The Project Gutenberg eBook of A farkas This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. Title: A farkas Vigjáték három felvonásban Author: Ferenc Molnár Release date: July 8, 2024 [eBook #73993] Language: Hungarian Original publication: Budapest: Franklin-Társulat Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FARKAS *** A FARKAS VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN IRTA MOLNÁR FERENC BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1912 _Copyright 1912 by Franklin-Társulat._ * Fordítás joga minden nyelven fentartva. * Előadás joga fentartva. Franklin-Társulat nyomdája SZEMÉLYEK. dr. Kelemen _Törzs_ Vilma, a felesége _Gombaszögi Frida_ Szabó György _Csortos_ A kegyelmes asszony _Gerő Ida_ Ritterné, Vilma anyja _Bera Paula_ Mikhál hadnagy _Vándory_ Zágon hadnagy _Z. Molnár_ Főpincér _Körmendi_ Pincér _Csiszér_ Italos _Erdélyi_ A titkár úr _Réthey_ Micike méltóságos _Csatay Janka_ Janika _Lakos Edith_ Kisasszony _Zala Karola_ Szakácsné _P. Tárnoky G._ Négy lakáj, Groom a vendéglőben, Két pincér a vendéglőben, Báli zenekar. Történik egy este nyolctól tízig. * _Először adták a budapesti Magyar Színházban 1912 november 9-ikén._ ELSŐ FELVONÁS. _Előkelő budapesti szálló kisebbik étterme, kevés asztallal. A bejárónál pincérek álldogálnak. Este fél nyolc. Még nincs vacsoraidő. Hátul a sarokban Zágon és Mikhál csöndesen beszélgetve ül. Előttük borospalackok. Más vendég nincs._ _Mikor a függöny felgördül, kis szünet van._ Zágon. Barnakalapos, nagy tollas, kerekarcú, a Gerbaudnál. Az volt szép. Mikhál _kis szünet után csendesen_. Vékonyorrú, arisztokratikus, lesimított hajú… a Nemzeti Színházban. Az volt szép. Zágon. Barnakalapos, kerekarcú, a Gerbeaudnál. Mikhál. Vékonyorrú, lesimított, a Nemzetiben. Zágon. Lesimított orrú… nem volt szép. Mikhál. Kerekorrú, az volt csunya. Lesimított hajú. Angyali. Zágon. Ahova mégy itt Pesten. Villamosról leszáll. Szép. Fiakerre felszáll. Szép. Gerbeaudba, szép. Nemzetibe, szép. Lesimított orrú, szép. Mind szép. Meg kell itt bolondulni, öreg galiciai lovaskebel. Mikhál. Összetéped a szívemet evvel a Galiciával. Zágon. Még csak egy hétig tart a jó élet. Aztán… Csaroszlau. Mikhál. Szervusz, öreg lovaskebel. Zágon. Szervusz. _Koccintanak._ Pincér! _A halk szóra pincér, főpincér, italos, odasiet. Két pincér a bejárónál marad, tovább ácsorog. Groom a ruhatárból néha bejön a küszöbig, megint kisétál._ Zágon. Van Mumm Cordon Rouge Drapeau Americain? Pincér. Van kérem. Zágon. Nem közönséges Cordon Rouge, hanem olyan Cordon Rouge, amelyiken kis amerikai zászló van. Ez még keserűbb, mint a rendes Cordon Rouge. Főpincér. Olyan nincs, kérem. Hanem, ha méltóságos uram parancsol Clicquot Extra Secet, sárga vignettával. Mikhál. Ayala Extra Dry? Főpincér. Nagyon sajnálom. Mikhál. Georges Goulet Grand Vin Brut 1884? Főpincér. Nagyon sajnálom. Mikhál. Perrier Jouet Carte Blanche 1883? Nagyon sajnálja. Főpincér _szerényen_. Clicquot Extra Sec… sárga vignetta. Zágon. Hozza. Főpincér. Igenis méltóságos uram. _Pincérhez._ Sárga vignettás Clicquot. Pincér _italoshoz_. Sárga vignettás Clicquot. Italos. Sárgavignettás Clicquot. _Libasorban siet mind a három a bejáró felé._ Zágon. Halt. _Megállnak._ Ásványvizet is. Főpincér. Üveg Krondorfit. Italos _el. Szünet._ Zágon. Barnakalapos, nagytollas, kerekarcú, angyal. Mikhál. Simahajú, vékonyorrú, Nemzeti. Angyal. Zágon. Az is angyal. _Szünet_. Mikhál. Igen. Hát azt nem is mondtam végig. Azt mondja neki az Ali: Kérlek főhadnagy úr, neked itt választanod kell. Azt mondja: ez a Rosenbaum nem ad neked egy vörös krajcárt se többet, mert te már egyszer mellbelőtted magadat és az ilyen huszártiszt neki nem kuncsaft, mert azt mondja, hátha megint mellbelövöd magadat és el is találod a melledet. Érted? Zágon. Értem. Ő persze rögtön… Mikhál. Nem rögtön. Várj. Nem rögtön. Zágon. Kérlek. Mikhál. Kérlek. _Szünet_. Azt mondta: gondolkozom negyvennyolc órát. És két napig fiakkerezett pénzért éjjel-nappal és egész Pesten nem tudta azt a húszezer koronát felhajtani és akkor harmadnap elment Alihoz és azt mondta: jól van, nem bánom, elmegyek a Kleebergerhez ebédelni. Akkor kapott egy meghivást a báró Kleebergertől ebédre és délután báró Kleeberger Ármin zsirálta neki a húszezer koronás váltót és másnap megvolt a pénz. Zágon. Szomorú volt? Mikhál. Nem, Kleeberger bácsi franciául beszélt vele. Zágon. Mit mondott neki? Mikhál. Azt mondta: gróf úr, les affaires sont les affaires, maga még egyszer fog nálam ebédelni, de akkor a kereskedelmi miniszter is itt lesz. Ez megér nekem húsz ezrest. _Italos hozza a vödröt és a pezsgőt és a két másik pincérrel kinyitja, tölt, visszamegy a bejáróhoz._ Zágon _ez alatt_. Hisz akkor a gróf el se adta magát. Mikhál. Na… na… Zágon. Két ebéd? Azt hittem, a lányt kell elvenni. Mikhál. Várd meg az esti vonatot. Szervusz. _Koccintanak_. Zágon. Szervusz. _Isznak_. Barnakalapos, kerekarcú érzéki szemekkel. Mikhál. Lesimított. Zágon. Alinak volt valami spanyol nője. Mikhál. Oterita. Zágon. Oterita. Mikhál. Azt levitte a birtokára. Akkor még volt neki vagy nyolcszáz holdja és… _Kelemen és Vilma megjelenik a bejárónál. A hadnagyok odanéznek, majd suttogva folytatják a beszélgetést. Pincérek és groom elszedik és kihordják Kelemen és Vilma felsőruháit, Vilma kalapban marad._ Főpincér _a hátsó, másik sarokasztalra mutat._ Talán ide parancsol a kályha mellé? Kelemen _megtörli és felteszi cvikkerjét_. Nem. Vilma. Miért nem? Az jó hely. Kelemen. Nem. Ott meleg van _hátat fordít idegesen a tiszteknek és előresiet._ Ide ülünk. _Leül_. Vilma _szintén leül_. Megvárhattad volna fiam, amig én leülök. Kelemen. Hát nem vártam meg, fiam, amíg leülsz. Igen? Vilma. Jenő… Kelemen. Kérem az étlapot. Pincér _miközben átadja_. Talán előételnek Oeuf Cardinalt rákszósszal, vagy egy szép Fogas Mornyt, Lazac Sauce, Verte, vagy hors d’oeuvres… Kelemen. Kérem, bízza csak rám. Pincér. Kérem. Kelemen. Mit akarsz, fiam. Oeuf Cardinal, Oeuf Rotschild, Oeuf Metternich, Fogas à la Morny, Saumon froid Sauce Verte, Hors d’oeuvres variés. Vilma. Köszönöm fiam, nem kell semmi, nem vagyok éhes. Kelemen. Nem vagy éhes? Vilma. Nem eszem. Kelemen _visszaadja az étlapot_. Majd jőjjön később, kérem, őnagysága most… _ott áll az italos._ Két pohár sört hozzon. _Pincérek el._ Zágon. Barnakalapos, érzéki arcú, tündéri. Mikhál. Lesimított. Zágon. Barnakalapos. Mikhál. Lesimított. _Koccintanak._ Kelemen _idegesen arra fordul, aztán vissza_. Szóval most itt a vendéglőben truccolsz velem és a pincér előtt azt mondod, hogy nem vagy éhes, mert elvettem az étvágyadat. Vilma. Ideges vagy, Jenő. Nagyon ideges vagy. Kelemen. És az idegességemet azzal kúrálod, hogy a vendéglőben truccolsz a pincérek előtt. Vilma. Kérlek, hozass, amit akarsz, és bocsáss meg, ha illetlen voltam. _Kis szünet._ Jenőkém, az isten áldjon meg, hiszen a kocsiban már egész nyugodt voltál és most megint kezded… hát hogy birjam én ezt? _Italos hozza a söröket._ Kelemen. Mondja az éthordónak, hogy hozzon kétszer hideg lazacot, de mártás nélkül. Italos. Igenis nagyságos uram. _El._ Kelemen _idegesen, kurtán_. Mert ha én azt mondom, fiam, hogy nem akarok oda hátraülni a feleségemmel részeg huszártisztek közé, akkor neked nem szabad a pincér előtt azt kérdezned, hogy «miért nem?» és azt mondanod, hogy az nagyon jó hely. Mert én nem állhatok oda előadást tartani neked arról, hogy két bepezsgőzött huszártiszt szomszédsága nem jó hely neked és ha jó hely neked, édes angyalom, hát nem jó hely nekem. Nagyon sajnálom. Vilma. Hála istennek, hogy már vadidegen huszártiszttel gyanusítasz… pláne kettővel egyszerre… azt hittem, hogy még mindig Balsay Pista miatt vagy ideges. Kelemen. Igenis, Balsay Pista miatt is ideges vagyok és a két huszártiszt miatt azért vagyok a kelleténél idegesebb, épen mert Balsay Pista miatt ideges vagyok. Vilma _kedvesen a keze után nyúl_. Jenőkém… nekem tulajdonképen boldognak kellene lennem, hogy ilyen nagyon szeretsz… de… Kelemen. De?… Vilma. De egy kicsit sok. Egy kicsit nagyon. Kelemen. Én nem gyanusítalak, én nem féltelek, mert tudom, hogy tisztességes vagy és nincs benned romantika, hála istennek. De fenntartom magamnak a jogot, hogy ideges legyek, mint férfi, ha nőcsábászokat látok a közeledben. Vilma. Nőcsábászokat… Kelemen. Mert én nem vagyok nőcsábász. Én nem tudok konkurrálni. Vilma. De neked nem is kell. _A kezét fogja az asztalon._ Kelemen. Én nem vagyok szellemes. Én nem vagyok fess. Vilma. Dehogy nem. Kelemen. Én nem vagyok daliás. Én nem vagyok táncos. Vilma. Sohse kértelek, hogy táncolj. Kelemen. Én nem vagyok egy frakk. Én nem vagyok egy nyakkendő. Én egy tisztességes ember vagyok. Ereszd el a kezemet. Vilma. Jaj de szigorú valaki. Kelemen. Ereszd el a kezemet, kérlek. _Hozzák az ételt._ Vilma _miközben a pincérek tányért, ételt adnak_. Hány órakor megyünk a kegyelmes asszonyhoz? Kelemen. Ráérünk fél tizenkettőkor. Most itt eszünk valamit, én otthon még dolgozom egy órát és tizenegykor kocsit hozatunk. Vilma. Nem lesz az korán? Kelemen. Nem. _Szünet_. Elaltatjuk a gyereket, átöltözöl. Vilma. Jó. _Pincérek el._ Vilma. Mit csináltál te, ha valami szeszélyes, ábrándos asszonyka volna a feleséged és nem ilyen száraz és korrekt nő? Kelemen. Hát ez mi? Vilma. Minek mondod te nekem, hogy ott huszártisztek így, meg huszártisztek úgy… _eszik_. Kelemen. Mért? Vilma. Ha nem szólsz, meg se látom őket. Mért húzod te alá nekem a tiszteket? Kelemen. Aláhúzom a tiszteket. Jól van, fiam. Vilma. Tudod, hogy borzadok a hiú férfitól. Katonára meg rá se tudok nézni. Te látod meg helyettem őket. Kelemen. Nekem nem kell, hogy magyarázzad, hogy ez beteges dolog. Én ezt tudom. A Társadalomtudományi Szemlébe jobban meg tudnám írni ezt a betegséget, mint ahogy te elgondolod. De hát mit csináljak, ha ez a bajom. Vilma. Gyógyulj meg, Jenőkém. Kelemen. Kérlek. Holnap elkezdem a kúrát. Vilma. Az istenért… csak ezt a gúnyos hangot hagynád. Kelemen. Na hallod fiam… én beismerem, hogy bolond és féltékeny vagyok… és te még azt se engeded meg nekem, hogy fölötte álljak a bajomnak és tudjam, mi a betegségem? Vilma. Csak jobban belelovagolsz, Jenőkém, ok nélkül. Amit a kocsiban nekem csináltál amiatt a Balsay miatt… Kelemen. Miért csináltam? Gyöngeségből. Érted megyek egy zsúrra, fiam, és látom, amikor egy ilyen nyakkendő… te… ahogy az melletted ült… ahogy nézett téged, mielőtt én megláttam… és ahogy rám nézett… Voltam én is Balsay Pista, mielőtt megnősültem. Tudom én, mi az. Jön a férj. Vilma. Nézd, te gyerek. Miért állok én egyáltalán szóba Balsay úrral. Kelemen. Tudom is én. Vilma. Nagyon jól tudod. A bérlet miatt. Nem, fiam ez igazságtalan. Te bérelni akarod a püspöki birtokot, Balsay úr a püspök ügyvédje, én, akit elkerülnek a férfiak a ridegségem miatt, ez egyszer kedves vagyok Balsay úrhoz és te azt mondod: rám néz… és rád néz… és jön a férj… Jenő, hogy én ezt a te bolond beszédeidet ilyen nyugalommal tűröm… Kelemen. Tűröd? Nahát drágám, akkor beszéljünk magyarul. Miért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére? Vilma. Jól van, jól van. Kelemen. Nem, most felelni fogsz. Vilma. Fiacskám, nézd… vendéglőben vagyunk, ne izgasd itt magad. Egyél nyugodtan. Kelemen. Miért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére? Vilma. Egyél fiam, minden úgy van, ahogy te mondod. Kelemen. Ne anyáskodjál velem, mert itthagyom az ételt, fölkelek és hazamegyünk. Vilma _türelemmel megadja magát_. Hát jó. Mire feleljek? Miért mégy az estélyre? Azért mégy az estélyre… Kelemen. Nem édesem. Erre majd én felelek, mert látom, hogy nem az igazat akarod mondani. Vilma. Ezt is látod? Kelemen. Látom. Légy nyugodt. Azért megyek az estélyre, mert a kegyelmes asszony a püspök húga. És mert az attasé ma megjön Bécsből és mert a kegyelmes asszony meg az attasé együtt fogják rábeszélni a püspököt, hogy a négyezer holdat nekem és a Leviczkynek adja bérbe. Miért kell nekem a négyezer hold? Vilma _nagy szeretettel_. Drága szivem… tudom. Kelemen. Miért kell nekem a négyezer hold? Mert ha ma megkapjuk, holnap tovább adjuk és kétszáznegyvenezer koronát kapunk érte. Ennek a fele dr. Leviczkyé, a fele az enyém. Százhúszezer korona. Minek nekem ez a százhúszezer? Vilma. Jenőkém, ezek figyelnek, beszélj csöndesebben. Kelemen _csöndesebben_. Minek nekem a százhúszezer, mikor én harmincezer koronát keresek és mikor mi abból szerényen és boldogan meg tudunk élni? Vilma. A gyerekednek gyűjtöd, fiam. Kelemen. Hát mondjak neked valamit? Nem a gyerekemnek gyűjtöm. A gyerekem fiú és éljen meg, ahogy tud. Én se örököltem az apámtól. Vilma. Jenő… hogy mondhatsz ilyet. Kelemen. Így, ahogy mondtam ilyet. Én a pénzt neked akarom. Na. Neked. Vilma _szemlesütve_. Tudom. Kelemen. Nahát, ha tudod, annál jobb. És én már mondtam neked százszor… én nem vagyok szellemes, én nem vagyok szép, én nem vagyok energikus és daliás… én nem tudok az én asszonyomnak, az én babámnak, az én szeretőmnek, az én feleségemnek egy forró szerelmi vallomást kivágni, amitől felgyulladjon a szeme és száznegyvenet verjen a pulzusa… én ki fogok vágni a babámnak egy pár százezret és ebből fogok csinálni két év alatt a babámnak egy milliót… mert valamit csak kell adnom neki, az életemmel nem érsz semmit, mert az én száraz életem nem asszonynak való, hát lesz egy milliód. Egy milliód lesz, édesem. Ez az én vallomásom. Ezért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére… és nem az amerikai baritonista énekéért… nagyságos asszonyom, ha épen tudni akarja. _Eszik_. Vilma. Most tegyem le a villát… álljak fel… és csókoljalak meg a szádon… a szádon… Kelemen. Nem kell, édesem. Meg kell várni a milliót. És nem kell olyan közel ülni Balsay Pistához. Vilma. Mint a gyerekek… Kelemen. Mint a gyerekek. _Eszik_. Vilma. Közel ültem hozzá… Kelemen. Közel. _Szünet_. Vilma. Ő ült közel hozzám. Kelemen. Az mindegy. _Szünet_. Zágon. Szervusz. Mikhál. Szervusz. _Koccintanak_. _Kelemen idegesen kapja fel a fejét._ Vilma _hirtelen, hogy eltérítse a figyelmét_. Most meg azt hiszem… mondd… nem lesz késő fél tizenkettő? Kelemen. Nem. Az attasé az expresszel jön tizenegykor. Nekem pedig csak ő kell az egész estélyből. Engem nem érdekel a Hamlet-opera a házi színpadon. Nem megyek én oda mulatni. Vilma. Én se. Kelemen. Dehogy nem. Ahol téged látnak, ott téged néznek. És ahol téged néznek, ott te mulatsz. Vilma _sóhajt_. Mirt írt dr. Leviczky Temesvárról? Kelemen. Semmit. Vilma. Vastag ajánlott levelet kaptál tőle. Kelemen. Hát akkor tudod. Vilma. Nem szoktam elolvasni a leveleidet. Kelemen. Ez célzás? _Leteszi a villát._ Vilma _hirtelen_. Nem, nem, nem, nem. Jesszuskám… nem volt célzás, bocsánatot kérek, véletlenül mondtam… Kelemen _vésztjóslóan_. Mert egyszer felbontottam egy leveledet. Vilma. Azt már rég elfelejtettem. Kelemen. Nem tagadtam akkor se. Nem érdemlek ilyen gúnyos célzásokat. Férfiírás volt, hát felbontottam. Miért bontottam fel? Mert féltékeny vagyok. Arról nem tehetek, hogy a levelet a szűcs írta egy muff miatt. Nem hazudtam, nem voltam nevetséges. Bevallottam. Vilma. Soha nem fogod nekem elhinni, hogy ez most nem akart célzás lenni. Kelemen. Már el is hittem. Kérlek, mit kérdeztél? Vilma. Hogy mit írt az üzlettársad, dr. Leviczky, Temesvárról. Kelemen. Kérlek. Parancsolj velem. Azt írta, hogy még egyszer figyelmeztet, menjek el az estélyre, mert az attasé csak erre az egy estére jön le Bécsből és hogy ő az egyetlen ember, akinek a püspökre befolyása van. A püspök imádja ezt az öccsét és ha a huga, a kegyelmes asszony valamit akar tőle, az is előbb az attaséhoz fordul. Hát ezzel beszéljek okvetlenül. Baráti szeretettel üdvözöl és feleséged őnagysága kezét csókoltatja, igaz híved, dr. Leviczky Károly, Temesvár, 1912. február négy. Meg vagy elégedve? Vilma. Köszönöm. Kelemen. Szivesen. Vilma _évődve_. Nem… én doktor Leviczkynek köszönöm a kézcsókját. Kelemen. Ne tréfálj velem, kérlek, nem vagyok abban a hangulatban. Vilma. Ideges vagy. Kelemen. Ideges vagyok. Ezt úgy mondod, mintha bűn volna. Pedig épen úgy betegség, mint egy fogfájás, azzal a különbséggel… Vilma. Hogy a _te_ fogad _nekem_ fáj. Kelemen. Ez az. Én egy logikus fej vagyok és te egy szellemes asszony vagy. Ez is egy pont, ahol te érdekesebb vagy, mint én és ahol én a magam férfi-eszével szürke maradok. Drágám… tudom, hogy különb vagy nálam. Ez az én nagy bajom. Na, mondj megint valami szellemeset. Főzz le megint. Alázz meg. Vilma _sóhajt_. Mondd… Leviczky bizik abban, hogy megkapjátok a bérletet? Kelemen. Úgy bánsz velem, mint a kis fiaddal. Most beszéljünk megint bérletről, mert már idegeskedtem. Jó. Igen. Bízik benne. Vilma. A kegyelmes asszony mit mondott? Kelemen. Hogy nehéz a dolog, mert huszonegy pályázó van, de megkapjuk, ha az attasét is meg tudjuk nyerni. Vilma. Leviczky nem jön Pestre? Kelemen. Nem. Majd küld egy bojtárt az irodámba, ha komoly lesz a dolog. Parancsolsz még valamit? Vilma _mosolyogva_. Hogy mondtad? _Érzéssel_. Mint a kis fiammal… úgy bánok veled? Kelemen. Ne legyünk szentimentálisak, kérlek. Vilma. Hát szabad veled máskép bánni? Hát nem olyan vagy, mint a gyerek? Durcás vagy, kedves vagy, megható vagy? Kelemen. Abbahagyjuk ezt, kérlek, igen? Vilma… és ha tudnád, milyen kedves és ártatlan vagy ezzel az egész milliós terveddel… ezt csak én tudom és ha most nem itt ülnénk… és valami fogja itt a torkomat… olyan kedves, kedves, kedves vagy… és olyan az arcod, mint egy kis fiué… és olyan büszke vagy, hogy engem gazdaggá teszel… és és… _leteszi a villát_ nem megy le most már egy falat se a torkomon, te drága fiú, te… ha most egy szót szólsz, sírva fakadok. Kelemen _zavartan forgolódva a helyén_. Kérem… valami gyümölcsöt hozzon. Pincér. Barack, szőllő, körte… Kelemen _másfelé gondol_. Igen. Pincér _vár, majd halkan_. Melyiket parancsolja? Kelemen. Hát mért nem mondod, fiam, hogy mit akarsz. Vilma _megfogja a kezét_. Nem kell, fiam semmi. Kelemen _elhúzza a kezét_. Kérlek… hát… Vilma _tréfás ijedelemmel_. Körtét, körtét, körtét, körtét. _Pincér el._ Bocsánat, körtét. Kelemen. _azt hiszi, hogy még a háta mögött áll a pincér_. Körtét. _Látja, hogy már nem volt ott senki, zavarba jön a komikus helyzet miatt._ Most nevess ki. Vilma. Jól van, jól van kérem. Na… kissé vidámabb arcot kérek. Ha most vidám arcot tetszik vágni, elengedem a milliót. Nem kell. Kelemen. Dehogy nem kell. Vilma. Ezt komolyan mondod? Kelemen. Komolyan. Vilma. Tudniillik, mert nekem _komolyan_ nem kell. Kelemen. Dehogy nem kell. Nem ismered te az asszonyokat. Vilma. Az lehet. De magamat ismerem. Kelemen. Ma. Most. De én tudom, mi lesz az ilyen szerény és házias asszonyból huszonkilenc éves korában. Ez az, fiam, ez az, amiért én téged ide… _mozdulattal illusztrálva_… akarlak kötni. És mert mással nem tudlak, a millióval. Vilma. Minek engem megkötni, mikor én nem akarok elmenni? Kelemen. Ma. Vilma. Holnap se. Kelemen. Holnapután. Vilma. Most én mindig mondhatnám, hogy «nem» és te mindig a következő napot mondanád. És így ülhetnénk itt ezer évig. Kelemen. Ha közbe nem jönne valaki. Vilma. Ki? Kelemen. Valaki. Vilma. Már megint? Kelemen. Igen. Vilma. Azok a bizonyos regénybeli asszonyok most kacérkodnának veled. Kínoznának. De én ezeket utálom, nekem nem kell semmi szerelmes romantika, én egy tiszta asszony és feleség és anya vagyok. Én meg akarlak győzni arról, hogy semmi okod a félelemre. Ki jöhetne? Miféle ember jöhetne? Ki? Ki? Kelemen. Valaki, akiben megvan minden, ami belőlem hiányzik. A pöreimmel meg a szociologiámmal én nem… Valaki, akiben van… erő, vagy… modor… vagy… testi szépség… Nem, fiam, én olyan férj vagyok, aki tudja. Vilma. Mit tud? Kelemen. Hogy csak férj. Én tudom, mi a férj. Az asszony a házasságban folyton hiányokat érez. És ezeknek a hiányoknak az összessége a férj. – Aztán jön valaki. Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz? Kelemen. Nem, nem. Vilma _szelid mosollyal_. Hát ki? Kelemen. Tudja isten. Egy idegen. Aki most még nem is tudja, hogy jön. Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz? Kelemen. Nem. Valakire, aki jön. Vilma. Ha jön, nem kell. Kelemen. Most. De talán ha holnap jön, holnapután már kell. Vilma. Neked nem elég négy esztendei asszonyi pályám. Az én nyugodt hűségem. Hogy otthon ülök. A kis fiam. Kelemen. Ez a négy év, drága gyermekem, csupa ilyen napokból van összerakva, mint a mai. Én nyugodt nem leszek soha. Vilma. Rossz napod van. Kelemen. Minden napom rossz. A mai csak rosszabb. Vilma. Balsay ur miatt. A tiszt urak miatt. Kelemen. Minden… léhütő szebb párod volna mint én. Vilma. Ne dicsérd őket. Ha nem volnék az, aki vagyok, még figyelmessé lennék rájuk. Kelemen. Most bántani akarsz? Vilma. Nem. Tanítani akarlak… Kelemen. Hiába. Vilma. Jenő. Nekem nem kellenek a huszártisztek. Kelemen. De kellenek. Csak becsületességből nem nézel rájuk. Vilma. Hát miből ne nézzek rájuk? – Te olyan makacs vagy az ilyen rossz napjaidon Jenő, hogy azt kell hinnem van valami, amit évek óta titkolsz előttem… ami… Kelemen. Nincs semmi. Vilma. De van. Kelemen. Nincs. Ez a betegségem. Vilma. És ez most örökké így lesz? Egyre rosszabbul? Váljunk el? Kelemen. Nem tudom. Vilma. De hát mit csináljak? Csúfítsam el magam? Kelemen. Én vagyok a hibás. Nekem egy szelid, kedves, csacsi, nálamnál kisebb termetű, szegény polgári lányt kellett volna elvennem, aki bennem félistent látott volna. Vagy a szakácsnémat. Nem ilyen érdekes… szép… eszes… Viszont, ha nem lettél volna ilyen, nem vettelek volna el. Vilma. Na látod. Kelemen _nagyon idegesen, de nekidurálva magát_. Te. Hát most vessünk ennek a vitának véget. Jó? Én mondok neked valamit, aztán mára legyen vége. Érts meg. Mikor otthon ülök veled és a kis fiammal, akkor vannak boldog félóráim. Akkor minden szép és jó. De ha kihozlak a világba… ha elviszlek valahová… akkor a legnagyobb martiriumot kínlódom végig. Mikor mutogatlak az utcán, társaságban, színházban, mikor az a sok éhes hím mustrál, vetkőztet, bepiszkol a gondolatával… akkor rettenetes az én életem. Mert akkor hiába vagy az a reális… izgalom nélküli… nyugodt, okos… becsületes nő… akkor… olyan vagyok akkor… Te. Az én nagyapám mesélte nekünk sokszor, hogyan menekült ő negyvennyolcban az oláhok elől. Az… ez jár az eszembe ilyenkor mindig. Magamat látom. Jöttek az oláhok… kaszával… gyilkolni, rabolni. A nagyapám ezt megtudta előre… mindenét eladta, pénzzé tette és egyetlen egy zsák arannyal menekült el éjnek idején a falujából. Elmesélte, hogy ment. Éjjel ment… egy nagy erdőn keresztül… mindig eszembe jut, ahogy mesélte… megy az erdőn… megy az úton… egy ág recseg a lába alatt, megijed és magához szorítja a kincsét… pedig csak ág volt… nem rabló. Egyszerre zörren a lomb… és egy árny, egy semmi, de mintha megmozdulna a bokor… és ott, a sötétben… a fák közt… mintha látna valamit… hangosan kezd verni a szíve… a lélegzete megakad… megáll… figyel… ott jön valaki. _Ahogy ezt izgatottan, mozdulatokkal kísérve mondja, az utolsó szóra abból az irányból, amerre mutat, nesztelenül belép és megáll Szabó György._ _Kelemennek torkán akad a szó. Farkasszemet néz a mereven álló Szabóval._ _Szabó némán meghajol előbb Vilma felé, aztán a tisztek felé. Mindezek néma meghajlással viszonozzák az üdvözlést. Szabó lassan a Kelemenékével szemben levő asztalhoz megy és leül, szemben Vilmával._ _Kelemen eszik és hallgat._ Vilma. Mért nem mondod tovább? Kelemen. Látod… hogy eszem, fiam. _Szünet_. Szabó. Étlapot kérek. _Szünet_. Vilma. Nos, és aztán… mondd. Jön valaki… Kelemen. Semmi, fiam. A nagyapám szokta ezt mesélni. Ez… olyan… hasonlatnak indult. Úgyis tudod. _Eszik_. Vilma _szelid tréfával_. Csak azért kérdem, hogy tudjam… mert aggódom a szegény nagyapáért… tényleg jött valaki, vagy csak ő hitte? _Szünet_. Jött valaki? Kelemen. Igen. Jött valaki. És köszönt neked. És én nem ismerem. _Szünet._ Szabó _a pincérhez_. Jó, nem bánom, hozzon amit akar, de gyorsan, mert éhen halok. Kelemen. Jött valaki. És köszönt neked. És hangosan beszél, hogy odafigyelj. És én nem ismerem. Vilma _Szabóra néz_. Mit törődöl vele? Kelemen. Te törődöl vele, mert te nézed. _Kis szünet. Más, kurta, komor hangon._ Ki ez az ember? Vilma. Azt én, fiam, mindjárt megmondtam volna, ha tudnám a nevét. Azt tudom, hogy lánykoromból ismerem. Temesvárról… a bálokról… de a nevére már nem emlékszem. Kelemen. Én még az arcára is emlékszem. Vilma. Te? Honnan? Kelemen. Az albumodból. Ott van egy csoportkép, amire ez van írva: «Temesvári tenniszverseny győztes csapatja». Azon a képen rajta vagy te, Mariska és két fiatalember. És ez az úr itt az egyik fiatalember. Vilma. Az meglehet… de a nevét már nem tudom. Szabó _a pincérhez, aki ételt hoz neki_. Mi ez? Pincér. Paradicsom. Szabó. Vigye vissza. Nem tudom enni a paradicsomot. Csináltasson két darab filét francia salátával. Kelemen. Nem tudja enni a paradicsomot. Erről sem ismersz rá? Vilma. De Jenőkém. Kelemen. Gondolkozzál egy kicsit. Ki az, aki mikor nálatok ebédre volt híva, nem ette a paradicsomot. Gondolkozzál egy kicsit. Vilma. Nem érdemlem meg ezt a gunyolódást. Száz ilyet ismertem, száz ilyennel táncoltam Temesvártt… Honnan tudjam, hogy ez melyik? Kelemen. Jól van. Így is jó. Vilma. Most azt hiszed, hogy tudom a nevét és nem akarom megmondani. _Szünet_. Kelemen _határozottan_. Hogy hívták azt, aki én előttem három évvel megkérte a kezedet? Vilma. Nekem rajtad kívül senki se kérte meg a kezemet. Kelemen. Ne kapaszkodj a szavakba. Ki volt az, aki el akart venni? Vilma. Senki. Kelemen. Erről eddig nem beszéltem veled. Pedig érezted, mert kérdezted, hogy nem gondolok-e egy bizonyos emberre. Leviczkynétől tudom, hogy Temesvárott volt egy fiú, aki szerelmes volt beléd. Vilma. Olyan volt tíz is. Kelemen. Nagyon szép. Vilma. És ezt te titkolod előttem. Kelemen. Nem is mondtam volna meg soha, ha ez az ember itt most be nem jön. Ez áll melletted a tenniszképen, az időpont egyezik, és ahogy köszönt neked, abból pedig egészen bizonyossá vált, hogy ez az. Vilma. Nem ez az… mert egyik sem az… senkivel sem volt flörtöm. Tudhatod, hogy hogyan éltem. Olyan komoly lány voltam, amilyen komoly asszony vagyok. Kelemen. Ez az ember hét évvel ezelőtt szerelmes volt beléd és nyilvánosan kereste az úgynevezett feledést. Ezt kisvárosban mindenki látja. Hetekig húzatta a cigánnyal, lumpolt, ivott, aztán elutazott külföldre. Kell, hogy tudjad a nevét. Ha nem mondod meg, akkor eltitkolod. Vilma. Nem tudom. Kelemen. Szóval te ezt az embert itt… _Odanéz és látja, hogy Szabó az asszonyt nézi…_ Nahát ez után csak nem tagadod. Vilma. Mi után? Kelemen. Ahogy rád néz. Ezek azok az egészen biztos dolgok. Még mindig nem ismered? Vilma. Nem. Kelemen _emelkedő hangon_. Menjek oda hozzá és kérdezzem meg a nevét? Vilma. Az istenért, Jenő… hiszen ez már betegség… idegen embereket akarsz inzultálni? Kelemen. Ez nem idegen ember. Vilma. Nekem az. Kelemen. Sokkal szebb volna, ha bevallanád, hogy ez az. Egy leánykori flörtödért igazán nem haragudhatom rád. Vilma. Nem az. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda. Zágon _átszól Szabóhoz_. Pesten lakol, Gyurka. Szabó. Nem. Most jöttem az esti vonattal. Kelemen. Na látod. Na látod. Zágon. Itt maradsz. Szabó. Itt. Hát te? Zágon. Szombat este megyek vissza Galiciába. Szabó. Fogadd részvétemet. _Pincér ételt hoz Szabónak._ Ez már beszéd. Adjon egy pohár sört. _Az induló pincér után._ Halló, halló. A francia saláta… Pincér. Mindjárt készen lesz, kérem. _El_. Szabó. Nem kell. Nem várok. Hozzon párolt almát. Pincér. Igenis, kérem. Kelemen. Na látod. Vilma. Mit gyilkolsz? Mit látok? Azért, mert most jött az esti vonattal, azért a szeretőm volt? Kelemen. Nem, édesem. Ezt a durvaságot én nem mondtam. Csak a személyazonossága kezd kiderülni. Vilma _idegesen_. És ha most minden kiderülne, úgy ahogy te akarod, és minden úgy volna, ahogy te mondod, akkor mi volna? Kelemen. Épen az az, fiam, hogy akkor nem volna semmi. Ép ezért ostoba és gyanús dolog a te tagadásod. Vilma. Gyanús? Hogy mered ezt mondani? Kelemen. Gyanús vagy arra, hogy te is szeretted. Vilma. És még ha szerettem volna is… Kelemen. Hát ez az. Vilma. Nem ez az. Kelemen. Ahá! Hát valamelyik mégis az. Vilma _nagyon idegesen_. Egyik sem az. Nem szerettem senkit… de ha ez még egy ideig így megy… én nem bírom. Ezek az ilyen napjaid éveket vesznek el életemből. Zágon _eközben fölkelt és Szabó asztalához ment_. Szabad? Szabó. Parancsolj öregem. Foglalj helyet. Zágon _leül_. Hogy vagy? Szabó. Ha én azt tudnám. Vilma. Ne hallgatódzzál, mert azt látják. Kelemen. Én nem hallgatódzom. Ők kiabálnak. Zágon. Sírnak a lányok odahaza? Szabó. Ugyan miért sírnának? Zágon. Mert te eljöttél. Szabó. Ugyan kérlek. Vilma. Beszélj valamit fiam, ne higyjék, hogy hallgatódzol. Zágon. Csak ne szerénykedjél. Sírnak a lányok. Kelemen. Sírnak a lányok. Vilma. Menjünk haza, fiam, ezt nem bírom tovább. Zágon. Nahát fiam… ami szép asszony itt Pesten van… Szabó. Igen? Zágon. Jó, jó. Biztos, hogy női ügyben jársz itt. Szabó. Te jársz itt női ügyben. Főpincér _Vilmához, ételt hozva_. Párolt almát tetszett parancsolni? Vilma. Nem… nem kértünk… talán… Kelemen. Ott kértek párolt almát. Főpincér. Pardon. _Szabóhoz viszi._ Szabó. Ez olyan régi huszárfogás, ismerem, pajtás. A civilt biztatjátok és azalatt ti elcsíptek minden asszonyt az orrunk elől. Zágon. Ördögöt, fiam. Nem fenékig tejföl a huszárnak se. Nekem most csíptek el egyet a civilek az orrom elől, a mult héten. Azt siratom itt Pesten. Szabó. Asszony, lány? Zágon. Lány. Szabó. Férjhez ment? Zágon. Ühüm. Szabó. Az pech. Ismerem. Zágon. A lányt? Szabó. Nem. Ezt a pechet. Szervusz. _Koccintanak_. Kelemen. Most már nem kell egy szót se szólnod. Vilma. Menjünk haza, fiam, jó? Kelemen _erélyesen_. Nem. Vilma. Kérlek, azonnal menjünk haza. Kelemen. Nem megyünk. Vilma _főpincérhez_. Kérem, fizetni? Zágon. Nem jösz velünk az Operába? Főpincér _Kelemenhez_. Parancsol? Kelemen. Nem, kérem. Nem híttam. Főpincér. A nagyságos asszony… Kelemen. Köszönöm, ráér. Zágon. A cimborámat nem ismered? Mikhál Aurél, császári királyi kamarás, nagyon jó gyerek. Gyere, van egy páholyunk. És egy barnakalapos nő. Szabó. Köszönöm pajtás, dolgom van. Zágon. Aha. Kérlek. Egy szót se szóltam. Szabó. Ugyan. Azt hiszed, nekem is mindig nők járnak a fejemben? Én ebből már kiöregedtem. Zágon. Ja! Tudom… hallottam valamit… Szabó. Nem hallhattál semmit. Zágon, Dehogy nem… Sokat hallottam… De annak már jó pár éve. Kelemen. Most fizessünk? Most menjünk el? Ép, mikor a színház kezdődik? Vilma. Jenő… én fölkelek és elmegyek magam… haza… Kelemen. Itt fogsz maradni. Zágon. Azóta még mindig nőgyűlölő vagy? Mi is volt az? Valami asszonyba voltál szerelmes… Szabó. Semmi. Zágon. De igen… már tudom… várj csak… Kelemen. Kérek egy feketét. Pincér. Igenis. _El._ Szabó _Zágon füléhez hajol, könyökölve_. Pista. _Odainti a szemével. Súg neki valamit._ Zágon. Tessék? _Közelebb hajol._ Szabó _súg neki_. _Majd hangosan._ De ne nézz most oda. Vilma _nagyon izgatottan_. A gyereket is el kell altatni… Tudod, hogy ha nem mesélsz neki, nem alszik el. Most már fél kilenc és a gyereknek ilyenkor már rég aludnia kell. Kelemen. Ne beszélj most, fiacskám. Most üljünk így egy kicsit csöndesen. Most egyszerre megjött a diskuráló kedved. Vilma. Most már egész feltünően hallgatózol. Kelemen. Nagyon sajnálom, ha nem tetszik neked. Igenis, hallgatózom. Vilma. Itt hagylak. Kelemen. Ahogy gondolod. Vilma. Nem jössz? Kelemen. Nem. Vilma. Itt akarsz most hallgatózni? Kelemen. Most már sok újat nem hallhatok tőlük, de most már csak azért is itt maradok. Zágon _megnézi Vilmát_. Szabó _foga közt_. Ne nézd olyan feltünően. _Felnéz a plafondra._ Zágon. Te… _Összehajolva suttognak._ Vilma _majdnem suttogva, nagy izgalomban_. Könyörgöm, édes fiam… menjünk haza… Kelemen. Mitől félsz? Nem lesz vendéglői botrány, ne félj. Vilma. De miért is lenne? Kelemen. Miért is lenne? Semmi ok rá. _Izgatottan_. Amíg valami olyat nem mond, vagy csinál… Zágon. Azt hallottad, hogy Méray Tóni megvette a Stössel birtokot? Szabó. Ne mondd. Stössel eladta a birtokát? Zágon. Hát mondom, hogy Tóni megvette. Szabó. Mennyiért? Zágon. Nyolcszázötvenezer koronáért, készpénzben. Kelemen. Más téma. Vilma. Mert észrevették, hogy hallgatóztál. Jaj de szégyellem magam… Kelemen. Vagyis jól tudod, kicsoda. Különben mit szégyelnéd magadat. Szabó. Honnan volt neki annyi pénze? Zágon. A felesége gazdag asszony. Most is örököltek vagy kétszázezer koronát. És még van egy tanti Bécsben. Kelemen. Most, – látod fiam, – most már fizethetek. Fizetni! Most már vége a színháznak. Amire kíváncsi voltam, azt tudom. Tóni megvette a Stössel birtokát. _A főpincérhez._ Két hideg lazac volt… két pohár sör… kenyér… hány Kuglered volt fiam? Vilma. Kettő. Kelemen. Nekem egy. Három Kugler – És egy fekete. Főpincér _leteszi a számlát_. Kelemen _a már készenlétben tartott pénzt odaadja_. A többit ossza el. Főpincér. Köszönöm alássan. _Odébb megy._ Vilma. Most… most félek veled menni. Kelemen. Most te akarsz itt maradni? Vilma. A világért sem… csak tudom, mi következik most. Kelemen. Semmi se következik, ha bevallod, hogy ez az, akit szerettél. Vilma. Gyerünk fiam… mert elsirom magam itt… Kelemen. Azt nem fogod tenni. Arra semmi okod sincs. Vilma _kínlódva_. Agyonkinozol. Kelemen. Nem igaz. Csak őszinteséget kívánok tőled. Kutya kötelességed megnyugtatni engem. Látod, hogy ez a kérdés izgat, hogy ez az ember, ez az arc kihoz a sodromból… és… mégis meghagysz a gyanuban, a félelemben… Vilma. Hát azt akarod, hogy hazudjam? Kelemen. Nem. Az igazat akarom. Most hazudsz… ahelyett, hogy nyiltan beszélnél. Még van rá időd. Vilma _sírva fakad_. Kelemen _fölkel_. Kérem a ruhát. _Vilma is fölkel, zsebkendőjét az arca elé tartva._ Fordulj el, mert meglátják, hogy sirsz… Még félre találja érteni. _Groom és pincér jönnek a ruhával._ Menj fiam előre, jövök én is… _A ruhák felvétele közben._ Vilma. Mit akarsz itt csinálni? Kelemen. Semmi közöd hozzá. Menj csak előre, fiam. Köszönj szépen oda. Vilma. Nem. Kelemen. Olyan intimek vagytok? Vilma. Mit akarsz tőlem? Kelemen. Köszönj oda. Vilma _odaköszön_. Szabó _némán, fölemelkedve köszön vissza_. Kelemen _szintén meghajlik Szabó felé_. _Indul, megáll, aztán karonfogva Vilmát, sietve elmennek mind a ketten._ Pincérek _a bejárónál_. Kezét csókolom. Ajánlom magamat. _Szünet._ Zágon _csöndesen, melegen_. Ez volt az? Szabó _szintúgy_. Ez. Zágon. Sírt. Szabó _búsan igent int_. Zágon. Ez volt az ura? Szabó. Biztosan. Pszt? Főpincér. Parancsol? Szabó. Nem ismeri ezeket, akik… Főpincér. Nem, kérem. Szabó. Nem szoktak idejárni? Főpincér. Nem, kérem. _Szünet._ Főpincér _elmegy_. Zágon. Rég nem láttad? Szabó. Hét éve. Zágon. Szép. Szabó. Szép. Zágon. Miféle ember az ura? Szabó. Bánom is én. _Szünet._ Zágon. Hát szervusz, fiam. _Mikhál, ezt hallva feláll._ Még meggondolhatod. Jössz velünk az Operába? Szabó. Köszönöm, nem. Zágon. Szervusz. Szabó. Szervusz. _Mikhál és Szabó némán üdvözlik egymást. A két tiszt el. Szünet._ Szabó _nagyon elfogódottan_. Pincér! Pincér. Parancsol? Szabó. Hozzon egy üveg Pommeryt. Pincér. Igenis kérem. _El, a többi pincér is vele megy._ Szabó _merengve dobol az ujjaival az asztalon_. _Szünet. Aztán kívülről, egyre távolodva, egyre halkabban hallatszik, amint a pincérek egymásnak mondják: «Egy üveg Pommeryt!» – «Pommeryt» – «Pommeryt» – «Pommeryt»…_ Függöny. MÁSODIK FELVONÁS. ELSŐ VÁLTOZÁS. _Uriszoba Kelemenék lakásán. Este van, a szobában lámpa ég. Az íróasztalon is lámpa, színes ernyővel. Történik egy fél órával az első felvonás után. Mikor a függöny felgördül a szobában nincs senki. Egy pillanat mulva csöngetés hallatszik._ _A csöngetésre besiet balról a kisasszony és a szobalány. A kisasszony a szobában marad, a szobalány kimegy a bejáratajtón, nyitva hagyja, ajtót nyit a hazatérő Kelemen-párnak, velük együtt jön vissza a szobába._ _Kelemenék izgatottan, sebbel-lobbal jönnek, éreztetve, hogy az egész uton hevesen vitatkoztak. A párbeszéd már az előszobában kezdődik, hangosan, veszekedve._ Kelemen. Az nem igaz. Az nem igaz. Vilma. De igaz. Kelemen. Nem igaz. Vilma. Uri felfogás dolga. Kelemen. Nem tűröm, hogy ebbe az uraság fogalmát belekeverd. Annak ehhez semmi köze. Nincs igazad. _Szobalány kimegy._ Vilma. Igenis van, mert uri ember bízik annyira a feleségében, hogy nem piszkálja a leánykori gyerekségeit. Kelemen _nekihevülve_. Hogy úri ember mit csinál, azt tessék… _Meglátja a kisasszonyt._ Alszik már a gyerek, kisasszony? Kisasszony. Nem, nagyságos úr. Nem akar aludni, amíg a nagyságos úr a mindennapi esti mesét el nem meséli neki. Kelemen. Mindjárt jövök, kisasszony. Vilma. Csak menj fiam most. Jobb lesz, ha mesélsz a Janikának. Ettől ő majd elalszik, te pedig talán lecsöndesedel. Én már nem birom. Én már kifáradtam… Kelemen. Igazad van. Ez fontosabb, mint ez a… ez a… _Haragosan indul, már fogja is a kilincset._ Vilma. Alig állok a lábamon… ez az izgalom… Kelemen. Jól van, jól van. Vilma. Ez tán meg fog nyugtatni. Menj. Kelemen. Tessék? Vilma. Azt mondom: a mesélés majd meg fog nyugtatni téged is. Kelemen _elereszti a kilincset és visszajön_. Engem nem lehet ilyesmivel megnyugtatni. Nekem nem az idegeim nyugtalanok. Vilma. Hát mid nyugtalan? Kelemen. Az életem. Az megy lassan tönkre. _Újra kezdi._ Én neked ma este már egyszer megmondtam… Vilma. Cette fille entend tout. Je n’en vois pas la nécessité! Kelemen. Megmondtam, hogy mi az egyetlen oka ennek az egyre rosszabbodó idegállapotomnak. Kérem kisasszony, menjen be a gyerekhez, mindjárt jövök és mesélek neki. Kisasszony _kimegy_. Kelemen _hevesen_. Ez az úr. Ez a titokzatos úr, aki a paradicsomot nem tudja enni. Ez az én bajom, illetve nem is ez az ember, hanem az, hogy te évek óta hazudsz nekem. Vilma _nagyon izgatottan_. Ezt a szót most hallom tőled először. Kelemen. Sajnálom. Vilma. Nem érdemlem meg, hogy inzultálj. Mutass még egy asszonyt Pesten, aki úgy él, mint én. Egész nap itthon ülök, nem járok sehova, szerényen öltözöm, a konyhát vezetem, a harisnyádat foltozom. Ha valaki bolond, csukassa be magát. Kelemen. A «hazudsz»-ért bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ezt mondanom. De mi a tény? A tény az, hogy te ismered ezt az embert és velem el akarod hitetni, hogy nem is emlékszel a nevére. Vilma. Nem emlékszem rá. Kelemen _nyomatékkal_. Ez az ember az oka az én egész betegségemnek. Ez a titok ma egy véletlen folytán kipattant. Most itt az alkalom belehalni a betegségbe, vagy kigyógyulni belőle. Vilma _hirtelen elhatározással_. Hát jó. Figyelj ide. Kelemen. Figyelek, Vilma. Hiszel nekem? Kelemen. Akarok. Vilma. És megnyugszol, ha megtudod az igazat? Kelemen. Meg. Vilma. Akármi is lesz az, amit megtudsz? Kelemen. Akármi. Vilma. És vége lesz ennek a nyugtalan, gyanakvó életnek? Ennek a pokolnak? Kelemen. Vége. Vilma. Hát most jól figyelj ide. Ez az ember három évvel azelőtt, hogy veled megismerkedtem, egy csomó más emberrel együtt udvarolt nekem, tudja isten tán szerelmes is volt belém. Azóta nem láttam. És… _hangsúlyozva_… a nevére sem emlékszem. Na. Kelemen. Az más. Vilma. Végre. Hiszed? Kelemen. Hiszem. Vilma. Nyugodt vagy? Kelemen. Nyugodt. Vilma. Nem lesz miatta több bajom? Kelemen. Nem. Vilma _kezét nyujtja_. Erre adod nekem a becsületszavadat. Kelemen. Vilma, te egy derék, jó, tisztességes nő vagy. De okos vagy. Én neked nem adom a becsületszavamat. Tudod mit? Nem is vagyok nyugodt. Vilma _fokozódó izgalommal_. Nem? Kelemen. Nem. Vilma. Hát jó. Én megpróbáltam ezt a módszert, mert ez az egyszerűbb és ugyanoda vezet, ahova a másik. Okos és derék asszonynak kötelessége azt csinálni, amit én most csináltam. De te olyan vagy, amilyen vagy, hát most megkapod tőlem a másik módszert. Kelemen. Hát az milyen? Vilma. Fájdalmasabb, mint az előbbi. Nekem ahhoz az emberhez semmi közöm. Én egyszerűen letagadtam ezt az embert, mert én kokainnal akartam a fájós fogadat kihúzni. De ugyanazt az eredményt elérhetem úgy is, hogy fájni fog neked. A fog így is, úgy is kint lesz a végén. Ilyenek vagytok. Kelemen _mohón_. Nos? Vilma. Fájni fog. Kelemen _mint fent_. Nem bánom. Vilma _dacosan_. György a neve. _Az itt következő párbeszéd egészen a levélig nagyon gyors, nagyon izgatott._ Kelemen. Azt hallottam a tisztektől a vendéglőben. Vilma. Szabó György. Kelemen. Aha. Szép szürke név. Vilma. Mint az egész história. Kelemen _mohón_. Szeretett téged? Vilma. Szeretett. Kelemen. Nagyon? Vilma. Nem. Kelemen. Nagyon? Vilma. Egy kicsit. Kelemen. Nagyon? Vilma. Úgy, ahogy szoktak. Kelemen. Nagyon? Vilma. Hát szeretett. Kelemen. Nagyon? Vilma. Jobban, mint a többiek. Kelemen _a legmagasabb fokon_. Nagyon? Vilma. Nagyon. _Szünet._ Kelemen. Nna. _Leül._ Vilma. Most boldog vagy, mert kezd fájni? Kelemen. És te? Szeretted? Vilma. Szó sincs róla. Kelemen. Szeretted? Vilma. Aki ismer, tudhatja. Kelemen. Szeretted? Vilma. Tetszett. Kelemen. Szeretted? Vilma. Lehet, hogy ő azt hitte. Kelemen. Szeretted? Vilma. Nem. Kelemen. No végre. Mindjárt mondhattad volna, hogy igen. _Szünet._ Vilma. Nem volt egyszerűbb és becsületesebb, ahogy én akartam? Kelemen. Megkérte a kezedet? Vilma. Meg. _Szünet._ Vilma. Most kérdezd, hogy feleségül mentem-e hozzá. Kelemen _Köszönöm, nem_. – Kitől kért meg? Vilma. Beszélt Félix nagybátyámmal. A bácsi udvariasan megmondta neki, hogy ne is próbálkozzék nálam. Kelemen. Nem is próbálkozott? Vilma. Nem. Kelemen. Mikor volt az a tennisverseny? Vilma. Akkor. Kelemen _más, egyszerűbb hangon_. Jól játszott? Vilma. Még ezzel is kínozod magad? Elég jól játszott. Kelemen. Jól játszott? Vilma. Hát jól, ha díjat nyert. Kelemen. Jól játszott? Vilma. Nagyszerűen játszott. Kelemen. Na végre. _Szünet._ Kelemen. Félix végleg elküldte? Vilma. Végleg. Kelemen. Ő mit felelt erre? _A kisasszony belép._ Kelemen. Mit akar? Kisasszony. A Janika várja a nagyságos urat. Kelemen. Jövök. _A kisasszony áll és vár._ Mindjárt jövök kérem, nem hallotta? _A kisasszony kimegy._ _Rövid szünet._ Vilma _hidegen_. Ott hagytuk el, hogy ő mit felelt erre. Kelemen. Mit felelt? Vilma. Meghajtotta magát és elment. Elutazott. _Kulcsot vesz elő a táskájából, amit eddig a kezében tartott._ Kelemen. Hova? Vilma. Párisba, Amerikába. Kelemen. Miféle kulcs az? Vilma. Semmi. – Kulcs. Kelemen. Ezzel vége volt? Vilma. Vége. Kelemen. Nem írt neked? Vilma. Nem. Kelemen. Egy szót se? Vilma. Egy betűt se. Kelemen. Mutasd meg a levelet, amit írt. Vilma. Nem írt. Kelemen. A jobb felső fiókban tartod a leánykori leveleidet. Ott kell lenni az övének is. Hol van ennek a fióknak a kulcsa? Vilma. Itt van. _Átadja a kulcsot._ Kelemen _átveszi, már nyitja is a fiókot_. Vilma. Képes vagy és kiveszed, elolvasod. Kelemen. Képes vagyok. _Kezében a levélcsomó._ Vilma. Ne keresd, ez az, felül. _Kihúzza, átadja._ Tessék. Kelemen _visszaadja_. Tessék. Vilma. Én olvassam fel? _Nem veszi át a levelet._ Kelemen. Nem szoktam a más leveleit elolvasni. Vilma _nyugodtan_. Ezt el fogod olvasni. Kelemen. Azt nem. De tőled meghallgatom. _Kínálja._ Vilma. El fogod olvasni. Kelemen. Még ha külön felkérsz rá, akkor sem. Vilma. El fogod olvasni. Kelemen _megadja magát_. _Olvas_. «Kedves kisasszony – ön azt üzente nekem Félix bátyjával, hogy nem lehet az enyém, mert nem szeret. Ön azt üzente nekem, hogy nem az a baj, hogy szegény vagyok és nincs állásom, hanem az, hogy ön nem szeret engem.» Vilma. Csak olvasd tovább. Kelemen. Muszáj? Vilma. Most már illik. Kelemen _olvas_. «… Én ezt nem hiszem el magának. Maga szeret engem és ha én most elutazom, hogy embert csináljak magamból, ezt azzal fogja bebizonyítani»… _beszélve_… kezd nekem igazam lenni… _olvas_ «… hogy megvár engem és nem megy férjhez addig, amíg én vissza nem jövök.» _Beszélve_. Kezd neked igazad lenni. Vilma. Megvártam? Kelemen. Elismerem, nem vártad meg. _Olvas_: «Elmegyek, kivándorlok, ember leszek. De visszajövök. Talán mint győztes katona, talán mint országok sorsát intéző hatalmas úr, talán mint világhírű művész, de lehet, hogy mint koldus, szegény cseléd jövök vissza magához szolgálatért könyörögni. Egyetlen kérésem: ha szeret, várjon meg. Eljövök érte, visszajövök érte.» _Gúnyosan mosolyog._ Vilma. Nos? Kelemen. Szegény fiú. Ez a tipikus, ostoba, vidéki szerelmes bucsu-levele. Ez nem is lehet más. Vilma. Nekem akkor sem tetszett, amikor kaptam. Kelemen _a levéllel_. Ez az a jó kisvárosi romantika. Egy szegény ügyvédbojtár… visszajön, mint diadalmas hadvezér. Hogy képzeli ő ezt? Vilma. Azt ő tudja, szegény. Kelemen. Napoleonra gondol. _Olvas_… «Mint országok sorsát intéző hatalmas úr.» Miniszterelnök? Kancellár? Szabó úr, mint kancellár. _Olvas._ «Világhírű művész». Vilma. Mit akarsz tőle? Kelemen. Hogy ne legyen ilyen közönséges… Tisztelet, becsület egy szép szerelmes levélnek. De ezt a cselédromantikát ki kell nevetni… Ez komikus. A legmálébb azonban az utolsó: _nézi_… «mint koldus, szegény cseléd jön vissza, szolgálatért könyörögni». Hogy képzeli ő ezt? Vilma. Fiatal volt. Kelemen _nevetve_. Hadvezér, nagyúr, művész… _Komikus hangrezgetéssel_… vagy mint szegény cseléd… ah, jó romantikus vidék! _Eldobja a levelet._ Vilma _fölveszi a földről_. Minek dobod el? Látod, annyi elnézés lehetne benned… Kelemen. Nem az bánt, hogy szerelmes. Hanem, hogy ilyen ostoba. Ez a tiszta sablón: a hadvezértől a cselédig. Nevetni kell. Vilma. Ugyan mit nevetsz rajta? Kelemen. Nem is nevetek. Sajnálom szegénykét. Nem úgy ült a vendéglőben, mint egy csatanyertes katona. Vilma. Talán… ha azzá lett volna… Kelemen _komikus páthosszal_… Visszajött volna érted! Vilma. Biztos, hogy ügyvédbojtár maradt. Tán a vizsgáit se tette le. Kelemen. Nagyon szegényesen ült ott. Ez nem intézi országok sorsát. Paradicsomot, azt nem eszik. Vilma. Ez minden megjegyzésed? _Visszateszi a levelet._ Kelemen. Nem. Akkor tényleg elutazott? Vilma. El. Kelemen. Azóta nem láttad? Vilma. Nem. Kelemen. Ma láttad először? Vilma. Ma. Kelemen. És nem éreztél semmit, amikor bejött? Nem érezted, hogy visszajött érted? Vilma. Most már ne gúnyolj engem. Kelemen. Igen. _Szünet_. Angyalom. Angyalom. Bocsáss meg nekem. Most már igazán minden rendben van. Vilma. Hát nem lett volna egyszerűbb, ha abban maradtunk volna, hogy a nevét sem tudom? Kelemen. Ebben is neked volt igazad. Ezt a tíz rossz percet megtakaríthattam volna. De nem baj. Kint van a fájós fogam. Vilma. Látod, milyen ostoba vagy? Kelemen. Látom. Vilma. Most mindent, mindent tudsz. Kelemen. Mindent. Vilma. Lesz most nyugtom? Kelemen. Lesz. Vilma. És neked? Kelemen. Nekem is. _Felsóhajt_. Most egy okos, szép élet következik. Mert ez volt a baj. Ez rág rajtam hat hónap óta, amikor Temesvárott voltam és Leviczkyné elmondta. Fáradt vagy, angyalom? Vilma. Nagyon… kimerített… ez az este. De az utolsó ilyen volt, úgy-e? Kelemen. Az utolsó. _Kisasszony megjelenik a gyerekszoba ajtajában._ Kelemen _fölkel_. Jövök kisasszony. _Kisasszony el, Kelemen a kilincshez nyúl._ Más ember lettem. _Visszajön_. Tudod… ahogy úgy bejött szegény a vendéglőbe… olyan hetykén… Vilma. Ugyan kérlek. Kelemen. Nem nézett ki rosszul. Vilma. Ilyenek vagytok. Olyan volt, mint egy vasárnapi fűszeres legény. Kelemen. A kancellár nagyon feltünően volt öltözve. Vilma. Most már te is látod? Kelemen. Mert tiszta a fejem. A világhírű művész… túlhangosan beszélt… ízetlenül. Sajnálom. Vilma. Én nem. Üres ember. Kicsit ostoba is. Ezek hamar vigasztalódnak. Vidéki gigerli. Kelemen. Még ha szegény cselédnek jött volna vissza… Vilma. Ugyan hagyd már azt a gyerekes levelet. Ez is elég szép volt tőle. Te ilyet nem írtál volna… Kelemen. Soha. Vilma. Te édes… okos… Boldog vagyok, hogy megnyugodtál. Kelemen. Bocsáss meg. Vilma _elérzékenyülve_. Nehéz veled, fiam. Nagyon nehéz veled. Kelemen. Csak volt. Te vagy az okos… Vilma. Oh… Kelemen. Csak ne szerénykedjél. Különb vagy, mint én. Meggyógyítottál, mint egy beteg gyereket. Talán örök életemre. Még ha szeretted is. Vilma. De… Kelemen. Most már ezt se bánnám. Így, nyugodt szemmel látom, hogy nincs semmibb, mint egy ilyen kihűlt, felületes érzés. És még jobb, mintha semmi se lett volna. Mert akkor talán most… de így… boldog vagyok. _A gyerekszoba ajtaja megnyílik._ Kelemen. Pihend ki magad, fiam. Még hátra van az estély, bál, hangverseny… Jövök, kisasszony. _Bemegy a gyerekszobába, az ajtó nyitva marad, úgy, hogy a közönség a benn történőket jól látja és hallja_… Na Janikám, hát még nem alszol? Jani. Nem. Kisasszony. A papa sokáig váratta a Janikát a mesével. Kelemen _leül az ágy mellé_. Imádkoztál már? Kisasszony. Oh igen, nagyon jó volt a Janika. Kelemen. Hát miről meséljek neked? Jani. A farkasról. Kelemen. Megint a farkasról. Hiszen már két hét óta minden este a farkast mesélem neked. Jani. De a végit még nem mondta. Kelemen. Mert mindig elalszol a közepén. Jani. Mesélje megint, de előlről. Kelemen. Megint? Hát jó. Hát… volt egyszer… _Vilma is bemegy a gyerekhez._ Kelemen. Volt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy kis fehér báránya. Jani. A falu végén lakott. Kelemen. Igen fiam, ott lakott a falu végin egy kicsi, kicsi, kicsi házban. Hát aztán egyszer… mikor este lett… Sötét volt, nagyon sötét… hát hogy lefeküdt aludni, kint hagyta a bárányt a kertben. Sötét éjszaka volt és fönt a hegyen volt egy nagy erdő. Abba laktak a farkasok. Mérges farkasok, nagy foguk volt… Jani. Igen. Kelemen… ahogy elaludt a szegény ember a kis házban, hát… nagy csönd volt, mert már mindenki aludt a faluban… hát egyszerre csak kijött az erdőből egy farkas. Jött le a hegyen. A szeme világított a sötétben. Jött, jött. Jani. Igen. Kelemen. A szegény ember csak feküdt az ágyában és nem is gondolta, hogy a farkas ki fog jönni az erdőből. _A következőket egyre fokozódó érzéssel, szinte elárulva magát, már Vilma címére mondja._ Pedig mindig nagyon féltette a kis bárányát, mert nem volt neki egyebe ezen a világon, csak az a kis báránya… Csak azt szerette, mindig azt szerette, azért féltette olyan nagyon, és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy egyszer csak jöhet egy farkas, akinek minden mindegy, mert csak enni akar, és elviszi az ő tiszta kis bárányát. Azért nem lehet mondani, hogy a szegény ember bolond volt, mert mit csináljon ő egyedül ennyi sok éhes farkas ellen? Jani. Igen. _Vilma kimegy a szobából és megáll a küszöbön._ Jani. A mama mért megy ki? Vilma _a kanapé felé megy_. Fáradt vagyok, fiacskám. Kelemen. A mamuska nem szereti ezt a mesét. _Szünet. Vilma ledől a kanapéra._ Jani. Hát aztán? Kelemen. Hát aztán egyszerre csak már ott volt a farkas a falu végén. Hüü, hogy villogott a szeme a sötétben. Olyan lassan jött, olyan puhán lépett, hogy nem hallotta senki. Jött, jött, egyre közelebb. Jani. Igen. Kelemen. A kis bárány nem is tudta, mi az: egy farkas. Ő nem tudta, hogy a farkas őtet meg akarja enni. Csak nézte a kertből, nézte, amint jött az égő szemeivel, a nagy fogával. Hát egyszerre csak megállt a kert mellett a farkas. A szegény ember aludt. Hát csak zsupsz, átugrott a farkas a kerítésen. És ott állt a kis bárány mellett. Csak akkor ijedt meg a kis bárány. Elkezdett szegény bégetni, és szaladt az ajtóhoz, kaparta a küszöböt, de a szegény ember nem hallotta, mert aludt. Akkor a farkas elordította magát! bu, bu és nekiugrott a kis báránynak. Kitátotta a száját, lehetett látni a nagy fogait… Kisasszony _aki az ágy lábánál áll, a szájára illeszti ujjait_. Kelemen _fölkel, halkan_. Alszik? Kisasszony _halkan_. Alszik. Tessék csak csöndesen kijönni. _Eloltja a lámpát, csak éjjeli lámpa marad a gyerekszobában._ _E pillanatban a szomszédban gyerekes, kezdő zongorázó játéka hallatszik. Divatos keringőt játszik._ _Kelemen és kisasszony kijönnek a színpadra, kisasszony becsukja a gyerekszoba ajtaját._ Kelemen _hangosan_. Máskor korábban kell majd… Kisasszony _meglátja, hogy a kanapén fekvő Vilma is elaludt._ Pssszt! Kelemen _halkan_. Mi az? Kisasszony. Alszik. Kelemen. Szegényke… őt is elaltattuk a mesével. Menjen csak ki, kisasszony, hagyja aludni, fáradt volt, jó lesz, ha pihen egy órát… addig csak készítsék elő az estélyruháját… úgy háromnegyed óra mulva költse fel… _Nézi_. Szegénykém… hadd pihenje ki magát. Kisasszony. Ez itt a szomszédban… a tanárnak a lánya… minden este pont kilenckor jut neki eszébe zongorázni. Kelemen. Nem baj. Kisasszony. Átmegyek talán hozzájuk… ha megkérjük, abbahagyja… Kelemen. Ne bántsa. Ez még tán jobban elringatja. _Az íróasztalról írásokat vesz fel._ Nekem is van még dolgom… majd elvégzem a szalonban… Kisasszony _pléddel letakarja Vilma lábát, eloltja a csillárt és kimegy._ Kelemen _az íróasztalon megnézi a levelet_… a diadalmas hadvezér… nagyúr… művész… _komikus sóhaj_ esetleg szegény cseléd… _mosolyog. Összepakolja az írásokat és lábujjhegyen megy balra a lakás ajtaja felé, miután színes kendőt borított az íróasztal lámpájára. Mikor Vilma előtt elhalad._ Egy mesétől… elaludt mind a két gyerek… _El balra._ _A színpadon sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szeliden. Most elkezd az íróasztal lámpája halványodni, s a zongoraszó ereje nőni, növekedni. Egyre erősebb lesz._ _A lámpa végleg kialszik és a koromsötétben egyre erősebben, szebben szól a zongora. Négykézre. Majd egy hegedű kezdi kísérni, majd kettő, majd sok, majd egyre több zenekari hangszer: kisbőgő, klarinét szól vele, végül nagybőgők, nagydob, a szegény, kezdő zongoramuzsika lassan, szinte észrevétlenül egy teljes nagy zenekar játékává válik, amely még mindig erősbödik, végül fortissimó szól, harsogva, zúgva, trombitákkal, nagydobbal. Ezalatt megtörtént a nyílt változás a színpadon egy fekete függöny mögött._ Vilma _amikor már készen van a változás, a koromsötétben, álmában felsikolt_. Ne bánts! Ne bánts! Nem tettem semmi rosszat! Ne bánts! _Erre a harmadik «ne bánts»-ra hirtelen ragyogó világosság gyúl a színpadon._ MÁSODIK VÁLTOZÁS. _A hirtelen kivilágosodott színpad a kegyelmes asszony nagyszerű kastélyának lépcsős, oszlopos csarnokát, hallját ábrázolja. A felső_ _emelt részen látható a zenekar, amely tovább játssza a keringőt, fortissimo. A szinen nincs senki._ _Csak egy pillanatig üres a szín, mert rögtön berohan balról sikoltozva Vilma, tulzottan fényes és erősen dekolletált estélyi toalettben, folytatva a sötétben megkezdett sikoltozását._ Vilma. Ne bánts! Ne bánts! Semmi rosszat nem tettem! _Rohan felfelé a lépcsőn._ _Kegyelmes asszony, Mici, Titkár, sietve jönnek utána._ _Innen kezdve ez a kép a következő változásig több mint gyors, valóságos vihartempóban játszandó, természetesen meglassítva a tempót, azokon a helyeken, ahol a cselekmény vagy a dialog megkívánja._ Kegyelmes. _Nagyon izgatottan, szaladva._ Vilma… az istenért! _Felszaladnak utána, a kegyelmes karonfogja. Vilma oda van az izgalomtól._ Az istenért, édes fiam, mit akar? Jöjjön! _Lefelé vonszolja a lépcsőn._ Titkár úr kérem… húzza be azonnal ott azt a függönyt… _Titkár már rohan is és ráhúzza a zenekarra a függönyt._ Titkár _kiáltva a zenekarhoz_. Elég… menjenek fel a nagy szalonba! _Zene lassan elhallgat._ Kegyelmes. Micike, azonnal kérek egy pohár vizet. Mici _felrohan a lépcsőn, de ép jön bal 3. egy lakáj, azt kituszkolja, vele együtt elrohan fenn, oldalt balra_. Vizet hozzon! Kegyelmes _idegesen, szakgatottan, arisztokratikus gőggel, mereven beszél, titkolja hallatlan izgalmát. Nagyon gyorsan beszél._ Titkár úr kérem, gondoskodjék, hogy a hangverseny az emeleten a legnagyobb rendben menjen tovább; senki abból, ami itt történt, semmit észre ne vegyen és igyekezzék, hogy mi itt most magunk maradhassunk. Titkár. Parancsára, kegyelmes grófné. _Jobbra, fenn, elrohan._ Mici, Lakáj _ugyanakkor balra fenn megjelennek, Mici üvegekkel, lakáj tálcán vízzel_. Kegyelmes. Üljön le édes gyermekem, erre a székre. Vilma. Nem… Nem… _Vizet, üveget nyújtanak feléje. Lakáj el._ Kegyelmes. Micike ugorjon és vigyázzon, hogy senki semmit ne vegyen észre. _Mici rohanva el._ Mi volt az, fiam? Vilma _lihegve_. Az uram… Kegyelmes. Mit csinált? Vilma. Berontott… egy szobába… ahol én beszélgettem… Kegyelmes. Kivel? Vilma. A főhadnaggyal… Kegyelmes. És… és… és…?? Vilma. Meg akar ölni!… _Felszalad a lépcsőre. Rohanva jön bal 1. Kelemen._ Kelemen. Ne szaladj előlem! Kegyelmes _útját állja_. Az istenért, doktor, mit csinál? Vilma. Kegyelmes asszonyom… mentsen meg… _A kegyelmes asszony mögé menekül._ Kelemen. Itt hiába minden kegyelmes asszony… a becsületemről van szó… _Vilmához nagyon izgatottan._ Ki volt az a tiszt? Ki volt az az ulánus tiszt? Vilma _a lépcsőről, boldogan_. Ki volt az a tiszt? Jenő, Jenő… az a tiszt a diadalmas katona volt… Jenő, te kinevetted a levelét és ő most itt egyszerre elébem lépett, hét év multán visszajött értem! Ahogy megírta… visszajött, mint győztes hadvezér! Kelemen. Megcsaltál! _Rohan feléjük. Vilma sikoltva fel a lépcsőn, és az ép akkor beszaladó Micivel fenn, balra el, a kegyelmes útját állja Kelemennek._ A kegyelmes grófné. Mit akar?! Megőrült?! Mi történt? Kelemen. Megcsalt a feleségem. Grófné. Micsoda? Kelemen. Itt, az ön házában. Grófné. Csillapodjék kérem. Nem tudom. Hát mi volt? Kelemen. Fenn az emeleten… a kis szalonban… már egész este nézem, hogy jár körülötte egy ulánus tiszt. Egy ulánus tiszt kergeti, üldözi, hajszolja… Grófné. Csöndesebben, az istenért, meghallják. Kelemen. Lestem, néztem… függöny mögül, oszlop mögül, a folyosóról… utánuk mentem lábujjhegyen… megfogtam őket együtt a kis szalonban, ahol összebújva suttogtak… Grófné. Kik? Kelemen. A feleségem és a tiszt. A tiszt átkarolta a feleségemet. A szalonban sötét volt… csak a szomszéd szobából jött világosság… Berohantam… az asszony elszaladt és a tisztet kicipelte egy frakkos úr… azt se tudom, ki volt… a sikoltásra jött be… Ritterné _rohanva jön le_. Mi történt itt? Mit csinált a lányommal? Kelemen. A lánya becstelenül megcsalt engem! Grófné. Csöndesebben… Ritterné. Hogy mer ilyet mondani? Kelemen. Sötét szobában ölelkezett egy katonával! Ritterné. Hazugság! Grófné. Szent isten… és mindez az én házamban… az én estélyemen. Meghalok bele, nagyságos asszonyom, meghalok bele. Ezt nem élem túl! Ritterné. Csak nyugalom, kegyelmes asszonyom. Kelemen. Nincs nyugalom. Ritterné. Nem igaz. Kelemen. De igaz! Láttam! Ne védje! Maga is olyan volt! Grófné. Az istenért. Ritterné. Mit akar? Mit akar itt csinálni? Vendégségben van! Kelemen. Nem bánok semmit. Grófné. Kiméljenek, kérem… tekintsenek engem… tekintsék a családomat… micsoda rettenetes szégyen! Kelemen. Nem, nem ölöm meg. Más büntetést kap. Megcsalt, megölte az életemet… itt, nyilvánosan, a százötven vendég előtt fogom megszégyeníteni, itt fogom kikiáltani, hogy mit tett… itt fogom megbüntetni… _A két nő közül ki akar szabadulni, hogy felrohanjon._ Ritterné _sírva_. Jenő! Grófné _elébük kerülve felszalad a lépcsőre, útját állja és minden erejét összeszedve, méltóságteljessé válik._ Megálljon. Csinálhat, amit akar, de nem az én házamban. Doktor úr, ezen kijelentésével elvesztette nálam a vendégjogot. Az én házam minden botránytól ment és az is marad. Én gróf Walmsdorff püspök huga vagyok és a házam tisztaságát mindenáron meg kell hogy védelmezzem. Értette? _Közben bejött a titkár._ Kelemen. Én az életemmel is leszámoltam. Nekem semmi nem fontos. Grófné. Az én házamban nem lesz házasságtörési botrány. Kelemen. De volt! Ritterné. Nem igaz! Grófné. Önök most el fognak távozni az én házamból minden feltűnés nélkül. Mit akar, titkár úr. Titkár. Alázatosan megjegyzem, kegyelmes grófné és egyben bocsánatot kérek… Grófné. Ne fecsegjen annyit, mit akar? Titkár. Alázattal… hogy feltűnés nélkül már nehezen távozhatnak őnagyságáék… mert a futkosásra többen kijöttek a nagyteremből… Grófné. És ön mit csinált? Titkár. Visszaküldtem őket azzal, hogy őnagysága rosszúl lett. Grófné. Elhitték? Titkár. Alázattal… nem. Mert a férfihang szitkozódásait, ha nem is a maguk egészében… Grófné. Hallották? Titkár. Legmélyebb sajnálattal kell, jelentsem, hogy: igen. A kegyelmes grófné minden erélyére van e percben szükség. Grófné. Tehát nem mehetnek el egyszerűen. Kérem e súlyos percben szedjük össze az eszünket és az idegeinket. Az én családom és házam becsülete forog kockán. Doktor úr ön le fog csillapodni és akkor felesége őnagyságával tüntetőleg végig fog sétálni az összes termeken. Intézkedni fogok, hogy a nagyteremben odalépjen önökhöz az a tiszt úr… önök nehány barátságos szót váltanak vele s azzal távoznak a házból. Ritterné. Igen… igen… valaki szóljon a katonának… csak botrányt ne!… Grófné. Majd megkérem öcsémet… Ritterné. Igen, az attasé úr… Titkár. Alázattal… az attasé úr őméltósága volt az, aki a főhadnagy urat a… botrány színhelyéről elvezette. Grófné. Rettenetes! Még neki is kellemetlensége lesz! Még őt is belekeverik! Titkár. Az attasé úr őméltósága e pillanatban barátságosan beszélget a főhadnagy úrral. Grófné. De hát ki az a főhadnagy? Kelemen. Én nem tudom. Titkár. Egy ulánus főhadnagy a meghívott tíszt urak közül. Grófné. Titkár úr azonnal értesíti Kelemenné őnagyságát, hogy idevárjuk és megkéri az attasé urat, hogy azonnal jöjjön fel hozzám az ebédlőbe. _Két lakájhoz, akik fenn balról jobbfelé vonulnak._ Mit visznek ott? Titkár. Malotti művész úr az öltözőjében van már és kilenc darab citromot kéretett az énekhangjához. _Lakájok el._ Grófné. Csak nem hallott a művész valamit? Titkár. Nem hiszem. Az ajtó vastag. _El._ Kelemen. Kegyelmes grófné… Grófné _nagyon idegesen_. Kérem doktor, lekötelez, ha egy szót sem beszél, mert félek, hogy elveszítem azt a nyugalmamat, amit… _reszketve_… most minden erőm megfeszítésével is… de meg kell tartanom… e súlyos pillanatban… nekem, szegény özvegyasszonynak… Kelemen _bűnbánattal_. Bocsásson meg, grófné. Grófné _idegesen nyújta csókra kezét_. Doktor… ezt nem érdemeltem öntől… aki azért jött, hogy családom jóságát élvezze… Ritterné _mély meghajlással_. Nevükben én is a legőszintébb… Grófné _fölemeli_. De asszonyom… önnek semmi oka… fogadja részvétemet… ön szenved… ön anya… Ritterné _sírva_. Anya. Anya. Kelemen _dühvel_. Kérem, ne sírjon. Grófné. De doktor,… de asszonyom… _Fenn balról megjelenik Vilma, akit Mici támogat._ Grófné. Gyermekem… vegyen példát rólam… szedje össze minden erejét. A jó isten majd megsegíti magukat is, de most egy ártatlanul szenvedőről, rólam van szó. Micike. Mici. Parancsol grófné? Grófné. Micike a toalettszobámba vezeti a doktorné őnagyságát és eltünteti arcáról, hajáról, külsejéről mindazokat a jeleket, a melyek a botrányra emlékeztetnének. De azonnal. Akkor visszavezeti ide, ahol Kelemen doktor nyugodtan várni fogja. Igen, doktor? Kelemen _magába szállva_. Igenis, kegyelmes asszonyom. Grófné. Nekem most a százötven vendégem közé kell mennem, látnom a hangulatot és mentenem a menthetőt. Kérem… _Int. Vilma, Ritterné, Mici el._ Az attasé öcsém az én nevemben fogja megkérni… az… ulánus főhadnagy urat, hogy a bálteremben önökhöz lépjen s önökkel nehány barátságos szót váltson. Ezt a főhadnagy meg fogja tenni özvegy Simándy grófné házának becsületéért. Erről én önnek kezeskedem. Kérem a válaszát. Kelemen. Minden a parancsa szerint fog történni, grófné. Grófné. Ön most itt marad és bevárja nejét. Kelemen _némán meghajol_. Grófné. Doktor Kelemen… ön egy dzsentlmen. Kelemen. Kegyelmes asszonyom… jobb szeretnék nem az lenni. Grófné _nagy nyomatékkal_. Ön nem tehet róla, ön mégis az. Kelemen _meghajol_. Grófné. Imádkozni fogok az ön lelke nyugalmáért. Kelemen _szárazon_. Köszönöm. _Grófné sietve el jobbra, fenn. Kelemen egyedül marad, előrejön. Egy lakáj jön fenn, vissza a művésztől._ Titkár _balról jön_. Malotti művész úr megkapta a kilenc citromot? Lakáj. Igenis. Titkár. Azonnal csináltasson Malotti művész úrnak három lágy tojást egészen hígan és jégbehűtve vigye fel neki, ez kell az énekhangjához. Lakáj. Igenis. _Balra el._ Titkár _a lépcső aljáról, mereven_. Attasé úr őméltósága a maga részéről szintén kéreti doktor úr őnagyságát, kegyeskedjék itt türelemmel várni. _Meghajol és el jobbra._ Kelemen. Köszönöm. _Pillanatnyi szünet._ _Kelemen izgatottan készül fel-alá járni. Előlről a lépcső felé megy, onnan vissza előre. Megfordul, hogy megint a lépcső felé menjen, de ekkor hátul, fenn, középen hirtelen_ _szétkapja a függönyt és megjelenik a főhadnagy. (Ugyanaz a színész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, minden változtatás nélkül.) Két lépcsőt jön le és katonásan megáll. Kelemen is megáll. Farkasszemet néznek._ Főhadnagy _katonásan_. Doktor úrnak állok rendelkezésére. Kelemen. Ön elcsábította a feleségemet. Főhadnagy. Érte jöttem. Kelemen. Mi? Főhadnagy. Eljöttem érte. Kelemen. A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet egy sötét szobában átkarolta. Ön ezért számolni fog. Főhadnagy. Azért állok itt. El vagyok rá készülve. Kelemen. Ez meg fog történni annak rendje és módja szerint, holnap. Most azonban ennek a háznak a becsületéért egy rövid és kinos komédiát kell játszanunk. Főhadnagy. Nem tudok róla. Kelemen. Önt értesíteni fogják. Főhadnagy. Itt állok. Ha még akar tőlem valamit… Kelemen. Semmit. _Megjelenik Vilma fenn._ Vilma _a két férfit nézve, remegve_. Azt mondták… itt vársz… jöjjek ide… Kelemen. Igen. Főhadnagy _meghajol és indul jobbfelé_. Vilma. Ne… ne… ne menjen. Főhadnagy _visszalép_. Vilma. Félek veled egyedül maradni… és azt akarom, hogy az ő jelenlétében mondjam meg neked… Kelemen. Hogy szereted? Vilma. Nem… nem… hogy miért voltam vele… hogy megmondjam neki… menjen el… menjen el… Kelemen. Szereted! Vilma _kitörve_. Szeretem! Szeretem ezt a szép, szomorú katonát, igenis, ha tudni akarod, szeretem és én nem tudom elhazudni, hogy szeretem… és boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom, elszenvednem… hogy felsikolthatom az égig… szeretem a szép, szomorú, bátor katonát… aki eljött értem… ahogy a levelében megigérte… eljött értem… a csatából jött el értem! Főhadnagy _egy lépést tesz feléje_. Vilma! Kelemen. Nem igaz… nem szereted! Vilma. De szeretem… és látnod kellett volna a vendéglőben, mikor bejött, hogy szeretem… tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az övé vagyok… tudnod kellett volna, mikor a levelét megmutattam, hogy imádom… és hogy el fog jönni értem, mert megigérte… és tudnod kellett volna, hogy ha eljön értem, akkor az övé vagyok… az én diadalmas katonámé… és kinevetted a szegény kis levelét… és most itt van! Kelemen. Mit beszélsz? Mit teszel velem? Vilma. Itt a diadalmas hadvezér… Afrikából jön… kinevetted, úgy-e… nem szóltam… hallgattam és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb, legtisztességesebb, legokosabb asszony is… _Főhadnagyhoz tüntetőleg._ Szeretsz? Főhadnagy. Még kérdezed? Hát este, a vendéglőben, hiszen kellett érezned, hogy a vér a fejembe rohant… hogy elhidegült a szívem… hogy a térdeim reszkettek… mert megláttalak egy idegen emberrel… és tudtam, hogy a férjed. _Szomorúan, nobilisan._ Vilma… miért nem vártál meg? Kelemen. Itt… előttem… a fülem hallatára… Vilma. Mert gyönge voltam… azt hittem, el tudlak felejteni… de nem… nem… Főhadnagy. Kínlódtam érted… bolyongtam érted… a német hadseregben végigszenvedtem a nagy afrikai hadjáratot… ott kaptam a rangomat… közlegényből… egy rettenetes csatáért… amit érted… teérted… véreztem, rohantam, nem ettem, nem ittam… puszta földön háltam… Vilma. Drága… Főhadnagy. Hónapokat, éveket szenvedtem… Vilma. Drága. Kinevetett, te drága… Főhadnagy. Golyó elé álltam… átlövettem a mellemet… akkor még csak káplár voltam… egy félévig haldokoltam a trópusokon, egy piszkos kórházban… gondoltál rám? Vilma. Senki másra… csak rád… Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… előre… tűzbe mentem… átlőtték a combomat… Afrikában… a nagy sivatagban, vérző testtel, hanyatt fekve a földön… arccal a végtelen fekete ég felé fordulva, fejem fölött az örök csillagokkal… lázban… az utolsó kenettel a homlokomon… fájdalmamban… a nevedet ordítottam… meghallottad-e? Vilma. Hallottam… tudtam… imádlak… Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… nem hagytam magam… nem akartam meghalni… csak érted… mert megigértem neked… csak, hogy visszajövök diadallal… a szép fehér homlokodért… Vilma. A tied. Főhadnagy… a fekete hajadért… a szemed csillagáért… Vilma. A tied volt… mindig… Főhadnagy. És nem vártál meg. Vilma. Megvártalak… megvan a leveled… itt vagyok… senkié nem vagyok… _felujjongva_… az én szép, bátor katonámé vagyok! Kelemen _aki a bal fotelhez támolygott és onnan nézte, hallgatta ezt rémületben_. Elég volt!!! Frázisok! Romantika! Vilma. Ne hallgass rá… hazudj neki valamit… Főhadnagy. Érted jöttem, megszolgáltam érted, soha asszonyt nem öleltem, szépen, tisztán, fiusan, szűzen jöttem el a menyasszonyomért… Vilma. Hazudj neki valamit… az kell neki… mondd, hogy nem te vagy az… Félek tőle… Főhadnagy. Lehet itt félni? Vilma. Kinevette a leveledet… eldobta… nem tudta, hogy ezt nem szabad kinevetni! Kelemen _dadogva, rémülettel_. Itt… előttem… nyiltan… szeretik egymást… Vilma. Védj meg… félek tőle… ha hazamegyünk, kínozni fog, verni fog, be fog zárni, nekem megint hazudnom kell… el fog választani tőled, nem foglak látni soha többé… és megöregszem nélküled… meghalok és nem is láttalak… Főhadnagy. Téged senki nem bánthat, amíg én élek. Vilma. Ne hagyj el… Védj meg… Kelemen _halálos hidegséggel_. Nincs rá szükség. Én már téged nem bántalak többé. Vilma. Hazudsz… Ha hazamegyünk… mit szenvedek! Főhadnagy. Ez az asszony az én védelmem alatt áll. Mindenért én vagyok felelős és minden szenvedés legyen az enyém. Vilma. Ilyennek képzeltelek… álmodtalak… Kelemen. Ebben az őrületben, ami itt történik, én vagyok az egyetlen, aki szenved. Itt nekem veszik a véremet. De nincs tovább. Most, itt, vége. E pillanatban, a többit holnap elintézzük… egy kötelességünk van mind a hármunknak, ez iránt a ház iránt. Ezt én becsületemre vállaltam. Én a… feleségemmel karonfogva végig fogok menni a termeken és ön hozzánk fog lépni egy-két közömbös szóra. Aztán mind elmegyünk. Vilma _borzongva_. Micsoda vesszőfutás! Kelemen. Én vállaltam. És ha főhadnagy urat nem érdekli ennek a háznak a becsülete, talán megteszi annak az asszonynak a jó híréért, akinek ezt a jóhírt a gyereke számára legalább külsőleg meg kell őriznie. Értetted? Vilma. Igen. Kelemen. Ön is megértette? Főhadnagy. Igen. Kelemen. Megteszi? Főhadnagy. Nem. Kelemen _emeltebb hangon_. Velem szemben ön, mint hős, megvédheti a szerelmesét. De az ön szerelmesének a becsületes anyai nevét megvédeni… erre nincs más a világon, csak én. És meg fogom önnek mutatni, hogy ebben leszek olyan hős, mint ön abban, hogy egy összetépett szívű, megölt, meggyalázott, megsebzett, nyomorult férjjel szemben megvéd egy asszonyt, aki önbe szerelmes. Főhadnagy. Nem teszem. Nem játszom komédiát. Kelemen. De meg fogja tenni. Kényszeríteni fogom rá. Főhadnagy. Nem kényszeríthet semmire ezen a világon. Nem játszom komédiát, mert én nem vagyok szatócs, akinek az a főgondja, hogy a csávából most kikerüljön. Amit tettem, azt vállalom. Ez az asszony szeret engem és én hét éve küzdök érte, szenvedek, dolgozom, vérzem és harcolok, hogy méltó lehessek hozzá és egyszer eljöhessek érte. Most itt vagyok. Most megöleltem és reszketett a melle a mellemen. Most megcsókoltam és a szívemig égett a szája. Most megkérdeztem és úgy beszélt velem, mint az istenével, akit imád. És bennem felgyullad és végiglángol az én szomorú életem és felsikolt bennem az öröm és felviharzik bennem a gyerekkori szerelmem és itt erre jön egy cvikkeres úr és azt kívánja tőlem, hogy polgári megoldásokat csináljak és jön egy kis cvikkeres úr és nem érti meg és nem fogja soha megérteni, hogy e pillanatban már nem vagyok katona, nem tudom, hol vagyok, nem ismerek senkit és semmit és odadobok mindent és nem félek senkitől, és elborul előttem a világ, hogy ne lássak egyebet, mint az én szép menyasszonyomat, akiért eljöttem. _Hátra siet fel a lépcsőre._ Most, most verik itt a szívemben a dobok a mars-marsot, most az enyém az egész világ, és most viszem el a menyasszonyomat magamnak… Vilma _sikoltva_. Te szép, bátor katona! Főhadnagy. Búcsuzz el tőle! Vilma. Ilyennek álmodtam! Nem csalódtam benne! Főhadnagy. Búcsuzz el tőle! Vilma. Meghalok utánad! Kelemen. Vilma!!! _Pillanatnyi szünet, a főhadnagy két lépcsőt lejön._ Vilma _a férje vállára borul_. Meghalok utána, Jenő, meghalok utána. Kelemen _a haját simogatva, kérőleg_. Vilma! Vilma. Jenő… nem mehetek vele… én meghalok utána. Kelemen. Vilma… ezek csupa közhelyek… és vidékies, ez romantikus, ez gyerekes… ez szavalat… Vilma. Az én életemnek vége. Nekem össze van törve a szívem. Nekem bűnhődnöm kell azért, amiért nem vártalak meg. Főhadnagy _sejtve a bajt, komoran_. Én neked mindent megbocsátottam. Vilma. Nem mehetek el veled. Nem vártam rád. Hűtlen voltam hozzád. Másnak adtam a fiatalságomat… az első reszketéseimet… másnak hoztam gyereket a világra… _Keserves sírással…_ Mi maradt neked, te szép katonám, mi maradt neked az én szép fiatal életemből? Főhadnagy _mélyen, szomorúan_. Nem kérdezem. Itt vagyok. Érted jöttem. Vilma. Vidd el magaddal azt, hogy minden percemmel, mindenemmel imádlak. És hagyj engem veszni… szenvedni és megöregedni. Bűnhődni… Főhadnagy. Miért? Vilma. Mert nem hittem abban, hogy a szerelem minden… akkor… amikor még lehetett volna. _Szünet_. Kelemen _komolyan, szeliden_. Főhadnagy úr, én tisztelettel megkérdem önt, tudja-e, mi most a kötelessége? Főhadnagy. Tudom. Kelemen. Ne irigyelje tőlem azt, ami nekem ebből az asszonyból megmaradt. Én megigérem Önnek, hogy halálomig tiszteletben fogom tartani a bánatát. Vilma. Menj. Én örökké szeretni foglak. Lakáj _belép, fenn, balról_. Gróf Walmsdorff attasé úr őméltósága kéreti a főhadnagy urat a zöld szobába. Főhadnagy. Amit az attasé úr őméltósága a zöld szobában tőlem akar, azt már tudom. _Lakáj el._ Doktor úr, a nagyterem közepén fogok várni. Most már végigsétálhatunk a termeken. _Katonásan összeüti a bokáját és kisiet jobbra. Kelemen a támolygó Vilmát a bal fotelhez kíséri. Vilma a fotelbe ül és eltakarja az arcát a zsebkendőjével._ Kelemen _szomorúan, de boldogan_. Nem mentél vele. Nem mentél vele. Vilma. Nem mentem vele. Hát van rongyabb teremtés, van valami gyávább, alávalóbb, hálátlanabb, mint egy asszony? Kelemen. Ne kinozd magad. Ha szeretnéd, vele mentél volna. Nem szereted. Vilma _sírva_. Nem szeretem. Kelemen _jóságosan_. Az én utam ki van jelölve. Nekem jónak és okosnak kell lennem. Nekem meg kell téged hódítanom. Én nem kaptam érted sebeket. Én majd jó leszek hozzád. Vilma _a kezét nyújtja_. Légy jó… bánj velem… mint egy nagy beteggel. Kelemen. Csupa… közhelyeket mondott. De a temperamentuma vett le téged a lábodról. A tűz, amivel beszélt. Meg tudom érteni, hogy elforgatta a fejedet. Hát én ezt nem tudom. Én majd szelid és okos leszek. Vilma. Légy szelid és okos. Kelemen. És erről ne legyen többé szó köztünk. Én elfelejtem. Én el akarom felejteni. Te is akard elfelejteni. Vilma. Akarom. Kelemen. Jönnek az évek… jönnek komolyabb, tisztább, szebb örömek… a kis fiad… leszünk mi még nagyon, nagyon boldogok. Vilma _gépiesen_. Nagyon… boldogok leszünk… _Balról fenn jön egy lakáj, tányéron pezsgősvödörrel._ Titkár _a lakáj mögött megjelenik_. Bocsánat. Kelemen. Engem? Titkár. Nem, kérem… bocsánat, hogy erre járunk… de Malotti művész úrnak visszük a jégbehűtött híg tojást… és itt az öltözője… Kelemen. Kérem. Titkár. Gyerünk. _Jobbra, fenn a lakájjal el._ Kelemen. Most egy kicsit kipihened magad, angyalom, aztán megyünk erről a szerencsétlen helyről. Vilma. Igen… menjünk… itt olyan forró, olyan tikkasztó minden… minden olyan szép… Kelemen _megsimogatja_. És szép nyugodtan szólunk még a nagyteremben egy szót a főhadnagyhoz. Vilma _felrezzen_. Muszáj ezt? Kelemen. Hidd el, nem kívánnám… de muszáj. Majd megkérem az attasét, hogy ő is jöjjön velünk… így nem lesz olyan nehéz… Vilma. Jó… kérd meg… Kelemen. Hát maradj itt addig, szívem egyedül… pihenj egy kicsit… itt nem zavar senki… mind fönn vannak a hangversenyen… én megyek, beszélek az attaséval… _indul balfelé…_ nem kell valami? Vilma. Nem. Csak ne most mindjárt menjünk… kérd meg… az attasét, hogy csak öt perc múlva… csak tíz perc múlva… és ő is jöjjön velünk… Kelemen. Jól van, édesem. Vilma. Mért nevetted ki a levelet… Kelemen. Rosszul tettem. De olyan gyerekes volt. Vilma… visszajön… mint diadalmas katona… Kelemen. Hagyjuk, fiam. Vilma _érzéssel_… visszajön… vagy mint országok sorsát intéző nagy úr… _Kitéved a tekintete a bal 1. a kulisszába… mint… Rémülettel, csodálkozva, mintegy_ _megbabonázva emelkedik fel a fotelből…_ országok… sorsát… intéző… nagy… úr… _mereven néz arrafelé._ Kelemen. Pszt… _Indul arra._ Vilma… jön… Kelemen. Csönd, fiam… az attasé jön. Szedd össze magad. Én elébe megyek. _El bal 1._ Vilma _visszaül a fotelbe, de tovább néz ki arra_. Kis szünet. Kelemen _belép bal 1_. _Nyugalmat és vidámságot szinlelő hangon beszél hátra._ Itt van a mi betegünk, gróf úr… már várja méltóságodat… Attasé _belép bal 1_. _Megáll. Ugyanaz a szinész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, változtatás nélkül. Frakk, igen sok rendjellel._ Vilma _csodálattal nézi_. Attasé _nagyon nyugodtan, halkan, finoman, tapintatosan, mint valami jó doktor_. Csókolom a kezét, kedves jó nagyságos asszonyom… na, na, nyugodjunk meg egy kicsit… nincs semmi baj… _Vilma eltakarta az arcát._ Kelemen _a fotel mögött_. Arra kérjük gróf urat, hogy kegyeskedjék velünk jönni, majd amikor… azt a szomorú sétát… Attasé. De kérem… boldog vagyok, hogy szolgálatukra lehetek… kérem, rendelkezzenek velem… _Jobb 1. felé kíséri Kelement._ Kelemen. Én megyek, megnyugtatom a kegyelmes asszonyt… és nagyon kérem… Vilma _felemelkedve a fotelből, rémülten_. Jenő… Kelemen. Mi az, édesem. Vilma. Nem látod?… Kelemen. Mit? Vilma. Az arcát… az arcát… Kelemen _mosolyogva néz az attaséra_… Ne izgasd magad, szívem, a gróf úr… úgy-e, az ön kipróbált diplomáciájával… kicsit vigasztalja meg a mi betegünket… Attasé. De kérem. Kelemen. Az ön szavai bizonyára… Attasé. De kedves ügyvéd úr… Kelemen _már jobb 1-nél_. Igazán, mély hálámat kell… méltóságodnak… Attasé. De szót sem érdemel. Kelemen _el, jobb 1_. Attasé _cigarettát vesz elő, rágyujt_. _Leül a jobb fotelbe. Szünet._ Attasé _mindvégig halk, hideg, nyugodt, elegáns hangon, még az izgalmaknál is csak belül reszketve_. Asszonyom… amikor hét év multán viszontlátom… azt kell tapasztalnom, hogy… nemcsakhogy férjhezment… hanem már van egy főhadnagy is, aki a nyugalmát megzavarta. Vilma _leveszi arcáról a zsebkendőt, lassan átnéz rá és ismét rémülten látja ugyanazt az arcot_. Hét év… multán… Attasé. Megigértem, visszajövök. Ha nagy úr leszek. Itt vagyok. Vilma. Megigérte… itt van… és megbántott… Attasé. Nem akartam megbántani. Vilma. Mégis megbántott. Attasé. Soha nem vettem volna magamnak a jogot ehhez a mondathoz, ha nem nekem jut véletlenül a szerep, hogy a férje elől elvezessek egy tisztet, aki önt átkarolta. Vilma. Élek hét év óta… élet nélkül. Szerelem nélkül. Három év óta gyermekem van. Attasé. A legszebb álmom volt… ennek a gyermeknek az apja lenni. Vilma. Ne kínozzon. Attasé. Négy éve asszony? Vilma. Négy éve? Nem tudta? Attasé. A családom kiméletből nem írt meg nekem semmit Londonba. Mással nem leveleztem. Vilma. Miért? Attasé. Mert féltem, hogy magáról tudósítanak. Vilma. Olyan komolyan vette. Attasé. Oh, igen. Vilma. Nem is tud rólam semmit? Attasé. Nem. Az ura ügyvéd? Vilma. Az. Attasé. Csinos, kellemes, okos ember. Uri ember. Vilma. Az. Attasé. Jó férj? Vilma. Az. Attasé. Szereti? Vilma. Nem. _Szünet_. Attasé. Megcsalja? Vilma. Nem. Attasé. Asszonyom… megtisztel, ha még oly közel érzi magát hozzám, hogy… hazudik nekem. De büszkébb volnék, ha barátjának tekintene. És megmondaná az igazat. Vilma. Még mindig olyan jól tenniszezik? Attasé. Nem. Vilma. Kár. Attasé. Az utóbbi öt évben… amióta a hatalmak megcsinálták azt a nagy nemzetközi akciót… amelynek első terve az én szerény munkám volt… a szerencse oly karriert juttatott nekem, hogy… a tenniszt igazán abba kellett hagynom. Pedig nagyon szerettem. Vilma. És nagyszerűen játszott. Attasé. Azért még mindig köszönöm az elismerést. Vilma. Szivesen. Ami igaz, az igaz. Attasé… Megcsalja? Vilma. Nem. Attasé. Azt mondta, nem szereti. Vilma. Azt mondtam. Attasé. És fiatal, szép, még mindig a régi temperamentum. Vilma. Igen. Attasé. És mellette él. Soha másra nem gondol? Vilma. Gondolok. Attasé. Ah. Valami plátói, tiszta, költői epedés. Vilma. Az. Attasé. Barátjának tart még mindig? Vilma. Annak. Attasé. Hajlandó elfelejteni, a kis temesvári jogász nagy diplomáciai karriert csinált… hogy a közel jövőben pétervári nagykövet lesz… akar most olyan őszinte lenni hozzám, mint hét évvel ezelőtt a kis temesvári jogászhoz… Vilma. Nagyon szivesen. Attasé. Akkor megmondja a régi barátjának… nem kíváncsiságból kérdem, hanem, mindenek felett érdekel… higyje el… Vilma. Nos? Attasé. Ki az? Vilma. Kicsoda? Attasé. Az a plátói, tiszta, költői epedés? Ki az, akire gondol? _Kis szünet._ Kire gondol? Vilma _halkan_. Rád. Kelemen _jobbról megjelenik_. _Szünet_. A kegyelmes grófné már nyugodt. Ha akarsz, édesem… _Szünet_. Attasé. Néhány percet kérünk még, doktor. Kelemen _indul mögöttük a lépcső felé, de gyanakvóan_. Szóval még maradsz egy kicsit. Vilma. Igen. Kelemen. Jó. _El, fenn, balra, de visszanéz. Kis szünet._ Attasé. Nem tudom, jól értettem-e. Vilma. Rád. Rád gondolok minden napom minden percében. Attasé. Én azzal jöttem ide, hogy jó és kedves leszek magához, hogy a régi barátot meg fogja találni bennem, hogy… Vilma. Rád gondolok nappal. És éjjel. És hét év óta nem mégy ki a fejemből és tőled meleg a kezem, tőled mély a tekintetem és neked öltözöm és neked vagyok szép és tőled vagyok nyugtalan és szomorú mindhalálig. Attasé. Én az expresszen héttől tizenegyig jöttem Bécsből és egyében nem gondolkoztam, mint azon, hogy mit fogunk egymásnak mondani. Vilma. És rád gondolok, ha este lecsukom a szememet és rád gondolok, ha reggel felnyitom a szememet és rád gondolok, ha szép zenét hallok és rád gondoltam, amikor a gyerekem született. Attasé. Nagyságos asszonyom… engem… végtére is ki fog hozni abból a fojtott nyugalmamból… amelyben évek óta élek. Vilma. Nem tehetek róla. Mért jöttél ide. Attasé. Azt hittem, férjhez ment, elfelejtett. Vilma. Mért jöttél ide. Tudtad, hogy itt leszek. Attasé. Azt hittem, elmegyünk egymás mellett. Vilma. Mért jöttél ide. Attasé. Biztam az időben, a hét évben, a férjében, a gyermekében, az asszonyi hűtlenségben. Vilma. Mért jöttél ide. Attasé _csöndesen_. Mert… a mai napon… még mindig úgy szeretlek, mint hét évvel ezelőtt, amikor a búcsúzó levelemet megírtam neked. Vilma _elégtétellel_. Ezért jöttél ide. Attasé. Ezért. Vilma. Na végre. _Szünet_. Attasé. Most boldog vagy, hogy kiszedted belőlem a titkomat? Vilma. Nekem nem volt titok. Attasé. Hát… diadal. A nyugodt, hideg embert, aki a karrierjét annak köszönheti, hogy volt egyszer egy lány, aki elküldte és aki megtanította arra, hogy hogyan kell a legnagyobb kínlódásban a fogát összeszorítani és mosolyogni… ezt a hideg embert, aki tőled tanult meg mást mutatni, mint amit érez… ezt most leleplezted. Ez most itt ül a hideg és szenvedélytelen külsejével és a frakkja, a kordonja, a plasztronja alatt tisztán látszik a vérző szive, mint egy nagy égőpiros, rubintos rendjel. A legnagyobb rendjele. _Kelemen fenn balról jobbra nagyon izgatottan átlopódzik, középen megáll._ Vilma. Én adom érte a magam szívét. Attasé. Nem kell. _Feláll_. Vilma. Nem igaz, hogy nem kell. Attasé _Vilma felé indul, erre Kelemen jobbfelé megy_. Vilma. Soha nem jöttél volna ide, ha hét évvel ezelőtt meg nem irod nekem, hogy egyszer visszajösz értem… majd ha nagy rangod lesz… majd ha országok sorsát intézed… Attasé _most már mereven áll a Vilma fotelje mellett, arccal a közönség felé. Kelemen lesve a felső jobb kijáratnál_. Vilma. Ha szégyelled is, ha titkolod is, ha le is tagadod… azért állsz most itt, mert meg akartad nekem mutatni, hogy csinál a szerelem egy temesvári jogászgyerekből pétervári nagykövetet. Attasé. Nem. _Kézmozdulattal. Erre a mozdulatra Kelemen el._ Vilma. Még csak egyszer fogod mondani, hogy nem. Aztán többé soha. Az orosz cárnak elég jó leszel diplomatának, de nekem nem. Szeretsz és bánod, hogy férjhez mentem, hogy nem vártalak meg. Siratod. Attasé. Nem. Vilma. Ne add a hideget. Ki foglak hozni a sodrodból. Attasé. Nem. Vilma. Ez volt az utolsó «nem»… Mert egy vágyad van, csak egy, és ez az, hogy váljak el az uramtól és vigy magaddal… így, ahogy vagyok… hogy velem élhess, hogy udvarokba, királyok közé vezess, hogy onnan hazavigyél az öledben és sebeket csókolj a szerelmes számra. Mondd, hogy nem! _Hátrahajtja a fejét, élvezve, kedvesen._ Mondd, hogy igen. Attasé. Igen. Vilma. Hogy értem jöttél. Attasé. Igen. Vilma. Hogy megtartottad a szavadat… az utolsó, szép igéretedet… a gyerekkori esküdet… Attasé. Igen. Vilma. Igen, igen, igen… hogy értem dolgoztál… Attasé. Érted küzdöttem. A Balkánon egy kis ország elveszítette a függetlenségét… Vilma. Én érettem… Attasé. Igen. A történelem nem fogja megtudni soha, de te kitaláltad. Vilma. Milyen gyönyörű ez mind! Milyen szép ma éjszaka minden! Hadseregek mentek… Attasé _a cigarettájával játszva úgy, ahogy a naiv emberek egy hideg, kegyetlen diplomatát elképzelnek_. Hadseregek mentek nagy, vad hegyeken át. Ezer és ezer ember halt meg. Messzi falvakban özvegyek és árvák sírtak… ágyúk bömböltek… királyok és császárok virrasztottak a tábori sátrakban… és a pénz… milliók vesztek el… és milliók támadtak… Vilma. Szerelmes édes… gyerekkori pajtásom… Attasé. Olvashatta… a Katarina-hegyen volt a döntő ütközet. Húszezer ember ment föl… arra a hegyre… és tizenkilencezer… ott maradt. Csak… ezer jött le… hordágyon. Azt a részét a világ térképének… újra kellett rajzolni… csak azért… mert egy kis temesvári jogász meg akarta mutatni egy temesvári lánynak… hogy szereti. Ez az egész. Vilma _halkan_. Milyen szép. Ma éjszaka itt minden… szebb, mint a regényekben… Attasé. Soha többé ebben az életben nem lesz több diplomáciai sikerem, mert most akadt valaki… akinek kinyitottam a lelkemet… és aki a vérző embert meglátta bennem. Vilma. Tudtam, hogy el fogsz értem jönni. Attasé. És ha nem így jöttem volna? Ha mint koldus, cseléd jöttem volna? Vilma. Akkor is… Attasé. Akkor is? Vilma. Akkor is mennék veled, ahová hívnál. Attasé. Nincs veszteni való idő. Lehet, hogy ebben az életben csak ez az öt percünk volt egymás számára. Nekem holnap Bécsben kell lennem a külügyminiszternél… _e pillanatban belép hátul, fenn, jobbról Kelemen és lassan, lábujjhegyen megy a lépcsőig, azon le, egészen az attasé és Vilma mögé, kettejük közé, egészen közel…_ és holnapután Szentpétervárra utazom, ahol előzetes dolgaim vannak a nagykövetségen. Bocsásson meg, hogy ezt ily száraz üzletszerűséggel mondom, de nekem itt most el kell fojtanom minden szenvedélyemet. Itt nekem most cselekednem kell. És a pályám megtanított arra, hogy nagy dolgokban hidegen, röviden és habozás nélkül cselekedjem. Vilma. Félni kezdek tőled. Attasé. El akarlak vinni magammal a császárok és királyok közé. A felséges asszonyok közt légy te a legfelségesebb. Vilma. Az istenért… Attasé. A feleségem leszel. Vilma. El… akarsz… venni az uramtól… Attasé. El. Vilma. Örökre? _Kelemen most ért mögéjük._ Attasé. Te nem lehetsz az én szeretőm. Én téged nem szöktethetlek meg. Te ennek rendje és módja szerint el fogsz válni az uradtól. Vilma. Én… Attasé. Most te hallgatsz és én rendelkezem. Holnap elhagyod az uradat és elmégy édesanyádhoz lakni. Ott a törvény kedvéért hat hónapot töltesz. Ez alatt az idő alatt az uraddal megegyezkedel. Ma február negyedike van. Ötödikén hagyod el. Augusztus ötödikén megindul a válópör és hat hét multán, szeptember tizenkilencedikén jogérvényesen szabad vagy. Én szeptember huszadikán reggel érkezem meg vonaton. Kilenc óra harmincnégy perckor. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegy órakor az anyakönyvvezető elé megyünk. Valaki áll a hátam mögött. Vilma _rémülten_. Micsoda? Attasé. Ne fordulj hátra. Valaki áll a hátam mögött és minden szót hall, amit beszélünk. Vilma. Szent isten… ki lehet? Attasé. A nagyvilágban annyit hallgatóznak a szalonokban, mikor egy diplomata beszél, hogy nekem kifejlett érzékem van arra, megérezni, ha valaki lábujjhegyen a közelembe lopódzik. Nem szabad megfordulnod. Vilma. Szent isten… ha az uram. Attasé. Oly közel áll hozzám, hogy a lehellete melegét érzem. Meglehet, hogy az urad. Vilma. Akkor el vagyunk veszve. Attasé. Nem is lehet más. Az, hogy hallgat, azt bizonyítja, hogy az urad. Ha az utolsó mondatomnál jött, akkor is hallott mindent. De már régebben áll itt. Nem akartam a beszédemet megszakítani miatta. Most sem adom neki azt az előnyt, hogy hátrafordulok és ijedt, vagy kihívó arccal nézek rá. Meg kell értenie, hogy nem félek tőle. És neked most már nem kell többé egy kínos jelenetben megvallanod neki, hogy engem szeretsz, hogy elhagyod és velem jössz, mert most már ezt is tudja. Most már ezt is tudja rólad… _érzés nélkül, nyiltan, nyugodtan, kihívóan…_ szerelmes, édes, szép menyasszonyom. Kelemen _ugyanezen a hangon, belső izgalommal_. Az ön szerelmes, édes, szép menyasszonya ma este már odadobta magát egy katonának. Attasé. Ez árulkodás. Ez gyerekes. Kelemen. Az ön édes, szerelmes, szép menyasszonya nem is bűnös, hanem beteg. Az ön édes, szerelmes menyasszonya az én szegény, elveszett, beteg feleségem. Attasé. Volt. Kelemen. Az enyém a szégyene. Az enyém a szomorú, betegápoló tiszte. Attasé. Semmi nem az öné. Minden az enyém. Kelemen. Ön megcsalt engem, gróf úr. Attasé. Ön ezért a szóért számolni fog. Kelemen. Ön belopta magát a bizalmamba. Ön azzal maradt itt, hogy, hogy egy botrányt segít elsimítani. Ön visszaélt azzal, hogy ebben a palotában házigazda. Ön meglopta egy vendégét. Ön meglopta a legszegényebb vendégét. Attasé. Ha azért sérteget, hogy a pisztolya elé álljak, megmondtam, ott leszek. Kelemen. Ezt tudjátok. Lopni, aztán gyilkolni. Attasé. Ebbe a vitába nem követem. Vilma, légy erős és bízzál bennem. Kelj fel és menj haza vele. Holnap reggel pedig elmégy tőle. Kelemen. Nem megy el. Attasé. Elmegy. Kelemen. Nem adom. Attasé. Elveszem. Kelemen. Tőlem nem veszi el. _Balról az asszony mellé, szembeül az attaséval, megfogja Vilma kezét._ Vilma _remegve_. Jenő… Kelemen. Ön engem párbajban megölhet. És te akkor megtaníthatod a kis fiamat arra, hogy az apja gyilkosának azt mondja: apám. _Meggyőződéssel_. Más mód nincs, gróf úr. Attasé. Most feltehetném a menyasszonyomnak a nyilt kérdést: válasszon köztünk. De semmi kedvem önből mártirt csinálni. Nem töröm össze a szívét és én nem fogom önt lelőni. Ön életben marad. És ha én is, akkor az ön fia nekem azt fogja mondani, hogy bácsi. A menyasszonyom pedig most semmi nyilatkozatot nem tesz. A menyasszonyom holnap reggel elmegy az ön házából. Az embereim pedig délben fel fogják keresni önt. Óhajt tőlem még valamit? Kelemen. Nem. Attasé _Vilmához lép és kezet csókol neki_. _Fenn, balról jövet megjelenik négy lakáj, mindegyik kezében egy égő zsirandol. Utánuk jön a titkár egy szál hosszú, égő gyertyával._ Attasé. Mi ez a fáklyásmenet? _Mind megállnak és «előre arc»-ot csinálnak._ Attasé. Mi ez? Titkár. Alázattal, méltóságos gróf úr… e gyertyákat Malotti művész úr kérte az öltözőjébe, ahol most festi magát a Hamlet-előadásra és kevesli a világosságot. Attasé _már fenn a folyosón, Vilma felé_. Kezét csókolom. _Jobbra fordul és elmegy. A gyertyás menet nyomon követi és szintén el, jobbra. Mikor a titkár is eltünt a kijárón, balról, fenn megjelenik a grófné és utána_ _Micike. Micike kis fehér papirlapot tart a kezében._ Grófné. Édes gyermekem, hol maradnak maguk? _Lejön. Nagy sóhajtással._ Sokat már nem lehetett megmenteni, de amit lehetett, azt megmentettük. _Nézi őket._ Miért ez a nagy kétségbeesés? Hisz az imént már azt mondta, édes doktor, hogy megnyugodott! Nincs nagy baj. A vendégeink akarva, nem akarva, elhitték, hogy őnagysága rosszul lett. Most ezzel a tüntető sétával az utolsó suttogókat is el fogjuk hallgattatni. A főhadnagy úr a terem közepén áll és vár. Öcsém, az attasé, beszélt önökkel? Kelemen. Beszélt. Grófné. Nos, és rendbehozta a dolgot. Kelemen. Ezt rendbehozta. Jól rendbehozta. Grófné. Milyen hangon mondja ezt, doktor… Kelemen. A kegyelmességed öccse elcsábította a feleségemet. Grófné _rémülten_. Őrültséget mond! Kelemen. Elcsábította. Grófné _mint fent_. Ő is? Kelemen. Ő is. Grófné. Nem értem… azt kell hinnem, hogy doktor úr eszét elvette az izgalom. Kelemen. Nem volna csuda. Kegyelmes asszonyom, most már nekem mindegy, hogy mit mondanak az ön vendégei. Ami ma itt történt, az az én tragédiám. Tüntető séta. Szépen vagyunk. Grófné. De… Kelemen. Ön azt mondta, hogy a főhadnagy úr a terem közepén áll és vár. Grófné. Ott áll. Kelemen. Hát most odaállhat melléje várni az attasé úr is. Vagy talán ennél még egyszerűbb lesz az, ha én állok oda várni és a feleségem sétál arra a főhadnaggyal meg az attaséval. Kettővel. Ha ugyan addig három nem lesz belőle. Grófné. Mit beszél, doktor?! Kelemen. Vagy négy. Most már benne vagyunk. Grófné. Hogyan, az öcsém… az öcsém is… nagyságos asszonyom, ön beszéljen… igaz ez? Vilma. Igaz. Grófné _reszketve, de türtőztetve magát_. Micike méltóságos, legyen szíves mindent előkészíteni, ami az én rosszullétemhez szükséges. Mici. Már minden nálam van, kegyelmes asszony. Grófné. Az egyetlen férfirokonom, aki intézkedhetnék, bele van tehát keverve a botrányba. Nekem kell intézkednem. Micike, én azt hiszem jól cselekszem, ha doktor Kelemennét ezennel kiutasítom a házamból. Vilma _sírva fakad_. Mici. Jól teszi, kegyelmes asszony. Grófné. Doktor Kelemenné itt magát erkölcstelenül viselte. Kelemen. Grófné, kíméletet kérek a beteg számára. Grófné _gőgös gúnnyal_. Beteg? Kelemen. Nem bűnös. Ez az asszony beteg. Holnap Grác mellé viszem, szanatóriumba. Grófné _mint fent_. Beteg. Szanatórium. Édes doktor… ezt a legrosszabb helyen mondta egy arisztokrata házban. Mi tudjuk, mi az a szanatórium. _Egyre izgatottabban._ Ez nem betegség, doktor. Ez tisztességtelenség. Kelemen. Asszonyom, nem tűröm, hogy a feleségemet inzultálja. Grófné. Doktor Kelemenné foltott ejtett a házam tisztaságán… doktor Kelemenné a maga bűnös érzékiségében ezenfelül a családomig merészkedett… behálózta tulajdon öcsémet… nem tudom, nem anyagi érdekből-e… ez az asszony egy megvetésre méltó… Kelemen. Ne sértegesse! Grófné. Ez az asszony egy személy. Kelemen. Ez az asszony hat hónap mulva az ön sógornője lesz! Grófné. Mit beszél? Kelemen. Az ön nevét fogja viselni. Grófné. Az én nevemet? Kelemen. Azt, azt. Az öccséét. Ön a pétervári nagykövetnét sértegeti. Grófné. Micike… Mici. Minden nálam van, tessék bátran. Kelemen. Az ön öccse szavát adta neki, hogy szeptember huszadikán az anyakönyvvezető elé viszi. Grófné. Hazudik! Ki mondta ezt önnek!? Őnagysága? Kelemen. Sokkal jobb helyről tudom. Ezt nekem az attasé úr mondta, személyesen. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegykor. Én önt tisztelettel meghívom erre az esküvőre! _Elrohan._ Grófné _remegve_. Micike… lehet? Mici _üveggel a kezében_. Lehet, kegyelmes grófné. Grófné _halkan_. Ah! _Micire dől, aki üveget szagoltat vele._ Titkár _felülről sietve jön és széthúzza a függönyt_. Kegyelmes grófné… a Hamlet-jelenet következik Malotti művész úr énekével… _Rémülten_. Mi az? Mici. A grófné rosszul van. Fogja ezt. _Átadja a papirlapot._ Kérjen nekem két autogrammot a művésztől. _Kivezeti a grófnét._ Titkár _Vilmához_. Nagyságos asszonyom… figyelmeztetni kívánom, hogy Malotti művész úr azonnal keresztül fog menni ezen a hallon… A házi színpadra… mert az ő előadása következik… teljes jelmezben… nem szereti, ha látják… és ha nagyságod, amint gondolom, nem óhajt vele találkozni… _Látva, hogy Vilma nem mozdul…_ én szaladok… a tapsot megkezdeni… _Bal 1 elrohan._ Vilma _egyedül marad, homlokára szorított kézzel, lassan, fáradtan a lépcső felé indul._ _E pillanatban leghátul, legfelül az emeleten megjelennek a lakájok az égő gyertyákkal. Kettő-kettő jobbról-balról jön le a nagy lépcsőn, utánuk affektáltan jön le Hamlet-fekete kosztümjében Malotti. Mikor a színpadi lépcsőn is lejött, megáll. Mögötte egyenes sorba állnak a lakájok. Ugyanaz a színész, mint Szabó. Borotvált arc, változatlan._ Malotti _halkan, affektáltan_. Soha… sehol… senkinek… semmikor… nem énekeltem egy házi hangversenyen… teljes kosztümben… négyezer koronán alul… csak mert tudtam, hogy te… hogy te itt leszel… azért jöttem el ide… háromezerötszázért… eljöttem, érted jöttem! Vilma. Tudtam, hogy értem fogsz jönni… megírtad… mint világhírű művész fogsz értem jönni… életem! Boldogságom! Tudtam!… _Egy lépést tesz feléje._ Malotti. Nicht vor den Dienstboten. Vilma _elragadtatva_. Milyen szép vagy. Malotti _affektált mozdulattal elküldi a lakájokat, akik bal 2 kivonulnak_. Csak egy perc időm van, Vilma… a teremben már vár a buta tömeg… már lázban ég, hogy engem láthasson. Csak egy perc… megigértem… hát itt vagyok, érted jöttem, egyetlen szerelmem… Enyém a hír, a dicsőség, a kincs… az egész világ… és én mindent a lábad elé akarok dobni… Vilma. Milyen forró a suttogásod… Malotti. A hangomat kímélem, édesem. Hét hosszú évig tanultam, küzdöttem Amerikában, csak hogy világhírű ember lehessek. Az utcán énekeltem egy kis románcot, amivel híressé lettem, azt, hogy «Légy szerelmes párom!» Kis lebujokban folytattam… polgári házaknál hitvány kis pénzekért énekeltem… a «Légy szerelmes párom»-at, csakhogy megismerjenek… nem magamért… teérted. Az olasz nevemet is azért választottam, hogy ne tudj rólam semmit. Vilma. Ilyennek képzeltelek. Malotti. Milyennek? Vilma. Ilyennek. Malotti. Ilyennek. Hát ilyen is vagyok. Amerikai karrier. Vilma. A legszebb. Malotti. Az Unio elnöke barátom. Csizmatisztító volt. A legnagyobb ujság főszerkesztője előre köszön. Medvecukrot árult. Csupa amerikai karrier. Az acéltröszt elnöke hozzám akarta adni a lányát. Cipőzsinórral kezdte. Amerika. Visszalöktem. Két évvel ezelőtt meghivott próba-éneklésre a Metropolitain igazgatója. Putzpasztával kezdte. Amerika. Próbát énekeltem… szerződtettek… kilencedik baritonista voltam… Vilma. Hány között? Malotti. Kilenc között. – De nem tudtak ellenem tenni semmit… hiába volt minden intrika, egyre följebb és följebb emelkedtem a sorban, pusztán csak a tehetségemmel. A nyolcadik elvett egy milliomos lányt, én lettem a nyolcadik. Elcsaptak egyet, én lettem a hetedik; megvesztegettem a rendezőt, én lettem a hatodik; beteg lett egy, ötödik lettem; megszökött egy, negyedik lettem – pusztán csak a tehetségemmel… egyet elgázolt a villamos, harmadik lettem; egy nyugdíjba ment, második lettem, és végre, ah végre tavaly én lettem az első, mert az első baritonista elvesztette a hangját. Vilma. És mit csinált szegény? Malotti. Elment tenoristának. – Így csináltam hét év alatt karriert… nem hiuságból, mert utálom a dicsőséget, nem pénzvágyból, mert undorodom a pénztől… nem Párisnak, Berlinnek, Londonnak, New-Yorknak, Chicagonak, hanem… Temesvárnak. Neked. Vilma. Édes… hű szerelmem… tudtam, tudtam, bíztam benned… tudtam, hogy eljösz értem… és jókor jöttél… mikor a legszerencsétlenebb vagyok… vigyél, vigyél el innen… vigyél magaddal… Malotti. Nincs forróbb vágyam… mint hogy felemeljelek magamhoz a magasba… Titkár _belép balról, izgatottan_. Tisztelt művész úr… Malotti. Menjen. Titkár. A közönség… Malotti. Takarodjék. Nem látja, hogy munkában vagyok? Titkár. De türelmetlen… tapsol… Malotti. Tapsoljon! Várjon! Menjen! Titkár. De kérem… Malotti _komikus hisztériával_. Idegessé tesz. Idegessé tesz. Ha még egy szót szól, nem lépek fel. Titkár. Jaj, egy szót se szóltam. _Kirohan, kezével a száján._ Vilma. Menj… menj… arass dicsőséget, tapsot… nekem… Malotti. Nem… előbb tudd meg… hogy imádlak… hogy el akarlak vinni magammal… nem pusztán feleségemnek, aki szorongva lesse a férje tapsait… nem! A szent művészetben légy szerelmes párom!… Ki foglak képezni. Taníttatni foglak. Színésznő, énekesnő leszel… és hűségedért jutalmul meg fogod velem osztani a tapsokat! Nem fogok fellépni, csak veled! Csak veled fogok játszani a színpadon… a tapsok, a csodás melódiák forró levegőjében, ezer meg ezer bámuló ember ízzó szeme előtt, ott, ott, a fényben ragyogó színpadon, a szent művészetben légy szerelmes párom… és nem, nem otthon a szobában, hanem amikor a szerepem szerint magamhoz vonlak fényes, lovagi jelmezben, ezer lámpa tündöklésében, mikor a trombiták férfias vágyat harsognak, hogy dobog belé mindenki szíve, mikor a hegedük kéjesen, édesen zokognak fel, szerelmet, örök gyönyörűséget dalolva millió ember reszkető lelkébe, hogy viharként zúg fel a taps fergetege, akkor, a szent művészetben, édesem, akkor légy szerelmes párom, akkor, ott, a tapsolva ordító világ szemeláttára akarlak megcsókolni, akkor,… ott… a szent művészetben… _a túlságos lelkesedéstől egyszerre átmegy a teli tüdővel való éneklésbe…_ légy szerelmes párom, légy szeherehelmehes páháhá, rohohom!!! _Egyet lép előre a sugólyuk felé, keblét kitárva a közönségnek, mint az olasz énekesek a magas cé után._ Vilma _aggódva_. Kíméld a hangodat, szerelmem. Malotti. Elragad a hév… magával ragad az érzés… Vilma _mint fent_. Talán jeges tojást, szívem? Malotti. Már ezt is tudja! Milyen feleség! Titkár _megjelenik_. Művész úr… ha nem csalódom, téved a helyiségben… ön itt énekel és a közönség máshol várja… Malotti _lelkesen_. Mit nekem most közönség! _A kegyelmes asszony és Mici bal 1 belépnek._ Titkár. Könyörgöm, művész úr… Vilma _boldogan_. Menj, menj édesem… várlak… Grófné. Művész úr… Malotti. Mit nekem közönség, mit nekem taps, mit nekem a világ minden pénze és dicsősége, mikor… _Vilmára mutat sugárzó arccal…_ az én édes szép szerelmem szeret engem… mikor az én szép szerelmem… Grófné _sikoltva_. Ah! Micike! _Az üvegek után nyúl._ Mici _kétségbeesve_. Nincs nálam. _Felháborodva_. Erre már igazán nem számítottam, grófné. Grófné _szédülve_. Mi ez? Mi ez? _Kitámolyog Micivel._ _Fenn, balról megjelenik Kelemen, karján Vilma belépőjével._ _Lenn a bal fotel előtt Malotti megfogja Vilma kezét._ Titkár _felrohan Kelemen elé, hogy visszatartsa, ágálva, hadarva_. Ügyvéd úr… az istenért… tűrtöztesse magát… Kelemen. Mi az? Titkár _mint fent_. Ügyvéd úr… egy nagy szerencsétlenség… Kelemen _lefelé jön_. Titkár. Ügyvéd úr… legyen erős… készüljön el a legrosszabbra… Kelemen _eltolja az útjából_. Mi az? Titkár _őrülten rohan el, a fejét fogva_. Vilma _bátran, felfelé nézve, mintegy álomban_. Értem jött, ahogy megírta a levelében, értem jött, mint világhíres művész… királyabb a királynál… szebb mint a legszebb… értem jött és magával visz… Kelemen _megremeg, a földre ejti a belépőt_. Malotti. Ki ez az ember? Vilma. Az uram. Malotti. Te férjhez mentél? Vilma. De téged… téged szeretlek… veled akarok menni… _A titkár dult arccal támolyog be._ Malotti _rogyadozva, zokogó színész hangon_. Titkár úr… vezessen a színpadra… titkár úr… most szükségem van a tapsra, a mámorra… titkár úr… én csalódtam a nőkben… jőjjön… hadd keresek vígasztalást a művészetben!… _El. Belép Ritterné._ Vilma _dacosan_. Ha nem lehettem a felesége, a szeretője leszek! Vele fogok menni, utána szaladok, mint a kutya, könyörögni fogok, hogy tűrjön meg maga mellett! Kelemen _Ritternére borul_. Mama! _Zokog_. Ritterné _Kétségbeesve_. Drága vőm… legyen erős… vigyük, vigyük el szegény lányomat… mindent tudok… Kelemen. Mama! Ritterné. A grófné ájultan fekszik. A vendégek mindent tudnak. Vilma _mintegy tranceban, átszellemülten_… Nem vártam meg… nem hittem az utolsó igéretének… férjhezmentem a férjhezmenésért… pesti ügyvédné akartam lenni… Ritterné. Édes fiam… ne hallgasson szegényre. Kelemen. Mama… vigyük el innen… vigyük el szegényt. Vilma _mint fent_… de nem jött vissza hiába, mert az övé lesz az életem, mindenem… ha nem lehettem a felesége, a párja… a szeretője leszek… az alázatos, bűnbánó szeretője… térden csúszva megyek utána… vele… a fénybe… a diadalba… Ritterné. Drága vőm… el kell innen mennünk… Kelemen. Szegény kis fiam, szegény kis gyerekem. Ritterné. Jenő… legyen férfi… én megyek a ruhákért… kocsit hozatok… visszük haza… maradjon addig vele… legyen erős… legyen irgalmas hozzá… _Elrohan_. _Kelemen a bal fotelhez vánszorog, belerogy._ Vilma _A színpad közepén áll, átszellemülten_… Most énekel… édes, forró hangon… a szíve velem van tele… az én lelkem énekel belőle… az én szerelmemtől meleg a hangja… a milliók nekem tapsolnak… minden, minden asszony engem irigyel! _Lassan megy a férje felé._ Ki vagy te szomorú ember, ki vagy te megcsalt ember? Hát nem láttál, nem éreztél mindent ma este, a vendéglőben… Hát nem olvastad a levelét?… a szegény, szerelmes utolsó levelét?… Hát nem tudtad, hogy értem fog jönni? Hát elhitted, hogy már nem bánom, hogy már nem tudom, hogy már nem szeretem?… Ah! _Végigsimítja_ _a homlokát._ Mi ez? Ez valami más… mert ez szebb, mint az élet… _Kelemen a székbe van rogyva, összetörve, szótlanúl, eltakart arccal. Kis szünet._ _Jobbról 1 előlről öt egyformán öltözött lakáj jön be libasorban, nagyon nagy ezüst tálcákkal. Az első szendvicseket és süteményeket visz, a második gyümölcsöt, a harmadik likőrös üvegeket és kis poharakat, a negyedik pezsgővel tele talpas poharakat, az ötödik vegyesen limonádéval és oranzsáddal teli poharakat. A lakájok, amint jobb 1 belépnek, azonnal hátat fordítanak a közönségnek és mennek fel a lépcsőn, hátul középen be és balra el. Még mind az öt látható a szinpadon, amikor Vilma megszólítja az utolsót, az ötödiket, aki már két-három lépcsőfokot ment fel a színpadi lépcsőn._ _A következőkben Kelemen lassan felfedi az arcát, gyanakodva, érdeklődve nézi nejét és a lakájt._ Vilma. Kérem… _Mind az öt lakáj megáll._ Vilma. Egy pohár oranzsádot kérek… _A négy első lakáj kimegy. Vilma a lépcső felé lép._ Vilma. Egy pohár… Ötödik lakáj _megfordul_. _Ugyanaz a színész, mint Szabó, borotvált arc, változatlanul._ Vilma… Oran… _megrezzen, a torkán akad a szó._ Ötödik lakáj. És ha mint… koldus… szegény cseléd… Vilma _halkan, szótagolva_… egy pohár… oran… zsádot… Ötödik lakáj. Ha így… mint szegény cseléd… jövök vissza érted… Vilma _a pohár után nyúl, elveszi_. Ötödik lakáj… akkor is? Vilma _halkan_. Akkor is. Ötödik lakáj. Nem lett belőlem… semmi. Elmentem azzal, hogy… emlékszel? Vilma. Emlékszem. Ötödik lakáj… hogy győztes hadvezér… hogy hatalmas nagy úr… hogy világhíres művész leszek… és visszajövök érted… Vilma. Visszajösz… Ötödik lakáj… és itt vagyok… és nem lett belőlem semmi. És inas lettem. És senki nem vagyok… semmi nem vagyok… lakáj lettem… Cseléd vagyok. Vilma. Szép vagy. Ötödik lakáj. Azt mondja a kegyelmes asszony is. Vilma. Hűtlen lettél… hozzám? Ötödik lakáj. Élni csak kell. De a szegény, hallgatag cseléd szive örökké a tied, te fényes uriasszony. Vilma. Vigyázz… az uram… észrevesz… Ötödik lakáj. Én nem félek senkitől. Vilma. Beállasz hozzám… itt hagyod… ezt a házat… Ötödik lakáj. Itt… százhúsz korona… Vilma. Pfuj. Ötödik lakáj. Én nem vagyok dzsentlmen. Vilma. Igy kell látnom téged. Ötödik lakáj. El hagytál veszni. Ide hagytál jutni. Vilma. Szép vagy. Ötödik lakáj. Azt az első komorna is mondja. Vilma. Az is? Ötödik lakáj. Féltékeny vagy? Vilma. Elbizakodott vagy. Ötödik lakáj. Bujtam előled. Vilma. Mit szégyeltél? Ötödik lakáj. Ezt a tálcát… amit a kezemben tartok… amit szeretnék… _egyre hevesebben, de fojtottan…_ most… a földhöz vágni… Vilma. Az istenért… nyugodtan… Ötödik lakáj. Félsz tőlem? Vilma. Nem. Ötödik lakáj. Tudnál… Vilma. Tudnálak. Ötödik lakáj. Megírtam… Vilma. Emlékszem. Ötödik lakáj. És így is?… Vilma. Igy is. Ötödik lakáj. Igazán? Vilma. Igazán. Ötödik lakáj. Nagyon? Vilma. Mindhalálig. Ötödik lakáj. És… Vilma. Hagyd itt őket… Ötödik lakáj. Holnap. Vilma. Holnap. Ötödik lakáj. Szerelmem!… Vilma. És ha… Ötödik lakáj. És ha?… Vilma. És ha… az utca sarokban… és ha… Ötödik lakáj. És ha? Vilma. És ha a börtönben… Ötödik lakáj. Beszélj… beszélj… Vilma. Nem… lehet… _lassan visszateszi a poharat…_ üres… a pohár… menj most… Ötödik lakáj. Igyál még egyet. Vilma. A férjem. Ötödik lakáj. Nem bánom. Vilma. Menj. Holnap. Menj! Ötödik lakáj. Nem. Vilma _hangosan_. Köszönöm! _Súgva_. Szeretlek. _Hangosan_. Elmehet! Ötödik lakáj _mozdulatlanul áll_. Vilma. Mehet. _Otthagyja, a férjéhez megy._ Ötödik lakáj _nem mozdul_. Vilma _Kelemenhez nagyon idegesen_. Mit nézel?… Gyere kérlek… vegyük a ruháinkat… és menjünk… Kelemen _mereven nézi a lakájt_. Vilma _majdnem hisztérikusan_. Gyere kérlek… mit nézel?… Menjünk!… _Elsiet balról._ _A lakáj mozdulatlanul áll és előre néz. Kelemen a fotelből ugrásra kész mozdulattal fixirozza a lakájt. Szünet._ Kelemen _a fotelből_. Hallotta? Ötödik lakáj _mozdulatlan. Nem felel._ Kelemen. Elmehet. Takarodjék. Ötödik lakáj _mozdulatot tesz Kelemen felé_. Kelemen. Miii? _Fenyegetőleg áll fel._ Ötödik lakáj _farkasszemet néz Kelemennel_. Kelemen. Hogy mert… hogy mertél szólni a feleségemhez? Ötödik lakáj _mozdulatlan_. Kelemen. Hogy merted megszólítani a feleségemet? Ötödik lakáj. Ne tegezzen. Kelemen. Te!!! Ötödik lakáj. Ne tegezz! Kelemen. Te rongyos. Te szolga. Ötödik lakáj. Ha én leteszem ezt a tálcát… Kelemen. Mit merészeltél mondani a feleségemnek? Ötödik lakáj. Nincs felelet. Azért vagyok itt, hogy italokkal szolgáljak. Tessék. Limonád és oranzsád. Kelemen _fenyegetőleg, közel megy hozzá_. Mit mondtál? Mit mondott? Ötödik lakáj. Semmit. Kelemen. Diszkrét vagy? Ötödik lakáj. Ne tegezz. Kelemen. Diszkrét vagy? Ötödik lakáj. Az is vagyok. Kelemen. Te cseléd. Ötödik lakáj. Az is vagyok. Kelemen. Hogy mertél… Ötödik lakáj. Ő szólitott meg. Kelemen. Hazudsz. Ötödik lakáj. Szeret. Kelemen. Tee… Ötödik lakáj. Szeret. Kelemen. Te… Ötödik lakáj. Szeret… szeret… és te nem tehetsz semmit… hét évvel előbb csókoltam meg a száját, mint te… és ha itt most az arcomba vágsz, ha megöklözöl… ha megrugsz… ha széttépetsz a kutyáiddal… akkor is minden hiába… mert a szép úri dáma a gyerekkori pajtásába szerelmes… még ha százszor lakájjá züllött is… és én kinevetlek téged, doktor Kelemen, mert velem nem párbajozhatol, engem nem lőhetsz agyon doktor Kelemen, mert én nem vagyok úr… hála istennek… doktor Kelemen… én csak cseléd vagyok és engem csak véresre lehet verni, vagy el lehet csapatni… de én életben maradok és szeretem a feleségedet és a te feleséged engem szeret, mert én vagyok a férfi és nem te… doktor Kelemen. Kelemen. Te el fogsz takarodni! Ötödik lakáj. Elcsapathatsz. Kelemen. El foglak. Ötödik lakáj. Megyek máshova. Akkor is szeret. Kelemen. Kidobatlak!! Ötödik lakáj _vállat von_. Rajtad nem segít. Kelemen. Azonnal… _jobbról lefelé indul…_ takarodni fogsz… innen… Korbáccsal veretlek ki… _elrohan jobbról._ Ötödik lakáj _egyedül marad, mereven áll a tálcával és vállat von. Gőgösen mosolyog. Megint vállat von. Vár._ Vilma _balról bejön, belépőben, távozásra készen_. Ostoba vagy. Ötödik lakáj. Nem félek tőle. Vilma. Jöhettél volna hozzám… holnap… Ötödik lakáj. Megtalálsz így is. Vilma. Szegény édesem… Ötödik lakáj. Ne sajnálj. Vilma. Szeretlek. Ötödik lakáj. Hazudsz. Vilma. Örökké. Ötödik lakáj. Hazudsz. Vilma. Nem hazudom. Ötödik lakáj. Akkor… _egy lépést tesz._ Vilma. Akkor? Ötödik lakáj. Megcsókolsz. Vilma. Nem. Ötödik lakáj. Megcsókolsz. Vilma. Ne bánts. Ötödik lakáj. Itt, azonnal. Vilma. Várj. Ötödik lakáj. Azonnal. Vilma. Ne ölj meg… Ötödik lakáj. Ha én leteszem a tálcát… Vilma. Istenem… Ötödik lakáj _emelt hangon_. Ha én a tálcát leteszem! Vilma _szerelmesen_… Gyere!… Ötödik lakáj _leteszi a fotelre a tálcát_. Vilma. Nos… hiszed… hogy… szeretlek? _Ráborul_. Ötödik lakáj. Te szép, hűtelen uri dáma! _Baloldalt, egészen elől, átkarolja és hosszan ajkon csókolja._ _Jobb 2-ből sietve jön Kelemen, grófné, Mici és titkár._ Titkár _rémülten_. Én épp most… jönnek a hangversenyről!!!… _Rohan a lépcsőn lefelé._ Grófné _felsikolt_. Ötödik lakáj _durván_. Mit bámulnak? Hát szeretjük egymást! Most már úgy is mindegy! _Vadul megint a keblére kapja Vilmát és szájon csókolja._ Kelemen _feléjük indul felemelt ököllel_. Megöllek! _Künn nagyon erős kopogás. Kelemen megáll. Lakáj elereszti Vilmát, mind arra néznek. Újra erős kopogás._ A kisasszony hangja _erősen_. Nagysága! _Szünet, kopogás. A színpad fokozatosan sötétedni kezd._ A kisasszony hangja. Nagysága kérem. _Egyre sötétedik. Egészen koromsötét van,_ _semmit se látni. Kopogás, most már rendesen._ A kisasszony hangja _rögtön a kopogás után, egyszerűen, közvetlenül, de hallhatóan._ Nagysága kérem… tessék felkelni… már háromnegyed tíz! Függöny. HARMADIK FELVONÁS. _Kelemenék előbbi szobája úgy, ahogy Vilma elaludt benne. Vilma a kanapén fekszik és alszik. Sötét van. Kopogtatás a hátsó ajtón és a kisasszony hangja: «Nagysága kérem, tessék felkelni.» Aztán a hátulsó bejárat-ajtó kinyílik, látjuk a lámpavilágos előszobát, amelyből belép a kisasszony._ Kisasszony _belép, nyitva hagyja az ajtót, odalép az alvó Vilmához. Halkan, gyöngéden._ Nagyságos asszony… _Szünet_. Kisasszony. Nagyságos asszony… háromnegyed tíz. Vilma _felriadva_. Nem… nem!!! _Kis szünet._ Kisasszony. Nagyságos asszony… tessék felkelni… háromnegyed tíz… meggyujtom a lámpát… _a falhoz megy és felsrófolja a csillárt. Világosság. A kanapéhoz_ _megy_. Háromnegyed tíz… mélyen tetszett aludni… Vilma _riadtan_. Tessék? _Felül_. Mi? Igen. _Elsimítja a haját a homlokából._ Igen. _Nagyot sóhajtva lélekzik fel. Szünet._ Igen. Kisasszony. Milyen mélyen el tetszett aludni. Vilma. Igen. _Szünet_. Hány óra? Kisasszony. Háromnegyed tíz. Vilma _gépiesen_. Háromnegyed tíz. _Lehajtja fejét a kanapé karjára._ Kisasszony _miután várt egy kicsit_. Ideje már felöltözni nagyságos asszony… mindent előkészítettünk a hálószobában… és a szakácsné is ott van a könyvvel… hogy tessék vele számolni és a spejzból kiadni… Vilma _álomittasan_. Az uram… Kisasszony _kissé csodálkozva Vilma viselkedésén_. A nagyságos úr a szalonban ír. Vilma. Ír. Kisasszony. Ott dolgozik… majd… _csudálkozva_ szólok neki, hogy fel tetszett ébredni… _el balra._ _Vilma egy kicsit maga elé néz, aztán ismét, összegubbaszkodva a kanapé balkarjára rejti a fejét. Szünet._ _Kelemen a kisasszony által követve belép balról, bálra öltözve, csak a frakk helyett házi kabát van rajta. Aktákat tart a kezében._ Kelemen. Hát te még itt vagy? Azt hittem, már rég öltözködöl. Vilma _felriad_. Nem… nagyot aludtam. Kisasszony _kimegy az előszobába_. A szakácsnét beküldöm a hálószobába. Kelemen. Jó volt? Vilma. Jó. Kelemen. Én már nekiöltöztem a milliónak… _lerakja az aktákat az íróasztalra…_ most egyszerre lámpalázam lett… kezdek félni attól az attasétól… Vilma. Kitől? Kelemen. Az attasétól. Az ember sohse tudhatja… Vidám ember? Komoly ember? Jó ember? Rossz ember? Minden tőle függ. Légy te is kedves hozzá. Vilma. Jó! Igen. Kelemen. Na menj, fiam. _Szobalány belép._ Szobalány. Nagyságos úr kérem… _Névjegyet tart…_ ez az úr van itt… Kelemen. Egy úr? Ilyenkor? Mondta, hogy itthon vagyok? Szobalány. Én mondtam, hogy este nem tetszik senkit fogadni, de ő bocsánatot kért, hogy sürgős… és hogy mondjam, hogy Leviczky úrtól jön, Temesvárról. Kelemen. Leviczkytől? Az más. _Elveszi a névjegyet. Megnézi. Hallgat._ Vilma. Ki az? Kelemen _Odaadja a névjegyet_. _Vár, míg Vilma megnézi._ Szabó György. Vilma. Leviczkytől? Kelemen. Úgylátszik. Vilma. Én megyek, várj… _Indul._ Kelemen _Vígan_. Miért? Most meg fogom neked mutatni, hogy teljesen kigyógyúltam. Maradj itt. Fogadd te is. Vilma. Nem. Nem vagyok rá kiváncsi. _Az ajtónál._ Kelemen. Nem… most meg kell tenned nekem azt a szívességet, hogy itt maradsz… vagy később bejösz… vizsgázni akarok… meg akarom mutatni… Vilma. Milyen gyerek vagy… Kelemen. Bejösz? Vilma. Ha akarod? Kelemen. Be foglak hívni. Jó? Vilma. Nem bánom. Kelemen _Szobalányhoz_. Bocsássa be. Vilma _El, balra_. _Szünet_. Szabó _belép_. Jó estét kivánok. Kelemen. Jó estét. Doktor Kelemen… Szabó. Szabó vagyok… ezer bocsánat, ügyvéd úr, hogy késő este zavarom… tulajdonkép csak holnap délelőtt akartam eljönni bemutatkozni… megtehettem volna a hotelben is, ahol együtt vacsoráztunk, de ott nem tartottam illendőnek zavarni… mikor vacsora után fölmentem a szobámba, ott találtam ezt a dringend táviratot, amit a főnököm küldött Temesvárról… _táviratot vesz elő_. Kelemen. A főnöke? Szabó. Dr. Leviczky Károly. Kelemen _átveszi a sürgönyt_. Önnek dr. Leviczky a főnöke? Szabó. Három hónap óta… én vezetem az irodáját. Két évig Aradon voltam és most… hazamentem… Kelemen _Olvas_… «Azonnal felkeresse Kelement értesítse torbágyhalmi kaszáló értéke tévesen fölvéve attasénak kaszáló nem említendő, még estély előtt jelentkezzék, választ telefonáljon. Szabó. A principálisom úgy gondolta, hogy… Kelemen. Hogy ezt tudjam, mielőtt még az attasénál lépéseket teszek… Köszönöm… _Benéz a táviratba…_ «bővebbet levélben.» Szabó. Azt hiszem ebben a levélben benne lesz az információ is, amit Rákay képviselő úr adott a keresztszegi komplexumról. Kelemen. Ön, úgy-e… temesvári… Szabó. Az vagyok. Kelemen. Hogy… nem ismertem… Szabó. Most… hét évig nem voltam otthon… Párisban éltem… aztán… Balassagyarmaton voltam… és három évig Aradon… Kelemen. De persze… a szülőváros… Szabó. Hát igen… a szülőváros. Kelemen. Most ott is marad. Szabó. Nem… most… Pesten maradok. Kelemen. Pesten? Hát az iroda? Szabó _mosolyog_. Hát épen… ebben az ügyben… Kelemen. Milyen ügyben? Szabó. Ebben a bérleti… ügyben… Ezt is a levélben írta meg a principális… hogy engem bizott meg… én legyek az, aki az ügyvéd úr irodájában… Leviczkyt képviselni fogom… ő úgy gondolta, hogy amíg ez a közös üzlet végleg lebonyolítva nincsen… és hát ez legalább egy fél esztendő… addig én… hát itt dolgoznám ügyvéd úrnál… Kelemen. Itt, nálam? Szabó. Az irodában… ez az egész dolog az én resszortom, és ha akad itt egy iróasztal… Kelemen. Hogyne, hogyne. _Kis szünet._ Szabó. Hogy neki is könnyebbség és… ügyvéd úrnak is… Kelemen. Hogyne. _Kis szünet._ Szabó. És ha meg méltóztatik engedni,… hogy most innen… az irodából telefonáljak neki… innen lehet interurbán… Kelemen. Kérem. Hogyne. _Csönget_. Szabó. Bocsásson meg, hogy ilyen szokatlan időben… de… Kelemen. Kérem. _A belépő szobalányhoz._… Az irodai telefont mutassa meg az ügyvéd úrnak… Szabó. Még nem ügyvéd… fájdalom… csak doktor. Kelemen. A doktor úrnak. _Szabó a cseléddel el._ Kelemen _a bal ajtót kinyitja_. Vilma… Hogyan… te nem öltözködöl, fiam? Vilma _belép_. Édesem… azt mondtad, be kell jönnöm… addig nem kezdhetek öltözni… és ha meg nem jövök be, még azt mondod… hol van az az úr? Kelemen. A telefonnál. Vilma… még azt mondod, hogy talán zseniroz a vele való találkozás… hát… Hova telefonál innen? Kelemen. Temesvárra, Leviczkynek. Vilma. Leviczkynek? Kelemen. Dr. Szabó úr három hónap óta Leviczkynek az irodavezetője… _Vilma az iróasztalhoz ül._ Vilma. És mit keres Pesten? Kelemen. Nem tudom, édesem, ugyanazzal a hidegvérrel fogod-e fogadni ezt a hírt, mint én, de… ez az úr… most… épen ebben a minőségében… hat hónapig itt fog dolgozni… az én irodámban. Vilma. Hat hónapig? Kelemen. Igen. _Kopogtatás._ Kelemen. Szabad. Szabó _belép_. Bocsánat… a telefonszámot… _Meglátja Vilmát._ Kezét csókolom. Vilma. Jó estét, Szabó. Szabó _zavarban_. Bocsánat… nagyságos asszonyom… a központ az önök telefonszámát… Kelemen. Százkilencvenhét-huszonhat. Szabó Száz… kilencvenhét? Vilma _az iróasztalon felirja_. Majd felírom. 197–26. _Átadja._ Szabó. Köszönöm szépen. _El. Szünet._ Vilma. Hogyan? Hogy hat hónapig… miért? Kelemen. Mint a Leviczky megbizottja. Vilma. És miért hat hónapig? Kelemen. Amig a bérleti história lebonyolódik. _Tettetett vígsággal._ Hát ha valamiből, fiam… ebből láthatod, hogy nem félek tőle. Itt lesz egész nap és este… szinházba fogjuk vinni. Vilma. Arra semmi szükség sincs. _Kopogtatás._ Kelemen. Szabad! Szabó _belép_. Följegyezte a számot… Öt perc mulva megkapom Temesvárt. Kelemen. Tessék helyet foglalni addig. _Csönget._ Szabó. Köszönöm… de igazán nem szeretném… Kelemen. Mit? Szabó. Zavarni… Kelemen. Ugyan kérem, bennünket nem zavar. _A belépő szobalányhoz._ A konyakot hozza be. Szobalány. Igenis. _El. A következőkben behozza és leteszi a konyakot kis poharakkal._ Kelemen. Cigarettát? Szabó. Köszönöm. _Elhárítja._ Kelemen. Na! Szabó. Ha őnagysága… Vilma. Csak tessék bátran. Szabó. Köszönöm. _Rágyújt. A konyak már benn van._ Kelemen. Tölts fiacskám konyakot a doktor úrnak. Vilma. Ügyvéd, ügyvéd. _Tölt._ Szabó. Fájdalom, még csak doktor. Kelemen. Isten éltesse. _Koccintanak._ Te nem iszol, fiam? Vilma. Én is? Jó! _Tölt, koccintanak, mindhárman isznak. Szünet._ Kelemen. Mért nem ült hozzánk a vendéglőben? Szabó. Gondoltam… csak majd holnap délelőtt… Vilma _udvariasan, műmosollyal_. Hát én akkor… bocsánatot kérek… de öltöznöm kell… _Szabó feláll._ Kelemen _feláll_. Nem édesem, még nem kell öltöznöd… háromnegyed tíz… ráérsz tizenegykor is… Vilma. Gondolod? Kelemen. Bőven! _Vilma visszaül. Kínos szünet._ Vilma. Sokat jár Pesten? Szabó. Nagyon ritkán… néha… Kelemen. Szereti a színházat? Szabó. Oh, igen. Kelemen. Majd eljön egypárszor velünk. Úgy-e Vilma? Vilma. Hogyne. Szabó. Igazán, nagyon köszönöm. Kelemen _fölkel_. Most pedig maga fog megbocsátani nekem, de majd a feleségem mulattatja, amíg Temesvár jelentkezik, nekem utána kell néznem ennek a torbágyhalmi kaszálónak az irodában… _Indul._ Vilma. De hiszen, fiam… Kelemen. Tessék? Vilma. Arra… ráérsz holnap is… Kelemen. Nem, édesem… csak maradj szépen itt… mi azt tudjuk Szabó kollegával, hogy ezt nekem még ma meg kell néznem… úgy-e kollega? Szabó. Hát… azt hiszem… Kelemen. E miatt jött ide ilyen későn. Szabó _ijedten_. Én igazán bocsánatot… Kelemen _lenyomja_. Üljön le és ne kérjen annyi bocsánatot… _Megy kifelé…_ Mulattasd egy kicsit Szabó urat. _El. Szünet._ Vilma. Doktor úr… most a Leviczky irodát vezeti? Szabó. Igen. _Szünet._ Vilma. Hallom… bizonyos időt nálunk… szándékozik… Szabó. Igen. Az egész tervezetet én… Vilma. Ön csinálta? Szabó. Igen. Féligmeddig a bérlet eszméje is… Vilma. Öntől van? Szabó. Nahát, nem egészen. Vilma. Igen. Szabó. Igen. _Szünet._ Vilma. Állandóan… Temesvártt? Szabó. Igen. Vilma. Hát… most… Pesten. Szabó. Most Pesten. Vilma. És aztán? Szabó. Aztán megint… Temesvártt. _Szünet_. Vilma. Állandóan. Szabó. Állandóan. Azelőtt Aradon voltam. Vilma. Igen? Szabó. Igen. _Szünet_. Vilma. Állandóan? Szabó. Állandóan. Még azelőtt… Balassagyarmaton. Vilma. Ah, Balassagyarmaton. Szabó. De nem állandóan. Vilma. Csak rövidebb ideig. – Igen. – Nagyon szép város. Szabó. Volt már ott? Vilma. Nem. Szabó. Mert nagyon csúnya város. Vilma. Igen… hallottam… hogy nagyon csúnya város. Szabó. Nagyon szép város. Vilma. Igen. Szabó. Még azelőtt… Párisban voltam. De onnan hazajöttem, sorozásra. Aztán már… itt maradtam. Vilma. Hol… milyen katona volt? Szabó. Untauglich. Vilma. Nem is volt katona? _Csudálkozva_. Szabó. Nem. Vilma. Nem is volt katona? _Mint fent._ Szabó. Nem. Tetszik… csodálkozni ezen… Vilma. Nem… csak… Szabó. Az így nem látszik. _A lábát mutatja._ Hál istennek… _nagyon szerényen, halkan._ Lúdtalp. Vilma. Nincs abba semmi. Szabó. Persze, hogy nincs. Vilma. Az én uram is… fizet… hadmentességi díjat. Szabó. Szintén… _Lábat mutat._ Vilma _röviden_. Nem. _Saját szemét mutatja._ Rövidlátó. Szabó. Ah. Igen. Az is jó. Tulajdonképen nem is kellett volna hazajönnöm a sorozásra… soroztathattam volna magamat a párisi nagykövetségen is… a szerbek például mind a szerb nagykövetségen soroztatják magukat. Vilma. A szerb nagykövetségen? Szabó. Igen. Ott van egy katonaorvos. Vilma. Katonaorvos lehet… de nagykövet, az nincs. Szabó. Nincs? Vilma. A szerbeknek nincsenek nagyköveteik… csak követeik… Szabó. Hát követ. Tudom is én, mijük van. Vilma. Magából rossz diplomata lett volna. Szabó. Az már bizonyos. De nem is magyar embernek való az a csúszás-mászás… hazudozás… Igaza van, csak követ. Vilma. Pedig szép pálya… _Álmodozva._ Jaj, de szép pálya… Szabó. Én nem szeretem. Azért is nem soroztattam magamat ott… nem szeretem őket. Mikor fölmentem az útlevelemet láttamoztatni… addig várattak, amig olyan goromba nem lettem, hogy… kidobtak. Vilma. Kidobták? Szabó. Ki. Kidobtak a nagykövetségről. Vilma. Hát ez… diplomáciai pályának… nem nagy karrier. Szabó _szívből nevetve_. Nem. Vilma _álmodozva_. Nem. _Szünet._ Vilma. És… mit csinált Párisban? Szabó. Azt, amit a többi magyar. Semmit. A művészek közt éltem… eleinte én is művész akartam lenni… de… Vilma. De? Szabó. Nincs tehetségem. Rajzolni, fösteni nem tudok… szobrászolni… vagy hogy mondják azt? Vilma. Mintázni. Szabó. Azt se tudok, a zenéhez meg annyi fülem sincs, mint… mint egy sétabotnak. Vilma. Nem… énekelt, soha? Szabó. Nem. Vilma _álmodozva_. Nem énekelt… soha? Szabó. Hát… ha muszáj volt… idehaza cigánnyal… de ki is szaladt mindenki a kávéházból. _Nevet._ Vilma. Pedig az szép… Szabó. Szép… aki tud. _Szünet._ Vilma. Még egy… konyakot? Szabó. Hát… ha megengedi… _Odamegy az üveghez…_ nagyságos asszonynak is… Vilma. Nem, nem, köszönöm. Szabó. Az én kedvemért… Vilma. Nem, nem. Szabó. Egy fél pohárral… Vilma _mosolyogva_… Hát nem bánom… de csak keveset… Szabó. _Tölt. A tálcán oda akarja vinni Vilmának a két poharat, leejti._ Hopp! Vilma. Nem baj. Szabó _kétségbeesve_… Igazán… ezer bocsánat… nagyságos asszonyom… igazán… kétségbe vagyok esve… _fölszedi._ Vilma _nevetve_. Hagyja, nem baj. – Magából… Szabó. Rossz pincér lettem volna. Vilma. És… rossz inas. Szabó. Tudja isten, tán… úrnak születtem… Vilma. Ha magának… kellene úgy… mint azok a… úgy egy egész tálcát… ötven pohárral… Szabó. Jól néznék ki! _Nevet._ Vilma. Jól! _Nevet. Szünet._ Vilma _mosolyogva, sóhajt_. Hjaja! Szabó. Hjaja! _Szünet._ Vilma. Azért ihatik. Szabó. Nem, most megbüntetem magamat. Nem iszom. Vilma. Szigorú. Szabó. Bizony. _Nagy szünet._ Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Az ajtó felé nézett._ Vilma. Nem. Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Szomorúan._ Vilma. Majd fog. Szabó _szomorúan_. Temesvár nem jelentkezik. _Lehajtja a fejét._ Vilma. Nem. Szabó _őszintén_. Temesvár… nem mer jelentkezni. Vilma. Kérem? Szabó. Temesvár… nem tudja, hogy… szabad-e még… jelentkeznie… már nagyon régen volt… Vilma. Kérem… nem értem… Szabó. Annak már hét… hét hosszú éve… Vilma _feláll_. Talán jó volna megnézni, hogy… Szabó. Nagyságos asszonyom… ha nem szabad… Vilma _idegesen_. Mit nem szabad? Szabó. Ha nem szabad… bocsásson meg… ha nem szabad emlékeztetnem… Szabó Gyurira… Vilma. Szabad. De én… Szabó. Nem emlékszik rá. Vilma. Úgy van. És egyáltalán… kérem önt… Szabó. Ne… ne legyen hozzám ilyen… szigorú… Hiszen most egy félévig… hat hosszú hónapig… és ha akarja, tovább is… ha akarja… hat évig… mindig… Vilma. Kérem, doktor úr… legyen szíves… Szabó. Vilma! Vilma. Talán majd az uram… _indul_. Szabó. Nagyságos asszonyom… Vilma. Az más. Szabó. Hat hónapig fogok itt… Vilma. Nem fog. _Szünet._ Szabó. Tessék? Vilma. Nem fog. Sem… hat hónapig… sem hat napig… legföljebb… hat percig… Szabó. Így… így dob ki… Vilma. Nem, doktor úr. De… úgylátszik… az uram még nem volt elég bizalommal… magához… hogy megmondja… Szabó. Mit? Vilma. Hogy megmondja,… hogy… talán közvetlenül, magának Leviczky úrnak akarja… Szabó. Mit? Mit? Vilma… megmondani… hogy… hogy ő… visszalép a bérlettől… az egész üzlettől… ezt már tegnap elhatározta… Szabó. Visszalép? Vilma. Nem… vesz részt benne. Talán titkolja ön előtt… az okát… _gyorsan_… de tegnap megcsinálta újból a számításokat egy barátjával és… nem jó. Nem jó. És olyan hírek jöttek… hogy az attasénak… már van egy jelöltje… Szabó. De hát mért… mért mondja ezt… ön…? Vilma. Mert… az uram nem mondhatja meg önnek… az okokat… ő… ő… Szabó. De hiszen… fel van öltözve… és el akarnak menni a grófnéhoz… Vilma. Azért… elmehetünk, anélkül, hogy… de… Szabó. A doktor úr kilép az üzletből? _Kelemen belép. Szünet._ Kelemen. Temesvár jelentkezett. Vilma. Igen. Szabó. Őnagysága… Vilma _mesterséges egyszerűséggel_… ne haragudj édesem, megmondtam Szabó doktornak. Kelemen. Mit? Vilma. Ne haragudjál… de ő gyerekkori pajtásom… én neki elárultam… amit te… de ne haragudjál… csak holnap akartál… Leviczkynek… hogy… visszalépsz… az üzlettől. Kelemen. Vissza… visszalépek… az üzlettől? _Nézi Szabót._ Vilma. Megmondtam neki… hogy visszalépsz. Kelemen. Igen. _Elgondolkozva mondta._ Azt mondtad neki, hogy… Vilma. Megmondtam neki. Kelemen. _Elgondolkozva_. Megmondtad neki. Vilma. Hogy visszalépsz. Kelemen. Igen. Igen. Hát… hát akkor… Szabó. Akkor… _Indul_… most már ezt a hirt is… Vilma. Megtelefonálhatja neki. Kelemen _elgondolkozva_. Igen. _Rendesen._ Igen. – Tessék… Szobalány _belép_. A telefonhoz tessék… Szabó. Most… mondjam meg… Vilma. Bátran. Kelemen _mindent értve_. Most csak annyit, hogy… visszalépek… a többit… Vilma. Holnap levélben. Kelemen. Holnap, levélben. _Szobalány el._ Szabó _vállat von_. Kérem… én… igazán… Kelemen. Hátha a feleségem már kikottyantotta, nem bánom, jelentse be… én majd irok neki… Szabó. Kérem. _Kimegy. Szünet._ Kelemen _letérdel a nő elé_. Te drága… okos… Vilma. Kelj fel. Kelemen _fölkel_. És a millió? Vilma. Ki vele, az ablakon… Kelemen. Édes… jó… okos… mit adhatok neked? Mivel jutalmazhatlak meg? Azzal, hogy semmit… semmit… egy árva szót sem kérdezek. Vilma. Ezt akartam mondani én is. És legyünk komolyak és egyszerűek és ne térdelj és ne rezegjen a hangod, mert tudod, hogy semmi nem oly ellenszenves előttem, mint ez a rossz romantika. Nekem nem kell Szabó úr és nem kell a millió és ne kérdezz semmit és eddig is megéltünk és ezentúl is meg fogunk élni. Kelemen. Talán… Vilma. Nem kérdezel semmit. Milyen szép az tőled. Kelemen. De… Vilma. Milyen nobilis! Kelemen, Csak… Vilma. Milyen férfias, elegáns dolog, hogy egy szót se kérdezel… Kelemen. Mert… Vilma. Milyen okos, milyen fölényes ez tőled. Imádni foglak ezért a szép gondolatodért. Imponálsz nekem. Kelemen… Egy szót sem. Vilma. Ez… ez beszéd. Hogy megváltoztál! Imádlak! Kelemen. Hát legalább… egy csókkal… egy tiszta, hitvesi csókkal… Kisasszony _belép_. A szakácsné kéreti a nagyságos asszonyt… le akar számolni… Vilma. Semmi pózra nincs szükség. A szakácsné le akar számolni, és… mire vár kisasszony? Kisasszony. A Janika… nem tud aludni és sír… hogy a papa jöjjön be mesélni neki… _El a gyerekszobába._ Kelemen. Jövök. Hát egy kézszorítást, legalább… Vilma. Semmi szentimentalizmus. _Kézimunkát vesz fel._ Nem történt semmi, nem volt ma este köztünk semmi… nem volt itt Szabó úr… nem megyünk az estélyre… _leül_… szépen itthon maradunk és én… tovább csinálom neked a takarót az írógépedre. _Hímez. A gyerekszoba ajtaját kinyitja a kisasszony._ Kelemen _lelkesen_. És a Janika… ki fog jönni az ő édes… drága mamuskájához… és a szegény papájához… és hárman, együtt, a kis család… Vilma _feláll, szigorúan:_… a kis család nem fog «megható csoportot képezni» – a boldog apa, a boldog anya és a hosszú hálóinges pubi… nem fogunk élőképeket csinálni… kedves doktor úr, mert ez utálatos és affektált… és ön békében fogja hagyni a gyereket, mert még ahányszor kicipelték a meleg ágyból, mindig meghűtötte a kis hasát. Kelemen _benn a gyerekszobában_. Jó, engedelmeskedünk a mamának. Mért nem alszol? Jani. A farkassal álmodok. Kelemen. Álmodom. Jani. Álmodom. Mert sohse mondja el a végit. Kelemen. Te csacsi kis fiú… Aludj szépen… a vége az, hogy jött a farkas, jött a farkas… _Kopogtatás._ Vilma. Szabad. Szabó _belép_. Telefonáltam… a principális kétségbe van esve… _Vilma mellé megy._ Vilma _varrva_. Majd megvigasztalódik. Szabó. Akkor én… Vilma _felnéz rá_. Szabó. Akkor én… a… tíz óra ötven perces vonattal még… hazautazhatom Temesvárra… _Óráját nézi._ Vilma. Egészen bátran. Szabó. A doktor úrtól… elbúcsúznom… Vilma. Majd átadom neki. Szabó. Kérem. Hát akkor… Vilma _hidegen, sürgetve a távozását_. Majd átadom neki. Szabó _nekidurálva magát, keserűen_. Még egy utolsó kérésem van magához az életben… Vilma. Vilma. És az? Szabó. Én… hét évvel ezelőtt… egy… egy… levelet írtam magának… most elmegyek… és ha… valaha… megnősülök… nem akarom, hogy… ne vegye rossz néven… kérem, Vilma… adja vissza a levelemet. Vilma. Nincs nálam. Szabó. Elégette? Vilma. Nem. Szabó. Kidobta? Vilma. Nem. Szabó. Hát… hol van? Vilma. Magánál. Szabó. Nézze meg… ott, ott… a jobb zsebét… abban van… Szabó _a zsebébe nyúl, kiveszi_. Vilma. Arra… írtam az előbb a telefonszámot. 197–26. Szabó _lesújtva_ 197–26. _Forgatja a levelet._ Kezét csókolom. A doktor úrnak… Vilma. Isten áldja meg. Majd átadom. _Szabó el. Vilma varr._ Kelemen _benn a gyerekszobában_… jött a farkas, jött a farkas… és a szegény ember vett egy nagy botot meg egy puskát… és… elment a farkas, elszaladt a farkas… szaladt, szaladt, szaladt, elszaladt!… _Kijön és becsukja az ajtót…_ Mond… kérlek… de őszintén… Vilma. Milyen szép, milyen fenséges tőled… hogy egy árva szót se kérdezel, csak… leülsz az íróasztalodhoz… _Kelemen leül, Vilma ezt megvárja…_ és dolgozol a perirataidon. Milyen egyszerű az egész. Kelemen. Legalább… Vilma. És nem szépíted… nem cifrázod az életet… mert az élet nem szorul arra, hogy doktor Kelemenék szép szavakkal és élőképekkel felcifrázzák… mert az élet magától is szép, úgy, ahogy van. Kelemen _lebujik az írásai közé_. Szobalány _megjelenik a bejárat-ajtónál_. Nagysága kérem… szegény szakácsné… Vilma. Jövök, jövök. _Szobalány el. A küszöbön megjelenik lomposan, borzasan, kezében a háztartási könyvvel a szakácsné._ Szakácsné. Nem akarok így bejönni, kérem… Vilma _az ajtónál_. Jövök. Na lássuk. _A bejárat-ajtó nyitva marad, de Vilma eltünik a szakácsnéval. Szünet._ Vilma hangja. Husz fillér, mi ez? Szakácsné hangja. Paraj. Vilma hangja. Tizenhat fillér? Szakácsné hangja. Rizskása. Vilma. Mészáros… három korona hetven, káposzta negyven, fahéj nyolc, bors tizennégy, tejföl tizenkettő, turó tizenkettő… _Kelemen lehajtja fejét az íróasztalra, zsebkendőjét veszi és némán sír._ Vilma hangja… zöldség tizenhat, petrezselyem tizenhat, vöröshagyma tizennyolc… Függöny. *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A FARKAS *** Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed. Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook. 1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that: • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.” • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works. • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. • You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws. The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate. While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate. Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org. This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.