The Project Gutenberg eBook of A tisztesség nevében by Tamás Kóbor

Hernyány György csikorgó deczemberi hidegben, este hét órakor sétál az úri-utczában, egy eleven, didergő saison-anakronizmus. Elegáns, rövid világossárga felöltő feszül erős termetén, melyet tüntetőleg nyitva hord, nehogy ráfogják, hogy fázik és nincs téli kabátja. Gyönyörü világos nyakkendője kifehérlik a szélesre kivágott fekete kabát alól, mely akkori divat szerint tenyérnyire kilátszik a rövid felöltő alól, fényes, vékonyka lakczipője alatt frissen ropog a frissen hullott hó. Czilinderje hanyagul a feje bubjára vágva, monoklis szemével szemtelenül kacsint a hazafelé siető masamód-lányok kalapja alá.

Aki Hernyány Györgyöt így látja végig ődöngeni az úri-utczán, azt hinné, hogy a Hernyányok harminczezer holdnyi erdejéből még nem vágtak ki fát. Pedig annak a harminczezer holdnak a javarészét már György apja vesztette el kártyán, a fiára csak annyi maradt, hogy legyen jogczime adósságokat csinálni és semmit se dolgozni. -2-

A Hernyányok családjában sejtették, hogy valamikor ebek harminczadjára kerülnek, de ez a sejtelem éppen csak egy mottót szült: amikor a Vágon leuszik a Hernyányak utolsó tutaja, az utolsó Hernyány akkor lövi magát főbe.

Nos, az utolsó tutaj már tavaly uszott le a Vágon és Hernyány György most sétál az úri-utczán. A családi mottóra nem gondol, semmire sem gondol. Teljes bambaságba merült. A nyomor üldöző mániája tölti el lázba eső lelkületét: azt hiszi, mindenki kutatja rajta, hány nap óta nem ebédelt s hogy hitelez-e neki még a kávéházi pinczér piccolókat, miket ebéd helyett költött el. A végső nyomor az ősi nemesi gőgöt keltette föl benne, kifeszíti a mellét, keményen összeszorítja fogait, hogy ne vaczogjanak és nem tér ki senkinek. Azért, hogy neki nincs egy krajczárja s hogy a pinczér ma délben már görbén nézett rá, mivel még borravalót sem tudott adni, ő nemes ember, aki inkább éhen hal, semhogy egy pugrisnak kitérjen az utjából.

Az úri-utczában sorra csukják a boltokat, ritkul az emberáradat. Hernyány György megvetőleg nézi a boltos-embereket: nyomorult férgek vacsorálni mennek. Vacsoráljatok: Hernyány György éhen hal!

Különös gyönyörüséget keltett benne ez a gondolat. Különálló, magában való egyéniségnek érezte magát, az egész világot két részre osztotta: vacsorálókra -3- és éhenhalókra. A másik részt ő képviseli. Micsoda dicsőség ez! Végigmenni büszkén az utczán, szilárd léptekkel, összeszorított fogakkal, aztán szó nélkül elhullni és jajszó nélkül meghalni. A jóllakottak körüle csoportosulnak és megbámulják…

De nem, nyomorult pugrisok mesélnék egymásnak: ni, Hernyány György éhenhalt. Elhullott az utczán, mint kutya és eltakarítják közköltségen, mint kutyát. Nem, nem, inkább neki megy a Dunának, elvész a habok között nyom nélkül, ne tudja meg senki, mi lett Hernyány Györgyből.

A kigyó-tér sarkán megszédült, hogy kénytelen volt a sarokháznak támaszkodni. Hideg veriték lepte el az arczát, viziók az agyát. Az éhség megrészegítette. Enni, enni! Reszketett minden ízében és fölzaklatott agyával egy terített asztalt képzelt maga elé, melyen ő dühösen pusztít az ételek között, eszik és sült-darabokat hajigál a földre, a tükörre. Enni, enni! a szája gépiesen mozgott, rágott és csámcsogott s beleit szakgatta az éhség. Térdei megroskadtak, a háta megcsuszamlott a falon.

Néhány elkésett virágárusleány ment arra és csodálkozva nézegette a hordár módjára falnak támaszkodó gavallért. Hunyorodó szemével észrevette ezt s kétségbeesett erőlködéssel összeszedte -4- magát. Ne lássák. Ismét kiegyenesedett s kissé ingó léptekkel, de emelt fővel, monokliját is reszkető szemére tolva, ment a hatvani-utczába. Azt hitte, ismét tisztán lát. Ma éjszaka még meghal, de előbb vacsorál. Vigan, gavallérosan megy a halálba, ahogy Hernyányhoz illik. Bemegy valamely előkelő vendéglőbe, itt megvacsorál urimódra, osztrigán kezdi, pezsgőn végzi és aztán megy, megy egyenesen a Dunának.

Igen, de nem egyedül megy vacsorálni, hanem társaságban. Hadd legyen a mulatság teljes. Az utczán masamód-lányok, egy-egy elkésett polgárasszony is siet tova, összeköti az utolsó vacsorát egy utolsó szerelmi kalanddal. Ez ötlet egészen fölvillanyozta. Az éhség mardosó érzete megszünt s lelkét eltöltötte szebb napok hepcziája. Megállt az utczasarkon s várta a jövőket. A lompos kabátu masamód-lányok derogáltak neki, kicsinylően fintorgatta az arczát. Valami különös, valami érdekes kalandra vágyott, mely megérdemelje, hogy az utolsó legyen.

Megvan, ez az! Egy fejedelmi alaku nő haladt el mellette, rá sem nézve. Mikor Hernyány György utána nézett, megcsapta őt a finom parfum illata, mely a hölgy ruhájából áradt. Ez az! Az illat egészen elbódította már bóduló agyát s teljesen elfelejtette állapotát. A régi vakmerőséggel indult a hölgy után, aki hiába gyorsította meg a járását, Hernyány György csökönyösen az oldala -5- mellett maradt. Majd féllépésnyire elébe kerülve szemtelenül feléje hajolt s megszólította:

Hernyány Györgyöt ez nem riasztotta vissza. Belekapaszkodott a hölgy karjába:

Erre a hölgy megállott, kitépte karját a Hernyányéból s merően ránézve szólt:

Nem folytatta. A gázlámpa fénye ráhullott Hernyány György halotti arczára s mikor a hölgy erre az arczra nézett, megragadta a fiatal ember karját:

Erre a szóra eloszlott a gavallér hepcziája. A monokli kiesett a szeméből s feje lecsuklott:

Ezzel megragadta Hernyány karját és vitte magával. Aki látta, valóban szerelmes párnak nézhette őket, még pedig, ahol az asszony szerelmesebb a férfinál. Hernyány György akarat nélkül követte az asszonyt, szinte aludt az uton. A legközelebbi -6- vendéglőbe tértek be, egy külön szobába, ahol a hölgy cognacot rendelt és gazdag vacsorát. A cognacra Hernyány valamiképen magához tért, de szó nélkül, alázatos elfogultsággal ült a székén s nem mert az asszonyra nézni. Ez pedig rajta felejtette tekintetét a fiatal ember sárgára vált arczán. Nagyobb ellentétet kettőjüknél képzelni sem lehet. A hölgy egészséges, izmos szépsége virult és illatozott, vonásai finomak, de csupa energia s szőke tömött haja határozottan, akaratosan simult a halántékára.

Ahogy végig nézett a még mindig reszkető, magába roskadt férfin, megvető mosoly játszott a szája körül.

Mikor fölszolgálták a vacsorát, a hölgy egy háziasszony szeretetreméltóságával biztatta vendégét, hogy egyék. Teletöltötte a poharát gyöngyöző sárga borral és mosolyogva koczczintott vele. Hernyány György a koldus alázatosságával és félszeg elfogultságával evett. Kése, villája reszketve csördült a tányérhoz s alig tudta a falatot a szájához vinni. A szép asszony pedig, hogy felbátorítsa, kezdett neki intim hangon beszélni: -7-

– Ismerem jól az éhség fiziognómiáját, – szólt, – tanulmányoztam a magam arczán. A nyomor minden iszonyatossága hagyta rajta a nyomát, nem csoda, hogy megismertem az ön arczán is. Ön ugy-e bár öngyilkos akart lenni?

– Az, az, a férfi, ha éhes, lop, vagy golyót röpít az agyába, a nő – azt megváltják lelketlen jótevők.

Majd hosszan ránézve a férfi arczára, aki szemét, nyomorult helyzete érzetében, lesütötte, hirtelen kérdezte:

– Főbe fogja magát lőni, – folytatta az asszony, – s tudja-e mit érzek e gondolatra ön iránt? Irigységet. Sárga irigységet! Hej, ha nekem is csak az az utam lett volna! Istenem, milyen boldogok is a férfiak, hogy főbelőhetik magukat.

Izgatottan fölhajtott egy pohár pezsgőt s kaczagva tette kezét Hernyány vállára.

– Bocsásson meg, vannak ilyen bolondos ötleteim, amikor jókedvü vagyok. S most nagyon jókedvü vagyok, önnek köszönhetem. S tudja, mi jutott eszembe? Ha megfordítva állana a dolog s ön, a gazdag ember, talált volna reám, az éhes leányra, milyen egészen máskép ülnénk most itt! -8- Ön akkor szerelmes volna belém s alkalmasint már be is bizonyította volna.

Hernyány György ekkor magához tért már. Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel. Az a sajátságos, erőteljes jellemtelenség volt meg benne, hogy a pillanat követelményéhez illő magatartást tudott magára parancsolni. Ugyanaz a képesség, melylyel a hamis kártyán kapott gavallér megsértett becsületét emlegeti s pisztolya csöve elé állítja leleplezőjét. Átérezte, hogy ebben a megalázó koldus-szerepben nem szabad megmaradnia, nem szabad tűrnie, hogy ez az asszony játszék vele. Egyetlen fogással fölébe kell kerekednie.

– Asszonyom, nem vagyok hálátlan, de ön tulbecsüli a szolgálatot, melyet nekem tett s kissé kevésre az ellenszolgálatot, melyet rajtam megvesz. Jusson eszébe, hogy gavallérral áll szemben s férfiúnak az asszonyi jótett csak olyan becsületrabló, amilyen nőre nézve, ha szerelmét veszik meg.

Az asszony meghökkent, egy pillanatig kereste a szavakat, aztán fölkelt ő is és kezet nyujtott Hernyánynak.

– Bocsásson meg, átlátom, hogy helytelenül viselkedtem. Asszonytól ennyi elég.

Hernyány még mindig hüvös nyugalommal hajtotta meg magát s állva maradt. -9-

– Üljön le uram s ajándékozzon meg továbbra is társaságával. Teljes elégtételt adok, ha megmagyarázom önnek lelki állapotomat, meg azt, hogy voltaképpen ki vagyok. Hadd modjam önnek nyiltan, hogy mikor itt láttam önt, éhesen, a halál szélén s táplálkozott abból, amivel én terítettem asztalát, kaján káröröm izgatott fel. Mert én gyülölöm a férfiakat, azokat a büszke, lelketlen teremtéseket, akiknek én csak a bestialitását ismertem meg. Gyülölöm őket, mert a rabszolgájuk vagyok, mert becstelen vagyok az ő lelketlenségük révén. Engem egy ember szedett föl az utczán, úgy, mint én önt. Öt napja, hogy nem ettem, lázban voltam s akaratom megtört. Addig védekeztem a bűn ellen, de mig ezelőtt ellent tudtam állni a csillogó gyémántnak, most megtántorított egy szelet sonka. Valami szegény ördög, egy orvosnövendék szedett föl. A lakására vitt és sonkával etetett. S a nyomorult rögtön megvette rajtam jutalmát, rajtam, a lázbetegen, aki azt se tudtam, mi történik már velem. Öt nem bestialitás ez? S másnap ismét az utczán voltam s kérdeztem magamtól: hát érdemes bevárni, míg ismét az éhenhaláshoz közel leszek? Hiszen nekem már nincs veszteni valóm. A becsületemet megvették rajtam husz krajczáron!

Megint megtöltötte a poharat s fölhajtotta. Szép arcza lángolt, a szeme szikrázott.

– S most nézzen végig rajtam. Tetőtől-talpig nagyvilági nőt lát maga előtt. Ez a gyürü itt -10- az ujjamon, megér ezer forintot, ez a broche ötezret. Van palotám, van fogatom. Ünnepelnek. S mind ebben a gazdagságban nincs egy rongy sem, amit nem a becsületemmel fizettem volna meg. Nyolcz évvel ezelőtt az utcza sarkáról integettem volna önnek, hogy kövessen. Voltam a szeretője részeges mesterlegényeknek, s maitresse-e voltam köszvényes nyugalmazott táblabiráknak s a maitrese-je voltam minisztereknek is. Az életem olyan, mint a herczegnőé és soha sem sajnáltam, hogy így történt. Jókedvü vagyok a szivem mélyéből. Csak amikor iszom, amikor iszom, – szólt tompa hangon, a homlokát kezei közé szorítva – akkor érzem, mintha valami fekete felhő szállna az agyamba s a kezemmel kellene megfojtanom azt a nyomorultat, akinek életemet, gazdagságomat köszönhetem. S szeretném tönkretenni mind a férfiakat, akik szerelemmel közelednek hozzám. És – itt rekedten kaczagott – tönkre is teszem, ahhoz a gazdagsághoz nemcsak a becsületem, hanem öngyilkos kézzel ontott vér is tapad!

Nem tudom, a nő látta-e Hernyány György arcza kifejezését, de ha látja, bizonyosan félremagyarázza. Tán egy sejtetlen tragédia lesujtó érzetének nézte volna azt a félig rémült, félig csodáló kifejezést, ami a gavallér arczán visszatükröződött. Pedig e kifejezés mást jelentett. Hernyány György úgy érezte, mintha valami ütés érte volna a szivét, aztán nem volt semmi érzete, sem gondolata. Nézte -11- azt a hatalmas, lángoló szépséget, amint magából kikelve, egy Semiramis kegyetlenségével vért emleget. Milyen asszony! Milyen temperamentum!

– Asszonyom, ön le akarta magát alacsonyítani előttem, hogy közelebb legyen hozzám. Akaratában is, rólam való itéletében is csalódott. Amikor nem ismertem önt, úgy szólítottam meg, mint az aszfaltbetyár a festett száju hölgyeket, most, hogy megismertetett magával, nem merek másképp szólani önhöz, mint a legnagyobb tisztelet hangján. Ön megmentett egy életet, melynek rám nézve semmi értéke nincs. Az öné, tehet vele, amit akar. Ha megtartja, rabszolgája leszek, ha nem, holnap történik meg az, ami ma történt volna.

A nő bizonytalan szemmel nézett rá, mintha nem értette volna, mintha még valamit várt volna. A pezsgő mámora, nagy felindultsága sajátságos lázba ejtette. Tétovázva, hirtelenül kérdezte:

– És egyebet nem mondhat? Egyebet nem szeretne mondani? Még egy csókot sem kér tőlem?

– Ha pénzem volna, vagy a szivét birnám, -12- a lábai előtt hevernék, de csak koldusa vagyok, aki nem fogad el ajándékot. Nekem az élet nem kell, kell-e önnek?

A nő mámoros agyában mintha egy ötlet fogamzott volna meg. Felpattant ültéből s megragadta a férfi vállát.

– Elfogadom, az enyém. Mától fogva én rendelkezem önnel. S im hallja első parancsomat: csókoljon meg!

Hernyány ezt nem mondatta magának kétszer. Karjaiba kapta a gyönyörü nőt és éhes, forró csókot nyomott vonagló ajkára. Az szenvedélyesen viszonozta a csókot, majd felkapván ujra poharát koczczintott Hernyányval.

– Megboszulom magamat, szólt diadalmasan, jótevőmön. Engem egy férfi szedett föl az utczán s megvett egy vacsora árán. Vissza akarom adni a kölcsönt és a jótettet. Kvittek vagyunk!

Hernyány György másnap délben drága bundában, vastag szivarral a szájában, állított be a rendes kávéházába, ahol tegnap még borravalót sem tudott adni. Összegazemberezte a pinczért, aki neki piccolókat hitelezett s henczegő, hányaveti hangon, csakúgy foghegyről beszélt barátjaival. Szidta az időt, hogy olyan langyosra fordult s veszélyezteti a jégpályát, unottan nézegette az ujságot, hogy mit adnak az orfeumban. Olyan volt -13- mint ezelőtt két hónappal, mikor egyetlen estén verte el az utolsó uzsorakölcsönt. Barátjai kérdésére, hogy honnan e hirtelen gazdagság, unottan válaszolt:

– Gyerekek pompás szeretőt csiptem magamnak. Sokba kerül ugyan, de megéri. Valódi Vénusz.

Sokba kerül! Ezzel Hernyány György igazat mondott, anélkül, hogy érezte volna. Ez az ember az naptól fogva boldog volt, mint a métely, mely alkalmas talajba jutott, ahol fejlődhetik. Egy pillanatig sem érezte magában élete, jómódja és szerelme szégyenletes voltát, csak ahogy robogó fiakkeréről leszállt a jégpályán s jókedvü üdvözletet váltott barátaival, úgy homályosan gondolta:

– Ha megtudnák, bizonyosan diszkvalifikálnának. De hát nem fogják megtudni.

Hogy Szepesi Flórával viszonya van, különben nem titkolta, sőt nagy henczegve hirdette is. Ez csak emelte poziczióját és hitelét is. Mert akinek Szepesi Flórával viszonya van, annak, legalább -14- amig a viszony tart, vagyonosnak kell lennie. Hogy honnan lett Hernyány Györgynek hirtelen vagyona, azt senki sem tudakolta. Minek is? Akár örökölt, akár kártyán nyert, akár lopott: ez az ő privátdolga. A klubba ismét rendesen eljárt és ha veszített, sohasem szorult a becsületbeli moratoriumra. Ennyi elég.

Hogy Hernyány György e hatalmas demimonde kegyeiben erősen áll, az nyilvánvaló volt. Szinházban, korzón sokat látták őket együtt s azt is tudták, hogy Hernyány Györgynek külön kulcsa volt Szepesi Flóra második előszobájához, melyen a bizalmas barátok szoktak érkezni. E bizalmas barátok közt sürün emlegették Helley Antal grófot, a legnagyobb idealistát, a legpuritánabb jellemet, aki évtizedeken át diadalmas vezére volt az ellenzéknek, mignem egyszer megtudta, hogy egyhangu megválasztása körülbelül tizezer forintjába kerül a pártkasszának. Helleyt ez a tény, melyet hivei gondosan titkoltak előtte, teljesen lesujtotta, mert amikor ő is csak korrupczió utján kaphat mandátumot, ott az ő elvei mellett nem küzdhet. Letette a mandátumot és a pártvezérséget s visszavonult főrendiházi székére, ahol függetlenül, kevesebb hatással, de nagyobb erkölcsi sulylyal állhatott helyt politikai puritanizmusa mellett.

Ennek a Helley Antal grófnak köszönhette – úgy mondják – Szepesi Flóra vagyona alapját. Ő volt a gróf első és utolsó szerelme. Tudni vélik, -15- hogy feleségül is akarta venni s egyenesen a korona beavatkozására volt szükség, hogy az ősi családi nevet ez a gyalázat nem érte. Helley belenyugodott sorsába és úgy látszik, a későn ébredt szerelem hamar le is higgult. Az őszbecsavarodó államférfiut immár csak a Flóra éles gondolkodása és csapongó temperamentuma vonzotta s valami intim, tiszta barátság fejlődött ki közöttük, melynek kölcsönösségében persze az emberek hinni nem tudtak. Sőt a legtöbben a tisztaságában sem hittek.

Ezek a keringő hirek nem voltak merő pletyka, a valóságot karrikirozták csak. Hogy Helley gróf nőül akarta venni Szepesi Flórát, arról kettőjükön kívül nem tudhatott senki. A gróf jellemét azonban egybevetve a külső tényekkel, – a pletykát helyes psichologiai érzése vitte a mese portálására, hogy Helley grófot ad audiendum verbum a királyhoz czitálták.

Helley Antal ifjusága örömtelenül telt el tanulmányai és agg atyja mellett, aki tiz esztendeig állt a sir szélén, mig végre beleszédült. Rideg arisztokrata jellem volt az is, de fia e ridegségből éppen csak az élet komoly és kérlelhetetlen felfogását, a kötelesség teljesítését, a maga megtagadását minden körülmények között örökölte. A nyilvános pályára lépett, nem becsvágyból, sem pedig hivatás érzetéből, hanem kötelességből. Ötven évvel ezelőtt még katona lett volna belőle, száz esztendővel -16- ezelőtt pap és akkor is csak oly fényesen állotta volna meg helyét, mint a mi világunkban a politika terén.

Amig a képviselőház izgató politikai légkörében mozgott s el volt telve tiszta elveinek életrevalóságával, nem igen ért rá egyebekre, különösen szerelemre gondolni. Nemcsak agglegénynek készült, hanem aszkétának is. De aztán elérte a csalódás, a fölfedezés, hogy a szék, melyről ő a korrupczió ellen dörgött, maga is korhad a korrupcziótól s hite, reménye összeomlott, elveszítette bizalmát önmagában s a világban. S akkor állt be nála az agglegények krizise, ez a sajátságos felpezsdülés, mikor deresedő fejjel, fájdalmas mosolylyal az ajkunkon próbáljuk élvezni az ifjuság örömeit.

Helley gróf világos fő volt, tudta, hová visz, miben végződik rendszerint az ilyen krizis. Aki ilyenkor valami lelketlen szépség kezébe jut, aki érti, mint kell az ötvenéves tapasztalatlansággal visszaélni, az sülyed, sülyed az erkölcstelenség mocsarában s a szerelem láza biztosabban teszi tönkre a testet, meg a lelket, mint az alkoholizmus, mely ilyenkor már csak a romok eltakarítására van hivatva.

Ekkor került össze Szepesi Flórával. Jókedvü társaság középpontjának találta, melynek mindenik tagjával a legbizalmasabban tegeződött. A komoly grófot ez a könnyü hang, ez a szilaj jókedv lehangolta. A szomoruságra nevelt, élvezéstől elszokott -17- lélek ebben a neki idegen, hangos hangulatban önmagában összezsugorodott s hiába volt minden iparkodás, a nemes gróf nem tudta föllelni azt a könnyelmü érzést, melyet e társaságban keresett.

Alig azonban, hogy Szepesi Flóra megtudta uj látogatója nevét, hirtelen elkomolyodott s elébe lépve a deres haju férfinak, a legőszintébb tisztelettel hajolt meg előtte.

– Gróf ur, ez a hely nem méltó önhöz. Ön az egyetlen férfi a föld kerekségén, ki iránt tiszteletet érzek. Mentse meg ezt az érzést s ne jőjjön többé ide.

A többi kaczagott és tapsolt. Különösen egy, dr. Bertalan Péter, a hires nőorvos, egy utálatos, bibircsókos arczu vézna emberke, ritkás vörös szakállal, teljesen kopasz, domboru homlokkal s arczán valami ördöngős, csufondáros mosolylyal, vált ki a társaságból vérfagyasztó kaczagásával s paródizáló gesztusaival:

– Ah, ah! kiáltotta tettetett szörnyüködéssel, Flórika fölcsapott erénycsősznek.

– A legnagyobb gazembernek is néhány lépést kell tennie, hogy téged eltérjen. S nem a legtisztességesebb embernek kell lennie annak, akit óvni érdemes, hogy veled kezet fogjon. Te, te, hiéna!

Majd rajta kapva magát, hogy izgatottsága elragadta, kaczagva fordult a grófhoz: -18-

– Ne akadjon fönn e tónuson, ezzel az urral a saját nyelvén kell beszélni. Láthatja, mulat rajta.

Nemcsak ő, hanem a többi is. Helley Antal ámulva nézett körül. Ebben a társaságban, úgy látta, csak ketten komolyak: Szepesi Flóra, a hirhedt demimonde és ő, az erkölcsi puritán. S milyen emberek kaczagnak itt körülötte egy érzésen, melynek forrása ugyan nem hitelt érdemlő, de annál megbecsülendőbb, mivel váratlanul buzgott föl. Im, ez a rut faun-arcz, aki röhögve állja egy demimondenak az utálatig éles megvetését, ezt ő ismeri mint hazánk egyik legérdemesebb tudósát. Orvosi lángész, aki meteorszerüen tünt fel s foglalt helyet az orvosi fakultás büszkeségei között. Itt találta Alvinczy Gábort, a költőt, akit rokonléleknek hitt, a tiszta idealizmus lágyszavu poétáját, aki finoman, mint az illat, tudta az emberi lélek legmennyeibb érzését kifejezni s úgy emlegette a szerelmet, mint az istenek csudabalzsamát, mely angyallá váltja az embert. Itt egy kis teásasztal mellett ült, mosolyogva szopogatva pezsgős poharát s a szemével ravaszul hunyorgott feléje és Pallay Gedeon, a képviselőház mennydörgő Kátója felé, aki Helley visszaléptével egymagában folytatta a politikai hitványság elleni harczot. Itt ez az ember Szepesi Flóra háta megett állt s az általános kaczagást arra használta föl, hogy kezét a nő vállára tegye, alattomos kéjességgel, -19- gyáván értetve hüvelykujját annak hófehér, husos nyakához.

Mint Ádám, mikor a Tower tornyáról Luczifer megmutatta neki a valódi világot, minden élőnek sirba tántorodását, úgy állt ott Helley Antal gróf csupa ismerősök között, akiket nem ismer meg. Lehetséges-e, hogy ezek az emberek, kikről egykor a történelem is meg fog emlékezni, kik mind a maguk utján a tiszta eszmét, az emberiség nagy czéljait szolgálják, akik a fórumon úgy tesznek, mintha csak a nagy eszmék hevítenék, melyeknek szószólói, tudjanak ugyanannak a napnak egy másik órájában a becstelenség léhái lenni? Érezte, hogy ez emberek képviselik a valódi embereket és fájt nagyon fájt neki, hogy ismét egy keserü igazságot kell átlátnia; az emberek nem azonosak a világnak mutatott mivoltukkal. Mit tartson most magáról, aki teljes életén keresztül komolyan vette az eszmét, a tiszta czélt s hogy az ember élete kimerül kitüzött czélja szolgálatában, mikor látja, hogy a legjobbak is a becses munkájuk diján pezsgőznek s a legléhább mulatságban találják örömüket? Első pillanatban magát szégyelte, mikor ide belépett, látván ezeket az embereket, de aztán szégyelte az embereket, akik fönn sem akadtak azon, hogy őt itt látják.

Szinte menedéket talált a lelke a Szepesi Flóra egyenes, öntudatos léhaságában, mely olyannak adta magát, amilyen. Ez az asszony nem kétéletü -20- s a nagy mindenségben úgy érezte, ketten állanak csak, kiemelkedve a sokaságból: ő, a tisztán puritán és ez a bukott nő, őszinte ledérségében.

Azóta Helley Antal gyakran kereste föl Flórát, végül mindennapos lett nála. Vonzotta őt ez az asszony, aki egy mélységes sebbel a lelkén tud jóizüen nevetni, akiben a legszabadabb életmód mellet a legegészségesebb erkölcsi érzet lakozott. Azt hitte, komolyan szerelmes is lett beléje. S mint aki soha kalandokban nem járt, a legtiszteletteljesebben udvarolt Flórának, olyan formán, ahogy egy rangjabeli kisasszonynak udvarolt volna.

Szepesi Flóra jól látta, mi történik a gróf lelkében s elértette az udvarlását is. A bünös asszony boszuvágygyal elegy szenvedélyessége visszariadt ez őszinte tisztaság láttára, mely most be akarja magát mocskolni. Amellett jól esett neki e tisztelet, melyben a gróf részesítette s fölkeltette a háláját.

Egy délután, mikor Helley nála ült a kis diván sarkában, Szepesi Flóra megragadta a kezét s nyiltan, becsületesen a szemébe nézett.

– Gróf ur, – szólt, – hadd legyünk tisztában egymással. Ha megvetném magát, mint a többieket, önnek csak egy szavába kerülne, hogy a karjaiba siessek. De önt tisztelem, többet mondok, szeretem. Első pillanattól fogva, hogy láttam, egész valóm ön felé sietett. Úgy éreztem, ha -21- a sors kedvezése önt hozza utamba azon a végzetes estén s ön könyörül meg rajtam, meg lettem volna mentve a becsületnek. Ezért az érzésért, ezért a volnáért hálás vagyok önnek. S nem fogok visszaélni soha az ön elhagyatottságával, az ön gyöngeségével s ha szerelmet vallana, megszökném ebből az országból. Nem ön miatt, hanem magam miatt. Fájna látnom önt, amint a többiek közé szédül, megcsókolva egy olyan nőt, amilyen én vagyok. Hanem fogadjon el tőlem egy tanácsot: házasodjék meg. Menjen tisztességes nők társaságába s válaszszon magának önhöz méltó hites feleséget. Önnek nem való a léha szeretkezés, nincs tehetsége hozzá, nincs gyarlósága hozzá. Engem pedig hagyjon el. Ugy gondolok önre, mint a tisztaságnak a képmására, melynek érintésére nem vagyok méltó.

A gróf szó nélkül, figyelmesen hallgatta végig, aztán elmosolyodott, olyan különös búsan, hogy Flóra szive összefacsarodott.

– Köszönöm, gyermekem, a tanácsát, s ami önt illeti, követni fogom. De hogy megházasodjam, arról kár beszélni. Nem vagyok én e világba való, s így nem ékelhetem magamat beléje. Igaza van, a léhaságra nincs tehetségem, mivel nem vagyok léha. Köszönöm azt is, hogy nem él vissza gyöngeségemmel, mely – megvallom – már nagyon is uralkodik rajtam. De ez már így van. Szerelmes vagyok önbe. Tán nem is önbe, hanem az egész -22- voltába. Az emberek, a lányok és asszonyok is mind felemások. Nem bizom bennük. Ha látom őket, csak az egyik valójukat látom. Milyen a másik? Nem tudom. Önt látom, egészen látom, s ez vonz önhöz. S tudja, mire volna kedvem? Hogy beálljak a többiek sorába s kedvesemmé tegyem, erre éppen csak az első pillanatban gondoltam. De aztán mind jobban erőt vett rajtam a tudat, hogy ön ehhez sokkal jobb, s hogy nekem több kell. Őszintén szólva, nekem kedvem volna önt feleségül venni.

Szepesi Flóra egy darabig mereven nézett Helleyre, aztán térdre hullott előtte és megcsókolta a kezét. A gróf keze lágyan simította haját, s mig gyengéden fölemelte, homlokára lehelte az első és utolsó csókot, amit váltottak.

– Inkább ebben a pillanatban kést ütök a szivembe, semhogy erre vetemedjem.

– Tudom, tudom, – szólt szelid mosolyával a gróf – nem is azért mondom, hogy a feleségem legyen, hanem azért mondottam meg, mivel tudom, hogy ön erősebb a hivságos csábításnál. Nem vehetem feleségül családom miatt, noha minden büne mellett van olyan becsületes, mint akármelyik asszony.

– Nem, – szólt Flóra büszkén felegyenesedve, – ez az önérzetem tart engem fönn: különb asszony a becsületes asszonyoknál! Irigyen, mint a kutya, csatangolok a tisztességes társaság kerítésén kívül s cserélnék az utolsó tót napszámosnéval, -23- de csak ami a tisztesség elismerését illeti, nem pedig a becsületet. Én, gróf ur, irigylem és megvetem azokat az asszonyokat, akik sohasem állották ki a tisztesség próbakövét, akik szeretetlenül adják el magukat egy akárkinek, noha nem éhesek az éhenhalásig, mint én voltam. Én, uram, sohasem mentem volna férjhez, ha nem találok valakit, akit szivemmel imádok. És hihetetlennek tarthatja bár, de nekem elhiheti: én, aki akárkinek a karjába dőltem, aki megfizetett, egyetlen mentséget ismerek: a mindenható szerelmet. S tapasztalván a férfiak hitványságát, egyre kisért bennem az álom, hogy virrad az én szivemben is, talán ráakadok a legjobbra, vagy a leghitványabbra az emberek között s akkor legyen nekem isten irgalmas. Boldog volnék s nem élném tul a boldogságot. Mert mit reméljek én attól, akit szeretek?

Helley gróf félig csodáló, félig szánó pillantással nézett rá. A szivében mintha egyre fakadnának a rózsák, hogy nyomban elhervadjanak.

– Elgondolkodtam a magam félszeg kis tragédiáján – felelt melancholikus mosolylyal. – A fejem megderesedett s most uj világba kell tekintenem. Mégis csak boldog ön, gyermekem, hogy remélni tudja azt, amiről nekem ebben a pillanatban le kell mondanom. Ellenfeleim jól mondják: don Quixote vagyok, aki eszmékért küzd, holott az élet valódi tartalmát egy érzelem adja meg. -24-

– Ne beszéljünk többet erről, – szólt jókedvüen, – ne sirassa magát, nincs mit siratnia. Amilyen bölcs, mégis csak taníthatom valamire. Megtanítom nevetni. Ezt a fájdalmas mosolyt az ajkán ellenségemnek tekintem s minden erőmből iparkodom megsemmisíteni. Önnek nevetésre van szüksége. Ha fáradt, ha csüggedt, jőjjön hozzám, meg fogom nevettetni.

– Elfogadom, – szólt a gróf mosolyogva, de nem ingyen. Én is ajánlok önnek valamit. A feleségem nem akar lenni, legyen a barátnőm. Vagy nem, hadd beszéljek nyiltan: legyen a maitresse-em. Tekintse úgy, mintha egy vén bolond ajánlaná önnek fel a vagyona egy részét, azzal a különbséggel, hogy teljes szabadságot enged önnek s csak azt kivánja, hogy néha egy félórácskát kaczagtassa. Ezzel ön engem boldoggá tenne, mert nem állanék többé egy sorban – másokkal.

– Eleve kijelentem, hogy a fölajánlott vagyonnak nem tulajdonítok fontosságot, folytatta a gróf, ha elfogadja ajánlatomat, tudni fogom, hogy nem a pénz kedveért fogadta el. De nekem több örömöm telnék önben, ha függetlennek látnám, aztán jobb kedve is lesz, ha senki meg nem rontja. Nos, mondja, hogy elfogadta.

– Ez az idő sohasem jöhet, mivel nem vesztette el a szabadságát. Teljesen ura magának. S ha jön az az igazi érzelem, melyet vár, a vigasza leszek, ha balul üt ki; együtt örülök pedig önnel, ha jóra vezet.

– Elfogadom, – szólt Flóra – s adjon isten nekem erőt, hogy úgy legyen minden, amint e peczben áhítom.

– Amen, mondotta Helley és megragadta Flóra kezét. Hosszan az arczába nézett, s mig ajkára ismét rászállt tünődő, mélabús mosolya, hozzátette:

– Azért mégis csak úgy érzem, mintha ennek a tisztességes szövetségnek volna valami keserü mellékize. Hiába, csak boldogok azok, akik a tisztesség nevében élnek és a szerelem nevében élveznek.

Ebből a paktumból állt a Helley gróf regénye. Hűségesen megtartották mind a ketten. Akkor is, mikor Flóra azt a másik paktumot kötötte – Hernyány Györgygyel.

Ha Szepesi Flóra rendes látogatásait csak a léha és hitvány oldalukról ismerte, Hernyány György gondoskodott róla, hogy őt csak a megközelíthetetlen -26- férfi-öntudat szempontjából ismerje meg. Ez a gavallér, anélkül, hogy tudatosan képmutató lett volna, Flórával szemben olyan magatartást tanusított, ami tévedésbe ejtette volna az asszonyt akkor is, ha egészen közömbösen viseltetett volna vele szemben. Ahogy a gondviselés minden kreaturáját ellátja oly tulajdonságokkal, melyek kirendelt milieujében fegyverzetét teszik az élet küzdelmében, úgy ennek a tökéletesen üres, jelentéktelen embernek megadta a viaszkos lelkületet, a simulhatóságot, amely mindig a körülményekhez képest változik. Szepesi Flóra egy embert vélt megvásárolni magának, kinek személyében a férfinemet úgy megalázza, mint őt alázták meg a férfiak s ime büszke, rideg visszautasítást talált benne, kemény, hajthatatlan urat s észre sem vette, hogy mikor az az ur nem adja el magát, az árát mégis csak zsebre rakja.

Az első találkozás mámora után Hernyány György olyannak mutatkozott, mint aki keservesen megbánta gyöngeségét, de mártirja adott szavának. Úgy rakta zsebre a Szepesi Flóra pénzét, mintha jajszó nélkül türné az inkviziczió minden torturáját. A mellett láthatóan rejtegette a Flóra iránt benne kelt szerelmet, melyet mintha iparkodnék magába fojtani, félvén a gyanutól, hogy érzelme csak tettetett.

Szepesi Flóra is az első est keserü mámora után mintha szégyenlette és esztelennek találta -27- volna ötletét. Nagyon, de nagyon szivesen visszaadta volna Hernyány-nak adott szavát, de hát meg volt fogva a saját hálójában. Mit csináljon? Ha azt mondja neki: uram, én tegnap nem tudtam, mit beszélek, tekintse úgy, mintha nem egyeztünk volna meg semmiben – akkor Hernyány-t voltaképen az utczára teszi, a nyomor kellő közepébe s halálba kergeti. Arra gondolt, amit Hernyány neki mondott: »Az életem nem az enyém, hanem az öné, tehet vele, amit akar.« Ezzel a kijelentéssel Flórára hárította át a maga életéért való felelősséget s az asszony természetesen nem mondhatta ki a szót, mely egy életnek véget vetne.

Hernyány György jött, komolyan üdvözölte és szembeült vele. A homlokán borus redő, az arcza beesve (nem a bútól, hanem a dorbézolástól) s nézte Flórát, elnyelő szemmel, néhol a csodálat villant meg benne, de nyomban visszasülyedt konok apátiájába, valahányszor Flóra fölfogta tekintetét. Ez izgatta az asszonyt. Látta, hogy Hernyány szereti s imponált neki a rideg önuralom, az a mérhetetlen büszkeség, mely a legmélyebb megalázáson keresztülcsillámlott. A legképtelenebb helyzetben volt. Azon kapta magát rajta, hogy neki kell a rabszolgája kedvét keresni, ahogy egy fogoly mókust iparkodunk az első időben fölvidítani. Mulattatta, nem sikerült. Lelkifurdalást is érzett, hogy ebbe a helyzetbe sodorta ezt a szegény fiut, aki viselkedése után nem volt arra való. Ha Hernyány -28- a való voltát mutatta volna, mint első találkozásukkor, harmadnapra valószinüleg undorral kilökte volna. Csakhogy Hernyány az életét rakta erre a koczkára, neki nem muló kaland volt Szepesi Flórával való találkozása, hanem arra építette egész exisztencziáját.

Szepesi Flóra lelkülete különösen megváltozott irányában. Szánta és félt tőle. Imponált neki a béketürés, melylyel szavának állt s tartásában az a visszautasító méltóság, melylyel a megkötözött óriás a gyermekeknek kinzását türi. A szive fölgerjedt, félelemből, tiszteletből heves vonzódás bontakozott ki s örömteli ijedtséggel mondta magának: ez a szerelem! A szerelem, melynek eljövetelében hitt, melyet mindig a legmélységesebb boldogtalanságnak vélt, mert akit ő szeret, az érzelmét nem viszonozhatja, mivel nem tisztelheti szerelme tárgyát. Most itt van az a végzetes érzelem s incselkedő reménység biztatóan mutatta neki a jövőt. Mert ime, épen olyan férfiut szeret, aki minden férfiui kiválóság mellett a sors mostohaságának az áldozata, mint ő maga. Úgy szólván, mind a ketten kívül állanak az emberi tisztesség törvényein.

Kívül és talán fölöttük. És Hernyány szereti őt, látja érzi, hogy szereti. De természetesen nem szólhat, mivel a meglánczoltnak magamegadása nem tünhetik föl másnak, mint meglapulásnak. -29- Hogy adja értésére, hogy hinne a szavának? Hogy tegye, hogy Hernyány higyjen neki? Mert ő mélyen lent érzi magát vele szemben: hogy tegye azt, hogy még is leereszkedjék hozzá?

Komor, magába zárkózott lett. Hernyány látta, hogy virul a vetése és ujjongott magában. A szemeit behunyta, úgy gondolta el a gyöngyéletet, mikor ez a gyönyörü, hatalmas teremtés teljesen az eszköze lesz. Ó, mert Hernyány György nem csak jóllakni akart s nem csak a legkivánatosabb szeretőre vágyott, neki becsvágya is volt. Ez a bolondos, szép teremtés egyengeti majd neki az utat a hatalom és dicsőség felé is. Csak okosan kell megfogni a dolgot, György! menni fog, menni kell mindennek úgy, mint a karikacsapás.

Helley Antal gróf ezalatt csak szemlélte figyelte Flórát s csöndben eltünődött, mi történhetik voltaképen véle. Valamit sejtett is. Hernyány Györgygyel az előszobában találkozott egyszer, udvariasan kitértek egymásnak. Flóra pedig nem említette a grófnak ezt a látogatást. Innen gondolta, hogy ez a fiatal ember többet jelent a többinél, akik Flóránál bejáratosak voltak, de most már csak hiába való udvarlással s egy kis könnyü kedvü mulatsággal töltvén az idejüket. Ezekről Flóra egyre mesélt Helleynek jókedvü, találó szatirával. Az uj jövevényről azonban nem szólott s különösen nyomott hangulatu volt. A kérdés izgatta a grófot, de hogy szóvá tegye, azt nem engedte -30- finom, kiméletes érzése. Ha akarna beszélni, úgy is beszélne.

Egy hete mult annak a nevezetes találkozásnak. Flóra az ablaknál ül és ujjával az üveg párájába irta a György nevet. Mikor a komornája meggyujtotta a gázlámpát s kérdezte:

Odaszaladt az asztalhoz s mintegy ragaszkodva a barátságos, meleg otthonhoz, azt mondta:

– Ejha! – szólt jólelkü, széles mosolygással a kövér, vén cseléd, – ez jót jelent.

– Valahányszor a nagyságos asszony egyedül van, mindig jól érzi magát. Azért is sokszor gondoltam már, minek is jár ide az a sok kinyalt, kifalt tolvaja az isten szép napjának.

Flóra jókedvüen kaczagott. Ez az öreg cseléd, a maga tudatlan egyszerüségében, bamba hűségével kimondhatatlanul vonzotta.

– Majd ha öreg leszek, Kata, akkor a pokolba kergetem őket. De most még fiatal vagyok s szeretem a férfiakat. Hát maga, Kata, nem szerette őket leánykorában?

– Verte volna meg az isten valamennyit, – szólt egykedvüen Kata, – vagy legalább azt az egyet, – tette hozzá halkan s kiment.

Flóra utána nézett mereven, elkomorodva. -31- Azt az egyet! Lám, itt is tragédiára bukkant. A jó öreg, kövér Kata, a buta Kata, annak is volt egyje és isten csapását kivánja reá. Arra, akit bizonyára szeretett. Megborzongott és Hernyányra gondolt. Mindenki átkozza-e azt, akit szeretett?

– Meg van terítve, – szólt egyszerü jókedvvel, ha éhes a nagysága, leülhetünk.

Átmentek az ebédlőbe s a cseléd minden elfogultság nélkül leült urnője oldalán az asztalhoz. Bátran belenyult a tálba s urnőjének is, magának is töltögetett a boros palaczkból.

– Én nagyságos asszony? Csak addig haragudhatik az ember, amig szerethet. Én végzem a dolgomat, s ha nagyon össze nem szidnak, elég vagyok én magamnak.

– Édes nagysága, hát hogy lett volna? Baka volt az ulánusoknál, szép, tollbóbitás sisakot viselt, a bajuszát meg hegyesre pödörgette. Ennyi volt az egész.

– Igen, aztán míg én is a parasztviganómban mentem vasárnap a ligetbe és egyszer a tenyerembe csapott és azt mondta: szeretsz-e engem -32- holtig, vagy holnaputánig? És én azt mondtam neki: holnaputánig nem érek rá, de holtig, az már más. Szegény volt az istenadta, a lénungján kívül nem volt semmije. Így aztán az én megkuporgatott bérem mind kikerült a spórkasszából, a szép fehérnemüm meg a zálogházba került. Aztán mikor a kórházból üzentem neki, nézné meg a kis fiát, ha hasonlít-e rája, azt üzente vissza, hogy mindjárt jön, elébb hadd térjen magához a nagy örömtől. Máig se tért magához. Beteg voltam, nyomorogtam. Szolgálatba se állhattam. Hát mit keressen még rajtam?

– Egyszer, mikor a fiam két hónapos volt, a promenádéra vittem az uraságom gyermekét, mert hát jó tejem volt, beálltam dajkának. Egy másik fehérszemélylyel volt. Mikor meglátott, el akart inalni, de rákiáltottam: álljon meg egy szóra, valami mondani valóm van még. Hetykén, mintha nem félne tőlem, elémbe állt és kérdezte: hát mi? – Ez ni, szóltam, és az arczába köptem.

– Letörülte az arczát és röhögve odébb állott. Hej, ha legalább összekaszabolt volna! De ennyi se voltam már neki. Verje meg az isten.

– Nem én, lelkem nagysága, megáldott az isten jó egészséggel s ahol egészség van, ott megvan minden. A nagyságos asszony is hálistennek nagyon egészséges.

– Hát csak azt, ha rajta is megesnék… azaz mit is beszélek? A nagyságának nincs dolga szegény ulánus bakákkal, a finom nagy urak nem ejtik meg a szegény nőt a pénze kedvéért, van nekik maguknak is.

– Elég, Kata, – szólt elhalványodva Flóra – nagyon melegem van, lefekszem.

– Főzök egy kis téát, – ajánlta jó lélekkel Kata, – hevülés ez, nagysága, egészséges asszonyoknak szokott csak lenni. Egy kis forró téa megteszi.

Betámolygott a szobájába s leborult arczczal a divánra. Iszonyuan szenvedett. Az ömlengő reménykedés egyszerre csak széjjelfoszlott a Kata együgyü czélzására. Olyan világos, olyan rettenetesen világos volt minden. Ez az ember rászorult az ő pénzére, mint a baka a cselédére s amig rászorul, addig szereti, amikor már nem várhat tőle semmit, otthagyja.

Lökd ki, lökd ki, mondogatta benne valami s a szive oly nehéz lett haragba fuló fájdalmától, -34- hogy a homloka égett s úgy érezte, a szeme kidülled a nagy forróságtól.

Az ajtó halkan megnyikordult, egy czipő ropogását is hallotta. Mintha villámos ütés érte volna, fölpattant. Hernyány György állt előtte, kalappal a kezében, komoran, alázatosan megszegve a fejét. A szobában nem égett lámpa. Az utczai fény épen csak két fekete árnyékot engedett látni, egy magas, hatalmas női árnyékot energikusan fölemelt fejjel, aztán nézi, nézi azt a másikat, aki mintha görnyedne a fejedelmi árnyék közelsége miatt.

– Hernyány György, – szólt Flóra forró, reszkető hangon, – a lelkébe akarnék látni.

– A lelkembe? – ismételte keserü hangon a férfi, s feje büszkén fölegyenesedett. – Gyönyörködni akar a vonaglásában?

– Hernyány György, – ismételte forró hangon Flóra, – a lelkébe akarok látni, hogy meg ne őrüljek. A szivemet ezer ördög tépi és nem tudom, hogy mit higyjek. A gondolat fojtogatja az érzésemet, tudni akarom, melyiknek van igaza, mi vagyok én magának és ön tulajdonképen micsodám nekem!

Most már a férfi árnyéka teljesen kiegyenesedett, magasan parancsoló, szinte ijesztő arányokat öltött. Egy lépéssel közelebb lépett az asztalhoz s az öklével rátámaszkodott, úgy beszélt az asszonyhoz.

– Mit akar tőlem? Ámítottam én magát? Nem állok-e hűségesen adott szavamnak? Nagyon -35- hidegnek talál? Leszek melegebb. Ha parancsolja leszek szerelmes is. De ha megunt volna, ha szabadulni akarna, akkor mondja meg és boldog leszek. Mert nagyon olcsó ár egy élet ennyi megalázásért.

Mig e szavakat mondta, szinte érezte a lenyügöző hatást, amit Flórára gyakorolt. Az asszonyárnyék összegörnyedt, végre leroskadt a székre.

– Mit tegyek? Mit higyjek? – rebegett tehetetlenül. Majd ismét fölpattant. – Mondja meg, mit érez irányomban?

Hernyány egy pillanatig mintha küzködött volna magában. Nagyon vigyázott mindenik szavára, óvatosan kémlelte a hatást, s lelke egész ébersége e pillanatra fordult, mert érezte, hogy ez a döntő.

– Hogy mit érzek? – szólt rekedten, durván, – akarja tudni? Megmondom. Egyetlen vágyat, egy őrületes, veszedelmes vágyat, mely ellen küzdök az első naptól fogva, hogy a vad mámorból magamhoz tértem. Szeretném megragadni és az arczába harapva, megfojtani a két kezemmel. Mert gyülölöm, a meghalásig gyülölöm magát, mivel nem szabad megmondanom, hogy szeretem.

– György, György! – sikoltott Flóra és térdre borulva a férfi előtt, elkapta a kezét és csókolta. – Én uram és parancsolóm!

Hernyány magához ragadta az asszonyt és -36- ajkát odanyomta az övéhez. Fuldokló, hosszan tartó csókban forrtak össze s mig ez a csók tartott, az asszony lelke teljesen felolvadt az édes, önfeledt boldogságban, Hernyány pedig megelégelve ezt, gondolta:

Boldogan suttogva ültek a divánon, magukról megfeledkezve, nem is hallották, hogy az ajtó nyilt. Csak a Kata hangjára riadtak föl:

– Nem, Kata, – szólt kaczagva Flóra, – gyujtsa meg a lámpát és hozzon még egy csészével.

– Csókolom a kezét, – szólt Kata meghökkenve, – nincs egyedül a nagysága?

Mikor meggyujtotta a lámpát s észrevette Hernyányt asszonya mellett, akinek a szeme csillogva szegződött a magában mosolygó fiatal emberre, egy pillanatra rajtuk felejtette a szemét, majd vállát vonogatva, tisztességtudóan ismételte köszönését:

– Csókolom a kezét, nagyságos ur. Mindjárt hozom a másik teát is. Pedig, – tette hozzá, gyanakodva nézve a fiatal embert, – jobb lett volna a nagyságának lefeküdni. Az ilyen hevülésre, amilyen volt neki, egyet aludni kell. -37-

Ezzel Hernyány megnyerte a partiet, a többit úgyszólván Flóra csinálta meg. A theánál tervelgették a jövőt. Hernyánynak még csak ennyit kellett mondania:

Hernyány édes, szerelmes pillantással nyujtotta kezét a kis asztal fölött Flórának:

– Nem, nem, lehetetlen! – kiáltott Flóra, inkább a maga édes gerjedelmét akarván lebirni, mint a férfival ellenkezni, – lehetetlen, lehetetlen.

– S ugyan ki tilthatná? A rokonaimnak semmi közük hozzám, a világgal szemben meg tudok tisztességet szerezni a feleségemnek.

– Avagy azt gondolta, hogy szerelmem megtürné az eddigi viszonyt? A szeretője legyek, avagy -38- ön a kedvesem! Soha! S bár értem habozását, mely becsületére válik, nekem nem szabad haboznom.

A felesége! Ime, most itt a válságos pillanat s Flóra emlékezett ugyan reá, hogy az ilyen ajánlatot ő csak a szerelem bizonyságának tekintené, de soha el nem fogadná, ám annyira csábos volt az a boldogság, hogy nem volt ereje ellentállani. Forró, édes könyek között, szó nélkül engedte át magát Hernyány csókjainak, aki nem nyomhatott el egészen egy fanyar mosolyt, mert biztosan számított a Flóra ellentállására.

S hirtelenében eltalálta, hogy kell a játékot a változott körülményekhez képest folytatni.

– Egyelőre azonban, – szólt »menyasszonyához« – mély titoktartást kérek. Ki kell várnom még azt a pozicziót, amelyről hathatósan meg tudjam védeni a világ ellen.

– Menjünk innen, idegen országba, vagy vidékre, ahol nem ismernek. Van egy szép birtokom Bácsligeten, zavartalanul megélhetünk ottan.

– Szökjem? Szégyeljem önt? Ohó, nem ismered akkor Hernyány Györgyöt. Itt maradunk és büszkélkedni akarok nőmmel. Azt se mondhassák, hogy csak a feleségem férje vagyok. Sohasem bántott a nagyravágyás, de te érted akarok valaki lenni. Még pedig a legközelebbi időben.

– Volnék is valami, ha volnék, negyedéves jogász. Nincs diplomám s nem értek semmihez. E szerint nem marad más hátra, mint hogy képviselő legyek.

– Ez igaz, pompás eszme, – szólt Flóra és rejtelmesen mosolygott. – Tökéletesen igaza van.

Hernyány meg nem is akart egyebet. Tudta már, hogy a többivel neki nincs dolga, elvégzi azt Flóra, hogy a mandátumot tálcán prezentálják neki.

– Mondjad csak, édes, a képviselőséghez választói jogosultság is kell. Fizettél valaha adót?

– Amióta nagykoru vagyok, bizony egy krajczárt sem, erre nem is gondoltam. De majd gondolkodom rajta, mint lehetne ezen segíteni. Azt hiszem, egy fél esztendő mulva lesznek a választások, addig egyengethetem az utamat.

– Minden bizonynyal – szólt Flóra és ismét ajkán volt az a rejtelmes mosolygás.

– Hisz ez az asszony valóságos csudakincs! – gondolta Hernyány, mikor éjfél után elbucsuzván Flórától, az orfeumba ment. – Ki se kell mondanom kivánságomat, már teljesíti. Alig telik le egy pár hónap s Flórika lelkem azzal lep majd meg, hogy minden megtörtént, csak tessék elmondani a programmbeszédet. Természetesen, nagyon meg leszek lepve. Hiszen csak nem rontom el szegénynek az örömét! -40-

Az orfeum nagy nézőtere félig homályban volt már, de a másik kivilágított részén, egymástól némi távolságban, ültek az asztal körül Budapest élni tudó urai, művésznők társaságában. Itt is volt tout Budapest , a modern élet előkelősége és salakja. Fiatal mágnások és öreg kitünőségek, egysorban a sikkasztó magánhivatalnokkal s a börze hiénáival, emberekkel, akik sietnek vad orgiákban tuladni a pénzükön, mely holnap talán már nem az övék. »Csak az van, amit elköltünk.« Ez a börze-bonvivantok jelszava, mely szerint élnek, mig meg nem perdül fölöttük a dob s lesz belőlük börziánerből börze-galoppin, vagy Amerikába igyekvő kéjutazó.

Adolf, a pinczér, horgas orra alatt mézédes, alázatos mosolylyal, tartásában azzal a szemtelen meghittséggel, amely csak orfeumi pinczérnél lehetséges, sietett elébe s a szalvétát lengetve, üdvözölte.

– Hozott az isten, Gyurikám, e szende báránykák tanyájára, – szólt Péter, aki nem volt más, mint dr. Bertalan Péter, az orvosi fakultás disze, két kifestett szépség közé szorulva, kiket -41- egy-egy karjával átölelve tartott, mig az egyik pezsgőt öntött a szájába.

– Az egyiket átengedem, – szólt Hernyányhoz, – ha mind a kettőt elvállalod, fizetem a pezsgődet is.

– Csak tartsd meg magadnak, – szólt Hernyány nevetve, – ki vagyok facsarva, mint a czitrom.

– Szerénységem tiltja, hogy erre igennel feleljek. Remek egy állat és milyen szerelmes tud lenni, milyen szerelmes!

A lányok röhögtek s ocsmányságokkal kommentálták a Hernyány szavait. Bertalan Péter hátradőlt a székén és behunyta a szemét, majd a nyelvével csettintett:

A doctor bibircsókos orra szederjessé vált, vigyorgó orczája eltorzult a visszaemlékezés izgalmas hatása alatt. Majd csufos röhögéssel ellökte magától az egyik rátehénkedő leányt.

– Menjetek a pokolba, olyan csókot sohase kapok többé, mint az, amit akkor neki adtam.

– Hej – sóhajtott a doctor, mintha valami szép álomra emlékeznék vissza – szép idő volt ez! -42- A pofám akkor is olyan csuf volt s akkor is hátborsózva csókoltak a leányok. Szobalányok voltak akkor, tette hozzá csúfosan, mert nem voltam még a hires doktor s a zsebemben sohse csörgött több husz krajczárnál. No, de Flóra megérte akkor az utolsó husz krajczárt.

– Te is tudod? Én voltam, lelkemre mondom, ez volt egyetlen nemes cselekedetem, amit nem bántam meg.

– Meghiszem – nevetett Hernyány – szegény még most is megemlegeti a jóságodat. Hanem mondd csak, szebb volt akkor, mint most?

– Tudod, arra bajos felelni. Szereted-e a félig ért baraczkot? A husa kemény és egy kicsit fanyar, megcsipi a nyelvet, de aki szereti, épen azt az érdességet szereti. Nohát egy olyan félig ért baraczk volt akkor Flóra és egy kicsit lázas is volt, isteni állapot. Nero egy ilyen lényért felgyujtotta volna a világot. Most pedig, de hiszen arról, hogy milyen mostan, te szólhatsz, te, te szerencsés utód!

– Ma érett baraczk, – röhögött Hernyány – és én szeretem az érett baraczkokat.

– Vaczkor vagytok, – szólt a doktor, – még pedig férges vaczkor, épen arra jók, hogy az -43- ember, amikor disznónak érzi magát, legyen megfelelő társaságban.

Közben az egyik pezsgős üveg után kiürült a másik s az egyik trágár szót követte a másik. Hernyány neki hevült s a harmadik üvegnél már ölében ült az uj excentrique, a vöröshaju Anna Thomson, mogyorónyi, pirosra festett szájával szürcsölve a poharát s közbe-közbe csókolván a Hernyány arczát. Ez pedig mind egyre Flóráról beszélt, éktelen henczegéssel leföstvén, ez asszony mennyire belébolondult s hogy harapdálja ölelés közben az ajkát, hogy belevérzik.

– Hiszen láthatjátok, – szólt, kicserepesedett ajkára mutatva, – sokszor úgy fáj, hogy el is lököm. Nagyszerü asszony, remek.

– No, azt ne mondd, a Flóra csókja forró és a keze mélyen nyul a szeretője zsebébe. Vigyázz, hogy maradjon benne annyi, amennyiből a mai költségedet megfizethessed. Revolverre valót majd ő ad, elég nagylelkü hozzá.

– Az igaz, hogy nem olcsó, henczegett Hernyány. De eb, aki bánja! Az őseim mind asszonyokért mentek tönkre. Nem akarok különb lenni náluk.

– Nem is leszel, szólt a doktor röhögve, – a viszontlátásra, a bonczoló-asztalon.

– No, no, szólt a doktor és szeme az italtól fátyolosan, mint a bagolyé, szegződött rá. Sok ember és sok kedves lányka a ti sorotokból, báránykáim, akikkel együtt mulattam, került már a késem alá és én tulélek mindenkit. Nem hiába neveznek Hiéna Péternek.

– Veszsz meg! kiáltott Hernyány, addig azonban igyunk a szép Flóra egészségére.

Ugyanakkor Flóra nyugtalan hánykolódás után egyszer csak fölkelt ágyából és gyertyát gyujtott. A szive olyan tele volt, ujjászületettnek, másnak, nemesnek érezte magát és belső indulata hajtotta rá: letérdelt a puszta földre és sok, sok év után először imádkozott – a vőlegényeért.

S mig ez az ember kialudta ronda orgiájának mámorát, Flóra elmerülve a jövő tervelgetésében, meghányta-vetette, miként is tehetné meg a leggyöngédebben, amit tenni akart, hogy ne sértse a férfi önérzetét s ne tegye ki magát annak, hogy amit ad neki, azt büszkeségében visszautasítsa. Végre megtudta. Felöltözött, kocsiba ült s fölkeresett egy közjegyzőt. Ott formaszerinti adásvevési -45- szerződést állíttatott ki, mely szerint ő eladja, Hernyány György pedig megveszi a bácsligeti ötszáz holdas birtokot, kastélylyal, fundusinstruktussal egyetemben. Egyszersmind elismerte a vételár hiány nélkül való átvételét.

Mikor az irás a kezében volt, olyan boldognak érezte magát, hogy ott a kocsijában elkaczagta magát. S valósággal kéjelgett a gondolatban, hogy ime nyujtott valamit szerelmesének, amit az vissza nem is utasíthat, mert hát erre mulhata szüksége volt, megválasztatása érdekében.

Mikor hazaért, éppen ott találta barátját, Helley Antalt. A karjába sietett s szenvedélyesen magához szorítva a gróf arczát, sirva, nevetve mondogatta:

– Nyilatkozott? kérdezte a gróf, valamiképen lecsitítva Flóra áradó örömérzetét.

Ugyan melyik ember, aki Helley gróf lelkitisztaságának csak tizedrészével nézi a világot, a -46- kinek fogalma sincs az aljas önérdek feneketlenségéről, nem mondotta volna Hernyányról: becsületes ember! Dr. Bertalan, vagy Hiéna Péter, ha Flóra elmondja neki a történteket, bizonyára csufosan kaczagott és azt mondta volna: a becstelen! Mert sülyedt lelkével rögtön átlátott volna a szitán s tisztában lett volna azzal, hogy aki olyan nőt, mint Flórát, feleségül akar venni, az már nagyon kétségbeesett existencia, aki az utolsó szalmaszálba kap. De Helley Antal nem láthatott benne mást, mint a hatalmas érzelemnek becsületes diadalát az előitéleten s tiszteletet is érzett a fiatal ember iránt, aki ily bátran és egyenesen szembe mer szállni a közfelfogással.

– Titok, egyelőre titok. Györgynek előbb rendeznie kell a viszonyait. Azt mondja, valami akar lenni előbb, hogy méltó helyet biztosítson nekem a társaságban.

– Szégyenlem magamat, – szólt őszintén, – szégyenlem magamat e fiatal emberrel szemben. Megvallom, hogy tudatomban természetesnek találtam volna, ha félrevonulnak s valami rejtett zugban, vagy idegen országban élvezik boldogságukat. De hogy ennyire erős legyen, s nyiltan, emelt homlokkal nézzen a világ szemébe, megvallom, hogy ehhez a gondolkozásnak oly nemessége kell, amelylyel -47- szemben eltörpül az én önérzetem. Ön boldog lehet, Flóra, igazán boldog lehet.

Kellett-e több, mint ennek a félistennek az elismerése? A Helley gróf magasztalása Hernyány György alakját szinte glóriával övezte s most már megremegett a szive: Istenem, hát megérdemlem-e az ő szerelmét? És megeredt a szava és mesélt, mesélt a grófnak Hernyányról, az ő nagy jelleméről, az ő férfiasságáról és szerelme mélységéről és a gróf hallgatta áhitattal, tisztelettel s nemes lelkéhez árnyéka sem fért a kétségnek.

– És most, kedves barátom, az ön segítségére szorulok, hogy teljesen boldog legyek. Hernyánynak poziczió kell, szerezze meg neki.

– Nem az olyan kiváló egyéniségeknek való, mint ő. Keserűen fog csalódni, mint magam.

– Ó nem, nem. – Szólt Flóra, Hernyány fiatal, folytatni fogja az ön művét.

– Ne féltse őt, barátom, ki tudja? Hátha sikerül neki, ami önnek nem sikerült. Aztán, ha nem is bizonyos, a közérdeket csak nem szabad megfosztani egy ilyen embertől!

– Az igaz, – szólt a gróf meggyőzve, adja isten, hogy úgy legyen. De kérdés még, vajjon -48- osztja-e politikai meggyőződésemet. Az ellentáborban nekem nincs kellő befolyásom.

– Azt nem tudom, – szólt Flóra is elgondolkodva. Ezt meg kell még tudnom.

– Ha meggyőződésével nem ellenkeznék, épp meg volna a kedvező alkalom. Megüresedett egy mandátum, melyet nekem ajánlottak föl. Én természetesen visszautasítottam, de ha ajánlhatnám Hernyányt, megválasztanák, akár csak magamat.

Ebben egyeztek meg. És ha a falaknak életük volna, ezek a falak, melyek között Hernyány György is lélekzett, kaczagtak volna e két teremtés isteni naivságán.

– Valamit kérek tőled, szólt Flóra, édesen hizelkedve Hernyányhoz, abból, hogy szó nélkül megteszed, fogom látni, hogy igazán szeretsz.

Hernyány, aki Flóra szeméből már kiolvasta, hogy amit tőle kérni akar, nem lehet a legborzasztóbb, sőt valószinüleg olyasmi, aminek ő rendkivül meg fog örülni, leereszkedő jósággal mosolyogva, biztatta:

– Ird alá ezt, szólt Flóra s elébe tette az -49- adás-vételi szerződést. De előbb ird alá s csak aztán olvasd el.

– Legfölebb olyan váltó, melyet ő eszkomptál majd, gondolta Hernyány és az áldozatkészség, a vak bizalom határozottságával nyult a tollhoz és odakanyarította a nevét.

– Ha a halálos itéletem volna, úgy is érvénytelen: az én aláirásomra nem akaszt a hóhér.

– Megmondom, szólt Flóra s még mindig kereste a szavakat. Hát tudod, szükség volt rá, hogy választó-jogod legyen.

Midőn Hernyány homlokán kelletlen ránczot látott, végig simította a kezével:

– Hiszen úgy is egyre megy, kinek a nevére szól, magyarázta Flóra, úgy is közösen élvezünk majd mindent.

– Az igaz, konczedálta Hernyány, de mégis… hej, hogy én nem foglaltathatlak aranyba. -50-

– Földbirtokos már volnék, gondolta magában Hernyány, mikor a kivánt foglalatot szolgáltatta, vajjon mennyit ér meg ez a Bácsliget?

Hernyány az ujjaival idegesen dobolgatott a Flóra arczán, majd megcsókolván a homlokát, végül kijelentette:

– No, nem haragszom, édes, sőt meg is köszönöm. De igérd meg, hogy jövőre nem teszel semmit, mielőtt nem szóltál nekem.

– Kész örömmel megteszi s volna is már most egy kerülete, de egy bökkenője van a dolognak.

– A politikai meggyőződésem? A politikai? Már mint az, hogy melyik pártot támogatnám? -51-

Volt oly vigyázatos, hogy előre nem nyilatkozott. A sok kérdést megtoldotta még egygyel:

– Hát azért, édes, mert azt a kerületet Helleynek ajánlották föl s csak akkor adhatná át neked, ha te is az ő politikai meggyőződését követnéd.

– Ez szerencse, – szólt, – mert bizony ha Helleyt nem követném, mióta gondolkodni tudok, hiába ajánlaná föl nekem támogatását.

– Igazán? – örvendett Flóra és édesen kaczagott örömében. – Oh, mennyire boldoggá teszel. Helley híve vagy?

– Testestül-lelkestül, mint minden igaz magyar ember. Sőt többet mondok: mint minden tisztességes ember. Mert mi voltaképen a Helley Antal programmja? A becsületesség. A mai korrupt viszonyok mellett lábra kapott a tan a kétféle becsületről. Más a politikai becsület és más a privát becsület. Lehet valaki igen tisztességes magán személyében, ha a politikában hazudik és csal is. Nos, ez silány okoskodás. Nincs kétféle becsület. Aki a miniszteri székből hazudik és csal, becstelen, mintha a kaszinóban tette volna.

Hernyány egészen kihevült e mondásában. Az arcza lángolt, a szeme szikrázott. Ugy állt ott, mint egy kis Herkules, aki a korrupczió-hydra fejét akarja levágni. -52-

Flórának pedig megremegett a szive gyönyörüségében. Ime Hernyányban megtalálja a Helley gróf lelki kiválóságát. Helley sokat beszélt neki politikáról s különösen azt a tant a kétféle becsületről ostorozta. Ime Hernyány lelke találkozott amazéval, akit az egész ország, még ellenségei is, a legnagyobb tisztelettel környékez. Arra nem is gondolt, hogy ezeket a nemes szavakat Hernyány akármelyik nap olvashatta a Helley-párti ujságokban.

– Hadd legyek egészen őszinte, kedves, szólt elkomorodva, én Helleyt, mint embert csodálom, mint politikust evangéliumomnak tartom. Mégis jobb szeretnék a magam erejéből boldogulni, mint az ő segítségével.

– Mert… mert… most már én kérlek, hogy ne haragudj rám, mert nem tudom egészen, mi is neked Helley s a tisztesség megengedi-e, hogy tőle szolgálatot elfogadjak?

Flóra arcza biborba borult. Ez a fordulat kinosan is érintette, de meg boldogította is. Hernyány féltékeny! Kell-e nagyobb bizonyság a szerelme erőssége mellett?

– Esküszöm neked, barátom, hogy Helley gróffal soha máskép, mint a legtisztább barátság formái között nem érinkeztem. Baráti jóakaróm, szinte apám ő. -53-

– Köszönöm, ez megnyugtat. S egy perczig sem fogok habozni, hogy hozzá siessek s az ő kezéből vegyem a lehetőséget hazám szolgálatára és a te boldogításodra.

És egy perczig sem habozott és sietett Helleyhez. Ugy járt silány, kapzsi czélja után, hogy akivel csak találkozott, nemzeti hősnek nézte.

Helleyvel könnyen boldogult. Ez a nemes lélek hitt a sima álarczban, a lelkes szavakban, melyek az őszinteség hevével s az ifjuság rajongásával törtek ki belőle s elcsüggedt hazafi szivében sarjadzott az örömteli remény, hogy találkozott egy ifju, erős lélekkel, aki az ő küzdelmét folytatni fogja. Személyesen kisérte le a kerületbe s ajánlotta be hiveinek, kiállt a szószékre is és támogatta a Hernyány programmbeszédét. S nem telt bele négy és Hernyány György képviselő volt, óriási többséggel győzvén le kormánypárti ellenfelét.

Az az igaz, mély boldogság töltötte el, melyet csak valaki másnak, akit szeretünk, a szerencséje kelthet. Anya így örvend a fia dicsőségének, mely elragadja csöndes köréből. A Flóra boldogsága is -54- ilyen önzetlen volt, mert hiszen belevegyült az aggódó kétség is, mely már-már lelkifurdalásnak is bevált. Magához kösse ezt a ragyogó tehetséget, ezt az ifju lelket, mely büszkén, sasszárnyakon emelkedik a magasba? Szabad ezt tenni? Nem követeli-e tőle a becsület, a tisztesség, melyet Hernyány említett, hogy kezet nyujtva neki, mondja: nincs jussom teherül nehezülni lelkedre s utját szegni dicsőségednek.

Teljes odaadással szeretvén Hernyányt, észre sem vette, hogy hónap mulik hónap után és Hernyány György egy szóval sem emlékszik meg jegyességükről, annál kevésbé esküvőjükről. A képviselő úr különben is nagyon el volt foglalva, kevesebb időt szentelt most szerelmének, mint azelőtt. De mindennap mégis csak beállított hozzá, többnyire este és éjfél után távozott. Ilyenkor szeretetreméltó volt és jókedvü és hűségesen elmesélt Flórának mindent, amit az nap végzett.

Bizony sokat kellett végeznie. Az országgyűlés bezárása a küszöbön volt, lázas izgalom uralkodott a Házban is, az országban is. Az ellenzék sokat várt az uj választásoktól s biztosra vette, hogy megbuktatja a kormányt.

Hernyány a legbuzgóbban vett részt pártja agitácziójában. Ő is bizott az ellenzék győzelmében s mindenképen azon volt, hogy az első sorban lássák. Ki tudja? Miniszterség is nézhet ki számára ebből a forrongásból. Minden kérdésben felszólalt s a -55- szakismeretek hiányát ügyesen tudta az ujságokból szerzett informácziókkal leplezni. Azt hitték, hogy ez a fiatal ember mindenhez ért. A mellett egyre csak a tisztesség szempontját feszegette a kormány minden ténykedésével szemben és gyakori interpellácziókkal kiterjesztette figyelmét a Házon kivül történő visszaélésekre is. Bizony, a minisztereknek sok dolguk volt vele s kényelmetlennek érezték, ami a jelentőségnek első, fontos stádiuma.

Ami a Flórával való házasságot illeti, Hernyány annyira sem gondolt vele, hogy nem akarta volna megkötni. Egyáltalán nem törődött vele, mint a könnyelmü adós az adósságával, melynek határozott lejárata nincs. Néha, amikor együtt ültek, eszébe jutott, álomszerüen:

Majd olykor, amikor Flóra mosolyogva, odaadóan elébe sietett, valami unalom félét érzett. A csókjaival jóllakott már, lanyhán viszonozta ölelését s ilyenkor gondolta:

Flóra háza már régebben megszünt találkozója lenni a mulatni szerető társaságnak. Visszavonultan élt és barátai, akik eleinte még föl-fölkeresték, lassanként teljesen elmaradoztak. Úgy tudták, hogy -56- Hernyány teljesen magának foglalta le, persze busás pénzen, szeretőjének s csak azon csodálkoztak, hogyan győzi egyre pénzzel ezt a költséges mulatságot. Egyik-másik még fönnakadt a vastag barátságon is, mely közte és Helley között beállott. Mert bár a nagy tömeg előtt Hernyány mint a legtisztességesebb politikus szerepelt, szükebb körben nagyon is tisztában voltak, hogy politikai magatartása csak komédia, de mivel a politikában mindenki komédiázik, nem akadtak fönn rajta, sőt teljes elismeréssel voltak irányában, választván ő valamenyi között a legháládatosabb szerepet.

A nemzet fiatal Catója különben hűséges látogatója maradt az orfeumnak s zártkörü asztaltársaságot alapított Hiéna Péterrel és Alvinczy Gáborral, az idealista költővel, aki, mint tudva vagyon, Petrarca-szerü verseit Mizi Mimihez, az orfeum fiatal bécsi kuplé-énekesnőjéhez intézte, akivel – úgyszólván – vadházasságban élt. Ez a trifolium majd minden éjszaka együtt volt lefoglalt páholyában. Alvinczy és Hernyány néha el is maradtak, de az orvosi fakultás dísze rendületlenül kitartott est-est után s ha Alvinczy vagy Hernyány jöttek, ott találták három nagy pezsgős palaczk s vagy ugyanannyi orfeum-hölgy társaságában.

A pénzügyi helyzet a lehető legfényesebb volt, legalább reá nézve. Flóra, hogy ne legyen közöttük sohasem szó pénzről, százezer forint erejéig nyilt hitelt nyitott neki bankárjánál. Igaz, hogy -57- ehhez képest kénytelen volt a házát is jelzáloggal terhelni s a maga szükségleteit is vagy felére redukálni. A százezer forint rohamosan olvadt s csak akkor állt be némi stagnáczió, mikor Hernyány a kaszinóban vagy két héten keresztül állandóan nyert s vagy huszezer forintot harácsolt össze. A bácsligeti termése is már az ő kasszájába foly. Flórának nem maradt más jövedelme, mint a házbérösszeg, melyet háza felső emeletei után kapott, de ezzel tisztességgel beérhette, a zajos estélyek beszüntetése után.

Így történt, hogy közöttük pénzről szó soha sem volt s Flóra boldog könnyelmüségben élt, nem is tudván róla, hogy ha a Hernyány költekezése így tart, alig két esztendő mulva úgy elolvad a vagyona, hogy betevő falatja sem marad.

Hernyány pedig, a könnyelmü emberek szokása szerint, egyáltalán nem gondolt a pénzzel, a míg tartott. Azonkívül meg nem is mérhette a Flóra vagyoni erejét és különben is, mi köze neki ahhoz? Ha sülyed a hajó, a patkány ott hagyja és Flóra neki csak egy hajó volt, mely megmentette a vizbefulástól. Az ilyen hajót az ember otthagyja, mihelyt partot ér és Hernyány – hála istennek – mind a két lábát megvetette már a szilárd anyaföldön.

Május volt és a Flóra szobája tele volt orgonavirágokkal. A tavasz minden bűbája vette körül, erős virágillat a szobájában, virágzó szerelem -58- a szivében, dal az ajkán. Órák hosszat ült az ablak mellett és himezgetett, nehéz aranyhimzést a Hernyány szobája számára. Ki-kitekintett az ablakon, majd behunyta a szemét, kéjesen meg-megremegve egész testében, midőn a Hernyány csókjaira gondolt. Akkor, ezen a tavaszon volt ő igazán boldog s érezte úgy, hogy megmenekült a boldogság révébe egy egész örökkévalóságra.

– Kedvesem – szólt – a pünkösdi szünetet felhasználhatnók egy kis kirándulásra. Nem mennénk le Bácsligetre?

Képzelhető-e nagyobb gyönyörüség? Van-e nagyobb üdvösség a paradicsomban, mint a szerelmes együttlét vele, a szeretett bálványnyal? Mily lázas izgalommal leste a napokat, mik elválasztották a pünkösdi ünnepektől, mily boldogan készülődött erre az utra, az előzetes nászutra, mint Hernyány tréfásan nevezte. Milyen lassan multak a napok s mikor bekövetkezett az utolsó, milyen lassan multak az órák, míg végre együtt kihajtattak a pályaudvarra és elfoglalták a kupéjukat!

Csak ott ütődött meg kinosan, kellemetlenül: nem mentek egyedül, Hernyány vendégeket is hivott magával a birtokára. S még milyen embereket? Hiéna Pétert és Alvinczyt, a költőt, két élő emlékét az ő szégyenletes multjának. Az egyik pláne a mult gyűlölt okozója, Hiéna Péter, az a gyalázatos ember, aki visszaélt nyomorult helyzetével s -59- az éhhalállal küzködőt belelökte a bűn fertőjébe. A szive kinosan vonaglott, mikor a pályaudvaron fogadnia kellett ennek az undok embernek csufondáros üdvözletét s látnia, milyen kaczagós bizalmassággal érintkezik vele Hernyány György, aki pedig tudja, mije neki ez a doktor, ez a hiéna s tud vele kezet szorítani s meghivja vele együtt, hogy boldog együttlétüknek minden perczét megkeserítse gunyolódó, vérfagylaló kaczagásával.

– Ne légy gyermek – sugta vissza könnyedén Hernyány – ki nem állhatom, de mulatságos ficzkó. Aztán szükségem is van reá. Majd meglátod.

Szüksége ugyan nem volt reá, de volt benne még valami az éhes jogász pökhendiségéből, szükségét érezte, hogy barátainak megmutassa jövedelmének forrását, hadd lássák a birtokát. Ez az érzet késztette reá, hogy pezsgőzés közben, mikor utazását emlegette, könnyedén odavesse:

– Helyes – szólt a doktor – s vigyük magunkkal ezeket a báránykákat is.

– Éljen! – kiáltották lelkesülten – ha Flóra is ott lesz, minden szükségletünkről gondoskodtál. -60-

Képzelhető, hogy érezte magát Flóra, aki már teljesen elidegenedett előbbi környezetétől, mikor ujból együtt kellett lennie velük és türni az ő szabadszáju viselkedésüket, melyet most már teljes förtelmességében ismert fel. A doktor csufos mosolygásával egészen közel hajlott az arczához s tekintetét iparkodott belefurni az övébe, mikor mondta:

– Báránykám, de soká birtad ki ezzel. Reménylem, Bácsligeten szükségét érzed már a változatosságnak.

Flóra nem felelt, csak a szemével segítségért esdve nézett Hernyányra. Ez mélységesen elröstelte magát, mert a kétszinü játékot egyszerre kétfelé kell most játszania s átkozta könnyelmüségét, hogy erre hamarább nem gondolt. Nem merte észrevenni a Flóra esdő tekintetét s azzal hárította el egyelőre a kellemetlenséget, hogy kivett a zsebéből egy csomó kártyát, indítványozva:

– Helyes – szólt a költő is s mig leült, félkarjával átölelte Flórát s meg akarta csókolni. Ez ellökte s egész testében reszketve, szólt:

– Ugyan ne gyerekeskedjetek – szólt amaz szörnyü zavarban – és osztott. Játszol te is, Flóra?

– Nem – szólt ez kurtán s megvonult az -61- ablaknál s a táj nézésével iparkodott fölzaklatott lelkületét csillapítani.

– Flórika csak a szerelemnek él, a szerencsét ránk bizza – szólt Hiéna Péter – s mondhatom, mikor Flórikáról van szó, mindnyájan mondhatjuk, hogy részünkről a szerencse.

– Jó, jó, már csupa ándung vagyok, – csitította a doktor, – de mikor az ember szeretetreméltó, hát nem igen tagadhatja meg magát. Ugy-e, édes báránykám?

Ezzel belefogtak a játékba, a bankók csakúgy röpültek és Flóra egy negyedóra lefolytával rémülten tapasztalta, hogy nemcsak ez a két ripők, hanem Hernyány is teljesen megfeledkezett róla, kidülledt szemében csak a játék szenvedélye lobogott. Mikor kártya van a férfi kezében, a nő hiába versenyez a szines lapokkal.

Ugyan miben nem talál egy szerelmes nő megnyugvást, amikor megnyugvást keres! Egy óra leforgása alatt már azon is vigasztalódott, hogy Hernyány szó nélkül türte barátjai részéről azt a trágár magaviseletet vele szemben. Hiszen egyelőre még titok, még nem tudja senki, hogy ők jegyesek, egyenesen botorság lett volna tehát Györgytől, ha rendreutasítja ezeket az embereket, akik nálánál régibb ismerősei. Sőt sajnálta is Györgyöt: szegény, bizonyára jobban szenved még nálánál, de szó nélkül -62- tűrnie kell, mivel ő, Flóra, nem olyan nő, mint a többi, akit a vőlegénye megvédhet a tolakodók ellenében.

Mikor egészen megnyugodott már akkor végtelen hálát érzett Hernyány irányában, amiért a kártyázást proponálta. Most már – úgy vélte – érti. El akarta vonni ez emberek figyelmét tőle s így nyugalmat szerezni neki az egész utra. Lám, nem is tudják már, hogy rajtuk kívül van még valaki a kupéban. A doktor, aki örökké gunyolódik és röhög, amikor kártyát szorongat a kezében, rettenetesen komoly, a szeme kidülled és homlokáról szakad a hideg verejték. Az a másik pedig reszket, mint a nyárfalevél s amikor szól, rekedten üvöltve szakad melléből a hang, mint a fenevadé. Eddig is utálta őket, most megborzadt tőlük. S valósággal másodszor szeretett bele Hernyányba, aki elegáns könnyüséggel játszott, mintha babba menne s csak a szeme csillogott – nem annyira a sovárgástól, mint az élvezettől. Az is igaz, hogy ő lehetett leginkább jókedvü, mert halomba gyült előtte a pénz s mikor Szabadkára ért a vonat, a költő már hozomra játszott, Hiéna Péter pedig káromkodva csapta le a kártyát:

– Ha hazamegyek, kénytelen leszek egy pár páczienst megnyúzni, különben az Adolf hitelére szorulok ebben a hónapban.

– Hiszen úgy is ő szedi el tőled, amit te tőlünk szedtél. Ó a Flórika zsebe olyan tág, mint a… no, de nem akarok többet mondani. Az ebédet te fizeted.

– Pardon, nem tudtam, hogy rossznak tartja. Majd keresek jobbakat. De ugyan mióta lett Flórika olyan válogatós a viczczekben? Tán a te elmésséged kényeztette el?

Mig kiszálltak s Alvinczy Flórával előre ment az étterem felé, Hernyánynak egy ötlete támadt a kínos helyzet tisztázására.

– Ugyan, legyen eszed, Péter; szólt, csak átlátod, hogy Flórát, akitől a birtokot megvettem…

– Eltaláltad, de ez most mindegy, tehát a dominium volt urnőjét csak nem vezethetem be mint a szeretőmet! Hát úgy beszéltem meg vele, -64- hogy ő itt tartózkodásunk alatt a feleségemképen fog szerepelni. Hát légy szives, tégy úgy, mintha annak tisztelnéd.

– Ember vagy Gyurikám, röhögött, no igazán, most már nem csodálom, ha Flórika el van kényeztetve viczczek dolgában.

– Jó, jó, csak ne nevesd ki szemtől szembe. Hadd legyen meg szegénynek az öröme.

– Meg lesz, meg lesz, öregem; kaczagott egyre és Flórika már most tart főpróbát a nagyságos asszonyságból. És milyen komolyan, milyen ambiczióval! Lelkemre mondom, hálás vagyok ezért a tréfáért. Kitünően fogunk mulatni.

S az egész ebéd alatt egyre csak kaczagott, nézte Flórát és ujra kaczagott, majd sugott valamit Alvinczynek, aki csodálkozva nézett Flórára, aztán mind a ketten kaczagtak.

Öt óra tájt érkeztek meg a kis állomásra. A tisztartó várt reájok két kocsival. Szivességgel köszöntötte Flórát, alázattal az uj földes urát és utólag fejezte ki szerencsekivánatait a boldog házassághoz, melyről csak most értesült. Hernyány nagyuri kurtasággal hallgattatta el a becsületes -65- embert, Hiéna Péter, meg Alvinczy majd hogy meg nem pukkadtak nevettükben.

– Szabad ahhoz a kocsihoz vezetnem, nagyságos asszonyom? – alázatoskodott a költő.

S a »nagyságos asszony« járta egyre, vérlázító gúnynyal és pökhendiséggel. Flóra összeszorította a fogait és nem szólt semmit. Csak nézett Hernyányra, villogó szemekkel, majd kérdve, majd esdve. Hernyány is vasvilla szemeket meresztett a gúnyolódó emberekre, de csak nem használt semmi. Keservesen megbánta, hogy meghivta őket, hogy egyáltalán eszébe jutott neki ez a kirándulás. Kezdett komolyan félni, hogy még baj lesz, de aztán könnyelmüen tuladott aggodalmain: hát aztán? Voltaképen nem is szorul már Flórára.

Mégis, mikor végül elhelyezkedtek a kocsiban, mig két barátja a másikon előttük hajtatott, szenvedélyesen az ajkához szorította Flóra kezét s azon a meleg, rezgő hangon, melynek hallatára az asszony boldogító mámorba esett, rebegte:

– Édes drágám, ha tudtam volna, hogy ezek ilyen durva fajankók, nem hivtam volna meg őket. De biztosítlak, hogy az első szóra, mely ujból sért, felrugom őket, mint a veszett kutyát.

– Nem, ne bántsd, szólt Flóra mosolyogva. Lásd, most már nyugodt vagyok s nem bánok semmit, nevetem őket, hiszen voltaképen mi járatjuk -66- velük a bolondját. Nem tudják, hogy mi milyen viszonyban vagyunk.

– Az igaz, szólt szintén nevetve Hernyány, de magában elfanyalodva gondolta:

– Magam sem tudom, milyen viszonyban vagyunk egymással. Ez a hölgy, úgy látszik, erősen ragaszkodik a jegyességhez.

Megnyugodott azonban, mert nem kellett többé tartania a Flóra és a doktor összetüzésétől.

Egy óra alatt elérték a birtokot, további tiz percz mulva a kocsik megállottak a kis kastély előtt. Gyönyörű gazdaság volt ez a bácsligeti, nem nagyszabásu, de minden a legnagyobb rendben. A földeken rengett a kalásztenger, mindenütt barátságosan fehérlettek a tanyai épületek. Egy óriási kutya csaholva rohant a kocsik elé s majd rávetette magát a doktorra, aki nagyokat káromkodott.

– Tisza! – kiáltott rá Flóra, mire az állat meghökkent s eszeveszett örömmel, farkcsóválva rohant Flóra felé s felugrott hozzá és arczát akarta nyalni.

– Fékomadta, – csodálkozott a doktor, – ezzel is csókolódzol? Akkor én is remélhetek, nemde?

A Hernyány meleg hangja vértezte őt a guny -67- nyilai ellen. Most már föl sem vette, hanem derekasan riposztozott.

A kastélynak három földszinti és két emeleti szobája volt. A doktor a költővel a földszinten szállt meg, Flóra és Hernyány az emeleten, melynek nagyobbik terme ebédlőnek volt berendezve. A konyha a pinczében volt, ott sürgött-forgott a cselédség és készítette a gazdag magyaros vacsorát. Addig is, miután a hosszu ut után toilette-et csináltak, a tiszttartó vezetése mellett megtekintették a gazdaságot.

– Nem is tudom, minek néztem meg, – szólt ezután a doktor, – zöldség és sárgaság, mint minden a természetben. A természetet én csak a telekkönyvben imádom, azután az asszonyokban. Ugy-e Flórika, rajtad minden természetes?

– Vagy úgy, igaz is. Szerencsére nem hallotta senki. Hanem mondd csak, Flórika, azaz mondja csak, nagyságos asszonyom, hogy romolhatott maga annyira, hogy ilyen komédiára adja magát. Hisz milyen máskép festett maga azelőtt, amikor ördögöt sem törődött volna azzal, hogy milyen czimen látogassa meg a szeretőjével ezt az ütött-kopott tanyát.

– Változunk, uram, – felelt Flóra, – épen csak a maga feneketlen állatiassága marad a régiben.

– Köszönöm a szives bizonyítványt. Amíg -68- a szép szemek megundorodnak a rut pofámtól, addig nem kell félnem a haláltól. De szeretetreméltó háziasszonyom, nem kötnénk most fegyverszünetet, míg néhány pohár cognacot megittunk?

Mikor fölébredt, magasan állt az égen a nap. Az óráját nézte: hat óra volt. Össze kellett előbb szedni a gondolatait, míg ráeszmélt, hol van ő tulajdonképen. Hamar magára kapta pongyoláját és benyitott az ebédlőbe. Szinte visszaborzadt. Az éjjeli tivornya sivár képe tárult eléje, az asztal tele pezsgős-üvegekkel, tört poharak, a tükör is betörve s a szoba levegője nehéz a fojtó szivarfüsttől. A tivornyázók között a hires költő, a karjaira borulva, aludt az asztal mellett, míg az orvosi fakultás dísze, a legideálisabb honatyával szerelmesen összeölelkezve hortyogott az asztal alatt.

A szive görcsösen összeszorult s undor fogta el e siralmas kép láttára. Undorodott Hernyánytól is, amint ott feküdt, félkarral átölelve Hiéna Pétert, puffadt vörös arczczal s ajkán a részeg emberek édeskés mosolyával. A mellét fojtogatta a füstös, büzös levegő – hamarosan kinyitotta az ablakot s tele tüdővel szivta magába a friss, langyos levegőt. Ott lent a zsellérház ajtaja előtt ült egy paraszt asszony és krumplit hámozott. Előtte a porban két maszatos gyerek játszott, egy fiu kaczagtatóan czifra lajbiban, széles gatyában s egy -69- kis ötesztendős leány, a kin egy szál ing volt. Krumplikkal golyóztak s az asszony dalolva válogatta a krumplikat, miközben félszeme mindig a gyerekeken függött. Flóra elfordult e képtől s a földön elterülő Györgyre nézett: ez lesz apja az ő gyermekeinek! S miközben köny szökött a szemébe, hirtelen szégyen érzete fogta el: ne lássa senki Györgyöt ebben az állapotban.

Visszafordult a szobájába és sebtiben felöltözött. Aztán lement s meghagyta a cselédeknek, hogy ne zavarják az urakat, amíg nem hivják őket. Befogatott a kis szandläuferbe, kezébe kapta a gyeplőt és kihajtott a mezőre.

A gyönyörü tavaszi tájon nem volt sehol sem ember. Pünkösd vasárnapja van. Messziről hallja a falu harangjának ünnepi csengését, olyan édesen, olyan áhitatosan repülnek lelkébe az ezüstös hangok és beszélnek hozzá egy jobb időről, szebb világról, mikor neki is joga lett volna együtt menni a többiekkel a templomba, pántlikát fonva a hajába, kopogós csizmában. Miért is nem született parasztlánynak! Ime, a boldog, egyszerü emberek örülnek a tavasz szép ünnepének, melyből neki csak a doktor gunyja jutott: pünkösdi királyné!

A pünkösdi királyné végigszáguld a mezei utakon, könnyü kocsiján, zöld vetések között és megfüröszti lelkét a tiszta levegőben. Ó, ha a lelke is olyan tiszta volna! Ha nem egyedül kellene neki ez ünnepi csöndes tájon átrepülnie, ha mellette -70- volna az, akit szive megváltó erővel szeret s rajtok kívül senki a kerek világon. Ó, hogy követnék ők akkor az ezüstös harangszó hivó szavát, hogy repülnének elébe és hogy vegyülne belé és a tiszta levegőbe az ő buzgó hálálkodó imája!

Most rácsap a lovakra, az ut csak úgy porzik a patkók alatt; üzi, hogy utól ne érje a gyanu, a rettenetes közel jövendő balsejtelme. Ime, egy kis paradicsomba sietett vele és egyedül kell most bolyongania. Ő ezalatt alszik, undorító, boros álomban összeölelkezve valakivel, akiről tudja, hogy jegyese halálosan gyülöli és iszonyodik tőle, mint a varangyos békától. Hogy ihatik együtt azzal az emberrel, ha őt szereti! S ugyan mi értelme van a szónak: szeretni, ha el kell némulnia minden más tekintet előtt, ha bele nem kiálthatja a reggelbe s szembe nem mondhatja akárkinek. Milyen megalázó az ő helyzete! Azt hiszik róla, hogy megfizetett szeretője Hernyánynak s neki ezt el kell hallgatnia, mivel elhallgatja Hernyány is. És ha volna a férfinak bátorsága bevallani a valóságot, nem épen ő volna-e az, aki kezét a szájára tenné, mondván: ne szólj? Mert e szó nyomában gunykaczaj kél, megszólás és megvetés.

E tépelődések mellett ragadta könnyü kocsija magával, keresztül-kasul a viruló vetések között, majd rátért az országutra, mely birtoka határa is volt. Vig muzsikaszó mellett ünneplő fiatal parasztlegények, leányok csoportja jött vele szemben, a -71- kocsiban ülő hölgynek tisztességtudóan köszöntek s dalolva, nevetve vonultak odébb. A falusi harangszó egyre csendült, most már vigan hirdetve az élet örömét, a tavasz boldogságát, a verőfény csak úgy szikrázott s az ut mentén a jegenyefák kalandos árnyékképeket szórtak az ut ragyogó porára.

Milyen szép az élet, istenem, milyen szép! És neki ne virulna tavasz, neki nem nyilna virág, neki nem hirdetne a harangszó egy csöppnyi boldogságot? Óh, hálátlan, ostoba teremtés, hát nem szeretsz? Kivánsz-e egyebet is a boldogsághoz? Hiszen ha elveszítenél mindent, akkor is megmaradna az érzelem, melyben megtisztultál büneidtől s melyet szivedben ápolva, emelt fővel léphetsz majdan a mindenható biró elé. De nemcsak ez a te szerelmed van meg, megvan az övé is. Ő szeret és itt van veled. És szenved úgy, mint te, a nyügző viszonyok mellett s le fogja rázni őket és akkor, te boldog teremtés, rózsát tüzhetsz a kebledre s dalra nyithatod ajkad: a kerek világon nincs boldogabb pünkösdi királyné náladnál!

Ragyogó szemmel nézett körül s lelkében most már ujjongott a tavaszi érzés. A szél kicsipte az arczát, pirosan, üdén ragyogott át könnyü, fehér fátyolán keresztül. Jókedvüen legyintette ostorával a lovakat s vigan repült a könnyü kocsi. A fordulónál nyilsebesen repült el egy nyitott landauer mellett, melyben hamarosan nehány virágos női kalapkát -72- látott. Ügyet sem vetett rájuk, a kocsi nyomában pedig egy lovas járt, aki futtában lekapta a kalapját. Flórának nem is volt ideje viszonozni a köszönését. Meghuzta a gyeplőt és hátratekintett. Látta, hogy a lovas a kocsi mellett van és szintén visszanéz ő rá is, de hirtelen, mikor szembenézett Flórával, elkapta a fejét.

Amikor a visszatérésre gondolt, borult el ismét a lelke. A tivornya utáni kép merült fel előtte, a részegen alvó Hernyány, de csakhamar elüzte ezt az árnyékot is: hát ivott és nem tudja, mi történt vele. Ennyi az egész. A legderekabb ember is csunya, mikor kelleténél többet iszik.

– Fölkeltek már az urak? – kérdezte, reszketve a felelettől, a cselédet, aki a lépcsőről feléje sietett és üdvözölte.

– Föl, nagyságos asszony és az egyik nagyságos úr a konyhában van és maga főzi a reggelit, a másik kettő fönn van a nagy szobában.

Flóra biczczentett a fejével és felhaladt a lépcsőn. A pamlag két sarkában ült a költő meg Hernyány és aludt. A költőnek zsebkendővel be volt kötve a feje. -73-

Flóra lábujjhegyen lépett oda Hernyányhoz, akinek arcza elvesztette már puffadt vörösségét és most bágyadt, szenvedően halvány volt. Kezével a vállát érintette, Hernyány felriadt. Flóra hirtelen lehajolt hozzá:

Hernyány az ajkához vonta Flóra kezét, nesztelenül felkelt és félkarjával átfogva a nőt, óvatosan a szomszédos szobába nyitottak. Ott mind a két karjával átkarolta, magához szorította. Flóra erejét vesztetten feküdt karjaiban és lelkét elnyomta a bú.

– Szégyenlem magamat – szólt Hernyány és a szeme megnedvesedett. Olyan nyomorult voltam a nyomorultak között s nem is merem bocsánatodat kérni.

Flóra nem tudott szólani. Nagy erőlködése folytán kínos zokogás szakadt ki melléből, de két keze közé kapta a Hernyány fejét s odaszorította a vállához. Hernyány féltérdre ereszkedett előtte s a másik térdére vonta őt, úgy csókolta le könyeit. Bevárta szépen, míg az ügyet Flóra maga fejezi be.

– Nem teszed többé, ugy-e, nem teszed többé? – szólt végre Flóra és megcsókolta a férfi kezét.

– Soha többet, édes szerelmem, – fogadkozott amaz, – magam sem tudom, hogy mehettem annyira. De látod, te vagy az oka, ha hirtelen vissza nem vonulsz, könnyen módját ejthettem volna -74- a dorbézolás beszüntetésének, de így, tudod, férfiak, ha maguk között vannak, a házigazda nem adhat jelt az asztalbontáshoz.

– Magam is, drágám és ha jól emlékszem, tegnap oly galádul viselkedtek, hogy szerettem volna megfojtani mind a kettőt. De légy nyugodt, drágám, intézkedtem, hogy a déli vonatról le ne késsenek.

– Igazán? – kiáltott édes örömmel Flóra és szeme könyein keresztül ragyogott a boldogsága. Igazán? És egyedül leszünk?

– Turbékoltok? hangzott az ajtó előtt a doktor szava s nyomban be is nyitott. Szétrebbentetek? Kár volt, előttem nem kellene magatokat zseniroznotok. Láttam már ilyesmit és áldásom rajtatok. Csak jelenteni akartam, hogy a század legzamatosabb és legjobbizü korhelylevesét elkészítettem s vigyen el engem az ördög, ha az a gombóczképü cselédleány, akit a konyhában hiába ostromoltam tiszteletlen ajánlatokkal, már föl nem ért vele.

A doktoron nyoma sem látszott az éjszakai mértéktelen ivásnak. A szeme olyan tisztán, okosan és egykedvüen nézett, mint rendesen, az arcza mit sem változott meg. Ez az ember elemében volt, -75- mikor ivott és saját kijelentése szerint, akkor volna csak csömöre, ha egy éjszakát szolidan átaludna.

Az ebédlőben csakugyan terítve volt már és középütt párolgott a tál Hiéna Péter főzte káposztalevessel. A költő még egyre a diván sarkában aludt, rettenetesen beesett, fehér arczczal, fekete karikákkal a szeme körül. A doktor csufosan mosolyogva nézegette, majd vállát vonogatva szólt:

– Ez patkol el közöttünk elsőnek, ocsmány, hitvány féreg biz ez, méltó minden ember megvetésére. A gazember, hát minek lumpol, amikor nem birja?

– Nagy költője hazámnak, kelj föl és ülj az asztalhoz. Egy tányérral ebből a léből többet ér ugyan, mint te, mégis rád pazarlom.

Alvinczy a megcsömörlött emberek dünnyögő rosszkedvével ült az asztalhoz s amint belekóstolt, mohón kanalazta magába a levest. Hernyánynak is kitünően izlett s néhányszor unszolta Flórát, lásson hozzá ő is. Flóra határozott nem-mel utasította vissza. Egyetlen kanállal, – úgy érezte – ha ebből venne, meghalna, mintha mérget vett volna. Undorodott mindentől, amihez annak az embernek a keze nyult.

A doktor vizsgálva, mosolyogva nézte Flórát, akinek két lágy tojást hoztak, aztán megrázta a fejét és egészen komolyra vált hangon szólt: -76-

– Hallod-e, Flóra, amint így nézegetlek, őszintén sajnállak. Hiszen te, szerencsétlen gyermek, megjavultál!

– És aztán? Fogadd mély részvétemet, szegény gyermekem, mert jobb sorsot érdemeltél volna. Az olyan teremtés, mint te, megérdemelte volna, hogy holtig pezsgőben fürödjék.

– Most az egyszer sajnállak, drágám, folytatta a doktor egészen komolyan. – Igazán, sajnállak. Mert jaj a magunkfajta embernek, különösen a nőnemünek, ha az úgynevezett jobb utra tér. Megváltozott lélekkel köztünk maradni: irtózatos sor. És ezért, lelkem Flórikám, nem is fogom soha többé elébe tolni a pofámat és kivánnám, ha ennek a másik két léhűtőnek is volna ugyanannyi becsülete, mint nekem.

– Pedig rád férne, folytatta teljes komolysággal a doktor. Én mondom, Bertalan Péter, avagy Hiéna Péter, hogy hármunk közül csak nekem van jussom ehhez az élethez, melyet ti is folytattok. Mert ti hitványságból éltek így, én pedig meggyőződésből s mivel a fizikumom ráutal. Ti gyatraságból, mulatni vágyásból lumpoltok és üresfejüségből vagytok lelkiismeretlenek. Én nálam ez kultusz, az egyéniségem, a gondolkodásom következménye. -77- És mondhatom kedves fiam, ha holnap a szemétdombon, vagy az akasztófán pusztultok el, én egy csöppet sem fogom csodálni.

– Te, úgy látszik, akkor rugsz be, amikor korhelylevest eszel, viczczelődött a költő.

– Majd erről mi ketten beszélünk még a vasuton. Bájos háziasszonyom, tiszteletem jeléül rögtön kérem a szeretetreméltó házi urat, hogy fogasson be és rakassa kocsira a pakkomat.

– A világért sem. Bár – tette hozzá, Flórát nézve, azt hiszem, az uristen megveregetné a vállamat, ha úgy vinnélek el e szegény teremtéstől, hogy vissza se találjad az utat hozzá.

Azon túl nem szólt egy szót sem. A szivarja füstjét fujva, bámult ki az ablakon, míg a kocsi előállt és a szolga rátette a kevés podgyászt.

Mikor az ablaktól visszafordult s kalappal, bottal a kezében bucsuzott Hernyánytól, ismét a régi volt, a csufondáros, lelketlen Hiéna Péter.

– Szervusz, drága öregem, ne kérj bocsánatot, egy pillanatig sem haragszom rád, amiért ide bolondítottál. Különben a pezsgő egészen jó volt, csak a szobalány s egy konyhalány nem hajlott eléggé szavamra. Pedig inni és leányt nem csókolni ilyesmi csak csuhás barát koromban fog velem másodszor megesni. -78-

– Nagyságos asszonyom, ha már jobb utra tért, jól tenné, ha velem jönne. Biztosítom, a zárda kapujáig meg sem állanánk. Mert maga csak zárdába való, drága Ophelia.

Flóra a fejével biczczentett és befordult a másik szobába. Hernyány lekisérte vendégeit a kocsiig.

– Egészen megbolondultál? – támadt a doktorra, miközben a lépcsőn lementek.

– Hagyjuk azt, barátom, – felelt amaz, – mindig megesik a szivem, valahányszor egy bárányka – no, mondjuk, bárányhimlőbe esik. Aztán csak vigyázz, pajtás, nagyon vigyázz – nem a bárányra, azt úgy se tennéd, hanem magadra.

– Azt hiszem, azt jobban tudhatod te, mint én. Mert én a kettőtök dolgáról voltaképen csak azt tudom, ami minden valószinüség szerint nem is igaz. De vigyázz, pajtás, mert a megtért báránykák rendesen széttépik a farkasokat. Ezt én mondom neked, aki ért az ilyesfélékhez. Isten veled.

– Vigyen az ördög, – dörmögte utána Hernyány, félő indulattal. A doktor szava fölkavarta egész valóját. Úgy látszik, ez az ember sejt valamit s talán igaza is van. Őrizkedni kell. A Flóra szobája előtt megállt és elébb összeszedte magát. -79- Mikor benyitott hozzá, sunyi tekintettel, mint az iskolás gyerek, aki elkésett s a tanítója jó vagy rossz kedvét lesi, nézte Flórát. Az pedig, mint a félő gyermek, úgy repült feléje és görcsösen átölelte.

– Légy nyugodt, drágám – szólt Hernyány, maga is most nyugodva meg – nem alkalmatlankodik többet. Egyedül vagyunk és egymásé. Tekintsd úgy, mintha csak most érkeztünk volna meg.

– Oly rettenetes volt ez az ember, – szólt még mindig az elmult jelenet hatása alatt iszonyodva Flóra, – olyan rettenetes volt ez az ember, mikor komolynak látszott. Szinte szerettem volna kérni, hogy gunyolódjék tovább.

– Rosszaság volt a komolysága is, mint a gunyja. Csak nem hajolsz a szavára? a Hiéna Péterére?

– Nem, nem! – kiáltott rajongva Flóra. – Mond, hogy szeretsz és egészen megszabadultam a lidércznyomástól.

– Nézd, – szólt Hernyány és az ablakhoz vonta Flórát. – Látod azt a gyenge porfelhőt? Ott van a mi rossz szellemünk, távozik. Ami itt maradt, az én végtelen, igaz szerelmem!

És csókra csók. Oly bizva, oly hivőn csüggött az asszony azon az emberen, aki forró csókrohamok között azon tünődött: voltaképpen mért is -80- féltem tőle? Szive ha el is fordul tőlem, az csak kedvem szerint volna, megszabadulnék!

A nap forrón tüzött be az ablakon, leeresztették a kárpitját. Úgy bujtak össze, kellemes félhomályban a kis pamlagon, az asszony elolvadva nagy érzelmében, a boldogság könyeit hullatva, a férfi képmutatóan, fásultan, másfelé kalandozó gondolatokkal, mignem az asszonyi test érintése és az asszonyi csók heve föl nem korbácsolta petyhüdt vérét és akkor ő is szilajon magához kapta Flórát és megcsókolta ép oly szenvedélylyel, ahogy az elmult éjszaka magába döntötte a pezsgőt.

Poéták versben, irók prózában föstögetik a szerelem mélységeit és magasságait. Szerelmes ifjak, mikor ágyukban hánykolódva, az imádott leány képével álmadoznak, úgy érzik, hogy megcsókolni őt és meghalni! Avagy kéz kezet fogva, átváltoztatni az egész életet egy szerelmes vasárnapi délutánná, mely alatt bele nem fáradni szerelmi dadogásba, a drága teremtés ölelésébe, csókolásába – ez volna a szerelem mennyországa. A föld milliónyi szerelmes férfiát hivom perbe és kérdem: van-e köztük csak egy is, akit a valóság ki nem gyógyított e mennyországban való hitéből? aki ki nem bontakozott a szerelmes asszony karjaiból, fáradtan, tán unottan is és azután be nem érte volna a megszokott hitvesi csókok időben szüken kimért langyosságával. Örök szerelem és az örökké tartó csók üdvössége, az csak a nőknek jutott osztályrészül. -81- A szerelmes nő nem ábrándul ki és nem szokja meg a csókot, az ő szerelmével nem vész el az édessége, a heve, az erkölcsi tartalma a megszokás és kielégülés folytán. A poéták verse, az ifjak álma hazugság, ha férfiról szól, de szép, de magasztos és gyötrő valóság az asszonyoknál.

Flóra úgy borult a Hernyány mellére és a perczek és az órák röpültek s ő nem nyitotta ki a szemét, nem ocsudott föl a mámorból. De Hernyány, aki nem is volt szerelmes, akiben egy-egy perczre csak föllobbant az állati indulat, haj, be szenvedett azon a szerelmes pünkösdi napon!

– Végét kell szakítanom, mert szétvet az unalom, gondolta, mikor a Flóra édes szerelmes kérdésére erőltetett szenvedélyességgel válaszolta:

És szeme a nő vállán keresztül sóvárogva nézte a nyilt rónát, hová, mint a leczkecsinálásra fogott iskolásgyerek, vágyódott. De nem mert szólani. Tudta, hogy kárpótlással tartozik ez asszonynak s a történtek után óvakodnia kell mindentől, ami szerelmében való hitét megingatná.

Mélyen föllélegzett Hernyány, mikor az ajtón kopogtak s szétrebbentek. A szolgáló kérdezte, hogy már két óra van, hogy nem méltóztatnak-e ebédelni. Aztán levelet is hozott a postás.

– Igen, igen, szólt Hernyány, mohón kapván -82- az alkalmon. Tálaljanak, tüstént asztalhoz ülünk.

– Igazán kár, – hagyta rá Hernyány, – de hát, édes lelkem, enni is csak muszáj. Én legalább éhes vagyok.

Flórát egy kicsit megdöbbentette a Hernyány száraz, józan hangja, de kis szünet multán felsóhajtott:

– Igazad van, különben, lásd, oly ritkán vagyunk boldogok s egészen gyerekes lettem.

A tányérja mellett találta a levelet, melyről a cseléd szólt. Fölismerte rajta a Helley gróf irását.

– Ezt Helley irta – szólt Flóra mohó örömmel, – vajjon, miről irhat?

– Magam sem tudom – felelt Hernyány – és tétovázva bontotta föl a levelet. Csakugyan nem tudta, miről irhat neki Helley és azért remegett. Hátha olyas valami, amit Flórának nem szabad tudnia?

– Csak olvasd magad – szólt – hátha valami politikai diszkrét ügy. -83-

– Előtted nincs titkom, politikai titkom sem – szólt most Hernyány, az első sorokból megnyugodva látván, hogy csakugyan politikáról van szó.

»Tisztelt barátom!

Teljesen megbizható forrásból megtudtam, hogy a kormány ellened erős akczióra készül. Nagyon terhükre vagy a te hatalmas, becsületes működéseddel s elhatározták, hogy egyik vagy másik módon eltesznek láb alól. Az egyik módtól ép oly kevéssé féltelek, mint a másiktól. De helyénvalónak tartom, hogy informálva légy. A kerületedben maga a miniszterelnök szándékozik ellened föllépni és már megbizta a főispánt, hogy a talajt készítse elő. Egyben azonban Vucsetics Oszkár megyédbeli főispánhoz is ment levél, mely reádvonatkozó utasításokat tartalmaz. Hogy miről szól ez az utasítás, nem sikerült megtudnom. De Vucsetics valószinüleg fel fogja használni bácsligeti tartózkodásodat, hogy mint szomszéd, meglátogasson. Ebben az esetben tudni fogod, hogy e látogatás politikai természetü és résen leszel. Többet mondanom fölösleges. Azt hiszem sem a fenyegetés, sem az igéret nem téríthet el téged a tisztességes politika azon utjáról, melyen szerencsém volt veled találkozni. Flórát köszöntöm, örülök a boldogságtoknak, melynek tartóssága iránt szintén megtalálom a garancziát a kettőtök kiváló szellemében. Öreg barátod és szerető hived

gróf Helley .«

– Vucsetics? – kiáltott föl Flóra – most ismerek csak rá arra az urra, aki reggel köszönt.

– Ismerem, – szólt halkan s a Hernyány keblére fektette arczát, három évvel ezelőtt sokat járt hozzám.

– Az, suttogta Flóra, mély szégyenérzettel, ó ha kitörölhetném ezt a multat életemből!

– Nem reád, édes, hiszen nem tehetsz róla, hogy Vucsetics főispán is ide fog jönni, csak kellemetlen, nagyon kellemetlen.

Flóra elképedve nézett reá. A legnagyobb megalázás foglaltatott e szavakban. Nem bánja, hogy más is birta őt, csak kellemetlen, hogy együtt találják vele s tudják majd, kivel van együtt.

– Ne félj, – szólt reszkető hangon, nem fogok a szeme elé kerülni, ha jön.

– Ugyan, ez már nem használ semmit, hiszen magad mondod, hogy találkoztál vele, hogy köszönt. Hát tudja, hogy itt vagy?

– Bocsáss meg, drágám, félreértettél, voltaképen mi köze is neki mihozzánk? A minisztere küldte, ha elvégezte a dolgát, menni fog. Ne is gondoljunk többé vele.

És odalépett hozzá és forró csókokkal iparkodott felejtetni vele baklövését. Csakhogy a fullánk már benne volt a Flóra sebzett önérzetében. Mélyen megalázva érezte magát s szeretett volna fölkelni az asztaltól, mert nem akarja Hernyányt lealacsonyítani azzal, hogy egy asztalnál ül vele.

Hernyány kisérlete sikertelenségét látva, szintén visszaült és az ebéd a legkinosabb szótlanságban ért véget. Fölkeltek, kezet szorítottak egymással.

– Nem pihennél egy kicsit le? – kérdezte Hernyány, vélvén, hogy ezzel gyöngédségét tanusitja.

– De igen, – felelt szárazon Flóra, – lefekszem, aludni fogok, soká fogok aludni, amíg csak tetszik neked.

A szemében czikkázott valami bizonytalan fény, félig a köny csillogása, félig a harag villanása. Hernyány ujból megfogta a kezét:

Flóra nem tudott ránézni, a szivére szorította a kezét, odanyujtotta homlokát Hernyánynak:

– Csak jönne most ez a Vucsetics, hogy nagyobb megalázásnak ne legyek kitéve.

És kezdte szőni annak a gondolatnak a fonalát, mely további életére elhatározó lett.

De aztán rémülten tapasztalta, hogy a szoba mind homályosabb lesz, csakugyan beköszönt az este.

Mikor Hernyány reggel fölkelt, azt hallotta, hogy a nagyságos asszony ismét kikocsizott. Ugyan, de korán kel az a nagyságos asszony! Mit csináljon ő? Lusta volt ugyan az efféle testgyakorlatokhoz, de még is rászánta magát, hogy lóra ül és fölkeresi. Megmagyaráztatta magának, körülbelül merre ment Flóra és utána baktatott, kényelmesen jártatva a lovát.

Alig egy félóra mulva az ut sürü porából kibontakozott a Flóra könnyü kocsija. De nem volt egyedül. A kocsi mellett egy lovas léptetett, élénken beszélgetve társnőjével. Hernyány szive megdobbant. A zömök, erős termetben rögtön felismerte Vucseticset, a megye főispánját. Véletlenül -87- találkozott-e Flórával, avagy amúgy is erre tartott ő hozzá? S ugyan mit beszélhettek egymással? Flóra neheztelésében csak nem tett olyan nyilatkozatokat, mik neki árthatnak?

Nem volt sok érkezése a töprenkedésre, a kocsi és a lovas gyors vágtatásban szembe jött vele s Vucsetics, messziről meglátván Hernyányt, vigan a kalapját lengette felé. Öt percz mulva már hangos örömmel kezet is fogtak.

– Isten hozott erre mifelénk – kiáltott vigan Vucsetics, egy körülbelül negyven esztendős, zömök ember, sürű fekete szakállal s energikus, szlávos sasorral. Ha erre felé nem lovagolok s nem találkozom a kedves barátnőmmel, azt se tudom, hogy itt vagy. Hát ez a barátság?

– Tegnapelőtt, barátom, igazította helyre a főispán, amint kedves barátnőmtől tudom, de hát persze, inkognitóban, s mikor egy olyan pajtással vagyunk, mint kedves barátnőm, akkor persze ördögöt sem gondolunk a régi czimborákkal.

– Tulzol, méltóságos uram – felelt Hernyány rezerváltan, voltaképpen azt se tudhattam, hogy futólagos egynehány találkozásunk feljogosít-e engem, az ellenzéki léhütőt az ilyen kitüntető barátság számontartására!

– Ugyan ne izélj, de erről még beszélünk. Szó ami szó, ez a mai reggel fölér nekem egy -88- nyert fogadással. Ha nincs kifogásod ellene, együtt reggelizünk.

– Nagyon megtisztelsz. Jó reggelt Flóra, amint látom, kiheverted tegnapi rosszullétedet?

– Teljesen – felelt Flóra tüntető jókedvvel. Az én Oszkár barátom azt mondta, hogy nagyon szép vagyok, ez egészen fölvillanyozott. Mert ő valamikor szakértő volt.

Flóra iparkodott a régi cocotte-stilusban beszélni. Erőszakosan ragaszkodott a megpendített témához, kaczagva, frivolul frissítvén föl a Vucseticscsal való közös emlékeket.

Mikor a kastélyt elérték, Flóra leugrott a kis kocsiról s fölsietett a szobájába.

– Átöltözködöm, még szebb akarok lenni, szólt le Flóra, egy ilyen régi kedves barát kedvéért érdemes magamat oly széppé tenni, ahogy csak birom.

– A régi vagy, kaczagott a főispán, hej, ha magamról is ugyanezt mondhatnám!

Míg Flóra átöltözködött, a két férfi az ebédlőben összeült konyakozni.

– Ugyan méltóságos uram, félre a teketóriával. Tudom, hogy ezt a szerencsés véletlent Budán rendezték.

– Budán, szólt egykedvüen Hernyány, minek tagadnád? A gazdád küldött ide. Vártalak.

– A kisujjam sugta meg, vagy a saját titkos rendőrségem. Hát azt hiszed, mi ellenzékiek a levegőből csinálunk politikát?

– Átkozott jó ez a titkos rendőrséged, mert erről a levélről nem tudott senki, rajtam és az öregen kívül. De ha tudod, annál jobb. Magam is jobb szeretem az egyenes beszédet, mint a diplomatizálást. Hát röviden – lehet veled okosan beszélni?

– Témája válogatja. Lovakról és politikáról igen. Asszonyról és mértékletességről nem.

– Emberem vagy, erre már koczczintunk. Tehát azt is tudod, hogy mi járatban vagyok?

– Ezt, kérlek, mond meg csak magad. Tudom ugyan, de hát teneked van beszélni valód, nem nekem.

A főispán hümmögött, fölhajtott még egy pohárka konyakot, aztán belefogott a mondókájába:

– Azt hiszem, ugyanannyit nyernél, barátom, mert politikai értelemben is – nincs többé szakállad, le vagy beretválva.

– Úgy, hogy ha cserélsz velem, én lépek föl -90- a kerületedben, ha nem cserélsz, maga az öreg lép föl. Érted?

– Értem, felelt Hernyány közömbösen, csak hogy az én kerületemben nagy kutya ám a kis biró is.

– Csalódol, kedvesem, kiszedik a fogát, a felől alhatol. De hát egyre megy. Látod, az ügylet olyan világos. Beülsz a főispáni székembe, arany dolgod és kevés munkád lesz és…

– Megbocsáss, barátom, ahhoz nem vagyok sem elég gazdag, sem elég öreg. Én még egy kicsit szeretem az életet s a méltóság falun nem ér föl a nimbuszszal, ami az orfeumban környékez.

– Ugyan, kérlek, hiszen ha akarod, portád elé építenek neked vasutat, nyolcz óra alatt fönn vagy az orfeumban.

– Köszönöm, barátom, nem szeretek sokat vasuton ülni. Aztán meg, ismétlem, nem vagyok elég gazdag, hogy méltóságomra ráfizessek.

– Ez ugyan már nincs az utasításban, de megteszem a te kedvedért. Mondok egyet, kettő lesz belőle: házasodj meg és lesz pénz is, meg mulatság is.

Hernyány szive megdobbant. Ez okos gondolat, erről lehet beszélni. Egy fényes partie és ő egészen meglett ember.

– Jól van – szólt, majd beigtatom, a kishirdetésekbe, hogy egy főispán megfelelő hozományt -91- keres és ha akad kedvemre való pályázó, akkor…

– Ugyan, ugyan, ne viczczelj! Szorulsz is te arra? Akad minden ujjadra kettő is, de hogy mindenben szolgálatodra legyek, keresek én számodra egy szép, fiatal és gazdag leányt, akár innen a szomszédságból is.

– Ha előre is komolyan beleegyezésedet nyilvánítod, akkor már találtam is.

És a két derék férfi elérzékenyedve ölelkezett össze, aztán melegen megrázták mind a két kezüket.

– Igaz is, most jut csak eszembe. Hát a politikai elveimből mi lesz? Oda fönn fölfalnak és az öreg Helley mennyköveket szór rám.

– Nem ér idáig a mennyköve, aztán meg mi közöd is a politikai elveidhez, mi? -92-

– Az igaz, kaczagott Hernyány, majd csak elleszek nélkülök, ahogy el lehettem nélkülök az előtt is.

– Flóra? Adj neki tisztességes végkielégítést, ő ugyan nem fog sirni utánad.

– Igazad van; szólt. Csak nem mondhatta meg, hogy nála nem úgy áll, mint másnál!

– Hanem egyelőre arra kérlek, szót sem Flóra előtt a megállapodásunkról. Nem szabad semmit sem tudnia, az öreg Helley miatt. Hadd tudják meg csak a befejezett tényt.

– Tiszta dolog, helyeselte Vucsetics, megirom a lemondásomat és három hét mulva instellálnak. Négy hét mulva akár mindjárt nászutra is mehetsz.

Mikor Flóra közéjök lépett, már lovakról folyt a beszélgetésük. Úgy intézték el a dolgot, minden nagyobb emóczió nélkül, mintha egy zsák kukoriczáról lett volna szó. Flórának halvány sejtelme sem volt arról, ami történt, mindössze emeltebb -93- kedvben találta Hernyányt és azon tünődött: vajjon hogy fogja magát ma viselni.

Reggelihez ültek, vigan beszélgettek, a főispán belemerült kedves visszaemlékezéseibe és Flóra iparkodott megmaradni a frivol hangnál, melyet megpendített. De csakhamar elhallgatott, mert megriadva tapasztalta, hogy Hernyányt ezek a visszaemlékezések szerfölött mulattatják és kaczagva tudakolta a részleteket.

– Szives engedelmével, kedves barátnőm s nagyon sajnálom, hogy magát is nem vihetem el, de hiszen tudja, lányok, asszonyok között…

– Ha megengeded, édes; udvariatlanság volna a főispán ur meghivását visszautasítani. De estére visszatérek. Addig majd csak elmulatsz magadban.

Flóra nem válaszolt, kezét a szivére szorítva, úgy fordult az ablak felé.

Hirtelen visszafordult és kaczagva nézett szembe a férfiakkal. Mintha kések járnák át a szivét, -94- oly metsző fájdalmat érzett, de minden igyekezete arra terjedt, hogy ne láttassa velök. Érezte, mint kavarog benne a vér, mint hevül és mint tér belé vissza a régi elaltatott keserüség az emberek iránt. Ne lássák, hogy neki fáj ez az ujabb halálos sértés. Leányok, asszonyok közé! Hát természetes, hogy őt nem viheti oda! Balga, buta asszony, hiszen még mindig ki vagy lökve, hogy gondolhattad csak egy perczre is, ezt a gátat le nem rontja többé semmi!

Hernyányt az uj perspektiva mindent felejtető izgalmában is egy pillanatra mintha megszállta volna valami könyörületféle, vagy gyávaság volt csak? Egy őrizetlen pillanatban odahajolt Flórához és suttogta:

– Megbocsáss, drágám, mennem kell, Helley miatt is. Fontos ügyekről van szó.

Mintha balzsamot csöppentett volna Flóra nyilt sebére. Különösen a Helley neve hatott rá.

S vigan lóra ültek. Az urak vissza-vissza fordultak s kalapjaikat lengették Flóra felé, aki kiállt az erkélyre és követte őket szemmel, amíg csak láthatta.

– Kellemetlen, hogy a nyakamon van ez a -95- teremtés, boszankodott Hernyány. Estére vissza kell mennem.

– Abból ugyan nem lesz semmi. Mit gondolsz? Csak nem hagyod ott a menyasszonyodat, a szeretőd miatt? Küldj neki egy stafétát, hogy nem jösz, majd ha megunta a várakozást, pakol és hazazónázik.

Hernyány nem felelt, egy kicsit bántotta a lelkiismerete, meg félt is, nagyon félt. Csinyján kell még bánni vele, különben két szék között a pad alá esik. Hitegetni, biztatni kell, míg az esküvőn tul van, akkor aztán fizet neki, amennyit csak akar s bánja is, akármit csinál.

És ráért bőven gondolkozni a jövendőn. Most állt csak tisztán előtte a helyzet képe. Hiába, mint a Hernyány felesége sem szünik meg az lenni, ami volt. Ez a leghőbb vágya, ez a jövő képe, mely immár oly kedves lett neki, a szomoru és kegyetlen napok sorozatát mutatta. Rejtőzködnie kell ez után is, mint most és Hernyányt is egyre dilemma elé állítja, mert szégyelnie kell a feleségét. Társaságba nem viheti, vendégeket sem fogadhat, csak azokat, akik eddig látogatták s akiket ő utált. -96-

Képtelenség, lehetetlenség, hogy a Hernyány nyilvános szereplése mellett boldogok lehessenek. De miért is lépett ő erre az utra, miért nem mondott le oly szereplésről, mely megrontója várt boldogságuknak?

Majd egyet fordult a gondolata iránya. Hernyány nagyra született, a képessége kötelezi a nyilvános szereplésre. Ezt Helleytől hallotta, ez így van. És ha így van, akkor halálos bűn volna, hogy koloncznak a nyakába varrja magát. Ezt nem szabad tennie. Neki is kötelessége van: megóvni a szeretett férfit minden bajtól. És bűne, hogy csak magára gondolt, hogy a mutatkozó megváltástól megvakítva, nem gondolt eléggé Hernyányra. Nem, nem szabad tőle ezt az áldozatot elfogadni, hiszen mind a ketten szenvednének tőle. Lám a Hernyány kedvetlensége, sajátságos tompultsága s amit eddig szeretetlenségnek, kegyetlenségnek vélt, tán már e szenvedés jelenségei. El kell türnie, hogy akárki bizalmasan, trágárul beszéljen a menyasszonyával, kezet kell szorítani emberekkel, akiknek karjaiból került ki. Lehet-e férfitól ily áldozatot kivánni?

Nem és százszor nem. Hernyány este visszajön. Le fog borulni előtte és bocsánatot kér tőle balgatag álmáért. Feloldja adott szava alól és inkább meghal, sem hogy engedne neki. A szerelmük marad a régi és a régi maradjon a viszonyuk is. Elvégre mi egyebet akar ő? A társaságba menni? Semmi sem vonzza oda, ha Hernyány vele van. -97- Az egész csak egy megfoghatatlan álom volt, valami ösztönszerü vágyódás ki az eddigi életéből, nem annyira be az uj életbe. A lelke sugja neki, hogy megérdemel most már oly tiszteletet, mint akármely asszony, de hát nem elég az önérzet?

Ha tudta volna, hogy Hernyány most, ebben a pillanatban áll szemben a lánynyal, akit el fog venni! Ha Hernyány tudta volna, mily határozat fogamzott meg most a Flóra lelkében! Be máskép cselekedett volna akkor!

Avagy ha szavának áll és estére visszatér elhagyott kedveséhez, hogy ez határozatát tettre változtassa!

De Hernyány nem tudott róla és kemény harczra készülődött, mikor egyszerü lemondást talált volna. És Flóra nem sokáig áltathatta magát, a valóság, az ijesztő, vérfagylaló valóság közeledett feléje és láthatta, hogy olyanról mond le, ami sohasem volt az övé és amikor igazán, először szeretett, akkor csalatkozott meg a legkegyetlenebbül.

Este kilencz óra tájt lódobogás hallatszott. Ő az, ő az! Gyászszal elegy örömmel köszöntötte jöttét. Lesietett a lépcsőn; egy lovas hajdu állt a tornácz előtt és tudakolta a nagyságos asszonyt. A szolgálóleány feléje mutatott. A hajdu, lovát kantárszáron fogva, elébe ment és sarkantyuit összeütve, -98- átadta neki a levelet, amit hozott. A nagyságos ur küldte.

Flóra remegve vette át a levelet, a Hernyány sebtiben odavetett vonásait ismerte meg rajta. Akaratlanul, nem is gondolva mellette semmit, kérdezte:

– Nem, nagyságos asszony, csak a nagyságos ur, a méltóságos asszony, meg a méltóságos kisasszony.

»Drága Flórám, vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem siethetek hozzád. Fogva vagyok. Vucsetics becsukta a lovamat és engem is őriztet. Aztán nem is igen erőszakoskodhatom, mert nagy társaság van együtt, a legjobb akarattal sem szökhetem meg. Aztán meg fontos, igen fontos politikai ügyekről van szó, Helley jól volt értesülve. Bővebbet szóval. A viszontlátásra, drágám, a mielőbbi viszontlátásra.

Ennyi. A karja lehanyatlott a levéllel, majd -99- vad keserüséggel öklében összegyürte és az asztalra lökte. Hazudik! Nagy társaság van együtt, holott nem igaz. És a mielőbbi viszontlátásra! Már nem is tudja, mikor fog jönni.

Aztán visszafordult és vadul járt föl-alá a szobában, miközben lelkében dultak, kavarogtak ezernyi, megértetlen indulatok. Még nem értett semmit, még nem tudott semmit, de a szivében már benne volt minden fájdalom és minden düh, amivel eltelt volna, ha tudott volna már mindent. A lelkét megütötte egy szó: a méltóságos kisasszony! Asszony, leány van ott, ez az a nagy társaság, mely miatt hozzá nem jöhet. E miatt csukták be a lovát és fogták le őt is. A méltóságos kisasszony! A jobbján ül, enyeleg vele, pezsgőt tölt a pohárba, – bókol neki és karját nyujtja, mikor vacsora után tán sétára mennek a sötét parkba. Ördög és pokol! Leány társaságában van, míg ő itt ül, mint a cseléd; eldugva, mint a szégyenfolt; kiverve, mint a kutya! Leánynyal van! Nem jöhet, hogy azt ne sértse, de azzal a gyilkos fájdalommal nem gondol, amit ő reá hoz; a szégyennel, mely arczába kergeti a vért, könyeket présel a szeméből.

Az éjszaka elvonult fölötte, észre sem vette. A hajnal behasadt az ablakon, mikor fáradtan, halálra csigázottan vetkőzetlenül az ágyra dőlt. Alig két órai halálszerü álom után felriadt s rögtön -100- rabja lett a tegnap marczangoló fájdalmainak. Ekkor találta meg könyeit és zokogva ontotta őket. Majd erőnek erejével csillapodni akart. Összeszorította a fogait és úgy törülte le könyeit, hogy a szemei égtek. Megfürdött, felöltözött. Gyönyörü, langyos volt a reggel. Az égen egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott. A tanya hangos volt a dolgos emberektől. Béke és megelégedés mindenütt. Isten, isten, hát ő miért vesztette el a magáét?

Beleült kedves kis kocsijába és ujból ki a szabadba hajtott. A megszokott uton, a megszokott lombos fák között, ki az utra, mely határt vetett az ő birtoka és a Vucsetics óriási dominiuma között. Megállította kocsiját. Ott –, alig negyedórányira, emelkedik egy zömök tömbben a Vucsetics-kastély, ahol most Hernyány van. Ha lett volna lelke, egy óra alatt nála termett s egy futó csók után visszaszökhetett volna, hogy észre sem veszik távozását. De nem tette. Eszébe sem jutott. Most valószinüleg alszik még a nagy vendégség után, míg ő itt áll az országuton: mint a kivert kutya, aki a gazdáját lesi.

Ha bevárná, míg fölébrednek s beállítana hozzájuk! Ha bevárná itt, ha sétakocsizásra mennek s szembe állana velök. Amott előtte porfelhő kavarog. Megijed – hátha ők! S ösztönszerüleg megakarja fordítani a kocsiját s menekülni, hogy észre ne vegyék. Dehogy is volna lelke szembeállani velök s megszégyeníteni Hernyányt! -101-

A porfelhőből lovas alak bontakozott ki. Hála istennek, nem ők! Egy hajdu csak, ni, ugyanaz, aki tegnap este nála volt. S amint vágtatva mellette el akar menni, csak fölismeri ő is az asszonyt s hirtelen visszarántja a paripáját.

Flóra már teljesen elvesztette öntudatát. Még csak reménykedni, vagy félni sem tud. Érzéketlenül bontja föl és futva végig. Első olvasásra meg sem értette egészen, mikor másodszor végigfutotta, fölegyenesedett ültéből s az ostorral egyet suhintván, a haragtól forró hangon szólt a hajdunak:

– Gyorsabban, gyorsabban, nógatta azt és könnyü kocsija repülve vitte a vágtató paripa nyomában.

Nem érzett ő már akkor szerelmet, sem félelmet, sem boldogtalanságot. A halálra sebzett vad öntudatlanságával vitte az ösztöne szemben azzal, aki megsebezte, hogy utolsót csapván feléje, ott a lába előtt vérezzen el. Mert azt a megalázást nem viselhette volna el akkor sem, ha Hernyány szerelme tisztán ragyogott volna előtte.

Abban a levélben Hernyány nehány szóval arra kéri, hogy mivel Vucsetics nénje és unokahuga holnap, azaz ma vissza akarják neki adni a -102- látogatást s neki, Flórának, ez a találkozás kényes volna s mivel az a fontos politikai ügy kivánja, hogy néhány napig még Vucseticsékkal legyen, ennélfogva legyen szives Flóra még a reggeli vonattal okvetlenül elutazni és meghagyni a cselédségnek és a tiszttartónak, hogy a vendégek előtt ne tegyenek említést a nagyságos asszonyról. A viszontlátásra, egy-két lanyha szerelmi szó és ezzel punktum.

Eh, legyen végre világosság! Szembe akar állani vele és tudni végre, hányadán van. Ennek a szégyenletes bujkálásnak nincs se czélja, se értelme. Vagy, vagy!

Beértek a czimeres rácsos kapun az óriási angol-parkba, melynek közepén emelkedett a Vucsetics-kastély ódon frontja. A finom kavics sziporkázott az uton, néhány álmos cseléd bámészkodott a korai vendégre.

– Jelentsen be Hernyány nagyságos urnak, – szólt a hajduhoz, aki kisérte. – Mondja meg neki, hogy rögtön akarok vele beszélni.

– Megkövetem alássan, a nagyságos ur talán még alszik. Későn méltóztattak lefeküdni.

– Keltse föl. Mondja meg neki, hogy én vagyok itt és rögtön föl fog kelni.

Befordultak a boltives kapualjba s Flóra reszketve a dühtől, követte a hajdut, aki végig vezette egy hosszu folyosón, mely tele volt aggatva -103- családi képekkel, végül egy keskeny lépcső vitt föl a kastély jobb szárnyába, ahol Hernyány lakott. A hajdu kinyitotta előtte az ajtót:

A szoba félig sötét volt. Flórára ránehezedett az a sulyos levegő, az arisztokrata szobák hüvös, gőgös elegáncziájával. Szinte félt itten; a szive a megrepedésig dobogott. Megállt a szoba közepén, egy lépést sem tudott volna tenni. Ebben a pillanatban szeretett volna a világ másik végén lenni. De aztán csak ajtócsapkodást hallott és fölszegte a fejét. Gyengesége, félelme elmult. Ugyanaz az elkeseredettség, sebzett büszkeség és reszkető harag viharzott benne, mint idejövet.

Az ajtót indulatosan feltépve és sebtében magára kapott ruházatában, magából kikelve rohant be Hernyány.

– Ah, végre is megmondanád nekik, ki vagyok. Különben is, Hernyány György, azért jöttem ide, hogy végre magam is megtudjam, ki vagyok!

Hernyány elveszítette teljesen a fejét. Nem tudta, mitevő legyen, csak rettegett, hogy valaki meglephetné őket. A botránytól is félt, de meg Flórával szemben tudta, mije van a rováson, azt is látta, hogy a feldühödött nő a végsőre el van szánva. -104-

– Nem tudom, igaz, de annyira gázoltál már rajtam, hogy tudni akarom. Mondd meg nekem, mit csinálsz te itt és miért kell engem kidobnod, hogy azt a másikat fogadhassad.

– Elmondok neked mindent, csak most, csak most légy jó Flóra, el vagyok veszve, ha itt találnak.

Flórán valami őrületes nyugalom ömlött el. Leült az egyik karosszékben s fagyosan szólt:

– Tudtommal a menyasszonyod vagyok. Ha ez igaz, akkor be fogsz mutatni nekik. A Hernyány György menyasszonyát vagy szivesen látják, vagy Hernyány György maga sem marad itt egy pillanatig sem.

– Gondold meg, hogy ennek a perpatvarnak nincs itt helye. Távozz és teljesítsd kérésemet, akkor tisztázni fogjuk a kettőnk dolgát.

– Nem úgy, György, én ezt a gyilkos megalázást nem birom, nem akarom egy perczig sem tovább türni. Látom, hogy a magasra törő, szereplő Hernyánynak utjában van a megvetett demimonde. Nos, válaszsz, most tüstént válaszsz, közte és a politika között. -105-

Hernyánynak ajkára tolult már a szó: »Nos, a politikát választom«. De rá nézve Flórára, aki égő arczczal, kimeredő szemmel ujból felállt s fenyegetően ökölbe szorított két karjára támaszkodott, nem merte kimondani. Odafutott az ajtóhoz s kinézett rajta, vajjon nincs-e senki a közelében, aztán ismét Flórához futott, megragadta a kezét, úgy hebegte:

E gyöngéd hangra Flóra ellágyulva roskadt a székre s szeméből patakzott a köny:

– Annyit szenvedek, annyit szenvedek, nem birom tovább. György – szólt aztán elváltozott hangon és térdre roskadt előtte, nem az esküvőre emlékeztetlek, nem is a szerelmedre. Az a te ügyed nem lehet olyan fontos, hogy a kutyád kedvéért, ha ennyit szenved miatta, ne könyörülnél rajta. Mindenre, ami neked mint becsületes embernek szent, kérlek, hagyd el velem együtt ezt a házat. Nem akarok a feleséged lenni, tudom, hogy nem vagyok rá méltó. De a szolgálód ha vagyok, akarom, hogy mindig birjalak. Egészen, osztatlan.

– Kedves Flóra – szólt Hernyány hidegen, mihelyt a nő elhagyta fenyegető magatartását, visszanyerve bátorságát – a te beszéded csakugyan a legkomolyabb aggodalomra ad okot. Azt kivánod, hogy tolvaj módjára szökjem innen? Hogy vendégeimet ne fogadjam és vagy nevetséges, vagy paraszt legyek? Soha, ezt nem kivánhatja tőlem senki, legkevésbé te. -106-

– Igen, mert minek tagadjam? nem szenvedek-e én is eleget te miattad és nem vagyok-e kész magamat a világban teljesen lehetetlenné tenni miattad? Gondold meg, Flóra, hogy furcsán hálálod meg jóságomat az ilyen őrült botrányokkal, amiket most itt provokálsz!

– Te akartad, ám legyen. Azt hittem, elég okos vagy, hogy hogyan itéljed meg a dolgokat. De a te eszeveszett vágyaddal a főkötő után, egy csöppet sem haboznál, hogy tönkretégy engem.

– Avagy egyébbre vall ittléted? Gondold meg, mi történik, ha a házbeliek közül valaki benyitna. Hogy kerül ide ez a hivatlan hölgy? Mit feleljek? Azt mondjam, hogy a menyasszonyom? Mikor az utolsó béres is tudja, hogy ki vagy!

Flóra nem hitt a fülének. Nem tudott egy szót sem kiejteni, csak úgy meresztette szemét Hernyányra merev rémülettel. Az megrészegítve saját szenvedélyes szavától és úgy itélvén meg Flóra állapotát, mint aki már egészen meg van puhítva, haragosan folytatta:

– Most már én akarom tudni, hányadán vagyunk. Követelve lépsz-e föl, mint adósod ellen, avagy mint asszony a férfival szemben? Ebben az esetben én parancsolok, a másik esetben – – –

– A kedves barátnőm? Ó, ó, kedves barátnőm bizonyosan nem tudta, hogy itt nincs garçon-tanya. Meg fog engedni, ugy-e bár?

– Hernyány, tőled függ, hogy kidobnak-e innen vagy nem. Ha van becsületed, teljesíteni fogod kötelességedet.

– Hernyány György képviselő ur, – szólt az emelt hangon, – az ön menyasszonyát ki akarják utasítani. Nincs erre semmi szava?

– Hazudik, – rikoltotta Hernyány, – csak nem hiszed, hogy a menyasszonyom volna ez a…

Nem mondta ki, de Flóra elértette. Nem -108- volt már szerelmes asszony, csak vérig sebzett vad. Rárohant Hernyányra és a mellénél fogva rázta:

Vucsetics hátulról megfogta a két karját, úgy lódította el Hernyánytól:

– Lassan, kedves barátnőm, majd megértjük egymást szerenád nélkül is. Ön ugy-e bár zsarolni akar, mert valamiképen neszét vette a tegnapi csöndes eljegyzésnek. Hát mennyit akar?

A valóság kipattant. És Flóra ott állt, sziven találva, elvesztve mindent és Vucsetics előtt, a leghitványabb szinben. Lihegő kebléből végrerekedt, őrült kaczagás szakadt ki:

– Eljegyzés? Tegnap? Ezzel az emberrel? Báró ur, – szólt teljes méltósággal és a báró vállára tette a kezét. Maga ismer engem régtől fogva, tudja, hogy női tisztesség dolgában utolsó vagyok az utolsók között. Maga becsületes ember és megfizetett engem, joga van engem megvetni, de azt tudhatja rólam, hogy kalandornő nem vagyok, hazudni, zsarolni nem szoktam. Nos, én mondom önnek, itt, szemtől-szembe ezzel az emberrel, hogy isten és a világ előtt nekem jogom volt őt jegyesemnek tekinteni, hogy megvásároltam őt magamnak – érti? Az utcza sarából szedtem föl és megfizettem . Ez az ember az én kitartott szeretőm volt, amije van, tőlem kapta, amire vitte, általam -109- vitte. S ha büszke családja mocsoktalan nevére, egy olyan embernek nem adhat becsületes leányt.

Hernyány megkövült, Flóra minden izében reszketett, csak Vucsetics tartotta meg hidegvérét. A fejét csóválva nézett Flórára s csak ennyit mondott:

– A szemébe vágtam, itt állok előtte, – folytatta Flóra, – Hernyány György, ha van hozzá lelked, hazudtolj meg!

Hernyány nem tudott mit csinálni. A dolgok fordulatjával szemben felülkerekedett benne parazita természete egész silányságában. Csunyán, szemtelenül röhögött s egyet rántván a vállán, szólt:

Hernyány megrázkódott, rá akart rohanni Flórára, de Vucsetics karja elhárította.

– Ez igaz, – nevetett Hernyány szemtelenül és nevetve törölte meg az arczát. De most már én kérlek, nehogy valamit elhigyj abból, amit fecsegett, hogy vezettesd ki a szolgával. Mihelyest Pestre érek, följelentem zsarolás miatt.

Ismét a főispán hidegvérére volt szükség, hogy Flóra rá ne vesse magát Hernyányra és meg ne fojtsa. Vad szitkozódás közben hátrált. Vucsetics -110- által taszítva az ajtó felé, míg Hernyány erőltetett kihivó mosolylyal nézett utána.

– Most pedig, kedves barátnőm, én, a főispán tanácsolom, hogy a házam tájékán hagyjon föl a botránycsinálással, mert kénytelen volnék, a kedves emlékeknek daczára is úgy bánni önnel, mit aki idegen ház békességére tör.

– Úgy, úgy, uram – szólt Flóra keserüen, nem a fenyegetésétől ijedtem meg, de már csillapodtam. Egykor meg fogja bánni, hogy nem hallgatott rám, de ahhoz semmi közöm. Hanem veled, Hernyány György, veled még találkozom.

És elrohant, le a keskeny lépcsőn, végig a hosszu folyosón, melynek falairól az ősök képei egykedvü komolysággal néztek reá. A parkba érve, ott állt a kis kocsija, lovát egy szolgafiu tartotta, aki észrevéve az urnőt, feléje vezette a kocsit.

– Ez ugyan kemény szczéna volt, – szólt a homlokát törölve Vucsetics, de sohse hittem volna ettől a Flórától, hogy ilyen piszkosan eszeveszett tudna lenni.

– És milyen vakmerő! toldotta meg Hernyány, aki nyugalmat erőszakolt magára. Még azt -111- mondja, hogy én voltam az ő kitartott szeretője. Én, én, aki annyit költöttem rá, hogy szinte belebukom, ha még soká tart.

– Erről jobb nem is beszélni s még ilyen arczátlanul rám támad. De becsukatom, becsukatom.

– Nem, a tisztesség kedvéért be kell csukatnom. Nem te vagy az utolsó, akinek ezt a mesét kitálalta s akadhat őrült, aki el is hiszi.

– Attól ugyan ne tarts, különben hagyjuk ezt már, készülj inkább, mert a hölgyek már fönn vannak s tán már a reggelivel várnak.

– Amiatt ne fájjon a fejed, Ilona úgy is tudja, hogy a szeretőd s amint láttad, igen természetesnek találta. Azt is természetesnek találja majd, hogy most már kidobtad.

– Ilona valóságos angyal, – rajongott Hernyány, – igazán nem is tudom, hogy érdemlem meg ennyi jóságodat.

– Hagyd el öreg, ez a politika, aztán – mi tagadás? – ez a családi politika is. Jó partie vagy, fiu és ezzel kvittek vagyunk.

Át kellett menniök a kastély másik szárnyába, ahol a hölgyek csakugyan már utra készen várakoztak. -112-

– Jó reggelt, Hernyány, – szólt Vucsetics Ilona, – angol módra kezet szorítva Hernyánynyal és kutatva nézve a szemébe. Nos, nincs semmi mondani valója?

– Ez minden? Menjen, maga tulságosan szerény. Feláldozta nekem a szeretőjét s még csak el sem dicsekszik vele?

– Láttam kocsin jönni és gyalog távozni. Egy kicsit fel volt indulva, csak nem fukarkodott?

– Fölteszi rólam? Jól meg van fizetve. De Ilonka, el vagyok ragadtatva az okosságától. Oly helyesen, oly sikkesen itél az efféle dolgokban.

– Nem vagyok liba! S határozottan hizeleg nekem, hogy olyan szép a szeretője.

– Ne legyen izetlen, Hernyány, csak nem akar fogadkozni, hogy nem lesz többé szeretője? Ez már nem olyan sikk.

A reggeli mellett folyt ez a beszélgetés. Vucsetics Ilona csakugyan szép lány volt. Egy kicsit tul már az eladó lány fiatal korán, mintegy huszonöt esztendős, erős, barna szépség, hidegen néző barna szemekkel és a szája szegletén az érzékiség leselkedő mosolyával. Az édes anyja egy könyörtelenül -113- száraz, rideg asszonyság, kinek arczán meg lehetett ismerni a lánya vonásait és Hernyány, mikor először látta őket, titkos rémülettel konstatálta, hogy tizenöt-husz esztendő mulva ilyen lesz az ő felesége is. Most ez a dáma hallgatagon ült, alig hogy a hozzáintett beszédre nehány szóval válaszolt, de a leánya neveléséből látnivaló, milyen volt ő is ifjukorában. A Bácska leghirhedtebb asszonya, mint ahogy Ilonának is ilyen volt a hire, s ha eljegyzésének hire megy majd a megyében, Hernyányt kaján részvét fogja környékezni.

Bár oktalanul. Ilona tetszett magának a legridegebb őszinteség fitogtatásában. Első találkozásukkor, mikor magukra maradtak, így kezdte a beszélgetést:

– Hogyne fogadnám. Elég csinos ember s mint hallom, nagy karrierje van. Hát én, tetszem magának?

– Akkor együtt lumpolunk. Aztán még egyet. Én nem vagyok féltékeny természetü. -114-

– Remekül összeillünk. Maga lesz a ciceronem, remélem, nem szorulok majd másra.

Ezek után látni való, hogy Flórával való viszonyát Hernyánynak nem volt oka rejtegetni. Hogy annyira megijedt, Flórát a kastélyban látva, tisztán csak aljas viszonya tudatának tulajdonítandó, mely nem volt képes kimérni, mennyi jut belőle nyilvánosságra, mennyi nem. Ilona, aki pünkösd vasárnap futólag látta Flórát és nagybátyjától kilétét megtudta, szivből gratulált Hernyánynak pompás izléséhez s most igaz, mély gyönyörüséget érzett, hogy ezt a szép teremtést az ő utjából a legszégyenletesebb módon söpörték el. A főispán reggeli közben elég hiven elmondotta a jelenetet, melyen Ilona halálra kaczagta magát s csak egyre biztatta Hernyányt, hogy igenis, jelentse föl és csukassa be Flórát zsarolás miatt.

– Mert, – tette hozzá, – azt ugyan nem bánnám, ha szeretője lesz, de ne legyen ez régi szeretője. Ezt sértésnek tekinteném. Éntőlem ugyan ne térjen vissza a régi szerelméhez.

Mikor elindultak, Ilonának az a bolond ötlete támadt, hogy a Flóra kocsiján menjen. Hernyány tapsolt az ötletnek s fölszállt mögötte az inasülésre, míg Vucsetics Ilona anyjával a nagy Landauerban követte őket. S tán ugyanakkor értek a Hernyány portájára, mikor Flóra erőtlenül összerogyott az árok szélén. -115-

A budapesti lapokban lassan kezdett kisérteni a Hernyány Pálfordulásának hire. Eleinte csak egy burkolt félhivatalos hir arról, hogy Hernyány György, a kiváló fiatal ellenzéki politikus, magánokokból visszalép a politikai pályától. Ezt a hirt az ellenzéki ujság nyomban megczáfolta, a félhivatalos meg nem feszegette. Pár nap mulva egy másik hir minden feltünés nélkül csuszott el, hogy Vucsetics Oszkár főispán valószinüleg lemond és föllép jelöltnek Hernyány ellenében. Egy hét lefolyása alatt aztán ki volt tálalva a szenzácziós valóság, hogy Vucsetics utódja valószinüleg Hernyány lesz, amely változásnak családi háttere van.

Helley grófot, akinek Hernyánynyal való intim viszonyát ismerték, sürün ostromolták, mi az igazság ezekben a hirekben. Helley mosolyogva, teljes nyugalommal válaszolt:

– Hernyánynyal ez idő alatt nem leveleztem ugyan, de le merem kötni a becsületemet, hogy mindebből egy szó sem igaz. Sem a politikai, sem a családi hiresztelésből. Mert Hernyány sem az egyikre, sem a másikra nem képes.

Mindazonáltal kész ténynek vették és a különböző pártállás szerint pertraktálták a Hernyány renegátságát. Feltünő volt, hogy maga Hernyány, akiről pedig tudták, hogy a birtokán tartózkodik, -116- maga nem reagált a róla szóló hiresztelésekre. Egy árva szóval sem czáfolta meg politikai hitehagyottságát s ez végre is nyugtalanította Helleyt.

– Valaminek kellett történnie, gondolta, bár távolról sem hitte, hogy az átpártolás terén történt volna valami. Levelére, melyben a kormány akcziójáról értesítette, nem kapott választ. Flóra nem hallatott magáról. A miniszterelnöktől nem akart kérdezősködni, végre mégis csak rászánta magát és irt Hernyánynak. Nem kapott feleletet. Táviratozott: semmi válasz. Ekkor nyugtalansága tetőfokát érte. Táviratozott Flórának: az sem válaszolt.

– Itt valami nagy dolognak kellett történnie, gondolta magában. – Talán nincsenek is már Bácsligeten?

Végül eszébe jutott, hogy a Flóra cselédségénél tudakozódjék. Oda ment, nagy csend volt a házban, csend a Flóra lakásán. Csöngetésére a gömbölyü Kati nyitott ajtót, aki láthatólag megörült a gróf látásának, de ujját a szájára téve szólt:

– Megtiltotta, méltóságos uram, aztán nem is volt még igazán eszméletnél, mióta lefeküdt.

– Betegen érkezett meg. A szegény nagyságára rettenetes volt ránézni, úgy összeesett az arcza és a szép, erős termete is úgy elhagyta. Alig hogy megérkezett, lefeküdt és a lelkemre kötötte, hogy senkinek se áruljam el ittlétét. Nem is tettem meg, de hogy a méltóságos ur magától jött, az nagy szerencse.

És ott a cselédtől kellett megtudnia a hihetetlent. Flóra egyedül, lázban, minden podgyász nélkül ért haza és nyomban ágyba dőlt.

– Kati, – mondta hűséges cselédjének – te arczul köpted a bakádat, én arczul köptem a gavallért. De nyomorultabb vagyok náladnál, mert bele kell halnom ebbe a gyalázatba.

Közben pedig egyre arról fantáziált, hogy a pénzeért volt hát minden, kifosztására ment az -118- egész szerelmi komédia, majd meg ki akart ugrani az ágyból, kiáltva, hogy nem igaz, hogy az nem volt Hernyány, hanem ördög, aki az ő alakját öltötte.

Helley le volt sujtva. A szive vérzett barátnője szerencsétlenségén, de nem tudta elhinni, ami a cseléd beszédjéből félelmesen kitünt. Valóban, ez csak egy lázbeteg halluczinácziója lehet. De megingott a kétsége, mikor e lázbeszédeket egybevetette a keringő hirekkel és Hernyány csökönyös hallgatásával. Igaz lehet? Meg volna csalva, ez a becsületes arcz, ez az ifjui rajongás mind csak egy aljas, haszonleső gazember álarcza volt csak?

Halkan benyitott Flóra szobájába. Széthuzta az ágy selyem függönyét és becsületes szeme megtelt könnyel, mikor az imént még viruló, hatalmas szépséget, kifosztva minden erejéből, lesoványodva, megtörve és megvénülve látta maga előtt feküdni. A Flóra arczát a láz festette pirosra, de alig volt rajta más, csak a puszta bőr. És a szája szögletéből két mély barázda szakadt s a lezárt pillákon keresztül, a csontos üregekből halottiasan domborodtak ki a szemek. Keze a takarón nyugodott, az a márványfehér, puha, teli kéz most sovány volt és a kék erek kidagadoztak a csontok között. És mindez vagy tiz nap alatt! Mi történhetett odalenn, hogy tiz nap alatt tönkrement az a csupa erő asszony!

Könyezve simogatta reszkető keze a Flóra izzó homlokát. A beteg fölvetette a szemét: -119-

– Te vagy, György? – szólt és pillája ismét lehanyatlott. Majd nyugtalanul hánykolódni kezdett, érthetetlen, félig elnyelt szavakat dadogva, majd kinos nyögéssel átvetette magát a másik oldalára, nyögve, nyöszörögve:

Elfacsarodott szivvel, emberi hitében megtörve távozott Helley gróf. Mintha ő követte volna el a perfidiát, égett az arcza a szégyentől s ahol ismerőst látott, megijedt és messziről kikerülte. Ha meg lett csalva maga is, mégis csak az ő lobogójának tisztessége fedezte a másikat, hogy gyalázatos tervét végrehajthassa. Ő segitette magasra, az ő latba vetett tekintélye révén támadt tekintélye Hernyánynak. De a maga személyét nem tekintve is, megcsalódott szive ebben az emberben, ennek fenkölt gondolkodásában és ifjui bizodalmában talált gyógyítást és most a gyógyszer is méreggé vált.

Nincs becsület a földön. Ebben a keserü gondolatban foglalta össze egy mindvégig ideálisan tiszta élet tanulságát és undort érzett a világ iránt. Sőt gyanakvással nézte a maga utját is: valóban a becsület vezette-e rajta végig és nem-e csak gyöngeség volt, amin az okosak és becstelenek joggal kaczaghatnak?

Undora és önmagának lenézése még csak nőtt, mikor hazaérve, szemébe tünt az esti lap kövér betüje: »Interview Hernyány Györgygyel!« Elolvasta. Érdemesnek tartották megsürgönyözni, pedig -120- a papirosért is kár, amire nyomtatták. A vállalkozó ujságiró apróra leirja a fiatal, »de már is nagy« politikus tusculumát, kipingálja egyenes, megnyerő vendégszeretetét és himnuszokat zeng egy fiatal hölgy szépségéről és szeretetreméltóságáról, akiről ime hitelesen megirhatja, hogy a legközelebbi jövendőben Hernyány Györgyné lesz, most pedig még mint a hires Bácska legrégibb nemesi sarjának dusgazdag ivadéka ismeretes.

Van-e alapjuk azoknak a hireknek, melyek Hernyány visszavonulásáról szólanak?

Nincs, sőt ellenkezőleg. Most találta meg az igazi talajt, melyen a haza nagyságán dolgozhatik.

Az. De nehogy félreértessék. Ő a főispánságot nem ambiczionálja, nem ambiczionálta soha. Neki az mindegy, akár megyei aljegyző is lenne igen szivesen. Nem tagadja, a szive jobban van engageálva ebben az ügyben, mint a nagyravágyása. A szerelem köti őt ide s mivel tétlen, meddően még sem akar maradni, inkább állást vállal a munka és nem a méltóság kedvéért.

És politikai meggyőződése megengedi-e, hogy oly kormány kezéből vállaljon bizalmi állást, melynek politikájával nem ért egyet?

Ezen a téren tudja, sok gáncscsal, váddal és támadással fog találkozni, de ő emelt homlokkal és büszke önérzettel fog elébe állani. Nagyon jól -121- tudja, mivel tartozik politikai nesztorainak: bocsánattal. Ezt meg is adja nekik. Visszaéltek fiatalságával, tapasztalatlanságával. A tisztaság, az ideál utáni vágyát felhaszálták arra, hogy az ő táborukat erősitsék vele. De adatai vannak most már, hogy az eszmény és tisztesség abban a politikai tárborban, melybe tévedt, csak szép frázis a rut és önző czélok takarására. Rövid és sajnálatos multjának tartozik vele, hogy e rut farizeuskodásról le ne rántsa a leplet, de önmagának és az igazságnak tartozik vele, hogy első politikai lépését kötelezőnek ne ismerje el. Elvtelen és becstelen volna, ha szemei megnyilván, puszta következetesség kedveért szolgálna egy irányt, melytől jobb meggyőződése elfordul. Köpönyegforgatónak fogják nevezni, pedig csak őszinte és nem törődve semmivel, mint eddig is, tovább halad a maga utján, a tisztesség nevében.

Helley grófnak, mikor ezeket a körmönfont gyalázkodásokat olvasta, kaczagnia kellett keserüségében. Hát természetes, ő a hitvány és Hernyány az ideálista, a tiszta kezü ember.

– Istenem, – sóhajtotta, – mi mindent ki nem találnak az emberek, ha a gyalázatuk elrejtéséről van szó.

Szinte jól esett neki másnap látni, hogy az összes ellenzéki lapok az igaz megvetés souverain hangján foglalkoztak e levéllel s egy szót sem vesztegettek az ő, a Helley tiszta karakterjének méltatására. -122- Nem szorul ő védelemre. S a lapok czikkeiben hiven volt visszaadva az ő lelkiállapota is, mert hiszen valamennyien úgy jártak Hernyánynyal, mint ő: biztak benne, csodálták rajongó idealizmusát és ime megcsalva érzik magukat. Soha Helley gróf a sajtó iránt annyi hálát nem érzett, mint ekkor.

S tapasztalhatta az egész közvéleményen is, hogy az mellette van. A Hernyány-féle nyilatkozatokat a kormánypárti sajtó sem aknázta ki Helley személye ellen, csöndesen, szó nélkül siklottak rajta keresztül. Milyen könnyü lett volna ebben a kedvező áramlatban Helley grófnak előállani az ő pozitiv adataival, Hernány életéből, hogy tönkretegye! De eszébe sem jutott ez a gondolat, mindig megvetéssel fordult el megcsalatásának emlékétől is.

De a csöndes, kontemplativ férfi mégis csak forrni érezte a vérét. Az indulata hajtotta, hogy álljon szembe azzal az emberi mivoltából kivetkőztetett kreaturával, karddal vagy pisztolylyal a kezében. A fogait csikorgatta, mikor reá gondolt és a keze ökölbe szorult, mikor emlékébe tünt szegény Flórának lázban égő, lefogyott arcza. És ez az ember mégis sebezhetetlen, mivel csak csöndes megvetést érdemel, aminek lesujtó hatását az ilyen ember sohasem érezheti.

Minden nap hűségesen meglátogatta a beteg Flórát, aki napról-napra jobban gyöngült és állandó lázban égett. Nem beszélhettek még egymással. A beteg olykor felvetette szemét s a fáradt mosolyról, -123- mely ajkára szállt, láthatta Helley, hogy megismerte és jól esik neki őt itt látnia. Nehány percz mulva azonban, mely alatt Helley szelid szavakkal biztatta, ismét lehanyatlott a szeme és aludt, vagy halluczinált. Az orvosa tifuszt konstatált s igen komolynak mondta a bajt, bár nem okvetetlenül halálosnak. Mikor azonban a legkitartóbb ápolás mellett is a hatásnak legcsekélyebb jele sem mutatkozott, a grófnak azt tanácsolta, hogy hivják el dr. Bertalan Péter tanár urat, ő az egyetlen, aki itt még segíteni tud.

Helley ismerte a hires professzort és undorodott tőle. Mégis legyürte ellenszenvét, maga ment el érte és hivta Flórához.

A tanár ur nagyon meg volt lepve, hogy Flórához hivja a gróf s a maga módja szerint ki is fejezte meglepetését:

– Áh, áh – csodálkozott jobbra, balra kapva fejét – beteg a bárányka? Annyira beteg, hogy már én reám szorul? Szegény bárányka, azt hittem, még eltart egy pár hónapig.

– Az, az, persze, hogy az egészsége! Ott lenn Bácsligeten észrevettem valamit, de rosszul itéltem meg. Azt hittem, egy pár hónapig eltart.

– Erősen, erősen. Tudja gróf ur, már olyan finnyás volt akkor, olyan betegen finnyás. Például -124- nem akart velünk inni és nem nyitotta ki az ajtaját, mikor kopogtattam.

– Csalódik, gróf ur, nagyon is a betegről beszélek. Megtért a szegény, mondtam volt ott lent is, hogy sajnálom, mint minden megtért báránykát. De hogy ennyire megtért volna már, azt nem hittem volna.

Mikor a Flóra lakására érkeztek, a doktoron valami különös, borzongató jókedv vett erőt. Élvezettel szivta magába a leeresztett kárpitok mögött az orvosságok illatától telitett dohos levegőt. A szalonban levetette a felöltőjét s föltett kalappal, tánczoló léptekkel sietett Flóra ágyához. Szétbontotta a kárpitját s a legnagyobb gyönyörüség kifejezésével ajakán nézte a lefogyott szegény nőt. Fogta a pulzusát s vigan dörzsölte utánna a kezét s halk nevetéssel folytatta vizsgálódásait, szüntelenül motyogva magában. Olyan volt, mint a halálmadár, aki örül a pusztulásnak s a jó Kati babonás félelmében egyre hányta magára a keresztet, látván a rettentő orvos csuf ördöngösségét.

– Így, így, báránykám, motyogta vigan, hát megfogytunk. A lázunk igen szép, igen szép. Tökéletes az egész betegség, igen tökéletes, mint minden, amit a bárányka művel. Igen örülök a szerencsének, hogy ilyen szép példányom van, két nap -125- alatt végezhetne veled a kaszás. Gróf ur, fordult majd magánkívül az örömtől Helleyhez, Flórika valóban nagyon beteg, tudja, csak ennyi – és mutatta a köröm feketéjét – vagy ennyi se választja már el a haláltól.

Úgy mondta ezt, mintha örömhirt tudatna. Kati hangos sirásra fakadt, Helley elsáppadt és reszketve kérdezte:

– Mit abajgat maga itt, édes lelkem? Hát nem örül, hogy itt vagyok? No, nézze meg az ember, még csak békében diagnozist sem enged csinálni az úgynevezett jó sziv. Legyen nyugodt, gróf ur, a báránykát meg fogom gyógyítani. Az állapota igen kedvező, mert már a végét járja.

– Tudja, gróf ur, a betegséget is külön individuumnak tekintem, mint mindent a természetben. Születik az, ha megkapja a léte feltételeit és élni akar. Barbárság az utjába állani, joga van az élethez, hát élje végig. Az én betegeim mindig a sir szélén vannak, csak onnan hozom vissza.

– Gondolja? – felelt a doktor – szánalmas gunyosan. Pedig lássa, akit én így gyógyitok, az másodszor már nem kapja meg azt a betegséget.

A mint teljes otthonosan, szuverén biztosság -126- érzetével rögtön tanyát ütött a beteg-szobában, volt ebben a rut, röhögő kis emberben valami földöntuli fölöttesség. Oda huzta a karos széket az ágy széléhez és egy üveg pezsgőt kért.

– Mert tetszik tudni, szólt röhögve a grófhoz, első az orvos, aztán a beteg. Ha társaságom akar lenni, gróf ur, nagyon fogok örülni, de ha jobb társaságot tud magának, akkor csak egész nyugodtan távozzék, holnap már az ön kedves barátnője a legbarátságosabb mosolylyal fogja üdvözölni.

– Meg is érdemlem, gróf ur, mert nagyon nagy áldozatot hozok a kedves bárányka kedvéért. Itt fogok maradni, holott egy protegáltam lép föl ma az orfeumban. Lemondok a legfölségesebb mulatságról, gróf ur, csakhogy megmentsem e kedves báránykát. Nem nevetséges ez?

E beszéd ellenében is, mikor Helley gróf kezett fogott Hiéna Péterrel, akaratlanul is melegséggel szorította meg. Hiéna Péter észre is vette és ironikus mosolylyal honorálta a kézszorítást, mitől Helley elpirult, mintha valami rossz tetten érték volna. Be kellett vallania magának, hogy ez előtt a czinikus ember előtt szégyelte magát. Itélt róla, pedig úgy látszik, távolról sem ismeri.

Hiéna Péter csakugyan ott maradt Flóránál egész éjszakán át. Be sem hunyta a szemét, úgy -127- vigyázta a beteg minden lélegzetét, beadogatta neki az orvosságot, maga váltogatta a borogatásokat s közben elfogyasztott vagy öt üveg pezsgőt s egyre évődött Katival, aki a világért sem tágított volna. Úgy őrizte ott egész éjszaka a doktort is, akitől félt, mivel magának az ördögnek nézte.

Flóra néhányszor fölvetette a szemét, ilyenkor Hiéna Péter vigyorogva s gyorsan, mint a macska, elugrott. A kurához tartozott, hogy a beteg ne lássa meg, ki gyógyitja.

Flóra álma alig néhány óra multán csakugyan nyugodtabb lett. Sürün fordult egyik oldalról a másikra, nyögött, nyöszörgött, de már nem fantaziált s nem kellett erőszakkal az ágyban tartani. A doktor, egyre öntvén magába a pezsgőt, csillogó szemmel nézte és egyre csufondároskodott Katival.

– Ugy-e, csunya most a nagysága? S nem-e furcsa, hogy azért most csunya, mivel az én kedves barátom elhagyta, holott az volna természetes, hogy elhagyja, mivel ilyen csunya lett? De majd megszépitjük, tudja lelkem? Hehehe, ha a pofámra néz, nem is hinné, hogy én szépiteni is tudok. Pedig meglássa, milyen széppé teszem a nagyságát, olyan széppé, hogy akár magam is elvenném feleségül.

Reggel hat óra tájt egyet nyujtózkodott a doktor, fölkelt és fogta a kalapját. Mikor az órára nézett, nagyot káromkodott:

– Ördög vitte volna az egész históriát. Hát -128- kellett a báránykának Bácsligetre menni, csak hogy nekem elrontsa az éjszakát?

Elmult egy-két hét. Flóra lassan, de biztosan haladt a gyógyulás utján. Hiéna Péter már csak be-benézett hozzá kétszer napjában s kezeit vigan dörzsölve, tánczolta körül a beteg ágyát. Egyben szokott módja szerint évődött Flórával.

– Lássa, drága Flórika, én nem tehetek ám róla, ha a pofámat ide tolom a nagysága szeme elé. Tudom, hogy utál, de muszáj idejönnöm, mert a törvény parancsolja és Helley megfizet érte. Ördög tudja, mi köze a törvénynek hozzá, hogy megparancsolja, muszáj magát diszgusztálni, mivelhogy véletlenül én orvos vagyok és maga beteg. Hát majd csak szépen meggyógyul, én zsebre rakok egy szép kis summát a gróftól, aztán kotródom megint, még csak egy csókot sem kérek ráadásul.

Flóra annyira el volt még gyengülve, hogy e beszéd semmi hatást sem gyakorolt reá. Egyáltalán elvesztett minden ellentálló képességet, az ő szemének a doktor képe most ép oly kevéssé fájt, mint akárki másé. Csak amikor Helley gróf ült az ágya szélére, derengett némi meleg fény a szemében s olykor-olykor fogta a gróf kezét, megsimogatta és ajkához emelte. Hernyányról szó sem volt közöttük. -129-

Ezt az urat közben csakugyan installálták főispánnak. A befejezett tény kevesebb szenzácziót keltett, mint az első hir. Sőt, mikor alig két héttel későbben az esküvője hirét hozták, már a történteknek nyoma sem látszott az ujságokban. A népszerű politikusról volt szó, meg a szép nábobleányról, a fényről és pompáról, amit az esküvőn kifejtettek, meg, hogy a boldog pár a mézeshetekre külföldre utazott. A politikai hitehagyottal nem éreztették privátéletében a megvetést s ez a megvetés különben már nem is volt meg. Egy politikai vétek megtorlása sohasem tart tovább egy hónapnál.

Tiszta, meleg, juniusi nap volt, mikor Flóra, a doktor és a gróf karjára támaszkodva, először hagyta el az ágyat s támolyogva tette meg a pár lépést az ablakhoz, ahol párnák között, a hintaszéken helyet foglalt. A szobából eltávolítottak minden tükröt, hogy ne lássa gyászos romjait szépségének s ő szomoruan mosolygott és sóhajtva simította végig arczát, mikor az ablak táblájában mégis csak meglátta magát. Hiéna Péter észrevette ezt a mosolygást és a maga módja szerint kommentálta:

– Bizony lefogytunk, Flórika, de majd csak megtelik megint az arczunk és szépségünk visszatérvén, folytathatjuk ott, ahol elhagytuk.

– Szeretnék ilyen maradni, – szólt gyengén és oda nyujtotta kezét Helleynek. -130-

– Istentelen kivánság, – szólt Hiéna Péter, – de okos. Sőt meggyőződésem szerint mindennek a gróf ur az oka. Minek hivott engem? Akkor maga Flórikám, már nem élne és ugy-e bár, maga szeretne nem élni?

Mióta Hiéna Péter megmentette Flórát, Helley valami elrejtőzött, álarczos angyalt látott benne és nem hitt a kérkedő gonoszságban.

– Ugyan, gróf ur, ehhez megint én értek jobban. Maguk ideálisták az örökös kiméléssel lassan pörkölik meg a lelket. Mi belevágunk az élő husba: nyekk! – és a sebből örökre kimegy a geny. Hát csak folytassam a gyógyítást, ha már belefogtam. Ismerem én Flórikát, olyan asszony az, aki kibir egy operácziót.

Flóra csak nézett rá, tágra nyilt szemmel, rémülettel, de csak várta, biztatta, beszéljen tovább.

– Hát emlékszik, Flórika, mit mondtam én magának ott lent, azon az unalmas pünkösdi napon? Mikor észrevettem, hogy maga szerelmes, mint egy apácza s nem úgy, mint egy orfeumdáma, akkor azt mondtam: maga el van veszve. Azt hittem, golyót röpit majd a fejébe, ha megtudja, hogy az én kedves Hernyány barátom csak orfeum-szerelemre való. De hát szerencsére sulyosan megbetegedett, hát nem lőhette magát főbe. Ami talán kár is magára nézve, föltéve, hogy az én kedves -131- Hernyány barátom tovább is úgy boldogul az életben, mint eddig s maga boszulatlan marad. Szerencsére a ficzkó már lejtőre lépett, megházasodott.

– Az istenért, doktor ur, könyörüljön rajta, – rimánkodott Helley gróf.

Hiéna Péter az ő hideg, nedves kezével végigsimogatta a Flóra gyönyörü homlokát, mitől az magához tért.

– Magam is azt gondolom, hogy tudnia kell mindent. Akkor aztán rendben lesz teljesen. De amig ez magának használ, addig megárt a beszédem a gróf urnak s így majd akkor folytatom, ha egyedül leszünk.

Flóra kérve tette össze kezét, úgy könyörgött szó nélkül Helleynek, hogy ne vágja utját e beszélgetésnek. Helley habozott és tanácstalanul nézett a doktorra, aki egykedvüen nézegette a körmeit. Végre is győzött a lágysága, sohasem tudott kérelmet megtagadni.

Mikor egyedül maradtak, Hiéna Péter egy meleg takaróval beborította a Flóra térdeit, azután látható jókedvvel közelebb vonta hozzá a székét.

– Most már beszélek – szólt elégedetten – s mondhatom, soha olyan jó szivem nem volt, mint ebben a pillanatban, hogy az én kedves Hernyány barátomat akarom bemártani. -132-

– Meg a lelkem, Flórika. S magának ezen örülnie kell, mert hiszen csak nem szereti még azt az embert? No lássa, a házasság Hernyánynak katasztrófa, no meg a feleségének is, föltéve, hogy az jobb, mint ő. Ne értsen félre, drágaságom, nem a moralista beszél belőlem – utálom a morált – hanem az úgynevezett czinikus orvos. No hát, az orvos mondja magának, hogy az én kedves barátom el van veszve. Nem tudom, milyen volt, mielőtt szerencsém volt hozzá az orfeumban, de vigyen el engem az ördög, ha kikerüli a bonczoló kést. Mikor először láttam, rögtön megszerettem. Volt valami az arczában, ami akasztófáról vagy revolverről beszélt és nagyon csodálkoztam, hogy ilyen jókedvű s ilyen szerencséje van. Tán nem is hagyta volna el soha a szerencséje, ha meg nem házasodik. Az ember csak addig boldogul és addig boldogul a legélhetetlenebb, meg a leggonoszabb ember is, amíg hű marad a természetéhez. No hát, Hernyány hűtlen lett önmagához, mikor templomba ment pap elé. Nem ugyan becsületből tette, de mégis csak tisztességes lépés és ez a nyakát fogja szegni. Nem hiszi? Meg fogja látni.

Flóra nem felelt. Mereven maga elé nézett. A szive sajgott, de nem tudott határozott fájdalmat érezni.

– Szerettem volna, ha most káromkodik, szólt Hiéna Péter, vagy legalább sir. No de majd -133- később. Hát tudja, kedves Flórikám, maga nagy bolond volt, amit nem szemrehányásnak említek, mivel okosnak lenni nem virtus. Mért nem volt őszinte hozzám? Mért nem válogatta meg jobban a bizalmas barátjait? Rákeni a bizalmát arra a Helleyre, aki tisztességes ember, ami kész veszedelem volt. Igen, igen. A Hernyány-féle embereket csak a magam-féle emberek itélhetik meg. Ha megmondta volna nekem, hogy Hernyány házasságot igért, a rut pofámmal a szeme közé nevettem volna s maga meg lett volna gyógyítva. Mikor a gróf ezt nekem megmondta, azt kérdeztem tőle, hogy magának mennyibe került a mulatság? Erre a nemes lélek elámult és nagyan megvetett engem. Nem pénzről van szó, felelte szárazon. És maga ilyen emberre pazarolja őszinteségét. No ugy-e bár, ez a Hernyány alaposan kifosztotta magát?

– No látja, a házassági história, egybevetve az örökös henczegéssel, hogy maga mennyi pénzébe kerül, világos bizonyság, hogy ki akarta magát fosztani. Ezt persze egy olyan nemes lélek, mint a grófé, nem foghatja föl, pláne, ha olyan gazdag is, mint ő. De hogy maga nem látott át a szitán, különben ezt hagyjuk, mert a szerelemhez, mely tuléli a huszonnégy órát, én nem értek. Most pedig igyék egy kevés tejet.

– Kár, – szólt a doktor, ahhoz, amit most fogok mondani, jó lett volna erősítenie magát egy pohár tejjel. De hát így is jó. Lássa, kedves Flórika, maga most nem tudja, mit fog csinálni, ami természetes is. A réginek fölcsapni, ahhoz maga, fájdalom, már tulságosan jó. Viszont ahogy a dolog most áll, arra sem fanyalodhatik, hogy remete életet éljen. Ez két esztendő alatt megölné. A halálhoz pedig, ha az ember a krizisen tul van már, nincs kedve. Aztán meg a vagyona is meglehetősen összeolvadt, ugy-e bár? S a szegénységtől is irtózik, van oka rá. Ne háborodjék fel, épen azt az emléket akartam fölkelteni magában, amely a nyomorhoz és az én utálatos csekélységemhez füződik. Sohasem is haragudtam magára; amiért gyülöl, ez olyan természetes, mint az undor ahhoz az ételhez, melytől az ember elrontotta a gyomrát. Lehet különben, hogy maradt még annyi, hogy tisztességesen elélhet, de akkor beáll az unalom, az örökös keserűség a multon s tán a jelenen is. Mert maga szép lesz megint, tán szebb, mint volt és higyje el nekem, egy szép asszony, ha még annyira csalódott is a férfiakban, nem élhet meg szerelem nélkül. Hát aztán mi lesz? Folytatja a régi életmódját és ujra megtollasodik? Szerencsétlenségre beleesett már az erény, mint a moly a drága bundába s ez a moly megenné magát, minél jobban mulat. Hát most figyeljen rám. Én az emberek egymáshoz való viszonyát annyira becsülöm, amennyi örömet az -135- egyik várhat a másiktól. Elébe tettem mindazt a rosszat, ami vár magára, hogy egybevethesse az esetleg kevésbé rosszal. Magának férjhez kellene mennie. Lássa, egészen őszinte vagyok, mint különben mindig. Lelkifurdalás: nevetség. Ilyesmiről én nem tudok. Ha maga boldogtalan, én nem törődöm vele. De én is már körülbelül a végét járom. Tudja isten, már nem izlik az étel, pedig a gyomrom rendben van. Aztán utálom a változatosságot a szerelemben. Nem hinném, hogy belém is esett volna ez a moly, de ki vagyok kezdve. Alszom megint, sőt jól esik aludni. És érdekel a világ. Képzelje csak, örülök, hogy szép idő van. És ha hajnal felé hazamegyek, a csillagokra nézek: ni, csillagok is vannak a világon, nemcsak rossz gyomrok. Aztán – no hát jól van – hazudtam, van lelkiismeretem is. Föltettem magamban, hogy a maga kurájáért nem fogadok el honoráriumot, mert mégis csak én vagyok az oka mindennek. És lássa, ha maga meg akarja változtatni életmódját, olyan logikus volna, ha ott végezné, ahol kezdte. Röviden, Flóra, mediczinának merném mindkettőnknek preskribálni: legyen a feleségem.

Az utolsó mondatokat kapkodva, bizonyos félelemmel mondta a doktor. Az arczán is visszatükröződött valami bosszankodó zavar, világosan látszott, hogy szeretné rejteni a megindultságát, azt pedig, hogy: legyen a feleségem – csak szemlesütve és mélyen elpirulva merte kimondani. -136-

Flórát ez a váratlan fordulat mint a kigyómarás érintette. Halvány arcza szinte elfeketült, utálat és rémület tükröződött rajta vissza. Hiéna Péter ránézett arra az arczra és ismét megtalálta magát. Az ajkába harapott, aztán egyet vont a vállán és mosolyogva hajolt Flórához:

Flóra ideges erővel fölegyenesedett székében. Arczán némi meghatottság mutatkozott, oda nyujtotta a kezét a doktornak és halk, elfogódó hangon szólt:

– Uram, amit ön most mondott, az irtózatos, de nem haragszom érte. Sőt köszönöm is, mert megismertette velem igaz helyzetemet. Amikor mediczinának a maga szerelmét ajánlhatja csak, ez a végső. Nincs menekvés, tudom, csak ezt akarta mondani. Jó azt tudni, már is megerősödtem tőle. Ami fáj, ami végtelenül elkeserít még, az, hogy én ép a leghitványabb emberhez kötöttem sorsomat. Eddig – nem kérek érte bocsánatot – önt tartottam a leghitványabbnak s sajgó szivvel tapasztalom, hogy még ön is sokkal jobb –, nem, igazi nemesszivü ember hozzá képest. Jobban ismerem most őt, mint eddig és magát is. Azt hiszem, ajánlatára nem vár választ. Azt már tudja. De, hogy kettőnk között a leszámolás teljes legyen s ha nem szokott gunyja volt, amit a lelkiismeretéről mondott, ime fogja a kezemet. Amit ön ellenem vétett, azt -137- jóvá tette mai kegyetlen kurájával. Nem gyülölöm többé, a számlánk ki van egyenlítve, én megbocsátok magának.

Hiéna Péter fogta a neki nyujtott kezet s elgondolkodva nézegette, akaratlanul meg is simogatta.

– Sovány, nagyon sovány – szólt aztán, mintha nem is hallotta volna Flóra szavait – de ne féljen, egy hónap mulva megtelik. Maga már annyira tul van minden bajon, hogy akármelyik szamár doktor is tovább kezelheti. Hát csak járassa tovább a háziorvosát s Helleynek mondja meg, hogy már meg vagyok fizetve. Jó mulatást, Flórika!

Mikor fölkelt s egykedvü, lomha járásával az ajtó felé indult, Flóra mélységes szánalmat érzett iránta. Úgy érezte, hogy nem engedheti így távozni, hogy néhány jó szóval adósa maradt még.

– Ha jól esik magának! – szólt az és az óráját nézve, visszaballagott hozzá.

– Mondja meg nekem, de igazán, affektálás nélkül, mindegy magának, hogy visszautasítottam?

Hiéna Péter ránézett ugyanazzal a közömbösséggel, melylyel a kórteremben a betegségeket demonstrálni szokta:

– Mindegy? Dehogy. Nagyon rossz az, sőt -138- úgy rémlik, mintha fájna. De mi közöm hozzá? Aki érzéketlenül vágja a mások husát és kaczagja a mások baját, az silány, ha kivételt tesz önmagával. Különben ez a szentenczia hamis, mert azt mondja, hogy én nem vagyok silány.

– Visszamegyek az orfeumba s megpróbálok valami más italt. Például absynthet. Aztán a minap egy öreg asszonyhoz hivott egy tacskó tizenhatesztendős kis lány, aki hálából, mivel pénzük nincs, megcsókolta a kezemet. Tudja, ez jól esik. A kézcsók. Hát iszom absynthot és csókoltatom a kezemet, amig lehet. Aztán pedig felfordulok és vége a komédiának. Szervusz, Flórika, mi már csak akkor találkozunk, ha ujra rám szorulsz.

S amint megfordult és himbálódzó járásával távozott, Flóra úgy érezte, mintha megnőtt volna előtte ez az ember és babonás tisztelettel nézett utána.

A gyengeség lassan mult és a fizikai megerősödés jó érzete bizonyos derült békességgel töltötte el Flórát. Már járni is tudott a szobában, már ki is kocsizott. S alig három hét mulva arcza halványságán kivül misem mutatta, hogy a sir széléről tért vissza. -139-

Merengő, álmodozó volt. Úgy látszott, mintha a lelke sebei is behegednének, legalább így itélte meg állapotát Helley gróf. De mint mindig, ezuttal is rosszul. Egy ujságlapot rejtegetett a zsebében, amit gyakran ki-kihuzogatott s elolvasott belőle néhány sort. Iszonyu hir volt, mely arról szólt, hogy Hernyány György a feleségével megmászta a Mont-blancot. Egy napon aztán mosolyogva tudatta Helleyvel, hogy egészsége teljes visszanyerése czéljából délre utazik. Talán Olaszországba, vagy Nizzába, vagy, mivel az idő már elég szép és meleg, talán Svájczba.

Helley még örült ez elhatározásnak és junius végén Flóra csakugyan utra kelt: Svájczba utazott. Az egészsége miatt ment oda.

A Bernardino szoros tetején, kopasz, rideg sziklaormokra nehány hotel épült: ez St. Bernardino. Aki Hinterrheinből a csengő diligence-on délután utra kél, a végtelen szerpentin uton estélig elérkezik e hotel-faluhoz, ott meghál s reggel a diligence tovább viszi a kanyargó fehér uton, kopár sziklák rengetegéből le a szelid gesztenyés, czitromfás és rózsatermő lago maggiore olasz tájára. Oda fönn julius havában is, este bunda nélkül meg sem lehet élni. Egy félnapi ut és a délszak heve, pompája veszi körül az utast, a kék tó vize ringó csinos bárkáival, tánczoló gőzöseivel csak úgy csábit. -140- Minden ablakpárkányon kövér rózsák pompáznak és a kertekből ajlantosz, pálma és mandulafa illata árad. Szerelmeseknek való a bernardinoi hidegség is, szerelmeseknek való a locarnoi hőség is. És a szerelmesek idejönnek, a szerelmesek meg az angol, akinek van elverni való pénze, meg az is, akinek van elkoptatni való érzelme is.

Hat órakor a hotelek csöngői megszólalnak és a nagy ebédlőben gyülnek a vendégek table d’hôte-ra. Szeszélyesen, ahogy a véletlen összedobálja őket, kerülnek szomszédságba, akik a világ ellenkező táján szoktak élni, emberek, akik nem együvé valók, ott hüvös-udvariasan adják át egymásnak a salátás tálakat.

A hosszu asztal közepén ül Hernyány György és felesége. A méltóságos ur egy kicsit elhalványult a nászutban, a méltóságos asszony szeme körül kék karikák támadtak és arczszine olyan, mint a lábbadozó betegé. De azért ő a leghangosabb a társaságban és bizván a magyar nyelv ismeretlenségében, hangosan mondogatja be megjegyzéseit az összes asztaltársakról.

A terem végében három feketeruhás olasz lány huzza a hegedüt. Három alacsony széken ülnek s fekete szemüket egymásra függesztve, huzzák az olasz nótákat. A nóta, kaczag és járja a bolondját, a három leány merev szomorusággal ül egy bogban, egy arczizmuk sem rándul meg. Megannyi Mignonnak látszik, kiknek szivében titkos tragédia él s -141- szemükön keresztül a lelkük vágyakodva tekint valami ismeretlen álomország után.

Az előkelő társaság ügyet sem vet a muzsikára, sem a homályba vonult muzsikálókra. A negyedik fogás után az egyik, aki a primhegedüt játszotta, tányérral jár körül. Ekkor halk morgás jár a társaságon keresztül. A fekete lány madonnaszerüen szép s mintha alabástromból faragták volna, oly merev az arcza. Némán hajtja meg magát, mikor tányérját előnyujtja. Mig a pénzdarab a tányérra csörömpöl, az adakozója hátrafordulva, a leány szemébe akarja furni tekintetét, de hiába, az a szem a tányérra néz, nem fogja föl, nem érti meg: mit beszél sováron a provokáló férfi-tekintet. Az asszonyok, akik hidegen óvták meg az ismeretlenség szótlanságát, a szépség láttára akaratlanul is összebujnak s kajánul elismerő módon kommentálják a szépségét.

Hernyány már messziről bámulta és alig tudta bevárni, hogy hozzá érkezzék a tünemény. Megfeledkezett mindenről, leginkább a feleségéről. Összerezzent, mikor az bácskaiasan meglökte s gúnyosan, de bosszankodva szólt:

– Gyönyörü, – felelt Hernyány forró hangon, – istenucscse, ha legényember volnék…

– Hát próbáld meg, udvarolj neki, – sugta az asszony, – nagyon örülnék, ha meg tudnád hódítani.

Ekkor nyujtotta a hegedüsleány elébe a tányért. Hernyány zavartan nyult a zsebébe s marékkal szórta tányérjába az aranyakat.

A leány arczát elöntötte a vér, belemarkolt a tányérba s visszaszórta Hernyány elé az aranyokat.

– Csak a szép muzsikámért fogadok el pénzt, uram, – szólt oly hangon, mely mint egy fönséges magasságból sujtotta le a tolakodót.

A társaságon moraj futott végig, minden szem Hernyányon függött, aki megmeredve a zavartól, pirulva, szégyenkezve és tehetetlenül ült a székén. A lány odébb haladt és ekkor a moraj érthető, halk kaczagásba ment át.

Ilona kipirosodva, ökölbe szorított kezekkel ült Hernyány mellett, a szeméből a harag és megvetés szikrái pattantak ki s végül az asztal alatt oldalba rugta az urát. -143-

– Gyáva! sziszegte, szégyenlem magamat. Ilyen ember! Nehogy a karodat nyujtsd, ha fölkelünk! Szégyenlem magamat, hogy az uram vagy.

Hernyánynak sem volt többé kedve ott maradni és türni a table d’hôte gunyos kárörvendő tekinteteit. Mintha parázson ült volna s fölkelni még sem mert. Nyilvánvaló szökés lett volna. Aztán igazán szégyelte a blamaget. Mittevő legyen? A helyén az asztalon hevertek az aranyak s époly nevetséges összekaparni őket, mint zsebre rakni. Mikor a felszolgáló pinczér oda nyujtotta neki a crémes tálat, eszébe jutott valami. Betyár-tempóban, lehetőleg hangosan s a mennyire franczia tudományától telt, szólt rá a pinczérre:

Ekkor megmozdult a szék, melyen eddig a felesége ült s egy hölgy foglalta el. Hernyány föltekintett s érezte, mint fagy meg ereiben a vér.

Csak egy villanás a gyönyörü fekete szemekből és Flóra mintha sohasem látta volna szomszédját, fogta a menü-czédulát s átnézte, mig a pinczér teritéket tett elébe. Majd halat vett az elébe tartott tálból és nyugodtan megkezdte ebédjét. A társaság szeme megakadt a halvány arczu, de feltünően szép késő jövevényen, mindenkinek szeme rajta függött. Érezte ezt Hernyány is és leküzdve -144- szorongó félelmét, megragadta az alkalmat, hogy iménti csorbáját kiköszörülje. Majd megmutatja ő, hogyan kell udvarolni egészen ismeretlen hölgyeknek.

Előbb azonban, hogy pórul ne járjon, halkan, a fogai között és Flórára sem nézve, megszólította:

Flóra fölkapta a fejét. A szája szöglete reszketett a haragtól, de csakhamar mosolygóra vált.

– Flóra, – könyörgött Hernyány, már félénken ránézve, – kössünk békét. Nagyot vétettem ellened, de nem oly nagyot, mint gondolod. A viszonyok, körülmények…

– És hitványságod, tört ki sziszegve a szó Flórából. Nyomorult, ha megsemmisithetnélek, habozás nélkül megtenném. De nem lehet, mert undorodom tőled.

– Édes Flóra, tedd meg utolsó kivánságomat, a magad érdekében kérlek, adj nekem egy órát, hogy beszélhessek veled. Itt nem lehet. Meg fogsz érteni és meg fogsz bocsátani. Hiszen még nincs minden veszve!

– Jó – szólt Flóra – meghallgatlak, de egy föltétel alatt: bemutatsz a feleségednek. -145-

– Lehetetlen, ugy-e bár, hogy e tisztességes asszonynak bemutass, engem, a szeretődet? El voltam rá készülve, Hernyány, de úgy vigyázz, hogy magam fogom magamat bemutatni. Kergettem a nyomodat helységről-helységre, hotelről-hotelre azért az élvezetért, hogy a szép szemekbe tekintsek, melyek miatt nekem tönkre kell mennem.

Flóra arcza akkor nyájas lett, mintha napsugár áradna róla és nyájasan biczczentve Hernyánynak, úgy tett, mintha az most mutatta volna magát be neki. Hernyány egészen boldog volt. A katasztrófa megremegtette ugyan a lelkét, de erősebb volt e poshadt lélekben a hiuság minden egyéb indulatnál. A szemét gőgösen legeltette végig az oszló társaságon: lássátok, így hódítok én is.

Flóra is fölkelt, nem fejezte be az ebédjét. Hernyány udvariasan a karját nyujtotta, Flóra elfogadta. Így mentek ki az ebédlőből a szabadba, ahol már az üdülők nagy sokasága hullámzott föl s alá, vigan csevegve és nézvén a biborpirosságba borult eget, melynek egyes felhőfoszlányai néhol rákönyököltek egy-egy kirúgó sziklára.

– Ejh, mióta törődöl ennyit az én jó hirnevemmel? Ne félj – szólt megvetően végignézve rajta – se vitriol, se revolver nincs nálam. Meg sem foglak fojtani. Ne remegj hát, hanem jőjj velem.

A piros peluche-függönyökön keresztül pirosan áramlott be a kora alkonyi fény. Mintha tüzben uszott volna a szoba. És Hernyány megriadva nézte a sápadt arczot, mely most tulvilági szint öltött és rajta a megszentelt fájdalomnak oly égi kifejezése, mely ezt a hüllőt is megdöbbentette. Tán első őszinte érzése volt, mely odahajtotta Flórához, akinek a kezét meg akarta csókolni.

Flóra elkapta előle, arczáról letünt a lelke képe. Hidegen, gőgösen összeszorított ajkakkal állt, majd helyet mutatva Hernyánynak, maga is leült.

– Flóra, – kezdte, keresve a szavakat Hernyány, – az én helyzetem veled szemben mindenképpen reménytelen, mert nem hiszesz szavamnak. Megcsaltalak, elárultalak. Ez igaz, látod, nem is szépítem. De szeretném, ha egészen a szivembe láthatnál, akkor megtalálnád magadtól is a mentséget. Megcsaltalak, elárultalak, de nem akartalak megcsalni, elárulni. Igazán, a viszonyok követelték ezt tőlem.

– Nem frázis, – folytatta némi büszkeséggel a hangjában Hernyány. Én az utolsó pillanatig őszintén és komolyan állni akartam szavamnak. Nem nagylelküségből, nem hálából, hanem mert szeretlek. Igen, még most is szeretlek, – szólt emeltebb hangon, mikor Flóra keserüen közbe kaczagott – és egyetlen bünöm az, hogy olyan nagyon szerettelek, a vakságig. Mert vakság volt csak, hogy követtem szivem másik vágyát, a haza szolgálatát s azt hittem, hogy azt a kettőt össze lehet egyeztetni. Ne tagadd, magad is vak voltál és megnyilt a szemed. Látod magad is, hogy az én pozicziómban szembeszállani a világ itéletével lehetetlenség. Örökös megalázásnak lettél volna magad is kitéve, meg én is. Olyan lett volna frigyünk, hogy magam is, a tisztesség megsértése nélkül, nem mutatkozhattam volna senki előtt. Aztán közbejött az a jelenet…

– Azt nem, – szólt Hernyány ismét hideg önérzettel, – hanem a tisztesség nevében. Mindent megkövetelhettél tőlem, csak azt nem, hogy önérzetemet magam alázzam meg azzal, hogy te az utczán szedtél föl.

– Csak ez bántja önérzetedet? Hogy valamikor éhes voltál? Az már kevésbé, hogy álnokul -148- kiraboltál engem, hogy mindenütt megfizetett szeretődnek vallottál és hogy zsarolásom miatt becsukatással fenyegettél? Hát az a hires önérzet nem tiltott meg semmit, mikor elkövetted a gazságokat s csak azt tiltja, hogy becsületesen számot adj róluk?

– Csillapulj, Flóra, az égre, hallgass meg végig. Ismétlem, mint tisztességes ember – ha ezt nem akarod elismerni, akkor mint a világ előtt tisztességes ember máskép nem tehettem. Ha bele nem avatkoztál volna, máskép történt volna minden. Én a feleségemet soha egy pillanatig sem szerettem, a szivem mindig a tied volt és a tied maradt. És soha sem kellett volna elválnunk egymástól, ha azt a szerencsétlen jelenetet nem provokáltad volna.

– Ah, azaz én a tied? Tán a feleséged pénzéből csakugyan kitartottál volna, miután kiforgattál a magaméból? Nem rossz.

Hernyány György ekkor nagyot gondolt. Mélyen fölsóhajtott és a karjára borulva nyögte:

– Miattad, mert nem vagy többé enyém és ő miatta, aki az enyém. Már most is vége köztünk mindennek.

Flóra arcza lángba borult. Lihegő ajkkal szivta magába a levegőt. Ez valami! Ez a bosszu, aminél fényesebbet, kegyetlenebbet nem is álmodhatott. Odalépett Hernyányhoz, megkapta a vállainál fogva:

– Igen, elhagyod a feleséged és velem jösz. Ujból szeretjük egymást, ujból boldogok leszünk, te is, meg én is, csókolod az ajkamat, a vállamat, én is csókollak. Emlékszel még a csókomra?

És oda hajolt hozzá és a lehellete perzselte az arczát. Ez több volt, mint a minek Hernyány ellen tudott állani. A vére felforrt és karjaiba kapta az asszonyt és csókba fulva dadogta:

És megfogva a vállát, egyet pöndörített rajta, hogy az ember tántorogva röpült az ajtó felé, melynek küszöbén ott állt, reszketve, halványan Ilona, a Hernyány felesége.

– Itt van! – kiáltotta Flóra rekedt kaczagással -150- – itt van, méltóságos asszonyom, a férje, most másodszor kapja az én kezemből.

Ilona megkövülve állt ott, Hernyány szintén némán a nem várt jelenettől. És Flóra ott állt előttük, diadalmasan égő arczczal, magasra emelt fejjel és a szeméből csak úgy szikrázott a kielégített boszu kéje.

Ekkor valaki kaczagott. Ilona volt. Halk, vérlázító, gonosz kaczagással egy lépést előre tett és kihivóan nézett a Flóra szeme közé. Aztán egyre kaczagva még, megveregette Hernyány vállát, majd félkarjával átfogva őt, szólt:

– Nini, ez a régi szeretőd! Hát idáig jött utánad? Lelkemre mondom, hizeleg, hogy annyira szerelmes beléd.

Ilona nem ügyelve rá, még egy lépést tett előre és lorgnonját a szeméhez téve, úgy fixirozta Flórát.

– És milyen szép, milyen elragadóan szép. Igazán, kedves György, köszönöm, hogy ilyen szép szeretője volt, mielőtt engem ismert.

– Valóban, tette hozzá, az ura arczát veregetve, ezek után meg is bocsátok magának, hogy felsült annál az olasz lánynál.

– A legkomolyabban. Édes istenem, csak tudjuk mi modern asszonyok, hogy a férfiak mi fajtákon próbálják ki ügyességüket, mielőtt hozzánk jönnek.

– És nem mozdul a vére, nem gyötri a féltékenység, hogy itt egy nő, akit a szeme láttára csókolt meg az ura?

– Önre és társaira, kedves kisasszony , a becsületes asszony nem lehet féltékeny.

– Nos, Hernyány György, akkor nyugodt szivvel engedlek át sorsodnak. Megtaláltad a párodat, amely hozzád illik, igazad volt, ennek ellent nem állhattál. De jusson eszedbe, ha majd ez az asszony fog engem megboszulni, hogy én ezt megjósoltam neked. Most befejeztem veled számadásomat, mivel ez az asszony fogja azt beteljesíteni. És most, méltóságos asszonyom, ez a szoba az enyém. Távozzanak és ha büszke reá, hogy egy magamfajta kisasszony asszonyi önérzet dolgában nem cserélne önnel, ám legyen.

Ilona kaczagott ugyan, de a szeméből özönlő gyülölet világosan mutatta, hogy elevenére talált a Flóra szava. Néhány perczig összekapcsolódott a két asszony tekintete, kihivóan, daczczal és gyülölettel, reszketve, ökölbeszorított kezekkel néztek farkasszemet, készen egymásra vetni magukat. Végül Ilona hideg, megvető gőggel lassan elfordult és -152- megfogva ura karját, aki tehetetlenül, dobogó szivvel volt tanuja a jelenetnek, szólt:

Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Flóra leborult a földre és ég felé emelve karjait, őrjöngve kiáltotta:

– Nagy Isten, ki fogja neked megbocsátani hogy ilyen embereket is teremtettél!

Hinterrheimban, a kis faluban a szent-Bernardino-szoros északi torkolatánál, a diligence-ból egy magános hölgy szállott csak ki. A szegényes fogadó asszonya maga vezette a szobába, mig golyvás kamasz fia a hátán hordta be a málháját:

– Igen – felelt a hölgy – meggondoltam magamat, másfelé megyek. Megnézem a Via malat .

– Hogyne volna, nagyságos asszonyom, nagyon szép és nagy. És le lehet róla nézni a pokolba.

– Igen, úgy hivják azt a fekete barlangot, -153- melyből a Rajna ered. A turisták sohasem mulasztják el, hogy föl ne menjenek a mennyországba, hogy lenézhessenek a pokolba.

– Igen, a Zapport szikláját, mely a mélység fölé rug, azt meg mennyországnak nevezik.

– Épenséggel nem. Az én Perr fiammal a nagyságos asszony is megteheti az utat. Ha holnap reggel elindulnak, délután ebéd időre vissza is érhet.

– Nem lesz késő? Akkor csak kilencz óra tájt érne vissza. Aztán meg rossz idő is lesz ma, a Zapport nagyon fekete.

– Ha csak rá nem szánja magát a nagyságos asszony, hogy az éjszakát fönt tölti a menedékházban.

Flóra a szobájába rontott és fölvette zöldposztó turista-ruháját és szöges talpu czipőjét. A szobájában költötte el reggelijét is. Alig, hogy befejezte, megjelent az ajtóban a fiu, kezében két hegymászó bottal, a hátán tarisznyával. Némán vette le a kalapját, úgy várta urnőjét. -154-

– Mindjárt, mindjárt, – szólt rá Flóra és fölvette zöld vadászkalapját. Indulhatunk.

Amint a Rajna kavicsos partján haladtak, úgy látszott, mintha egy negyed óra alatt ott lehetnének a Zapportnál. Csak amikor a fahidon átmentek a folyón, melynek széles ágya majdnem egészen száraz volt és csak a közepe táján, mint valami szegényke kis patak csorgott a viz, látszott meg, hogy bizony bele tart másfél órába is, mig csak elérik a hegy lábát.

A vezető három lépéssel járt előtte, ügyet sem vetett az őt követő hölgyre. Flóra iparkodott bizalmát megszerezni és megszólította:

A kamasz visszafordult s szép fekete szemével adta meg a feleletet. Csak egyet hunyorított vele és ment tovább.

– Szép név – folytatta Flóra kisérleteit, hogy szóra birja a fiut. Sokszor voltál már a Zapporton?

Megint csak ez a néma felelet. De akkor megállt és szemének valami kimondhatatlanul rajongó fénye áradt, amint feltekintett a magasba.

A fiu ekkor levette a kalapját és alázatosan megfordulva, szomoru tekintetet vetve Flórára, ujját az ajkára tette és a fejét tagadóan rázta.

Flórára e körülmény oly különös megdöbbentően hatott. Ez a fiu olybá tünt föl neki, mint egy erőszakosan fogvatartott lélek. Mintha most már értette volna és szivét nehéz szomorusággal töltötte el a barna arcz, mely szép volt, mielőtt a golyva el nem csufitotta, s szépek a mélységes fekete szemek, miken mintha a lélek melancholiája tükröződnék vissza.

Az ut meredekebb lett, végül egészen elveszett. Egy kis erőlködéssel, de alig többel, mint ami a lépcsőhágással jár, követte vezetőjét a kövecses hegyoldalon, gondosan ügyelve, hogy ugyan arra a kőre lépjen, amelyre Perr. Ez olykor-olykor megállt és hátranézett mig Flóra utól érte, aztán kutatva nézett a szemébe, vajjon nem fáradt-e. Szeszélyesen, látszólagos rendszer nélkül tértek le az egyenes irányról, majd jobbra, majd balra. Flóra lihegett, de kéjesen érezte a fáradságot. Hiszen ezt kereste. Sziklák közé, vadon, kopár rengetegbe vágyódott vinni tépett lelkületét és ott, a széjjelmarczangolt, sivár természet ölében megtalálni élet tervét, mely ime teljesen széjjelfoszlott. Nem tudta elgondolni, mi lesz vele ezentul, mihez fogjon. Sem gondolata, sem akarata nem volt, csak viharos lelki -156- háborgását akarta csillapitani, verejtékes, sorvasztó testi fáradtsággal.

Három órai mászás után elértek a menedékházhoz. A fiu levetette batyuját és eltünt. Öt percz mulva visszatért, bádogedényben vizet hozva. Ezt odanyujtotta Flórának, aki mohón, kéjjel itta meg a kristályos hideg vizet. Nagyon fáradtnak érezte magát s le akart pihenni. Fázott is. Magára öltötte plaidjét s bement a kunyhóba. A fiu elébe állt és jelekkel tudtára adta, hogy nem lesz jó most itt maradni. Jobb az ut végén pihenni, aztán az égre is mutatott, melynek sürü szürke szinét csak most vette észre Flóra.

A menedékházon tul már apró, piszkos hófolok szegték utjukat, melyek között különös ellentétül a legbujább pázsit tenyészett. S mennél fagyosabb lett a hó, annál sürübben, annál magasabban állott a fü is.

Egy kanyarulat mögül hirtelen kecskebak -157- szökkent elő, meghökkenve, mikor emberalakokat látott. Perr megállott és nyugtalanul tekintett vissza Flórára. Az arczán valami kérdő, könyörgő kifejezés ült, látszott, hogy küzd magával, végül pedig nem tud ellentállani. A szájához tette az ujját s egyet füttyentett. Flóra megijedt: mi legyen ez? Csak nem alattomosság? De csakhamar megnyugodott. A füttyre egy női hang válaszolt, ujjongva, kaczagva:

És csakugyan az első kecske nyomában még nehány szökkent elő és ezeket követte egy fiatal leány, fekete szalmakalappal a fején, piros kötényben, a kezében a hegymászó bottal. Perr feléje sietett, a leány meghökkent, mikor Flórát észrevette, de aztán megfeledkezve mindenről, a legény keblére vetette magát, aki turbékoló hangokat hallatva, ölelte magához és csókolta össze-vissza az arczát.

Flóra ott állt a pár előtt, mely megfeledkezve róla, átadta magát a szerelem édes érzésének. Szürkén övezte a képet az ég, jobbról-balról a mélység tele felhővel, előttük a végtelennek látszó jégmező és itt áll ő, szépsége, ifjusága delén, kifosztott szivvel, megtört lélekkel és látja a szerelem üdvét, megadva egy nyomorék néma fiunak és egy kecskepásztor leánynak, akinek barna, kora vén arczán nyoma sincs a szépségnek, de a szeme sugárzik a legédesebb boldogságban, melyet nagyon -158- de nagyon meg tudnak becsülni itt, ahol rengeteg hegyek választják el az embereket és egy-egy édes találkozót követik a távollét hetei, hónapjai, melyek édes, fájó, de mindig hivséges ábrándozásban telnek el.

A fiatalok végre felocsudtak mámorukból, szétrebbentek, de csillogó szemük lopva egymás tekintetét kereste. Így álltak ott zavartan, a leány a kötényét tépte, úgy vetette félénk tekintetét az idegen asszonyra. Flóra nem birt magával, a köny kiomlott szeméből, úgy lépett oda a leányhoz és hevesen magához ölelte.

– Nagyon szeresd, leány, azt a legényt és gondolj arra, amit az idegen gazdag asszony neked mond. Sehol a világon nem terem boldogság, csak itt, ezen a szomoru helyen.

– Ó, mi gyakran találkozunk, Perr minden vasárnap feljön s ha idegent vezet, akkor is látom. De csak messziről, mert az idegenek előtt szégyeljük magunkat. Egyszer két ur kinevetett bennünket és gúnyolta Perrt, mert golyvás és néma. Pedig ugy-e bár, Perrt lehet szeretni?

– Nagyon, nagyon szeresd, édes gyermekem, és ne törődj az idegenekkel. Azaz igen. A szerelem -159- legyen szent, ne mutassad soha hideg, szivtelen embereknek. Azért is olyan édes neked, olyan nagy, mert itt meg nem szentségteleniti idegen tekintet.

Hármasával folytatták utjukat. Szükséges is volt harmadikra, mert ime elérték a glecsert és Flóra nem igen tudott a sikos jégen haladni. Ketten fogták meg, úgy segítették előre, mig végre a jég ismét megszakadt és itt a magasban hihetetlen kövér pázsitra értek, ahol vad alpesi virágok tarkállottak.

Ez volt a mennyország. Perr előre ment vagy husz lépésnyire, aztán megállva, intett Flórának. Mikor elérte, Perr leült és úgy hajolt előre, megértetvén Flórával, hogy ő is így cselekedjék. Flóra engedelmeskedett. Leült a füre terített plaidre és előre hajolt. Még így ülve is elszédült. Szinte beláthatatlan, tátongó mélység nyilt előtte, melynek fenekén harsogva szakadt ki egy fekete, félig sziklákkal eltorlaszolt nyilásból a viz, tajtékozva ostromolván meg az ormótlan sziklatömegeket.

Egy törpe fenyőbokor is gubbaszkodik a mennyországban. Perr és a leány e mögé vonult. A ritkás ágakon keresztül láthatta Flóra a két alakot, szorosan egymás mellett ülve és hallotta a leány halk, boldog kaczagását is.

Valami mondhatlan sötét hangulat vett rajta erőt. Az ég tele felhővel, alatta a szakadékos mélység, -160- feketés szikláival, a barlang fekete szája. Köröskörül minden borus, minden reménytelen. Vihar lesz, érzi minden lehelletében.

Nem érzett semmi nyugtalanságot, sőt azt hitte, hogy soha életében még nyugodtabb pillanatja nem volt. De e nyugalon a teljes sivárság.

Gondolata egy szökésére a gyermekkori emlékei elevenedtek föl benne. Látta magát, mint kis iskolás leánykát, amint az édes anyjának elolvassa a leczkéjét. Derüs, meleg emlék és most itt ül egy kietlen hegyormon, jég közepette, a mélység szélén. Micsoda ut ez, mely idáig vezette! Nem is tudta megérteni, hogyan is jutott idáig. A nyomor, a becstelenség, emberi gazság és a szive jobb hajlandósága vitte ide. Érdemes-e tovább is menni?

És mégis kell. Vissza fog érni. Ugyanarra a helyre, ugyanezzel a testtel, tán ugyanazokkal a vágyakkal. Tán ujból fog szeretni. Tán a régit fogja szeretni. Ó, az utálat sem örökkévaló, de örökkévaló, ami állati van az emberben. Ennek a testnek vannak jogai, miket érvényesiteni kell.

Ó, hogy így van. Mondhatlan gyülölet töltötte el a teste iránt. Ez az oka mindennek. Volna csunya, volna görbe, mindebből nem történt volna semmi. Ez a szépség! Mondják, s ő hitte, hogy a szerelem a szépségen épül, de nem igaz. Lám, ez a lány. Milyen csunya, mégis szereti valaki. Nem igaz, a szépség csak a bünt és boldogtalanságot szüli, a szerelem istentől ered. -161-

Felállt. A felhő leszállt a Zapportra, megköhögtette a mellét. Körülölelte a szürke vizpára, megfeküdte a mellét. Borzongott, fázott. Mintha a köd az agyába is befészkelte volna magát.

Egyszerre csak ismét végtelen nyugalom töltötte el. Azt hitte, tisztán lát, gondolkodik. Égő kiváncsiság fogta el s valami kéjérzet. Olyanformán, mintha az ember közeledik egy szekrényhez, melynek zárjában ott a kulcsa. Még le is hajolt a plaidjeért, fölvette, úgy tett, előre nyujtott, mosolygó arczczal két lépést előre.

Perr és a leány egyszerre felugrott. Villám czikázott – alattuk, a Zapport dereka táján már kitört a vihar. Csak most ocsudtak fel arra, hogy a felhő reájuk is ereszkedett. Perr nagy nyugtalanul, gügyögő hangokat erőltetve a torkán, rohant a mennyország kirugó sziklájához, a lány követte. Egy kecske állt ottan, egyik lábát fölemelve, szakállas arczát a mélység fölé tartva. Az egyik lábával a plaiden áll, mely lelógott a mélységbe.

Másnap Hinterrheinból hat emberből álló csapat csáklyákkal, galyból font hordozó-ágygyal és egy durva fakereszttel kerekedett föl s ereszkedett be a Rajna ágyába. Nem beszélt egyik sem egy szót sem. Délben indultak, másnap délben érkeztek vissza. A keresztet letüzték azon a helyen, -162- ahol azt az idegen asszonyt találták. Harmadnapra érkeztek meg a hatósági személyek. Beszentelték a holttestet és tisztességesen eltemették. Azt mondják, hogy csodaszép volt az arcza még halottaiban is. De a teste fölismerhetetlen. A hatósági személyek konstatálták a podgyász átkutatása után a halott kilétét és értesitették az idegen ország hatóságát. Mikor Budapesten olvasták a hirt, Szepesi Flóra már egy hét óta nyugodott a kis svájczi, árva temetőben.

Alpesi virágokból egy koszoru, ennyi a disze. Egy golyvás fiu, meg egy rongyos lány – ennyi a siratója.

A társaságban egy hétig beszéltek a Szepesi Flóra balesetéről, vagy öngyilkosságáról.

Sokkal nagyobb szenzácziót keltett egy másik eset, melynek szintén a főispán ur volt a hőse. A kaszinóban Hernyány György egy társasághoz csatlakozott, melyben Helley Antal gróf is volt. Mikor Hernyány köszönve odalépett, a gróf megszakitotta beszédjét, fölkelt és a többi urakhoz fordulva, szólt:

Hernyány sápadtan állt ott, a társaság is konsternálva volt. Mindenki azt hitte, hogy Helley grófnál a Hernyány politikai renegátsága okozta a puritán gróf e sértését, melyet egytől-egyig helytelenitettek. Természetesen párbaj volt a következése, melyben Helley gróf sulyosan megsebesült. Osztatlan volt iránta a részvét, de hogy sorsát megérdemelte, abban valamennyien megegyeztek.

A párbaj éjjelén Adolf, az orfeum kampós orru pinczére, ragyogó ábrázattal hajlongott a felismert, de már régen látott méltóságos ur előtt, ki ügyet sem vetve reá, fürkészően legeltette szemeit a nézőtér kevés vendégein. Mikor előbbre ért, egy kar emelkedett föl s utána egy örömtől ragyogó ábrázat, intve, hivogatva. Hiéna Péter volt, aki szokott társaságával ült az egyik páholyban s mig a két művésznő a pezsgőből ivott, ő csak úgy döntögette magába a tiszta absynthot.

– Hozott az Isten, drága, jó barátom, üdvözölte a kedvetlenül feléje tartó Hernyányt, szép tőled, hogy hű maradsz önmagadhoz. Ülj csak le. Átvállalod ezeket a báránykákat? Vagy akarsz valami ujat? Majd Adolf intézkedik. Csak bizd magadat egészen Adolfra. Legfölebb a számlánál csal meg, de a báránykákkal nem. Hát hogy vagy, édes barátom? Látom, hogy jószinben vagy és a mézesheteknek már vége. Vagy a feleséged is el fog jönni?

– Ne említs farkast, ember, – kaczagott -164- Hernyány, – ő méltóságát hazaküldtem, hogy pihenje ki uti fáradalmait.

– Te meg itt pihened ki. Derék! Rettentő kín lehet az olyan nászutazás. Nappal is együtt lenni az asszonynyal – brr! Aztán, mondhatom, szép kis munka volt az ma délben. Fönn voltam az öregnél. A derék ember, valamiképpen belém szeretett, mióta Flórikát gyógyítgattam s most azt akarja, hogy őt is gyógyítgassam. Pedig nem érdemes, mert jó természete van. Kigyógyulna magától. De szép kis munka volt, igazán szép. Ha te kaptad volna azt a vágást, akkor jobban megtudnám magyarázni a szépségét.

– Köszönöm, inkább hadd maradjon ismeretlen előttem ez a szépség. Hanem hát mondd: nagyon haragyszik rám ez a vén komédiás?

– No, nem mondhatom. Tudod, kedves pajtás, azok az emberek, akikhez mi nem hasonlítunk, olyan furcsák. Képzeld csak, azt hiszi, ha ő nem, majd megver téged az Isten.

– Nem is kell, pajtás, csak maradj mindig ilyen. Tudod, aki a maga nemében tökéletes, azt az ördög nem viheti el.

– Még mindig a régi vagy – kaczagott Hernyány, poharát kiürítésre nyujtva a doktornak – veled legalább lehet beszélni.

– Ó, hogyne, drága barátom, velem mindig lehet beszélni, mert szeretem a jó társaságot. És -165- különösen a szerencsés jó társaságot. Te nagyszerüen igazítottad el a dolgodat, mondhatom, gyönyörüségem telik benned. Flórika szépen leugrik egy magas hegyről, az öreget levágod és a feleségedet pihenni küldöd. Most már csak az kell, hogy ez az Adolf hozzon valami neked való báránykát és az ügy végleg be van fejezve.

– Miért? Hogy a szeretőm megölte magát – hát minek tette? Vagy hogy az a vén szamár provokált? Hiszen az ember csak védi a bőrét!

– Természetes, természetes, ez a helyes álláspont. Hát lelkem, drága Györgyikém, ez az Adolf ma nem néz felénk, vállald át ezt az epedő szőkeséget, a legnyugodtabban ajánlhatom. Mikor először lépett föl, még egy kicsit roszszagu volt a szája, de a sok pezsgőtől ez már elmult. Ugy-e lelkem, báránykám? Tudod, Györgyike, büszke vagyok rá, ő a miniature excentrique, a bájos Alma Gizi, a nevét is tőlem kapta, meg a tudományát is. Gyönyörüen emeli szoknyácskáját. Nézd meg holnap.

A bájos Alma Gizi alig tizenhét éves volt, szende, finom kis arczán még nem hagyott látható -166- nyomot az életmódja. Mindössze két hónap óta jár a dicsőség pályáján.

A leány szó nélkül kibontakozott a Hiéna Péter karjából, odaült Hernyány mellé, félkarjával átfogta a nyakát, kezébe vette a pezsgős-poharat s koczczintva vele, megcsókolta az ajkát:

– Nem rossz, – kaczagott Hernyány és átölelelte a karcsu, gyermeki termetet.

– Az én nevelésem, – szólt büszkén Hiéna Péter. – Meggyógyítottam a kedves nagymamáját, őt pedig fölavattam a művészet papnőjének. Ugy-e, Gizikém, szép dolog a művészet? A kedves nagymama is megfizetheti ezentul a doktort, aki köhögni tanítja!

A leány magába döntött három pohár pezsgőt, aztán lázban csillogó szemeit a doktorra függesztvén, rekedtesen szólt:

– A lelke rajta, mesterem, mig el nem visz, addig hadd éljek legalább vidáman.

– A bárányka Belzebubnak hisz, – magyarázta röhögve a doktor. – Légy nyugodt, báránykám, együtt megyünk a pokolba, ha nem volnék is, akinek hiszel.

A hangulat kezdett emelkedettebb lenni, a beszéd elvesztette az összefüggést. Ittak és kaczagtak -167- s mire két órára járt az idő, Hernyány és az ölében ülő leány már teljesen részeg volt.

Ekkor Adolf, a pinczér, szemtelenül alázatos mosolylyal az ajkán, egy előkelően öltözött fátyolos hölgygyel lépett a páholyhoz.

– Látom, szólt a hölgy és fölvetette fátyolát. Nevető, piros arcz jelent meg mögötte, melynek láttára Hernyány egy pillanatra kijózanodott részegségéből.

– Én, én, felelt kaczagva a hölgy, de csak ne zavartassa magát mulatságában. Meguntam magamat otthon, gondoltam, hogy meglepem. Aztán mivel a hotelben nem találtam, gondoltam, hogy idejött s ennek nagyon megörültem, legalább én is mulathatok egyet. Nemde megengedi?

– Ugyan ne teketóriázzék! Csak nem hiszi, hogy szczénát akarok csinálni! Mutassa be nekem ezt azt urat, aztán töltsön nekem is. Vigan, uraim!

Hernyányt ez a jókedvü hang ismét visszasülyesztette részeg állapotba. Bambán röhögve csókolta meg a felesége kezét, aztán rámutatva a doktorra, bemutatta:

– Ez a Hiéna Péter, a legeredetibb ficzkó, akivel valaha találkoztam. -168-

A doktor udvariasan fölkelt és czinikus mosolylyal az ajkán hajtogatta magát.

– Ne higyjen neki, méltóságos asszonyom, egy csöppel sem vagyok eredetibb, mint az én kedves barátom.

A méltóságos asszony koczczintott az urakkal, sőt Alma Gizi felé is intett poharával.

– Ne féljen, kedves kisasszony, maradjon csak annál az urnál, jó helyen van.

– Méltóságos asszonyom, – szólt a doktor, – akinek pokoli gyönyörüsége telt a jelenetben, parancsolja talán, hogy kedves barátom mentségére valamit kitaláljak?

– Ugyan, édes doktor, minek néz? Én szeretem ezt a valóságot, higyje meg, hogy szeretem ezt a valóságot. Csak azt sajnálnám, ha… hogy is hivják a bájos gyermeket? – Alma Gizinek? Szép név. Sajnálnám, ha személyemben ő valamely jogában sértve érezné magát. Tán valami régi szerelem, főispán ur?

– Nem, méltóságos asszonyom, egészen uj, ma köttetett meg a szent frigy és én voltam Ámorka, aki összehozta őket.

– Kár, megszoktam, hogy csak czigány mellett -169- mulassak. De érdekes társaság, igazán érdekes, szólt teljes elfogulatlanul és lorgnonjával körüljártatta tekintetét mindenfelé, tán nem is annyira, hogy ő lásson, mint hogy őt lássák.

A két leány, a tisztességes asszony jelenlétében, elvesztette minden elfogulatlanságát. Félszegen, gavallérjaiktól huzódozva ültek székeiken s ahogy tettetett közömbösséggel ittak, a korty majd megakadt a torkukban. Ellenben nagy volt a gyönyörüsége Hiéna Péternek. Mindig ragyogó arcza csak úgy sugárzott, a szeme zöldes fényben csillogott és ahogy izgett-mozgott a székén, amint magában motyogott, riasztó mintaképe volt a kárörvendő ördögnek.

– Aztán, méltóságos asszonyom, igazán nem féltékeny erre a szőke kis bárányra? Kérdezte inkább, hogy élvezetét füszerezze, semmint kiváncsiságból.

– Féltékeny, én? Ugyan, doktor ur, hát az ön legjobb barátja nem avatta be családi dolgaiba? Ez nem szép tőle. Hát tudja, kedves doktor ur, mi már a nászutunkon tökéletesen meguntuk egymást és barátságosan kiegyeztünk. Nagyon pipogyának találtam asszonyokkal szemben s mikor meg akart csalni, nem tudott magának nőt hódítani, hanem a régi szeretőjének udvarolt. Tudja, annak a Flórának, aki utánnunk jött és leugrott a pokolba. Hát ez már sértette a hiuságomat, hogy tőlem visszacsábul olyanhoz, akit már megunt. No, -170- nincs igazam? akkor aztán felmondtam neki a barátságot s a legmintaszerübb házaséletet éljük.

– Értem, értem, engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy bámulatomat kifejezzem. Végre egy asszony, aki imponálni tud.

– De még mennyire, röhögött közbe Hernyány, ilyen jókedvünek nem is láttam még esküvőnk után.

– Lenne még jobb kedvü is. Hanem igazán, doktor ur, ha már az uramról oly kedvesen tudott gondoskodni, nem gondoskodnék rólam is?

Erre még a doktor urnak is leesett az álla. Apró zöldes szemeivel szinte megszurta az asszonyt, kutatva: a részegség, vagy az őrültség beszél-e belőle? de látván a csillogó jókedvet az arczán s szemében a szilaj tüzet, mely fekete indulatból és mélységes bosszuszomjból táplálkozott, Hiéna Péter felugrott ültéből és egyik lábáról a másikra dőlve, úgy rázogatta a fejét, pokoli jókedvvel s kaczagva szólt:

– Méltóságos asszonyom, ön minta nő. Ez az igazi. És csak válogatnia kellene e diszes társaságból. Nem volnék azonban méltó az isteni Alma Gizi mentori czimére, ha első sorban magamra nem hivnám föl drága figyelmét.

– Ön? kiáltott vigan az asszony; ön? Kedves -171- doktor, ön remek ember. Nagyon tetszik nekem, rendkívül tetszik nekem. És mivel az uram legjobb barátja, hálátlanság volna, ha nem önt részesíteném előnyben. Tehát szent a barátság és éljen a szerelem!

Ezzel az asztalon át oda nyujtotta neki finom kezét, melyet a doktor megragadott és csufondárosan pislogatva Hernyány felé, aki bambán nézte őket, kérdezte:

– Áldásom rajtatok, szólt bekáfolt hangon, a te pofád nem tesz féltékenynyé.

– Hohó, drága uram, önnek nem is szabad féltékenykednie. Vagy különben – kedves doktor, minek is háborgatnánk tovább a Hernyány ur édes téte-a-téte-jét? Keressünk magunknak is nyugodalmasabb csárdát. Vagy tudja, mit? Menjünk a lakására.

– Csak nem? riadt föl erre Hernyány, mikor látta, hogy Ilona csakugyan készülődik.

– Ugy látszik, hogy igen, drága barátom és ha a legdrágább barátom igéző felesége meg akarja tisztelni szerény hajlékomat, csak nem lehetek oly udrariatlan a drága barát iránt, hogy szivehölgyét gonoszul visszautasítsam?

– Nagyon jó, nagyon jó, kaczagott Ilona és kezével megveregette a doktor vállát. Jó éjszakát, -172- hölgyeim, jó éjszakát főispán ur, édes nyugodalmat kivánok.

Ilona végignézett rajta, félvállról, aztán a doktor felé fordulva, fagyos, metsző hangon szólt:

– Értesse meg azzal az urral, hogy semmi köze ahhoz, amit én csinálok. S ha mégis azt akarja hogy itt csődület legyen, holnap be fogom perelni személyes szabadság megsértéseért.

A doktor vigan föltette a kalapját és kezét nyujtva Hernyánynak, röhögve szólt:

– Ő méltósága oly ékesen formulázta a tényállást, hogy megértetéséhez én már egy szóval sem járulhatok. Mivel azonban a szerencse ő méltósága lovagjának avatott föl, hát mégis barátságunk jogánál fogva figyelmeztetlek, hogy te most részeg vagy, s ha bolondot találnál tenni, mivel józanul nem beszélhetek veled, kénytelen volnék egy golyócskát röpíteni a fejedbe.

És ezzel a zsebéből kivont egy kis revolvert s mintha mutogatná, úgy tartotta Hernyány arczának.

– Péter, légy te okosabb, mint ő – szólt, reszketve a fölindulástól – a barátságunkra kérlek. -173-

– Én legyek okosabb, mint ő? Kedves barátom, ez lehetetlen. Egyrészt udvariatlanság volna, – nemde méltóságos asszonyom? Másrészt ha okosabb lennék, egyszerü szamárság volna tőlem. Ő méltósága a világ legremekebb asszonya s éppen barátságunk parancsolja, hogy teljes hódolatomat ő méltósága lábai elé rakjam.

– Eh, hagyj föl most a tréfával, – fakadt ki Hernyány és a karjába kapott a távozásra forduló doktornak. Az lagymatagon ismét vissza fordult és csufos tekintettel végigmérve Hernyányt, szólt:

– Kedves barátom, olyan ember, mint te, jól teszi, ha mindenhez jó arczot csinál, ami vele történik. Hát ugyan, az isten nyilába is, mit bánod te, ha a feleséged egyszer mással mulat?

– Jőjjön, doktor ur és ne vesztegesse a szót erre az urra. El fog válni? Hiszen én már kidobtam, semmi köze hozzám.

És ezzel fogta a doktor karját és magával vonta. Adolf, a pinczér, mosolyogva hajlongott előttük s a doktor odavetett neki egy bankjegyet:

– A mennyiben kevés, Dolfika, a méltóságos ur majd kompletálja, mert ma mutyiban mulatunk, a méltóságos ur költségére.

Hernyány bambán bámult a távozó pár után, aztán fátyolos szeme a kővé vált két művésznőre -174- esett. Részegen kaczagott s ledőlve Alma Gizi mellé, átfogta a derekát:

– Te, Gizi, a feleségem lumpolni ment. Hát illik ez egy tisztességes asszonytól? El fogom kergetni, aztán téged veszlek feleségül. Mert te sokkal szebb vagy, mint ő és sokkal jobban szeretsz is. Ugy-e?

Az orfeumi jelenetnek, diszkrét alakban, hire terjedt s bár az ujságok neveket nem említettek, tudta mégis mindenki, hogy kiről van szó. A közvélemény, mely annyira félreismerte ezt a felkapott embert, most megboszulta magát tévedéseért. Amig Hernyány maga követett el lelketlenségeket, bátran szavalhatott a tisztesség nevében. Mikor őt érte a lelketlenség csapása, el volt veszve. A kaszinóban szenvedélyesen tárgyalták ügyét és különösen sulyos argumentum volt az, hogy Hernyány semmi lépést nem tett a becsülete reperálásáért. Sem ki nem hivta az egyetemi professzort, sem az asszony ellen nem lépett fel. Az ilyen embert nem lehet a kaszinóban megtürni és a kormányelnököt is erősen szorongatták, hogy a főispáni kart mélyen sértené, ha egy tagja érdemetlennek nyilváníttatnék a kaszinóban s megmaradhatna főispánnak.

A kormányelnök kijelentette, hogy ami őt illeti, -175- nem igen ragaszkodik a Hernyány személyéhez, hiszen tudvalevő, hogy csak szabadulni akart tőle. Ha még olcsóbban szabadulhat, annál jobb.

Hernyány pedig ez ellen nem tehetett semmit, mert amint másnap átlátván józan észszel helyzete és sérelme sulyos voltát, éktelen dühvel rárontott Hiéna Péterre, az mosolyogva állt elébe, szétterpesztett lábakkal és a hátán összetett kezekkel.

– Drága barátom, a legmelegebben ajánlanám, hogy ne ártsd be magadat. Nyilvánítsd magadat becsületbelileg fizetésképtelennek, akkor legalább megmarad számodra Alma Gizi és minden egyébb földi gyönyörüségek forrása. De nekem, édes barátom, hagyj békén, mert én a nyugalmamnak, vagy akar egy negyedórai gyönyörüségemnek habozás nélkül föláldozom legdrágább barátomat. Ha még egy kisérletet teszel, hogy az én dolgaimba beavatkozzál, mesélek a világnak egy igen elmés emberről, aki egy asszony szeretője volt és kifosztván őt minden vagyonából, a halálba kergette. Mivel pedig azt gondolnád, hogy egyszerü szavamnak nem volna hatása, hát figyelmeztetlek, hogy a kedves Flórika hagyatékából drága ereklyeképen megőriztem nehány levelet, melyet Hernyány György ur még tekintetes ur korában irt neki a választása idejéből, amelyekből legalább az tünik ki, hogy a kitartottja voltál Flórának. No hát ha ezt be tudom bizonyitani, akkor a többit elhiszik nekem szavamra is. -176-

Ez ellen Hernyány nem tehetett semmit. Hiába volt minden rimánkodás és könyörgés is. Hiéna Péter csak mosolygott és roppant barátságosan szorongatva a kezét, mondogatta:

– Ugyan, édes barátom, mi csak nem csapunk hűhót frázisokból, mint a becsületes emberek! Mi csak tisztában vagyunk, hogy akinek szive van, az szamár és aki másnak lenyuzhatja a bőrét és nem teszi, a tulajdon bőrét sem érdemli meg. Most alul vagy édesem, de hiszen voltál fölül is. Ilyen épen az élet, hol alul, hol fölül. És mindenképpen az ember maga veti meg az ágyát s ahogy megvetette, úgy élvezi. Különben is, nem is vagy te még olyan rossz bőrben, mint leszel. Ott az orfeum, a pezsgő, meg a szép báránykák veszedelmes serege. Majd ha megittad az utolsó pohár pezsgőt, akkor fogjuk egymást viszontlátni. Ó, a te drága kis aranyos barátod nem fog elfelejteni, várok reád és lesz még szerencsém hozzád. Most azonban – volt szerencsém.

Így történt, hogy Hernyány György némiképpen sem tehetett eleget a kaszinói követelményeknek, hanem a gőgös demokrataság poseját öltvén föl, dölyfösen utját szegte a további eljárásnak azzal, hogy kilépett minden társaságból, s a kormány bizalmas felszólítására, hogy mondjon le a főispánságról, egy hallatlanul goromba levélben válaszolt. Úgy tett, mintha a dolognak a súlya egy csöppet sem bántaná. Sőt tüntetve jelent meg -177- mindenütt, szinházban, kocsikorzón: a kiöltözködött Alma Gizi társaságában, két marékkal szórván a pénzt.

Alakja lett az éjféli életnek, de alig egy félesztendő mulva már senki sem emlékezett reá, mint a parlament Cató Censoriusára. Úgy elolvadt a dicsősége, ahogy keletkezett. Egy pár éjjeli botrány vetette mindössze föl néha a nevét, egyebekben nem törődött vele senki sem.

Felesége, akit szintén botrányos viselkedése miatt a familia kitagadott, pénzzé tette minden vagyonát és egy darabig a doktorral mulatott. Majd külföldre utazott és nyoma veszett. Mondják, hogy Monte-Carloban elvesztette vagyona javát és szinésznőnek csapott fel. A hirek kvadráltak mivoltához, minden valószinüség szerint igazat beszéltek.

Elmult vagy három esztendő, a Zapport szirtjén ki tudja: áll-e még az a kegyeletes Martertafel, amit szegény Flóra emlékére odatüztek? A téli hó eltakarta a sirját, kivirágzott rajta a virág is, idehaza azóta fű nőtt az emlékére is.

Egy kemény deczemberi estén, hét óra tájt, elegáns alak ődöng végig az úri-utczán. A kabátja felgombolva, frakk látszott alatta. Valami baja lehetett, mert bele-belebotlott a járó-kelőkbe -178- és ilyenkor összeriadt, mintha most térne csak magához. Igen, baja van. Egy csemege-kereskedő kirakata előtt megáll és néz, néz. A szeme kidülled, nehéz, hörgő sóhaj vergődik ki a melléből és az ajka jár, a nyelve csámcsog, mintha éhes volna. Igen, éhes, nagyon éhes, már nem birja magát tartani. A kutya könyörgő tekintetével néz végig az embereken, ha vajjon nem könyörűl-e meg rajta valaki. Egy kábító illatu hölgy ér vele szembe, mintha csupa bunda volna, alig látszik ki a kis arcz a sok prém közül.

– Gizi, Gizi, – szólongatja az éhes gavallér, de az a kis finom arcz kedvetlenül fintorul el s alig hallhatóan sugja neki:

Ekkor emlékszik valamire. Mintha már lett volna ilyen helyzetben. Igen, régen, nagyon régen, bár igaz se volna. Akkor is megszólított valakit, azt nem ismerte, azt nem halmozta el pénzzel, gyémántokkal, azért nem tette magát tönkre. És az fölsegítette és akkor tönkretette ő. A halálba kergette. Mintha látná. Mintha itt az utcza sarkon ragyogna be az aranyos, dus haj, mintha érezné a finom, diszkrét illatot és utána kellene sietnie a fejedelmi alaknak. Csak árnyék volt, vagy az sem. Avagy a szelleme. Tán itt jár és most is akarna rajta segíteni, de már nem tud. Késő, elvégeztetett. -179-

A haza felé siető masamód-lányok ámulva, lopva néznek a tántorgó, előkelő urra. Mi ez? Köny folyik a szeméből. Valami nagy bánata van?

Ercsi alatt holttestet fogtak ki a Dunából. Előkelően öltözött ur, a zsebében nem találtak semmit. Felhozták Budapestre, a rendőrorvos konstalálta a halált, a hulla körülbelül két napja lehetett a vizben. Nem lehetett konstatálni a kilétét, mert az eltüntek egyikére sem hasonlított. Beszállították a törvényszéki bonczoló intézetbe s a morgueban kitették a szokásos szemlére.

Dr. Bertalan Péter, amint elment a vasrácsos ketrecz előtt, egyszerre csak megáll. Lábujjhegyre emelkedik, előre hajol, egyszerre az egész arcz kezd mozogni, gonosz mosoly ül a szájára, végre éktelenül elkurjantja magát:

– Nini, a kedves barát! Hát már megérkezett? Ó, be sajátságos, be sajátságos, még egy esztendeig vártam volna reá.

És rohan, eszeveszettül, beleül a kocsiba és egy óra mulva visszatér egy bundába vesző hölgygyel, kinek alig látszott ki parányi arcza a prémből és odaállítja a ketrecz elé.

Alma Gizin hideg borzongás fut végig, huzódik onnan. A doktor megfogja a karját és nem engedi. -180-

– Csak örvendsz a drága barát látásán? Nézd, a szája megkékült, de ugyanaz, amelyet oly sokszor csókoltál. Nos, mit mondtam? Ugy-e, hogy csufabb, mint az enyém? Aztán nézd ezt az arczot. Bizony, egy kicsit meghizott, mint a pattogatott kukoricza, meg is kékült. De mégis csak ő az, ha egyébről nem, a szeméről megismered. És most, gyere ide a szomszédba és konstatáljuk a személyazonosságot. Aztán kedves barátomról én fogok gondoskodni.

Csakugyan, szabályszerüen agnoskálták a hullát: Dr. Bertalan Péter és Alma Gizi, polgári néven Schrödter Gizella felismerték Hernyány György volt országgyülési képviselőt és főispánt. A temetésről a doktor kivánt gondoskodni és ki is kapta a hullát, melyet lakására szállítottak.

Éjszaka, a doktor laboratoriumában kiterítve feküdt Hernyány György és előtte Hiéna Péter bonczolókéssel a kezében, hozzálátott a munkához. Az örökké nevető, csufondáros Hiéna Péter arcza most komoly, rettenetes komoly volt. A komolyságot lassanként, amint előbbre haladt a munkában, felváltotta a düh, a kés mind nehezebben, mind vérengzőbben járt, apróra kidolgozva minden izmot. Artikulátlan hangok szakadoztak föl a kebléből s végre fogcsigorgatva csapta le a kését:

– Nem találom, nem találom! A matériában semmi sincs abból a gonoszságból, ami ebben az emberben lakozott.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A TISZTESSÉG NEVÉBEN ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org . If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate .

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org .

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A tisztesség nevében

A TISZTESSÉG NEVÉBEN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE