a kis hajlékban.

Lars Manuelsen átment a sagvikai Bertelhez. Bertel a malomban dolgozott, de az öreg Katrine otthon volt és a liszteszsákjait varrta. Lars Manuelsen megkérdezte, hogy kölcsön kaphatná-e a létrát. Vidd csak el, mondta Katrine, de mit akarsz vele? – Föl akarok menni a padlásra, kijavítom a kéményt, felelte Lars Manuelsen.

Hazavitte a létrát. Mivel pedig a felesége lent volt a szállodában, egyedül maradt a házban. A létra nehéz volt és Lars Manuelsen a zsebkendőjével megtörölte az arcát, meg a parókáját. Az egyik szarka éppen eléje röpült le a nagy fészekből és nemsokára kirepült a másik -119- szarka is és letelepedett előtte a földön. Erre Lars Manuelsen nekitámasztotta a létrát a nyirfának és felmászott a fészekhez.

A szemüvegét akarta megkeresni, de mikor belenézett a fészekbe, csak a szarkafiókákat látta.

Milyen utálatos látványt mutattak ezek a kis csupasz teremtések! Nem volt még tolluk és természetellenesen nagy csőrüket még nagyobbra tátogatták, mint az öregek. Hol rikoltoztak, hol csipogtak, Lars Manuelsen nem foghatta meg és nem dobhatta le őket, de alaposan el akarta végezni a dolgát és az egész fészket meg akarta lazítani és le akarta dobni. A fészek jó erősen ült két ág között és a meglazítás meglehetősen erőltető munka volt Lars Manuelsennek. Végül is sikerült egy nagyobb darabot kitépnie a fészekből, körülbelül a felét. Azt legörgette a földre. Utánanézett a fészekdarabnak. A két nagy szarka éppen alatta ült. De a szemüvegét nem találta meg. A fiókák nagyra tátották a csőrüket és csipogtak, fészkelődtek, mint megannyi kis ördög. Lars Manuelsen dühösen szakította le a fészek alját is és ledobta a földre a fiókákkal meg minden egyéb tartalmával együtt.

Lars lement a létrán és lent szétszedte a fészket. Mindenféle rongyok, csontocskák, üvegdarabok. És mi lehet az a csillogó nikkeldarab? A pápaszemét nem találta meg, talált azonban helyette némi gyapjuszövetet és egy eléggé használható rézfésűt. Lars Manuelsen zsebrevágta mindezeket. Ott feküdt még mindig a nikkeldarab, Lars Manuelsen közelről szemügyre vette és azt gondolta magában: Bizonyosan ez lesz a kis kulcs, Irgensné ezt vesztette el! Egész télen át mindenkit megkérdezett -120- az éléstár kulcsa felől és most íme előkerült. Lars Manuelsen gondosan zsebrevágta a kulcsot és tovább kutatott a fészekben, de egyebet nem talált. Végezetül pedig széttaposta a fiókákat, egyiket a másik után, hogy kiirtsa a szarkacsalád ivadékait. A szarkaszülők pedig ott ültek és nézték.

Lars Manuelsen visszavitte a létrát Sagvikába és megköszönte. Az öreg Katrine azt mondta: Szóra se érdemes. Most aztán rendben van a kéményed?

Hazament és eltüntette a fészket, aztán elindult a szálloda felé. A szálloda volt a második otthona, a felesége ott főzte az ebédet, ő pedig ott cipelgette az utasok bőröndjeit. Julius bizonyos mértékig gondoskodott az anyjáról és ennek fejében az anyja dolgozott neki. Az apa meg a borravalókból élt.

Julius nem volt rossz üzletember, nem tudott jól olvasni és a maga használatára csak valami jelírással írt. Természetes esze azonban volt és hihetetlenül jó emlékezése, a szálloda-számlákat mindannyiszor pontosan és tisztán megőrizte az eszében. Már az is boszorkányos munka volt, üres kézzel megalapítani ezt a virágzó szállodát. Igaz, hogy a vállalkozás legkezdetén kénytelen volt némi hitelt igénybevenni a Segelfossi Takarék- és Kölcsönpénztárnál, amint azt annakidején mindenki megtette, a pénzt azonban a házra, a berendezésre, meg építőfára költötte, nem pedig szórakozásra és cicomára. Úgy látszik, a szerencse is kedvezett neki, ha nem is kapta meg a kis Paulinét a segelfossi kastélyból, – pedig az igazán kitünően beleillett volna a szállodába, – nem, nem kapta meg, az ostoba lány, úgylátszik, nem szerette őt, de egyébként szerencséje volt Juliusnak mindenben. -121- Mikor az első háza leégett, alighogy teljesen berendezték, nem vesztett rajta semmit. Sőt ellenkezőleg, még keresett is, határozottan jó üzletnek bizonyult az a tűz eset. Julius új házat szerzett és ujra berendezkedett, azzal a különbséggel, hogy azelőtt két ágya volt, most pedig hat. A tűzvész valóságos főnyeremény volt a számára.

Ősz felé aztán kezdtek szállingózni a kereskedelmi utazók. Az első a postahajóval érkezett, prémes kabáttal a karján, és mikor lement a boltba, mintakollekciós bőrönd volt a kezében. Aztán jött egy második is, ezen már külsőleg is jobban meglátszott a kereskedelmi utazó és mind a két kezében bőröndöt cipelt. Julius odalépett hozzá és elvette tőle a táskákat. De nem sok idő telt bele és jöttek az előkelő utazók, vasveretű bőröndökkel, ezeket már ki se lehetett csomagolni a boltban, föl kellett vinni a szállodába, a nagyszobába. Ettől kezdve Julius már igazi szállodás volt, az apját szolgának alkalmazta, maga pedig adminisztrálta a szállodát. De nyár közepén és tél derekán, szóval a holtszezónban, maga Julius is minden munkát elvégzett, ami tennivaló csak akadt, eleven volt, mint a csík, és ha semmi más keresete nem nyílt, hajlandó volt még a boltos Theodornak is segédkezni a halszárításban.

Juliusnak hát jól ment a sora és Lars Manuelsen többi gyermekének se volt rossz dolga. Daverdanának megvolt a saját háza és biztos jövedelme, de ha sok volt a vendég a szállodában, ő is kisegített. Három testvére másutt élt, az egyik Trondhjemben volt férjnél, az egyik öccsét Lassen tiszteletes mint világítótoronyőrt juttatta álláshoz, a másik öccsét pedig Amerikába küldte, mert itthon sehogyan sem akarta megemberelni magát. Voltaképpen -122- Lassen tiszteletes minden tőle telhetőt megtett a családjáért, de ez rendjén is volt, hiszen ő volt a nagy ember, neki állt csak módjában tenni valamit. Viszont sohase cselekedett többet, mint amiért a felelősséget bátran vállalhatta. Így például Julius egyszer olcsón akart cégtáblát festetni a szálloda fölé, Korneliust kérte meg, hogy szívességből fessen nyomtatott betüket egy vaslemezre és ugyanakkor írt a bátyjának is, vajjon kiírhatja-e a cégtáblára, hogy: Hotel Lassen. De ezt bizony nem lehetett. Lassen tiszteletes, – mint azt mindenki el is várta tőle, – nem akarta a nevét egy szálloda cégfeliratáról leolvasni. Írd csak ki, hogy Hotel Larsen, írta, én azért akkor is föltétlenül betérek oda, ha egyszer északra visz az utam! Tovább aztán afelől érdeklődött, hogy Holmengraa úr még mindig fentartja-e a hatalmas malomüzemét és még mindig olyan gazdag ember-e, mint régen, végül pedig megírta, hogy Marianet egynéhányszor látta véletlenül Kristiániában és a lány nagyon bájos teremtés lett. Üdvözöld a nevemben, írta.

Az apja azonban éppen akkor lépett a szobába, azonnal rendreutasította és kijelentette, hogy Lassenen senkise mulathat.

Ne feledkezz meg a következőről, Julius öcsém: Az utasok gyakran vesztenek el, vagy hagynak ott könyveket a szállodákban, miután már elolvasták azokat. Légy szíves, ha ilyen könyveket találsz, őrizd meg és -123- küldd el nekem, hogy a könyvtáramba beiktassam és a pusztulástól megmenthessem őket.

Persze, persze, ez a Lars folyton csak a könyveket bújja! mormolta az anyjuk és a fejét rázta.

Még csak az kellene! mondta Julius gúnyosan. Egy szóval sem írja, hogy mit fizet értük.

Nem szégyeled magad jó keresztény létedre? kiáltott Lars Manuelsen. Lent a nagyszobában fekszik éppen két ilyen könyv, megyek és elhozom őket.

Lars Manuelsen visszatért a könyvekkel a kezében és azt mondta: Ha te nem őrzöd meg ezeket Lassen számára, akkor megőrzöm én.

Daverdana felolvasta a címeket: „A teterviki tűzhalál“, „Nyomon a véreb“, és hozzátette: Ugyan adjátok nekem!

Kitünő könyvek ezek, be fogom köttetni őket, mondotta, csakhogy az apját bosszantsa. Nem adom oda rongyos két koronáért, azt megírhatod Lassennek.

A gúnyos mosoly azonban hirtelen eltűnt az ajkáról, mert az ablakon át észrevette, hogy az előljáró közeledik. Julius nem mindenben járt el olyan tiszta becsületességgel, mint ahogyan kellett volna és ezért nem szívesen látta az előljárót a szállodájában. Bár mindenkivel elég szemtelenül viselkedett, amikor bátornak kellett volna mutatkoznia, ijedt képet vágott és alázatos lett, – ilyen volt már gyermekkora óta. Az előljáró pedig bejött az ajtón, a sapkáján aranypaszománt és az irattáskáját a hóna alatt hozta. Jónapot! mondta.

Nem volt nála békésebb ember a környéken. Már többször járt itt, mikor Lars Manuelsennél kellett foglalnia valamit, vagy mikor Lars Manuelsent feljelentették -124- birkalopás miatt, de ha jött, mindig egy adjonistennel köszönt és egy istenáldjával távozott. A minap egy kellemetlen mellékízű óracsere ügyében jött el Juliushoz, mert Aslak, a melommunkás, kártérítést követelt és Julius megbüntetését, de az előljáró semmisnek nyilvánította a cserét és kibékítette a két felet. Bizony ilyen ember volt az ura-i előljáró.

Helyet foglal és társalog a háziakkal mindenféléről, csak azután tér rá a tárgyára. Julius, mondja, az árverési elszámolás miatt jöttem. De nem tudom, kedvedre lesz-e a dolog.

Ez a Julius komisz ember, a szelídség felháborítja. Minthogy csak egy elévült árverési elszámolásról van szó, azonnal visszanyeri a lélekjelenlétét, sőt már szemtelenkedni is mer.

Ezért igazán kár volt idefáradnia, feleli. Felmehettem volna én is az irodájába és akkor elvittem volna a pénzt.

Csakhogy ma nincsen pénzem kéznél, mondja Julius. Majd pár nap mulva elhozom.

Az a baj, hogy a bank azonnal akarja a pénzt, veti közbe az előljáró. Az ügyvéd ma küldött nekem újabb felszólítást.

Dehát mennyiről is van szó? Nem is érdemes annyit beszélni a dologról. Egyébként az is érdekelne, hogy a többiek mind fizettek-e már?

Nem, mondja az előljáró, a többiek ugyanazt mondják, mint te, hogy későbben fizetnek.

Rajta leszek, hogy még ma este elhozzam a pénzt, -125- jelenti ki Julius, azt a néhány garast majd csak felhajtom valahonnan.

Mikor aztán az előljáró becsukja maga mögött az ajtót, Julius a hasát fogja nevettében és már megint visszanyerte minden bátorságát. Törődöm is én ezzel a fickóval, mondja. A révészeknek is van ilyen aranypaszomántjuk a sapkájukon.

Nem kellett volna ma estére igérned a pénzt, aggodalmaskodott az anyja. Honnan veszed most azt a nagy összeget?

Veszek hat darab kis tejszínes kannát, hogy minden utazó külön kaphasson egyet. Ha csak egy nagyot teszek az asztalra, akkor már az első félig kiüríti. Mire a másodikra kerül a sor, az egyszerűen kopog az asztalon és még ráadást kér. Erre pedig ráfizetek!

De ezentúl nem így lesz, mondja Julius. És a könyvek… Hova lettek a könyvek, Daverdana?

Az apja félrerakta a könyveket, de Julius megkeresi őket és nem is adja többé ki a kezéből. És Julius megint lóhátról beszél, hogy az apját még jobban bosszanthassa.

Hehehe! Üdvözöld a nevemben! Ezt itt nem értem, mindenesetre nagyon együgyűen hangzik.

Hehehe! Nem mennél fel most Marianehez, hogy átadd neki a fiad üdvözletét? Érthetetlen, hogy ez a Lars mindig ilyen vacak könyvekre gondol, amilyeneket az utazók sutba dobnak. Nem nagyszerű dolog?

Hát, vigye el az ördög az a Paulinét! A fehérnép mind haszontalan. Azt hiszed, tartom őket valamire? De a könyveket mégse kapod meg, Daverdana.

Nem. Nincs rád szükségem. Mire köllenél te nekem? Majd a városból hozatok gazdasszonyt és az csinál meg mindent. Mit szólsz hozzá, anyám? Akkor te is elmehetsz.

Jó, jó, az Úristen táplált mostanáig kegyes morzsáival, majd ezután is gondoskodik rólam.

Úgy van, mondja Lars Manuelsen is, az Úristen majd gondoskodik rólunk, öreg szülőkről, úgy ahogy eddig se hagyott cserben.

Többet a lábamat se teszem be ebbe a házba, ezt a füled mögé írhatod. Aztán az a Lassen, a fiam, szent -127- ember, miattad pedig szégyelnem kell magam Isten és emberek előtt. Csak te kerülnél olyan bizonyosan Isten birodalmába, mint ő.

Mit küldött neked? kérdi Julius. Mindaketten már régen a szemétdombon feküdnétek, ha én nem lettem volna.

Az anya sír, Lars Manuelsen pedig az ajtóban áll és a kilincset fogja. Pedig az egész csak olyan apró egyenetlenkedés, amelyik mindig kibéküléssel szokott végződni. Daverdana megsértődött az új gazdasszony miatt:

Ne üsd bele mindenbe az orrodat, hallod? kiáltja Julius. Nem tudtam kifizetni az előljárót? Ha elővette volna a számlát, abban a minutumban kifizettem volna.

Daverdana nevetett és a két öreg is nevetett. Julius előkapta a tárcáját és bankjegyeket vett ki belőle, rengeteg pénzt. Egyenként csapta le a bankjegyeket az asztalra, hogy csakúgy csattogtak és mikor az utolsót is letette, rácsapta a kezét.

Végignéz a három emberen, azok szótlanul bámulnak. Az ördöngős Julius ennyi pénzt kapart össze, a zsebében hordja, milyen gazdag! Daverdana úgy tett, mintha -128- az a pénz nem lenne sok, nem lenne valami nagyon sok, csak rámutatott és így szólt:

Azzal a pár bankjeggyel akarsz hencegni? Láttam én már egyszer háromezret is.

Ne ellenkezz annyit Julius-szal, Daverdana, azt nem szeretem. Juliusra nem lehet panasz, azt mindig mondtam és anyád is tudja. Ha pedig annyi pénzed van, Julius, akkor ne engedd, hogy az apád éhezzen, ez nem szép tőled.

Hagyd csak meg a pénzét, kiáltotta Daverdana és dühösen felkelt. Nincs azon áldás. Menetközben azonban még az ajtóból visszaszólt: És eszedbe ne jusson engem még egyszer elhívni!

De persze, alig múlt el néhány nap, Julius megint elküldött Daverdanáért és Daverdana el is ment. Alapjában nem volt egyenetlenség köztük, az egész család összetartott a maga módján. És Julius a maga külön módján. Ezt tették a többiek is. Vagy azelőtt talán okosabbnak mutatkozott Julius? Tartozott a boltban, az előljárónak és megfizette talán a tartozását? Megengedte vajjon, hogy kizsákmányolják, tönkretegyék? Hohó, tudta Julius, hogy mit csinál. Megvolt vele a szándéka, a hátsó gondolata: az adók. Azt akarta, hogy a vagyonát minél kevesebbre becsüljék. Ebben megértéssel támogatta az egész család, hiszen az maga is erre törekedett egész életében. Adó? Mi az? Sohase csikartak ki még haszontalanabbul pénzt a szegény ember zsebéből! -129- mondta Julius. Az adó a gazdagoknak való, az uraknak. És mióta Segelfoss önálló község lett, nem akart vége szakadni a sok adókivetésnek. Örömest részt vett volna az urak kiirtásában, hajlandó volt leadni rájuk az első lövést.

Lars Manuelsen a fiával tartott, most nem ellenkezett vele, mert már közeledett a holtszezon, amikor nem volt borravaló és amikor jó volt tudni, hogy a Larsen szálloda konyhájában mindig találni egy-két falatot. Ilyenkor aztán Julius volt az első és utolsó gondolata és apa meg fiú a legjobb barátok lettek.

Ördöngős fickó volt az a Julius! Mások hencegtek a pénzükkel, Julius azonban – azonkívül, hogy leánykérésen is törte a fejét, – minden pénzét a zsebében hordta és csupa józanságból mindenütt adósságokat csinált. A szállodának kellett volna lobogó, a kikötőnek volt zászlaja, a boltnak volt zászlaja, a Segelfossi Ujságnak volt zászlaja, de volt-e ilyesmire Juliusnak pénze?

Mit csinált vajjon az ura-i előljáró? Hiszen nem kapta meg a pénzt. Ó, ez az ő hibája volt. Nem értette ő meg már Segelfosst, annak a tíz körmét kellett volna mutatni, de azt az előljáró még nem vette észre. Nehéz keresztüllátni az olyan emberen, amilyen Rasch ügyvéd. Hogy az árverési összegeket a lejárat napján kell megfizetni? Jól van. De ha egyszer nincs meg a hozzávaló pénz. Néhány évvel ezelőtt ott volt az előljáró, meg a felesége az ügyvéd lakodalmán, akkor még testvérek voltak, jó barátok. Mennyire megváltoztatta az idő a várost, meg az embereket! A szomszédok pörösködtek a csónakkikötőért, a malommunkások egymást jelentették fel holmi késelésért a táncteremben, egy legényt pedig -130- tiltott vadászatért jelentettek föl az előljárónak, mert a csupasz sziklák közt vadászgatott. De most már magát az előljárót is veszedelem fenyegette. Mikor legutóbb Rasch ügyvédnél járt, nem tudott pontosan számot adni a kezelésére bízott összegekről és bizony megfenyegették. Hát lehet az ilyesmit ésszel fölérni?

Az ura-i előljáró behajtotta az árverési összegeket a bank javára, de a pénzt a maga céljaira használta föl. Szó, ami szó: hátralékban volt a fizetéssel. Bár a régebbi időkből volt néhány követelése, minthogy azonban nem voltak karmai, nem tudott azokból behajtani semmit. Az utolsó napokban mint valami közönséges pénzbeszedő, lejárta az egész kerületét, de nem gyűjtött egyebet, csak – csalódást. Mind jobban összecsaptak a hullámok a feje fölött. Volt ugyan egy már majdnem teljesen felhízott ökre, de mégis csak kár lenne így nyár elején elfecsérelni azt a jószágot. Lehet ugyan, hogy Holmengraa úr megveszi az ökrét, hiszen mindig szívesen segített rajta. Az a néhány száz korona is nagy segítség lenne most neki. Volt az előljárónak egy pompás lova is, a legrosszabb esetben ahelyett is vehetne egy olcsóbbat.

Milyen szófukar és mogorva ma az előljáró úr, enyelgett vele Mariane. Csak nem követtem el valami rosszat?

Mégis olyan keserű hangulatban van és ideges, ilyennek még sohase láttam. Pedig még nem mondtam fel magának a barátságot, folytatta Mariane kacérul.

Erre már nem tud mit válaszolni az előljáró, csak mosolyog és a fejét rázza a kedves beszéd hallatára. -131-

Nemsokára visszaérkezik az ifjú Willatz, – majd szólok neki, hogy magára valahogy ne találjon szemet vetni, mondja az előljáró.

Nehogy eszébe jusson! fenyegeti meg Mariane. Elvenné az egyetlen fiatalembert is tőlem, pedig másra már nem számíthatok.

Azt nem tudom, feleli a lány. De annyit biztosan tudok, hogy magukat az egész históriából csak a lakodalom érdekli. Persze, hogy egész éjszaka mulathassanak, pöfékelhessenek és iddogáljanak. Nagy lumpok maguk mindaketten, a papával együtt.

Hogyisne! Hogy mindent elpletykázzon neki, amiről beszélgettünk! Egyébként a papa még a magáénál is rosszabb hangulatban van, azt hiszem, eljegyezte magát a fővárosban, mert mikor hazajött, valami gyűrű volt az ujján.

De olyan komikus az a gyűrű, még kő sincsen a közepében. Már meg is mondtam neki, hogy én bizony egyik gyűrűmet se cserélném el az övével.

Arról van szó… feleli az öreg, nem, tulajdonképen semmiről sincsen szó… csak éppen az ökrömet szeretném eladni. -132-

Mariane elgondolkozik, látja, hogy az öreg úr mosolyog, de nem tud hinni félig sem ennek a mosolynak. Ó, Mariane nem volt már kislány. Több mindent megértett ő már, mintsem gondolták volna!

A férfi hallgat és csodálkozón tekint rá. Csak mikor a lány megismétli a kérdést, akkor válaszol:

Nekünk éppen szükségünk volna egy ökörre, mondja Mariane. Éppen ma esett szó róla, hogy hús után kell néznünk valahol a környéken. Az ifjú Willatz hazaérkezik és bizonyosan hoz magával utitársakat is, aztán ha a vendégnépség ebédre jön, rendesen kitünő az étvágyuk. Hát jőjjön akkor, előljáró úr és próbáljon szerencsét azzal az ökörrel, – jól van, jól, ismerem én már magát.

Ha, ha! Nevetnem kell, mert mindjárt arról beszélt, hogy rajtam segít-e a dolog. Az ökör még nem hízott meg kellőképen. Őszig bizony még ráférne egy kis hízlalás, de ha maguknak olyan sürgősen van rá szükségük…

Holmengraa úr nem mutatkozott, csaknem mindenki számára láthatatlan maradt és fenn töltötte az idejét a hálószobájában. Régi szokásához híven még most is megtette mindennap a körútját: elment az irodába, onnan a raktárba, ahol a kikötőmester tett-vett, aztán a malomra került a sor, később pedig a rakodóházra. Ott mindig talált egész sor liszteskocsit, színültig megrakták őket és elindították a kikötő felé, de Holmengraa úr nem beszélt senkivel. Most egészen új modort sajátított el, – csakugyan felsőbbséges volt ez a -133- modor! Egy szót se beszélt a munkásaival, hanem minden mondanivalóját a malommesterhez, a sagvikai Bertelhez intézte, vagy pedig Ole Johanhoz. Ennek még a bérét is fölemelte és munkavezetőt csinált belőle. Holmengraa ezekkel se beszélt sokat, csak rövid parancsokat adott ki: A nagy szállítmánynak még ma este az északi postahajón kell lennie, el ne felejtsétek! – Sietni kell a rakodással, Bertel. – Ole Johan, rajta legyen a szemed, hogy minden rendjén menjen, arra valók az embereid!

Ole Johan mintha a saját szemében is megnőtt volna, mióta nagyobb lett a felelőssége és a bére, derekasan kitett magáért. Ostobának ostoba volt, az igaz, de erős, mint a bika és jó figura volt a lisztes ruháiban. Első nap óta itt dolgozott a malomban és alaposan kitanult mindenféle munkát, most, hogy munkavezető lett belőle, még jobban összenőtt a malommal, sőt most már vasárnaponkint is bejárt, és ahogyan ő ott körülnézett és szemlélődött, abban volt valami a gazda önérzetéből. „Mi“, mondta, mikor a malomról beszélt. „Most majd elszállítjuk a lisztet“, mondta ha egy-egy szállítmány útnak indult. Igen, Ole Johan értette a dolgát és minden rendjén is ment a keze alatt.

Holmengraa úr, mihelyt elhagyta a malmot, nyomban ismét hazament. Ez is az új modorához tartozott. Szinte úgy tett, mintha valami tanácsot követne, vagy szerepet tanult volna be és ezzel bizonyosan önmagát úntatta a legjobban. Fínom selyemmel béleltette ki a ruháját és ebben a ruhában nem lehetett szabadon mozogni, valóságos büntetés és kínszenvedés volt a számára ez a viselet és ugyanolyan kényelmetlennek érezte a magányos órákat fenn a hálószobájában. Mihez fogjon? -134- A tavasz ismét beköszöntött. Megifjodott a föld és az egész természet mintha tótágast állt volna és bizony az öreg malomtulajdonos is csodákat érzett magában. Valamikor ilyentájban kicsit elkószált a saját házai közt, elment megnézni az egyiket vagy a másikat, amint éppen a fejébe vette – és ilyenmódon nem egy kalandban volt része, nem egyszer sikerült egy kis boldogságot lopni, s ez aztán igazán tiszta nyereség volt. De most már vége a sok bohóságnak, Holmengraa urat bilincsbe verte a saját új modora.

Mert kétség se lehetett felőle, Holmengraa úr teljesen új modort sajátított el. Hogy visszaszerezze az emberei előtt régi tekintélyét, nem akart többé elkeveredni köztük, hanem visszavonult, előkelően öltözködött és a kellő tisztes távolságban tartotta magát tőlük. A titokzatos gyűrűt is azért hordta az ujján, hátha még hasznára lehet. Voltaképen megértette az embereit, hiszen ő maga is közülük való volt a születésénél fogva, egy parvenű a nép széles rétegeiből. És Holmengraa úr jól ismerte a világot, ahonnan származott. Nemrégiben még, ha találkozott a munkásaival, titkos félelemmel mindjárt arra gondolt: vajjon köszön-e vagy sem? Most már jelentősen javult ez az állapot, a munkások önkénytelenül is a sapkájuk után nyúltak. Ez már valami! A gyűrű és az új modor megtette a hatását, most már csak okosnak kellett lenni! Vajjon hogyan viszonozza ő a köszönést? Lehet, hogy ebben is valami ismeretlen tanácsot követett: nem köszönt vissza, egyáltalán nem köszönt, csak éppen intett a fejével, de azzal se nagyon, inkább csak úgy ráhunyorgott az emberekre, mikor elmentek előtte és úgy tett, mint akit más gondolatok foglalnak el. Sokan azt hiszik, jó elkerülni a nappal -135- világosságát, Holmengraa úr talán nem vélte éppen így, de mindenesetre nem átallotta a saját házában meg idegen házakban kódorogni.

Egész délután roskadásig megrakott lisztes szekerek haladtak lenn az úton. A postahajó késő este tülkölt csak és aztán kikötött. Holmengraa úr nem vett részt semmiben, utána se nézett a dolognak. Menni kellett annak ő nélküle is, a kikötőmester serényen rakatta fel a liszteszsákokat és a rakodást maga ellenőrizte, holott erre a célra egy alkalmazottja is volt. De vajjon miért viselkedett ilyen szokatlan módon a kikötőmester? Azt nem mondta meg senkinek. Most azonban itt volt Rasch ügyvédné. Az utolsó három postahajó megérkezésénél kijött a kikötőbe és nézte a rakodást, a kikötőmester pedig mindannyiszor személyesen ügyelt fel annál. Most ismét itt állt az asszony és csakugyan érdekes látvány, – valóságos élmény volt nézni, amint a tagbaszakadt kikötőmester ide-oda rohant a kikötőben és harsány hangon rendelkezett a liszteszsákok felől. Igaz, hogy meg is volt hozzá a szép, csengő hangja, sok évvel ezelőtt ő alapította a segelfossi dalárdát és maga volt az első énekes.

De vajjon Rasch ügyvédnét mi hozza ki ilyen későn a kikötőbe? Tudni akarta, hogy nem érkezik-e meg az ifjú Willatz, – ez volt a célja a kijövetelével. Rajta kívül senki se jött el, hogy fogadja a fiatalembert, nem, egy Holmengraa már nem volt valami nagy ember Segelfossban, most már mindenki nagy ember volt itt és mindenki egyforma kicsiny. Persze Holmengraa úr, az nagy ember volt, de rajta kívül már senki, sőt Holmengraa úr is sokat vesztett régi tekintélyéből. Amint Raschné ott állt a parton, hogy üdvözölje az utolsó -136- Holmsent, nem volt különb, mint egy egészen kis szikla künn a tengeren, – eltűnt, elvegyült a többiek közt.

Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vele és a szándékaival törődjenek. Éppen nemrégiben jelent meg a Segelfossi Ujság utolsó száma és benne egy hízelgő cikk L. Lassen tiszteletesről. Persze a cikket Rasch ügyvéd írta, mert nagyon jó volt a fogalmazása és az emberek élénken tárgyaltak mindenfelé. L. Lassen tiszteletes mintha a világítótornya lenne Segelfossnak, most már a szomszédos Svédországot is meg akarja hódítani, végtelen tudásának már régen híre futott az egész országban és kétségtelen, hogy még püspökségig is fölviszi. És itt, Segelfossban élnek a tiszteletreméltó öreg szülők, olvashatták, mit ír az ujság az ő híres fiúkról. Csodálatos volt a cikk fogalmazása, ennek csak Rasch ügyvéd lehetett a szerzője, senki más, mert bizonyos dolgokban senki se ért a nyomába. A cikk végén azt is megemlítette, hogy Theodor Jensen boltjának tulajdonképen egy konkurrensét kellene felállítani.

De a felesége, Rasch ügyvédné szégyenszemre ott állt még mindig a kikötő partján és figyelt a kikötőmester hangjára, a szemét mereven a hajóra irányította, úgy kémlelte az ifjú Willatzot. Most semmi más gondolat nem volt abban a kicsiny fejében. És az ifjú Willatz végre is partraszállt, ni itt jön csakugyan, fiatal, a ruhája szürke és egészen különös. Persze, hiszen gazdag és elegáns ember volt, mint ahogyan ezt mindenki el is várta tőle. A lakkcipőjének hegyes az orra és a nyakkendőtűjében a gyöngy ibolyásan csillogott, nem volt olyan közönséges fehér email tű, az útibőröndjei megannyi -137- sárgabőr kincsek, – de azért ő se lépkedett másként, mint a többi ember, Raschnénak pedig azt mondta, hogy jónapot, közben lehúzta a keztyűjét és a kalapot is levette a fejéről.

Lám, most már nem keltett feltűnést a ruhája, mint annak idején, mikor az apja egyes hosszabb távollét után hazahozta. De azért most is olyan volt az ifjú Willatz, mintha a skatulyából vették volna elő, aranyfejű bot lógott a karján, értékes darab, úgy örökölte az apjától. De mi különös volt rajta? Legfeljebb az, hogy híres ember volt az egész országban. A keztyűjét szép körülményesen újra felhúzta és üdvözölte Juliust, – az egy kissé távolabb állt mellette, – azt mondta neki: „Jónapot, Julius.“ Ez annak csöppet se volt inyére. „Üdvözlöm a szülővárosában!“ felelte Julius és intett a kezével. De az ifjú Willatz már ismét Raschnéhoz fordult és fölényes, évődő hangon beszálgetett vele.

No, csakhogy végre megérkezett, mondta Raschné. Már minden hajóval vártuk.

Köszönöm a kedvességét, Christine asszony, maga csakugyan a világ leghűségesebb teremtése.

Ha most nem volna olyan késő, el se engedném, amíg el nem jön hozzánk, legalább egy csésze teára. Miért érkezik ilyen későn?

Későn? ismételte a szót az ifjú Willatz és nevetett széles jókedvében. Bizony, elmegyek magához, Christine, ebben a késői órában. Eljövök az én rózsámhoz, megkocogtatom az ablakát és úgy suttogom: engedj be, angyalom! Az ilyesminek nem is a reggeli előtt van az ideje. Gyerünk csak, magával jövök mindjárt.

Martin béres most érkezett oda kocsival és lóval, hogy elszállítsa a podgyászt.

Aztán elindultak szépen egymás mellett: Raschné, a jószívű hölgy, födetlen fővel, sál nélkül és Willatz Holmsen, Segelfoss ura és legényember, a férfi, aki a hajóval érkezett, hogy meglátogassa a birtokát. Bizony ez nem volt nagy úrhoz illő bevonulás.

Az emberek lenn csoportosultak a kikötőben és mindegyik mással foglalkozott. Lisztet raktak be, tizenöt zsákot egyszerre, de a kikötőmester már nem kívánt személyesen felügyelni a berakodásnál, a hangját se lehetett hallani többé, hiszen Raschné már eltávozott a partról. Lars Manuelsen egyik csoporttól a másikhoz járkált, mindenkinek a fiáról és a Segelfossi Ujság cikkéről beszélt, bizony, igaz annak minden szava, az emberek véssék jól emlékezetükbe, kicsoda Lassen tiszteletes és kik a szülei.

Megérkezett az ifjú Willatz, meséli Julius, már üdvözöltem is. – Igen, az ifjú Willatz van itt, mondják az emberek. Hasonlít az apjára, ő se visel szakállt. De az alakja mintha magasabb lenne. – Akkora lehet, mint én, mondja rá Julius. – Ó, Lassen kövérebb, mint akármelyiktek is, mondja Lars Manuelsen, egyik se ér fel vele! Lars Manuelsen tovább bolyongott egyik csoporttól a másikig és mind az járt a fejében: hogy Willatz a földbirtokos, ma este megérkezett, de sok kereskedelmi utazónak volt több pénz a zsebében, mint neki. Lelkemre mondom, hogy így van. Egy muzsikus, -139- olyan, mint egy kóbor komédiás. Bezzeg Lassen! Itt járt, ezen a helyen és itt játszott, mikor még kis gyermek volt. Az emberek Larsnak hívták és ezeket az utakat rótta a lába, a szeme pedig itt nyugodott ezeken a szakadékokon és sziklákon. A szülőháza még most is fönnáll, öreg apja és anyja laknak benne. Milyen szép volt mindezt végiggondolni – Lassennel kapcsolatban.

A postahajó fölszedte a horgonyt és elindult. Késő éjszakára vált az idő. A rakodóparton ott áll még vagy tíz láda, valamennyit a boltos Pernek címezték, de Theodor nem mutatkozott sehol, nyilván azért, mert csak tíz ládáról volt szó, nem pedig legalább is százról. Julius találkozott Kornelius boltiszolgával és azt mondta neki: Itt vannak a fésük, érkezett vagy tíz láda. – Ökör! mondta Kornelius dühösen.

De késő éjszaka Holmengraa úr mégis kijött a szobájából. Ugylátszik, vágya támadt a szabad levegő után, csakúgy, mint más embernek és este, mikor mindenki a kikötőben szorongott és elhagyottak voltak az utak, Holmengraa úr is elősétált valahonnan. Isten tudja, honnan jött, lassú léptekkel bandukolt hazafelé…

Nagyszerű idők jártak akkoriban, szépen és jól köszöntött be a tavasz, zöldeltek a mezők és a szántóföldek, a viharok, esők és a forróság, – minden a maga idejében következett be. Pompázó és gazdag termékenységben állt minden az urasági épület körül: a hatalmas segelfossi fensíkok, az öreg fák és az erdő. Az embereknek semmi kivánnivalójuk se maradt. -140-

Az ifjú Willatz nem hozott magával társaságot, de ő már egymagában is társaságnak számított és ezért a birtok elevensége csodálatosan nőtt, mióta a tulajdonosa hazaérkezett. Itt volt mindenekelőtt az evés problémája. Vajjon mit adjanak be az asztalra? Segelfoss mindig hemzsegett a nagy személyzettől és ez a személyzet most se volt éppen csekély, bőségesen volt ennivaló, tartalékágy és több hatalmas vendégszoba, ahol kényelmes tartózkodás esett, de ez a sok bolond ember most is csak azon törte a fejét, mit akarhat vajjon enni és inni Holmsen úr. Az pedig azt ette és itta, ami éppen elébe került, soha egy szót se pazarolt az ilyesmire és nem voltak semmiféle különös kivánságai. Nem olyan időket élünk, hogy dőzsölhetnénk, mondta. Gyermekkorában volt egy hátaslova az istállóban és a kis Gottfred, a mostani segédtávirász, gondoskodott róla, hogy a ló rendes legyen és tiszta. Most azonban nem volt hátaslova és nem is kivánkozott utána. Egyszer csak felnő az ember, mondta. Mikor Martin béres meghallotta, hogy nem tudnak elég változatos étrendet összállítani Holmsen úrnak, maga ajánlkozott, hogy a tilalmi idő létére kimegy vad szárnyasok után az erdőre, Holmsen úr azonban a fogát csikorgatta és a válaszával rögtön elnémította Martin bérest: Menj csak és lődözd a madarakat! mondta neki. Én meg majd nyomban följelentelek, érted?

Segelfoss ura tehát nem ismert tréfát. De az se baj! Alig melegedett még meg itthon, máris mindenki a szívébe zárta. Alapjában mindenkit szőrmentén kezelt és nem ütötte bele mindenbe az orrát, de ha aztán szükség volt rá, ugyancsak a sarkára tudott állni. És micsoda ereje volt ennek a fiatalembernek! Az aratóknak elállt -141- szemük-szájuk, mikor egyszer valami óriási köszörűkővel kínlódtak, az ifjú Willatz pedig váratlanul a segítségükre sietett. Ó, nagyon köszönöm, mondta Martin béres és megrőkönyödött egy kicsit. Nézte a földesúr kezét, – milyen biztos a fogása és milyen vasökle van!

Az ifjú Willatz átment Holmengraa úrékhoz és ott nagyon szívélyesen fogadták. Holmengraa urat már évek hosszú sora óta nem látta, azért meg is ütközött egy kicsit, amint a szemébe ötlöttek a közelgő öregség jelei a malomtulajdonos alakján. Bizony, azok a szemek elfénytelenedtek már egy kissé, és a fej valahogy előrekókkadt. Őszinte öröm látszott az öreg úron, jóságos, egyszerű arca földerült és a lesgzeretetreméltóbb módon üdvözölte az ifjú Willatzot. Boldog volt-e most? Leültette egy jó székbe a vendégét, aztán csöngetett. Csakugyan boldog volt. Lám, ez a a fiatalember elsőnek őt látogatta meg, hozzá jött el először a híres művész, az ujságok kedvence, az ifjú Willatz, Holmsen hadnagy fia, – hozzá, nem pedig Rasch ügyvédhez, vagy Landmarck lelkészhez, igenis ő hozzá, a királyhoz jött el legelőbb, amint azt el is várta tőle.

A zongoráját engedelmével a raktáramba helyeztem el, amíg megérkezik, mondta.

Most aztán mondja meg, hol akarja felállítani, én kirendelem vagy félszáz emberemet, azok majd óvatosan odaszállítják. A téglaégetőbe kerüljön, úgye?

Hálásan köszönöm, felelte Willatz. Minden megváltozott ezen a vidéken, csak az ön szeretetreméltósága marad mindig a régi, mondta. És az ifjú Willatznak eszébe se jutott, hogy Holmengraa úr csak kérkedett -142- azzal a félszáz emberrel, nem is volt már ötven munkása.

Most Irgensné jött be a szobába és Holmengraa úr fel akarta frissíteni a vendége emlékezetét Irgensné irányában, erre azonban nem került sor. A fiatalembernek már a köszönésén is megérzett a nagyrabecsülés és a régi ismeretség emléke, Irgensné pedig örült, hogy fölvette a gránátékszereit. Bort és kalácsot hozott, egy kis kóstolót abból a híres kalácsból, amely szinte elolvad az ember nyelvén.

Szívesen fogadtam volna önt már kinn a kikötőben és Marianenak is az volt a szándéka, hogy kijön, még őrszemet is állítottunk, csakhogy későn futott be a jelentéssel.

Azért ne zavarja Mariane kisasszonyt, kiáltott Irgensné után az ifjú Willatz. Egyébként nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak, az utóbbi években többször volt szerencsém találkozni a kisasszonnyal.

Igen, Mariane meg is írta. Maga volt olyan szíves és elvitte néhányszor színházba meg hangversenyre.

Igen, kint van és kinn is marad. Tengerész lett belőle és már többször érintette az európai partokat, egyszer már Kielben is járt. De haza akkor se jött. Most már önállóan vezet egy hajót. -143-

Ez már teszi! Én ugyan nem értek hozzá, de képzelem, hogy ez már nagy eredmény, úgy-e? Az ő korában, úgy értem.

No, ugyan, hiszen magából híres ember lett azóta, felelte Holmnegraa úr, mindennap írnak magáról az ujságok.

Nem ér az semmit. Múlnak az évek és én még nem alkottam semmi maradandót. Igaz is, Holmengraa úr, ugye, mi már mindent kiegyenlítettünk? Azt hiszem, nincsen több követelése rajtam.

Nem, nincsen több követelésem, sajnos, felelte Holmengraa úr és mosolygott.

Egyébként nem lett volna szükséges, hogy teljesen kiegyenlítse az adósságát, jegyzi meg erre Holmengraa úr és olyan, mint a megtestesült jóindulat. Isten tudja, nem a bor szédíti-e meg a fejét. Mert hozzáteszi: Legalább is várhatott volna, amíg pénzzavarba jutok.

Akkor alighanem sokáig kellett volna várnom. Nem, jobb úgy, hogy szépen elrendeztünk mindent. De most másról van szó, Holmengraa úr. Nézze csak, én nem értek az erdőgazdálkodáshoz. Szabad most nekem fákat kivágatni?

Azt hiszem, megteheti, legalább is bizonyos határig. Elvégre az apjaura ideje óta teljesen érintetlen az erdő. -144-

Ha akarja, elmegyek az erdőbe és megnézem, lehetne-e vágatni valamit már az ősszel.

Úgy? kérdezi az ifjú Willatz. Ez bizony keresztezi a számításomat. Hiszen könnyen megeshet, hogy nem is maradok itt őszig vagy télig.

Az nem számít a gazdaság szempontjából. A fák csak itt vannak, kidöntik őket, eladják, a pénzt pedig felveszik értük. Ami pedig az utolsó pontot illeti, már mint a pénzkérdést, – az csekélység, – de a pénzt meg lehet kapni, amint akarja az ember. Ez már így van a fakereskedésben. Akármelyik erdőtulajdonos jön hozzám ilyen kivánsággal, annyi pénzt adok neki, amennyire szüksége van. Hiszen a faüzletben biztos minden kötés.

Az ifjú Willatz Holmengraa úrra nézett és megérezte annak finom tapintatosságát. Holmengraa úr pedig hozzátette:

Fára különben mindenütt lehet pénzt kapni, ahol akar az ember, például az itteni bankban is. Alapítottam egy kis bankot itt Segelfossban és Rasch ügyvédet tettem meg direktornak, ott még van elég készpénz. Csak arra mondom ezeket, hogy ön azt hiszi: személyesen itt kell lennie, mikor a fát kivágják. De csak nem akar bennünket ismét elhagyni az ősszel, Willatz?

Még nem tudom. De okvetlenül el kell majd utaznom. Dolgozom valamin és nem tudom még, hogy be tudom-e itt fejezni. Az is meglehet, hogy sohase fejezem be! -145-

Ismertem az édesapját, meg az édesanyját és magát is ismertem, amikor még egészen kicsi volt és Angliából tért haza.

Tőlem? Igaz, csakugyan, egy kis barna kancát. Még arra is emlékszik? Ó, azóta mi minden történt már velem! Szóval egyelőre itthon akar dolgozni? Ne kerüljön el akkor bennünket. Nálunk nem olyan előkelő, mint odaát a kastélyban, de nagyon fogunk örülni, ahányszor látjuk.

Az urak összekoccintották a poharukat és ittak. Holmengraa úr kétségkívül meghatódott. Az öreg már olyan régóta fojtja magába a szót, hogy most vágyat érzett: kiönteni, ami a lelkét nyomja. Választékosan szívélyes volt, egy kicsit kérkedett ugyan azzal a félszáz munkással meg a bankjával, a saját alapításával, de később annál szerényebb lett és nem dicsekedett tovább. Szegény király, ott ült a finom ruháiban, egy szegény ember, aki kilépett a meséből és most megtörték az idők és meghajlott a kemény dereka, és az ifjú Willatznak a nagy bevonulásra kellett gondolnia, a diadalmenetre évekkel ezelőtt, amikor Holmengraa urat felhő vette körül, a csodálat és elismerés mesebeli felhője! Mi minden történt már azóta! Tulajdonképen semmi különös, sem ő, sem más nem tapasztalhatott éppen hanyatlást vagy szerencsétlenséget, csak éppen – vége volt a mesének…

Ma reggel egy ember keresett föl és pénzt akart hozni nekem, mondta az ifjú Willatz. Jensennek hívják, -146- Theodor Jensennek, vagy boltos Theodornak, abból is felnőtt férfi lett azóta. Korán reggel volt még, mikor fölkeresett.

Azt mondja, halat szárított az én szikláimon és most meg akarja fizetni a bért, merthogy hat évi bérrel tartozik már nekem.

Megkérdeztem tőle, hogy annyira elhasználta-e a szikláimat, hogy lyukakat koptatott beléjük? Nem, azt mondja, azt nem tette. No hát akkor nincs is mit elszámolni, mondom.

Hát persze, helyesli Holmengraa úr, de általában szokás helypénzt fizetni, s így joggal gondolhatott erre Theodor.

Aztán valami földet is akar vásárolni tőlem. Azt mondta, nincs egy talpalattnyi tulajdon földje sem. A bolt és a pékség az ön telkén épült, egy áruraktárt pedig az én területemen állított fel az apja, szóval, hogy neki semmi saját telke nincsen és hogy nem vásárolhatna-e éntőlem. Majd gondolkozom a dologról, mondtam neki. Csakhogy látja, Holmengraa úr, én a földemből már nem szeretnék eladni semmit.

Ó, zaklatásról szó sincs, nagyon jóravaló, rendes embernek látszik ez a Theodor. Elmondta, hogy az ügyvéd konkurrens üzletet akar nyitni s hogy abból nem lesz semmi jó, egyikük se keres majd eleget. Most egy darab földet meg rakodópartot szeretne vásárolni, hogy elvágja az útját a konkurrenciának. -147-

Ez meghaladja az erejét, mondta. A jó Theodornak kicsit zabolátlan a fantáziája. De felfogása annál helyesebb. Ketten itt csakugyan nem tudnának megélni.

És ekkor – Mariane jött be a szobába. Az urak mindketten fölálltak és az ifjú Willatz elébement a lánynak. Szinte úgy látszott, mintha most nyomban valami rendkívüli dolognak kellene történni, de semmi sem történt. A fiatalok már jól ismerték egymást, tegeződtek, mint valamikor gyerekkorukban és nyugodtan, barátságosan társalogtak. A sötétarcú lány karcsú volt és fehér ruhát vett föl, és Willatz meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy szegfű ezüstös üvegben. Ezen mind a ketten szívből nevettek.

Egy ezüst pálinkás üvegben, toldotta meg Mariane. Aztán megkérdezte: Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal nagy társaságot?

Hidd el, én egymagamban is egész hadsereg vagyok. De Anton Coldevin utánam jön később.

Holmengraa úr, a lánya mindig rabszolgamunkára fog. Rendszerint a zongoránál kell neki dolgoznom.

Mariane apró házi eseményekről referált: Tudod kérlek, itt minden nagyszerűen megy, legutóbb is tíz csibe kelt ki a kotlós alól és csak egy tojás lett rossz. Minél többet beszélt, annál többször zökkent bele a segelfossi dialektusba és általában nem nagyon válogatta meg a kifejezéseit. Vajjon hanyagság volt ez, vagy ravaszság? Az apjának azt jelentette: Éppen most adtam magot a tyúkoknak, pedig már tegnap kellett volna -148- kapniok. Aztán egyenesen Willatzhoz fordult és megkérdezte: Nem akarsz egy kis gyümölcsöt?

Azért ehetsz egy kis gyümölcsöt. Akkor legalább Irgensné behozhatja az ezüst tálat, az mindig nagy pillanat neki. Papa, Irgensné már megint siránkozott a kulcs miatt. Tudnod kell, Willatz, hogy Irgensné elveszített egy icipici éléstárkulcsot és most halálra bánkódik miatta.

Úgy hallom, színházat is kapunk ide, mondta Willatz. A fiatal Theodor említette, hogy színházat épít. És mentegetőzött, hogy azt is az én telkemen építi.

No lám, a Theodor, mondta. Az igaz, hogy a csónakházat valami mulatóhelyfélének bővíti ki. A ház az ön telkén van.

Hisz ebből a Theodorból valóságos férfi lett. Emlékszem rá, kicsi korában milyen semmiség volt.

Elég szorgalmas ember és, úgylátszik, szerencséje van abban, amihez hozzákezd, mondta Holmengraa úr.

Erről jut szembe: csakugyan miért ne vehetne telket és rakodópartot, hogy kizárhassa a konkurrenciát? Hiszen a telek itt nem drága.

Dehogyis nem. Attól függ, mennyit kér ön érte. De bizony drága telek az, értékes telek. A segelfossi földek most sokkal többet érnek, mint azelőtt.

Ezzel azonban már be is telt a mérték és Irgensné ingerülten adta vissza a szót:

Holmengraa úr mindig azt mondja, hogy ne nyugtalankodjam a kulcs miatt, pedig elég fájdalmas ügy az nékem. És még csak el se tudom gondolni, hogy mi lett vele.

De a többiek csak nevettek s végül Irgensnének is muszáj volt elmosolyodni, Holmengraa úr azzal vigasztalta, hogy hiszen úgyse akad tolvaj Segelfossban.

Ezzel csak ne tessék tréfálni! intette az asszony. Ön különben is túlságosan jóhiszemű, Holmengraa úr. A cselédszobában néhány embert nem szenvedhetek. Szívesen útnak ereszteném őket.

Holmengraa úrnak kellemetlen volt ez a beszéd. Konrad napszámos utálatos fickó volt, ha őt elbocsátják, a malommunkások okvetlenül közösséget vállalnak vele és sztrájkba lépnek.

Holmengraa úr vidámságot erőltetett az arcára, de azért nyilván nyugtalankodott. Egy darabig gondolkozott, aztán bocsánatot kért, egy pillanatra, hogy neki valami beszélni valója van Irgensnével. -150-

Ifjú Willatz szólni akart valamit, azt hitte, úgy folytathatják, ahogy kezdték, közömbös fecsegéssel. De ebben csalódott. Mariane minden átmenet nélkül megkérdezte s egészen belesápadt az arca:

Willatz várt valami ilyesmit, de mégse készült fel a helyes válaszra, meglepetten nézett szembe a lánnyal.

Úgy, mondta a lány. De te magad voltál az oka, hogy azt mondtam… te kínoztál.

Mariane összeszedte magát. Ó, az érzése nagyon is igazi volt, de a fiatalember szava letompította.

Igenis, hogy dühös vagyok, mondta. Rémesen dühös. Ezt nem érdemeltem meg tőled. Hát olyan nagy baj az, hogy akkor azt mondtam? Hallgass csak! Már azt se tudom, hogy hívták azt az embert. Te még tudod? Mifél ember volt?

Úgy, tehát több is van? No most már igazán hagyd abba, kérlek. Rémes alak vagy. Én sohase játszottam -151- veled. Soha. És különben neked sincs sok beszélnivalód.

Az ifjú Willatz ezt bizonyosan nem gondolta komolyan. Nyilván érezte, hogy fölényben van és megsértődött. Valami rossz angolság ragadt rá, a lány pedig heves volt és kíméletlen.

Te igazán még féltékenyebb vagy, mint egy lány, mondta Mariane. Tűkön ülök, ahányszor együtt vagyok veled. Nos, ki volt az a nagy legény, ki vele!

Ifjú Willatz vállat vont. Érezte, hogy megbántotta a lányt. Azelőtt nem tapasztalt benne ennyi komolyságot, most egyszerre jóvá akarta tenni a hevességét, mert megint leült és azt mondta:

Hogy mit tettél? Nos, ne túlozzunk! Sok mindent teszel te. Egész sereg férfit gyűjtesz magad köré, pusztán azzal, hogy beszélsz velük és rájuk nézel. Hát mit akarsz még, mit lássak? Még valami meghatározott dolgon is rajta kapjalak talán?

Persze, hogy tehetnél róla egy kicsit, mondta a fiú sokkal szelídebben. Úgyis tudod, hogy ilyen mindenható vagy, hát nem kellene mindúntalan megismételned a csudáidat.

Majd igyekszem abbahagyni, adta vissza a lány a szót és bűnbánóan mosolygott.

Nem volt ez egyéb, csak szerelmesek civódása, együgyü édes egyenetlenség, most is jól végződött, mint mindig. Bizonyosan hozzászoktak már az ilyen pörpatvarhoz és nem esett nehezükre a kibékülés. Végül kijelentette Mariane, hogy ő maga is féltékeny. Bizony, mondta, mikor annyi női szem előtt játszol és mindenki csak téged néz, mindenki csak téged akar, akkor igazán féltékeny vagyok. Igen, én láttam ezt a tulajdon szememmel. Hát akkor csak kell tennem nekem is valamit! Kapkodó, de érthető beszéd volt ez. Fogták a poharukat és mikor az ifjú Willatz ivott, a lány nem pillantott fel. De Mariane kisasszony vigyázott és villámgyorsan felvetette a tekintetét a pohár szélén. Olyan gyorsan történt ez, hogy a szeme látszólag meg se rebbent. A hajában kis ezüst villa volt. Nem valami modern ékszer, csak két ága volt, még hozzá nagyon kicsinyek, egyetlen ékben futottak össze, mint egy kigyónyelv.

Willatz aztán elbúcsúzott és megígérte, hogy nemsokára eljön ujra. Elment a távirdába az állomás főnökéhez. Hiszen ott dolgozott a kis Gottfred is. Gottfred csinos, finom legényke volt, de mégis inkább Baardsen érdekelte Willatzot. A távirász megőszült és kopott ruhában járt, mint mindig, de azért csak imponált az embereknek és mindig olyan széles volt a válla. A cselló a sarokban állt. Baardsen éppen indulni készült hazulról, de megint letette a kalapját és székkel kínálta meg Willatzot.

Bocsásson meg, hogy csak faszékkel kínálhatom, mondta. A látogatás jól eshetett neki, mert udvarias volt, szórakoztató és szeretetreméltó. Nem is rosszak ezek a faszékek, mondta, az itteniek se rosszabbak, mint a többi. Recsegnek és inognak egy kicsit, de mindig is -153- inogtak, amióta itt vagyok és rémesen ropognak az eresztékeikben, mikor ráül az ember. De azért nem romlanak és nem mennek tönkre. Szinte jókedvűek. Egyébként a legnagyobb érdeklődéssel figyeltem az ön pályáját, Holmsen úr. Bár nem sokat értek a művészetéhez, de az ujságokban olvastam önről.

De hiszen ön is ugyanazt a művészetet gyakorolja. Nagyon jól emlékszem még a gyönyörű gordonkajátékára.

Igen, és akkor önnek megint el kell jönnie hozzám és majd együtt játszunk. Most már valamivel többet tudok, mint legutóbb.

Gottfred szerény volt és csak meghajlással fejezte ki köszönetét. Egész idő alatt csak állt a helyén.

Nekem olyan, mint egy ember, mondta Baardsen és szeretettel, emberséggel beszélt a csellójáról. Egy távírász meg egy cselló, mondta s önmagát gúnyolta. Így van ez. Itt ülünk mi ketten és egyengetjük a boldogságunk útját. A mi jó Gottfredünk pedig hisz bennük, elhallgat és megcsodál. Ilyenkor csak ülünk itt és nagyok vagyunk és a Göncölszekér játszik az Orion ködének… Gyönyörűen állnak idén a vetések az ön földjein, Holmsen úr. -154-

Csak most vette észre Willatz, hogy Baardsen kifejezései kissé furcsák. Azt felelte, hogy igen, jónak igérkezik a termés.

Baardsen szórakozottan játszott a késével. Ez amolyan bűvös kés volt, a pengéje eltünt a nyelében, ha megnyomták. Mikor észrevette, hogy Willatzot ez idegesíti, megint letette a kést az asztalra.

Igen, és az édesanyja is, folytatta. Nagyszerűen tudott lovagolni. Általában, micsoda idők voltak azok!… Látta már Landmarck lelkészt?

Éppen őrá kellett gondolnom. Valahogyan más, mint a többi ember itt és rászorul a hívők elnézésére. Nagyon okos dolog, hogy ért az asztalossághoz. Mechanikus és pap egyszemélyben. Hallottak már ilyen keveréket? Egyébként tudhatja azt az ember, hogy milyen keveréknek szánták? Az arisztokraták már kivesztek. Nem egészen száz év előtt még föltekintettek rájuk, most már egyet se látni semerre, láthatatlanok ezen a tájon, csak a részvét kutatja fel őket. Nem tudom, lehet, hogy ez jó így a világnak, én nem törődöm vele, de talán megint le kellene gyűrni Spartacust. Ez nem is lehetetlenség. Még egyszer le kellene gyűrni. Hátha ez volna jobb a világnak. De Landmarck lelkész, mint keverék, mindenesetre furcsaság és erupciónak köszönheti a létét.

Tehát az urak meglátogatnak, ugyebár, mondta. Nagyobbrészt lent tartózkodom a téglaégetőben.

A munkásaim után kell néznem, mondta mosolyogva. Theodor Jensen színházat épít és én vagyok az építésze.

Mikor ifjú Willatz elhaladt a bolt előtt, Theodor kilépett az ajtón és úgy látszott, mintha meg akarná szólítani. Ez aznap már másodszor történt volna és ezért Willatz tovább akart menni. Meglepetten olvasta el az új címtáblán a bolt fölött: P. Jensen kézmű- és gyarmatárú kereskedése. Aranyozott betűk voltak.

Szabad-e megkérnem, hogy fáradjon be a boltunkba, hogy egy kis fogalma legyen a mi üzletünkről? mondta Theodor.

Csak azért gondolom, hogy látni méltóztassék, mennyire szükséges az üzlet kibővítése. Az a baj, hogy nincs telkünk, se földünk. Ha lenne olyan kegyes, akár csak innen a lépcsőről körülnézni. Nem is kell tovább fáradnia, ha nem tetszik.

De nem tudom, miért tenném, mondta Willatz kelletlenül, aztán engedett és követte Theodort a boltba.

Ó, Theodornak volt esze és élt is az alkalommal! Hiszen sokat ért az, hogy az ifjú Holmsen urat, a hazatért földbirtokost látták az oldalán… soha ennél kedvezőbb alkalma nem nyílhatott. Az új áruk megérkeztek. Finom és drága áruk. De nem volt hely a számukra, halomszámra feküdtek mindenütt és a bolt tele volt emberrel. Hát nem kellett Theodornak okvetlenül kibővítenie az üzletét? -156-

Méltóztassék csak idenézni, mondta Teodor és az ujjával kifelé mutatott. A kézműárú osztály, ahol a szöveteket és ruhákat helyeztük el, túlságosan kicsi.

Mindenki az ajtó felé fordult és odanézett. Az ifjú Willatz azonban nem állhatott csak egyhelyben, hogy oldalt nézzen be egy ajtó hasadékán. Kénytelen volt be is lépni a boltba és Theodor útat csinált neki, felütötte a csapódeszkát, de Willatz megköszönte és megállt az ajtónál.

A helyiség csakugyan kicsinek bizonyúlt ezen a napon. A tavaszi cikkek megtöltötték az egész házat. Zsúfolásig megtelt minden és pénz csörgött ma minden kézben. A nők csak úgy duskáltak a kelmékben és blúzokban, az asszonyok és lányok mindjárt elvesztették a fejüket, csak úgy égtek a perverz izgalomban, megszédítette őket a muszlin és az úgynevezett svájci selyem színpompája. Valóságos orgia volt az, a cselédek orgiája. Ez a Theodor ugyancsak értette a dolgát, ide tudta hozni Segelfossba az egész nagyvilágot.

Mi mindenféle holmi volt itt sorjában vagy tíz szinültig töltött papírdobozban? Hajfésűk, hajcsattok és celluloid hajdíszek mindenféle elérhető áron. Aztán kézitáskák és bőrutánzatú cipők, hatalmas bronzszínű keresztcsattokkal. Meg aztán gallérok! Bizony, csak úgy hemzsegtek minden színben és stílusban: Maria Stuart és sätevölgyi váltakoztak egymással. Egy bérmálkozó fiú íróasztali garnitúrát vásárol, sok ezüst van a holmikon és angyalok tartják a tolltartó üvegoldalát. A tintatartónak is ezüst a lába és az ezüstben helyet hagytak, ahová a tulajdonos is bevésheti a nevét. A férfiak – régi megszokásból – a bolt másik oldalán tartózkodtak az előbbi borozóasztal helyén. Most már nem -157- volt szabad bort és sört árusítani, de spirituszt és hajvizet lehetett vásárolni, esetleg a helyszínen meg is kóstolni. Azt se lehetett megtiltani, hogy két jóbarát néha-néha össze ne találkozzék a borozóasztal mellett és a zsebéből ki ne húzzon egy kis innivalót. De azért mégis csak végük volt a régi jó időknek, most már rum se akadt elegendő mennyiségben, hogy érdemes lett volna nekifeküdni, meg aztán – asszonyok voltak túlsúlyban idebent.

A hajfésűk körül nagy alkudozás folyt. Volt ott egy fésű, a közepét vörös üveggyöngy ékítette, ez volt az egyetlen gyöngyös fésű, valószínűleg csak betévedt a többi közé, Kornelius inas azonban rögtön külön rekeszbe akarta tenni. Miért teszi el? Mennyibe kerül az a fésű? Okvetlenül meg akarom venni. A fiatal Theodor ugyan éppen előkelő társaságban van, de a szeme sohase nyugszik és most odakiált: A vörös drágaköves fésű nem eladó!

Az ifjú Willatz odafordítja a fejét. Ki az a vöröshajú lány ott? És megismeri Daverdanát, – gyermek volt még, mikor a lány a kastélyban szolgált és ott mutogatta a csodás bronzvörös haját. Az alku teljesen elfoglalja.

Mit kezdenél vele? kérdi Kornelius. Hiszen az sárga fésű, nem is illik a hajadba.

Akkor hát Thedor oda akarja ajándékozni valakinek? mondja Daverdana nyílt szóval.

Theodor meghallotta ezt és rögtön megváltoztatta a szándékát. Talán meg akarja mutatni, hogy milyen -158- nagy férfiú és hogy a fésűnek még sincsen semmi jelentősége a szemében, vagy pedig fél a Daverdana nyelvétől, mert a lány ugyanolyan pletyka természetű volt, mint a bátyja, Julius.

Cégünk mindent megtesz, hogy a vevőit kielégítse, mondja most Theodor az ifjú Willatznak. Ugy tapasztaltuk, hogy ez mégis csak a leghelyesebb eljárás. És arra kérném önt, méltóztassék egy kis időt szentelni az én kérésemnek. Ön látja, mi folyik itt és el fogja hinni, hogy Rasch ügyvéd csupa rosszindulatból hozna konkurrenciát a nyakamra, hogy aláássa vele Segelfoss virágzó kereskedelmét.

Theodor beszélt, mint a vízfolyás. Néhány fiatal lány egy svájci selyemből készült sárga kiskabát körül csoportosul. Fekete selyemrojtok és arany paszomántok diszítették, valóságos művészi munka volt, pompás darab, könnyű és vékony, mint valami földöntúli selyempapírkabát, de azért mégis jó hasznát lehetett venni idelent a földön is. A kincsre alkudozott egy lány is, a fogfájás miatt kendőt kötött a szája körül, a többiek azonban igyekeztek visszatartani a szándékától, elmagyarázták neki, hogy a kabát nagyon drága és szó ami szó, az ő számára túlságosan finom volna – hova gondolsz, Florina? Florinának azonban már megvolt a saját véleménye a dolgokról, ami pedig az árat illeti, nem is csinált titkot belőle, hogy az egyik zsebéből ki tudja fizetni, sőt ha akarja, még drágább dolgokat is vehetne. A gyapjukendőt visszatólta a szájáról és úgy kérdezte:

Hogy mikor hordják az ilyesmit? Nos, hát ez természetes, ez nem valami hálóköpeny, hanem egy sárga nyári kiskabát olyan időkre, amikor a télikabát már meleg. Ennek a kabátnak pedig egészen különös szabása van, ilyet hordanak most a hölgyek a fővárosban.

Ezt nem kérdezte senki! kiáltott oda Theodor fontoskodó hangon. Ha jól értettem, azt akarod tudni, Florina, mikor hordják az ilyen kiskabátot. Nos hát, fölveheted minden időben, csak éppen akkor nem, ha a vecsernyére mégy, mert oda ugyebár feketében kell menned? Egyébként azonban viselheted, amikor tetszik. Nagyon elegáns kis darab és az egész vidéken egyedül neked lesz ilyen. – De Holmsen úr, csakugyan nem parancsol befáradni?

Most észreveszik Willatzot a férfiak is a borozóasztal mellett, egyik a másik után odajön, hogy üdvözölje és kezet szorítson vele. Willatznak egy helyben kell maradnia és még jó, hogy keztyű van a kezén. Mindenki az apjáról beszél, nagyszerű, igazi úr volt az a maga módján, kissé heves, de ugyanabban a pillanatban már ismét jóságos úr, amilyennek kell. Ők is gyakran üdvözölték a hadnagy urat és az mindig is fogadta a köszönésüket és a fejével bólintott vissza. A hadnagy úr mindig nyeregben ült és a lova barna volt és sárga a sörénye. És Holmsen úr édesanyja, a nagyságos asszony, gyakran énekelt a templomban, olyan hangot se hallottak még azóta. És a segelfossi kastély, ó, oda bárki elmehetett, ha valami búja-baja volt, hacsak lehetett, segítettek rajta. Bizony úgy volt az. És most az Uristen magához szólította mindkettőt… -160-

Ha kaphatnánk egy kis földcsíkot a bolttól a partig, akkor még mindent meg lehetne menteni, mondja közben Theodor.

… És most nyugszanak a sírjukban, folytatják az emberek rendületlenül. Hiába, ez már az emberi sors. És Holmsen úr is, úgy látszik, sokat fáradozik.

Willatz bólint az emberek felé és eltávozik. Egész idő alatt alig szól egy szót is. Most elmegy a téglaégetőbe, a két szobájába, ahová el akar rejtőzni, hogy ott kitartó szorgalommal alkosson végre valami maradandót… Mert az eszében se volt, hogy csak töltse az időt és estétől reggelig lustálkodjék, hanem igenis dolgozni akart. A zongora már itt állt, a ruháit pedig Pauline kicsomagolta a bőröndökből, minden a legnagyobb rendben volt, a nyújtó és a trapéz még az előbbi alkalomról ittmaradtak. A falakon fegyverek és revolver, horgászbotok és vadászkések, ritka hangszerek, fuvolák, okarinák és kilyukgatott kagylók, igen, mindenféle kagyló, még zenélni is lehetett rajtuk. Az ifjú Willatz most hozzálátott, hogy a megmaradt holmit kiszedje a bőröndökből, a legkülönbözőbbb körömkeféket hozta magával, három pár selyem rövidharisnyát és mindenféle más szép és drága dolgot. Néhány fémtárgyat az asztalon helyezett el, egy sárga üvegflakon nem illett a többihez, azért az egyik falipolcon szorítottak csak neki helyet. Az ifjú Willatz mindenféle rajzszereket is hozott magával, ecseteket is és festéktubusokat. Az édesanyja is bizonyosan rajzolgatott volna ebben a helyzetben, – ez már hozzátartozott a hangulathoz. Végül is mindent sikerült elrendezni, valamennyi tárgy a méltó helyére került és Willatz birtokába vette a szobákat, az -161- apja két szobáját, ahol a fiú zongorázni akart és komponálni és dolgozni vadul, esztelenül. Mert ha itt se lehet, akkor seholse…

Az öreg sagvikai Katrine ismét megér valamit. Egy szép napon azt látja, hogy az ő vén nyírfáikra egy idegen szarkapár vetett szemet. Egyideig egyikről a másikra repülnek, csivíkelnek egymás közt, aztán, amilyen gyorsan csak lehet, fészket építenek maguknak. De hiszen már késői volt az évszak, más szarkák már régen felépítették a fészküket és kiköltötték a tojásaikat, – mit jelentsen ez? Katrine hallotta már, hogy Lars Manuelsen a szarkáit tette hazátlanokká és megölte a fiókáikat. Az öreg Katrine nem tudta az okát, hogy miért is tagadná meg a menedéket valamelyik nyírfa koronája alatt, akármilyen nemzetséghez is tartozik az a szarkapár. Ezt Bertellel is közölte, az embert azonban nem sikerült meggyőznie, annak nem volt kedve szállást nyujtani idegen szarkáknak annál is kevésbbé, mert ebből a fajtából már fészkelt egy pár az ő fáikon. A kedélyek csak akkor nyugodtak meg, mikor az új szarkapár hihetetlenül gyorsan tojásokat rakott és kiköltötte a fiókáit, – szóval csakugyan otthonosan rendezkedett be.

Bizony Sagvikában volt már egy szarkafészek. Itt békén tanyázhattak a szarkák és ugyanaz a pár minden esztendőben visszatért, megtisztította fészkét a korhadt galyaktól, újra tatarozta és továbbra is megőrizte a helyét. Míg a gyerekek otthon voltak, a kis Gottfred meg a kis Pauline, kész öröm volt nekik elnézni a -162- szarkákat és a madarak vídám énekét, ősszel pedig, mikor lekaszálták a rétet, gyönyörűség volt megfigyelni Sjurnát, amint a mezőn ugrált egy hosszú kukaccal a csőrében.

Mégis csak más dolog a Lars Manuelsen szarkáit befogadni, mint a magunkéit, mondta Bertel. Komolyan gondolok rá, hogy még ma éjszaka megölöm őket.

Katrine ott ült mellette és mint rendesen, zsákokat varrt a malom számára. Most rémülten nézett fel a Bertel arcába. Ritkán látta még ilyen haragosnak és rosszúl esett neki.

Csakugyan, Katrinának meg kellett gyónnia, hogy a patak mellett hagyott egy darab szappant és mire újra visszament érte, a szappan már eltűnt.

Hm, mondta Bertel és a fogát csikorgatta. Tehát a Sjura cipelte el. Bizony, szép kis szarkapárt fogadtál te be. Megyek azonnal és keresek egy kést.

Én nem beszélek! Hazajövök a munkából és meg szeretnék mosakodni, de nem lehet, mert a Sjura elvitte a szappant! Bertel fenyegetően közeledik az öreg felesége felé és azt mondja neki: És meg tudnád nekem mondani, hogy mire használja Sjura azt a szappant? Vajjon felfalja-e, vagy pedig fejpárnának használja?

Minthogy pedig Bertel nem volt valami tréfáskedvű, simamodorú ember, hanem éppen ellenkezőleg egy szakállas, bozontos férfi: mindez úgy hangzott az ajkáról, mintha a legkomolyabban értené. -163-

Az asszony azonban gyanakodni kezdett, még egyszer felnézett ültében és amint Bertel erre elfordította a tekintetét, Katrine már bizonyos volt a dolgában. És úgy nevetett, hogy a könnye lepergett az arcán és azonmód ismételte folyton-folyvást: Fejpárnának, fejpárnának!

Bertel azonban hevesen krákogott, kiment az ajtón és egyideig nem is tért vissza.

Jóságos ég, micsoda kellemes, tréfás ember lett ebből a Bertelből az évek folyamán!

Ennek pedig csak az lehetet az oka, hogy biztos munkája, jó jövedelme és szép életet volt. Leginkább azonban az tette elégedetté, hogy a gyermekei jó elhelyezkedésre találtak és valamennyiből az lett, aminek lennie kellett.

Pauline a nap jól végzett munkája után még átjött a kastélyból egy kis tereferére. Elmesélte, hogy a csónakházban egész éjszaka táncoltak, de a csónakház már nem volt csónakház, hanem színház és díszterem, és ott táncoltak mindig. Theodor nagy vigassággal akarta felszentelni a házat, még zászlót is vontatott a tetejébe és ez libeg-lobog egész nap. Az anyja persze Paulinenak is elmesélte az ellopott szappan történetét és most már Bertel is velük nevetett. Amint Pauline egy idő mulva elment hazulról, találkozott fiúkkal és lányokkal, akik a táncba indultak és köztük volt Florina is, a sárga selyemkabátjában, a vältai Nils ott ment az oldalán, Marciliet pedig – a lány most ismét Holmengraa úr szolgálatában állt – Konrad napszámos kisérgette. Nem jösz táncolni, Pauline? kérdezték. Nem, felelte Pauline. No, hogy te milyen fontos személyiség lettél, mondták -164- nevetve. Ugy látszik, azt hiszed, hogy Willatz egy órára se nélkülözhet téged.

Ó, nem ez volt az eset, Willatz maga ajánlotta fel a lánynak, hogy menjen táncolni, mikor hallott a dologról. De ezt Willatz úr bizonyára csak tréfásan mondhatta, magyarázta Raschné, mert az ember nem mehet csak úgy egyszerűen táncba, ha a segelfossi kastély házvezetőnője, és olyan bátyja van, mit Gottfred, a segéd távirász. Egész más dolog, ha a szinházban van előadás, oda elmehetsz, mert Rasch meg én is elmegyünk és dr. Muus meg a papék is, sőt lehet, hogy egyszer Willatz úrnak kedve kerekedik végignézni az előadást. Raschné még mindig oktatta régi tanítványát egy és más dologban, és ez nagyon hasznos is volt Pauline számára.

Az emberek egész éjszaka ide meg oda vándoroltak a széles úton. Willatz a kastély hálószobájában állt és nézte, amint elhaladtak előtte. Fiúk és lányok, szerelmespárok, esetleg a vetélytársaik is velük együtt, mind táncolni mentek, vagy onnan vissza. Néha kiáltásokat hallott, hivogatások töredékeit a kék sötétségben. Willatz nem emlékezett rá, hogy a szülei életében valaha hallott volna lent az úton ilyen kiáltásokat. Másnap reggel Martin béres elmondta, hogy az éjszaka a legények és a malommunkások összeakaszkodtak, és hogy az egyik még kővel is dobálózott. A lánynak Palästina volt a neve, elhívták az ura-i előljárót és az öregúr – bár fülig merült az adósságban és bizonyára máson járt az esze, – békét teremtett és rábírta a legényeket, hogy béküljenek ki. Mivel pedig az embereket nem akarta éjszaka idején nyugtalanítani azzal, hogy szállást kér tőlük, virradatig fel és alá járkált a szabadban. Csak azután ment el az ügyvédhez. -165-

Amennyi pénzt össze tudott kaparni, mind elhozta, remélte, hogy az ügyvéd méltányos lesz és nem kér tőle lehetetlenséget, hiszen az előljáró ott volt Raschék lakodalmán is. Levette az aranypaszomántos sapkáját a fejéről és megállt az ajtóban. Ennyi alázat láttán Rasch ügyvéd engedékenyebb lett, hiszen Rasch ügyvéd nem volt embertelen, csak szerette, ha elismerték a fölényét.

Egyuttal meg kell önnek mondanom, hogy a bank nem én vagyok, a bank önnek egy hónapi haladékot ad.

Rasch ügyvéd kövéren és kényelmesen ült a székében, az előljáró pedig állt. De Rasch ügyvéd méltányolta az alázatot, felkelt és így szólt:

És az urak bementek reggelizni. Mikor aztán az előljáró felfrissült a kávétól, egy kicsit nekibátorodott, nyugodtan beszélt Raschnéval és udvariasan közlékeny lett. Mikor az önök esküvőjén voltam, mondta. Ohó, hát megfeledkezett az alázatosságról? Rasch ügyvéd megszólalt:

Most jut eszembe: előljáró úr, mi lesz, ha a pénztárellenőr elmegy magához inspiciálni? Gondolt már erre?

Ó, az előljáró bizonyára másra se gondolt az utóbbi időben, de mégis meglepődött ezen a durva kérdésen. Bántotta a dolog az asszonyt is és még egy csésze kávét töltött az előljárónak. -166-

És rendben találta a pénztár? Nos, akkor remélem, hogy most se lesz kivetnivalója, mondta az ügyvéd sértődötten. Amint mondtam, a bank várhat egy hónapig, de tovább nem.

Egyébként az ügyvédnek igaza volt: az öreg ura-i előljáró kissé hanyagul viselkedett. Hiszen rendben tarthatta volna a különböző pénztárait, ha jobban értett volna a hivatásához és ha ki tudta volna szipolyozni az embereket. Sok tanya és ház előtt haladt el ezen a délelőttön, mikor hazament, és valamennyit jól ismerte. Mindenütt az ő adósai laktak és bizonyosan törleszthették volna az adósságukat egy kecskével vagy kossal, ha akarták volna. De sohasem akarták. Ilyenek lettek az emberek. Az emberek örök idők óta adósok maradtak. Azelőtt nem tudtak fizetni, most meg nem akartak. Holmengraa úr és a malom, annakidején, évek hosszú sora előtt munkát és készpénzt hozott a környékre, de ez a pénz nagyon is mozgékony volt, mindenféle árúra váltották fel a Per pultján. A fiatalság tízszer annyit költött ruhára, cicomára és cigarettára, mint azelőtt, és modern lett a szó rossz értelmében, a jellemük pedig egyre hanyatlott. Ami viszont azt a kérdést illeti, hogy mire mehetett volna az előljáró a hivatalos hatalmával: édes Istenem, hiszen kiszipolyozhatta volna az embereket és kereshetett volna jócskán pénzt! Bizony sokszor lett volna módja megbüntetni a boltos Theodort tiltott üzlete miatt, aztán zsebrevághatta volna a bírság felét!

Az előljáró ellátogat Nils vargához. Nils otthon van, de nincsen dolga, egész nap vagy a széken üldögél, -167- vagy az ágyán hever. Ó, az öreg csizmadiát ugyancsak megfertőzte az idő. Az elmult tavasszal hirtelen sok pénz hullott rá az égből és ha a távirász Gottfred el nem jön, és vissza nem követeli a pénz egy részét a távirda pénztára számára, akkor Nils varga ma már Amerikában ülhetne és naponta háromszor ehetnék húst. Így azonban semmise lett az amerikai útból és a varga kezdett jobb élelmet vásárolni, hogy egy kis húst szedjen magára. Ráfért szegényre. Csak az volt a szerencsétlenség, hogy ezzel a romlás útjára jutott és mindig több jó étel kellett neki. Egyik a másikat vonta maga után, most már erősebb kávét kívánt, mint azelőtt és nagyon megtetszett neki az a külföldi sajt, amilyent a boltos Theodor üzletében lehetett kapni. Egészen megbolondult, mintha forgószél kapta volna el, már nem is értette, hogy bírta ki az életet, amikor még nem ehetett konzervet. Mostanában kaphatott az ember friss halkonzervet nyáron is. Fényes bádogdoboz volt az és hal volt benne. Hiszen Nils maga is kievezhetett volna néhányszáz méternyire az öbölbe és maga is halászhatott volna, volt ott elég finom hal, de minek? A boltban volt konzerv bőven, csemegehal és ezt még ízletesebbé tette az olaj. Nils varga két emberöltőn át élt igénytelenségben, nélkülözésben és megelégedettségben, most azonban utolérte az idő az ő javaival, és önmagának torzképévé alakította. Annyira ment, hogy a kávéját se maga pörkölte már, hanem zacskókba csomagolt pörköltkávét vásárolt. És hát mi az ördögnek őrölte volna maga a kávéját, mikor finomra őrölt kávét vásárolhatott ezüstpapirban, mindenféle bélyegzővel és cimkével? Bizony ennyire fajultak a dolgok és ez valósággal égbekiáltó volt. Nils sokat elherdált a pénzéből. -168-

Szeretném, ha most eljönnél hozzám, mondta az előljáró. A lábam szinte kilátszik már csizmámból.

Most már mindenféle csizmát lehet kapni a boltban is, mondta Nils. Azok sokkal elegánsabbak.

De én már csak olyan ósdi vagyok, hogy a te cipőidet tartom a legjobbaknak, Nils, mondta az előljáró.

Az előljáró csodálkozón néz Nilsre, alig ismer rá. Szokása szerint kíméletesen viselkedik és nyugodtan, értelmesen beszél a vargával. De az csak nem akar engedni. Végül is azt mondja Nils:

Ehhez makacsul ragaszkodott a varga és nem is lett a munkából semmi. Mikor Theodor azt ajánlotta neki, hogy ő árusítsa a színházjegyeket, a varga úgy érezte, hogy örökös állást kapott és nem szabad másra pazarolnia az erejét. Tegnap este is ott ült a kis pénztárfülkében és árusította a táncmulatság jegyeit. Nagyszerű dolog volt, az emberek odamentek hozzá, mint valami igazi kereskedőhöz. Kiadta a belépőjegyeket, átvette a pénzt és ma reggel a leszámolásnál Thodor egy kétkoronást dobott az asztalra és ezt mondta: Tessék, ezt tedd el a munkádért. És, majd ha rendes színház lesz, akkor gyere el ujra.

Kiderült, hogy a színház sok munkát okozott. A hirdetés már egynéhányszor benne volt a Segelfossi Ujságban és holnap megint benne kell lennie. A boltban -169- nyomtatott plakátok lógtak. A zászló éjjel-nappal lobogott a színház épületén. Vörös, zöld és fehér belépőjegyeket nyomtak. Theodor áradozó szavakkal nyilatkozott a készülő előadásról és toborozta az embereket: Halljátok, a „Mérges kígyó a pokolban“ című darabot játsszák, nagyszerű darab, Björnson írta, vagy valaki más, de annyi bizonyos, hogy nagyszerű darab. És a mérges kígyó nem is igazi mérges kígyó, nehogy azt higyjétek, az a mérges kígyó ember, olyan, mint te, vagy én. Én építettem a házat, hogy mi is láthassuk a darabot. Mindenkinek meg kell váltania a jegyét, csak nem maradunk el a többi város mögött…

De az ujságból hiányzott valami. Benne volt ugyan a hirdetés, de a kis előkészítő cikk hiányzott. Theodor elment a szerkesztőségbe és megkérdezte, hogy ennek mi az oka? Nem hirdet talán az ő cége állandóan a lapban? A szerkesztő csávában volt… Igen, igen, a kis előkészítő cikk, majd közöljük. És a cikk mégse jött. Theodor megint elment a szerkesztségbe… Persze, az előkészítő cikk, az ügyvédnek még nem volt ideje megírni… Hát az ügyvéd írja meg? – Igen. És azt mondja, hogy a színészeknek először látogatást kell tenniük nála.

Theodor nem jutott tovább, túlerővel állt szemben. Gúnyolhatta a szerkesztőt, megvonhatta a laptól cégének hírdetéseit örök időkre, hiába minden, kiderült, hogy mégis Rasch ügyvéd a Segelfossi Ujság tulajdonosa. Hogy az ördög vinné el azt az ügyvédet, el akarja nyelni a világot.

Theodor az ajkát harapdálta. Fiatal volt, minden fog benne ült még a szájában és jól tudott harapni. Még most sem volt tanácstalan, egyszerre eszébe ötlött -170- valami. Tudott egy lányról, aki gyapjukendőt csavart a feje köré és nem csinált titkot abból, hogy van egy takarékkönyve. De hol szerezte ezt a takarékkönyvet? Nem sürgős a dolog. Várjatok csak. Az ügyvéden múlik, hogy meg akarja-e írni a cikket, vagy sem!

Alapjában Theodor nem sokat kockáztatott. Hiszen ő csak bérbeadta a helyiséget, úgyis megkapja érte a bért, ő volt az első hitelező. Mégis csak az a kívánatos, hogy jó lábon álljon az ujsággal, mert hiszen lesznek még később is színházi előadások.

Megérkeztek a színészek és Theodor lengette a lobogót. A társulat a Hotel Larsenben helyezkedett el, összesen hét személy, ifjak és öregek, egy primadonna, egy igazgató, egy pénztáros. Julius meg akarta mutatni, hogy ez az előkelő társaság jó helyre, sőt hírneves házba került. Bátyjának, L. Lassennek a képe keretben lógott a szalónban. Milyen szerencse, hogy a kép éppen most jelent meg a Luther-alapítvány kiadásában és a lelkész rögtön elküldött az övéinek ajánlással és aláírással egy díszes példányt. Most ott lógott a kép az üveg alatt, a keretben, a lelkészen rajta volt a talár és a széles gallér. A színészek ránéztek és Lars Manuelsen – persze ő cipelte a podgyászt – szokása szerint megjegyezte: Az az én fiam!

Jesszus! kiáltotta az egyik színész. Mikor a többiek meghallották ezt a felkiáltást, egymásra néztek és az ujjukat harapdálták, a hölgyek pedig a zsebkendőjüket tépdesték a fogukkal. Gyönyörűen viselkedtek.

A színészek aztán elmentek hazulról. A járás, a ruhájuk és az egész viselkedésük valóságos csoda volt az emberek szemében. Az urak ferdén tették a fejükre a kalapot és csupa jóllakottságból dudorásztak; az igazgató piros és zöld nyakkendőt viselt és csakúgy áradt belőle az életművészet meg a világfiság. Az egyikük ilyesmit énekelt:

Csupa életkedv és semmi más. Féktelenseg, uralkodásvágy és öröm. Segelfoss szinte kábultan bámult a társaságra.

De a primadonna nem volt szebb, mint a másik két hölgy. Ellenkezőleg, egy mélyhangú, magas barna lány volt a legszebb valamennyi közt. Úgy járt, mint valami királynő, kicsit megemelte a szoknyáját és alatta suhogott a selyemcsipkés alsószoknya. A plakáton Sibylle Engelnek írták a nevét, de ez csak a művészneve volt. Ő volt a legcsinosabb valamennyi között. Ellenben a primadonna más tekintetben multa fölül. A művészetével, a nagy játékával és ez volt a fődolog. Ennek óriási kalap volt a fején és Lydia asszony volt a neve, semmi más. Egyébként a primadonna is magas volt és szép.

Túláradó hálálkodással léptek a boltba. Annyian voltak, hogy Theodor nem nyithatta fel előttük a csapódeszkát, de levette a kalapját és nagyon udvarias volt. Nem győztek neki eléggé hálálkodni a segítségért és megkérdezték, milyenek az előjelek, rendben van-e minden? -172- Ó, nem jött kommüniké? És az ujság már ma délután megjelenik? Hát akkor el kell mennünk az ügyvédhez is, ahhoz az ördöngős ügyvédhez… úgy-e Rasch-nak hívják? A primadonna, meg az igazgató rögtön odaindult. A társaság többi tagja pedig, Theodor kíséretében a színház felé irányította lépteit.

Az önök tiszteletére és általában az esemény kedvéért, felelte Theodor.

Theodor egyáltalán nem volt félszeg, derék szál ember volt és jó benyomást keltett. Talán a cipője szalagjai is hatottak. De esetleg még inkább hozzájárult ehhez a nyakkendőjében ülő nagy arany-húszkoronás. A cégünk, mondta. Amit odakint látnak, az az én yachtom és az én halaim, mondta.

Ó, Istenem, már megint megbicsaklott a lábam, nyöszörgött Sibylle Engel kisasszony és megragadta Theodor karját. Szabad a karját kérnem? mondta.

Theodor ugyan még sohase nyujtotta hölgynek a karját és nem is értett hozzá, de Sibylle őnagysága egy kis mozdulattal rendbehozta a dolgot.

A többiek nem sajnálták a hölgyet, hanem inkább lopva mosolyogtak, mintha Sibylle kisasszonynak akkor bicsaklanék meg a lába és akkor ragadna meg férfikarokat, amikor éppen neki tetszik.

Beléptek a folyosóra. Nils csizmadia a fülkében ült. -173- Úgy látszik, ő is főpróbát tartott, hogy minden rendben van-e.

Itt vannak a jegyeid a szekrényben? Csak vigyázz, hogy betörő ne férjen hozzá, mondta Theodor és fontoskodott. Megértetted, Nils? A vörös jegy másfél korona, a zöld egy korona és a fehér hetvenöt őre. És ne adj ki egyszerre kettőt véletlenül.

Nagyszerű, mondta a művésznő. A színpad éppen a helyes magasságban van, a padsorok, a falak, minden olyan, amilyennek lenni kell. Ön szakértő embereket alkalmazhatott az építkezésnél, Jensen úr! És a színpad mögött két öltöző van. Ó, Istenem, Jensen úr, maga nagyszerű ember, halálosan szeretem magát! Két öltöző… Másutt mindenütt úgyszólván csak egy függönnyel kell beérnünk. Maga nem is tudja, mennyit jelent nekem ez a két külön öltöző. És lámpák, reflektorok, nem is értem, honnan szerezhette mindezt! No, ha itt nem tudunk játszani, akkor igazán nem tudom, hol!

Mindenki helyeselt és Theodor csak úgy hízott a büszkeségtől. Bizony, ő nem kímélt fáradságot és mindent a legjobb tudása szerint csinált. Csak egyedül oldalt hiányzik még valami, az a… hogy is hívják?

Igen, kulissza. Nem jutott eszembe mingyárt a neve. Talán abból nincs elegendő. De majd szerzünk. És általában díszleteket. Még jó, hogy az önök darabja szobában játszik.

De nem minden történik a szobában, mondta egy Max nevű művész. Talán kellemetlen volt neki, hogy Sibylle kisasszony olyan sokáig akaszkodik egy új férfi karjára.

Hiszen nem ismerem a darabot, de Baardsen mondta. Vagy talán azt is mondta, hogy az egyik rész az úton játszódik le a ház előtt. Itt a háttér hozzá, tessék!

Magunk is hoztunk egy-két dekorációt, szólalt meg ismét Max művész úr. És majd itt is csak el leszünk valahogy, mint másutt.

Amint hazafelé mentek a szállodába, találkoztak a primadonnával, meg a direktorral. Ezek már beszéltek Rasch ügyvéddel és ígéretet kaptak tőle, hogy majd eszébe juttatja a szerkesztőnek a kommünikét. Hiszen nem ő maga szerkeszti a Segelfossi Ujságot , ó nem, de majd megmondja a szerkesztőnek.

Azután valamennyien visszatértek megint a színházba a deszkákhoz, az ő világukba, hogy megmutassák ennek a két embernek a sok pompás dolgot, mert hiszen ők még nem látták. És Theodor is velük ment. Megint kijutott neki az áradozásból és ő így felelt: Megtettem minden tőlem telhetőt! De a primadonna, meg a direktor egyszerre. Baardsen után kezdtek érdeklődni és azt kérdezték, vajjon lemenjenek-e Baardsen -175- távirdafőnökhöz is és neki is köszönetet mondjanak-e? Ó, hogyne, felelte Theodor. Baardsen, persze, ő segített neki, mert hiszen ő maga, már mint Theodor, nem lehetett jelen az építésnél.

Aztán hazamentek. De Theodornak már nem dagadozott a keble a büszkeségtől. A többiek látták ezt, ó nagyon is jól látták. És hogy némiképen jóvátegyék, hazakísérték Theodor urat, sőt bementek a boltjába is. Sibylle a karján lógott és nagyon ügyesen bicegett. De ime, a boltban ott állt maga a távirdafőnök és egy kis csomag dohányt vásárolt. Igen. Éppen Baardsen volt az, saját személyében!

Ilyen véletlenekkel és a sorsnak ilyen játékaival tréfálja meg az embert az élet!

Baardsen ott állt a pultnál, néhány apró pénzdarabot kapart ki a mellényzsebéből és az asztalra tette. Theodor így szólt hozzá:

Baardsen lassan megfordult, éppen csak annyira, hogy láthassa a társaságot, a hét idegen embert, aki csupa életkedv, a ferde kalapjaival és a suhogó selyemcsipkéivel. Az igazgató eléje lépett, megszólította, utána a két legelőkelőbb hölgy következett a sorban és végül az urak. Mind beszéltek, mind nevetgéltek és mind szorongatták Baardsen kezét. Theodor bement az irodájába. Ekkor hirtelen megszólalt a legjelentéktelenebb színésznő, aki mostanáig egyetlen szót sem ejtett ki a száján:

Igazad van, Clara, mondta az igazgató. Aztán ezekkel a szavakkal fordult Baardsenhez: Ez a hölgy, Clara kisasszony, a zongoristánk.

Baardsen ránézett a nő fiatal, buzgó arcára és hosszúkás, kékeres zongorázó kezére.

Rövid volt az idő, mondta Baardsen. De Theodor úr bizonyosan szerez majd zongorát, mire újra eljönnek. Benne megbízhatnak.

Árnyék suhant át Clara kisasszony arcán. Nyilván nem volt nagyon okos hölgy és nem gondolta meg, hogy az egész truppban ő a legjelentéktelenebb. Baardsen egy kicsit beszélgetett vele a zenéről és megtudta, hogy a kis hölgynek zenei oktatásban is volt része, sőt egyszer ösztöndíjat is adtak neki. No lám! Egyébként ő is színésznő, sőt elsőrangú.

Theodor megint kilépett az irodájából és egy levéllel legyezte magát. Derék ember volt, csak ne lett volna olyan tökfilkó! Most is úgy fogta a levelet, hogy mindenki láthatta: Mariane Holmengraa kisasszonynak szólt. Talán a színtársulatnak akart imponálni vele? De a trupp, úgylátszik, a Holmengraa nevet éppoly kevéssé ismerte, mint Lassen nevét. Megint a zongoráról beszéltek és Theodor megígérte, hogy legközelebb szerez egyet. Aztán elment a társaság.

Vidd el ezt a levelet, mondta Theodor a legkisebb inasnak. Mivel azonban most már nem volt kinek imponálni és egyúttal mentegetőzni is akart, azt mondta Baardsennek: Ön talán furcsálja, hogy Holmengraa kisasszonynak írok. Ez azonban egyáltalán nem levél, távolról sem, csak színházjegyet küldök neki. -177-

Igen. Színházjegyet küldeni egy hölgynek, ezt más városokban is megteszik az urak.

Vajjon tiszteletben akarta-e tartani Baardsen a fiatalember őszinte gyerekességét vagy sem, már nem mosolygott rá fölényesen, hanem csak kérte, hogy mondjon le erről a tervéről. Ha Holmengraa úr és a lánya meg akarják nézni az előadást, majd ideküldik a cselédet és vesznek belépőjegyet. Ennyire csak telik nekik, nem gondolja?

Pedig ez vörös jegy, a legjobb helyre szól, mondta Theodor. Azt hittem, megtehetem.

Ne tegye, tanácsolta neki Baardsen. De ha mindenáron akar valamit tenni ebben az irányban, akkor menjen oda maga néhány belépőjeggyel, álljon meg a küszöbön és adja elő a mondanivalóját. Mondja meg Mariane kisasszonynak, hogy a maga számára nagyon fontos Holmengraa úr jelenléte a színház felavatásánál és hogy nagyon hálás lenne, ha felhasználnák a jegyeket.

Erre Baardsen megint mosolygott és ezt mondta: Persze! Maga fösvény, megátalkodott fösvény!

Másnap a próba után a színészek egész estig szabadok voltak. Kint kószáltak, mutogatták magukat a napvilágon és felébresztették az emberek kíváncsiságát a darab iránt. Eközben hallottak Willatz Holmsenről, a földbirtokosról, akinek oszlopok díszítették ugyan a -178- kastélyát, de a művésznevét még nem kapta szárnyára a hír. A zongorista hölgy fülét azonban mégis megütötte ez a név. Holmsen? A zeneszerző? Szent Isten, a muzsikus Holmsen? Ó, ha láthatnám!

Hát még ha én láthatnám, mondta Max művész úr, a talpraesett szavú írígy és gúnyoskedvű ember.

Majom vagy Max, mondta Clara kisasszony. Willatz Holmsen már sokat komponált, egy kantátét, dalokat, táncokat. Nagy muzsikus, mondta és alaposan hencegett Willatzcal, csak azért, mert ismerte a nevét.

De persze Clara kisasszony majmokkal nem beszélhetett zenéről. Ezt meg is mondta nyíltan, aztán lement a távirdára Baardsenhez.

Baardsen az irodájában ült, a saját környezetében nagyon tudott imponálni és jóindulatú arccal fogadta a lányt. Felkelt és székkel kínálta. Van egy szófánk is, mondta, de az most tele van papirokkal. Mire azonban legközelebb megtisztel a látogatásával, le fogjuk rakni.

Willatz Holmsenről beszélgettek. Valóban ő lakik itt, nemrég jött haza, dolgozni és minden bizonnyal nagy munkában van.

Pedig a maga szeme inkább arra való. A mennyei gyémánt inkább a maga szemében csillog.

Azért valami túlsokat nem beszéltek ezek ketten az első találkozásnál. A kis Gottfred fölösleges volt és a háttérben maradt. De Clara kisasszonynak feltűnhetett a távirdafőnök csiszolt beszédmodora, meg is mondta elismerő szavakkal: Önnek pompás stílusa van, Baardsen úr. Mennyei gyémánt! Ilyent mi magunk közt sohase hallunk. Nem tudom, de talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ön olyan nagyszerű benyomást tesz az emberre.

Furcsa. A jó távirdafőnök egyébként fölszinesen élte az életét, ivott és filozofált és fölülről szemlélte a világot, de most egyáltalán nem beszélt lóhátról, hanem valóban mélyen érintette a Clara kisasszony dícsérete. Végül magától kezdett vele a zenéről beszélni, sőt fogta a csellóját és játszott. Baardsen talán még sohasem viselkedett ilyen bolondosan és a kis Gottfred meglehetősen csodálkozott is rajta. És hogyan játszott ma Baardsen? Gottfred csak azt látta, hogy Baardsen tekintete egyre mélyebben vésődik Clara kisasszony szemébe, míg Clara kisasszony szeme egyre tágabbra nyílik és a hölgy szinte tátott szájjal ült ott.

Mellhangok, mondta Baardsen és abbahagyta a játékot. Ez az öreg cselló valóságos ember.

Hiszen ez csodás! mondta Clara kisasszony halkan. Nem találok magára illő kifejezést. És mielőtt elment, mondott még több ilyesfélét is. Nagyon megindíthatta a játék és őszintén beszélt.

Nagyon ritkán kerülök össze hölgyekkel. Ez a fehérnép egyébként muzikális volt.

… A „Mérges kígyó a pokolban“ előadásra került a világos nyári éjszakákon. Nagy esemény volt ez. A lap csinos előkészítő cikket közölt. És a városból, meg az egész környékéről özönlöttek az emberek. Nils csizmadia eladta minden belépőjegyét. És az ajtónálló Kornelius inastól még vagy félszázat visszakapott és azokat is eladta. Az ügyvédék ott voltak, dr. Muus is ott volt és eljöttek néhányan a paplakból is, Holmengraaék házából megjelent Irgensné és az egész cselédség. Később eljött Mariane kisasszony is, meg Willatz Holmsen, senkise maradt el. A korlátlan jegyeladás következtében a ház zsúfolásig megtelt és Muus doktor a szellőztetés miatt elégedetlenkedett. A színházban első feltétel a jó levegő, mondta hangosan Theodornak. Egyébként az előadás váratlanul szerencsésen folyt le. A darabban a cím volt a legrosszabb, ez hamarosan kiderült, mert a tartalma friss volt és szenvedélyes. Az emberek elfelejtették, hogy gőzben és rossz levegőben ülnek. Muus doktor nem tapsolt. Nem tapsolt Rasch ügyvéd sem, de azért nagy volt a siker. A tapsolók sorát gyakran nyitotta meg Mariane kisasszony és a gavallérja, aztán átvette a tapsot Theodor, a színház tulajdonosa, a szerencsefia, és ő adta tovább. Muus doktort végül már bosszantotta is ez a nagy tetszés, a nézőtér felé fordult és azt mondta: Pszt! De általában nagy este volt ez.

És vajjon mi volt a legkülönb? A darab-e, a primadonna, avagy Max művész úr? A primadonna! Mikor Muus doktor egyszer elismerően bólintott a játékára és néhány szót suttogott, Rasch ügyvédnek is így kellett -181- tennie és ő már hangosan is kimondta: Ez eddig a legkiválóbb alakítás, amit eddig életemben láttam! Egyébként az uraknak a legjobban Sibylle kisasszony tetszett, ami nem is csoda, mert hiszen igazán bájos volt. Ha azonban Baardsen ott lett volna, akkor bizonyosan meglepte volna Clara kisasszony, a „mérges kígyó“: ez sokszor az öntudatlan romlottság mély szakadékát mutatta meg, senkise tudott eligazodni rajta, a durva, kétértelmű szavak szörnyűségeit tudta tiszta ajakkal kiejteni. Egyenesen kiforgatta a dolgokat, s fordított értelemben játszotta meg őket, határozott talentummal ábrázolta a beszámíthatatlanságot. Ilyen volt a természete. De Baardsen nem volt ott és nem is látta. Azt mondta, rendkívüli szolgálata van.

Másnap megint szabad volt a trupp egészen estig, amikor az északi postahajó megérkezett. A művészek északra készültek, messze északra, ahol megszűnik minden… Ezt napot Baardsen, a távirda főnöke arra használta fel, hogy felkeresse Clara kisasszonyt a Hotel Larsenben, megkérték, hogy fáradjon be a hölgy szobájába, bár egy kicsit váratlanul jött, hellyel is megkínálták, pedig a hölgy egyedül volt és ágyban feküdt.

Mi lesz most? Hol vannak a többiek? Ez is véletlen? Tizenegy óra volt s a többiek mind elmentek hazulról. Baardsen enyhíteni akarta a furcsa helyzetet, tapasztalt embernek mutatta magát, egy kis szabálytalanság mit se jelentett, pajtáskodva beszélt.

Ha most fönn lenne és már felöltözött volna, elmehetnénk Willatz Holmsenhez.

Neki van zongorája, játszhatik vele négykezest, mondta Baardsen. És ha akarja, magammal viszem a csellómat. Holmsen mindent ismer.

Hiszen éppen ez az, mondta Clara kisasszony. Mindent ismer, gyönyörűen játszik! Amikor magát hallattam, egészen beleszédültem. Azelőtt is tudtam, de most még jobban tudom: nem tudok én játszani. Nem, nem megyek el Willatz Holmsenhez.

Hallgatás. Talán becsípett ez a lány? gondolhatja magában Baardsen. De mindenesetre itt fekszik, fiatalon és háborgó lélekkel, ezt is elgondolta. Ennek ugyan semmi köze az előbbihez, de önkénytelenül is ezt mondta: Semmi erőfeszítésembe sem kerül, hogy páratlan teremtésnek tartsam magát.

Pedig arra nincs is oka, adta vissza a szót a lány. Hiszen nem is volt ott az előadáson. Nem zongorázom többet, egészen a másik játékra adom a fejemet. Ó, Istenem, egy szép napon bebizonyítom magának… mindenkinek bebizonyítom…

Igen! A lány még jobban fölült az ágyában és csak a térdére nehezedett. Úgy-e, nem hiszi el egy pillanatra sem, hogy én Lydia asszonyt tökéletesen ki tudnám ütni a nyeregből? -183-

Nohát, nem. Mindenki őt csodálja, mert olyan szép sápadt tud lenni, ha akar. Pedig elsápadni igazán nem művészet, bizonyosan tudom, hogy még szürke is tudnék lenni, ha kell. Igen, és ez az én hivatásom, ki fogok ütni mindenkit a nyeregből. Férjhez is mehetnék, ha kedvem tartaná, de minek tegyem? Az az ember gazdag és fiatal és boldog lenne, ha feleségül vehetne, de nem őrültem meg hogy máris lekössem magam. Először megmutatom a világnak, ki vagyok. Most azonban Hátsó-Norvégiába kell mennem és ott kalimpálni, tette hozzá elkeseredetten.

Baardsen sehogyan se tudott tisztába jönni a helyzettel. Tisztán látta, hogy a lány nem ittas, ezt mint szakértő rögtön megállapította.

Nem. Azaz hogy igen. De az én időm még nem érkezett el. Mindenesetre már útban vagyok, – maga ellenben nem. Hiszen úgy csellózik, mint egy fiatal isten!

És a távirász újra csak nem tudott szabadulni ennek a bóknak a hatása alól és maga előtt sem tagadhatta el, hogy milyen jól esett.

Igen, jó a hangszerem, mondta. Hát akkor nem akarja fölkeresni Willatz Holmsent?

Ó nem. De maga talán, maga komédiázik! mondta Clara kisasszony. Maga csak ül itt s kopogja a táviratokat s gordonkázik és megelégedett, úgy-e? -184-

Bocsásson meg nekem és ne vegye rossznéven, amit mondok! Magával nagyon kellemesen el lehet beszélgetni Baardsen úr, de maga tönkremegy ezen a helyen. Hiába mosolyog, itt tönkre kell mennie.

Szóval, azt hiszi, hogy én itt eltemetkeztem. És a szűkös viszonyok áldozata vagyok? Nem, kisasszony, ez kissé gyerekes beállítás. Engem nem fűt semmiféle magasabb ambició, mert a művészi hajlandóságom sem olyan természetű. Én a magam akaratára hallgatok és ezt tartom elsőnek a földön. Nem vagyok megelégedett, de azért ebben a pillanatban mindenem megvan, tudom, hová hajtsam le a fejemet, mibe öltözzem és van mit ennem és innom.

Nagyon jó! Éppen erről akartam beszélni én is, arra gondoltam, hogy ilyen módon könnyen eljöhet az idő, amikor ismét nem lesz lakása, se ruhája és nem is lesz mit ennie és innia, nem mulatságos?

Kisasszony, utóljára kérdem, fel akarja-e keresni Willatz Holmsent és megengedi-e, hogy odakísérjem?

Baardsen emelkedett hangon felelte: A tengerbe ugrom aznap, mikor elégedetlen leszek magával!

Maga nem is tudja, milyen szép vagyok, csicseregte a lány. Beszéljen őszintén: csakugyan bolond dolognak tartja, hogy hátat fordítok annak a művészetnek, ahol örökké csak jelentéktelen kis pont maradnék és átmenetet keresek egy másikba, mert itt mégis lehet belőlem valaki. Nos? Végül még megérem, hogy nem is válaszol.

Valahogy úgy érzem, kisasszony, hogy rosszul áll nekem, ha erénycsőszül lépek a porondra és vizet prédikálok, holott bort iszom. Itt azonban arról van szó, hogy maga teljesen cserbehagyja a művszetet…

Egyelőre csak arról van szó, hogy elhagyja a művészetet. Ezt pedig csak az tegye, aki nem tudja szolgálni.

Valaki járkált a szomszéd szobában, úgy látszik a társulat jött haza: Az asszony ingatag, álnok és csalfa lény… nevetés… jónapot… L. Lassen lelkész…

No, ez kedves dialógus, akárcsak egy színdarabból vennénk. Nos, Baardsen úr, mikor látom viszont? Találkozhatunk ma délután?

Baardsen aznap délután találkozott a színésznővel, még pedig annak tulajdon szobájában, a lány fesztelenül egyedül volt, félig felöltözötten, de frissen megmosakodott, és igen csinos volt. És történhetett közöttük valami, amit Baardsen nem várt, amikor jött, és nem értett, amikor elment, Baardsen a táviróállomás főnöke, megvadult, kirugott a hámból, könnyelmű, bolond gyerek lett… Ó micsoda állapot! Mintha csupa fény áradt volna belőle, a fejét magasan hordta a levegőben és úgy tartotta, mint valami csillogó semmit.

Estefelé elment a kis temetőbe és néhány virágot vitt el Willatz Holmsen hadnagy, meg a hadnagyné sírjáról. Ezeket a virágokat cserépben tette oda Rasch ügyvédné, hogy örömet szerezzen az ifjú Willatznak, de most Baardsen elvette a virágokat, annyira elment az esze. A virágokat levitte a partra és ott állt és várt, amíg a színtársulat hajóra nem szállt, hogy elutazzék. Tessék! mondta Clara kisasszonynak és levette a kalapját. Szent Isten, honnan vette ezeket a gyönyörű rózsákat? krdezte a színésznő. A temetőből, felelte Baardsen. A lány megértette, hogy Baardsen igazat mond és meg is súgta a színtársulat tagjainak. Ez éppen nekik, művésznépnek való volt, féktelenül nevettek -187- rajta és tudták méltányolni. Van még időm partraszállni? kérdezte Max művész úr és aggodalmas arcot vágott. – Nincs, mondta a kapitány. – Kár, mondta Max, mert ottfelejtettem Lassen egyik arcképét. Viselkedjünk úgy, hogy még eljöhessünk Segelfossba, mondta az igazgató is, meg a primadonna is.

A hajón néhány utas áll és Baardsent mustrálgatja. Az egyik, úgy látszik, ismeri. Hogy hívják azt az embert? kérdi az egyik partonállótól. Baardsen? Úgy? Aztán az útitársához fordul és azt mondja: Volt nekük egy Baardsenük odahaza, valami hajógyáros, óriási vállalat. Annak volt egy fia, akiből semmitse lehetett faragni. Előbb színész akart lenni, de… Aztán darabokat írt, de csupa kudarc érte. Vajjon nem ez-e az?

Baardsen pedig a parton állt és nem hallott semmit, annyira meg volt zavarodva, hogy csak a jókivánságait hajtogatta ás nem tudott semmi fenköltet mondani. Egszségben térjenek vissza, mondotta egyre. Mikor utóljára látta Clara kisasszonyt, az éppen a füstölgő gőzhajón állt és fehér bőrkeztyűt húzott, amit a boltban vásárolt. És Baardsen nem tudta elgondolni, hova tehette közben a rózsáit.

Azokat a rózsákat, amelyeket a jószívű Raschné engedélye reményében orozott el egy sírról, pedig azt a sírt maga az asszony díszítette fel velük.

Muus körorvos néhány napig Segelfossban maradt és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Holmengraa urat. Vele volt Rasch ügyvéd is. -188-

Nem mondhatok le arról az élvezetről, hogy megszorítsam a kezét, amikor ezen a tájon járok, mondta Muus körorvos. És a kedves lánya jól érzi magát? Egyébként engedje meg, hogy gratuláljak ahhoz , mondta végül és Holmengraa úr gyűrűjére mutatott.

Ó, Muus körorvos értett a társalgáshoz, a szájából csak úgy folyt a szó és tudott az emberek hóna alá nyúlni, meg jóindulatot tanusítani.

Rasch ügyvéd valamivel lassúbb mozgású volt, de erős és komoly – férfi. Bámulta a körorvost és jóbarátja volt. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb baja, hogy elhájasodott, a zsebében csörgette a kulcsait, néha kivette őket és a kezében tartotta. De az ujjai olyan rövidek és vastagok voltak, hogy az már szinte kómikus volt. A jegygyűrűjét régente a kisujjára húzta, de még arra is szűk lett, így most már évek óta nem hordott gyűrűt, de úgy látszik, nem is nélkülözte.

Rögtön a nagy eseményről, a színházról kezdett beszélni: Nem volt ott, Holmengraa úr? Azt elég rosszul tette. Ez egyszer igazán megérte a pénzt. Kérdezze meg a doktort! – Lám, az ügyvédnek azért tetszett a dolog, mert neki is volt köze hozzá. Neki kellett kritikát írnia a Segelfossi Ujságba , sőt már meg is írta.

Hm! mondta Muus doktor. Hallotta, Holmengraa úr, hogy csekélységem milyen változtatást forgat a fejében?

Igazán? No, akkor már jobban szerettem volna az előbbit! mondta Holmengraa úr udvariasan.

Ami azt illeti… kapnak maguk másik doktort is ide, és az sokkal különb lesz nálam.

Már régen gondolom, hogy nem nekem való hely ez. Aztán eljött a papné, Landmarckné, igen művelt hölgy, eleven és lelkes délnorvégiai asszony, ő nagyot lendített az elhatározásomon. Néhányszor elbeszélgettem vele és már kész is volt a tervem.

Egy szép napon én is Dél-Norvégiába kerülök, mondta az ügyvéd és a lábát nyújtogatta.

Az ügyvéd úr is meg én is elmondhatjuk, hogy már kitöltöttük itt az időnket, mondta Muus doktor, ebben a tekintetben senkise vethet semmit a szemünkre!

Mivel azonban a malomtulajdonos nem mondott ellent, a két embernek egyedül kellett társalognia. Ez máskép bajosan is lehetett volna. Az urak talán túlbecsülték magukat, amikor azt hitték, hogy a bizalmasságuk hízeleg Holmengraa úrnak. Ez csöngetett és borral kínálta a vendégeit.

No jól van, a maga szakértői véleménye alapján merek inni. De Holmengraa úr, nagy kár, hogy nem volt ott a premieren. Nem mondom, hogy minden tekintetben mintaszerű előadás volt, nem, azt nem merném mondani. De voltak nagyhatású pillanatok benne.

Igen, a primadonna egy-egy pillanatra rendkivüli magasságba emelkedett, mondta a doktor is.

Úgy-e? Hát még Sibylle kisasszony! Ő még azonkívül valósággal elbájoló volt. De meg tudja azt érteni doktor úr, hogy annyira belekapaszkodott a boltos Theodorba?

Bölcs kádi, nem viselkedhetünk mindnyájan egyformán, mondta a doktor az ügyvédnek. Éppen az, amiért mi, akik itt együtt vagyunk, jól érezzük magunkat egymás társaságában, másokkal szemben akadály lehet és esetleg feszélyezi őket. Sibylle talán abban a… hogy is hívják?… abban a boltos Theodorban találta meg a maga ízlésének és társadalmi nívójának megfelelő társaságot. Mit tehet maga ez ellen, bölcs kádi?

Igaza van, mondta Rasch ügyvéd. De legjobban azon csodálkoztam, hogy az előljáróék közül is ott voltak egynéhányan az előadáson. Arra ugyan honnan kerül pénze annak az embernek? -191-

Ha éppen erről van szó, hát akadtak többen is, akiknek nem lehetett rá pénzük. Holmengraa úr, az ön kikötőmesterének például van egy alkalmazottja, telik annak ilyen szórakozásokra? Ismerem azt az embert, jártam egyszer nála, egy Daverdana nevű mesés asszonynak a férje. Ez a házaspár az első helyen ült.

Az első padban, csak úgy velünk együtt! mondta Rasch ügyvéd és a malomtulajdonosra nézett.

Nem vagyok sznob, mondta a doktor, hiszen a foglalkozásommal jár, hogy a nép közé keveredjem. De a határt megtartom, ez nemcsak jogom, hanem kötelességem is.

Úgy-e, mondta az ügyvéd és egyszerre felélénkült, mert helyeselték a véleményét. Nem tudom, hogy mit szándékozik tenni a Segelfossi Ujság szerkesztője, de nem csodálnám, ha megnyomná a tollat. Landmarcknénak, a tiszteletesasszonynak, meg a leányainak, a második padban kellett ülni. Mit szól hozzá? Daverdana az első sorban ült, díszfésűvel a hajában mint valami úrhölgy, vörös kővel a fésűjében. Mi következik még ezután?

Kopogtattak és ifjú Willatz lépett be. Úgy látszik, csodálkozott, hogy idegeneket is talál a szobában és bocsánatot kért az alkalmatlankodásáért, csak Mariane kisasszonyt kísérte haza.

Ritka vendég minálunk! mondta Holmengraa úr, kezet nyújtott neki és általában szívélyesen fogadta. Talán egy pohárka bort? Ma sem? Persze, hiszen délelőtt sohasem iszik.

Ó, az a munka, mondta ifjú Willatz. De legalább nem akarok még homályos és bágyadt fejjel is kinlódni.

Mariane a másik ajtón lépett be, ő is megtorpant a csodálkozástól, mikor idegeneket látott és az ajtót a hátával, a lapockájával csukta be maga mögött.

Voltam bátor érdeklődni a kisasszony hogyléte iránt, mondta doktor Muus és kezet fogott vele. És íme itt jön egészségesen és elragadóan, mint mindig! – A doktor folytatta a beszélgetést és kijelentette: Előkelő munka, bizony, de meg kell adni, hogy az én munkám se éppen egyszerű fajta, hiszen hajszálfinom diagnózisokat kell csinálnom. És azért egy pohár bor még sohase nehezítette meg a dolgomat.

Mert mi ketten jóegészségű emberek vagyunk, doktor uram, szólt közbe az ügyvéd. Holmsen úr, ismét a szűkebb hazája földjén jár…

A doktor közbeszólt: Nagyon kedves öntől, Willatz Holmsen úr, hogy meg akarja mutatni nekünk, milyen nagyot haladt már.

Pszt, ne csörgesse a kulcsait ügyvéd úr, mondta a doktor, és a szomszéd szobából beáradó zenei hangokat -193- hallgatta. Egyébként… hiszen ezek csak gyakorlatok, ilyesmivel akarnak traktálni minket?

No, szó ami szó, arra más alkalmat is választhatott volna Willatz Holmsen úr. Hiszen ő kényszerítette rá Mariane kisasszonyt. Felőlem teheti… tulajdonképen lesz valami ebből a fiatalemberből?

No, ahhoz nem kell sok! Erről jut eszembe Lassen, a lelkész, az is innen származik, nagyszerű ember.

Nagy ember! Gondolja csak el, mit tesz az, keresztülrágódni annyi vizsgán, felnőtt korában, egészen előlről kezdeni, megtanulni annyi nyelvet és tudományt, és olyan magasra emelkedni! Ehhez isteni tehetség kell.

Persze. Remélem, lesz annyi tisztesség a kormányban, hogy mingyárt valami délnorvégiai püspökségbe nevezi ki. Elég ideig volt itt északon, itt töltötte el az egész gyermek- és ifjúkorát. Sokszor csodálkoztam magán, Holmengraa úr, hogy maga itt kibírja, mikor magát senkise kényszeríti rá.

Igaz, igaz, de mégis. Már ami engem illet, csak inkább élnék nagy városban. Nagyon szép a vidék, de hát az embernek más érdekei is vannak, kultúrérdekei! Örökösen semmiesetre sem laknám még a legjobb vidéki -194- városkában se. És ha valaki Kristianiában nőtt fel, akkor minden más várost vidéknek érez.

De, bizonyos értelemben igen. Persze, itt születtem északon, mint mi hivatalnokgyerekek többnyire, de aztán mindig lejebb kerültem délre és végül az Östervölgyben telepedtünk le. Elverum és Hamar voltak a kis városaink, de Kristiania volt a fővárosunk. És később, – hisz ezt tudja ügyvéd úr – egész tanulási időnk alatt Kristianiában voltunk. Hát nem ott kaptuk meg úgyszólván a tűzkeresztséget? Persze az alapot, a kultúrát a szülői ház adta meg, de a politikai, színházi, művészeti, tudományos fejlődésünket, az életfelfogásunkat mind a nagy Kristianiában szereztük. Odavalók vagyunk mi.

Irgensné jelentette, hogy tálaltak. Mariane és Willatz megint bejöttek. A doktor azt mondta: Nem szórakoztattak ugyan éppen valami magasrendű muzsikával, de ezt is megköszönjük. Megengedi? kérdezte és a karját nyújtotta Marianenak. Vagy ellenére van?

Bizony, Mariane kisasszony, nemsokára egészen megszabadul tőlem, mondta a doktor, mikor az ebédlőbe kísérte a lányt.

Muus doktor el akar költözni közülünk, Mariane, magyarázza a leánynak az apja. -195-

Erre Mariane nem szólt semmit. A doktor tiszteletben tartotta a hallgatását és nem zavarta meg. Ahelyett Willatzhoz fordult és néhány megjegyzést tett a zenére, az énekre, meg az operára. Mikor lesz már ebben az országban állandó operánk, Willatz Holmsen úr?

Ha majd elég nagy lesz az ország, felelte Willatz. Feltűnt neki, hogy a doktor mindig fölösleges teljességgel ejtette ki a nevét. De nem tudta, hogy ezzel bántani akarja-e.

Ha maga nem volna annyira módos, akkor a megnyitóra magánál rendelnék egy operát, tréfálkozott Willatzcal Rasch ügyvéd.

Ilyen pompásan seholse lehet étkezni, mint önnél, Holmengraa úr, mondta a doktor.

Irgensné különösen egy salátafélét tud nagyon jól elkészíteni. Bizony, Irgensné asszony, már csak azért a salátáért se lett volna szabad az urának olyan fiatalon meghalnia.

Irgensné mosollyal köszönte meg a bókot. Gondolja doktor úr? Örülök neki! Már ismerte a urakat, és ezért latba vetette minden erejét. Sőt, mikor a gesztenyekompótot befőzte, még új találmányra is jött rá, igaz, hogy tévedésből, mert elcserélte a vaniliát meg a -196- citromot. De a kompót mégis újszerűen és sajátságosan hatott.

Mivel pedig most már némiképen Irgensnét illette a szó, nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse Holmengraa urat egyik munkásának legújabb csínytevésére.

Éppen azt akarom elmondani, pedig szivesebben elhallgattam volna. Néhány nap előtt történt, mikor a boltos Theodor mulatságot rendezett a csónakházban. Nos, akkor idejött egy párocska és felszólította az ittenieket, hogy menjenek velük a bálba. Az ügyvédék Florinája volt, meg a vältai Nils. A Florinán sárga selyemkabát volt. A mi Marcilienk szívesen velük ment volna, de nem volt gavallérja, mert a Konrad kéznél volt ugyan, de nem volt neki cipője. Erre Konrad fogta magát és Holmengraa úr cipőiből vett ki egy párat.

Feljött, ide a házba. Az új cipőt vitte el, azt a lakkozott orrút. Holmengraa úr most legutóbb hozta magával a városból.

Az egyik napszámosunk. No és hát vele ment el Marcilia a bálba. Ott táncoltak kivilágos virradatig. Mikor hazajöttek, Konrad jól berúgva, fogta a cipőket s úgy, amint voltak, visszahajította a helyükre, még most is úgy fekszenek ott. Idehozzam?

Ha megnézem azt a pár cipőt és elgondolom, hogy milyen vadonatuj és ragyogó volt előbb, hát nem tudom mit tudnék csinálni… Holmengraa úr meg csak hagyja, hogy mindez menjen a maga útján…

Az ügyvéd azt ajánlotta, hogy a napszámos béréből vonjanak le mindaddig, amíg a cipők ára megtérül. Szerinte ezt minden nehézség nélkül meg lehet tenni.

Persze, hogy igaz, felelte Willatz. Csak az a kérdés, van-e kedve Holmengraa úrnak cipőkkel kereskedni.

Még csak az kellene! kiáltotta Irgensné megütközéssel. Legközelebb aztán majd leakaszt egy ruhát a fogasról, mert ilyen volt az mindig, nem ez az első eset.

Nem érdemes ezen bosszankodni, Irgensné, mondja rá Holmengraa úr közömbösen.

Holmengraa úr mindenesetre sok önuralmat árúlt el, amint egykedvűen ült itt, pontosan betöltötte a házigazda szerepét és ivott a vendégeivel. Mikor Irgensné a cipők dolgával hozakodott elő, először megrándult valami a szája körül, mintha beleszúrtak volna, talán fájt neki, hogy még a szép cipők, a szabadkőművescipők és a selyembélésű ruhák se tudnak már tekintélyt szerezni.

Az ügyvéd úgy vélekedett, hogy ezt a napszámos nem viheti el szárazon. Csatlakozom Irgensné felfogásához, mert ha nem állunk a sarkunkra, akkor ezek az emberek maholnap a nyakunkra nőnek, mondta. -198-

A malomtulajdonosnak önkénytelenül eszébe jutott, hogy milyen kirohanásokat intézett ellene akárhányszor a Segelfossi Ujság és hogy az ügyvéd ezeket milyen szépen eltűrte. Mindebből semmise látszott az arcán. Még egy pohárkával, ügyvéd úr? Ilyen csekélység csak nem keserítheti el az életünket! Mariane koccintott az apjával és a következő beszédet mondta: Papa, hadd jelentsem ki összes jelenlevő gyermekeid nevében, hogy te vagy a legjobb ember a világon!

Most arra terelődött a szó, hogy a zászlólobogtatást újabban mennyire túlzásba viszik Segelfossban és ismét az ügyvéd vitte a szót: Itt mindennap lengetik a lobogót, Isten tudja, hogy mért. Ma megint zászlót tűztek egy házra, ahol az újonnan jött fényképész telepedett meg. Hány lobogó van már egyáltalán a házainkon? És az ügyvéd mindjárt számlálni kezdte a torz ujjain: Nyolc darab, kilenc darab… Segelfoss már szinte vöröslik a zászlóktól. Hiszen annak csak van értelme, ha a magunkféle ember zászlódíszt rak a házára, mikor valakinek a születésnapja van, vagy másvalamilyen családi esemény történt, mert hiszen így szoktuk meg. De képzeljék el, ha a boltos Theodor az öreg boltos Per születésnapján tűzi a lobogót.

Vajjon a bor csakugyan őszintébbé és nyíltszivűbbé teszi az embereket? Muus doktor azt mondta:

Maga az imént az orrom alá dörgölte, hogy nem is vagyok kristianiai. De hátügyvéd uram, nincs-e magának ujságja, ahol síkraszállhatna az ilyen visszaélések ellen? Ehelyett pedig mit tesz az az ujság?

Az ügyvéd hallgatott egy percig. Muus doktor közben körülhordozta a tekintetét a társaságon, mint aki elismerést vár a kardos megjegyzésért. Élete legboldogabb -199- perce volt ez, mert hiszen a legjobb barátját utasította rendre.

A Segelfossi Ujság nagyrészben az enyém ugyan, de nem én szerkesztem, mondta az ügyvéd.

Amit a zászlókkal való visszaélésekről mondott, azt én tökéletesen aláírtam, mondta Muus doktor, és a maga módján csak még jobban ingerelte a barátját. Mikor én az orvoslakra tűztem ki a lobogót, akkor még csak nekem volt zászlóm. Most van már mindenkinek, a harangozónak, a kovácsnak, a segédjének, Jacobnak, a grönvoldi Oleának és mind lobogtatják éjjel-nappal, – azért is vettem le én a zászlót a házamról.

Megragadom az alkalmat annak a tisztázására, hogy a Segelfossi Ujságot nem én szerkesztem, jelentette ki Rasch ügyvéd kissé ünnepélyesebben, mint kellett volna. Az arca közben őszinteséget mutatott, mintha rámázolták volna ezt az őszinteséget, ezt a rendkívüli igazságszeretetet. Én a hóna alá nyúltam annak a sápadt nyomdásznak, ezzel voltak ugyan bizonyos személyi ambicióim is, de nem olyanok, amikért bárkinek is számadással tartoznám. Szóval: egyengettem a fiatalember útját és ő a lapot kiszedi és egyúttal szerkeszti is. Néhány esetben aztán magam is írtam egy-két sort, vagy átfésültem, amit ő írt, – ennyi az egész Magamnak se tetszik sokszor a lap modora, de minden alkalommal igazán nem léphetek közbe, arra időm se lenne elég.

Persze, hogy nem, mondta Holmengraa úr. És azt remélte, hogy ezért az engedékenységért az ügyvéd majd enyhíteni fogja a lap hangját. Hiszen ezt a Rasch ügyvédet éppen a malomtulajdonos alkalmazta itt Segelfossban, ő egyengette az útját, sőt még az uraságnak -200- is bemutatta a kastélyban, – csakugyan ne rejtőznék az ügyvédben semmi szemérem? Megengedné, hogy az ő ujságja lázítson a jótevője ellen?

Eszembe se volt, hogy önt megtámadjam, kedves barátom, mondta a doktor. Egészségére!

Egészségére! Nagyon hálás vagyok, amiért alkalmat adott, hogy eloszlassak egy félreértést, mondta az ügyvéd szertartásosan. Én nem tartozom a Segelfossi Ujság szerkesztőségéhez, jelenleg sem, aminthogy a multban sem tartoztam hozzá.

Most aztán általánosabb beszédtárgyra terelődött a szó, mindenféle helybeli és környékbeli hírekre. Landmarck lelkészről elmesélték, hogy éppen most fejezett be egy csinos egyfogatú kocsit, az utolsó kerékszögig mindent maga csinált rajta.

Mindez nagyon rendjén volna, mondta rá doktor Muus, de hogy egy tisztviselő, egy lelkész ilyesmivel foglalkozzék, – hová vezet ez? Ha én az apámat, vagy a nagyapámat az esztergapad mellett próbálnám elképzelni!

És a szertartásosan hallgatag fárfiaknak is megeredt lassan a nyelvük, nyilván a bor is megtette hatását. Az ifjú Willatznak is megjött a kedve, a malomtulajdonosnak átadja Anton Coldevin üdvözletét, elmondta, hogy nemsokára ideérkezik, sőt már útban is van. Apja, a konzul volt beteg, különben már régen is lenne.

De jól emlékszem még Coldevin konzulra, mondta Holmengraa úr. Ő közvetített, mikor a maga apja urától telket vásároltam, egy nyári éjszakán kötöttük meg az alkut, és az északi fény ragyogott felettünk. Nagyon -201- szeretetreméltó ember volt a konzul, mindig volt kéznél egy jóizű tréfája.

Kár, hogy akkoriban még nem voltam itt, mondja, akkor biztosan én közvetítettem volna.

Igen, igen, Holmengraa úr, ön által szereztem itt a birtokot és a működési teret. Apropos, látta a ligetemet az utóbbi időben? Valami pompás és csodás dolog, úgy-e, doktor úr?

Csakugyan nagyszerű. De, mint mondtam, még hiányoznak a pacsirták. Mikor rendezi meg már a kerti ünnepélyét, ügyvéd úr?

Hamarosan. Csak ez a kánikula múljék már el. Addigra a fák még jobban meglombosodnak és megnőnek néhány hüvelykkel. Most már van szökőkútam is, Holmengraa úr, és egy vasöntődével is tárgyalok, néhány művészi szobor dolgában. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy tulajdonképen egészen helyén van itt a fényképész. Legalább fotografálhat majd az ünnepélyen, és meg is csinálja a maga kis üzletét, hiszen világos, hogy minden résztvevőnek kell majd kép.

Mariane kisasszony összevonta a szemöldökét, ravaszúl nézett az ügyvédre és úgy mondta:

Mikor már felkeltek az asztaltól és megitták a feketét, Muus doktornak sikerült rövid időre egyedül maradnia Mariane kisasszonnyal. A doktor arról beszélt, hogy az ő csekély személyét illetőleg valami változás áll be, mert a leghatározottabb szándéka elhagyni Segelfosst… Ilyen az élet, az emberek egymásra akadnak, -202- aztán szétválik az útjuk. Mi is egymásra akadtunk, Mariane kisasszony, és most…

Cisz, há, é, doktor úr, csak lágyan és bensőségesen, így ni: cisz, há, é…

Vagyúgy, már megint gyerekek lettünk! mondta a doktor, és nevetett. Vagy csak a hétfejű hidra bújt elő a bűvös szekrénykéből?

Legfeljebb a saját gyufaskatulyájából, doktor úr. Fölösleges mondania, hogy az utóbbi időben gyakran fordúlt meg a lelkészlakban.

No ugyan! A doktor szabadkozni kezdett és igyekezett magát fehérre mosni. Hogy vajjon hova gondol Mariane? A papné rendkívüli asszony, közösek a hajlamaik, közös a kultúrájuk és ne felejtsük el, kérem, hogy a kislányokat csak nemrég bérmálták, a fiatalabbat éppen tavaly. Ne vessük el hát a sulykot.

Nem tagadom, mondta a doktor. Természetes, hogy jó szemmel néznek a családban és hogy már jó néhányszor megfordultam ott. A két fiatal lány és az édesanyja csak maguknak élnek, a lelkész kevés időt szentelhet nekik, őt egészen leköti a műhelye. Így aztán érthető, hogy szegénykék örülnek, ha néha művelt társaságuk akad. De attól még nagy ugrás van odáig…

Ez úgy hangzik, mintha egyenesen tanácsolná nekem. -203- Szóval nem érdekli, hogy feladom-e ezt a tervet, vagy sem?

Holmengraa úr kikísérte a vendégeit az útig és ott azzal bucsúzott, hogy a malomba megy. Szabad elkisérnem? kérdezte Willatz. Vajjon Holmengraa úr ezt az ajánlkozást csak elvárta-e, vagy pedig elő is idézte? Mert elég okos és éleselméjű volt hozzá. Meg volt az oka, hogy szeresse ezt a fiatalembert, örült, hogy visszatért és most együtt lehet vele, az ifjú Willatz eszébe idézte a régi időket, mikor ő még mint a mesék királya jött el Segelfossba, bejáratos volt a hadnagyékhoz, itt építkezett és megtelepedett. Micsoda napok voltak azok! Azóta megváltoztak az idők és a királynak le kellett szállni a trónjáról. Hátha még egyszer szerepelhet az életében egy Holmsen, aki följebb viszi őt!

A két úr lassan haladt föl az úton, szép meleg idő volt, néha-néha találkoztak Holmengraa úr valamelyik munkásával, mert éppen ilyen időtájt csináltak szabad órát maguknak a munkások. Talán szándékosan tette mindezt Holmengraa úr, meg akarta mutatni az ifjú Willatznak ezeket a felforgatott állapotokat?

Willatz azonban egyelőre nem látott semmit. Furcsa két emberke ez! mondta az ügyvédről és az orvosról. Ha beszélni hallom őket, azonnal megértem, miért eszik a kinaiak a rizst kis pálcikákkal!

Ugyan mire célzott ezzel? Hogy szűkkeblűek, korlátoltak és kicsinyesek voltak? Az ügyvéd kétségkívül nagy stréber volt, de a Muus doktor fölényeskedése még jobban visszataszította a fiatalembert. Lehet, hogy -204- Willatz lelkében megragadt valami előkelősdi, valami dsentri-tempó még az angol iskola idejéből. Vagy az ősei elkótyavetyélt földjének utolsó maradványa bizsergett a vérében: egy kis heraldika? Az nem volt inyére, hogy a doktor, bár jó családból származott, mindig talpalt cipőt viselt, és hogy a kabátján meg lehetett látni a karosszék nyomát. És milyen furcsa ingeket tartott finomaknak! Mindez azonban még tűrhető lett volna, ha a jó doktor – önmagáról is fölényesen tud gondolkozni…

Az erős mindig egy még erősebbre ütközik. A negyedik Willatz Holmsen gondolt-e már arra, hogy kicsoda ő voltaképpen? A társai bizony már nem egyszer emlékeztették erre. És ő maga is gyakran tréfálkozott róla: ő az utolsó sarj a családfáján, olyan, mint egy ócska kép, ha már széttörték a keretét. Egy kevés külső dísz, egy kis dandység, valami öröklött vagyonka, törpe falusi birtok, – hát azért már banális egyéniségnek kell neki lenni? Az való, hogy kerek kétszáz esztendős múltra tekinthet vissza. És a fajtája? Ősei még szolgák és lakájok voltak és az uraságok széke mögött sorakoztak föl, így kezdték el a karrierjüket, aztán házgondnok, felügyelő lett belőlük, megszerezték a hatalmat, fölcseperedtek és gazdaságra jutottak. Ez volt az első stáció. Aztán négy generáció következett, a fényűzés, kifinomodás, – most pedig ki kell halnia a fajnak. Ez az élet sorja. Mi különös van benne? Nem jó-e, ha ilyen búvóhelyek keletkeznek a társadalomban, búvóhelyek, ahova új törtetők és ingyenélők ugorhatnak a helyükbe? -205-

Bizony, a bor megoldja az ember nyelvét, Willatz most már belemerült a beszédbe és elmondott mindent, ami a szivét nyomta:

Ezek seholse vernek gyökeret, mindig csak délfelé törekszenek, mondta, megint csak az ügyvédre meg a doktorra célozva. Micsoda emberek ezek! Hivatalnoknépség! Csakugyan mind jobban belátom, mennyire igaza volt az apámnak, mikor azt mondta, hogy a hivatalnoktípus ér a legkevesebbet egy népben, – az csak olyan embergyártmány. A kereskedő, az üzletember mégis csak vállal valami kozkázatot, megalapítja a létét, egy kártyára teszi mindenét, néha semmi biztosítéka sincsen, csak várja minden pillanatban a nyereséget. A munkának, a spekulációnak és az eredménynek szenteli az életét, harcba száll a sorssal: a pajzzsal, vagy a pajzson. De ugyan mit él meg egy hivatalnok? Ha elhelyezik, akkor is csak a régi szárazmalmi munkát végzi egy új taposómalomban.

És az urak? Nekik abban rejlik az erejük, hogy megvolt a biztos talajuk: az ősi föld volt hazájuk, egy kisebb-nagyobb világ, ahol övék a hatalom. Kényes paripájukon kivágtattak a kapun a birtokra, amely egész sereg embernek adott kenyeret. Nemcsak megalapítottak egy nemzetséget, hanem be is ültették mélyen a talajba. Mikor aztán kihalóban volt a nemzetség, a hivatalnokok igyekeztek a helyébe ülni. És vajjon mi jogon? Már béna volt a kezük, semmihez se kezdhettek vele, csak ültek az intézőségben és írtak, írtak. Lassankint elhitték, hogy ez az élet, – ez a cselédmunka, amint a betűket rótták, egyet a másik után. A hivatalnokcsaládokban az apát akárhány fiú követhette a pályán, ez nem járt semmi kockázattal, ők csak egy veszedelmet -206- ismertek, ha valaki későn tett le egy vizsgát. Nekik csak azt kellett folytatni, ami kivihető, érthető és megszokott, amit örököltek és amiért – fölvették a maguk kis évjáradékát. Amint az előd távozik, az utód nyomban elfoglalja a helyét, a múltja vezérfonala a jövőnek, ismert úton jár és csak az a kérdés, végigjárja-e?

Úgy-e, a kiváló embernél ez is egészen másképpen van, a gazdagság nem öröklődik át a végtelenségig, hanem kimerűl a harmadik vagy negyedik generációnál, a zsenit a sírba viszi a tulajdonosa és aztán – vagy föltámad, vagy nem. A nagyemberek kimerítik a nemzetségük minden őserejét. Ha lehetne, szabállyá kellene tenni, hogy a nagyembereknek csak lányuk lehessen, fiuk nem. Ennek törvénnyé kellene válnia az igazi arisztokratáknál. Bezzeg, a hivatalnoknép minden veszély nélkül hozhat a világra annyi fiat és annyi középszerűséget, amennyit csak akar.

Ó, milyen jól fejezte ki magát az ifjú Willatz, mennyire megoldotta a nyelvét a bor és milyen folyékony volt ilyenkor az előadása.

A hivatalnoknak nincs származása. Ő csak egy irányt követ: dél felé törekszik valamennyi. Soha sincsen saját otthonuk, mindig idegen telken laknak, a más házában. Képzeljük csak el, hogy nemzedékről-nemzedékre hajléktalan volt az egész családunk, mintha szünet nélkül az Isten átka függött volna felettünk. A gyermekek nem otthonosodnak meg azon a helyen, ahol születtek és fölnevelkedtek, hanem elviszik őket az első és a második és a harmadik helyről, ahol gyökeret eresztett a szivük, mert hát a szülők délre vágynak, -207- mindig tovább dél felé, és ha elhelyezik őket, elvágnak minden gyökeret maguk mögött. Fáj a szívem az ilyen gyerekekért. Hosszú, hosszú évek múltán talán ismét elvergődnek egy ilyen meghitt helyre. Talán utazás közben elnézik a lelkükbe vésett régi nyomokat, és nem jön könny a szemükbe többé. Talán emlékeznek még valamelyik élményükre, ez a kő, az a nyárfa talán juttat valamit az eszükbe, igen, és ott, annál a pataknál forgácsot úsztattak a vízben. El-elnézik egy kis ideig, – aztán elmennek onnan. Utaznak tovább.

Nézze csak meg ezt a két embert! Annyi ideig hajoltak már egy asztal fölé, hogy belegörbült a hátuk és a kezük már nem alkalmas semmi rendes munkára. Az orrukon is gyakran ül szemüveg. Ez annak a jele, hogy a nagy tudomány, amely az agyukat elöntötte, elvonta a szemtől minden látóképességét és ők szegények, már nem látnak semmit. És ezekből az emberekből váljon új arisztokrácia! Nézze csak meg őket, ahogy ott baktatnak ketten.

Az ifjú Willatznak nem volt nehéz dolga, hogy mindezt kifejtse, hiszen most nem ellenkezett vele senki. De mikor a pajtásaival üldögélt együtt, biztosra vehette, hogy valaki majd nyersen leinti: hohó, az utód beszél, a nemesi sarj! És milyen jól tudja már a leckéjét, az apja meg a négy őse ugyan alaposan betanították! Az én apám bíró volt, az övé még csak nem is aktív tiszt, nos, melyik ér többet? És mit ér ő maga, a trónörökös úr? Van a vidéken egy kastélya! És mi lehet belőle? Azt egy jóstól kérdezzétek! Igy persze könnyű dolga van az embernek, ha nem sikerül valamelyik vizsgája, akkor otthagy csapot-papot és hazatér a vidéki birtokára. Ott mindig akad valami öreg szolgáló, -208- az majd ellátja. Az utódnak, a nemesi sarjnak semmi gondja, megvan az öreg szolgálója, akit örökölt és a szolgálónak csinos főkötője van és jóságos szeme. Ha a nagyságos úr reggel sokáig hever az ágyban, akkor bejön s megkérdezi, hogy nem beteg-e, ha sokáig ül a nagyságos úr egy széken, ő ráveszi, hogy keljen fel, nehogy a hosszú ülés meg találjon ártani. És aztán meghal. Akkor a szolgáló virágot ültet a sírjára. Ez a nóta vége. És bizony, ők a legjobb utódok és nemesi ivadékok, ők: – a halottak. Azok rezignáltak és szerények! Bizony, Willatz Holmsen úr, csak amelyik jelentéktelen és haszontalan, az dacol a halállal és akar továbbélni mindenáron!

De hát mindenkinek megvannak a maga szempontjai, és Holmengraa úr is a maga gondolatait követte. Lehet, hogy a fiatalember beszédében az apjára, a hadnagyra emlékeztette valami, annak is hasonló nézetei voltak, ez meglátszott minden szaván és cselekedetén. Holmengraa úr fülében még mindig ott csengett az egykori hadnagy hangja, de annak minden szava keserű volt és igaz, a fia szájában viszont valahogy veszélytelenül hangzott. Lehet, hogy volt valami igaz abban, amit mondott: a nagyembereknek nem szabad fiút nemzeni.

Holmengraa úr csak rámondta, hogy igen, igen, bólintott és odahallgatott, gondolni azonban csak önmagára gondolt. Vajjon az ifjú Willatz nem vette észre a lebzselő munkásokat, és a sok rendetlenséget? Apja, a hadnagy, rájukmeresztette volna a szürke szemét és lett volna hozzájuk egy rövid kérdése.

Hát ez csak úgy lehet, hogy a természet, mikor úrrá tesz valakit, nem mindig adja meg neki az úri föllépés kellékeit, mondta Holmengraa úr.

A maga apja, az bezzeg úr volt. Gyakran gondolok rá, – meg a lovára. Ha csak a kezével intett, már szót fogadtak az emberei.

És azért mégis helyén volt a szíve. Keményen állt a lábán, mert tudta, hogy sok ember sorsa függ rajta, és tudta jól: ha ő meginog, akkor százan zuhannak a porba.

Bizony, úgy volt az, mondta Willatz. Na, itt jön egy másik, – lássuk köszön-e ez.

Holmengraa úr feltekintett, mintha csak most venné észre az emberét, és azt mondta:

Igen, meg kell tartanom, különben a többi társa összefog vele és sztrájka lép.

Konrad elsomfordált a két férfi mellett. Begombolta a mellényét és ez a foglalkozás szemmelláthatólag tökéletesen lekötötte a figyelmét.

Csakugyan nem köszönt, állapította meg Willatz. De hova mennek ilyenkor sorjában az ön munkásai?

Nem tudom, munkaszünetet tartanak, ők maguk honosították meg így. Néhánya úgy látom, ott szemben üldögél az erdőben.

Willatz Holmengraa úrra nézett és egyszeriben megértette, hogy a mesebeli király mennyire megroskadt. Látta, amint az ajka könnyen megremeg és az írisz a szemében fénytelen és színtelen lett. Bizony, megvénült már ez az ember.

Willatz meglepődött ezen a kérő formán és azon is, hogy a malomtulajdonos néhány lépést tett a munkása felé. Azt gondolta talán, hogy ezzel könnyít a dolgán? Ettől ugyan Konrad nem szaporázta a lépteit. Mikor végre nagynehezen odacammogott, nem várta be a parancsot, hanem maga kérdezte meg:

A többiek elmentek, hogy egy kicsit kiszuszogják magukat. Hát én is elmentem.

Konrad nagyon furcsállotta a hangot és szokatlannak találta. Valami különös történhetett, egy egész váratlan fordulat, mert a malomtulajdonos visszanyerte a hangját, nemcsak néhány szót vetett oda, hogy aztán elfordúljon, mintha el akarna rejtőzni. De meg aztán nem is volt egyedül, hanem a kastély tulajdonosa ment az oldalán, – hét ez ugyan mit jelentsen?

Gyertek, fiúk, ezt már én is szeretném látni! hangzott ismét az erdő felől.

És azzal kilépett Aslak, hatalmas, szélesvállú férfi, szájában az elmaradhatatlan pipa. A fején ellenzős sapka, zöld zekét viselt, a lábát pedig magas csizmába dugta, ennek a szárán csattok voltak. Két másik munkás is ment vele, ingujjban, de szalmakalappal a fejükön és cigarettával a szájukban.

A malom felé indultak. Konrad csatlakozott a társaihoz és heves beszélgetés indult meg köztük.

Holmengraa úr lehajtott fővel ment az úton és gondolkozott. Lehajtott fővel! Így igazán nem járhat egy király!

Lehet, hogy valami kész terve volt már és ütni akarta a vasat, amíg meleg. Mikor a malom elé érkeztek, megkérdezte a sagvikai Bertelt:

Nincs talán szükségünk az emberekre, Bertel, hogy így elkószálnak a munkaidő közepén?

Nem? kérdezte Aslak. És azt hiszi, hogy ezt Holmengraa úr egyedül fogja meghatározni?

Általános mormogás. Mind több munkás szakította meg az őgyelgést és sietett oda. Látták, hogy ott történik valami. Aslak szipákolt és köpködött. Mikor a pipája kialudt, egyszerre több gyufával akarta meggyújtani és a gyufákat aztán nem taposta el, hagyta, hogy égjenek a földön. Nagy, behemót ember volt, most pedig különösen bízott magában.

Mindenki a munkájához, emberek! parancsolta a malomtulajdonos. Aki dolgozni akar, azonnal munkába áll, a többi mehet ahova akar.

Aslak még sohasem hallott ilyen beszédet a malomtulajdonos szájából. Még a pipáját is elfelejtette szívni, annyira leverte a lábáról ez a hihetetlen fordulat. Mikor kicsit észbekapott, azonnal magyarázkodni kezdett és kijelentette, hogy ezt a külön pihenőt már évekkel ezelőtt honosították meg és nem hajlandók lemondani róla. Végül azt mondta, ha őt elbocsátják, akkor alighanem mások is leteszik a kalapácsot.

Ez a támogatás megerősítette Aslakot. Most már biztos lett a fellépése, haragos volt, tiszteletlenül beszélt a főnökével, tegezte és Tóbiásnak nevezte.

Tudjuk jól, hogy honnan származol, mondta neki, egy jött-ment vagy és Tóbiás a neved, ne tégy úgy, mintha te lennél a római pápa. Ha még egy szót szólsz, itt hagyunk faképnél valamennyien!

Rendben van, menj csak a kikötőmesterhez, ő majd kifizeti a béredet, mondta Holmengraa úr.

De Aslaknak még egy ütőkártya lehetett a kezében, hatalmas ütőkártya, mert haragos, sértődött mosoly ült ki az ajkára. Az ifjú Willatzra nézett, aki közömbös arccal egy kissé távolabb állt, – és azt mondta:

Most visszatér mindenki a munkájához, vagy valamennyiteket elbocsájtalak! kiáltja a malomtulajdonos és csakúgy zeng a hangja. Téged, Konrad, mindenesetre elbocsátlak.

Aslak azonban már valahogy összeköttetésbe hozta -214- az ifú Willatzot a katasztrófával és ezt a szálat nem volt hajlandó olyan könnyen elejteni.

Talán a vőd az ottan? kérdezte a malomtulajdonostól. Hozd csak ide, hogy illő módon üdvözölhessük!

Végül nagynehezen mégis megértette, hogy Konradot is elbocsátották a malom szolgálatából és erre még jobban fölragyogott az arca, mintha még jobb fegyver akadt volna a kezébe.

A döntő szó azonban már elhangzott. Holmengraa úr és a kísérője tehát ismét elindultak lefelé az úton. A malomtulajdonoson egyébként nem látszott meg, hogy öröme lett volna az energikus fellépésben, még mindig összegörnyedt háttal haladt az útján. Megfoghatatlan dolog volt ez, egy királynak végre is magasba emelt fővel kellene távoznia, az öreg tengerészhez és kalandorhoz nem is illett úgy elhagynia a helyet, hogy legalább egy-két revolverlövéssel ne könnyítsen a lelkén. De ő csak nézett, az ifjú Willatzra emelte vizenyős kék öreg szemét és azt mondta:

Illett vajjon ez az őszinte kitörés egy fölényes, uralkodásra termett emberhez?

Veszem észre, hogy Konrad nem fér a bögyödbe, hahaha, felhúzta a cipőidet a tánchoz, ez csakugyan hallatlan! De vajjon milyen táncra jársz te magad éjszakánként, Tóbiás? Azt hiszed, hogy valami nagy tisztelet jár ki neked, te híres szabadkőműves? Tudjuk jól, hogy belopózol a házakba és titkos találkákra jársz a szénapadlásokon. Elég ember állítja, elég tanu látta! Jársz táncolni te is, csak kettesben és az ágyba! -215-

Aslakból csak úgy ömlött tovább a szitkok árja. Ez volt az ő ütőkártyája. A munkások mögötte csoportosultak és nyerítő nevetésüktől visszhangzott a levegő. Holmengraa úr szemmelláthatóan szerette volna siettetni a lépteit, hogy gyorsabban elkerüljön erről az átkozott helyről, alázatosan mosolygott és a fejét rázta, mintha azt mondaná: Hát hallottak már valaha ilyen galád rágalmakat?

De az ifjú Willatz elsápadt és megállt. Egy pillanat! mondta és sarkon fordult. Aztán elindult visszafelé és menetközben lehúzta a kezéről a keztyűt.

Itt jön a vőmuram! mondja Aslak. Várjatok csak, majd méltó fogadtatásban részesítjük!

Willatz odamegy hozzá, egy ütés a levegőben és Aslak a földön fekszik. Hogyan? – kezet emelt rá? Úristen, micsoda ököl ez. Kemény és angolos! Az áldozat se kiáltott föl, csak összecsuklott a teste, mintha a végórája érkezett volna el.

Aslak mögött bomladozik a munkáscsoport. Néhányan nyiltan hátrálnak és az ifjú Willatz követi őket.

Engem hiába szemelt ki, mert én már megyek is innen, mondja Konrad siralmas hangon.

Amint a társai meghallják az alázatos szavakat, fölvillan bennük, hogy miről is van itt szó voltaképen: azt parancsolták nekik, hogy rögtön vissza a munkához, – vagy azonnal elhagyni a malmot. És már jön vissza a malomtulajdonos is, a főnök, minden mehet úgy, mint eddig, csak a helyükre kell visszatérniök. Nem a malomtulajdonos ütött meg valakit, a malomtulajdonos sohasem szokott senkit megütni…

A könyökükkel taszigálják egymást és összedugják a fejüket, aztán párosával elindulnak, vissza a munkahelyükre. -216- A gézengúz Konradot cserbenhagyják. Konrad pelig Aslakot hagyja faképnél. És most ujra a napfényre villan a helyzetük minden nyomorúsága: – hiába kerékpároznak, hiába járnak csattos csizmában és veszik a legdivatosabb ruhákat Theodor boltjából, hiába szedték magukra minden külső és felszínes fejlődését ennek a virágzó helynek: a jellemük változatlan maradt. És változatlan az egész nyomorúságuk is.

Holmengraa úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, de azért ostoba lett volna, ha az eredmény nem elégíti ki. Pedig Holmengraa úr nem volt ostoba, ezt az ellenségei se foghatták volna rá. De bizonyos, hogy teljesen kijött a sodrából.

Bocsássa meg, hogy kénytelen-kelletlen tanujává lettem ennek a jelenetnek, mondja neki Willatz.

Most Aslak megvonaglik, felül, a fejéhez kap, föltápászkodik, megkeresi a sapkáját és elindul. Néhány lépést tesz, visszafordul, még egyszer végignéz a két úron és azzal szépen tovább baktat lefelé az úton. Odalent utóléri Konradot. Most bizonyára a kikötőmesterhez mennek és fölveszik a bérüket.

Bizony, így van ez, mormogja Holmengraa úr maga elé. Mit is akartam mondani… mondja aztán. Éveken át parancsolgattam nekik és ők dacoltak velem. Bertel, hol vannak? A munkahelyükre mentek?

Félnek a korbácstól, mondja az ifjú Willatz és összeráncolja a homlokát.

Holmengraa úr a fejét csóválja, a tengerész, aki a lelkében él, bizonyára örül most magában. De a malomtulajdonos kénytelen tovább látni az orránál: hiszen három nap mulva mgismétlődhetik az egész -217- história! Aslak nem halt meg és a szelleme se veszett ki a munkásokból!

Bocsásson meg, hisz a dolog tulajdonképen nem tartozik énrám. De ez az ember többször is emlegette, hogy szeretne velem közelebbről megismerkedni, hát én a magam felelősségére odamentem hozzá, hogy kivánsága szerint bemutatkozzam neki.

Vajjon gyáva volt-e, vagy ravasz? Nem mert-e odaállni a saját legjobb támasza mellé, vagy pedig nem is akart? Nem tesz az jót egy mesebeli királynak, ha túlságosan világos vonalakban mutatkozik meg, a legjobb, ha körülveszi magát a monda homályával. Csak az volt feltünő, hogy Holmengraa úr hirtelen tüntetni és dicsekedni kezdett.

Ezek azt hiszik, hogy nem vagyok már elég gazdag, azért nem respektálnak eléggé. Néhányszor megszorítottam már az üzemet és a lisztárakat fölemeltem, egyszer-kétszer, ezt aztán rossz jelnek vették. Pedig hát, mondja, és ebben a pillanatban fiatalon és energikusan áll ott, én tehetem, hogy itt akár az életem végéig veszteségeket szenvedjek. Persze nem mondhatom meg magának, hogy miért. De azért mégis tehetem.

Most már ismét király volt! Igen, ez volt Holmengraa, világos fénycsíkot vágott a sötétben, úgy tudott feltűnni a monda éjszakájából, aztán ismét alábukni és egy nagyszerű pálya aranyos ívét hagyni maga után!

Most háború van a keleten, mondta. És Japán csengő arannyal méri fel a hajók rakományát. -218-

Willatz Holmengraa úrra nézett. Vajjon józanul beszél ez az ember? És csak úgy, udvariasságból, megkérdezte:

Az én kezem hosszú, felelte Holmengraa úr és mosolygott. Annak idején Kubával is volt dolgom, Puerto-Ricoval, a Filippinákkal, az Antillákkal, Jamaikával.

Ez már a monda világa. És ez már Holmengraa úr, a király. Hozzá is tette mindjárt:

De ezt persze nem mondhatom el az embereimnek, azért hiszik ők, hogy lekicsinyelhetnek! De egy szó mint száz, már régóta forgatok egy tervet a fejemben és arról szerettem volna beszélni önnel, de most, ezután a jelenet után nem szívesen terhelném vele.

Ez a terv még a maga apja ura idejéből származik, de egész a haláláig nem volt rá érkezésem, hogy megbeszéljem vele. Maguknak hatalmas területeik vannak még, fensíkok és zöld legelők. Ezeket bérbeadhatná vagy eladhatná nekem.

Nem, vad az nincsen és éppen ezért a maga számára nincs is haszna a földnek. Én azonban jószágot legeltetnék ottan, hatalmas ökörcsordákat.

Willatz a fejével intett. Igaz, az öreg Coldevinéknek bizonyára van néhány száz ökrük.

Én valamivel többet szereznék be. Kicsinyben kezdeném el, mondjuk egyezerrel csupán, de aztán megszaporítanám a számukat. Esetleg kétezerrel is kezdeném, de mindenesetre egészen kis arányokban, hiszen Mexikóban milyen más ökörcsordákat láttam én! -219- Amint maga mondja, a hegyek közt nincsen vad, se farkas, se medve, az állatok tehát pásztor nélkül is ellegelnének. Víz van a közelben, védőtető is akad a hegyek közt. A hely nagyon megfelelő. Kérem, gondolkozzék a dolgon, és aztán közölje velem az elhatározását.

És a két úr elbúcsúzott egymástól. Willatz hazafelé indult. Most végigláthatott az egész birtokon, nyugat felé a sziklás ormokon és a szántóföldeken, amint legyűrűztek a víz partjáig. Valamikor, a régi nagy időkben az ő hazája volt ez a Segelfoss…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK TÓBIÁS KIRÁLY VÁROSA ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Tóbiás király városa

Tóbiás király városa

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE